Weöres Sándor
Tizenegy szimfónia
TARTALOM Első szimfónia (1932-1935) Második szimfónia (1935-1938) Harmadik szimfónia (1943) Negyedik szimfónia (1948) Ötödik szimfónia (1946-1951) Hatodik szimfónia (1938-1949) Hetedik szimfónia (1952) Nyolcadik szimfónia (1949-1960) Kilencedik szimfónia (1955-1960) Tizedik szimfónia (1958) Tizenegyedik szimfónia (1970)
>>> ELSŐ SZIMFÓNIA <<< A NÉGY ÉVSZAK
JUBILUS Ti rengeteg fényben remegő vidékek, ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek, kedvemet kék labdaként magasba vigyétek! Te szinarany torony, tavaszi szerelem! halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mint tegyem? Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem. Ime, a madarak ismét dalba fognak, a százlábuak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak, láncolt óriások is odvukban forognak. A pecsenyesütő közeleg a nyárssal siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással. Proserpina kecsegtet kétszeres áldással. Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke, szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre, mikor csak a mulandó lelhet örömökre?
HIMNUSZ A NAPHOZ Lassú tűzzel guruló Nap, gabonával vemhes hónap templomában áldozópap! Mit tudsz a tünő örömről, ami a rügyön dörömböl, hőt-hűst váltó légbe bömböl? Vasárnap van: ládd, a réten lányok kergülnek középen, mint a hattyúk, habfehéren.
2
Kebelükben lángok laknak. Hogy mit kapnak, hogy mit adnak, meg se kérdik. Igy mulatnak. Áldd meg őket, bizsergető arany-korbács, nedv-kergető legmagasabb égi tető! Csókold hajról-hajra őket s a lócán a vén ülőket és a tarka temetőket. Pondró ébred zöld ereken, görnyedt ember bottal megyen, csontváz kattog fönn a hegyen. Lompos farkú szél csatangol, por-gubát varr, ágat hangol. Tej csordul a nagyharangból. Nap, ős-éjü forró csónak, élettelen, maradj jónak, kötözőnek, oldozónak.
VALSE TRISTE Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. 3
Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.
HALÁLTÁNC Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Pőre Panni, szár Boriska, lyukas Jancsi, zörgős Miska, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Mindenfelé csupa hó. Döcög a Hold, a fakó. A fagyos fák kérge pattan, a jég reccsen a patakban. Hé-hahó, hőhe! hó! kocog a Hold, a fakó. Nincs itt gyász, nincs itt láz, lábszárunkon, gerincünkön szerelem se citeráz. Nincs kikapós, nincs erényes, nincsen morcos, nincsen kényes, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, gazdag voltam, parádésan furikoltam. Osztozkodnak sok ruhámon, nincs egy veszett pityke rajtam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, szegény voltam, répát faltam nyomorultan. Egyszer csak a répadombról az árokba legurultam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, leány voltam, kötényemben almát hordtam. Mind megették a legények, csupa váz és bőr maradtam. 4
Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, legény voltam, leányokat csiklandoztam. Hegyes bajszom szálai közt giliszta túr a homokban. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, kövér voltam, sokat ettem és szuszogtam. A lelkem mint nagy büdös szél szállt el, mikor megpukkadtam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, sovány voltam, vékony árnnyal bandukoltam. Mint a kidült komlókaró olyan voltam, hogy meghaltam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Se szántások, se utak. Mind hidegek a kutak. Jégcsap lóg a kereszt-ágon. Álom tesped a tanyákon. Hé! Hó! Mindenfele mély hó. Pőre Panni, szár Boriska, lyukas Jancsi, zörgős Miska, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta.
5
>>> MÁSODIK SZIMFÓNIA <<<
ÉNEK A TEREMTÉSRŐL Amikor Isten a világot szülte, a mindenség az ujjára fagyott. Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne, föléjük gyujtotta fönn a Napot. Recsegtek a jegek, amint a tűz-gyerek fölfele tört. S éledt a föld. A lánggömb kék útján végiggurult, aztán a tükröző mélységbe hullt: habokra ráhajolt, szikrázva fuldokolt, pirosan elhasadt, mint aki sugarat többé se hint de reggel visszatér az égre megint. És ahogy a Nap a hevét kifújta, a szinekbe-bomlott világra újra árnyék hajolt. S fölkelt a Hold. Ujjasan elomló éjszakai fény, szelid helytartó a király helyén. Míg hajnal előtt szunnyad a színek csokra, fehér legyezőt terít a habokra. Az örök szerelmet példázza ő: dagad és apad, de mindig visszajő. S hogy fény legyen itt lenn ha a Hold kiapadt: kigyujtotta Isten a csillagokat. Nem-változók, aprók, kemények: örök szeretetről beszélnek. S ha burkot vonnak az égre a rémek: eltűnnek, aztán megint visszatérnek.
6
A világ világolt élettelen. Hiányzott mindenből az értelem. Hogy legyen, aki épít, rombol, ember készült hóból és koromból: szájában édesség, fejében fényesség, szivében lüktet a vér s mindegy, hogy mi neve, boldog-e, szives-e, kinek a kedvese: elmegy és vissza se tér.
ÁBRAHÁM ÁLDOZÁSA Izsáknak hátán rőzseköteg s én hozom a lángot az éjben. Szent bérced, Uram, rideg-meredek. Szikláin az űrbe fölértem. Kifullad a mell, elcsuklik a térd, megroskad aki a csúcsra fölért metsző nyilalás a szivében. Elhoztam a kést és egy-fiamat, hogy törlődjék az adósság. Máglyámon a lángoszlop kifakad mint ágon a nyíló rózsák. Ott fönn mindent beborít a halál, ébren csak a hűség csillaga áll, hűs csillagod, állandóság. Parancs-szavadat dördülte az ég: Izsákom, kicsi cselédem áldozzam néked. Nem hiszi még, hogy atyja a gyilkosa légyen. Tiéd a legbölcsebb akarat, jótetteiden szeplő nem akad, érzem, vallom, de nem értem. Kérdezte Izsákom: „Édes apám, itt vagy te a tűzzel, a késsel, de hol van az áldozat? édes apám, kit vágsz, mit vágsz le a késsel?” Feleltem néki: „Gondos az Úr, kis bárányt küld ide áldozatúl, azt vágom majd le a késsel.”
7
Gyermekgyilkos mindannyi szülő: nem-lévőt létbe rántott és meghal aki e világra kijő Te rended ez így: legyen áldott. Parancsod, Uram: kit egy éj gyönyörén megöltem már, másodszor is én öljem meg e gyermek Izsákot. Parancsod, Uram, szentség nekem. Nem kérdezem én, mivégre, pengémet a gyönge torokra teszem, pernyén sercegjen a vére! Majd hajnalod újra fejemre hull s mint elszáradt fa magtalanúl tárúlok a sugaras égre. Jó vagy - tudom én, de nem érthetem: im nyílik a mennyek boltja és éledez, örvend, zeng a szivem! gödölyét küldtél a bokorra: minket fölemelsz és áldozatúl értünk ártatlan gödölye hull vergődve a vérbe, pokolba.
DÁVID TÁNCA Könnyühaju, koszorúshaju ifju leányok mennek az úton borral, mézzel, nagy kosarakkal lobogó lomb közt, puha-füvü völgyben könnyühaju, koszorúshaju ifju leányok, szívem értetek érett asztag, égő csillár, gazdag gyöngyház, kopogó kalapács, mesebeli fáklya így táncolok én, ujjuj, így táncolok én, így táncolok én Előtted, jónak dús szelleme, Isten s megreszket a táncom mint a piros láng az éltető levegő iramában táncom Előtted reszket, 8
a piros láng ime reszket, táncom Előtted reszket, mert Te tanítasz boldogan-ifju dalokra és Te telítesz borral, mézzel és Te babusgatsz busás gyönyörök közt és testemet önnön vérem édes tüzein Te égeted el és sok örömben az életemet így ringatod át az árnyak hajlékába! az árnyak hajlékába! amíg az uton könnyühaju, koszorúshaju ifju leányok lobogó lomb közt, puha-füvü völgyben borral, mézzel, nagy kosarakkal mennek, mennek -
MÁRIA SIRALMA Nem tudtam a búról, most a bú megölel, halványsággal belehel. Jaj nekem, én fiam, égi virágszál, igen elváltoztál, messzire távoztál. Iszonyú vasszegek törik a csontodat, facsarják izmodat, jaj én fiam, én fiam, feketülő vérrel csombókos a hajad. Az éjjel álmomban kicsi baba voltál, fürdettelek téged egy nagy tekenőben. Abban a nagy tekenőben tükrözött az égbolt, jaj én fiam, én fiam, 9
kék szemed is kék volt. Gonoszok lándzsája szúrja át a melled, gyere vissza, jaj én fiam, maradj anyád mellett. Álmomban csókoltam apró dundi lábad, mosolygott a csöpp szád, jaj én fiam, én fiam, hadd menjek utánad. Véred hullása szemeim sirása, szép arcodnak hervadása szivem szakadása. Gőgicsélve heverésztél két karomba dőlve, hullt, csak hullt a zápor könnyem a nagy tekenőbe. Rászegeztek a keresztre, nem igaz, nem, nem, jaj nekem, megfulladok, fogjatok föl engem. Szíved fárad, karod is kiszárad, éjféltájban sötét hollók tépázzák a vállad. Jaj nekem, én fiam, jaj én fiam.
ÚJSZÖVETSÉGI APOKRIF LEVÉL Thorgom földjéről hoztam el tinektek a bércek közt lakók üdvözletét. Ott volt az Éden. Négy áldott folyója a négy égtájba siklik szerteszét. A hegyi víz zúdulva őrli medrét tört ormokon zölden reped a jég. Ó szűz tetők! ó rég-járt sűrüségek! ó ős-titokról hallgató vidék! Ki egykor létet gyújtott az anyagba, szent bűnéért e tájon szenvedett: a láncolt Titán, kit keselyű tépett, vért tajtékozva marta a hegyet. Törvénybontása törvény lett azóta: a formán lét gyúl és uralkodik. Nyugodt a táj. A csúcsokon a hajnal a Tűzlopó véréről álmodik. 10
Gida ugrál a hangos vizesésnél, halvány füst leng a szálerdő alól, a völgyben barna pásztornép tanyázik, mind nyájas, józan és csak néha szól. Körükben csókkal, boldog áhitattal, táncok, dalok közt telt az életem. Sípjuk kedves zenéjét olykor-olykor még fölidézi emlékezetem. Mondják, áldás és átok onnan indult: az első ember, mondják, ottan élt, ki szenvedésre váltotta nyugalmát, állat-voltáért kínzó észt cserélt. Hol a Tilos Fa lombja ringatózott, azóta templom épült a hegyen. Önnön súlyával harcol ott a márvány s önnön ürével az íves terem. És benn két agyaras angyal között dúl a mozdulatlan szobor-harc heve. Láttam: egyikre „Szeretet” van írva és a másiknak „Jóság” a neve. Az egyik így szól: „Szeresd a családod, hogy legyen néki mindenből elég!” A másik: „Ne fűzzön bilincs a részhez, szeress egyformán mindent, mint az ég!” Igy marják egymást, dühhel fenekednek, köröttük űr és félig-tört sötét. Én ott voltam. Most járom a világot és viszem Thorgama üdvözletét. Kiáltom: minden jó! mindenhogyan jó! gonoszság nincs: a harc az Istené! a harc és mozgás: ugyanaz! mi mozgunk a mozdulatlan Újra-Egy felé!
11
>>> HARMADIK SZIMFÓNIA <<<
I Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas Küldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász, meg a vad, nem szűnhet kerge futásod. Győznöd se lehet, veszned se szabad: a hályogos sürüség alatt vermed hasztalan ásod. Kinyílik a táj, lehunyódik a táj az üresség öntözi szélét! A rét, a liget itt mind a tied, de nem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Madárka sír, madárka örül, néz a hatalmas. A mult se pihen: új percek méreg-csöppjeiben elomolva őrzi részét. A holt vadlúd, bár tolla se lebben, röpül a zúgó szárnyu seregben s röptében üli fészkét. A jövő nem vár, előre arat: a most ömlő sugarak a holnapi gyermek rózsás bőréről csiripelnek. Ne kérdd a veremtől jussodat. Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas: az is te magad. Ő odafönn merev csillámu közöny, és sorsba burkolt lénye idelenn rengés, mely sohasem pihen, s a két arc: az Igaz és a Van összefordul mámorosan, mint a Nap meg a tenger nézi egymást ragyogó szerelemmel. 12
Küldd néki töretlen álmodat! mert szived éber-álma, mint légen a pára, átlódul a pályán s fönn sajog a menny hajnal-koronáján. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas Kereplőként űzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla: élő te-magad s föllibben a fellegekbe! Kinyílik a táj, lehunyódik a táj az üresség öntözi szélét! Sugarak izzó füzére alatt meglelheted százszor sirodat, mégsem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Szél körme kapar a sír körül, és vallat a fény, a hatalmas. Te vagy a vadász és te vagy a vad s a pálya is, minden te magad - madárka sír, madárka örül piros gerendák közül kidagadva tág szemmel nézel magadra.
II Rikolt a páva veled, tipeg az éjbe veled, elveszti nyúlt vonalát a futórózsa veled, odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál kikkel egy-éjbe jutottál, mindannyival oda futnál. Rikolt a páva veled rád-kúszó rózsa remeg, a mező nyers illata nedves csókjára pereg. 13
Sír a liliom, a sáska is hogyha lehetne, szánna is. Csak a könny csorog a szirmon, a fán ki merne sírni igazán? Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled? melyik ég rejti helyed? őrzi-e gyöngyeidet? Ki egét elhagyta, lássa: habos örvény a lakása, fedelének éj az ácsa, sötétség a kalapácsa. Tipeg a páva veled, remeg a rózsa veled, fáradtan rád-hajlanak, megosztják alvó-helyed. Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz. Hét szín mozog itt és hang-özön: egyetlen, arany csend volt odafönn. Szinek közt gyúl a szemed, hangok közt zsong a füled kivánsz-e bucsuzni, mondd, vagy itt lenn jobb a helyed? Odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál remegő gyöngy közt a kútnál tán már aludni se tudnál. Hegyekkel játszik az út, a tücskök dobja pereg, rád-kúszó rózsa remeg. Rikolt a páva veled -
14
III Tűzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon, kő-fokon kutatom fátyla nyomát. Lehelletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jégszirmos hegyeken át, csatakos völgyeken át kérlelem, keresem: ápolná kegyesen sápadt kis mécsesem fénysugarát. Ide se lát! Ide se lát! Alszik és álmában épít ablaktalan tükör-palotát! Hasztalan üldözöm zajban, csendben, nem érem el soha: itt van bennem, vad futásommal ő űzi magát, mécsesem fénye az ő kicsi foglya, vézna, ijedt fény, mégis beragyogja a végtelen tükör-palotát. Rögökön, fellegen, kék vidéken siető léptemmel el nem érem: szivemben szövöget napokat, éjeket, a kinti sokszinü szőnyeget benn szövi mind, bennem szőtt szőnyegen odakinn keresem, míg ezer mintája szüntelen körbe kering. De néha meglátom - igaz-e vagy álom mikor a kerek táj télbe hajolt s a jeges réteken minden csak sírverem s lenn fekszem, földdé vált fekete holt. Homályos tereken, idegen egeken sebzetten bukdos a légen által és rekedt, színtelen víjjogással lezuhan a jég alá! 15
lezuhan a jég alá! A mélység föllazul, villogó gyöngy-habot ont és megint elsimul, és minden fekete, holt. Lehelletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jég alatt, nem-múló percemen át őrizem simuló pille-porát. S a fényben szüntelen szaladó éveken tű-fokon csókolom ujja nyomát.
16
>>> NEGYEDIK SZIMFÓNIA <<< Hódolat Arany Jánosnak
1 Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik: halmon eke-hullám, szántás feketéllik; már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány, beléje-karolva hétszínü szivárvány. Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő! Kergeti a záport kopó-inu szellő. Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti, álmát a világnak tajtéka befesti... Búborék-alakok gyülekezve kelnek, habjai a benső, álomi tengernek, játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet, hajdanként mutatván, mit nem ád az élet. Alattuk a mélység végtelen örvénye horpad a homályba, fodrosúl a fénybe, testtelen imbolygás tág űrben lebegve, valóbb a valónál: lélek tiszta kedve. Hullámok, hullámok lengedezve szállnak, tükrei kékségnek, öblei homálynak, csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig, elalél az egyik, iramlik a másik Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc! soha táncot ehhez foghatót te nem látsz: rokolyák lengése, csizmák dobogása sellő-vigalomhoz csak dér kopogása. Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek, álmának habjai zengőn feleselnek és palota épül a puszta beszédből, ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl...
17
2 Dőlve éji menny falára messze villog Rezi vára, szikla-csontváz koponyája: cenk Ser bolgár ottan mulat, fáklyák tűze ver rőt lyukat a fekete éjszakába. Padka végén az egérke álmos, félig szúny, de mégse, tej-képébe fut a vére: mennyi tudja, egy se mondja: szakállak és kelyhek sorja, üszköt vet a fáklya széle. Kapu alja mintha forrna: társzekerek, húzva, tolva, döngnek, szinte a pokolba... „Pedig, pedig, cenk Ser bolgár! óvna tőled a szent oltár, hogyha emberséged volna!” „Itt vagyok én... új leventéd... nem vonlak már, gyere önként, elfeledjük, ami történt...” Deszka reccsen, rogy a korlát, mint ha fészek ejt fiókát, lenn a vár-árok vet örvényt. Suttogás száll hajnaltájra: „E vígságnak nagy az ára...” Mind, akár ha lába fájna, cenk Ser bolgár maga ropja, forgószélben szénaboglya, beledermed Rezi vára. Eldől a láng, sötét minden, tócsa terül, ital nincsen, szolgák dúlnak kinn a kincsen, törnek a telt társzekerek, az egérke ott pityereg, vörös kakas kél a szirten. És azóta Rezi vára téli szélvész citerája boszorkányok kéjtanyája, éji lidérc fenn ha gyúlad, cenk Ser bolgár ottan múlat. Régi mese régi fátyla.
18
3 Tisztelt egybegyűlt közönség! Vagy lám, senki sincsen itt, hogy dézsából rája-öntsék egy vers összes rímeit? Akkor hát: te szent magány! all inexportable et magne, kinek hátát egy se látja, ha perlője, ha barátja, lélek-sivatagba sejk, szú-vezér and as you like: nem bírsz nem figyelni énrám, ich spendiere dir poémám. S hogy ez explicatio vajjon invocatio, vagy csak dedicatio: döntse el a ratio. De a sok szóból elég: valamit már, úgy hiszem, mondanom is illenék; mert én ugyan felteszem, hogy a tisztes és kopott szóknak éden-állapot, ha görögnek fel-alá s hasmánt, mint a vízfolyás, nyűg nekűl - hisz gondolat oly sok járt a toll alatt, fenkölt eszme-lángverés, hetven horgú érvelés, tarka-barka tünemény, szülemény, meg sülemény, hogy a szédült szók evégett nem bánnák az ürességet; ah, de hátha (gond biz’ e’) valaki még elolvassa s rám szól academice, mint a szél a szélkakasra: inkább kezdem szép mesém; jobban mondva, kezdeném, s közben elfütyült fejemből...
19
4 Fordul az ég maga fenségében, fordul a föld maga inségében egy-virágnak kelyhe, szirma, egy-törvénye az esztendő, mellyel a szegény veszendő általfogni bírja. A Teremtő egy élettel áldott, le nem tépem azt a szép virágot, aki bölcs, ám többre jusson, én az illatát ha érzem, s olykor ujjam is bevérzem, mint oktondi asszony. Félszáz évig az idő ha zordúl, az emberfő téliebbre fordúl: üres tökhéj botra tűzve, ajkatlan száj, merev orca, mint egy gyermek kése karca vettetik a tűzre! Izzik a menny, izzik a medence, a temető száz égő kemence, vérző tetem a kereszten, rög a dunna, sár a párna, mégis mindnek örök álma a jóságos Isten.
20
>>> ÖTÖDIK SZIMFÓNIA <<<
AZ ÖRÖM Hivogat a holdi síp, dobol a fény, csillag evez a nád hegyén, fa levelén ----------------Bandukolni, barangolni, lovagolni, a habokkal, a kövekkel, jön az éjszaka vándorolni, jön a reggel, nap-hold-csillag kóborolni, hullámos uton könnyü szekerek kereke pattog, langyos lomb közt fürge mécsek zenekara cirreg, jó nyujtózni és aludni, az erdőkkel megzendülni, a tavakkal, tág rónán tigris-foltos vadvizekkel, rejtett kunyhók füstje érik, álmot lát a nagy folyó, féreg indul nyírfahéjon útra messze, fönn a bíbor mennyei gálya kékbe-szegve, jó meghalni néha, szállni, elszállni, szerteszállni, túl a világvég görcsén, hegyeken túl, távol a lápon, hol a hosszulábu lábol, lábol, lábol --------------------Föld, víz, tűz, lég szunnyad a bölcsőn, kő-fejü gyermek sír a hegyi hidegen át, mennybéli erdő fekete lombja hajlik a völgybe, csillag-ködök árkaiban zúg az égi nád, gömbölyü pártában didereg a puha mécsláng, lebbenti hajnali szél, kristály hölgy suhan az álom sürüjén, átsüti fény, testén áthatol a kusza árnyék, dajkálva lágy dala kél:
21
„Indulj, Göncöl, csengős rúddal, szérümön ó-év, kertemen új nyár, sok kicsi vendégem megüli a csoda-fát, tükröm sugarából fakad a kéklő hajnali zápor, átlibeg a tornyaimon, át, meg át, meg át...”
A TÁNC Puszta fal, nyolc sarok: kristály belseje imbolyog, szétvagdalt tér tetemére forr lány-testek dús füzére. Testből font jelbeszéd tölti a csarnok holt terét, éled a föld nehéz pora, fölveri lábak halk dobaja. Táncot lejt Mária: mozgásból szőtt ária inak és forgók közt születve száll a csillag-végtelenbe. Ugrik a fal, fehér bika, szarvat döf tág homloka, míg a lég sok tarka szalagja gúzsba kötözi és kacagja. Ring, bókol Júlia, nedves, kék petúnia, győzött minden izom-szálon, hogy libegjen, mint az álom, és a sóvárgó pokol szomjuságtól fuldokol: röpke nimfát leskel a vén faun a hátgerinc tövén. Hullócsillagként suhanva sudaraz, szökken, lobban Anna, percre látni az éjen át cápák bíbor fogsorát, föl nem épült városok híg toronyerdeje tántorog, majd a fekete éj-falak újra összehajlanak.
22
Mint agyban hő mánia, megfeszül Rozália, ember-erővel így teremt egy lépésből végtelent, míg zászlók közt jelszavak dörrenései hangzanak, fenn az eszme, csorog a vér, hősök homlokán babér. Mosolyog Klára, ívelő ajka élő drágakő, mely a hat síkkal szegett űrbe üt rubin-sebet. Tiszta fény, messzi fény siklik a forgó föld körén, a mozdulat átüti szótlanul és hulláma tovább-vonul. Testből, melynek nyűge átok, nyílnak testtelen virágok, és az iszapos húson látod felragyogni a valóságot.
AZ ÁLMOK Első álmod - még bölcsőfia-álom két rózsás gyerek, összefonódva mezítlen, eszi egymást, dagadó lágy húsba harapva. Második: a fekete áldozat édesanyádnak. Emeli a kő-fedelet, s nem szól a homályból. Ime harmadik: a zugolyban, bútorok árnyán, pajtások csüggnek fejjel le a légből, mint vak lámpák... nem is élnek ezek tán... Ó jaj! tenger álom hullámzik, inog a lomha redőkön, vörös alapon tarka szál: csillagsereg álom! villámló ábrák a vér-színü paláston! Emlékezz már: hím ágyékból sudarassá szökken a bimbó, nő ágyéka virágot hajtva kibomlik, s mint hegedü-vonó a remegő kényes idegre, a kitárult szirom-övbe lezúdul a bimbó.
23
Emlékezz már: jársz kiveszett fennsíkon, szikla-barázdán, lelsz valakit nyakig-állig kőbe temetve, s a menő, s az elásott: ez is, amaz is, te magad vagy! A kiálló fejbe gorombán belebotlasz, de a másik fejnek fáj csizmarugásod. Mind a te álmod, mind az enyém is: gyermeki álmunk ugyanegy kút gyöngyeit issza. Mennyei csipke a rozsda-göröngyü határon: ábrák a vörös paláston! ágbogas álom! Táncolj, táncolj, lengd be a távolt: gyermeki éjed míly avatás volt: e világ üres egyszeme ült koponyádon, ezer arca csontig hámlott a kis-ágyon, emlékezz már Téren, időn át bújj, bújj hozzám: pártos, vad szívünk gyökere közös a földben. Közös, ami vár ránk. Gondold: füstben jársz. Szemedet bekötötték. Megcsap a fáklya-meleg, míg kézenfogva vezetnek. S majd ha nem félsz, tenmagad áldozod: szemkendőd íve magára-tépi a lángot! Ó ha meglátod vérszínü palástod!
A CSILLAGOK Tág tető láng-ormai nem átallnak a görcsös útnak díszt és rangot osztani. Párkányok fehér mosolya, bontakozó csók bársonya függ a magasban, forr a mélyben fájdalom és mámor kerekében. Kulcsos könyv betü-lelkei lóbálják a gyík-fejü lámpát, az eleven bőr villogását szüntelen teremteni.
24
Fal-szegély fény-kútjai szállnak a lompos ballagásra: gyík-ujjak mindennapi zárulása és nyilása. Tág tető láng-ormai, kulcsos könyv betü-lelkei lanyha port puha illanással, lomhaságot ütem-vonulással nem szűnnek betölteni. Hű bivalyként húz az ütem, vásznak imbolyognak a szélben, aprón, mint a tengeren, lángrózsák lehelletében. Őrzik az eleven bőr varázsát kulcsos könyv betü-lelkei, sóvár hús nehéz dobogását, szárnyat, amint a port veri. Párkányok fehér mosolya pőreség izzó havában, mozdulatlan bontakozásban: zengő „mindig és soha”. Ó, a fakó föld iszonyu láza! vázzá száradó virága! győzik e lázat ontani tág tető láng-ormai, égi év örök világa! Mélyén a ködös áradatnak ütem bodrai rejlenek, görcsös útnak rangot adnak. Tüzes gyík-fej füstöl a légben, élő bőrön fény-habok; száz kendő, kalap imbolyog lángrózsák lehelletében. Menny betűi, csillagok rezgő dajka-dalra kelnek: zöld sürüségben, mint halott, hófehéren alszik a Gyermek.
25
AZ EGYESÜLÉS Üres levegő, tárd bóbitád! a fagy vad kürtjei zengnek s a dermedt tájon üveg-fuvolák bókolnak a távol ütemnek, mig a szív, e télen-is-virág, kényesen veszti az éjszakát, lassan, szirmonként nyujtva magát új csókra a fény-elemnek. Száz szív, egy-fényben - mekkora nász az emberi-nap foganása! egy vőlegény, ara száz meg száz, legtöbb alig olvad a nászba, kevés, aki érzi a hím rohamát, a mindennap kirabolt halált, s egy sincs, ki a mátka szemébe lát, a kéjbe-borult ragyogásba. Míly nász-zene: hajnali dús szövevény! karmestere fölkel az égre s a csapzott völgy suta lelke, szegény, belezendül a messzi zenébe, sötétje a fény-gomolyagba omol, s a picinyke királylány úgy dalol, hogy a tűz párkányán kihajol, mit bánva, ha meghal is érte! Átfoglak-e végre, vőlegény, hogy a lenti hideg ne apasszon? e magasban uram vagy, asszonyod én, s odalenn én férfi, te asszony: a lét szatir-feje szívja, vad hermafrodita, lány-ajakad, s a homály-bika vívja ágyadat, tudom: bennem foly az ostrom. Vak harc: fagy-csörgés, szél-harapás ráúszol e tompa habokra, bíbor, lila, sárga, kék ragyogás áttetsző hajnali csokra! mindennek láng-övü párja te! mindennek örök magánya te! a mécseket, égre kitárva, te eszmélteted ős-nyomorukra.
26
Gazdag vagyok én veled - ó, de szegény odalenn a télben, a fagyban, ahol te, végtelen öblü edény, holt tájat ölelsz szakadatlan s repedt rögöket - s az óriás napkelte, a messzi eres suhanás csupa jég, csupa lég, csupa nem te, de más! tűz, nem bírsz égni magadban! Nem sejti a sok kusza völgyi gát s az igyekvő, vaksi cselédek, hogy a mélyt s magasat, miként a ruhát, kicsiny férc fűzi: az ének, a hang a sugár ködkürtjeiben s a menyasszony bátor éneke lenn: ölelj szorosabban, kedvesem! dülj rám! kulcsolj, amig élek! Majd völgyi lakában, a csókok után, mig a jégcsap gyöngy-ere csordul, lágybodru arany könny-ködben a lány bágyadtan a fal fele fordul, hallgatja szempillái neszét, s mintha fentről tekintene szét, a horpadt tájat, a tél mezejét rá-látja a falra bolondul. Tó kérge, melyet ciráda befon, nád-csonk, mely a jégbe veszett el (csak egy szemcsés csomó a falon), öregember, tüske-köteggel, s havon éjszín csipke a varjusereg s e képtől nem véd párna-tömeg: a szem csövein besüvít a hideg! szív reggele! téli reggel! Élettelen lángrózsa lebeg sárkány-taraján a térnek sugár-ölü kürtök, zengjetek! lemossa a Holdat az ének! a menyasszony kel, sürög, szeme tág, megfürdik benne az új világ! s a szívben, s fönn, a sötét paripák már szúnynak, amint hazaérnek.
27
>>> HATODIK SZIMFÓNIA <<<
A TEREMTÉS A három-egy Moira Kívül az idő siklásán mozdulatlan orsó pörög, ime világot készítünk túl minden ívbe-foghatón, kívül a tettek tüskéin cselekvés nélkül működünk, túl a lehető párkányán bogozunk mozdulatlanul. Teremtésünk szent mintái, öröktől gondolt képei öltözzenek sokfélébe és bensőnkben daloljanak! A teremtés mintái (kar) Lángotokból szőtt ruhában, ihajja, ragyogunk, a szerelmes csöndbe hangunk kinyújtja fonalát, a mindenség visszakondul gyürüzve habosan, fény és árnyék szétbomolva ide-oda kanyarog A Moira Az azonosság kelyhében sejlik különbség és arány, a nem-változás ágyában mozdul világos és sötét, a nyugalom csészéjében látszik erő és bénaság, a teljesség hajlékában sajdúl az út s az úttalan mind, mely a Korlátlan csúcsán bontatlan-egy, nem változó, az Egymásután völgyében százarcu forgó áradat. Kar Ó mi tükrök, egyet százként vetítve ragyogók, mi virágok, száz alakban teremve titeket, fényt vetünk a semmiségbe, apasztjuk a homályt, képetekkel kékbe vonjuk a fekete habokat. A Moira Mind, mely kezünkből létet kap: mi vagyunk, örök Három-Egy, s a valóság felső ormán belénk mindannyi visszatér. Gáttalan teljességünkben nem-mozgók és osztatlanok, lenn létezőkké osztódva küzdünk a teljesség felé, pusztulva és újjá-kelve önnön tüzünkben táncolunk, s kívül az idő korlátján sok táncunk eggyé összeforr. Kar Kristály-keblünk medencéin cikázva lecsorog a tőletek kelő élet a lenti hamuba, száz alakban létre-jöttök a durva hamuból: nyujtsátok ki értük óvó karotokat odalenn!
28
A Moira Korlátok közti voltunknak, mely változókká széthasad, hazatérés szerszámául két szép arany-zsinórt adunk: a szenvedést, hogy erkélytől erkélyig kússzon általa, s az örömet, hogy nyughasson, derekán tartó-öv legyen. Ime világot formálunk, mozdulatlan orsó pörög, szakadatlan zeng bensőnkben szentséges mintáink dala. Kar Minden árad, fodrozódik, nyugalma odavan szenvedésbe és örömbe vetődik a világ. Delejes zöld zivatar jön, takard be szemedet! ím a lélek kivetetten didereg a habokon.
AZ ŐSIDŐ Lágy fövény-bordákon, halványpirosan remeg lenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-íveken a magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen; vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg, s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt, általlépi egy madár Rejtett ér, hinár-szövevény... galamb-szinü erdő száz odvából szikra-fény, ősanyák szigoru csöndje, dús, tapadós vörösföld, zsarnoki, termő hallgatás; meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen, mint iszapba tűnt acél, melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor, újra kivillan, újra él. Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll: egybe-ölti a kis patak; part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként csügg valamennyi a csöpp anyán. Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel, búborék, mely fölfele száll. Élő fonadék álma: áttetsző tábor a magasban! odafönn a szabad sereg! Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag nedves vonulás mindenütt, fenti, lenti rengeteg... mélyben a rejtett ér-szalag hályoga, zöld csatak remeg.
29
Lenn az önfeledt patak puha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát; de hajdan folyam volt! tág-szemü! s elfeledte gőzét nyitja-zárja csak, alva, pihegve, lankatag. Hömpölygés volt, széles iram, vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben, partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok, zengtek: Ime a folyam! Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült. És szült fájdalomtalan. Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai, telt meder ég és föld között, villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza, fönn-lenn csillagok és napok, asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel, gyönyör ég és föld között, örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna, jámbor nőstény-farkasok, part-fogsor, kék hegysor, csillagsor, könyörgő férfi-zengés, áradat ég és föld között, határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel, hol titokra nem találsz Mondják, nem volt Hold még. - Tán a Hold messziről ide-szomjazott... Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek „Folyam-hölgy! tenger legyél: áradj! kerekülj! mint magam!” Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör, tépő görcs feszitette szét. Partok dültek, megdermedt a tenyészet illata, gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve; és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj, és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek, nem volt többé föld, sem ég! Forrt a színtelen áradat, körbe-érve, önmagába ütközött s elájult. Lett alvó, szelid patak. És az istenek is futottak! mert még mámorában is győzhetetlen-tiszta volt! Ki vaditotta? tán a Hold tán a homály - de nem a párnás, ölelő éjszaka a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.
30
Nagy folyam volt, most patak. Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján, most is gyors, üde, csillogó, most is legtisztább ital, mert sodrát sosem éri sár. Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét föl nem nyitja már soha.
A TÖRTÉNELMI KORSZAK Üdv a Mostannak mely az eszmét levetette mint ragyogó burkát a kigyó ha hívja az új kikelet. Lássuk: boldog önámítás nélkül is ember az ember? csak ugy álmodta a célját? Ej-haj, eléri a férfikort és többé nem az angyal őrzi a párnáját Nézd, tüzes puszta a nagy égbolt levegője: új-faju sárkányokkal örök harc csattog alatta tovább, ám az eszme (az öldöklés istenivé-hazudója) együgyű, satnya ürügy ma, meztelenül megy az ős csata; nem szépíti a gyilkot lágy-ködü félálom. Sürü-legü barlangokból árnyak szövedékeiből kél a dalunk tifelétek, későbbi kor emberei. Ime Hellas utóda válik a kincseitől, lángba borítja az életét, hazug és szép vigaszát, és vele a szár Arabföld s vörös-agyagos folyamú Kína s cédrusok és venyigék hona, Két Tábláé meg a Krisztusé.
31
Ó de fáj - hogy fáj ez a válás, ez a múlás! Friss-vasu lólábakkal a végzet nyargal a földeken át, csontot és agyat őrölve vágtat az élet-időnkön. Aki már élt, aki majd él, és aki kortalanul születik, föl nem mérheti szívvel, mennyire szenvedtünk. Üdv a Mostannak! Mi kibírjuk viharunkat, nincs az a múló kín, vagy örök kín, melyre szivünk „nem”-et int. Nem fukar marok áldoz ma: vesszen a legbecsesebb is, ha betöltötte a dolgát s mint a lehullt avaron fü nő: kínunkból, ha lehulltunk, sarjad a más ember. A fü sosem emlékszik rá honnan jön a zöldje, leve! tán ti se sejthetitek már, későbbi kor emberei, hogy a vad, buta Hajdan értetek ette magát. Vallja Herakles a meggyötört, meg a nagy-könyvü Klio: semmi se lehet hiába. Röpül az idő csunya fejszéje, álljuk az éle találatát, hullánkból új virulás szökik.
AZ ÁLLANDÓ A VÁLTOZÓBAN Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken, ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát, érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül a tér idegen redőibe. Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér? Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink, fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja melyen vakon tör át a csillag - míg mi, szál-erein bukdosók, kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát, az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok s megérint embertelen ragyogása. 32
De más teret is ismerek, emberibbet s még-titkosabbat. Figyeld csak: ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr a seb, mit a fény szúr, színek visszája, foltok sövénye, aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti, mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod, néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik, és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel, s egy kedves, vagy félelmes arc, s az emlékek híg vázai szállnak s a csodák üveges lényei suhannak - mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból, hol semminek sincs mérete, se rendje, mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő. A kinti űr s a bennünk rejlő egymásba özönlik: ajándék e perc: őszi nyitott ablak, hova tétován betódul fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával, ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó és vélni a csillagok fém-illatát is. Párafényből, gondolatból égig-fonódó lugas felettünk, kúszik a futóka ezer virága, sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka, mind más, de látod a közös jelet: ugyanegy gond szabta köntösüket. Mélyebben, mint a gond fészke szivedben, kérge alatt minden dolognak, a tünemények medrei, a világ eresztékei ragyognak, örvénylik a láng, parttalanul forog az eleven tűz, az ezerszemű, párába borult paripák dobognak, megvillan tajtékos tomporuk, áthallik érc-patáik csattogása, füled mellett süvít a híg elem, bőrödet érinti a végtelen és sistereg és hártyát növel mint jégtől az olvadt acél. Szólít - vagy képzeled? Ha arra riadnál, hogy nem rideg, nem idegen! hogy eleven hullámzó szerelem! hogy rokonabb veled önmagadnál!
33
>>> HETEDIK SZIMFÓNIA <<< MÁRIA MENNYBEMENETELE Édesanyám emlékének
1 Az árny, a kő, a mész, a gyolcs, a vánkos a koponyabolt alatt, a halálos pólya, a vaslakat, a göröngy, amely kopog, szakad, nem nézi: a test homálya mint emelkedik a végső láng fölé, világot szétfeszít az üszkös verejték-koszorú. Csíkos lepelből a láb kiáll, alvadt ereit viasz fedi, a körmön violaszín sugár. Burkolt lábszárak alszanak, az ín egyenes, a térd pihen, olajfák ösvény mentiben. Üdv néked, elszáradt anyaméh! Fal-résben páncélos bogár a vak meredély szélén kapar, lehajtja zászlóit, fegyverét. Üdv néktek, imába-zárt kezek, szentély boruló fal-ívei, dobozban két sor gyertyaszál, harmatba-merült tíz hattyuszárny, viruló éj csukott virága. Üdv néked, hétfájdalmu szív! A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel, méretlen kútba hull, nem érheti útja végét! Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj, fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze, száj-rés, besüppedt szem körül az érzékek hült ráncvetése, letiport akantusz ágboga, elrobogott paripák nyoma.
34
2 Az árny, az éj, a csönd, a hideg törik, recseg, rög repül, sugár hasít, por énekel Az égen két újhold delel, tüzes háló ereszkedik, póklábu parázs fut fölfelé, ragyogó tetőn szárny lebeg, bárány-sereg, hárfák, fuvolák, hegedű sikolt, harang kong, kürt felel Hamvában az ős, rég arctalan, csontot gyűjt, arany arca van, könyökére dől, ágaskodik, felfülel Kórus Híjja, híjja, híjja övéit a homály szélén! Láttuk őt gyermekével csillag fényén; kövér juhokat legeltettünk, ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk, tél közeledtén irhát nyúztunk, kék víztükrön gyapju-hegyekkel mint a felhők, lassan úsztunk, partot ért csónakunk, látta ő, kik vagyunk, tüske tépte bocskorunk, föld festette homlokunk. Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk, nosza gyapjunkat lenyírjuk, nosza bőrünket lenyúzzuk, ösvényére ráborítjuk. 35
Övéit a homály szélén híjja, híjja, híjja!
3 Váltakozó kórusok A végtelen, világos némaságot evező-párok zsongása betölti, bodros lehelet-szín, halvány bíbor habzik a tündöklő fehérben, árbóc-forgatag tárulása, vitorla-sereg gomolygása, láng-rév, pára-híd, arany bárka, gyémánttükrön láz visszája, gyürük és fodrok a messzeségben, repeső kicsinyek száguldása, mosolygó könny a szivárványon, tej-lombok eres suhanása, az asszony ünnepe él a világon... (De mi folyton sírtunk. Mi éheztünk. Mást mit tehettünk? Folyton sírtunk.) ... uszálya villog a habok iramán, a homályos sárga égi sarlón, a szem óriás kék hályogán, a harckocsi vörös kerekén, a zöld szörnyeteg taraján, a hidegség fekete szájüregén és este ő bontja fehér ágyad, minden poklon megy utánad s a fészek veszhet, de visszahív... (Kifordult torzsák, gyökerünkkel fölfelé, kilökött a föld. Senkise hajol le értünk.) ... ő benned térdepel, és ő leszel, ha elhagyod koszorúd, kedvesem, honnan színt kap a rózsa és fényt a szem, s érzed őt, ha kelyhed eltakarod, melyből kitüzesedve ittak a szakadék kóbor ködalakjai s a számlált századok dühöngő jelekkel homlokukon... (Virágok, tele féreggel, a repedt szirom kinek kell, míg záporoz a tavaszi reggel?) 36
... karéjos homályból kelő tekintet örökig telő holdja lebben, zamat, mely a gyümölcs-héj alatt sürüdve kigyúl a rejtett erekben, a szív alatt meleg lugas árnyán csillagkoronás, királyi álom, forrón hulló fürt, vörösbor, az anya lángja ég a világon... (Kit öltem? Mindig magamat öltem. Kinek fáj? Nekem fáj. Hagyjanak veszteg az ölben.) ... imába simulnak a szép kezek, jóság feszülő pillérei, ujjak párás tető-sora, eleven csönd tíz anya-szárnya., szirom-tengerben mezítlen ujjak, tízszeres zengés, mely hangtalan, ragyog, sugártalan osztva fényét, világosság, csókként úttalan... (Kenyerünkben a verejték sója. Pecsenyénkben a halál íze. Koporsó-fal körülöttünk.) ... ő, ki a kereszt alatt állott s a nyomoruságtól nem esett el, a kereszten tajtékzó világot bámulja riadt kék gyermek-szemmel, a pokol küszöbén sírdogál, eves vackukban a halottak féltett éjükbe burkolózva a sebző fényre hunyorognak... (Vedd le szivünkről a csepegő mérget, a fekete hernyót szivünkről vedd le, a parazsat, a sötétséget vedd le szivünkről.) ... minden áramon áthatol a tiszta kék szem ragyogása, tükrözi a tér hajló pántja, az idő százmedrű futása; mint édes csepp a bólongó sáson, tündöklő gömb a változáson, folyton megtelik, folyton leperdül, a szűz békéje leng a világon... (Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk, könyörülj rajtunk, Boldogasszony, könyörögj érettünk, könyörülj rajtunk.)
37
4 A forrás felett szétnyiló szárny pihéje pereg, gyenge hó száll; tág medencékben újbor pezseg; ezer erkélyen ezer sereg; hallgat a föld láncos haragja, mindent betölt a szárnyak hangja: Kórus Fényen át, lángon át a sötét föld szüze lebben, árnyat és éjszakát sose bontogat hevesebben ormon-medren a nézés tánca, virág-szövevények ostrom-lánca, mely kopárat színre-vált. Rózsa-ér, gerle-vér, puha meggybor teli kelyhe, hol hegy-árny mélybe-ér, az örök remény szüretelte; zerge-ünő vérgyöngye a hóban vadászt hív, amerre kapaszkodó van, szűk az ösvény, tág a tér. Édesanyánk, ifju aránk, pirosarcu zsenge leányunk, elibéd hullámzik a szárnyunk, tengerként rendül sürü bodra, szállsz-e felénk? nézel-e ránk? mint szőnyeg borulunk az utadra, lágy tavaszunk, édesanyánk. Mária Magasztalom őt, aki méhemben fogant és felemelte holdsarlóm az égre és csillagfüzért illesztett homlokomra és az égi tej ösvényén viteti leplem és az édesség viharával fúvatja fátylam és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem és seregekkel népesíti győzelmi utam és örök dal tornyait építi köröttem, így kivánja; meg nem fejthetik a léptem redői alatt forgó 38
tüzes hadak, homályos nemzedékek. Kezdettől apám, s én szültem őt, aki az óriás ürességen által a csend szikrázó kristálya fölé a teremtmények sodrából fölmeredve háromfejü oszlopként magasúl és villámló tetőként beborít a hármas homlok glóriája. Kórus Virágcsengők királynéja, eléd gyűlve, köréd forrva ezer testben harang-szív ver, sugár-kupola imbolyogva, pára-torony rengedezve neked kondul, előtted vall: ha megcsorbul harang-ércünk, némíts el hatalmaddal. Mária Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd nem az én kezemben; ütni nem tanultam, csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni; sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni. A zengő csendben, a jeltelenben álcák és nászruhák virulnak rajtam, oroszlán és gida megosztja keblem. A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad, emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan, híját nem érzi a duzzadó tenger. A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm; ha gyalázol, arcom el nem fordul. Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást úgy mér, ahogy rája mérik; agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást úgy mér, ahogy rája mérik; tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt úgy mutat, ahogy eléje rémlik; csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget. Ki dicsőségben látsz pompázni engem, gondold el: nem tőlem való; mint neked, egyetlen kincsem a könnyem, fiam sebe végtelen birtokom s e világ gyötrelme kaputlan kertem. Ölemben az élet dús-lombu fája s ha leszakadsz és lehullsz alája, kötényembe markol erőszakos öklöd, fejed rönkjét térdemre döntöd, ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.
39
Kórus Fénytelen mélybe lenn, csalogány fészke tövében tüske közt szív terem sürü sóhaj rengetegében; új sorstól hajladoznak a bolygók, de békén szúnynak az örök mosolygók méz-cseppel az ajkuk végiben. Lenn telő rózsatő, a hegyen pirkadat árad, gyengeség és erő közös ujjakkal lakomát ad, tűzhelyen hamu törmeléke, de bíbor-özön fut a szürke mélybe, örökös hajnalt hirdető. Lengedező rózsamező, leheletnyi lángok a szélben, sugaras szem bűvöletében; ő jön, lassan fordul uszálya, integető sok csecsemő rózsa-tengere kapdos utána, áll a halál, függ az idő. Húrként feszül a változás: hült ős-parázs újjá hevül; sírtól sötét pátriárka betelt igét dong magába; hallgat a rög tapadt ajka; a szárny hangja széttárt, örök.
KÓDA Csillag-pályák asszonya, Mária, oltalmazd Máriát, édesanyámat, szememtől elszakadt útján ne érje bánat. Aki hallottad ezt a dalt, egy szilánkját annak a dalnak, melytől a világ szíve szakad meg: aki hallottad ezt a dalt: ocsudj lomha szörnyeidből. 40
>>> NYOLCADIK SZIMFÓNIA <<< Krúdy Gyula emlékére
I Valaki ül magasban s nézi az itélet elfoszló képeit: felhő-kúp a hegyet idézi, ablak-sor a menny fényeit: mind nyujtózik valami másért s már postát küld a pusztulásért. Erkély lebeg mint léghajó ég-föld szabdalt ürében: tűzfalak, háztetők szögében zöld-barna domb, kék úsztató, s éjjel csatok-gombok ragyognak testén az égi állatoknak. Levegő alján, óriási pók, magasból függ a székesegyház, négy tornyán izzó fém-gumók, a láthatatlan kötélzet-váz ott kapcsolódik, s tört sovány kőszobrok ülnek homlokán. Valaki mozdul az erkélyen, körötte virág, kő-kalit, pamut-fonál fut a kezében, sok kis emléket gombolyít a kémények zsúfolt terébe, felhő-rovátkás messzeségbe: „Te karmazsin, a mennybolt ereszén drótok mögé bukó repedt tál, idegenül, mondd, mért fogadtál, hisz jöttödnek örültem én míg ajtóm szinte feléd lépett vele én nyíltam volna néked s a sok virág apró cserépben mely a kékségnek integet, én voltam, tarka udvarnépem feléd száguldott, mind tied...” Kondulnak a harangok sorba: „Ő nem gondolta, nem gondolta.”
41
Felkacag lentről a piac: göröngyösen kent vegyes-lekvár, sivít a síp s a kismalac, a sorompón túl rengeteg sár, mögötte lomb- és kő-sorok: ott már a temető suhog. A halottak mint nagy babák vermükbe szúnynak láthatatlan, nem forognak a forgatagban, belőlük nyílik a virág mely az erkélyre pirját ejti s hogy honnan fakadt, elfelejti. Magas az erkély, rajta állva a lenti nép mind föld pora, de aki a határon túlra látna, itt nincs és nem lehet soha; mert ha van: nem fönn-lebegőben, már érkezéskor eltünőben.
II Régi táj rejtekén lombba hulló völgy erén a feltámadt álom ujja kószál ernyedt húru hangszerén, lapoz árnyék-bibliában hol egy zergeszív lakott, ódon patikában mér bengáli balzsamot ez a tornyos haju öregasszony, régen meghalt ifju lány bámul rája elhanyatlón ingaóra homlokán (és a vendég-hölgyek ott bizalmatlan keblükön megrázzák a lakatot uzsonnáznak illatot ezüst fényü kötőtűvel szemelgetnek bánatot) itt soká élek én fecskefészek ereszén pelyhek közt magányosan kísértet-vadonban egymagam bontogatva pecsétjét agg italoknak ama vízre lépőn 42
mely a ház mögött ered kettényílva kéklőn mint szépasszony karjai s fejest ugró emberek csobbanását hallani: itt, bár szárnyam sose lesz, a denevér-multban hagytam, hátam tollakat növeszt s a víz elsűlyed alattam (kár hogy sose láthatom mi terem a hátamon: pulykafüggők pávafarkak szétterülnek sátoroznak) és a tollak közepén füstölő barna szén, kettő, félig-húnyva mosolyogva a ma behorpad alatta csupán a tegnapi szél kanyargat szén-füstöket fon belőlük felleget vágtató fodrokat (holdsütésre várnak) égi menyasszonyokat (elmeszesítik a vágyat) ó te messzi pára-lány és te kis arany köd-isten ki a szégyen alkonyán elolvadsz a fürdővízben!
III De te mikor jössz el értem? Idegen test ijedt szárnya dong a négy fal közti térben, forrás zúdul ablakrésen, csengő érzékeny pohárra fonja hűvös ujjait. Habba fúlva fekszem itt s kinn a kék légen keresztbe ahol már a kora-este gyökér nélkül szétültette fülemüle-bokrait, lentről függnek az egekbe. Míg az alkony rám-csattanna, zománcos doboz-fedél: 43
megelőztem rárohanva, már e forgás bennem él, menny-ívemben szabadon leng a halvány Balaton rajta lebeg két kalács a Badacsony és Gulács szempilláim ernyőjében. De te mikor jössz el értem? Két álom közt várok ébren, pillantásom gömb-medrében tó és part és ég forog fogam közt kristály ropog mosolyom völgy-teknőjében szőke jegenyesorok mosdanak az éj elé koponyámban befelé úsznak pára-szivarok s tarka bolyhos parazsat gyújt rájuk a pillanat s az égaljon egy motor mint túlérett gránátalma bíbor dühhel szétrobbanva messzi arcokat sodor tegnapokból e tág űrbe hol mind ujjá-melegűlne, vagy ha élni nem lehet, a perc horgán fönnakadva egy zugolyban lógaszkodna pókhálósan mosolyogva; de széttágult a keret pillantásom hűs szelében. De te mikor jössz el értem? Úgy érzem, már nem vagyok, és tudom, hiába érzem; mint ültessem el a fényben összeláncolt keringésben ezt az élő csont-magot melynek feszítése láng és hajtása e világ? Szivemből a Nap ragyog, mellkasomból csillagok, bizonyos a boldogságom; mért hagysz egyedűl örülni, nélküled is fölhevülni a belém-dobott világon? Érzem ajkamon a kebled és elsikló derekad, 44
vad fűzvessző-táncodat ahogy suhog fülem mellett s fekete hátam mögött hol a sárkányt megölelted s fellökted az ördögöt; de nem nyugszol soha többet? Előttem az asztalod, rajta minden italod, egyik édes másik mérges ez mint égő kút lobog az mint tenger hánytorog amaz mint a pára kényes, bármelyikből ihatom, nincs szemernyi panaszom; de te meg nem állsz, tudom, hogy ez óceán felett borba dugd a nyelvedet, villám-kárpitod alatt csepp hűsítse ajkadat, kihalt szemgödröm előtt szesszel mosd hevült csipőd, és kiömlött rózsa-vérben pihenjen táncos bokád, míg a telt kristályon át az ital vulkán-tüzében új szemem szemedbe lát De te mikor jössz el értem?
45
>>> KILENCEDIK SZIMFÓNIA <<< A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA Felajánlva mindnyájunk békéjéért és nyugodt munkájáért
ANDANTE (Emlékezés a gázkamrákra és keretlegényekre) Ha júliusban HÓ JÉG -42° hideg van: hálószobánkba lépek s a hirtelen sötétség fut szemközt mint a robbanás. A fákon lomb helyett hasadt arcképek függenek alattuk zsandár áll üvegből törött cserepei benn a szobákban kúsznak szerteszét akár ocsmány beszéd s fölforgatják az ágyakat. Halljátok, érsekek a víz alatt, bőrtelen koponyátokon hinár-fonat melletekben apró halak a korall-trónuson vihar-hajszolta baldachin tövében a rejtett áramlatban sebes futásotok ahogy a szentségtartót viszitek ti tengermélyi kardinálisok ahogy vágtattok a tömjénharanggal matracból tépett szürke hajjal melyben az elitélt hörög patkányt csókolva ó ti polip-süveges püspökök meg nem lelt vízi sárarany tapad sós szempillátokon:
46
ti boldogabbak vagytok mint fönn a sok zengő rokon a hét testvér az elvett parlagon a koldus szél a kapualjban s a mindent fölfaló és mégis éhes ördögök meg a finom selyemmel bélelt nagy kapu hol kulcs és zár csörög. Ó a lengő szivárványszín selyem! Egyszer benn jártam én álmomban éberen ama tiltott helyen hol nem zizzenhet semmi más csak léptei raboknak kik fürészporral s rothadt vérrel teli talicskát tologatnak és tudják hogy minden hiába mégis szemükből a gyönyör kicsordul amint varancsicába harap az őr kislánya. Ez forró sütemény amit anyám hozott egyszer húsvétkor s az első rózsa kibontakozott a fal melletti lugas melegén.
VARIAZIONI (Néger rabszolgák éneke) Dölyfös címer-pajzsok zászlók amit tudunk nem tudjátok: Emberek az alkony-égen ruhátok selyem, arcotok márvány uralkodva vitorláztok zöld csatornán, azt hiszitek, az ördöggel megalkusztok a föld zsírján amit tudunk nem tudjátok: korlát mögött állunk lenyírták szakállunk tovarepülnénk de nincsen szárnyunk elragadták mindenünket de ránk verték bűneinket. Fehér hattyúk déli égen sustorgó tollú ködbúborékok dallal úsztok messze túl a zöld csatornán, azt hiszitek, éneketek 47
túlzeng árkok rothadásán amit tudunk nem tudjátok: kötelek közt járunk malomban darálunk tovarohannánk de kötve lábunk elhordják a lányainkat eladják a fiainkat. Gyöngyös pávák hajnal-égen eleven párnák, szivárvány-bokrok sátoroztok messze túl a zöld csatornán, azt hiszitek, félálmotok harmatot hint az ég alján amit tudunk nem tudjátok: hajcsár, bíró büntet, kés tölti kezünket saját kezünkkel szúrnak le minket ütnek ha nem felénk fordul kicserélik ha kicsorbul. Fülemülék éjszakában láthatatlan kis sötét csillagok csattogástok átcsendül a zöld csatornán, azt hiszitek, elalhattok s ébredhettek lombok árnyán amit tudunk nem tudjátok: fogva tart lázálmunk ösvényt nem találunk ketrecünk visszük ha szökve szállunk s ha zsinórunk tán lepattan béklyót hordunk önmagunkban.
SCHERZO (Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek forradalmának nevezte) Keménypapírból és zacskóból épülnek utcák és terek, sok csecsemő és rádió szól s lógó füllel minden ajtóból ugatnak a gázmesterek. Karmuk tömpe, farkuk sörényes, szemük vér-pásztás és kerek, gerincük szomjas, hasuk éhes, mindegyik elmúlt hároméves, mind vizsgázott gázmesterek.
48
Senkise mondja imaháznak honnan elősündörgenek s csontot szemetet lakomáznak egymással-játszva rongyot ráznak mindtöbben a gázmesterek. Orruk rücskös, nézésük kancsal, útszélen daxlit nemzenek, csordákba verődve haraggal hosszú lógó bozontos farkkal loholnak a gázmesterek. Üvöltenek hogy ne is élhess éjjel-nappal dühöngenek, mind büszke, sértődő, fölényes, mind a becsületére kényes, söpörnek a gázmesterek. Kaput nyitnak, kapupénzt kapnak, bozontjukkal billentenek, de hirtelen nyílik egy ablak s mosókonyhán lakó vadaknak bedobják a gázmesterek. Nevük: Csömbör, Szeretszke, Vájnok, kavargó füstből lett nevek, sosem éltek ílyen családok; mint a szatirok és najádok származnak a gázmesterek. Meg-nem-születettek kiontott magzatvízben fetrengenek, születnek orcátlan porontyok, fürgék, falánkok mint a pontyok, ők lesznek a gázmesterek. Robbanó szemétládák hullnak és megfúlnak az emberek; törmeléket rongyot rabolnak mohón hullahegyeket falnak vigadnak a gázmesterek. Húzódj a végső napsugárba bár a nyarat nem menti meg: pléh-majom mászik dinnyefára, kihal az emberek világa és élnek a gázmesterek.
49
FINALE (A szörnyeteg szétzúzódása) torony üveghomloka fordul remeg te NEKITÁMAD mákospatkót millió teológiai sötét tábornok csördít indul a kolosszus csikorog dörög vonul a kolosszus cinóber szarvak kátrány szemek indigó szájak reng bőg a kolosszus kaucsuk szügyek felcsavart belek bádog gyomrok dalol a kolosszus a szerencsés leugrott kocsi állomás jelezve ablak föl és kiáltások rézhangszerek üvöltése paripák négy felesége csattogott fekete arany bátor mosollyal három a tengerészruhában ujjongva három öngyilkos repül recsegő rózsacsokor kábulttá kitörése alélt sikoltozó kidülledt pályaudvar piros mentőkocsi tülkölése hogy ne ablakból lássa édesem azonban és a üvegszemü futnak kospatkót millió te NEKITÁ kocsonyás hernyói vonulnak tábornok mosolyogva mehetnek fiaim csörömpöl a kolosszus tengelyen forgó kupola fordul gödör lehajló zászlója szétterül piros pikkelyek csillogó cserepek zománcos érmek füstöl tipor hengerel a kolosszus a földtekén van csapnivaló első olyan ebben az emelt arcképével emberből énekelték kommandók kövezethez világon még ital sörtermését hogy a táblához reggelizni abroszt döfödte fölemelkedett
50
füstöl a tábornok csikorgó szekerecsegő kereköhögő menekürtöl a kolosszus a kolosszusnak a járda szélén belapult koponyája lehajolva keresgél millió te NEKITÁMAD mákospatkót miután kiloccsant eszméikkel frissítőt hölgyeknek holdvilágra fejét lehajtja.
51
>>> TIZEDIK SZIMFÓNIA <<<
LARGO
1 Ifjú emlékezet, te lyukas tenyerű pazarló! Míg gondos gazdaként mindent betakar, megóv az ős feledés! Fukar jóságát - öröklétünk el nem vesző hullámgyürüit értenénk szivünkben is, ha ott, ama kútban, igére ige visszhangzana, vagy értelemnek értelme volna.
2 Átlátszó drágaköveket ettünk a szentélyben, oltárterítő felfűzött szegélyét, mint vaj mállott a fogunk alatt, nesztelenül, engedékenyen, majdnem édesen. Fölöttünk ragyogó szemmel, de nézés nélkül, a Kalászos Szűz mozdulatlan alakja. S akár mennyekző, pap nélkül, a tilosban - az ökölnyi köveket én morzsoltam rovarállkapcsommal, a borsónyiakat mellettem térdeplő lepkémnek adtam. A Szűztől nem remegtünk a lopásért: a géniuszoktól viharos templomi térben az ő cinkossága szinte bőrünkön pattogott. De míg áhitattal lakomáztunk, ügyeltünk, ránk ne törjenek a papok, az egyházfiak: átadnának a poroszlóknak, a világi törvénykezésnek, beleinket is kifacsarnák az évezredes gyémántokért. Senki se jött, csak az aki kezdettől és nyilvánvalóan ott volt, a Háromfejű Kutya, ez a villámló boltozat, ezerkorbácsú fekete zuhatag, rab erejű örvény, és összecsapott felettünk.
3 Mikor átléptünk az árkon, a formátlan gőzölgő folyón: hirtelen széledt el az üresség, szinte csengett! Hát ettől remegtünk? A holdvilági mérföldek között egy harcos állt, emberre nem hasonló, se megszokott bálványainkra: csillogó felhő rezes sisakban, de félelem sehol. A bizalmas percek mind hiányzanak, de szomjuság semerre. Odatúl átderengő zöld háló ölén álmukban ölelkeznek a szeretők: ezek is mi vagyunk; hát több esztendő folyik egymás mellett? Aki egy-szál fűzként dalolt és sírdogált, makacsúl, mint az elvérzés a csatamezőn: 52
immár sok-szólamu néma orgona, fenséges csöndbe tárja lombjait, s a csöndnél nem alacsonyabb; járok magam előtt és magam mögött, sietek ezer alakban, eközben fekszem és nem is vagyok; a folyam fehér görgetegbe göngyölte pajzsunkat, termetünket, mint színtelen korallok lépdelünk; emlékeink, szerelmeink fehér zománcba vonva szúnynak ismeretlenül; nem félünk, semmi vesztenivalónk. Egymásra nézünk: nem tudjuk társaink nevét, nem tudjuk önmagunk nevét. Mert nincsen. Mégis zománcpólyáinkba temetve minden megvan, egy rezdülés el nem veszett.
ANDANTE
4 Egyszerre itt meg ott gazdag birodalma! Csaknem és sehol lapátolatlan kincsei! Tegnap-ma-holnap közös kévéje, özönölve örvénylő idők, egy-szál idő helyett! Világ, ahol egyetlen lét helyén minden lehetőség egyszerre vándorol! - De mindez árnyék. A szegény fekélyeseknek hirtelen felszökellve palota épül, a névtelen hadaknak gőzből vár emelkedik, ott élnek számtalan szövevényes időn keresztül, ott gyógyítják fekélyeik; elmennek s visszatérnek, mint a bolygók pályáikon; s aki meggyógyult és fölemelkedett, annak itt minden elolvad mint a jég. A fákon csillagok fakadnak, a szirteken édes szél terem. Csilingelő zsombék fölött kering sok lábatlan madár. Fényes tavak mélyében dajkanép lakik, a gólya ideszáll és jajveszékelő csecsemőt rabol. Varázslók kalibákat tákolnak fönn a tű-csúcsos hegyeken, hová pihenni tér a szomjas Nap s a hűtlen Hold. Meg az öntelt Jupiter és a féllábú Saturnus. És Venus a hóban itt mossa meg tüzes haját, s a gyáva Mars itt edzi fegyverét. A varázslókkal társalognak, akik odaát élnek, mert ezek a hegyek nincsenek. Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés, mely az emberkoponya fátyolán átszűrődve és lecsökkenve, hanggá, tánccá, festett képpé, faragott pillérré porlik az eleven nyomoruságban.
5 Fenn a semmi bástyái - s a tükröződő semmi börtöne alattunk. Ó elhagyott alakjaink, ti szétrongyoltak! Míg jön és megy az ember, naponta kikelő kísértetei bolyonganak. Naponta visszatérő kísértetei gyötrik az embert. Az élő test fűtött kemence, odaszállnak melegedni, kezükben fújtató, szítják a tüzet, és lángolunk és jajgatunk, de tikkadásunk megkönnyebbül, ha új kísértet-rajokat szülünk. Kikelnek sóvár kínjainkból, mint 53
trágyából a légy; kezüket összedörzsölik és fúlánkjukat hegyezik. Lepedőnkön láthatatlan gyíkok, békák nyüzsögnek, esténként beléfekszünk, vérünkbe bújnak és szaporodnak, belénk dögölnek és nyálkásan szétrohadnak. Oltalmazz, Szűz, a pokoltól! És oltalmazd elűzött, epedő alakjaimat: jaj ahol maga Mária kitaszítja és eltemeti Máriát! Oltalmazd, akik alakjaimra fonódtak, velük egyesültek. Oltalmazd förtelmes családjainkat, a sok-milliót, akik mindenféle testben járnak-kelnek, ágasbogasan lombosodnak: az egész teremtést! Akárhová vonulok, léptem alatt üregesen kong a talaj és reng a föld: ott éhezik, lázong, jussát hajtogatja nemvállalt önmagam serege; szemük éhségtől lyukas, saját húsukat lerágják, mert testemet elvontam tőlük: mind átkozottak, csakis énmiattam! Kinek és mit feleljek értük, az én mentségemre és az ő szabadulásukért? A kísértetek kísérnek. Körüldongják rohadékomat, mikor már nem vagyok. A formátlan gőzölgő folyó az eszméletet elsodorja, de azok átzizegnek fölötte, kis fegyveres bögöly-raj. Az ismeretlen partokon árnyékomban gubbasztanak hűségesen. Suhannak elmaradt jövőmben a rejtett sikátorokban. Ha bármelyik világon még talán szemet nyitok, táruló csecsemő-pillantásomra lecsapnak, isznak belőle égetőn, s apró tapadókorongjaikról rámcsügg a sorsom rettenetes inge: „Te szőtted, a tiéd.” S ha csontom alá kopva, messzi ürességből érkezem sokszoros fagyon és izzáson keresztül, már nem is valaki, csak élettelen rideg meteor: ők rajtam tapadnak ős dermedtségben és várnak az enyhe sugárra, hogy megmozdítsák majdnem öröktől-fogva étlen sejtjeik. Nincs ellenük más, csak a teljes megsemmisülés. Nyeletlen fejsze vas nélkül: ez ahová nem döfhetik fúlánkjukat.
PRESTO
6 Szárnyak a szívben, a szívben, a szívben! A fekete viharokon át a világok arany kapujáig! Meztelen indultam s az utak örege csupa bíborba takart: nosza hordjátok magatok testén a pazar köntöst, a tüzes köntöst; ime csordultig bennem a méz, meg a bor, meg a hús; nem vágyakozom soha többé, nem iszonyodom soha többé; teli bárkával jöttem: kirakom a mézet, a bort, meg a húst, felgyujtom a vázat. Állataim négyoldalt körülállnak s a fejüket elfordítják. A világ négy sarka lobog, s akár a cserép, izzottam a lángban: végre kiégtem. Hántsd le a bőrömet ágytakarónak, fejtsd ki az inaimat ostorszíjnak, fűzd fel a csigolyáimat asszonyi dísznek, fald fel a húsomat, idd meg a véremet, ejtsd el a szivemet a kóbor ebeknek, puszta helyemről űzd el a lelket.
54
7 Mert valahányunkat hivogat egy ajk, s a világok zsongva felelnek.
55
>>> TIZENEGYEDIK SZIMFÓNIA <<<
CSILLAGZENE végtelen vonalak hatalmas árama gomolygó benti éj örvénylő irama hatalmas gomolygó vonalak benti éj zárt kapcsú híd-ívek messzi kék karmai vonalak zárt kapcsú végtelen benti éj gomolygó messzi kék híd-ívek irama végtelen vonalak hatalmas árama eleven hulló kő tágra nyílt éneke híd-ívek gomolygó vonalak karmai zárt kapcsú tágra nyílt éneke végtelen messzi kék benti éj hulló kő irama gomolygó benti éj tágra nyílt éneke örvénylő irama hatalmas árama halálos nagy madár halovány árnyon át eleven híd-ívek örvénylő vonalak hulló kő messzi kék benti éj végtelen nagy madár tágra nyílt karmai eleven híd-ívek örvénylő irama karmai halovány nagy madár messzi kék éneke gomolygó benti éj hatalmas árama vezérlő csillagod kioltja mécsesét zárt kapcsú híd-ívek tágra nyílt éneke eleven hulló kő vezérlő csillagod kioltja mécsesét halálos nagy madár halovány árnyon át örvénylő végtelen zárt kapcsú hulló kő gomolygó mécsesét kioltja nagy madár eleven benti kék halálos hulló kő örvénylő irama vezérlő csillagod hatalmas árama
KÖRSÉTA Lombos kékségben kering az éden, és a levegő elrejti villámait, forrás buzog itt, mellette oszlop, mögötte tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog hiányzó fellegében, mennyi madár 56
surrog s dalol, a soktól egyet se látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind napsugár-simogatásé, mindannyi egybe összefonódott a napos pillanat csillagává itt és most, közel a forrás, távolabb a tölgyfa és az oszlop, kering az éden lombos kéken, ahogy körbe halad a séta, következik a tölgyfa, elfordul a forrás és magasúl az oszlop, lassú lépések ütemében, a hely sátoroz a fényben és a pillanat tarka csillaga átüt a napsütésen, míg kanyarog a séta, előlép a fehér márvány oszlop, arrább a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és madár rikít, mind napsugár-simogatásé itt és többször, kavicsokon lépések íve csikordul, elől a tajtékzó forrás, csökken az oszlop, emelkedik a tölgyfa, terük körben kibomolva s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi a séta-forgás, könnyen álomba merít itt és bármikor, míg a levegő behúzza karmait és lombos kékségben kering az éden, ime az örök forrás középen, jobbról az oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.
IRAM Suhan éjféltájt, viszi lámpáját laza felhőben, mit a fény jár át, habon eltáncol, fedi rőtbársony s lila légfátyol, hol a tengerpart fordul a hegy alatt, mit a víz megmart, fut a fenyvesben meg a tisztáson de te honnan kelsz? hogy a tengeri szél sose fodroz a lepleden, árnyékod sose vonul a habok pásztáin tova, se a part kúp-sora, se a sivatagi tér nem az árnyad helye, sem az alakod nyoma, mégis a völgyben a suta hajlékok szerelem-paloták, ha te megjöttél, mennyei, hova tűnsz? mi a szándékod 57
rőzsetűzünkkel, ahonnan a láng foga lebegő lépteidig fel sosem ér, sem a parazsak, e tüzidarazsak, e rózsák, csak az üszkök, a hült pernyék hamupora, csak a bánat, vágy, fekete mohóság meztelen égi való, hova hívsz haza? halad éjfélben, hol a fellegben, hol a felhőn túl, lepi menny-katlan, tere bontatlan, maga rejtetlen, szive befödetlen, szeme álmatlan, kegye akaratlan, heve hihetetlen, neve sértetlen, szava mondatlan, vágya segíteni áldatlan - soha míg vaslánccal leszegik a bikafejet és patkány s csiga őrzi a kincseket és disznóvér eteti a gyerekeket, a nagy istennő addig mostoha.
CSILLAGZENE FINALE végtelen ragyogó fonalak árama ragyogó végtelen árama fonalak fonalak árama ragyogó végtelen benti éj forrongó zuhatag dallama forrongó fonalak dallama ragyogó zuhatag végtelen benti éj árama ragyogó dallama fonalak zuhatag végtelen árama forrongó benti éj kinti nap híd-ívek messzeség karmai híd-ívek zuhatag forrongó messzeség benti éj karmai kinti nap dallama végtelen kinti nap árama fonalak messzeség ragyogó karmai híd-ívek vezető csillagod oltja el sugarát csillagod forrongó ragyogó vezető fonalak sugarát messzeség oltja el zuhatag eloltja csillagod végtelen sugarát híd-ívek vezető karmai forrongó fonalak benti éj kinti nap ragyogó zuhatag benti nap kinti éj eloltja vezető sugarát dallama végtelen messzeség csillagod árama
.oOo. 58
