Ludwig Gumplowicz. „Egy tudománynak sem kell manapság anynyira szenvedni, mint a szociológiának oly dilettánsok és áltudósok betörése alatt, akik minden tudományt kompromittálnak. Mert ezek előtt nem a tudomány a cél, hanem az, hogy könyvet írjanak, hacsak egy „első kötetet” is, és ezt kicsinyes céljaikra gyümölcsöztessék. Professzori körökben még akad elégsok fqjankó, akinek minden nyomtatott könyv imponál, legyen ez bár a legnagyobb szemét. . .” Gumplowicz: Grundriss des Soziologie.
rácból, amelynek egyetemén majd négy évtizeden keresztül tanított, vitte szét a távíró néhány hét előtt a megdöbbentő hírt, hogy Ludwig Gumplowicz önkezűleg oltotta ki gondoktól zilált és betegségtől megroskadt éleiét. Gumplowicz életműve nagyszabású kísérlet az összes társadalmi tüneményeknek egyetlenegy tényezőből való levezetésére. És ez a tényező: a különböző etnikus csoportok összeütközése. Ebből az összeütközésből, szerinte, az állam keletkezését és szerepét csakúgy le lehet vezetni, mint a társadalom osztálytagozódását, jogi és erkölcsi életét és a kultúra megszületését. Tanítványai közül Ratzenhofer és Ward még tovább mentek. Megpróbálták kimutatni, hogy ez a törvény, t. i. a különböző etnikus csoportok harca: csak egyik megnyilvánulása azon kozmikus törvénynek, mely az egész természeten uralkodik és amely a különböző energiák egymásrahatásában nyilatkozik meg. Mert a létért folyó harc is csak ennek a természettörvénynek a megnyilatkozása, a társadalmi és etnikus csoportok közötti küzdelem pedig mi egyéb, mint a létért folyó harcnak a népcsoportokra való
246 átvitele. Gumplowicz szerint ugyanis a darwini létért való harc a társadalomban nem az egyes egyének között folyik le és a természetes kiválasztási folyamat sem az egyes egyének között megy végbe, hanem a különböző társadalmak, valamint ugyanazon egy társadalom különböző osztályai vagy csoportjai között. Épen ez okból ő szociológiáját „társadalmi darwinizmus”-nak nevezi, ami pedig nem elég szabatos kifejezés, mert hiszen társadalmi darwinizmus alatt általában a társadalomnak a természetes kiválasztás befolyásolására (pl. öröklékeny betegségek megakadályozására) irányuló tevékenységét értik. A társadalmi élettüneményeket determináló harc így tehát vissza van vezetve egy egyetemes természettörvényre. Ami Spencernél az egyensúlyra való törekvés, az nála a heterogén erők harca. De ellenkező irányban halad. Mert míg Spencer a fizika, illetve a biológia törvényeiből indult ki és ezeket akarta alkalmazni a társadalomra, addig Gumplowicz és tanítványai előbb keresték, melyek magának a társadalomnak sajátos, a többi kutatási területektől független törvényei. És mikor ezeket meglelték, áthatva attól a gondolattól, hogy a társadalom is a természettörvények uralma alatt áll, kutatták, hogyan lehet a társadalomra nézve fölfedezett törvényeket az egyetemes természettörvényekbe belekapcsolni. Mikor Gumplowicz az ő szociális természettörvényét kifejtette, Németországban alig vettek róla tudomást. Első könyveiről a hivatalos kritika mélységesen hallgatott. Ő maga írja könyvei előszavában szemrehányás nélkül, de nem keserűség híjján, hogy a rég ismert recept szerint Németországban agyon akarták hallgatni. A berlin-jenai klikk, amely a Conrad által szerkesztett Handwörterbuch der Staatswissenschaften körül csoportosult, egy sort sem írt hosszas tudományos működéséről. (A Handwörterbuch utolsó kiadásában sem fordul elő a Gumplowicz neve, az a füzetes kiadás pedig, amely most van besorakozóban, még nem jutott el a Gu betűig.) A hallgatás lassankint lekicsinylő kritikába ment át. Hogyan lehet egy nem létező tudomány vázlatát adni, kiáltott fel a tudós középszerűség, tettetett jóakarattal, a Grundríss der Soziologie megjelenése alkalmából. „Hogy a szociológia nem tudomány, arról könynyen meggyőződhettek, ha egy pillantást vetettek az egyetemi előadások katalógusába, mely ilyen tudományágat nem ismer, nem is szólva arról, hogy nem fordul elő a kötelező kollégiumok között.” Míg odahaza nem akarták észrevenni, azalatt könyveit lefordították majd minden európai nyelvre: franciára, olaszra, spanyolra, angolra, oroszra, némelyiket még japánra is. Ward, az amerikai szociológus, aki pedig erősen támadja Gumplowicz sötétlátását és Gumplo-
247 wicznak az emberi akció szerepét lekicsinylő tudományos következtetését, szinte a túlzó elismerés hangján ír róla: Gumplowicz és Ratzenhofer kellőkép és csodálatos módon bebizonyították, „hogy a társadalom genezise, ahogy azt mi látjuk és ismerjük, a fajok harca folytán keletkezett. Én nem remélem, hogy ezen igazság mesteri rajzáh amely kétségtelenül a legjelentősebb a szociológiában eddig megtett 1' esek között, bármit is hozzáadhatnék. Végül megleltük a társadalom keletk zésének megértéséhez a helyes kulcsot. Ez nem minden, de megalapozása annak, amin a szociológiának fel kell épülnie. Ez az egyetlen tudomány os magy arázat, amely mai napig a társadalom tünemény eiről nyujtatott.” (Pure Sociology.)
Ha nem is osztjuk mindenben Ward nézetét, még mindig nem tudnók megérteni Gumplowicznak a hivatalos tudomány részéről ért mellőzését, ha szemelőtt nem tartanánk két körülményt. Az egyik az, hogy Németországban és általában a német tudományosságban az egész társadalomtudomány épúgy, mint a filozófia, ismeretelméleti kérdések vitatásában merül ki, ezen a téren pedig meg kell hagyni, hogy Gumplowicz nem teljes készültségű. Nagy bűn ez Németországban, ahol az államtudományok hivatalos képviselői olyan benyomást keltenek az emberben, mintha az összes szociális kérdések megoldása azon fordulna meg, vajon a tér- és időszemlélet apriori-e? A másik körülmény, amelyben Gumplowicz mellőzésének az oka keresendő, az volt, hogy a német tudomány vezérei már kényelmesen elhelyezkedtek az ő államelméleteikben. Az uralkodó jogrendet a jog örök eszméjéből és más végső metafizikai principiumokból vezették le. A „jogállam” volt az ideál, a fennálló államrend pedig mint ennek az örök eszménynek a megközelítése lett beállítva. Szocialista írók ugyan már erősen támadták az uralkodó államelméletet, de ezeket nem kellett komolyan venni, mert a szocialisták kívül állottak a jó társaságon és így tudományos érveik komoly figyelmet nem érdemeltek. Ám Gumplowicz maga is céhbeli volt, aki, mikor bebizonyította, hogy a modern „jogállam” is, ez az örök eszmény, lényegében a legnyersebb osztályuralom, a jogállam ideológiáján élősködő tudomány érezte, hogy homokra épített. Sérthette a hivatalos tudomány fülét talán maga a „szociológia” szó is, melyet Gumplowicz oly sűrűn használt. Felforgatás, ateizmus, hagyománymegvetés képzete fűződött ehhez a fogalomhoz. Igaz ugyan, hogy Gumplowicz úgy állította be az osztályuralmat az államban, a keveseknek a népmilliók feletti uralmát, mint valami megváltoztathatatlan természettörvényt. De az államrendnek, az osztályuralomnak ezen, hogy úgy mondjuk, csupaszra vetkőztetése mégis sérthette az
248 uralkodó érdekeket és az uralkodó ideológiát. (Akkor még nem fedezték fel a szociológiai antitoxint, a reakciós szociológiát, mint manap; akkor még szociológia forradalmárságot jelentett.) Ratzenhofer kitűnően jellemezte a helyzetet azon felolvasásában, melyet a st. louisi világkiállításon tartott. „Uraim — mondotta — a német tudósvilág körében kell annak élnie, aki azt akarja, hogy fogalma legyen azon elkeseredett harcról, melyet a speciális tudományok a szociológia ellen vezetnek. Ma már azonban ez a harc, dacára a szociológia megalapozói, mint például Gumplowicz elleni gyűlöletkitöréseinek, eldőlt és pedig utóbbiak javára „
Azóta, alig egy évtized alatt, hihetetlen változás ment végbe Németországban, épúgy, mint minálunk. Most már az ellenkező végletbe estek és mindenki szociológiát művel. A Gumplowicz tudományos érdemeit is kezdték elismerni, de azért élete végéig ott kellett tanítani a szürke kis vidéki egyetemen. A hivatalos tudomány talán még ekkor sem tudta neki megbocsájtani, hogy fölfedezett egy új igazságot. 2. Törvényét a „fajok harca”-nak nevezte és Der Rassenkampf című legjelentősebb munkájában következőképen formulázta: „Mindegyik erősebb nép vagy társadalmi elem arra törekszik, hogy a hatalmi körébe eső vagy oda jutó gyöngébb elemet saját céljaira kihasználja. A különnemű etnikus és szociális elemek viszonyára vonatkozó eme tétel és ennek folyományai magukban rejtik az emberi történelem természetfolyamata rejtélyének a kulcsát. Ezt a tételt mindig és mindenütt a múltban és a jelenben a heterogén etnikus és szociális elemek egymás közti viszonyában érvényesülni látjuk és annak általános érvényéről meggyőződhetünk. Ezen utóbbi kölcsönhatásban nyilvánul és nem olyan természettörvényekben, mint a vonzás és a gravitáció vagy a kémiai rokonság vagy a vegetatív és állati élet törvényeiben.”
Az etnikus és szociális elemek alatt a különböző társadalmakat és ugyanazon társadalom csoportjait érti. Ezek a csoportok és nem az egyének a társadalmi egység, mert az egyének fizikai és lelki életét azon csoport helyzete és azon csoport mozgató eszméi determinálják, amelyhez tartoznak. Gumplowicz kifejezése, mikor ő a fajok harcáról beszél, a legnagyobb mértékben megtévesztő. Faj alatt ugyanis ő és iskolája, amint az eddigiekből is kivehető, nem anthropológiai fajt ért, hanem szociális csoportokat, tehát az egyes társadalmakat és ugyanazon társadalom rétegeit. Ámde ekkor teljesen jogosulatlan továbbra is fentartani a faj és a fajharc terminológiát. Ez alatt mindenki csak azt értheti, hogy a különböző csoportok közötti harcnak a mozgatója a fajbeli ellentét. Gumplowicz azonban, nagyon helyesen, nem így fogja fel a dolgot. Ő nagyon élesen látja, hogy a különböző fajták közti gyűlöletnek és ellenszenvnek a forrása az, hogy egyik nép-
249 csoport gazdasági előnyök kicsikarása végett akarja maga alá gyűrni a másikat és nagyon jól látja, hogy nemcsak a különböző népfajok, hanem ugyanazon nép vagy társadalom osztályai között is folyik a harc abból a célból, hogy a győztes osztály győzelmét gazdasági előnyök szerzésére kihasználja. A dolog tehát a következőképen áll Gumplowicz szerint, és e tekintetben a magunk részéről teljesen osztjuk nézetét: Ugyanazon a népcsoporton belül a közösségnek, az összetartozásnak az érzése nyilatkozik meg, mely érzés más oldalról az idegen népek gyűlöletében nyilvánul. Az összetartozás, illetve a gyűlölet ezen ösztönszerű érzéseinek azonban a gyökere az az öntudatlan törekvés, hogy az egyik csoport uralkodni akar a másikon gazdasági előnyök szerzése végett, más szóval gyökere a gazdasági érdek. Tény az, hogy ezen gazdasági érdek nem tudatos, a faji összetartozás, illetve az idegen gyűlölet érzése tehát egy ösztönszerű, a hasznossági meggondolástól független érzés, mégis ezen érzéseknek az erejét, hevét az az érdek dönti el, amely a saját csoporthoz való vonzódásból és az ellenséges csoport gyűlöletéből következik. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy a különböző népfajok érdekből gyűlölik egymást, bár nem tudatos érdekből (talán ez az érdek csak a vezetők előtt tudatos) és abban a pillanatban például, amelyben a különböző népfajoknak felismerhető érdeke az lenne, hogy a harc szűnjön meg, az anthropológiai és nyelvi ellentét dacára, a más fajta gyűlölete eltűnnék, lyen megvilágításban eloszlik az a tévhit, amely úgy tünteti fel a dolgot, mintha az egyik faj minden érdek nélkül, valami titokzatos őserőnél fogva gyűlölné a másikat és amely így ideális, hazafias színben akarja feltüntetni az idegen faj gyűlöletét. Ha vérnyomok nem jeleznék az útjukat, mosolyogni lehetne azokon a modern fajelméleteken, amelyek fedezékei mögül akarják az egyes népek a gyarmatok kirablását, vagy a legnyersebb nemzetiségi politikát igazolni. Németországban a porosz fegyverek győzelme alatt egy, hogy úgy mondjuk, tudományos kardcsörtetés hangzott fel, amely a germán faj dicsőítésében nem ismer határt. Így Woltmann azt akarta bebizonyítani (Die Germanen und die Renaissance in Italien), hogy a renaissance minden kiváló képviselője és Franciaország minden kiváló tudósa germán származású volt. A germánok között sorolja fel a többek között Dantet, Boccaciot, Michel Angelot, Benvenuto Cellinit, Rafaelt, Lionardot, Galileit és még Columbust is, az ifjú Olaszországból Garibaldit, Cavourt, Mazzinit, Galvanit, Voltát, Rossinit, stb. stb. Chamberlain szerint kultúrát csak árja fajok hoztak létre, a sémi és
250 turáni fajok csak annyiban, amennyiben az árjával keveredtek. Gobineau már ő előtte ugyanezt vallotta és minden valaha létezett kultúrát árja eredetűnek tekintett. Utóbbi szerint ezen kultúrák felbomlását és a történeti államok bukását az okozta, hogy a győztes árja faj összekeveredett az alacsonyabb, az árja által meghódított fajokkal, ami az árja vér megromlását vonta maga után. A római birodalom bukását sem a latifundiumok okozták, hanem okozta az árjáknak a sokféle meghódított törzsekkel való vér keveredése. Gumplowicztól ez a fajdicsőítés távol áll. Ellenkezőleg, nemcsak azt mutatja ki, hogy tiszta fajról, tiszta árjákról, vagy sémikről stb· a történelem folyamán sehol sem lehet beszélni, mivel a történelem folyamata az, hogy a győztes népfaj a legyőzöttel vérségileg is eggyé olvad, „amalgamizálódik”, hogy aztán a számban megnövekedett nép mint egységes faj más fajok ellen folytathassa a harcot, hanem azt a fontos kijelentést teszi, hogy nem a faj, hanem az állam teremt kultúrát, még pedig minden állam, bármilyen népfajhoz tartozzék is. Az állam ugyanis, mint a győztes nép uralmi szervezete, a fáradságos munkát az igába hajtott széles néprétegekre hárítja. Ezáltal az állam egy erőszakos munkamegosztást létesít, amelynek következménye egyrészt a széles néprétegek munkához való szoktatása, erejének felhasználása, másrészt az uralkodó osztályoknak a munka alól való felszabadítása. Az uralkodó kisebbség így felszabadulván a terhes munka alól, a tudományra és művészetre fordíthatja szabad idejét. így lesz az állam, mint az erőszakos munkamegosztás végrehajtója, a kultúra forrása. Az állam és nem a faj. * 3. Első művei a Rasse und Staat, valamint a Philosophisches Staatsrecht, amelynek újabb kiadása Allgemeines Staatsrecht címen jelent meg, fontos lépést jelölnek az elméleti államtudományok terén. Föllépése előtt az állam keletkezését és lényegét illetőleg főleg két felfogás uralkodott: Az egyik felfogás szerint, amely a nagy francia forradalom államelméletének, a Contrat Social-nak volt a leszármazottja, az államot az emberek okossága hozta létre és tartja fönn vagyis annak a fölismerése, hogy az államon belül a jogrend védelme alatt az emberek boldogulásukat könnyebben érhetik el, mint természetes állapotban. * Bosszantó felületesség tehát, ha valaki Chamberlaint, Lapouget és Ammont egy kalap alá fogja Gumplowiczcal, mint azt Balog Arthur teszi, (Az állam tudománya. Budapest, 1909) és utóbbira vonatkozólag is a kővetkezőket írja: „A faji elméletek szerint a társadalom fejlődését a faji nemzedékről nemzedékre átszármaztatott, a fajban ekép felhalmozott faji sajátságok határozzák meg.”
251 Ezzel a racionalista nézettel szemben állott a történeti iskoláé, mely azt vallotta, hogy az állam nem az előnyök felismerése folytán keletkezett, amelyeket tagjainak nyújt, nem is az egyének érdekében áll fenn hanem megvalósítása a különböző fajoknak vagy nemzeteknek a jogról, az igazságról, az erkölcsről táplált sajátos eszméinek. Találóan feiezik ki az egész iskolát Lazarus szazai: Jeder Staat ist eine geäusserte, der Realität eingebildete Idee eines Volkes.
Gumplowicz elvetette ezeket a metafizikai elméleteket és történeti és etnográfiai tanulmányai folytán arra az eredményre jutott, hogy az állam uralom, az uralom jogilag szervezett formája, vagyis eey olyan politikai berendezés, melyet egy győztes nép a legyőzöttre rákényszerít abból a célból, hogy a legyőzötteket ezen hatalmi berendezés segélyével gazdaságilag kihasználja a maga javára, más szóval: hogy egyik nép vagy társadalmi réteg politikai eszközökkel, vagyis lényegében erőszakkal gazdasági értékeket csikarjon ki. Egy állam sem jött létre Gumplowicz szerint más úton. Mindenütt és minden időben egy harcias nép leveri a kevésbbé harciasat és szolgaságba sülyeszti ezt. A nyílt erőszak azonban rendkívül terhes, Szükség van tehát az uralom biztosítása és a legyőzöttek állandó megdolgoztatása, kihasználása végett olyan intézményekre, melyek ezt az uralmat megszilárdítják és állandósítják. Ezek az intézmények teszik ki az állam alkotmányát. Bármilyen sokféle változatosságot is mutassanak ezek az alkotmányformák fel, lényegük állandóan egy és ugyanaz: az erős kisebbség javára megdolgoztatni, munkamotorokká tenni a gyenge népmilliókat, másszóval gazdasági ellenérték nélkül vagy legalább is nem egyenlő ellenértékkel, tehát erőszakkal, mondjuk politikával, jutni az uralom alá vetett faj vagy osztály gazdasági javaihoz, munkaerejéhez, A modern alkotmányos állam intézményei ravaszul befödik az erőszakot, amelyet egyik osztály a másik felett gyakorol, de az állam szerepe itt is ugyanaz. Mindenütt, ahol van egy nép vagy osztály, mely ellenérték nélkül jut gazdasági előnyökhöz, szükség van ezen Mehrwert biztosítása végett uralmi berendezésekre, amelyek az állam alkotmányát, politikáját, jogát képezik. Az a gondolat, hogy az állam nem a jog és igazság örök épülete, hanem az uralom egyik eszköze, nem volt ismeretlen már Gumplowicz előtt sem. Szocialista írók gyakran emlegették: „az osztályállamot”. Engels és Marx sokat foglalkoztak az állam szerepével, különösen a modern államéval, az államnak a társadalomhoz való viszonyával. Lassalle, bár ebben a kérdésben is éles ellentét választotta el Marxtól, maga is kifejtette egy kis népies brosúrában, hogy az állam alkotmányát az osztályok erőviszonyai határozzák meg. Mégis
252 épen a szoczialista írók olvasása győz meg bennünket arról, milyen nagyok e téren Gumplowicz érdemei. Mert amit ő előtte mondottak és írtak, azok csak gondolatfoszlányok voltak, az állam történeti szerepének rendszeres végiggondolása nélkül. Szinte meglepő, hogy olyan férfiak is, mint Marx és Engels, mily kevéssé látják teljes világításban az állam történeti szerepét, ami különben jórészt annak tulajdonítható, hogy történeti materializmusuk nem fogadta el az erőszakot már eredetileg is önálló tényezőül, hanem — erre még alább visszatérünk — a politikában, az állam alkotmányában, jogában csak a gazdasági rend függvényét — hogy ne mondjuk ideológiáját — látták. Engels úgy fogja fel a dolgot, hogy ugyanazon egy társadalmon belül az idő folyamán vagyonkülönbségek támadnak, és az eredeti, az ősi vagyonközösség felbomlása után a társadalom birtokosokra és birtoktalanokra szakadozik. Már most gondoskodni kell olyan társadalmi intézményekről, amelyek a birtokosokat a vagyontalanok forradalmaitól megvédik és a birtok uralmát biztosítják. Engels ezen álláspontja sok világosságot vet a már kialakult állam szerepére, de nem érteti meg velünk az állam lényegét és szerepét kellőképen, mert ellentmond a történeti tényeknek, melyek azt tanítják, hogy az állam, ez a szervezett uralom, nem ugyanazon társadalom gazdasági differenciálódása folytán állott elő, hanem különböző népek összeütközése folytán, amelyek egyike a másikat uralma alá veti. Következésképen az állam nem ugyanazon társadalomban már előzőleg végbement gazdasági tagozódásnak kísérője, felülé p ítmé n ye , h a n e m id e g e n n é p me g h ó d ítá s á b ó l s z á r ma z ó uralom. Ez azt jelenti, hogy nem osztályok alakultak ki előbb, és ennek biztosítására jött létre az állam, hanem fordítva, az állam forrása az osztályképződésnek. És itt élesen látszik, hogy a történelmi materializmus, amely annyira hangsúlyozta, hogy a történelem nem egyének, hanem társadalmi osztályok harca, viszont azt nem látta meg, hogy a történelem nemcsak osztályok, hanem népek harca is.* Úgy hisszük még kevésbbé látta meg Marx az állam szerepét ennek világtörténeti jelentőségében.** Szerinte a középkor nem * Az állam keletkezését gazdasági tagozódás útján különben Gumplovicz sem tartja lehetetlennek, de csak mint ritka kivételt. (Grundriss 2-ik kiadás. 1905. 229. old.) De úgy látjuk, későbbi műveiben ezt elejti, az osztályképződést kizárólag csak heterogén népek harcára vezeti vissza. (Lásd: Rassenkampf. 1909. 3-ik kiadás, 218. old.) ** Ε sorok írása közben jelent meg magyarul Marx és Engels válogatott művei-nek második kötete. Ebben is megerősítve látjuk fenti állításunkat.
253 is ismert államot, az állam egészen modern képződmény, és nem egyéb, mint a kapitalista termelési rend közjogi formája, melyet a nagy francia forradalom hozott létre. Bár szintén egyoldalú, de sokkal távolabbi az a perspektíva, melyből Gumplovicz nézi a jelenségeket. Szerinte az állam, mint az uralom szervezett formája meg volt minden időben, mert az élet legrejtelmesebb megnyilatkozása, hogy az erősebb kihasználja a gyengébbet, egyik nép vagy osztály a másikat. Hosszasan fejtegeti könyveiben azt a folyamatot, mely a hódítástól és a nyílt erőszaktól egészen a jog kialakulásáig elvezet, és amíg a különböző népek harcából az állam gazdasági, jogi, erkölcsi és kulturális élete kiképződik. Szerinte a történelem folyamán mélyreható reformon egy társadalom sem ment keresztül mindaddig, míg más társadalmakkal nem jutott összeütközésbe. Sok adatot sorakoztat amellett az álláspontja mellett, hogy egy nép határtalan időkig elmaradhat ugyanazon a kulturális fokon, ha idegen néppel nem kerül összeütközésbe. (Rassenkampf, 200 old.) Osztályképződés nincs heterogén népek nélkül. Magában a társadalomban ugyanazon népfajban csak a másodlagos tagozódások, minők az egyes hivatások, foglalkozási ágak kialakulása mennek végbe békés úton. Míg a történelmi materializmus szerint tehát egy találmány, pl. valamely technikai eszköz feltalálása oly jelentős változást idézhet elő a társadalomban, hogy ennek egész belső szerkezete mélyreható átalakuláson megy keresztül, addig Gumplowicz szerint mélyreható, a társadalmi organizmus egész szerkezetét érintő változás idegen néppel való összeütközés nélkül be nem következhetik. Szerinte, mint láttuk, az osztálytagozódás sem a társadalmon belül előálló vagyonkülönbségeknek a következménye, hanem a népek harcának, az egyik nép győzelmének a másik nép felett. A győztes nép, az uralkodó osztály eredetileg fajilag is más, mint a meghódított paraszt, vagy a bevándorolt külföldi, amely a kereskedő osztályt képezi. Az osztálytagozódás és osztályharc csak a különböző fajok harcának a folytatása. A győztes A góthai programmot kritizálva, Marx azt írja (425. oldal első sorai) a pártprogrammról, „mert a helyett, hogy a fennálló társadalomban (s ez érvényes a jövendőre is) látná a fennálló állam (vagy a jövő társadalomban a jövendő állam) alapját, az államot mint valami önálló lényt fogja fel, amelynek saját szellemi, erkölcsi, szabad alapjai vannak”. Szóval a mindenkor fennálló társadalom az állam alapja. Néhány sorral lejebb ennek az ellenkezőjét olvassuk, itt már azt halljuk, hogy: „a mai társadalom a kapitalista társadalom, mely minden kultúrállamban fennáll”. . . „Ellenben a mai állam minden országban más. . .” Ha a társadalom ugyanaz és a társadalom képezi az állam alapját, hogyan lehet ez az állam mindenütt más?
254 faj uralma intézményileg is biztosíttatván, kiváltságos helyzete a később bekövetkező vérkeveredés után is megmarad. Azt a gondolatot, hogy a különböző osztályok, a földbirtokos, kereskedő és a paraszt eredetileg más és más fajt képeznek, hogy tehát az osztályok a háborút folytatott néptörzsek folytatásai, könyveiben következetesen keresztül is viszi. Gondolatmenete a következő: A győztes nép pontosan körülírja a legyőzötthöz való viszonyát. A nyers erő megvonja saját maga hatalmának határvonalát. Ez a jog gyökere. Meg lévén állapítva a győztes faj jogi helyzete, dacára a vérkeveredésnek, dacára egyesek felemelkedésének és egyesek lesülyedésének a szolgasorba, az osztályok jogi helyzete nem változik, illetve a faji ellentét eltűntével is megmarad a hatalmi és jogi ellentét. Ilyen módon az osztályok harcát is visszavezeti Gumplowicz a népek harcára, a heterogén népcsoportok összeütközésére. 4. Örök a harc tehát a népek és társadalmi rétegek között, csak a harc formája változik. Ez rendszerének idegzete. Ami a Nílus országában, az Eufrát és Tigris lapályán, az Indus és Ganges alföldjein, Irán fönsíkján, az Amur és Hoangho hegyvidékén és végül Előázsiában lejátszódott: ugyanez ismétlődött meg Európában, ugyanez ismétlődött meg a tengeren túl a Mississipi és Rio Grande partjain északon, ugyanez az Amazon folyó forrásainál és a Cordillerák völgyeiben. És a harc eredménye? A hatalmasabb népcsoport diadala a gyengébb fölött, míg a győztes egy nálánál ismét hatalmasabb népnek lesz szolgája, tovább és tovább a modern nagy nemzeti államok kialakulásáig, ahol azonban a harc szintén nem áll meg, hanem még tovább folyik a nagy népek között, még nagyobb közösségek kialakulásáig. Kultúra alakul a hódítás nyomán az államban, de ez a kultúra föléli önmagát, mert puhulttá teszi az uralkodó rétegeket, amely így nem lesz képes ellentállani a „barbárok” támadásainak. De más immanens erők is fizikai kényszerűséggel a kifejlett állam bukásához vezetnek. A győztes népfaj, hogy ne kelljen állandóan fegyverben állania, intézményileg állapítja meg uralmát, megszabja hatalmának határvonalát. Ez a jog. A jog azonban a másik oldalról kötelesség. Most már nem fordul a győztes sem a nyílt erőszakhoz, hiszen határt szab neki a törvény. (Mivel azonban a jog tartalmát az erőviszonyok döntik el és így a jog csak az egyéni erőszaknak vet véget, kedvünk volna azt mondani, hogy a jog nem egyéni, hanem osztályerőszak.) Ebből kisarjadzik a jogeszme. Ez az eszme erősödik, izmosodik, míg végre több és több lelket ragad meg, mely folyton támadja a kisebbség uralmát. Így nem csak a külső, hanem a „belső barbárok” támadása is az állam bukásához vezet, hogy romjain új állam és vele új kul-
255 túra fakadjon. Végzetesség ez, melyen emberi okosság nem változtathat. A legsötétebb pesszimizmussal tölti el Gumplowiczot az emberiség története, ez az örök tragédia. (A történész többé-kevésbbé mind akaratbeteg.) Nincs haladás és nincs visszaesés, ha az egész emberiséget nézzük. Az ember fizikailag is és szellemileg is állandó típus és ebből vezethető le a történelem örökös ismétlődése, mondja Gumplowicz, és túltéve magát a modern evolúció tanításán (az állatfajokat és az összes emberfajtákat egymástól külön keletkezett típusoknak tartja), olyan nyilatkozatokat tesz, melyek a gyerekes naivitással határosak. Úgy véljük ezek a nyilatkozatok is hozzátartoznak az ő egyéniségéhez és színt vetnek egész rendszerére. Ide írjuk egy-két megjegyzését: „Őrültség lenne azt hinni, hogy ma nagyobb találmányok vannak, mint évezredek előtt” . . . „Vajon a modern filozófia az emberi élet megismerésében messzibbre jutott-e azon igazságnál, melyet a prédikátor ezen tömör mondatban foglal össze: Minden hiúság! . . . És mit tanít Aristoteles a szelemi haladásra nézve: Nincs olyan igazság, amely egyszer már nem lett volna az ember előtt ismeretes. Amiről; azt hisszük, hogy először fedeztük fel, vagy leltük meg, az már bizonyosan ismerős volt egyszer az emberek előtt, csak feledésbe ment.” (Rassenkampf II. kiadás 337.339.)
De ha az emberiség történetében nincs is fejlődés, van az egyes nemzetekében — véli Gumplowicz. Mert minden nép ugyanazokon a történeti fokokon megy keresztül és kell kikerülhetetlenül keresztülmennie. Ezek a fokok a feudalizmustól a rendiségen, az abszolutizmuson át a parlamentarizmusig, esetleg a népies reszpublikáig vezetnek. A fejlődés tehát az uralomban résztvevők számának a szaporodásában áll. Hogy minden államnak ezeken a fokokon kell keresztülmennie, azt Gumplowicz a történelem adataival szeretné igazolni, de annak a bizonyítása, hogy ez a fejlődés minden államra nézve szükségszerű, szóval hogy itt egy törvényről van szó e szónak természettudomány értelmében, azt Gumplovicz ugyancsak kevéssé tudja bizonyítani. Mert néhány népre nagyjából igaz az, hogy ezeken a fokokon keresztülmentek, mert néhány hűbérállamról tényleg ki lehet mutatni, hogy alkotmánya az abszolutizmusig és vissza ismét az alkotmányos uralomig vezet, ebből még nem következik, hogy itt szociális természettörvényről van szó. Gumplowicznak épen ezek az állításai nem állják meg a kritikát, mert ezeket a történelemből vezette le. Egészen máskép áll a dolog az ő alaptörvényével, az etnikus csoportok harczával. Gumplowicz ugyan azt mondja, hogy ezen törvényt is a történelemből és az etnográfiából nyerte, mi azonban nem vagyunk hajlandók ezt elfogadni. Mi úgy látjuk, hogy az a törvény, hogy minden csoport ellenérték nélkül akar a másiktól gazdasági előnyökhöz jutni, az emberi természeten alapul,
256 szóval egy biológiai és pszichológiai tétel és nem történeti. És épen erre vezethető vissza a Gumplowicz alaptételének a szilárdsága. Kétségkívül nagyszámú történeti adattal is támogatja Gumplowicz alaptörvényét, de téved, ha azt állítja, hogy a történelemből vezeti azt le. Helyesnek fogadjuk el Gumplowicz törvényét a népek és osztályok harcáról. Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy azt elegendőnek is tartjuk a társadalmi élet megértéséhez. Ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben egyoldalú és pontatlan elmélet ez, amely mindent az államból szeretne levezetni. Egy valóságos államfetisizmus, amely az államot minden bűvös erővel felruházza. Érthető ez napjainkban, amikor az állam befolyása napról-napra nő, mert hiszen az államhoz fordul az uralkodó osztály, a szocializmus elleni harcában, és az államhoz fordul a szervezkedő proletariátus, ettől várván a nagy néptömegek javára szolgáló berendezkedések megvalósítását. Az állam csodaerejébe vetett ez a hit tehát érthető, de evvel nem sikerül Gumplowicznak a társadalom belső életének magyarázatát adni. Eltekintve attól, hogy nála feledésbe ment a társadalomnak és az államnak az a szétválasztása, amelyet a történeti iskola és főleg a történelmi materializmus nyújtott, elfogadva azt, amit mond, hogy az államban egyik osztály nem megfelelő ellenérték útján, hanem politikai úton, tehát erőszakkal szerez más osztálytól gazdasági előnyt, hiányzik annak a magyarázata, miért nyerte ez az erőszak egys z e r a r a b s z o l g a s á g , má s s z o r a j o b b á g y s á g , i s mé t má s s z o r a bérgazdaság formáját? És ezen a téren kiegészítésre szorul elmélete a történelmi materializmus vizsgálódásaival, amely kimutatta, hogy az osztályuralom formája és a termelési rend között szoros összefüggés áll fenn, és hogy az osztályképződésben az erőszakon kívül a gazdasági rendnek mekkora szerep jut. Gumplowicz azokat a kérdéseket, amelyeket a történelmi materializmus felvetett, egyáltalán nem is tárgyalja. A társadalom gazdasági éleiére vonatkozó megjegyzései semmitmondó általánosítások. (V. ö. Grundriss der Sociologie II. kiadásában a Munka szervezeté-ről szóló részt, hol ilyenek foglaltatnak: Ha egy győztes csoport földművelő népre bukkan, ezt földművelésre kényszeríti, tengerparton pedig matrózszolgálatra és hajóépítésre fogják a legyőzötteket kényszeríteni. Súlyos igazságok!) A harcias alakulatok mellett a békés kooperáció és a gazgasági munkamegosztás szerepét az erőszakos munkamegosztás mellett figyelmen kívül hagyta. Pedig a gazdasági élet vizsgálata nélkül az sem érthető, milyen nagy terjedelmű társadalmak képződhetnek. Gumplowicz fölveszi, hogy a fejlődés folyamata az, hogy mind nagyobb
257 és nagyobb népcsoportok képződnek. Ámde tudunk eseteket nemcsak államok bukásáról, hanem nagy társadalmak szétszakadásáról is és fel kell vennünk, hogy a népcsoportok integrálódásának van valamelyes határa. Ezt a határt azt hisszük az szabja meg, milyen nagyfokú társadalmi összműködés lehetséges, ezt pedig a gazdasági rend nélkül elbírálni nem lehet. Gumplowicz az erőviszonyokra vezeti vissza a társadalom rendjét. Jól kivehető minden sorából, hogy ez alatt a kifejezés alatt tisztán a fizikai erőre, tisztán az osztályoknak összeütközés esetén előálló hatalmi túlsúlyára gondol és fel sem veti a kérdést, vajon csupán maga a termelési rend, függetlenül az osztályok erejétől nem-e épen olyan primär tényező a társadalmi rendben, az osztályok politikai és jogi helyzetében, mint maga a hatalmi túlsúly és így az ellenkező végletbe esett, mint a történelmi materializmus, legalább is ennek az a formulázása, mely viszont az erőszaknak nem tulajdonított önálló szerepet és azt vallja, hogy az osztályerőszak ideológia, illetve, hogy valamelyes erőszakos mozgalomnak a sikerét csak az dönti el, a társadalom gazdasági evolúciója bizonyos fejlődési fokot elért-e már vagy sem. Tudvalevő, hogy az erőszak szerepét illetőleg Engels sokat vitatkozik Dühringgel. Azt mondja Engels, hogyha a perzsa háborúk idejében Korinthusban a rabszolgák száma 460.000, Aeginában pedig 470.000 volt, úgy, hogy minden szabad emberre 10 rabszolga esett, akkor ez nem alapulhatott erőszakon, hanem egy kifejlett mű- és kézműiparon és kereskedelmen. Engels ezzel nyilván azt akarja mondani, hogy az erőszak csak külső forma, ideológia a gazdasági rend mellett. Hogy tehát egy rabszolgalázadás vagy nem járhatott sikerrel, az akkori termelési processzus mellett, vagy ha a nyers túlerő folytán sikerrel járt volna is, az eredmény csak újra a rabszolgasághoz való önkéntes visszatérés lett volna, mert hiszen a termelésnek ez a lépcsőfoka nem volt túlhaladva, vagy Marx szavai szerint: „még nem fejlődtek ki mindazok az erők, amelyek befogadására a társadalom még elég tág”. Nézetünk szerint ez az álláspont egyoldalú. A történelmi materializmus objektív iránya kitűnően meglátta a társadalmat, de nem látta meg az embert. Gumplowicz csak az embert látja és nem látja a társadalmat. Az erőszak nem ideológia, a nyers emberi erő, a szervezett erőszak önálló tényező ma is, volt és lesz és az uralomnak épúgy lehet forrása, mint a gazdasági rend. Nyilvánvaló, hogy mindkét álláspont egyoldalú és a gazdasági rend épen úgy lehet forrása az uralomnak, mint a harc, a nyers erő. Az egyik figyelmen kívülhagyása épen olyan tévedésre vezet, mint
258 a másiké. Minden tényező, mely az erőviszonyokat módosítja, realitással bír. Az osztályok erőviszonyait egy tényezőből megérteni nem lehet. Realitással bír tehát a vallás, az erkölcs, a műveltség stb. is. Azonban ezek tényleg más tényezők függvényei. Az erőszak az erőbeli tú ls ú ly é s a g a z d a s á g i r e n d a z o n b a n b á r e g ymá s r a h a tó , egymást módosító, de eredetileg is önálló tényezők, melyek s e m e g y má s r a , s e m e l e mi b b e rő k r e n e m v e z e t h e tő k v is s z a . 5. Néhány megjegyzést óhajtunk még tenni Gumplowicznak a szocializmussal szemben való álláspontjáról. Természetes, hogy ezen kérdéssel sokat foglalkozik, oly nagy horderejű társadalmi kérdés ez, mely minden gondolkodó fejet állásfoglalásra kényszerít. Rechtsstaat und Sozialismus című könyvében fejtette ki álláspontját. Ebben alapvető tévedésbe esik, mert a modern szocialista mozgalmat a jogállam elméletekből származtatja le. Ő, aki azt hirdeti, hogy a történelem népek és szociális csoportok harca, nem veszi még ekkor észre a szocializmus osztályharcjellegét és úgy hiszi, hogy a szocialista-mozgalom a „jogállam” teóriák egyenlőségtanából hajtott ki. Mivel pedig az állam uralom, egyenlőségről beszélni az államban képtelenség, ez ellenkezik az állam fogalmával, ellenkezik a történelem tanúságaival, mely szerint egyik nép vagy osztály uralkodik a másikon. A szocializmus üres ábránd. Ugyancsak nekitámad ebben a könyvében Lassallenak, aki egyik beszédében a szegény osztályok nagy asszociációjának nevezte az államot. Ellenkezőleg, kiált fel Gumplowicz, az állam nem a tömegé, hanem a tömeg az államé, az államot mindenkor az uralkodó kisebbség irányítja és fogja irányítani, aki tehát jogállamot és szocializmust prédikál, az az állam megsemmisítését és elpusztítását prédikálja. Õ örök természettörvénynek látta azt, hogy a kisebbség a nagy néptömeget kizsákmányolja. Csoda-e, hogy egy természettörvénnyel szemben minden emberi törekvést, minden társadalmi mozgalmat hiábavalónak látott, és azt mondja, hogy bár az uralom nyomja a népet, azon nem lehet segíteni és haladás csak ezen uralom alatt lehetséges. Minél erősebb lett szeme láttára a tömeg szervezkedése, minél hevesebben ostromolta a szocializmus a mai államot, de egyúttal kényszerítette ezt a nagy néptömeg érdekeit is szolgáló berendezkedésre, minél jobban csökkentette a szakszervezetekbe sorakozott munkásosztály a tőkésosztály Mehrwert-jét és kényszerült ez a proletariátuson ért veszteséget a gyarmatok kizsákmányolása útján pótolni,* annál
* „Az a megismerés lesz előttem napról-napra erősebb, hogy a munkásosztály szervezkedése és a gyarmatosítás között szoros összefüggés van.
259 nagyobb lett Gumplowicz féltékenysége, hogy a szocializmus még meg találja cáfolni az ő örök természettörvényét, az ő államelméletét. Ám dacára ezen „örök” természettörvénynek, dacára a történelem folytonos ismétlődésének, kénytelen elismerni a szocializmusról: „sie steht bisher einzig da in der Geschichte”. Majd Ratzenhofer hatása alatt kijelenti, hogy a jövő a civilizált államé, amely a mai sokféle érdek helyett az általános érdeket fogja szolgálni, könyvének egy más helyén pedig a szociális csoportok harmonikus összműködéséről beszél. Ámde mindez legalább is a szociális csoportok egyenlőségét vagy egyensúlyát tételezi föl, és nagyon is hasonlít a Gumplowicz által előzőleg annyira támadott jogállam teóriákhoz. A szociális osztályok ezen formai egyenlőségénél azonban tovább jutni nem tudott, a nagy néprétegeknek gazdasági felemelkedésükre irányuló mozgalmait és ezeknek a mai társadalmi rend gyökeres átalakítására irányuló törekvéseit kulturellenesnek, és a szocializmust utópisztikus fecsegésnek tartotta. Így hirdette ezt Ludwig Gumplowicz egy hosszú életen át. A fia szocialista képviselő.
Lánczi Jenő. Minden osztály törekszik arra, hogy ellenérték nélkül jusson gazdasági javakhoz. Minél jobban csökkenti a proletariátus a szervezkedése és sokféle államintézmény útján a tőke profitját, annál inkább fordul ez oly területek felé, ahol ez az akadály nincs meg, szóval más népek felé. Az osztályközi ellenérték nélküli szerzés csökkenését egy nemzetközi kifosztással akarja pótolni.”
Az egyke „Egy fertály, egy gyerek.” „Szántunk, de nem vetünk.” (Az ormánsági paraszt mondásai.)
A morbus latifundii-val együtt jár a negyedtelkes betegség. Az arisztokrata hajiadóságú magyar parasztnak a magasabb standard of life felé való törekvése kivándorlásban, vagy az egyke-szokásban keres megoldást, amint azt épen a körülményei, a meggyőződése, a vallási vagy egyéb motívumai diktálják. Ez az egyke-kérdés rövid diagnózisa. És a prognózisa? . . . Két esztendeje, hogy egy pár nagyobb lapunk hasábjain (Az Újság, 1907 április 14; Budapesti Hírlap, április 23) részletesen ismertettem a mozgalmat, amelyet vármegyéink az egyke-kérdésben megindítottak. Azóta a vármegyék közös akcióra egyesültek s az őszi kaposvári egyke-konferencia már nem ok nélkül fogja foglalkoztatni a közvéleményt. Az egyke-kérdés csak minálunk mostohagyermeke a publicisztikának és a tudományos vizsgálódásnak. Franciaországban a tudományt és a napi sajtót egyaránt érdekli a népszaporodás kérdése: ott az egyke „nemzeti” ügye a nacionalista sajtónak csak úgy, mint a szocialistának. Miben áll ennek a kérdésnek igazi jelentősége? Tudományos beállításban: a neomalthuzianizmusnak ma már többé-kevésbbé elfogadott tanai mellett sem közömbös a tömegek gazdasági produktivitására, a munkamegosztásra, az intenzívebb agrikultúrára a gyermeklétszám mindaddig a beláthatatlan időkig, ameddig a mezőgazdasági termelés az iparinak formáját meg nem közelíti. Gyakorlati beállításban: a holnap kérdései követelik sürgősen az egyke-kérdés valamilyen megoldását az általánosan közeledő agrárius termelési korszak bekövetkeztére. A termelésnek és a népszaporodásnak egymásra ritmikusan következő hullámzása ma általánosan a
261 meliorációk és a „mélyebbben szántás” korszakát éli. A kiváltkép iparos államok agrárius politikát sürgetnek. Németország népessége a legutolsó, 1907-ig terjedő tíz esztendőben nyolc és fél millióval, Angliáé három millióval szaporodott. A nemzetek versenye még nem ért véget s a dreadnoughtitisz idején nem közömbös dolog az, hogy ugyanennyi idő alatt Franciaország csak félmillió lakossal számít többet. Azok a „vértelenül elveszített hadtestek”, amelyeket a francia politikusok és publicisták siratnak, nemcsak ágyútölteléknek lettek volna jók, hanem a nagy agrárversengésben gazdasági tényezőknek is. Mert ebben ma még mindig több ember kell, mint gép. Oroszország az utolsó tíz esztendőben tizenhat millió emberrel és évi negyven millió métermázsa búzával lett — nehezebb. A neomalthuzianista elv úgy látszik, csak a családok eugenetikájára vonatkozhatik még ez idő szerint. A gazdasági rend nem ismer „eugenetikát”, legfölebb azt, amit az államok az alkoholdegeneráció rettenetes formájában ok nélkül zúdítanak reá. Természetesen csak nagy vonásokban mondhatjuk azt, hogy az egyke az ipari kapitalizmus okozta betegség, s hogy utána az agrárius kapitalizmusnak a sok gyerek az érdeke. A népesedéstudomány mai állása szerint is, mint Kovács Gábor a népesedés elméletéről írt munkájában kifejtette, számtalan motívum az, amely az egyénnél a családi létszámot irányítja s e motívumok között a gazdaságinak törvényszerűsége nem több, mint a legszubjektívebb természetű egyéb vallási, pszichológiai motívumok érvényesülése. Különösen minálunk Magyarországon, ahol nemzetiségi és vallási tényezőkkel való összefüggését világosan ki lehet mutatni, s hol a nagyobb igényű, műveltebb reformátusságnak s a magyarságnak térveszteségével is kapcsolatos. I. Az egyke története és elhelyezkedése. Sajátságos dolog, hogy az egyke Magyarországon nem összefüggő, hanem nagyjában elszórt területeken keletkezett és terjedt el. Cauderliernek Les lois de la population en France címen megírt nagy tanulmányában és a hozzá kiadott részletes atlaszban nagyon erősen összefüggő egyke-területeket találunk, amelyek a múlt század elején elkezdenek stagnálni, sőt a legtöbb azután a század derekán a depopulációba is átcsap. Minálunk nem ez a formája az egykének: annyira pszichológiai rugók mozgatják, hogy legelőször kezd lábrakapni a baranyai Ormánságban, s aztán csaknem egyidejűleg az erdélyi szászok között, majd a hontmegyei luteránus lakosságú részeken. Nagyjából mégis francia divat. A Dunántúlon, ahol az egyke a legelterjedtebb, jártak Napoleon hadai. Értékes följegyzéseket közölt velem az egész magyarországi egykeugy történetéről Mende Lajos dr., kir. tanácsos, ny. vármegyei főorvos úr, akinek hosszú időn át alkalma volt megfigyelni és kutatni az egyke megnyilvánulásait. Az ő följegyzései szerint általában mondható, hogy a Dunántúl a rendszer fészke. Azonban, mint a kutatók állítják, Erdély, Pestmegye és a Délvidék sem ment tőle. De a legnagyobb arányú a Dunajobbparton. Baranya-, Tolna-, Somogy-, Veszprém-, Zala-, Fejér- és Vas-
262 megyében úgyszólván közismert, a Dráva mentén e szokás csaknem általános. Az egy-gyermekrendszer e meghonosodása a Dunántúlon igen valószínűleg szoros kapcsolatban van az 1809-iki inszurrekcióval; elterjedését mindenesetre az segítette elő. Napóleon 1805-ben elfoglalta Bécset és ettől kezdve csapatai folyton háborgatták a szomszédos magyar megyéket; sőt később Magyarország lett a háború színhelye. Közel Komáromig az egész terület francia kézre jutott. Emez ütközetek a franciák helyenkénti megtelepedésével jártak. A csapatok nyomán sok francia maradozott el és családot alapított. Győr vidékén még most is több család van, mely a „francia” jelzőt viseli: Francia Kovács János, Francia Szabó Péter stb. A francia szokásokat meghonosították a francia telepesek; ennek nyomán terjedt a szokás mind jobban és jobban. De e szokás terjedésének mélyebb okai vannak, mint a puszta utánzás. Nem véletlen, hogy Baranyában terjedt el legelőbb az egyke. Nem véletlen, hogy a magyar járásokban, amelyek síkon feküsznek s rossz legelőik, vízhiányuk miatt nem űzhetnek igazi állattenyésztést s a szemtermelésre vannak utalva. Nem véletlen, hogy a vasút mellett seholsem egykések a falvak. Nem véletlen, hogy először az erősebb igényű, nagyobb műveltségű reformátusok között terjedt el s azután kezdte ki a katholikus vallású falvakat. Nem véletlen, hogy a magyarok között van elterjedve s csak majd azután terjed — ha gátat nem lehet neki vetni — a németek között. Természetesen a gazdasági ok nem egyoldalú. A magyar gazda földszeretete, arisztokratikus hajlandósága, megnövekedett életigényei mind hozzájárulnak. Az ormánsági paraszt kultúrember. Alkalmam volt két év előtt a nagy francia szőlősgazdamozgalom egypár emberével beszélni. Mondhatom, hogy a mi parasztgazdáink nagyon is kiállják velük a versenyt intelligencia és műveltség dolgában. Így aztán ennek a parasztnak lelki rugói is, amelyek házasságának szaporaságát befolyásolják, összetettebbek, különböző gazdasági, erkölcsi, vallási, lelki motívumok, olykor a saját külön közvéleményük is, nagyon sokszor determinálják. A továbbiakban csak a baranyai egykével fogunk részletesebben foglalkozni; főleg azért, mert az egységesebb terület áttekintése sokkal jobban megkönnyíti a pontosabb szociográfiai felvételt s a következtetéseket. De másrészt épen Baranya példáján szemlélhetjük az egykés falvaknak valamennyi lehetséges típusát: a városmellettit csak úgy, mint az extenzív gazdagságút. Baranyavármegyében az egyke keletkezésének ideje egyes vidékeken feltűnően összeesik a földrajzi és gazdasági tagozódással. Három nagy egykevidék van: a dunamenti, az ormánsági és a mecsekvidéki. A két első síkvidék, latifundiumok és hitbizományok ércgyűrűjétől övezetten, míg az utóbbi hegyalja-rendszerű, legelőkre és szőlőkre alkalmas s a város környezetében fekvő. A dunamenti egykevidék Mohácstól délfelé húzódik le a Duna széles, síkká fejlődött völgyében. Kölked, Dályok, Izsép, Vörösmart, Sepse, Csuza, Kő, Laskó, Kopács, mindmegannyi népesebb jómódú
263 község, vallásra nézve a Duna-Dráva szögletiek reformátusok, a többi katholikus, vagy görög-keleti. Ezt az egykevidéket, mely így a DunaDráva által van keletről és délről körülhatárolva, nyugaton természetes határként a baranyabáni hegylánc zárja be termékeny szőlőhegyeivel. A másik és legtipikusabb egykevidék az ormánsági róna. A siklósi hegy alatt, az egész Drávavölgyben, föl egészen a Mecsek aljáig, földrajzi és gazdasági tekintetben egy vidéket képez. Síkföld, szárazabb éghajlatú, jó szemtermő, de már legelője kevesebb. Színmagyar fajnéppel sűrűn betelepítve. Apró, kicsiny lakosságú községeik közel egymás mellett feküsznek. Két, egymásba olvadó vidék ez: a siklósi hegyalja s az ormánsági róna. Református vallású falvaikban mindenütt, még a legkisebbekben is, karcsú, fehérremeszelt templomtorony emelkedik, ez legvilágosabb jele annak, hogy a nép jólétben élt s még hanyatló gazdasága mellett is ragaszkodik szokásaihoz, hitéhez. Sajátságos etnográfiai csoport a legtisztább értelemben vett Ormánság: az a mintegy 50 községből álló vidék, amely nyugatról Drávafokon, keletről Diósviszlón végződik. Lukácsy Imre diósviszlói lelkész, az Ormánság nagy ismerője ennek a vidéknek tiszta ormánsági eredetű lakosságát ma már csak 17 ezerre becsüli. Szokásaik, hagyományaik mellett váltig kitartanak, de azért bizony veszni induló, hanyatló faj, — már sok közöttük az idegen: a bevándorolt, vagy a cseléd. Az ormánsági róna fönt északon szelíden simul bele a Mecsek aljába. Ez a vidék is színmagyar, de már katholikus vallású s ma már ez is hatalmasan kezdi tanulni az egykét. A Mecsekaljának már mások a gazdasági viszonyai: itt elég jók a legelők, elég jól fizetnek a szőlők is. A Pécs fölött kelet-nyugati irányban elhúzódó Mecsek láncában feküsznek ezek az egykés községek szép sorjában. A város piacát élelmezik, csakúgy, mint a hozzájuk számítódó mecsekhegyháti egypár magyar helység, amely a legújabb időkben már szintén az egykedivat rabjává lett. Nyugatról keletre menve: Boda, Bakonya, Kővágótőttős, Kővágószőllős, Cserkút, Patacs, Rácváros — Pécsnek ez a „Hétfaluja” képezi a nyugati hegyalját, ahol a leányok tizenöthúszezer koronás „egyetmást” visznek a házhoz stafírungképen. Már a keleti Hegyalja valamivel kevésbé fényűzőbb: a közeli bányavidék gazdasági és etnográfiai szférájába tartozik. A jó legelő miatt gazdagodó Mecsek-hegyháton is egyedül a város közelsége és az aránylag kelleténél gyorsabban eltanult igényeik azok, amik az egyke-rendszert kifejlesztették. Az adatok összegyűjtésénél eleinte egy-két község egész részletes felvételét terveztük, családonkint; mert érdekes lett volna annak a közelebbi megvilágosítása, hogy az „egyke” esetleges elhalálozása után, nyolc-tíz évi szünet után megszületik a második „egyke” s hogy a házasság első három-négy esztendeje majdnem mindenütt meddő (néhol a közvélemény egyenesen megbélyegzi azt az anyát, akinek a házasság első esztendejében már megszületik a gyermeke) — de ezt a tervet később elejtettük. Mert bármennyire intelligens és az ügy iránt komolyan érdeklődni kezdő parasztsággal állunk is szemben (a törvényhatósági közgyűlésen ők maguk kardoskodtak legjobban az adatgyűjtés mellett) — mégis a családi élet dolgaiba való belenyúlás
264 lett volna az olyatén természetű, családonkinti összeírás, amilyent még a statisztikai hivatal sem foganatosított. Ellenben igénybe vettük a központi statisztikai hivatal készséges és hathatós közreműködését az egyéb adatok összegyűjtésénél, úgyszinte a magánosok által felajánlott, sokszor nagyon érdekes adatgyűjtéseket és szakvéleményeket, nemkülönben a községi elöljáróságoknak kérdőpontokra adott véleményeit. Ezeket a kérdőpontokat nem lehetett a gazdasági viszonyok teljes részletezésére kiterjeszteni, mégis a mi „kulturparasztjaink” és ritka intelligenciájú jegyzőink egyik-másik idevágó jelentése annyira érdekes, találó és bátor, hogy az elért eredménnyel teljesen meg lehetünk elégedve. Nagyjában a tipikus egykevidékek szerint fogom most a beérkezett jelentések leszűrődött eredményeit ismertetni, hogy aztán az okokat és az ajánlott „orvosságokat” szemügyre vehessük. 2 . A z e g y k e a D u n a me n t é n . A Dunamentén elterülő egykés falvak természetes földrajzi határa észak felé Mohács városa. A Mohácstól északra fekvő, jobb legelőjű és szőlőhegyekkel is bíró községek nem hódolnak az egykének. Mohácstól délre, le egészen a Duna-Dráva szögletéig, a Duna belsejében sorakoznak ezek az egykés falvak egymás mellé. Mint az egész vidékre jellemzőt, kiemeljük a mohácsi járás főszolgabírájának jelentéséből a következőket: „Megállapíthatom ténykép, hogy járásomban az egy-gyermekrendszer a református vallású magyaroknál—különösen Kölked és Mohács községekben — dívik és kezd már Dályokon és Izsépen is a sokácok között lábrakapni. Mindenesetre feltűnő jelenség, amelynek különleges okai lehetnek, hogy épen a református magyarság az, amelynél ez a baj leginkább szembeötlő módon jelentkezik. Jelentkezik és terjed ez az intelligens osztálynál is. A kedvezőtlen gazdasági viszonyok, a élet nehéz volta, a kényelemszeretet és bizonyára örökösödési jogrendszerünk (az egyenlő osztozkodás elve) is erősen befolyásolják ezt a kérdést. Egy gyermekkel olcsóbban, könnyebben, kényelmesebben, kevesebb gonddal és bajjal élek meg, sőt a jövőjét is jobban biztosíthatom, mint öttel vagy tízzel. Aminők és ahányfélék tehát az alaptényezőik, az okok, amelyek indítékai és előidézői ennek a bajnak, ugyanolyanoknak és annyiféléknek kell lenniök azoknak az eszközöknek is, amelyekkel ezt a bajt — szerintem — teljesen megszüntetni ugyan sohasem, de leginkább csökkenteni, korlátozni lehet. A népszellem megváltoztatása, bizonyos kézzelfogható anyagi előnyök nyújtása, (magasabb, illetve több gyermeknél kevesebb adó fizetése, több gyermek után magasabb fizetés) az egy-gyermeket megillető kedvezmények (Véderőtörvény 34. §.) megszüntetése, viszont ennek és ilyen kedvezményeknek a többgyermekre való kiterjesztése, a gyermeknevelés (iskoláztatás) olcsóbbá tétele és a kényszerosztály mellőzésével a végrendelkezési szabadság biztosítása volnának — szerény véleményem szerint — egyebek között azok az eszközök, amelyekkel a siker némi kilátásával lehetne az egy-gyermekrendszer kérdésének megoldásához fogni.”
265 Hogy az egyke elterjedtsége s a depopuláció milyen fokú, azt az alább összeállított adatokból is láthatjuk, a melyek legjellemzőbben mutatják a fogyást. Szembeszökő, hogy a hat éven aluli lakosság csaknem mindenütt kisebb az egész népesség egytizedénél, holott ennek az országos átlaga 16,8% volna. Az ezer lélekre eső születések száma pedig 35 és 40 között ingadozik az országos átlagban. Baranyában ritkán éri el a 30-at.
Kölked község a legtipikusabb egykés falvak vidéke. Innen Ádám Imre ref. lelkész úr buzgalmából kaptunk kimerítő és érdekes jelentést, amelyből kiemeljük a következőket: Kölked község régebbi anyakönyvei elégtek, csak 1813-nál kezdődnek az újabbak. Ezekből a következő statisztikai táblázatot lehet összeállítani:
Ezek az adatok mutatják, hogy a fogyás az 50 éves években kezdődik. A 60-as években a mérleg nyelve mintha plusz felé billenne, de már a 70-es években a fogyás egész ijesztő mértékben lép fel. A fogyás kiinduló pontja az 1848. évi törvényekben, illetőleg az ezen törvények következtében beállott gazdálkodási változásban keresendő. Mert 48 előtt a földet elidegeníteni nem lehetett, a föld után járó robotot a nagyszámú családnak sokkal kényelmesebben lehetett leszolgálni, mint a csekély népességűnek; 48 előtt a lakosság erdei munkával és baromtenyésztéssel kereste meg kenyerét, a sok jószág ellátásához, disznófalkák őrzéséhez, lovak, tehenek legeltetéséhez sok ember kellett. Mivel házközösségben élt a falu népe, a földbirtok nem aprózódott el a családfő elhalálozása után, a házhoz tartozott azután is; a legöregebb testvér volt a nagyszámú családnak ura, parancsolója, a leányokat kiházasításuk alkalmával egy „rúgott borjúval”, vagy ennek ellenértékével, 20 forinttal elégítették ki — a földbirtok megmaradt a cseléd kezén, mint hitbizomány, azzal a különb-
266 séggel, hogy a fiúk, illetőleg testvérek is élvezték annak hasznát, de részesültek a föld után járó teherviselésben is, de a gazda a legidősebb volt. A 60-as 70-es években a házközösség megszűnik. A leány is jussát követeli és viszi magával férjhezmenetele alkalmával az őt megillető birtokrészt. Elaprózódik a birtok. Van határunkban olyan önálló birtokrész, amelynek hosszasága ugyan egy dűlő, de szélessége csak két öl! Ha a lakosság terjeszkedni tudna valamerre, talán szaporaság jönne létre. De községünk három nagy hatalmasság közzé van beékelve. Délen kezdődik a templomtól 300 ölnyire a Frigyes herceg 113 ezer katasztrális hold birodalma. Északon a templomtól 700 ölnyire a pécsi püspök 1000 holdas pusztája, keleten a Duna vet bizonytalan határt községünk kicsiny területének. Hol találjunk földet? Merre terjeszkedjünk? Bizony a főhercegi uradalom többre becsül egy szarvast, mint sem hogy bármely községnek is, ha csak haszonbérbe adna is egy szelvény földet. Mert a falu népe előtt csak a föld a megélhetés feltétele. Föld, föld. A körülöttünk levő német községben ha szaporodik a család, a felesleget elküldi mesterséget tanulni. De nálunk ez szinte elképzelhetetlen. A németeknél bizonyos értelemben megvan még a hitbizomány vagy majorátus, amennyiben a legidősebb gyermek a szülőknek auszug-ot, életjáradékot ad természetben, testvéreit pedig pénzben fizeti ki. A sokácok házközösségben élnek. Az egyke-rendszer oka tehát: a birtok elforgácsolásától v a ló f é le le m, a te r j e s z k e d n i n e m tu d á s e lső s o r b a n . Másodsorban pedig a túlságba vitt fényűzés. Ételben, italban, házi berendezésben, ruházkodásban. Erre „muszáj” pénzt teremteni a pokol fenekéről is. Egy 12 holdas gazda leánya férjhez menvén, 300 forintos esküvő-ruha volt rajta, a lakodalom a ruhán kívül 700 forintba került. Pár évvel ezelőtt Mohácson villamosvilágítást vezettek be, a függő petróleumlámpákat eladogatták az urak. Vagy 3000 forint ára lámpa került pár hét alatt a faluba. Aki már nem tudott kéz alatt venni, panaszkodva említette, hogy neki nem jutott, a boltban volt kénytelen újat venni, mert mindenkinek van már, neki is kell, hogy meg ne szólják . . . Még lejjebb a Duna mentén:
267 A községi elöljáróságok jelentése szerint az egykerendszer itt már 50—60 év óta dívik kizárólagosan a református magyar családokban, s terjedőben van. Oka: „a magyar nép túlhajtott önérzetében, helyesebben büszkeségében keresendő és található fel. Ezek görcsösen ragaszkodnak a földhöz s ezzel a vagyoni függetlenséghez. Iparra, kereskedelemre gyermekeiket nem adják, mert azt magukra szégyennek tartják. Gyermekeik jövőjét csak a meglevő földbirtok egybentartásában találják fel s ezért terjedt el az egy-gyermekrendszer. Birtokot szerezni ezen a vidéken, ahol csak hitbizományi birtokok vannak, nem lehet s minthogy az örökségkép reászállott birtokot megosztani nem akarja, ragaszkodik az egykéhez. Hogy birtoka megosztassék, vagy gyermekeit más pályára adja, arra alig lehet reávenni, mert szerinte csak a föld nyújt biztos megélhetést, ők pedig nem akarják, hogy gyermekük szegény legyen. Ez volt az eredeti indítóok! Ma már épen az egy-gyermekrendszer folytán sok családban akkora birtok egyesült, hogy abból több gyermek megélhetése is biztosítható lenne, de sajnos, most már megrögzött szokás az egy-gyermekrendszer, s bármily nagy legyen is a birtok, csak egy gyermek van.”
Baranyavárott a községi elöljáróság jelentése szerint az egykerendszer emberemlékezet óta észlelhető, általánossághan s egyforma állapotban áll fenn. Oka: „Az egy-gyermekrendszernek számos és pedig a legkülönbözőbb gazdasági és erkölcsi okai vannak. Elsősorban állanak a gazdasági okok. A lakosság túlnyomó része szegény kisbirtokos és napszámos, kik 4—5 hold földdel bírnak s nem akarják, hogy haláluk után ezen csekélyke birtok is többfelé szakadjon, mert akkor már egy család eltartására nem elegendő. A több földbirtokkal bíró, jobbmódú családok pedig félnek a feldarabolásától azért, hogy utódaik is jobb módban éljenek és a nagyobb vagyonnal járó előnyöket, a községben való vezetőszerepet el ne veszítsék. Igen fontosak másodsorban az erkölcsi okok is. A 18 éves fiatal gyerekemberek 14—15 éves lányokat vesznek nőül, kik már a szülői házban oly szellemben nevelkednek, melynek eredménye azután, hogy csakis a házasságnak 3—4. évében születik első gyermekük s a legtöbb esetben az egyetlen is. A fiatal anyák félnek a gyermekkel való sok fáradság- és gondtól, a gyermek ápolásáról és neveléséről különben is primitív fogalmaik vannak. Miután nemcsak gyermekeik, hanem férjeik ruháit is csaknem kizárólag maguk készítik, s miután különösen a fiatalabb asszonyok a cifraságnak és szép öltözködésnek nagy hívei (egy-egy ruhadarabjuk hónapokig tartó munkába kerül), így ruháik készítése csaknem egész idejüket lefoglalja, ebben pedig több gyermek ápolása és gondozása csak akadály előttük és a gyermek csak nyűg a nyakukon. Az egyetlen gyermek azonban annál több kényeztetésben és — sajnos — gyakran rossz nevelésben részesül, felnőtt korában szülőinek nem sok örömet okoz, így nem csoda, senkisem akar magának hálátlan gyermeket felnevelni.”
Laskón a községi elöljáróság jelentése szerint az egykerendszer 25 30 éve észlelhető, csupán a vagyonos családoknál, s változatlanul áll fenn.
268
Oka: „A meglevő birtokot a megosztástól óhajtják a szülők megóvni azon tévhitben, hogy a földbirtoknélküliek megélni nem bírnak: ebből egy közvetett ok állott elő, most már kényelemszeretetből nem akar foglalkozni a gyermeknevelés bajaival és gondjaival, sőt ma már szégyennek tartja az egynél több gyermeket. Egy másik okként az jelöltetik meg, hogy bevett szokás az ifjakat korán: a férfiakat 18, a leányokat 16 éves korukban összeházasítani: ezen fiatal házasok, az életküzdelmet nem ismerve, teljesen a szülők gondoskodása alatt élik házaséletük első éveit; a szülők tilalmára nem nemzik meg a gyermeket; a szülőknek ezen tilalma azon alapul, hogy a terhes állapotban levő nő, illetve a gyermekkel bajlódó fiatal anya elvonatik a munkától arra az időre, míg az állapot tart.
Orvossága:
Egyrészt a kíméletlen szigorúsággal való eljárás az „angyalcsinálók” ellen, a felmerült gyanús eseteknek több oldalról történő 3—4-szeres ellenőrzése és felülvizsgálata; másrészt országos törvényhozás útján akként való intézkedés, hogy ne a vagyon arányaiban kapjanak az egyének kisebb-nagyobb jogokat, hanem a nemzett gyermekek száma arányában; pl. országgyűlési képviselő választásakor a több gyermekkel rendelkezők részesíttessenek több szavazati jogban; katonakötelezettség tekintetében a második gyermek bizonyos előnyben volna részesítendő s fokozatosan minden későbbi gyermek mind többtöbb előnyt élvezzen a katonáskodást kötelezettség terén; a községi képviselőtestületben, vármegyei bizottsági tagságban a több gyermekkel bíró családok bírjanak tagsági joggal; mert az ilyen gyűléseken a nagybirtokos birtokának fentartása érdekében emel szót és működik közre, míg ellenben a sok gyermekkel rendelkező, esetleg szegény családfőnek nincs megadva az alkalom arra, hogy a családjának létfentartása érdekében vehessen részt a tanácskozásban és a vonatkozó intézkedésekben való közreműködésben. Végül a törvényhozás intézkedjék aziránt, hogy úgy a hatóságokkal való érintkezésben, mint egyéb eljárásokban a több gyermekkel bíró családfők részesíttessenek előnyben, ügyes-bajos dolgaik elintézésének sorrendje a gyermekek számától tétessék függővé és sohasem a vagyoni helyzet kedvezőbb voltától.” Buday Dezső. Befejező közlemény a jövő számban.
A svéd osztályharc. százéves béke, különösen pedig az utolsó 25 év alatt nagyra fejlődött ipari kultúra azt eredményezte, hogy a svéd munkáltató nagytőkés osztály magához ragadta a hatalmat úgy politikai, mint gazdasági tekintetben. A maga érdekeinek megfelelőleg nagyban hozzájárult a reális tudományágak kifejlesztéséhez, a maga esztétikai igényeit kielégítő író és művészgenerációt nevelt és szívós kitartással egyre, nagyobb befolyást biztosított magának a törvényhozásban. A számbelileg kicsiny svéd arisztokrácia kénytelenségből még idejében bevonult a nagytőkés polgárságnak néhány évtizeddel azelőtt még megvetett vállalkozásaiba és — monarchikus államban — csaknem minden küzdelem nélkül foglalta el nagy területeken a legjobban javadalmazott és legtöbb befolyást biztosító helyeket. Nagyban elősegítette e két osztály szövetkezését II. Oszkár, aki Norvégia elszakadása előtt két évtizeddel már belátta, hogy nincs olyan mód vagy út, mely Svédországot politikai tényezővé tehetné Európában. Józan gazdasági érzékkel minden vagyonát ipari vállalkozásokba fektette, és mint az ország egyik legnagyobb részvényese, minden lehető módon fokozni iparkodott a részvények értékét. Kiváltságokkal, szolgalmakkal és egyéb kedvezményekkel látta el az ország természeti kincseit kiaknázó, sokszor idegen pénzzel dolgozó' társaságokat a svéd nép, a dolgozó munkásság rovására. Az arisztokrata nevekkel ékeskedő faipari részvénytársaságok kezdetben a német, később a francia tőke segítségével, több mint 20 éven át mesébe illő 50—60 százalékos osztalékkal honorálhatták részvényeseiket. Törvényes eszközökkel rántották ki a svéd paraszt lába alul a földet, az erdőket. Előbb bérlővé tették a népet a saját eladott földjén, munkássá a saját erdőrészében. Azután lassan lenyomták a béreket. Ezért apadt Jämtland, Ongermanland, Medelpad, Helsingland,
270
Herjeadalen lakossága több mint egy millióval, ezért vándorolt ki a különben is néptelen ország déli részeiből több mint kilenszázezer ember. A fejlett acél-, cement-, papír-, faiparnak értelmes és képzett munkástömegekre volt és van szüksége, így már osztályérdekből is kényszerítenie kellett az államot és társadalmat eredményeiben páratlanul álló kultúrpolitikára.* Az ipari és kereskedetmi vállalatok polgári és arisztokrata vezetői, írók és művészek, a polgári tudomány képviselői, katonatisztek, politikusok, a királyi család tagjai versengve alapították és támogatták a könyvtárakat, képtárakat, múzeumokat és egyéb közművelődési egyesületeket. Ez a céltudatos kultúrpolitika kifelé szilárd erkölcsi alapot adott a nagypolgárság uralmának igazolására, másrészt hosszú ideig minden téren kitűnő védekező fegyver is volt a lassan öntudatra ébredő proletariátus támadásai ellen. A kivándorlás következtében megfogyott munkásság az ország gazdasági életének rohamos fejlődése közben, a külföldi munkásmozgalmak hatása alatt lassan nagykorúsította magát és saját maga kezdte irányítani kulturális haladásának útját. Evvel egyidőben a munkásság gazdasági, fogyasztási és politikai szervezetei nagyon megerősödtek. Az utolsó években kifejlődött ellentétes frakció nem tudta megbénítani akciójával a szociáldemokrata-párt cselekvőképességét. A munkásszervezetek annyira megerősödtek, hogy most, mikor az uralkodó osztály nem régen szerzett jogait még jobban kiakarja terjeszteni, mikor hatalmának biztosítása céljából törvénybe akarja iktatni a maga érdekeinek sérthetetlenségét, a régi Jarlok módjára, általános érvényűvé akarta tenni a maga osztály erkölcseit: a szervezett munkásság eredményesen ellene szegülhetett az uralkodó osztály törekvéseinek. A munkásság nem akarta elismerni a svéd ipari tőke képviselőinek azt a jogát, illetőleg követelését, hogy ezek maguk határozzák meg a munkaszolgáltatás és bérfizetés föltételeit. Svédországban régen elmúltak azok az idők, mikor a munkáltatók ezt, mint istentől származó természetes jogot, minden indokolás nélkül érvényesíthették volna. Reális, vagy legalább is reálisnak látszó gazdasági okokkal próbálták igazolni a tervezett munkabérleszállítást. Erre alkalmas volt az 1907—1908-iki gazdasági válság, mely természetesen Svédországot sem kímélte meg. A vállalkozási kedv és vállalkozási alkalom megfogyatkozott és a helyi termelés, fogyasztás csökkenésén kívül a kivitel is lényegesen megapadt. A krízis két esztendejében úgy a részvényesek osztaléka, mint az alapok növekedése kisebb volt az előirányzottnál, vagyis a remélt jövedelem egy része elveszett, mert az érvényes árszabályok nem engedték meg a munkabérek csökkentését. Most az árszabályok lejártak. Számítva arra is, hogy a munkásság nem képes egységes cselekvésre, az elmúlt válságra való hivatkozással: a munkabérek leszállítását határozták el a munkáltató szövetségek. A túlmagas béreket nem bírják tovább fizetni, jelentették ki a munkáltatók, és azokban a szakmákban, melyekben a nagyban alkal* Ez a magyarázata a svéd nőnevelés fejlettségének is, valamint annak is, hogy a svéd nő előtt csaknem az összes pályák nyitva állanak.
271 mazott nő- és gyermekmunkások konkurrenciája miatt leggyöngébbek voltak a munkások gazdasági szervezetei (cellulóza, cement, kész ruha), egyszerre a réginél 11—25 százalékkal kisebb órabért biztosító árszabályt akartak a munkásszervezetekkel aláíratni. A munkások ezt el nem fogadták, mire a munkáltatók megkezdték a fokozatos kizárást, melyre az országos munkásszövetség augusztus 4-én a nagy sztrájkkal felelt. A svéd munkáltató gazdasági helyzetének szociálpolitikai vizsgálatát nagyon megkönnyíti a közgazdasági adatok állandó nyilvántartása. Az állam, részvénytársaságok, magánvállalkozók, magánosok bevételeit és kiadásait úgy közlik a napilapok, egyes időszaki művek, az állami statisztikai hivatal kiadványai, mint más államokban a napi meteorológiai jelentést.* A Taxering Kalenderek** és a Kommers Kollegium füzetei, már nem is a nyersanyagot, hanem a feldolgozott eredményeket tárják a kutató elé, csupán a csoportosítás és a következtetés munkája marad így hátra. Az utolsó 12 év alatt megszűnt és alakult vállalatok külön figyelembevételével, összehasonlítva az 1897—1906 és az 1907—1908 évcsoportok gazdasági eredményeit a befektetett ipari tőke hozadékára vonatkozólag, azt találjuk, hogy a termelési eszközök tökéletesedése dacára, a második évcsoportban csökkent a percentuális jövedelem. Volt vállalatonkint 19—56%, a krízis két esztendejében az átlagos jövedelem 91/2—40%-ra csökkent le. Ezek a számok körülbelül egyharmadrészben (amennyiben a részvénytársaságokra vonatkoznak) csupán a passzív részvényesek jövedelmét jelzik; a társaságok nagyszámú funkcionárusainak egyéb jövedelmeit (vezérigazgató, elnök, számvizsgáló, felügyelő-bizottsági tag, ellenőrző-bizottsági tag tiszteletdíja) nem számítjuk, valamint a különböző című leírásokat és alapokat is figyelmen kívül hagyjuk. Más ipari államok nem ennyire megbízható adataival összehasonlítva (Cassel) a fenti számokat, még a krízis két évében sem volt kétségbeejtő a svéd ipari tőke helyzete. Az egész 12 éves időkomplexumot tekintve, a százalék évi növekedésének középszáma az egyes iparágak szerint 10,2—14. Ennél nagyobb állandó hasznot szolíd vállalkozások állandóan egyetlen európai iparállamban sem értek el, legfelebb egyes iparágakban. Ekkor is nagy kockáztatásokkal vagy a véletlenül kiaknázható alkalmi konstellációk segítségével.*** Elviselhetetlen gazdasági kényszerűség így nem lehet indító oka a Svenska Arbetsgivare Förening bércsökkentő hadjáratának. *** * A svéd közéletre jellemző, hogy a napilapok csaknem állandó rovatban számolnak be előfizetőik számáról, napi példányszámaikról. A stockholmi iparművészeti kiállítás napi látogatóinak száma, a bevétel és kiadás, az egyes kiállítók bevételei, a kiállítás szórakozó helyeinek napi bevételei és kiadásai naponta benne vannak a lapokban. ** Stockholms Taxering Kalender évente jelenik meg, tartalmazza az 5300 koronánál nagyobb jövedelmű stockholmi lakosok névsorát előző évi és előirányzott évi jövedelmét, jelzi a jövedelem adómentes és adóköteles részét és az adó nagyságát. *** Statvetenskaplig Tidskrift. XII.
272 A svéd munkás reális és névleges béremelkedését a nagy harcot megelőző 5 évre vonatkozólag más helyen világítottuk meg.* Bár kis terjedelménél fogva tudományos feldolgozásra alkalmatlan, a svéd főváros lakóinak gazdasági helyzetére mégis jellemző az a kísérlet, melyet Stockholm város statisztikai hivatala 300 stockholmi lakos 1907—1908. évi háztartási könyveinek feldolgozásával végzett. A háztartási könyvek részben állami és városi munkásoktól, részben mái munkásoktól, néhány könyvvezetőtől, újságírótól stb. származnak. A megvizsgált könyvek évi jövedelem szerint 1842—6985 korona** között váltakoznak. Az intellektuális pályákon levők és a magasabb kvalifikációjú munkások foglalják el a sorozat tetejét és közepét, a legjobb javadalmazású munkások pedig a sorozat alját. Az átlag svéd munkás ebben a sorozatban nem szerepel, mert ennek évi jövedelme az állami Kommers Kollegium adatai szerint 1200 korona. Az évi jövedelem magassága szerint négy csoportba osztván a könyveket, a főbb kiadások egyes csoportokon belül a következő százalékait emésztik fel az évi jövedelemnek: I. csoport II. „ III. „ IV. „
Tápszerek és élvezeti cikkek (1842—2000 kor.) 45,66% (2000-2667 kor.) 43,26% (2667-4000 kor.) 42,97% (4000-6985 kor.) 31,37%
Lakás
21,30 19,95 19,04 16,-91
Ruházat
Egyéb
8,33 9,13 10,66 21,98
24,98 27,66 27,33 33,74
5300 koronánál csak nyolc magasabb jövedelem volt, ezért az utolsó csoport túlságosan tág. A családtagok száma átlagvéve négy. Az egész sorozat átlagát véve: tápszerek és élvezeti cikkek 42,03, lakás 18,94, ruházat 10,41, adók 4,34, fűtés és világítás 4,21, egyleti és biztosítási díjak 3,87, inventárium 3,48, egyéb 12,72 százalékát teszi ki az átlagos évi jövedelemnek. A bevétel legnagyobb részét természetesen a tápszerek és élvezeti cikkek emésztik fel. Ε legnagyobb tételben az egyes cikkek grafikusan szemléltetve a túloldali percentuális arányban szerepelnek. Ha most az egyes csoportok tápszer és élvezeti cikk fogyasztásának rovatait összehasonlítjuk, egyszerre nagyon jellemző következtéseket vonhatunk le. Míg a 2000 koronánál kisebb bevételű első csoportnak be kell érnie 862,29 korona ára élelmi cikkel, addig a legfelső csoport tagjai 2358.67 koronát költhetnek erre évente és családonkint, vagyis több mint 1400 koronával többet, mint az első csoportbeliek. A legtöbb tápanyagot tartalmazó tápszereket tekintve a legalsó és a legfelső csoportok évi fogyasztása között ilyen a viszony: Hús Tej és tejszín Vaj Tojás
I. csoport fogyasztása 180.— korona 111.12 „ 55.15 „ 35.69 „
IV. csoport fogyasztása 537.— korona 379.12 „ 115.45 „ 154.85 „
* Szocializmus. 1909. szeptember A svéd sztrájk okai és hatásai. ** Magyar érték szerint; 1,33 kor. = 1 svéd korona.
273
„Faggyút” három annyit fogyaszt az I. csoport, minta negyedik. Meg kell jegyeznünk, hogy a családtagok száma az alsó csoportban átlag 2,33 a legfelsőben 4,50. A fogyasztásban nem különböztetjük meg a gyermekeket, és eltekintünk attól, hogy egyes családtagok hosszabb vagy rövidebb ideig nem vettek részt a fogyasztásban. Az elfogyasztott italok értéke már nem mutatja ezt a tendenciát. A legalsó csoport italfogyasztása csaknem megegyezik az átlaggal. A ruházatra való kiadások sora a felső csoportok javára erősen emelkedő. Hét egyenletes csoportba osztva be az 1842—6985 korona közé eső jövedelmeket, e kiadás a következő sort adja: 157.24, 172.75, 247.38, 297.26, 427, 613,50, 520 korona. A középszám 317.95 korona, vagyis a legalsó csoport kétszerese. Higiénikus célokra, * 2% alkoholt tartalmazó sör, a svédek kedvenc itala. Annyira el van terjedve hogy az alkoholellenes szervezetek nem merik eltiltani tőle tagjaikat.
274 egészségük megvédésére az alsó csoport tagjai 18.05 koronát, a felső csoport tagjai pedig 136,39 koronát költhetnek évente! Meglepő az intellektuális célokra kiadott összegek viszonya is. Az átlagos 52,33 korona mellett a legalsó csoport 36 koronával szerepel. Ez legalább is szép jele annak, hogy a kultúrára való törekvés erős a svéd munkásban. Az 1200 korona évi jövedelmű átlag svéd munkás még kevesebbet adhat ki élelmiszerekre, ruhára, drágábban fizeti lakását és adóban is kétszeresét fizeti az itt feldolgozott csoportok átlag számának. Ellenben az intellektuális célokra való kiadása 58 korona, holott 65%-át sem keresi meg a legalsó csoport minimumának. Ezek alapján elhihető, hogy a svéd munkás felesége, mint a háztartás vezetője, nagyon sokszor leküzdhetetlen akadályok előtt áll. Legtöbb esetben bekövetkezik az az állapot, melyet svédül az undernäring szóval jeleznek. A munkáscsalád tagjai nem juthatván annyi tápanyaghoz, amennyi a testnek az egyén fizikai és szellemi egyensúlyának fentartásához szükséges, kénytelenek gyomrukat kis tápértékű, olcsó tápszerekkel megtölteni, hogy legalább a jóllakottság illúzióját megszerezzék. Az ilyen táplálkozás következményei ismeretesek. A mai társadalmi berendezkedés következtében minden országban érzi és sínyli a munkásság az uralkodó osztályok hatalmát. Azonban a svéd munkás helyzete mégis kedvezőtlenebb, mint például a hasonló magasfokú ipari kultúrállamban élő német munkásé. Stockholm városának statisztikai hivatala összehasonlítja az imént közölt adatokat 34 olyan német városban felvett adatokkal, melyek 100.000-nél több lakossal bírnak.
275 A városnevek után zárójelbe helyezett számok a statisztika alapjául szolgáló háztartási könyvek számát jelöli. A táblázat adataiból kitűnik, hogy a stockholmi házbér nagyobb, mint a berlini és hamburgi! A stockholmi négy jövedelmi csoport előbb feltüntetett percentuális házbérterhei csak azt a régi tapasztalatot igazolják, hogy a legkisebb keresetű munkás fizeti a legnagyobb házbért. A stockholmi számok határozott házbéruzsoráról beszélnek. Hasonló rekordot ér el a svéd munkás az adó nagyságában is. Ε statisztikában nem szereplő átlag svéd munkás keresetének 7—8 százalékát fizeti el adóra,* a stockholmi 4,3 tized átlaggal szemben! Ez a tipikus osztályuralomnak az ismertető jele. A német munkás keresetének nagyobb százalékát költheti tápszerekre, azért a német ipar versenyképesebb, kitartóbb és megbízhatóbb. Az osztályállam hivatalos közegei útján nyilvánosságra jutott adatok megismétlése után felelnünk se kell arra, hogy belenyugodhatott-e a svéd munkásság a bérek 11—25 százalékos csökkentésébe? *** A százszoros pluralitás** a mai napig érvényes svéd községi választói jogban teljesen nullifikálta a munkásság befolyását úgy a községi politika terén, mint a községi képviselet útján közvetve választott első kamarában, a szenátusban. A munkásság ama képviselői, akik a parlament második kamarájába bekerültek, lényeges változást a munkásság gazdasági helyzetében elő nem idézhettek. Egyedül a munkásság erős gazdasági szervezetei kényszeríthették ki a munka béreknek legalább olyan fokozatos emelését, hogy ezek a folyton dráguló szükségletek árának emelkedésével valamennyire lépést tarthassanak. Ezeknek az erős, egységes gazdasági szervezeteknek a szét' robbantása volt a Svenska Arbetsgivare Föreningnek a — küzdelem végén nyíltan be is vallott — célja. *** A szervezett munkásság a maga egészében a kipróbált értékű szakszervezetek védelmére sietett. A munkáltatók leplezetlen céljai felébresztették az eddig szervezetlen százezrek osztálytudatát is, úgy, hogy mire a harc a maga teljességében kifejlődött: egy egészen új társadalmi jelenség megfigyelésében volt része a világnak. Az első napokban, mikor a kormány, az államhatalom segítségére még nem volt szüksége a harcban álló tőkének, egy szociális utópia megvalósult fejezetének látszott az egész sztrájk. A kiterjedésében monumentális, lefolyásában megdöbbentő küzdelem egyes fázisairól a külföldi liberális és szociáldemokrata sajtó útján tájékozódott az olvasó. A munkásasszonyok szerepe, a föld népének hirtelen állásfoglalása, a hadsereg színvallása a dán, finn és * Az 1333 koronánál nagyobb jövedelemmel bíró svéd polgárok írásban becsületszóval igazolják, hogy az egész jövedelmet bevallották. Az 1333 koronánál kisebb jövedelemmel bírók évi bevételét a munkáltatók üzleti könyvei alapján hivatalosan állapítják meg. ** Az új községi választói törvény, mely a plurális szavazatok maximumát 40-ben állapította meg, csak ezentúl fog még életbe lépni. *** Till de Arbetsvilliga. A Svenska Arbetsgivare Förening kiáltványa szept. 7.
276 norvég költőket is megihlette.* Az alkoholtilalom csodába illő hatása és a nemzetközi munkásszolidarítás hatalmas megnyilvánulása mellett is el kell most haladnunk, hogy a nagy küzdelemnek egy pár, eddig nem méltatott sajátosságát szóvá tegyük. Az ipari tőkések, mint uralkodóosztály, először érték el, hogy érdekeikkel a kormány és a kormányozó fejedelem teljesen azonosította magát. ** Így a nemzetfentartó egyház, hadsereg, birtokososztály a nemzetfentartó ipari tőkében egyenrangú társat kapott. Az ilyen osztályok érdekeinek sérthetetlenségével rendes körülmények között a már megalkotott törvények gondoskodnak. Mivel ilyen törvények a svéd osztályuralom nyílt proklamálásának napján még nem voltak: a király miniszteri ellenjegyzéssel egyszerűen felfüggesztette a kényelmetlen törvényeket.*** A Svédországban szokatlan, kivételes és egyelőre törvénytelen rendelkezéseknek nagyobb nyomatékot adandó: mozgósította a kormány a teljes békelétszám háromnegyedére kiegészített hadsereget az állam költségén, a munkások megfélemlítésére. Dacára annak, hogy az ország egyik legnagyobb munkáltatója alapos szociálpolitikai tanulmányban† kimutatta, hogy a mai árszabályrendszer primitív, tökéletlen, értéktelen; nem tartott lépést sem az ipar, sem a szervezeti élet fejlődésével; dacára annak, hogy ez árszabályok homályos, érthetetlen volta miatt létesítette a svéd kormány három évvel ezelőtt „az állami békéltetők” intézményét: a többszörösen rossz árszabály megszegését, vagyis egy magánjogi szerződés egyoldalú felbontását erkölcstelenségnek, társadalomellenes merényletnek jelentette ki a király elnöklete alatt tárgyaló minisztertanács. Fejlődéstörténeti szempontból mindenesetre nagyjelentőségű dolog, hogy az ország politikai és vallási feje sérthetetlen szentséggé avat egy, azelőtt profán szerződést. Prof. Flodström ugyanezen a napon megvilágította, hogy az erkölcstelenséget megállapítani már csak azért sem lehet, mert a két harcoló félnek külön, két erkölcsi felfogása van. Épen a küzdőfelek erkölcsi felfogásának különböző volta késleltette és talán részben meg is hiúsította a munkásság győzelmét. A felek erkölcsi felfogása határozza meg a viadal eszközeit. A francia chevalier párbajban soha se akarja arcán megvágni ellenfelét, mert ezt a legnagyobbfokú lovagiatlanságnak tartja; a magyar gentry ifjú egyenesen az ellenfél orrára vagy fülére pályázik, nála ez a virtus. A svéd tőke és a munka harci fegyvereit vizsgálva, egyszerre látjuk, hogy a tőke szerint: a háborúban nincsen pardon. A Svenska Arbetsgivare Förening kilenc napon belül kizár 163 ezer, nagyrészt nős, családos munkást. A családfentartókra, öregekre, gyermekekre ép úgy nincsen tekintettel, mint a rendes hadviselésben az ellenfél ágyúgolyója. A sztrájk kitörése után egymásután lakoltatják ki az egyes iparművek a sztrájkolókat a munkásházakból. Stockholm, * Arvid Mörne: En ny song till den röda fanan. Johannes Nielsen: Svenskere, Hold ud! ** A minisztertanács augusztus 3-iki jegyzőkönyvéből. *** L. a svéd hivatalos lap: Post och Inrikesdtidning, 1909 augusztus 9. † Frih. Th. Adälswärd: Slut po striden. Social Tidskrift, 1909. XIV.
277 mint munkáltató, október elsejére felmond a város bérházaiban lakó sztrájkoló alkalmazottaknak. A sztrájkba lépő földmíves zselléreket kiűzik azokból a házakból, melyeket a zsellérek apái 70—110 éven át laktak, saját költségükön javítottak, kibővítettek, melléképületekkel láttak el. Mint ahogy más háborúk kitörése előtt az ellenséges állam polgárának el kell hagyni az országot. Az ágyútöltelékként szereplő előcsapatnak is meg van az analóg párja azokban a kismunkáltatókban, akik már a harc elején tönkre mentek. Ezzel, a ma általánosan érvényben levő, de brutális harci taktikával szemben a svéd munkásság magasabb erkölcsi alapon állván: respektálta egy még nem létező berni egyezmény pontjait. A sztrájk proklamáció szerint*: nem vesznek részt a munkabeszüntetésben azok a munkások, akik a közvilágítási, köztisztasági, vízvezetéki műveknél, kórházakban, bölcsődékben, menedékházakban, gyermekek, beteg emberek vagy élő állatok mellett vannak alkalmazva. A kórházak, bölcsődék, menedékházak élelmiszer szükségleteiről, valamint a kis gyermekeknek szükséges tej szállításáról a sztrájkbizottság gondoskodik. Nem kötelesek abbahagyni a munkát a hatvan évnél idősebb, vagy az egy munkáltatónál 25 év óta alkalmazásban levő munkások. A sztrájk harmadik hetében a „polgárgárdá”-nak sztrájktörő szereplése miatt felháborodott köztisztasági munkások be akarják szüntetni a munkát: a sztrájkvezetőség nem engedi meg.** A sztrájkvezetőség felhívja a munkásokat, hogy a kirendelt katonai csapatok legénységét se szóval, se tekintettel ne bántsa meg.*** A munkásság a sztrájk három első hetében nem vesz fel sztrájksegélyt. A Svenska Arbetsgivare Förening tagjai naponta és munkásonkint 1.33 korona kárpótlást élveznek. Az új erkölcsi felfogás diktálta humánus fegyverek ma teljes győzelemre nem vezethettek. A harc eredménye még nem dőlt el. A jövendő munkástársadalom erkölcsi világfelfogása azonban már megindult hódító útjára. Stockholm. Antal Sándor. * Socialdemokraten, július 30. ** Svaret, 10. szám. *** Svaret, 22. szám.
Szemlék és jegyzetek. Egy kollektív szociológiai munka (A Társadalom). (Stein Lajos berni egyetemi tanár szerkesztése mellett írták: Tegze Gyula, Heller Farkas, Máday Andor, Meszlény Artúr, Ferenczy Árpád. Bpest, 1908. Athenaeum kiadása 707 old.)
I. műveltség könyvtarának hatodik kötete általános és népszerűsítő munka; célja a társadalomtudomány máig elért eredményeinek az olvasók széles körében való terjesztése. Új kutatásokat tehát nem várhatunk, nem is kapunk. A könyv jóságának ismérve az, vajon áttekinthető, logikus, könnyen érthető modorban írja-e le a tényeket és ezek összefüggését? Ezért mindenekelőtt igen fontos a rendszer, vagyis az anyag csoportosításának kérdése. Stein Lajos, „a magyar születésű berni egyetemi tanár” műve a tervezés, mely szerint először leírták a társadalmat; utána vázolták fejlődését; a harmadik részben végül a jelenkori társadalommal foglalkoznak. Szembeötlő e rendszer fonák volta. Ha valaki példának okáért az „állatokról” írna és előbb megrajzolná az Állatot, majd áttérne az állatvilág fejlődésére és végül a ma élő állatokkal foglalkoznék, úgy kísérlete szükségszerűen homályos, szétfolyó, ismétlésekkel és ellentmondásokkal bővelkedő volna. Ily rendszer rendszertelenségre vezet. A fontos életműködéseknek különböző fajok szervein való bemutatása pokoli káosszá olvadna össze. A nyájas olvasó a lélegzést pl. a halak kopoltyúján, a mozgást a csiga járásán, a táplálkozást a polip szívókarjain, a szaporodást az egysejtűek oszlásán tapasztalja ki és végül már csak nem is sejti az Állat mivoltát. Az emberi társadalmak sokfélesége megközelíti az állatfajokét. A kőkorszak barlanglakóitól a new-yorki tizennyolcemeletes házak bérlőjéig; a ma élő legkezdetlesebb törzsektől az amerikai Egyesült-Államokig: fajunk többrendbeli változáson esett át! Ha tehát valamely szerencsétlen szocio-
A
279 lógust arra kényszerítenek, hogy előbb a társadalomról írjon, majd pedig külön vázolja a fejlődést, úgy spanyolcsizmával, hüvelykcsavarral, nyakszorítóval látják el tudományát és így fektetik bele ama prokruszteszi ágyba, melyből ép bőrrel, egész csontokkal aligha kerül ki. A legjobb esetben is úgy jár, mint az a mesebeli szabó, ki a holdnak készített ruhát és mindig, szükségszerűen elvétette a mértéket, mert az égitest állandóan vagy fogy vagy növekszik. A társadalom igen rossz beosztása, rendszere magyarázza némely jobb sorsra érdemes munkatárs helyzetből fakadó, tragikus vétkeit. A szocziológiai módszer sokat vitatott kérdésében még nem döntöttek. Sőt még a kísérletek száma is igen csekély. Minta híján, „a magyar születésű berni egyetemi tanárnak” saját magának kellett volna megcsinálnia beosztását. Ez lett volna a mű egyedüli önálló része. Stein Lajos tudásának ismerőit a fiaszkó nem lepheti meg. Nézetem szerint három módszertani megoldás lehetősége kínálkozik: 1. Leírom a fejlődés menetét, megrajzolom amaz utat, melyet az emberiség, pl. a törzstől egész a mai államig megtett. Az alakulás folyamán rámutathatok a ható okokra, ezeknek függvényi viszonyaira. 2. Egy bizonyos társadalmat írok le, pl. a hűbériség, vagy kapitalizmus korát. Ennek működéséből levonom az embert irányító általános törvényeket: miliő, gazdasági ok, átöröklés stb. 3. Végül lexikon módjára ábécés rendben adom a fogalmak magyarázatát: C betű alatt a családét, V alatt a vérbosszút és így tovább. Azt hiszem, az első megoldás olvashatóság szempontjából a legjobb; a harmadikat a tudománynak mai állásában a használhatóság tünteti ki. Valószínűleg akad a felsoroltaknál sokkal jobb rendszer is. Példáim e szerfölött fontos kérdésnél csak arra szolgáltak, hogy A társadalom c. kötet igen gyarló fölépítésének szükségtelen voltát igazolják. Ez általános megjegyzések után vizsgálom a szigorúan szociológiai s a mai családdal foglalkozó cikkeket. Elvi kérdések miatt nem szállók perbe szerzőkkel; továbbra is a munka általános használhatóságát tekintem. Eldöntetlenül marad tehát az, vajon a fajokról mondottak (395.) megállnak-e; a fejlődés egysége, alapja a család, vagy horda (184.); a Héroszok okai vagy következései a fejlődésnek (397.)? és így tovább. Az olvasó az általános rendszertelenség után alkalmasint elsősorban a mű túlzott tudományosságát panaszolja majd. Lelki rokonszenvvel fogadom e sóhajt, mert még élénken emlékezem diákkoromra, mikor az egyetem tudós közgazdaságtan tanára tizennyolc perc hosszú meghatározásban állapította meg azt, mi a — gőzgép ... A társadalom-ban is túltengnek a meghatározások. És még az esetleg szükségesek sem könnyen érthetők. A sok kínálkozó példa közül olyat ragadok ki, mely aránylag érthető és a legrövidebbek közé tartozik: »Bizonyos állandó s egyetemesnek tekinthető cél által egybekapcsolt egyéneknek szabályok által rendezett összességét tekintjük társadalomnak (3.). Ε kijelentés olvasása aligha kelti fel az állandóan együttélő emberek képét, kik adott tudással és eszközökkel, adott természeti viszonyok (éghajlat, föld, stb.) együttesen folytatják a létért való harcot.
280 További panasz a túlzott alaposságra való törekvés, mely — felületességre vezet. Ha szerző már megokoltnak vélte azt, hogy például Lykofront, Tertulliánt társadalomtudósnak minősítse, úgy a bibliának, avagy Hammurabi törvényeinek, „a társadalomtudományi elméletek és rendszerek” közé való sorsolása okvetlenül fölösleges. Az ú. n. Bevezető 88 negyedrét oldalt tölt be. Ebből a valódi tárgyra alig jut valami. A középkor „társadalomtudósainak” 7 oldalt szentel, ellenben Spencer egy oldalt Beöthy, Pikler, Pulszky csak pár sort kap. Ha nem éltek volna oly gyakran vissza a szóval, úgy „hazafiatlanságnak” minősíteném a kiváló magyar tudósok élete művének ily nagyfokú elhanyagolását. A túlzott alaposság egyéb jelei: A fizikai tényezők ismertetése Hippokratesnél kezdődik (389.); a népesség törvényszerűségénél Platonból indul ki (107.). Itt a régi, már ma eltűnt német tudományos iskola káros nyomait látjuk, mely minden vizsgálódását Ádámmal és Évával kezdi. Súlyos hiba a bibliográfia hiánya. A középiskolai kézikönyvek ma már kioktatják a tanulót, hogy erről, vagy amarról a kérdésről kiknél kap részletes felvilágosítást. A tökéletesebb tankönyvek ezen fölül röviden jellemzik az egyes fontosabb munkákat. A 707 oldalra terjedő, művelt magyarok számára írt, ismeretterjesztő A társadalom ellenben sehol sem buzdít a további tanulmányokra, sohasem ád utasításokat azoknak, kik részletesebben foglalkoznának valamely kérdéssel. Miként a letarolt mezőn felejtett kalász, úgy itt-ott két zárójel között ásít valamely név, vagy könyv címe (a kettő együtt igen ritkán), de arról egy szó sem esik, hogy pl. a fajokról, házasságról, erkölcsről, vallásról kik írtak bővebben. Ma már a hithű zsidó és török sem tartja a bibliát és koránt az összes tudomány foglalatának. A társadalom című kötet úgy látszik, még mindig ilyen igényekkel lép fel. Az általános megjegyzések között említem végül ama súlyos visszaélést, melyet képekkel űztek. A kötetben néhány igen jó statisztikai táblát lelünk. A kezdetleges eszközök és épületek bemutatása sem felesleges. Ellenben azt már nem is sejtem, hogy a nápolyi tarantella táncosok, Munkácsi a sztrájkot ábrázoló festménye, a római Colosseum és a világ aranypénzei című, néha két oldalra is terjedő „műmellékletek” micsoda viszonyban állanak a társadalomtudománnyal?! A kiadói tudománnyal igen, mivel valahogy csak meg kell érdemelni a mű „bolti árát”, a 24 koronát. De ha a kiadó nagy áldozatok árán díszes köteteket óhajt az olvasó kezébe adni, úgy a szerkesztőben ne hiányozzanak az elemi ismeretek. Nagy kórházak, szociológiai és lélektani laboratóriumok, meg kísérleti állomások; hatalmas műhelyek és könyvtárak, stb. összefüggésbe hozhatók a társadalomtudománnyal. Ellenben a római Colosseum és az aranypénzek képe, mely „ansixkártyákon” is beszerezhető, A társadalom c. kötetben a tudományos bornírtság, vagy szerkesztői lelkiismeretlenség kiáltó jele. Ε sok gyászos tévedés között csak egyes munkatársak helyenként megnyilvánuló tudása és különösen szorgalma vigasztal némileg, így Tegze Gyula majd mindig elfogultan cikkeit kellő szakismerettel, érthető nyelven írja. Nehéz kérdéseket jól magyaráz. Helyesen mutat rá teszem föl a determinizmus elfogadásának feltétlen szükséges vol-
281 tára (7., 274.), mert enélkül társadalomtudomány el sem gondolható. A Westermarck hatása alatt írt család és házasság fejlődése c. fejezet megüti a mértéket. Munkájának minden részében elszórva helyes megfigyeléseket, jó magyarázatokat találunk. Mindezeket részletesen nem ismertethetem. Inkább egy tárgyat ragadok ki és azt elemezem bővebben: Helyesen csoportosítja az erkölcs elemeit: az ösztönt, érzelmet, belátást (299—300.). Ε tényezők viszonylagos értékelése is érdekes. A vallás, közvélemény hatásának kiemelése szintén nem hiányzik. Megtudjuk ezen felül az adott erkölcs és a mindenkori társadalom viszonyát. (323.) Mindebből folyik az erkölcs kissé nehézkes meghatározása: „Valamely nép erkölcse azon cselekvések, azon eljárásmódok összesége, amelyeket ha valaki elmulaszt, az összesség részéről rosszalással sújtatik, viszont ha teljesíti azokat, elismerésben részesül.” (322.) Tegze az erkölcs kérdésénél, mint egyéb helyeken is többnyire bátran kimondja tudományos meggyőződését, mi a mai hivatalos Magyarországban igen nagy érdem. Megállapítja, hogy „a vallás tartalma... szoros összefüggésben van a mindenkori társadalmi állapotokkal”. (330.) Ε szögből nézve azután jól fogja fel az erkölcs és vallás viszonyát. A kereszténység pl. nem enyhítette a középkornak, durva kegyetlenkedésben még az ó-korét is felülmúló harci morálját (487.), vagyis az általános hittel ellentétben nem a vallás csinálja az erkölcsöt. A vallás és a tudomány viszonyát így szabja meg: „ . . . a vallási társadalom uralma idejében általában a műveltség hanyatlásával találkozunk. Oka ennek maga a vallás sajátszerű jellege, mely kétségkívül művelődésellenes irányzatokat rejt magában . . . ” (529.) Erre építhetünk azután morális meggondolásokat is. Íme, az erkölcs körébe vágó néhány tudományos, bátor, tárgyilagos megállapítás. Ismétlem, más kérdéseknél többnyire hasonlót tapasztalunk. A szociológiával foglalkozó egész cikksor hatása ellenben határozatlan, szétfolyó. Attól félek, kevés nagytürelmű olvasó akad majd, kiben a mű 3—4-szeri átolvasása után valamelyik társadalom, vagy valamelyik társadalmi folyamat plasztikus képe domborodna ki. Ε tökéletlenségért a mű rendszerén kívül az író „tárgyilagossága” is felelős. Állandóan hangoztatja az egyes intézmények összefüggését, az általános fejlődést, de az olvasó ezt sehol sem látja. És mindez szükségszerű következése annak, hogy a szerző vezető szempontok fényűzéséről szerényen lemond és kutatásaiban sehol sem helyezkedik egy elvre. Ha pl. elfogadná Carlyle nézetét, mely szerint nagy emberek okozzák a változásokat, vagy ha Marxszal gazdasági körülményekre vezetné vissza a jelenségek módosulását, úgy érthetővé tenné pl. azt, miért és miként lett a kőbaltával védekező barlangakoból gőzzel és villamossággal dolgozó modern ember. Az egységes elvi álláspont híján csak lazán összefüggő, gyakran szétfolyó, bár érdekes tényeket kapunk. A »tárgyilagosság” e gyászos eredményének láttára érdemes a kérdés alaposabb megfontolása: Objektivitás alatt rendesen azt értik, hogy a kutatót vizsgálódásainál, azok mérlegelésénél nem érzelmek, személyére és pályájára vonatkozó célszerűségi meggondolások, hanem
282 kizárólag a tárgyi igazságosság vezeti. A tudós kutatásain kívül ne gondoljon semmire. Ebből azonban korántsem az következik, hogy egyáltalában ne gondolkozhassék; hogy nem alkothat, vagy nem alkalmazhatja tudományos elveit. Sőt! Az ú. n. „magyar” társadalomtudomány maradandó érdeme a tárgyilagosság és a — nem morális, hanem tudományos értelemben vett — elvtelenség összezavarása. Nálunk pld. a történelmi materialista munkája nem tudományos, mivel nem objektív, azaz nem számol más nézetekkel. Kacagnánk ama csillagászon, ki munkáját Kopernikus és Ptolomeus elvei szerint írná meg. Ellenben a társadalomtudományban mindig és állandóan ránk akarják kényszeríteni egymással ki nem egyeztethető rendszerek egybehabarását, aminek neve: „objektivitás”. Ezért esnek „tárgyilagos” tudósaink az értelmetlenség vagy legalább rendszertelenség bűnébe, mely minden irányt kielégít, de az olvasót nem. Ε föltevést igazolja A társadalom is. Rendszer híján az egész fölépítésnél, meggyőződés hiján a részletes kidolgozásnál szükségszerűen megsemmisíti amaz eredményeket, melyeket a szerzők tudása és még nagyobb szorgalma különben méltán megérdemelt volna. Az eddig fölsorolt sajnálatos megállapítások a mű jobb részeire vonatkoznak. Most pár szóval még egy kevéssé sikerült fejezetről kell megemlékeznem: A család átalakulása és a feminizmus című tanulmány rendszere ugyan jobb a többinél, de viszont egyéb sajnálatos tulajdonságokkal bővelkedik. A czélszerűbb fölépítést pedig a túlzott osztályozás, a szűnni nem akaró állandó skatulyázás teszi tönkre. A szerző pld. ötféle „törvénytelen viszonyt” különböztet, ú. m.: I. szabadházasság, II. maîtresse-rendszer, III. házasságtörés, IV. kéjrendszer, V. szabadszerelem. Ezek némelyike alpontokra oszlik. A III. alatti házasságtörés ismét háromféle lehet: 1. alkalomszerűen elkövetett, 2. tartós viszony, 3. a ménage à trois. Mondanom sem kell, hogy fölleljük mindezek pontos és tudományos definícióját. Az ilyen túlzott tudományosság mellett szerepel a túlzott alaposság is: „a feminizmus sikerei” az ó-korban kezdődnek. A „műmellékletek” is túltengenek: Butler Josephine, Chapman, Catt, Veres Pálné, Grippenberg Alexandra jól sikerült képei emelik a cikk tudományos színvonalát. Bibliográfiának természetesen nyomát sem találjuk, sőt szerző még a szövegben is gondosan titkolja a szakirodalommal való ismeretségét. Ez általános hibákon kívül Máday, kit egyébb munkái után lelkiismeretes kutatónak tartunk, még olyanokat is mutat be, melyek a gondos, kritikai kutatás követelményeinek figyelembe nem vételéből erednek. Fölfedezi — teszem fel — a feminizmus „osztályharc” jellegét, de az e megállapítást követő harmadik lapon radikális vagy szociálisztikus, polgári, mérsékelt és reakcionárius feminizmust sorol fel. Tehát maga igazolja azt, hogy a legkülönbözőbb osztályok női, helyzetüknek megfelelő módon és eszközökkel küzdenek felszabadulásukért. A meglátás hiányára mutat a „törvénytelen születések” című alpont, melyben egyetlenegy szó sem jelzi a felhozott statisztikai adatok és az illető társadalmak viszonyai között létező összefüggéseket. Ez a pont különben a fönt ismertetett „törvénytelen viszonyok” című rész VI. alosztálya. Szánt-
283 szándékkal nem soroltam fel ott, mert Máday is csak tévedésből skatulyázhatta a törvénytelen gyermekeket a törvénytelen viszonyok közé. Ε szegény teremtések javára külön osztályt és a megfelelő alosztályokat kellett volna létesítenie . . . Nem folytatom. Összegezem nézetemet. A kötet társadalomtudományi része klasszikus tömörséggel egyesíti a szociológia számos tökéletlenségét. Minek okát elsősorban a mű rossz rendszerében, másodszor számos rész elsietett voltában látom. Olvasás közben állandóan a vékony falú, kirívó díszítésű négy hónap alatt készült budapesti bérkaszárnya képe lebegett szemem előtt . . . A túlgyors munka szükségessége enyhítő körülmény. Viszont be kell vallanom, hogy ha volna már társadalomtudományi klinika, úgy nézetem szerint a szóban forgó kötet több fejezetét ott kellene közszemlére kiállítani. Hadd tanulják meg a szociológusok mindama nyavalyát, melyektől óvakodniok kell! Harkányi Ede. II. A társadalom-nak közgazdasági és a mai jogi és politikai életre vonatkozó fejezeteivel foglalkozom. A mű közgazdasági részét Heller Farkas írta. Ez nézetem szerint a kötet legsikerültebb része. Osztályozásokkal nincs megtömve, mint a Tegze tanulmányai; fogalmi meghatározások és nevek helyét inkább tények foglalják el benne. Nem jellemzi az a habozó ekklekticizmus, mely a munka nem egy lapjának a sajátos vonása; a megoldásai határozottak. A nyelve elég világos s úgy a tartalom, mint a forma tekintetében — ezt nem dícséretkép mondom — jóval meghaladja egyetemi közgazdasági tankönyveink nívóját. Amit A társadalom nem minden írójáról mondhatunk el, folyton figyelemmel kíséri tárgyának a többi társadalmi jelenségekkel való összefüggését. A közgazdaságtannak a szociológust leginkább érdeklő kérdései állanak vizsgálatainak középpontjában. Érdekes ebből a szempontból a hatalom gazdasági szervező erejére vonatkozó fejtegetése, melyben a munkára való kényszerítés módja s a technikai fejlődés kapcsolatát keresi. A tudományt eredményesen népszerűsítő dolgozatoknak azonban a Heller tanulmányait sem tartom. Valódi érdeklődést csak úgy lehet felkelteni, ha az író problémákat lát és láttat. Hellernél a nagy problémákat nem igen lehet észrevenni, eredményeket sorakoztat, látszólag a tudomány megállapodott, leszűrt eredményeit. S ez a közgazdaságtannak mai vulkanikus állapotában nemcsak pedagógiai hiba. Legélesebben még a népesedésben szóló fejezetben domborít ki problémát. Az értékjelenségek tárgyalásánál megtaláljuk a szubjektív iskola megoldásának a körvonalait, de hiába keressük a közgazdaságtan nagy ertek és árproblémáját. A gazdasági élet történelmi fejlődésének vázlatánál főleg Bücher, a modern kapitalizmus keletkezésének és mai helyzetének rajzánál első sorban Sombart kutatásainak végső megállapításaival találkozunk. A Bücher és Sombart elméleteinek jelességei mellett természettesen a hiányosságaik is visszatükröződnek a Heller fejezeteiben. A Bücher
284 sémája igen átlátszó és egyszerű, de erősen formalisztikus. A gazdasági fejlődésnek a reális hajtóerői nem tűnnek ki belőle, a valóságos gazdaságtörténelmi alakulatok sokfélesége sem illeszthető be a kereteibe. Az antik kapitalizmus jelenségei például, melyeket Bücher a zárt házi gazdaság kategóriájával vél leírni, egészen megvilágítatlanul maradnak. Sombartnak a Der moderne Kapitalismus-ban lefektetett vizsgálódásai nyomán igen élénken tűnik elibénk a vállalkozó típus keletkezése, lelki állapota, szerepe a gazdasági életben, de a bérmunkásság genezise, a bérmunka gazdasági szerepe a homályban marad. Ép így hiányzik Sombart említett fejtegetéseiben és Heller jelen tanulmányában a közgazdaságtan sok alapvető problémájának, így pl. a profit keletkezésének és kialakulásának mélyreható vizsgálata. Ha Bücher és Sombart hatásait írjuk le, akkor észreveszünk olyan pontokat is, melyeken Heller kitűnő mestereit nem igen követte. Nem válik ez Heller előnyére a forma kérdésében. Sem Bücher, sem Sombart főmunkái nem népszerűsítő munkák, de azért népszerűbbek, mint a mi népszerűsítő munkánk. Mert a legnépszerűsítőbb stilus a világos és színes stilus. A megírás módja igazán tudományos munkánál talán nem elsőrangú kérdés, de a népszerűsítő munkáknál az. S míg Büchernél egészen megelevenedik előttünk a primitív ember gazdálkodása, a római rabszolgatartó és a középkori hűbérúr udvara s míg Sombartnál érezzük az aranyfolyam hatását s a kapitalista mohó szerzési vágyának felébredését, addig Hellernél meglehetősen szürkén peregnek le a gazdaságtörténeti fejlődés korszakai. A szöveg színtelenségeért pedig nem kárpótol a színes olajnyomat, sőt mint azt az Uránia tudományos színházban nem egyszer tapasztalhatjuk, még a zenekíséret sem. A jó népszerűsítő könyvről mindig el lehet mondani Andersen szavaival, hogy az képeskönyv képek nélkül is. A stílus szemléltető erején kívül a figyelem lekötésének egyik igen fontos eszköze a népszerűsítő műveknél az elvont problémáknak az olvasót közelről érdeklő tényékhez való kapcsolása. Ebből a szempontból szerettük volna a Magyarországot s, hogy történetírói nyelven szóljunk, a legújabb kort érintő kérdések kissé behatóbb tárgyalását. Ezeket a közgazdasági fejtegetések feles óvatossággal kerülik. Semmit sem találunk a kivándorlás okairól, az agrárkérdés pedig eltörpül az ipar problémáinak tárgyalása mellett. Korunk aktuális gazdaságpolitikai kérdéseiről, mint vámpolitikáról, adópolitikáról, a munkásság szakszervezeti és politikai mozgalmáról alig esik itt-ott szó. S hol az író magyar, vagy aktuális kérdést érint, nincs köszönet benne. Hidegen halad el a hazai halandóság és kivándorlás számsorai mellett, alig említi meg szociálpolitikánk gyatraságát, de amint a lakáskérdéshez ér, ott, bár elméletben a legradikálisabb szociálpolitika elvét vallja, a hang szubjektívvé és meleggé válik s kijelenti: „Nálunk már nemcsak az ipari, hanem a mezőgazdasági munkások lakásviszonyainak javítása is a földművelésügyi miniszter kezdeményezésére a törvény állandó gondoskodását képezi”. A mű úgynevezett objektivizmusa úgylátszik, mindig azon a ponton szűnik meg, ahol szükség lenne rá. Ugyanezt tapasztaljuk a munkáskérdésben. A szakszervezeti mozgalomról, szemben a feminizmusról szóló hosszú fejezettel, csak egy pár sor van. De ez is
285 csak arra jó, hogy megtudjuk, minő szörnyű veszedelem rejlik a sztrájkban. A gazdasági válság hatásait festő színek halaványak a sztrájkveszedelmet ecsetelő rikító színek mellett. „Hogy a sztrájk szörnyű hatása előttünk álljon, idézzük csak emlékezetünkbe azt,” írja Heller, „hogy az 1904 évi magyar vasúti sztrájk mily mértékben veszélyeztette székesfővárosunk ellátását és egész országunk kereskedelmét. Még néhány napi sztrájk és a már-már kezdődő drágaság óriási mértéket ölt.” A néhány napi sztrájk nem következett be, jött a sztrájkok számát csökkentő gazdasági válság, de egyéb okokból az akkor kezdődő drágaság mégis óriási mérveket öltött. A magyar középosztálynak szociálpolitikai műveltséget nyújtó könyvben a sztrájkoknak és a szakszervezeti mozgalomnak a munkásság kultúráját emelő erejéről egy adat sincs. A jogi rész Meszlény Artúr műve. A bevezetésében ígéri, hogy a jogot a természetjog, a történeti iskola és a történelmi materializmus szintezése alapján fogja vizsgálni. A gazdag programmból igen keveset vált be. Mert valami nagyon jelentős dolognak nem tekinthetjük szerzőnek azt a követelését, melyet rendkívül fontosnak tart, t. i., hogy „külön kell választani a társadalmi szervezet jogát a puszta vagyonjogtól”. Néhány a gazdaság és jog közti összefüggés érintésén és egy pár kriminológiai elv kifejtésén kívül, általános szemponttal alig találkozunk, hanem helyette megkapjuk a tételes magyar magánjog, perjog és büntetőjog rövid vezérfonalát. Hogy ez mikép illik be ennek a munkának kereteibe, valóban rejtélyes dolog. A nyájas olvasót a munka kioktatja arról, hogy a nemesi jog szerint élő özvegy nő férje ménesének hányadrészét kapja, továbbá, hogy mily községekben van Magyarországon fegyintézet, de az örökösödési jog reformkérdései, az adózás és a közigazgatás elvi problémái tekintetében tájékozatlanul hagyja. Jogintézmények okának, szerepének és fejlődési lehetőségeinek vizsgálata helyett a társadalomtudományi ismeretekre szomjúhozó megtudja, hogy „rokonok azok, kiknek egyike a másikától származik, vagy mindketten ugyanazon egy személytől”. Akit a tudásvágy még jobban hevít, arról is értesül, hogy „a házasság megkötését eljegyzés szokta megelőzni. Az eljegyzés különböző nemű két személynek az a megegyezése, hogy õk a jövőben egymással házasságot fognak kötni.” Természetesen, mint minden igaz kompendiumból, Meszlény fejtegetéseiből is főleg csak azt lehet megtanulni, amit mindenki azelőtt is tudott. A semmis és megtámadható házasságnak, az ú. n. gyümölcsnek, az öröklésre való képtelenségnek, a végszükségnek stb. laikus előtt ismeretlen fogalmai itt nincsenek definiálva. Pedig, hogy a szerző feladatát másként is meg tudta volna oldani, nemcsak egyéb műveiből tűnik ki, hanem A társadalom-beli dolgozata egynémely helyéből is. „Kérdések és feleletekébe illő meghatározások mellett találunk ittott ilyen helyes megjegyzéseket is, mint pl.: „Ha Edison valóban feltalálta a házépítésnek a jelenleginél ötszörösen olcsóbb módját s ha ennek folytán higiénikus tömeglakások előállítása lehetségessé válik, a bűnözési szándék lényegesebben javul, mintha a büntetőtörvény még oly kiváló novellája törvényerőre emelkedik.” De miután a progreszszivitás és a reakció között szerző az egyensúlyt feltétlenül helyre
286 akarja állítani, egy pár sorral alább megjegyzi, hogy a „társadalmi osztályharcok békés kiegyenlítése is új büntető szankciók felállításával fog karöltve járni”. Ferenczy Árpád írt a nemzetközi jogról s a modern állam politikai életéről. A nemzetközi jog főbb elveit s a modern kultúrállamok alkotmánytörvényeinek száraz vázlatát adja. Ez kétségtelenül hasznos dolog, csak az a probléma, hogy a közölt adatok jórészének mi köze van a címfelirathoz, a modern állam politikai életéhez? A jelen politikai életét semmikép sem világítják meg azok a gondosan leírt szabályok, mint pl. hogyan lehet az Egyesült-Államok elnökét elmozdítani, kinek a beleegyezésével üzenhet Belgium királya háborút és mikép záratnak ki az angol trónörökösödéséből mindazok, kik „kibékülnek a római pápával, avagy katholikus hiten lesznek, vagy katholikus nőt vesznek el”. Ellenben ehelyütt igen érdekesen el lehetett és el kellett volna mondani pl. minő politikai pártok küzdenek ma a hatalomért s minő szervezettel, kinek nagyobb a tényleges befolyása, a parlamenti többségnek, vagy a minisztériumoknak, vagy a ház bizottságainak stb. Behatóan foglalkoztunk ezzel a művel, mert szociális jelentősége igen nagy. A magyar tudomány létkérdése, hogy széles körökben történjék meg a tudományos érdeklődés felébredése. A laikusok érdeklődésének talajából nőnek ki a tudományos ambíciók s igazi tudomány csak sok kutató vállvetett munkájából eredhet. Sajnos, alig hisszük, hogy ez a munka sok közönyös és begyöpösödött elmét fölszabadítana. A tudomány széles tömegekben való terjesztésének két igen fontos előföltétele van. Az egyik: ne csak a desztillált eredményeket mutassák be, hanem a kereső, dolgozó tudományt. A kutatás megállapításait csak így lehet vonzóvá tenni. Ebben a könyvben kevés a gondolati munka, főleg a kész eredmények kockái vannak egymás mellé rakva. (Ott, ahol egyáltalán beszélhetünk eredményekről.) A másik: az ismeretek terjesztéséhez szükséges az igazságoknak a megírás módjában és a stílus erejében is kifejezésre jutó lelkes szeretete. A népszerűsítés propagandái küzdelem és fagyosan, erős egyéni vagy csoportmeggyőződések nélkül nem indulhat eredményes harcba a scientia militans. A tudományos igazságok iránt való heves, mondhatnók vallásos vonzódás tette hatalmassá a XVIII-ik századbeli műveltség könyvtárát, a nagy francia enciklopédiát és bizonyos unalmas nyugalom teszi hatástalanná a mi XX-ik századbeli enciklopédiánkat.
Rónai Zoltán.
Új magyar líra. már ma új magyar líráról beszélni? És különösen ilyen Szabad-e körülmények között, amikor nem lehet másról szó, mint egy
kicsit összefoglalóan írni egy pár — véletlen összeállításban — elibénk került verskötetről?* Amiknek írói közt vannak legjobbjaink is ha * Ady Endre: Az Illés szekerén (Singer és Wolfner); A Holnap második kötete: Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás
287 sok hiányzik is (csak Kosztolányira, Tóth Árpádra, Lesznai Annára hivatkozom csak épen a példa és nem egy elérhetetlen teljesség követelmény miatt); ha sok nem ezek közül való is. Talán mégis szabad — sok megszorítással; ha ez az összefoglalás nem akar több lenni egy pár fixírozható pont megállapításánál és ha mindig tudatos marad előttünk a fixírozásnak csak hipothetikus volta. Egy pár fix pont azon az úton, amiket a versek megfutnak az író élményétől a formán keresztül az olvasó élményéig. Egy pár megjegyzés erről a kérdésről: mi válik lírává a mai Magyarországon? (Vagy pontosabban egy nehezen definiálható, de pontos meghatározás nélkül is teljes biztonsággal felismerhető részében.) És másrészt: milyen versek kellenek ennek a Magyarországnak? (Ugyanevvel a megszorítással persze.) És a két kérdés közel van egymáshoz, de mégsem egy egészen. Vezet út az alkotás élményéből a hatáséba, csak nem olyan egyenes és egyszerű ez az út, mint sokan hiszik. I. Ady Endre ... ha csak róla lenne szó, minden egyszerűbb lenne. Szinte csak variálni kellene az ő szavait: „Míg nem jöttem koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen, Én siratom magam s a népem.” Nem volna túlzás ezt mondani: ha Ady Endre nem volna, ki kellene találni. Nem lenne . . . mert megtették már (nem kell neveket írni, úgyis tudja őket mindenki). Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérelésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket — talán — nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország. És mindenben így van. Mindenütt a magyarok a „legmodernebbek”. És siratnivalóan groteszkül járnak elől a legradikálisabban minden új művészi és filozófiai mozgalomban; minél becsületesebbek es minél magyarabbak, annál inkább. Mert nincs magyar kultúra, ahová bekapcsolódni lehetne és mert a régi európai ilyen szempontból semmit sem jelent, csak a messze jövő hozhatja meg a megálmodott közösseget számukra. Ilyen az orosz intellektuelek helyzete is, de azoknak legalább van forradalmuk és így van miben formát találnia a kultúra után való vágyódásaiknak és ez a „teljesülés” formát és súlyt ad minden, nem direkt szociális és politikai alkotásuknak is; a magyarok vágyódásai meddők kell hogy maradjanak örökre. Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége Juhász Gyula és Miklós Jutka versei (Deutsch Zs.); Babits Mihály: Levelek Írisz koszorújából (Nyugat); Kemény Simon: Lamentációk (Nyugat); Gellért Oszkár: A deltánál (Nyugat); Mohácsi Jenő: Janus lelke (Singer és Wolfner)
288 annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi egy bár utópisztikus realitásba belekapcsolódó. Ennek a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók az Ady Endre magyar versei. Már egy régebbi versében (Vízió a lapon az Új versek-ben) tiszta kifejezést kap ezen érzés: kell a forradalom neki, Ady Endrének, a mai magyar embernek. Kell, nem mert megjött az ideje, nem mert hasznos volna, mert új értékeket hozna és elpusztítana régi hitványságokat, de mert nekik kell, nekik, hogy tovább bírjanak élni, hogy gyökértelen szeretetüket legyen hol elültetniök, hogy bennük elpusztuló gazdagságaikat legyen kinek és hová adniok. Kell, hogy életük formál találjon valahol. Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya, vörös Nap, Hozzad kiáltok. Nem akarok dühvel meghalni. Ajzott és visszatartott ívvel, Remény nélkül, fekete gyásszal, Fekete szívvel. Kelj fel, óh kelj fel, szent vörös Nap . . .
Ez az Ady Endre (és minden magyar intellektuel) helyzete a proletársághoz: még konkrétebb, még kézzelfoghatóbb formát nyerése a leglégiesebb, a leggyávább, leghalkabb és alig tudatossá tehető vágyódásoknak. Ha egy Gorkij szocialista lesz: egy nagy vágyódás kap egész teljesülést; ha egy Shaw vagy Anatole France: egy gondolkodó levonja társadalomfilozófiájának minden konzekvenciáját. Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kiesebbeknél csak narkotikum); kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén azt. Nyakatokon vad, úri tatárok S mégis büszke a ti fejetek. Frissek a vérben, nagyok a hitben Csák Máté földjén ti vagytok az isten. Előre, magyar proletárok.
Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmushoz; a szocializmus csak forma itt, amiben érzései formára találnak. Ha ezeknek a forradalmi daloknak vannak stílusban rokonaik, akkor a Baudelaire blaszfémái azok vagy a Verlaine Máriaversei és leginkább talán Brentano katholikus litániái. Nem is kell olyan versekre hivatkozni, ahol összeolvad vallás és forradalom (pl. Az Isten harsonája) vagy csak azok számára, akiknek az Isten nevet kell látniok, hogy valamiben felismerjék a vallásosat; Adynak minden
289 verse vallásos vers. Ha egész röviden akarnám formulázni azt, ami a legmélyebben közös valamennyiben, azt kellene mondanom: vallásos érsek egy nagy misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia, egy oly végtelenül heves megkívánása a vallásnak van itt, hogy mithológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből, Isten vagy ördög az élet minden megnyilvánulásából, zsoltár minden versből, ami róluk íródott. (És itt is felesleges dokumentumnak — rendelkezésünkre állanak az ő szavai: „Korcs hegyi beszéd minden dalom”.) Mithológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mithológia jött létre már a magyar versekben is. A messze távolban Paris a csábító, a gyönyörű, a mindennek anyja, az új Hesperidák szigete és a közelben a Magyar Ugar, a purgatórium és az infernó sok, válogatott kínokat termő köre és odúja. És félelmes árnyékokat vető erőt kapnak itt Pusztaszer és Dévény, Csák Máté és Debrecen város. És megindul ellenük a küzdelem: a kurucok régi küzdelme, a Dózsa Györgyök örök harca és a Vazulok és a Szent Margitok megölt lelkei sírnak kíséretet a nagy viadalhoz. És a még nagyobbak, a még mélyebbek: az Ős kaján míthosza és az Ond vezéré és még sok másé. És egy lépést sem kell kifelé tenni ebből a világból és ott vannak a Baál-Isten himnuszai, a PénzIsten litániái, a rejtelmekkel teli bihari legendák Csend hercegről, a Nyár elégiái és a nagy körtánc a Léda arany szobra körül. És csak nyílt kifejezést kapott, csak egészen tiszta kifejezést: minden közbeeső állomás, minden „élmény” és „szimbólum” elhagyásával ez a mindig meglévő érzés a legújabb versekben, az Isten-versekben. Ady Endre misztikus, mi az értelme ennek a kifejezésnek? Talán ez: a misztikusnak (csak az érzésformát veszem és nem megnyilvánulásait) nincsen disztancia problémája. Tehát ezt: a misztikus számára nincsenek ellentmondások, nincsen különbség a „nézetek” között; ő minden és mindennek az ellenkezője is egyszersmint. Ezt: a misztikus számára nincsenek nagy dolgok és nincsenek kicsinyek, nincsenek szent dolgok és nincsenek profánok, nincsenek „valóságok” és nincsenek álmok és nem léteznek azok a különbségek, amiket mi a konkrét és az absztrakt, a szubjektív és az objektív között megszoktunk tenni. Ez a középkorban igen egyszerű és igen könnyen átlátható volt: a misztikus az volt, akiben minden vallássá lett vagy talán így inkább: akiben a vallás, a vallásnak érzésesszenciája a mindenné lett. De ez ma épen ilyen egyszerű, ha talán nem is olyan könnyen átlátható és az egész különbség egy régi és egy mai misztikus között csak az, hogy a réginek voltak formái és a mainak már nincsenek. A réginek biztos és megingathatlan formákat adott az egyház, a hivatalos vallás, a biblia, formákat, amiknek szilárd falai közé bátran ömölhettek az extázisok forró java-patakjai. A mai misztikusnak nincs hol formát találnia, neki magának kell, magából megteremtenie mindent: az istent és az ördögöt, a földet a túlvilágot, a megváltót és az antikrisztust, a szenteket és az elkárhozottakat; neki magának kell megírnia a bibliát és mindazt, aminek kedvéért aztán elolvasná. Így a lényeg minden azonossága mellett elveszti a típus tisztaságát: költészetnek látszik csupán. Mert
290 felületes látás számára nincsen különbség a költői „motívum” vagy „tárgy” és a misztikus életexegézis között; ami egészen tisztán elválasztotta őket egymástól akkor, az egyiknek játék, a másiknak pozitív, igazság jellege ma megszűnt már és ma csak mint érzésforma létezik a misztikusság mindenütt és mindenfelé elszóródva. Ma így minden igazi költő többé-kevésbé misztikus, sokkal inkább és sokkal erősebben, mint a középkorban; talán azért, mert ma — kényszerűségből — költő lesz a misztikusok legnagyobb részéből. Próbáljuk meg most már innen meghatározni Ady stílusát. Talán legegyszerűbben a végletek által lehetne. Mondhatnám: Ady lírája a legtisztábban fogalmi líra és ezt: Ady lírája a legérzékibb líra valamennyi között. Ás összefoglalásképen: Ady lírájában nincsen különbség közel és távol között. Nem abban az értelemben, mintha a disztanciálás művészi problémája lenne megoldva, közel és távol artisztikusan kiegyenlítve (ez minden jó versben így van), de egészen szószerint. Úgy, hogy nincsen különbség közel és távol, konkrét és absztrakt, én és világ, élmény és szimbólum között (és ezt a párhuzamossági sort a végtelenig lehetne folytatni). Ady versei alig személyesek már. Nem a szemeink előtt nő egy élmény a szimbólumig, a végtelenségig, a mindent magábafoglalásig, de úgy hat valahogy, mintha a két legszélső pólus, az, ami a dolgok és ami a lélek legmélyén szunnyad, amit mindakettőnél mindig eltakar az, amit egyéniségnek vagy hangulatnak, vagy pillanatnyiságnak szoktunk nevezni, mintha csak ezek a végső pontok léteznének és pattannának össze oly vehemenciával, hogy eggyéválásuk tüze elválaszthatatlan egységgé olvasztja őket. Ady képeinek érzékisége szinte fájdalmasan erős és közvetlen de az, ami képpé válik bennük, a leghidegebb biztonsággal és a legcélbatalálóbb absztraktsággal fogalmi, megállapító, minden csak egyénin messze túllevő. Csak egy pár példát írok ide: „Ilyen bánat nincsen felvarrva Ε kerek földön senkire, Csak a fajából kinőtt magyarra” vagy: „Éreztem az Isten-szagot, S kerestem akkor valakit” vagy: „Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben, S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem”. Minden Ady-vers villámgyors precizitással világít meg és végleges erővel fejez ki egy helyzetet; mindenütt a hatás legfőbb titka talán abban a semmi más módon meg sem közelíthető súlyos és tömör pontosságban van, amivel egyegy definíció (hiába, nincs más szó erre!) magába foglal mindent. Ilyenekre gondolok főleg: „Rossz a világ itt: dacos Hunnia Álmodva vívja a régi csatát. Veri a Jövőt...” Talán így van: az Ady-versekben minden kérdés metafizikaivá lesz, minden hang valahonnan túlról, a dolgokon túlról jön; minél érzékenyebb és fájóbb közelségből hangzik el, annál erősebben. Ezért lehet mithológiát-alkotó az ő költői látása: mert szimbólumai a legmegfoghatóbb érzéki erővel élnek és mégis olyan mélyről megfogottak, olyan „általánosak”, hogy semmi egyéni, semmi, még a legjobb értelemben vett, mesteremberi megcsináltságnak sem látszik rajtuk nyoma. Úgy hatnak még a legvadabb fantáziák is, mintha valahonnan a földből nőttek volna ki, eredet nélkül, ősök nélkül, alkotó nélkül. Mondottuk: Ady versei szinte személytelenek már, pedig alig
291 írtak mélyebb és tisztább konfessziókat náluknál; és még sem lehetne belőlük az Ady „imaginary portrait”-ját megrajzolni. Ady minden és minden az ellenkezője; az ő lírája minden hangulatnak örökkévalósággá merevítése. Úgy hat a verseinek összessége, mintha a lelke egy nagy tükör lenne csak, amiben tökéletes szépséggel és mélységben tükröződik minden, de minden tükröződik, amit a pillanatok hoznak. Ady misztikus és a misztikus számára nincsen különbség nagy dolog és kicsiny, pillanat és örökkévalóság között, még annyi sem, mintha az egyik emanációja lenne a másiknak. Mindent kilehetne olvasni ezekből a versekből, de minden egyes dolognak vagy nézőpontnak az ellenkezőjét is egyszersmint. A misztikusnak minden egyformán nagy és csak a vallás volt az, ami formát adott a régieknek; a mainak csak pillanatai vannak, a mainak megnyilvánulásai millió, külön, magában befejezett és egymásnak ellentmondó hangulat-atom egymásmelletiségéből állanak. Csak mint ilyen versek kaphatnak formát, de egy misztikusnak sohasem lehet elég, ha megírt egy pár vagy akár egy egész nagy sor „szép” verset. Itt van a magyar versek jelentősége Ady számára: bennük találnak először formát misztikus vágyódásai, verseken, esztétikai hatásokon túlmenő jelentőséget; beleérnek az életbe, belenőnek abba, formálják, átgyúrják, újrateremtik azt; szavakat találnak ezrek még dadogásig sem érett panaszai és fájdalmai számára, imakönyveket adnak istenkeresőknek és harci zsoltárokkal ráznak fel álmaikból évszázadok óta szunnyadókat. Adynak kellettek a magyar versek, hogy ne csak poéta legyen, mert ő, mint poéta nem bírta volna el soha az életet, mert neki nem lehetett volna formája az, hogy költő legyen, akinek verseit finom kezek tapogatják körül, mintha karcsú vázák lennének, vagy akinek halk szavait szégyenlős lelkűek suttogják csendes szobákban, hogy maguk elől is elrejtsék amit éreznek. Rám néznek és minden rendben van: „Nagy valaki ez, vagy nagy senki” Csupán azt nem kérdi senki sem: Gyűlölni kell-e vagy szeretni? Úgy bánnak velem, mint kisdeddel, Hol elaltatnak, hol felráznak. Minek születtem: valakinek, Prófétának vagy zsigorásnak?
Itt találkozik az Ady centrális élménye az Adyt olvasók centrális élményével. Mert bizonyos: ez az ő igazi jelentősége a mai Magyarország számára; a lelkiismeret, a harci dal, a harsona, a lobogó, ami köré minden csoportosulhat, ha harc lesz valamikor, a jelszó, amit este a tábortüzeknél virrasztók váltanak. De szinte azt lehetne mondani: véletlen így az Ady hatása, mert nála mégis csak epizódok a magyar versek; az ő lelke mindent egyformán és egyforma erővel tükröz, hát tükrözi ezt is, ezt, épen azt, ami mai magyaroknak olyan nagyon, olyan pótolhatatlan mélységgel kell. És ezt kellene mondanunk, ha csak költőt látnánk Adyban; ha az ő abnormisan intenzív, mély és spontán átélő képességét tipikusan költőinek, aeolhárfaszerűnek látnók, olyannak, amit minden szél egyformán bír szólaltatni. A magyar versekben
292 egyfelől fúj csak a szél, csak egy lehetőség van és nincs annak ellenkezője; itt kivannak osztva a szerepek előre és örökidőkre, szigorú kizárólagossággal van elválasztva a jó a gonosztól és kemény, rikító, plakátszerűen éles színezéssel vakító fehérre festve az egyik és ragyogó feketére a másik. Igaz: a régi misztikus nem tesz különbségeket, de azért nem tesz, mert a vallás megteszi helyette; Adynak itt magának kell megteremtenie a kereteket és ezen belül minden úgy alakul aztán, mint bárhol másutt. Mindez már csodálatos gazdagsággal és sokszínűséggel ígérkezett és részben meg is volt a régi kötetekben, de a legtisztább stílust mégis csak az újban találta meg. Ady Endre nyelve folyton zengőbben egyszerű, nagyobb vonalú és többet átfogó lesz; miután a Vér és Arany egy pár versében elérte az „érdekesség”, a sok színben ragyogás tetőpontját, most mindig egyszerűbb, kevés, nagy folttal és egy pár erős vonallal dolgozó lesz; közelebb ahhoz az egyszerűség felé menő fejlődéshez, amin a mai festők legjobbjai és egy pár igen nagy költő (Kipling, Verhaeren, Stefan George stb.) dolgoznak. Nem veszt ezáltal érzéki erejéből, de tüze ha talán hevesebb is mint volt, most már fékezettebb, színei ha ragyogóbbak is a régieknél, mégis erősebb kompozíciókba szigorúbb erővel belefoglaltak. Az Isten-versekben szublimálódik ez az érzés a legerősebben, a metifizikának kézzel tapintható kizárólagosságában, a csak végső érzéseket, csak a végső pontokon való megállásokat kifejező, sziklaszerű súlyossággal gördülő szavakban. Ady lírája egy szép és nagy, az egyetlen igazi értelemben folyton primitívebb lesz. Minden vágyról, minden gondolatról, minden látásról mindig erősebben foszlik le minden véletlen, minden kísérő, minden impresszionisztikus és egy pár nagy érzés kizárólagos és felséges monotóniájával hömpölyögnek a legutolsó versek áradatai. Régebben minden vers egy tájék, vagy egy ember, vagy egy nagy szituáció volt, ma mindegyik csak egy nagy, egyszerű, mindent magába foglaló, nagyvonalú gesztus. Így áll a harminc esztendős Ady Endre a mai magyar lírában, mint a fiatalok legfiatalabbika. Valamikor megcsinálta az első nagy felfordulást a magyar lírában, színeket és hangokat adván az utána jövőknek és bátorságot, lehetőségeket és utakat az újhoz, merészhez, színeshez és érdekeshez. Ma azon a ponton van, hogy megcsinálja az új átalakulást: a küzdelmet az „érdekes” ellen, azt a mi ma még csak a képzőművészekben vált tudatossá, ami ellen a leghevesebben tiltakoznék és fog is tiltakozni, a hivatalosan „új” magyar irodalom, ami írók között — csak egy pár egészen fiatal íróban kezd a legtöbbször alig tudatosan megszólalni, ami talán csak egy pár év múlva fog (ha fog) teljes erővel megnyilatkozni ott. Így áll előttünk a harminc éves Ady Endre, mint a legerősebben, a legbiztosabban a jövőbe mutató magyar író valamennyi között. Az ő — a legmélyén — egészen időtlen lírája, mint szociális hatásaiban az egyedül számba jövő, mint az emberileg a legmélyebben megrázó, mint a formailag legizgatóbban aktuális mai magyar költészet. Lukács György. (Befejező közlemény a következő számban.)
I
293
Régi és új „hazaárulás”. habzó gyűlölködés, a rejtett gyanúsítás és a nyílt rágalom megA mérgezett nyilait röpíti — tervszerűen és parancsszóra — az egész koalíciós hatvanhetes sajtó a képviselőház elnökére attól a pilla-
nattól kezdve, hogy ez a nyakas és temperamentumos férfiú az önálló bank s az általános, egyenlő választójog követeléseivel együtt a nemzetiségi kibékülés eszméjét kezdi hangoztatni. És bármily bizonytalan, általánosságokban elvesző és — ami még nagyobb baj — tudományosan végig nem gondolt a Justh Gyula nemzetiségi programmja, bármennyire is pusztán érzelmekhez, a függetlenségi politika inkább kisebb napiszükségleteihez, semmint törekvései egyetemességéhez simulok az ő jóindulatú, bár zavaros és a mai nemzetiségi politika frázisaival kevert megpendítései: mégis a 67-es sajtó oly modorban támadja egykori szövetségesét s a „nemzeti küzdelem” ezt a legexponáltabb alakját, mint a leggyűlöltebb darabontot. A félhivatalos tollaknak ez a bősz, káromkodó zsivaja könnyen elkábíthatja azokat, kik nem keresik a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Pedig a helyzet világos és kikerülhetetlen etapja egy hosszú történelmi fejlődésnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egész függetlenségi politika puszta kuruc-frazeológia vagy demagóg humbug mindaddig, amíg az országban lakó nemzetiségekkel — a lakosság felével — az érdekekben való teljes szolidaritást megteremteni nem képesek. A 48-as forradalom leveretésének is legnagyobb tanulsága, hogy meggondolatlan és dőre politika volt az, mely egyszerre fordult a nemzetiségek és Ausztria ellen. Ezt az igazságot már maga Kossuth belátta, mikor kevéssel a forradalom leveretése előtt, a debreczeni országgyűlésen, egy igen liberális szellemű nemzetiségi törvényt hajtott keresztül, melynek egyetlen hibája az volt — mint Horváth Mihály írta — hogy nem 1848 elején hozták meg. A nagy külpolitikai események által előidézett 67-es kiegyezés a dolgok egy más fordulatát idézte elő: a magyar történelmi osztályok kibékültek Ausztriával s számukra a paktum legértékesebb gyümölcse az volt, hogy szabad kezet nyertek az országon belül a néppel és a nemzetiségekkel szemben. Az Eötvös és Deák örök dicsősége, hogy ezzel a privilegizált helyzettel nem akartak visszaélni, hanem az általuk tervezett bölcs és szabadelvű nemzetiségi törvényre akarták alapítani az ország jövő fejlődését. Ezt a céljukat azonban nem érték el. Részint azért, mert a területi partikularizmus régi rendi ideológiájának tüze még tovább lobogott — mint a magyar feudalizmus veszedelmes történelmi ajándéka — a nemzetiségi urak lelkében;* másrészt az osztályuralom ezúttal is erősebbnek bizonyult a vezető államférfiak idealizmusánál s az állások és meggazdagodás után mohón törtető s a soviniszta sajtó műhazafiaskodásától egyre jobban elvakított, az abszolutizmus által * Ez az, amit a föderalizmussal téveszt össze Horváth József Lajos A válság és a románkérdés, (Lúgos, 1909) c. figyelemreméltó röpiratában, melyről utóbb még bővebben lesz szó.
294 kiéheztetett kuruc-labanc had egyre jobban tiporta le a SzéchenyiEötvös-Deák politika nagy nemzetiségi tradícióit. Egyre inkább közeledett a Rákosi-féle ideológia üzleti rentabilitása s egyre szemérmetlenebbül hágták át a nemzetiségi törvény rendelkezéseit, míg végre megszületett a céda jogász-furfang elmélete, mely szerint a nemzetiségek érdemtelenekké tették magukat a törvény jótéteményeire. Az enrichissez-vous mámorában ki emlékezett volna meg a Széchenyi István intéséről, hogy csak a kultúra, az „ideál-nép” képes asszimilálni, ki gondolt volna nagyszerű intésére: Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír-e ilyennel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, 's mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt von, 's mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt 's velöket hódított? Vagy bír-e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? Vagy tán az ért e' mesterséghez, ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel véd vére mellett, mint ő saját véreért, a' helyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja, s' hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul? Vagy tán az a mély felfogású olvasztó mester, ki nyughatlan hevében a' magyarságot mostani nyers állapotjában, mielőtt elfogadhatóvá, Ízletessé vált volna, mindenkivel röktön bevétetni akarja?. . . ” *
Soha „nemzetiségi izgató” ily kegyetlenül nem tört pálcát az Apponyi gróf „nemzetiségi politikája” felett, mint ez a prófétalelkű ember! Maga Deák érezte az osztályuralom veszedelmes árját, mely nagy nemzetiségi alkotását fenyegette s többször szembehelyezkedett vele nemes egyszerűségű, tiszta logikájával. Õ is előre megbírálta az Apponyi gróf mai Don Quichotte-nemzetiségi politikáját s mintegy sub specie aeternitatis ütötte azt agyon, mikor 1872 január 2-án a képviselőházban a szerb gimnázium ügyében ezeket a klasszikus szavakat mondotta: Legyen bár az országban 300 gymnázium, legyen bár annyi, hogy minden hatodik mértföldnyire találtassák egy, ha valamely vidéki gymnázium nem azon nyelven, vagy legalább nem kiválóan azon nyelven tanít, mely azon vidék népének nyelve: akkor kétségkívül bajos lesz a kiművelés elővitele. (Élénk helyeslés, különösen a nemzetiségi képviselők részéről.) Emlékezzünk csak vissza, mennyit küzdöttünk gyermekkorunkban azzal, hogy egy idegen, egy holt nyelvet kellett tanulnunk, és nézzük, mennyire van most ifjúságunknak megkönnyítve a tanulás az által, hogy magyar nyelven oktattatnak. Ugyanez áll minden más nemzetiség nyelvére is. Ha őket arra kényszerítenők, hogy gyermekeik, kik a magyar nyelvben vagy épen nem, vagy kevéssé jártasak, mert hisz a népiskolákban főkép a maguk nemzeti nyelvén taníttattak, mindenütt és mindenben magyarul oktattassanak: úgy azon gymnáziumokban lehetetlen volna az ifjak előhaladása, a szülők hiába költenék a pénzt, a gyermekek hiába töltenék el idejöket. (Élénk helyeslés a nemzetiségi képviselők részéről.) Egyáltalán, ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk: ennek nem az * A Magyar Académia körül. Pest, 1842. 41. 1.
295 az útja hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük. (Általános helyeslés.) Mert kettő tisztán áll előttem: kiirtani akarni őket istentelen barbárság volna (Élénk helyeslés) még akkor is, ha nem volnának olyan számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen. Ellenségünkké tenni őket nem fekszik érdekünkben. (Élénk helyeslés.) Hasonló helyzetben vannak ők is. Ha ők elszakadhatnának és egy nagy nemzetet képezhetnének: érteném a netalán erre irányzott törekvést; de az európai viszonyok között ez lehetetlen. Mind a két félnek tehát arra kell törekednie, hogy együtt és egymás mellett mennél jobb egyetértésben megéljünk. (Élénk helyeslés.) Így fogván fel feladatunkat, helyeslem a minisztérium indítványát, hogy egy új, kiválólag szerb gimnázium álíttassék fel.”*
De még a Deák tekintélye sem gátolhatta meg tartósan a korszak osztályuralmi erőinek érvényesülését. Az ő politikája eszményidoktrinär politika volt, mely ellentétben állott úgyszólván az egész képviselőház, az egész magyar közélet hatalmi, hivatalbeli s zsebbeli érdekeivel. A nagy liberális nemzedék gárdája lassacskán ki is halt és Tisza Kálmánnal egyre kifejezettebben érvényesült az erőskezű 67-es politika, mely osztályérdekei mellett a saját legitimitását csakis a nemzetiségi mumus falrafestésével tudta igazolni. Hogy ez a politika, mely a szolgabírólelkű Bánffyban kulminált, hová vezetett: több ízben láttuk már e szemle lapjain. Ez irány szülötte a Burdia-féle nemzetiségi kupec típusa is, kit a fentebb idézett, román vidéken élő, valódi fajmagyar szerző (ezt Rákosi úrnak jelentem!) így portraitíroz: „E szerencsétlen áramlat vetette felszínre Burdia Szilárdot, Karánsebes városa képviselőjét, akit városi pandúrból udvari tanácsosságig emelt föl. Az irány emberére talált, mert ez teljesen megfelelni igyekszik a hozzáfűzött várakozásoknak s bármily eszközt helyesnek tart a nemzetiségi pártiak s egyáltalán ellenségei üldözésére. Befolyása alatt a közigazgatási bíráskodás irányzatos kezelést nyer, választások után az ellenzéki választókat mesterségesen támasztott kihágások címén vonják eljárás alá, tömegesen büntetik a szent hazafiság nevében. Brutális erőszakoskodással sikerült is időközi választásokon néhány mandátumot szerezni, minek folytán a kormánynál jelszóvá vált, hogy az ő előterjesztéseit mindenkép teljesíteni kell, mert Burdia így nyer hatalmat a nacionalizmus leküzdésére s a mérsékelt román párt megteremtésére. Keresztül is visz Burdia a minisztériumokban hihetetlen dolgokat, a tisztviselők ámulnak, bámulnak, dúlnak-fúlnak, látva, hogy lehetetlent kívánnak tőlük, de meg kell tenniök az elvileg lehetetlen dolgokat is, mert így kívánja ezt a „politika”. Burdiának a krassószörényi elvet sikerül a minisztériumokba is átplántálni.”**
És ha az olvasó talán kételkedik szerzőnk adta ezen általános jellemzés objektivitásában, akkor olvassa el a burdianizmusról szóló konkrét eseteket is. íme egy pár, hisz érdemes leközölni ázsiai nemzetiségi politikánknak ezeket a tragikomikus keresztmetszeteit: „Országszerte ismeretes például Biraucz Döme, a Poporul Roman volt kiadójának esete, aki államellenes izgatás miatt került bűnvádi kereset alá. Burdia értésére adta, hogy ha javulást ígér, lapjában mérsékeltebb hangon ír: * Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei. Budapest, 1908. VI. k., 340—341. ** Horváth i. m. 48—49. 1.
296 kijárja a kormánynál a vád elejtését. Biraucz ígért fűt-fát, Burdiával jó pénzen megvétette lapját, Burdia pedig kijárta, hogy az ügyészség utasítást kapott a vád elejtésére azon a címen, hogy a szerző ki nem nyomozható, a szerkesztőt pedig a törvénynek nem célja elővenni s megbüntetni. Ε vádvisszavonás mereven ellentétben állott a sajtójogi fokozatosság elvével s az ügyész irulva-pirulva adta elő, de meg kellett tennie, mert felülről parancsolták s Burdia elvi érzékenységekhez nem ért. Az ügy eddig is elég komikus, a befejezése azonban országos hahotát váltott ki. Biraucz alighogy kimászott a csávából, sietve visszatért a nacionalizmushoz, magával hozva a Poporul Roman-t is, Burdiát s a kormány eljárását átadva a köznevetségnek. Kárba veszett a sok vesződség, pénz s mit sem használt az igazságszolgáltatási elvek legázolása. Vegyünk más esetet. Mehádián Burdia nagy triumfussal választatta meg lelkésszé a nemzetiségi párttól elhódított (?) Dure Szilárdot. A kormánynál kivitte, hogy kongruáját évekre visszamenőleg kiegészítették. Dure felszedett ennek folytán vagy hatezer koronát s amikor jól tele szítta magát, Burdiának hátat fordított, a legutóbbi zsinati választások alatt újra a nemzetiségi párttal harcolt sikeresen s a kincstártól kapott pénzen nemzetiségi bankot alapított. A karánsebesi püspökválasztás előtt is világgá kürtölték a burdista lapok a Burdia-párt biztos sikerét, amiből csúf vereség lett. Burdia keservesen panaszkodott, hogy emberei közül többen cserbenhagyták. Burdia embereinek dr. Badescu Trajan, a megválasztott püspök elleni csúnya hajszája egyúttal rettenetes képet nyújt Burdia eszközeiről, melyekkel ellenségei ellen dolgozik. A karánsebesi magyar társadalom összes kitűnőségei előnyösen ismerik e puritán és nagytehetségű férfiút, mi a burdistákat nem akadályozza abban, hogy a legotrombább rágalmakat ne szórják reá, csakhogy megerősítését valahogy megakadályozzák”.* Stb., stb.
És ítélje meg minden elfogulatlan ember, hogy túlzás-e, ha azt mondom, hogy oly ország, melyben ilyen esetek történhetnek meg, — még pedig nem kivételkép, hanem rendszeresen — annak kormányzata a vesékig korrupt s mindenkit, aki nem az uralkodó oligarchia tagja, életében, vagyonában és becsületében a teljes jogbizonytalanság állapotában tart. Ha így a 67-es, a nagybirtok uralmán alapuló rendszer szinte dialektikus erők nyomása alatt haladt a Deák-Eötvös-féle elvek negációja felé, honnan kerülhetett volna ki annak ellensúlyozása, egy okos, humánus, az erők és érdekek egyesítését szolgáló nemzetiségi politika? Nyilván csak az ország demokratikus erőforrásaiból. Ezeket 67 után egyedül a szélsőbal képviselte, mely a par excellence magyar parasztság és kisiparosság pártja volt. S mit látunk? Tényleg azt, hogy a szélsőbal vezető politikusai csakhamar átlátják és hirdetik a nemzetiségi kibékülés szükségességét. Tényleg nem kisebb hazafiak, mint Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Kállay és Madarász lépnek érintkezésbe a nemzetiségi vezérférfiakkal, Mocsonyi-val, Mileticscsel és Hodosiu-val, hogy a nemzetiségi béke * I. m. 49—50. 1. És a helyzetre jellemző, hogy e súlyos vádakkal szemben nem indítanak sajtópert Horváth ellen, hanem Burdia megíratja a Budapest-ben, hogy Horváthot megvették a nemzetiségek, mire ő természetesen bűnvádi feljelentést tett a nevezett lap ellen.
297 helyreállításának módozatait megbeszéljék. Ε tárgyalások eredménye lett a következő törvényjavaslat-tervezet:* 1 §. Magyarországon a következő történeti és meghonosított nemzetek léteznek: magyarok, románok, szerbek, tótok, ruthének és németek. Mind e népfaj egyenlő a törvény előtt. A jelen alaptörvény szabályozza a nemzetiségek és a nyelvek politikai egyenlőségét, a királyság területi épsége és politikai egységének sértetlen fentartásával. A hivatalos okmányokban a Magyarországon lakó összes nemzetiségek magyarországi” (peuple hongrois) össznevezet alatt értetnek. Ezen elnevezés „magyarországi” (hongrois) azért fog használtatni, nehogy a magyar (magyare) nemzetiség ebből különös hasznot vonhasson, vagy befolyást vezethessen le. 2. §. A megyékben, községekben és városokban azon nemzetiség tekintendő uralkodónak, amely abszolúte vagy viszonylagosan többségben van. Azon megyék és kerületekben, hol az uralkodó többségen kívül bármely nemzetiség oly nagy számban van. hogy az összes lakosság egy harmadát megüti, e nemzetiség megkövetelheti, hogy nyelve második hivatalos nyelvnek tekintessék. A hatósági közgyűléseken az elismert nyelvek bármelyikét lehet használni. Oly kerületekben, hol az elismert két nemzetiség közül egynek sincs többsége, kiki tetszése szerint és a szükséghez képest bármelyikét használhatja az elismert nyelveknek; de a magyar hatóságokkal vagy a központi kormánnyal való érintkezésben a megye hivatalos nyelvét kell használni. 3. §. A törvényhozásban és a központi hatalom okmányaiban használt hivatalos nyelv az ország lakói többségének a nyelve. A központi kormány, a legfőbb törvényszék s a semmítőszék köteles intézvényeit és ítéleteit azon nyelvre fordíttatni, mely az illető megyében uralkodó, vagy melyet az illető felek értenek. A kisebbségben levő nemzetiségek képviselői az országgyűlésen saját nyelvüket használhatják. 4. §. A királyság törvényei, a központi igazgatás s a kormány minden határozatai és rendeletei a törvény által elismert hat nyelven hirdetendők ki. 5. §. A megyék, kerületek és városok főnökei és hivatalnokai a felettük álló hatóságokkal saját hivatalos nyelvükön közlekednek. * Ε tervezetre a kitűnő román publicista, dr. Branisce Valér tett figyelmessé, ki a Drapelul-ban egy nagyérdekű cikksorozatot tesz közé Mocsonyi Sándor életéről. Branisce úr Mocsonyinak élete végéig legmeghittebb barátja volt, s feltétlenül hitelt érdemlő azon állítása, hogy a szélbali és a nemzetiségi vezérférfiak között teljes megegyezés jött létre a fenti törvényjavaslat alapján. De ezt a tényt más indiciumok alapján is meg lehet állapítani. így mikor a Deák-párti lapok a törvényjavaslatot egész terjedelmében leközlik, mint a szélsőbal és a nemzetiségiek paktumát, a Magyar Újság nem dementálja a hírt. Ellenkezőleg, mint látni fogjuk, vezércikkeiben ezt a politikát követi tovább. Az akkori Deákpárti lapok a Correspondence Slave-ből közölték le ezt az Irányiék által nem dementált törvényjavaslatot. Érdemesnek tartottuk itt egész terjedelmében bemutatni, mivel élénk világot vet az akkori legtúlzóbb és leghazafiasabb ellenzéki frakció vezérembereinek szellemi légkörére. És csodák csodája, Rákosiék akkor nem rendeztek hazaárulási komédiát ebből a valóban felforgató és utópisztikus tervezetből!
298 6. §. Magánügyekben a felek saját nyelvüket használhatják s a közigazgatási hatóságok, valamint az első- és másodfokú bíróságok az ügyeket az érdekelt felek nyelvén kötelesek tárgyalni. Ha rendes per folyik, melyben az ellenfelek különböző nyelvet használnak, mindegyikük használhatja ott a saját nyelvét, de az ítélet csak azon nyelven hozatik meg, melyen az ügy a törvényszék elé vitetett. Ha az érdekelt fél oly nyelvet beszél, mely a kerületben ismeretlen, a törvényszék előtt használhatja akár az ellenfél nyelvét, akár a kerület hivatalos nyelvét, akár a központi kormány nyelvét. Azon esetben, ha az egyik érdekelt fél több különböző nemzetiségekhez tartozó egyénekből áll, köteles magát a kerület egyik elismert nyelvén kifejezni. A per tárgyalása a vádlott nyelvén történik s a vádlott a törvényszék határozatairól saját nyelvén értesítendő, föltéve, ha a nyelv a kerületben dívik. Ellenkező esetben az ítéletet azon a nyelven kell kimondani és a pert a kerületben dívó azon nyelven kell tárgyalni, melyet a vádlott legjobban ért. Azon esetben, ha különböző nemzetiségekhez tartozó több vádlott van, akkor azok, kik az illető törvényszéki kerület hivatalos nyelvét értik, ezen hallgatandók ki s a többiek is ugyanezen nyelven, csakhogy hites tolmács segítségével. Az ítéletről mindegyik saját nyelvén értesítendő Ha az esküdtszéki intézmény behozatnék, mindazon esetekben, midőn az esküdtek az ügy állásáról nem szerezhetnének más úton alapos tudomást, a tárgyalás hivatalos nyelven tartandó. 7. §. A nemzeti haladás a kormány feladata s azért a kormány mindent meg fog tenni ezen haladás elősegítéséért. Minden egyes nemzetiségnek joga van iskolákat, irodalmi, művészeti és tudományos társulatokat alakítani. 8. §. Minden elemi, községi és felső tanintézetben a hat nemzetiség közül annak nyelve a tanítási nyelv, amely nemzetiség többségben van az illető kerületben. A kormány köteles határozatait a tanintézetekkel ama nyelven tudatni, amely tanítási nyelvül el van ott fogadva. 9. §. Az ország egyetemein nemcsak a különféle nemzetiségek nyelve és irodalma fog taníttatni, hanem azonkívül tanszékek állíttatnak, hol az ország törvényei az elismert hat nyelven elő fognak adatni. Mi több, állíttathatnak tanfolyamok, hol külön tanítók a tudományok minden ágát minden egyes nemzetiség nyelvén fogják tanítani. Ugyanez áll az ország minden nyilvános akadémiájára nézve. Minden kerületben a többségben levő nemzetiség részesül kedvezésben. Azon vidékeken, hol még nem létezik ily iskola, kötelessége lesz a municipiális hatóságnak vagy az államnak ott rögtön iskolát alapítani. 10. §. Mindenkinek, ki oly hivatalt óhajt nyerni, melyhez a magyar nyelv tudása szükséges, bizonyítékát kell adnia annak, hogy teljesen bírja e nyelvet. 11. §. Jelen törvény főszabványai, névszerint azok, melyek az 1. §-ban foglaltatnak, egyik alapját képezik az ország alkotmányának. 12. §. Jelen törvény hitelesíttetése és kihirdettetése után azonnal foganatba lép; s mindazon előbbi törvények, melyek vele ellenkeznek, általa eltöröltetnek.
Miért aludt el ez a kibékülési akció? Branisce a Deák-párti sajtó terrorizmusáról beszél, de én ennek nyomait hiában keresem. A balsiker okát ugyanabban a körülményben találom, melyek a Deák-féle
299 nemzetiségi politikát deformálták. A szélbal vezéreinek ideológiája ellentétben volt a párt való, reális osztályhelyzetével, mivel az sem volt igazán modern, demokrata képződmény, hanem még mindig a régi kurucvilág survival-je, mely mint ilyen, organikusan képtelen volt tartósan és elvi alapon demokratikus politikát folytatni, — miként a történelmi fejlődés be is bizonyította. De azért egyéb liberális fellendülések mellett, egy humánusabb s észszerűbb nemzetiségi politika akkordjai mégis csak a kálvinista papok és kurtanemeseknek eme lenézett pártjából szólaltak meg. Így Irányi Dániel 1870 május 15-én közzéteszi Kossuth 1854-ben írt alkotmánytervét, melynek főelveit azonban akkor is a száműzött „igazságoknak, sőt örökigazságoknak” tekintette. Ez a zseniális írás több mint ötven esztendővel megelőzte — mint már épen e lapokon rámutattam — az osztrák szociáldemokrata-párt legradikálisabb nemzetiségi programmját, mikor kijelenti: „Tehát egy nemzetiséghez tartozó honpolgárok, nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett községbe állnak, községenként képviselet útján kerületi egyleteket képeznek s a kerületeket egy köz nemzeti egyletbe összeforrasztandják, adnak maguknak oly szervezetet, amint nekik tetszik: választanak nemzeti főnököt, címezendik őt Vojvodának, Hospodárnak, amint tetszik, egyesítendik, ha úgy tetszik, nemzeti társas egyletükkel egyházuknak, iskoláiknak kormányzatát; csinálnak maguknak szabályokat, kormányozandják egyletüket ama szabályok szerint, szóval társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodandanak mindazon erkölcsi, társas érdekek előmozdításáról, miknek összegét „nemzetiségnek” nevezzük. Ezen egyesületnek nincs semmi köze az állammal, az államnak nincs semmi köze ő vele. Az állam nem kivan tőle egyebet, mint hogy gyűlése nyilvánosak legyenek, miszerint ha törvényt sértenének, a törvény uralma fentartathassék.”
És Irányiék tovább is lobogtatták ezt a zászlót. Egy nagyobb cikksorozatuk 1870 május 1-i folytatása így elmélkedik a Magyar Újság-ban: „Épen a demokratikus államintézmények vennék el hazánkban is a nemzetiségi kérdés mérgét. Ott, hol valódi szabadság, valódi jogegyenlőség van, ott alig fog fogékonyságra találni az izgatás, mely az álalkotmányosság államaiban, a számbeli többségben levő nemzetiségeket a kisebbségben levő uralkodó nemzetiség járma alól felszabadítani ígéri. Nyújtsunk kezet egymásnak. Segítsünk megmenteni ezredéves alkotmányunk emberszerető fejlesztése által a valódi szabadságot, valódi jogegyenlőséget, a demokráciát hazánkban és nemcsak a magyarság jövőjét fogjuk maradandó alapra fektetni, hanem hazánk összes nemzetiségeit, a nép miliőit fogjuk megszabadítani közös ellenségétől.”
És ez a vélemény nem volt akkor elszigetelt a magyar közéletben. Mikor Mocsonyi Sándor a Deák-pártnak a köztörvényhatóságokról szóló antidemokratikus törvényjavaslatát hatalmas beszédben bírálta és győzedelmesen bizonyította be, hogy az erőszakos magyarosítás leplezett abszolutizmusba kergetendi az országot (ami azóta tényleg meg is
300 történt), a kor egyik legbefolyásosabb publicistája, Csernátony így kommentálta Mocsonyi beszédét az Ellenőr 1870 július 3-iki számában: „Igaz, hogy privatim ajánltatott nekünk a virilis szavazat elfogadása azon alapon is, hogy különben megeszik nemzetünket a nemzetiségek. Legyen meggyőződve Mocsonyi Sándor, hogy pártunk ismeri már ezt a tréfát s azt szokta mondani privatim és publice is, az ijesztgető kedves kormánypártnak: farceur, va! Hord el magad bohóc. A komédia már ismeretes s nem szedhet már többé rá senkit, ha észen van. Mai napság tudja már maga népünk is, hogy azért rémítgetik a románnal, szerbbel és többi nemzettel, hogy hallgatagon viselje magát, sőt épenségesen érdekében történtnek vegye, ha szabadsága megszoríttatik, jogai megnyírbáltatnak, terhei neveltetnek. S tudjuk jól azt is, hogy nem ijesztgetnék többé Magyarországunkat sem román, sem szerb, sem másféle mumus általi felfalatással, mihelyst elkészülne a közös szolgaság gépezete minden faj részére egyaránt. „Tökéletesen igaza van (Mocsonyinak) jelesen abban, hogy a magyar nemzetnek semmi szüksége sincs azon mesterkélt előnyökre, melyekkel a vakok politikája akarná biztosítani életét. Ha nem volnánk teljes lelkünkből meggyőződve, hogy fajunknak semmi szüksége sincs a mesterkélt előnyökre, akkor valóban kétségbe kellene esnünk a magyarok fenmaradása felett, mert azt ugyan biztosíthatja történelmi létünk, szorgalmunk, művelődésünk, a múlton alapuló, a jelenben is érvényes s a jövendőre is átvihető minden természeti jogosult előny, de nem biztosíthatná semmiféle mesterkélt előny.”
És ha ezekhez a történelmi dokumentumokhoz — melyeket könnyű volna egy kötetnyire kidagasztani — hozzáadjuk Mocsáry Lajos újabb keletű, hasonló irányokban mozgó, bátor kezdeményezését: állítjuk, hogy Justh Gyula „hazaárulása” nem valami forradalmi ötlet, hanem az a függetlenségi párt legősibb erőforrásaiból táplálkozik. A többször említett brosúra mélyen szántó szerzője joggal állíthatja: „Innen aza felötlő történelmi jelenség, hogy soviniszta politikusok a vezető igazi függetlenségiek között nem találhatók, soviniszták csak a 67-es politikusok között fordulnak elő” * legalább is ama korlátok között, melyeket fentebb felállítottam. De eddigi fejtegetéseimből egy más fontos igazság is következik. Az, hogy Justh Gyula törekvései — miként a Horváth, Irányi, Mocsáry ily irányú akciói is — mindaddig meddők fognak maradni, míg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének, míg kebeléből nem taszítja ki az általános, egyenlő, titkos választójog szuverén választóvízével feudális és klerikális elemeit, melyek a párt összes energiáját megmételyezik. Kérdés, be fog-e következni ez a nagy megtisztulási processzus? De ha nem is következik be, ha a függetlenségi pártot végleg felőrölik a grófi és a papi mikrobák: ránk, radikálisokra és szocialistákra mindenkép szerfelett becses marad a történelmi fejlődésnek ez az útmutatása. Mert, ha a kuruchagyományok ö r ö k ö s e i a d e mo k r á c i a e l s ő g y ö n g e f u v a l l a t á r a me g me r t é k * Horváth, i. m. 58. Igen meggyőzőek a füzet ama fejtegetései is, melyekben a nemzetiségi béke helyreállítását közgazdasági szempontokkal indokolja és az iparfejlesztést jelöli meg, mint az ország összes népfajainak alapvető létérdekét.
301 tenni ezt a nagy lépést: minket, a városi polgárok, a jobbágyok vagy a sárga foltosok utódait, a huszadik század hatalmas indusztrializmusa korában, mi sem tarthat vissza attól, hogy becsületesen és utógondolat nélkül, testvériesen nyújtsunk kezet nemzetiségi polgártársainknak. Természetesen azok a konkrét propozíciók, melyeket az imént bemutattam, ma már csak történelmi érdekességűek. De a szellem, az alapeszme, mely azokat áthatja, ma is él. S hazaárulási lármája a soviniszta üzletembereknek sem fog bennünket elnémítani. Mert ugyan ki az a bamba, aki elhinné, hogy Széchenyi-DeákKossuth-Irányi-Mocsáry hazaárulók voltak, ellenben a hazafias érzés egyedüli letéteményese a grófok lakájhada: a Rákosi-Légrády-féle, hamisítatlan fajmagyar, közkereseti társaság.
Jászi Oszkár
A gödöllőiek. Szalon a gödöllői művészek kiállításával nyitotta meg AaNemzeti képzőművészet téli szezonját. Ha semmit nem tudnánk eleve
arról, hogy a kiállító nyolc művész bizonyos közösségben él a gödöllői dombok alján, hogy nem csupán művészi, hanem általános, emberi érzések fonnak köztük kapcsolatot, elárulnák műveik maguk a közös helynél, a pusztán földrajzi megjelölésnél nagyobb jelentőségű összetartozásukat. Elárulnák, közölnék készségesen, mert tőlük, a gödöllőiek műveitől távol van a l’art pour l’art tana. Az ő színeik nem puszta jelzései bizonyos számú rezgéseknek, nem optikai gyönyörűségek tolmácsai és vonalaik sem elégszenek meg lendülettel, természethűséggel, dekoratív bájjal. Ezek a megnyújtott, a megszokottól, a mindennapitól távolodó emberalakok, az arcukra, szemeikre, kifejezésükre koncentrált gondossággal, a gyönyörködtetésen kívül közölnek velünk, ha nem is befejezett novellát, de valami eszmét, gondolatot, töredéket. Figyelmünket felhívják a csoportozatok közös vezérmotívumára. Agitálnak. Bizonyos, nem kodifikált, nem rendezett, nem leszűrt, de nagyjában megegyezőnek látszó eszmény érdekében. Beszélnek a szeretet hatalmáról, a szolidaritás gyönyörűségeiről, a jóság, a művészet, a hit, * Ez a közlemény már ki volt szedve, amikor a Budapesti Hírlap f. évi október hó 3. számában Magyar Efialteszek cím alatt szokott perfid és jezsuita modorában nekirontott a Huszadik Század-nak és a Társadalomtudományi Társaság-nak. Mintha csak újabb érvet akart volna szolgáltatni jelen cikkünk mellett. Újra a régi becstelen taktika: nagy francia számunk és egyéb cikkeink egyetlen egy adatával sem mer polemizálni, hanem csak ferdít és rágalmaz s egyszerűen ránk süti, hogy hazaárulók vagyunk. Nem érdemes tehát a gyáva névtelen kirohanással foglalkozni. Csak egyet. A jeles lap ismételten idézi a Neue Freie Presse furcsa kis megemlékezését francia számunkról, míg a nagyszámú többi francia, német stb. kritikákról nem vesz tudomást. Nos, aki tudja, hogy a bécsi újság budapesti levelezője ugyanaz a Gratz Gusztáv, kit mint elveink árulóját sorainkból kirekesztettünk, könnyen tisztában lesz vele, hogy honnan fú a szél?
302 a ragaszkodás boldogító voltáról. A művészetet tehát szolgálatába állítják egy tág és nagy egyéni szabadságot engedő, de mégis összetartó meggyőződésnek. Művüknek ez maga társadalmi jelentőséget ád kifelé; van azonban szociális vonatkozása a kiállításnak befelé is. Az, hogy ezek a művészek együtt telepedtek le, minden iskolai, vagy szervezetbeli kényszer nélkül egymást gyámolítva dolgoznak s ha nem is vallják, ha ugyanis nyilvánosságra eddig nem bocsátották is, munkáikból megállapítható módon van közös művészi meggyőződésük, szükségesnek tartják az ilyen kicsiny, szabad szolidaritással összetartott művészi köztársaság létrejöttét és úgy vélik, hogy a mai művészet előbbrevitelének ez a megfelelő módja. Érzések és gondolatok kifejezésére igyekvő képeikből ez a kétféle közösség nyilvánvaló. Még szorosabban összeköti őket a műhely. Iparművészeti munkát is végeznek, szőnyeget szőnek, bútort ácsolnak s az ilyen tevékenység már nem elégszik meg az észrevétlenül, hangtalanul megnyilatkozó harmóniával, hanem színvallásra, az eszmék kicserélésére, a feladatok megvitatására kényszeríti az együtt dolgozókat. Rendkívül sokfelé ágazó hatások keltik fel tehát érdeklődésünket a gödöllőiek kiállításán, problémák vetődnek fel, kutatásra, mérlegelésre kényszerül az agyvelő. Itt nem lehet végig menni annak puszta megállapításával, hogy a képek tetszenek-e, vagy sem. Amilyen szeretettel nyúlnak ők minden vonalhoz, színhez, fűszálhoz, olyan elmélyedéssel érdemes és kell átvizsgálni, amit képeik, szőnyegeik útján, mondanak. Felélesztik újra a gödöllőiek az ősi kérdést: milyen viszony van társadalmi, emberi hit és művészi tevékenység között. Egyik a másikra hat, az bizonyos. De kell-e és ha kell, lehetséges-e az agitáció, az eszmék terjesztésének szolgálatába állítani a képzőművészetet. A l’art pour l’art elve, mint dogma már semmi esetre sem él. Nagyjában azonban nem nehéz fentartani, amíg a megpotrohosodott hivatalos festők színpadi kellékraktárból előszedett szimbólumaival állunk szemben. A hit, remény és szeretet ócska, ismert felszerelései, az ezeréves, üres allegóriák méltán keltenek nevetést, undort. Ezekkel szemben bátran követelhetjük a mellékcéloktól tökéletesen ment művészet érvényesülését. Az általánosságban csaknem mindig beváló elv azonban nem alkalmazható ridegen Kőrösfői vagy Nagy Sándor nagyon finom, rendkívül artisztikus, művészi mivoltukban elsőrangú, de amellett ötletet, eszmét, meggyőződést kifejező, verset illusztráló képeivel szemben. A legegyszerűbb volna talán a kiegyezés abban, hogy más az allegória, más a szimbolizmus, az egyik elszáradt, halott komédiázás, a másik megfelel a mai, hogy ne mondjuk a modern ember képzeletvilágának. Való, van közöttük különbség. De csupán időbeli. Aki allegorikus kompozíciókba keveredik, az eleve gyanús. A hajnal, az este, a béke és a háború: ezer éves sablonok. A szimbólum pedig csak ezentúl válik majd sablonná. De azzá válik, kétségen kívül. A megunt allegóriák elsejének megkomponálója is zseniális munkát végzett. Viszont Nagy Sándor komplikált, teremtő idegességgel teli szimbolizmusát is addig fogják ismételni — annyian utánozzák már — míg összes részletei sablonokká válnak. Ez esetben Nagy Sándor, vagy Kőrösfői munkája különb lesz az utánzókénál; különb tisztán művészi
303 kvalitásaival. Jobban fog tetszeni nekünk, mert biztosabb, találóbb vagy erőteljesebb, több benne a dekoratív báj, vagy finomabb a megfigyelés, zseniálisabb a jellemzőnek észrevevése és érzékeltetése. Maga a szimbolizálás azonban hamarosan ügyeskedéssé, zsonglőr-munkává válik. Igaz, a szimbolikus képek csak egy része a kifelé való agitáció szempontjából számba jövő műveknek. A gödöllőiek legtöbb képükön, bár kifejeznek bizonyos tendenciát, nem használnak, vagy alig használnak egyenesen szimbolikus eszközöket, csupán a tartalom elmélyítésének ama kifejezésmódjával hatnak, mely az olasz primitiv mesterektől kezdve Boticellin, a német nazarénusokon át, az angol prerafaelitákig minden romantikusoknál fellelhető s amelyet jeleztünk is már: alakjak naiv, tudatos, de bensőséggel teljes bájjal mozognak, megnyúltak, idealizáltak, a kezek finomak, az arcok markánsak, mozgékonyak, a szemek hangsúlyozottak. Közös tulajdonságuk maga az is, hogy szemben a múlt század francia impresszionistáinak utódaival, a modern festőművészetben uralkodó tájképtől az alakokkal népes jelenetek ábrázolásához hajlanak. Alakjaik, arcaik a kifejezés szolgálatában állanak. Kőrösfői Krisztusa nem csupán kitűnően meglátott és megfestett ember, hanem egyúttal a jóság, szelídség, szeretett megtestesítője és apostol is, aki hirdetni, szuggerálni igyekszik, hogy: ha az ember jó és szelíd és szeretettel teljes, akkor boldog. Nagy Sándor apró, meztelen embercsoportokat ábrázoló képei nem puszta aktgyűjtemények, hanem szuggesztív erővel hirdetik, ha nem is épen a meztelenség, de mindenesetre a természethez való közeledés gyönyörét, az egyszerű élet szükségét, a gyermekben meghosszabbított élet magasztosságát. Ezeknek a képeknek a tartalma, ez már több, mint szimbolizmus. Aki ilyen diszkrét eszközökkel, magából a szín és a vonal művészetéből mit sem engedve, szó nélkül, hang nélkül, a szemen keresztül meggyőz érzéseinek mély és igaz voltáról, felveri gondolatainkat, összekapcsol bennünket a kép mögött elrejtett szerzővel, helyeslésre, vagy védekezésre késztet, az előtt meg kell hajolni. Az használhatja a képet legjobb meggyőződése, mélységes hite szószólója gyanánt. Más kérdés az, milyen ideák apostolai ezek a művészek. Elvekről nem szabad beszélni, hiszen csak bizonyos nagyban egyirányú, dogmatikától ment, nem hangos, ellenkezőleg: érzékenyen belül őrzött világnézetről lehet szó. A gödöllőiek, képeik tanúsága szerint pietisztikus jelleműek, vonzódnak az igaz, krisztusi szereteten alapuló élethez, talán a tolsztoji tanításokhoz, az egyszerűhöz, természeteshez. Szimpatikus elvek, nem tolakodnak és nem veendők túlságosan szigorúan. Mert a primitív világberendezés bizony nélkülözné az ilyen kifinomodott kultúrán, rendkívüli lelki érzékenységen alapuló, idegességtől és erotikától nem ment művészetet. Semmi esetre sem tudná hasznát venni például a gödöllőiek szőtte drága szőnyegeknek. Ezeknek csupán gazdag, kapitalista alapon berendezett társadalomban akad helyük, a kultúra csúcsán. Igaz, maga a nep is készített értékes szőnyeget, saját használatára, egyéb becses népművészeti termékekkel együtt. Most már nem készít. És a művészinez való minden szeretetünk, ragaszkodásunk ellenére azt kell mondanunk, hogy így van rendben. Minden nép drágán fizette meg a maga ősi művészetét. A hosszú hónapokon át készített bájos tárgyak
304 azt jelentik, hogy nem volt értéke a munkának. Ha most már nem készülnek többé, jele ez annak, hogy időért és munkáért most már lehet pénzt szerezni, a pénzen megfelelőbb táplálékot, lakást vagy tisztaságot, vagy egyéb kultúr-terméket. Ami fontosabb a művészetnél. A művészet számára viszont fontosabb és hasznosabb és tevékenységre ingerlőbb a fejlett kultúra, az előre rohanó élet minden patriarchalizmusnál. A quattrocento művészete aligha virágozhatott volna fel Firenze gazdagsága nélkül és művelőinek egyenes utódai, az angol prerafaeliták Anglia hatalmának teljében festették álmodozó, poézissal átszűrt, bensőséggel teljes képeiket. Az aszkézis felé, legalább elvben, hajló gödöllőiek számára is akkor volna igazi a talaj, ha gazdag és eleven országban élnének, hol nagy erőfölöslegek lehetővé teszik poéták nyugodt félrevonulását, álmodozását. Amilyen mértékben ez a fölöslegünk hiányzik, annyiban veszít hatásából a gödöllőiek szimpatikus csoportosulása. Elődeivel egybevetve a kapitalista berendezkedés reakciója, melynek ennélfogva maga a tőke hatalma éltető eleme. S mert nálunk a tőke sem olyan hatalmas, mint nyugati országokban; mert ahhoz is gyenge, hogy saját parvenü-ízlésének megfelelő művészetet felvirágoztasson: a gödöllőiek hatása és jelentősége is elmosódottabb. Semmiesetre sem állíthatják, hogy a nagyvilági élet túlzott gyönyörei elől a mi festőinknek kell a szabadba, a magányhoz, a falura menekülniök, hogy önmagukat megtalálhassák. A nagyvilág gyönyörűségeiben ugyanis oly kevés részük van a magyar művészeknek. Oly békén dolgozhatnak padlás-műtermeikben, nem háborgatja őket senki, legkevésbbé megrendelő, vásárló. A természet viszont Budapesten is természet. A négyemeletes ház ép oly méltó modell, mint a mezőkövesdi kunyhó. Befelé tehát, szemben a külső agitációval, valóban pusztán helymeghatározó jelző a gödöllői-csoport neve, nem jelent a társuló festőkre nézve semmi olyat, ami akár csak a faluhoz is kötve volna. Nem jelent főkép valami különbet, valami kiválóbb működési teret a Gödöllőn és Nagybányán és Budapesten egyaránt dolgozó festőkkel szemben. Legkevésbbé jelentheti a nagyváros inferioritását. Nem is próbálnak ilyen jelentőséget tulajdonítani neki a gödöllőiek. Legalább tudatosan nem. Ott rezeg azonban légies vonalaik mögött megvetése minden hívságosnak, minden földi törekvésnek, városnak, gyárkürtőnek. Az ilyen mélyen gyökeredző meggyőződéssel, hittel persze nem lehet vitázni. Kinek-kinek ízlése szerint. A miénk szerint: a falusi kunyhót ugyancsak sárból, agyagból rakják, akár a városi házat. A különbség az, hogy a városiban van vízvezeték, villamvilágítás, az ablakai nagyobbak, az egész egészségesebb. Természetesebb. A falusi ember a természet szabad ege alatt termeli ugyan a zöldséget, de eladni behozza a városba. A gödöllőiek is, mikor a gyümölcsük megérett, összegyűjtik és a városba hozzák és nem elégszenek meg az ég madarainak és a mezők liliomainak dicséretével. Vásárlóik: a gyárakban, üzletekben, a tőkén meggazdagodott emberek. Ugyanazok, akik a régidivatú allegóriákat, vagy a modern szín-szimfóniákat vették. Ennek a közönségnek perverz gyönyörűséget hoznak majd a szenvedélyes arckifejezésű apostolok, a rajongó mezítlábas hívők. Ők maguk sem apostolkodásra nem adják tőle fejüket,
305 sem palotáikat nem rombolják le. A minden rajongás, nélkül szomorú kényszerűségből mezítlábas nép pedig ép oly kevéssé jut a gödöllőiek krisztusi szeretetet hirdető műveihez, mint Benczúr díszmagyaros, bársonyos, drapériás festészetéhez. A l’art pour l’art a világért sem dogma. De, íme, így hámlik le a legjobb, a leghívőbb művészek alkotásairól is csaknem minden, ami a szigorúan vett művészi kifejezésen túl van. Tendencia, meggyőződés, rajongás. Marad legfontosabb kérdésnek mégis csak az, milyen módon nyilatkozik meg a talentum, érdekel-e bennünket, a maga hangszerén tud-e újat játszani, szépen játszik-e. Az első hegedűs a gödöllőiek közt Kőrösfői-Kriesch Aladár. A festő mesterségén tökéletes úr. Megbízható visszaadója mindannak, amit lát és többet lát másoknál. A pontos természet-megfigyelésen át jutott el a stilizálásig, a fontos hangsúlyozásáig és ennél tovább, az átszellemítés romantikus világába. Első állomásáról tanúskodik egy pompás pirosruhás női arckép; egy másik női portré, már a prerafaelita hosszú, leomló ruhában, de még egészen világi arányokkal, mozdulatban, kifejezésben csupa élethűség. Nagyméretű, nem annyira vallásos, mint inkább áhítatos képe is: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” — tulajdonképen, részleteiben kitűnő plein air stúdium. Központjában Krisztus fehér alakja, körülötte nem is stilizáltán, természetes ülő csoport és csak a felső rászen végig vonuló stilizált sugarak, az asszonyalakok szenvedélyes, átszellemült arckifejezése kölcsönöznek az egésznek bizonyos miszticizmust. A farizeus és a publikánus markáns, tompán színezett képe egyike Kőrösfői legjobb dolgainak. Apró kalotaszegi vázlatainak nagy része kitűnő. Kőrösfőit hajlamai a monumentális felé vonzzák. Az országház részére festett freskókon — a kiállításon természetesen csupán kartónok — még túlságosan ragaszkodik az ősi bölényvadászat elképzelt valóságához: ezért bőbeszédű, részletező. A zenepalota freskóin megvan a monumentális gondolat, a falfestésnek és az alkalomnak megfelelő átformálás, de ezek a képek már túlterheltek ékességgel, szimbólummal, mik nélkül az ilyenfajta művészet legelső képviselői közt lehetnének. Nagy Sándor, a gödöllőiek második vezére rajzban és színben erősebben filozofál, magyaráz, sejtet, ítél, agitál. Nem válik előnyére ez a sokoldalú igyekezet. Alig egy-egy képen jelentkezik a művész, a maga eredeti zsenialitásában. Kettős arcképe egyike a legkiválóbbaknak. Ennek szorgalmas, szerető gonddal való megcsinálásában is van valami archaizálás, de ez finom és kedves ízt ád az egésznek és nincs megrontva szimbolikus motívumok sokaságától. Kis paszteljein, mint A szirtes kendő címűn, pompás világítási effektusokba vész a kép irodalmi tartalma. Színes rajzai közt csupa vidámság a mezőkövesdi utca, s a legjobb japán mesterekre emlékeztet a Szilvafák című. Nagy Sándor kitűnő rajzoló, akinek tolla végtelen engedelmességgel Követi minden gondolatát. Nyilván ez a fölényes tudás csábítja a rajzoló művészet határain túl való elkalandozásokra. A poéták külön rajzbeli tolmácsolása, illusztrálása általában aggodalmas. Egyes verssorok olyan átfordítása pedig, ahogyan azt Nagy Sándor kétségen kívül
306 bámulatos fantáziával Komjáthy verseinél cselekszi, aligha szolgál a költő jobb megértéséhez. Egymást gyűrik itt a vonalak, mind külön jelentőséget követel és együtt káosszá válik. Ebbe a fajtába tartozik a Sötétség és a világosság című nagyobb tempera-kép is. Örömmel vesszük tudomásul belőle, hogy a klerikalizmust Nagy Sándor is sötét és rothadó alakok tömegének képzeli. Kitűnő ez — elvnek, hitnek. Képnek kevésbbé. Két erősen amateur ízű nő szerepel a gödöllőiek közt: Nagy Sándorné és Undi S. Carla. Nagy Sándorné tud többet, halad is és nagyon kedvesek néhol apró megfigyelései. Nagyon szimpatikus, egyszerű erőteljes természet-megfigyelések gróf Zichy István képei. Tarka fejkendő című parasztasszonya finom színtanulmány, tájképei közt néhány elsőrangú. Raáb Ervin sok iskolás ízű tanulmány között a díszmagyaros arckép egészen új és meglepően szimpatikus példáját mutatja meg. Juhász Árpád rajzaiban sok a dekoratív erő, Sidlo Ferenc pontosan megszerkesztett szobraival kelt figyelmet. A gödöllőiek csaknem minden művén feltalálható bizonyos közös, kitűnő tulajdonság: fáradtságot nem ismerő elmerülés a tárgyban; szeretettel teljes odaadás, hogy ezt a nem művészi és nem szabatos szót használjuk: szorgalom. Ha nem is az ereje teljében lévő alkotónak, de a haladó, kutató, tanuló művésznek megbecsülhetetlen fegyvere ez. A közös munkának javára írandó ez a felületességtől megmentő igyekezet. Igaz, kiki magába merülve, egyedül dolgozva is lehet áhítatos, lelkiismeretes kereső és megmenekedhetik amaz egymásra hatástól, egyhangúságtól, mely egyáltalában nem hiányzik a társaság gyengébb tagjainál. Ezzel szemben a különböző egyéniségek együttese végtelenül becseset produkál az iparművészet terén. A gobelinek, szőnyegek között gyönyörű darabok akadnak. Elsőrangú technika, amelynek Belmont Leó a mestere, az anyagnak tökéletesen megfelelő, erőteljes színfoltokból kialakult képek. A fali szőnyegek jobbak, mint a pusztán geometrikusán dekorált padlószőnyegek. Ezek közt néhány nem eléggé higgadt; nyugtalanító mintájú. Néhány szép bútor tartozik hozzá a gödöllőiek iparművészeti tevékenységéhez. Még keresik a festői hatásokat — nem elég puritánok ők, a természethez való visszatérés hívei — viszont a munka befejezettsége, a minden dolgukat jellemző gondosság teljesen érvényesül. Az egész társulás szelleme, a résztvevő művészek talentuma, szorgalma megerősíti azt a véleményt, hogy közös működésüknek az iparművészet volna igazi anyaga, tere. Ott érvényesülne stilizáló hajlamuk, munka-szeretetük. Képeiken kevésbbé hirdetnék talán az egyszerű munka áldásait, de gyakorolnák. Értéket adnának sok apró tárgynak, ami kezük alól kikerül és szolgálnák intenzívebben a művészet népszerűsítésének gondolatát. Poéták illusztrálása helyett rendszeresen nyomnának rézkarcokat, fametszeteket, litográfiákat, amikkel most csak mellékesen kísérleteznek. Lehetnének akár arisztokraták életmódjukban és képeik szavakba foglalható hatását illetőleg. Művük mégis közelebb jutna valamivel a tömeghez és többet jelentene szociális tekintetben, mint a sok ezer koronás gobelin, mely isten tudja melyik palotába bezárva hirdeti majd milliomosoknak a krisztusi igéket.
Lengyel Géza.
A politika aszkétái.* I. Sokat beszélnek a politikai taktikáról, keveset a politikai tapintatról. A politikai taktika ősei, a katonák, egyre több és több helyet adnak elméleteikben a pszichológiának és a hadászati lélektan hatalmas nemzetközi irodalma ismeretes. Csak a politikai pártok nem akarnak felhagyni meghaladott taktikázásukkal s mérföldes viták fűződnek egy-egy kompromisszumhoz. Pedig a politika érdekek és érzelmek szintézise s mivel az érzelmek gyakorlati jelentősége túlnyomó, a politikai tapintat szerepe szinte kiszámíthatatlan. Az államélet minden történésén emlékek, versengések, ragaszkodások, félreértések, túlbecsülések és előítéletek szüremlenek át. A politikában idegek vibrálnak s egymás rezgését erősítik vagy ellensúlyozzák; a politika az időpont, az alkalom, a szó megválasztása, gondos váltógazdaság kímélet és könyörtelenség között, tömörség, színezés, hallgatás vagy rétouche. Akusztikáját kiérezni művészet, kiszámítani lehetetlen. A politikában a legmagasabbrendű, felette összetett és elkuszált lelki folyamatok hömpölyögnek, a hideg gondolatokon alig észrevehető könnyek szivárognak, jelszót, tömjént, szitkot szövevényes asszociációk finom orkesztere kísér. Ε sajátos művészetet hiába kísérlik meg pártkongresszusok pszichofizikai döntvényeibe beleszorítani. A taktikai határozatokat viszálykodás, kapkodás, szemforgatás követi; az imponderabilist összetévesztették a kiszámíthatóval. A politikának ez a visszás beállítása okozza, hogy az államélet és népképviselet jelenségeiben sok mindent látunk álságnak és fonákul, ami más szögből nézve nem az és sok mindent nézünk összezavartnak, ami bonyolódott. A hiba bennünk, nézőkben van, akik szimplista képet alkottunk a legkuszább jelenségcsomóról. A politikai tapintat a társadalom vagy egy osztály életére legalkalmasabb időpontok, eszközök, erőviszonyok, formák művészi kiválasztása. Még a felismert érdekeket is — a legkisebb ellenállás törvénye szerint — oly módon állítja be, hogy azok lehetőén kedvezőbb érzelmek áramában haladhassanak s kerülni fogja az érzelmek zátonyait, az érzékenységek kihívását; a politika művésze csak ott sért, ahol múlhatatlan. Az érzelmek határaikban homályosak, a társérzelmek, melyeket magukkal vonszolnak a tudat felszínére, tartalmukban, erejükben, színezetükre kiszámíthatatlanok. Ha érzelmet sért a politikus, csak nagy ritkán tudja, mily kiterjedésben, mit és mennyire sértett.
* A Huszadik Század szerkesztősége azzal a megtisztelő felhívással fordult hozzám, hogy Szabó Ervin legutóbbi A politikai part szerepe a munkásmozgalomban című tanulmányára (1. H. Sz. 1909 szeptember) azok nevében adjak választ, akik a proletariátus politikai szervezését a gazdaságival egyérőnek tartják. Nincs teljes jogcímem hozzá: nem vagyok a szociáldemokrata-párt tagja. Nézetem szerint Magyarországon az action directe mai feladata társadalmunk és politikánk gyökeres erkölcsi megújítása és e renesszánsz nyomán a nagyipari kapitalizmusnak a proletariátus vezérmunkájával való felépítése. Szükségesnek vélem ez álláspontomat itt is körülírni, hogy mikor a szocialista-párt látszóan belső problémáját taglalom, nézőpontom az olvasó előtt világos legyen.
308 II. Α politikai tapintatot, mely elveink belső sértését pontosan elkerülheti, erkölcsi veszedelemnek fogja nézni, aki a politikát észszerű folyamatnak véli. Ehhez járul, hogy a politikában közvetlenül csak a polgárok kisebb száma vesz részt, ami által némelyek minden sui generis politikai alkotást mesterkéltnek és megbízhatatlannak, minden politikai tevékenységet alkuvónak és gyanúsnak ítélnek. így tör pálcát Szabó Ervin is a munkásmozgalom politikai része felett. Az állam helyett az osztályokat akarja támadni. Az állam helyett a szervezeteket akarja kollektíven berendezni. Baj, hogy a megtámadott osztályok minden alkalommal sietve visszavonulnak az állam sáncai mögé. Aki az osztályokat akarja megvíni, pórul jár, ha az állam bástyáival nem törődik. (Nem tudom, a japánok össze-vissza csurgattak-e annyi vért a mandzsúriai ingoványokon, mint az egy Port Arthurért, melyet a tenger ural.) Az állam kollektív berendezkedése ellen érvelni viszont nem egészen aktuális. De ezt nem is véve számba: ne tévesszen meg bennünket az etimológia, az emberek állam nélkül is politizálnak, mert a közre vonatkozó lelki életüket mindenkor szabályozni kénytelenek. Szabó Ervin konklúziói hibaforrása, hogy a gazdasági harcot önkényesen közös nevezőre hozza a politikai harccal. Tiszta, klasszikusan marxi folyamatot lát a gazdasági küzdésben, zavarcsinálást, hazugságot, frazeológiát a politikaiban. Módszerét, mellyel a kettőt összeméri, a törvényt, melyet e különnemű küzdelmekre reáhúz, nem árulja el. Vékonyan méri a politika szerepét. Jelentőségében, jövőjében nem hisz s a kanyarulatot keresi, amelyen elkerülheti. Első kifogásom, hogy kiindulópontja hamis. Elképzelhetőnek szupponálja, hogy a munkásmozgalom politikai része klasszikusan marxi lehet, mint a gazdasági rész. Nem lehet, mert a politika idegekkel dolgozik s ennek a munkának törvényeit egyelőre nem ismerjük. Egy-egy durva éle, mely felzúdulást okoz, egy-egy elragadó jelszó, egy-egy váratlan keresztülsiklás, sima tranzigálás vagy felragyogó prestige olykor megmutatja, hogy ily törvények nem lehetetlenek. Ismerni nem ismerjük őket. Ezért számon kérni a politikától ugyanazt, mint a szakszervezettől, legjobb esetben is egy csomó hipotézis segélyével lehet. De tapasztalásaink e hipotéziseknek ellenmondanak. A pártok nem hasonlíthatók gazdasági osztályokhoz, melyeket világosan a közös érdek tudata tart össze. A pártok — ha úgy tetszik — pszichikai osztályok, melyekben az érdek-kohéziót megbontják s a réseket érdektelen, sőt ellenérdekű elemekkel hintik be az érzelmek. A párt nem nyelheti el az osztályt, de az osztály sem a pártot. Ha a munkásmozgalom nyers súlyát megmutatja is a gazdasági harc, fajsúlya, jelentése a történelem számára csak a politikában tűnik ki, mely az érdekeket az idegélet finom szitáján bocsátja keresztül. III. Igazat kell adnom Szabó Ervinnek, amikor azt mondja, hogy a politika sohsem produkálhat klasszikus, tömör marxizmust. Más kérdés: a marxizmus elél-e politika nélkül is. Amíg a marxizmus is mindazzal együtt, ami emberi, a lelki élet golgotháját járja, amíg nem váltja ki
309 kastélyból, pinceszobából, pagodából, éjjeli menedékhelyből, kaszinóból, börtönből, kaszárnyából, ghettóból a kísérleti homo oeconomicus-t, amíg a marxizmus is csak igével fűt és agitációban válik testté, amíg asszociációmentes csodalényeket nem mutat fel, addig a marxizmus is — akár innyére van ez némely temperamentumnak, akár nem — politizálni kénytelen. A társadalomnak szüksége van arra a clearing-ra, mely az érdekek atomizálódását s az érzelmek súrlódását kiegyenlíti, hogy azután a megmaradt főérdekek a megmaradt főérzelmekkel mérjék össze döntő erejöket. Ez a clearing-house a parlament. Az osztályharc jóval marxibb, klasszikusabb, tömörebb volna politika nélkül? Ám tehet róla a politika, ha láthatatlan, mély áramok odébb csúsztatják a Marx kitűzte pólust, akár a Cook dr. jégtábláját? Szabó itt egy koncesszió mögé vonul, amikor azt mondja, hogy a politikának van bizonyos szerepe a gazdasági harc államjogi előkészítésében. Ha a pólusra akarunk jutni, íme, mégis csak elkísértetjük magunkat a nyomorult kis eszkimókkal. Szabó Ervin nem tisztázza azt a kérdést, vajon a munkásmozgalom megélhet-e tisztán gazdasági alapon. Világszerte e feltevés cáfolatát látjuk s még a legtisztább szakszervezeti munkásmozgalom, az angol is riadtan fut a politikához, mihelyt szüksége van rá. Vajon nem ötlik-e fel Szabó Ervinnek az a féktelen düh, amely az uralkodó pszichológiai szervezeteket — Bismark kellemetlen tapasztalatán okulva — elfogja arra a félelemre, hogy a munkásosztály is bekerül a parlamentbe? Egyébként művelt és hozzáférhetetlen gentlemanek e pszichológiai osztozkodásról szólva szinte elvesztik erkölcsi érzéköket és ítéletök józanságát. Talán Szabó Ervin sem gondolja, hogy a „történelmi” osztályok kaszinóiban és vezércikkein végigszaladó választójogi idegroham, az egyenlőségtől való páni félelem mélységes okok híján támadna s bontaná meg egész államszerkezetek konszolidációját? Ha a politika nem ér semmit a szakszervezeteknek, nem mondaná meg Szabó Ervin, ugyan mitől fázik ma országunkban kaszinó és börze? S hogy a bourgeoisie előhaladott formáit vegyük (melyek mellől már a politikai eszkimók — Szabó szerint — bátran visszafordulhatnának), a porosz választási rendszert miért támadja a nagyszerűen kifejlett porosz merkantilizmus oly tessék-lássék lagymatagsággal s miért védte Bülow, a Fichte-tanítvány, minden poklokon keresztül? Nyilván: a választójog nem klasszikus Marx-hódítás. Gazdaságfejlődési jelentősége elütő: idők, állapotok, jól-rosszul megválasztott emberek szerint. De a parlament sasfészke vagy bagolyvára egy-egy nemzet gondolat- és érzésvilágának.. Ezt a várat meg kell vívni, mert az ország lelke uralja. A szakszervezet lehet a munkásmozgalom törzse, de ez a mozgalom a politikán keresztül vesz lélekzetet. A politika az izmok, inak, idegrostok szövedéke a gazdasági gerinc körül. A politika segíti a gazdasági szervezeteket a történelemben való elhelyezkedéshez. A népképviselet s a politikai tevékenység hozza meg a munkásosztály legalább homályos tájékoztatását a többi osztályok pszichológiai erőviszonyairól. A politika teremti meg amaz elkerülhetetlen érintkezések, cserék, érzelemlebonyolítások szerveit, amelyek
310 nélkül új organizmus egy adott környezetben megélni képtelen. A politika a felelősségrevonás, a türelemretanítás, a tájékozódás nagyszerű lehetőségeit tárja fel s fogyatékosságait elítélve az emberi lélek egyetemes tökéletlenségeit ítéljük el. Szabó Ervin mégis úgy tesz, mintha fezőrök, kijárók, leszerelők, ingyenélők csak a munkásmozgalom politikai részében akadnának. Vajon a szakszervezetek vezérkara (mely gyakran a szakszervezetek lelkes beleegyezése mellett, a politikai vezérkarral azonos) miért mutatna fel nemesebb erkölcsi vonásokat, mint a parlamenti frakció? Vannak pártfegyelem-törők, de vannak sztrájktörők is, álszocialista tribünök csakúgy mint sárga szindikátusok. Ha Szabó a politika renegátjait emlegeti, hadd emlékeztessünk viszont arra a mély lelki pártfegyelemre, melynek posztumusz ereje is van. Akinek agyában valaha meglazultak a konvencionális társadalom képzetszálai, akinek erkölcse keresztülment a szolidaritás és kollektív ellenőrzés iskoláján, sok tekintetben még más emberré cserélődhetik, de gyökerestül más ember már nem lesz soha többé, A munkáspárti politikus cserbenhagyhatja elveit: az elvek nem hagyják cserben őt. A modern demokrácia utána vágtat renegátjainak; emlékezniük kell, mert a nyilvánosság szeme előtt éltek; Millerand, Viviani, Briand renegátok, de gondolatjárásuk mégsem egészen polgári többé. Egészen elszakadni a földtől annak, aki valaha hozzátartozott, egészen elfeledni a népet annak, aki valaha érte élt — nem lehet! Szabó Ervin azonban azt felelheti, hogy a jövőről szólt a jövőnek s mintha befejező szavai e büszke fentartást tükröznék. Azonban a jövő érdekében, a klasszikus marxi álmok szerelméért, amelyek kiragyognak Szabó Ervin komoly gondolatsorából, legyen szabad okoskodásának elfogadását egy föltételhez fűznünk: győzze meg elébb a nyeregben lévő osztályokat a politikai aszkétizmus helyességéről. Szereltesse le elébb azokat, akiknek kezében az államélet egyre több szerve, az államhatalom mind fullasztóbb nyomása, győzze meg őket, hogy tévúton járnak, amikor a munkásosztály gazdasági szervezkedésének minden lendületére azzal válaszolnak, hogy egyre jobban és jobban azonosítják magukat az állammal, egyre többen tartatják el magukat az állammal, gazdasági reakciók helyett állami reakciókkal felelnek és számbeli kisebbségöket az államhatalom jogi és lélektani szervezeteivel pótolják ki. Szabó Ervin keserűen emlegeti, hogy a politika zavart és rendetlenséget okoz a „közvetlenül átélt” szép, tiszta gazdasági történésekben. De azzal nem törődik, hogy e „zavar” és „rendetlenség” a súrlódás elkerülhetetlen zaja, hogy e „zavar” és „rendetlenség”, tovább megyek: a tranzigálás és szövetségkeresés, a polgári szavazatok százezreivel egyetemben, a munkásmozgalom ép oly elkerülhetetlen kategóriáját alkotják, mint a szakszervezetek orthodox idillje. Ha pedig Szabó Ervin azt véli, hogy a politikai zavar és rendetlenség helyett diadalmasabb jövőt rejt magában az a zavar és rendetlenség, amely „az alkalomadtán kitörő felkelések állandó egyesületeiből” remélhető, akkor erre válaszom, hogy ismertünk Magyarországon egy Szabó Ervinnél következetesebb szindikalistát. Bánffy Dezsőnek hívták.
311 IV. A zavart és rendetlenséget, melyet a pártpolitika hozna bele a munkásmozgalomba, enyhébben fogjuk mérlegelni, ha a politika egészen sajátos jellegét nem tévesztjük szem elől, mint ahogy Szabó Ervin tette. Viszont akik tevőleges irányban esnek bele az ugyanegy hibába s azt vélik, hogy a parlament a munkásosztály számára a külső szakszervezeti mozgalom ellenképe, egy közös folyónak túlsó partja, szerény nézetem szerint ép oly téves nyomon járnak, mint ellenfelök. Más a gazdasági folyamat és megint más, minden izében más a politikai. Amannak haditerve van, emez az eltalálások finom művészete. Amannak medre megásható, emennek szivárgása, özöne beláthatatlan. Amannak pontos taktikára van szüksége, emennek zseniális tapintatra. De etikailag egyik sem alacsonyabbrendű a másiknál s erkölcsi megbízhatóság nélkül pocsolyába vész mindakettő. Hogy mindazáltal a politika nem lehet oly sajátosan a munkásoké, mint a szakszervezet, optikai csalódás. A munkásmozgalom politikája törhet utat a polgári demokráciának, önmagának, a szakszervezeteknek, csinálhat szövetkezeti politikát az agráriusokkal, antikapitalistát a klerikálisokkal, junkerellenest a nagyiparral: azért ez a politika még mindig sajátosan munkáspolitika marad, a munkásosztály klasszikus érdekeinek kiküzdésére. Ha Szabó Ervin mindössze azt állítaná, hogy farizeus, aki azzal hiteget, hogy a politikában ép oly tiszta gazdasági folyamatok képzelhetők, mint a szakszervezeti harcban, habozás nélkül igazat adnék neki, aminthogy igazat adna ez állításnak Európa szoczialista politikájának minden tanulsága. De Szabó tovább megy ennél. A politikai marxizmus farizeusai helyett a vádlottak padjára, tősgyökeres anarchista balítélettel, magát a politikát ülteti. A politika nyilván nem ijed meg a vádtól. Sajnos, politika a munkásosztály nélkül is van. Hogy a munkásmozgalomnak jut-e politikai szerepe vagy sem, nem a munkásosztály szándékán fordul meg, csupán az függ tő l e : c s e l e k v ő , v a g y s z e n v e d ő l e s z - e e z a s z e r e p e ? V. A tárgyilagos igazságokat kereső tudós, helyesen, nem törődik szavai időpontjának alkalmatosságával s a visszhang kilesése helyett hűséges szemét új igazságok rejtekhelyéhez fordítja. Szabó Ervin is Így cselekedett, midőn a Marx-kiadás második kötetét bevezette.* Nem is neki szólanak azok az aggódások, melyek a szindikalista propaganda hirtelen felmerülését épen az adott pillanatban s kivált Magyarország mai fejlődési szintjén fogadják. Nálunk ugyancsak meglazította a politikai erkölcstelenség a szélső propagandák talaját. A munkásság ellenfelei sorában a művelt és önzetlen férfiak, akikkel mérkőzni tisztesség volt s kiktől legyőzetni nem ment szégyenszámba, mindjobban ritkulnak. A maguk világnézetében kiforrott, őszinte, egyenes, * Egy időben Kautskyt megkérdeztem, nem tartja-e komikusnak, hogy Avramoff és Sakaasow urak a Neue Zeit hasábjain a bolgár szocialista-párt revizionista mozgalmáról irkálnak cikkeket, 2 órányira a macedón bandáktól, Kautsky úr azt felelte, hogy az eszmék tisztázódása nem kezdődhetik meg elég korán.
312 eszményiekhez hűségesen hű férfiakat többnyire csak az ellenfél ultramontán táborsarkában ha látunk. Férfias összecsapások helyett guerillaharcok, leleplezések, egyetemes erkölcsi züllés küszöbén állunk. Közönséges szélhámosok és kalandorok terpeszkednek a fórumon, nagyszájú fiskálisok, ravasz kis stréberek. Látszóan mindezt a politika okozza. Látszóan mindezek a katilinárius alakok, nemzetünk gyalázatára, világ csúfjára, csupán az érzelmek ama jótékony ködében tudnak ellappangani, amelyet politikának nevezünk. Istentagadó panamisták vallásos érzelmek mögé rejtőznek, bízva ama visszhang védelmében, amely minden istenes szólamra sok millió egyszerű szívből kifakad. Szabadgondolkodó iparlovagok a pornográfiában vívják meg szabadságharcukat és elbarrikádozzák magukat miniszteri előszobákban. És mintha mindennek a politizálás túltengő magyar átka volna az oka! Az áfium ellen pompás orvosságnak látszik a politikai aszkétizmus. A csömör a politikától sohasem volt oly erős Magyarországon, mint ma. Kedvezőbb széljárásban nem is jelenhetett volna meg a magyar szindikalisták első tanítása. Pedig épen mikor a politika legmélyebbre züllik, akkor van szüksége a legerősebb, legerkölcsösebb, legfegyelmezettebb rétegek benyomulására. Ε szempontból két irányban hat károsan a szindikalista tanítás. Azok között, akik Szabó Ervin tanulmányát olvassák, igen sokan nem érik fel olvasmányukat érettséggel és ismeretekkel. Mit fognak ők Szabó elméletéből kiolvasni? Az ő merész és erőszakos koncepciója hova fogja vonszolni tehetetlen ítéletöket? A szindikalista tan a politika tagadása. Nem csömör a politikától, nem választóvonal. Tagadás. S nem a végtelen jövőbe kivetítve, hanem belekapcsolva mai népképviseletek és pártok bírálatába. A munkásmozgalom igyekezzék politika nélkül megélni. Kedves jelszó a lelki szegényeken kívül a békességes embereknek is. Őszintén szólva, Szabó tanulmányáig nem tudtam, hogy magyar szindikalisták is vannak. De tudtam és tudom, hogy nagy sereg ember jár-kel sorainkban, aki lesi a jelszót, hogy a cselekvés verejtéke és férfias felelőssége elől megugorjék. Szabó Ervint nemes múltja, hűséges életének nagy munkája magasan kiemeli ez ingadozó sorokból. De ami nála logikus és bátor gondolatjárás utolsó vasszeme, követői legtöbbjénél nagyhajú különcködéssé, felelőtlen fecsegessé, a helytállás elől való dezertálássá fog alacsonyodni. A munkásmozgalom — éles negáció lévén — jókora sereg ember a cselekvéstől fázó lelkének ad magas kalóriákat. Az utakat az imposzszibilitás hava lepi be; járhatatlanok. Ε magányosak az analízis árnyékoldalain szociálisoknak álmodják magukat. Jól kipihent ésszel a remetelét felelősségét a viszonyokra hárítják. Ha egyszerre a cselekvés zöreje hatol be hozzájuk, gondolatuk siketítő lármával rebben fel, mint a riadt madár. S keresnek új búvóhelyet. Az egyik aktákba temetkezik, a másik Londonba vonul, mintha valaki száműzte volna, a harmadik odébb áll egy szélsőségi fokkal, a negyedik szindikalista lesz. Az élet pedig elsüvít e magányosok fölött s egyforma sietséggel takarítja el „közvetlen cselekvésüket” és közvetett semmittevésöket.
Ifj. Leopold Lajos.
313
Kortörténeti jegyzetek. A német szociálpolitika. — A magán földtulajdon veszedelme Angliában. — A szegedi katholikus nagygyűlés. — A patronage kongresszus. Mint Angliában, Németországban is a politikai élet központjában az adójavaslatok állottak. De míg ott az új adók csupán 1/5-ét kívánta a kormány az alsó néposztállyal viseltetni, itt 4/5-ét. Míg Angliában csupán a szesz és a dohány adója emeltetett, Németországban ezenkívül már a tervezet szerint is világítási és gyufaadót javasoltak. Ezekhez járult még a felemelt kávé és tea vám és a vasúti jegyadó, mely a IV-ik osztályra is kiterjesztetett. Angliában az új adókat nagyrészt a részben megvalósult, részben tervbe vett szociális reformok tették szükségessé, Németországban úgyszólván kizárólag az imperialisztikus politika, mely az évről-évre növekvő deficiteket okozta (az özvegyi és árva nyugdíj fedezete már a felemelt vámokkal terveztetett, így csak átutalásról lehet szó). Angliában a nagy tömegek és a feudálarisztokrácia kerültek összeütközésbe, Németországban a tőke és a földbirtok vívták egymással a harcot, hogy az utolsó 100 millió márkát ki viselje. Angliában a harcban a konzervatív-párt húzta a rövidebbet, Németországban a liberalizmus. Angliában, nagy, népszerű politikai reformoknak lehet forrása az adózás körüli harc, Németországban megerősítette az autokráciát és a konzervativizmust. Angliában a középosztályok érdekei nem szenvedtek, Németországban az adóreform arra is szolgált, hogy a kisebb exisztenciákat a nagyokkal való versenyükben megkárosítsa. Angliában a radikalizmus megizmosodott, a kormány presztízse helyre állott e harcban, Németországban elsöpri azt a kancellárt, aki még a legtöbb engedményre volt hajlandó politikai téren is. A többséget a junkerek pártja, a konzervatívek és a haute bourgeoisie, a nemzeti liberálisok képezték. A két pártot hatalmi aspirációk és pedig tisztán pártpolitikaiak tartották együtt. Birodalmi, imperialisztikus célok adták meg az alkalmat és a tetszetős külszínt a természetellenes egyesülésre, amíg a szociáldemokrácia és a demagóg-centrum elleni védelem igazolta azt a képviselt osztályok előtt. Sem a sokat hangoztatott ellentétes világfelfogások, sem az eltérő politikai ideálok, sem a képviselt osztályok nyilvánvalóan ellentétes érdekei (a nagytőke befolyása alatt álló polgárság és a nagybirtok által vezetett Junkertum) nem képeztek akadályt. A konzervatívek a szövetségben kezdettől fogva előnyben voltak, mert nekik meg volt adva a lehetőség a centrummal többséget alkotni, míg a nemzeti liberálisoknak úgyszólván egyetlen célja a centrumnak a politikai befolyásból és érvényesülésből kizárása volt. tnnek érdekében minden áldozatra hajlandó volt. A börzetörvénynovella, mely a határidőüzletet szélesebb körben megengedte, nem tekinthető oly nagy koncessziónak a konzervatívek részéről. Evvel szemben a nemzeti liberálisok nemcsak feladták, ami még megmaradt liberális aspirációikból, hanem a legnagyobb sérelmeket is eltűrték. Így Poroszországban a közigazgatási hatóságok korlátolt és brutális
314 viselkedését a városi liberális magisztrátusokkal, a nem-konzervatív alantasokkal szemben; a junkerek közhatalmi monopóliumát nem zavarták, sem személyi tekintetben, sem intézményeknél nem érvényesítették befolyásukat. De a nemzeti liberálisok engedékenységének is meg voltak a határai, mert nem sérthették meg a nagytőke érdekeit, másrészt nem rendelkeztek azzal a tekintéllyel választóik felett, mint a konzervatívek. Hiányzanak náluk azok a hatalmas gazdasági szervezetek, melyek a konzervatívek választóságában a nagybirtok érdekeit és uralmát biztosítják, de hiányzik a hagyományos presztízs is, mert választóik gondolkodása nem oly korlátolt. Szemmel kellett tartaniok tehát a polgári középosztály és a kisexisztenciák érdekeit is, különben azok a radikalizmus táborába mehetnek át. Az új terhek 4/5-ét eddig hirdetett birodalmi adópolitikája dacára a nacionálliberalista párt is az alsó osztályokra hárította. Ebben a tekintetben meg volt az egyetértés a konzervatívekkel. De az egyenes adókkal való újabb megterhelés a nagytőkének is kellemetlen. Emellett nem akarta elfogadni az új világítási adókat (villamos és gázizzótestek adóját), mely nagyrészt a polgárságot sújtotta. Továbbá híve volt egy általános hagyatéki adónak, mely a 20.000 márkánál nagyobb hagyatékokat érné, amit viszont a konzervatívek nem akartak elfogadni. Nemcsak osztály érdekből, de politikai okokból is, mivel az új adóval a birodalmi egység belső megerősödésétől félnek, a mivel a liberalizmus, radikalizmus és szociáldemokrácia nagyobb érvényesülése járna együtt, mert a szeparatisztikus intézmények minden tekintetben és minden téren a konzervatív és feudális érdekeket szolgálják. A hagyatéki adó ellen jókor megmozdították hatalmas érdekszerveiket és a Familiensinn-t látták veszélyben. Az állam háramlási jogának kiterjesztéséről (a törvényes örökösödés megszorításával), még kevésbbé akartak hallani. És hiába foglaltak állást az új birodalmi adók mellett a tudománynak még konzervatívirányú legnevezetesebb képviselői is: Wagner és Delbrück. A liberálisoknak nem volt módjukban az utolsó percig népszerű propagandát indítani, hiszen 400 millió márka fogyasztási adót vállaltak. Csak amikor újabb fogyasztási adókkal: szappan, fa, stb. állott elő a konzervatív párt és a régebbieket is úgy formálta, hogy a szesztermelő nagybirtok és a nagy sörgyárak a kis, középtermelőket és az ipari szesztermelést letörhessék a versenyben; mikor az állam 100 millió újabb adót akart a szeszfogyasztó közönségből kipréselni és a mezőgazdasági szesztermelés a termelési jutalmakról (az ú. n. Liebesgabe) nemcsak hogy le nem mond, de annak a távol jövőben való megszorításáról sem akar hallani; mikor a közérdek rovására és közpénzből a legszemérmetlenebb módon elégíti ki — a centrum közreműködésével — a nagybirtok financiális érdekeit: csak akkor mozdulhatott meg a liberális párt. Az adóbizottság tárgyalásainak befejezése után egy hatalmas mozgalom indult meg, hogy az az új adók megszavazását megakadályozza. Az agitáció főszerve egy ipari és kereskedelmi érdekegyesület (a Hansabund), mely a kis és nagytőkét, munkaadókat és alkalmazottakat, a középosztály minden rétegét, még a kézműveseket is meg
315 akarja nyerni a földbirtokarisztokrácia elleni harcra. Konzervatív-párt és centrum azonban sietnek befejezni művüket. Erőszakoskodással, házszabálysértéssel keresztül erőszakolják a plénumban is, mint a bizottságban javaslataikat. A mozgalom elkésett. A gazdasági és társadalmi életet az evangélium szellemében alakítani akaró két párt, az evangélikus konzervatív és a katholikus centrum egyesülésének meg volt az eredménye: az imperialisztikus politika terheinek legnagyobb részét a nélkülöző néptömegekre hárította, a vagyont és különösen a földbirtokot pedig mentesítette. Mégis az adóreformnak meg volt az a jó hatása, hogy politikai apáthiájából a népet felrázta. A konzervatívek vezére majdnem bizalmatlansági szavazatot kapott, ott, ahol ezelőtt fel sem mertek szólalni ellene. A „gazdasági egyesülések” is a konzervatívek ellen fordulnak, a parasztok, a német Omge, a Bund der Landwirte befolyása alól iparkodnak szabadulni és újabb Bauernbund-okat alapítani (a régebbiek az említett egyesületbe olvadtak, csak egy bajor Bauernbund maradt meg önálló programmal). A parasztokat most a liberálisok iparkodnak megnyerni. Mint a szocialisták a kommunizmussal, úgy ők is szakítanak ily célból a szabadkereskedelmi elvekkel. Ismét felmerült a liberális pártok egyesülésének eszméje, azonban a radikális irányzatok: Freisinnige Volkspartei, Freisinnige Vereinigung, Deutsche Volkspartei még
egymással sem képesek megegyezni. A szociáldemokrata-párt úgy az adóreform kérdésében, mint az agitációban és az újabb pártalakulásokkal szemben elveire hivatkozva nagyrészt passzíve viselkedett. Csak a lipcsei kongresszuson jutott eszébe megbeszélni, hogy mit tehetett volna. A hagyatéki adót elvből nem akarta a párt orthodox része elfogadni, mert adót a burzsoá rendnek nem szavazhat meg. Ez az elv akadályozta a helyzet kihasználásában. A liberális-radikális pártokkal szemben a kongresszus először megtagadott minden együttműködést, de utóbb ezen határozatát megváltoztatta. Bizonyos, hogy a középosztályok és a proletariátus ellenségeskedése teszi lehetővé egy iparállamban a mindkettőre végzetes feudalizmus, a földbirtok-arisztokrácia uralmát. A birodalmi szociálpolitikában az új kancellárral — úgy látszik szélcsend fog bekövetkezni. Az utolsó nagyszabású javaslat a Reichsversicherungsordnung volt, mely egyrészt a biztosítási jogot kodifikálta, másrészt újításokat is léptetett életbe. Célja a különféle biztosítási ágakat (betegsegélyezés, baleset, rokkantság, most özvegyi és árvabiztositás) egymással szorosabb kapcsolatba hozni, amit az autonómia megszorításával, új állami hivatalok szervezésével ér el. (S. K.) II. Oly gazdasági és politikai harc indult meg Nagy-Britanniában, melynek méretei és következményei mélyrehatóbbak lesznek a gabonavámellenes mozgalomnál. Ε harc végcélja a magán földtulajdon megszüntetése, eszköze a tiszta földjövedelem elkobzása egy 100%-os adó által. E küzdelmet Henry George indította meg, kinek elméletét e lapban két év előtt ismertette e sorok írója. George maga kezdte
316 meg, halála után pedig hívei folytatták az agitációt, amelyet az angol joggal nevez educational work-nak, nevelési munkának. George pártja nem alakult külön politikai párttá és nem sokat törődött a parlamenti harccal, ehelyett minél több erős meggyőződésű embert igyekezett megnyerni, akik elárasztották a lapokat cikkeikkel és leveleikkel, a népgyűléseket pedig beszédeikkel. A közvéleményt olyannyira sikerült megnyerniük, hogy ennek nyomása alatt a liberális párt úgyszólván kénytelen volt programmjába venni a tiszta földjövedelem vagyis földjáradék megadóztatását. A párt igen sok előkelő tagja nem bízik a foglalkozásszerű politikusokban, de úgy gondolják, hogy az ügy érdemére nézve teljesen mindegy, sőt talán még jobb, ha a politikusokat nem saját meggyőződésük, hanem a közvélemény nyomása irányítja. A liberális párt az új budgetbe fölvette a földjáradéki adót és amikor a miniszterelnök és a pénzügyminiszter a választók előtt a budgetet védték, hosszabban foglalkoztak az új földérték adóval, melytől pedig mindössze 12 millió korona jövedelmet várnak, mint a budget többi tételeivel együttvéve. Tény az, hogy ma ez az adó teszi népszerűvé a liberális pártot és ez a főütőkártyája. Már most nézzük a törvényjavaslatot magát. Összevéve három adóról van szó. 1. Értéknövedéki adó (Increment duty). Alapjául szolgál a föld értékének növekvése, amint egy eladásnál, öröklésnél vagy ajándékozásnál megállapítható; az adó az értéknövedék 20%-a. 2. Birtokvisszaháramlási adó (Reversion duty), mely hosszú bérletek megújításánál fizetendő. Alapja a régi és nagyobb új bérösszeg közti különbség, adóösszeg e különbözet 10%-a. 3. Kihasználatlan föld és bányajog adó (Duty on undeveloped land and mineral rights). Minden oly föld, mely kellően kihasználva nincs (tehát pl. legelőül használt szántóföld, vagy szántóföldül használt épülettelek), vagy ásványi kincset tartalmazó, de nem bányászott terület tőkeértékét véve, 1 £ után 1 / 2 pennyt fizet. Mindennél azonban sokkal fontosabb a javaslat amaz intézkedése, mely a földérték megállapítására vonatkozik. T. i. egy éven belül az Egyesült Királyság összes területének tiszta földértéke megállapítandó, az összes javítások, befektetések (improvement), mint pl. gépek, épületek, fák stb. leszámításával. A javaslatnak ez a része a leglényegesebb és ezért emlegetnek a lordok rablást és konfiskálást, nem pedig magáért az adóért. Attól tartanak (és joggal), hogyha kitűnik, hogy mily óriási összeget képvisel a királyság folyton növekvő földértéke, az egész nemzet előtt világos lesz, hogy ily óriási és adótechnikailag ideális adóalap több nincs. Amily arányban az állam és a község kiadásai növekszenek, úgy növekszik a föld értéke. Londonban 10 év előtt Cheapside-on 6000 korona volt 1 m 2 föld ára, ma legalább 12.000 korona. Newyorkban 3 év előtt a Broadway és a Wall Street sarkán 9450 koronáért kelt el egy m2 föld és ha csodálkozva nézzük Newyork 20—25 emeletes felhőkarcolóit, csodálkozásunk még nagyobb lesz, amikor halljuk, hogy az épületek értéke csekélység (a mere trifling, mondta nekem egy amerikai) ama föld értékéhez képest, melyen épültek. George hívei gondoskodtak róla, hogy hasonló tények egész légiója váljék közismertté a brit közvélemény előtt. Nagyon is igazat
317 kell tehát adnunk annak a képviselőnek, aki azt írta választóinak, hogy „mi, földtulajdonosok, életünkért harcolunk.” A közvélemény hatalmas megnyilatkozása volt az új adó mellett az a tüntető körmenet mely óriási népgyűléssel végződött a Hyde parkban iulius 24-én. A konzervatív lapok 50-100 ezerre becsülték a tömeget és erősen hangoztatták, hogy volt már ennél nagyobb tüntetést Londonban. A liberális lapok 200.000 emberről beszélnek és sokan állítják, hogy ily nagyszabású népgyűlés a Hyde-parkban sohasem volt. A magyar szemlélő nehezen állapíthatta volna meg, hogy a rendőrség fegyelmezettsége-e nagyobb vagy a közönségé. Pont 6 órakor 90 zenekar egyszerre hallgatott el és miután 10 szószéken mintegy 100 szónoklat hangzott el, pont ¼ 8-kor 10 szószéken egyszerre hirdette ki az elnök a sok ezerre menő lelkes tömeg előtt a határozati javaslatot. (B. R.) III. Néhány évvel ezelőtt — mikor érdekelni kezdett a mozgolódó klerikalizmus, — a Magyar Sion-t lapozgattam és dr. Pethő-Prohászka Ottokár (akkor még nem székesfehérvári püspök) kötéltáncos-dialektikáján bukdácsoltam és simogattam az ő bársonyba öltözött szögletes egoizmusát, amellyel sikerült magát a modern tudományos megismerések tengere ellenében egy tenyérnyi egyházias gondolatszirten föntartani. Akkor így gondolkoztam: szép és érdekes, hogy Prohászka ilyen fenomenálisan meg tudta védeni a maga egyházias érzületét az „erőszakoskodó intelligenciák” ellenében és én értem, hogy szinte örvendezve kiáltja el a világba: „Senki sem tudja, mint lett az elsői puhatestű állat, az első korall. Mint állt a létbe a protoplazma”,* de arra a finom disztinkcióra, amit ő elvégzett, csak nagyon csiszolt agyak hajlandók és utóvégre is hiábavalónak fog bizonyulni minden törekvése az egyház friss katonáinak, a templomi szószékekről az olvasópörgetés ütemeire szundító anyókáknak fognak csak dörögni és fuvolázni,a papságnak gondolkozást irányító, társadalmi cselekvést befolyásoló szerepe egészen megszakad és az evangéliumi bölcsesség alapján nem soká fogják oldozgatni a társadalom nagy feladatait. Hogy mennyi korrigálásra szorul az én akkori számításom, erről az idei szegedi katholikus nagygyűlés és az ezt megelőző katholikus népszövetségi gyűlés már vagy harmadízben és szinte véglegesen győzött meg. Dallamokat ütöttek itt meg, melyek motívumait kétségtelenül az életből lesték el s a melyekbe a felkészületlen, felvilágosulatlan, szervezetlen földműves, iparos és értelmiségi középosztály egyszeri hallásra beledanolhatja a maga bajait. Most ne essék szó arról, hogy a melódia meddig volna népszerű. De tény, hogy a klérus vágyai bennük egybeolvadtak ez osztályok elhanyagolt kívánságaival. A lefokozott öntudatú osztályelégületlenség, mely széltébén az országban már regota ütögeti a fejét, helytelenül ismeri fel a maga tennivalóit és valódi eszközeit és pillanatnyi érdekei felé tolatja magát a klérus * Föld és Ég, 349 oldal.
318 előrelátó, erősen céltudatos vezetése alatt. Azt meg kell adni, hogy az eljátszott dallamok fényes hangszereléssel adódtak elő. A motívumok sokasága, melyekből a dallamok komponálódtak, a szakosztályok ülésein bontakozott ki. A népszövetségi ülésen történtek a klerikális érdekrúgók működését bölcsen eltakarták. Ha a beszédek után indulnánk, ártatlan játéknak kellene tartanunk az egészet, mert ezekben a szelíd antiszemitizmussal és nacionalizmussal kevert buzdításokban alig volt egyébről szó, mint hogy a katholikusok minden a vallásukat érintő kérdésben, mint öntudatos katholikusok viselkedjenek és mindenütt, ahol a klérus java úgy kívánja, evangéliumi igénytelenséget tanúsítsanak. A dallamok motívumaiból álljon itt egy kis kollekció. 1. Az a mindig új formában beadott síró nóta arról, hogy a katholikusok nem cselekedhetnek Mária országában úgy, mint ez katholikusokhoz illik anélkül, hogy ezért üldözésben ne volna részük. 2. Hogy őket nem érheti vád azért, mert a vallást belevitték a politikába. Őket belekényszerítették ebbe. 3. Minden tudományos kutatás, mely az egyházat és a katholikus világnézetet csak a legtávolabbról is érinti, egyenesen szándékos, rosszhiszemű támadás. 4. A szekularizáció hirdetése csak hazug ígérgetés és csábító beszéd a földéhes magyar nép számára: csak arra alkalmas, hogy megbontsa a társadalmi békét és csak egyesek hasznára szolgál. 5. Az evangéliumi demokrácia az igazi demokrácia, mert a „szegények és alattvalók kötelességeit semmivel sem parancsolta meg szigorúbban, mint az uraknak, a hatalmasoknak és gazdagoknak kötelességeit”. Nem harcias motívumok ezek, de ki nem venné észre, hogy ezek már egy a mindennapi életbe lassan belenövő mozgalom hangjai, amelyek hatás kiváltására alkalmasak azoknál is, akik a „prédikációt nem szeretik”. Az új hangszer Kuna András földművelő volt, aki a „halálra szánt kisgazdák nevében üdvözölte” a népszövetséget. A klerikális fölvilágosultságra jellemző, hogy minden társadalmi bajnak az okozója a „pogány liberalizmus”, és hogy leginkább azt fájlalja, hogy a börzén, ahol millió mm. számra vesznek és adnak papirosbúzát, 2000 Κ tiszta jövedelem után alig fizetnek 20 fillér adót, ellenben minden terhet a földművelők vállára nyom ismét csak az a „pogány liberalizmus”. Alig hisszük, hogy magyar kisgazda befolyásolatlanul ilyen módon magyarázza meg magának a maga és földművelő társai mostoha helyzetét. Ezekből és a többi kenetes, antiszemitizmussal vegyes nacionalista beszédekből kiválik egy öntudatos, érettebb tömegtörekvéseket sejtető hang, de már a népszövetség német gyűlésének koncertjéből: „Gazdaságilag kell szervezkednünk, a zsidóságot nem szidni kell, hanem gazdaságilag kell felvenni vele a küzdelmet. Azért a Népszövetség feladatává tette, hogy gazdasági szervezkedésre oktassa a népet. Szükségünk van hitelviszonyaink rendezésére. Nem járja, hogy a banküzletek zsidó kezekben maradjanak és hogy a mi pénzünk ő nekik hozzon évente 130 millió tiszta nyereséget. Országszerte szervezni kell a hitelszövetkezeteket. Sürgős szükség van továbbá arra, hogy a magunk kezébe vegyünk mindenféle biztosítást szövetkezeti úton, nehogy idegen pénzemberek zsebébe kerüljön biztosításra kiadott pénzünk.”
319 A klerikális reakció arzenáljának azonban mégis csak a katholikus nagygyűlésen nyílt ki mind a hány kapuja. A katholikusok nagygyűlése az „akadémikus fórum”, mondta Rakovszky a népszövetség elnöki megnyitójában, de a dolgok végrehajtása, az erő a katholikus népszövetségé, „melynek minden egyes tagjával minden hónapban érintkezésbe léphetek” s amely „puskával a lába mellett áll készen, nem azért hogy támadjon, hanem hogy ha támadnak, a csatába vezettessék”, de mégis inkább az urnák elé a templom felszentelt rekvizitumaival! Ami az „akadémikus fórum” népművelését illeti, megszervezik a Katholikus Egyesületek Szövetségében és másutt a szövetkezeti és egyéb kurzusokat, de mindenütt, ahol ez megvan — de taktikai okokból már előbb, — kiépítik a kongregációkat és népszövetségi fiókokat, nehogy a nyitottabb szemek egy pillanat felényire is egymagukra legyenek hagyva és emancipálhassák magukat a vallásos rémület békói alul. És ha kell tömegmozgalom, csinál eucharisztikus körmeneteket és máriabesnyői zarándokutakat. Gróf Zichy János immár utolsó fellépése katholikus előadáson osztatlan nem-tetszést keltett. A nemes grófot szégyenbe hozta a szerénysége. Ő a szeretetet „ezt a legnagyobb mértékben fokozott, isteni gondolatot és érzést akarná, hogy belevigye a katholikus társadalom az életbe”. És erre más eszközt (istenem, ilyen szerény csak egy gróf tud lenni) mint „univerzális irányú” lapokat (olyanokat, amelyeket minden intelligens ember ne csak azért olvasson, mert katholikus) és mennél több népiskolát, mást nem ajánl. A szociális kérdés körül — bár egy pukkedlivel odafordul a keresztényszocializmus felé és azt mondja: kegyedé a jövő — még sincs több mondanivalója ennél: „ott ahol az érdekelt felek részéről önmegadással járó tűrés és a munka a szeretettől eredő generozitással találkoznak, nagy szociális baj nem létezhetik”. Lám, ilyenkor érti meg az ember, hogy csak az lehet ennyire katholikus, aki a nagyhatalmú generozitásban ilyen süketen tud hinni. No és világos, hogy sem az Alkotmány-nak, se Egy jelenvolt-nak, de még sokkal több jelenvoltnak sem tetszett. Valamennyi beszéd vele szemben az agresszív politikai szervezkedés módjaival foglalkozott, és Zichy beszédéről úgy hallgattak, mint ha a „meg nem értett” gróf kérdezetlenül ült volna az elnöki székbe. A plenum többi szónokai közül Vass Józsefnek sikerült kimutatni a szociáldemokráciáról, hogy nem világnézet — és mégis konstatálja, hogy a „proletár lelki világa átalakult, új tartalmat nyert”, hogy megvan a külön szépirodalma — hogy van a proletárságnak „öntudatosan fegyelmezett tömegélete”, szóval hogy milliók híjján meg van a maga egész külön világa és könnyen lehet, hogy világnézete is. Nagy Emil egy színtiszta keresztényszociális beszédben azt magyarazgatta, hogy az állam nem igazságot, hanem „jogtudományt” szolgáltat, illetőleg, hogy a „jogtudomány által csak a műveltek és eszeseknek nyújt az igazság eszméjén alapuló -jogvédelmet, de nemcsak a szegénynek, tudatlannak és ügyefogyottnak nem nyújt jogvédelmet, de egyáltalában nem ád jogvédelmet az egyszerű nép millióinak se, ami végeredményben azt a leverő igazságot jelenti, hogy az állam mai jogintézményeivel nem nyújt jogvédelmet a népnek”. Nagy
320 Emilnek még ezek után el kellett volna mondani, hogy azért van ez így, mert a társadalom osztályokból áll s a vagyonos osztályok ideológiája kisajátítja az igazságszolgáltatás szellemét a maga számára, de ő keresztényszocialista, tehát azt kívánta, hogy amiként a kormány ügyészi megbízottakat jelöl ki, úgy jelöljön ki a megbízható derék ügyvédek közül állami díjazással néptanácsadókat és készíttessen felvilágosító füzetkéket a jogszabályokról. Minthogy kevesebbet már nem is kérhetett, hát nem is kért. Prohászka azt fejtegette, hogy szükség van-e a mai kultúra dacára is a katholicizmusra és azt a tételt állította fel, hogy az erkölcsiség ideális tényezőit a kultúrából nem meríthetjük, ami annyit jelent, hogy az erkölcsiségnek reális eszmények, reális eszményekbe vetett hit vagyis dogmák kellenek. Szóval Székesfehérvár „nagytudományú” püspöke az egyháznak az ereklyék körüli élelmes kereskedőmunkájáról és arról, hogy tisztítótűzben sínylődőket szentmisék árulásával hamarébb szabadítanak meg szenvedéseiktől* és más ehhez hasonló kis ügyekről azt tartja, hogy mindezek „reális eszmények” kifejezői, segédeszközei. Rendben van. Vagy nincs rendben? A plenum erős általánosságban tartott beszédei még sem tájékoztatnak eléggé. Ehhez a szakosztályok munkássága kell. A hitbuzgalmi és karitatív szakosztály munkája például, mely így kívülről és a címről az egyház kisded ügyének látszik, a legkatholikusabb munka, és azért figyelendő különösen, mert ez képviseli a fékezőt a szociális és az oktató munkával szemben, de különösen érdemes a figyelemre azért, mert ennek a hatása épen nem, vagy csak alig parallizálható. Ez a munka a különböző oltáregyesületekben, szentségi társulatokban, ima-egyletekben és a társadalmi osztályok szerint tagozódó Mária-kongregációkban folyik. A kongregációkat illeti itt az első hely. Budapesten 6 férfi kongregáció van és van ilyen még 8 vidéki városban. Már hordják a téglákat a fekete szabadkőművesek a kongregációs központ, az Otthon számára. Nem Népháza, vagy nem valami iskolán kívüli oktatás háza fog előbb állni Budapesten, hanem a kongregáció központja. A „kultúrmunkát”, amelyet határtalan dicsekvéssel a maga számára foglal le újból és újból a klérus, nos ezt a kultúrmunkát mi sem jellemzi jobban, mint a közművelődési szakosztály ülései. Nem volt itt egy kukk sem az ország szégyenteljes analfabétizmusáról, nem emelkedett egy hang sem valami pozitív oktató munkáról. De ezért köszönet illesse őket a mi részünkről, és ne gáncs. Jó, csináljon csak a klérus egyházmúzeumokat, múzeumegyleteket, egyházművészeti szaklapot és ítéljék el azon írókat, akik regényekben és elbeszélésekben az öngyilkosokat mint valódi hősöket szerepeltetik és ítélje csak el a hírlapok szerkesztőit az öngyilkosságok közléseért, mert mindezekben öngyilkosságra való csábítás foglaltatik. Talán jobb, ha nem törődik azzal a tömérdek önkéntelen öngyilkossággal, amelyeket a nyirkos vackokban való lakás, a rossz táplálkozás és egészségügyi ismeretek abszolút hiánya okoz. Hadd forradalmosítsa a mi viszonyainkat az ő * Lásd közelebbről Reménységünk c. szent lapocskában. XIV. évf. 2. sz. 1909.
321 szándékolt rövidlátásuk, így előbb lesz itt valódi kultúra, mint az ő kétlaki közreműködésükkel. Malcsiner Emil a közművelődési szakosztály ülésen azokról a milliókról beszélt, amelyek a Katholikus Sajtóegyesületnek még nem állanak rendelkezésére és oda lyukadt ki, hogy miután milliókra van szükség, ne várjunk addig, míg azt egyesek (a szegény püspökök és érsekek) összeadják, hanem teremtsék elő a milliók. Erre a célra mi volna alkalmasabb, mint az ország valamennyi egyházmegyéjében megtartandó sajtóvasárnap, mert így legalább 30.000 Κ biztos bevételre számíthat a Sajtóegyesület. És mivel nem a maguk zsebéről van szó, legyünk nyugodtak, a püspökök lesznek olyan kegyesek és el fogják rendelni a sajtó érdekében a templomi szószékből való agitációt. Jövő esztendőre már előfizetési nyugtákat is be lehet majd váltani a templomi szentbeszéd után. A szociális szakosztályban erős kisiparmentés és Omge minta szerinti parasztfogás folyt. Egyedüli komoly fölszólalás a Blaskovits Ferenc apátkanonoké volt, aki a Délvidéki Földmívelők Gazdasági Egyesületé-nek* a legjelentősebb kisgazdacsoportosulásnak az elnöke. Valóságos beszámolót tartott arról a csakugyan imponáló egyleti munkáról, mely ott folyik az általuk fentartott gazdasági továbbképző iskolákban, vándorgyűléseiken, vándorkönyvtáraik és olvasó körükben. Tagjaik nagy része mély szántást, vetőmagcserét és műtrágyát alkalmaz; vetőmagot, műtrágyát, tenyészállatokat hozat és közvetít az egyesület és tejszövetkezetet, mintanyúltelepet és viruló bankot is alapított. Elmondta Blaskovits, hogy a vármegyei gazdasági egyesületek újabb időben hiába igyekeztek a megye és állam által bőven rendelkezésünkre bocsátott bőséges anyagi eszközökkel leszállani a parasztosztályhoz. Az előnyöket elfogadták, de nem mentek be a gentry kaszinóba. Ezt az egyesületet és a munkáját ajánlotta jó lélekkel Blaskovits a katholikus nagygyűlés meleg figyelmébe. Es ajánlhatta is. De a klérus még gondolkozni fog azon, hogy ilyen komoly szociális munkába belebocsátkozzék. És nem fog, semmiesetre sem fog e jó példa javára dönteni addig, míg a népszövetségek és a kongregációk, a fékező állomások és a kellő távirati összeköttetés kiépítve nincsenek és mindenesetre ki fogja kérni az Omge szíves hozzájárulását és közreműködését. NB. Volt katholikus alapon álló antialkoholista gyűlés is és az itt elfogadott határozati javaslat 8. pontja azt kívánja, hogy csak erkölcsi testületek bírhassanak italmérési joggal. Gondolkozni illik ezen, hogy kik lehetnének ezek az erkölcsi testületek. És erre kezünk öntudatlanul Boroviczényi Nándor: A szociális tevékenység kézikönyve 157 oldalára téved, ahol az áll, hogy a katholikus egyesületi élet sokszor szükségessé teszi az italmérési és szivarelárusítási jog megszerzését. Voilá. Ó, ők soha sem jönnek önmagukkal ellenkezésbe, nem, csak szegény Zichy János nem ismerte föl az idők járását. (K.J. * Ez a kisgazda egyesület mindannak dacára, hogy apátkanonok a vezetője, nem klerikális képződmény.
322 IV. A jótékonyságot általában és annak minden egyes tényét kettős szempontból kell megítélnünk: a társadalmi statika szempontjából, úgy amint a jelen életébe beleilleszkedik s ennek mintegy harántmetszetében észlelhető, avagy pedig a társadalmi dinamika szempontjából, úgy amint a jövő fejlődésében közreműködik és annak hosszmetszetén végigvonul. Az első szempontot alkalmazva, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy minden legcsekélyebb adomány vagy támogatás, amely a szűkölködőknek jut, tekintet nélkül arra, hogy kitől és milyen szándékból származott, általában véve alkalmas az emberi szenvedések csillapítására és az emberi boldogság összegének némi fokozására. Ebből a szempontból tehát helyeslésünket a jótékonyságtól megtagadni nem lehet. A másik szempont alkalmazása azonban épen az ellenkező eredményre vezet. Az a pillanatnyi enyhülés, amelyet a jótékonyság a mai nemzedéknek nyújthat, a jövő alakulásában azoknak a tényezőknek az irányában fog hatni, amelyek az emberiséget boldogulásában hátráltatják. Áll ez a tétel az individualisztikus társadalmi felfogás szerint is, mely a munka nélkül elért haszonnak erkölcsrontó hatást tulajdonít, de áll különösen az osztályharc alapján álló forradalmi elméletek szerint, amennyiben ezek az elégedetlenség csökkenésében a haladás legfontosabb hajtóerejének gyengülését látják és méltán attól tartanak, hogy az elnyomott osztályok látását saját érdekeiket illetőleg elhomályosítja, harci készségüket megbénítja a természetes ellenségeiktől elfogadott ajándék. A jótékonyság eszerint olyan dolog, amitől a haladás minden őszinte barátjának épen a haladás érdekében lehetőleg tartózkodnia kell. Ez a két ellentétes következtetés a kiengesztelés minden reménysége nélkül áll szemben egymással. Ilyen körülmények közt a haladás minden őszinte barátjára nézve egyéni lelkiismeretének súlyos kérdése lesz, hogy részt vegyen-e a jótékonyság gyakorlásában és ha igen: milyen mértékben. A végcél szuggesztív ereje, az a meggondolás, hogy az egyes egyén a maga szenvedéseivel milyen elenyészően csekély pontja a fejlődés óriási folyamatának, a tényeknek az a nagytömege, amellyel a modern természettudomány megvilágítja, hogy a természet a szerves világ minden részében az életenergiáknak milyen rengeteg fecsérelésével működik, az a lelki keménység, amelyet, mint az élet küzdelmeiben hasznos tulajdonságot sokakba, igen helyesen, beléneveltek, párosulva az őseredeti emberi önzéssel, némelyeknél a jótékonyság rovására fogja eldönteni a kérdést. Másoknál a nevelés eltérő iránya, a szimpatetikus érzés és képzelő erő nagyobb elevensége, az a meggondolás, hogy az egyén szenvedése, minden csekélysége mellett is, nagyon reális, talán az egyedüli reális valami, hiszen az emberiség boldogsága mindig csak számos egyénnek boldogságából tevődik össze s végül a helyzetnek olyan alakulása, hogy az ő saját akaratuktól függő tevékenységűk az adott esetben az egyedül lehetséges eszköz a baj elhárítására, épen az ellenkező hatást idézik elő. Épen azért nem tekinthetjük a kérdést a merő negációval elintézettnek, hanem foglalkoznunk kell a jótékonyság gyakorlásának
323 módiával is irányelvünket ebben a kérdésben a jótékonyság alapvető dilemmájából lehet levezetnünk: igyekezzünk az egyénnel oly módon tenni jót, hogy szenvedései minél nagyobb mértékben csillapodjanak és hogy azok a káros következmények, amelyek e tényből a fejlődésre nézve elkerülhetetlenül bekövetkeznek, a legkisebb mértékre legyenek leszállítva, illetőleg legyenek a lehetőségig ellensúlyozva. A becsületes jótevő, mondjuk: a „szemérmes gazdag” ennélfogva ilyenformán gondolkozik: „Tudom, hogy nagyobb bennem az önzés, mint a szánalom. Tudom, hogy összes javaim átengedésével sokkal több jót tehetnék, mint ezzel a csekélységgel. Tudom azt is, hogy önzésből nem teszek többet. Sőt talán ezt a keveset is önzésből teszem, hogy jobban érezzem magamat utána, hogy meg ne szóljanak az emberek és így tovább. Tudom, hogy azon a szegény emberen nem sokat segítek. Nem segíthetek, mert osztályának érdekei az én osztályoméival és saját magaméival ellentétesek. Igazán gyökeresen minden osztályon csak önmaga segíthet. De szükséges ehhez, hogy ezt az osztály minden tagja felismerje. Ez a szegény ember is, akivel most jót művelek. És tudnia kell, hogy igazán nagy eredményeket majd csak annak az osztálynak diadalmas visszaszorításával fog elérhetni, amelyhez én is tartozom. Világos, hogy ezen a helyzeten az én csekély adományom nem változtathat semmit; de nem is akarom; én most csak egy ember szenvedéseit akarom enyhíteni, semmit többet. Remélem, hogy jótéteményem nem fogja ítéletét megzavarni; nem fogja benne azt az illúziót kelteni, hogy ezen az úton jobban boldogulhat. Épen azért nem várok tőle hálát, tiszteletet, kíméletet, Ne hozzon létre köztünk ez a tény semmiféle kapcsolatot. Felejtse el minél előbb és menjen a maga útján, mint önálló, független ember, aki senkinek semmivel nem tartozik!” A jótékonyságnak ez a fajtája nem példátlan a kultúrtörténetben. A sokat ócsárolt szabadkőművesség nagy mértékben megközelítette ezt az ideált. Egészen más a gondolkozása a hatalom mai birtokosainak, ha a jótékonyságról van szó. Isten akarata az ő felfogásuk szerint, hogy ebben a földi életben legyenek gazdagok és legyenek szegények. A nagy vagyon az Isten adománya, a testi-lelki kiválóság jutalma. Nem a pénzeszsák, hanem a magas erkölcsi piedesztál az, ami a nagy va gyonok urait a többi osztályok fölé emeli. Ők adnak keresetet fényűzési szükségleteikkel a munkásosztálynak, ők teszik lehetővé a magasabb kultúrát. Ha a nagy vagyonok megszűnnének: tönkre menne a kultúra; ha más kézre kerülnének: degenerálódnék az emberiség. A gazdagoknak nemcsak önmagok, hanem a társadalom iránt való kötelességök, hogy gazdagok maradjanak. Molière fösvényéből ismerjük az uzsorásoknak azt a régi fogását, hogy pénz helyett mindenféle ócska limet-lomot akarnak rásózni a megszorult kölcsönkérőre. Szakasztott ilyen módon jár el a „modern” jótékonyság. A pénzzel szűkmarkúan bánik. Ha pénz van a kezemben, mindent megszerezhetek, amire szükségem van, anélkül, hogy egy fikarcnyit is fel kellene áldoznom önállóságomból és függetlenségem ből. Csakhogy a „modern” jótékonyságnak nem kellenek az önálló
324 és független emberek. Jól tudja, hogy a pénz milyen hatalom és épen azért nem adja ki a kezéből annak bármi csekély részét sem. Kitalálta azt a mesét, hogy a pénz megrontja az erkölcsöket: alkalmi mese, amely soha sem jut eszébe, ha arról van szó, hogy a gazdagok megtartsák-e pénzöket, csak akkor, ha arról van szó, hogy a szegények pénzhez jussanak-e vagy se? Nem adja meg tehát azt, ami kell, hanem kínál helyette száz dolgot, ami nem kell: az éhezőnek lelki vigaszt, a betegnek erkölcsi kioktatást. Vagy a legjobb esetben protekciót, falatot a másik szegény ördög szájából, ami bizonyára ezerszer erkölcsrontóbb hatású, mint akármilyen pénzadomány. A jótékonysági naturálgazdaságnak még egy másik kitűnő sajátsága is van: az, hogy megnehezíti, jóformán lehetetlenné teszi az összehasonlításokat. Két pénzösszeg közül mindig pontosan meg tudom mondani, melyik a nagyobb, sőt azt is ki tudom számítani, ha akarom, hogy mennyivel vagy hányszor nagyobb a másiknál. A természeti szolgáltatásoknál már ez jóleső homályba van burkolva, a személyes tevékenység értékelése pedig tisztára a bíráló jóakaratától függ. A hízelgés és önámítás szuperlatívusai zavartalanul ülhetik orgiáikat. A „modern” jótékonyságnak további fontos momentuma a kontrasztok kizsákmányolása. Nem elég ereznem, hogy milyen magasztos dolog egyáltalában, amikor jót teszek; jól esik szembeállítanom a magam jóságát annak a gyarlóságával, akivel jót teszek; kiszámítanom, hogy mennyivel különb, tökéletesebb vagyok amannál. Önérzetes proletár nem kér az ilyen jótékonyságból. A „modern” jótékonyság apostolai tehát egy fokkal mélyebben nyúlnak a társadalom rétegeibe. Azok közt keresnek médiumokat, akiknek önérzetét a végtelen nyomor, a bűntudat és a hatósági üldöztetés végképen megtörte. A fiatalkorú bűntetteseknél ezek a momentumok fokozott mértékben érvényesülnek. A felnőttet is megtöri a bűntétel; a gyermeknél még erre sincs szükség; az ő lelke úgyis hajlékony és idomítható, mint a viasz. A bűntettes által keltett érdeklődést itt támogatja és fokozza az az önkéntes jóindulat, amely a gyermekek iránt ritka kivétellel minden felnőttben meg szokott lenni. Végül az erkölcsi fensőbbség éreztetése olyan magatartás, amelynek szülők és nevelők, többé-kevésbbé helyesen felfogott pedagógiai szempontoknál fogva, a gyermekekkel szemben állandó gyakorlásában vannak. Mindezekhez hozzájárul még egy nevezetes momentum, amely leginkább csak a gyermekeken gyakorolt jótékonyságban fordulhat elő és a „modern” jótékonyságnak szintén kiváló sajátossága. Ez abban áll, hogy a jótevő állandó személyes kapcsolatot igyekszik teremteni maga és a jótéteményében részesülő egyén közt. így válik csak lehetővé, hogy a jótékonysági naturálgazdaságot minél nagyobb terjedelemben alkalmazza és egyáltalában annak összes fent elősorolt örömeit minél teljesebben kiélvezze. Íme, a „modern” jótékonyság egész pszichológiája oda irányul, hogy az a patronage intézményében találja betetőzését. Hasonló irányban hatnak természetesen az antiszocialisztikus társadalompolitika szempontjai is. A patronage az osztályharcban
325 megbontja a proletariátus zárt sorait, igaz érdekeik iránt megtéveszti és lekenyerezi a gyámolítottakat és hozzátartozóik szélesebb köreit is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a patronagemozgalmat, amely magában véve az uralkodó osztályok reakciós szellemű szociálpolitikájának megnyilatkozása, de vallási kérdésekkel nem áll szükségképeni kapcsolatban, nálunk a harcoló klerikalizmus teljesen a maga propaganda céljaira használta ki. Elől járt természetesen, mint mindenben, a római katholikus egyház, de nyomon követte a többi vallásfelekezet. Az ország összes patronage egyesületei felekezeti alapon jöttek létre és klerikális vezetés alatt állanak. Mi kellett még a dicsőség teljességéhez? Két dolog: állami szubvenció és az ugyanezen a téren működő többi szervezeteknek: a szabadkőműves eredetű rabsegélyző egyesületeknek és a Ligának agyonütése. Mind a két célnak elérésére kiválóan alkalmasnak mutatkozott a mai politikai helyzet. A szubvenció már biztosítva van; a másik feladatra a szeptemberben Budapesten tartott második országos patronagekongresszus vállalkozott. Az érdemleges tárgyalások során két jogakadémiai tanár vállalkozott, előre elkészített terv szerint a konkurrens szervezetek lecsepülésére és a felekezeti patronage egyeduralmának proklamálására. Itt azonban egy kis szépséghiba esett. Akadt vakmerő és pedig nem is valami hazátlan bitang vagy darabont hazaáruló, hanem egy telivér koalíciós képviselő és miniszterjelölt, aki azonban időnkint még egy más fórumnak is választása alá esik és aki most indíttatva érezte magát, hogy a patronage-ügy államosítása mellett felszólaljon. És a jó bácsik, akik nyilván nem tudták, miért ülnek ott, ezt is zajos tetszéssel fogadták; sőt képesek lettek volna az indítványt meg is szavazni. A klerikálisokat azonban az ilyen csekélység nem hozza zavarba. Egy régi szabadkőműves segítette ki őket a dilemmából, azzal a javaslattal, hogy a kongresszus utasítsa a beérkezett összes indítványokat a patronage-szövetséghez. Aki ismeri a szövetség vezetőségének névsorát, az tisztában lesz a javaslat értelmével. Majd azok fognak határozni az indítványok felett. A „magyar társadalom” pedig odahaza ismét egy fél esztendeig csókolgathatja magát a tükörben saját nemeslelkűségén érzett elragadtatásában. (P. M.)
Könyvismertetések és bírálatok. Nehezen képzelhető el változatosabb élet, mint amelyet e könyviratai. (P· Kropotkin: Memoirs ből megismerünk. E változatosság of a Revolutionist. Swan Sonnenschein & Co., Ltd. London, 1908.) nemcsak az életviszonyok hirtelen átalakulásában áll, hanem a belső fejlődésben, melyet az író egyenlően, csodálatra méltó finom pszichológiával és diszkrét szerénységgel mond el. Nincs hozzá hasonlítható őszinteség egy önéletrajzban sem. Pedig korántsem mond el mindent. Ez nemcsak szerénytelenség volna, mert hisz nem minden érdekli az olvasót (ezt még Goethe olvasója is gyakran érzi), hanem lehetetlenség is, mert bizonyos dolgokat nem lehet őszintén elmondani. (Alig van író, akinél jobban lehetne ez utóbbit érezni, mint Rousseaunál.) Írónk az ilyenekről finom tartózkodással hallgat. Pl. egy szóval sem említi házasságának előzményeit, sem hogy ki a felesége, csak egyszer alkalmilag tudjuk meg, hogy nős. Kropotkin egyik legrégibb orosz hercegi család sarjául született. Gyermekkorát Moszkva „Faubourg St. Germain”-jében töltötte Sándor bátyjával. Ez időben még virágzott a jobbágyság és a hercegi család úgy élt, mint gazdag főnemesi családhoz illik. A telet Moszkvában, a nyarat birtokukon töltötték. Ilyenkor hosszú kocsisor indult meg teljes fölszereléssel, az öreg herceg pedig írásban adta ki a menetparancsot, mely így kezdődött: „Házi szolgámnak, Mikhael Aléefnek, Herceg Alexej Petrovics Kropotkin, Ezredes és Parancsnoktól.” „Megparancsolom neked, hogy május 29-én d. u. 6 órakor indulj el összes podgyászommal Moszkva városából birtokomra, mely Kaluga kormányzóságban van, Mesovszk kerületben, a Szirema folyónál, 160 mértföldre e háztól.” Következtek a megállóhelyek utasításokkal stb. Ugyanilyen tartalmú iratot kapott a hercegné is. Természetesen a kocsik sohasem indultak az előírt időben, a pontosság nem lévén orosz erény („Hála istennek, nem vagyunk németek”, mondja egy orosz közmondás.) Így tehát a hercegnő mindenkor a menetparancs záradékát alkalmazta:
Egy forradalmár emlék-
327 „Ha azonban várakozás ellenére Hercegséged indulása nem volna az említett napon és órában foganatosítható, Hercegséged kéretik legjobb belátása szerint cselekedni.” Mint igazi orosz nagyúrhoz illett, minden a házból került elő, szégyen lett volna bármiért is idegen iparoshoz vagy boltoshoz fordulni A zenekartól a cukrászig minden volt a háztartásban. Szigorú rend uralkodott. Így a ház egyik leghűbb és legügyesebb szolgáját néhány eltört tányér miatt kegyetlenül megostoroztatta gazdája a rendőrségnél. Az ebédnél az egész család, kivált a gyermekek némán ültek, enni nem mertek, míg végre halálsápadtan jelenik meg Mákár, a szolga. „Nem gondoljátok gyermekek”, mondja biztatóan az anya, „hogy ez a leves nagyszerű?” „Könnyek fojtották el szavamat és amint vége volt az ebédnek, kirohantam, megfogom Mákárt egy sötét folyosón és kezét akarom megcsókolni; de ő elkapja és azt mondja szemrehányás vagy kérdésként: „Csak hagyd e l ; te is, ha fölnősz ép ilyen leszel?” „Nem, nem, soha!” Pedig az öreg herceg nem volt rossz földesúr, sőt a parasztok és szolgák a legjobbak egyikének tartották. És mégis fia fölháborító kegyetlenségeket jegyez föl róla. Ε sötét képbe némi derűt áraszt írónk rajongó szeretete bátyja, Alexander iránt, aki később egy levél ben tett szabadelvű nyilatkozat miatt 12 évet töltött Szibériában és végre kétségbeesésében öngyilkosságot követett el. A szolgák fölszabadításának körülményei következnek ezután, meglepő egyezést mutatva a mi viszonyainkkal: a földesurak fényes üzletet csinálnak „nagylelkűségük” folytán, a parasztokat rendesen megcsalják a földesúri és jobbágyi legelők elkülönítésénél stb. Kropotkin pályája fényesen indul meg. Egy udvari mulatságon mint gyermek megnyeri a cári család tetszését, az apródiskolába jut, hol úgy kitűnik a többiek közül, hogy a cár közvetlen szolgálatába rendelik. Meleg szimpátiát érez a „fölszabadító” cár iránt, egy pillanatig sem habozott volna életét áldozni érte. Az összes liberális elemek hasonló érzelmet tápláltak, melyet csak a lengyel forradalom kegyetlenségei változtattak meg, amikor a cár a legvadabb reakció hatalmába került. A fölszabadítás e nagy napjára gondol Herzen is, amikor később ezt írja: „Alexander Nikolájevics, miért nem haltál meg e napon? Nevedet mint hősét jegyezte volna föl a történelem.” Az udvari környezet azonban nagyon kiábrándítja. rajongásából és mindenki megütközésére mint hadnagy, Szibériába való áthelyezését kéri. Kérését apja ellenkezése folytán csak nagy küzdelmek után teljesítik. Szibériában öt évet tölt megfeszített munkával, a képzelhető legegyszerűbb életet élve, részint közigazgatási reformokat készítve elő, részint természettudományi tanulmányok és földrajzi fölfedezői utazások közepette. Lassanként azonban meggyőződik arról, hogy minden reform lehetetlen és elhatározza, hogy odahagyja a katonai pályát és tudományos kutatásra fordítja életét. Beiratkozik az egyetemre és részint a mennyiségtan, részint a természettudomány ragadja meg érdeklődését. Életének e szaka öt évig tart. Közben külföldre megy, leginkább Svájcban tartózkodik és itt kezdődik első érintkezése a kommu-
328 nistákkal. Mikor visszajön, folytatja földrajzi kutatásait, melyek helyet biztosítanak neki a Földrajzi Társaságban, de szinte anélkül, hogy maga is észrevenné, belekerül a forradalmárok társaságába. Csodálatos ébredés kora ez Oroszországban. Egy hercegkisasszony öngyilkosságot követ el, mert nem engedik az egyetemre; húgát nem merik elzárni az egyetemtől, de anyja mindig elkíséri oda és vissza, ami azonban nem akadályozhatta meg, hogy az ünnepelt bálkirálynőt egy év múlva le ne tartóztassák nihilista üzelmek miatt. Kropotkin helyzete is egyre nehezebb lett. Kémek környezik és míg a Földrajzi Társaságban egy esti ülésen művének ismertetése után lelkesedéssel üdvözlik és titkári álással kínálják meg, ő arra gondol, hogy nem fogja-e az éjét a börtönben tölteni. Ez nem is késik soká és rövid idő múlva elfogják. Itt a börtönben töltött évek és csodálatos szökésének története következik, oly közvetlenséggel, szerénységgel és egyszerűséggel, amilyen csak Silvio Pelliconál található. Míg azonban ez utóbbit teljesen megtörte a börtön, Kropotkin vasenergiája mit sem szenvedett alatta. Szökése után Skandinávián keresztül Skóciába, majd Angliába ment. Úgy látszik, egész vagyonát elvesztette, mert ezután kizárólag írói munkájából él, nem egyszer teán és kenyéren, mint írja. De nincs maradása Londonban. Sűrűn látogat el Belgiumba, a francia Svájcba, de legszívesebben Parisba. Pedig látogatásait az orosz rendőrség egyre jobban nehezíti meg: Svájcból kitiltják, Franciaországban sem nézik jó szemmel. De Londont nehezen szokja meg, ugyanoly szeretettel viseltetvén a francia szellem iránt, mint Bakunin. „Jobb egy francia börtön ennél a sírnál”, mondja feleségének. A börtön nem is soká váratott magára. Csakhamar elfogták, a lyoni selyemszövő sztrájkkor elkövetett dinamit merényletben való részességgel vádolva és több évet töltött francia börtönökben. Itt és korábban szerzett tapasztalatait Orosz és francia börtönökben (In Russian and French prisons) c. műben írta meg, melynek eredményei fölötte tanulságosak. „Mindenki tudja, hogy a nevelés hiánya, a gyermekkortól kezdődő idegenkedés minden rendes munkától, a folytonos dologra való fizikai képtelenség, a rossz irányba jutott kalandvágy, a játékszenvedély, az energia hiánya és az akarat fegyelmezetlensége, a mások boldogságával nem törődés juttatja ezeket az embereket a bíróság elé. Már most mélyen éreztem a börtönben, hogy az emberi természetnek épen e hibáit növeli egytőlegyig a börtön . . . Az elzárás szükségképen lerombolja az ember energiáját és megöli akaratát. A börtönben nincs tere az akaratnyilvánulásnak. A saját akarat biztos bajbajutást jelent. . . Testileg és lelkileg egyaránt kevésbbé válik alkalmassá a munkára a rab és ha eddig idegenkedett a rendes dologtól, ez az idegenkedés csak növekedett a börtönben . . . A tolvaj, a csaló, a nyers természetű ember és a többi, aki néhány évet a börtönben töltött, készebb mint valaha előbbi életét folytatni; jobb előkészültsége van hozzá; megtanulta, hogy hogy kell jobban csinálni; elkeseredettebb a társadalom ellen és szilárdabb igazolását találja annak, hogy föllázadjon annak törvényei és szokásai ellen . . . ” A börtönök „az állam által föntartott egyetemei a bűnnek”. Pedig Franciaországban nagyon emberséges bánás-
329 módban részesült. „Az emberek gyakran jobbak az intézményeknél” mondja. Kiszabadulása után folytatja a Temps nouveaux című anarchista lap szerkesztését (most Jean Grave szerkeszti Parisban) és tudományos munkásságát. A darwinizmus helyes értelmezéséről szóló könyvét Madzsar József jeles átültetéséből ismeri a magyar közönség. Sajnos, hogy másik főmunkája: Szántóföld, gyárak és műhelyek (Fields, factories and workshops) eddig ismeretlen nálunk. Kevés nagyobb jelentőségű munka jelent meg az utóbbi években és nagy szolgálatot tenne a magyar közgazdaságtan mezőgazdasági vitájának az, aki lefordítaná. Néhány év előtt Londontól 20 km.-nyire, Bromley-ben lakott Kropotkin feleségével, bár összeköttetéseket tartva fönn forradalmi körökkel, de egyébként csöndben, irodalmi munkásságát kertészkedéssel tévén változatossá. Most egy másik közeli kis helyre költözött az immár csaknem hetven éves forradalmár. Nemcsak az életet ismeri annyiféle oldaláról mint kevesen, hanem ép oly sokoldalú tudományos készültsége is. Mégis erkölcsi tulajdonságai faszcinálják leginkább az olvasót: nagylelkű elnézése baráttal és ellenséggel szemben, szívós energiája, arisztokratikus tartózkodása, melynél fogva szívesebben használja az enyhe iróniát, mint a retorikát, abszolút jóhiszeműsége, mind együttvéve úgy irodalmilag, mint emberileg egyedül álló jelenséggé teszik Kropotkint. B. Az átörökléstan módszerei és célja. (W. Bateson: The methods and scope of genetics. Cambridge. University Press 1908. Székfoglaló értekezés.)
Bateson szerint minden élő lény voltaképen kettős lény, mivel a két szülőnek tulajdonságaiból tevődött össze és pedig az ivarsejtek közvetítésével. Az utód már most a kétféle forrásból származó tulajdonságokat vagy egyenlő vagy különböző mértékben örökli. Ez a régi és közismert foglalata az átöröklési problémának, melynek megértésére és megmagyarázására eddig tisztán spekulatív elméleteket állítottak fel (pl. Darwin, Spencer, Hering, Haeckel, Nägeli, sőt Weismann is), aminek oka, hogy az átöröklési jelenségek a kísérleti vizsgálódások számára sokáig hozzáférhetetlennek látszottak. Az első, aki kísérleti vizsgálatokkal és átöröklési jelenségeknek legalább egy részére nézve számokban is kifejezhető törvényszerűségeket állapított meg, Mendel volt. Ezeket azonban nem vették figyelembe, elfeledték, s csak a legutóbbi évtized ismerte fel ezeknek nagy jelentőségét s terelte a kutatást ismét a Mendel által kijelölt irányba. Ez iránynak követője s kiváló képviselője Bateson is. Ε szűk helyen nem ismertethetjük kísérleteinek menetét, legfeljebb az azokból levont következtetéseket. Ezek szerint a szülőknek minden tulajdonságát az ivarsejtekben valamely meghatározó faktor képviseli. Ε faktorok kombinációiból tevődnek össze az utód tulajdonságai és pedig olyképen, hogy ha egy bizonyos tulajdonságnak megfelelő faktor mindkét ivarsejtben megvolt, akkor e tulajdonságot az összes utódok öröklik; ha csak egy szülő ivarsejtjében volt meg,
330 akkor az utódoknak csak meghatározott számú része örökölheti. (Ez a Mendel-féle törvény magja). Ezek szerint az átöröklési probléma első sorban analitikus természetű. Azokat a faktorokat kell megkeresni és kimutatni, melyekből az élő test felépül; valamint azon törvényeket, melyek szerint e faktorok az ivarsejtekben elosztódnak. Ennek legcélszerűbb módja volna a mikroszkóppal való megfigyelés a megtermékenyítés és a további fejlődés folyamán. Eddig azonban semmiféle ilyen direkt módszer nem ismeretes és nem is lehetséges, mert hiszen a faktorok mibenlétét sem ismerjük. (Ilyen faktorokként szerepelnek Darwinnál a pangénák, Nagelinél az idioplazma, Weismannál a determinánsok, idek és bioforok stb). Tehát az ivarsejtek összetételéről, szerkezetéről csakis mesterséges tenyésztési, keresztezési kísérletek által tudhatunk meg valamit. Ez a módszer szükségszerűleg igen nehéz és hosszadalmas, de mégis lehetővé teszi, hogy a természethez olyan kérdéseket intézzünk, melyekre csak egyenes „igen”-nel vagy „nem”-mel felelhet. Hogy ezt legalább egy példával világítsuk meg, nézzük a következő kísérletet: Bateson egy tiszta fehér virágú, de egyenesen álló zászlóval bíró spanyol bükkönyt (Laihyrus odoratus) egy szintén fehér virágú, de párnaszerű zászlóval bíró szintén spanyol bükkönnyel keresztezett. Az eredmény kékvirágú, de egyenesen álló zászlójú utód lett. Ez a kék szín, mellyel egyik szülő sem rendelkezett láthatólag, bizonyára kiegészítő faktorok egymásrahatásából keletkezett. Bizonyos tulajdonságnak (zászló) egy faktora az egyik szülőtől, egyesülve valamely másik tulajdonságnak egy faktorával a másik szülőtől, létrehoznak bizonyos színanyagot a virágban. Hasonlóképen ha az így létrejött új alakot az eredeti egyénekkel keresztezzük, a virágszín és a zászlóalak különböző kombinációit lehet létrehozni s ebből azon törvényszerűségeket, melyekkel az illető faktorok egymásra hatnak, meg lehet állapítani. Mindazon eredmények, melyeket az átöröklésnek ilyen kísérleti kutatásai már eddig hoztak s a jövőben bizonyára még nagyobb számmal hozni fognak, a gyakorlati szociológia, különösen annak legújabb angol hajtása: az eugenetika szempontjából igen fontosak, mert (ha a jelenlegi társadalmi morál megengedné) ezek alapján egy-egy ember-racenak összetételét, tulajdonságait tetszés szerint módosíthatnánk. Azt pedig alig kell külön megjegyezni, hogy e kutatások a származástan és általános fejlődéstan szempontjából milyen fontosak. Hiszen az átöröklés és variáció tényei szolgáltatják az anyagot a fejlődéstani elméletek felállításához, s noha most még nem eléggé érettek arra, hogy mint köveket a származástan ortodox épületébe már berakjuk, vagy hogy segítségükkel már most egy egész új épületet emeljünk, bizonyos, hogy talán már nemsokára lehetővé teszik olyan fejlődéstani elméletek felállítását, melyekben a spekulatív elem jóval kevesebb, mint a maiakban, így lesz igaza Darwinnak, hogy a fajok olvasható történelem, csak az olvasásmód kulcsát kell megtalálni.
Fülöp.
331 Japán jövője: (Achille Viallate Miután Japán 1638-ban kitiltotta L'Avenir Econotnique du Japon. az európaiakat, kik 1543 óta Ρ is Marcel Riviére 1907.110 p.) kereskedtek az ország lakosságával, az amerikai Egyesült-Államok 1853-ban háborús fenyegetéssel kényszerítették Japánt, hogy nyissa meg kikötőit. A 60-as években sorba kereskedelmi szerződéseket kényszerítettek a világhatalmak Japánra. Az így meginduló kereskedelem Japán gazdasági viszonyait alapjában felforgatta és 1865-ben az ismeretes forradalomra vitt, mely a feudális jogrend helyébe az alkotmányos császárságot tette polgári jogrenddel. Ezen időtől fogva Japán óriási lépésekben haladt előre politikai és gazdasági téren. Most azon van, hogy Ázsia vezérhatalma legyen. Jelen könyv célja megvizsgálni Japán gazdasági viszonyait, vajon alkalmassá teszik-e ezen vezérszerep betöltésére. Japán területe 382.000 km2; éghajlata nagyon kedvező, csak északi részei túlhidegek. Népessége rohamosan szaporodik évi 1,32%, jelenleg (1906) 48,608.948 főre becsülik. Földje hegyes, csak 15,7% termő, ebből 49% rizsföld, 38% teaültetvény. A lakosság főtápláléka rizs és hal. A mezőgazdasági népesség körülbelül 23 millió; nagy és kisbirtok egyaránt szerepel. A művelés mindig parcellákban történik, a család maga végzi, aratásnál kölcsönösen kisegítik egymást; eszközeik primitívek, ekéik fából valók: egy hivatalos kiadvány 41,2 fr.-ra becsüli átlag az egy hektár földet bíró család gazdasági eszközeinek értékét. A föld művelése nagyon gondosan történik, ásóval és öntözéssel; mivel istállótrágya kevés van, hal- és emberi-trágyával pótolják, újabban olajpogácsát importálnak. A művelés oly eredményes, hogy a japán 2 sőt 3 termést nyer évente földjéről. (19.) Főterményei a rizs, gabona, burgonya, tea, bab, cukornád, indigó; utóbbi az európai mesterséges indigó versenye folytán pusztulóban van. Állattenyésztése kisebb jelentőségű; 1,200.000szarvasmarha, inkább igavonás, mint táplálkozás céljára, 1,390.000 ló; juhtenyésztési kísérletei nem sikerültek. A japán kormány mindazt megteszi a földművelés emelésére, amit európai államokban szokás; növény és állatkísérleti állomásokat, gazdasági iskolákat stb. létesít. Ipara 1870-ig teljesen primitív, családi ipar volt, erőmű nélkül. A gazdasági forradalommal a nagyipar rohamosan fejlődik; 1895-ben 14989 gőzgép volt 61.552 lóerővel; 1905-ben 6242 gőzgép 178.618 lóerővel (átlag majdnem 30 lóerő). A nagyipar teljesen a kormány támogatásával jött létre; különösen a hadsereg szükségleteinek fedezésére kellettek a belföldi gyárak: az állami gyárak megerősödvén, magánvállalkozóknak adták át őket. 1904-ben 2384 részvénytársaság állt fenn, 162,835.000 jen = dollár befizetett alaptőkével. Az orosz-japán háború után óriási új fellendülés következett be; az 1905 júliustól 1906 augusztusig alakult új társaságok tőkéje állítólag felülmúlja az 1904 végén meglevő vállalatok tőkéjét.
332 1904-ben 9234 gyárüzem állt fenn Japánban, melyek 526.218 munkást foglalkoztattak; 207.951 férfit 318.264 nőt. Ezekből 14 éven felüli 198.474 férfi, 284.059 nő; 14 éven alatti 9473 férfi és 34.205 nő. Az új gyárak a legmodernebb felszereléssel bírnak. Szén- és vasipara rohamosan fejlődik. Ép ezért óriási a gép-behozatal. Az új gyárak tetemes állami szubvenciót kapnak. Némely iparcikkből nagy kivitel van; így gyufa, porcellán, cigaretta, pamutfonal, selyem és selyemzsebkendők stb.-bői Közlekedési eszközök, posta, távíró, telefon teljesen európai módon működnek. A bankügy fejlődéséről részletesen szól. Jelenleg csak a japán bank ad ki bankjegyeket, az aranyfedezet igen csekély: 1905-ben 312,790.819 jen forgalomban levő bankjegyek összes aranytartaléka csak 26,898.095 jen volt! Kereskedelme rohamosan emelkedik: 1894-ben 117,4 import 113,2 export millió jenekben 1904-ben 488,5 „ 32,5 „ A behozatal főcikkei: rizs, gyapot, cukor, lokomotívok és szerszámgépek; vásznak stb. A kivitel főcikkei: nyers selyem, tea, kámfor, gyapot és selyemárúk, gyufa stb. A külkereskedelem 2/3-részben külföldiek kezében van. Államok szerint a kereskedelem legnagyobb része az ázsiai államokkal történik; azután következik Anglia, az EgyesültÁllamok, Németország: a többi állam kisebb mérvben. Mindenről részletes adatok találhatók. Japán az ázsiai főhatalom szerepére törekszik: ehhez szükséges, hogy nagyiparos állammá váljék, mert a termelőterület kicsinysége folytán agrárállam nem maradhat, hogy nagyiparos állammá váljék, nyersanyag, tőke és munkerőre van szüksége. Nyersanyaga van elég: szén, óriási vízesések, melyeket hajtóerőül máris felhasználnak, selyem: egyéb nyersanyagot, gyapotot, gyapjút, érceket a közelből, Kínából és Ausztráliából szerezhet. Tőkét idegenből kell szerezni; ennek nagy akadálya, hogy a japán jog kevés biztosítékot nyújt; idegen földet vagy bányát tulajdonul nem szerezhet. A munkaerő kérdése a legnehezebb. Hiányzanak a vezetők; a japán kitűnő utánzó, de kevés eredeti találékonyság van benne; ezeket európai instruktorokkal kell nevelni. Még nagyobb baj, hogy a japán munkás nem kitartó, nem szeret rendesen dolgozni a gép mellett, türelmetlen, rendetlen, rosszul bánik a gépekkel. A munkateljesítmény nagyon kicsiny; igaz, hogy a munkabér is rendkívül alacsony, de emelkedő arányú; az élelmiszerárak még gyorsabban emelkednek. Munkabérek 1892 1904 Asztalos __________ 0.249 jen = 1.25 Κ 0.520 jen = 2.60K Vasmunkás 0.251 „ 1.25 „ 0.550 „ 2.75 „ Szövőmunkás 0.122 „ 0.62 „ 0.350 „ 1.75 „ Női szövőmunkás 0.083 „ 0.43 „ 0.170 „ 0.85 „ A munkabérek ezen rohamos emelkedése gátolja a japán ipar további fejlődését.
333 A munkaidő hosszú; általában 11 óra, esetleg 16 — 17 óra; a szövőgyárak éjjel is dolgoznak, nők és gyermekek is, 12 órát. Munkástörvényhozás minimális; a bérfizetés gyakran árúkkal történik; a munkáskizsákmányolás óriási. Mindent számbavéve, mondja a szerző, az európai iparosállamoknak el kell készülniök Japán versenyére, mely azonban csak a keletázsiai piacokon lesz győztes; itt a japán fajrokonság is igen nagy tényező a versenyben. A munkának legérdekesebb része a japán munkásviszonyok leírása; teljesen azonos kép tárul elénk, mint amelyet Marx és Engels, a 19-ik századeleji angol viszonyokról adnak; a kezdődő kapitalisztikus gyáripar, mely még sem az állam, sem a szakszervezetek által nincs korlátozva a kizsákmányolásban! A japán munkások elleni panaszok szinte szószerint ugyanazok, mint amelyeket Marx a Kapital-ban az 1800 körüli angol közgazdasági írókból idéz! Ezt a kis munkát igazán érdemes elolvasni. V. J. Az ópium és a szesz. (Dr. A. Európában ma, mondhatjuk, minden Holitscher: Alkoholsitte—Opium- hozzáértő és laikus tudja, hogy az sitte.Ein Vergleich. München, 1908. ópium méreg; mindenki helyesli, hogy E. Reinhardt.) a gyógyszertárakban gondosan elzárva őrzik, nehogy avatatlanok kezébe jusson, mert az emberek könnyen hozzá szoknak, hogy kis ópium vagy morfium adagokat élvezzenek és ebből lesz a morfinizmus. Aki Európában a mérsékelt ópiumélvezet mellett törne lándzsát, gúnynál egyebet nem aratna. Másként van ez azonban Indiában (ahol az ópium élvezete rég idők óta elterjedt szokás), amint az kiderül abból a füzetből, amelyet Holitscher az angol kormány által kiküldött ópium-bizottság jelentéseiből állított össze. Az európai meggyőződés ugyanis arra kényszerítette az angol kormányt, amelynek az ópiumból óriási jövedelme van, hogy bizottságot küldjön ki az ópiumevés káros hatásának tanulmányozására és javaslatokat tegyen a teendőkre nézve. A jelentésből elsősorban az derül ki, hogy az Indiában megkérdezett szakértők és bizalmi emberek (több, mint 700) túlnyomó nagy része az ópium mellett nyilatkozott, ezek között számos európai, sok katona orvos is. Legérdekesebb azonban az, hogy az érvelés és okadatolás olyan, mintha csak azoknak az írásaiból másolták volna le, akik Európában a szeszt (természetesen a mértékletes szeszfogyasztást!) védik az absztinensekkel szemben. Ez a jelenség különben természetes is. Úgy az ópium, mint a szesz bódító mérgek, amelyek csillapítják a fájdalmakat, elfelejtetik a kellemetlen gondolatokat, úgy, hogy a laikus megfigyelő itt is ott ugyanazokat a következtetéseket vonta le, s a tömegszuggeszció erejénél fogva elfogadják azokat a „szakértők” és a „tudósok” is. Így azután persze Indiában az ópium épen olyan elterjedt, minden ellen hasznos gyógyszer, mint nálunk a szesz. A rheumától kezdve a
334 maláriáig mindent meggyógyít, megvéd mindenféle betegségtől, például a kolerától is, akárcsak nálunk a cognac. És ezt állítja számos indiai orvos is. Az ópium melegít, erősít, fárasztó gyaloglások alatt a csapatok ópium adagot kapnak, úgy, mint nálunk pálinkát. Az ópium elősegíti az emésztést, ezért célszerű közvetlenül az étkezések előtt vagy után bevenni, akárcsak nálunk a különböző „gyomorerősítő” likőröket. Az ópium természetesen táplál (!) is, amint azt a bizottság egyik orvos tagja még tudományos érvekkel is igazolja, akárcsak a „folyékony kenyér”, a sör. De minek folytatnók az idézgetést? az indiai ópiumevő époly éleselméjűséggel védi a maga csipetnyi ópiumát (természetesen mindig csak a mértékletes ópiumevést), mint a mi mértékleteseink azt a bizonyos egy pohár sört és két ujjnyi bort. A párhuzam azonban mégsem volna tökéletes, ha Csapodi István dr. med. (!) egyetemi tanár (!!) nem írná a következőket a szeszről zengett dicshimnuszában a B. H.-ban: „Azzal ne áltassuk magunkat, hogy szürke teóriákkal évezredes szokásokról szoktathatjuk le az emberiséget, sőt fejünkre idézhetjük azt a veszedelmet, hogy a borivás helyett lábrakap az éternek bőr alá fecskendezésével, vagy az ópium szívásával elérhető sokkal veszedelmesebb mámor.” Haridas Vehanidas úr Indiában pedig ezt mondja: „Sokkalta fontosabbnak tartom, hogy rendszabályokat hozzunk az alkohol terjedése ellen. Az ópiumélvezet megszorítása közvetlenül az alkoholfogyasztás emelkedését vonja maga után, már pedig az alkohol, amint azt minden oldalról megerősítik, sokkalta veszedelmesebb és kártékonyabb, mint az ópium. Az ország lakossága nagy hibának tartja, hogy semmi sem történik Indiának az alkoholtól való megóvására, ellenben egy mozgalom oda irányul, hogy kiszorítsa a sokkal kevésbé aggályos és roszindulatú ópiumot.” Ez is természetes. Európában, is Ázsiában is, mindig hasznos és ártalmatlan, amit maga csinál az ember, ellenben káros és veszedelmes, amit a másik csinál. Ezért méreg Haridas Vehanidas úrnak az alkohol, Csapodi professzornak pedig az ópium. M. I.
Ágoston Péter: (A munka A szeretet melegével írja meg Ágosrabsága. Budapest, 1909. Deutsch ton Péter ebben a kis könyvZsigmond és társa.) ben a munka jogának alaptanait. Ne is írjon senki a szociáljog kérdéseiről sine ira et studio, mert hisz itt mindig sorsok meghatározásáról van szó. És ha szerzőnk egy helyen (156.) a katasztrófa-elmélet igazhitű követőjének vallja is magát, fejtegetéseinek érdemét a legrosszabb akarattal is csak munkáspártinak lehet mondani, és nem szocialistának. * A munka jogának történeti fejlődését vizsgálva, Ágoston * Ezt azért kell külön megmondani, mert a Magyar Jogászegyletben valaki a kollektív szerződéseket a „marxismus” eszközének mondta. (Magy. Jogászegyl. Értekezések, 294. sz. 47. 1.).
335 arra az eredményre jut, hogy a munkát ma is a római jog, a locatioconductio operarum tételei szabályozzák (2. 19. 23.), holott a termelés egészen átalakult; ott a tőke volt túlsúlyban, rabszolgamunka dívott, ma a termelésben a legfontosabb erő, a szabad ember munkája. Úgy találja, hogy a jelenkorba ezt a római civiljogot a a középkori német városi jog hozta át a recepció útján. (23.) Őszintén megvallva, ez a megállapítás inkább hangzatos, mint helytálló Már Endemann alapvető dolgozatában* hangsúlyozta, hogy a Digestában a XIX. könyv 2. titulusa a l. c. operarum-ra vonatkozólag alig néhány elszórt megjegyzést tartalmaz. A középkori munkajog, úgy hiszem, túlnyomórészt partikuláris germán közigazgatási jog. A modern munkajog is a magán- és közig, jognak szinte vegyületszerű összetétele; amellett rengeteg ma a speciális érvényű jogszabály. A legutolsó nagy pandektista a l. c. operarum-ot két lapon tárgyalja (Dernburg, II. 311—312. 1.), míg Lotmar ismeretes alapvető munkája, mely ex professo tételes jog (Der Arbeitsvertrag nach dem Privatrecht d. Deutschen Reiches, I. 1902. II. 1908), a mai anyagot 1876 oldalra terjedő műben hozza. Ezen a nem nagyon lényeges ponton csak azért időztem annyit, mert az ilyen könnyen megcáfolható általánosságok ártalmára vannak a reálisabb irányú tételeknek is. Áttérve a mai jog ismertetésére, alapvető tételének előkészítése gyanánt, lefesti azt a munkásnyomort, aminek tuberkulotikus párája a statisztikai munkák számoszlopaiból felénk csapódik, hogy felállíthassa sarktételét, mely szerint a munkás a szolgálati szerződés megkötésekor mindig kényszerhelyzetben van, a kényszerhelyzet pedig kizárja azt, hogy a munkás akaratának elhatározása szabad legyen (45). Már pedig a szerződés csak akkor érvényes és kötelező, ha a felek a szerződést akaratuk szabad elhatározása mellett kötötték (53). Ágoston tehát, aki az osztályjogászok és osztálybíróságok szűkkeblűsége ellen saját fegyverükkel, a jogdogmatíka nehéz páncélzatában lép fel küzdőként, most arra az eredményre jut, hogy a munkaszerződés soha sem érvényes, miután egy korábbi dolgozatában** úgy találta volt, hogy „a munkabéri szerződés mindig a clausula rebus sic stantibus hallgatólagos kikötése mellett köttetik”. Nos, ha már a jogtudós bírák használatára ebben a kérdésben dogmatizálnunk kell, úgy hiszem valami perben a munkásság érdekében inkább ez a korábbi felfogás volna használható. Hisz Á. újabb nézete jogászilag odavezet, hogy nincs érvényes akaratmegegyezés, tehát a szerződés nem köti a munkaadót sem. Ha ezt az eredményt Á. nem kívánja, szabatosabban azt kellett volna mondania, hogy a szerződés önmagában ugyan érvényes, de a munkás által mindenkor egyoldalúan megtámadható. Azt pedig már igazán nehezen lehetne jogászemberrel elhitetni, hogy a szerződéseknek egy, a jogrend által megengedett, sőt naponta milliók által megkötött és teljesített neme bármikor, a teljesítés megkezdése után is, az egyik fél részéről érvényteleníthető. * Die rechtl. Behandlung d. Arbeit. Jahrb. für die Nat.-Ökon. 1896. 652.1. ** A sztrájk jogalapja. Jogászegyleteti Értekezések 271. sz. 1907.
336 A korábbi formula szerencsésebb, mert analogónja van a kereskedelmi társaság jogában, mely szerint ennek a felmondását bármikor kérheti a társ, ha „azon lényeges feltevések, melyek mellett a társaság keletkezett, többé nem léteznek (Ker. törv. 100. §.) * A kérdés lényege voltakép az, hogy a munkás ma egész személyiségét köti le a szolgálati szerződéssel,** s ezért, ha a munka tűrhetetlen „rabságát” nem akarjuk, szerző álláspontját akként fogadhatnék el, hogy a munkás — cogens, szerződéssel ki nem zárható törvénynél fogva — és külön megokolás, bizonyítás nélkül a szolgálati szerződést igen rövid határidőre, mondjuk 30 napra, bármikor felmondhassa. Itt nem a „szabad akarat” hiányával érvelhetünk, hanem hogy egy másik jogászi műszóval éljünk, azzal az „ellentállhatatlan kényszerrel”, annak a természetes és jogosan el nem fojtható életösztönnek erejével, mely a munkást arra sarkalja, hogy elsőrendű szükségleteinek eszközeit megteremtse; pedig a modern bérmunkás ennél többet belátható ideig amúgy sem érhet el. Leggyakorlatiabbak a könyv ama fejezetei, melyekben szerző tételes munkajogunk egyes szabályait kifogyhatatlan szorgalommal és leleményességgel veszi abból a szempontból vizsgálat alá, mennyiben valósul meg bennük a munkáltatók osztályérdeke. Ez csupa mozaikszerű részlet; ha lesz valamikor magyar népparlament, ezeket a fejezeteket az illető törvények reformálásánál a legnagyobb gonddal fel kellene használni. Fontos az az általános megállapítása, hogy a szolgálati szerződésre vonatkozó törvényeinket átszövő formalizmus kizárólag a munkások hátrányára való. A jövő felé fordulva már most, a fejlődés azt az irányzatot mutatja, hogy a termelés általános társadalmi szükségessége a jogrendben is mindinkább érvényesül, s a termelés tényezői is mindinkább szélesebb körtől kerülnek függésbe. Ennek az irányzatnak hordozója a kollektív szerződés.*** A. a szociáljognak ezt a for* Az ipartörvény Tervezete a kollektív szerződésre ezt egyenesen ki is mondja 710. §-ában: „Ellenkező megállapodás hiányában az üzleti esélyekben vagy a termelési eljárásban beállott változás alapján a szerződés érvényessége kikötött időtartamának letelte előtt is bármikor felbontható”. Kikötés hiányában ilyenkor a felmondási idő 30 nap lenne. A különbség csak az, hogy Á. szerint a tétel szerződéssel ki nem zárható (cogens jog), míg a T. szerint igen (diszpozitív jog). ** Mint Schmoller mondja „ . . . der Arbeitsvertrag, dessen Grundlage ein dauerndes, die ganze Arbeitskraft des Betreffenden in Anspruch nehmendes Arbeitsverhältnis ist . . . ja seine Gewohnheiten, seine Anschauungen, seine ganze Lebenshaltung bestimmen sich unwillkürlich nach der Atmosphäre, in die ihn der Arbeitsvertrag versetzt”. (Zeitschr. für die ges. Staatsw. 30. k. 451.1.) *** A szerző által idézett műveken kívül legjobb tájékoztató a kérdés állására Sinzheimer: Der korporative Arbeitsnormenvertrag I. II. 1907—7908. A legújabb fejleményekre v. ö. Köppe: Die neueste Entwickelung des Arbeitstarifvertrags in Deutschland, a Conrad-féle Jahrbücher für Nat.-Ökon. f. évi szeptemberi füzetében. A magyar ipar törvény tervezetére fontos a Magyar jogászegyleti értekezések imént megjelent 294. sz. füzete, mely a Szterényi előadását és a hozzá fűződő vitát tartalmazza.
337 rongásban levő, mérhetetlen fontosságú alakulatát nem definiálja, s azt állapítja még róla, hogy az a munkások részéről pusztán társadalmi erkölcsi lekötést tartalmaz, de sohasem jogi megkötöttséget, mert a munkásság szándéka csak erre irányul. Ellenben a munkáltatót a szerződés kötelezi. Á. nem különböztet kellően a munkaegyezmények* kettős funkciója közt:** a) a munkaegyezmény a munkaadó és a vele szerződő szakegyesület közt kötelmi jogi szerződést hoz létre: a szakegylet a munkáltatóval szemben igényeket szerez, s kötelezettségeket vállal a szociális béke megzavarásától való tartózkodásra. Az egyesület igenis érdekelt fél, a tekintetben, hogy a munkáltató a különös munkaszerződésekben a munkások standardját ne rontsa, mert hisz a szakegylet célja a munkások standardjának fentartása és emelése. Annyiban tehát feltétlenül érvényes szerződéssel van dolgunk, melynek szankciója megfelelő szerződéses bírság (rossz szóval: „kötbér”) lehet. Az egyesület viszont szintén csak a kötbérrel felelős, mert mai jogunk szerint a szerződésszegésre való felbujtás még nem kötelez kártérítésre.*** Ha ezt az érvényt el nem ismerjük, a szakegylet nem perelheti a munkáltatót teljesítésre; 6) a másik hatás az, hogy az egyezményt létesítő felek benne megalkotják, mintegy kodifikálják azt a szokást, usance-ot,† mely a munkáltató és az egyes munkás közt kötendő munkaszerződés keretét kitölti, kiegészíti, hacsak a felek másként nem szerződnek, †† Ez a felfogás érvényesül a genfi törvény * Ezt a kifejezést legyen szabad ajánlanom azért, mert véleményem szerint magától értetődő, hogy a „munka”-szó azt akarja itt kifejezni, amit az ipartörvény tervezete így ír körül: „a munkaviszony általános feltételeit szabályozó” szerződés. Az „egyezmény” a — fontosabb — normatív hatásra utal, s plasztikus ellentéte lenne az egyes „munkaszerződés”-nek. ** Sinzheimer id. m. 71. 1. *** Bár Szladits, aki pedig jóhiszemű tudósember, csodálatoskép az ellenkezőt állítja id. Jogaszegyl. Ért.. 108. 1., sőt odáig megy, hogy „ez a kártérítési kötelezettség a mai jogrend sine qua non-ja.” Hát Angliában az 1906. Trade Disputes Act óta nincs jogrend? Vagy ez talán már a holnap jogrendje? A felbujtó felelősségét még csak most akarják a m. ált. polg. tkvbe becsempészni, miközben a szakszervezetek lebegnek Drakon-jaink lelki szeme előtt. † Ezt a helyes konstrukciót Amira állította fel, s úgy látszik magán úton közölte Lotmar-ral, 1. id. m. I. 772. l. Lotmar ugyan elveti, mert az usance csak akkor irányadó, ha a felek akarták, ellenben a tarifaszerződés szerinte kényszerítő. Egyik tétel sem áll; az usance is, ha ki nem zárták, törvény erejénél fogva hat, 1. keresk. törvény 1. §. Viszont maga L. is elismeri (789), hogy a tarifaszerződés is csak azt kötelezi, aki alávetette magát, és pedig„nach den allgemeinen Regeln der Verträge und der Stellvertretung”. Hogy ezzel hogy egyezteti össze azt, hogy az egyezmény a szervezet leszavazott kisebbségére is kiterjed (799.), azt homály fedi; legjobb — úgymond — hogy mindenki, aki hozzájárul, írja alá (797. 1.). †† Sinzheimer is Lotmarral ellentétben elismeri, hogy ma még csupán diszpozitív — az egyes munkaszerződésben félretehető — hatályt lehet a munkaegyezménynek tulajdonítani. 11. k. 283. 1. A törvényhozás természetesen ellenkezőleg is intézkedhetik (Ipartörv. T. 713. §.), sőt ez a kívánatos.
338 1. cikkelyében is „Mangels besonderer Vereinbarungen werden die Ausstellungsbedingungen der Arbeiter durch die Gewohnheit geregelt. Geltung als Gewohnheit besitzen die aufgestellten Tarifen”. A magam részéről csak azt jegyezném meg, hogy a munkaegyezmény létesítése ebből a szempontból a szokásnak olyanok által való kodifikálása, akik az illető életviszony középpontjában állnak, azt legjobban ismerik, ez tehát egy közigazgatási jogi aktus, olyan, mint mikor a keresk. és iparkamara a keresk. usance-ot állapítja meg; csakhogy a szakszervezet és a munkáltató új szabályokat is állapíthatnak meg. Ez azonban a funkciót nem teszi magánjogi jellegűvé; a különböztetést persze nem a kategorizálásra való hajlam téteti velem; nyilvánvaló, hogy ha a szabályozás közigazgatási jellegű lesz (ad normam: „törvény által alkotott testület”), a munkaegyezmény tekintélye is nagyobb lesz a hatóságok előtt, de a technikai kiviteli módozatok is ebben az esetben tökéletesebben szabályozhatók. * Áttérve a magyar ipartörvény Szterényi-féle tervezetére, szerző erélyesen tiltakozik az ellen, hogy a munkaegyezményt olyan törvényhozás szabályozza, melyben a munkásságnak egyetlen képviselője sem ül. Helyesen utal arra, hogy a szabályozást csupán azért vették fel, hogy a szakszervezeteknek a szerződésszegő munkásért való vagyoni felelősségét felállíthassák. Ehhez csak az a hozzátenni valóm, hogy Szterényinek a jogászegyletben tartott felolvasása szerint a kérdéses 715. §. diszpozitív, szerződésileg kizárható, ennek azonban a szövegben semmi nyoma! A Tervezet szerint a szerződést a munkáltató is a konjunktúra változása miatt 30 napra felmondhatja (már id. 709. §-a). A szerződésszegést a keresk. miniszter bizonyos feltételek mellett (727. §.) kihágásnak minősíthetné. Nem, nem! Igaza van Ágostonnak, isten ments, hogy a munkaegyezményt ezek az urak szabályozzák. Különben Szterényi, aki elbűvölő naivitással azt mondja, hogy Angliában a kollektív szerződést csak az érdekelt szakszervezetek ellenállása miatt nem szabályozták eddig,** maga is elismeri, hogy a kodifikálást az ipari érdekeltség jelentékeny része még korainak tartja.*** Ágoston végső következtetésére már rámutattam. Könyvét ezekkel * Megerősít ebben a nézetemben, amit Köppe imént megjelent id. értekezésében mond: „Sodann geht das Streben der Tarifinteressenten neuerdings in stark steigendem Masse dahin, eine einheitlich kodifizierte Regelung für ein jedes Gewerbe in seinem ganzen räumlichen, persönlichen und sachlichen Geltungsbereich herbeizuführen”. Hüglin-nel azt tartom, hogy valódi munkaegyezményt csak szakegylet köthet. Így az 1907 júl. 13-ki németalföldi törvény is („ . . . rechtspersonligkheid besittende vereenigingen van arbeiders” köthetnek csupán „collectieve arbeidsvereenkomst”-ot). ** Id. Jogászegyl. Ért. 9. 1. ** Ugyanez Bethmann—Hollweg birodalmi kancellár felfogása is, Köppe, id. ért. 354. 1. Ugyanő írja, hogy a porosz iparfelügyelők jelentése szerint a munkások számtalan esetben kénytelenek a bér leszállítását az üzem beszüntetésével való fenyegetődzés nyomása alatt eltűrni. Kartellek és munkaegyezmények gazdasági kozmikus erőktől függnek, nem jogszabályoktól!
339 a szép szavakkal fejezi be: „A termelés általános társadalmi szükségessége a jogrendben is mindinkább érvényesül, s így a termelés tényezői is mindinkább szélesebb kortól kerülnek függésbe, míg vegul általában az egész világtól függnek, a munkások pedig e révén saját munka alatti viszonyukban csak maguktól fognak függni, ami a jogrendben az önrendelkezési jogosultságban fog kifejezést találni”.
Nyári Jenő.
versei.
Lesznai Anna asszony verses könya magyar férfiaknak, akik méltán és régóta várják árva lelküknek egy gyöngéd nővérét. És evvel már majdnem el is árultam azt, hogy amatőrnek a könyve a Hazajáró versek, de nagyszerű vallomása egy pompás asszonysága asszonynak. Az amatőr szó pedig senkit se bántson vagy örvendeztessen meg hirtelen, mert nincs szebb és nemesebb mai ember az igaz amatőrnél. És nincs jobb írás annál, mely kényszeríti az embert, hogy nagyon-nagyon érdekelje az írástevő élete, személye és mivolta. Lesznai Anna szerencsés lehet, mert könyve után szeretettel próbálják őt maguk elé eleveníteni a férfiak. S még szerencsésebb, mert ő nem tetszhetik az asszonyoknak s azoknak legkevésbbé, akiknek érezniök kell, hogy elvallotta előlük a vallanivalóikat. Szóval: ez a könyv asszonykönyv, asszonyosan művészkedő, de emberesen becsületes: a nővérünk könyve. Hiába, ez a nővér szó belekapaszkodik egyre a ceruzámba, tehát e szó mögött kell keresnem Lesznai Annát s könyvének megállapítható értékét. Valljuk be, hogy akik itt Magyarországon, száz-kétszáz ember, a szép őrültek szent, reformáló harcát harcoljuk vagy kívánjuk harcolni, szűkölködünk asszonyokban. Vannak Kleopátráink, Szaffóink, Júliáink, sőt modern, messze, mai asszonyokról másolt másolataink is. De igazi asszonytársaink alig vannak olyanok (hiszen csodát nem kívánunk s a gondolkozás amazonjait eszünk ágában sincs épen Hunniában keresni), akikben már érzésekbe dolgozódik fel ami látásunk, akaratunk, gondolatunk, harcunk és vérvevő keserves mártirságunk. Lesznai Anna talán a legelső, akire nem túlos hivalkodással, de elég büszkeséggel és sok örömmel elmondhatjuk: ez a mi szerelmes lyányunk, kiben nekünk kedvünk telik. Mert ő már a mienk, kinek iras-vonásain, édes-fájdalmas panaszain, törvényes tökéletlenségein, szép és megtorzult akkordjain döbbenő ujjongással fedezzük föl mássá fejlődött (fejlődött, kifejlődött) önmagunkat. Lesznai Anna könyve magyar asszony-ember testvéreinkhez kötött reménységeinknek dokuLesznai
Anna
(Hazajáró versek. Budapest, 1909. vét ajánlom azoknak A Nyugat folyóirat kiadása.)
340 mentuma s egy kicsit szimbóluma. Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi. Utálnivaló minden művészetdogma s én az Élet minden megkapott enyhével és halálos sebével (és egy kevés, jogot-adó munka címével is) utálom a l’art pour l'art dogmáját. Utálom olyankor is, amikor — megfeledkezve — magam vetkezem evvel a bűnnel s hinni és hitetni szeretném, hogy az én művem: az én művem. Hogy nincs benne törvény, cél és más, csak én, csak az, hogy véletlenül vers és néha önmagában és önmagától szép vers. Ε dogma vagy akármi más művészeti dogma hívőinek megadóan bevallom, hogy úgynevezett szép verseknél már szebbeket is írtak a Lesznai Annáéinál. De egy ember-lélek, egy kor hatása és iránya, egy rajongó hit a kimondás kötelességében; egy én, aki a legkülönbeket érdekelteti s ha némi gyatrasággal is, de ki tudja magát bontani a Napra és elénk, — ez szebb minden dogmatikus szépnél. Hogy miért járnak haza ezek a versek, ennek olyan szép oka van, hogy talán csupán ezért írjuk ezt a kis írást. Ez nem a poéták ősi hazanyafogása, még csak nem is az Arany János affektált borújú Kelet felé való képzelet-szálldosása. Ez már a tudásnak, a mi tudásunknak érzéssé érettsége: a Jövő hitvallása, a nagy, emberi pantheizmus törvénye és e törvény eredmény-próbája. Hazajárunk mind, mert vágyaink és csüggedéseink megszabott vágyak és csüggedések, a nemlehetmásként. Elszállni véreinktől, egy kultúrától, egy titkos múlt tói, majd akkor tudunk, ha a Jövendő Lathamjai a Holdig repülnek. * Végül: Lesznai Anna nagyon cirógatja a szókat, azokat is, amelyek ezt a nagy becézést nem érdemlik meg. Még nem tudja, hogy 999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi megszülessen. Asszony, bőbeszédű, gyöngéd, öleltető (az ő szavainak, sorainak, rímeinek verekedés helyett is ölelniök muszáj) és — kevésről sokat daloló. De érezzük, hogy a többi is benne alszik mára lelkében, hit, kétség, valóság, a mieink az asszonyoldalon. Nővérünk ő — újra le kell írnom a nővér szót — akinek több köze van a bölcsőhöz, a Jövendőhöz, mint nekünk, fivéreinek. A megvadultak, programmosok, furcsák, ostobák és lopók vers-zenebonájában legyen üdvözölve a mi önmaga, ami igaz, gyöngén is erős poétanővérünk.
Ady Endre.
341 Régi gondolat már, hogy foglalkozni kellene a színházi és írói sikerek kollektív pszichológiájával. Ezek között azt hiszem, legérdekesebb eredményeket azok nyújtanák, kik individualista eszmékkel kiválasztott emberekhez szólnak. Bármily nagy távolság választja is el őket egymástól, elsősorban Wildere és Nietzschére gondolhatunk. Csak míg a Wildekultusz lassan, az ú. n. intellektuális közönség mindenfokú rétegére kiterjedt Wilde-lázzá vált egy időben, Nietzsche amatőrjei szórványosabbak, ami egészen érthető is. Nietzschének még költői munkáihoz is elég szilárd filozófiai műveltség kell, amit Wilde megértése nem kíván meg. Szerencséje a magyar Nietzsche-kedvelő közönségnek, hogy Wildner Ödönben ilyen kiváló kalauzra talált .Õ írta az első magyar könyvet Nietzschéről, a Nietzsche romantikus korszakát, melynek erős írói kvalitásai fölkeltették várakozásunkat a folytatása után, aminek nem kell már talán soká késnie. Közben a magyar Nietzsche irodalomból — a Zarathustra fordításain kívül — csak a Jenseits von Gut und Böse fordítását kell fölemlítenünk. Vályi Bódog fordította le Túl az erkölcs világán címmel, amelyhez Lichtenberger pár lapjának fordítását csatolta. Ez a fordítás könnyen olvasható, hibátlan, hiszen nagyobb fajta technikai nehézségekkel nem is kellett megküzdenie. Annál bravúrosabb vállalkozás a Zarathustra lefordítása. A dolog számtalan nehézségét tekintve, érthető is, hogy aránylag elég későn akadtak rá vállalkozók. Tudomásunk szerint az első teljes Zarathustra-fordítást két Holnapos, Babits Mihály és Juhász Gyula akarták elkészíteni. Az a pár mutatvány, amely főleg Babits fordításaiból megjelent, fényesen megmutatta, hogy a szerzők, kiknek nyelvművészete, filozófiai tudása egyaránt képesíti őket a munka megtételére, mesteri munkát végeztek volna. Művészi tervek és feladatok más mezők felé szólították őket, úgy, hogy a fordítás töredékben maradt. Első Zarathustra-fordításunk a Fényes Samué. Nem akarok itt ezúttal bővebben kitérni arre a fordításra, melylyről sok helyen jól megírtak mindent. Inkább a Wildnerével összehasonlítva szólunk egyszerkétszer az övéről is. Zarathustra lefordításához a két nyelv teljes ismerete szükséges, sőt tovább mehetünk, nyelvművésznek kell lenni mind a két nyelven. Bele kell magát élni az embernek Nietzsche nyelvébe, olyan nyelvbe, amely levetette magáról nemcsak a mondatszerkesztés régi, empirikusan megállapított szabályait, hanem a szóképzés, főleg a szóösszetétel szabályait is. És itt a magyar fordítónak könnyebb a dolga, mint például a franciának. A francia nyelv ma már annyira szintetikus, hogy új összetételek képzése sokszor a legnagyobb nehézségbe ütközik, míg hogy a magyar nyelv mennyire jól kezelhető ebből a szempontból, gondoljunk Ady Endre friss, újszerű összetételeire. Mégis ha összehasonlítjnk Henri Albertnek, Nietzsche francia fordítójának Zarathustráját Fényes Samuéval, fölületes összehasonlításon is kitűnik, hogy Henri Albert sokkal jobban megoldotta meg feladatát. Hogy az összehasonlítás Albertra nem kedvező esetben is Fényes kárára üt ki, annak tulaj-
Új Zarathustra-fordítás. (Imí-
gyen szála Zarathustra Írta: Nietzsche Frigyes, ford. Wildner Ödön. Társadalomtudományi Könyvtár. Budapest, 1908.)
342 donítható, hogy Fényes sokszor nem érti, vagy félreérti az eredetit, Nemcsak azokra az igazán evidens és vastag félreértésekre gondolunk, mikor Bremse-t fék-nek fordítja lólégy helyett, vagy azt írja: minden a folyóban van, ahelyett az általánosan ismert nietzschei gondolat helyett, hogy minden folyásban, folyamatban van. Az ilyen nagy félreértések mellett számtalan a kellően meg nem értett helyek száma. Ilyenektől aztán teljesen ment Wildner fordítása, és ezért is nemcsak Henri Albert fordítása mellé, hanem bízvást föléje is állítható az ő fordítása. Minden szó teljes megértésének nyoma ott van a fordítás minden szaván. Amellett a magyar nyelvet is szuverén biztossággal kezeli. Új fordulatok egész tömegét hozza napvilágra, hol a mai, hol a régi nyelv kincsesbányájából. A régi nyelv tanulmányozása különösen meglátszik rajta, a nyelvtörténeti szótárt is nem egyszer forgatta. Így aztán a fordításnak van valami régi zamatja, bibliás nyelvének visszaadása is sikerült, anélkül, hogy a könyv nyelve Károlyi vagy Káldi bibliás nyelv lenne. Finoman elvont egy bibliás nyelvet, melynek zománca ott ragyog majdnem minden mondaton, és nem esett magyar bibliásink zsíros, túlságosan öblös mondatú nyelve utánzásának hibájába, amit viszont Fényesről nem mondhatunk el. Nyelvünk különben e bibliafordítások kora óta annyira nem avult el, hogy minden régi kifejezést megértünk — egy-két esetben kellett csak megmagyarázni lap alatt egy-egy teljesen elavult szóhasználatot — s távol vannak attól, hogy mai nyelvérzékünket bántanák. Szervesen beilleszkednek a mai nyelv keretébe, hogy nem régiségüket, csak ünnepiességüket vesszük észre. Wildner különben soha sem él vissza a régi nyelv kincseivel, okos ökonómia vonul végig az egész könyvön. A verses részek fordítása is minden tekintetben sikerült. A vers libre szeszélyeiből, a forma raffináltságából semmi sem vész el Wildnernél. Amellett Wildner az összes versek fordítását adja, és nem hagy ki egész fejezetet, ha szabad így neveznünk az egyes szakaszokat, csak azért, mert jórésze verses formájú és így többszörös nehézséggel jár lefordítása, mint Fényes tette, ki a Sivatag leányainál című szakaszt teljesen kihagyta. Wildner ezzel a fordításával nagy hálára kötelezte le nemcsak azokat, kik Nietzschét eredetiben nem olvasták, de előbbrevitte a magyar prózai műfordítási technikát is. Nietzsche túlterhelt, túlszínes prózája a művészi prózák legnehezebbje. Gondolatait, melyeket az elképzelhető legegyénibb nyelven fejez ki, a legmélyebb átértés megkönnyítette hasznos technikával adja vissza. A magyar nietzschei-nyelv nagyrészben meg van alkotva, Wildner kezdése után könnyebb dolguk lesz a Nietzsche-fordítóknak, egészben készen kapják Wildnernél a magyar formát. Bárcsak ideje és alkalma volna Wildnernek Nietzsche más munkáin is megmutatni nyelvművészetét. Ha egyhamar nincs is arra kilátás, hogy elbírjon egy teljes magyar Nietzschét a közönség, amint ezzel a Mercure de France megajándékozta a francia közönséget, chefd’oeuvre-jeinek lefordítása nem kell hogy sokáig várasson magára. S ha még sajtóhibátlan, tiszta, nagybetűs nyomását és elég mérsékelt (6 kor.) tekintjük, minden szempontból ajánlhatjuk a Huszadik Század olvasóinak. B. Z.
343
Könyvszemle. Szántó Győző: Kiskertművelés a szociális törekvések terén. Munkáskertek. Függelékül: A „Közhasznú Munkáskertek Egyesülete” Debrecenben. Írta: Rédei Dezső. Debrecen, 1909. Szávay Gyula előszavával. 112. p. Szántó Győző debreceni gyáros elméletben és gyakorlatban tanulmányozta a kiskertművelés intézményét a külföldön, s különösen a Németországban elért gyönyörű eredmények arra buzdították, hogy az eszme magyar apostolává szegődjék. Még pedig úgy elméletben, mint gyakorlatban. Ε könyvében behatóan ismerteti az intézmény történetét, válfajait s társadalmi hatásait. A gyakorlatban pedig, mivel elméleti buzgalmának nem volt meg a kellő foganatja „az 1908. év folyamán arra a radikális elhatározásra jutott, hogy egyszerűen a saját kezdeményezéséből és erejéből létesítsen kerttelepeket. Egyelőre 15 hold földet bérelt a város szélein elhúzódó területekből s azokra 150, egyenként 300—500 m2 területű kertre készíttetett tervezetet és vitte keresztül a parcellázást. A Magyar Gyárosok Országos Szövetsége debreceni fiókjának 1908. évi október hó 14-én tartott ülésén már az első kerttelepnek pontos tervrajzát bemutatta s jelezte, hogy idővel a fiók, mint kezdeményező, képviseletében és közbenjöttével „Közhasznú munkáskertek egyesülete” cím alatt szervezetet létesít, melyre az eszme kivitelét bízza. Ennek a szervezetnek a megalakítását nem erőltette. Megcsinálta előbb a kerteket s ma már abban a helyzetben van, hogy 240 kész, virágzó kiskertet s ugyanannyi szeretettel a földjén csüggő kis családot adhat át az alakuló egyesületnek. A bérletekért való jelentkezés oly tömeges volt, hogy szükségessé vált gondoskodni további területekről. Ennek folytán még 100 kertre való terület szereztetett meg, ezek azonban csak 1910 évben kerülnek művelés alá. A kertek 450—700 m2 területűek és 6 telep között oszlanak meg. Minden telepen legalább egy, némely telepen több, 400—700 négyzetméter területű gyermekjátszótér tartatott fenn. A terek fásítva vannak. A hozzávaló fákat Debrecen város adományozta. A városhoz közel eső kertek évi bére négyszögméterenként 2 fillér, a távolabbiaké 1 ½, a legtávolabbiaké 1 fillér. A összbenyomás, amit e kertek keletkezésük első tavaszának csírázásában mutatnak, már is lélekemelő és sokat ígérő. Túlnyomórészben még a legközönségesebb termelést, a burgonyatermelést űzik a bérlők. Mindamellett akad szép számmal a bérlők között, ki hagymát, salátát, cukorborsót, dinnyét, hónapos retket ültetett el, sőt virágágy is nem egy kiskertet díszesít. A 240 bérlő így oszlik meg: 105 gyári munkás, 20 Máv. műhelymunkás, 17 kisiparos. 14 napszámos, 12 kőműves, 7 földmunkás, 5 rendőr, 4 földműves; a többi különböző polgári és kispolgári elemekből kerül ki.” Ezek az örvendetes debreceni tudósítás főközlései. A külföldön elért szép gazdasági, erkölcsi és esztétikai eredményeinél fogva, a kiskertművelésnek debreceni úttörői minden kulturember őszinte érdeklődésére és rokonszenvére számíthatnak, ha csakugyan hívek maradnak kitűzött céljaikhoz. Travaux juridiques et économiques de l'Université de Rennes. Premier Supplement. Rennes, 1909. XV+ 432 p. Az egész kötet Olivier Martinnak L'assemblée de Vincennes de 1329 et ses consequences című, széleskörű forráskutatásokon alapuló munkáját tartalmazza, melynek tulajdonképeni tárgya a világi és az egyházi igazságszolgáltatás közötti konfliktus a XIV. században A gondos tanulmány szorosan vett
344 feladatán túlmenően érdekes fényt vet a kor gazdasági, kulturális és államjogi viszonyaira. Érdekes adatok a gallikanizmust előkészítő politikai és vallási elméletek kialakulásához. Travaux juridiqu.es et économiques de l’Université de Rennes. Tome II. Rennes, 1908—1909. 453 p. Ez a kötet a következő eredeti tanulmányokat tartalmazza: Turgeon: A történelem materialista felfogása Marx és Engels szerint; Gambeaux: Vizsgálatok a normand jog eredetéről; Letaconnoux: Az élelmiszerek és a gabonakereskedelem Bretagneban a XVIII. században; Le Feuvre: Bretagne commun-jainak jogi állapota az ancien régime végén; de Kerviler: A Veritasíroda, nemzetközi társaság a hajók osztályozására. Végül a kötet közli a két utolsó tanévben elfogadott doktori értekezések címeit. Wallace, Alfred Russel: Land nationalisation; its necessity and its aims. London, Sonnenschein & Co., 1909. XIV + 256 p. 1 sh. A nagy angol természettudós tudvalevőleg leglelkesebb híve a földtulajdon államosításának. A kiadócég most ötödik kiadásban adta ki az 1882-ben írt könyvet, amely mesteri leírása és kritikája a magánföldtulajdon és különösen az angol nagybirtok minden irányú társadalmi hatásának. Az utolsó fejezetben összefoglalja az okokat, amelyek miatt a föld korlátlan magántulajdona inherensen rossz; ezek a következők: 1. Mert a földbirtokosok osztályát deszpotikus hatalommal ruházza föl földtulajdonnal nem bíró polgártársaik szabadsága, tulajdona, boldogsága, sőt élete fölött. 2. Mert a föld tulajdona által, ami nélkül minden termelő, sőt maga az élet is abszolúte lehetetlen, képesíti a tulajdonost, hogy mind a munka, mint a tőke surplus hasznát lefoglalja. 3. Mert az érdekek összeütközése akadálya a folytonos javításnak, korlátozza a termékek és a földművelés változatosságát és lényegesen csökkenti a termelést. 4. Mert a pauperizmust okozza, amikor megfosztja a munkást szülőföldjére való jogától és otthonérzését (home feeling) kiöli. 5. Mert összeütközik a szabad állam minden polgárát megillető szabadsággal, hogy egészséges lakása legyen az ország bármely részében és elég földje akörül, hogy a szabadban üdülhessen és kertet művelhessen. 6. Mert a közös és az addig műveletlen földeket régtől fogva és most is a nagybirtokosok foglalják el, a többi népesség ősi jogainak lábbaltiprásával. 7. Mert egy kis osztálynak hatalmat ad arra, hogy a talajtermékek erőszakolt kivitelével pótolhatatlan kárt okoz az országnak. 8. Mert egyéneknek juttatja a telkek értékének a közösség munkája által bekövetkezett emelkedését. 9. Mert egy munka nélkül élő tétlen osztályt tart fönn; és végül 10. Mert mindezeket a bajokat megszünteti a föld államosítása. Az új kiadást kiegészíti egy függelék a háztulajdon államosításáról, pontos tárgymutató és gazdag bibliográfia. Edwards, Richard Henry: Immigration. Madison, 1909. 32 p. A füzet javarésze ügyesen összeállított bibliográfiája az amerikai bevándorlás keltette problémáknak: a bevándorlás okainak, törvényes szabályozásának, a bevándorlók asszimilációjának, a bevándorlók helyesebb elosztásának, stb.
345 Μuckle, Friedrich: Die Geschichte der sozialistischen Ideen im 19. Jahrhundert. Der rationale Sozializmus Leipzig, Teubner, 1909. 157 p. M 1.25. A szerző írt már egy kitűnő könyvet Saint-Simonról. Hogy ez az újabb munkája a Teubner-féle nagyon jó Aus Natur- und Geisteswelt c. gyűjteményben jelent meg, már maga szinte biztosítéka jóságának. A szerző célja, hogy 1ehetőleg a forrásokon fölépülő rendszeres leírását adja a modern szocialista rendszereknek, amelyeknek első pillantásra megzavaró sokfélesége világos rendbe oldódik föl, ha szociálfilozófiai alapjaik szerint rendezzük őket. Ebben első kötetben Föderalistikus rendszerek címe alatt Charles Hall, Robert Owen, John Gray, Thomas Hodgskin, William Thompson és Charles Fourier, Centralisztikus rendszerek cím alatt Babeouf, Cabet és Weitling elméleteit ismerteti. Washington, Booker Τ. & W. Ε. Burghardt Du Bois: The American Negro (Southern States); his economic progress in relation to his moral and religious development. London, Fisher Unwin, 1909. 222 p. 2 sh. 6 d. A négerkérdés az Egyesült-Államok nemzetiségi problémája. Az első helyen említett szerző maga is néger és évek óta küzd a négerek elleni előítéletek ellen. Az első fejezetben a néger fajnak a rabszolgaság idejében való gazdasági fejlődéséről szól, a másodikban a fölszabadítás utáni időről. Azt mondja erről: „Az átlagos fehér ember, amikor a fekete fajról ítélkezik, igen gyakran megfeledkezik a tényről, hogy a félbarbár néger faj földrajzilag és fizikailag el volt nyomva a világ legmagasabb civilizációjának (?) közepette. Tudatosan vagy öntudatlanul, a négerek haladását a magatokéval hasonlítjátok össze, elfeledvén, hogy ugyancsak szigorú próbára teszitek az én fajtámbelieket. Ha például a keleti államok civilizációjával hasonlítanának minket össze, a mérték nem volna oly szigorú.” A harmadik és negyedik fejezetben Du Bois egyetemi tanár a Dél gazdasági forradalmáról és a Dél vallásáról ír. Tarde. Introduction et pages choisies par ses fils. Suivies de poésies inédites de G. Tarde. Preface de Η. Bergson. 13 gravures et portraits. Paris, Louis Michaud 223 p. Bibliográfiai jegyzetek a nagy filozófusról, töredékek művei legjellemzőbb részleteiből, kiadatlan költeményei. Bizonyára mindenki örömmel fogja fogadni Tarde intim portraitját, aki ismerős oly érdekes és ragyogó gondolatvilágával. Wilshire, Gaylord: Socialism inevitable. New-York, Wilshire Book Co., 1907. 337 p. A Wilshire s Magasine a világ legelterjedtebb szocialista folyóirata. Érdekes megfigyelni, hogy kiadója és szerkesztője fejében milyen formákat ölt a szocializmus. Wilshire kétségkívül igen keveset tud a marxizmusról, Marxot talán sohasem olvasta, és a marxi iskola termékeit is aligha. Könyvében az amerikai szocializmus szignaturáját mégis olyan vonások adják, amelyekről könnyen hihetne az ember, hogy Kautsky fegyvertárából valók. Wilshire úgy latja, hogy ipari kataklizma fenyegeti az Egyesült-Államokat. Ennek oka a túltermelés, amely ismét az elnyomorodott tömegek underconsumption-jában gyökeredzik. A túltermelést a kapitalisták törekvése okozza, kik újonnan akkumulált tőkéiket tovább akarják gyümölcsöztetni; a fogyasztáshiányt a munkások versenye, amely megakadálvozza a munkabérek emelkedését. Így minden baj alapoka verseny. A zavarból a tröszt segíti ki a kapitalizmust, de csak félig:
346 megszünteti a kapitalisták versenyét, de nem a munkásokét. A megoldás: államosítani kell a trösztöket. Let the nation own the Trusts — a jelszó. Hogy ez a megoldás hamar valóra válik-e, sok körülménytől függ. Wilshire azt hiszi, hogy egy háború ideiglenes megoldást teremthet, és szinte elkerülhetlennek látja, hogy a sárga munkások beözönlése háborút fog provokálni az Egyesült-Államok és Japán közt. A végleges megoldás: a szocializmus mindazonáltal ki nem maradhat. A kötet vezércikkek gyűjteménye s így mindezt sok ismétléssel mondja el a szerző. Ez kissé megnehezíti a kötet olvasását; de aki az amerikai szocializmust meg akarja ismerni, sokat tanulhat belőle. Reyer, Ε: Kraft, das ist animalische, mechanische, soziale Energien und deren Bedeutung für die Machtentfaltung der Staaten. 2. Aufl. Leipzig, D. Engelmann 1909. XVI + 471 p. M. 8. A szerzőt régebben geológiai munkái, később a népkönyvtárak propagandája, de különösen a bécsi népkönyvtárügy páratlanul eredményes szervezése körül kifejtett tevékenysége tette híressé. Nem kisebb figyelmet érdemel ez az új munkája is, amellyel a technikai, közgazdasági és politikai tudományok számára szolgáltat igen becses anyaggyűjteményt. Valósággal a gazdasági termelőerők enciklopédiája ez a könyv, amit tartalmának rövid átnézete is mutat. Fejezetei a következők: 1. Das Zeitalter des Stahles. — 2. Das Bergwerk: Kulturelle Bedeutung der Kohle. — 3. Die Edelmetalle. — 4. Wettbewerb der Grossmächte. — 5. Die Industrie der Vereinigten Staaten. — 6. Grossbetrieb und Handwerk. — 7. Die ökonomischen Schwankungen. — 8. Die Herrschaft über das Meer. — 9. Schiffahrt im Inland. — 10. Massenbewegung auf dem festen Lande. — 11. Die Landwirtschaft. — 12. Viehstand und Fleischindustrie. — 13. Nahrung als Grundlage der animalen Kraft. — 14. Genussmittel. Kulturgeschichte des Alkohols. — 15. Animale und mechanische Kräfte. — 16. Kraftentfaltung in den Vereinigten Staaten. — 17. Thermische und optische Energie. Das Gas. Die Herrschaft über die Temperatur. — 18. Explosivenergie. — 19. Kraftwellen. — 20. Kraftvorrat der Kulturstaaten, historische Parallelen. A tárgyalás mindvégig történeti, leíró és statisztikai. A spekuláció kevés helyet foglal el. Jó tárgymutató fokozza a kötet könnyű használhatóságát. Zepler: Neue Demokratie. Berlin, Hermann Walter,1909. VIII. + 350 p. Szerző egy demokrata polgári párt alapításának szükségességét és lehetőségét fejtegeti, egyben megjelöli annak programmját. Az új pártalakulásra okot a különböző liberális frakciók eljárása szolgáltatott, melyek a blokkban maradás kedvéért szakítottak liberális és demokrata követeléseik utolsó maradványaival, a szociáldemokrácia elleni harc szükségességének hangoztatása mellett. A szociáldemokrata-párt pedig részben programmjának, teóriáinak merevségével, részben a csatlakozott polgári elemekkel szemben tanúsított kíméletlenségével idegenítette el a polgári köröket. Szerző természetesen szükségesnek találja az új párt együttműködését a szociáldemokráciával, annak minden pozitív és aktuális követelményénél, amely az új polgári pártnak is programmja lenne. Az aktuális politikai és társadalmi kérdésekkel behatóan foglalkozik, mindenütt megjelölvén a demokrata álláspontot. Az új párt programja lenne a szociális törvényhozás előmozdítása (kül. munkanélküliség esetére segély), az egyház és állam szétválasztása francia
347 mintára az általános, mindkét nemre kiterjedő választójog megteremtése, a Junkertum letörése, a parlamentarizmus kivívása A polgárság és szociáldemokrácia kiegyenlítődését gazdasági terén a vállalkozói nyereségnek szabályozásában keresi. Szerző szerint úgy kellene „egyelőre” a termelést átalakítani, hogy ily nyereség csak a nagyobb érdemeknek, ügyességnek jusson és ne a Mehrwert-ből álljon elő. Ez a rész a gazdaságtanban nem nagy járatosságról tesz tanúságot. Prof A. Forel: Ethische und rechtliche Konflikte im Sexualleben. E. Reinhardt München, 1909. Ez a füzet voltaképen egy vádirat a ma uralkodó erkölcsnek és jognak a nemi élet terén való kétszínűsége és kegyetlensége ellen. Adatait szerző azokból az esetekből válogatta össze, amelyekben Die sexuelle Fräge című könyvének megjelenése után, a világ minden részéből tanácsért fordultak hozzá. Elsősorban azokkal a konfliktusokkal foglalkozik, amelyek kikerülhetetlenek, mert az emberi természetben találják gyökerüket. A második csoport a legnagyobb és legfontosabb. Itt azokat a konfliktusokat sorolja fel, amelyeknek ugyan természetes gyökerük van, de amelyeket erkölcseink és a törvények sokkal súlyosabbakká tesznek. Végül azok az esetek következnek, amelyekben a konfliktus kizárólag a fonák és ezért erkölcstelen erkölcsből és törvényekből ered. S bár az esetek legtöbbje nem különösségével, hanem inkább mindennapiságával hat, Forel kommentárjai és analízisei maradandó hatással lesznek mindenkire, aki ezt a füzetet elolvassa. Zimmermann: Das Zentrum. Berlin, 1909. A centrum történetét adja elő szerző. A centrum be nem vallott, de állandó célja és összetartó kapcsa a katholikus egyház védelme. Minden egyéb kérdésben tagjai nagyon különböző pártállásúak. Szerző ugyan taktikából magyarázza a különböző nagyfontosságú kérdésekben a centrum megoszlását, azonban, tekintettel arra, hogy ez sokat ártott a párt hatalmának, alig lehet ebből magyarázni. A centrum a protestáns Poroszország által vezetett államszövetségben állandóan a partikularizmust szolgálja, előbb katholikus és csak azután nemet, a birodalmi imperialista politikának csak akkor tesz engedményeket, ha annak fejében az egyház javára viszontszolgálatokra számíthat. Z. a centrum állásfoglalását erősen nacionálliberális szempontból kritizálja, s így gyakran gáncsolja azt, amit helyesnek találnának mások. A Kulturkampf eredményeinek visszacsinálása eddig a centrum legnagyobb sikere. Politikai tényezővé a centrumot Bismarck védvámpolitikája tette, mert akkor szakítania kellett a nemzeti liberálisokkal. A centrum ma a szalonokban a hercegekkel szövetkezik a munkásság letörésére holnap népgyűléseken a felső osztályok ellen dörög, majd az isten kegyelmeből való uralom hirdetője, majd pedig a parlamentarizmust követeli, majd nemet hazafi, majd lengyelbarát, dacára antiszemitizmusának filoszemita is néha. Liefmann, Robert:
Beteiligungs- Und Finanzierungsgesellschaften. Jena, G. Fischer, 1909. X + 495 p. M. 12. Korunk a pénzkapitalizmus korszaka és ennek a fejlettebb országokban legjelllegzetesebb alakulatai a finanszírozó társaságok, amelyek részvénytársaságok, kartellek, trösztök stb. formájában maholnap nemcsak az individuális
348 tőkét szorítják ki egészen az értékesítés processzusából, hanem az egész ipari termelés malmát is magukhoz ragadják. Ezeknek a finanszírozó társaságoknak — ellentétben az ipari, termelő részvénytársaságokkal és trösztökkel — alig van irodalmuk, úgy hogy a szerző könyvét, amely a Németbirodalom, az Egyesült-Allamok, Nagybritannia, Franciaország, Belgium és Svájc nagy pénzelő társulatait ismerteti, nemcsak úttörőnek, hanem a modern kapitalizmus megismeréséhez egyenesen nélkülözhetlennek kell mondanunk. Morse, Hosea Ballou: The Gilds of China. With an account of the gild merchant or Co-Hong of Cauton. London, 1909. Longmans, Green and Co. VI + 42 p. Az angol céhek összehasonlítása China analóg intézményeivel. Tulajdonképeni tárgyán túlmenő érdekességgel bíró könyv, mert a chinai társadalom egyéb special viszonyaira is olykor éles világot vet. Thompson, C. Bertrand: The churches and the wages earners. A study in the cause and cure of their separation. London, 1909. Fisher Unwin. (XIII + 229.) A könyv egyetlen problémát vizsgál meg: „a dolgozó nép tömegei és a mai egyházak között tátongó örvényt”. Az egyházak működésének és ideológiájának beható bírálata szerzőt a következő konklúzióra vezeti: „Az egyházak régi módszerei és eszméi eredménytelennek bizonyultak, meg kell változtatniuk módszereiket és eszméiket s össze kell azokat egyeztetniök napjaink uralkodó társadalmi intézményeivel. Az egyházakat tökéletesen szocializálni kell. Ezt csak a történelmi folytonosság és egyéb fétisek rovására lehet megtenni . . . Ezek értéktelenek a vallással összehasonlítva. (219.) Weill, Georges: Histoire du catholicisme liberalen trance 1828—1908. Paris, 1909. Alcan. p. 312. Szerző, a caeni egyetem tanára, a liberális katholicizmus lényegét három tulajdonságban látja: a politikai szabadság, a szociális demokrácia és a szabad kutatás iránti rokonszenvében. A kötet az irány elméleti és gyakorlati küzdelmét tárja fel az orthodox katholicizmussal, mellyel szemben mindig elvesztette a csatát, de azért nem volt mélyebb erkölcsi hatás nélkül. Gazdag bibliográfia. Godart, Jules: Travailleurs et metiers lyonnais. Lyon, 1909. Cumin & Masson. XIX + 414. Történelmi tanulmányok, közéleti beszédek, ismertetések, leírások, melyek mind Lyon munkásviszonyaira, iparára, kereskedelmére és municipális intézményeire vonatkoznak. Igen különböző értékű és érdekességű fejezetek. Chyzér Béla: A gyermekmunka Magyarországon. Budapest, 1909. Az Orsz. gyermekvédőliga kiadása. 126 p. Az igen figyelemreméltó könyv, melyre még bővebben visszatérünk, jórészt az elemi-, ipar-, torna- és polgári iskolák tanárai és tanítói által gyűjtött adatokra támaszkodik. Ezeken kívül szerző iparosokhoz, kereskedőkhöz, gyárosokhoz, gazdákhoz, orvosokhoz és a javítóintézetek vezetőihez küldött kérdőveket. Ezen adatok alapján vizsgálja meg a munka hatását a gyermek szervezetére, a gyermekmunka gazdasági okait, a korai pénzszerzés hátrányait, a gyermekmunkás keresményét, a különböző gyermekfoglalkozások speciális viszonyait. Végül a gyermekmunka szabályozásáról és védelméről szól s a gyermekvédelem mai állását ismerteti a fontosabb külföldi államokban.
