Vörös pöttyös könyvek. S p i r i t B l i ss. S pirit

Találd meg a fénysugarat… „Vezetés közben azon járt az eszem, hogy mit is fogok mondani, ha odaérek a megadott címre, de semmi értelmes nem jutott eszembe. ’Szia, emlékszel rám? Tudod, körbe vagyok véve egy csomó emberrel, aki istenként imád, de én nem akarok isten lenni, csak egy átlagos srác. Lennél a barátom?’ Magamra fintorogtam a visszapillantó tükörben. Szánalmas vagyok…” Adam Swanson, a fiatal színész hirtelen kerül rivaldafénybe. Fogalma sincs, hogyan kezelje a magánéletében vájkáló újságírókat, a paparazzikat a messze hordó fotós puskáikkal meg a mindent elhomályosító vakuikkal, és a fülébe sikoltó rajongókat. És ha ez még nem lenne elég, ijesztő furcsaságok is történnek vele. Baljós üzeneteket, telefonhívásokat és ajándékokat kap, és valaki mintha minden lépéséről tudna… Egyetlen reménysugárként érkezik az életébe Camilla Jones, a fiatal festőlány, akinek semmi köze a sztárok világához, mégis bezárkózva éli az életét egy múltbeli titok miatt.

S pirit B liss

Vajon sikerül megtalálniuk a boldogságot? Le tudják-e győzni együtt a valódi világ emberi démonait, vagy elbuknak a harcban? Csillogás, pompa, gazdagság. Vér, szenvedés és magány. Lásd meg az igazi Árnyékvilágot! Mert a valóság is lehet olyan borzongató, mint a fantázia… Tizenhat éves kortól ajánlott 2 999 Ft

Vörös pöttyös könyvek

élményt keresőknek – pont neked

arnyekvilag_bori.indd 1

rémületes

S p i r i t B l i ss

2010.11.24. 12:55

Spi rit Bl iss

Árnyékvilág

•1•

•2•

Spirit Bliss

Árnyékvilág

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010 •3•

Írta: Spirit Bliss Szerkesztette: Hegedűs Noémi, Katona Ildikó Borító: Szlanyinka Gabriella ötletei alapján kivitelezte Varjú Tímea Copyright © Hujder Adrienn, 2010

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 297 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden­ Fe­le­lős ve­ze­tő: Hunya Ágnes Min­den jog fenn­tart­va, be­le­ért­ve a sok­szo­ro­sí­tás, a mű bőví­tett, il­let­ve rö­vi­dí­tett ki­adá­sá­nak jo­gát is. A ki­adó írás­be­li en­ge­dé­lye nél­kül sem a tel­jes mű, sem an­nak ré­sze sem­mi­lyen for­má­ban – akár elekt­ro­ni­ku­san vagy me­cha­ni­ku­san, be­le­ért­ve a fény­má­so­lást és bár­mi­lyen adat­tá­ro­lást – nem sok­szo­ro­sít­ha­tó. •4•

Szeretett Olvasóimnak, mert engem ők segítettek ki az Árnyékvilágból a fényre.

• Kedves Olvasó! Köszöntelek a világomban. Remélem, kellemes perceket szerzek neked, és élményt jelent majd az olvasás. Mielőtt belekezdenél, és még nem tetted meg, kérlek, lájkolj itt: Spirit Bliss Árnyékvilág A Facebookon ez a könyvklubom. Köszönöm Jó olvasást! :) Spirit

•5•

•6•

1. fejezet

Parfüm Adam és egy profi Éva! Adam Swanson, a Sunrise sztárja és Hilary Sweety, a pornóvilág új üdvöskéje együtt élvezték a vancouveri éjszaka örömeit egy luxusszállodában. A hölgy alig pár hónapja arról lett híres, hogy elcsavarta Gordon Mallory miniszter fejét, akinek a házasságába és a karrierjébe került a kis irodai affér. A lenti képek bizonyítják, hogy Adam Swanson is felkerült Hilary listájára. Az alkalmi párt a hotel liftjéből kiszállva sikerült lekapni, a szálloda egyik névtelenségbe burkolózó dolgozója pedig úgy tudja, közös szobában töltötték az éjszakát. Vajon tudott valami újat mutatni a pornósztár Adamnek? (Részlet a Go! című magazinból.)

Adam: A baseballsapkámat a szemembe húztam, és bár napszemüveg is volt rajtam, a biztonság kedvéért lehajtott fejjel léptem be a liftbe. Alig aludtam az éjszaka – a másnapi forgatás járt a fejemben.

•7•

Mikor a kilencediken kinyílt az ajtó, behúzódtam a lift sarkába. Nem néztem fel – nem igazán érdekelt, hogy kik szállnak be, csak minél előbb ki akartam jutni az épületből, hogy aztán kocsiba ülhessek. Oda kellett érnem a sminkpróbára tizenegyre. Persze, elnéznék a késésemet, sőt, valószínűleg meg sem említenék, de nem szerettem visszaélni a hírnevemmel. Az éles sikolytól hirtelen összerezzentem. Reménykedtem, hogy nem nekem szól, de valahogy éreztem, hogy hiába. – Adam? Adam Swaaansooon? – hatolt felém kíméletlenül a visítás (mint mikor körömmel karcolják a táblát). – Nézd, ő az! – Óvatosan pillantottam fel. A lány huszonkét év körüli lehetett, magas, szőke, nagy mellekkel. Az öltözéke egy miniszoknyának szánt vékony textilcsík, feszülő top és magas sarkú bőrcsizma. Mellette egy szintén elég kihívó öltözetű, pár évvel fiatalabb, barna lány álldogált. A sminkjük valószínűleg többet nyomott, mint ők maguk. – Ugye, te vagy az? – kérdezte. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy hazudok, de nemigen hitték volna el úgysem. Nagyot sóhajtottam, és bólintottam. – Tudtam! – örvendezett. A lift kijelzőjére pillantottam. Mintha lassítva mutatta volna az egyre csökkenő számokat. Nyolc… hét… hat… – Kaphatok egy autogramot? – Persze. – De aztán leszakadtok rólam, remélem… Megtapogattam a zsebeimet, hátha találok tollat valamelyikben. Szerencsére a kabátom felső zsebéből előkerült egy, de nem volt mire írnom. – Nincs valami papírotok? – kérdeztem, mire egy széles mosoly volt a válasz. – Azzal sajnos nem szolgálhatunk, de írj csak nyugodtan ide… Döbbenten figyeltem, ahogy a szőke lejjebb húzza a topját, és a félig előbukkanó halmokra mutat. Basszus, ilyen nincs… – fojtottam el egy nyögést, miközben igyekeztem újraindítani az agyamat. Gyorsan •8•

odafirkantottam a nevem a bőrére, hogy a toll is alig érintse, aztán visszahúzódtam a sarokba, remélve, hogy már békén hagynak. Nem volt szerencsém. – Figyu… – lépett közelebb hozzám a szőke. – Van egy szobánk a kilencediken. Nincs kedved feljönni bulizni egy kicsit? – mutatóujjával végigsimított az arcomon. Idegesen rándultam össze. Túl sok ez a rajongásból… – Sajnálom, de nem érek rá – próbáltam elővenni a legudvariasabb modoromat. – Ó, és később? Itt leszünk még két napig… – nézett hátra a barnára, aki csábosan pislogott rám. Más talán kihasználta volna a lehetőséget a helyemben, de én nem ilyen vagyok. Leginkább csak azt akartam, hogy békén hagyjanak. – Köszönöm, de szörnyen elfoglalt vagyok. Tudjátok, forgatás meg minden… – hadartam, és ismét a kijelzőre pillantottam. Négy… három… kettő… Levettem a napszemüvegem, és fáradtan megdörzsöltem a szememet. A szőke elgondolkozva mért végig, az arcára rosszalló kifejezés ült ki. – Tényleg meleg vagy? – kérdezte olyan hangon, mintha épp emberöléssel vádolna. Bosszúsan rándult meg a szám széle. Hallottam már ezekről az ostoba pletykákról – azóta terjedtek el, mióta elvállaltam egy biszexuális újságíró szerepét egy művészfilmben –, de nem értettem őket. Nem vagyok hajlandó minden lábaim előtt heverő nővel ágyba bújni, oké. De miért jelentené ez, hogy a férfiak érdekelnek? – Azt hiszem, ez nem rád tartozik… – morogtam összeszorított fogakkal. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Szóval igen… – húzta el a száját. Földszint… Mélygarázs… Az ajtó végre kinyílt – bár ez az apró mozzanat is mintha hosszú percekig tartott volna. •9•

A vaku fényétől egy pillanatra csak vibráló köröket láttam magam előtt. A kezem az arcom elé tartottam, és semmivel sem törődve haladtam a parkolóhely felé, ahol az autóm állt. Közben folyamatosan hallottam a gép kattogását. Gyorsan előkerestem a zsebemből a kulcsot, és megnyomtam a nyitógombot, aztán felrántottam az ajtót. Ahogy beültem a vezetőülésre, már indítóztam is. A motor halkan felhörgött – a hírnév előnye, hogy legalább a leg jobb kocsikat vezetheti az ember promóciós célzattal. Körbenéztem, nehogy elüssek egy fotóst vagy egy rajongót – az kéne még, hogy főcímben jelenjen meg, hogy irtom őket –, aztán gázt adtam. Fogalmam sem volt, honnan tudták meg, melyik szállodában lakom, de eldöntöttem, hogy még aznap délután szerzek valami más helyet, ahol meghúzhatom magam. Mostantól úgysem lenne nyugtom itt. Épp félúton voltam a stúdió felé, mikor megszólalt a mobilom. A fülhallgató egyik felét a fülembe dugtam, és megnyomtam a megfelelő gombot. – Igen? – szóltam bele a mikrofonba. A vonal másik végén csend volt egy ideig, aztán kattanást hallottam – letették a telefont. Sóhajtva fékeztem le a pirosnál. Mostanában nem ez az első ilyen hívásom, pedig már többször is cseréltettem számot, de hát, úgy tűnt, a fanatikusabb rajongók számára nincs lehetetlen. Mikor ismét meghallottam a megszokott csengőhang dallamát, gondoltam, fel sem veszem, aztán a kijelzőn megláttam, hogy Peter Summers, az ügynököm keres. – Szia, Pete! – köszöntem. – Csak figyelmeztetni akartalak, hogy ne felejtsd el a ma estét! – szólalt meg a hangja a fülemben. Egy pillanatig csendben agyaltam, mire is gondolhat… – Uh… A Valentino-parti… – nyögtem fel kétségbeesve. Pedig már elterveztem, hogy korán ágyba bújok, és kialszom magam. A francba… • 10 •

– Ugye, nem felejtetted el? Adam! Aláírtad a szerződést! A fotózás mellett az is benne volt, hogy megjelensz egy hónapig a hivatalos eseményeiken, mint reklámarc. – Peter hangja elég ideges volt ahhoz, hogy tudjam, fontos, hogy elmenjek. Egy per, pillanatnyilag, nem hiányzott nekem sem. – Ott leszek – feleltem. Aztán a hangom kissé elbizonytalanodott. – Mikorra és hol is pontosan? – Adam, az istenért! – csattant fel Pete, aztán hallottam, hogy vesz pár mély lélegzetet. – Ahogy azt már tegnap is mondtam, úgy körülbelül millió plusz még egy párszor, hétre kell elkészülnöd, és a cég küld érted egy autót a szállodához. – Oó… – haraptam be a számat, miközben sebességet váltottam. – Oó? Mi oó? Ne akard, hogy agyérgörcsöt kapjak! – Szinte láttam magam előtt, ahogy Peter feje egyre vörösebb és vörösebb lesz, és tényleg elkezd lüktetni egy apró ér a halántékán. Szegényt heti két-három alkalommal rendszeresen kikészítettem. Persze, nem szándékosan. Egyszerűen csak feledékenyebb vagyok, mint az átlag. Peter, mikor épp nem idegeskedett, folyton azzal cukkolt, hogy majd akaszt egy kis bilétát a nyakamba a nevemmel és a telefonszámával, hogy ha egyszer teljes emlékezetkiesésem lenne, nehogy elvesszek. – Az újságírók megtudták valahonnan, hol lakom… Úgy terveztem, hogy átmegyek egy másik szállodába – magyaráztam. – Foglalok neked egy szobát a Heathman Lodge-ban, és elintézem, hogy oda küldjék a kocsit. De ne felejtsd el! És öltözz fel rendesen! Öltöny, nyakkendő! – Oké… – morogtam kedvetlenül. – Nyakkendőt is! – ismételte meg szigorúan. – Igenis, anyuci… – fintorodtam el. Nem mintha látta volna… • 11 •

– Remélem, a sminkpróbára odaérsz időben… – váltott hirtelen témát. – Tudod, hogy a munkából nem szokásom késni – kanyarodtam le az egyik utcánál, aztán megint megálltam a piros lámpa előtt. – Még négy sarok, és ott leszek. Viszlát, Pete! – köszöntem el. Ő még mormogott valami olyasmit, hogy ha mégis elkések, meg leszek nyúzva, majd kinyomtam a telefont. A stúdió előtti sorompónál intettem a biztonsági őrnek, aki azonnal átengedett. Leparkoltam a kijelölt helyemre, aztán megindultam a C épület felé, ahol a sminkpróbák folytak. Azon a pár méteren vagy húsz ismerősnek köszöntem vagy intettem, de végül szerencsésen – és időben – megérkeztem a sminkszobához anélkül, hogy bárki megállított volna. Jólesett hátradőlni a kényelmes székben. Az előző Sunrise-filmben már dolgoztam Stephanie-val, és tudtam, hogy jól végzi a munkáját, így teljesen rábíztam magam. Elővette a zselét, balzsamokat és egyéb piperéket, amiknek a nevét sem igazán tudtam, aztán belőtte a hajamat, Lilith pedig kisminkelt. Egy jó óra múlva, mikor végeztünk, megjelent Loree – ő volt a felelős azért, hogy átkísérjen a másnapi forgatás helyszínére. Megnéztünk pár kamerabeállást, hogy lássuk, honnan kell majd világítani, aztán aznapra végeztem is – korábban, mint gondoltam. Elvigyorodtam, ahogy az órámra pillantottam – még volt egy csomó időm hétig. Vár a jó puha ágy… Camilla: Izgatott és rémült voltam egyszerre. Ha Julie nem lett volna velem, valószínűleg otthon maradok. Nem mintha nem lettem volna kíváncsi, milyen is egy ilyen parti, de mégis inkább féltem, hogy nagyon nem fogok odailleni. Tegnap este elhatároztam, hogy nem stresszelek • 12 •

semmin, mert nincs értelme. Úgy megyek oda, mintha csak a boltba mennék le. Végül is nincs vesztenivalóm, nem igaz? Még ha hülyét csinálok magamból valahogy, akkor is hazajövök, és soha az életben nem találkozom többet azokkal az emberekkel, akik előtt leégtem. Persze a múló idővel arányosan csökkent a magabiztosságom, és mostanra szinte teljesen elpárolgott. Soha nem voltam egy társasági ember, ilyen kaliberű eseményre elmenni pedig még az álmaimban sem fordult elő. Igazából kizárólag Julie unszolására jelentkeztem arra a pályázatra, amivel végül megnyertem ezt a lehetőséget, és ő valahogy lelkesebb volt, mint én. Próbáltam átvenni a jókedvét, és leküzdeni a rettegésemet. Ez nem egy diszkó lesz, ahol üvölt a zene, nagy a tömeg, az emberek nagy része ittas – jobbik esetben, a rosszabbikban szívott valamit, vagy be van lőve –, és a cigarettafüstöt vágni lehet. Talán mégis élvezni fogom… – Nézd, hát nem csini? – emelte fel Julie a ruhát, amit ő választott ki nekem estére. Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. Tényleg szép ruha volt, csak éppen nem rajtam. Elöl túl kivágott, alul pedig túl rövid – legalábbis, az én ízlésemnek. Ettől is féltem… Kényelmetlenül fogom érezni magam egy ilyen ruhában. És a cipő… Bele sem mertem gondolni, hogy fogok csámpázni benne. – Na, gyerünk! Indulás fürdeni, aztán megcsinálom a hajadat! – adta ki az utasítást Julie. Már előre szörnyen fáradtnak éreztem magam. Nem az én műfajom órákig a tükör előtt cicomázkodni. Egyszerű ruhákat – általában farmert és valami nőiesebb felsőt – hordtam, alig sminkeltem magam, hosszú, barna hajamat pedig vagy kibontva hordtam, vagy összefogtam egy egyszerű csattal. A fürdés végül mégiscsak jót tett. Kicsit frissebbnek éreztem magam, és Julie csacsogása is elterelte a figyelmemet arról, hogy mire vállalkoztam ma este. Miután végzett a hajammal, megkönnyebbültem • 13 •

– tartottam attól, hogy túl extravagáns frizurát készít nekem, de végül csak könnyedén felfogta a tincseimet pár hajtűvel. Hihetetlen módon egészen jól néztem ki. Már a lehetőségeimhez képest... Miután kisminkelt és felvettem a ruhát, az összhatás is egész elfogadhatónak bizonyult. Gyorsan ő is összekapta magát, aztán félpercenként az ablakhoz rohant, hogy figyelje, mikor érkezik már meg a kocsi, amit állítólag értünk küldenek – valahol titkon reménykedtem egy durrdefektben vagy valami hasonló bakiban, ami miatt elakad útközben. Aztán végül negyed hétkor mégiscsak begurult a kis ház elé, amit közösen béreltünk. Egy félév után, amit a Városi Művészeti Iskola kollégiumában töltöttem, nekiálltam albérletet keresni. Csak egy kis lyukra vágytam, ahol meghúzhatom magam, de helyette egy igazi otthont és egy tökéletes lakótársat találtam. Julie-val pont passzolt a személyiségünk, mert tökéletes ellentétei voltunk egymásnak. A nyitott álmodozó és a zárkózott józan. Julie csacsogása felvidított, ha épp magam alatt voltam, és nem hagyta, hogy az életemet a négy fal között töltsem – ha rajtam múlik, biztosan remeteként vonultam volna el a világtól. Én pedig cserébe a földön tartottam őt, ha valami miatt túlságosan elragadtatta volna magát. Az út nem volt túl hosszú, mégis úgy éreztem, sosem érünk oda. Nem mintha bántam volna, viszont kitört a frász, mikor Julie összevissza kezdte nyomogatni a gombokat, amik az autó ajtajába voltak beépítve – az egyik egy minibárszerűséget tárt a szemünk elé, a másik pedig egy apró tévét kapcsolt be. Attól féltem, hogy elront valamit, és a gatyánk – vagyis a mi esetünkben bugyink – is rámegy arra, hogy kifizessük a károkat. Szerencsére az autó épségben megérkezett az épület elé, amiben a partit tartották – és nekem is sikerült visszafognom magam, és nem megfojtani a legjobb barátnőmet. • 14 •

Ahogy az előtérbe lépve megláttam azt a sok gyönyörű, modellnek tűnő nőt, ki akartam fordulni az ajtón, de Julie belém karolt, és maga után húzott. Átadtuk a meghívónkat a biztonsági őrnek, és a legnagyobb sajnálatomra simán bejutottunk. Odabent a falak mentén asztalok álltak megrakva mindenféle étellel és itallal, az ajtóval szemben egy dzsesszbanda játszott halkan valami kellemes dallamot, és mindenki mászkált és beszélgetett. Julie izgatottan suttogta a fülembe az összes híresség nevét, akit csak felismert, aztán egyszer csak felsikkantott. Ijedten ugrottam egyet, majd igyekeztem láthatatlanná válni, mivel a körülöttünk lévők mind minket bámultak – a legrosszabb rémálmaimban szokott ilyesmi történni velem. – Az ott Adam Swanson! – mutogatott az egyik asztal felé. Emlékeztem rá. Julie megnézette velem a filmet, amiben szerepelt. A címe nem jutott eszembe, de azt tudtam, hogy a srác jól játszott benne, és tetszett. – Menjünk oda autogramért! – próbált meg feléje húzni. Láttam, hogy Adam zavartan pislog ránk, ahogy közeledünk, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy elefánt, aki betrappolt azok közé a bizonyos porcelánok közé. – Várj… – cövekeltem le. Julie meglepetten torpant meg. – Mi az? – Én inkább nem… – motyogtam neki. – Leülök valahová, fáj a lábam. Te csak menj, ha szeretnél… – Biztos? – kérdezte tétovázva, hol rám, hol álmai színészére pillantva. – Persze – bólintottam. – Valahol arra leszek – mutattam az ellenkező irányba. – Majd megkeresel később. – Oké, mindjárt jövök! – ígérte gyorsan, aztán Adam után iramodott, aki közben menekülőre fogta a dolgot. • 15 •

Bár eredetileg csak kifogásnak szántam, tényleg fájt a lábam. Átvágtam a tömegen, de sehol nem láttam egy szabad széket sem, ahová leülhetnék egy percre. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a mosdót – ott csak van egy üres fülke, ahol meghúzhatom magam egy kicsit. Kiosontam az oldalajtón, aztán tétován körbenéztem. Elmosolyodtam, mikor észrevettem, hogy mégsem kell az illemhelyet igénybe vennem. Nem messze tőlem nyitva volt egy terem ajtaja, és ahogy bekukkantottam, megláttam néhány asztalt és széket. Körülnéztem a folyosón, aztán átosontam, és leültem az egyik sarokban lévő székre, amin kintről senki sem láthatott meg. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy lerúgom a cipőmet is, de aztán visszafogtam magam. A karomat kinyújtva az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet. Odakintről beszűrődött a zene, én pedig halkan dúdolgatni kezdtem, hogy lefoglaljam magam. Körülbelül negyedóra alatt felismertem, hogy ez a hely és közeg tényleg nem nekem való – ahogyan eredetileg is gondoltam. Nem tudtam mihez kezdeni a sok ismeretlen – és túl előkelőnek látszó – emberrel. Egyszerűen nem volt merszem szóba elegyedni velük, de még ha össze is szedtem volna magam, nem lett volna mit mondanom nekik. És különben is, irtózom a tömegtől… Elfojtottam egy ásítást, és tovább hallgattam a zenét. Néhány perc múlva halk lépések hangzottak fel, aztán hallottam, hogy valaki a közelben kihúz egy széket. Meglepetten néztem fel, és elkerekedtek a szemeim. Adam Swanson két asztallal mellettem ült, a kezébe temetve az arcát. Valószínűleg, nem vette észre, hogy én is itt vagyok… Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. Maradjak csendben, hátha nem vesz észre? Úgysem lenne olyan szerencsém, és akkor kínos volna, hogy nem szóltam neki, csak bámultam. Vagy próbáljak • 16 •

meg kiosonni csendben? Ezt az ötletet azonnal el is vetettem, rám a csendes osonás nem volt túl jellemző – anyám állandó mondata, miszerint „Ne csoszog j, mint egy agg nénike!”, bizonyította ezt. Egyetlen lehetőségem maradt. Halkan megköszörültem a torkomat. Adam hirtelen kapta fel a fejét, és egyenesen rám pillantott. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik. Lassan felálltam a helyemről. – Bocsánat… Nem akarok zavarni, én már… itt sem vagyok… – motyogtam akadozva, aztán botladozva elindultam az ajtó felé. – Nem – torpantam meg. – Te voltál itt előbb… Majd én megyek… – állt fel egy sóhajjal Adam. De látszott, hogy nem nagyon kívánkozik vissza a társaságba. – Talán elbújhatnánk itt mindketten… – ajánlottam fel, bár fogalmam sem volt, miért szólaltam meg egyáltalán. Egyszerűen csak el kellett volna menekülnöm, mielőtt kínos helyzetbe keverem magam, mint általában. Adam gyanakvó tekintettel mért végig. – Sajnálom, de nem hinném, hogy kedvem van most bárkivel is beszélgetni – felelte. – Nem kell beszélgetnünk – vontam meg a vállam. – Csak visszaülök oda a sarokba. Semmi kedvem nincs kimenni innen – húztam el a számat. Tényleg csak arra vágytam, hogy békében elüldögélhessek a székemen. Nem akartam Julie szórakozását elrontani azzal, hogy hazarángatom már most. Biztos voltam benne, hogy ő feltalálja magát odakint. – Oké – nyögte ki Adam kissé megrökönyödve. – Oké – feleltem, és visszaindultam a helyemre. Csendben visszahajtottam a karomra a fejemet, és becsuktam a szemem. Megpróbáltam megfeledkezni arról, hogy nem vagyok egyedül. – Miért nem akarsz velem beszélgetni? – hallottam hirtelen a kérdést. Értetlenül pislogtam Adamre. – Te mondtad, hogy nincs kedved hozzá… • 17 •

– Igen, tudom, de… – megrázta a fejét. – Akkor is furcsa… Általában az emberek mindig akarnak tőlem valamit. Beszélgetni, megérinteni, autogramot, bármit… – Nekem nem kell semmi tőled. Csak egy kis nyugalomra vágyom. Ennyi az egész – sóhajtottam. Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni Adam. Úgy volt, hogy csak csendben üldögélünk. Semmi beszélgetés… Akkor most miért kérdez ilyesmiket? – Nem kedvelsz engem? – összeráncolta a szemöldökét. Murisan nézett ki ilyen gondterhelt arccal, majdnem elnevettem magam. Végül megpróbáltam komolyan válaszolni. – Nem is ismerlek. – Nem tudod, hogy ki vagyok? – kerekedtek el a szemei. Bosszúsan felsóhajtottam, kezdett fájni a fejem a kintről beszűrődő zajtól. Szívesebben pihentem volna keresztkérdések helyett. – De, tudom, hogy ki vagy. Csak épp, akkor sem ismerlek. Nem tudok rólad az égvilágon semmit a neveden és a munkáidon kívül. Vagyis nem tudom eldönteni, hogy méltó vagy-e arra, hogy kedveljelek. Ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy nem kedvellek, csak azt, hogy egy idegen vagy a számomra – próbáltam megmagyarázni. – Sajnálom, de nem vagyok az az őrült rajongótípus, aki a nyomodban akarna lihegni – visszahajtottam a fejem a karomra, jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekintem a „Miért nem imádsz, és heversz a lábaim előtt?” című beszélgetést. Miért hiszik azt a jó pasik, hogy minden lánynak utánuk kell epednie? Csak azért, mert szívdöglesztően néz ki és híres, nem fogom csorgatni utána a nyálam – legalábbis nyíltan semmiképpen. Elfintorodtam. – Hogy hívnak? – Hallottam meg körülbelül félpercnyi csend után. Ismét sóhajtottam egyet. Azt hiszem, a „nem beszélgetünk, csak pihenünk” tervemnek annyi. • 18 •

– Camilla – feleltem. – Mit keresel itt, Camilla? – Ahogy kimondta a nevemet, önkéntelenül is megborzongtam. – Jó kérdés… Fogalmam sincs – kuncogtam fel. Olyan mosolyt villantott rám, amitől a szívem hevesebb ritmusra váltott. Ne nézz rá! Fordítsd el a fejed! Most! – győzködtem magam vagy fél percig, mire képes voltam engedelmeskedni a belső hangnak. – Egy pályázaton nyertem a meghívókat, és a lakótársam rávett, hogy jöjjünk el – folytattam, csak hogy eltereljem a figyelmemet. – A lány lila ruhában, aki végigüldözött két folyosón? – húzta el a száját. – Igen, bocsánat. Általában normális… – Kétkedő pillantására hozzátettem. – Nagyjából… – Megint felnevetett. – Milyen pályázat volt? Zavartan pislogtam rá. A nevetése egyszerűen elkábította az embert. Kezdtem érteni, hogy miért rohangálhatnak utána a rajongók. – Amin ezt nyerted. – Ó, egy képzőművészeti pályázat. Parfüm jeligére kellett alkotni valamit. Készítettem egy festményt… – meséltem. A képemen egy gyönyörű szellemnő állt, a teste mintha levegőből lett volna (ő jelképezte a parfümöt). Körülötte egy rét ezernyi színes virággal, amikből a lélegzetével szívta magába az illatanyagokat. Az egész kép misztikus, derengő és légies volt. A hátteret a színek kavalkádja jellemezte, míg a középpontban a halványkék árnyalatok domináltak. Igazából, nem ez lett életem legjobb képe; nem is hittem volna, hogy kiválasztják. Csak azért küldtem be a pályázatra, mert nem akartam, hogy Julie tovább nyaggasson. – Festesz? – Mintha az érdeklődés jelét véltem volna felfedezni a szemében. • 19 •

– Váo, gyors felfogás! – húztam el gúnyosan a számat. – Hány éves vagy? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzésemet. – Nem mondták még neked, hogy nem illik ilyet kérdezni egy nőtől? – Elnézést… Igazad van – biccentett bocsánatkérően. – Egyébként huszonegy – feleltem. Végigmért, én pedig zavartan hajtottam le a fejemet. – Most meg mit bámulsz? – nyögtem ki. – Nem látszol annyinak. Maximum tizennyolcnak… – Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek kéne-e tekintenem. – Inkább csak megállapításnak – eresztett meg egy féloldalas mosolyt. – És te? Hány éves vagy? – kérdeztem vissza. – Huszonhárom – felelte azonnal. Én is ugyanolyan leplezetlenül végigjárattam rajta a tekintetemet, mint az előbb ő rajtam – most legalább volt rá ürügyem. Azt hiszem, ez szórakoztatta, mert alig bírt elfojtani egy mosolyt. Rövid, barna tincsei kuszán meredeztek mindenfelé, mintha épp most kelt volna ki az ágyból – lehet, hogy meg kellene említenem, hogy már régen feltalálták a fésűt –, kékesszürke szemei álmosnak tűntek, és az arcát körülbelül egynapos borosta fedte – úgy látszik, a borotvával sincs közeli ismeretségben. – Nem látszol huszonháromnak. – Felvonta a szemöldökét. – Maximum huszonkettő és félnek. – Felkuncogott. Hirtelen csiklandást éreztem az oldalamnál – összerezzentem. A vállamon lévő kistáskához kaptam, és vadul turkálni kezdtem benne. Végül megtaláltam, amit kerestem – a mobilomat. – Bocsánat, a lakótársam az – kértem elnézést Adamtől, aztán fogadtam a hívást. – Igen?

• 20 •

– Merre vagy? – hallottam meg Julie csalódott hangját. – Képzeld, Adam Swanson teljesen eltűnt. Hiába keresem… A mosdó környékén vagy? – Nem… én itt vagyok a… – kezdtem, aztán Adamre pillantottam. Ha megmondom, merre vagyok, Julie biztosan letámadja szegényt. – Mindegy. Mondd meg, te merre vagy, és megkereslek – feleltem. – A nagyterem bal oldalajtaja mellett állok – jött a válasz. – Mindjárt ott leszek – feleltem, aztán kinyomtam a hívást. – Bocsánat, de mennem kell – fordultam Adam felé. – Köszönöm, hogy nem mondtad meg, hol vagyunk – mosolygott rám. – Nincs mit. Örülök, hogy nem beszélgettünk – mosolyodtam el én is, majd felálltam a székről, és az ajtó felé indultam. – Várj, mi a… – kiáltott utánam Adam. Megtorpantam, és visszanéztem rá. – Adam, hát itt van! – egy negyven körüli nő viharzott el mellettem úgy, mintha láthatatlan lennék. Vörös estélyit viselt és rengeteg vakolatot. – Ejnye, jól eltűnt! Be szeretném mutatni pár embernek… – karolt bele Adambe, és elkezdte maga után húzni. Adam idegesen pillantott hátra rám, aztán elvonszolták a szemem elől. Elindultam megkeresni Julie-t.

• 21 •

2. fejezet

Meglepetés Elkezdték a Sunrise második részének forgatását. Úgy tudjuk, hogy elsőként a két főszereplő, Adam Swanson (Jeremy) és Christina Boons (Leila) egyik kalandos jelenetét forgatták le, melyben Jeremy egy felhőkarcoló tetejéről mászik majd le, hogy megmentse élete szerelmét. Reméljük, lesz majd néhány kép, bár eléggé figyelnek a biztonságra. De amint kiszivárog valami, megtaláljátok az oldalon. (Részlet az adamswanson-net.blogspot.com egyik bejegyzéséből.)

Adam: Furcsa érzés volt… Reggel – vagyis inkább délben –, amint felébredtem, felötlöttek bennem a tegnap este emlékei. Egy lány arca – hirtelen felvillanás, aztán mint egy film, végigpörgött az egész. Nem is tudom, mióta nem beszélgettem úgy valakivel, hogy az nem a szerepeimet vagy a híres színészt látta bennem, hanem csak egyszerűen engem. Adamet. Kitártam a szállodai szoba erkélyének ajtaját, és nagyot szippantottam a tavaszi levegőből. Mezítláb mentem a fürdőszobába, letusoltam, aztán fürdőköpenyben asztalhoz ültem, és megettem az • 22 •

időközben felhozatott reggelimet – pirítós, dzsem és az elmaradhatatlan koffeinadag. Éreztem, hogy valami más, mint eddig, és azon törtem a fejem, hogy micsoda. Az egyik kedvenc számomat dúdolgatva felvettem egy farmert meg egy pólót – na és persze, a szokásos napszemüveget és baseballsapkát –, aztán elindultam az első forgatási napomra. Izgatott voltam. Persze ez megszokott. Minden egyes forgatás kezdetén izgalom járta át minden porcikámat – és idegesség, hogy jól végzem-e majd a dolgom, el tudom-e kapni a karaktert, elégedett lesz-e velem mindenki? De volt még valami… Zavart, hogy nem jövök rá, mi az. Egyszerűen nem tudtam a nevén nevezni ezt az izét itt belül a mellkasomban. – Szép napot, Mr. Swanson! – köszönt rám a portás. Már többször is voltam ebben a szállodában, így emlékeztem rá, hogy Billynek hívják. – Önnek is, Billy! – viszonoztam a köszönést. A pillantása hirtelen furcsa lett, én pedig aggódni kezdtem, hogy a memóriám mégiscsak megcsalt a nevével kapcsolatban. – Milyen boldognak tűnik ma, uram… – szólalt meg hirtelen, míg a kezembe vettem a mai újságot a pultról, ahová mindig kitettek néhányat a vendégek számára. Hirtelen mintha erősebben dobbant volna a szívem. Boldogság… Igen, ez az! Ezt a szót kerestem! Egyszerűen jókedvem volt. – Igen… Igen, az vagyok – vigyorodtam el. – Ma kezdődik a forgatás, igaz, uram? – érdeklődött udvariasan Billy. – Igen, épp oda indulok – feleltem. – További szép napot! – köszöntem el hónom alá vágva az újságot, majd a szálló előtti magánparkolóhoz siettem. Először kíváncsian vettem le a szélvédőre tűzött • 23 •

papírdarabkát, hogy aztán bosszankodva tépjem szét. „Tudom, hogy minket egymásnak teremtettek.” Sosem értettem az ilyesfajta emberek viselkedését. Hiszen, ahogy tegnap Camilla is mondta, hogyan kedvelhetnének, ha még csak nem is ismernek. Az pedig, hogy valami bizarr vágyódást éreznek irántam, egyszerűen hihetetlen. Mély levegőt vettem, és elhatároztam, hogy ma nem hagyom elrontani a kedvemet semmivel. Most kicsit tovább tartott beérni a stúdióba, mivel ez a szálloda messzebb volt, de szerencsére így sem késtem el. Mindenki kedvesen fogadott, csak Peter volt ideges egy kissé, amiért az este eltűntem egy időre a partiról. Miután megkaptam a szokásos fejmosásomat, megnyugodott – csak ki kellett kiabálnia magából a feszültséget, aztán két perc múlva már minden rendben is volt közöttünk. Gyorsan betereltek a sminkszobába, ahol Lilithre várt, hogy megborotváljon, és feldobja rám a tegnap már kiválasztott kencéket, aztán Stephanie-ra, hogy rendbe hozza a hajamat. Közben Peter gyorsan összefoglalta egy szerződés részleteit – de nem igazán figyeltem oda, teljesen megbízom benne. Gyerekkorom óta ismerem. Tízéves voltam, mikor odalépett édesanyámhoz és hozzám az utcán, és közölte velünk, hogy különleges vagyok, sztárt csinál belőlem. Azt hiszem, attól a naptól úgy tekintettem rá, mint az apámra. Magas volt, erős, és a szemei mindig mosolyogtak rám – még akkor is, mikor az idegbaj kerülgette miattam. Részt vettem egy csomó fotózáson, reklámfilmben, de az igazi áttörést a Sunrise első része hozta meg. Mióta Jeremy szerepébe bújtam, a férfiak tisztelnek vagy irigyelnek, a nők pedig odavannak értem. Kivéve egyet – tettem hozzá gondolatban. – Peter… – szakítottam félbe őt, mikor épp a szerződés anyagi vonzatait taglalta. • 24 •

– Ha nem tetszik a húsz guriga, feljebb lökdöshetem huszonötre is… – nézett fel rám a papírokból. – Nem, nem a pénzről van szó… – kezdtem bizonytalanul, miközben Stephanie keze a hajamban matatott. – Akkor? Nem tetszik a forgatókönyv? – vonta össze a szemöldökét. – De nagyon tetszik. Másról szeretnék beszélni… – izgatottan nyeltem egyet. Nem tudtam, hogy helyes-e, amit kérni fogok, de azt tudtam, hogy amint eszembe jutott, máris lelkesedést éreztem. – Mondd! – Meg tudnál keresni nekem valakit? – kezdtem. – Tegnap a Valentino-partin volt egy lány… – Steph egy túl határozott mozdulattal jobb felé fordította a fejemet, hogy hozzáférjen rendesen a tincseimhez – aprót reccsent a nyakam, de igyekeztem nem nyafogni. Nem szerette, ha Peterrel fecsegünk, miközben ő dolgozik, mert ilyenkor folyton önkéntelenül is mocorogni kezdtem. – Ó! – Peter arcán hatalmas vigyor terült szét. – Csak nem tetszett meg az egyik modell? – Nem igazán… – ráztam meg a fejem, mire Stephanie mérgesen felszisszent. Gyorsan elnézést kértem tőle, aztán folytattam. – Camilla a neve. Valami képzőművészeti pályázaton nyerte a meghívóját. Biztosan megvan valakinek a teljes neve és a címe… – Egy pályázaton? – Peter arca elgondolkozóvá vált. – És miért keresed? – Én csak… – kezdtem. Gyorsan végiggondoltam a dolgot. Ha azt akarom, hogy Camillával valamiféle barátság alakuljon ki köztünk, akkor jobb, ha senki nem tud arról, hogy egyáltalán foglalkoztat – pislogtam a tükörből Stephanie-ra, aki épp intenzíven próbálta elhitetni velem, hogy egyáltalán nem hallgatózik. Ő volt az egyik legnagyobb pletykagép az egész stúdióban, így óvatosan kellett bánnom a • 25 •

kiadott információkkal. Majd ha Pete-tel kettesben leszünk, elmondom az igazat. Már, ha rájövök, hogy mi is az igazság Camillával kapcsolatban… – Szeretnék egy képet festetni vele a New York-i lakásomba – böktem ki az első füllentést, ami eszembe jutott. – Miért nem kérsz meg valami híresebb festőt? – Peter tekintete olyan volt, mint egy röntgensugár. Még jó, hogy épp nem volt szabad megmozdulnom, és így nem kellett a szemébe néznem. – Nem tudom… – vontam meg óvatosan a vállam, nehogy nagyon megmozduljon a fejem. – Egyszerűen tőle szeretném. Sztár vagyok, ennyi kis különcséget megengedhetek magamnak – vigyorodtam el. Peter felsóhajtott. – Na jó… Végül is, ez legyen életed legnagyobb különcsége, és akkor megússzuk súlyos sztárallűrök nélkül – veregette meg a vállamat, aztán Steph villámló tekintetét látva, bocsánatkérően felemelte a kezét. – Délutánra megtudom neked, hogy hol lakik. – Kösz, Pete! – hálálkodtam. – Jövök neked eggyel… – Eggyel? Fiú, már vagy ezerrel jössz nekem – nevetett fel mély, reszelős hangon. Elmosolyodtam. – Akkor a szerződés oké? – kanyarodott vissza az eredeti témához. – Ha szerinted minden rendben van vele, akkor igen. – A kezembe nyomott egy tollat, és a papírt a székem karfájára fektette, hogy alá tudjam írni a kipontozott résznél. – Akkor most megyek, iszom egy kávét. A felvételkor találkozunk… – köszönt el, és kicammogott az ajtón. A tükörből láttam, ahogy a küszöbről rákacsint Stephanie-ra, aki elpirul. Van itt valami, amiről nem tudok? – ráncoltam össze a homlokomat. Miután Steph végzett velem, a kanapén ülve olvasgatni kezdtem egy újságot. Mikor megláttam benne a tegnapi liftes lány képét, meglepetten vontam össze a szemöldökömet. • 26 •

„Eltűnt a fiatal pornócsillag” – hirdette a cím. Mivel ez nem pletykalap volt, ezért tovább olvastam. Hilary Sweety, pornósztárnak különös körülmények között nyoma veszett. Egy forgatáson kellett volna meg jelennie, a tanúk szerint el is hagyta a szállodáját, de a felvétel helyszínére már nem érkezett meg. A hatóságok nyomoznak az ügyben, de még nem adtak ki hivatalos nyilatkozatot arról, mi is történhetett. Miss Sweety egyik munkatársa úgy véli, a lány csak kikapcsolódik valahol, a nagy felhajtás pedig pusztán reklámfogás. További részletek a 12. oldalon… A folytatást már nem volt időm elolvasni, mert Loree beszólt, hogy indulnom kell, de szöget ütött a fejemben a sztori. Ezután próbáltam már kizárólag a forgatásra koncentrálni. Elképzeltem, hogy Jeremy vagyok, az ő mozdulatait és gesztusait kezdtem használni, és a szövegét motyogtam magamban. Valószínűleg mindenki hülyének nézett volna egy másik közegben, ahogy mutogatok és félhangosan beszélek, de itt az a normális, hogy a színészek gyakorolnak a forgatási szünetekben. Odakint egy golfkocsi várt. Felültem hátra, és elindultunk a forgatás helyszínére. A rendező megtiltotta, hogy sminkben, jelmezben gyalog menjünk, nehogy egy rossz mozdulat miatt elölről kelljen kezdeni az egészet. Jó tíz percig tartott az út az épületek között, elég nagy területen feküdt a stúdió. Ma a megmentős jelenetet akartuk felvenni. Ahogy odaértünk a helyszínre, felkísértek a tetőre, és mindenféle kábelt erősítettek rám, „fő a biztonság” címszó alatt. Sajnos a „fő a kényelem”-ről megfeledkeztek. A lehető legkellemetlenebb helyeken nyomtak a biztonsági kötelek – ha előre tudtam volna, vastagabb alsónadrágot húzok reggel, ami jobban véd. Óvatos léptekkel indultam meg a tető széle felé. Azt az utasítást kaptam, hogy széttárt karokkal kell alávetnem magam, hogy megmentsem Leilát, a filmbeli életem szerelmét. • 27 •

Angyali hatást akartak elérni az ugrás mozdulatsorával – mintha egy égi lény a szárnyait kitárva zuhanna a mélybe a kedvese után. Néhányszor kinyújtottam a karomat, kipróbálva a testhelyzetet. Hát egyenes, mellkas előre, fej hátravetve, karok széttárva – egyszerű, csak nem zuhanás közben a levegőben, fejjel lefelé. Persze az arcomra is oda kellett figyelni, elszántságnak, bátorságnak, mindent elsöprő szerelemnek és az elvesztésétől való rémületnek egyszerre kellett tükröződnie rajta. Eleinte hülyén éreztem magam, amikor otthon – vagyis leginkább szállodai szobákban – megálltam a tükör előtt, és órákig próbálgattam az arckifejezéseket. De ha hitelesen akarok eljátszani egy-egy karaktert, ez muszáj, bármilyen idiótán is néz ki, amikor magamra grimaszol a tükörképem. Miután a kamerák és a fények beálltak, mindenki elfoglalta a helyét, Joe Gordon, a rendező felemelte a kezét, hogy jelezze: Figyelem, mindjárt kezdünk! Mély levegőt vettem, és közben azon gondolkoztam, hogy miért is akartam én csinálni a veszélyesebb részeket. Mikor megkérdezték, hogy szeretnék-e kaszkadőrt, még izgalmasnak és érdekesnek látszott tetőkről leugrálni, de most itt, a peremen állva már csak esztelen vakmerőségnek tűnt. Lehunytam a szemem, és elképzeltem a helyzetet. A szerelmem veszélyben van, csak rajtam múlik az élete. Utána kell ugranom, a karjaimba zárnom, hogy biztonságban és épségben tudhassam. Jeremy vagyok. Képes vagyok rá. Meg kell mentenem! Meghallottam a „felvétel” szót. A szemem kinyílt, eltökélten pillantottam magam elé, aztán ugrottam. A testem automatikusan csinálta a begyakorolt mozdulatokat. A szél süvített a fülem mellett, nem hallottam semmit, csak az adrenalintól hevesebben dobogó szívverésemet. Aztán egyszer csak vége volt. Megint Adam voltam. • 28 •

A kötél olyan erővel rántott vissza, hogy a levegő a tüdőmbe szorult. Ahogy a jojózás csillapodott, éreztem, hogy a kötélnél fogva visszafelé húznak. Szédülni kezdtem a fejembe szálló vértől. Fél perc múlva elértem a párkány szélét. Ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt, megnyugodtam kissé. A jelenetet háromszor megismételtük, aztán a rendező mellettem termett, és leszedette rólam a biztosítóköteleket. Hatalmas lelkesedéssel megveregette a vállamat, és legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy a felvétel tökéletesen sikerült. Igazán ritka, hogy egy jelenet ilyen hamar összejön, de hálát adtam az égnek, mert nem biztos, hogy még egyszer meg tudtam volna csinálni anélkül, hogy kiszakad a gyomrom a helyéből – jöhet a következő. Elég jókedvűen mentem a lifthez. Odalent átkísértek az épület alá, ahol Chris várt teljes harci – vagyis forgatási – díszben. A feladatunk az volt, hogy felvegyük a zuhanás utáni jelenetet. Christinát a karomba kellett vennem, és el kellett játszanunk, ahogy földet érünk. Igen, én mint bukott angyal, képes voltam a repülésre. Utána vetettem magam, elkaptam, és biztonságban lehoztam a talajra emberi szerelmemet. Ez a rész sem volt túl könnyű, de legalább teljesen biztonságos. Bár már a forgatás előtt rendszeresen eljártam az edzésekre, azért nem voltam túl kigyúrt, így elég megterhelő volt egyenesen állni, miközben a partnernőmet cipelem – akármilyen vékony is Christina. Jó pár óra múlva már örültem, amikor Joe elordította az: „En�nyi volt mára!” mondatot. Elköszöntem Christől és a többiektől, aztán rohantam átöltözni – azzal győzködve magam, hogy csak fáradt vagyok, és minél előbb haza akarok érni pihenni, de valójában abban reménykedtem, hogy Peternek sikerült megszereznie a kért címet. • 29 •

Nem kellett csalódnom. Amint beléptem az öltözőbe, Peter a kezembe nyomott egy kis cetlit – az arcán furcsa mosoly ült. Nem foglalkoztam vele, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán rohantam a kocsimhoz. Vezetés közben azon járt az eszem, hogy mit is fogok mondani, ha odaérek a megadott címre, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. „Szia, emlékszel rám? Tudod, körbe vagyok véve egy csomó emberrel, aki istenként imád, de én nem akarok isten lenni, csak egy átlagos srác. Lennél a barátom?” Magamra fintorogtam a visszapillantó tükörben. Szánalmas vagyok… Végül eldöntöttem, hogy nem tervezek előre. Azt mondom majd, ami épp a nyelvemre jön. Ez a gondolat körülbelül két percre megnyugtatott, aztán rájöttem, hogy hülyeség. Úgy fogok állni előtte, mintha megkukultam volna. Biztosan azt hiszi majd, hogy nem vagyok normális. Igazából nem sokat fog tévedni… – közölte egy belső hang. Minél közelebb értem az utcához, annál idegesebb lettem. Ujjaim gyors ütemben doboltak a kormányon, a torkom pedig teljesen kiszáradt. Átfutott az agyamon, hogy visszafordulok, de valami nem engedte. Kellett egy olyan ember, aki mellett átlagos lehetek. Csak… beszélgetni akartam. Olyan apróságokról, mint az időjárás vagy hogy mit evett reggelire. Bármiről, ami nem függ össze azzal, hogy ki vagyok. Lefékeztem a ház előtt, és vagy öt percig csak ültem, kibámulva a szélvédőn. Aztán rájöttem, hogy a szomszédok még azt hihetik, hogy rosszban sántikálok. Kikapcsoltam a biztonsági övet, aztán mély lélegzetet véve kiszálltam az autóból.

• 30 •

Camilla: Már kora reggel óta fent voltam, egyszerűen nem tudtam aludni. Csak forgolódtam ide-oda, miközben olyan képek és érzések ugrottak be, amikről már úgy hittem, nem is emlékszem rájuk. Amióta Vancouverben éltem, igyekeztem felejteni, és már vagy egy éve eszembe sem jutott az előző életem. Fogalmam sem volt, miért pont most jött újra elő a múlt. Talán a tegnap esti stressz miatt, vagy csak véletlen, hogy a tudatalattim éppen most idézte fel. De bármi is volt az, bosszantott. Főztem egy kávét, aztán leültem az asztalhoz, és csak bámultam, ahogy az utca ébredezni kezd. Általában szerettem egyedül lenni és gondolkozni, de most idegesített a csend. Jó lett volna, ha most Julie körülöttem ugrándozik és csacsog, mert elterelte volna a figyelmemet mindenről, amin nem akartam rágódni. De persze Julie nagyban szundikált a szobájában. Sóhajtva húztam magam alá a lábamat, és az asztallapra könyököltem. Fogalmam sem volt, mi bajom van igazából, hiszen a múlt már régen nem foglalkoztatott. Csak azt éreztem, hogy ma valami nagyon nincs rendben velem. Nyugtalan voltam és üres. Felkeltem, és a fürdőszobába mentem. Betettem egy adag ruhát a mosógépbe, aztán beindítottam. Közben azon gondolkoztam, hogy mit főzzek ebédre. Végül az édes-savanyú csirke mellett döntöttem, rizzsel – Julie szereti a keleti konyhát. Kivettem a húst a fagyasztóból, leszedtem róla a fóliát, aztán a kis műanyag tálcával együtt betettem kiolvasztani a mikróba. Közben megtöltöttem egy edényt vízzel, és feltettem forrni, meg egy olajos serpenyőt is elkezdtem melegíteni. Mire felvágtam a hagymát és a háromféle paprikát, már pittyegett is a mikró. Összekevertem egy nagy tálban a felvert tojást vízzel, • 31 •

sóval és cukorral, majd beleforgattam a húsdarabokat, és egyszerűen kisütöttem őket. A forró olaj várt a hagymára és a paprikákra is, valamint az ananászra, miután élethalál-küzdelem árán sikerült kinyitnom a konzervdobozt. Végül már csak a mártás maradt hátra, mert időközben a rizs is megfőtt. Egy kis tálkába friss paradicsom helyett ketchupot nyomtam – egy profi szakács biztosan szörnyethal a látványtól, de most csak ez volt itthon –, összekevertem ecettel, szója- és worchester-szósszal, öntöttem hozzá egy kis cukrot, aztán az egészet felmelegítettem, és meglocsoltam vele a húst. Körülbelül délre kész is lettem vele. Julie valahogy mindig megérezte, hogy mikor van kész az ebéd, mert amint megterítettem, elődugta a fejét a szobájából, és vigyorogva szimatolt a levegőbe. Élvezet volt nézni, ahogy evett. Olyan jóízűen, hogy attól bárki megéhezett volna. Most valamiért mégsem akart megjönni az étvágyam. Kedvetlenül turkáltam a paprikadarabok között. – Na jó, mi a baj? – sóhajtott fel Julie, és halk csörrenéssel letette a villáját a tányérra. – Baj? – pillantottam fel értetlenül. Mi bajom lenne? A vizsgáim jól sikerültek, az életem nyugodt volt (azok után, ami még Richmondban történt, ezért voltam a leghálásabb), a festés is egész klas�szul ment mostanában… Az életem tökéletes. – Olyan arcot vágsz, mintha citromba haraptál volna… És még az ecetre se foghatod, mert bele se kóstoltál a csirkébe. – Semmi bajom – sóhajtottam bosszúsan, és a számba tömtem egy paprikadarabot, csak hogy legyen okom hallgatni. – Azt hittem, hogy a tegnapi buli után jobb kedved lesz, de nem élvezted, igaz? – húzta el a száját Julie. – Az… nem az én világom – fejtettem ki röviden és velősen. • 32 •

– Nem kellett volna elrángatnom… Sajnálom. – Olyan bűnbánó arccal nézett rám, hogy rögtön lelkifurdalásom támadt. – Azért annyira nem volt szörnyű… – tettem hozzá gyorsan. Legalábbis, volt egy kellemes húsz percem, amíg „nem beszélgettem”. – Én élveztem. Csak kár, hogy Adam Swanson hamar eltűnt… – sóhajtott fel, nekem meg mintha megkeseredett volna a számban az újabb falat paprika. – Mutattam már a tegnapi újságban? – pattant fel lelkesen, és a nappaliban álló kisasztalról felkapott egy magazint. – Hát nem szexi? – nyomta az orrom alá a lapot. Tényleg az volt, de… Az arca… Miért nem vette észre senki, hogy a szemei szomorúak? Vagy csak a képzeletem játszik velem? A képpel a Sunrise második részét promózták. Adam hófehér nadrágban és ingben pózolt a kamera előtt. Az arca olyan gyönyörű és ártatlan, mint egy angyalé, de hátán a fekete szárnyak a sötétséget jelképezték. A bukott angyal. Hirtelen ugrottam fel – a szék hangos csattanással zuhant hátra. – Jesszus, mi van? – sikkantott fel Julie, és a kezéből kiesett az újság. – Semmi, csak… Nekem most festenem kell! – Úgy rohantam ki a konyhából, mintha üldöznének. Julie nem jött utánam. Tudta, hogy ha elkap az ihlet, akkor békén kell hagyni. Ahogy megpillantottam azt a fotót Adamről, a szemem előtt felvillant egy kép. Remegve állítottam fel a vásznat, és kevertem a festékeket. Az ecset szinte magától mozgott a kezemben. Nem én irányítottam. Valami felső erő vette át a hatalmat. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak éreztem a színeket, a vonásokat, a formákat. Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Mintha Julie beszólt volna egyszer, hogy elmegy valahová, de nem voltam biztos benne. Lehet, hogy csak képzeltem. A kopogtatás is csak jó pár perc múlva jutott • 33 •

el a tudatomig. A fülem hallotta, de az agyam csak később fogta fel a jelentését. Megtöröltem a homlokomat a kezemmel, és letettem az ecsetet a kisasztalra. Bárki is az, elküldöm. Muszáj befejeznem ezt a képet most azonnal – határoztam el. Elég dühösen száguldottam az ajtóhoz, és nagy lendülettel feltéptem. Aztán mintha gyomron rúgtak volna. Csak később jöttem rá, hogy a szám nyitva van. Gyorsan becsuktam, de nem tudtam megszólalni. Ez meg… mit… és miért… és honnan… – Festékes vagy – Adam hangja nyugodt és természetes volt. – Mi? – nyögtem ki, és ez az egy szó is csoda volt az agyhalál állapotában. – Épp festettél? – kérdezte, és mielőtt magamhoz térhettem volna, bebújt mellettem az ajtón. Képtelen voltam a totális döbbeneten kívül bármit érezni. – Te meg hogy és mit… – kezdtem dadogva. Szedd már össze magad! – Hogy kerülök ide, és mit akarok? – kuncogott fel Adam. Bólintottam. Ez elég egyszerű reakció ahhoz, hogy ne látsszak idiótának közben. – Kinyomoztattam a címedet az ügynökömmel, és azt hiszem… barátkozni akarok – vonta meg a vállát. – Barátkozni… – a hangom tele volt kételkedéssel. – Igen, tudod, beszélgetni, szórakozni, együtt lógni, ilyesmik… Amiket a barátok szoktak csinálni – magyarázta Adam kis félmosollyal az arcán. – Szórakozol velem? – vontam össze a szemöldökömet. Már éppen kezdtem összeszedni magam, mikor a nadrágzsebéből előhúzott egy zsebkendőt, és hozzám lépett. Zavartan hátráltam, de nem foglalkozott vele, elkezdte törölgetni az arcomat. Elvörösödve löktem arrébb a kezét. • 34 •

– Sajnálom – vigyorodott el. – Csak olyan muris vagy így… Nem tudok addig rendesen beszélgetni veled, amíg így nézel ki – nevetett fel. Dühösen vágtattam el mellette, és hangosan becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Mi a fenét képzel magáról? Megnyitottam a vizet, és a tenyeremmel dörzsölni kezdtem az arcomat. Nyomoztat utánam, és még ki is röhög. Úgy kidobom innen, hogy a lába sem éri a földet! Megpróbáltam magabiztos lenni, de amint kiléptem az ajtón, és megláttam az asztal mellett, elszállt a haragom. Gondterhelten nézett rám. – Ezt elrontottam, igaz? – A hangja halk volt. – Nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, hogy kell ezt az egészet… – motyogta. – Mit hogy kell? – Nem igazán értettem, miről beszél, és azt sem, hogy mit akar. – Hát, barátkozni. – Zavartan megráztam a fejem. – Miért akarnál velem barátkozni? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Ez az egész helyzet olyan abszurd volt. Élem a megszokott kis életemet, aztán egyszer csak kopognak, és egy híres sztár áll az ajtómban közölve, hogy a barátom akar lenni. Ilyen maximum egy tinédzserlány vágyálmában következhet be, nem a valóságban. – Mert te nem akarsz velem. – A nevetésének keserű felhangja volt. – Én ezt nem mondtam, csak… – Leültem a vele szemben lévő székre. – Csak? – nézett rám kíváncsian. – Csak nem ismersz. Tegnap beszéltünk pár percet, és más voltam, mint amit megszoktál, ezért gondolod, hogy meg akarsz ismerni. Majd elmúlik az újdonság varázsa, és visszamész a saját világodba – hadartam zavartan a véleményemet. • 35 •

– És ha adnál egy esélyt? Bebizonyítanám, hogy nem így van… – nézett rám komolyan. – Végül is, mit veszíthetsz? – Nem tudom… – söpörtem ki egy hajtincset az arcomból. – Azt hiszem, semmit… – feleltem, bár nagyon is tudtam, hogy ez nem igaz. Mikor legutóbb bedőltem néhány őszintének tűnő szónak, nemcsak hogy összetörték a szívemet, de ki is tépték, és győzelmi táncot jártak rajta. – Helyes. – Adam arcára újra visszatért az a fülig érő mosoly, amitől zavarba jöttem. – Akkor… mit csináljunk? – csapta össze a kezét vidáman. – Mármint hogy most? – néztem rá kissé kábán. A mosoly elhalványult az arcán. – Igazad van, szörnyen udvariatlan vagyok. Csak rád törtem, és követelődzök, bocsáss meg! – állt fel hirtelen. – Biztosan ezer dolgod van, majd… később visszajövök, amikor neked is jó, rendben? – nézett rám. Hirtelen egy kiskutya képe ugrott be, aki egy kis fülvakarásért pitizik szomorú szemekkel. Ismerős kép volt. Mintha egy pillanatra magamat láttam volna egy pár évvel ezelőtt. Lehunytam a szememet, aztán felsóhajtottam. – Rendben. – Mikor? – A szeme izgatottan fürkészte az arcomat. A zavarom nyilvánvaló lehetett, mert teljesen elvörösödtem. – Holnap délután? Be kell mennem konzultációra, de háromkor végzek az iskolában – feleltem. – Eléd menjek? – Ne! – tiltakoztam azonnal. Az kéne még csak, hogy az egész iskola arról beszéljen, hogy ismerem Adam Swansont! Nem lenne többé nyugtom, az teljesen biztos. – Inkább… Tudod, hogy hol van a Teavarázs? A külvárosban, a régi mozi mellett… – Ha magányra vágytam, • 36 •

mindig oda mentem. A tea finom és olcsó volt, a hely pedig nem túl zsúfolt. Tanulni egy-egy vizsgára, tökéletesen megfelelt. – Megtalálom. – Akkor négykor találkozzunk ott! – ajánlottam. – Rendben, holnap négykor – bólintott elégedetten Adam. Felálltam, hogy kikísérjem. – Akkor addig is minden jót! – Neked is! – Figyeltem, ahogy a kocsijához sétál, aztán beül. A motor halkan felberregett, majd egy utolsót intett, és elhajtott. Mikor visszamentem a házba, muszáj volt leülnöm. Adam Swanson nálam járt. Adam Swanson a barátom akar lenni. Adam Swansonnal holnap találkám lesz. Szükségem volt egy kis fagylaltra.

• 37 •

3. fejezet

Tea és barátság Joe Gordont, akinek a neve védjegy a filmes szakmában, állítólag teljesen kiborította legújabb filmjének, a Sunrise 2-nek a sztárja. Az előző filmnél a rendező még azt nyilatkozta, hogy élvezet Adam Swansonnal forgatni, mert profi, ám egyes források szerint tegnap Gordon a forgatáson már ordibált Swansonnal. Az ok állítólag az, hogy a színész dekoncentrált volt, és túl sokszor kellett felvenni egy jelenetet. (Részlet a FallingStars című magazinból.)

Adam: Ahogy beértem az öltözőbe, jött a hidegzuhany. Nem elég, hogy a rendező leordította a fejemet, amiért huszadszorra sem ment rendesen a mai jelenet, most még Petertől is megkapom a magamét. A vonásai megkeményedtek, mikor megpillantott, így nem számítottam semmi jóra. A szekrényemhez sétáltam, és vártam, hogy mikor fog kitörni, de csak csendben figyelt engem, miközben egyre dühösebbnek látszott. Még akkor sem szólalt meg, amikor kipakoltam a ruháimat, és elkezdtem lerángatni magamról a kosztümöt.

• 38 •

– Nincs piaszagod… Szedsz valamit? – hallottam meg a hangját. Megállt az ing a kezemben. – Tessék? – néztem rá értetlenül. – Azt kérdeztem, hogy bevettél-e valami bogyót, kölyök! – Lerítt róla az apai szigor, tudtam, hogy komolyan kérdezi. Ha előveszi ezt a hangját, biztos lehetek benne, hogy aggódik értem, de nem értettem, hogy most mi az oka rá. Én és a kábítószer olyan messze állunk egymástól, mint a Föld a Plútótól. Nem vagyok agyalágyult, hogy ilyesmikkel gyilkoljam magam, tudhatná. – Honnan veszed, hogy… Csak mert az a jelenet… – Egész nap úgy kóvályogtál, mint egy agyatlan zombi. Nem emlékeztél a szövegedre, nem tudtad, hová kell állnod, és mit kell csinálnod. Még egy kezdő is jobb lett volna! – szidott le, és a legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaza van. – Nem szedek semmit. Csak… Egyszerűen máshol járt az eszem – vallottam be. Tudtam, hogy oda kéne figyelnem a forgatásra, de nem ment. A délután járt a fejemben, és az, hogy bárcsak gyorsabban telne az idő. Minél előbb látni akartam Camillát, beszélni vele… Olyan izgatott voltam, mintha életem első randijára készülődnék, pedig ez még csak nem is randevú volt, hanem egy baráti találkozó. – Ülj le! – húzott elém egy széket Peter, majd ő is leült szemben. – Most pedig mondd el, hogy mi van veled! – Én… – Egy pillanatra elgondolkoztam a lehetőségeimen. Ha nem mondok semmit, azzal megsértem Petert. Mindig úgy bánt velem, mintha a fia lennék. Mindig mindenben számíthattam rá. Arra, hogy hazudjak neki – pont az előbb felsoroltak miatt –, nem vinne rá a lelkiismeret. Marad az igazság. – Találkoztam valakivel.

• 39 •

– Azzal a lánnyal, akinek meg kellett szereznem a címét? – Peter azonnal átlátott rajtam, mint mindig. Bólintottam. – Jól belezúghattál, ha már a munka sem megy… – sóhajtott fel. – Mi? Nem! – kezdtem tiltakozni. – Nem, én nem. Ő csak a barátom. – Hát persze, fiú! – ütögette meg a vállamat. – Akkor mesélj egy kicsit erről a te barátodról… – Ő… más. – Más? – vonta fel a szemöldökét Peter. – Csak nem egy leszbikusra kattantál rá? – Nem! – tiltakoztam ismét. – Csak… nincs… oda… értem – motyogtam, miközben a füleim elvörösödtek. Peter röhögni kezdett, én pedig dühösen néztem rá, mire még inkább belelendült – a végén már a könnyei is potyogtak. Fel akartam állni, hogy otthagyjam, de elkapta a karomat, és visszahúzott. – Bocsánat, ne haragudj! – törölgette az arcát még mindig vidáman. – Képes voltál kiszúrni az egyetlen lányt, aki oda se bagózik rád, mikor bárkit megkaphatnál? Nem vagy semmi! – Pont ez a lényeg! – csattant a hangom ostorként. – Neki nem Jeremy vagy a híres színész vagyok. Csak Adam. Nem is tudod, milyen… milyen érzés… – ráztam meg a fejem. – Én örülök, ha találsz valakit, aki mellett jól érzed magad, csak ne menjen a munka rovására. Ha dolgozol, arra koncentrálj! Amint kész a jelenet, felőlem arra a lányra gondolsz, amelyikre akarsz, de addig fókusz. Értetted? – nézett a szemembe. Felsóhajtottam. – Oké, így lesz – ígértem meg. – Rendben. Nekem ennyi elég! – állt fel Peter. – Jössz enni valamit? Meghívlak! – ajánlotta fel. – Most nem érek rá… – húztam fel a edzőcipőmet. • 40 •

– Értem – bólintott hamiskás mosollyal az arcán. – Akkor jó szórakozást! – Kösz – fintorogtam rá. Gyorsan felkaptam a dzsekimet, és már rohantam is az autóm felé, mikor a telefon megállított. Előhalásztam a zsebemből, és felvettem. – Halló! – szóltam bele türelmetlenül. – Az enyém leszel – jött egy eltorzított női hang (legalábbis reméltem, hogy tényleg női) a másik oldalról. – Aha… – nyögtem ki enyhe megrökönyödéssel és bosszúsággal. – Nincs jobb dolgod ennél? Elég szánalmas zaklatni másokat. – Elegem volt már abból, hogy mindenki azt hitte, joga van beleturkálni az életembe. – Meg kell értened, hogy mi összetartozunk! Szükségünk van egymásra! – Neked maximum egy jó orvosra van szükséged, nekem pedig arra, hogy békén hagyj! – morogtam a telefonba. – Most pedig, ha megbocsátasz, épp egy csodás lányhoz igyekszem, akinek rendben vannak az agytekervényei. Szia! – Hazudsz! – hallottam még a telefonban, de megszakítottam a vonalat. Vettem pár mély levegőt, aztán elindultam a teázóhoz. Úgy döntöttem, a kocsit a szállodánál hagyom, mert az autóm azon a környéken biztosan feltűnő lenne, és nem akartam, hogy a mai délután bármi vagy bárki megzavarjon. Egy kicsit korábban értem oda, mint négy óra, így egy kapualjba húzódva próbáltam láthatatlanná válni. Már rettegtem attól, hogy felismernek. Olyan érzés ez, mintha mindig mindenhol figyelnének. Gyerekkorában csak képzelődik ilyesmiről az ember – a mumus leskelődik a szekrényből, a rossz arcú öregúr meg az iskola mellett –, de az akkori fantáziák most valósággá váltak. • 41 •

Ha nagy tömegben voltam, a legrosszabb rémképek jutottak az eszembe. Először is, hogy addig nyomnak és nyomnak, amíg el nem fogy az összes levegőm, vagy össze nem roppannak a csontjaim. Aztán ott volt még az elmebeteg rajongó rémképe, aki hirtelen előránt egy kést, és hasba szúr – csak mert ne legyek másé, ha az övé nem lehetek. Na és persze a féltékeny kétajtós szekrény, aki azért akarja betörni az orrom, mert a barátnője az én képemet tette ki a szobája falára. Vettem pár nagy levegőt, hogy megelőzzem a mostanában néha rám törő pánikrohamot. Amikor Camilla feltűnt az egyik sarkon, kicsit megkönnyebbültem, mert azért bennem volt a félsz, hogy mégsem jön el. Nem úgy öltözködött, mint azok a lányok, akik eddig körülvettek, de igazán csinos volt. Megállt a Teavarázs előtt, tétován körbenézett, aztán az órájára pillantott. Nem tudom, miért nem indultam el azonnal felé… Csak néztem, ahogy a száját harapdálva az utcákat és a pontos időt figyeli. Jólesett tudni, hogy vár rám. Már ötperces késésben voltam, mikor végre összeszedtem magam, és átvágva az úton, elé léptem. Bosszúsan szusszantott egyet. – Szia! – köszöntem neki mosolyogva. – Azt hittem, elfelejtetted… – nézett rám vádlón. – Soha – vágtam rá azonnal. – Elnézést, hogy késtem! – Akkor… bemegyünk? – toporgott előttem kicsit idegesen. – Már bántam, hogy megvárattam, nem akartam, hogy rögtön az első benyomása negatív legyen rólam. Lenyomtam a kilincset, és az etikettnek megfelelően elsőként léptem be a helyiségbe, aztán tartottam neki az ajtót. – Menjünk hátra! – ajánlotta. Bár csak két, egymással elfoglalt pár volt odabent, nem akartam, hogy felismerjenek, így bólintottam. • 42 •

Camilla egy paraván mögé vezetett, aztán leült a földön lévő párnák egyikére. Gondolkoztam, hogy inkább mellé vagy szembe üljek, de mivel ez nem randi volt, így a szemben lévő párnára telepedtem, hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni. – Milyen teákat szeretsz? – kérdeztem, miután a kezébe vette az itallapot. – Bármilyet. Valahányszor ide jövök, mindig új ízt próbálok ki, és eddig még mind ízlett – mesélte teljesen nyugodt, csevegő hangon. Csodáltam, amiért ennyire higgadt tud maradni. Úgy éreztem magam, mint egy idióta. Izzadt a tenyerem, a szívem pedig az izgalomtól olyan hangosan vert, hogy nem csodálkoztam volna, ha meghallja. – És te? – Én… nos, nem nagyon szoktam teázni. Inkább kávépárti vagyok – vallottam be. Egy-egy forgatási szünetben néha jó pár bögrével magamba öntöttem, főleg, ha éjszakai felvételről volt szó. Egyszerűen lehetetlen kibírni koffein nélkül. – Én csak reggel iszom egy csészével, hogy a nap közepére ne merüljenek le az elemeim. De az íze… Brrrr… – fintorodott el. Muszáj volt kuncognom az arckifejezésén. Találomra ráböktem egy teára az itallapon. – Mit szólnál a Kandallótűzhöz? – Fogalmam sem volt, milyen íze lehet. – Az finom. Olyan karácsonyi hangulatot ad az embernek… – töprengett el, aztán kipillantott az elfüggönyözött ablakon. – De nem illik az évszakhoz – mosolygott rám. Csak most vettem észre, milyen szép ívű szája van. Telt és rózsaszín. Megköszörültem a torkom. – Igen, ez igaz… Akkor valami jeges tea esetleg? – lehajtottam a fejem, és megkerestem a megfelelő oldalt. A hideg ital most a lehető legjobb választásnak tűnt. Szükségem volt valamire, ami lehűt egy kissé. – Vérnarancs vagy Hawaii koktél? • 43 •

– Te melyiket szeretnéd? – Vérnarancs… Talán… De ha te nem… – kezdtem. Azt akartam, hogy jól érezze magát, és ehhez hozzátartozott, hogy a teát is finomnak találja. – Nekem tökéletesen megfelel – bólintott. Összecsukta az itallapot, de nem tette vissza a helyére. Ujjai szórakozottan játszottak a lapokkal. Unatkozik. Biztos, hogy unatkozik. Mondj már valamit! – Öhm… Szép ez a ruha. Jól áll neked – nyögtem ki. Ennél jobb nem jutott az eszedbe? Szép ruha. Lúzer. Legszívesebben belevágtam volna a fejem az asztallapba, de akkor nemcsak bénának, hanem még elmebetegnek is nézett volna. – Köszönöm – halvány pír futott végig az arcán, és idegesen kipillantott a paraván mögül, hátha jön a pincérnő. Most már biztos voltam benne, hogy elszúrtam. Legszívesebben felugrana, és elmenekülne. – Milyen napod volt ma? – szólalt meg, kizökkentve a kétségbeesésből. – Leszidott a rendező és a menedzserem – feleltem. Nem tudom, miért mondtam el, csak úgy kicsúszott. Gondolatban azonnal fel is pofoztam magam. Ez az, most meg hitesd el vele, hogy hisztis sztár vagy! Zseniális! – Ó, miért? – A szemében őszinte érdeklődést láttam, de valószínűbb, hogy csak képzeltem. – Nem tudtam igazán a felvételre koncentrálni… – Miért nem? – Én csak… túl… izgatott voltam. A találkozónk miatt. – Az arcát fürkésztem, hogy lássam a reakcióját. – Miért voltál izgatott miatta? – Mocorogni kezdett, mintha kényelmetlenül érezné magát. Kellemetlenül összeszorult a gyomrom. • 44 •

Biztosan őrültnek néz. Alig két napja, hogy találkoztunk, én pedig máris úgy viselkedek, ahogy a rajongók szoktak velem… – Választottatok? – Lehajtottam a fejem az itallapba, ahogy hirtelen feltűnt a pincérnő, és onnan válaszoltam. – Egy kanna Vérnarancsot kérnénk és valami teasüteményt! – Mázlim volt. Szerencsére a nő annyira belefásult a munkájába, hogy ránk sem nézett, csak felírta a noteszébe, hogy mit kérünk, aztán ment a dolgára. Életem legstresszesebb tíz perce volt, amíg a tea megérkezett, pedig a munkám során már mászkáltam vonattetőn, száguldoztam a forgalommal szemben, ugrottam le magas épületekről, és még sorolhatnám. Csendben figyeltem Camillát, ő pedig az ölében nyugvó kezeit bámulta. Mikor végre megkaptuk a teánkat, és megint magunkra maradtunk, feltérdelt a párnán, és a kezébe vette a kancsót. Ügyes mozdulatokkal töltötte tele mindkettőnk csészéjét. A jégkockák halk recsegéssel adták meg magukat a hőnek. – Cukrot? – pillantott rám. – Egyet kérek, köszönöm. – Nincs mit – dobta bele a csészémbe, aztán visszaült törökülésbe. – És mi a helyzet a festéssel? – próbáltam folytatni haldokló beszélgetésünket. – Hát, most megint egy pályázatra festek. Nem parfümcéges… – nevetett rám. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza. – Országos pályázat. Aki nyer, annak bekerül a képe egy nemzetközi kiállításra. – Ez jól hangzik – bólintottam. – És tudod már, hogy mit festesz rá? – Igen… Azt hiszem… – Ujjai szórakozottan játszottak a kanállal. Az arca átszellemültté vált. • 45 •

– Azt festetted tegnap, mikor rád törtem? – kíváncsiskodtam. Érdekelt, hogy vajon milyen képeket festhet. Tudni akartam, hogy milyen ő, és erre az egyik legjobb mód, ha láthatom a műveit. – Igen, azt. – Láthatom? – kérdeztem azonnal. – Nem… nem… mármint még nincsen kész – dadogta. – Engem nem zavar – vontam meg a vállam. Idegesen beleszürcsölt a teájába. – Mi a baj? – Nem is tudom… – fogaival az alsó ajkát karcolgatta. – Megmutatni egy képet, mialatt készül… Olyan egy kicsit… Olyan, mintha meztelenül odaállnék valaki elé, és láthatná minden hibámat, gondolatomat, álmomat. Kicsit… zavarba ejtő… – Felvett egy csillag alakú aprósüteményt, és leharapott belőle egy kis darabot. – Én nem élnék vissza vele... – Megállt a szájában a falat, és elpirult. Rájöttem, hogy egy kicsit kétértelműen válaszoltam a metaforájára – remegett a kezem, ahogy belekortyoltam a csészémbe. – Rendben. De… még ne most. Adj pár napot! – kérte. A mellkasomban ugrott egyet a szívem. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy látni akar még máskor is. Bár, lehet, hogy azért mondta, hogy lerázzon… Bizonytalanul fürkésztem az arcát, és úgy döntöttem, a remény mellett voksolok. – Persze – egyeztem bele. Camilla: Összezavarodva piszkálgattam a kanállal a félig elolvadt jégkockákat a csészémben. Nem értettem, miért ígértem meg, hogy megmutatom a festményt. Hogy is mutathatnám meg pont azt neki… Talán, ha egy másikat mutatok helyette… Ilyenkor sajnálom, hogy a hazugság sosem ment nekem. Halkan felsóhajtottam. • 46 •

Érdeklődve pillantott rám. Csodáltam, hogy lehet ilyen magabiztos. Én ránézni is alig mertem. Biztosan idiótának tart. Csak ülök magam elé bámulva, alig merek megszólalni, és amikor mégis, csak hebegek-habogok. Bár igazából nem is tudom, miért zavar ez. Ez után a találkozó után úgyis rájön, hogy többet nem kér a társaságomból. Mindig pocsék voltam az ilyen „beszélgessünk fesztelenül”dolgokban. Kivéve Julie-val, de vele könnyű. Ő csacsog, én meg hallgatom, és néha bólogatok. A világ legegyszerűbb kommunikációs helyzete… De Adammel olyan nehezen ment az egész. Folyton attól féltem, hogy hülyeséget mondok. Vagy hogy az idegességtől még a hangom is elmegy. Szinte láttam magam előtt, ahogy tátogok, mint egy hal, ő meg csak nevet magában. Megborzongtam. – Mindig ilyen csendes vagy? – hallottam meg a hangját. Ó, igen, most jön az „unatkozom melletted, és ez mégsem fog összejönni, ne haragudj”-szöveg. – Nem vagyok cseverésző típus, sajnálom – sütöttem le a szemem, és vártam a visszautasítást. – Én sem igazán. Peter… ő a menedzserem… szóval, ő mindig azzal gúnyol, hogy ha nem színész lennék, és nem lenne a szerepeimnek szövege, akkor nem is beszélnék egyáltalán – húzta félmosolyra a száját. – Engem meg folyton pszichológusnak szántak, mert olyan jól tudok hallgatni, míg más mesél – kontráztam rá, miközben felnéztem a szemébe. Valamiért megkönnyebbülés járt át. Nevetni kezdett, én pedig vele nevettem. – Akkor legalább egy dologban már hasonlítunk – összevigyorogtunk. • 47 •

Furcsa volt ezután. Mintha megolvadt volna egy jégfal vagy burok, ami eddig elzárt minket egymástól. Meséltem a családomról, az iskoláról, arról, hogy mikor és miért határoztam el, hogy festeni fogok, a jövőbeli terveimről. Még soha életemben nem beszéltem an�nyit, mint most; magamat is megleptem. Adam mosolyogva végighallgatott, és amikor valami kapcsolódási pontot talált a történeteimmel, ő is mesélt. Megtudtam, hogy Peter olyan apaféle a számára, mert az édesapja korán meghalt egy autóbalesetben. Van egy húga, és mivel az édesanyja elég beteges volt, és jó pár éve meghalt már ő is, így korán fel kellett nőnie. Tízévesen szerepelt először egy reklámfilmben, és igazából azóta ő a kenyérkereső a családban. Elmondta, hogy az élete a színészet, de nem szereti azt a felhajtást, ami körülötte van, és hogy néha szörnyen magányos, mert eddig mindenki csak a hírességet látta benne. – Ezt nem mondod komolyan… – pillantottam Adamre elkerekedett szemekkel, miután fizetett, és kiléptünk az utcára. – De, esküszöm! Ott állt a szálloda erkélye alatt menyasszonyi ruhában, az arcát fátyol takarta, és követelte, hogy vegyem feleségül, vagy bevonul apácának – mesélt épp egy őrült rajongójáról. Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak-e a történeten… – Ez agyrém! – ráztam meg a fejemet. Kezdtem érteni, hogy miért utálja a nyilvánosságot, amiben mostanság része van. – És mit csináltál? – Elvettem feleségül – nevetett fel. Kinyújtottam rá a nyelvem. – Peter hívta a rendőrséget, és rendzavarásért bevitték. Többé nem láttam. Lehet, hogy tényleg bevonult apácának, ki tudja – vonta meg a vállát. – Jézus… – Hihetetlennek tűnt, hogy tényleg vannak olyan agyament emberek, akik ilyen torz és rémisztő módon képesek rajongani valakiért, akit nem is ismernek. • 48 •

– Hazakísérhetlek? – szakított ki a gondolataimból Adam. – Nem tudom, hogy jó ötlet-e… – pislantottam fel rá. Kicsit zavart, hogy az álcázó napszemüveg miatt nem látom a szemét. – Értem. – A hangja hirtelen fakó lett. Nem akartam, hogy azt higgye, nem igénylem tovább a társaságát. Az igazság az, hogy bár döcögősen indult a délután, kezdtem nagyon jól érezni magam, és nem akartam, hogy máris vége legyen. – Julie valószínűleg otthon van, és ha meglát, félő, hogy ő is azonnal a pap elé akar majd vonszolni – magyaráztam mosolyogva. – De… Ha akarsz, elkísérhetsz egy darabig. Majd egy utcával előbb elválunk. – Rendben – mosolygott vissza vidáman. Próbáltam olyan mellékutcákat választani, ahol kevesebb az ember, hogy Adam ne érezze magát feszélyezve. Arra is gondoltam, direkt kerülő úton vezetem, hogy minél tovább tartson hazaérni, de nem tudtam, mennyire ismeri a környéket. Hamarabb értünk a szomszéd utcához, mint szerettem volna. Kelletlenül álltam meg az egyik ház falának tövében. – Azt hiszem, jobb, ha innen egyedül megyek – sóhajtottam. – Mikor látlak újra? – Nem tudom, miért, de a szívem hirtelen őrült módon kezdett verni, és kiszáradt a torkom. – Nem tudom… Mikor akarsz látni? – kérdeztem vissza. Ha rávágom, hogy holnap, az túl kínos lett volna, ezért inkább ráhagytam a döntést. Levette a szemüvegét, és az arcomat fürkészte. – Holnap? De ha túl korai… – Nem, a holnap jó – feleltem azonnal. – Este vacsora? – Rendben – bólintottam. – Hétkor itt? – Rendben – mosolyodott el. A pillantását az enyémbe fúrta, nekem pedig nem volt elég erőm elkapni a tekintetemet. Az arcáról • 49 •

hirtelen leolvadt a mosoly, és egy teljesen más kifejezés ült ki rá. Közelebb hajolt hozzám, tétován, bizonytalanul. Elakadt a lélegzetem, és hirtelen, mintha az összes gondolat kiszállt volna a fejemből. Az utolsó pillanatban húzódtam hátra. Lehunytam egy másodpercre a szememet, és vettem egy mély levegőt. Ha most elragadtatom magam, később csak csalódni fogok, mint akkor… – nem hagyhattam, hogy az érzelem eluralkodjon rajtam. Pedig legszívesebben megragadtam volna Adam ingét, és magamhoz húztam volna egy csókra. De pontosan tudtam, mivel jár, ha rózsaszín álmokba ringatom magam, egy olyasfajta csalódást nem hiszem, hogy túlélnék megint. – Sajnálom, ezt nem kellett volna. – Adam lehajtott fejjel állt előttem. A vállai előreestek, a kezei elfehéredtek, ahogy ökölbe szorította őket. – Nem… én csak… jaj, istenem… – sóhajtottam fel. Miért kell nekem mindig kínos helyzetekbe keverednem? – Semmi gond. Én voltam a hülye. Barátságot kértem, nem többet. Nem tehetsz róla, hogy nem vagyok az eseted. – Attól a szomorú mosolytól, ami Adam arcán ült, mikor ismét felnézett rám, összeszorult a torkom. – Szerintem nincs olyan nő a világon, akinek ne lennél az esete – próbálkoztam egy félénk mosollyal. – Ezt nem értem – rázta meg a fejét. – Helyes srác vagy – kételkedve nézett rám. Tényleg nem tudja, hogy mennyire szívdöglesztő? – fürkésztem elgondolkozva az arcát. Valamiért nem hittem, hogy csak színjáték és álszerénység lenne ez. – Tényleg az vagy – ismételtem meg a nyomaték kedvéért. – És nem csak külsőleg. Jól éreztem magam veled. – De csak mint barát. Igen, értem. – Bosszúsan megráztam a fejem. • 50 •

– Nem, nem érted. Azért akartál megismerni, mert más vagyok, mint a többiek, nem igaz? – kérdeztem, felidézve az ő szavait a tegnapi beszélgetésünkből. – De igen – bólintott, és érdeklődve nézett rám. Valószínűleg nem tudta, hogy hová akarok kilyukadni. – A legtöbb lány bármit megadna azért, hogy megcsókold – kezdtem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy megértse, és ne félreértse, miért utasítottam el. – De ők nem téged csókolnának, hanem az egyik szerepedet, amit a moziban láttak, vagy a színészt, aki bejuttathatja őket valami filmes partira. Én, ha megcsókollak, akkor téged akarlak. Azt a valakit, aki itt van. – Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de a tenyeremet a mellkasára fektettem a szíve fölé. Éreztem, hogy milyen gyorsan ver. Elpirulva néztem fel rá. – De még nem ismerlek igazán. Az a kevés, amit ma megtudtam rólad, tetszik, de nem elég. – Hogyan is lehetne elég… Ha valakiről, akit évek óta ismer az ember, kiderülhet, hogy teljesen más, mint amilyennek hitte, mit várhat egy háromnapos ismeretségtől. Visszahúztam a kezemet. – Akkor a holnap este még áll? – kérdezte olyan szemekkel, aminek egyszerűen nem lehetett nemet mondani. – Igen, holnap hétkor itt. Most mennem kell… – néztem körbe tétován. – Jó éjt! – Gyorsan lábujjhegyre emelkedtem, és egy puszit nyomtam az arcára. – Neked is jó éjt! – motyogta utánam.

• 51 •

4. fejezet

Sérülések <3Jeremy<3: Tényleg megsérült? Ez most komoly, vagy megint kamuznak az újságok? *a körmét rágja* Leila15: Hát, én nem tudom… Állítólag rosszul mozdult a forgatáson, és meghúzta a hátát. <3Jeremy<3: Ó, szegényke… Én szívesen megmasszíroznám neki. :D Leila15:

Állj sorba! :P

(Részlet az adamswanson-net.blogspot.com rajongói chatjéből.)

Adam: – Adam, vigyázz! – A női sikolytól összerezzentem, de már nem volt időm reagálni. Bumm… Az oldalamba nyilalló fájdalomtól előretántorodtam és térdre estem. Próbáltam levegőt venni, de a tüdőm összeszorult, és vagy fél percig azt hittem, ennyi volt, meghalok. – Leáll! Kamera leáll! – Úristen, fiú, jól vagy? – Peter rémült hangját alig hallottam. Végül a görcs kioldott, én pedig élesen szívtam be az oxigént.

• 52 •

– Mi… a fene… volt ez? – nyöszörögtem. El sem tudtam képzelni, mi történt. Az egyik pillanatban egy harcjelenetet forgattunk Nicolette-tel és Connerrel, a következőben pedig… – Hívjon már valaki egy orvost, az istenért! – csattant fel Peter hangja válasz helyett. – Ne! – ijedtem meg. Tudtam, hogy annak az lenne a vége, hogy ágyba parancsolnak, nekem pedig ma este mindenképpen találkoznom kellett Camillával. – Jól vagyok, nem kell orvos! Jól vagyok… – próbáltam meg feltápászkodni, de elsőre nem sikerült. – Francot vagy jól! – csattant fel Pete. Összeszorítottam a fogam, és az oldalam lüktetésével nem törődve felálltam. – Szerintem is meg kéne nézetned magad. – Csak most vettem észre, hogy Nicol is ott toporog mellettünk, és kivételesen tényleg úgy tűnt, hogy aggódik. – Egyetértek, haver. Szarul nézel ki – állt Conner is melléjük. – Joe, minden rendben! – fordultam a rendező felé. Ha őt meg tudom győzni, akkor megúsztam. Minden színészi képességemre szükség volt, hogy hiteles legyek. – Nem is tudom… – rázta meg a fejét Joe. – Valamelyik barom rosszul rögzítette a csavarokat a gerendán. De ezért valaki felelni fog! – nézett körbe dühösen, aztán elsietett a díszletépítők felé. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, de azonnal meg is bántam, mert a mély lélegzetet éles fájdalom követte. Hálás voltam, amiért nem kellett tovább dolgoznom. – Adam! – Már éppen elindultam az öltözőm felé, mikor Joe megállított. Idegesen bevártam, és reméltem, hogy gyors lesz, mert kezdett egyre kevesebb erőm lenni a színjátékhoz. – Igen?

• 53 •

– Csak meg szeretnélek kérni valamire… – lépett mellém, és atyaian a vállamra tette a kezét. Az enyhe nyomástól is úgy éreztem, azonnal elájulok. – Esetleg mondhatnánk, hogy rosszul mozdultál, és meghúztad a hátadat. Csak hogy elkerüljük a gondokat… – nézett a szemembe. – Hát persze – bólintottam. Füllentések és csúsztatások – már rég megszoktam őket. Így működött ez a világ, és az ember vagy megszokta, vagy megszökött. Képtelen voltam gyalog megtenni az utat Camillához, és a vezetéshez sem éreztem elég erőt, ezért hívattam egy taxit. Az agyam felfogta, hogy le kéne mondanom a vacsorát, mégsem tudtam megtenni. Peter az öltözőben még egyszer rá akart venni, hogy vizsgáltassam meg magam, de nemet mondtam, és abban a fél órában, amíg felöltöztem, és elhagytam a stúdiót, tovább játszottam, hogy jól vagyok. Tudnom kellett, hogy Camilla tényleg komolyan gondolta-e, amiket az este mondott, vagy csak nem akart megbántani, és kifogásokat keresett. Reméltem, hogy az első, de féltem, hogy az utóbbi. Rohadtul megbántam a dolgot. Nem is tudom, mi járt a fejemben. Igazából talán az volt a baj, hogy semmi. Annyira természetesnek tűnt odahajolni hozzá, hogy automatikusan csináltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni. Aztán ahogy elhúzódott, az olyan volt, mint egy pofon. Fájt. Nem vagyok szerelmes – győzködtem magam –, csak vonzódom hozzá. Végül is, csinos lány. Mindene a helyén van. Emellett pedig kedves és értelmes. Beszélgetni is lehet vele. Mi mást akarhat egy férfi… Egy barátot – néztem ki az autó ablakán. Igen, én ezt akartam még. És féltem, hogy örökre elszúrtam, egy másik, pillanatnyi, idióta férfivágy miatt. Hülye vadászösztön! • 54 •

Szerencsére a taxis elég öreg volt ahhoz, hogy ne nézze a filmjeimet, és ne ismerjen fel. Gyorsan fizettem neki, aztán elbotorkáltam ahhoz a házfalhoz, aminél megbeszéltük a találkozót. Lehunytam a szememet, és próbáltam mélyeket lélegezni. Voltak már kisebb-nagyobb sérüléseim a forgatások során, de még sosem volt semmi ennyire rossz. Talán mégiscsak kérnem kellett volna egy fájdalomcsillapítót. – Szia! – köszönt rám Cam. Felnéztem, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra; végül egy fájdalmas fintor lett belőle. – Szia! – nyögtem ki. Gyanakvóan nézett végig rajtam. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki a végét járja… – lépett közelebb hozzám. – Történt egy kisebb baleset a forgatáson, megsérült a hátam, de túlélem – feleltem, és megpróbáltam kiegyenesedni. A fogaim ös�szeszorultak, és egy halk, önkéntelen, sziszegő hang jött ki a számon. – Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy, és halasszuk el? – Camilla pillantása egyszerre volt dühös és aggódó. – Mert nem akartam elhalasztani – nyögtem, miközben fehér foltok jelentek meg a szemem előtt. – Bolond vagy? Mindjárt összeesel! – Megfogta a bal karomat, hogy megtartson. Hálásan támaszkodtam rá. – Itt a kocsid? – Megráztam a fejem. Felsóhajtott. – Oké, akkor kénytelen leszek valahogy leszerelni Julie-t. Gyere! – Próbáltam nem nagy terhet jelenteni neki, valamint nem elájulni, amíg el nem értünk a házukhoz. Beletelt egy fél percbe, míg egy kézzel megtalálta a táskájában a kulcsait. – Ülj le! – kísért el az egyik fotelig a nappaliban. – Már haza is… – nyílt ki hirtelen az egyik ajtó, aztán összerezzentem a hangos sikításra. Rettegtem, hogy mielőtt Cam megállíthatná, rám veti magát a lakótársnője. Abba most biztosan belehaltam volna. – Ez ő, ez ő! • 55 •

– Julie! – Camilla hangja olyan szigorúan csengett, hogy hirtelen még én is megijedtem tőle. – Adam rosszul érzi magát, úgyhogy most vagy csendben maradsz, vagy kimész innen! – ragadta meg barátnőjét a vállánál fogva, és egyenesen a szemébe nézett. Ahogy észrevettem, Julie is megszeppent, mert olyan szemekkel nézett Camillára, mintha éppen el akarná sírni magát – reméltem, hogy nem teszi, mert a síró nőktől mindig kínosan érzem magam. Aztán bólintott, a velem szemközti fotelhez sétált, és leült bele. – Helyes, hozok valami fájdalomcsillapítót. Van valami allergiád? – fordult felém Cam ellágyult tekintettel. Megint csak egy fejrázásra telt tőlem. Abban a két percben, amíg a konyhában volt, próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Julie úgy bámul, hogy még pislogni is elfelejt. Fogtam a két bogyót, amit Camilla a kezembe nyomott, és egy kis vízzel lenyeltem őket. Reméltem, hogy gyorsan hatnak, mert elég kínosan éreztem magam. Camilla előtt gyengének látszani… – még a hátfájásnál is pocsékabb érzés volt. – Gyere! – fogta meg a karomat végül, és felhúzott a fotelből. Biztos voltam benne, hogy falfehér lettem a fájdalomtól. Nem értettem, mit akar, reméltem, hogy nem kidobni. Valószínűleg a következő házig sem jutottam volna el. Igaz, volt nálam mobil, és felhívhattam volna Petert, de abban is kételkedtem, hogy beszélni lenne-e elég erőm. – Cam… – Julie szemei elkerekedtek, ahogy elindultunk az egyik ajtó felé. – Majd holnap megbeszéljük, jó? – felelte Camilla, aztán kinyitotta előttem az ajtót. Más esetben jobban feldobott volna, hogy láthatom a hálószobáját, de most csak hagytam, hogy elkísérjen az ágyáig, és hasra fektessen. Kellemesen puha volt az ágyneműje, és az illata is tetszett – barack és méz. Belefúrtam az arcom a párnába, és a fájdalom helyett próbáltam • 56 •

a légzésre koncentrálni. Éreztem, hogy enyhén megmozdul mellettem az ágy, így oldalra fordítottam a fejemet. Camilla a padlóra térdelt, és könyökét az ágyneműn pihentette. – Segíthetek még valamiben? Esetleg… megnyomkodhatnám a hátad, vagy valami… – harapta be a száját. – Nem is tudom… Inkább kaphatnék valami meleget rá? Egy takarót vagy párnát? – kértem. A masszázsról nehezemre esett lemondani, de nem voltam biztos benne, hogy kibírnám ordítás nélkül. Cam egy plédet terített a fájó területre. Hálásan szusszantottam egyet. – Így jobb? – érdeklődött. – Igen, sokkal. Köszönöm. És azt is, hogy befogadtál – tettem hozzá. – Nem hagyhattalak az utcán szenvedni – vonta meg a vállát. – Úgy néztél ki, mint egy zombi. Még a végén megijedtek volna tőled a szomszédok – kuncogott fel. – Hát, azt a világért sem akarnám. Lehet, hogy a lakótársad is azért sikkantott akkorát, mert megijedt – nevettem fel, aztán rögtön fel is jajdultam a hátamba nyilalló szúrástól. Csak pár centire volt tőlem az ágyon Camilla keze. Meg akartam érinteni. Ráfoghatnám arra, hogy a fájdalom miatt jólesik valamit szorítanom – néztem elbűvölten a finom ujjakat. – Sajnos, Julie nem olyan ijedős… De nem kell aggódni, majd én megzabolázom – mosolyodott el. Éreztem, ahogy a fájdalom újra és újra visszatér a derekamba – mintha egy késsel döfködtek volna. A francba! Ilyen állapotban egy párbeszédre sem leszek képes, nemhogy egy akciójelenetre! Eldöntöttem, hogy amint hat a fájdalomcsillapító, felhívom Petert, és szólok, hogy próbálják meg átszervezni a programot úgy, hogy holnap • 57 •

pihenhessek. Talán fel tudják venni azokat a jeleneteket, amikben én nem szerepelek. Egy gyengéd kéz óvatosan végigsimított az arcomon, aztán visszavonult. Jólesett, de nem volt erőm megmozdulni. A fájdalom helyét lassan átvette egyfajta tompultság, és elaludtam. Camilla: Belekuporodtam az ágyam melletti fotelbe, és figyeltem, ahogy Adam alszik. Az arca kisimult, nyugodtnak tűnt, így reméltem, hogy a fájdalmai elmúltak már a gyógyszertől. Rossz érzés volt szenvedni látni. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, az egyik pulóveremet a fejem alá gyömöszöltem, de nem bírtam elaludni. Tudtam, hogy reggel hosszú beszélgetés vár rám Julie-val, amiért elhallgattam, hogy ismerem Adamet. Julie elég megértő tudott lenni, de nem szerette, ha valaki titkolózik előtte, ezért úgy sejtettem, nehéz menet lesz. Amíg este a fürdőben voltam, ő bezárkózott a szobájába, jelezve, hogy látni sem akar, ezért úgy gondoltam, jobb, ha adok neki egy kis időt, amíg lehiggad. Holnap majd egy finom reggelivel indítok, hátha az megenyhíti egy kicsit. Már kezdett derengeni, mikor elbóbiskoltam, de nem aludtam túl sokat. Álomtalan álmomból egy ajtócsapódásra ébredtem. Szédelegve feltápászkodtam a fotelből, és nyújtózkodtam egyet. Adam még békésen aludt. Lábujjhegyen kilopakodtam a szobából. Féltem, hogy Julie egy szó nélkül lelépett, mert mérges rám, de aztán meghallottam a fürdőszobából a zuhany hangját. Gyorsan összedobtam két bögre kávét, aztán nekiálltam elkészíteni a világ legfinomabb szendvicsét Julie-nak. Ki kell tennem magamért, hogy elnyerhessem a bocsánatát! Meghámoztam és kimagoztam az avokádót, aztán vékony szeletekben a kenyérre fektettem. Szépen összetekert és elrendezett • 58 •

sonkaszeletek kerültek rá. Elővettem az aszalt paradicsomot, amit még anyutól kaptam, most végre fel tudtam valamire használni. A pirosas szín jól mutatott a rózsaszínnel és a halványzölddel. Igazi műalkotást sikerült összehoznom. Elégedetten szórtam meg borssal, aztán megvártam, amíg Julie előbújik a fürdőből. A haja végét törölgetve lépett ki az ajtón. Amint észrevett, morcosan összehúzta a szemöldökét. Felsóhajtottam. – Beszélhetnénk? – kértem. Szótlanul odasétált az asztalhoz, és leült velem szemben. – Ha azt hiszed, hogy egy szendviccsel bocsánatot tudsz kérni, akkor tévedsz… – pillantott a tányér felé, de láttam az arcán, hogy nagyon is sikerült elnyernem a tetszését. – Sajnálom, hogy nem szóltam Adamről. A partin találkoztunk, aztán megkeresett, és… – kezdtem, de Julie közbevágott. – Tudtad, hogy odavagyok érte! – Lesütöttem a szemem vádló tekintete elől. Kimondatlan szabály volt kettőnk között (mint valószínűleg minden normális barátság esetében), hogy sosem kezdünk olyan férfival, aki a másiknak tetszik. Eddig ezt könnyű volt betartanunk, ugyanis amióta csak ismertem, Julie-nak nem volt egyetlen kiszemeltje sem, aki egy kicsit is érdekelt volna. – Igen, pont ez az. Adam egy kis nyugalomra vágyott, és tudtam, hogy ha szólok neked, akkor elég… izgatottan fogsz reagálni – próbáltam finoman kifejezni magam. Julie néha ijesztően tudott viselkedni, ha rajongásának tárgyáról volt szó. Persze nem tartozott az őrült kategóriába, de attól még jó pár embernek az agyára tudott menni. – Szóval most jártok vagy ilyesmi? – fürkészte az arcomat. – Mi? Nem! Nem, dehogyis! – tiltakoztam azonnal hevesen. – Csak barátok vagyunk. Adamnek szüksége volt egy barátra, aki nem • 59 •

sikoltozik, valahányszor meglátja. Ennyi – vontam meg a vállam flegmán. – Szóval akkor szabad préda? – csillant fel Julie szeme. A gyomrom összerándult. –- Én nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha… – Miért nem? Ő Adam Swanson! Megenné a csajokat az irigység a suliban, ha megtudnák, hogy járunk – nevetett fel. – Adam nem egy gönc vagy egy bizsu, amivel felvághatsz! – A hangom elég mérges lehetett, mert Julie abbahagyta a nevetést. – Tudom, csak… – Semmi csak. Adam egy érző ember, és ha ezt nem érted meg, akkor félreismertelek – dühösen borítottam bele a kávémat a mosogató lefolyójába. A szám íze olyan keserű lett, hogy biztos voltam benne, egy kortyot sem tudnék lenyelni belőle. – Igazad van, elragadott a hév… – Mikor megfordultam, láttam az arcán a bűnbánatot. Sosem lehetett rá sokáig haragudni, és tudtam, hogy nem úgy gondolta, ahogy mondta. Julie sokszor előbb jártatta a száját, mint ahogy gondolkozott volna, de nem volt benne egy cseppnyi rosszakarat sem. – Nem fogod zargatni? – kérdeztem. – Nehéz lesz… De ígérem, nem – emelte fel az egyik kezét, míg a másikat a szívére helyezte. Aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzám. – Tényleg nem jártok? – Felkuncogtam, és megráztam a fejem. – Nem értem, hogy nem tetszhet neked Adam Swanson… – Azt nem mondtam, hogy nem tetszik – vontam meg a vállamat ártatlan arccal, aztán a hűtőhöz sétáltam, és elővettem az alsó fiókból egy almát. – Ó, tudtam! – sikkantott fel Julie. Pisszegve intettem le a szobám ajtaja felé mutogatva. – Ha már én nem járhatok vele, legalább neked • 60 •

jöjjön össze – suttogta, majd rám vigyorgott. – Szörnyű vagy… – ráztam meg a fejem. – Nem fogunk járni. Barátok vagyunk. – Még… – kuncogott fel, majd visszaült az asztalhoz, és falatozni kezdett. Megmostam az almát, aztán beleharaptam. Ez könnyebben ment, mint gondoltam… A „támadás jó védekezés” elv, úgy látszik, tényleg működőképes. Épp az utolsó falatoknál jártam, mikor kinyílt a hálószobám ajtaja. Adam tétován lépett elő, a szemei álmosak voltak, de legalább a saját lábán ki tudott jönni, amit jó jelnek vettem. – Hello… – motyogta. – Jó reggelt! – pattant fel Julie mosolyogva. Aggódtam, hogy megint átvált rajongó üzemmódba, de a félelmem alaptalannak bizonyult. – Én most megyek… Tízkor órám lesz – kamuzta. Már végzős volt, és csak konzultálni járt be néhanapján a szakdolgozata miatt. Felkapta a táskáját. – Legyetek jók! – intett még vissza az ajtóból. – Hű, hová lett a tegnapi fülsiketítő lány? – nézett rám Adam. Elmosolyodtam. – Éjszaka kicseréltem a normális ikertestvérére. – Ó, értem… – vigyorgott rám, aztán megdörzsölte borostás állát. – Használhatnám a fürdőszobát? – Persze. Arra van. Mindjárt hozok tiszta törülközőt – indultam a szobám felé.. – Tojás és pirítós jó lesz reggelire? – kérdeztem még, mielőtt bement volna a fürdőbe. – Igen, köszönöm – bólintott. Amíg készülődött, elővettem a serpenyőt, és amint felforrósodott, beleöntöttem a felvert tojásokat. Mire Adam végzett, már ott várta a kész reggeli az asztalon. Édes volt így korán reggel. A haja vizesen kuszábbnak tűnt, mint szárazon, és borostás-fáradt arca valahogy még • 61 •

inkább kiemelte a szeme csillogását. Magában somolyogva ült le a székre. Kíváncsian pislogtam felé. – Min nevetsz? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Csak nem vette észre, hogy figyeltem? Éreztem, hogy az arcom felforrósodik. – Tényleg gondoskodó vagy… – motyogta mosolyogva. Értetlenül néztem rá. – Mikor a teázóban kitöltötted a teát, az jutott az eszembe, hogy biztosan minden körülötted lévőről gondoskodsz. Fogadni mernék, hogy Julie reggelijét is te csináltad… – Igen, igen – sóhajtottam fel bosszúsan. Ezzel egy csomóan hecceltek már. Szeretem, ha a környezetemben élők boldogok és elégedettek. És ha mindenük megvan, amire csak vágynak. Ez még nem szokott zavarni senkit. De ehhez társul az is, hogy mindent túlaggódom. Tudnom kell, hogy a szeretteim biztonságban vannak, és semmi sem árthat nekik. Na, ezzel az emberek agyára megyek. – Ez nem baj – vonta meg a vállát. – Szerintem aranyos tulajdonság… – Kíváncsi vagyok, hogy pár hónap múlva is ezt mondod-e… – forgattam a szememet. Adam mosolya kiszélesedett. – Ha már lebuktam ezzel az anyáskodással, hogy van a hátad? Fáj még? – Nem, most nem – mozgatta meg óvatosan. – Kényelmes az ágyad… – nézett rám bűnbánó szemekkel. – Sajnálom, hogy elfoglaltam. – Neked most nagyobb szükséged volt rá – vontam meg a vállam, aztán fogtam Julie tányérját és bögréjét, és a mosogatóba tettem. A hirtelen csörgéstől majdnem elejtettem a mosogatószivacsot. Adam végigtapogatta a zsebeit, aztán előhúzta a telefonját. – Ó, a fenébe! – mordult fel. – Bocsánat – nézett rám, aztán kelletlenül fogadta a hívást. – Hello, Peter… Igen, szólnom kellett volna, de elaludtam, és… Nem, tegnap rosszul lettem… Már jól vagyok. – • 62 •

Próbáltam a mosogatásra koncentrálni, hogy ne tűnjek olyannak, aki mindenbe beleüti az orrát. Adam gondterhelt volt, mikor befejezte a társalgást. – Valami baj van? – Elfelejtettem szólni, hogy a jeleneteimet halasszák későbbre – túrt a hajába dühösen. – A rendező ki van akadva rám, pedig telefonálni akartam, csak elaludtam. – Ó – töröltem a kezemet egy konyharuhába. – Mennem kell – sóhajtott fel. – Hová? – A forgatásra. – De még nincs rendben a hátad – akadékoskodtam. Szinte láttam magam előtt, ahogy tegnap a fájdalomtól sápadtan szenvedett. – Pihenned kéne… – Nem lehet – állt fel. – Köszönöm a reggelit. És a gondoskodást – mosolygott rám, aztán közelebb lépett hozzám. – Ma sokáig dolgozom, de holnap este, nem akarsz… – elhallgatott, és ráharapott a szájára. – Mit nem akarok? – néztem rá izgatottan. – Átjöhetnél a szállodámba. Együtt vacsorázhatnánk, ha már a tegnapit kihagytuk… – A hangja bizonytalan volt. – Rendben – bólintottam, miközben igyekeztem nem törődni a fejemben megszólaló vészcsengővel. – De ha rosszul vagy, hívj fel, és elhalasztjuk, hogy pihenni tudj. Ígérd meg, hogy felhívsz, és nem hősködsz megint! – próbáltam a lehető leghatározottabb hangomat elővenni, de egy csibészes mosolyt kaptam csak válaszul. – Igenis, anyuci! Ha nem fájt volna a háta, oldalba vágom. Ehelyett most csak egy fintort kapott válaszul. – Ó, igen… A szálloda… A Heathman Lodgeban szálltam meg. Odatalálsz egyedül? • 63 •

– Nagylány vagyok, tudok taxit hívni – húztam el a számat. – Rendben – bólintott. – Akkor hét körül várlak. Ahogy magamra maradtam a házban, lerogytam a konyhaasztal mellé. Adammel kettesben fogok vacsorázni a szállodai szobájában. Mi a fenét csinálok?

• 64 •

5. fejezet

Vacsora Adam Swansonnal egyre több gond akad a forgatásokon. Ahogy már megírtuk, nem teljesít úgy, ahogyan azt munkatársai megszokhatták tőle. Úgy látszik, a rendezői fegyelmezés sem használt, a forgatás egy egész napot csúszott, mert a sztár előzetes bejelentés nélkül nem jelent meg a felvételen. (Részlet a FallingStars című magazinból.)

Adam: Nagyot nyögve rogytam le az ágyra. Bár a hátam nem fájt annyira, mint tegnapelőtt, de azért éreztem. Még volt két órám hétig, gondoltam, addig pihenek, hogy kicsit frissebben fogadhassam Camillát. Joe-tól megkaptam a magamét tegnap, és végül is igaza volt. Szólnom kellett volna előre, hogy nem vagyok formában, és szervezzék át a forgatást. Nem szerettem, ha haragudott rám. Mintha megint kiskölyök lettem volna, aki rossz fát tett a tűzre, és az apja egy kiadós szidás után órákig nem szól hozzá. Ráadásul Nicolette is megsértődhetett rám – aki egy angyaltársamat játssza a filmben –, amiért el kellett halasztani a jelenetét. • 65 •

Hiába kértem tőle bocsánatot, tegnap délután óta levegőnek nézett és került. Ezt még tetézte az ismeretlen, aki két újabb levelet hagyott a szélvédőmön, és tegnap este nyolc és fél tíz között pontosan huszonkétszer csörgette meg a mobilomat. Az első három alkalommal felvettem, de nem szólt bele, így lehalkítottam a telefont, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kijelző állandóan villogó fényjelzését. Peterrel ma újra lecseréltettem a számomat, de kezdett rohadtul elegem lenni. Hatig csak lustálkodtam, és egy új film forgatókönyvét olvasgattam. Elég ígéretes volt, bár akadt némi kétségem a fogadtatását illetően. Lélektanilag túl összetett volt ahhoz, hogy egy kikapcsolódni vágyó átlag mozibajáró élvezze. De mindig is szerettem a kihívásokat a szerepeimmel kapcsolatban. Megformálni egy karaktert úgy, hogy abban megmaradjanak a mélységek, és a film mégis szórakoztató legyen, elég izgalmas. Elhatároztam, hogy szólok Peternek, elvállalom a filmet, aztán feltápászkodtam az ágyról. Fel-alá járkáltam az órát figyelve, miközben a szálloda egyik pincére megterítette az asztalt két személyre. A mutatók olyan lassan mozdultak, hogy azt hittem, elromlott az a vacak. Bekapcsoltam a tévét, aztán továbbmászkáltam. – Mi a… – a hírbemondó hangjára felkaptam a fejemet. – …Hilary Sweety-t. A pornócsillagra egy sikátorban találtak rá a Manitoba Street mellett. Halálát egy a fejét ért ütés okozta, de a rendőrség még nem tudja, hogy gyilkosság történt-e, vagy a hölgy baleset áldozata lett. A vérében pletykák szerint szintetikus drogokat találtak, ezért elképzelhető, hogy egyszerűen megbotlott, és szerencsétlenül esett. Jó ég! Előző nap találkoztam vele… Veszélyes világba keveredett szerencsétlen, akár a drogok miatt kellett meghalnia, akár meggyilkolták. • 66 •

Mikor megszólalt az éjjeliszekrényen lévő telefon, gyorsan felkaptam. A portás közölte, hogy látogatóm érkezett, és megkérdezte, hogy felengedheti-e. A nyitott ajtóban állva vártam, míg a lift megállt az emeleten, és Camilla kiszáll belőle. Rávigyorogtam – máris sokkal jobb kedvem volt. – Szia! – köszöntöttem, és ahogy beléptünk, lesegítettem róla a vékony kis kabátkáját. – Szép… nagy szoba… – nézett körbe. – Az – bólintottam. A kívülállók általában el voltak ragadtatva a szállodai minőségtől, de nem gondoltam volna, hogy Camillára is hatással lesz ez a környezet. Körbesétált, és megérintette a festmény keretét, mely a falat díszítette. – Nem érzed magad… idegenül itt? – pillantott rám. – Tényleg szép, és hatalmasabb a szobád, mint a mi egész lakásunk, de… olyan… nem te vagy. Mármint, bocsánat… Nem akartam kritizálni vagy ilyesmi… – zavartan lesütötte a szemét. – Igazad van. Ez nem én vagyok – léptem közelebb hozzá. Igazán gyönyörű volt, amikor zavarba jött. Ő volt az első, akinek az jutott eszébe a puccos szállodai szobámról, hogy nem túl otthonos. Mások mindig kifejezték, hogy mennyire irigyelnek engem a szerencsémért. De Camilla meglátta a csillogás mögött a valóságot. Azt, hogy az ember egyéniségét elnyomják az egyforma ágyak, szekrények, falak; hogy sehol sem érzi otthon magát; hogy egy munkanap után nem várja otthon senki sem. A magányt. Az asztalra pillantott, aztán felcsillanó szemekkel nézett rám. – Eszembe jutott valami… Persze, nem muszáj, ha nem akarod, csak… – beharapta az ajkát. Érdeklődve néztem rá. – Mit szeretnél? – Abban a pillanatban, ahogy ismét rám emelte a tekintetét, úgy éreztem, hogy bármit is szeretne, azonnal teljesítem neki. • 67 •

– Mi lenne, ha ezt az asztalt arrébb tolnánk, leterítenénk valamit, és piknikeznénk… – Piknik – bólintottam. Vigyázva, hogy a teríték se potyogjon le a földre, és a hátam se fájduljon meg, a fal mellé toltam az asztalt. – Így ni! – csaptam össze a kezem, mikor végeztem. – Látod? Jól vagyok – mosolyogtam rá. – Biztos, hogy nem fáj a hátad? – A tekintete röntgensugárként fürkészte a vonásaimat a kín nyomait keresve. – Esküszöm. – Elég… csúnyának tűnt – harapta be a száját. Kérdőn néztem rá. – Az előbb, ahogy az asztalt toltad… egy kicsit… az inged… – motyogta zavartan, miközben az apró tűzrózsa erősebb árnyalatot öltött az arcán. – Ó. Igen, hát, szerencsére csúnyább, mint amilyen vészes. – Ahogy közelebb lépett hozzám, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Megnézed? – csúszott ki a számon. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy tizenéves srác, aki az iskolai bunyóban szerzett harci sérüléseit mutogatja a barátnőjének. – Szabad? – karcolgatta az alsó ajkát a fogaival, és ez nem sokat javított a légzéstechnikámon. Megfordultam, és egy kicsit feljebb húztam az ingemet. Éreztem az óvatos érintést pontosan a lilászöld zúzódáson, de egyáltalán nem fájt. Sőt… Olyan reakciókat váltott ki belőlem, amiket nem lett volna szabad. Csak barátok vagyunk! – ismételgettem magamban, hogy el ne felejtsem. – Biztos, hogy…? – Tényleg nem fáj már – mosolyodtam el magamban, aztán megfordultam, még mielőtt a gondolataim bajt okozhattak volna. – Akkor, ha már piknik, rendelhetnénk pizzát. Persze, csak ha nem bánod – javasoltam. • 68 •

– Egyetértek – bólintott. A telefonhoz léptem, és az egyes gombot lenyomva hívtam a recepciót, hogy kérjek egy tiszta lepedőt vagy valami plédet és egy üveg bort, aztán a saját mobilomba bepötyögtem a kedvenc pizzériám számát, és rendeltem két hawaiit. Alig pár percbe telt, míg kopogtattak az ajtón. Az új pincérfiú, Todd hozta fel a kért dolgokat. Mikor meglátta Camillát, olyan vigyor ült ki a képére, ami egyáltalán nem tetszett. Egy fiatal lány a szívtipró sztár szobájában – tudtam, hogy mit gondolhat magában… Todd meglepődött, mikor az asztalt eltolva találta, de kérdés nélkül letette rá a poharakat, az üveget és a dugóhúzót, aztán átnyújtotta a lepedőt. Gyorsan a kezébe nyomtam némi pénzt – a vigyor miatt kevesebbet, mint amennyit eredetileg szántam –, aztán kitessékeltem az ajtón. – Add ide, majd megterítek… – lépett hozzám Cam, amint kettesben maradtunk. Kivette a kezemből a lepedőt, és ügyes mozdulatokkal a földre terítette. Fogtam két borospoharat, és megtöltöttem őket. Az egyiket átnyújtottam Camillának. – Mire szeretnél inni? – adtam át a választás lehetőségét neki. Elgondolkozva nézett rám, aztán mosolyra húzta az ajkait. – Igyunk a nem beszélgetésre! – felelte. – Amivel kezdődött a nem barátságunk? – kérdeztem vissza. Csillogó szemekkel bólintott. – Rendben. Akkor a nem beszélgetésünkre – emeltem az övé felé a poharam. Csilingelve koccant össze a két kristálykehely. Miközben beleszagoltam a borba, majd megkóstoltam, figyeltem Camilla arcát. Úgy láttam, hogy elégedett, bár szinte biztosra vettem, hogy a borozás nem tartozik a szokásai közé. – Hogy ment tegnap a forgatás? Nagyon mérgesek voltak? – kérdezte, miután leültem mellé. • 69 •

– Eléggé… De majd kiengesztelem őket – próbáltam meg mosolyt erőltetni az arcomra. – Sajnálom. – Ne tedd, nem tehetsz róla. Tegnapelőtt megmentetted az életemet, nincs mit sajnálnod. Köszönöm. – Igazán nincs mit – kortyolt a borba. – És te, hogy haladsz a festményeddel? – jutott eszembe a három napja tett ígérete. Hirtelen pír futotta el az arcát. Vajon miért? – Haladgatok… – A szűkszavúsága csak még kíváncsibbá tett. – Mikor nézhetem meg? – Nem is tudom… – Gyorsan újra a szájához emelte a poharát. – Előtte azt hiszem, mondanom kell valamit… Camilla: Visszafojtott lélegzettel vártam, mit reagál arra, hogy a megkérdezése nélkül múzsának használtam. Szerettem volna, ha mond valamit, de csak fürkésző tekintettel nézett rám. Összerezzentem, mikor megszólalt a telefon. Adam felkelt, és felvette a kagylót. A szavaiból úgy vettem ki, hogy megjött a pizzánk. Az ajtóhoz ment, és kifizette a futárt. A szívemmel a torkomban vártam, hogy végre megint kettesben legyünk, és Adam elmondja a véleményét. Féltem, hogy azt hiszi majd, csak azért választottam őt a képem témájaként, mert ki akarom használni a hírnevét. Pedig egyáltalán nem így volt. Pusztán, mikor ránéztem arra a fotóra, úgy éreztem, muszáj megfestenem a szemem előtt felvillanó képet. Egyfajta kényszer volt, amit lehetetlenség lett volna legyőzni. Mikor Adam visszasétált a két dobozzal, már szédültem a feszültségtől. Lehunytam egy pillanatra a szemem. – Jól vagy? – mikor felnéztem, Adam arcán aggodalmat láttam. • 70 •

– Igen, csak… nem mondanál valamit? – idegesen gyűrögettem a szoknyám szélét. – A festményről? – kérdezte kissé zavarodottan. – Nagyon megtisztelő, hogy én ihlethettem. Csak nem értem, miért nem akarod megmutatni… – ült vissza mellém, és a földre helyezte a dobozokat. – Én meg akarom, csak féltem, mit szólsz majd, hogy rólad festettem… Szóval, nem zavar? – néztem a szemébe. – Nem, dehogyis! Tényleg megtisztelő – mosolygott rám. Megnyugodva sóhajtottam fel. – Akkor, ha tényleg szeretnéd látni, holnapután megmutathatom… – ajánlottam. Nem akartam, hogy félkész állapotban lássa. Bántott volna, ha pont ez a kép nem tetszik neki. – A holnapután nem jó… – szisszent fel, és elhúzta a száját. – Egész nap forgatunk, aztán este az egyik kollégánk születésnapjára megyünk. Muszáj ott lennem. – Értem – bólintottam, de gondolni is rossz volt arra, hogy aznap nem láthatom őt. Gondolatban fejbe vágtam magam. – Jó lenne, ha eljöhetnél te is… – sóhajtott fel, ahogy elém tolta az egyik pizzás dobozt. – De nem szeretnélek kitenni annak a világnak. Viszont, nem tudom, hogy bírom majd ki, hogy egy teljes napig nem látlak – vigyorgott rám. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem borítottam fel a mellettem lévő borospoharat. Gyorsan felnyitottam a dobozt, és kiemeltem az egyik szelet pizzát. – Tudod, fura… – szólaltam meg, miután lenyeltem az első falatot. – Mindig azt hittem, hogy a színészek azért választják ezt a szakmát, mert szeretnek a középpontban lenni. – Vannak, akik így vannak vele. Én más miatt szeretem a munkámat. – A szájához emelte a pizzát, és beleharapott. • 71 •

– Akkor te miért? – kérdeztem. Adam intett, hogy mindjárt válaszol, csak előbb lenyeli a falatot. Kuncogva bólintottam. – Az álmodozás – felelte végül. Kicsit értetlen arcot vághattam, mert bővebb magyarázatba kezdett. – Mindig elég… – elgondolkozott egy pillanatra, hogy milyen szót is használjon. – …zárkózott voltam, nem nagyon tudom hogyan kezelni az embereket. – Engem egész jól kezelsz – mosolyogtam rá, miközben a gyomrom egyfajta jóleső idegességtől összerándult. – Mert rokonlélek vagy – nevetett fel. Figyeltem, ahogy hosszú ujjaival leemel egy ananászdarabot a tésztáról, és a szájába dobja. Tetszettek az ujjai. Finomak voltak, arisztokratikusak, mégis férfiasak. Mikor felém pillantott, elpirulva hajtottam le a fejem, és letéptem egy darabot a pizzámból. – Szóval, míg mások elvoltak együtt, én álmodozással foglaltam el magam. Aztán jött Peter, és rájöttem, hogy a színészet maga a fantázia – mesélte. Letettem a kezemben lévő pizzaszeletet, és csak hallgattam őt. Az arca olyan átszellemült volt, amilyennek még sosem láttam. – Mindig más lehetek, olyan dolgokat tehetek meg, amiket a valóságban nem. Akár repülhetek is – nevetett fel izgatottan, aztán felém fordult, és a pillantásától forróság öntötte el minden porcikámat. – Sosem hittem volna, hogy egyszer találkozom egy olyan lán�nyal, mint te. Aki mellett minden másodpercben úgy érzem magam, mint egy kamasz fiú az első randevúján – hajolt közelebb hozzám. A hangja hirtelen mélyebb és rekedtebb lett. Megborzongtam, mikor egyik kezével végigcirógatta az arcomat. – Eddig folyton csak néztelek, de nem mertelek érinteni. Féltem, eltűnnél, ha hozzád érnék. – Meg akartam szólalni, de ha sikerült is volna kinyögnöm valami értelmeset, Adam azt is megakadályozta. Ujját a számra helyezte. Éreztem, ahogy a torkom teljesen kiszárad. – Maradj kérlek… Veled • 72 •

akarok lenni minden percben. Kívánlak, de mindenedet akarom. A lelkedet is. – Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem, ahogy a forró lehelete végigsimogat. Lehunytam a szememet, aztán megéreztem a száját… Az arcomon. Kábultan néztem fel rá. Csak most jöttem rá, hogy eddig elfelejtettem lélegezni. Adam visszahúzódott, és furcsa tekintettel bámult rám. Először nem értettem, aztán összeállt a kép. Színjátszás… Az egész csak játék volt. Idiótának éreztem magam. Hirtelen felpattantam, igazából nem tudtam, hová is indulok, vagy mit akarok tenni, még mindig teljesen szét voltam esve. Csak azt éreztem, hogy nem megy az egy helyben ülés. – Camilla? – Adam hangja aggodalmas volt. – Valami baj van? – Nem, én csak… – kezdtem tétován. Nem akartam megsérteni, de most nem bírtam a közelében sem maradni. – Haza szeretnék menni – suttogtam magam elé. Felkelt a földről, és elém sétált. – Valami rosszat tettem? Megbántottalak? – Olyan hangon beszélt hozzám, hogy a lelkifurdalástól összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy én vagyok az, aki rosszat tett. Minden elvem és szavam ellenére, amit Adamnek a teázás után annak a háznak a tövében mondtam, az előbb hagytam volna, hogy megcsókoljon. Olyan hatással volt rám, hogy egy pillantásától eltűntek a józan gondolatok a fejemből. Ez veszélyes. Nagyon veszélyes. Volt már tapasztalatom olyan férfival, aki annyira elvette az eszemet, hogy szinte bármit eltűrtem tőle. Egyszer pont elég volt ezt átélni, aztán meg kilábalni belőle. Palmer majdnem tönkretette az életemet. Képes volt elkábítani egyetlen kedves szavával. Tíz évvel idősebb volt nálam, és úgy irányított, mint egy kislányt – én meg hagytam, mert azt hittem, így normális. Aztán eltelt két év, és mikor elég érett lettem szembeszállni vele, úgy akarta érvényre juttatni az akaratát, hogy megütött. Ekkor • 73 •

szakítottam vele, és a szüleim legnagyobb megnyugvására és a saját lelki békém és testi épségem érdekében Vancouverbe költöztem. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem tettél semmi rosszat. Haza akarok menni… – ismételtem kétségbeesetten. – Hol a kabátom? – néztem körbe, és igyekeztem nem elbőgni magam. Adam leemelte a székről, ahová tette, majd átnyújtotta nekem. Gyorsan magamra rángattam, aztán az ajtóhoz léptem. – Várj! – Adam keze tompán az ajtónak csapódott. Összerezzentem, ahogy egy régi emlék beugrott. – Várj… – A hangja elhalkult, a szívem pedig már nem a múlt árnyai miatt vert ezerrel. Nem mertem felé fordulni, mert a könnyek szúrták a szememet. – Holnap látlak? Mondd, hogy látlak, könyörgöm! – Nem tudom… – ráztam meg a fejem. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet találkozni vele. Talán könnyebb lenne most abbahagyni. Az elején, amikor kevésbé fáj. A szívem görcsösen összerándult. Kevésbé fáj? – Szükségem van rád. – Éreztem, ahogy Adam közel hajol hozzám. Szavai szinte a fülembe suttogva hangzottak el. Megkövülve álltam a barna ajtót bámulva. Palmertől sosem hallottam ezeket a szavakat. Ő csak azt akarta elhitetni velem, hogy ő létfontosságú az én számomra, fordítva viszont sosem éreztette ezt. Adam karjai a derekam köré fonódtak, és fejét a hajamba fúrta. Egy férfi, akit alig ismerek, könyörög, hogy ne hagyjam el, de számomra minden érzés valóságos volt. – Nincsen senki más… Senki, aki napfényt hozna. Senki. Nem tudtam, mit kéne tennem. Nem kaptam levegőt. Mintha a gyengéden ölelő karok minden oxigént kipréseltek volna a tüdőmből. – Holnap, fél hatkor, nálunk – suttogtam alig hallhatóan, aztán bármilyen nehezemre is esett, kiszabadultam a karjai közül, és kirohantam az ajtón. • 74 •

A liftben már potyogtak a könnyeim. Nem értettem magam, minden olyan zavaros volt. Szédültem tőle. Ahogy kifutottam a szállodából, egy kocsi reflektora a szemembe világított. Az arcom elé kaptam a kezem, aztán gyors léptekkel elindultam a legközelebbi taxihoz, ami a járdaszegélyen parkolt. Bemondtam a címet a sofőrnek, és csak bámultam kifelé az ablakon. A város fényei összemosódtak a kön�nyek miatt. Alig vártam, hogy végre otthon legyek. Csak be akartam bújni az ágyamba, a fejemre húzni a takarómat, és elfeledkezni az egész világról. Mikor végre lefékeztünk a házunk előtt, gyorsan előszedtem pár bankjegyet, a taxis kezébe nyomtam, aztán már ki is ugrottam az autóból. A ház felé menet a táskámban turkáltam, hogy előkeressem a kulcsaimat, de nem volt rájuk szükség. Julie kitárta előttem az ajtót, és rémült szemekkel nézett rám. – Mi történt veled? – Csak arra volt erőm, hogy megrázzam a fejemet, aztán zokogva átöleljem őt. Behúzott a nappaliba, és leültetett az egyik fotelbe. – Cam… – térdelt le elém, és megszorította a kezemet. – Bántott téged? – Tessék? – értetlenül pillantottam rá. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a kérdését. – Nem, nem, dehogyis! – tiltakoztam azonnal, amint rájöttem, mire is gondolt. – Én… én csináltam hülyeséget… Vagyis csak majdnem. – Mit tettél? – nézett rám biztatóan Julie. – Előadott egy részletet valamiből, és én… majdnem… én… – dadogtam összevissza zavarodottan. – Mi történt? – ismételte meg a kérdést, hogy ösztökéljen. – Azt hittem, meg akar csókolni, és én… akartam, hogy megtegye. Hagytam volna neki… – Bűntudattal telve néztem fel Julie-ra. Hirtelen nevetni kezdett, és én sértődötten préseltem össze az ajkaimat. • 75 •

– Azért vagy kiakadva, mert odavagy Adamért? – kérdezte vigyorogva. – Ez egyáltalán nem vicces – szűrtem a fogaim között a szavakat. – Sajnálom… – próbálta abbahagyni a nevetést Julie, és együttérzően nézett rám. – Csak… nem értelek. Ha Adam kedvel téged, és te kedveled Adamet, akkor hol a gond? – vonta meg a vállát. Julie mindent olyan egyszerűen látott. Soha semmit sem bonyolított túl, nem úgy, mint én. Nekem minden színekben tobzódott, és a legkisebb dolgot is ezerféle perspektívából láttam. Pont ezért volt jó beszélgetni Julie-val. Letisztította a dolgokat. Én a sok részlettől nem láttam át az egészet, de ő mindig meg tudta ragadni a lényeget. Ez szörnyen megnyugtató tulajdonsága volt, ami nélkül sokszor szétzuhantam volna már. Furcsamód bennem a képzelet és a realitás egyfolytában harcolt egymással, de sosem tudott egyik sem felülkerekedni a másikon. Fantázia és kreativitás nélkül nem tudtam volna élni és alkotni, de megtanultam, hogy a mindennapi életben két lábbal kell a földön állni. Nem engedhettem, hogy a képzeletem, az érzéseim újra elragadjanak, mert tapasztaltam már, hogy ez mivel jár. Csalódással és szenvedéssel. – Adam… Nagyon kedves és jó ember, de… Nem hiszem, hogy hosszú távon tervez velem. Én pedig nem az a fajta vagyok, aki élvezi pár napig a dolgokat, aztán egy perc alatt tovább tud lépni, mikor vége – próbáltam megmagyarázni. – Nem félhetsz mindig attól, hogy bántani fognak – szomorodott el Julie. Ő volt az egyetlen, aki ismerte a történetemet. Egyszer régen elmeséltem neki mindent, de azóta se ő, se én nem emlegettük a dolgot. Ez hallgatólagos megegyezés volt köztünk. Nem beszélünk róla, mert felkavar. Most először tett utalást rá azóta az este óta. • 76 •

– Ezt hagyjuk… – ráztam meg a fejem, és fel akartam kelni a fotelből, de Julie nem tágított. – Nem. Egészen eddig hagytalak vele, de ez így nincs rendben. Huszonegy éves vagy, és a vásznaiddal töltöd az életedet! – Olyan arccal nézett rám, amiből tudtam, hogy most nagyon komolyan beszél. Ilyenkor mindig úgy éreztem magam, mint mikor régen leszidott az édesanyám. – Mostanáig nem is volt ez baj, mert úgy láttam, elégedett vagy és boldog… – Én az vagyok… – szóltam közbe, de Julie pillantásától elhalt a hangom. – Nem érzed, hogy valami hiányzik az életedből? – tette fel a kérdést, aztán felállt a szőnyegről. – Most menj aludni, aztán holnap reggel friss fejjel gondolkozz el erről! – Ahogy átsétált a szobájába, elnyílt szájjal bámultam utána. Hihetetlen, mennyire belém lát! Kimondta azt, amit már napok óta éreztem. Attól fogva, hogy először találkoztam Adammel. Egészen a partiig fel sem tűnt, hogy mennyire magányos vagyok. Hiányzott, hogy szerethessek valakit, és hogy valaki viszontszeressen. Hiányzott az első érintések izgalma, a gondoskodás, egy mellettem ébredő álmos arc látványa. Adam mellett nőnek éreztem magam. Nem tudtam rá úgy gondolni, mint barátra. Férfi volt, méghozzá olyan férfi, aki szörnyen vonzott. Nagyot sóhajtva álltam fel a fotelből. Holnap végleg le kell zárnom az Adam-ügyet, különben megőrülök.

• 77 •

6. fejezet

Menekülés A Heathman Lodge Szálloda egyik névtelenségbe burkolózó alkalmazottja elárulta újságírónknak, hogy Adam Swanson a múlt este egy eddig ismeretlen, fiatal hölgyet fogadott a szobájában. A kisasszony este hétre érkezett a szállodába, ám alig egy óra múlva feldúlt lelkiállapotban, sírva rohant ki az épületből. Hogy mi történhetett vele, arról nincs információnk, ám munkatársaink már dolgoznak rajta, hogy kiderítsék a részleteket is. A képen a hölgy látható. (Részlet a Go! című magazinból.)

Adam: Nyugtalanul aludtam, és alig vártam, hogy reggel legyen. Egy interjúm volt kora délelőtt, utána pedig egész napi forgatás következett. Az öltözőben Stephanie-n kívül egy csinos újságírónő is várt rám a Star Newstól. Peter azt mesélte, hogy a nő már régóta a szakmában dolgozik, ezért meglepődtem, mikor elpirult. – Mr. Swanson, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem – mosolyodott el halványan, aztán leült a székre, ami felé intettem. Steph mit sem törődve velünk, pakolta elő a fodrászkellékeit. • 78 •

Legszívesebben kiküldtem volna, de nem akartam, hogy amiatt csússzon a forgatás, mert nem tudott időben előkészülni. Nem szeretem az interjúkat, de ez most kifejezetten jólesett. Adrienne érdekes kérdéseket tett fel, és hanyagolta a megszokott témákat, még a flörtölési kísérletei sem voltak tolakodóak, így amikor az interjú végén felálltam, mosolyogva köszöntünk el. – Ígérd meg, hogy a premier után is fogadsz majd! – kérte már fél lábbal a folyosón. – Mondjuk egy kávé mellett… – Filmelemzés és kávé, rendben – egyeztem bele. Mikor becsuktam az ajtót, Stephanie rosszalló pillantásával találtam magam szemközt. – Mi az? – ültem bele a székébe, hogy végre nekikezdhessen a munkának. – Elég… rámenős volt – túrt bele a hajamba. – Végig nyíltan flörtölt veled. Gusztustalan, hogy így akar új témákhoz jutni – fintorgott bele Steph a tükörbe. A következő fél órában csendben dolgozott, így legalább nem kellett pletykákat hallgatnom, viszont önkéntelenül is eszembe jutottak az este történtek. Nem hittem volna, hogy Camillát az a jelenet így felzaklatja. Nem is értettem igazán, hogy miért… Talán, azt hitte, hogy komolyan gondolom, és idegesítette, hogy megint próbálkozom, mikor már egyszer elutasított… A gond csak az volt, hogy magam sem tudtam, tényleg csak színjáték volt-e az egész. Akartam Camillát! Tudtam volna élni nélküle, ahogyan eddig is, de nem tudtam volna boldogan élni. Amióta megismertem – bár semmi sem változott ténylegesen – mintha minden szebb és kön�nyebb lett volna… És ezt az érzést nem akartam elveszíteni. Próbáltam csak a felvételre koncentrálni. Végül sikerült annyira belemerülnöm a munkába, hogy mire észbe kaptam, már öt óra volt. • 79 •

Most a saját kocsimmal mentem Camilláék házához. Nem volt türelmem a taxik tempójához. Ahogy összeszoruló gyomorral lefékeztem a ház előtt, hálát adtam az égnek, hogy nem volt időm ebédelni… Remegett a kezem, mikor bekopogtam az ajtón. Az a fél perc, amíg csak álltam ott, várva, hogy valaki beengedjen, maga volt a pokol. Mi van, ha mégsincs itthon? Aztán az ajtó kinyílt, és Camilla arcát meglátva enyhült a nyomás a gyomromban. Fáradtnak és sápadtnak tűnt, mintha ő sem aludt volna jól az éjszaka. – Szia! – A hangja is halovány volt. – Szia! – tétován néztem rá. Nem mertem előrelépni, amíg el nem állt az ajtóból, és ki nem tárta előttem, jelezve, hogy bemehetek. Megálltam a nappali közepén, és megvártam, amíg bezárja az ajtót. Sóhajtott egyet, de nem szólalt meg. – A lakótársad? Merre van? – törtem meg végül a csendet. – Megkértem Julie-t, hogy menjen el sétálni – felelte. – Azt hiszem, beszélnünk kéne… – intett a konyha felé. A gyomrom ismét rángatózni kezdett. Ha valaki komoly hangon közli az emberrel, hogy „Beszélnünk kell!”, az általában ritkán mond jó hírt. Hagytam, hogy előremenjen, majd leültem vele szembe. Az ujjait tördelve bámulta az asztallapot. – Tegnap úgy viselkedtem, mint egy idióta, sajnálom – nyögte ki. Nem erre a mondatra számítottam tőle. Azt hittem, majd nekem kell bocsánatot kérnem a viselkedésemért. Meg akartam szólalni, hogy tiltakozzak, és elmondjam, én voltam a hibás, de felemelte a jobb kezét, hogy csendre intsen. – Azt hiszem, nem tudok a barátod lenni – motyogta maga elé. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a térdemet markoltam az asztal alatt. Tudtam, hogy ez lesz, annyira tudtam! Nem bírtam ránézni • 80 •

Camillára, mert féltem, hogy megalázva magam még könyörögni kezdenék neki. – Értem – nyögtem ki végül, aztán felálltam a székről, és az ajtó felé indultam. – Hová mész? – Hallottam meg a hangját és a szék lábának csikorgását. Mikor visszafordultam, mintha rémült lett volna a pillantása. – Azt mondtad, hogy nem akarsz a barátom lenni – feleltem, miközben azon igyekeztem, hogy a hangomon ne lehessen hallani, mennyire bánt ez. – De még nem fejeztem be… – harapta be a száját. – Nem úgy érzem magam a közeledben, mint egy… barát… – folytatta. Világos. Az én zűrös és kusza életemmel… Egy olyan értelmes és kedves lány, mint ő… – Emlékszel, mikor a teázás után meg akartál csókolni? – kérdezte hirtelen. Teljesen összezavarodva bólintottam. – Én is akartam, hogy megcsókolj. És tegnap este is akartam. – Kiszáradt a torkom, és a szívem izgatottan dörömbölni kezdett a mellkasomban. – Akkor miért…? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes kérdést, de nem igazán akart sikerülni. – Miért rohantam el? – segített ki. – Össze vagyok zavarodva – idegesen beletúrt a tincseibe, és tett pár lépést a hűtő felé, aztán vis�szafordult. – Én… alig pár napja ismerlek, és… kedvellek. Nagyon kedvellek. Úristen, ez de zavarba ejtő… – temette a tenyerébe az arcát elvörösödve. Gyönyörű volt ilyenkor. – Szóval… – nézett fel végül bizonytalanul. – Mi lenne, ha randiznánk, úgy igazából? – nyögte ki végül. A megkönnyebbüléstől felnevettem. Egyszerűen, mintha ezertonnányi súly szakadt volna le a vállaimról. – Te tényleg randizni akarsz velem? – kérdeztem még mindig nevetve. Hallani akartam újra, hogy tudjam, nem csak a képzeletem játszott velem. Felnéztem rá, és láttam, hogy a pír helyét sápadtság • 81 •

vette át az arcán. Mikor rájöttem, hogy a nevetésem hogyan hangozhatott neki, azonnal abbahagytam. – Sajnálom, én nem… Nem kinevetni akartalak, csak… én… nem is tudod, hogy mekkora kő esett le a szívemről. Azt hittem, hogy soha többé nem akarsz látni majd, és ez… – próbáltam elmagyarázni neki. – Azt hiszem, le kell ülnöm… – tántorgott el az egyik székig. – Jól vagy? – aggodalmasan néztem rá. – Épp most hívtalak randira. – A hangja kissé magasabban csengett, mint általában. – Nem, egyáltalán nem érzem jól magam. Ez stresszesebb, mint gondoltam… – sóhajtott fel. Majdnem felkuncogtam. Annyit már megtudtam Camilláról, hogy elég régimódi lány, így sejtettem, hogy milyen nehezére eshetett nő létére valamiféle vallomást tennie, és randevúra hívnia. Jólesett, hogy megtette miattam. – Bátor vagy – térdeltem le elé. A konyha linóleumpadlója elég hideg volt és kemény, de nem törődtem vele. Kinyújtotta felém mindkét kezét. Reszketett. – Bátor? – A hangja hitetlenkedő volt. Elmosolyodtam, és megfogtam a kezét. Ujjaim gyöngéden masszírozták a kézfejét. – Bátor – bólintottam. Én is elhívhattam volna, én is elmondhattam volna neki, hogy mennyire kedvelem, mégsem volt elég merszem hozzá. Camilla, bár nem tudta magáról, sokkal merészebb volt nálam. – Én inkább totál idiótának érzem magam – nyögte ki, miközben a kezeinket figyelte. Az arcát, legnagyobb örömömre, ismét halvány pír öntötte el. Csak egy pillanatra mertem ránézni, mert én is zavarban voltam. Mióta híres lettem, ez volt az első eset, hogy valaki rám volt kíváncsi. Ez pedig összezavart. – Nem vagy idióta – feleltem halkan. Közelebb hajoltam hozzá, mintha egy láthatatlan mágnes vonzana felé, aztán egyszerre több • 82 •

dolog is történt. Odakint hangzavar tört ki, kocsik fékhangja hallatszott, az ajtó kicsapódott, és az ablakon keresztül vakuk fénye villant be a konyhába. – Ezek megőrültek! – rontott be Julie az ajtón, miközben belerúgott egy befelé nyomuló férfi lábába. Aztán becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. – Mi a… mi a fene folyik itt? – Camilla döbbenten ült még mindig a széken, és az ablakra tapadó fotósokat figyelte. A rutinomnak köszönhetően én kapcsoltam a leggyorsabban, felpattantam, és behúztam a függönyöket. Odakint nem szűnt a kiabálás zaja. Julie időközben átsietett a nappalin a konyhába, és a barátnője kezébe nyomott egy magazint. Camilla először értetlenül pillantott az újságra, aztán ahogy olvasni kezdett, elkerekedtek a szemei. – A következő oldalon képek is vannak. Rólad – nézett rá nyomatékosan Julie. Odaléptem Camilla háta mögé, és a válla fölött belenéztem a cikkbe. – Jaj, ne! – nyögtem fel. – Sajnálom… – mentegetőztem, mintha én hívtam volna ide az újságírókat. Csak tudnám, hogy találtak ide… Lehet, hogy követtek? Idegesen túrtam a hajamba. Nem akartam belekeverni őt ebbe az egészbe. Azt hittem, hogy lehetünk úgy barátok vagy esetleg még annál is többek, hogy megmarad a nyugalmas kis élete. Újságírók, zaklatások és stressz nélkül. Olyan naiv voltam! – Most mi lesz? – rezzent össze Camilla, mikor valaki erőteljesen kopogni kezdett az ajtón. – Kimegyek, és elküldöm őket a büdös fenébe! – fortyant fel Julie, odavágtatott az ajtóhoz, és hatalmasat rúgott belé. Mintha egy állatot akart volna elrémiszteni a zajjal. A kezem automatikusan a telefonom felé nyúlt. Ha bajban voltam, csak egyvalaki volt, aki mindig ki tudott húzni belőle, és tudta, mit kell tenni. • 83 •

– Peter? – szóltam bele a telefonba, ahogy meghallottam a mély, dörmögő hangot. – Valami baj van, fiú? – kérdezte azonnal. Mindig tudta, már a hanghordozásomból is, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyok. – Igen, akadt itt egy kis gond… – feleltem, majd elmeséltem neki a történteket. Csendben végighallgatott, aztán felsóhajtott. – Tíz perc, és ott leszek. Addig próbáld elkerülni a még nagyobb zűrt! – felelte, aztán kinyomta a telefont. Julie és Camilla kérdőn és kissé riadtan nézett rám. – Mindjárt itt a felmentő sereg – feleltem. – Addig nem tehetünk mást, mint hogy várunk – ültem le Camilla mellé. Hirtelen megint nagyon fáradtnak éreztem magam. Camilla: Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Voltak éjszakák, amikor menekültem valami hatalmas ember-, zombi- vagy egyéb rémisztő tömeg elől, kezek nyúlkáltak mindenhonnan felém, én pedig nem tudtam kitérni előlük. Így éreztem magam most is. Igaz, hogy a ház falain kívülről senki sem tudott megérinteni, de a kintről jövő zajok alapján attól féltem, bármikor betörhetik az ablakot vagy az ajtót, és megrohamozhatják a házat. Adam próbált azzal nyugtatni, hogy az újságírók sem lépnék át ennyire a törvény szabta határokat, de a hangja elég bizonytalannak tűnt, így a gyomrom nem tudott a torkomból visszacsúszni a helyére. Julie nem tűnt túl ijedtnek. Inkább dühös volt. Valószínűleg csak a józan esze tartotta vissza attól, hogy kimenjen a házból, és behúzzon néhány riporternek. Helyette fel-le mászkált a nappali szőnyegét koptatva, mint egy felhúzott rinocérosz. Épp csak nem fújtatott… • 84 •

Mikor odakintről szirénahang hangzott fel, egymásra pillantottunk. Némi kiabálás és dulakodás zűrzavara után megint kopogtatás hangzott az ajtón, de ezúttal halkabb, mint az eddigiek. – Adam, Peter vagyok, nyissátok ki! – hallottam meg egy férfihangot. Adam az ajtóhoz sietett, és elfordította a zárban hagyott kulcsot. Egy középkorú, jóvágású férfi lépett be a lakásba, és miután visszazárta az ajtót, körbenézett. – Hello! – köszönt, aztán Adamhez fordult. – Hogy a fenébe tudtál már megint ekkora bajba keveredni, fiú? Nem megmondtam, hogy ha saját kocsival mész, figyeld, hogy követnek-e? – morgolódott. Pont olyan volt, mint amilyennek Adam elmondása alapján képzeltem. Egy apa, aki épp zsörtölődik gyermeke figyelmetlensége miatt. – Én figyeltem. Nem láttam senkit. – Na jó, most már úgyis mindegy! – legyintett bosszúsan. – Szedjetek össze néhány cuccot! Egy időre elköltöztök, amíg elül az ügy – jelentette ki ránk pillantva. Összenéztünk Julie-val. Tudtam, hogy mire gondol. – Nem akarunk elmenni – szólaltunk meg egyszerre. – A sakálok itt maradnak egy ideig… – vonta meg a vállát Peter. Ismét Julie-ra pillantottam. – Mennyi idő? – kérdeztem. – Pár nap, talán pár hét. Attól függ, mit mondunk nekik… – kaptuk meg a választ. Nem akartam elmenni. Nem akartam elhagyni az otthonunkat, de elég ijesztő volt a helyzet ahhoz, hogy tudjam, nincs más választásunk. Oké, ez végül is csak olyan, mintha pár napra nyaralni mennénk, nem igaz? Julie felsóhajtott, aztán elindult a szobája felé. Kelletlenül követtem a példáját. Kinyitottam a szekrényemet, és az aljából előhorgásztam a bőröndöt, amit már évek óta nem használtam. Gyorsan • 85 •

beledobáltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lehet – néhány felsőt, nadrágot és szoknyát, fehérneműt, egy-két hálóinget és pizsamát, és néhány tisztálkodáshoz elengedhetetlen dolgot –, aztán körülnéztem, hogy mit muszáj még magammal vinni. A szemem megakadt a sarokban álló vásznon. Csak pár hét… Nem fog elfutni addig… Mély levegőt vettem, aztán kimentem a nappaliba. Julie már ott várt egy hatalmas méretű bőrönddel, és épp arról próbálta meggyőzni Petert, hogy minden egyes dolog, amit beletett, létfontosságú. Villámló szemekkel bámultak egymásra – mint két farkas, akik épp a másik torkának akarnak ugrani. Mikor észrevettek, Julie dühösen hátrébb lépett. Peter felmordult, aztán mégiscsak felemelte a teletömött bőröndöt, Adam pedig hozzám sietett, hogy átvegye az enyémet. – Na jó, akkor most nagy levegőt… – nevetett fel halkan Peter, aztán kitárta az ajtót. Testőrkordon próbálta elszeparálni a tömeget, néhány rendőrrel kiegészítve – gondolom, Peter hívta őket. A fényképezőgépek azonnal kattogni kezdtek, és mindenfelől kiabálások hangzottak fel. Mióta ismeri Mr. Swansont? Milyen közeli a kapcsolatuk? Szeretők? Mi volt az a tegnapi kiborulás a szállodánál? Önkéntelenül is közelebb léptem Adamhez, aki a szabad kezével magához húzott, és megpróbálta eltakarni az arcomat a kamerák elől. Belekapaszkodtam az ingébe, és félig belefúrtam a fejem a vállába. Rémisztő volt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A hangok egy idő után összemosódtak a fejemben, egyetlen üvöltő masszává. Éreztem, hogy valaki lefelé nyomja a vállamat. Mikor rájöttem, hogy Adam az, felpislantottam, és engedelmesen bekászálódtam az előttünk álló autóba. Ahogy mind a négyen beültünk, az autó ajtaja becsapódott, kizárva ezzel a hangzavar egy részét. • 86 •

Kábának éreztem magam. Megdörzsöltem a szemem, és Julie-ra pislogtam. – Ezek elmebetegek… – nyögött fel. Bólintottam. Megkönnyebbültem, mikor a motor berregni kezdett, és elindultunk. Egy ideig még hallottam a minket követő autókat, aztán pár élesebb kanyar után elhalkult a hangjuk. A megkönnyebbülést hamar felváltotta a bizonytalanság gyomorszorító érzése. Hová megyünk most? És mit fogunk tenni? Mit mondanak majd az újságíróknak végül, amivel le tudják állítani őket? Összerezzentem, mikor Julie megérintette a kezemet. Csak most jöttem rá, hogy eddig olyan erővel szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy teljesen elfehéredtek. Kinyújtottam őket, és összefűztem Julie-éval. Hátradőltem az ülésen, és próbáltam megnyugodni. Furdalt a lelkiismeret, amiért őt is belerángattam ebbe az egészbe. Egész úton senki nem szólt egy szót sem. Adam csak bámult ki az ablakon, és az arca gondterheltnek tűnt. Peter az ölébe vette a laptopját, és hevesen ütögette a billentyűket. Jó fél óra múlva álltunk csak meg. Peter kinyitotta az ajtót és kiszállt, aztán kisegített minket is a járműből. Egy kétemeletes, nyaralószerű ház előtt álltunk. – Stephanie-val áthozattam a cuccaidat – szólt Adamnek, aztán a kezébe nyomott egy kulcscsomót. – Kibéreltem pár hétre megint. Csak a tiétek. És fogadtam néhány embert, akik figyelik a környéket, és őrzik a nyugalmatokat – közölte. – Az emeleten jobbra az első szoba Camilláé, mellette a barátnője kapott helyet, te pedig a szokásos szobát kaptad. Ahogy az ajtó felé néztem, észrevettem két öltönyös, nagydarab fickót, napszemüveggel és pisztollyal az oldalukon. Mintha csak egy maffiafilmből léptek volna elő. • 87 •

Bármilyen nagy volt a ház, és akármilyen luxusdolgokkal is volt berendezve, kellemetlenül éreztem magam, amint átléptük a küszöböt. Túl nagy volt és túl sznob. Feszélyezett az egész légkör, ami körülvette. Ezzel szemben Julie-nak, úgy vettem észre, nagyon tetszik. Az ámulattól kikerekedett szemekkel nézett körbe, aztán engem és hatalmas bőröndjét hátrahagyva, azonnal felrohant a lépcsőkön, hogy megnézze a szobáját. Tétován toporogtam, míg vártam, hogy Adam megbeszéljen mindent a menedzserével, és visszaadja a cókmókomat, amit ő cipelt be a házba, és még mindig a kezében tartott. Peter atyaian megütögette a vállát, aztán felém pislantott, biccentett egyet, és elsietett. – Annyira sajnálom! – lépett hozzám azonnal Adam. – Szerettelek volna mindettől megkímélni. – Nem a te hibád – próbáltam megnyugtatni. – Az ajtó! – sikkantottam fel hirtelen, ahogy belém nyilallt a felismerés. – Tessék? – Adam olyan szemekkel pillantott a bejárat felé, mintha azt várná, hogy a következő pillanatban emberek hada tör be rajta. – Az ajtó! Nem zártuk be az ajtót otthon! – magyaráztam izgatottan. – Bárki simán be tud menni. Riporter, rajongó, betörő… A képeim! – nyöszörögtem, és az arcomat a tenyerembe temettem. Miért is nem hoztam magammal a képet… El kellett volna hoznom! Ha valami baja esik, én… – Várj, mindjárt megoldjuk – nyúlt megint a telefonja felé Adam, aztán pár lépéssel arrébb sétált. – Minden oké, odamegy valaki, és bezárja az ajtót – közölte, miután befejezte a beszélgetést. – Hogyan? Nálam van a kulcs… – nyúltam a nadrágzsebembe, aztán meglóbáltam az orra előtt. Elmosolyodott. – Hidd el, megoldja kulcs nélkül is. – Elgondolkozva néztem rá. Aztán úgy döntöttem, hogy nem akarom tudni. • 88 •

– Megkapom a bőröndöm? – kérdeztem végül, de ahelyett, hogy átnyújtotta volna, elindult vele felfelé a lépcsőkön. Szótlanul követtem őt. Kinyitotta előttem az ideiglenes menedékként szolgáló szobám ajtaját, aztán amíg körbenéztem, az ágyra tette a cuccomat. – Nem túl otthonos… – szólalt meg végül. – Ez nem te vagy… – ismételte meg, amit én mondtam neki a szállodai szobájában. – Sajnálom. – Pár napig jó lesz – mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy lelkifurdalása legyen miattam. – Egész szép a… – pillantottam gyorsan körbe, hogy keressek valamit, ami legalább egy kicsit tetszik ebben a puccos szobában. – …falilámpa. – A falilámpa? – halk kuncogás hagyta el a száját, és a szeme csillogni kezdett. Közelebb lépett hozzám. Elakadt a lélegzetem, ahogy a kezem után nyúlt. – Szóval… gondolkoztam. Egész ide úton… És arra gondoltam, hogy most már úgyis mindegy a titkolózás, szóval, eljöhetnél velem holnap este… – Arra a születésnapi bulira? – kérdeztem. Megismerni Adam munkatársait és barátait… Kicsit korainak és nagyon rémisztőnek tűnt a gondolat. A következő lépcsőfok már a családnak való bemutatás lett volna. Egy csomó kérdés pörgött az agyamban. Mi lesz, ha nem tetszenek? Mi lesz, ha én nem tetszem nekik? Mi lesz, ha elbénázok valamit, és mindenki hülyének néz majd? – Nem akarsz eljönni? – hallottam meg Adam hangját. Bizonytalanul nézett rám. – Nem… Nem erről van szó – ráztam meg a fejem. – Csak épp… Nem is tudom… Nem sietjük el ezt az egészet? – haraptam be a számat. Nem akartam megbántani Adamet, és azt sem akartam, hogy azt higgye, nem érdekel, de muszáj volt kimondanom a félelmeimet, különben biztosan magamban őrlődtem volna. Adam arca elkomorult. • 89 •

– Sajnálom, nem akarok semmit rád kényszeríteni… Én csak, azt hittem… Mindegy… – legyintett egyet. – Hagyom, hogy kicsomagolj! – sietett ki a szobából. Összeszorult torokkal néztem utána. A francba, ezt jól elszúrtam! Az agyam ezerrel pörgött, míg a legszükségesebb dolgokat előszedtem a bőröndömből. Nem akartam teljesen kipakolni, mert reméltem, hogy hosszú távon nem lesz szükségem a menedékre. Mikor végeztem, lerogytam az ágy szélére. Adammel valahogy semmi sem úgy működik, ahogy az megszokott lenne. Nembeszélgetések, nemcsókok, nembarátság és nemrandi… Egy csomó olyan dolog, amit nem terveztem, mégis megtörténtek. Most pedig egy nemösszeköltözés. Nagyot sóhajtottam. Az utóbbi pár napban minden felborult, amit biztosnak hittem. Nem csak a mai napról volt szó és arról, hogy el kellett költöznünk, hanem az egész életemről. Sőt, saját magamról is! Eddig tudtam, hogy mit akarok, és elégedett voltam azzal, amim volt. Aztán berobbant az életembe ő, és rájöttem, hogy talán mégiscsak szükségem van valamire, amit eddig nem vettem észre. Rémisztő, hogy a világ kifordult a négy sarkából, és az egész eddig létező rendje felborult. De a rémület mellett volt még valami… Izgatottság, kíváncsiság? Nem tudtam volna a megfelelő szót ráaggatni. Csak annyit tudtam, hogy szeretek Adam közelében lenni. Egyszerre volt nyugtató és felkavaró vele. – Olyan hülye vagyok! – szakadt fel egy sóhaj a mellkasomból. Hátradőltem az ágyon, és az egyik párnát a fejemre nyomtam. Alig pár másodpercig volt csak nyugtom, aztán az ajtó kivágódott, és Julie úgy rontott be rajta, mint egy tornádó. Mint egy nagyon vidám és elégedett tornádó… • 90 •

– Láttad már a fürdőszobát? Az enyém nagyobb, mint otthon a nappali! – ugrott az ágyamra olyan lendülettel, hogy az recsegve adta a világ tudtára a nemtetszését. – Az egész ház olyan, mintha egy filmbe kerültünk volna. – A hangja izgatott volt, aztán hirtelen elhallgatott. – Mi a baj? – emelte rám fürkésző tekintetét. – Mármint azon kívül, hogy ki vagyunk lakoltatva? – húztam el a számat. – Ha mindenkit ilyen helyre lakoltatnának ki, az emberek önként hagynák el az otthonaikat – vigyorodott el. – Az nem lehet, hogy neked ez az egész nem tetszik – mutatott körbe. – Túl… nagy és csicsás – fintorogtam. – Pont ez a jó benne – értetlenkedett. – Jó, tudom, az az otthonunk, én is szeretek ott lakni, de azért egy kis kikapcsolódás sosem árt. Gyere, nézzük meg a konyhát! Éhes vagyok! – ugrott fel hirtelen, és megragadta a karomat. Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról, aztán követtem lefelé a lépcsőn. – És merre van a konyha? – kérdeztem a földszintre érve. Julie megállt, és körbenézett. – Menjünk arra! – mutatott balra, majd meg sem várva a válaszomat, elindult. A konyha is hatalmas volt, szerettem főzni, és az elképzelés, hogy egy ekkora helyen, és ilyen modern felszerelések között tehetem, egészen izgalmasnak tűnt. – Julie, mit csinálsz? – sziszegtem rá, mikor egyenesen a hűtőhöz sétált, és matatni kezdett benne. – Hű, tele van mindenféle finomsággal! – vigyorgott rám, miközben kiemelt egy nagy tál sütit. Szükségem volt valami édesre a mai nap után. Átvettem Julie-tól egy tányért és egy villát, aztán leemeltem a tálról egy nagy szelet édességet. • 91 •

– Adam meghívott az egyik barátja születésnapjára – szólaltam meg pár percnyi csendes nassolás után. Julie kezében megállt a villa. – És ezt csak így mondod? – kérdezte felháborodott hangon. – Hogy kéne mondanom? – néztem rá értetlenül. – Hát, lelkesebben és izgatottabban. Mit fogsz felvenni? És a hajad? Valamit kezdenünk kell a hajaddal is! –- Nem mondtam igent – törtem le gyorsan a lelkesedését. – Mi az, hogy nem mondtál igent? – hápogott. – Megőrültél? Miért nem? – Nem is tudom… – motyogtam magam elé. Igazság szerint a szobában még értelmesnek tűnő ellenérvek Julie döbbent arcát elnézve teljes ostobaságnak tűntek. Felpattantam a székről, aztán Julie „Hajrá!” kiáltását hátrahagyva felrohantam az emeletre.

• 92 •

7. fejezet

Születésnap Nagy vihar kavarodott Adam Swanson szerelmi élete körül. Mint lapunk előző számából megtudhatták, a fiatal sztár találkozgat egy hölggyel. Sikerült kiderítenünk a hölgy kilétét. Camilla Jones, 21 éves, és a Városi Művészeti Iskolában végzős hallgató képzőművészet szakon. Értesüléseink szerint a hölgy a legutóbbi Valentino-partin találkozott először Swansonnal, ahol egyes források szerint elég rámenősen viselkedett ahhoz, hogy felkeltse a színész figyelmét. Később többször is találkoztak, és a rövid ismeretség ellenére a kisasszony a sztárt szállodai szobájában is felkereste, mint azt a lapunk tegnapi számában képeken is láthatták. Hogy aztán miért is távozott zokogva, nem sikerült megtudnunk, de valószínűleg a pillanatnyi kiborulás csak egy apró viharnak számított a Swansonnal való kalandjában, hiszen másnap a színész kereste fel őt az otthonában, ahol szintén sikerült lapunknak pár fotót készítenie. Ahogy olvasóink láthatják, Adam Swanson bizalmas módon öleli magához Jones kisasszonyt, így ha nem is nyilatkoztak a kapcsolatukról, nyilvánvalóvá tették azt. (Részlet a Go! című magazinból.)

• 93 •

Adam: Élveztem, ahogy a forró vízcseppek végigégetik a bőrömet. Csak álltam a zuhany alatt, hogy kitisztítsam a fejem, de a gondolataim csak úgy zsibongtak. Annyira új ez az egész. Camilla kiismerhetetlen volt számomra. Talán pont ez vonzott benne… Úgy gondoltam, legalább az előnyünkre fordíthatnánk, hogy a nagy nyilvánosság már úgyis tud rólunk, és szabadon mutatkozhatnánk együtt. Persze nem tudom, miből gondoltam, hogy létezik olyan, hogy „rólunk” vagy „együtt”. Rosszabb voltam, mint egy álmodozó tinilány. Elzártam a vizet, aztán egy törülközővel végigdörzsöltem a hajam és a bőröm, majd felvettem a hófehér fürdőköpenyt. Épp egy alsónadrágot halásztam elő a bőröndöm mélyéről, mikor a halk kopogást meghallottam. Az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. – Ó, szia! – nyögtem ki. Camilla egy pillanatig döbbenten meredt rám, aztán elpirult, és lesütötte a szemét. Próbáltam elfojtani a mosolyomat. – Szia! – nyögte ki, miközben még mindig a küszöböt fixírozta. Fél percig csendben álltunk, aztán vett egy mély levegőt, de mégsem szólalt meg. – Szükséged van valamire? – próbáltam segíteni neki végül. – Nem, nem – tiltakozott azonnal. – Minden oké. Csak… Szóval, azt szeretném megtudni, hogy áll-e még a holnapi meghívás… – félénken felpislantott rám, mintha azt várná, hogy majd elutasítom. Pedig, ha fegyvert szorítottak volna a fejemhez, akkor sem lett volna elég erőm nemet mondani neki. Próbáltam nem túl lelkesen bólintani, nehogy megint elijesszem a nyomulásommal. – Holnap napközben forgatásom lesz, de este visszajövök érted – ígértem meg.

• 94 •

– Mennyire öltözzek ki? – érdeklődött. Ahogy láttam, egy kicsit megkönnyebbült. – Nekem teljesen mindegy, hogy miben jössz… – közelebb hajoltam hozzá, élvezve, hogy az arcszíne megint mélyvörösbe vált. – Mindenben gyönyörű vagy. – Kö… köszönöm – motyogta. – Akkor én most… – mutatott a kezével a folyosó felé, hogy indul, de nem tett egy lépést sem. – Jó éjt! – léptem még közelebb hozzá. Rám emelte a tekintetét, és hallottam, hogy elakadt a lélegzete. Lágyan az arcához nyomtam a számat. A bőre olyan forró volt, és az illata olyan bódító, hogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hajoljak az ajkaira. Végül elhúzódtam. – Jó éjt! – mosolygott rám zavartan, aztán eltűnt a szobájához vezető folyosón. Végigheveredtem az ágyon. Nemcsak a szívemre, hanem egyéb testrészeimre is nagy hatással volt Camilla közelsége. Az illatát még mindig éreztem az orromban, és a lüktető keménység, amit ez az emlék okozott, szinte elviselhetetlen volt. Elképzeltem, milyen lett volna, ha az előbb nem az arcára adom azt a csókot, hanem a szájára. Szinte éreztem az ízét. Nyelvem végigszaladt a gondolattól kiszáradt ajkaimon. Elképzeltem az apró tűzrózsákat, amik a csókom hatására nyílnak az arcán. Ajkam végigsimítana rajtuk, hogy aztán folytassa az útját a hosszú, kecses nyak felé. Édes vándorút… A kulcscsontjához érve olyan sóhaj hagyná el a száját, mint amilyen az enyémből szakadt ki épp. Vágyakozó, kéjes… Hallani akartam, hogyan nyöszörög a vágytól, miközben felfedezem minden egyes porcikáját. Láttam magam előtt, ahogy reszket és vonaglik. A testem izzadtságban fürdött az álomképtől.

• 95 •

A része akartam lenni... Jó pár percbe telt, míg a légzésem egyenletessé vált. Bűnösnek éreztem magam… Másnap reggel korán keltem. Az egész ház csendes volt, még Camilla sem jött elő a szobájából – az előző nap kimerítő lehetett neki. Most először nem nagyon bántam, hogy nem kell szembenéznem vele, mert a gondolataimban túl sokszor jelentek meg illetlen képek róla… és magamról… Mire felöltöztem és megreggeliztem – bekaptam egy szelet pizzát, amit előtte a mikróban felmelegítettem –, a Peter által küldött autó már a ház előtt várt, hogy a forgatásra vigyen. A mai nap külső helyszínen forgattunk. Ez mindig izgalmasabb és fárasztóbb, mint a stúdió, ilyenkor bármi közbejöhet, és egy csomó hirtelen felmerülő problémára kell megoldást találni pillanatok alatt. Az időjárásra szerencsére nem lehetett panasz, sem eső, sem hideg nem nehezítette a dolgunkat. Ehelyett viszont a pletykák áradatából kellett valahogy kivergődnöm ép bőrrel. A sminkesektől a hangmérnökig mindenki az én magánéletemen csámcsogott. Voltak, akik elhallgattak, valahányszor a közelükbe kerültem, de olyan is akadt, aki direkt odajött, és rákérdezett, hogy mi igaz abból, amit az újságok írnak. Nekik megmondtam, hogy nem olvasok újságokat, így fogalmam sincs, mire gondolhatnak. Ekkor kerültek elő maguk a magazinok. Vagy húsz, az orrom alá nyomott cikk után telt be végleg a pohár. Nem akartam senkit sem megbántani, és sosem kiabáltam még senkivel soha – akkor sem, mikor egy kimerítő nap után jöttek oda hozzám valami teljesen idióta kéréssel –, de most nem bírtam tovább. Az ostor végül szegény Stephanie-n csattant. Nem volt tolakodóbb vagy idegesítőbb, mint az előtte érdeklődők, egyszerűen csak ő volt az utolsó csepp. • 96 •

Abban a pillanatban, amint a szavak elhagyták a számat, már meg is bántam a kirohanásomat. Látva Steph szemében az első könnycseppeket, utána akartam menni, hogy bocsánatot kérjek, de Joe és a csapó közbeszólt, a jelenet után pedig sehol sem találtam megsértett fodrászomat. Némi pihenő után nekiugrottunk az egyik legérdekesebb résznek. Nem volt benne túl sok akció – ezt a hátam miatt nem is bántam –, de annál komolyabb színészi játékra volt szükség. A jelenet során Jeremy rájön, hogy az a nő, akit élete szerelmének tartott, elárulta és kihasználta őt, ezért bosszúból meg akarja ölni. Ám, amint meglátja a lányt, rádöbben, hogy bármit is vétett ellene, sosem tudna neki ártani. Árulás, szenvedés, feltétel nélküli végzetes szerelem, bosszúvágy… Egy csomó érzés, amit át kellett adnom a vászon előtt ülő nézőknek. Szerettem az ilyen feladatokat. Tizenkétszer hallottam a csapó hangját, mire a rendező elégedetten küldött el minket átöltözni. A lakókocsim felé tartottam, mikor messziről megláttam Peter alakját.. – Szia, Pete! – intettem felé pár lépésnyiről. Mérgesen összevonta a szemöldökét. – Mióta szokásod megbántani az embereket? – kérdezte olyan hangon, ami nem kecsegtetett semmi jóval. Hirtelen fogalmam sem volt, miről beszél. – Stephanie már órák óta a kocsijában sír – közölte. Újból rám tört a lelkifurdalás, megfeszült az arcom. – Mi a fene van veled? – Én… nem gondoltam, hogy ennyire a szívére veszi. Csak hirtelen kiborultam, és… Sajnálom – próbáltam megmagyarázni, amit én sem értettem. – Megyek, és bocsánatot kérek tőle! – sóhajtottam fel. Peter arca megenyhült. – Helyes. – Ahogy elment mellettem, biztatóan megütögette a vállamat. • 97 •

Lerángattam magamról a jelmezt, felvettem a saját ruháimat, aztán elindultam a parkolóhoz. Mikor odaértem, Nicolette épp kiszállt Stephanie autójából – valószínűleg, ő is vigasztalni próbálta. Egy pillanatra rám nézett, ahogy elhaladt mellettem, aztán lehajtott fejjel továbbsietett. Rossz érzés öntött el. Tényleg annyira durva lettem volna, hogy még a mindig nagyszájú Nicolette is a nyakát behúzva meneküljön a közelemből? Nem akartam, hogy egyetlen verbális kirohanás miatt a kolléganőim azt higgyék, félniük kell tőlem. Stephanie még mindig szipogott, mikor bekopogtam az autó ablakán, és kinyitotta az ajtót előttem. Leguggoltam a kocsi mellé, hogy az arcunk nagyjából egy szintben legyen, és normálisan bocsánatot tudjak kérni tőle. – Ne haragudj, amiért kiabáltam… – kezdtem motyogva. – Nem akartalak megbántani, de egész nap a cikkekkel zaklat mindenki, és kiakadtam. – Értem… – törölgette a szemeit Stephanie. – Semmi gond. – Tényleg sajnálom – ismételtem meg a bocsánatkérést. Mindig egész jól kijöttem Steph-fel, és nem akartam, hogy haragudjon rám vagy ros�szul érezze magát. – Tudod, Cam, tényleg… fontos nekem, és az a sok hülyeség, amit összeirkálnak… és mindenki folyton ezzel zaklat… – Szerelmes vagy belé? – Stephanie kérdésére felkaptam a fejem. – Ó, bocsánat, már megint kezdem. Nem akartam tolakodó lenni… – szabadkozott. – Nem, semmi baj. Én… Nem hinném, hogy ez már szerelem. De nagyon kedvelem őt, és talán… lehet belőle szerelem is – mosolyogtam rá. Reméltem, azzal, hogy ennyire a bizalmamba fogadtam, sikerült törlesztenem valamit a délutáni viselkedésemből. – Hát, akkor sok sikert! Hallottam, hogy ma parti lesz Connernél, oda is elviszed? – lendült bele a kérdezősködésbe Steph. • 98 •

– Igen, úgy tűnik – bólintottam. – Akkor ez már elég komoly, ha a barátaidnak is bemutatod… – nézett ki elmerengve a szélvédőn, aztán összerezzent, mintha egy álomból ébredt volna. – Azért csak légy óvatos! A te helyzetedben sosem tudhatod, hogy mit is akar egy nő valójában. Nem szeretném, ha összetörnék a szívedet. – Egy pillanatra megfeszültek az arcizmaim, aztán vettem egy mély levegőt. Stephanie nem ismeri Camillát, és csak jót akar nekem. Nem lehetek dühös rá azért, mert kimondja, amit mindenki gondol. – Camilla rendes lány – feleltem, aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor meghallottam a hátam mögött az egyik asszisztens hívását. Az egy dolog, hogy próbáltam kibékíteni Stephanie-t, és pár kérdésére válaszoltam, de zavart, hogy nem vette észre, mikor vált kínossá számomra. – Ne haragudj, de mennem kell! – pattantam fel. – És tényleg sajnálom! – kiabáltam még az autó felé, miközben az asszisztenshez kocogtam. A délután folyamán megkaptam a másnapi programrendemet, felvettünk még két kisebb jelenetet, aztán mehetett ki-ki a dolgára. A munkatársaim egy csapata azonnal Connerhez indult, de mivel nekem még haza kellett ugranom Camilláért, nem csatlakoztam hozzájuk. Beültem a Peter által küldött kocsiba, és a sofőrrel visszavitettem magam a házhoz. Kíváncsi voltam, hogy érezte magát Cam a házban az első nap, és arra is, hogy vajon épp annyira izgul-e az este miatt, mint én. Mikor beléptem a házba, az első dolgom volt felsietni Camilla szobájához. Mielőtt bekopogtam volna, vettem egy mély levegőt. Odabentről motozás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó, de a legnagyobb csalódottságomra Julie jelent meg a résben. – Még nincsen kész! – közölte. • 99 •

– Nem baj, csak látni szerettem volna… – feleltem. Nem értettem, miért nem beszélhetek Camillával. Nem az esküvőnkre készülünk. – Mint mondtam, még nincs kész! – ismételte meg Julie nagyon szigorú arccal. – Ne ellenkezz vele, úgysem enged be! – hallottam bentről Camilla hangját. A szívem hangos dübörgésbe kezdett. – De… – próbálkoztam. – Semmi de! – Julie hangja határozott volt. – Majd láthatod, ha elkészült! Ó, és valami fehéret vagy feketét húzz fel. Csak hogy pas�szoljatok… – közölte, majd az orromra csukta az ajtót. Magamban morgolódva sétáltam a szobámig. Julie néha szörnyen idegesítő tudott lenni. Miért ne láthatnám Camillát akkor, amikor akarom?! Próbáltam a megfelelő ruhák kiválasztásával elterelni a figyelmemet, de nem sikerült. Az eszem folyton a kettővel mellettem lévő szobában járt. Vajon Camillán már van ruha? A gondolattól azonnal beugrottak a tegnapi fantáziám képei. Gyorsan keresgélni kezdtem a nadrágjaim között, végül egy fehéret húztam fel. Az inget könnyebb volt kiválasztani hozzá. A hajammal sosem vacakoltam sokat, beletúrtam egy párszor, hogy ne álljon minden tincsem más irányba, és ezzel le is volt tudva a fésülködés. Fújtam magamra abból a parfümből, amit a Valentino cégtől kaptam a fotózáskor, és befejezettnek nyilvánítottam a készülődést. Lementem a földszintre, remélve, hogy Camilla mihamarabb elkészül. A lépcső aljában toporogtam az órámat lesve. Még volt tíz percünk az indulásig, de már úgy éreztem magam, mint egy veszett egér, aki nem képes egy helyben megmaradni egy másodpercig sem. – Elkészült! – jelent meg végül Julie a fenti korlátnál. – Tádám! – mutatott a folyosó felé. • 100 •

– Hagyd már ezt a butaságot! – hallottam meg Cam hangját. A fejét lehajtva tipegett lefelé a lépcsőkön. Igazán gyönyörű volt, csak… – Tudtam, hogy nem ezt kellett volna… – nézett fel rám, aztán zavartan fordította el a pillantását az arcomról. – Nem… Te tényleg nagyon… – motyogtam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Csodaszép volt, bármit is vett magára, csak épp látszott rajta, hogy nem érzi jól magát abban a kis miniben és magas sarkúban, amit valószínűleg Julie kényszerített rá. – …csak nem én vagyok – fejezte be a gondolatomat. Bólintottam. – Van még öt percünk, de ha késünk, az sem baj – szólaltam meg gyorsan. Bár szívem szerint már elindultam volna, azt akartam, hogy Camilla a lehető legjobban érezze magát. Ehhez pedig az is kellett, hogy kényelmes ruhában legyen. – Sietek – mosolygott rám hálásan, aztán a lehetőségekhez képest gyors léptekkel visszaindult az emeletre. – Mi? Nem! Nem öltözhetsz át! – tiltakozott Julie. – De hát, olyan szép vagy… És annyit… – Csitt! – szólt rá Camilla, majd besietett a szobájába. Camilla: Nem is értettem, miért hagytam Julie-nak, hogy rám adja ezt a ruhát. Szép volt, de nem rajtam. Egy modell alkatú lányon valószínűleg csodásan állt volna, én csak simán bénán néztem ki benne. Adam ezek után valószínűleg tényleg csak barátként fog rám nézni, mert valahányszor felrémlik előtte a képem ebben a hülye ruhában, lelohad irántam minden lelkesedése. Bosszúsan húztam le magamról a ruhát, és egyszerűen a földre hajítottam. Nem kellett volna Julie-ra hallgatnom! Felnyitottam a bőröndöt, amiből még mindig nem pakoltam ki teljesen, és előhalásztam • 101 •

egy fehér nadrágot és egy rövid ujjú, virágokkal díszített blúzt, ami mellig szűkebb volt, aztán alatta hirtelen kibővült. Lecseréltem a cipőmet is egy kényelmesebbre, de a hajamat feltűzve hagytam, hogy a vállam és a nyakam szabadon maradjon. Most már könnyebb léptekkel, de nagyobb zavarban sétáltam le a földszintre. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Julie a legalsó lépcsőfokról morcosan néz rám, amiért teljesen tönkretettem a művét. Adam pillantásától viszont elpirultam. Tekintete végigsiklott rajtam, és a szeme csillogott. – Gyönyörű vagy! – bókolt, ettől még vörösebb lettem. – Köszönöm – próbáltam mosolyogni. – Így legalább biztosan nem fogok hasra esni – tettem hozzá, hogy elüssem a zavaromat. – Mehetünk? – Ahogy Adam mellé értem, a karját nyújtotta. Nem voltam hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, így megilletődve karoltam bele. Az autóúton mindketten zavarban voltunk. Adam többször is elkapta a pillantását rólam, mintha valamiért kínos lenne rám néznie – valószínűleg épp próbálta elfelejteni, hogyan néztem ki a Julie által rám aggatott göncben. A gyomrom felcsúszott a torkomba, mikor a kocsi lefékezett egy szálloda előtt. Állítólag Adam születésnapos munkatársa lefoglalt egy termet az ünnepség miatt. Kissé remegtek a lábaim, mikor Adam segített kivergődni az aszfaltra. Azt hittem, hogy megint a karját nyújtja majd, ehelyett anélkül, hogy rám nézett volna, óvatosan a kezembe csúsztatta a kezét. Éreztem, hogy az arcom forróvá válik, és magam elé bámulva mentem arra, amerre vezetett. Aztán hirtelen minden felgyorsult és összemosódott. Ahogy beértünk a hatalmas terembe, mindenki körénk sereglett. Ismeretlen arcok mosolyogtak rám, ismeretlen kezek rázták meg a szabad kezemet • 102 •

vagy adtak az arcomra puszit nemtől függően, és mutatkoztak be. Az egyetlen, amit tisztán és erősen éreztem, az Adam közelsége volt. Próbáltam rá koncentrálni, és nem megijedni a vadidegenektől. Az egész csak pár percig tartott, és mindenki igazán kedves volt, de egyfelől sosem bírtam a tömeget, másfelől szörnyen izgultam, és ezért az agyam nem működött úgy, ahogy alapállapotban szokott. Végül, mikor túl voltam az egész bemutatkozási mizérián, rájöttem, hogy senkinek nem emlékszem a nevére – ami nem volt csoda, mert az enyém is épphogy csak eszembe jutott jelenleg. Adam félrevont az egyik asztalhoz, amíg az ünnepeltet vártuk. – Jól vagy? – szólalt meg. Vettem egy mély levegőt. – Igen, azt hiszem… Csak… Nem vagyok hozzászokva a tömeghez – vallottam be, mire nevetni kezdett. Morcosan összevontam a szemöldökömet. – Bocsánat, csak az én foglalkozásomnál a tömeg fogalma pár ezer embernél kezdődik – kuncogott. Megborzongtam. El sem tudtam képzelni, hogy lehet ép ésszel elviselni egy akkora embertömeget, miközben én már a teremben lévő harminc-negyven főtől is sokkos állapotba kerültem. – Én nem bírnám ki. – Hát, néha én is csak nehezen. Jössz táncolni? – állt fel hirtelen. A levegő a tüdőmbe szorult. Imádtam a táncot, de inkább csak nézni a tévében, mivel a mozgásom olyan esetlen volt, mint egy elefánté. Viszont Adamnek, mikor úgy nézett rám, ahogyan most is, lehetetlenség volt nemet mondani. Miközben felkeltem, és elfogadtam Adam karját, a fejemben egyetlen kérdés ismétlődött: Mit csinálsz? Mit csinálsz? Mit csinálsz? Szinte láttam magam előtt, ahogy vagy ötvenszer a lábára taposok, aztán megbotlok a sajátomban, és magammal rántva őt hasra esek. • 103 •

Nem tudtam, örüljek-e vagy sem, hogy egy lassú számot kezdtek játszani. Annyiból jó volt, hogy Adam vezetett, így kevesebb esélyem volt egy „ballépésre”. Az viszont, hogy túl közel kellett állnom Adamhez, miközben az egyik keze a derekamra simult, kifejezetten zavarba ejtő volt. Nem mertem felnézni Adamre, így a tekintetemet kitartóan a mellkasára szegeztem. Ahogy az egyik forgásnál az ujjai véletlenül végigsimítottak a csípőmön, megmerevedtem egy másodpercre. Automatikusan felpillantottam, hogy észrevette-e, és csak későn jöttem rá, hogy ez hiba volt. A tekintete foglyul ejtett. A szemei furcsán csillogtak, ahogy vis�szanézett rám. Éreztem, ahogy közelebb húz magához, és a szívem dörömbölni kezdett a mellkasomban. Mikor a feje megindult felém, le kellett hunynom a szememet. Szinte remegve vártam, hogy megérezzem az ajkait a számon. Összerezzentem a hirtelen jött tapsvihartól. A szemem felpattant, azt hittem, hogy mindenki miket bámul, de ehelyett minden fej a terem bejárata felé fordult. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy megérkezett az ünnepelt. Adam egy sóhajjal hátrébb lépett tőlem, aztán ő is arra fordult, amerre a többiek, és tapsolni kezdett. Követtem a példáját, és próbáltam nem összerogyni szégyenszemre. A lábaim remegtek és szédültem, így megkönnyebbülés volt, mikor ismét Adambe karolhattam, és megtámasztott. A könnyebbség csak addig tartott, amíg Adam oda nem vezetett az ünnepelthez – azt hiszem, Connernek hívták, legalábbis a körülöttünk állók susmorgásából ezt a nevet hallottam ki. Adam bemutatott, és mindketten boldog születésnapot kívántunk. Conner kedvesnek látszott, és úgy tűnt, hogy Adammel jóban vannak. • 104 •

– És hogy futottál bele Adambe? Ha jól tudom, nem szokott túl gyakran kimozdulni… – kérdezősködött Conner, miközben Adam épp valami innivalót próbált szerezni az egyik pincértől. – A Valentino-partin találkoztunk – nyögtem ki, aztán gondolatban vállon veregettem magam, amiért képes voltam egy teljes, értelmes mondatot összehozni. – Ó, csak nem te is Valentino egyik modellje vagy? – Nem, nem, dehogyis! – tiltakoztam azonnal. – Én modell? Nézz csak rám! – nevettem fel kissé idegesen, aztán mikor rájöttem, hogy úgy vihogok, mint valami csitri, inkább csendben maradtam. – Nézlek, és simán lehetnél az. Igazán gyönyörű vagy! – Fülig vörösödtem, és a pillantásommal Adamet kerestem a tömegben. Szerencsém volt, mert éppen felénk tartott két pohár pezsgővel a kezében. – Nos, miről maradtam le? – érdeklődött, miközben átnyújtotta nekem az egyik poharat. – Épp sikerült zavarba hoznom a barátnődet – vigyorgott rám Conner. Adam fürkésző pillantása bejárta az arcomat. – Csak hátrébb az agarakkal! – mosolyodott el. – A terem tele van epekedő nőkkel, próbálkozz náluk. Camilla már foglalt. – Lesütöttem a szemem, mikor a keze birtoklóan a derekamra csúszott, és az oldalához húzott. Gyorsan belekortyoltam a pezsgőmbe, de azonnal el is fintorodtam. Ez sem nekem való… – Értem – bólintott Conner. – Meghívtam azt az újságírót is, aki a múltkor volt nálad, Adrienne Ronsont – váltott témát. – És akkor miért nem őt fűzöd a barátnőm helyett? – A megnevezéstől heves dobogásba kezdett a szívem. – Mert nem jött el – vonta meg a vállát Conner.– De te szerencsés vagy. • 105 •

– Tudom. – Izgatottan pillantottam Adamre, hogy lássam, komolyan gondolja-e ezt az egyetlen apró szót. – Gyere! – húzott maga után. Engedelmesen követtem. Útközben kivette a kezemből a félig üres pezsgőspoharat, és a sajátjával együtt egy pincér tálcájára tette. – Máris meg akartok szökni? – hallottam meg egy éles női hangot a hátunk mögött. Adam megtorpant, így én is megálltam. – Nicolette. – Adam kényszeredett mosolyt öltött az arcára. – Be sem mutatsz? – vonta fel a szemöldökét a nő. Hosszú, szőke haja volt, kék szeme és gyönyörű alakja. Jobban megnézve ismerősnek tűnt, aztán rájöttem, hogy láttam Adam filmjében, amit Julie-val kellett végignéznem. Nem volt túl nagy szerepe, de az pont elég ellenszenvessé tette. Próbáltam elvonatkoztatni a filmbeli karakterétől, és felé nyújtottam a kezemet. – Camilla Jones – mutatkoztam be. – Nicolette Rawes. Szóval máris elrablod a mi kis ügyeletes szívtiprónkat? – simított végig Adam jobb karján. – Igazából ő akart elrabolni engem – néztem kihívóan Nicolette szemébe. – Nos, akkor holnap találkozunk a forgatáson – szólt közbe Adam. – Viszlát, Nicol! – húzott ismét az ajtó felé. – Ne haragudj! – suttogta a fülembe, mikor kiléptünk a folyosóra. – Miért? – pillantottam rá értetlenül. – Hát, Conner és Nicolette viselkedése miatt. Conner mindenkivel flörtöl, Nicol pedig minden nőt vetélytársként kezel – magyarázta, miközben átvezetett az étterem bárrészébe. Behúzott egy eldugottabb asztalhoz. – Iszol valamit? Vagy nem vagy éhes? – kérdezte, miközben intett a pincérnek. – Én csak valami gyümölcslevet szeretnék, ha lehet – kértem. • 106 •

Éreztem, hogy már az a pár korty pezsgő is a fejembe szállt. Nem voltam hozzászokva, hogy alkoholt igyak. Adam rendelt, én pedig körbenéztem. Alig ült egy-két ember a bárban, és szerencsére senki sem figyelt ránk. Valószínűleg megszokták, hogy híres embereket látnak errefelé, így nem jöttek izgalomba Adam jelenlététől. – Nem lesz gond, hogy eljöttünk? – kérdeztem. – Már megszokták, hogy korán lelépek – vonta meg a vállát Adam. – Tudják, hogy nem vagyok nagy társasági ember. Ha meghívnak, mindig benézek, de sosem maradok sokáig. De ha vissza szeretnél menni… – pislogott rám zavartan. – Nem, nem – hevesen rázni kezdtem a fejem, mire elmosolyodott. – Mármint, kedvesek a barátaid, csak… – nem tudtam, mivel is fejezhetném be a mondatot úgy, hogy ne bántsam meg, ezért megkönnyebbültem, mikor a pincér megjelent. Letette elém a narancslevet, Adam elé pedig egy újabb pohár pezsgőt. – Köszönöm, hogy eljöttél velem – szólalt meg Adam, félpercnyi csend után. Tétován megérintette a kezemet. Zavartan vettem a számba a szívószálat, és kortyoltam egyet. – Sziasztok! – egy kedves mosolyú lány lépett az asztalunkhoz. Zavartan kihúztam a kezem Adamé alól. A lány haja vörös volt és szanaszét állt. Olyan volt, mint egy élő animefigura. – Megszöktem egy kicsit. Nem baj, ha leülök? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét, miközben helyet foglalt velem szemben. – Alison Andrews, Adam kollégája. – Camilla Jones. Nagyon örülök. – Hallottam már rólad, de addig nem hittem el semmit, amíg nem láttalak személyesen – csacsogta. – Tudod, annyi mindent összeirkálnak az újságírók, Adam pedig mindig olyan hallgatag, ha a magánéletéről van szó. De örülök, hogy tényleg létezel – mosolygott rám. • 107 •

– Igen, annak én is – mosolyodtam el. Alison igazán érdekes személyiségnek bizonyult. Kicsit hasonlított Julie-ra, legalábbis a csevegési igényét és az életkedvét tekintve. Csak míg Julie főleg ruhákról, férfiakról és filmekről szeretett beszélgetni, addig Alison palettája sokkal változatosabb volt. Kiderült, hogy szabadidejében játszik egy amatőr női baseballcsapatban, érdeklik az extrém sportok, bejárta a fél világot, és nagy állatvédő. – És eljössz majd a hétvégi találkozóra is? Ott folytathatnánk a beszélgetést… – Alison lelkesen pillantott rám. – Milyen találkozó? – fordultam Adam felé. – Rajongói. De nem hiszem, hogy oda el kéne jönnöd… – Ahogy hátradőltem, láttam, hogy az asztal alatt idegesen dobol a lábával. Nem tudtam eldönteni, hogy az bosszantja-e, hogy Alison megzavarta a beszélgetésünket, vagy nem akart szólni nekem erről a találkozóról. – Miért nem? – kérdezte helyettem Alison. – Mert nem akarom kitenni annak, ami ott folyik. Elég, hogy nekem végig kell szenvednem – fújtatott Adam. – Hát, előbb vagy utóbb úgyis bele fog folyni, ha ezt komolyan gondoljátok. – Alison hangja csevegő volt, valószínűleg nem vette észre azt, amit én – Adam vonásai gondterhelten megkeményedtek. – Szívesen elmennék – csúszott ki a számon. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak azt akartam, hogy Adam tudja, bármit elfogadok, ami az életéhez tartozik. – Tényleg? – egyszerre szólaltak meg, de míg Alison hangja lelkesedéstől csepegett, Adamét döbbenet itatta át.

• 108 •

– Igen – bólintottam annak ellenére, hogy egy riasztó vijjogott fel a fejemben. Alison felpattant a székéről. – Ez klassz! Akkor a hétvégén találkozunk! – mosolygott rám. – Én most visszamegyek, mert biztosan keresnek már… Nagyon örültem! – Én is – mosolyogtam vissza rá, aztán figyeltem, ahogy kilibben a bárból. Szörnyen hülyén éreztem magam.

• 109 •

8. fejezet

Csók Most már hivatalosan is kijelenthetjük, hogy Adam Swanson nem egyedülálló. A Sunrise sztárja és legújabb barátnője, Camilla Jones együtt jelentek meg Swanson egyik munkatársának, Conner Riley-nak a születésnapi partiján. Egyes szemtanúk szerint a pár forró táncot lejtett a parketten, aztán alig negyedóra múlva kettesben el is hagyták az ünnepséget. Hogy onnan hová mehettek, arról pontos információink nincsenek, de nem nehéz kitalálni. Véleményünk szerint a rajongók még reménykedhetnek, hiszen ki tudja, meddig tart majd ez a kis románc… (Részlet a Go! című magazin címoldaláról.)

Adam: Nem értettem, hogy Camilla miért akar eljönni velem a rajongói találkozóra. Hiszen legalább annyira utálja a tömeget, mint én – ha nem jobban. Talán azt hiszi, elvárom tőle? Pedig egyáltalán semmire sem akartam kényszeríteni, amit nem szívesen csinál. Sőt, szörnyen féltettem. Olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Néha én is úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, nem akartam, hogy rajta is átgázoljanak, bármennyire is vágytam a közelségére. • 110 •

– Ha nem szeretnéd, hogy veled menjek… – hallottam meg a hangját. Halk volt és bizonytalan. – Én ezt nem mondtam. Csak azt hittem, nem szereted a sok embert… – Nem is… – mosolygott rám halványan. A pillantásom akaratlanul is az ajkaira tévedt. Az előbb olyan közel voltam ahhoz, hogy megízleljem őket. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy emberek vesznek körbe minket. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy kitisztítsam a nem ide illő képeket a gondolataimból. – De ez is az életed része… És én minden részletét ismerni akarom – pirult el halványan. Ismeretlen, erőteljes érzések futottak át rajtam, és kellemes melegség töltötte el a mellkasomat. – Csak tudd, hogy semmit sem muszáj megtenned, amihez nincs kedved! – adtam meg neki a lehetőséget a visszalépésre. – Nem muszájból teszem – felelte. – Ez a saját döntésem. – Rendben – bólintottam. Talán könnyebb lesz úgy túlélnem a vasárnapi napot, ha Camilla mellettem lesz. Egy kicsit tartottam attól, hogyan viseli majd a rajongók nyomulását, de végül is, ha nem tetszik neki ez az egész, bármikor „elmenekíthetem”. Csak tőle függ, hogy meddig szeretne maradni. – Menjünk? – kérdeztem, miután láttam, hogy Camilla elfojt egy ásítást. Éreztem, ahogy az ujjai az enyémek közé csúsznak. Gyorsan visszamentünk a terembe elbúcsúzni Connertől, aztán indultunk. Az autóút megint csendesen telt. Camilla fáradtnak látszott, nekem meg csak azon járt az eszem, hogy a keze még mindig az enyémben nyugszik. A bőre meleg volt és puha, az enyém viszont hideg és nyirkos az izgalomtól – reméltem, hogy nem találja túl kellemetlennek. Próbáltam elterelni a figyelmemet, és kibámultam az ablakon, de a gondolataim újra és újra visszatértek ahhoz a majdnem csókhoz tánc közben. • 111 •

Mikor az autó megállt a szállásunk előtt, a szívem gyors vágtába kezdett. Egy átlagos randevú, tudomásom szerint, most úgy folytatódott volna, hogy a ház előtt megcsókolom a lányt, aztán megvárom, amíg bemegy, majd hazaindulok. Nos, ezt a befejezést eléggé megnehezítette, hogy egy helyen laktunk, így abban sem voltam biztos, hogy a csók vajon megfordult-e úgy a gondolataiban, ahogyan nekem. – Hát, itt vagyunk… – motyogtam, miután bementünk a házba, és felkísértem a szobája ajtajáig. – Itt… – felelte. Ujjai, mintha kissé idegesen szorították volna a kis fehér táskáját. – Köszönöm, hogy elvittél. – Én köszönöm, hogy eljöttél. – Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, amiért nem voltam képes normális társalgásra. Biztosan tiszta hülyének néz. Vagy ami még rosszabb, unalmasnak tart. – A következő randinkon majd valami nyugisabb helyre viszlek – próbáltam kipuhatolni, hogy milyen címkével is látta el magában a mai esténket, és hogy még van-e esélyem egy újabbra. A gyomrommal a torkomban vártam a válaszát. – Akkor… – kezdte Camilla, és rám emelte hatalmas barna szemeit. – Akkor? – Reméltem, hogy arra vár, amire én is, de nem voltam biztos benne. Ha most odahajolnék hozzá, ő meg elhúzódna, azt nem élném túl. Tétova mozdulattal léptem előre. Gyerünk, tedd már meg! Szedd össze magad! Hallottam, ahogy vesz egy hirtelen levegőt, majd elakad a lélegzete – reméltem, hogy nem az ijedtségtől. Megemelte egy kicsit a fejét, mintha jobban el akarna érni, én pedig lehajtottam az enyémet. Aztán hirtelen csak megtörtént – a szám az ajkain volt. Épphogy csak hozzáérintettem, várva a reakcióját, de a vérem máris zsibongva • 112 •

megindult az ereimben. Halk sóhaj hagyta el a száját, megnyitva ezzel az utat a számomra. Észre sem vettem, hogy mikor került a jobb kezem a derekára, csak arra eszméltem, hogy egyre közelebb húzom magamhoz, amíg a testünk egymáshoz nem simul. Aztán, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan is lett vége. Épphogy megsimítottam a nyelvemmel a nyelve hegyét, mikor hirtelen elhúzta a fejét. Elpirulva lépett hátrébb, a kezem lecsúszott a csípőjéről, és ernyedten lógott. Olyan érzésem támadt, mintha hiányozna egy végtagom. – Nézd… – kezdtem, de felemelte a kezét, hogy ne folytassam. Fejét a folyosó másik vége felé fordította, aztán bosszúsan szusszantott egyet. Értetlenül pillantottam hol rá, hol arra, amerre nézett. – Julie! – szólalt meg végül hangosan. – Tudom, hogy ott vagy! – Pár pillanat múlva egy szőke fej jelent meg a fordulóban. – Én csak megszomjaztam, és a konyhába… – magyarázkodott kézzel-lábbal. – Adam… Holnap beszélünk majd, jó? – pillantott rám hirtelen. A tekintete bocsánatkérő volt. Bólintottam. – Jó éjt! – köszöntem el, aztán a szobám felé vettem az irányt. Az ajtóban még hallottam, hogy Julie sűrű bocsánatkéréseket rebeg Camillának, amiért tönkretette a pillanatot. Nem tudtam, hogy Cam mit válaszolt neki, de igazából nem is ez járt a fejemben. Az ágyra dőltem, és a fejemet a párnába fúrtam, aztán a hátamra fordultam, miután elfogyott a levegőm. Az arcomról képtelen voltam letörölni az elégedett vigyort, úgy viselkedtem, mint valami tini, aki megkapta élete első csókját. Hirtelen minden fáradtságom elmúlt – máskor egy jó pár liter kávé sem volt rám ilyen hatással. Úgy éreztem, csinálnom kell valamit. Felpattantam, de fogalmam sem volt, mit is tehetnék, • 113 •

csak járkáltam fel-alá. Tartottam tőle, hogy aki elmegy a szobám előtt, őrültnek tart, mert néha fel-felnevettem. Jó negyedóra után kezdtem el szégyellni magam a lökött viselkedésem miatt. Próbáltam erőt venni magamon, de minden önuralmamra szükségem volt, hogy le tudjak feküdni aludni. Persze a fél éjszaka forgolódtam, és amikor végre elaludtam, olyan álmaim voltak, amik miatt biztos voltam benne, hogy másnap reggel megint nem tudok majd Camilla szemébe nézni. Ezúttal nem volt „szerencsém”. Mire lementem reggel a konyhába, Camilla már az étkezőpult mellett ült. Ahogy beléptem, felemelte a fejét a tál müzliből, és kipirult arccal nézett rám. Úgy éreztem, a fejembe lát, és ismeri az álmom összes zavarba ejtő, sikamlós részletét. – Jó reggelt! – köszörültem meg a torkomat. – Jó reggelt! – hajtotta le Cam a fejét, aztán hirtelen felpattant a székéről. – Kérsz valamit enni? Készítsek valamit? – kérdezte, és már lépett is a hűtőhöz. – Pirítóst lekvárral? Vagy süssek pár tojást? – hajolt be a polcokhoz. Halkan felkuncogtam. Tetszett, mikor zavarában kapkodni és hadarni kezdett. Közelebb léptem hozzá, így mikor becsukta a hűtőajtót és megfordult, hogy rám nézzen, alig pár centire álltam tőle. – Én… mit… mit szeretnél? – dadogta, miközben a keze fejére csúszott pizsamafelsőjének ujját babrálta. Hirtelen csak egy valami jutott az eszembe, amit szerettem volna. A pillantásom lecsúszott az ajkaira. A következő három napban összesen kétszer láttam Camillát – akkor is csak elrohantunk egymás mellett, mivel vártak rám a stúdióban –, egyébként meg kora reggeltől késő estig forgattunk, éjszakára már csak ahhoz volt erőm, hogy elmásszak az ágyamig. Olyan hamar eljött a hétvége, hogy észre sem vettem, és bár Cammel még Conner • 114 •

születésnapi partiján megbeszéltük, hogy velem jön a rajongói találkozóra, nem voltam biztos benne, hogy áll a dolog. Péntek reggel, ahogy felébredtem és átöltöztem, Camilla szobájához mentem, de hiába kopogtam, senki sem nyitott ajtót. Lementem a konyhába, ott sem találtam senkit. Végül, más választásom nem lévén, bezörögtem Julie szobájába is. – Mi az? – dugta ki a fejét az ajtón, és a szemeit dörzsölgette. Látszott rajta, hogy most ébredt fel. – Camillát keresem. Nincs nálad? – Minden úriemberségemet össze kellett szednem, hogy ne pillantsak be a válla fölött a szobába. – Nincs… Talán, a hátsó kertben lehet. Néha üldögél ott, és gondolkozik… – vonta meg a vállát Julie, aztán ásított egyet, és becsukta előttem az ajtót. Elindultam a kertbe. Julie-nak igaza volt. Camilla a hintaágyon feküdt csukott szemmel. Nem tudtam, hogy alszik-e vagy csak pihen, ezért halk léptekkel közelítettem meg. Egy pléddel takarózott, hogy a csípős reggeli széltől megvédje magát. Az arca békés volt és szép. Nem volt szívem megzavarni, csak leguggoltam mellé, és figyeltem őt. Pár másodperc múlva, mintha megérezte volna a tekintetemet, álmosan felnyitotta a szemét, és felém pislogott. – Adam? – szólt kissé rekedt hangon. – Mi történt? – Semmi… – kellett vennem egy mély levegőt, hogy felrázzam magam a kábulatból. – Semmi, csak beszélni akartam veled, de nem találtalak a szobádban. – Mmm… – doromboló hangot hallatott, miközben nyújtózkodott egyet, aztán lassú mozdulatokkal felült. A haja zilált volt, a szemei csillogtak. Vajon így nézhet ki egy szenvedélyes szeretkezés után is? Éreztem, hogy égni kezd a fülem zavaromban. – Felébredtem hajnalban, és nem tudtam visszaaludni. Kijöttem, aztán itt • 115 •

elszundítottam – magyarázkodott. – Miről akartál beszélni? – kérdezte, és maga alá húzta a lábát. Próbáltam elszakítani a tekintetemet róla, hogy az agyamból eltűnjenek a sikamlós képek. Megütögette a hintaágyat, én pedig odaültem mellé. Camilla: Az ujjaimat párszor végighúztam a hajamon, mert Adam árgus szemekkel figyelte, milyen kócos vagyok, és izgatottan vártam, hogy vajon miről kéne beszélnünk. Ma hajnalban is róla álmodtam, és ezek után persze nem tudtam visszaaludni, ezért jöttem ki a hintaágyra. A hidegtől vacogtam egy kicsit, de legalább a virágok és a fű illata megnyugtatott. – Minden rendben? – zökkentett ki Adam a gondolataimból. Bólintottam, és próbáltam természetesen viselkedni. – Nos, a vasárnapról lenne szó… – kezdett bele. Ó, szóval, a rajongói találkozóról akar csak beszélni… – szontyolodtam kissé el. – Arra gondoltam, hogy délután négy körülre el kéne készülnöd… Én háromig dolgozom, úgyhogy majd érted küldetek egy kocsit. – Ahogy szeretnéd – vontam meg a vállamat. – Meggondoltad magad? – fürkészte az arcomat. – Nem, csak… Alig láttalak az elmúlt napokban, és azt reméltem, hogy másról fogunk beszélni… – néztem fel rá. Játékos fény csillant a szemében, és elmosolyodott. – Másról? Mi másról szeretnél beszélni? – kérdezte, és a két tenyerével közrefogta az arcomat. Szürkéskék tekintetét az enyémbe fúrta. Próbáltam értelmesen válaszolni, de szörnyen nehéz volt úgy, hogy közben a szívem majdnem kiugrott a helyéről, és az agyamra rózsaszín köd szállt. – Azt hiszem, elfelejtettem – motyogtam, mire halk kuncogást hallatott. • 116 •

Az ujja megmozdult, és aprót simított az arcomon. A szeme hirtelen megvillant, aztán már csak arra eszméltem, hogy az ujjaimat a hajába fúrom, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Még soha senki nem csókolt meg így – ilyen lélegzetelállítóan. Az ajkai puhák voltak, de határozottak. Az egész szám bizsergett, és ahogy a nyelvünk végre egymáshoz ért, az érzés kiterjedt minden egyes porcikámra. Hagytam, hogy eldöntsön a hintaágyon, miközben a fejemben egy gonosz kis hang szidott a könnyűvérűségem miatt. Aztán Adam visszahúzta egy kicsit a fejét, és egy kevésbé szenvedélyes, inkább kedves csókot nyomott az ajkaimra. Értetlenül és elkábulva feküdtem alatta. – Nem kapkodunk el semmit, jó? – mondta, miközben a mutatóujjával körberajzolta a számat. Még hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mindig elvesztem miattad a fejem. – Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Az eszem és a testem is cserbenhagyott, amióta Adam felbukkant. Úgy helyezkedett, hogy mellém tudjon feküdni, és át tudjon ölelni. Furcsa érzés volt. Nyugalmas és mégis izgató. A szívem a torkomban dobogott, a bőröm felforrósodott, alig mertem lélegezni is, nehogy elillanjon a varázs. Csak feküdtünk egymás mellett teljesen csendben. Hallgattam Adam egyenletes légzését, és próbáltam lenyugodni, de a szinte tapintható feszültség, ami körülvett, nem hagyta. Kíváncsi voltam, hogy vajon Adam is érzi-e, de nem volt bátorságom megkérdezni. Nem tudom, mennyi idő telt el, de akár örökre is így maradtam volna. Mikor meghallottam magam mellett Adam sóhaját, kérdőn fordítottam felé a fejemet. – Mennem kell… Ma éjszakai forgatás is lesz, szóval valószínűleg valami közeli szállodában alszom vagy a stúdióban, de holnap… – • 117 •

megfogta mindkét kezemet – milyen jó lenne ezt folytatni, és ugyanígy melléd bújni! – Tényleg jó lenne – feleltem. Adam tekintete felragyogott. Még kaptam egy mosolyt az ajtóból, aztán magamra maradtam. A szívem olyan gyorsan vert, hogy a mellkasomra kellett szorítanom a kezemet, nehogy kiugorjon. Adam megcsókolt, és velem tölti a holnap estét. – Na, beszéltetek? – jelent meg Julie pár perc múlva kezében egy csomó magazinnal. – Valami olyasmi – pirultam el. Vigyorogva huppant le mellém. Felültem, aztán az újságok felé intettem. – Ezeket honnan szerezted? – Most hozta a sofőr – kaptam meg a magyarázatot. – Hé! – meglepetten vettem a kezembe az újságot. – Mi az, mit olvasol ennyire? – Kómában van egy újságíró, aki Adam munkatársának a születésnapjára is hivatalos volt… Leesett valami lépcsőről – feleltem. – Szerencsétlen, akkor ezért nem jött el a születésnapra… Pont aznap történt… – sóhajtottam fel.

• 118 •

9. fejezet

Rajongói találkozó A Sunrise rajongói szörnyen aggódnak kedvencükért, Adam Swansonért. A sztár mostanában egyáltalán nem figyel sem a munkájára, sem a rajongóira. A hétvégére szervezett rajongói találkozón alig töltött egy kevés időt, holott fanok ezrei vártak rá órákat, távozása során pedig konfliktusba keveredett az egyik rajongóval, aki ellen testi erőszakot alkalmazott. És hogy ennek a hirtelen jött változásnak mi oka lehet? Nem állíthatunk semmit biztosan, de Swanson körül azóta terebélyesedtek el a zűrök, mióta szerelmes lett. A hétvégi találkozón is ott volt jelenlegi barátnője, Camilla, aki a rajongók szerint az egész konfliktus kiváltó oka volt. Az ifjú hölgy ennyire rossz hatással lenne Adamre? (Részlet a Go! című magazinból.)

Adam: Vigyorogva léptem ki a házból, ugyanilyen arckifejezéssel szálltam be az autóba, és a stúdióba is még mindig fülig érő szájjal érkeztem • 119 •

meg. Nehezen tudtam volna elmagyarázni, hogy mit érzek, egyszerűen csak minden jó volt és szép. Camilla csókja és az, ahogy a karomban feküdt… Hosszú évek óta nem volt otthonom. Városról városra jártam, és forgatásról forgatásra. Tizenkét éve, anya halála óta pedig már a gyerekkori házunkba sem mehettem vissza. Először a korom, aztán pedig az életmódom miatt nem volt lehetőségem arra, hogy a húgomat én neveljem, ezért a családi házat eladtuk, ő pedig a nagynénénkhez költözött. Minden hónapban küldtem nekik annyi pénzt, amiből megélhettek, és amilyen gyakran csak lehetett, meglátogattam Jossie-t. Susan és a férje nagyon kedvesek voltak – máskülönben nem is bíztam volna rájuk a testvéremet –, de az ő otthonuk mégsem volt az enyém. Most viszont, abban a pár percben, amíg Camilla teste az enyémhez szorult, és a bőre édes illattal töltötte meg a tüdőmet, úgy éreztem magam, mint régen otthon. Mint mikor tudod, hogy van egy hely, ahol biztonságban vagy. Ahol meghúzhatod magad, ha valami fáj, vagy csak nehéz napod volt. Ahol nem létezik külvilág, kötelesség, stressz. Ezt akartam. Ezt kerestem olyan sokáig, úgy, hogy nem is tudtam, mi után vágyom valójában. És most az enyém volt… Vagyis, majdnem az enyém, de bármit megadtam volna azért, hogy végleg a magaménak tudjam. Stephanie a múltkori beszélgetésünket eléggé félreérthette, mert amíg a székében ültem, egyfolytában a magánéletemről kérdezősködött, én pedig legszívesebben csak annyit mondtam volna, hogy hagyjon végre békén, de nem akartam ismét a lelkébe tiporni. Így hát semmitmondó válaszokat adtam, és reméltem, hogy észreveszi magát, és abbahagyja. Megkönnyebbülés volt, mikor végül felállhattam a székből, és elindulhattam a stúdióba. • 120 •

Késő délután csak apró tömegjeleneteket vettünk fel különböző beállításokkal, így nem kellett nagyon koncentrálnom. Most nem bántam, a fejem tele volt gondolatokkal Camilláról, a ma reggelről és arról, hogy milyen lesz holnap éjszaka újra a karjaimban tartani. A sötétedés utáni forgatás sokáig húzódott, de végül valamikor hajnali három és négy között Joe megkegyelmezett nekünk. Ezt követően, amilyen gyorsan csak fájó és fáradt tagjaimmal bírtam, visszasiettem az öltözőmbe. – Ezt alá kéne írnod… – Peter már várt rám egy szerződéssel, és míg öltöztem, elmagyarázta, hogy miről is van szó pontosan benne. – Csak tedd le oda az asztalra, fél perc, és kapsz egy autogramot – vigyorogtam rá fáradtan, és azzal biztattam magam, hogy hamarosan ledőlhetek egy kicsit pihenni. – Hát ez meg? – fordult felém egy kisebb dobozkával a kezében. – Mi az? – gomboltam ki az ingemet. – Pont ezt kérdeztem. Itt találtam az asztalon, és a te neved van rajta… – Jaj, Alison biztosan megint sütött – fintorodtam el. A lány pár hete a szabadidejében sütni tanult – vagy legalábbis próbálkozott vele –, de a „remekművei” ehetetlenek voltak. Ettől függetlenül mindig mindenkinek hozott belőlük. – Mutasd… – nyújtottam a kezem Peter felé. – Megőrültél, fiú? A múltkori adagtól Billy, a világosító három napig tíz percenként rohangált a mosdóba – fintorodott el. – Nyugi, nem akarom megenni – nevettem fel. – Csak megnézem, hogy néz ki, hogy ha Alison rákérdezne, pontos leírást tudjak adni, mikor dicsérem. – Okos… – pillantott rám elismerően Peter, aztán a kezembe nyomta a dobozt. Lehuppantam az egyik székre, és bontogatni kezdtem. • 121 •

– Ismered Alisont… Jobb, ha nem sérti meg az ember – vontam meg a vállam, majd leemeltem a doboz fedelét. A tartalma az ölemből a földre esett, ahogy a hirtelen sokktól felpattantam. – Mi az isten? – mordult fel Peter. Hátat fordítottam neki, és beletúrtam a hajamba. Szükségem volt pár mély levegővételre, mielőtt újra visszapillantok. – Megyek, és szólok a biztonságiaknak! – sietett ki az ajtón. Láttam már az út közepén elütött állattetemet, nem is ez borított ki igazán, hanem az, hogy nekem küldték. Úgy mentem oda a hófehér galambhoz, mintha bármelyik pillanatban feltámadhatna, ha túl hangosan vagy gyorsan mozgok. Miután a zsebemből előrángattam egy zsebkendőt, leguggoltam mellé. A zsebkendővel fogtam meg a tetem melletti levelet, hogy elolvashassam. „A ribancod is így fog járni, ha nem száll le rólad! Csak az enyém lehetsz! Nem vehetsz semmibe!” – állt az üzenetben egy szívet formáló rúzsnyommal együtt. Egész éjszaka alig aludtam valamit. Az, hogy most már nem csak engem fenyegettek, hanem Camillát is, teljesen kiborított. Valószínűleg, csak egy tini szörnyen morbid vicce az egész – győzködtem magam, de nem tudtam megnyugodni. Hajnalban úgy keltem fel, mint akit egész éjszaka bokszzsáknak használtak. – Hallottam, hogy mi történt! Nagyon ijesztő lehetett… – nézett rám a tükörből együttérző arccal Steph, miután a sminkem elkészült. Talán hittem volna neki, ha nem látom a szemében a kíváncsiság tüzét lobogni. – Az volt – feleltem a lehető legrövidebben. – És tudjátok már, hogy ki lehetett? Belógott valami rajongó?

• 122 •

– Ma még nem beszéltem Peterrel… – tértem ki a válasz elől. Bármennyire is nem akartam elhinni, szinte biztos voltam benne, hogy valaki a stábból szórakozik velem. Ki más juthatott volna be az öltözőmbe? Meglepődtem, mikor Nicolette később a forgatási szünetben leült mellém – a jeleneteket kivéve nem nagyon beszéltünk egymással. – Hogy vagy? – Fáradtan – nyögtem ki. – Figyelj, Adam… – nézett fel hirtelen, és a szemében valami furcsa csillogást láttam, mintha mondani akarna valamit. – Hé, fiú! – szakította félbe a bizarr beszélgetést Peter. Stephanieval épp felénk közeledtek. A gyomrom összeszorult, mert biztos voltam benne, hogy a tegnapi csomaggal kapcsolatban hozott valami hírt. – Akkor én most megyek… – pattant fel Nicol. Egy röpke pillantást vetett az érkezők felé, aztán odasietett Joe-ékhoz, hogy megnézze a felvett jelenetet. – Hát ez érdekes volt… – ráztam meg a fejem. – Micsoda? – állt meg előttem Peter felvont szemöldökkel. – Nicolette megpróbálta együttérzését kifejezni a tegnapi megrázó élményem miatt. Valami baja van… – Lehet, hogy napszúrást kapott – nevetett fel Peter, mire halványan elmosolyodtam. – Menj, igazítsd meg valaki haját, amíg mi beszélünk! – fordult Stephanie felé. Láttam a bosszúságot Steph arcán, amiért egy szaftos pletykának ígérkező beszélgetést ki kell hagynia, de végül szó nélkül eleget tett Peter kérésének. – Nos? – pillantottam Pete-re, mikor leült a mellettem lévő székbe.

• 123 •

– Nos… A biztonsági őrök nem láttak gyanús alakokat a környéken, és váltig állítják, hogy senki nem juthatott be a stúdió területére a tudtuk nélkül. És ha hiszünk nekik, akkor… – Akkor valaki innen volt – néztem körbe. A sok ember, akivel mindennap együtt dolgoztam, hirtelen mind idegennek tűnt. Végül is, mit tudtam róluk? A többségükről szinte semmit. A vízhordó fiúnak még a keresztnevére sem emlékszem – öntött el hirtelen valami kellemetlen érzés, miközben az ásványvizes üvegemet óvatosan letettem magam mellé a földre, mintha akár fel is robbanhatna, ha nem vagyok vele elég elővigyázatos. – Igen, de ez még nem biztos – próbált Peter megnyugtatni. – A dobozt és a levelet odaadtam a rendőrségnek, és a telefonszámodat is megint lecseréljük, valamint megerősítették a stúdió védelmét, amikor itt tartózkodsz. Amikor pedig nem, két testőr vigyáz majd rád. – Tisztára, mintha házi őrizetben lennék – húztam el a számat. – Valószínűleg csak valami rosszízű tréfa az egész, de jobb félni… – ütögette meg a vállamat biztatóan. A kocsiban ülve egész úton csak bámultam ki az ablakon, de nem láttam semmit sem. Lábaim nyugtalanul toporogtak az ülés alatt. Vajon, Camilla ébren vár? Már elég késő van… És ha mégis elnyomta az álom? Nem mertem volna csak úgy bemászni mellé az ágyba, viszont azt sem bírtam volna ki, ha a kétnapos várakozás után egyedül kéne aludnom. Halkan kopogtam az ajtaján, pedig legszívesebben dörömböltem volna, hogy minél hamarabb bejussak. Mikor meghallottam a motoszkálást odabentről, megkönnyebbültem. Aztán kinyílt az ajtó, Camilla pedig ott állt előttem egy egyszerű zöld pizsamában, amiben ezerszer izgatóbb volt, mintha csipkehálóinget vett volna magára. Annyira ártatlannak és törékenynek látszott, hogy szinte bűnnek tűnt kinyújtani a kezem, és megérinteni. • 124 •

– Szia! – motyogta. – Bejössz? – lépett hátrébb bizonytalanul, mintha attól félne, hogy időközben meggondoltam magam. – Előbb… Előbb le kéne zuhanyoznom, és át kéne öltöznöm – feleltem, miután végre elég vér jutott az agyamba is, hogy gondolkozni tudjak. – Ó, persze! – pirult el. Ujjai megint izgatottan játszottak a pizsamája ujjával. Talán, ő is pont annyira várja, hogy vele legyek, mint én? A gondolat elégedettséggel töltött el. – Azonnal jövök – ígértem. Mosolyogva vettem észre az önkéntelen mozdulatot, amivel Camilla előrébb hajolt. Közelebb léptem hozzá, és lehajtottam a fejem, hogy csókot nyomjak az ajkára. – Sietek! Alig negyedóra alatt kész lettem. Gondolkoztam, hogy megint kopogjak-e Camilla szobájának az ajtaján, de nem akartam megkockáztatni, hogy Julie-t felébresszem, ezért csak óvatosan benyitottam. Cam már az ágyban kuporgott a takaró alatt, és a szemei izgatottan csillantak fel, amikor meglátott. – Tényleg gyors voltál – mosolyodott el. Tétova mozdulattal emeltem meg a takarót, és kissé esetlenül másztam be Camilla mellé az ágyba. Nem tudtam, hogy most mit is kéne csinálnom. Húzzam magamhoz, ahogy egész nap szerettem volna, vagy várjam meg, hogy ő mit akar? Végül oldalra fordultam, és a jobb kezem Cam derekára simult. Próbáltam nyugodtan lélegezni, de az izgatottságtól mégis ziháltam. Ez az egész olyan volt, mint egy játék, amiben minden idegvégződéseddel arra koncentrálsz, hogy a mozdulataidra mit fog reagálni a másik. Camilla mocorogni kezdett, ennek az lett a következménye, hogy olyan közel húzódott hozzám, amilyen közel csak lehetett. Lehunyta a szemeit, én pedig csak figyeltem őt; a mellkasomban dübörgött a szívem. • 125 •

Csak nyugalom… Gondolj semleges dolgokra, és lélegezz mélyeket! Szorosan behunytam a szememet, de még így is túl erős volt a kísértés. Egyedül az tartott vissza, hogy tényleg nem akartam elrontani, ami köztünk van, hiszen Camilla esetleg utólag megbánja, amit tettünk. Jó pár óra eltelt, mire elszundítottam. Camilla légzése már korábban nyugodttá és egyenletessé vált, ebből tudtam, hogy elaludt. Hallgattam a szuszogását, és ettől lassan én is elszenderültem. Álmaimban szintén őt öleltem, de ott nem kellett megállnom. Éppen a legizgalmasabb pillanatokat éltem át, mikor megéreztem a mocorgást, és ez visszarántott a valóságba. A francba! – Azonnal tudtam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy milyen szörnyen kínos helyzetbe kerültem. Camilla a bal lábát a csípőmre kulcsolta álmában, így az ágyékom egyenesen az alhasának préselődött. Visszafojtott lélegzettel, pánikszerűen kerestem a megoldást a fejemben, de egyetlen értelmes ötlet sem jutott az eszembe. Ha nem mozdulok, Camilla reggel elég érdekes meglepetésre fog felébredni, ha megpróbálok arrébb húzódni, és ezzel véletlen felkeltem, az eredmény ugyanaz. Mielőtt azonban kiötölhettem volna egy harmadik megoldást, a nagy barna szemek álmosan csillogva felnyíltak, aztán pár pillanat múlva, felismerve a helyzetet, elkerekedtek. Mintha csak megbeszéltük volna, egyszerre mozdultunk meg – mindketten az ellenkező irányba gördültünk. Felültem az ágyon, aztán talpra pattantam. – Ki… kimegyek a mosdóba – nyögtem ki. – Rendben – hallottam meg Camilla halk hangját. Háttal feküdt nekem az ágy szélére húzódva, így nem láthattam az arcát. Gyors léptekkel vágtattam ki a mosdóba, és a hideg csempének nyomva a fejem próbáltam összeszedni magam. Jéghideg vízben • 126 •

mostam meg az arcomat, de beletelt vagy húsz percbe, hogy képes legyek kimenni. Camilla még mindig ugyanabban a pózban feküdt, mint amikor magára hagytam. Anélkül, hogy felém fordult volna, felhajtotta maga mellett a takarót. Nyeltem egyet, aztán elindultam az ágy felé, és bebújtam mellé. Vigyáztam, hogy ne érjek hozzá, nehogy azt higgye, próbálkozom valamivel. Halk sóhajt hallottam felőle. – Nem ölelsz át? – Alig hallottam meg a bizonytalan suttogást. A szívem megint vadul pumpálni kezdett. Közelebb csúsztam hozzá, és finoman magamhoz húztam, odafigyelve, hogy a kényes pontokon véletlenül se simuljunk egymáshoz. Csendben feküdtünk reggelig. Amint a nap első sugarai világossá tették a szobát, szótlan megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy nem kínozzuk tovább magunkat és egymást. Nem mintha nem lett volna izgalmas… Különös érzés volt. Bizsergető. – Reggeli? – kérdeztem, remélve, hogy ha kijutunk a szobából, akkor majd a feszültség is enyhülni fog, és minden visszatér a megfelelő kerékvágásba. – Előbb kérdezhetek valamit? – Camilla elpirult, szemeivel a padlószőnyeget pásztázta. – Persze – bólintottam, és görcsben álló gyomorral vártam, hogy mit is szeretne megtudni. Camilla: – Julie biztosan kérdezősködni fog, szerinted, mit mondjak neki? – pislantottam fel rá. – Ha már mondani akarsz neki valamit… – szólalt meg Adam –, …azt hiszem, az a legjobb, ha az igazat mondod – kissé csalódottan fújtam ki a levegőt. A férfiak mióta tanulták ki a nők kitérő hadműveleteit? • 127 •

– És mi az igazság? – kérdeztem ismét. Adam kissé idegesen a hajába túrt, és felnevetett. – Jó kérdés… Szerinted mi? – Ez nem ér, én kérdeztem először! – ráncoltam össze bosszúsan a szemöldökömet. – Mit csinálunk mi? – Nem bírtam tovább, úgy éreztem, felrobbanok a sok gondolattól és érzéstől, ha nem beszéljük meg Adammal. – Hát, én leginkább most reggeliznék… – húzta félmosolyra a száját Adam. – Oké, oké – emelte maga elé a két kezét védekezően, mikor hozzávágtam egy párnát. Felvette a földről, leporolta, aztán odasétált az ágyhoz, és leült mellém. Egy fél percig elgondolkozva nézett maga elé, aztán rám emelte a tekintetét. – Mi lenne, ha azt felelnéd Julie-nak, hogy egy pár vagyunk? – kérdezte, én meg azt hittem, a szívem kiugrik a mellkasomból, és vet egy bukfencet. – Akkor… mi… együtt járunk? – Ez még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy muszáj volt Adam szájából hallanom úgy, hogy kijelentés formájában hangzik el. – Én szeretném, igen – felelte a szemembe nézve. – De minden csak tőled függ. Az igazság az, hogy félek belerángatni téged, de… – De? – Megérintettem a kezét, arra biztatva, hogy fejezze be a mondatot. – Szörnyű lenne nélküled – vallotta be. Az ujjaim remegni kezdtek, mire finoman megszorította őket. Nekem is szörnyű lett volna nélküle. Egy pár hete még ellettem volna egyedül is, és eszembe sem jutott volna boldogtalannak lenni, de most már a gondolattól is, hogy nem láthatom többé Adamet, elviselhetetlenül magányosnak éreztem magam. Elmosolyodtam, aztán kihúztam a kezem Adam ujjai közül, és felálltam az ágyról. • 128 •

– Akkor kénytelen leszek járni veled – feleltem, és próbáltam elfojtani a vigyort, ami készült kiülni az arcomra. – Megyünk enni? – indultam az ajtó felé. Halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy két kéz megragadta a derekamat, és megperdített a tengelyem körül. Adam szája hirtelen csapott le rám, én pedig elakadó lélegzettel viszonoztam a hevességét. Megtántorodtam, ahogy hirtelen eltűntek a csípőmről a támaszt nyújtó kezek, és kábán meredtem magam elé. – Most már mehetünk. – Adam csibészes mosolyt eresztett meg felém, aztán megragadta a kezem, és maga után húzott. Kellett pár pillanat, mire agyatlan zombiból visszaváltoztam élő, gondolkodó emberré. Sajnos, a reggeli elég kapkodósra sikerült, Adamnek igyekeznie kellett a forgatásra, de megbeszéltük, hogy mikorra küld értem egy kocsit, ami a rajongói találkozó helyszínére fuvaroz. Amint Adam kitette a lábát, Julie máris felbukkant, és somolygó pillantását látva már sejtettem, hogy mi fog következni. Miközben neki is csináltam reggeli kakaót és szendvicset, már végig is hallgathattam a záporozó kérdéseket, melyek mind Adamről és kettőnk viszonyáról szóltak. – Együtt aludtunk, nem feküdtünk le, és járunk – feleltem Julie összes fontos kérdésére egyszerre, mire fuldokolni kezdett, és a kakaó az asztalra köpve végezte. – Jártok? Te együtt jársz Adam Swansonnal, és ezt megint csak így közlöd? – fakadt ki, miután már rendesen tudott lélegezni. – Hihetetlen vagy! – Miért, hogy kéne közölnöm? – vontam meg a vállam, annak ellenére, hogy legszívesebben visongva Julie nyakába ugrottam volna. Nem azért, mert Adam Swansonnal járok, hanem mert Adammel. A kedves, érdekes férfival. Felőlem akár autószerelő is lehetett volna... • 129 •

– Nem vagy… boldog? Lelkes? Hogy tudsz mindig ilyen… nyugodt maradni? – bosszankodott Julie tovább. Szívből jövő kacagás tört fel a torkomból az arcát látva. Ma reggel valahogy minden viccesebbnek tűnt, mint máskor. – Dehogyisnem. Nagyon boldog vagyok – vigyorogtam rá, miközben letéptem egy darab papírtörlőt, hogy felitassam vele az asztalon lévő kakaótócsát. Miután végeztem, a mosogatóhoz vittem a koszos tányérokat, elsikáltam őket, aztán a kezembe vettem a konyharuhát, hogy eltörölgessek. – És jól csókol? – hunyorgott rám Julie. – Naaa! – Ahogy a konyharuha az arcába csapódott, felháborodottan hördült fel. – Az az én titkom – feleltem még mindig fülig érő szájjal, és az ajtó felé indultam. – Most meg hová mész? Nem hagyhatsz csak így itt? – pattant fel Julie, és mint egy kiskutya, úgy szegődött a nyomomba. A napom további része azzal telt, hogy megpróbáltam kitérő válaszokat adni a kérdéseire. Kivételesen nem zavart a csivitelése, mert legalább lekötötte a gondolataimat estig. Tudtam, hogy ha magamra maradnék, akkor az agyam csak pörögne, és estére olyan migrénem lenne, amit egy marék fájdalomcsillapító sem mulasztana el. Délután egy óra körül elkezdtem készülődni, és Julie minden durcássága és sértődöttsége ellenére saját magam választottam ki a ruháimat – egy zöld színű, rövid ujjú felsőt és egy halványabb zöld, hosszúnadrágot. A hajamat kibontva hagytam, és egy egyszerű hajpánttal szorítottam hátra. Az autó négyre jött, az út elég hosszú és unalmas volt. Mikor megálltunk, valaki kinyitotta előttem az ajtót. Csak akkor jöttem rá, hogy nem Adam volt, amikor kikászálódtam az ülésről. Ez mindig • 130 •

nehezen ment nekem, valahogy az ajtó sosem akart annyira kinyílni, hogy kiférjek rajta, és a lábaim mindig túl rövidnek bizonyultak, hogy gond nélkül elérjem az aszfaltot. – Isten hozott a pokol kapujában! – hallottam meg Peter reszelős nevetését. Teli szájjal vigyorogva nyúlt a kezem felé, a tenyerébe vette, majd egy csókot lehelt rá. Elpirultam. – Adam hátul van a többiekkel, mindjárt odaviszlek. – Karon ragadott, amit eleinte egy kicsit kényelmetlen és túl közvetlen gesztusnak találtam, de mikor közelebb értünk az épülethez, és megláttam a hatalmas, zúgó embertömeget, már csak hálát éreztem miatta. Gyors léptekkel haladtunk a kordonok mellett, amelyek elvileg visszatartották a rajongókat, de én nem éreztem magam túl nagy biztonságban mögöttük. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miután átléptük az épület ajtaját. Peter egy hátsó szobához vezetett, aminek az ajtajára Adam és Conner, a születésnapos munkatárs neve volt felírva egy öntapadós matricára. – Meghoztam a vendéget! – Peter hangjára Adam hátrafordult, és amint meglátott, elmosolyodott. – Szia! – lépett oda hozzám. Nem tudtam, hogy az arcára adjak-e puszit, vagy még ezt sem igényli mások előtt, de ő anélkül, hogy gondolkozott volna rajta, hozzám hajolt, és egy óvatos csókot nyomott a számra. Zavartan szorongattam a táskámat a kezemben, és közben irigyeltem Adamet, amiért ilyen magabiztos tud lenni. Nekem ez sosem ment… Az arcom csak tovább forrósodott, mikor Conner is elém sietett, és néhány bók közepette adott két puszit. – Helló, fiúk! Bejöhetek? – nyílt ki az ajtó, és egy vöröslő üstök kukkantott be rajta, anélkül, hogy megvárta volna a választ. – Ó, hát, akkor jól láttam! – csapta össze a kezeit Alison fülig érő szájjal. – • 131 •

Szia, örülök, hogy tényleg eljöttél! – megölelt, amit kissé feszülten fogadtam. Nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen gesztusokhoz, csak Julie-tól – de ő a legjobb barátnőm volt, és már vagy ezer éve ismertem. – Szia! – próbáltam meg felölteni egy kedves mosolyt, miután eleresztett. – Na és, hogy tetszik ez az őrültek háza? – érdeklődött lelkesen. Valamiért úgy éreztem, ő korántsem találja akkora tehernek a rajongókat, mint amekkorának Adam érezhette őket – persze, Adam rajongói sokkal többen voltak, és lelkesedésüket sem épp visszafogott módon fejezték ki. – Elég… ijesztő – feleltem végül az igazat. – Idővel hozzá lehet szokni – vonta meg a vállát Alison. – Majd meglátod – bólintott biztatóan, aztán elnézve a vállam fölött, elszörnyedt. – Jaj, már megint milyen ziláltak vagytok… – került ki engem. – Nicolette kész van már? – érdeklődött Conner, miközben Alison a nyakkendőjét igazgatta. – Még sminkeli magát… Azt hiszem, nincs túl jó passzban – harapott a szájába válasz közben. – Tegnap sokáig kimaradt, és most táskásak a szemei? – nevetett fel Conner, majd azonnal fel is szisszent, ahogy Alison oldalba vágta. – Na, mi rosszat mondtam? – Azt hiszem, hogy magánéleti gondjai vannak… – halkította le a hangját Alison, mintha félne, hogy valaki kihallgatja. Adam közelebb lépett hozzám, megfogta a kezemet, és lehúzott magával a kanapéra. – Azt hiszem, hogy van valakije, aki… nos, nem úgy bánik vele, ahogy egy nővel kéne. – Nem úgy, ahogy…? • 132 •

– Megütötte, te balfék! – csattant fel sziszegő hangon Alison. Borzongva fontam magam köré a karjaimat. Nicolette nem volt túl szimpatikus egyéniség, de egyetlen nő sem érdemelte meg, hogy verjék. Pontosan tudtam, mit érezhet most, és a modora ellenére, sajnáltam őt. – Jól vagy, Cam? – hajolt a fülemhez Adam. Összerezzentem a hangjától, aztán vettem egy mély levegőt. – Persze. Persze, nincs semmi baj – bólintottam, de a fürkésző szürkéskék tekintetből úgy tűnt, hogy nem hisz nekem. – És jól van? – fordultam inkább Alisonék felé. – Nicolette? – pislogott rám Alison értetlenül. Valószínűleg nem vette észre, hogy én is hallgatom a beszélgetésüket. – Azt hiszem… Nem tudom. Megpróbáltam beszélgetni vele, de tüskésebb kedvében volt, mint egyébként, úgyhogy inkább eljöttem. – Talán segítség kéne neki – vetettem fel. – Nicolette nagylány, tudja, mit csinál – szólalt meg Conner. Csalódottan néztem rá. – Az ember nem mindig tudja, hogy mi a helyes, ha az érzései befolyásolják – pattantam fel, mire minden szempár döbbenten fordult felém. A kitörésemet kopogtatás szakította félbe, így szerencsére elterelődött rólam a figyelem. Nem akartam, hogy bárki megtudjon valamit a múltamról. Minek is kellett egyáltalán megszólalnom? Egy számomra ismeretlen férfi nyitott be, és közölte, hogy körülbelül két perc múlva Adaméket várják a színpadon, ahol válaszolniuk kell a nézők kérdéseire a többi színésszel egyetemben. Adam egészen a színpad széléig szorongatta a kezemet, miközben én még mindig az öltözőben hallottakon rágódtam. Nagyot sóhajtottam, aztán megpróbáltam egy időre félretenni az érzéseimet, és későbbre hagyni az önmarcangolást. • 133 •

Adam arca nyugodtnak tűnt, mint mindig, de a tenyere nyirkos volt és hideg. Tudtam, hogy nem szereti a tömeget, de nem hittem volna, hogy ennyire. Látni lehetett rajta, hogy bárhol szívesebben lenne most. A folyosó végében már hallani lehetett a zúgást és sikoltozást, amivel a rajongók a kedvenceiket várták. Mielőtt egy szervező magával húzta volna Adamet, még gyorsan megszorítottam a kezét biztatásképpen, aztán behúzódtam oldalra. Mikor a konferanszié bejelentette, hogy Adam következik, és ő fellépett a színpadra, a tömeg eszeveszett sikoltozásba kezdett. Már alapból hangosak voltak, de észrevehető volt a hangerő növekedése. Kíváncsi voltam, így arrébb mentem, hogy rálássak a közönségre és Adamre is. A tömeget legfőképpen tizennégy és huszonöt év közötti fiatal lányok alkották, akik epekedő tekintettel és szinte nyáladzva lesték Adam minden egyes mozdulatát. Nem értettem, hogy hihetik, hogy ha sikoltozva és önmagukból teljesen kifordulva őrjöngnek, azzal elnyerik Adam vagy bármelyik színész szimpátiáját. Szerintem egyszerűen csak rémisztőek voltak, és Adam arcát elnézve, ő pont ugyanígy gondolta. Igaz, hogy mosolygott, de a szemében láttam a kínlódást. Kijjebb léptem a függöny mögül, mikor Adamnek feltettek egy kérdést a magánéletével kapcsolatban. Kíváncsi voltam, hogy mindenki előtt mit válaszol arra, hogy egyedülálló-e. Láttam, ahogy a pillantása végigpásztázza a terem oldalsó részét, és végül megállapodik az én arcomon. – Nem, már nem vagyok szabad – felelte lényegre törően, mire a teremben lévő lányok nagy része felhördült, nekem pedig őrült módra kezdett verni a szívem. Hallottam a hangfoszlányokat arról, hogy ez úgyis csak egy kis ideig tarthat Adamnél – a körmöm apró, félkörívű bemélyedéseket hagyott a tenyeremen. Ahogy végignéztem • 134 •

a tömegen, észrevettem három szempárt. Három, körülbelül velem egykorú lány állt nem messze tőlem, és csendesen sugdolóztak, miközben engem figyeltek. Hideg, kellemetlen borzongás futott végig rajtam – gyorsan visszahúzódtam a függöny mögé. – Most előre kell mennem az autogramok miatt – sietett hozzám Adam, miután jó húszperces kérdezz-feleleket követően lejött a színpadról. – Velem jössz? – Tétován pillantottam a függöny felé, amely a felspannolt rajongókat takarta. – Inkább nem, ha nem baj… Megfájdult egy kicsit a fejem. De várlak vissza… – mosolyodtam el félénken. – Rendben, sietek! – nyomott egy gyors puszit az arcomra, aztán az egyik szervező unszolására továbbrohant. Bizonytalanul toporogtam egy helyben. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy Adam visszajön-e értem ide, vagy menjek az öltözőhöz. Nem mertem elmozdulni, nehogy belefussak egy biztonsági őrbe, aki nem tudja, ki vagyok. A lábamat lóbálva ültem le a színpadra vezető lépcső legfelső fokára, miközben még mindig Adamen és a rajongókon gondolkoztam. Biztos voltam benne, hogy sokan bármit megadtak volna azért, hogyha ma reggel ők ébredhettek volna Adam mellett. Hirtelen elpirultam, mikor eszembe jutott testének közelsége és a hasamnak feszülő merevedése. Hozzá fogható férfival még nem találkoztam. Tehetséges volt, kellemes társaság, és régimódi tisztelettel viseltetett a nők iránt. Mintha egy lányregényből lépett volna ki. – Camilla Jones? – hallottam meg egy hangot a hátam mögött jó negyedórával később. Automatikusan fordultam hátra. – Igen? – Meglepődve jöttem rá, hogy nem egy szervező vagy egyéb a személyzethez tartozó valaki szólított meg. Az a három lány állt előttem, akik olyan furcsán méregettek az előbb, és a pillantásuk most is éppen olyan hideglelő volt. • 135 •

– Szóval, te vagy az? – Az elöl álló lány csípőre vágott kézzel állt előttem, és cseppet sem tetszett a hangsúlya. A háta mögött az alacsonyabb, barna hajú sunyi arccal pillantott körbe az üres folyosón, mintha keresne valakit. – Igen – feleltem, és felálltam a lépcsőről. – Miben segíthetek? – próbáltam kedves lenni. – Leszállhatnál Adamről. – Hirtelen azt hittem, rosszul hallok. Tényleg megtörténhet, hogy három vadidegen csak úgy odasétál hozzám, és azt hiszik, beleszólhatnak az életembe? – Sajnálom, de nem hiszem, hogy ehhez közötök lenne. – Megpróbáltam ellépni mellettük, de egy kéz a karomra kulcsolódott. Idegesen néztem körbe a biztonsági őröket vagy valamelyik szervezőt keresve, de úgy tűnt, mindenki előrement a színészek miatt. – Azt hiszed, hogy jobb vagy nálunk, ribanc? – A kérdés ostorként csattant végig a hátamon. Dühösen téptem ki magam a szorításból. – Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek itt van vége! – Újra el akartam sétálni, de nem volt szerencsém. Csak annyit éreztem, hogy valaki megragadja a vállam, aztán háttal a falnak csapódtam. A kezem automatikusan meglendült, hogy védjem magam – a csattanás elég hangosra sikeredett. – Te… Megütöttél? – hallottam meg a felháborodott hangot, és az arcomba éles fájdalom hasított. Az első pillanatban fel sem fogtam, hogy ököllel ütöttek meg, azt sem értettem, mi történik körülöttem. A kezeimet az arcom elé kaptam, de nem jött több ütés. Homályosan hallottam magam körül a hangzavart, aztán éreztem, hogy valaki felhúz a földről – eddig észre sem vettem, hogy ott térdelek. Reszkettem a múlt képeitől, amik eszembe villantak. Szinte újra hallottam Palmer üvöltő hangját, és éreztem a kiszolgáltatottságot, ami akkor öntött el, mikor először és utoljára megütött engem. • 136 •

– Minden rendben – hallottam egy mély, megnyugtató hangot, ami kizökkentett a múlt rémálmaiból. Lejjebb engedtem a karom. Peter átfogta a derekam, és az egyik folyosó felé húzott. – Sajnálom, rád is figyelnem kellett volna… Mire kicsit magamhoz tértem, már Adamék öltözőjében ültem egy kanapén, és Peter egy nagy zacskó jeget szorított az arcomhoz. Felfoghatatlan volt az elmúlt pár perc. Soha nem voltam agresszív, sőt, utáltam az erőszak minden formáját. Nem értettem, mivel érdemeltem ki, hogy belém kössenek, aztán megajándékozzanak egy balegyenessel. A folyosó felől halk nevetgélést hallottam, aztán kinyílt az ajtó, és hirtelen, mintha megfagyott volna a levegő. – Istenem, mi történt? – Adam aggódó hangját hallottam, és az arcán is hasonló érzéseket láttam, miután letérdelt elém a kanapé mellé. – Az egyik rajongód kifejezte a nemtetszését – felelte Peter, átadva a jegelés jogát Adamnek, aki halkan felszisszent. Nem tudtam, hogy az információ miatt vagy azért, mert ennyire szörnyű az arcom. – Szörnyen sajnálom – szabadkozott Adam olyan fájdalmas pillantással, mintha az ő arccsontja sajogna. – Nem a te hibád… Azok a lányok tiszta elmebetegek voltak – szusszantottam egyet bosszúsan. – Ők voltak azok? A galambbal? – fordult Peter felé félig Adam, miközben az arcomat jegelte. – Nem hinném… – rázta meg a fejét a kérdezett. – De azért átadtuk őket a rendőröknek. – Miféle galamb? – Igyekeztem úgy beszélni, hogy a lehető legkevésbé mozgassam a számat, de még így is sajgott az egész jobb oldalam. • 137 •

– Semmiség. Nem kell aggódnod, majd elintézzük – nyomott egy csókot a homlokomra óvatosan Adam. Jelen pillanatban nem éreztem magam elég jól a kíváncsiskodáshoz, de elhatároztam, hogy majd később megtudom, mi is folyik itt. Ha már nem látok csillagokat… Csendesen üldögéltünk így, miközben Conner összeszedte a cuccait egy nagy sporttáskába. – Gondolom, most nem jöttök velünk inni egyet… – pislantott felénk. Adam összepréselt ajkakkal megrázta a fejét. – Na, megyek. Jobbulást, szépségem! – pillantott vissza rám az ajtóból, és úgy tűnt, a látványom elég volt ahhoz, hogy komolyabban vegye az ilyen helyzeteket. Legalábbis nagyon reméltem… – Viszlát, fiúk! – Nekünk is menni kéne… – pillantott az órájára Peter. – Rendben vagy? – Adam hangja bűntudattal teli volt, pedig tényleg nem okoltam őt egy cseppet sem. Nem ő tehet róla, hogy néhány ember teljesen elveszti a realitásérzékét, és bekattan. – Ha gondolod, még üldögélhetünk itt egy kicsit… – Nem, nem, inkább menjünk… – vettem át Adamtől a jeget. – Rendben, összepakolok, és indulhatunk – kelt fel a földről.

• 138 •

10. fejezet

Telefonhívás <3Jeremy<3: Az R.A.E. megerősítette, hogy a Sunrise forgatása leállt két hétre. Leila: Mi? De hát, miért? <3Jeremy<3: Hát, elvileg látták a repülőtéren Adamet, de ez csak pletyka. Legalábbis képeket még nem találtam róla… Majd kiderül. Leila: Azért remélem, hogy nincs semmi baj, és időben elkészül a film. Már majd belepusztulok, hogy láthassam. :( (Részlet az adamswanson-net.blogspot.com rajongói chatjéből.)

Adam: Dühös voltam. Camilla mellett kellett volna maradnom, hogy megvédhessem. Valahányszor a feldagadt arcára néztem, tehetetlenül ökölbe szorult a kezem. Szerettem a rajongóimat, tudtam, hogy nélkülük nem lehetnék az, ami az életemet jelenti – színész –, de az, hogy ilyen emberek a csodálóimnak és tisztelőimnek mondják magukat, felháborított. Ha valakit kedvelek, annak nem akarok fájdalmat okozni. Márpedig ez nekem fájt. • 139 •

Az autóban hazafelé elgondolkoztam. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, hogy Camillát beengedtem az életembe… Ő ennél sokkal jobbat érdemelt volna. Nyugodt randevúkat, ahol nem kell attól félni, hogy valaki felismeri a párját, és tönkreteszi a hangulatot, olyan valakit, akinek nem autogramosztással kell foglalkoznia, miközben őt éppen kékre verik. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha hagynám, hogy folytassa a saját, újságíróktól és őrült rajongóktól mentes életét, de valahányszor megéreztem a keze szorítását az ujjaim körül vagy a hajának az illatát, rájöttem, nem bírnám ki, ha nem lenne mellettem. Sosem hittem a lelki társ-dologban, de tényleg úgy éreztem, mintha a sors is nekem rendelte volna. Minden egyes sejtemet vonzotta. – Hogy érzed magad? – ültem le Camilla mellé az ágyra. A megszokott barackillat betöltötte a szobát – próbáltam feltűnés nélkül mélyeket lélegezni belőle. – Jól vagyok – próbált rám mosolyogni, de láttam, hogy a fájdalomtól megrezzen. Felemeltem a kezem, és óvatosan megsimítottam az arca ép oldalát. – Annyira sajnálom – sóhajtottam. A mai este folyamán már vagy ezerszer bocsánatot kértem tőle, de úgy éreztem, hogy nem lehet elégszer. – Mondtam már, hogy nem tehetsz semmiről – fogta meg a kezemet. – Felejtsük el, jó? – Mikor bólintottam, az arca hirtelen somolygóvá vált. – Ma is velem alszol? – sértetlen arcfele imádnivaló színt vett fel. Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy igen, de hogy magyarázzam meg neki, hogy gyarló férfi vagyok, aki küzd az ösztönei ellen, hogy ne rontson el mindent a kapkodással? Camilla kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán újra becsukta, • 140 •

és beharapta az alsó ajkát. Fél percig kínos csendben ültünk, és már azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék, amikor megelőzött. – Ha amiatt, amit hajnalban csináltam, akkor ígérem, hogy az ágy szélén maradok… – Ezt nem értem… – ráztam meg a fejem. Amit ő csinált? – Tudod, hogy álmomban… rád… rád másztam, és… Ó, hát, tudod! – bosszúsan szusszant fel, miközben a zavar még erősebb vörösbe öltöztette az arcát. Majdnem elnevettem magam. Hihetetlen, hogy Camilla az én erekcióm miatt érzett bűntudatot. Fogalmam sem volt, hogyan kéne viszonyulnom a szextémához. Az exeim – már, ha lehet őket így nevezni – gyorsan jöttek, gyorsan mentek, és sosem okozott problémát a téma, mert testi vágyaknál és egyéb önző érdekeknél nem jelentett többet az egész. De olyan helyzetben, mint most, még sosem voltam. Camilla annyira ártatlannak és tiszta lelkűnek tűnt, hogy magam is zavarba jöttem, ha felmerült ez a kérdés. – Jobb lenne külön aludni, amíg… – szólaltam meg végül a józan eszemre hallgatva. Camilla lesütötte a szemét, majd bólintott. – Rendben. – Akkor… Jó éjt! – ösztönösen hajoltam volna oda Camillához, hogy megcsókoljam, de még csak rám sem nézett. Összegömbölyödve az oldalára fordult, és magára húzta a takarót. Felkeltem az ágyról, és az ajtó felé indultam, aztán visszapillantottam, és a kezem megállt a kilincsen. A takaró alig láthatóan rázkódott. Hirtelen, mintha gyomorszájon vágtak volna. A lábaim azonnal visszavittek az ágyhoz anélkül, hogy gondolkoztam volna. Camilla megmerevedett, mikor felemeltem a takarót, és alá bújtam. Eszembe sem jutott, hogy amit mondtam, visszautasításnak tekintheti, és bánthatja őt, de úgy tűnt, mégis így van. • 141 •

– Itt alszom. Itt alszom veled… – suttogtam a fülébe, miközben a derekánál fogva magamhoz húztam. Azt akartam, hogy ne sírjon. Megijesztették az események, fájhatott az arca is, én pedig el akarok menni? Egy idióta vagyok! Óvatos csókot nyomtam Camilla hajára, ujjaim a derekát simogatták. Éreztem, hogy lassan elmúlik a sírás okozta reszketés, és a légzése nyugodtabb lesz. – Sajnálom… – motyogta halkan – először nem is voltam biztos benne, hogy tényleg megszólalt, vagy csak a képzeletem játszott velem. – Nyugodtan visszamehetsz a szobádba. – Nem akarok visszamenni! – szorítottam még jobban magamhoz, hogy megerősítsem a szavaimat. – Hülye voltam, ne haragudj! Te elviseled miattam még azt is, hogy megvernek, én meg… Ne haragudj! – ismételtem önmagam annak ellenére, hogy Camilla megkért, hagyjuk a témát. Egyszerűen furdalt a lelkiismeretem. – Ez nem miattad van – nézett hátra rám sóhajtva. – Igen, tudom, hogy azt mondtad, nem az én hibám, ami ma történt, de mégis… – ráztam meg a fejem. – Nem. Nem emiatt érzem pocsékul magam. Vagyis, a mai nap hozta elő, de… Mindegy… – fordította vissza a fejét a párnára. Zavart, hogy nem látom az arcát, és az is, hogy úgy éreztem, valamit titkol. Felkönyököltem, és kisimítottam pár tincset az arcából. – Nem akarod elmondani? – Lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét. – Inkább aludjunk! – kérte. Feszülten feküdtem vissza. Bántott, hogy Camilla nem bízik bennem, de az még jobban, hogy szenved, és nem tudok rajta segíteni. Fogalmam sem volt, mikor aludtam el, de ez az éjszaka sokkal könnyebbnek bizonyult, mint az előző. Talán, mert másképp • 142 •

feküdtem Camilla mellett, más érzésekkel és gondolatokkal megtelve. Persze, kívántam, de most fontosabb volt, hogy tudja, mellettem biztonságban van. Camilla még aludt, mikor lesettenkedtem a konyhába. Elég régóta nem ütöttem össze valami ehetőt – a szállodákban nem volt hol –, így valami egyszerűvel próbálkoztam, amit nem nagyon ronthatok el. Pirítós, dzsem és kávé. Tévedtem. Morgolódva próbáltam meg egy késsel lekapargatni a szenes részeket a kenyérről, de csak azt értem el vele, hogy tele lett fekete porral az asztal. – Szénhiányod van, vagy csak szénrajzot akarsz készíteni, és gyártod hozzá a krétát? – lépett be vigyorogva a konyhába Julie. – Reggelit szerettem volna csinálni Camnek – ráncoltam össze a homlokomat gondterhelten, miközben a tányér mellé tettem a kést. – Tegnap pocsék napja volt miattam, és gondoltam, talán ezzel kiengesztelhetem valamennyire… – Ó, mi történt? – huppant le az egyik székre Julie, és kíváncsi szemeket meresztve bámult rám. – Camilla ennyire nem bírta a tömeget és a zajt? – Megráztam a fejem, és elgondolkoztam azon, hogy vajon Cam nem sértődik-e meg azon, ha én mondom el a történteket a barátnőjének, de végül úgy döntöttem, hogy ez nem lehet titok. Az arcát meglátva Julie úgyis biztosan kiszedné belőle az egész sztorit. – Az egyik „ rajongóm” – rándult meg a szám – megütötte őt. – Tessék? És jól van? – pattant fel Julie úgy, hogy majdnem felrúgta maga mögött a széket . – Hát, elég csúnya az arca, de helyrejön. – És lelkileg? Hogy viseli? – aggodalmaskodott Julie. – Biztosan nagyon kiborult megint. – Hát, igen… – fürkésztem elgondolkozva a vonásait. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy Julie pontosan tudja, mi az, ami miatt • 143 •

Camilla extrán szenvedett az este. – Tegnap sírt, és… Azt hiszem, nem az arca miatt, de nem tudom, hogy mi baja lehetett. – Julie zavartan játszani kezdett a hálóköntöse kötőjével – most már biztos voltam benne, hogy tájékozottabb nálam. – Nem tudod véletlenül, hogy mi lehetett az, ami még pluszban megrázta? – kérdeztem. – Én… nem… – motyogta elpirulva, aztán a föld felé fordította a tekintetét, mikor kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Na jó, de, tudom. De ezt nem nekem kéne elmesélnem… – Szóval, tényleg történt valami, ami miatt kiborulhatott… Kérlek, tudni szeretném, hogy mi az, de ő nem mondja el. Talán, segíthetnék neki… – meresztettem rá könyörgő szemeket. – Ah, ezért meg fog ölni! – huppant vissza a székre Julie gondterhelt arccal. – Mesélt már neked Palmerről? – Palmer? Nem, azt hiszem, nem – próbáltam visszaemlékezni a névre, de semmi sem ugrott be. – Az expasija volt – világosított fel. Hirtelen a gyomrom mintha centrifugába került volna. Sejtettem, hogy Camilla sem élt apácaéletet előttem, de nem akartam tudni az előző kapcsolatairól. A tiszta lap híve voltam. Eszembe jutott, hogy leállítom Julie-t, de bármennyire is idegenkedtem a gondolattól, hogy korábban más férfi is volt Cam életében, tudni szerettem volna, hogy mi bántja. – Tizenhat volt, mikor találkoztak, és Palmer sokkal idősebb volt nála. Folyton csalta és átverte, de persze Camilla még túl gyerek volt ahhoz, hogy ezt észrevegye, és a szülei minél jobban tiltották, ő annál jobban ragaszkodott a saját döntéséhez. Aztán amikor ráébredt, hogy milyen ember is Palmer, és szakítani akart vele, az a szemét nem volt hajlandó elengedni őt. Camilla azt mesélte, hogy… megütötte, és úgy kellett kimenekülnie a lakásából – motyogta Julie, miközben • 144 •

a kezei ökölbe szorultak az asztal felett – nem láthatta, hogy az enyémek pedig a combomon feszültek meg. A gondolat, hogy egy férfi, akiben Camilla megbízott, akinek meg kellett volna védenie mindentől, képes volt bántani őt, egyszerűen felháborított. Legszívesebben azonnal felkutattam volna azt a Palmert, hogy megmutassam neki, milyen, mikor vele egy súlycsoportba tartozó ellenféllel kell szembenéznie, nem pedig egy gyenge nővel. Először fel sem fogtam, hogy Julie újra elkezdett beszélni, de aztán igyekeztem rá koncentrálni, hogy mindent pontosan megtudjak. – Ezek után a szülei támogatták, hogy jöjjön Vancouverbe tanulni. Így könnyebb volt felejtenie – pillantott rám Julie. – Ezt… ezt csak azért mondtam el, mert szerintem Camilla nem tudná megtenni. Bármennyire is úgy tesz, mintha elfelejtette volna, még nincs túl a megrázkódtatáson, emiatt borulhatott ki tegnap – sóhajtott fel, miközben a szemeiben aggodalom csillogott. Biztos voltam benne, hogy tényleg féltésből árulta el ezt az egészet, és nem pusztán pletykálkodni akart. – Köszönöm, hogy elmondtad. – Vigyázz rá, jó? – állt fel Julie a székről, miközben megérintette a vállamat. – Camilla olyan törékeny. Rendes pasinak látszol, szóval, ne bántsd meg… – Nem fogom! – ígértem meg. – Sok sikert a… reggelihez – vigyorgott rám, és kifordult a konyhából. Nagyot sóhajtva nézegettem a szenes kenyeret, miközben a fejemben ringlispílként pörögtek a gondolatok. Azok az idióta rajongók felszakították benne a sebet. Én pedig majdnem ott hagytam… – szorult össze a gyomrom. Megráztam a fejem, és próbáltam lenyugodni. • 145 •

Camillának nem segítek, ha még én is feszült vagyok. Muszáj megnyugtatnom őt, és meggyőznöm, hogy mellettem tökéletes biztonságban van. Halk kuncogást hallottam a hátam mögül. A csalódottságom – hogy nem tudom meglepni egy valószínűleg pocsék reggelivel – gyorsan eltűnt, miután megfordultam, és megláttam őt. Camilla arca eléggé belilult, és mintha egy kicsit jobban fel is dagadt volna. Letettem a kést az asztalra, és odasiettem hozzá. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a sérülését, de aztán rájöttem, hogy ez rossz ötlet. – Hogy érzed magad? – Tört ki belőlem a kérdés egy újabb hatalmas bűntudathullámmal. – Jól, csak kerülnöm kéne a nevetést, de ez… – mutatott az asztal felé és rám. Az asztalt még értettem, mert tényleg olyan volt, mintha egy bomba csapódott volna bele, de hogy rajtam mi vicces lehetett, arra nem tudtam rájönni. Camilla megnedvesített egy zsebkendőt, aztán megállt előttem, és törölgetni kezdte az arcomat. Elég értetlen képet vághattam, mert megint halk kuncogásba kezdett. – Tiszta fekete vagy a szénportól – magyarázta, miközben hol a nevetéstől, hol az arcába nyilalló fájdalomtól rándultak aprókat a vonásai. – Ez nekem készült? – pillantott közben a tálca felé, amin ott volt az elfeketedett pirítós, némi dzsem és egy bögre kávé – reméltem, hogy legalább az iható. – Igen, de lehet, hogy jobb, ha nem kóstolsz bele… Nem akarlak megmérgezni – húztam el a számat, miközben próbáltam nem gondolni arra, hogy Camilla milyen közel áll hozzám, és mennyire édesnek néznek ki az ajkai, ahogy beszéd közben mozognak. Abbahagyta az arcom törölgetését, az asztalhoz lépett, letört egy harapásnyit a • 146 •

pirítósból, belemártotta a lekvárba, aztán bekapta. Szárazon nyeltem egyet. Tényleg nem vagyok normális! Már attól is beindulok, hogy enni látom… Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem sokat segített a helyzetemen, hogy az a nyomorult lekvár lecsöppent Camilla kezére, ő pedig lenyalta. Elkiabáltam, a „ma könnyebb, mint a tegnap volt” dolgot… – Nem olyan rossz – mosolygott rám, miután lenyelte a falatot. – Örülök – motyogtam. A telefon csörgése mentett meg attól, hogy kínos helyzetbe hozva magam Camillához lépjek, és addig csókoljam, amíg csak szusszal bírom. – Halló! – vettem fel. A hang, amit a másik oldalon meghallottam, rögtön mosolygásra késztetett. – Jossie! Hogy vagy pöttöm? – Adam… – Az arcomról azonnal leolvadt a mosoly, hogy a helyét aggodalom vegye át. Még ennyi idő után is felismertem Jossie hangsúlyából, hogy mikor van valami baj – na meg valahányszor pöttömnek neveztem, mindig az volt az első, hogy felvilágosítson róla, ő már majdhogynem felnőtt, és nem nevezhetem többé így. – Mi történt? – Ryan bácsi… – Jossie hangja halk és rémült volt, a gyomrom pedig kezdett egyre kisebbé zsugorodni. – Mi történt vele? – Az orvosok azt mondták, hogy infarktus. Susan néni és én a kórházban vagyunk, de… Gyere ide, kérlek! – A halk hüppögésétől könnybe lábadt a szemem. Gyorsan hátat fordítottam Camillának, és letöröltem. Sosem tudtam elviselni, ha a húgom sírt. – Beszélek Pete-tel, az első géppel indulok! – vágtam rá azonnal. – Minden rendben lesz! – ígértem. – Valami baj van? – Összerezzentem, ahogy Camilla ujjai a hátamhoz értek. • 147 •

– A nagybátyám kórházban van. El kell utaznom – foglaltam ös�sze a lényeget. – Megbocsátasz egy pillanatra? – emeltem fel a kezem bocsánatkérően, aztán kikerestem Pete számát a telefonomból. A háttérből mintha női hangot hallottam volna, mikor felvette a mobilját, ezért bocsánatot kértem, aztán gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet. Kérnem sem kellett, hogy mondja le a forgatást, valamint vegyen egy repülőjegyet New Yorkba – többek között ezért is szerettem Petert, szavak nélkül is jól tudta, hogy mire van szükségem. Az emeletre rohantam, hogy összecsomagoljak. Camilla aggódó arccal követett, és a kanyarban Julie is feltűnt. A haját egy törölközővel dörzsölgetve lépett ki a szobája ajtaján, de hirtelen megtorpant, mikor meglátott minket. – M’ baj? – motyogta alig érthetően, miközben ásított egyet. – Adam elutazik – hallottam Camilla válaszát. Hálás voltam, amiért átvette tőlem a magyarázó szerepét. Semmi kedvem nem volt még egyszer elmondani, mi is történt. – Te is mész? – Julie kérdésére hátrafordultam. A pillantásom egy másodpercre találkozott Camilláéval. Az eszembe sem jutott, hogy ha most elmegyek, távol kell lennem tőle, ki tudja, milyen hosszú ideig, pedig neki is lehet, hogy szüksége lenne rám… – Velem jössz? – kérdeztem gondolkozás nélkül. Camilla bizonytalanul kinyitotta a száját, aztán egy pillantást vetett Julie-ra. – Oké, oké, már itt sem vagyok – emelte fel a kezeit Julie, és elsietett a földszintre vezető lépcső irányába. Camilla: Miközben Adam a bőröndjébe szórta a ruháit, én az ágyán ülve figyeltem őt. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lenne a helyes. Szívem szerint Adammel mentem volna, egyfelől, hogy támogassam őt, • 148 •

másfelől, mert rossz volt, mikor nem volt a közelemben. Az eszem viszont azt súgta, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy a családja életébe berobbanjak. Nem akartam elvonni a figyelmét – most a húga, a nagynénje és a nagybátyja voltak a legfontosabbak. Ezenkívül a nemzetközi pályázat végső határideje is közeledett, amire még be kellett fejeznem azt a félbehagyott festményt. Napok óta eszembe sem jutott a festés, pedig eddig az volt az életem. Megcsóváltam a fejem, amikor egy kék ing összegyűrt gombócban landolt a bőröndben. Felálltam, és elkezdtem összerendezgetni a dolgokat, amiket Adam bepakolt – vagy jobb szó lett volna rá a begyömöszölt. – Köszönöm – pillantott rám zavartan. – Semmiség – vontam meg a vállam, és kiterítettem az ágyra az inget, hogy összehajtsam. Megmerevedtem, mikor két kar csúszott a derekam köré. – Nem feleltél még a kérdésemre…–hallottam meg Adam hangját közvetlenül a fülem mellett. A gerincemen végigfutott egy ismerős bizsergés. – Velem jössz? – Örömmel mennék, de… – próbáltam meg összeszedni a gondolataimat. Megfordultam Adam ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben magyarázok. – Biztosan lesz jobb alkalom arra, hogy bemutass a családodnak, és… Jobb, ha most rájuk figyelsz, szükségük van rád. – És neked? Nincs szükséged rám? – simított végig az arcomon a lilás zúzódás mellett. Próbáltam erősnek tűnni, hogy ne okozzak még több lelkiismeret-furdalást, így elmosolyodtam. – Nem jobban, mint máskor… – Rendben – fordította el egy pillanatra a fejét, mintha végig akarná gondolni a dolgokat, aztán visszanézett rám. – Igen, igazad van. • 149 •

Majd egy kellemesebb alkalommal bemutatlak nekik. Csak furcsa lesz, hogy nem vagy mellettem – mosolygott rám kissé keserűen. – Neked is… furcsa lesz? – a hangja tele volt kétséggel. Eddig még sosem vettem észre, hogy bizonytalan lenne, de most, mintha az elválás vagy a történtek miatt mégis az lett volna. Lágyan elmosolyodtam, és a karjaimat Adam nyaka köré fontam. – Hiányozni fogsz – ismertem be, miközben éreztem kivirágozni az apró tűzrózsákat az arcomon. Adam vigyoráért megérte zavarba jönni. Olyan sugárzó volt, hogy a szívem azonnal hevesen kalapált. A vallomásért apró csóknak induló ajándékot kaptam, aminek a vége az lett, hogy kifulladva kapkodtam levegő után. A telefon csörgése szakította félbe a búcsúzkodásunkat. Zavartan pakoltam be az utolsó ruhadarabot a bőröndbe, miközben Adam beszélt valakivel – gyanítottam, hogy Peterrel. – Igen? Rendben, kösz – intézte el gyorsan a beszélgetést, aztán újra felém fordult. – Öt perc múlva itt a kocsi, tízkor indul a gépem – zárta le gyorsan a bőrönd tetejét, aztán felkapva kisietett a szobából, le a földszintre. – Amint leszálltunk, hívlak, rendben? – tépte fel a bejárati ajtót, aztán megállt a verandán, hogy el tudjunk búcsúzni. – Rendben – bólintottam. Nem tudom, miért, de valami furcsa érzés szorítani kezdte a mellkasomat. – Adam… – szólaltam meg, csak hogy eltereljem a figyelmemet. – Visszamehetnék most már a házunkhoz? Elhoznám a festményemet meg néhány cuccot, hogy dolgozni tudjak. – Persze. Ez itt – kezdte, miközben magához húzva a kezemet valamit firkált a tenyeremre. – Peter telefonszáma. Ha bármire – nézett fel rám a nyomatékosság kedvéért –, akármire szükségetek lenne, nyugodtan hívd fel! Ígérd meg! – követelte. Bosszúsan sóhajtottam, amiért ennyire kiismert. Nem igazán szerettem kérni senkitől semmit, még akkor sem, ha nagy bajban voltam. – Cam, ígérd meg! • 150 •

– Rendben, ígérem… – forgattam a szemeimet. A fekete autót átengedték a biztonságiak, és az lefékezett közvetlenül a ház előtt. – Mennem kell – nyomott gyorsan egy csókot a számra Adam, miközben a sofőr átvette tőle a cuccait, és betette a csomagtartóba. – Hívlak majd, és vigyázz magadra! – szállt be félig a hátsó ülésre, miközben a kezemet szorongatta idegesen. – Hívd Petert, ha kell valami, hiányozni fogsz, szeretlek – hadarta gyorsan, miközben hátrébb léptem, és a sofőr becsapta a kocsiajtót. A döbbenet hirtelen megfagyasztott. Tátott szájjal bámultam a porfelhő után, amit az autó hagyott maga mögött, miközben az agyam kiakadva kattogta a „Túlterhelve!” feliratot. – Cam, jól vagy? Camilla… – Összerezzentem, mikor megéreztem Julie kezét a vállamon. – Mi? – fordultam hátra, és valószínűleg nagyon értelmes arcot vághattam. – Persze, minden rendben. – Akkor miért szólongatlak két perce anélkül, hogy észrevetted volna? – húzta fel a szemöldökét. – Visszajön, bárhová is ment… Ennyire nem hiányozhat már most – nevetett fel. Tényleg annyira elbambultam volna, hogy fel sem tűnt Julie hang ja? – Azt mondta, szeretlek – motyogtam, miközben visszamentem a házba. – Miii? – Julie hangja vagy két oktávval feljebb ment, pedig egyébként sem volt túl mély. Ujjai megragadták a karomat, és megállítottak. – Adam azt mondta, hogy szeret – ismételtem meg. Még mindig teljesen össze voltam zavarodva. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet elmondani a történteket Julie-nak, vagy csak némi „Istenem, Adam Swanson szerelmet vallott neked!” hisztériát zúdítottam a nyakamba. • 151 •

– Mikor mondta? – Julie arca izgatottnak tűnt, de még nem kezdett visítozásba vagy ugrálásba, amit pozitív jelnek vettem. – Az előbb. Csak beugrott a kocsiba, és akkor… – A csukott ajtó felé pillantottam, mintha még mindig látnám elhúzni az autót a ház elől, és elé tudnám vetni magam, hogy megállítsam. – De biztosan csak véletlen volt. Sietett és… – Még jobb! – csattant fel Julie hangja. Értetlenül néztem rá. Mi az, hogy még jobb? Miért lenne jó az, hogy Adam nagy sietségében szerelmet vallott, aztán meg elutazott? – Ugyan már! Ez teljesen ösztönös volt nála, vagyis tényleg szeret! Kapkodás közben az agya azt mondatta vele, amit érez – magyarázta. – Vagy csak automatikusan bökte ki, és semmi jelentősége sincs, mint mikor megkérdezed, hogy jól áll-e valamelyik ruhád, én meg rávágom, hogy igen – vigyorodtam el gonoszkodva. Jólesett csipkelődéssel elterelni a figyelmemet, és ebben Julie-val nagyon jók voltunk. Mással nem ment volna, mert biztosan sértődés lenne a vége, de Julie és én csak nevettünk a szurkálódó megjegyzéseken, mindketten játékként fogtuk fel a dolgot. – Ó, szóval, nem tetszenek a ruháim? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor gondolom, nem is akarod többet kölcsönkérni őket… Még a fekete, csipkés felsőmet sem… – Azt, amelyik olyan… boszis? – néztem rá nagy bociszemekkel. Az volt az egyik kedvenc felsőm – vagyis, nem az enyém, de annyiszor kértem már kölcsön, hogy szinte az is lehetett volna. Az ízlésvilágunk nagyon különbözött egymástól Julie-val – sőt, mondhatni, ég és föld volt –, de az a bizonyos felső volt a találkozási pont. – Azt ám! – Julie biztos volt benne, hogy ezt a meccset megnyerte. – De akkor te sem akarod ugye, azt a fekete cipőt, amit tőled kaptam karácsonyra? – indultam el a lépcső felé. • 152 •

A kora délutánt végül azzal töltöttük, hogy egymást lekörözve piszkálódtunk. Hálás voltam Julie-nak, hogy a kíváncsisága ellenére nem kérdezősködött tovább, és minden erejével azon volt, hogy elterelje a figyelmemet. Ennek ellenére, bár mosoly volt az arcomon, belül rágódtam. Fogalmam sem volt, mit gondoljak arról, amit Adam mondott, és idegesített, hogy elment, mielőtt megmagyarázhatta volna. Késő délután már szinte percenként pillantottam az órámra, hogy mikor szállhat le a gépe. Alig vártam, hogy halljam a hangját, de fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Julie épp a ruhásszekrényem tartalmát pakolgatta, jól megkritizálva minden egyes darabot, mikor a mobilom megszólalt. Úgy vetődtem az ágyamra, mintha kézigránát elől menekülnék, aztán felkaptam a telefont. Miközben megkerestem a megfelelő gombot, kisiettem a szobából a folyosóra, hogy nyugodtan beszélhessek. – Halló! – szóltam bele. A háttérből zúgás és az emberek duruzsolása hallatszott. – Adam? – Szia! – hallottam meg Adam hangját, ahogy próbálja túlkiabálni a zajt. – Körülbelül öt perce szálltunk le, most indulok a kórházba. Majd később még hívlak, amikor lesz egy kis nyugalmam, rendben? Most nem igazán tudok beszélni. – A hangja dühösnek tűnt valami miatt. Egy pillanatra elcsendesedett, aztán meghallottam, ahogy valaki a nevét kiabálja. – Valami baj van? – kérdeztem. – Nem tudom, honnan tudták meg, de van itt néhány újságíró és fotós. A biztonságiak éppen most akarnak kimenekíteni előlük az épületből. Mennem kell, sajnálom! – mentegetőzött. – Hívlak majd! Vigyázz magadra! – Te is! – feleltem gyorsan, de nem tudom, hogy hallotta-e, mert megszakadt a vonal. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy hallhattam • 153 •

a hangját, másfelől még mindig nyugtalan voltam, mert nem beszéltünk meg semmit. – Na, mi van? – támadott le Julie. – Semmi – morogtam. – Nem tudtunk rendesen beszélni, így nem lettem okosabb. – Majd este beszéltek. Addig próbáld meg lefoglalni magad – tanácsolta. Vettem egy mély levegőt, aztán feltápászkodtam. – Igazad van! Hazamegyek, és festeni fogok! – határoztam el. Felkaptam a táskámat, és kisiettem a szobából. Hirtelen úgy éreztem, megteltem energiával és tettvággyal, és alig vártam, hogy újra ecsetet fogjak a kezemben, és érezzem a festékek semmivel össze nem téveszthető illatát. Muszáj volt levezetnem a bennem felgyülemlett érzéseket, és ehhez a legjobb módszer eddig az alkotás volt. – Adam azt mondta, hogy már hazamehetünk? – pattant fel Julie is, és utánam sietett. Megvontam a vállam. – Azt mondta, hogy elhozhatom a festőkészletemet. – És hogy akarsz hazajutni? – kapta fel a kabátját Julie a bejárati ajtó melletti fogasról. – Veled megyek, elhozok akkor én is pár dolgot. – Biztosan van a közelben egy buszmegálló valahol… – néztem a kerítés kapujában álló biztonsági ember felé. – Megkérdezem. – Busszal megyünk? – húzta el a száját Julie. – Ne már! Miért nem kéretünk egy kocsit? Az a múltkori limó olyan kényelmes volt… És nemsoká be is sötétedik. – Eddig is busszal jártunk – pillantottam szigorúan rá. – Nem fogom felhasználni Adam kapcsolatait arra, hogy kényelmesebb legyen az életünk – feleltem, miközben próbáltam meggyőzni magam, hogy az ígéretem csak vészhelyzetekre vonatkozott, ez pedig cseppet sem volt az. • 154 •

– Különös lány vagy te, Camilla Jones – vigyorgott rám Julie. Jobb karjával a nyakamba akaszkodott, majd a kerítés felé húzott. A biztonsági őrön átjutni nagyobb macera volt, mint hittem volna. Csak azután nyitotta ki nekünk a kaput, hogy Julie nagyon komoly arccal közölte vele, ha nem teszi, amit mondunk, hívja a rendőrséget, és a szabadság korlátozása, valamint emberrablás miatt feljelenti. Ezek után nem volt merszem megkérdezni, hogy merre is találunk egy buszmegállót, valamint elhatároztam, hogy ha visszaértünk, sütök egy banántortát kárpótlásként szerencsétlennek. Végül mázlink volt, mert félórás séta után találtunk egy megállót, és tíz percet se kellett várni, mire jött egy busz, ami a városközpontig elvitt minket. Onnan már csak negyedóra gyaloglás várt ránk. Jó volt az ismerős környéket látni, és hazafelé tartani, mégis rossz érzésem volt. Az utolsó sarkon befordulva azt vártam, hogy megint egy egész újságíróhad vár ránk, de szerencsére egy lélek sem volt sehol. Kotorászni kezdtem a táskámban a kulcsaimért, de mikor az ajtóhoz értünk, láttam, hogy nem lesz rá szükségem. – Julie… – suttogtam, miközben a félig tárt ajtóra meredtem. – Látom – tátogta oda nekem. – Hívom a rendőrséget – kezdtem a mobilom után kutatni a táskámban, aztán dühösen felszisszentem – az Adammel való beszélgetés után az ágyon felejtettem. Gyorsan elmutogattam Julie-nak, hogy mi a helyzet, majd intettem neki, hogy menjünk, és szerezzünk segítséget valahonnan. Mikor megrázta a fejét, már tudtam, hogy valami őrültséget tervez. Körbenézett, és a szeme megakadt a szomszéd ház falához támasztott ásón. – Mit csinálsz? – suttogtam neki, miközben a pulzusom felugrott vagy kétszázra. Julie a másik házhoz rohant, felkapta az ásót, aztán • 155 •

visszajött, és egy óvatos mozdulattal teljesen belökte az ajtót. A kezem köré tekertem a táskám szíját, hogy fegyverként tudjam használni, ha arra kerülne sor – ezt azon a két önvédelmi órán mutatták, amire elmentem, és azt hiszem, ennyi volt az összes elméleti tudás, ami megmaradt bennem –, és gyorsan utána mentem. Lábujjhegyen osonva lopakodtunk át a nappalin és a konyhán, miközben szörnyülködve néztem a felfordulást. A cuccaink szanaszét voltak dobálva, a konyhaszekrény fiókjainak a tartalma a földre volt öntve, de leginkább a felvágott kanapé látványa viselt meg, amit a saját, nehezen összespórolt pénzemből vettem egy jó fél éve. Mikor meghallottuk a zörgést a szobámból, Julie, mint egy kém vagy kommandós haladt tovább, miközben én az ájulással küzdöttem. Nem tudtam, hogy egy merész paparazzinak vagy egy betörőnek örülnék-e jobban… Miután Julie kinyitotta a szobám ajtaját, az események felgyorsultak. Hallottam, ahogy egy harci kiáltást hallatva ráveti magát valakire az ásóval, láttam, ahogy az alak félreugrik, az én kezem pedig automatikusan lendült a táskával együtt, aztán hallottam a puffanást, és éreztem, hogy valami a ruhámba kapaszkodva magával ránt. Vagy fél percbe telt, mire hosszas hadakozás után végre sikerült az ismeretlen behatolóval összegabalyodott testrészeimet kiszabadítanom, és oldalra gurulva félig térdelő, félig guggoló támadóállásba felküzdenem magam. Julie mellettem állt felemelt ásóval, hogy lecsapjon, ha szükséges. Lihegve és kissé kócosan meredtem az ismeretlen nőre, aki szintén elég zilált állapotban nézett vissza rám, miközben a fejét fogta, amiből apró csíkban szivárgott a vér. – Kérem… – nyögte, miközben szabad kezét védekezően maga elé emelte. • 156 •

– Ki a fene vagy, és mit keresel itt? – Julie előbb találta meg a hangját, mint én – sőt, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán még visszajön-e valaha az enyém… – Stephanie vagyok… Adam küldött. Adam Swanson – felelte gyorsan az ismeretlen. – Ő küldött, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. – És amikor láttad, hogy igen, gyorsan feldúltad az egész lakást? – csattant fel Julie, még mindig fenyegetően lengetve az ásót. – Nem, dehogyis! – tiltakozott Stephanie. – Már így volt minden, mire ideértem! – Szóval, Adam küldött? Honnan ismered? – faggatózott tovább bizalmatlanul Julie, miközben én feltápászkodtam végre. – Együtt dolgozunk. Fodrász vagyok a Sunrise forgatásán – hadarta gyorsan Steph. Mintha rémlett volna a neve egy Adammel lefolytatott beszélgetésből. – Azt hiszem, el fogok ájulni a vértől… – emelte le a kezét a homlokáról, és látszott a szemein, hogy nem viccel. Ledobtam a táskám, és Julie minden tiltakozása ellenére felsegítettem a földről. – Sajnálom. Nem akartam fejbe vágni a táskámmal – támogattam el az ágyamig, miközben mardosott a bűntudat. – Vagyis, akartam, de azt hittem, hogy betörő vagy ilyesmi… – magyarázkodtam. Gyorsan a szekrényhez léptem, hogy a nagy kuplerájból elővegyem az elsősegélyládámat, amit a legalsó polcon tartottam. Fél perc után meglett az egyik kedvenc pulóverem cafatai és az egyik farmerem alatt. Az ágyhoz vittem, és felnyitva elővettem belőle egy üveg fertőtlenítőt és némi vattát. – Tényleg szörnyen sajnálom! – Szerencsére nem volt túl mély a sérülés, ahogy láttam. – Adam egy szót sem szólt, hogy ideküld bárkit is… Ez most kicsit csípni fog – figyelmeztettem, és a nedves • 157 •

vattapamacsot a homlokához nyomtam. – Bocsánat – borzongtam meg én is, mikor meghallottam a fájdalmas sziszegést. Nem szerettem látni mások szenvedését, mert ha nem is olyan intenzitással, mint a sérültnek, de nekem is fájt. – Te vagy Camilla, igaz? – szólalt meg Stephanie, miután leragasztottam a sebét egy ragtapasszal. – Igen – feleltem, és visszapakoltam a dobozba. – Adam sokat mesélt rólad – hunyorgott rám. – Jól elcsavartad a fejét… – Biztosan – álltam fel, és hirtelen sokkal kevésbé sajnáltam a táskával való védekezésemet. Vissza akartam tenni a helyére az egészségügyi dobozt, de aztán rájöttem, hogy ebben a káoszban úgyis mindegy. Julie még mindig az ágy mellett állt, és nem volt hajlandó letenni ideiglenes fegyverét. – Mindjárt jövünk, csak egy pillanat… – ragadtam karon, és kivezettem a szobából. – Hé, oda kell figyelnem rá! – tiltakozott, de nem igazán törődtem vele. – Adam munkatársa – suttogtam oda neki. – Állj le! – Nem tetszik a képe! – morogta Julie, és olyan pillantással nézett vissza a vállam fölött Stephanie-ra, mint egy oroszlán az antilopra. – Nekem sem, de ez még nem ok arra, hogy leüssük az ásóval – forgattam meg a szemeimet. – Ha mindenkit lecsapnánk, aki nem szimpatikus, már tele lenne hullákkal a hátsó kert. – Ez nem rossz ötlet! Ott senki sem keresné… – vigyorgott rám Julie lelkesen. Halkan felkuncogtam. Julie-nak néha szörnyen morbid humora volt, de én bírtam. Valószínűleg más egy ilyen mondat hallatán gyanakodva nézett volna rá, és mindig a keze ügyében • 158 •

tartott volna valami önvédelmi eszközt, de én csak nevetni tudtam ezeken a komolytalan kijelentésein. – Menj, hívd inkább a rendőrséget! – intettem a fejemmel a vonalas telefon felé. – Lesitteltetjük? – Julie szemei újra felcsillantak. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam. – Nem, csak épp jelentenünk kell a betörést – magyaráztam neki. – Ó, hát jó… – vonta meg a vállát, aztán a kezembe nyomta az ásót. – Telefonálok, de addig figyelj rá! – mutatott a középső és mutatóujjával a szemeire. – És ha megmozdulna, üss! Újabb belégzés és kilégzés után visszamentem a hálószobámba az ásóval a kezemben.

• 159 •

11. fejezet

Magánügyek Miközben Adam Swanson a nagybátyja életéért aggódik New Yorkban, addig legújabb barátnője, Camilla éli világát Vancouverben, kihasználva Adam kapcsolatait és ismeretségi körét. Legutóbb, a nőcsábász természetéről ismert Conner Riley-val látták együtt egy bevásárlóutcácskában, és a párocska elég meghitten andalgott. Vajon Adam tisztában van azzal, hogy vetélytársa akadt, vagy túlságosan leköti a családi tragédia? (Részlet a Go! című magazinból.)

Adam: Ahogy becsukódott a kocsi ajtaja, leesett, hogy mit is mondtam. Hirtelen elakadt a lélegzetem, és ha nem hallottam volna meg a motor berregését, valószínűleg kiugrom az autóból, hogy megmagyarázzam Camillának az egészet. Bár nem tudtam volna mit mondani neki… Az, hogy „Véletlenül csúszott ki a számon a szeretlek szó, de ettől függetlenül azért igaz ám.”, elég hülyén hangzott. Még akkor is ezen járt az agyam, amikor Peter feltett a New York-i gépre. Bosszankodva • 160 •

hunytam le a szemem, és csak akkor nyitottam ki újra, amikor a pilóta szólt, hogy megkezdjük a leszállást. Azt hittem, majd gyorsan kiosonok valami hátsó ajtón, és taxival pillanatok alatt a kórházban leszek, de tévedtem. Amint felvettem a csomagom, vakuk villantak a szemembe. Vagy fél órát kellett várnom, mire megszervezték, hogy a biztonságiak kivigyenek az épületből. Eközben hívtam fel Camillát, hogy szóljak, épségben megérkeztem – nem mintha sokat és bármi tartalmasat meg tudtunk volna beszélni. Már eléggé fájt a fejem, mire beülhettem egy bérelt kocsiba, és elindultunk a kórház felé. Alig vártam, hogy végre újra láthassam a húgomat, de féltem is. A nagybátyám szíve elég rossz volt, egyszer már volt egy infarktusa, és az orvosok akkor cseppet sem voltak bizakodóak – azt mondták, egy újabb elviheti. Reméltem, hogy tévednek. Mindig utáltam a kórházakat. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor anyámat kellett kísérni vizsgálatokra, és az utolsó napokra, amiket az ágya mellett töltöttem. Szerencsére Jossie semmire sem emlékezhet, mert még túl kicsi volt – nem is akartam, hogy ilyen élményei legyenek. – Adam! – mikor az őrök átkísértek az intenzív osztályra, Jossie már a folyosó végéről futott felém, aztán a nyakamba vetette magát. Jó szorosan magamhoz öleltem – most éreztem csak igazán, hogy mennyire hiányzott. Az arca maszatos volt a könnyektől, és eléggé sápadtnak és fáradtnak látszott. – Most már nem lesz semmi baj, itt vagyok – próbáltam megnyugtatni, miközben megfogtam a kezét, és visszavezettem Susanhoz, aki a folyosón üldögélt. Mikor odaértünk hozzá, felállt és megölelgetett, de teljesen össze volt törve, és alig állt a lábán. Próbáltam erősnek látszani, hogy tudják, számíthatnak rám és velük vagyok, de a biztató szavak üresen visszhangoztak. • 161 •

Talán öt percet tölthettünk Ryan bácsinál. Ezalatt Susan néni és a húgom a könnyeivel küszködött. Megpróbáltam nyugodtnak tűnni, de belül én is rettegtem. Igazi szörnyetegnek éreztem magam, mert szinte megkönnyebbülés volt kijönni a szobából. – Pihennetek kéne egy kicsit… – vetettem fel az ötletet már a folyosón. – Hazaviszlek titeket. – Nem, én maradok – tiltakozott Susan néni. – Nem tudnék egy percet sem pihenni… – ült vissza a székére a táskáját szorongatva. – Viszont Jossie-t vidd csak haza. – Én is maradni akarok – ellenkezett azonnal a húgom. Szinte biztos voltam benne, hogy Susan nénit nem tudnám rábeszélni, hogy elhagyja a kórházat – valószínűleg egy hadsereg sem lenne képes elvonszolni most innen –, de Jossie-ra ráfért a pihenés, és semmi értelme nem volt annak, hogy a folyosón ücsörögjön. Az kell még, hogy a fáradtságtól és a stressztől ő is rosszul legyen… – Gyere, alszol egy kicsit, aztán visszajövünk – kértem. Szőkésbarna copfjai csapkodtak a levegőben, ahogy a fejét rázta. – Hagynád, hogy egyedül menjek? – vetettem be az adumat. – Hazamész? – nézett rám. – Haza kell vinnem a csomagjaimat, és el kéne intéznem pár telefont is – feleltem. Tudtam, hogy ha én mindenképpen megyek, ő is velem jön. Mikor meglátogattam, szinte egy másodpercre sem lehetett elkergetni mellőlem. Azt hiszem, így akarta bepótolni a külön töltött időt – és én ezt egyáltalán nem bántam. – Visszajövök pár óra múlva, rendben leszel addig? – kérdeztem Susant. Kicsit aggódtam, hogy egyedül marad, de fontosabb volt, hogy Jossie-t elvigyem innen. Felesleges itt üldögélnie, ahelyett, hogy otthon pihenne egy kicsit.

• 162 •

– Persze, megleszek – mosolygott rám halványan Susan néni. Egy puszit nyomtam az arcára, aztán elindultam végig a folyosón. Mikor befordultam a sarkon, akkor értek utol a halk léptek, és egy kéz csúszott a tenyerembe. Szótlanul megszorítottam a kis kezét, és közelebb húztam magamhoz – közeledtünk a lezárt folyosó végéhez. A két biztonsági őr tört utat az újságírókon keresztül, akik pofátlanul kiabálták a kérdéseiket az arcomba. Próbáltam nem törődni velük, és elfojtani a késztetést, hogy megüssem valamelyiket. Jossie már az autóban elaludt. Fejét a vállamra döntötte, és halkan, egyenletesen szuszogott egész úton. Nem akartam, hogy neki is át kelljen élnie mindazt, amit nekem. Susant és Ryant tekintette a pótszüleinek, ők nevelték egészen kicsi kora óta, és ha Ryannel történne valami… Ő olyan volt Jossie-nak, mint az apja – mint számomra Peter. Nem veszítheti el! A házat, amiben a nagynénémék laktak, én vettem, hogy nyugodt életet tudjak biztosítani a számukra – és elsősorban a húgom számára. Nem volt túl nagy, de otthonos, és ami a legfontosabb, elég biztonságos, hogy kívül tartsa a betolakodókat. A házat magas kerítés zárta el a külvilágtól, és a kapuban egy őr vigyázott a nyugalmukra. Először nem akarták elfogadni, de a Sunrise első részének sikere után annyi zaklatásban volt részük, hogy végül belátták, nem tehetnek mást. Nem volt szükségük akkora védelemre, mint nekem, de az óvatosság még sosem ártott. Mikor megérkeztünk, felébresztettem Jossie-t – legszívesebben a karomban vittem volna be, de ahhoz már túl nagy volt, és úgyis felébredt volna rá. Félig nekem dőlve támogattam fel a szobájába, aztán megvártam, amíg eldőlt az ágyon, és betakargattam pont úgy,

• 163 •

mint kisebb korában. Ott ültem mellette, amíg vissza nem aludt, aztán csendesen kilopakodtam. A vendégszobába mentem – itt húztam meg néha magam, ha a városban voltam, és nem volt kedvem egyedül maradni a saját lakásomban. Ruhástól dőltem le az ágyra, és lehunytam a szemem. Iszonyatosan lüktetett a halántékom, úgy éreztem, beszakad a fejem. Próbáltam kimasszírozni belőle a görcsöt, de mindhiába. Fogalmam sincs, mikor aludtam el, de odakint még sötét volt, amikor felriadtam. Rápillantottam a karórámra – hajnali fél kettőt mutatott, aztán átbotorkáltam Jossie hálószobájába, de olyan kimerült volt, hogy még mindig nem ébredt fel. Igaz, hogy éjszaka volt, de lassan vissza kellett volna néznem a kórházba, minden rendben van-e Susan néniékkel. Elvánszorogtam a konyháig, és főztem egy kávét. Amikor kezdett kitisztulni a fejem, elővettem a mobilomat, és izgatottan vártam, hogy Camilla felvegye a másik oldalon – az időeltolódás miatt Vancouverben még csak fél tizenegy volt. Minél tovább kellett várnom, annál idegesebb lettem. Mikor megszólalt a hangposta, kinyomtam a telefont, és újra próbálkoztam. Aztán újra és újra, és újra, de semmi. Az első gondolat, ami végigfutott az agyamon, az volt, hogy valami baja esett – Cam éjfél előtt nem szokott lefeküdni. A rémképtől azonnal gyomorgörcsöm lett, és még kétszer végig kicsörgettem a telefont. Aztán új ötletem támadt… – Peter? – szólaltam meg, mikor végre emberi hangot hallottam a vonal másik végén. – Már vagy negyedórája próbálom elérni Camet, de nem veszi fel… Odamennél, és… – kezdtem, de félbeszakítottak. – Itt van velem. Betörtek a lakásukba, a rendőrség is itt van. – Betörés? Rendőrség? A szavak pánikkal töltöttek el. Éreztem, hogy valami baj van… • 164 •

– Jól van? Add a telefonhoz! – követeltem. Addig nem tudtam volna megnyugodni, amíg nem hallom a hangját. Visszafojtott lélegzettel vártam, miközben a háttérből különböző zajok és zörejek hallatszottak. – Adam? – Camilla hangjától még jobban kezdett dobogni a szívem, pedig már így is szívroham közeli állapotban voltam. – Jól vagy? Mi történt? Hogy kerültetek a lakásba, és ki tört be? Nem bántott, ugye? – A kérdések megállíthatatlanul ömlöttek belőlem, miközben az idegeim pattanásig feszültek, és a fejfájásom is visszatért. – Semmi bajom, jól vagyok. Mire ideértünk, már nem volt itt a betörő, csak Stephanie. – Stephanie? – vontam össze a szemöldökömet. – A fodrászlány. Azt mondta, te küldted ide, hogy körbenézzen, minden rendben van-e. – Cam hangja halkabbá vált, mintha nem akarta volna, hogy bárki hallja, amit mond. – Az igazság az, hogy elég fura volt… – Nem én küldtem oda – feleltem. Nem értettem, mi a fene folyik ott. Hogy került Steph Camilláék lakásába? És ki tört be? Kimerülten masszírozni kezdtem a halántékomat, miközben az asztalra könyököltem. – Akkor nem értem… – Camilla hangja elbizonytalanodott. – Mindegy, majd rákérdezek. Te hogy vagy? – Én? – nevettem fel kínomban. – Migrénnel küszködve. Éppen azon gondolkozom, hogyan tudnám ketté szakítani magamat – vallottam be nagyot sóhajtva. – Tessék? – Megőrülök attól, hogy nem lehetek veled. Főleg, ha ilyesmik történnek… – engedtem le a kezemet, és az ujjaimmal halkan dobolni kezdtem az asztalon. • 165 •

– Én jól vagyok – próbált meg Camilla megnyugtatni. – És nemsokára megint itt leszel. A nagybátyád rendbe jön, és utazhatsz is haza. – Elmosolyodtam – haza… Milyen régen nem volt már ilyen hely az életemben. Bár most sem helyhez kötődik a fejemben ez a szó, hanem egy személyhez. – Hogy van a bácsikád? – Most stabil az állapota, de… Még nem tudunk semmi biztosat – komorodott el a hangom. – Sajnálom. – Camilla egyetlen együtt érző szava többet jelentett nekem bárminél. Ő tudta, hogy a felesleges reménykeltés, vigasztalás és semmitmondó klisék, amiket ilyenkor mondani szoktak, nem érnek semmit, és ahelyett, hogy ezeket zúdította volna a nyakamba, egyszerűen csak együtt érzett velem. – Köszönöm. – A hangom elhalt. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne mondjam ki újra, hogy szeretem. – Cam… – Igen? – Semmi… – ráztam meg gyorsan a fejem – nem mintha láthatta volna. Nem mertem felhozni a témát. Mi van, ha azt feleli, hogy kedvel, de még nem szerelmes? Végül is az, hogy én beleszerettem, nem jelenti azt, hogy ez kölcsönös. A gondolattól is öklömnyire szorult össze a gyomrom. – Ha arról van szó, amit a búcsúzáskor mondtál… – szólalt meg pár másodpercnyi csend után. Nem hittem volna, hogy megint bátrabb lesz nálam. Bár nem tudom, miért lepődtem meg rajta… – Igen, én… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, ha már egyszer így alakult, de a halk léptek zaja megzavart. Mikor felnéztem, Jossie állt az ajtóban engem figyelve. – Sajnálom, de most nem tudok beszélni – nyögtem ki. – Felébredt a húgom, vissza kell mennünk a kórházba. – Ó… Értem… – Camilla hangja csalódottnak tűnt. • 166 •

– Tényleg sajnálom. Amint tudlak, megint hívlak – ígértem. – Vigyázz magadra, és ha lehet, maradjatok a nyaralóban! Ott biztonságban vagytok! – Rendben. Jobbulást a bácsikádnak! – Pár pillanatig csend volt, mintha Cam nem tudta volna, mit mondjon még. – Szia! – köszönt el végül. – Szia! – letettem a telefont az asztalra, aztán újra felnéztem Jossie-ra. Mindentudó mosollyal az arcán ült le a mellettem lévő székre. Felhúzta a lábait, átölelte őket, aztán csak figyelt engem. – Mi az? – szólaltam meg végül, mikor már nem bírtam idegekkel a kutakodó pillantást. – Hogy hívják? – A szemei csintalanul csillogtak. – Kit? – játszottam az értetlent. Előrehajolt, és kissé bosszúsan összeráncolta az orrát. – A lányt, akit szeretsz – felelte, mire elsápadtam. Hát, ennyire nyilvánvaló lenne a dolog, vagy a homlokomra van írva? Vajon Camilla is látja rajtam? Tudja, hogy tényleg igaz, amit véletlenül mondtam neki? – Adam… – lengette meg a kezét Jossie az arcom előtt. – Szóval, hogy hívják? – Camilla – feleltem. Jossie elgondolkozva meredt egy pillanatig maga elé, aztán felcsillant a szeme. – Ő az a lány az újságokból? Tényleg igaz, amit írtak? – A hangja lelkesen csengett. – Azt hittem, megint kamuznak… Miért nem meséltél róla? – megjátszott sértődöttséggel fonta össze a karjait maga előtt. – Csak nemrég ismertem meg, és még azt sem tudom… – Mély levegőt vettem. – …hogy ő szeret-e. – Jossie jókedvűen felnevetett, én pedig morcosan bámultam rá. – Ha van egy csöppnyi esze, akkor biztos. Hát lehet téged nem szeretni? – vigyorgott rám. Kinyúltam, és egy mozdulattal összebor• 167 •

zoltam a haját. – És milyen? Kedves, okos, lehet vele jókat beszélgetni, hogy csókol? – Az utolsó kérdéstől félrenyeltem. Köhögve fuldokoltam, miközben a húgom még harsányabban kacagott. Örültem, hogy visszanyerte az életkedvét, de annak már kevésbé, hogy engem piszkálva szórakozott. – Bolond – álltam fel a székről, miközben próbáltam nem gondolni arra, milyen vörösek lehetnek a füleim. – Ó, nyugodtan elmondhatod. Nem vagyok már kislány… – futott utánam, és a nyomomban lihegett egészen a vendégszobáig. – Dehogyisnem vagy! – Már csókolóztam – jelentette ki, mire újabb színváltáson mentem át – ezúttal falfehér lettem –, és újabb fuldokló roham tört rám. – Mi? Kivel? Mikor? – soroltam az összes kérdést, amint levegőhöz jutottam, és számba vettem a lehetőségeket egy tökéletes gyilkosság végrehajtásához. Bárki legyen is az a kis mocsok, elkapom, és kitekerem a nyakát! – Én miért mondanám el, ha te sem mondod? – vonta meg a vállát Jossie, és az ágyamra vetette magát. – Ne játssz velem! – mordultam fel. Így is ezernyi gondom és bajom volt, az eddig eszembe sem jutott, hogy Jossie is felnő egyszer, valami hozzá nem méltó tinédzserhormonokkal küzdő, pattanásos senkiházi elcsábíthatja, és… Kirázott a hideg a gondolattól. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy eltűnjön a rémkép, aztán vettem egy mély levegőt, és leültem mellé az ágyra. Még csak azt sem tudtam, hogy Susan néni felvilágosította-e már bizonyos dolgokról… – Rendben, beszéljünk… – Szóval, milyen ez a Camilla? – ült fel lelkesen. – Ő… tökéletes – válaszoltam. Nem tudtam, milyen jelzőkkel illethetném, ami jobban kifejezné azt, milyennek látom. – Szóval, kedves? • 168 •

– Igen – bólintottam. – És hogy ismerted meg? – kérdezősködött tovább. Körülbelül negyedóra alatt elmeséltem neki az egészet. A Valentino-partit, hogy Camilla volt az egyetlen, akit nem érdekeltem, az első randinkat, az összeköltözésünk okát és hogy azóta mi történt velünk – persze, a nem rá tartozó részeket cenzúráztam. – És mikor találkozhatok vele? – Nem tudom… Majd… – De mikor majd? – vékonyodott el Jossie hangja, mint amikor azt próbálta kiszedni belőlem, hogy mit kap karácsonyra. – Nemsokára – ígértem. – Most te jössz! – feszültek meg az arcizmaim. Egyfelől tudnom kellett, hogy mi is történt, és ki az a fiú, aki Jossie-nak tetszik, másfelől egy porcikám sem kívánt ismerni semmit, aminek köze volt a húgom szerelmi életéhez. Már az is kiborított, hogy egyáltalán van neki ilyen. – Mivel is? – emelte az ujját elgondolkozva a szájához Jossie, miközben szörnyen ártatlan képet vágott. – Ja igen, a csók! – vigyorodott el végül. Szemforgatva sóhajtottam egyet. – Nos… – Nos? – nyögtem ki idegesen. Utáltam, mikor direkt húzta az agyamat. Jossie nagyon jól tudta, hogyan tud teljesen kiborítani, és folyton ki is használta ezt a képességét, csak hogy szórakozzon rajtam. – Dave-nek hívják, és tizenöt éves – kezdte, én meg legszívesebben a mellkasomra szorítottam volna a kezemet, mert biztos voltam benne, hogy nemsokára nem látogatóként megyek az intenzívre. – Két hétre ideköltözik hozzánk. – Jossie úgy vigyorgott, mintha észre sem vette volna, hogy az idegbaj szélén állok. – Mármint, hogy ide? – mutattam a padlóra, miközben hitetlenkedve felnevettem. – Na, azt megnézem, hogy Susan néni beenged ide egy vadidegen srácot! • 169 •

– Ő maga ajánlotta fel, hogy lakhat nálunk, amíg a családja nyaralni megy majd júliusban – pattant fel Jossie az ágyamról jókedvűen. – Nem mondod komolyan! – horkantottam fel hitetlenkedve. – De, de, így volt! Megkérdezheted Susan nénit – bólogatott somolyogva Jossie. – Ez egyszerűen lehetetlen! – csattantam fel. – Azonnal beszélnem kell Susannel! Az a fiú nem jöhet ide! – Muszáj lesz. Tudod, etetni kell és sétáltatni. Sajnos, nem önellátó – nézett rám nagyon komolyan Jossie, aztán kirobbant belőle a röhögés az arcomat látva. – Dave egy kutya. A szomszédban lakik – nevetett, miközben visszarogyott az ágyra. – Egy kutyával csókolóztál? – vontam fel a szemöldökömet teljesen értetlenül, de kezdtem megnyugodni. – Szájon nyalt, nem tehetek róla – fintorgott Jossie még mindig kuncogva. – De látnod kellett volna magad! A tömény riadalom, ami kiült az arcodra… Annyira mókás volt! – nevetett fel újra hangosan kezével a lepedőt püfölve. – Egyáltalán nem volt mókás! – morogtam. – Majdnem frászt kaptam… – roskadtam vissza az ágyra. Jossie felült, és a nyakamba csimpaszkodva egy puszit nyomott az arcomra. – Nyugi, bátyus! Okos kislány vagyok, vigyázok magamra! – mosolygott rám. Camilla: Ahogy letettem a telefont, egyre biztosabb voltam benne, hogy itt valami nem stimmel. Adam nem szólt Stephanie-nak, hogy jöjjön a házunkhoz, és ahogyan Julie, úgy én is éreztem valami furcsát vele kapcsolatban. Mielőtt Adammel beszéltem volna, próbáltam • 170 •

ráfogni a paranoiámra, ami az újságírók rohama óta felerősödött, de most már nem tudtam, mit gondoljak… Visszaadtam Peter mobilját, és próbáltam a jelenlegi eseményekre koncentrálni – nem akartam azon elmélkedni, hogy miért tette le Adam gyorsan a telefont, amint szóba került a „szeretlek-eset”. Két rendőr jött ki a hívásunkra – egyikük még mindig Stephanie-t faggatta, míg a másik a károkat mérte fel, és nyomokat keresett. Nekünk a nappaliban kellett maradnunk, és felszólítottak, hogy ne nyúljunk semmihez. Peter körülbelül tíz perccel érkezett a hatóságok után – Julie rábeszélt, hogy szóljunk neki az esetről, bár szerintem csak azért jutott eszébe, mert bejött neki a pasi. Valahányszor egy légtérbe kerültek, kitört egy kisebb vita, ami alatt csak úgy pattogtak a szikrák kettejük között. Jelenleg is épp ez folyt, mikor félbeszakítottam őket. – Stephanie hazudik – hajoltam közel hozzájuk, hogy más ne hallhassa, amit mondok. – Én megmondtam – vonta meg a vállát Julie mindentudó arcot vágva. – Szerintem, tévedtek… Ismerem Steph-et… – szólt közbe Peter. Julie felmordult – én meg alig bírtam visszafojtani a mosolyomat. – Adam azt mondta, hogy nem ő küldte a házhoz – magyaráztam. – Ez biztosan csak valami félreértés. Beszélek vele, és… – kezdte Peter, de Julie közbevágott. – Fenét, szóljunk a zsaruknak! Hadd szorongassák csak meg… – dörzsölte össze a tenyerét. – Neked sem ártana, ha valaki megszorongatna! – morogta Peter maga elé, mire kapott egy villámló pillantást vitapartnerétől. – Koncentrálhatnánk a témára? – kérdeztem kuncogva. – Utána megszorongathatod – vigyorogtam rájuk gonoszul, csak hogy végre abbahagyják a marakodást. Julie elpirulva fújtatott egyet, míg Peter a torkát köszörülve igazgatta a nyakkendőjét. – Szóval, Adam • 171 •

biztosan nem beszélt Stephanie-val, ő mégis idejött. Meg kéne tudnunk, hogy miért… Talán nem kéne a rendőrséget belevonni. Mi van, ha csak valami félreértés, mi meg a nyakára küldjük őket – fejtettem ki a véleményemet. Peter buzgón helyeselt, Julie pedig tüntetőleg meg sem szólalt. – Kérdezhetek valamit? – dőltem neki a falnak, miközben Peterre pillantottam. A múltkor nem volt lehetőségem megtudni, mi is történt, aztán pedig közbejöttek Adam családi gondjai. – Persze – nézett rám Peter. – Mi volt az a galambdolog, amiről beszéltetek? – Nem tudom, hogy ezt nekem kéne-e… De lehet, hogy jobb, ha tudsz róla. Akkor talán nem vágtok neki még egyszer egyedül a városnak – főleg sötétedés után –, hanem előtte felhívtok – néztek rám komolyan a barna szemek. Elpirultam, amiért nem tartottam be az Adamnek tett ígéretemet. Ha tudtam volna, hogy valami bajunk is eshet, valószínűleg, nem szegtem volna meg a szavamat. – Adamet egy ideje zaklatja valaki. Eddig csak levelek voltak és telefonhívások, de a múltkor az öltözőjében egy csomagot találtunk egy cetlivel és egy döglött galambbal. – Fúj – nyögte ki Julie félbeszakítva a duzzogását, miközben engem kirázott a hideg. – Adam veszélyben van? – Nem, dehogy! – érintette meg a karomat nyugtatóan Peter. – Testőrök védik, nem eshet baja. De jobb lenne, ha ti is óvatosabbak lennétek. Semmi szökés. Ha menni akartok valahová, akkor szóltok nekem, rendben? – Szóval foglyok vagyunk? – vágott bosszús arcot Julie. Lesütött szemekkel bámultam a padlót. Minden az én hibám, nem hagyhattam, hogy más igya meg a levét. • 172 •

– Peter… Gondolom… Gondolom, Julie nincs veszélyben, csak, amíg velem van, igaz? – motyogtam a cipőmnek. – Valószínűleg, igen – bólintott. Ahogy felnéztem Julie-ra, megértette, hogy mit szeretnék mondani. – Nem, nem! Nem foglak magadra hagyni! – tiltakozott azonnal. – De neked semmi közöd a dologhoz. Miért maradnál házi őrizetben, ha egyszer nem muszáj. Biztosan találnál egy másik albérletet és egy kevésbé zűrös lakótársat – nevettem fel kissé keserűen. – Nem akarom, hogy miattam maradj – haraptam be a számat. – Ki mondta, hogy miattad maradnék? – vágta csípőre a kezét Julie. – Egy kis kellemetlenséget simán megér a szobaméretű fürdő és az ingyen kaja – húzta vigyorra a száját. Meghatódva fogtam meg a kezét, mire megszorította az ujjaimat. – Egyébként honnan veszed, hogy az a nő ártatlan? – intett a fejével Julie Steph felé, aki még mindig a rendőr kérdéseire válaszolgatott. – Mikor azt a bizarr kis csomagot otthagyták az öltözőben, Stephanie már rég nem volt az épületben. A délutáni forgatás után hazament, mert nem érezte jól magát. Én magam vittem el autóval – magyarázta Peter. – Szerintem, ez nem alibi. Ha a helyében lennék, lefizettem volna valakit, hogy tegye be az öltözőbe a csomagot – vonta meg a vállát Julie. Peter összevont szemöldökkel nézett rá. – Most mi van? Láttam egy filmben, hogy így szokás. – Ha Stephanie jól fizetett színész lenne, még rá is bólintanék az elméletedre, de csak egy fodrász. A külvárosban lakik egy lerobbant környéken. – Ó, még nem vettél neki saját lakást? – emelte a szájához az ujját elgondolkozva Julie. – Pedig azt hittem, hogy csak a pénzed miatt • 173 •

van veled… Így nem igazán értem, mit is lát benned – járatta végig gúnyosan a tekintetét Peteren. – Talán azt, amit te is – támaszkodott neki Peter a kezével a falnak pontosan Julie feje mellett. Láttam, hogy barátnőm nagyot nyel, én pedig igyekeztem visszafojtani a kuncogásomat. Egy-egy az állás. – Ó, szóval, vonzódik az arrogáns bunkókhoz? Furcsa ízlése van… – kapcsolódott össze egy pillanatra a barna és kék tekintet, aztán Julie ellépett Peter mellett. Kettő-egy. A várakozás ezek után elég hosszadalmas és unalmas volt. A rendőrök minket is kikérdeztek, de se én, se Julie nem szóltunk egy szót sem a feltételezéseinkről. Végül közölték velünk, hogy valószínűleg sosem találják meg a tettest, és örüljünk, hogy semmi sem tűnt el, aztán elmentek, mintha ott sem lettek volna soha. Julie, hála az égnek, távozásuk utánra tartogatta a véleményét a rendőrség munkamoráljáról és képességeiről – nem örültem volna, ha a végén mi kerülünk egy szép kis cellába hatósági közeg megsértése miatt. Míg Peter Stephanie-val beszélt, össze akartam szedni a festőkészletemet. Az események először el is felejtették velem, hogy valójában miért is jöttem… Volt egy fából faragott, összecsukható festődobozom, amiben az ecseteket, festékeket, hígítót és egyéb dolgokat tartottam. Szerencsére ezt nem borogatta ki a betörő, így csak egy pillantást vetettem a tartalmára, hogy minden fontos benne van-e, aztán az ágyra készítettem. Ezután Adam festményéhez léptem. Felhajtottam róla a leplet, hogy leszedjem a képet az állványról, és hirtelen ledermedtem. A látványtól olyan érzésem volt, mintha engem szabdaltak volna szét, és nem a vásznat. Észre sem vettem, mikor kezdtek el potyogni a kön�nyeim. Csak álltam, és bámultam a könnyfátyolon át a megrongált festmény maradványait. Talán órákon át gyászoltam volna – de az is • 174 •

lehet, hogy még tovább –, ha nem hallom meg Julie hangját a hátam mögött. – Camilla… – A hangja halk volt. Biztos voltam benne, hogy tudja, mit érzek most – látva a festményem halálát. – Ó, úgy sajnálom, kedvesem… – érintette meg a vállamat. – Menjünk… – nyeltem vissza a további könnyeket, és megtöröltem az arcomat. A fal mellett álló egyik üres vásznat a hónom alá csaptam, és kezembe vettem a faládikát. – Hoznád, kérlek, az állványt? – pillantottam Julie-ra, aki bólintott. Mikor kiléptünk a nappaliba, Stephanie épp valamit hevesen magyarázott Peternek, de amint megláttak, elhallgattak. – Mi történt? – vizsgálgatta az arcomat Peter – valószínűleg észrevette a sírás nyomait. – Csak… tönkretettek valamit, ami fontos volt… – magyaráztam meg a lehető legegyszerűbben, mert nem akartam újra elbőgni magam. – Pete elmondta, hogy mit beszéltél Adammel – szólalt meg Steph tökéletesen figyelmen kívül hagyva a pillanatnyi lelki állapotomat. – Azt mondta, nem ő küldött – néztem a vizenyős, kék szemekbe. Próbáltam visszafogni magam – hittem az ártatlanság vélelmében –, és nem akartam rátámadni azonnal Stephanie-ra, de valahányszor eszembe jutott, lehet, hogy ő tette tönkre a festményemet, elég nehéz volt fegyelmezni magam. Steph elővette a mobilját, benyomott rajta pár gombot, aztán az orrom alá nyomta. – Adam küldött egy e-mailt, tessék, nyugodtan olvasd el. Ha nem ő küldte, akkor valaki feltörte a jelszavát, mert ez a munkához használt mail címe, nem igaz, Peter? – fordult hátra megerősítésért. – De igen. Utánanézek majd, hogy mi történhetett, és ki szórakozott – ígérte a kérdezett. • 175 •

– Rendben – bólintottam fáradtan. – Azt hiszem, akkor mi most visszamegyünk a nyaralóba… – indultam a kijárati ajtó felé. Úgy éreztem, állva leragadnak a szemeim. Túl sok volt ennyi izgalom egy napra. – Hogy akartok odajutni? – állított meg Peter hangja. – Busszal, természetesen – vette át a szót tőlem Julie. – Szó sem lehet róla! Hol voltál az előbb? Nem járkálhattok egyedül! Elviszlek titeket! – húzta elő a kocsikulcsot a zsebéből Peter, és az ujjai közt csörgetve jelezte, hogy autóval van. – És én? – Stephanie hangja felháborodottnak hangzott, én pedig biztos voltam benne, hogy Julie mosolyát az elégedettség festette az arcára. – Te autóval jöttél, nem? – pillantott vissza rá Pete. – Igen, de azt hittem, hogy együtt megyünk haza – biggyedtek le a vörös ajkak. – Adam elvárná, hogy ne hagyjam egyedül mászkálni a lányokat. Főleg a történtek után… Majd később felmegyek – tárta ki az ajtót Peter előttünk. Ahogy kiléptem az utcára, hallottam Julie bosszús mormolását a hátam mögött. Úgy véltem, muszáj lesz beszélnem vele… Julie-t mindig az olyan férfiak vonzották, akiket valami miatt úgysem kaphatott meg. Jelen esetben nagyon úgy nézett ki, hogy ez a valami – vagyis valaki – Stephanie. Az autóút alatt ki szerettem volna kapcsolni az agyamat egy időre, de kénytelen voltam Peter és Julie vitáját hallgatni arról, hogy is kéne viselkedni azokkal az emberekkel, akik a testi épségünket hivatottak megvédeni – a biztonsági őr, akit Julie megfenyegetett, panaszkodott egy kicsit, miután Peter telefonon kérdőre vonta, miért engedett ki minket kíséret nélkül a nyaraló területéről. Julie álláspontja az volt, hogy ha előbb szóltak volna nekünk a veszélyről, akkor talán megfontoltabbak lettünk volna, de így • 176 •

tudatlanul persze hogy úgy gondoltuk, a személyes szabadságunkat senki és semmi nem korlátozhatja – az ő szavaival élve az aranykalitka is csak kalitka. Peter erre közölte vele, hogy ha ő vagy én – igen, Julie-t mondta elsőnek – még egyszer szökésre vetemednénk, akkor az ágyhoz leszünk kötözve. Amikor Peter lefékezett a ház előtt, Julie dühösen vágtatott be a házba. Én megköszöntem az ingyenfuvart, aztán követtem morcos barátnőmet. Az első utam a szobámba vezetett. Lepakoltam a festőállványt és a többi dolgot az egyik sarokba, aztán lerogytam az ágyamra. Újra lelki szemeim előtt láttam a szétvagdosott festményt – az a kép előbb tudta, hogy mit érzek Adam iránt, mint én magam. Megint csak nem volt időm belesüppedni a gyászba, mivel kivágódott az ajtó, és beviharzott rajta egy igencsak paprikás hangulatú Julie. Lehuppant mellém az ágyra a mellkasa előtt összefont karokkal, és szótlanul bámult maga elé. Magamban elkezdtem ötig számolni: egy, kettő, három, négy… – Nem hiszem el, hogy az a hazug kis dög így át tudja vágni! Azt hittem, hogy ennél sokkal több esze van – legalábbis, okosabbnak néz ki –, de ezek után… Még hogy semmi köze a betöréshez, ál e-mail meg minden… Tudod, ki hiszi el! Peter nagy kegyesen hazaszállít minket, aztán meg rohan utána! A férfiak mind agyatlan idióták! – tört ki Julie-ból, mielőtt kimondhattam volna az ötöt. Együttérző mosolyt küldtem felé, aztán törökülésbe húztam a lábaimat. – Jobb, ha elfelejted… – szólaltam meg halkan. – Hogy felejthetném el? Láttad, hogy mit csinált a lakásunkkal! És a festményed? – csattant fel. – Nem, nem azt, ami történt. Ha ez a Stephanie volt az, tudni akarom, és a festményem látványa után, lehet, hogy a hátsó kertes ötletedet is igénybe veszem. • 177 •

– Helyes – bólintott határozottan. – De akkor mit kéne elfelejtenem? – nézett rám értetlenül. – Petert. – Mi? – hökkent meg, aztán elkerekedtek a szemei. – Azt hiszed, hogy én… Hogy tetszik nekem? Dehogyis! A pasi egyszerűen az agyamra megy. Mikor meglátom, legszívesebben behúznék neki egyet – szorultak ökölbe a kezei. – Elhiszem. Aztán következne a „vadul szeretkezünk az asztalon” rész gondolom… – kacsintottam rá. – Nem! – tiltakozott túl hevesen. – Ugyan… – legyintettem. – Úgy forr köztetek a levegő, hogy az ember hőgutát kap a közeletekben. – Mert idegesítő! – morogta, miközben a párnám csücskét birizgálta. – És…? – próbáltam meg kicsivel többet kihúzni belőle, mint tőmondatokat. – Semmi és – vonta meg a vállát. – Hát, jó. Próbálhatsz becsapni engem és magadat is. – A szekrényhez léptem, hogy keressek valami kényelmeset, amiben alhatok. – Sokkal idősebb, mint én… És ott van az a hazug kis dög is – hallottam meg a hátam mögött Julie hangját úgy félpercnyi csend után. Kivettem a kék alapon fehér virágos pizsamámat, aztán visszaültem az ágyra. – Ha tudod, hogy macerás az egész, miért nem felejted el? – kérdeztem. – Adam is macerás. Te miért nem felejted el? – nézett rám összevont szemöldökkel. Megadóan sóhajtottam. Tökéletesen igaza volt. A különbséget csak abban láttam, hogy miatta jobban aggódtam, mint saját magam miatt. • 178 •

– Hát, ha így érzed, akkor hajrá… – szorítottam meg a kezeit. – Végül is, még nincs Peter ujján jegygyűrű, és Stephanie sem túl… szimpatikus jelenség… – próbáltam finoman fogalmazni. – A kor pedig nem sokat számít, ha két ember egymásra van hangolódva. – Úgy gondolod? – nézett rám Julie bizakodva. – Hát, én még sosem láttalak ilyen jót vitázni senkivel – nevettem fel. – Élvezet hallgatni… – Julie elvigyorodott, aztán felpattant az ágyamról. – Gondolod, hogy esetleg holnap felhívhatnám Petert? Tudom, hogy azt mondtad, hogy nem akarod felhasználni Adam hírnevét, de… Talán, elromolhatna valami, vagy elmehetnénk vásárolni, és kérhetnénk egy fuvart… – nézett rám könyörgő szemekkel. – Legyen – sóhajtottam, de azonnal meg is bántam, mikor Julie teljes testsúlyával vetődött a nyakamba egy köszönömáradat kíséretében. Az éjszakám elég nyugtalanul telt. Álmomban egy képtárban voltam, de a festmények szörnyeket vagy gonosztevőket ábrázoltak. Hátborzongató érzés volt köztük sétálni. Aztán egyszer csak a vásznak maguktól szétszakadtak, az alakok kiléptek a keretből a valóságba, és üldözni kezdtek. Lélekszakadva rohantam előlük, és már épp odaértem volna a kijárathoz, mikor megjelent Stephanie, és kegyetlen mosollyal rám zárta az ajtót. Verítékben fürödve ébredtem, és mivel nem tudtam visszaaludni, felállítottam a festőállványt, és feltettem az üres vásznat. Gyakorlott mozdulatokkal kipakoltam a festékeket, kikevertem a színeket, aztán kezembe vettem az ecsetet, és… Nem történt semmi. Csak bámultam a hófehér felszínt, és az agyam kikapcsolt. A vászonhoz emeltem az ecsetet, hátha az ihlet majd vezeti a kezem, de nem így lett. Bosszankodva pillantottam a festékpalettára, • 179 •

mintha az tehetne mindenről, aztán idegesen tettem pár kört a szobában, majd újra megálltam a vászon előtt. Mindhiába – a múzsám hirtelen szabadságot vett ki. Frusztrálva pakoltam vissza mindent a faládába, és jobb híján lementem a konyhába. Tudtam, hogy most muszáj valamivel elfoglalnom magam, ezért nekiálltam megsütni a biztonsági őrnek a banántortát. Gyorsan megpirítottam a mandulát és felolvasztottam a vajat, aztán nekikezdtem a tésztának. Robotgéppel habosra vertem a tojásokat, miközben magamban jót kuncogtam egy emléken. Mikor utoljára ilyen sütit csináltam, Julie-ra bíztam a tojások és a cukor felverését, aminek az lett a vége, hogy több tojás lett az arcán és a ruháján, mint a keverőedényben. Ahogy elkészültem, a tojásokhoz öntöttem a lisztet és a sütőport, majd egy újabb alapos keverés után a pirított mogyoró és az olvasztott vaj is a keverékbe került. Mire a tortaformába öntöttem a tésztát, már magamban dúdolgattam. Amíg a sütő dolgozott, felkarikáztam a banánokat, és olvasztottam némi fehér csokit. Pontosan harminc perc múlva vettem ki a tésztát, és már a látványától összefutott a nyál a számban – miközben hűlt, muszáj volt megennem pár kockányit a megmaradt fehér csokiból. Ezután már csak a díszítés volt hátra. A tészta tetejét megkentem az olvasztott csokival, és szép szimmetrikusan elhelyeztem a banánkarikákat. Miután eltakarítottam a munkám után maradt zűrzavart, felvágtam a tortát, és a szeleteket egy nagy tányérra tettem – pár szeletet persze félreraktam Julie-nak. Letakartam egy szalvétával, majd elindultam az őrbódé felé. Amikor a biztonsági őr észrevett, gyanakvóan méregetett. Egy mosoly kíséretében odaadtam a süteményt. Elnézést kértem, • 180 •

megesküdtem, hogy többet nem hozzuk ilyen helyzetbe – és pár falat után szent volt a béke. Mire visszaértem, Julie már a konyhában falta a maradék tortát – nagyokat nyammogva pillantott fel rám, majd mikor lenyelte, elvigyorodott. – Megint álmatlanságban szenvedsz? – érdeklődött. Gyakran előfordult, hogy amikor nem voltam képes aludni, nekiálltam főzőcskézni vagy sütni valamit. Ez legalább lefoglalt. Olyan, mint a festés – volt egy csomó színes alapanyagom, amiből a szájnak és a szemnek is ízletes alkotást kellett létrehoznom. – Valahogy úgy… – sóhajtottam, aztán loptam egy szelet tortát a Julie előtt lévő tányérról. – És mikor indulunk? – Értetlenül pillantottam fel. – Hová? – Hát akárhová… Ahová Peter elvihet minket, tudod… – Julie-ról egyértelműen lerítt a rosszallás, amiért nem emlékszem valamire, ami a számára fontos, ezért gyorsan bólogatni kezdtem. – Persze, persze. Hát, szerintem, még túl korán van, lehet, hogy alszik… – lestem le az időt a karórámról. – Nem kéne felébresztenünk… – Dehogyisnem! – ült ki gonosz kis mosoly Julie arcára. – Ha most is annál a… – nyelt vissza egy csúnya szót. – …Szóval, ha annál van, akkor tuti dühös lenne, ha megzavarnánk. – Szörnyű vagy! – nevettem fel, de azért előhalásztam a mobilomat, amibe tegnap este beírtam a tenyeremről Peter telefonszámát, és Julie kezébe nyomtam. – Tessék, hívd fel! Julie rám vigyorgott, aztán a füléhez emelte a telefont. – Halló! – szólalt meg. – Igen, én vagyok… Egyből felismerte a hangomat! – tátogta oda nekem vigyorogva. Felemeltem a hüvelykujjamat, hogy jelezzem neki, hogy klassz. – Ó, felkeltettelek? • 181 •

Hű, de szörnyen sajnálom. – Julie hangjából tisztán kivehető volt az irónia. – Nem, hidd el, nekem sem az a legnagyobb élvezet, hogy veled beszélhetek rögtön ébredés után – morogta. – De mivel, a világ összes kincséért sem szeretnénk Camillával az ágyhoz kötözve végezni egy perverz, vén pasi fogságában, így kénytelenek vagyunk egy sürgős fuvart kérni – fintorodott el. Ennél a résznél éreztem úgy, hogy fel kell állnom, és el kell hagynom a konyhát, hadd szekálják egymást addig, amíg csak jólesik nekik. Kimentem a hátsó kertbe, és lehuppantam a hintaágyra. Lassan hajtani kezdtem magam a lábammal, élvezve a hintázás okozta szellőt körülöttem. Adamen járt az eszem – azon, hogy vajon mit csinálhat most; jól van-e; bosszús sóhaj hagyta el a számat, miközben próbáltam megszabadulni a hiányérzettől, ami mintha elöntötte volna belülről az egész testemet, hogy végül a mellkasom bal oldalán összpontosuljon. Talán emiatt nem tudok festeni sem. Mert Adam nincs a közelemben, és csak arra tudok gondolni, hogy mikor jön már vissza. Régen nem zavart az egyedüllét, de most az egyedüllét magánnyá változott. Kínzó és torokszorító magánnyá. – Nemsokára itt lesz a kocsi – szólalt meg Julie. Az elhúzható üvegajtóban állt, miközben nagyon morcos képet vágott. – Na mi van? – nyújtottam ki felé a kezemet odahíva magam mellé. – Hallottam a háttérben annak a libának a hangját. Tényleg nála volt – ült le mellém beesett vállakkal, és olyan gondterhelten meredt maga elé, mintha a híradó azt közölte volna, hogy holnap itt a világvége. – Sajnálom – mondtam megértően, és átkaroltam a vállát. – De tegnap mondta, hogy odamegy… – Igen, de sejteni és tudni, két különböző dolog. • 182 •

– Tudom – sóhajtottam. Ezért nem tetszett ez az egész. Ha Julie már az elején ennyire kiborult, akkor mire számíthattam a későbbiekben. Nem szerettem ilyen állapotban látni. Ő volt kettőnk közül az optimista, mosolygós vadóc, akiről mindenki azt hitte, igazán semmi sem számít neki – de ez csak a látszat volt. Valójában pont annyira törékeny és érzékeny volt, mint én, csak épp erősebb volt a páncél, amivel védte magát. – Egyébként, elvileg vásárolni megyünk… Vagyis ezt mondtam Peternek – szólalt meg halkan. – Csak hogy tudd, mit kell mondani neki… – Oké – bólintottam kissé kelletlenül. Nem igazán szerettem vásárolni – főleg nem Julie-val. Mindent megfogdosott, percekig nézegetett, még azt is, amiről biztosan tudta, hogy úgysem fogja megvenni. Egyszer negyedóráig állt két ugyanolyan illatú, márkájú és árú habfürdővel a kezében, mert megrögzötten állította, hogy biztosan nem lehet azonos mennyiséget tölteni két üvegbe, és az egyikben akkor is több kell hogy legyen, legalább pár cseppel – természetesen, mindkét flakon egyliteres volt. Ezután szoktam rá arra, hogy magamra vállaljam a nagyobb bevásárlásokat, megelőzve az órákig tartó válogatást. A ruhák esetében még rosszabb volt a helyzet. Egyik próbafülkéből ki, a másikba be, miközben a ruhahalom egyre csak gyűlt az eladók legnagyobb örömére – mindaddig, amíg rá nem jöttek, hogy Julie csak felpróbálta a ruhákat, de nem veszi meg őket. De hát, egy barátért mindent… Sóhajtottam fel, miközben Julie búbánatos képére pislantottam. Nem lesz ennek jó vége… Nem kellett sokáig várnunk – negyedórával később meghallottuk a ház másik oldala felől közeledő autót. Julie szomorúsága azonnal izgatottságba váltott át, csak azért, hogy megkerülve a házat, elöntse a csalódottság. • 183 •

– Hol van Peter? – támadt rá köszönés nélkül szegény Connerre, aki épp akkor szállt ki az autójából. – Közbejött neki valami, én pedig felajánlottam, hogy elfuvarozom helyette a szép hölgyeket – mosolygott ránk Conner fel sem véve Julie neveletlenségét. – Szép napot, gyönyörűm! – lépett hozzám, pirulásra késztetve, miközben puszit nyomott az arcomra, egy kicsit jobban elidőztetve a száját rajtam, mint azt elvártam. – Szépen helyrejött a pofid… – pislantott a halványlila folt felé. – Igen, az alapozó csodákra képes – mosolyogtam rá ironikusan. Azt már nem árultam el, hogy egy féltubusnyit magamra kentem reggel, hogy képes legyek szörnyülködés nélkül a tükörbe nézni. – Conner vagyok, Conner Riley – mutatkozott be Julie-nak is, aki még mindig magában füstölgött, amiért nem Peter jött értünk. Vagy tényleg ennyire érdekelte őt Peter, vagy kezdett már hozzászokni a híres emberek közelségéhez, mivel egyáltalán nem hatotta meg Conner megjelenése, holott tudtam, hogy látta már pár filmben, és tetszett is neki. – Ő a barátnőm, Julie – feleltem helyette bocsánatkérő arccal. – Nincs túl jó napja ma … – suttogtam oda Connernek, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját előttünk. Megértően bólintott. – Ó, egy pillanat! – jutott hirtelen eszembe. Gyorsan berohantam a házba, felkaptam a táskáinkat, aztán futottam vissza az autóhoz. Julie már a hátsó ülésen ült, és szótlanul bámult ki az ablakon a semmibe, miközben Conner lezserül a kocsinak támaszkodva várt rám. – Itt is vagyok, bocsánat… – Ugyan – legyintett Conner. – Nincs kedved előre ülni? Azt hiszem, a barátnőd nincs beszélgetős hangulatában – pislantott Julie felé. Behajoltam a hátsó ajtón, de kérdeznem sem kellett, Julie megvonta a vállát, hogy nyugodtan menjek, ha akarok. • 184 •

– Rendben – bólintottam. Conner egy kézmozdulattal becsapta a hátsó ajtót, és kinyitotta előttem az anyósülés felőlit. Kellett egy fél perc, mire esetlenül bekászálódtam. – És hogy vagy, mióta nem láttalak? – érdeklődött, miután kigurultunk a kapun. Észrevettem, hogy egy fekete autó követni kezd minket – Conner intett nekik, így szinte biztos voltam, hogy ők a mellénk kirendelt testőrség. – Megvagyok… – feleltem. – Bár elég kuszák a napjaim mostanság. – Ja, hallottam a betörésről. Még jó, hogy már nem volt ott az a szemét, amikor megérkeztetek – feszült meg az arca. – Vagy csak jól fedezte magát – motyogtam magam elé, Stephaniera gondolva. – Tessék? – pillantott rám. – Semmi, semmi. Nem fontos. Inkább az utat figyeld! – mutattam a szélvédőre. – És hogy viseled? – szólalt meg pár percnyi csend után. Kérdőn fordultam felé. – Adam távollétét. Meg a tudatot, hogy a közelében van. – Nehezen… Hiányzik Adam – vallottam be, miközben próbáltam értelmezni Conner második kijelentését, de fogalmam sem volt, hogy mire értette. – Egyébként, kinek a közelében? – kérdeztem meg végül kíváncsian. Zavartan nézett rám, mintha egy olyan titkot kotyogott volna ki, amit nem lett volna szabad. – Hú… Te nem tudod? – köszörülte meg a torkát. – Mit? – kezdtem csomót érezni a gyomrom helyén. Mi az, amiről tudnom kéne? – Nem tudom… Talán, jobb lenne, ha Adam mondaná el… – igazgatta meg a visszapillantó tükröt mintegy pótreakcióként. – Jaj, ne már! Ha elkezdted, fejezd is be! – követeltem bosszúsan. Conner hátrapislantott Julie-ra, aki még mindig az ablakon bámult • 185 •

ki, de a tekintete, mintha élénkebb lett volna. Biztos voltam benne, hogy a beszélgetésünkre figyel. – Majd később, rendben? – felelte végül Conner. – Kettesben – suttogta oda nekem. Feszülten bólintottam. Nekem teljesen mindegy volt, hogy Julie hallja-e a dolgot vagy sem – életem legnagyobb titkairól is tudott –, de ráhagytam Connerre. Végül is ő tudja, miről van szó… Csak a gyomrom és a szívem türelmetlenkedett. Conner a fennmaradó fél órában a forgatásról mesélt, de nem nagyon tudtam figyelni rá. Kissé megkönnyebbültem, mikor végre megálltunk annál a bevásárlóközpontnál, ahol Julie kérte, és kiszállhattam az autóból. Conner ugyanúgy elbújt a baseballsapkája és napszemüvege mögé, mint Adam szokott. Elképzelni sem tudtam, hogy tudnak így élni… Kissé paranoiásan pillantgattam körbe, ahogy beléptünk az épületbe, de úgy tűnt, senki sem bagózik ránk – legalábbis egyelőre. A testőrök pár lépésnyire követtek, szinte teljesen észrevétlenül. Mások maximum azt furcsállhatták volna, hogy miért sétálgat két férfi a női butikok kirakatait bámulva, de biztosra vettem, hogy arra nem jönnének rá, hogy velünk vannak. Hálás voltam, amiért ennyire odafigyeltek arra, hogy ne érezzük kínosnak a helyzetet. Julie, amint meglátta a sok ruhaüzletet, kicsit jobb kedvre derült – ellentétben velem. Már előre láttam, hogy mi vár ránk a mai nap során… Unottan nézegettem a felakasztott felsőket, miközben Julie épp a próbafülkét rohamozta meg vagy tíz ruhával és kifogyhatatlan lelkesedéssel. – Az jól állna – rezzentem össze Conner hangjától a hátam mögött. – Melyik? A zöld? – emeltem ki azt a felsőt, aminek épp az előbb tapogattam meg az anyagát. A lila és barackszín mellett a zöld volt az egyik kedvencem.

• 186 •

– Igen. Kiemeli a szemed színét – simított végig Conner is a ruhán. – Gyönyörű szemeid vannak, mondták már? – nézett rám csibészes mosollyal. Zavartan megköszörültem a torkomat, miközben éreztem, hogy az arcom égni kezd. – Köszönöm – feleltem. Vissza akartam akasztani a ruhát a helyére, de Conner megfogta a csuklómat. – Nem próbálod fel? – Nem hinném, hogy ki tudnám fizetni – mutattam fel az árcímkét. Igazából megkönnyebbültem az árak láttán, mivel így már vagy kilencvenkilenc százalékig biztosra vehettem, hogy Julie-nak nem lesz elég pénze felvásárolni a fél boltot, nekünk pedig nem kell szatyrokat cipelnünk. – Azért csak próbáld fel – húzott Conner az egyik szabad fülke felé. – Szeretnélek látni benne – mosolygott rám. – De én… – Nem igazán tudtam mire vélni a kérését, és utáltam, ha úgy bántak velem, mint egy cirkuszi majommal. – Kérlek, a kedvemért… – nézett rám olyan hatalmas, kérlelő szemekkel, amit egy japán mangafigura is megirigyelhetett volna. – Na jó – sóhajtottam fel megadóan. – De csak ezt az egyet… – Beléptem a fülkébe, és elhúztam a vastag, vörös függönyt. Igaza volt, tényleg jól állt, pedig nem gyakran találtam magam szépnek bármiben is. Megigazgattam a dekoltázsnál, aztán kiléptem. – Hűha! – Conner tátott szája zavaróbb volt, mint mikor nyílt bókokkal halmozott el. – Kár, hogy nincs rá pénzed, mert irtó dögösen áll. – Hát, ez van – tártam szét a karjaimat. – Akkor… leveszem… – közöltem, mire Conner elvigyorodott. – Én nem bánom, és szerintem, más sem bánná.

• 187 •

– Bolond! – csúszott ki a számon hirtelen, de Conner ahelyett, hogy megsértődött volna, csak kuncogott. – Odabent veszem le… Ne is álmodj másról! – Hát, azt nem ígérhetem… – vonta meg a vállát. – De álmodozni szabad… – Megforgattam a szemeimet, aztán visszaléptem a fülkébe. Még egyszer megcsodáltam magam, aztán visszavettem a saját blúzomat. Conner követett, miközben visszavittem a helyére a felsőt. – Szerinted sokáig fog még tartani neki? – biccentett a fejével a másik próbafülke felé, amiben Julie már vagy negyedórája bent volt. – Hát, azt hiszem, még épp csak elkezdte… – nevettem fel kínomban. – Mi lenne, ha elmennénk kajálni valamit addig? – vetette fel az ötletet. – Ami azt illeti, tudnék enni… – éreztem meg hirtelen a türelmetlen mozgolódást a hasamban. – Szólok Julie-nak, egy pillanat – siettem a fülke felé, aztán meglökdöstem a függönyt egy kicsit kopogás helyett. – Julie… Én vagyok… – motyogtam be neki. – Jaj, látnod kell ezt a ruhát! – sikkantott fel, és mire észbe kaptam volna, már a függöny másik oldalán álltam. – Hát, nem klassz? – forgott körbe előttem, amennyire a szűk kis hely engedte. – De igen, nagyon csinos vagy benne – helyeseltem. Tényleg jól állt rajta, bár Julie-n minden jól állt, így már nem igazán tudtam meglepődni egy-egy számára tökéletes ruhadarabon. – Conner arra gondolt, hogy amíg te válogatsz, mi elmehetnénk enni valamit. Hoznánk neked is… – Ó, oké… Én még elleszek itt egy ideig. Csörgök, ha végeztem – felelte Julie a tükörképemhez beszélve, miközben végigsimított a rajta lévő ruhán. – Azt hiszem, ezt muszáj megvennem… Ebben nem • 188 •

látszik, hogy milyen nagy a fenekem – fordított hátat a tükörnek, és a nyakát kicsavarva pillantgatott hátrafelé az említett testrészt vizsgálgatva. – Nincs is nagy feneked. – A megállapításom hálás mosolyt váltott ki Julie-ból. – Hát, ha hoztok nekem abból az isteni csirkés szendvicsből, akkor még lehet… – nézett rám vigyorogva. – Szóval, akkor ne hozzunk? – nevettem fel. – Á, mit számít, hogy mekkora a hátsóm, ide azzal a szendviccsel – kacagott fel ő is. – Na, hess, hess, hadd próbáljam fel a többit is! – zavart ki a fülkéből végül. Connerrel az egyik második emeleti étterembe mentünk, és leültünk a leghátsó sarokban, ami kiesett az általános emberforgalom látóteréből. Az egyik testőr lent maradt a ruhaboltnál Julie-t őrizni, míg a társa két asztallal arrébb ült le, és rendelt magának egy pohár limonádét. A pincérnő, miközben felvette a rendelést, egy ideig bámult ránk – látszott rajta, hogy Conner ismerős neki, csak nem tudja hová tenni –, aztán szó nélkül elvonult, hogy kihozza az ételt. – Szóval, Adam mondta, hogy szoktál festeni… – szólalt meg Conner. – Aha – komorult el hirtelen az arcom, mert eszembe jutott a legutóbbi kép sorsa. – Van egy galériatulajdonos ismerősöm, ha gondolod, szívesen összehozlak vele… – vetette fel úgy az ötletet, mintha csak az időjárásról társalognánk, miközben nekem a torkomban kezdett dobogni a szívem, és felélénkülve pillantottam rá. – Megnézhetné a festményeidet, és ha lát benned fantáziát, tud segíteni a továbblépésben. – Hű – nyögtem ki. Elég komoly pályázatokon vettem már részt, és az iskolában is tehetséges diáknak tartottak, de ilyen lehetőségem • 189 •

még nem adódott. – Komolyan mondod? – kérdeztem. Tartottam tőle, hogy Connerből ezt az ötletet is csak az általános flörtölő kedv hozta ki, és idővel, mikor rájön, hogy esélye sincs nálam, elsikkad az egész. – Persze. Ha szeretnéd, akármikor be tudlak mutatni neki – vonta meg a vállát. – Hű! – A szókincsem hallhatóan csökkent a meglepetéstől és az ösztönösen rám törő izgatottságtól. – Én… Köszönöm… Az nagyon jó lenne – motyogtam kissé összezavarodva. – Akkor ezt meg is beszéltük – mosolygott rám Conner, miközben a pincérnő letette elénk a két pohár kólát – szemei még mindig elgondolkozva fürkésztek minket. Piszkálgatni kezdtem a szívószálamat, miközben próbáltam rendezni a fejemben összekuszálódott dolgokat. – Beszélek majd Rickkel, és összehozlak titeket egyik nap a héten, rendben? – Persze, az tökéletes. – Ha gondolod, hozhatnál rögtön pár képet is – tanácsolta. – Uh… – nyögtem fel, mikor hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy az összes befejezett festményem a házunk fészerében pihen – a tegnapi betörő „szerencsére”, csak a házat dúlta fel, a külső helyiségekig, mint a fészer, már nem jutott el. – Mi a baj? – A festményeim otthon vannak. El kéne mennem értük – feleltem. – Semmi gond. Holnap ráérek, és elhozzuk őket – ajánlotta Conner. – Igazából, most, hogy Adam távol van, az égvilágon semmi dolgom… – dőlt hátra kényelmesen a székén. – Majdnem az összes jelenetünk közös, szóval, amíg a többiek dolgoznak, én élvezem a semmittevést.

• 190 •

– Az jó – bólogattam. A számhoz emeltem a szívószálat, de aztán Conner fürkésző pillantását látva meggondoltam magam. Kivettem a pohárból, a szalvétára tettem, és inkább a szokásos módon kortyoltam az italba. Mikor a pincérnő megjelent a két tányérral, egy pár pillanatra csend lett. A fejemben elkezdtem végigpörgetni, hogy milyen kész festményeim vannak, és arra jutottam, hogy biztosan találok kettőthármat, amit érdemes megmutatni. – Nem vagy éhes? – zökkentett ki az éber kómából Conner. Csak most vettem észre, hogy már előttem van a megrendelt étel. – Mi? Nem… Vagyis, de, éhes vagyok. Bocsánat, csak elkalandoztam… – motyogtam, miközben megfogtam a mindenfélével jól megrakott hamburgert. – Adamen? – jött az újabb kérdés. – Nem, kivételesen nem – mosolyodtam el szégyenlősen. – Kivételesen – ült ki egy vigyor Conner arcára. – Hát, legalább tudom, hogy a társaságomban el tudsz róla feledkezni egy kicsit. – Én nem… Vagyis, nem úgy… Áh – legyintettem egyet, feladva a dolgot. Ha tovább magyarázkodom, csak még jobban zavarba jövök, és minél jobban zavarba jövök, Conner annál önelégültebb lesz. – Aranyos, mikor elpirulsz… – kacsintott rám. – Kösz – morogtam magam elé, és lehajtott fejjel enni kezdtem. Vártam, hátha Conner magától is felhozza majd a kocsiban felmerült témát, de nagyon úgy tűnt, hogy vagy elfelejtette, vagy reméli, hogy én felejtettem el. A kíváncsiságom azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot. – Elmondod, hogy kinek a közelében van Adam? – Conner kezében megállt a szendvicse, és az arca zavart lett.

• 191 •

– Hát, szóval, még egy másik életben volt egy barátnője, Chloe. Egész rendes lány volt, de végül szakítottak. Viszont még mindig jóban van Adam családjával, és ma, mikor beszéltem Adammel… – Beszéltél ma Adammel? – a torkom összeszorult. Nem elég, hogy egy exe a közelben van Conner szerint, ma még csak fel sem hívott. De Connert igen. – Igen – bólintott, nem értve a kérdésem lényegét. Férfiak… – Szóval, mesélte, hogy Chloe is bent van a kórházban velük. – Értem. – Egy kedves ex, aki még mindig törődik Adammel, és aki miatt már elfelejt felhívni. Rápillantottam a hamburgeremre, de elment teljesen az étvágyam.

• 192 •

12. fejezet

Féltékenység Mint utólag kiderült, Adam Swanson a húgával együtt érkezett meg a vancouveri reptérre az esti órákban. Hogy a kislány miért tartott a bátyjával, arról jelenleg semmi biztosat nem tudunk, de egy meg nem erősített kórházi információ szerint a két fiatal nagybátyja, akire eddig a lány felügyelete volt bízva, előző nap elhunyt. A hazautazás a legnagyobb titokban történt, ezért képek sajnos, nem készültek. (Részlet a Go! című magazinból.)

Adam: Kórházban üldögélni és várakozni a legidegtipróbb dolog, amit valaha át kellett élnem. Susan néni egy másodpercre sem mozdult el a szoba elől, ahol Ryan bácsi feküdt. Mikor elfáradt, a fejét a vállamra hajtotta, és szundikált egy keveset, de ennél többre nem lehetett rávenni. Meg akartam nyugtatni őt és Jossie-t is, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék, és ez szörnyen nyomasztott. Egy kicsit könnyebbnek éreztem a helyzetet, mikor megérkezett Chloe. Már hosszú ideje nem láttam, de ő volt eddig az egyetlen nő – vagyis akkoriban inkább lány – az életemben, aki viszonylag normálisan állt hozzám, és tudtam, hogy törődik velem. Még tizennégy • 193 •

évesen ismertem meg, mikor az egyik nyarat Susan néniéknél töltöttem. Chloe szép volt, és a szomszédban lakott. Ez akkoriban elég volt ahhoz, hogy tetsszen. Aztán elmúlt a nyár és vele a többi is. Még gyerekek voltunk, és egyébként sem nagyon illettünk össze, viszont Chloe továbbra is a családunk barátjának számított. Ő túl pörgős volt – éppen elég volt, hogy a munkám miatt állandóan rohannom és koncentrálnom kellett, a magánéletben inkább nyugalomra vágytam. Pont ezt adta meg nekem Camilla. Ha csak csendesen feküdtünk egymás mellett, az sem volt unalmas, sőt! Ott volt az a bizsergés és vibrálás. És a béke. Miközben Chloe átvette Susan néni mellett az ügyeletet, elsétáltam a kávéautomatáig, hogy felfrissítsem magam, aztán pedig megejtsek pár telefont. Leültem a váró egyik székére, és lehunyt szemmel belekortyoltam a fekete löttybe – undorodó fintorba rándult az arcom. Felsóhajtottam, aztán az órámra pillantottam. Az időeltolódás miatt még túl korán volt Vancouverben ahhoz, hogy bárkit is felkeltsek. Általában ódzkodtam az ilyesmitől, de most a kezembe vettem a látogatók számára kitett újságok egyikét, és fellapoztam azt. Semmi érdekes… Pletykák, reklámok, nőknek szóló divat- és szépségtanácsok és… Camilla? A kezem megállt lapozás közben. Rámeredtem a fényképre – Camilla nevetve sétált Conner mellett, és láthatóan nagyon jól érezte magát. Megremegtek a lapok, ahogy megszorítottam őket. Nyugalmat erőltetve magamra, végigolvastam a cikket is, ami szerencsétlen idiótának állított be, aki míg a családjáért aggódik, észre sem veszi, hogy a barátnője a legjobb barátjával csalja. Annyi hülyeséget összehordtak, hogy fogalmam sem volt, mit higgyek. Rólam is írtak már hasonló cikkeket, és sosem volt igaz egyetlen betűjük sem, Camilla pedig nem az a fajta lány, akiből kinéztem, hogy • 194 •

átver. Viszont azt is tudtam, hogy ha Conner egyszer tényleg beveti magát, kevés nő tud neki ellenállni. Összezavarodva dörzsöltem meg az arcomat. Előhalásztam a telefonomat, és vagy húsz percig szuggeráltam a kijelzőn Camilla nevét, mire végre meg mertem nyomni a hívás gombot is. – Igen? – hallottam meg az álmos hangot, amitől azonnal hevesebben kezdett dobogni a szívem. – Adam vagyok. Felébresztettelek? – kérdeztem enyhe lelkiismeret-furdalással küszködve. – Hát, még aludtam, de úgyis fel kell kelnem, ha nem akarok elkésni. – Honnan nem akarsz elkésni? – érdeklődtem, miközben felálltam, és a kukához sétáltam, hogy megszabaduljak a műanyag kávéspohártól. – Conner tizenegyre értem jön. – A pohár recsegve nyomódott össze a markomban. – Conner? Miért megy érted? – Próbáltam visszafogni magam, és nyugodt hangsúllyal kérdezni, de nem igazán jártam sikerrel. – Elvisz a házunkhoz, és elhozzuk a festményeimet. Van valami galériatulaj ismerőse, és bemutat neki nemsokára. – Aha, értem. – Valami baj van? Idegesnek tűnsz… – Camilla hangja mintha elbizonytalanodott volna. – Semmi baj – nyögtem ki. Egyszerűen nem hittem el, hogy Conner bevetette a „segítségnyújtás” csajozós kártyáját is. Persze, tudtam, hogy sosem bír magával, ha egy szép nőről van szó, de azt nem hittem, hogy képes egy barát párjára is rárepülni. Én legalábbis eddig a barátomnak tartottam, de lehet, hogy ezek után ezt át kell értékelnem magamban. – Érezd… jól magad – nyögtem ki úgy, mintha a fogamat húznák. • 195 •

– Hát, csak felkapjuk a képeket, aztán már jövök is vissza. – Halk kuncogást hallottam a vonal másik végén. – Valószínűleg úgyis felesleges kör lesz. Csak gyorsan megnézik a képeimet, megmondják, hogy mennyire találják pocséknak őket, aztán elküldenek. – Nem pocsékok! – csattantam fel ösztönösen, mire még hangosabb kuncogás volt a válasz. – Még nem is láttad, amit festek… – Zavartan megköszörültem a torkomat. Tökéletes hülyét csináltam magamból. – Igen, de… látszik rajtad, hogy tehetséges vagy. – Ajaj, tegnap nagyon furán nézhettek rám az emberek a városban, ha a homlokomra van írva. – Camilla hangja nagyon vidámnak hangzott, én pedig azon gyötrődtem, hogy vajon azért, mert beszélhet velem, vagy mert a napot Connerrel töltheti. – Hiányzol. – Fogalmam sem volt, honnan jött ez a kis szó, igazából, azt sem vettem észre, hogy mozog a szám, egészen addig, amíg meg nem hallottam a hangokat. A vonal másik végén csend lett, én pedig biztos voltam benne, hogy a szívem annyira püföli a mellkasomat, hogy azt még Camilla is hallja. – Te is hiányzol. – Hallottam meg végül. Az enyhe megkönnyebbülés végigbizsergette a testemet. – Tudsz már arról valamit, hogy… mikor jöhetsz haza? – Nem, még nem – ráztam meg a fejem, aztán rájöttem, hogy ez egy telefonbeszélgetés esetében teljesen felesleges gesztus volt. – A nagybátyád? Hogy van? – Ugyanúgy még mindig. Semmi változás. – Minden rendben lesz – hallottam a megnyugtató hangot, és valamiért úgy éreztem, tényleg igaz, amit mond. – Lassan vissza kéne mennem… – sóhajtottam fel. – Csak egy kávényi időre hagytam Susan nénit Chloéra. • 196 •

– Chloéra? – Cam hangja mintha elvékonyodott volna. – Persze, róla még nem meséltem – jutott eszembe. – Ő egy gyerekkori barát. Bejött segíteni. – Gyerekkori barát… Értem… Rendben, menj csak vissza! – Este, ha tudlak, hívlak megint, rendben? – Persze. – Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, de Camilla cseppet sem tűnt olyan lelkesnek, mint pár perce. – Akkor… Légy jó! – mondtam ki, amire most a leginkább vágytam. Bízni akartam Camillában, remélni, hogy rá nincs akkora hatással Conner sármja, mint a többi nőre. – Te is, szia! – Szia! – A zsebembe csúsztattam a mobilomat, és magam mögött a széken hagyva azt a hülye újságot, visszaindultam a nagybátyám szobájához. A sarkon befordulva majdnem hasra estem a mellettem elrohanó orvosokban és ápolókban. Először gyorsabbra vettem a lépteimet, aztán futni kezdtem, mikor meghallottam a nagynéném kiabálását és zokogását. Hirtelen az agyam lekapcsolt. Éreztem, ahogy a húgom és Susan néni belém kapaszkodnak, hallottam a sírásukat, de csak meredten bámultam az egyik ápolónő által behúzott redőnyt, amely eltakarta előlünk, hogy mi folyik a szobában. Olyan volt, mintha visszamentem volna az időben. A tudatom legmélyén újra az a kisfiú voltam, aki a folyosón várta a hírt, hogy az édesanyja meghalt. Akkor is tudtam, hogy eljött az idő, és most is éreztem. Szinte gépiesen hallgattam végig, ahogy az orvos elmondja az ilyenkor szokásos szöveget, és ösztönösen szorítottam magamhoz Jossie-t és a nénikémet. Amikor beengedtek minket a szobába, csak néztem az ágyban fekvő testet, aki alig pár perce még a nagybátyám volt. • 197 •

A következő nap rémálom volt mindannyiunk számára. Susan és Jossie csak kóvályogtak a házban, miközben én intéztem a hivatalos ügyeket – még arra sem volt időm, se energiám, hogy felhívjam Camet, és elmondjam neki, mi történt. Kis zártkörű temetést szerveztem másnap délelőttre, amin csak mi hárman voltunk jelen – egy pár testőr biztosította a megfelelő körülményeket. A pap mondott egy beszédet, de én az egészből egy szó nem sok, annyira sem emlékeztem. Csak álltam a kiásott gödör mellett, hallgattam a számomra kedves két nő sírását, és furcsa fásultságot éreztem. Már otthon voltam, mikor a tudatom újraindította magát, és halványan derengett, hogy kerültünk haza. A zuhany alatt álltam, arcomat a vízsugár felé fordítottam, és rádöbbentem, hogy még mindig rajtam van a fekete öltöny. Eltekertem a csapot, és a karjaimat széttárva bámultam le magamra. Felsóhajtva gomboltam ki az ingemet, aztán levettem a nadrágomat is, és az összes ruhámat egy nedves kupacban ott hagytam a padlócsempén. Előkerestem egy fürdőköpenyt, belebújtam, aztán lerogytam az ágyam szélére. A kezem önkéntelenül tapogatózott a mobiltelefon után, mert úgy éreztem, az egyetlen, ami segíthet most, az Camilla hangja. – A francba! – mordultam fel, mikor rájöttem, hogy a temetőben a zsebembe tettem a telefonomat, miután lehalkítottam. Abba a zsebembe, ami a víztől csöpögő nadrágomhoz tartozott, és most a földön hevert a fürdőben. Dühösen mentem a bőröndömhöz, hogy előkeressem a kis fekete noteszemet, amibe bele voltak írva a fontosabb telefonszámok, köztük Peteré is – a mobilomban gyorshívóra volt állítva, így felesleges volt megjegyeznem a számát –, de sehol sem találtam. Idegesen vágtam a falhoz az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került – a bőr pénztárcámat, ami a táska egyik fakkjában hevert eddig. • 198 •

– Adam… – A halk, rémült suttogástól hirtelen teljesen magamhoz tértem. – Semmi baj, pöttöm – siettem Jossie elé, és magamhoz öleltem őt. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – simogattam a szőkésbarna tincseket. Mikor végül felnézett rám, végighúztam a kezem az arcán, ami még mindig maszatos volt a könnyektől. – Susan néni beszélni szeretne veled… – motyogta kissé rekedt hangon a sírástól, és a kézfejével megdörzsölte a szemét. – Azonnal megyek – nyomtam egy puszit a feje búbjára. – Csak felöltözöm. – Szó nélkül bólintott, aztán visszaindult a nénikénk szobájába. Susan néni az ágyon ült, míg Jossie az ölében kuporgott, mikor végül halk, engedélykérő kopogtatás után beléptem. Susan üveges tekintettel pillantott fel rám. Ő mindig mosolygós, vidám és erővel teli – szörnyű érzés volt ilyennek látni. – Magunkra hagynál minket, kedvesem? – kérte Jossie-t. Más esetben biztos vagyok benne, hogy ellenkezés lett volna a válasz, de most a húgom simán lemászott az ágyról, és elhagyta a szobát. Susan néni kinyújtotta felém a karját, én pedig az ágyhoz mentem, és leültem. Megfogta a kezemet, és finoman megszorongatta, aztán komoly szemekkel nézett fel rám. – Szeretném, ha magaddal vinnéd Jossie-t egy kis időre… – vágott bele a közepébe, és mikor meg akartam szólalni, intett, hogy ne tegyem. – Szükségem van egy kis magányra és nyugalomra. Nem tudnék most odafigyelni úgy rá, ahogyan az szükséges lenne – próbálta meg összefoglalni a gondolatait. – Az iskolával már elintéztem a dolgot, két hétig tavaszi szünet van, úgyhogy nem hiányozna sokat. Már csak veled kellett megbeszélnem. Tudom, hogy te is elfoglalt vagy, csak pár hétről lenne szó, és… – kérte úgy, mintha szívességet tennék neki, holott pont én tartoztam neki hálával. • 199 •

– Persze, ha gondolod, hogy erre van szükséged, akkor elviszem, de… biztos, hogy ezt akarod? – Fogalmam sem volt, jó ötlet-e ilyen állapotban magára hagyni. Talán csak rosszat tenne neki, ha nem lenne mellette senki. Emlékeztem még, milyen volt egyedül lenni anya halála után. Susan néniéket lefoglalta Jossie, aki akkor még csak alig egyéves volt, én pedig kénytelen voltam a szobám csendjében megküzdeni a démonjaimmal. Aprót borzongtam. – Igen, biztos. Most erre lenne szükségem – bólintott Susan néni. – Rendben – egyeztem bele végül. – Segítek összepakolni Jossie-nak, és… te addig megvehetnéd a jegyeket… – Kissé összezavarodva néztem rá. – Mármint, hogy még ma induljunk? – Nem akarom, hogy Jossie átélje ugyanazt, amit te. A lehető legkönnyebbé akarom tenni neki, és ha más környezetbe kerül egy kis időre, az eltereli a figyelmét. Itt csak… Szenvedne attól, hogy minden sarokban emlékeket lát – paskolta meg a kezemet, miközben elmélázó tekintettel pillantott át a vállam fölött Ryan bácsi íróasztalára. – Rendben – sóhajtottam. Igaz, hogy Jossie az én húgom volt, de Susan úgy ismerte, mintha a lánya lett volna. Ha ő azt mondja, akkor ez a legjobb neki… – Elintézem a jegyeket – álltam fel az ágyról, aztán visszahajoltam egy pillanatra, hogy megöleljem a nagynénémet. Először a szobámba akartam menni, de aztán rájöttem, hogy a mobilomnak annyi, így a földszinti vonalas telefont választottam. Sokkal bonyolultabb volt egy jegyrendelés, mint azt gondoltam volna. Eddig ilyesmivel sosem kellett foglalkoznom, Peter mindent elintézett helyettem – nekem csak fel kellett szállnom a megfelelő repülőgépre. Negyedórás telefonálás után elvileg a virtuális zsebemben volt két jegy az ötórai vancouveri gépre – nagyon reméltem, hogy a valóságban • 200 •

is oda kerül, és nem lesz a reptéren semmi gubanc. Jossie már a földszinten várt a csomagjával, mire én is összeszedtem a cuccaimat. Az arcát fürkésztem, de nem tudtam eldönteni, hogy örül-e annak, hogy velem jöhet vagy sem. A hátsó kapuhoz hívattuk a taxit, így szerencsére senki sem vette észre, hogy indulunk. A történtek után valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy azonnal visszautazom Vancouverbe. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy tényleg jól tesszük-e, hogy magára hagyjuk Susan nénit, de erős és határozott nőnek ismertem, így reméltem, hogy tudja, mit kért. Ha mégis meggondolná magát, kevesebb mint egy fél nap alatt ismét itt lehetünk, csak egy telefonhívásába kerül… – győzködtem magam. Mindannyian szótlanul és könnyek nélkül búcsúztunk el. Ahogy a felettünk lévő sötét felhőket és az autó ablakán végigcsorduló esőcseppeket figyeltem, az jutott eszembe, hogy a természet kimutatja helyettünk azt a gyászt, amit mi csak belül hordozunk. Az út nem volt túl hosszú, és szerencsére a repülőjeggyel sem volt gond. Már a helyünkön ültünk, mikor rádöbbentem, hogy milyen simán ment az egész. Se egy újságíró, se egy fotós, még egy árva rajongó sem talált meg minket eddig. Furcsa érzés volt – mintha megint normális lettem volna. Jossie, ahogy felszálltunk, elszundikált a kimerültségtől, én pedig próbáltam arra koncentrálni, hogy nemsokára otthon leszek, és láthatom Camillát. Elképzeltem, milyen meglepett lesz az arca, mikor belépek az ajtón. Vajon megcsókol majd, ahogy egy üzleti útról hazatérő férjet szokás? Vagy csak rám mosolyog, olyan melegen, hogy attól a szívem kocsonyás lesz? Annyira vágytam az ölelésére. A puha melegre, ami elmulasztja az emlékek és a jelen okozta hideget. A gondolat megnyugtatott egy • 201 •

kicsit. Legközelebb arra riadtam, hogy a pilóta közli, kapcsoljuk be az öveinket, mert leszállunk. Fogalmam sem volt, hogy aludhattam ennyit, de örültem neki, hogy átaludtam az utat. Jossie nem ellenkezett, mikor bekapcsoltam a biztonsági övét, és ez aggasztott. Az lett volna a normális reakció, ha közli, nem gyerek már, hagyjam őt békén. Megfogtam a kezét, és bár összekulcsolta az ujjainkat, nem nézett felém, csak bámulta a felhőket a kis, kerek ablakon át. Valószínűleg beszélnem kellett volna vele. Megkérdezni, hogy van, vagy megnyugtatni valamivel, hogy érezze, nincs egyedül, de fogalmam sem volt, hogyan is kéne nekikezdenem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy túl fiatal apuka, akit még nem készítettek fel a feladataira, csak azonnal a mély vízbe hajítottak – mentőöv és oxigénpalack nélkül. Leszállás után csak az egyik reptéri őr kért autogramot tőlem, de egyébként, senki sem zargatott, mikor a mellékkijáraton kiosontunk. Ahogy a taxi alatt fogyott az út, úgy lettem én is egyre izgatottabb. Mire a házhoz érkeztünk, a szívem már a gyomromban dobogott, és a tenyerem nyirkosságától majdnem elejtettem a bőröndöt, mikor átvettem a sofőrtől. Olyan lendülettel nyitottam ki az ajtót, hogy kis híján kiszakadt a helyéből, aztán előretolva Jossie-t, én is beléptem. – Maradj itt! – kértem, és kettesével szedve a lépcsőket felvágtattam az emeletre. A kezem megremegett, ahogy lenyomtam Camilla ajtajának a kilincsét. – Cam? – léptem be a szobába, és a csalódottság minden porcikámat átjárta. A fürdőszobaajtóhoz mentem, és bekopogtam. – Cam, itt vagy? – Mivel nem kaptam választ, benyitottam – tényleg üres volt. – Mi van? – nézett utánam Jossie még mindig a bejárat előtt toporogva, mikor elrobogtam mellette a konyha irányába. Sehol senki. • 202 •

Úgy kullogtam vissza a húgomhoz, mint akit épp most vertek el nagyon csúnyán. – Camilla nincs itthon… – feleltem úgy egyperces késéssel a kérdésre, aztán intettem a kezemmel, hogy menjünk fel az emeletre. Próbáltam leplezni a csalódottságomat, de nem igazán sikerült – végig magamon éreztem Jossie fürkésző tekintetét. Segítettem neki kicsomagolni az egyik vendégszobában, aztán felajánlottam, hogy főzök vacsorát. Persze, végül, ő volt az, aki elkészítette majdnem az egészet – a gyomormosás kellemetlenségeit emlegetve –, én csak az alapanyagokat aprítgattam nem túl nagy lelkesedéssel. Az étel nagy része végül bekerült a hűtőbe, mert csak alig pár villányi zöldségragut tudtunk lepréselni a torkunkon mindketten. Még csak nyolc óra volt, de Jossie úgy döntött, hogy elmegy aludni. Látszott a szemein, hogy a történtek teljesen kimerítették, így adtam neki egy „jóéjt puszit”, és hagytam, hadd pihenjen. Én, annak ellenére, hogy fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Szörnyen idegesített, hogy még felhívni sem tudom Camillát, mert a telefonom memóriájának annyi. Vajon merre lehet? Mivel Julie sem volt itthon, lehet, hogy vele ment el? Lementem a földszintre, és az alsó lépcsők egyikére ülve vártam. A bejárati ajtót szuggeráltam, mintha attól hamarabb nyílna ki. Legszívesebben sírtam volna, de még magam előtt is szégyelltem a gyengeségemet, ezért csak égő szemmel bámultam magam elé. Ezernyi kérdés és kétség járt a fejemben, miközben valamiféle düh öntött el. Itt kéne lennie most velem, hogy átölelhessem! Ha tényleg szeret, mellettem kéne lennie! De persze, ő nem is mondta, hogy szeret… – hasított belém a fájdalmas érzés. A percek számával együtt a mellkasomat feszítő harag is nőtt. Mintha a magány, ami most átjárt, Cam hibája lett volna. Épp próbáltam meggyőzni magam, hogy milyen • 203 •

hülye vagyok, és valójában semmi alapja nincsen a dühömnek, mikor egy fékező autó hangját hallottam meg a ház előtt. Felpattantam a lépcsőről, és már rohantam volna az érkező elé, de a félhangos nevetgélés megállított. Mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Camilla és Conner édes kettesben, vigyorral az arcukon, én még mindig a mozdulat közben megfagyva álltam az ajtótól pár lépésnyire. Ahogy észrevettek, hirtelen ők is megálltak, és bizarr szoborcsoportként bámultunk egymásra, miközben a kényelmetlen csendben a vér a fülemben kezdett dühös tamtamba. A szótlanságot végül Conner törte meg a szokásos – viszont most szörnyen idegesítő –, túlzott vidámságával. Persze, ki ne lenne boldog, ha a napját egy olyan nő közelében tölthette volna, mint Camilla… – Hát te? Nem is tudtam, hogy ma jössz haza! – lépett oda hozzám, miután letette a sarokba a vásznakat, amiket cipelt, és vigyorogva megütögette a vállamat. Halkan felmordulva léptem hátrébb, amitől kicsit mintha meglepődött volna, de nem nagyon érdekelt. – Igen, azt veszem észre… – feleltem, majd Camillára pillantottam, aki még mindig csendben álldogált az ajtó mellett. – Camilla képei igazán gyönyörűek, büszke lehetsz rá, hogy ilyen tehetséges – hablatyolt tovább Conner, miközben én azon gondolkoztam, hogy megfojtsam, vagy valami fájdalmasabb halált szánjak neki. Nekem még nem mutatta meg Camilla a képeit, bezzeg ő már látta őket! – öntött el a keserű epe. – Conner túloz – legyintett elpirulva Cam. Bosszantott, hogy ezt a testi reakciót nem csak én tudom kiváltani belőle. – Ugyan, túl szerény vagy. Mint a felsővel… – Conner megfogta az én barátnőm karját, közelebb húzta, aztán végigmutatott rajta. – Hát nem gyönyörű benne? Nem bírtam ki, hogy ne vegyem meg • 204 •

neki. Kész tragédia lett volna, ha valaki más viseli helyette. Mintha rá öntötték volna – lógtak kocsányon Conner szemei. Felhördülve szorultak ökölbe a kezeim, és épphogy csak nem kezdtem el fújtatni. Mi a fenét képzel magáról? Itt bájolog, miközben megpróbálja ajándékokkal elszédíteni a nőt, aki hozzám tartozik? Kérdőn fordult felém, mintha azt várná, hogy majd megköszönöm, amiért a barátságunk minden szabályát áthágta, aztán zavartan megköszörülte a torkát. Valószínűleg feltűnt neki, hogy az idegeim az utolsókat rúgják, és egyetlen hajszál elszakadásán múlik a testi épsége. – Akkor… Én azt hiszem, megyek is – szólalt meg bizonytalan hangon, de én rá sem néztem. – Majd még beszélünk – fordult Camillához. Az ujjaim elfehéredtek az erőtől, amivel összeszorítottam őket. – Sziasztok! – Szia! – motyogta Cam a csukódó ajtónak, miközben a tekintete még mindig az enyémbe fúródott. – Adam… – suttogta, és közelebb lépett hozzám, valószínűleg azért, hogy megöleljen. Dacosan fordítottam hátat, és felvágtattam a lépcsőkön. Camilla: Meglepetten álltam egy pillanatig kinyújtott karokkal a lépcső aljában, mint valami idióta. Nem értettem, mi baja van, miért viselkedik úgy, mint aki haragszik rám. Talán… Conner miatt? Hirtelen nevetnem kellett a gondolattól… Micsoda buta feltételezés lenne tőle, hogy én és Conner… Aztán visszapörgettem a fejemben az előbbi képeket, a vidám nevetésünket, az ajándékblúzomat, amit háromórás rábeszélés után voltam csak hajlandó elfogadni, hogy Conner végre békén hagyjon, és rájöttem, hogy talán, kívülről nézve, nem is olyan ostobaság mást képzelni bele, mint ami valójában történt. Megilletődve mentem fel az emeletre, mint aki tényleg rosszat tett, pedig soha, amióta megismertem, még csak egy pillanatra sem • 205 •

merült fel bennem, hogy rajta kívül bárki másra szükségem lenne. Furcsa módon mégis, attól a gondolattól, hogy ezzel vádolnak, úgy éreztem, tényleg elkövettem valamit, amit nem kellett volna. Mint mikor Gaby, az unokatestvérem betörte az ablakot játék közben, és azt hitték, én voltam. Attól féltem, hiába mondanék bármit is, azt védekezésnek tartanák, és azt hinnék, hazudok – pedig tényleg teljesen ártatlan voltam. Halkan kopogtattam Adam ajtaján, és bár nem kaptam választ, benyitottam. Adam megtorpant lépés közben – valószínűleg, eddig fel-alá járkált –, de nem fordult felém. – Hiányoztál… – mondtam ki az első dolgot, amitől úgy éreztem, megérti majd, hogy nem történt semmi olyan, amire most gondol, és mégsem tűnik lelkiismeret-furdalástól vezérelt makogásnak. – Persze, láttam az előbb, hogy mennyire – morogta maga elé. – Mondtam, hogy Conner bemutat annak az ismerősének, akinek kiállítóterme van – próbáltam meg eszébe juttatni. Nem titkoltam előtte semmit sem, erről is meséltem. – És eddig tartott a tárgyalás? – pillantott rám haragosan. – Nem. Connerrel hazavittük azokat a festményeket, amik nem tetszettek Mr. Furiennek, aztán megvacsoráztunk – próbáltam megmagyarázni, miért is jöttem haza ilyenkor. Azt már hozzá sem tettem, hogy Mr. Furien még késett is a találkozóról. – Megvacsoráztatok… Gondolom, valami elegáns étteremben, gyertyafény és zene… Conner érti a módját a dolognak… – Fáradtan sóhajtottam. – Szerinted úgy vagyok öltözve, mint aki valami puccos étteremből jött? – mutattam végig magamon. Egy egyszerű farmer és a Connertől kapott zöld felső volt rajtam. – Egy gyorsétteremben voltunk, ettünk egy hamburgert, és ennyi. • 206 •

– Gondolom, Conner örült, hogy megcsodálhat az új blúzodban. – Adam gúnyos mosollyal mért végig. – Amikor vásárolni voltunk Julie-val, meglátta, hogy tetszik, és titokban megvette. Nem én kértem. Muszáj volt elfogadnom, mert nem akartam megbántani – tört ki belőlem a mentegetőzés. – Hát persze, nehogy szegény Conner szíve megszakadjon, amiért visszautasítod… – ismét hátat fordított nekem, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék, próbáltam másra terelni a szót. – Hogyhogy hazajöttél? Tegnapelőtt még azt mondtad, hogy nem tudod, mikor érkezel, és azóta nem is hívtál… – vetettem a szemére. Bosszantott, hogy ő féltékenykedik, miközben tegnap egyáltalán nem telefonált, és nem én voltam az, aki az exemmel töltöttem az időmet. – Ryan bácsi meghalt – szakított félbe. Hirtelen bennem akadt a következő mondat, amiben Chloéról akartam kérdezni. – Ó… – nyögtem ki, és hirtelen semmi értelmes nem jutott az eszembe. Minden bosszús gondolatot elfelejtettem, és csak az együttérzés maradt. Közelebb léptem, és megérintettem a vállát. Összerezzent, de nem húzódott el. – Szörnyen sajnálom. – Ha annyira sajnálnád, itt lettél volna! – olyan hirtelen fordult meg, hogy ijedten ugrottam hátrébb. Karjai kinyúltak értem, magához rántott, és a száját az enyémre nyomta. Ez nem olyan csók volt, mint a korábbiak. A kétségbeesés és a fájdalom szülte, nem a szenvedély. Hagytam, hadd tegye, miközben a kezem újra és újra végigsimított a hátán, hogy érezze, vele vagyok, és átérzem a szomorúságát. Az izmai lassan ellazultak, és a szája is engedett a kemény nyomásból, amivel az enyémhez préselődött. Aztán elszakadt tőlem, és a fejét belefúrta a nyakamba. – Sajnálom… – motyogta halkan. Meleg, nedves cseppeket éreztem a vállamon, elakadt a lélegzetem. • 207 •

Valamiért mindig megijesztett, ha egy férfit sírni láttam. Olyankor tudtam, hogy nagy baj van. Tényleg ilyen fontos volt Adamnek a bácsikája? Persze, biztosan megrázta a halála, de ez valami több… Valami más is volt a háttérben, ami ennyire megviselte. – Semmi baj, itt vagyok – suttogtam a fülébe. Ujjaim még mindig cirógatták. Nem tudom miért, de elkezdtem az ágy felé húzni. Talán, hogy leülhessen, talán, hogy kényelmesebb legyen ölelni őt. Engedelmesen jött utánam, és egy másodpercre sem távolodott el tőlem. Olyan természetes volt az egész… Ahogy végigfeküdtünk az ágyon egymást ölelve. Mintha ide születtem volna, azért, hogy melegséget adjak és kapjak. Mikor hátrébb húzódtam, Adam kezei azonnal felemelkedtek, hogy eltüntessék a könnyek nyomait, pedig semmi szükség nem volt arra, hogy titkolja őket. Rámosolyogtam, aztán lehajoltam és megcsókoltam. Egyfelől furcsa volt, hogy most megcseréltük a szerepeket – én voltam, aki kezdeményezett, kényeztetett és biztonságot nyújtott –, másfelől teljesen természetesnek éreztem, hiszen most erre volt szüksége. Az egész vigasztalásnak indult. Csak annyit akartam, hogy megnyugodjon, és jobban érezze magát. Fogalmam sincs, melyik érintés volt az, ami az egészet átfordította valami másba, de nem bántam meg, hogy így történt. Az összes kétségem és félelmem mintha kiszállt volna a testemből, és feloldódott volna a semmiben, mikor elszakadtunk egymástól. Nem gondoltam többé arra, hogy elkapkodunk bármit is, a féltékenységre, amit a volt barátnő miatt éreztem, az Adam ismertségével együtt járó nehézségekre, a múltam okozta félelmekre, csak élveztem a bőrét, az érintéseit, a csókjait, és tudtam, hogy így van jól minden.

• 208 •

Ahogy egyre hevesebbé váltunk, úgy vette át Adam az irányítást. Fölém gördülve fedezte fel a kezével a testemet. A simogatása nyomán kellemes bizsergést éreztem. Ujjaink mohón próbálták megszabadítani a másikat a ruháitól, de hogy mikor is került le pontosan rólunk minden, arról fogalmam sem volt. Csak arra eszméltem, hogy a csupasz bőröm forrón simul hozzá, és hozzádörgölőzve élvezem a kéj apró, kipattanó szikráit. Adam lehelete a nyakamon, az ő érintései, az ajkai zamata… Még sosem éltem át ennél lehengerlőbb és csodálatosabb érzést. Úgy éreztem, mintha a testem olvadó masszává vált volna, én pedig kiszálltam belőle, hogy álom és ébrenlét között lebegve ússzam a gyönyör áradó sodrásával. Adam tekintete mindvégig az enyémbe fúródott, ettől csak még perzselőbb volt a szenvedély. Igyekeztünk mindenhol érinteni egymást, és a lehető legközelebb préselődni a másik testéhez, mintha tényleg örökre egymás részei akarnánk maradni. Hogy elnyomja a sóhajok és nyögések hangját, Adam ajka újra és újra lecsapott az enyémre. Nem sok idő kellett hozzá, hogy érezzem az apró remegéseket, amik végigfutottak a gerincem mentén, hogy aztán egyetlen pontban fokuszálódjanak. A fülem melletti nyögések is egyre mélyebbre és reszelősebbre sikeredtek, aztán a testem hirtelen összerándult, mintha valaki áramot vezetett volna bele, csak ez fájdalom helyett gyönyörrel töltött el. Combjaimmal görcsösen öleltem körbe Adam csípőjét, hogy még mélyebbre húzzam magamban, miközben elhomályosult előttem a világ, és szédelegve adtam át magam a kéjnek. Csak halványan éreztem, ahogy Adam teste is megfeszül, és lüktetve önt el a forróság.

• 209 •

Kellett pár perc, mire magamhoz tértem annyira, hogy egyáltalán képes legyek megmozdulni. Adam hosszú ujjaival a vállamat simogatta, és átható tekintettel nézett rám. – Gyönyörű vagy – hajolt hozzám, és kaptam egy apró, lágy csókot. Lesütöttem a szemeimet. – Jól vagy? – érkezett a bizonytalan kérdés. – Nagyon is – vallottam be. – Tudom, hogy azt mondtuk, hogy nem kapkodjuk el, de… – A mutatóujjamat az ajkaira tettem, hogy elhallgattassam. – Nem bánom. – Biztosan? – Biztosan. Miért, te bánod? – kérdeztem kissé félve, de reméltem, hogy nem kell csalódnom. – Nem – mosolyodott el, és a hangja tökéletesen határozott volt. – Akkor jó – mosolyogtam vissza, aztán nagyot szusszantva hajtottam a fejemet a mellkasára. – Sajnálom, hogy olyan idiótán viselkedtem – váltott a hangszíne elégedettből bizonytalanra. – Én csak… ki voltam borulva. Visszajött egy csomó emlék, az édesanyám, a kórház, a nagybátyám, és… hiányoztál. Aztán mikor megláttalak, Connerrel… – megrázta a fejét, majd a szájához emelte a kezemet, és egy csókot lehelt rá, mintha ezzel akarná elnyerni a megbocsátásomat. – A féltékenység normális dolog, ha valaki fontos az embernek… – pislantottam fel rá elpirulva. – Én is voltam már féltékeny miattad – vallottam be. – Miattam? – kétkedően felhorkantott. – Chloe – mondtam ki a nevet, amitől a mellkasom összeszorult. Adam zavartan nézett rám. – Conner elmondta, hogy együtt jártatok. • 210 •

– Tinédzserek voltunk, és össz-vissz egy nyári szünet erejéig tartott az egész. Nem is volt igazi járás. Még csak nem is csókolóztunk, mert nem mertem megtenni – nevette ki a saját fiatalkori énjét, és az én szám is megrándult, ahogy igyekeztem visszafojtani egy elégedett mosolyt. – Komolyan Chloéra vagy féltékeny? – simított végig az arcomon. – Azt hiszem… Nem tudom… Rosszulesett, hogy ott van veled. – Kis bolond. – Hé, nem én viselkedtem úgy, mint egy alfahím, aki védi a területét – ráncoltam össze az orromat durcásan. Adam arca hirtelen elkomorult, én pedig megijedtem, hogy megbántottam az érzéseit. – Sajnálom, ha megijesztettelek. – Tessék? – pislogtam rá értetlenül. – Szeretném, ha tudnád, hogy soha, semmilyen körülmények között nem bántanálak. Soha! – nézett rám nagyon komolyan. A torkomban dobogó szívvel térdeltem fel az ágyon, és magam elé szorítottam a takarót. – Ki mondta el? Julie? – követeltem a választ. – Ő volt, igaz? Pedig, megígérte, hogy… – teltek meg a szemeim könnyekkel a dühös tehetetlenségtől. Bíztam benne, ő volt az egyetlen, akinek megnyíltam, és elárult. Méghozzá pont Adamnek. – Csak azért mondta el, hogy megbizonyosodjon róla, vigyázni fogok rád, és tökéletes biztonságban vagy mellettem – mentegette áruló barátnőmet, miközben ő is feltornászta magát ülő helyzetbe. – Ugye tudod, hogy bármennyire is mérges vagy féltékeny vagyok, soha nem ütnélek meg? – A szürkéskék szemek az arcomat fürkészve várták a választ. – Camilla… – érintette meg a karomat bizonytalanul, mikor összekuporodva visszaültem az ágyra. – Nem akartam, hogy megtudd – ráztam a fejem, kezemmel a könnycseppeket törölgetve az arcomról. • 211 •

– De hát miért? – Adam csalódottnak tűnt. – Nem bízol bennem? – Annyira szégyellem magam. – Adam a mutatóujjával az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Neked nincs miért. – Óvatos mozdulattal hajolt közelebb hozzám, hogy lágyan megcsókoljon. Hagytam, hogy újra hátradöntsön, miközben az ujjaim a tarkójára kúsztak. – Bízom benned – feleltem pár pillanat múlva a korábban feltett kérdésére. Elmosolyodott, aztán egy újabb csók után a hátára fordult, és visszahúzott a mellkasára. Elpilledve hunytam le a szemeimet, hogy a halk szuszogást és a fülem alatti egyenletes dobogást hallgassam. Másnap későn ébredtem, viszont kipihentebben, mint az elmúlt időszakban bármikor. Az első mozdulatom rögtön az volt, hogy végigtapogattam magam mellett az ágyat. A csalódottság tüzes nyílként fúródott a gyomromba, mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok. Aztán az ujjaim beleakadtak valamibe, aminek más tapintása volt, mint az ágyneműnek. Kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy egy papírdarab az. Szédelegve felemeltem a fejemet, hogy megnézzem, mit írt Adam, aztán elmosolyodtam. Beszélnem kell Peterrel, sietek haza. Szeretlek. Adam Csak pár sor, mégis annyi minden volt benne, ami boldoggá tett. Nem csak a szeretlek szó, amitől hevesebben dobogott a szívem, hanem az is, hogy hazasiet. Hozzám haza. Megerősített ezzel az egy sorral mindent, amiben eddig nem voltam biztos. A rohanás közben odavetett szeretlek kicsúszhatott csak úgy véletlen, ha szex közben vagy után mondta volna ki újra, azt is a hévnek lehetne tulajdonítani, de így leírva… Átgondoltan, szépen meghurkolt betűkkel. Kézzelfoghatóan igaznak tűnt így ez az érzés. • 212 •

Elégedetten felsóhajtottam. Nyújtózkodtam egy nagyot, aztán kidugtam a lábamat az ágyból, és tapogatózva megkerestem a lábfejemmel a papucsomat. Vettem egy forró zuhanyt, ami igencsak rám fért már, majd egy köntösbe bújva Julie szobája felé indultam. Idegesen játszottam a köntösöm kötőjével, miközben azon gondolkoztam, hogyan kérjek Julie-tól esemény utáni fogamzásgátlót. Tétovázva kopogtam be az ajtón, és már épp arra gondoltam, hogy inkább könyörgök a biztonsági őrnek, hogy engedjen ki vásárolni, mikor Julie kócos fejjel megjelent az ajtórésben. – Mi van má’? – nyomott el egy ásítást. – Hát, lassan dél… – feleltem neki mosolyt erőltetve az arcomra. – Mikor jöttél haza tegnap, hogy ilyen fáradtnak nézel ki? – érdeklődtem, mire mintha elpirult volna egy kissé. – Nem tudom, nem volt nálam óra – tért ki a válasz elől. Gyanakodva mértem végig, de nem volt időm átgondolni a viselkedését. – Miért ébresztettél fel? – Zavartan sütöttem le a szemeimet, és próbáltam nem dadogni a válaszadásnál. Hiába. – Én… Nos… – köszörültem meg a torkomat. – Szükségem lenne pár szem… – Pár szem? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Julie, és úgy nézett rám, mintha megzakkantam volna egy kissé. – Szóval, esemény utáni kéne – hadartam el gyorsan. – Milyen esemény? – akart ásítani egyet Julie, ami végül nem jött ki. Pár másodpercig ledermedve nézett rám nyitott szájjal, aztán hangosan visítva vetette magát a nyakamba. Fülig vörösödve próbáltam meg lekaparni magamról, és elhallgattatni. – Adam visszajött? Nem hiszem el, nem hiszem el! Komolyan megtettétek? – vigyorgott rám, és behúzott a szobájába. – Már épp itt volt az ideje! És milyen volt? • 213 •

Jó az ágyban? Hol van most? Alszik még? – jött az ezernyi kérdés, amitől kissé megzavarodva toporogtam az ágy mellett. – Elment Peterrel beszélni, de azt írta, hogy siet – feleltem a legegyszerűbb kérdésre. – És? – nógatott Julie. – Mi és? – pislogtam rá. – Jó volt? Mesélj már az istenért, mert megőrülök! – túrt bele a szőke tincsekbe, mintha tényleg ki akarná tépni őket. – Nagyon-nagyon jó volt – feleltem somolyogva. – Részleteket, részleteket! – ugrándozott előttem vigyorogva, én pedig önkéntelenül felkuncogtam. – Sajnálom, de egy úrilánynak cipzár van a száján – húztam be a láthatatlan eszközt, ami hallgatásra bír. – Ne máááááár… – Julie hangja olyan lett, mint egy kisgyereké, akivel most közölte az édesanyja, hogy nem kap csokit a boltban. A kuncogásom halk nevetéssé erősödött. – Szóval, megkapom a bogyót? – tereltem vissza a szót az eredeti témánkra. – Nem dönthetnénk inkább a kis Adamek mellett? Biztosan cukik lennének, és én mindig is keresztanyuka akartam lenni… – vágott álmodozó képet, mire én felháborodva szisszentem fel. – Julie! Ide vele! – követeltem. Az kéne még csak, hogy rögtön az első alkalommal teherbe essek! Nem mintha nem akartam volna gyereket szülni, de csak majd… egyszer… Először esküvőt szerettem volna, aztán egy szép házat kerttel, és elég pénzt, hogy kifizessük majd az egyetemet a gyerkőcöknek. Adam valószínűleg frászt kapna, mint minden férfi, ha közölném vele, hogy terhes vagyok. Lehet… Lehet, hogy azt hinné, hogy így akarom magamhoz láncolni.

• 214 •

Amint Julie átnyújtotta a kis dobozt, lepattintottam a fedelét, és olyan gyorsan kaptam be az egyik tablettát, mintha az életem múlna rajta. Miután lenyeltem, megnyugodva fújtam ki a levegőt. – Tényleg nem akarsz mesélni? – húzódott közelebb hozzám Julie, mint egy lábhoz dörgölőző perzsamacska, aki finom falatra vár. – Mesélek, ha te is mesélsz arról, miért beszéltél Adamnek Palmerről – vontam fel a szemöldökömet szigorúan. Zavart pislogás és arcpír jött válaszul, majd Julie fülét-farkát behúzva arrébb húzódott. – Akkor azt hiszem, mehetünk reggelizni – bólintottam elégedetten, amiért sikerült visszavágnom és leszerelnem kíváncsi barátnőmet, aztán ezzel le is zártam ezt az ügyet magamban. Tegnap este még dühös és csalódott voltam Julie miatt, de tudtam, hogy csak segíteni akart a maga kotnyeles módján. – Mindjárt megyek – bólintott Julie, aztán mikor rámosolyogtam, megnyugodva sóhajtott fel, és dudorászva a fürdő felé vette az irányt. Elgondolkozva néztem utána. Még önmagához képest is túl vidám volt… Valamit titkol, amit muszáj kiszednem belőle. Persze, csak a megfelelő időben… Átragadt rám Julie lelkesedése, és vidáman táncolva vonultam le a konyhába. Épp a hűtőben kotorásztam, mikor meghallottam a halk lépteket. – Mit akarsz enni, tojást vagy palacsintát? – érdeklődtem. – Öhm… Palacsintát… – Hangzott a válasz bizonytalanul egy teljesen idegen és túlságosan fiatal hangon. Meglepetten fordultam hátra. Egy tizenhárom éves forma lány álldogált a konyha bejáratánál, és fürkésző szemekkel mért végig. – Jossie vagyok – sietett végül elém, és felém nyújtotta a kezét. Kellett pár másodperc, mire az agyam a helyére tette a nevet.

• 215 •

– Te vagy Adam húga? – döbbentem meg. Miért nem szólt Adam az este, hogy nem egyedül érkezett haza? – Én lennék az, személyesen – bólintott. – Te pedig biztosan Camilla vagy… Adam már mesélt rólad. – Igazán? – A hangom kissé remegett az információ hatására. Ha beszélt rólam a húgának, és ide hozta, hogy megismerjen engem, akkor a szándékai elég komolyak lehetnek – pörgött végig a fejemben azonnal a gondolat. Próbáltam leállítani a rózsaszín habos álmodozásaimat. – Én… Örülök, hogy megismerhettelek. És… részvétem a bácsikád miatt – próbáltam meg esetlen módon kifejezni az együttérzésemet. Ebben sosem voltam jó. Kínosan éreztem magam, ha valakit vigasztalni kellett, mert sosem tudtam, mit is kéne mondanom. Adammel ez könnyebb volt – beszéd helyett másképp is kimutathattam, hogy mellette vagyok. – Köszönöm… – Láttam Jossie-n, hogy elszomorodott, ezért újra a hűtőhöz fordultam. – Mit szólnál, ha a palacsinta mellé ennénk egy kis fagyit is? – húztam elő a mélyhűtőből egy doboz vanília-csokoládé fagylaltot. Tudtam, hogy nem ez a megfelelő reggeli egy fejlődő szervezet számára, de úgy láttam, Jossie-nak most szüksége van minden boldogsághormont termelő falatra. – Az jó lenne – eresztett meg egy halvány mosolyt felém. – Akkor ülj csak le, mindjárt megcsinálom – vettem elő a palacsintasütőt. Miközben egy nagy tálban kikevertem a tojássárgáját, a lisztet, a sütőport és a tejet, azon gondolkoztam, hogy miről is beszélgethetnénk Jossie-val, de Julie, mint mindig, most is kisegített a bajból. – Szép reggelt! Hát te meg ki vagy? – torpant meg hirtelen, mikor észrevette az új jövevényt. • 216 •

– Ő Adam húga, Jossie – mutattam be gyorsan. Julie-nak sosem esett nehezére a barátkozás, és bár látszott Jossie-n, hogy jelenleg nincs a legjobb formájában, ő is nyitott és kedves lánynak tűnt, akivel könnyű lehet kijönni. Miközben a tojásfehérjéből készített habot belekevertem a tésztába, nagyrészt csak hallgattam a két lány csacsogását, de miután sütni kezdtem a palacsintát, már én sem fogtam vissza magam, és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Végül egész jó hangulatban kezdtünk el enni. – Hű, azt már látom, hogy Adam nem fog éhezni melletted… – vigyorgott rám Jossie, miután lenyelt egy hatalmas falat palacsintát, és utánaküldött egy kanálnyi fagylaltot. – Ez áfonya benne? – érdeklődött. – És málna. Anyu mindig így csinálja. Mielőtt megfordítaná a palacsintát, szór bele egy kis gyümölcsöt, és így belesül a tésztájába – magyaráztam a nagy titkot. – Isteni! – sóhajtott fel Jossie. – Susan néni mindig azt mondja, hogy a férfiakat a hasukon át lehet megfogni. – És még egy bizonyos testrészükön át – hunyorgott rám Julie. A lábam automatikusan lendült az asztal alatt. – Áu! Most mi van? Tényleg így van… – Jossie kuncogva emelte újra a szájához a villáját. – Adam hol van egyébként? – kérdezte Jossie, miután az üres tányérokat a mosogatóhoz vittük. Megnyitottam a vizet, és a mosogatószerből pár cseppnyit a szivacsra öntöttem – igaz, volt egy mosogatógépünk is, de mindig hadilábon álltam a technikával. – Azt mondta, hogy beszélnie kell Peterrel – feleltem. – Ó, én is találkozni szerettem volna vele… – szontyolodott el Jossie. – Adam igazán felkelthetett volna. – Ha akarod, elviszlek hozzájuk – szólt közbe Julie, aki eddig a hűtőajtót támasztva figyelte a mosogatás rejtelmeit, de most izgatottan sétált oda hozzánk. • 217 •

– Nem mehetünk engedély nélkül sehová – emlékeztettem feledékeny barátnőmet. – Felhívom Petert, és engedélyt kérek tőle – vonta meg a vállát. Már épp mondani akartam neki, hogy a telefonom fent van a szobámban, mikor előhúzta a nadrágzsebéből a sajátját, és egyetlen gombnyomás után a füléhez emelte. A kép szép lassan kezdett ös�szeállni. Julie nagyon furcsán viselkedett reggel, és nemcsak hogy megvan neki Peter száma, de gyorshívóra van állítva. Itt valami bűzlik. – Szia, én vagyok… – Julie hangja lehalkult, és az arcán piros foltocska jelent meg, aztán fogta magát, és lazának szánt mozdulatokkal kisétált a konyhából. Elgondolkozva néztem a konyhaajtó felé az üres folyosórészt bámulva, ahol Julie eltűnt a szemeim elől. – Ez klassz – hallottam meg magam mellett Jossie hangját. – Micsoda? – néztem felé értetlenül. – Hát, hogy te Adammel jársz, a barátnőd meg Peterrel – csacsogta. – Julie-ék nem… Ők nem járnak – dadogtam zavartan, miközben próbáltam a kezemben lévő tányérra koncentrálni. – És te meg Adam? – hajolt közelebb bizalmasan. – Komoly a dolog? – Még jobban elvörösödtem. – Részemről nagyon is komoly – válaszoltam az igazat. – Adam részéről is – bólintott határozottan. Kérdőn pillantottam rá. – Ő nem szokott szórakozni a nőkkel. És láttam rajta, hogy fontos vagy neki… – vonta meg a vállát. – Mikor mesélt rólad, úgy csillogott a szeme, mint a nyálas romantikus filmekben… – dugta ki fintorogva a nyelvét. Kuncogva tettem a szárítóra a tiszta tányért, és kellemes érzés öntötte el lelkemet.

• 218 •

– Mehetünk! – érkezett vissza Julie egy elégedett mosollyal az arcán. – Te is jössz? – nézett rám. Megráztam a fejem. – Nem, én inkább maradok. Lehet, hogy még visszadőlök egy kicsit… – Kimerítő volt az éjszakád? – vigyorgott rám teli szájjal. Viszonzásul próbáltam olyan arcot vágni, amiből megérti, hogy ezért megölöm. Jossie kutakodó tekintete elől megint a mosogatásba menekültem.

• 219 •

13. fejezet

Szenvedély Hát, lányok, semmi újdonság, teljes hírzárlat van vagy mi… Fogalmam sincs, mi van Adammel, és elindult-e már a forgatás újra. Amint megtudok valamit, megírom, addig is a youtube-on találtam egy klassz kis videót, amit a Sunrise első részéből vágtak össze. Beteszem nektek, hogy ne unatkozzatok. :) (Részlet az adamswanson-net.blogspot.com egyik bejegyzéséből.)

Adam: Csak figyeltem a kisimult vonásokat az arcán, a hosszú szempillákat, ahogy néha megrezegnek álmában, a mellkasa apró emelkedését, ahogy ki- és belélegzett, és a mellkasomat elöntötte valami furcsa, ismerős-ismeretlen érzés. Olyan intenzitással tört rám, hogy csak kicsin múlt, hogy nem ébresztettem fel Camillát, nem cipeltem ki magammal a házból, és nem ordítottam odakint a világba, ami majd szétfeszített belülről. Az egyetlen, ami visszatartott, hogy minél tovább akartam nézni őt, ahogyan alszik. Olyan természetes, mégis annyira különleges élmény volt csak feküdni mellette ezután az éjszaka után. Ez volt a legjobb dolog, ami • 220 •

egész életemben történt velem. Camilla az enyém… Óvatosan végigcirógattam a hátát az ujjaimmal. Vett egy mély lélegzetet, de nem ébredt fel. Napokig el tudtam volna viselni ezt a nyugalmat és békét, de tudtam, hogy sajnos, vissza kell térnem a valóságba, bármilyen édes is ez az álom – az éjjeliszekrényen álldogáló óra legalábbis erre figyelmeztetett. Kelletlenül bújtam ki Cam mellkasomon nyugvó karja alól, és mikor halkan mormogva átfordult a másik oldalára, alig bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel hangosan. Előkutattam a fiókból egy jegyzettömböt meg egy tollat, és leültem az ágy szélére. Körülbelül tíz percig csak ültem, a toll végét a számhoz ütögetve, és azon gondolkoztam, mit is írhatnék. Ha leírnék mindent, amit most érzek, az túl nyálas lenne még egy nőtől is, nemhogy egy férfitól – fintorodtam el –, én pedig már így is hülyének éreztem magam a viselkedésem és a gondolataim miatt is. Viszont nem bírtam megállni, hogy ne tudassam Camillával a legfontosabbat – szeretem őt. Végül pár egyszerű, tényközlő sor mellett döntöttem mind az érzéseimet, mind a fellelhetőségemet illetően. Ezzel remélhetőleg nem hozom majd a frászt Camre, viszont tudni fogja, hogy komolyak az érzelmeim, és lesz ideje átgondolni, ő mit is érez. A tegnap éjszaka után reméltem, hogy ugyanazt, amit én… Újra az ágyra pillantottam. Szívem és egyéb testrészeim szerint legszívesebben visszabújtam volna a takaró alá, hogy felkeltsem Camillát, és ott folytassuk, ahol este abbamaradt. A vékony takaró épphogy a derékvonaláig takarta, csak sejtetve csípője feszes körvonalát. Mellei az ágyhoz préselődtek, irigyeltem a matracot. Le kellett hunynom a szememet, és szükségem volt pár mély lélegzetre, hogy lenyugtassam magam. Camilla mellé tettem a papírdarabot, aztán elindultam. • 221 •

Kivételesen saját kocsival mentem – a testőreim külön autóval követtek. Kellett valami, ami lefoglal, hogy a gondolataim ne térjenek vissza újra és újra a hálószobámhoz, és a vezetés ehhez most jónak tűnt. Jólesett volna száguldozni – úgy éreztem, a bennem lévő energia rövid időn belül robban –, de tartottam magam a megengedett sebesség felső határához. Peter bérelt lakásának a parkolójában álltam meg, kipattantam a kocsiból, és miután közöltem az őrökkel, hogy maradjanak lent, azonnal a lifthez mentem. Éppen azt vártam, hogy kinyíljon a felvonó ajtaja, mikor hirtelen furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha valami más lett volna… Valami hiányzott volna… Aztán rádöbbentem. Még mindig sehol senki… Se egy fotós vagy újságíró, esetleg rajongó. Hosszú hónapok óta nem tudtam úgy megtenni egy lépést sem, hogy ne követett volna valaki, és most, már tegnap óta nem leselkedett utánam senki. Más esetben megkönnyebbültem volna, de most úgy éreztem, mintha egy álomban lennék vagy egy másik dimenzióba kerültem volna. Ha pedig tényleg csak álmodom, akkor az éjszaka is csak egy káprázat volt Cammel – szó szerint pánikba estem, és bár gyerekesnek tűnhetett, de titokban belecsíptem a karomba. Az emeletre érve gyors léptekkel haladtam a százhuszonhármas lakás felé, aztán kopogtam. – Ajánlom, hogy fontos legyen… – hallottam meg odabentről az álmos morgást, majd Peter mogorva arccal feltépte az ajtót. Ahogy meglátott, a tekintete meglepettre váltott. – Hát te meg hogy a búbánatba kerülsz ide, fiú? – Szép reggelt, neked is! – vigyorogtam rá, miközben egy hatalmas szikla esett le a szívemről. Legalább Peter reggeli morcossága bizonyítja, hogy ez a valóság. • 222 •

– Te meg, hogy… És miért nem szóltál? – engedett be a lakásba végül, miközben az arcán lévő borostákat vakargatta. – Mondjuk úgy, hogy történt egy kis baleset a mobilommal, és a memóriám csak a szövegkönyv megjegyzésére elég, a telefonszámokat törli – vontam meg a vállam. – De hogyhogy már itt vagy? – Hirtelen megrándult az arcomon egy izom. A ma reggeli nagy boldogság után újra belém nyilallt a történtek fájdalma. – Ó… Részvétem, kölyök! – kaptam egy esetlen hátbacsapkodást, mikor Peter rájött, hogy mi is történt. – Hogy érzed magad? – Én… jól vagyok – nyögtem ki. Az igazság az volt, hogy a gyász érzésén enyhített az elégedettség – ettől egy kissé elszégyelltem magam. Most szörnyen rosszul kellett volna lennem, mégis csak egy kis lyukat éreztem a tegnapi hatalmas űrhöz képest. – Jossie-t is magammal hoztam egy időre. – És Susan? – Ő kért meg, hogy hagyjuk egy kicsit magára – motyogtam magam elé. Emiatt is bűntudatom volt, mivel még mindig nem voltam biztos abban, hogy jól tettem-e, hogy egyedül hagytam. Úgy éreztem, önző módon csak azért egyeztem bele a kérésébe, mert minél hamarabb viszont akartam látni Camillát. – Felhívom – vonult félre a telefonjával Peter. – Add át, ha végeztél – kiabáltam utána, aztán átsétáltam a konyharészbe – a lakosztályhoz a nappalival egybenyíló konyha tartozott –, és egy csészét elővéve kiszolgáltam magam a hideg kávéból. Kortyolgatás közben önkéntelenül körülnéztem, és megakadt a szemem a mosogatóban hagyott két borospoháron. Peternek van valakije… – futott végig az agyamon, de nem volt időm végiggondolni a dolgot. • 223 •

– Hé, fiú, itt a telefon! – lépett ki a hálóból Peter, és felém hajította a készüléket. Rémülten kaptam utána, de Peter látszólag nem zavartatta magát a telefonja halálközeli élményén. – Susan néni – szóltam bele a telefonba. A beszélgetésünk nem sikerült túl hosszúra és tartalmasra. Susan hangja fáradt és szomorú volt, így csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy a lehetőségekhez képest jól van, és pár hét múlva várja vissza Jossie-t. Én biztosítottam róla, hogy a húgom jó helyen van, ezért pihenjen csak, amíg gondolja, aztán elköszöntünk, és a vonal megszakadt. – Ülj le, kölyök! – töltött önmagának is egy csésze kávét Peter, és az arcát dörzsölgetve lehuppant a kanapéra. – Nem, én csak azért… csak azért jöttem, hogy szóljak, itt vagyok. És mert szükségem van egy új telefonra – utasítottam vissza. – Sietsz valahová? – vonta fel a szemöldökét. A számhoz emeltem a csészét, és apró kortyokkal ittam meg a benne lévő folyékony koffeint, hátha mire elfogy, Peter elfelejti a kérdését, de nem volt szerencsém. Az utolsó korty után is egyenesen rám bámult, és várta a választ. – Hát, én csak… – köszörültem meg a torkomat. Valójában, amióta csak kitettem a lábamat a hálószobából, azóta azt vártam, hogy mikor mehetek végre vissza oda. – Uh, te aztán jól bekaptad a csalit, fiú – nevetett fel jókedvűen Peter. – Csak vigyázz, mert ha így folytatod, mire észbe kapsz, az oltár előtt veszik ki a szádból a horgot. És akkor is csak azért, hogy utána nyakörvet adjanak rád. – Szerintem nem olyan szörnyű a házasság… – fejtettem ki a nézeteimet. – Te tudod – vonta meg a vállát Peter. – Egyébként, ha meg már itt tartunk, bagoly mondja verébnek? – intettem a fejemmel a mosogató felé. Peter fülei hirtelen lángba • 224 •

borultak, én pedig tudtam, hogy beletrafáltam a dologba. – Steph az? – kérdeztem rá. Láttam a forgatásokon, hogy váltottak pár furcsa pillantást, de nem tudtam eldönteni, hogy mennyire komoly a dolog. Petert, amióta csak ismertem, sosem láttam hosszabb időre lehorgonyozni egy nő mellett. Nem azért, mert játszott velük, szimplán a mi életvitelünk mellett nehéz olyan társat találni, aki hosszú távon tolerálni tudja a sok utazást és a többi negatívumot. – Steph? – nézett rám zavartan Pete. – Hát igen… Mi végül is randiztunk egy párszor. – Randiz…tatok? Múlt időben? – vontam fel a szemöldökömet. – Voltak… fura dolgai – kopogtatta meg a fejét Peter jelezve, hogy kattant volt. – Csak nem korbáccsal várt a hálóban? – röhögtem fel. – Nem, ennyire nem voltak fura dolgai – nevetett velem Peter. – Viszont, gyanús, hogy neked rögtön ilyesmi ugrik be… Tudnom kéne valamit? – szúrt vissza. – Hát, azt hiszem, lehet valami a dologban… Csak egy mazochista képes elviselni a paparazzik zaklatását anélkül, hogy megütne valakit – dörzsöltem meg az öklömet. – Erről jut eszembe, tegnap óta egyetlen idiótát sem láttam. Nem mintha panaszkodnék miatta, csak egy kicsit furcsa – néztem elgondolkozva Peterre. – Tudod… Az jutott eszembe… – Micsoda? – Nem lehet, hogy valaki lehallgatja a telefonomat? Vagyis hallgatta. Vagy a tiédet? Tudom, ez már paranoiásan hangzik – nevettem fel idegesen a hajamba túrva –, de az újságírók folyton tudják, merre járok, akkor is, mikor biztos vagyok benne, hogy senki sem követ. A végcélomnál mégis mindig ott vannak. És most, hogy nem hívtalak fel, teljesen nyugis minden. • 225 •

– Ugyan, ez csak véletlen – vett a kezébe egy újságot a dohányzóasztalról Peter, és beletemetkezett. – És a betöréses eset? Azt mondtad a telefonban, hogy valaki a nevemben írt üzenetet Steph-nek… – Utánanézek majd, ha ettől megnyugszol, de nem hinném, hogy ilyen komoly lenne a dolog… – motyogta a lapoknak. – Majd megoldom. – Azért szerintem cseréld le a telefonodat! És nekem is szerezni kéne egy újat – vontam össze a szemöldökömet. Nem szoktam meg, hogy Peter ennyire nemtörődöm legyen, ha a biztonságomról van szó. – Rendben, kölyök, ne aggódj már annyit! Elintézem! – nézett fel végre rám. Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a fene baja van, mikor megcsörrent a mobilja. Amilyen unott arccal pillantott a kijelzőre, olyan izgatottan pattant fel a kanapéról, mikor meglátta, ki is hívja. – Bocsánat, ezt fel kell vennem… – vetette oda nekem, aztán ismét átsétált a hálószobába. Fejcsóválva néztem utána – egyre biztosabb voltam abban, hogy valami nő van a dologban. Nem kellett sokat várnom, hogy Peter visszatérjen a nappaliba. A kezében pár vállfára aggatott ruhadarabot szorongatott, és azonnal a fürdőszoba felé indult. – Mindjárt jövök, csak összekapom magam egy kicsit – mutatott a fehér ajtóra. – Hé, ki hívott? – szóltam utána. Zavartan pillantott vissza rám. – Ja… Csak Julie volt az… Azt mondta, hogy áthozza Jossie-t. A kis tündér bosszús volt, amiért nem hoztad el Peter bácsihoz – vigyorodott el. Peter mindig imádta Jossie-t, aki igazi, tudatos nőpalántaként ki is használta Peter elfogultságát. Ha akart valamit, elég volt bevetnie az elbűvölő mosolyát és a szempilla-rebegtetést, és a • 226 •

kívánsága máris teljesítve volt. Bár ez a módszer általában nálam is bejött… Bosszúsan huppantam le a kanapéra. Ahogy Jossie-t ismertem, biztosan kitalált valami egész napos programot, ami miatt csak este láthatom újra Camillát. Kivéve, ha… Hirtelen elvigyorodtam, aztán mikor rájöttem, hogy magamban mulatok, gyorsan megráztam a fejem. Ha rá tudnám valahogy sózni Jossie-t Peterre és Julie-ra, akkor az egész ház csak a miénk lenne. Bármennyire is kellemetlen érzés, hogy a történtek után ilyesmin jár az eszem, egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Az egyik énem szidta magam az önzőségem miatt, a másik pedig bármit megtett volna, hogy minél előbb kettesben maradhasson Cammel. Felvettem az újságot, amit az előbb még Peter olvasott, hogy elüssem az időt, amíg elkészül. Sosem láttam még a fürdőszobában negyedóránál tovább, így mikor az órám mutatójára pillantottam fél órával később, a türelmetlenségtől a lábaim már a földön doboltak. Visszahajítottam a magazint a kisasztalra, és megpróbáltam legalább azt pozitívumként felfogni a mai délelőttben, hogy egyetlen kitalált vagy valós sztorit sem találtam magamról az oldalakon. Hátradőltem, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. A fantáziaképektől, amik felvillantak előttem, felgyorsult a légzésem. Camilla bőre hamvas és puha volt, a combjai szorítása a csípőm körül annyira bizsergető, gyönyörben égő pillantása pedig forró. Elvörösödve ugrottam egyet, mikor kinyílt a fürdőszobaajtó, és gyorsan újra a kezembe kaptam a már átlapozott pletykalapot. Peter a nyakkendőjét igazgatva jött vissza a nappaliba. – Hű, öltöny és nyakkendő kora reggel itthon? – néztem végig rajta. – Olyan, mintha… – futott át az agyamon, aztán eltátottam a számat. – Te randira készülsz! – nyögtem ki. • 227 •

– Megvesztél, kölyök, kivel készülnék randevúra? – legyintett egyet Peter túljátszva az érdektelenséget. Színészként általában tudtam, hogy ki mikor játssza meg magát, Peter pedig olyan volt előttem, mint egy nyitott könyv. – Hát, a húgommal biztosan nem… Szóval… Csak egy választás maradt – álltam fel a kanapéról, és vigyorogva léptem közelebb a pulthoz. Peter veszett pakolászásba kezdett, mintha a bögrék megunnák a várakozást, és levetnék magukat a mélybe, ha nem teszi őket azonnal a helyükre egy alapos öblítés után. – Ugyan, Julie… Julie a lányom lehetne… – gombolta ki az ingén a felső gombot egy gyors mozdulattal. – De nem az. És egész csinos… – próbáltam magam elé képzelni. – Egész csinos? – ismételte utánam Peter úgy, mintha valami ros�szat mondtam volna. – Julie több mint csinos. És okos is. Órákon keresztül lehet vele beszélgetni úgy, hogy az ember egy percre sem unja meg, és… – hirtelen megállt a mondat közepén, és megrázta a fejét. – Hogy a fenébe csinálod ezt? – Mit? – próbáltam elfojtani a nevetést. – Hogy minden erőfeszítés nélkül kiszeded az emberből a legsötétebb kis titkait is. Valld be, hogy igazságszérumot csepegtettél a kávémba – szagolt bele a kezében tartott csészébe gyanakvóan, mire kitört belőlem a kacagás. – Egyszerűen csak túl átlátszó vagy… – Peter összevont szemöldökkel, gondterhelten meredt maga elé. – Mi az? – kérdeztem rá. – Szerinted, ő is tudja, hogy tetszik? – Hirtelen mintha én lettem volna a tapasztalt báty, Peter pedig a bizonytalan kiskamasz, aki először esik szerelembe. – Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – De mint már mondtam, elég átlátszó vagy… • 228 •

– A francba. – Nem igazán értettem, mi ez a hangulatváltozás. Peter a pult előtt álló székre huppant, és borongós arccal fúrta az ujjait a hajába. – Mi a gond? – érdeklődtem a mosogató szélére könyökölve. – Az, hogy ennek véget kell vetnem – rázta meg a fejét Peter. – Ha túl öregnek talál, vagy csak egyszerűen nem tetszem neki, akkor valószínűleg frászt kap, mikor rájön, hogy vonzódom hozzá. Ha meg valamilyen csoda folytán mégiscsak viszonozza az érzéseimet, akkor meg megbántom a végén, és csalódnia kell. Ennek semmiképpen sem lehet jó vége – sóhajtott fel keserűen. – Már miért bántanád meg? – Valószínűleg elég értetlen képet vághattam. Nem úgy ismertem Petert, mint aki női szívek ezrein taposott volna már keresztül, így nem igazán tudtam követni a gondolatmenetét. – És ha neki is tetszel? – érdeklődtem. – Akkor leülök vele beszélgetni, és megmondom neki, hogy jobb, ha többé nem találkozunk – komorultak el az általában vidám vonások. – Te tényleg belezúgtál, igaz? – ráncoltam össze a homlokomat. Mikor csak egy bólintást kaptam válaszként, a ráncok még mélyebbek lettek. – Nem jó ez így… – Én is ezt mondom – hajtotta le a fejét Peter, és a fekete bőrcipővel piszkálgatni kezdte a szekrény szélét. Bosszúsan fújtam ki a levegőt. – Nem. Úgy értem, miért ne lehetnél végre boldog? És ha úgy akarod, miért ne lehetne Julie az, aki boldoggá tesz? – Kit érdekel, hogy mit mondanak mások… – Nem figyeltél az előbb, fiú? – horkant fel, de a halk kopogás beléfojtotta a mondandóját. – Itt van… – Az utolsó pillanatban léptem arrébb Peter útjából, mert annyira el volt varázsolva, hogy majdnem • 229 •

feldöntött, ahogy az ajtóhoz vágtatott. Kinézett a kukucskálón, aztán gyorsan begombolta az ingét, és megigazította a nyakkendőjét, mielőtt beengedte volna a vendégeket. – Peter bácsi! – Jossie azonnal letámadta őt, amint átlépte a küszöböt. Nem a régi, vidám mosoly volt az arcán, de látszott rajta, hogy nagyon örül a viszontlátásnak. Furcsa érzés fogott el hirtelen. Mintha a nemrég még boldog és gyermeki húgom helyett egy kis felnőttet láttam volna magam előtt. Megborzongtam. Tudtam, hogy mivel jár egy ilyen veszteség, de reméltem, hogy rá nem lesz olyan hatással, mint rám volt anno. – Hogy vagy, hercegnőm? – nyomott egy puszit a húgom arcára Peter, miután letette a földre. – Szörnyen sajnálom, ami történt… – komorult el a hangja, majd lehajolt, és újra magához ölelte Jossie-t. – Köszönöm. – Jossie hangja egy pillanatra megcsuklott, és láttam, hogy megremeg a szája. – Szervusz, Julie! – pillantott fel végül Pete az ajtóban álló lányra. Az a fél másodperc, amíg a tekintetük összefonódott, elég volt a számomra ahhoz, hogy tudjam, Peter érzései viszonzásra találtak. Lehetetlen volt nem észrevenni… – Szia! – Julie a táskáját szorongatva lépett beljebb, és becsukta maga mögött az ajtót. A tervem, ami nem sokkal ezelőtt még önzőnek tűnt, most egy jótékonysági céllal is bővült, megnyugtatva ezzel háborgó lelkiismeretemet. Ha közös bébiszitterkedésre fogom Petert és Julie-t, talán még valami jó is kisülhet a dologból. Peternek meg kell értenie, hogy a boldogsága a legfontosabb, és lényegtelen, hogy mások mit szólnak a döntéséhez, vagy hogy milyen hatással lehet a karrieremre. Eddig is voltak mélypontok, amiket megoldottunk. Ezt is megoldanánk. – Gyere, Jossie, csináljunk egy teát mindenkinek – fogtam bele a kivitelezésbe. Tudtam, hogy egyedül nem menne a végrehajtás, • 230 •

és azt is, hogy a nők jobbak az ilyen összeesküvés-elméletekben, mint mi férfiak, így szükségem volt egy bűntársra, akit jelenleg a húgom személyesített meg. – De én nem akarok teát inni… – Elnyomtam egy bosszús káromkodást, és összehúzott szemekkel néztem Jossie-ra, hogy megértse, húzzon azonnal a tűzhely mellé, mert beszédem van vele. Még jó, hogy színészként jó voltam az arcjátékban, így végül felfogta, mit is akarok. – Óóó! Ó, igen, persze, mégis csak szeretnék egy teát! – mosolyodott el angyali ártatlansággal, aztán utánam libegett a konyharészbe. Még elkaptam Peter gyanakvó pillantását, de megpróbáltam nem törődni vele. – Figyelj, hugi… – kezdtem suttogva, miközben hátat fordítottam a nappaliban helyet foglalóknak, és megfogadtam magamban, hogyha egyszer letelepült életmódot fogok folytatni, akkor sosem lesz nyitott konyhám. – Van egy tervem. – Vegyem rá Petert és Julie-t valami közös programra, hogy közelebb kerülhessenek egymáshoz – folytatta a gondolataimat Jossie anélkül, hogy egy szót ejtettem volna róluk. – Te meg mióta látsz a fejembe? – érdeklődtem, miközben megtöltöttem a vízforralót, és bekapcsoltam. – Egyszerű volt kitalálni – legyintett. Aztán az ujjait egyenként felemelve sorolni kezdte az érveit. – Először is, most értél haza egy utazásról, férfi vagy, otthon pedig vár egy szép lány. Egyértelmű, hogy a fél életedet odaadnád egy üres házért – kuncogott fel, én pedig majdnem kiejtettem a kezemből a teafilteres dobozt, és ismét elkönyveltem magamban, hogy Jossie mostanra túl felnőtt lett. – Másodszor, csak a hülye nem veszi észre azt, ami közöttük van – intett fejével észrevétlenül a nappaliban hagyott pár felé, akik épp heves szócsatát folytattak vagy a kosárlabdáról, vagy a baseballról – sosem • 231 •

értettem a sporthoz. – Harmadszor, Peter bácsi, bár a munkájához nagyon ért, ha érzelmekről van szó, mindent túlkomplikál, így muszáj besegítenünk neki egy kicsit. Kihagytam valamit? – pillantott rám. A szemeiben láttam, hogy magában mulat a helyzeten. – Azt hiszem, nem – morogtam oda neki, és mind a négy bögrébe tettem egy-egy koffeinmentes filtert. – Oké… Akkor… – vágott nagyon gondolkodó képet. – Elvihetném őket mondjuk várost nézni, mit szólsz? Közben majd megpróbálok láthatatlanná válni – tett egy olyan mozdulatot a kezével, amit a bűvészek szoktak, ha épp eltüntetős számot adtak elő. – Nagy vagy, hugi – nyomtam egy puszit a homlokára, aztán leforráztam a teát. Egy kis fémtálcára rápakoltam mindent, majd átvittem az egészet a nappaliba. Ezután igyekeztem nagyon ártatlan képpel végighallgatni, hogyan győzi meg Jossie Peteréket a városnézésről, és arról, hogy engem igazán kimerített az út, ezért sürgősen haza kell mennem pihenni. Néha szörnyen büszke voltam a testvéremre a talpraesettsége miatt. Alig bírtam ki, hogy ne áruljam el magam egy-egy mosollyal vagy hangos kuncogással, mikor Peter és Julie tiltakozásba kezdett, én pedig előre tudtam, hogy Jossie-nak úgyis lehetetlen nemet mondani. Alig tíz perc múlva már az ajtóban állva búcsúzkodtam, miközben Peter gyilkos tekintettel meredt rám – nagyot nyelve próbáltam meg magam felkészíteni arra, hogy a következő találkozásunkkor olyan fejmosást kapok, hogy azt megemlegetem, Jossie pedig mindentudó vigyorral az arcán jó szórakozást kívánt, amitől majdnem hasra estem a küszöbben kifelé menet.

• 232 •

Camilla: Ahogy egyedül maradtam a házban, hirtelen fogalmam sem volt, hogy mihez is kezdhetnék magammal. Ledőltem, de pár perc múlva rájöttem, hogy nem fogok tudni visszaaludni, így lementem a tévészobába, és bekapcsoltam a tévét. Körülbelül tíz perc után meg is untam, hogy majd minden adón megpróbálnak rám sózni valami vacakot reklámok vagy teleshopműsorok keretében. Végül felmentem a hálószobámba, fogtam az állványt, a vásznat és a festékeket, és több körben lecipeltem őket a hátsó kertbe. Olyan gyönyörűek voltak a virágok! A rózsaszirmok puhasága, mint a selyem, míg a levelek és a tövises, méregzöld szárak kegyetlen, mégis kecses méltósággal meredtek az ég felé. Nem számítottam rá, hogy hirtelen elkap az ihlet, egyszerűen csak vázlatokat akartam készíteni, de ezek az ellentétek – a szépség és a fájdalom, az ártatlanság és a gonoszság, a büszke hidegség és a puha forróság – azonnal elindított egy fantáziaképet a fejemben. Reszkető ujjakkal kevertem ki a festékeket, hogy aztán a kezem magától induljon útra az ecsettel a szűz vásznon. Vörös és zöld árnyalatok keveredtek íves, egymásba gabalyodó indaként. A szemem előtt szinte megmozdultak a vonalak, lágy ringásba kezdve szerelmeskedtek egymással, ahogyan az éjszaka én és Adam is tettük. Éreztem a testemet elöntő forróságot, de ez csak még gyorsabb munkára ösztönzött, mígnem az egymást kényeztető és kínzó szárak között megjelent egy női és egy férfi alak. Ahogy elkészültek az alapok, kimerülten próbáltam letenni a tartóállványra az ecsetet, de a kezem remegése miatt végül a földön kötött ki. Bosszúsan vettem fel, most már tényleg teljesen összekoszolva ezzel a tenyeremet.

• 233 •

– Fenébe… – tétován néztem körbe, de az egyetlen rongy a közelben maszatosabb volt, mint én, így a konyha és a csap mellett döntöttem inkább. Javában az ujjaimat sikáltam, amikor meghallottam az autó berregését odakintről. A szívem azonnali pam-pamba kezdett, holott még fogalmam sem volt róla, hogy tényleg Adam jött-e vissza. Próbáltam lenyugtatni magam, miközben az asztalhoz léptem, hogy egy papír törlőkendőben megtöröljem a kezemet. Épp ki akartam sietni az előszobába, mikor Adam megjelent az ajtóban. – Szia! – nyögtem ki, miközben próbáltam újraindítani az agyamat. Adam olyan tekintettel pillantott rám, amitől elakadt a lélegzetem. Mintha valami láthatatlan zsinór rántotta volna hozzám, három hatalmas lépéssel átszelte a konyhát, és mire észbe kaptam, az ajkai már az enyémeket falták. Józan eszem utolsó szikráit elvesztve még mindig kissé festékes kézzel kapaszkodtam bele a hófehér ingbe, hogy közelebb húzzam magamhoz. Az egész sokkal vadabb és szenvedélyesebb volt, mint tegnap éjszaka – mintha csak a festményem kelt volna életre. Téptük, martuk, érintettük egymást, ahol tudtuk. Valahol a tudatom egy hátsó szegletében hallottam az asztalról a földre eső tárgyakat, de nem igazán érdekeltek. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy végre valahogyan fedetlenné tegyem Adam mellkasát, és megkóstoljam. Éreztem a csípőmre fonódó határozott kezeket, amik hirtelen megemeltek, és én máris az asztallapon ültem. Lábaim automatikusan Adam dereka köré kulcsolódtak, ágyéka keményen nyomult az enyémhez. Mikor végre sikerült megbirkóznom a gombokkal, sóhajtozva csókoltam végig a kemény mellizmokat. Adam ujjai a nadrágomnál matattak, ezért egy pillanatra megemeltem a csípőm, hogy lehúzhasson rólam mindent. • 234 •

Szégyentelenül felnyögtem, mikor egy vad csókroham közben az ujjai végigsimítottak rajtam. Egymás ajkait faltuk, miközben belém hatolt, és azonnal felvettük a megfelelő ritmust. A zihálásunk hangja betöltötte az egész konyhát, és visszhangozva verődött vissza a falakról. Mintha hirtelen mindent ezerszeresen éreztem volna. Adam ujjai keményen markoltak a fenekembe, a nyakam hajlatába fúrta a fejét. Felnyögtem a gyönyörtől, miközben utoljára, mélyen belém lökte magát. Jó pár percig nem mozdultunk, csak egymásba kapaszkodva öleltük a másikat, aztán hirtelen – szinte túl hamar –, Adam magára hagyta a testemet, és felemelve a fejét, rám nézett. A tekintete mintha zavarodott lett volna, de nem értettem, hogy miért. – Sajnálom… – motyogta, miközben az arca meg a fülei kipirultak. Gyorsan megigazította a nadrágját, és hátrébb lépett egy fél lépést. – Mit? – összeszorult torokkal hunytam le egy pillanatra a szemeimet, hogy aztán összeszedve minden bátorságomat, ismét felnézzek a választ várva. – Hogy így letámadtalak… – sütötte le a pillantását. Hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. A viselkedése hirtelen olyan lett, mint egy bűnbánó kisfiúé, ami elég bizarr volt azok után, amit épp az előbb csináltunk. Önkéntelenül felkuncogtam, mire felkapta a fejét. – Mi az? – Semmi… – pirultam el én is. Furcsa érzés volt félig pőrén ülni egy asztalon, miközben beszélgetek valakivel. Mindig is szégyenlős voltam, ezért általában amint elmúlt a szeretkezés heve, azonnal bebújtam a takaró alá. De jelenleg nem volt hová elbújnom, és valamiért Adam elől nem is akartam elrejtőzni. – Én nem bánom, hogy letámadtál. Bár azért a tányérért kár volt… – pislantottam a föld felé, ahol ott hevertek az említett tányér maradványai. • 235 •

– Sajnálom – ismételte meg Adam még vörösebben. – Nem gond – mosolyogtam rá, majd előredőlve a számat az övére nyomtam. Aztán hirtelen bevillant egy gondolat, és a kezem automatikusan összébb húzta a blúzomat, ami fogalmam sem volt, mikor gombolódott ki félig. – A húgodék hol vannak? – Adam elvigyorodott, aztán a kezét az enyémre téve elhúzta azt a blúzomról. Benyúlt a vékony anyag alá, és tenyerével végigsimított a mellemen. Halk sóhaj hagyta el a számat, és mire válaszolt, már szinte el is felejtettem a kérdésemet. – Elmentek várost nézni, szóval… – húzta végig a mutatóujját a mellbimbómon, mire enyhén összerándultam. – …estig miénk az egész ház. – Önkéntelenül nyeltem egy nagyot, aztán kihívó mosoly kíséretében egy kézmozdulattal ellöktem magamtól. Összevont szemekkel, meglepetten nézett rám. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot ahhoz, amit ezután tettem, egyszerűen csak ösztönösen jött. El akartam csábítani. Hogy két ilyen kielégülés után harmadszorra is kívánjon… Ahogy leugrottam az asztalról, az ingem lejjebb csúszott a csípőmre – ez segített magabiztosabbnak tűnni. Megkerültem Adamet, és apró lépésekkel az ajtó felé indultam. – Szóval, a miénk a ház? – A kérdésem nem volt valódi kérdés, inkább csak megállapítás. Adam végigmért, de még mindig értetlenül. – És mihez kezdünk most? Esetleg tévézhetnénk… – vetettem fel az ötletet, és majdnem elnevettem magam a fintoron, ami végigfutott az arcán. – Tévézni akarsz? – hitetlenkedett. – Nem is tudom… Van jobb ötleted? – haraptam az alsó ajkamba, miközben elértem a konyha bejáratát. Nekitámaszkodtam a falnak, és próbáltam nem elveszíteni a határozottságomat. Ahogy Adam pillantása lézersugárként letapogatott, éreztem, hogy a vér az arcomba szalad. • 236 •

– Hát, akadna… – indult el felém, ahogyan vártam. – Akkor kapj el! – kacagtam fel, és kiperdülve az ajtón megindultam az emelet felé. Még hallottam a bosszús-nevetős kiáltást, miközben a lépcsőfokokat szeltem. A hálószobámhoz tartozó fürdőig jutottam, mikor Adam beért. Ahogy rám nézett, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy gazella, aki szembekerült az éhes oroszlánnal. Éreztem, ahogy az izgalom végigfut a testemen, miközben hátráltam a zuhanyzó felé. – Most megvagy! – ült ki a pimasz félmosoly az arcára. Felvontam a szemöldökömet, és egyik kezemet a hátam mögé tettem. – Igazán? – Hirtelen lekaptam a zuhanyt, és a rózsát Adamre irányítva elfordítottam a csapot. Az arca elé kapta a kezét, miközben méltatlankodó morgó hangot hallatott. Nevetve engedtem le a kezemet, ő pedig ázott ürgeként pislogott rám. – Gonosz vagy! – rázta meg a fejét. A vízcseppek szanaszét vetődtek, összefröcskölve ezzel engem is. – Hé! – töröltem meg az arcomat a kezemmel. – Mi az, nem tetszik? – rázta meg újra a fejét vigyorogva. – Azt hiszem, kénytelenek leszünk levenni ezeket a vizes ruhákat, nehogy megfázzunk… – vágott hirtelen nagyon elmélkedő arcot, és lecsúsztatta magáról az inget. Nagyot nyeltem, és a tekintetemet le nem véve róla, próbáltam visszaakasztani a zuhanyrózsát a helyére, de az kicsúszott a kezemből, és hangosan koppanva esett a padlócsempére. Ironikus volt, hogy én akartam elcsábítani őt, neki mégis hamarabb sikerült teljesen levennie a lábamról. – Úgy is megfázhatunk… – próbáltam meg egyenletesen lélegezni. – Talán felmelegíthetjük egymást. – Adam ajánlata kecsegtető volt. Miközben minden gátlás nélkül lehúzta magáról a csuromvizes farmert, én remegő ujjakkal próbáltam meg a gombokat rávenni • 237 •

arra, hogy kicsússzanak a nekik tervezett lyukból, de hirtelen úgy éreztem, vagy a gombok nőttek meg, vagy a lyukak mentek össze. Tétován vettem le magamról az ingemet, miközben zavartan sütöttem le a szemeimet. – Mi a baj? – Adam elém lépett, és az ujjai gyengéden simogatták az arcomat. – Semmi, csak… – kezdtem bele, de az igazság az volt, hogy magam sem tudtam, hogyan is folytatódik a mondat vége. Csak egy furcsa érzés futkározott minden porcikámban, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni. A karom kinyúlt Adam mellett, és behúzta a zuhanyzókabin ajtaját – ez egy kissé megnyugtatott. Mintha a szűk kis helyen Adammel kettesben már biztonságban lettem volna. – Semmi baj – mosolyodtam el, miközben a karomat Adam nyaka köré fontam, és az ajkaimat felkínáltam egy csókra. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak az zavar, hogy Julie-ék előbb jöhetnek haza, és rajtakapnak minket. Ez a gondolat furcsa mód megnyugtatott, és hagyta, hogy teljesen átadjam magam újra Adam csókjainak. Addig csókolóztunk a hideg csempének dőlve, míg remegni nem kezdtem. Ekkor Adam felemelte a földről a tust, és visszaakasztva a helyére, kellemesen meleg vizet kezdett folyatni ránk. Olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy észre sem vettem. Hol lassan és türelmesen, hol őrülten hajszolva az élvezetet szerettük egymást először a fürdőben, aztán mikor már tényleg fázni kezdtünk, a hálószobámban. Mire kimerülten már csak arra volt erőnk, hogy egymáshoz bújva, szótlanul feküdjünk, addigra délután lett. – Ez volt életem legszebb napja… – hallottam meg Adam hangját a fülem mellett. Halkan felkuncogtam. – Férfiak…

• 238 •

– Hé, nem csak a szex miatt – húzott magához még közelebb, mint egy rongybabát, és éreztem, ahogy mélyet szív a nyakam illatából. – Azért, mert veled lehettem. – Igazán? – fordultam hátra, amennyire tudtam, hogy a szemébe nézhessek. – Igazán – felelte komolyan, aztán a szája széle megrándult. – Bár be kell ismerjem, hogy a szex sem volt semmi – nevetett fel végül. Megjátszott bosszúsággal löktem oldalba a könyökömmel, aztán visszafeküdtem a párnára, és lehunytam a szemeimet. – Cam… – hallottam meg a halk suttogást a fülem mellett, és alig bírtam ki, hogy ne kuncogjak fel. – Cam… Haragszol rám? – éreztem, ahogy az egyik hajtincsemet megemeli, hogy aztán végigcirógassa vele az arcomat. Mikor az orromat csiklandozó érzés járta át, nem bírtam tovább, felnevettem, majd az öklömmel megdörzsöltem az árulóviszkető testrészt. Kaptam egy puszit a nyakamba, aztán Adam elégedett morgással húzott magához. A túl kényelmes és kellemes helyzetemnek köszönhetően csak hosszú percek után fogta fel az agyam a hangos dörrenést, de mikor eljutott a tudatomig, úgy ugrottam ki az ágyból, mintha bolha csípett volna belém. – Mi a…? – Adam döbbent tekintettel ült fel az ágyban, biztosan azt hitte, hogy elment a maradék kis eszem is. – Az eső… a festményem… – próbáltam meg elmagyarázni neki, míg pánikban magam köré tekertem az ágyról lerángatott takarót – a ruháim fele a konyhapadlón, míg a másik fele a fürdőszoba csempéin hevert valahol. Többször is megcsúsztam mezítláb, mire leértem a földszintre, a hátsó ajtót pedig úgy téptem fel, hogy csodaszámba ment, hogy nem szakadt ki keretestül.

• 239 •

Abban a pillanatban kezdett el istentelenül szakadni az eső, hogy egyik kezemmel megragadva a vásznat, a másikkal a takarót szorítva sprintelve elértem ismét az ajtót, és menedéket találtam odabent a festményemmel együtt. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy aztán bosszankodva morduljak fel kinézve az ajtó üvegén keresztül. – Camilla? – Hallottam meg Adam kérdő hangját a hátam mögül. – Eláztak a festékeim – fordultam felé lebiggyesztett szájjal. – Ó… majd… majd veszünk másikat – nézett rám tanácstalanul. – És az? – vette észre a kezemben tartott vásznat. – Ezt megmentettem – sóhajtottam fel. – Megnézhetem? – lépett közelebb érdeklődve. Nem tudtam, mitől is vagyok ennyire izgatott, vagy mitől félek, de a tenyerem izzadni kezdett, a szívem pedig a torkomba csúszott. – Én… Nem is tudom… Még nincs kész, és… – tiltakoztam erőtlenül, de látva az arcán átfutó csalódást, engedtem. – Rendben. Rendben, de ne röhögj ki! És ne hidd azt, hogy valami pszichopata vagyok, ezek csak jelképes motívumok… – haraptam be a számat, aztán Adam felé fordítottam a vásznat, és feljebb emeltem a mellkasomnak támasztva. Jó ideig nem mertem felnézni, mert féltem attól, hogy mit látnék az arcán, de végül nem húzhattam tovább a dolgot. Adam mosolyogva figyelt. – Ezt ma festetted? – kérdezte. Bólintottam. – Igazán gyönyörű. – Tényleg tetszik? – sütöttem le a szemem bizonytalanul. – Igen. Olyan szenvedélyes és buja – sétált elém Adam, és kivette a kezemből a képet. – Pont, mint te, ha igazán elengeded magad – nevetett fel halkan, miközben a dohányzóasztalkára fektette a vásznat. Egyre jobban elvörösödtem. – Viszont a lány tekintete… Ahogy a fiúra néz… Gyengéd és érzelmekkel teli. És a lábai… Olyan lágyan fonja a fiú csípőjére őket. Szerelmesek – pillantott rám egy másodpercre, • 240 •

aztán megköszörülte a torkát, és folytatta. – Az, hogy megsebzik egymást, az élet része, de tudják, hogy nem számít, mert bármilyen sebeket is ejt rajtuk a másik vagy a világ – mutatott ujjaival a rózsaindákra –, örökké szeretni fogják egymást. Jól látom? – érdeklődött, miközben én tátott szájjal bámultam rá. Ha akartam volna, sem tudtam volna válaszolni, az agyamra boruló rózsaszín ködtől egy értelmes gondolatom sem volt. Helyette hozzáléptem, és egy finom, apró csókot leheltem a szájára. – Ezt meg miért kaptam? – mosolygott rám csillogó szemekkel. Hirtelen úgy éreztem, ez a megfelelő időpont. Az esőcseppek, mintha azt a szót kopogták volna le a tetőn, és a szívem is már csendesen verte a ritmusát, de azt akartam, hogy Adam is hallja – kimondva, hangosan. Ujjaimat belesimítottam a dús, kusza tincsekbe, és vettem egy mély levegőt. – Azért, mert sze… – Sziasztoook! – Az ajtó hangosan kicsapódott, én pedig akkorát ugrottam ijedtemben, hogy azt egy szöcske is megirigyelhette volna. Újra átkozni kezdtem magamban a vihart – most azért, mert a hangja elnyomta az odakint leparkoló kocsi zaját. Esélyünk sem volt visszarohanni az emeletre, hogy a kínos jelenetet elkerüljük, így paradicsomvörössé válva vártam, hogy belém csapjon egy villám. Adam arca is feszült volt, várakozóan nézett rám még egy pillanatig, aztán megfordult, és a háta mögé tolt, mintha védeni próbálna a kíváncsi pillantások elől. – Ó, bocsi – torpant meg Julie a nappali bejáratánál elsőként, hogy aztán a többiek is sóbálvánnyá váljanak a háta mögött. – Nem tudtuk, hogy… öhm… elfoglaltak vagytok – motyogta, aztán gyorsan megragadta Jossie-t, és a vállánál fogva a konyha felé tolta – még hallottam a halk kuncogást, mielőtt eltűntek volna a szemeim elől. Peter zavart pillantással követte őket. • 241 •

– A francba! – mordult fel Adam, miközben én szűkölő hangot adva a vállának döntöttem a homlokomat. – Egyetértek – helyeseltem. Végre összeszedem a bátorságomat annyira, hogy szerelmi vallomást tegyek Adamnek, erre tessék... – Gyere, öltözzünk fel! – fogta meg Adam a kezemet, mire elkerekedtek a szemeim, aztán egy halk nyögés hagyta el a számat. – Jaj, ne… – Mi az? – A konyha… A konyhában van a ruháim fele. A rosszabbik fele… – gondoltam a bugyimra szégyenkezve. – Mostantól csak az ágyban vagyok hajlandó szeretkezni – jelentettem ki morcosan. – Mit gondolhat rólam most a húgod? – temettem a kezeimbe az arcomat. – Azt, hogy egy gyönyörű nő vagy, aki boldoggá tesz engem – ölelt magához Adam vigasztalóan. – Jossie okos lány. Na gyere! – húzott ismét az emelet felé. Miután felöltöztünk, együtt mentünk le a többiekhez. Ahogy vártam, Julie zavaróan vigyorogva figyelt minket egész idő alatt, Jossie is elejtett néhány, a korához nem illő megjegyzést, és még Peter is csendesen somolygott. Hogy a nadrágomat és a bugyimat hová tüntették, arra csak később derült fény, mikor a többiek átmentek tévézni, és Julie-val kettesben maradtunk. Kaján mosollyal az arcán előhúzta őket az egyik lenti szekrényrészből, ami Peter elől szolgált rejtekhelyként. Legalább egy ember nem látta… Miután összedobtunk mindenkinek egy-egy tál fagylaltot, mi is bevonultunk a többiek után a tálcákkal. Jossie és Adam épp a távirányítóért folytatott élethalálharcot, mivel ő és Peter egy kung-fu filmet akartak nézni, míg Jossie egy vígjátékot, amit már láttam vagy háromszor, de még mindig sikerült jókedvre derítenie. • 242 •

– Camilla, szólj már rá! – nézett rám segélykérően Jossie. Adam várakozóan megmerevedett várva, hogy mit reagálok. Letettem az asztalra a fagylaltot, aztán a veszekedők elé álltam. Az egyik kezemet Adam mellkasára simítottam, mire elakadt a lélegzete, aztán… A másik kezemmel hirtelen kikaptam a kezéből a távirányítót, és Jossie felé dobtam, aki azonnal reagálva el is kapta azt. – Áruló! – ragadott meg a derekamnál fogva Adam, és magával húzva engem is, lehuppant a kanapéra. – Bocsi, női szolidaritás – nevettem fel, majd elhelyezkedve az ölében, a filmre próbáltam koncentrálni. Adam Jossie segítségével megkaparintotta az egyik fagyikelyhet, és hol evett, hol engem etetett közben. Furcsa érzés fogott el, ami meglepően kellemes volt. Amilyen rosszul éreztem magam ebben a nagy és modern házban akkor, amikor ide menekültünk, annyira megnyugtatónak és hangulatosnak találtam ebben a pillanatban. Mintha mindig is összetartoztunk volna – nem csak Adam és én, hanem mi mindannyian, akik a szobában voltunk. Jossie-val úgy nevetgéltünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást, Peter és Julie, bár távolabb ültek egymástól, a pillantásaik elárulták őket. És Adam meg én… Biztos voltam benne, hogy az ő karjaiba teremtettem – Isten egy kősziklát ketté vágott, és most újra összetapasztotta. Minden egyes sejtünk pontosan illeszkedett a másikéhoz. A következő egy hét tökéletes volt. Sosem voltam még ennyire boldog és kiegyensúlyozott. Befejeztem a megkezdett festményemet, és újra nekiálltam a tönkretett kép megfestésének, most már úgy, hogy nem csak a fejemben volt egy modellem, hanem Adam ténylegesen is a rendelkezésemre állt. Délelőtt dolgoztunk, a délutánt Jossie-ékkal töltöttük, az estéket pedig végigszeretkeztük. Ha nem rózsaszín szemüvegen keresztül láttam volna az egész világot, • 243 •

valószínűleg éreztem volna előre, hogy az a világ rendje – legalábbis az én világomé biztosan –, hogy mikor a legboldogabb vagyok, akkor üssön be a krach. Adam vállának döntöttem a fejemet, és a kocsiablakon kibámulva figyeltem, ahogy a nap egyre feljebb emelkedik az égen. Bármennyire is szeretett volna még egy kis halasztást kérni, a munka nem várt tovább. Éppen azon gondolkoztam, mihez fogok egyedül kezdeni magammal – úgy megszoktam, hogy minden percben velem van –, mikor megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani a forgatásra. Julie-nak be kellett mennie a suliba a diplomamunkájáról konzultálni – Jossie is vele tartott –, de megígértette velem, hogy akitől csak tudok, szerzek autogramot, és mindent az elsőtől az utolsó másodpercig elmesélek majd este. Kicsit aggódtam, hogy útban leszek, de Adam végül elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy beszálljak vele az érte küldött autóba.

• 244 •

14. fejezet

Videó Ó, te jó ég, ó, te jó ég, ó te jó ég! Én és Leila csak ennyit tudtunk kinyögni, mikor megláttuk a filmet. Innen tölthetitek le: http://www.youtube.com/adamswansonsex, de igyekezzetek, mert valószínűleg, hamarosan úgyis leszedik. Ezek után még inkább akarok egy saját Adamet! Vááááh, ez egy félisten, és csak azért fél, mert létezik! *szerez egy felmosórongyot, és feltakarítja magát* (Részlet az adamswanson-net.blogspot.com egyik bejegyzéséből.)

Adam: – Biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? – Jossie ágyán ültem, a feje a lábaimon feküdt, és a haját birizgáltam. – Nyugodtan jöhetsz, ha van kedved. – Aprót rázott a fején, aztán lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy simogassam. Aggódva figyeltem a vonásait. Bár napközben vidámnak és mosolygósnak tűnt, amint kettesben maradtunk, elborult a kedve. Ő is pont olyan volt, mint én. Nem szeretett mások előtt szenvedni, ezért maszkot viselt, és csak néhány ember volt a világon, aki előtt fel merte fedni az érzéseit. Tudtam, hogy milyen nehéz és magányos dolog így élni, és nem akartam, hogy Jossie hasonlítson rám ebben. • 245 •

– Adam… – szólalt meg végül. – Igen? – Honvágyam van – ismerte be. Én már megszoktam az állandó utazgatást, hogy mindig más helyen élek, más emberek vesznek körbe, de ő az egész életét szinte egy helyen, és ami a legfontosabb: ugyanazon két ember mellett töltötte eddig. – Tudom, kicsim – hajoltam le, hogy egy puszit nyomjak a homlokára. – Susan néni azt mondta, hogy még egy-két hét… Csak tudod, olyan nehéz lesz elengedjelek megint – nevettem fel szomorúan. Jossie feltornázta magát ülő helyzetbe, és megölelt. – Nekem is nehéz lesz, csak… – motyogta a vállamba. – Csak hiányzik Susan néni és az otthonod. Persze, értem – toltam el magamtól, és rámosolyogtam. – És Ryan bácsi is… – váltak könnyessé a szemei. – Igen, tudom… – öleltem magamhoz újra. – Tudom… Biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? – kérdeztem meg ismét. – Nem, Julie megígérte, hogy megmutatja nekem a főiskolát. Arra gondoltam, hogy esetleg majd egyszer járhatnék én is ide… zenét tanulni… Ha nincs ellenedre… – pislogott fel rám félénkebben, mint azt tőle megszokhattam. Nem értettem, miért ez a hirtelen jött határozatlanság. – Miért lenne ellenemre? – néztem a szemébe. – Hát – sütötte le a szemeit, mintha valami rosszat tett volna –, tudom, hogy Susan néniék azt akarják, vagyis… – hirtelen összezavarodva harapta be a száját. – Susan néni azt akarja, hogy inkább valami olyan munkám legyen, ami… – egy pillanatra elgondolkozva elhallgatott – …komolyabb. Mint az orvos, ügyvéd, mérnök vagy valami ilyesmi.

• 246 •

– Szóval a színészet nem elég komoly? – vágtam komor képet, és majdnem elnevettem magam, mikor Jossie kézzel-lábbal tiltakozni kezdett. – Nem, nem, nem erről van szó! Csak tudod, ez a sok utazás, és sosincs elég időd, és… – kezdte magyarázni, miközben a kezeivel csapkodott az orrom előtt. Megfogtam a csuklóját, mielőtt a nagy lendületnek a szemem lesz az ára. – Nyugi, hugi! – vigyorogtam rá. – Eh… Még mindig át tudsz verni néha… – húzta fel az orrát egy pillanatra, aztán vett egy mély levegőt. – Szóval? – Mit szóval? – borzoltam össze a haját, mire dühösen fújt egyet. – Szóval, mit szólnál hozzá, ha én is a művészéletet választanám? – nyújtotta ki rám a nyelvét. – Az igazság az, hogy nem tudom – komolyodtam el. Elgondolkozva fogtam meg a kezeit, és játszani kezdtem az ujjaival. Túl nagy felelősség a húgom életéről dönteni. Fogalmam sem volt, hogyan csinálják ezt a szülők. Minden egyes nap olyan döntéseket hozni, amik egy másik ember életére kihatással vannak… Rémisztő. – Szeretném, ha olyasvalamit csinálnál, amit szeretsz. De azt is tudom, hogy milyen negatív oldala van annak, ha az ember művész. – Nyugi, nem akarok olyan híres lenni, mint te – nevetett fel Jossie, de az arcán láttam, hogy aggódik a válaszom miatt. – Csak épp énekelni szeretnék. – Annak is van negatív oldala, ha nem vagy túl híres. – Láttam már olyan zenészt, színészt, aki abba rokkant bele testileg és lelkileg, hogy nem tudta úgy megvalósítani önmagát, ahogyan szerette volna, és ez sem az a jövő volt, amit Jossie-nak szántam. – Átgondolom, rendben? Aztán megbeszéljük – mosolyogtam rá. Bólintott,

• 247 •

de láttam az arcán, hogy nem ez volt az a válasz, amire számított. – Biztos, hogy… – Igen, teljesen biztos, hogy nem akarok veletek menni a forgatásra – válaszolta meg a kérdést, amit ma már sokadszorra akartam feltenni. – Na, menj! – lökdösött le játékosan az ágyról. – Este találkozunk – intettem az ajtóból, aztán visszamentem a saját szobámba az új telefonomért. A kijelző halvány narancssárga fényben világítva jelezte, hogy SMS-em érkezett. Egy gyors olvasás és némi káromkodás után zsebre vágtam a mobilomat, aztán felkaptam az ágyról a napszemüvegemet. Legszívesebben azonnal töröltem volna az üzenetet, de úgy gondoltam, ha megtartom, talán a rendőrség számára jó bizonyíték lesz – már ha egyszer végre találnak valamit. A három rajongó a találkozón tisztázódott az ügy alól, mivel aznap érkeztek a városba, és egyébként az ország másik felén éltek. Peter azt mondta, hogy a stúdióban dolgozókat is lenyomozták, de nem találtak semmit, és ezzel le is zárta az ügyben folytatott beszélgetésünket. Reméltem, hogyha megtudja, hogy az új számomat is kinyomozta valaki, akkor ismét komolyabban veszi az ügyet. Nem értettem, hogy lehet ennyire nyugodt. Persze, azóta is testőrök vigyáztak ránk, így nem volt valószínű, hogy bárki is a közelünkbe jut, de ettől függetlenül nem volt túl jó érzés tudni, hogy van valahol a világon egy őrült, aki engem szemelt ki magának. Feltettem a baseballsapkámat, és öt perc múlva már az autóban ültem Camillával. A tekintete elrévedve figyelte a tájat, miközben az én szemeim őt fürkészték. Valamiért szerettem nézni őt. Szórakoztató volt – mint egy dokumentumfilm, ami arról szól, hogyan ismerhetném meg még jobban. Minden kis rezdülését érdekesnek találtam. Néha beleharapott az alsó ajkába, miközben elgondolkozott, és volt, hogy minden ok nélkül pír lepte el az arcát – ilyenkor szörnyen • 248 •

kíváncsi voltam, mi járhat a fejében. De az is tetszett, mikor valamin bosszankodott, és összeráncolta az orrát. Elég hamar megérkeztünk – amikor Camillával vagyok, repül az idő, még akkor is, ha nem csinálunk semmit, csak ülünk egymás mellett szótlanul. Ahogy megálltunk, a sofőr kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kisegítettem Camillát. Átfűztem a karomat a derekán, hogy mindenki lássa, hozzám tartozik, és ettől valami kellemes érzés futott fel a gyomromból kiindulva a torkomig. Annyira elmerültem ebben az érzésben, hogy először nem is hallottam, mit mond Camilla. – Tessék? – Az a két férfi olyan furcsán bámul… – pillantott féloldalasan a két díszletépítő-munkás felé, akik az egyik ház mellett álltak egy antik szekrény mellett. – Még sosem hoztam magammal senkit – vontam meg a vállam. – De a sofőr is figyelt – húzódott hozzám közelebb, mintha úgy nagyobb biztonságban lenne – ez megint csak jólesett. – Mert ma csodaszép vagy – nyomtam egy gyors puszit a halántékára, miközben a sminkes szoba felé vezettem, ahol a napot kellett kezdenem. Peter tegnap este odaadta a listát a mai teendőimről. Először smink és fodrász, aztán egy egyszerű beszélgetős jelenet a filmbeli „életem szerelmével”, végül pár jelenet a zöld háttér előtt, amihez szerencsére, nem volt túl sok szövegem. – Szia, Ste… – léptem be az ajtón, aztán hirtelen félbemaradt a mondatom. – Ó, hello! – Egy teljesen idegen férfi nézett velem szembe, aki, ha a sztereotípiák igazak voltak, a ruházata alapján biztosan a saját neméhez vonzódott. – Mi még azt hiszem, nem ismerjük egymást… – léptem közelebb, és felé nyújtottam a kezemet. – Adam Swanson, el sem hiszem… – fogta meg azonnal a kezemet. – Én… én vagyok az új fodrász. Georgie, Georgie Eldin. • 249 •

– Értem… Üdv itt! Stephanie-val történt valami? – érdeklődtem kíváncsian. – Az elődöm? – kérdezett vissza, miközben megrázta Cam kezét is. – Csak annyit tudok, hogy kirúgták, de nem szeretem a pletykálkodást, úgyhogy nem kérdeztem az okát. Én csak teszem a dolgomat – nyomott le a magasított székbe. A tükörből láttam, hogy Camilla némi tétovázás után leül hátul a kanapéra. A hajam belövése most sem tartott tovább, mint korábban, és nem is kellett panaszkodnom a minőség miatt, így megnyugodva törődtem bele a váltásba, miközben eldöntöttem, hogy Peternél azért rákérdezek arra, mi történt Steph-fel. Abban sem volt különbség, hogy a megszokott fecsegésáradat zúdult a nyakamba. Ahhoz képest, hogy Georgie nem szeretett pletykálkodni, nem volt egy fél perc sem, amíg csukva maradt volna a szája. Viszont azt észrevettem, hogy míg Stephanie inkább a kínos és negatív pletykákkal szórakoztatta magát, addig az új sminkesünk valahogy sokkal pozitívabban állt az emberekhez. – Kész is vagyunk! – csapta össze a kezét, majd megfordította velem a forgószéket, hogy Camilla is lásson. – Mit szólsz hozzá? Ne is mondd, látszik az arcodon! – nevetett fel. Camilla csillogó szemekkel és kipirulva bámult rám. – Akkor találkozunk legközelebb – vette le a nyakamból azt a köpenyt, amivel a ruhámat védte a különböző kencéktől. – Remélem, te is jössz, kedvesem – mosolygott Camillára. – Igaz, hogy kis szótlan vagy, de élvezet nézni az arcodon a munkám hatását. Na, menjetek, menjetek! Aztán nem csókolózni útközben, mert lejön a smink! – terelt ki minket az ajtón, miközben Cam még vörösebb lett. – Gyere! – fogtam meg a kezét. A gépezet kerekei jól működtek: mire kiértünk az épület elé, várt rám a megszokott golfkocsim. • 250 •

– Hmmm… – hümmögött Camilla elgondolkozva, miközben felült mellém hátra. – Mi az? – kérdeztem. – Ő is figyel – suttogta oda nekem hátrasandítva a golfautó vezetőjére. A húsz év körüli fiú azonnal elfordult, amint felé pillantottam. – Csak tetszel neki… Ha a helyében lennék, én is téged bámulnálak – kuncogtam fel. – Most is azt teszed – mosolygott Camilla, mire a nevetésem még hangosabb lett. – Nem tehetek róla. Szeretlek nézni – simítottam végig az arcán. – Én meg szeretem, ha nézel. De azt nem, ha mások bámulnak – húzta fel a lábait, és átkarolta őket. Olyan bosszúsan nézett maga elé, hogy kedvem támadt megcsókolni, és csak azért nem tettem, mert nem akartam az első nap magamra haragítani Georgie-t azzal, hogy figyelmen kívül hagyom az intését. A hosszú évek alatt már megtanultam, hogy azokkal az emberekkel, akik a háttérben dolgoznak, jobb jóban lenni. Ahogy megérkeztünk a helyszínre, rögtön tudtam, hogy valami gond van. Peter épp a rendezővel beszélt, és egyikük sem volt épp nyugodt. Kérdőn néztem rá, de csak intett, hogy várjak. – Valami gond van? – súgta Camilla felém. – Azt hiszem… Nem tudom… – Figyeltem Peter arcát, ahogy széles karmozdulatokkal próbál valamit megmagyarázni Joe-nak, és a türelmetlen feszültség egyre erősebben feszítette a mellkasomat. Annyira Pete-re koncentráltam, hogy egy pillanatra észre sem vettem Nicolette-et közeledni – vele lettek volna jeleneteim. Bosszús arccal egy szó nélkül viharzott el mellettem. Értetlenül bámultam utána. • 251 •

– Várj meg itt, jó? – kértem Camillát. Nem bírtam tovább, tudnom kellett, hogy mi történik. Odasétáltam a vitatkozókhoz, mire mindketten elhallgattak. – Valami gond van? – Joe intett a fejével Peter felé, mire ő átkarolta a vállamat, és arrébb terelt pár lépésnyit. – A Star TV körül támadt egy kis zűr. Leadtak egy videót, amit már visszaszereztünk, de néhány gyors kezű idióta feltöltötte a netre. Próbáljuk leszedni őket valahogyan, és természetesen per lesz az ügyből. Ezt nem hagyom annyiban! – feszültek meg Peter arcizmai. – Videó? Miféle videó? – néztem rá, mire a fülei kissé elvörösödtek, és a tekintetét elfordította az arcomról. – Nos, elég… kényes videó… Amin te és Camilla éppen… Nos, elég jól érzitek magatokat. Szeretkeztek az istenért! – tört ki belőle az értetlenséget látva rajtam. – Most csak hülyéskedsz, ugye? – vontam össze a szemöldökömet. – Ez nem jó vicc! – Bár viccelnék. Joe teljesen ki van akadva, ahogyan a producerek is. A te helyzetedben ilyesmiről filmet készíteni ostobaság volt, ugye tudod? – Miről beszélsz? Mi soha…! Mi nem! A francba, Peter, azt hiszed, hogy megkockáztatnám, hogy Camilla ilyen helyzetbe kerüljön? – tártam szét a kezeimet teljesen kétségbeesve. Fogalmam sem volt, hogy mondhatnám ezt el Camnek, ahogyan azt sem tudtam, milyen hatással lehet ez az ügy az életére, a családjára. A szüleit még nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy egyetlen épeszű anya és apa sem örülne annak, ha ilyesmi miatt kerülne reflektorfénybe a kicsi lánya. És Camilla… Ő olyan zárkózott és erkölcsös. Már így is túl sokat elnézett nekem a munkám miatt, de fogalmam sem volt, mik azok a határok, amiket túllépve végül úgyis elhagy. Idegesen túrtam a hajamba, miközben hátrapillantottam Camre. Kérdőn fürkészte az • 252 •

arcomat, és egyik lábáról a másikra toporgott zavartan. Ahogy körbepillantottam, észrevettem, hogy igaza volt, tényleg mindenki őt figyeli. És most már azt is tudtam, hogy miért. – Hé, most meg hová mész? – kiáltott utánam Peter, mikor szó nélkül elvágtattam Camilla felé. – Gyere! – ragadtam meg a karját, és magam után húztam. Láttam az arcán a riadtságot, de jelen pillanatban túl dühös és túl kétségbeesett voltam ahhoz, hogy higgadtan elmagyarázzam neki, mi is történt. – Te meg mit bámulsz? – ordítottam rá az egyik fiúra, aki épp ásványvizes palackokat cipelt, és végigmérte Camillát. – Adam…– Camilla hangja legalább olyan halovány volt, mint az arcszíne. – Majd elmondom – ígértem neki. – Csak most tűnjünk innen! – Golfautó nélkül valamivel hosszabb idő alatt értünk vissza a főépülethez, de csak akkor tudtam egy kicsit megnyugodni, amikor már kettesben voltunk az öltözőmben. – Hívok egy taxit, és hazamegyünk – közöltem, és már nyúltam a mobilomért, mikor kivágódott az ajtó. – Te meg mi a fenét képzelsz, fiú? – Peter arca paprikapiros volt. – Így is épp elég nagy a gond, te meg fogod magad, és elvágtatsz? Azt hiszed, hogy nem rúghatnak ki, csak mert te vagy Adam Swanson? Mert ha így hiszed, tévedsz! Ilyen közel állsz ahhoz, hogy úgy kivágjanak, hogy lábad sem éri a földet – mutatta az ujjai között a pár centis távolságot, miközben a szemei szikrákat szórtak. Idegesen engedtem el Camilla kezét, és közelebb léptem hozzá. – Tudod mit? Rúgjanak ki! Elegem van ebből az egészből! – ordítottam, mintha Pete tehetett volna mindenről. Tudtam, hogy ő csak jót akar, de jelen pillanatban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy végre mindenki békén hagyjon, és nyugodtan élhessek Camillával. • 253 •

Ez már túl sok volt – mintha az eddig néha összecsapó hullámok most végleg magukkal ragadtak volna a mélybe. Fuldokoltam, és csak arra vágytam, hogy végre kimászva a tengerből, szárazföld legyen a talpam alatt. – Ezt nem mondod komolyan… – Peter arcán a méreg helyét átvette a hitetlenkedés. – A színészet az életed. – Pedig most nagyon is azt érzem, hogy elég volt – szorultak ökölbe a kezeim. Most először merült fel bennem ez a gondolat, mégis olyan erősen tört rám, hogy legszívesebben azonnal felmondtam volna. – Jól van, előbb nyugodjunk le, aztán majd megbeszéljük… – enyhült meg Peter hangja. – Elintézek pár telefont, addig maradj itt, rendben? – fogta meg a vállamat. – Rendben? – kérdezte újra a makacs hallgatásomat látva. – Rendben – morogtam végül. – Helyes – bólintott, aztán Camillára nézett. – Légy szíves, ne hagyd, hogy elmenjen! – kérte. Nem láttam Cam reakcióját, de mivel Peter kissé megnyugodva hagyta el a szobát, így gondoltam, biztosan beleegyezett. – Adam… Mi történt? – jött a halk kérdés a hátam mögül. Fáradt sóhajjal túrtam a hajamba, aztán lerogytam a fal mellett lévő kanapéra. – Gyere ide… – nyújtottam ki Camilla felé a kezemet, majd mikor megfogta, lehúztam magam mellé. Vettem egy mély levegőt, de fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék neki. – Adam, kérlek, megijesztesz… – pillantott rám Cam könyörgően. – Csak egy percet adj, kérlek! – Szükségem volt egy kevés időre, hogy összeszedjem a gondolataimat és a bátorságomat. Amióta csak rátaláltam Camillára, attól rettegtem, hogy mikor fogom elveszíteni, • 254 •

és csak remélni tudtam, hogy nem most jött el ennek az ideje. – Nyilvánosságra került egy videó – szólaltam meg végül. – Fogalmam sincs, hogy tudták felvenni, és még én sem láttam. De… Figyelj rám, Peter elintézi majd, hogy leszedjék a netről, és hidd el, pár nap múlva már senki sem fog emlékezni rá – kíséreltem meg menteni a menthetőt, bár még magamnak is gyengének tűntek a próbálkozásaim. – Adam, miféle videóról beszélsz? – Camilla a szemeit az enyémekbe fúrta. Olyan ártatlan volt a tekintete… Legszívesebben laposra vertem volna azt a szemétládát, aki képes volt bemocskolni egy ilyen angyalt. – Egy szexvideóról, ami kettőnkről készült – nyögtem ki, és vártam, hogy Camilla mikor robban. Egy pillanatra elhalványodott a tekintete, aztán megremegett az alsó ajka. – Én… Nem tudom, hogy csinálták… – Szükségem van… levegőre – engedte el a kezemet Cam, és felpattant a kanapéról. Zavartan nézett körbe, aztán kisietett a szobából. Az ajtó csukódásának a hangja mintha ezerszeresére erősödött volna a fülemben. Csak mikor lepillantottam, akkor vettem észre, hogy remegnek az ujjaim. Olyan pánik öntött el, amilyet hónapokkal ezelőtt éreztem utoljára. Felálltam, mert úgy éreztem, ülve ös�szenyomódik a tüdőm, és nem kapok levegőt, de kiegyenesedve sem lett jobb a helyzet. Ha elvesztem Camillát… Ha az az ajtó örökre becsukódott… Zihálva próbáltam oxigénhez jutni. Éreztem, ahogy a szívem veszettül veri a mellkasomat, a kezemet rászorítottam, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy kiszakadjon belőlem. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, de mikor felnéztem, elmosódott előttem a kép – mintha rossz szemüveget vettem volna fel. – Adam! – hallottam egy hangot. Mély volt, és riadt. Megpróbáltam elmondani, hogy megfulladok, segítsen, de csak kétségbeesett, • 255 •

ziháló hang jött ki a torkomon. Ezután minden összefolyt. Mintha egy teljesen értelmetlen álomban lettem volna. Hangokat hallottam, de nem értettem, mit mondanak, éreztem, ahogy megérintenek, de nem tudtam tenni ellene. Kétségbeesetten igyekeztem felébredni, de a sötétség egyre inkább magába húzott. Itt a vég – ez nem lehet más. Ijesztő volt, fekete és mélységes. Magába akart szippantani, hogy összeroppantson, és hiába kapálóztam, hiába kiabáltam, erősebb volt, mint én. Halk szipogás rántott vissza a valóságba. Nem tudtam, honnan jön, de nem hagyott visszamerülni az öntudatlanságba. Nyögve nyitottam fel a szemeimet, és pislogni próbáltam a túl fehér, vakító fény miatt. – Adam? – A szipogó hang megszorította a kezemet, és fölém hajolt. Kellett pár másodperc, mire a körvonalak kiélesedtek, és a kép egésszé vált. – Camilla… Mi történt? – pillantottam körbe. A szoba, amiben feküdtem, ismeretlen volt. – Istenem, úgy megijedtem. – A szipogás zokogássá erősödött, és a könnyáztatta arc elrejtőzött a mellkasomat fedő takaróban. – Hé, semmi baj… – suttogtam, és felemeltem a kezemet, hogy megsimogassam a fejét. – Mi ez, infúzió? – fedeztem fel a csöveket. – Rossz… rosszul lettél – bicsaklott meg Camilla hangja a sírástól. – Nem kaptál levegőt, és… én azt hittem… Ó, Adam, soha többé ne csinálj ilyet velem! – A vékony ujjak úgy kapaszkodtak a vállamba, mintha mentőöv lenne a háborgó tenger közepén. – Sajnálom… – motyogtam. Párszor már történt velem ilyesmi, de sosem volt olyan súlyos, hogy kórházba kerüljek. Először akkor esett meg, amikor befejeztük a Sunrise első részét. Az egyik rajongói találkozón a testőrök nem figyeltek rendesen, a tömeg pedig akkora • 256 •

volt, hogy alig tudtam kimenekülni a közepéből. Sokáig halálfélelmem volt az esetet követően, és volt, mikor egy üres terem közepén is úgy éreztem, megfulladok. – Azt hittem, végleg elmész, és én… bepánikoltam. – Végleg? Elmenni? Miről beszélsz? – nézett fel rám Camilla a könnyektől homályos tekintettel. – A videóról. Hogy ez már túlment a határon, amit még el tudsz viselni miattam – szorult össze a torkom. – Ó, te ostoba! – nyögött fel. – Adam Swanson, olyan buta vagy… – kaptam egy óvatos csókot a számra, ami forrósággal öntött el. – Nem mész el? – kérdeztem. Hallani akartam a szájából, hogy biztos lehessek benne. – Persze hogy nem megyek el! Nem megyek sehová! – Olyan határozottan nézett rám, hogy szerettem volna hinni neki. – Ez a dolog… Fogalmam sincs, ki képes ilyen aljasságra, de… Nem nekünk kell szégyellnünk magunkat. Mi csak szeretjük egymást. Aki ezt nem érti meg, az nem érdekel. – Mit mondtál az előbb? – akadt el a lélegzetem. – Hogy nem megyek sehová – felelte értetlen arcot vágva Cam, de én nem erre voltam kíváncsi. – Nem, utána! – követeltem. Megjelent a gondolkodóránc a homlokán, aztán hirtelen elnyílt a szája. – Én… Azt mondtam, hogy szeretjük egymást – mondta ki újra bizonytalanabbul, mint az előbb. – Így van, ugye? – Részemről mindenképp – vágtam rá azonnal, és heves szívdobogással vártam a reakcióját. – Az jó, mert részemről is – bólintott a szemeimbe nézve, aztán lesütötte a tekintetét. – Tudom, hogy még nem mondtam… De… Én szeretlek – pillantott fel újra rám szégyenlős pírral az arcán. • 257 •

Felszabadult nevetés hagyta el a torkomat, hogy aztán vigyorrá halkuljon. – Gyere ide! – hívtam közelebb Camillát a tekintetemet az övébe fúrva. Óvatosan hajolt közelebb hozzám, hogy kissé megemelve a fejem, a számat az ajkaira nyomhassam. Camilla: A folyosó egyik legeldugottabb zugában guggoltam, és potyogtak a könnyeim. Ezernyi gondolat futott át az agyamon – mit gondolnak majd a szüleim, a tanáraim, a barátaim és a többi ember; hogyan fogok ezentúl bárki szemébe is belenézni úgy, hogy ne arra gondoljak először: biztosan ő is látta azt a nyomorult videót. Megaláztak, mintha meztelenül kilöktek volna az utcára egy csomó ember elé, akik kedvükre nézegethettek. Hiába mondta Adam, hogy Peter majd intézkedik, tudtam, mit jelent felkerülni az internetre. Mindig lesz legalább egy olyan ember, aki lementette magának azt az átkozott videót, és van olyan nyomorult és becstelen, hogy feltegye valahová. Sosem fog teljesen eltűnni, nem fog megsemmisülni, mintha sosem lett volna. Először meg sem hallottam a hangzavart, annyira elmerültem az önsajnálatban és a félelmeimben. Mikor meghallottam a mentő szirénáját, hirtelen magamhoz tértem. Az arcomat megtörölve másztam elő a sarokból, hogy megnézzem, mi történt. Csak akkor rémültem meg, amikor arra a folyosóra értem, ahol Adamet hagytam. Emberek gyülekeztek a szobája előtt, és sutyorogva figyelték, mi történik odabent. Rohanni kezdtem a tömegen át. Nem érdekelt, kinek az oldalába szaladt bele a könyököm, vagy kinek a lábára tapostam rá – a lényeg az volt, hogy eljussak Adamig. • 258 •

Látni, ahogy a földön fekszik elszürkült arccal, miközben a levegőt kapkodja, olyan volt, mintha hirtelen egy mély kútba taszítottak volna. Jó pár percig nem tudtam mást tenni, csak álltam, görcsösen ökölbe szorított kezekkel, és figyeltem, ahogyan a mentősök beadnak neki valamit, és oxigénmaszkot tesznek az orra elé. Mikor felemelték a hordággyal, csak akkor fogtam fel, hogy el akarják vinni. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, belekapaszkodtam az egyik mentős karjába, és hisztérikusan követeltem, hogy vigyenek magukkal engem is. Peter volt az, aki végül leszedett a férfiról, és lenyugtatott azzal, hogy Adam után visz autóval. Egész úton rettegve szorítottam az ülés szélét, és hiába magyarázta Peter, hogy ez csak egy pánikroham, ami elmúlik, és nem lesz semmi gond, nem hittem neki, míg a saját szememmel nem láttam újra Adamet. Peter elintézte, hogy azonnal bemehessek hozzá, azon a címen, hogy a „menyasszonya” vagyok, így az ágya mellett ültem, míg fel nem ébredt. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni, valahogy most tudatosult bennem, hogy tényleg el is veszíthetem Adamet. Nem azért, mert rám un és elhagy, hanem mert az élet olyan törékeny és múlandó. Ez szörnyen ijesztő gondolat volt. Talán ezért is mondtam meg neki pont most. Mert megfogadtam, hogy nem hagyom többé elúszni a pillanatot, hátha soha nem tér majd vissza. Azt akartam, hogy tudja, nagyon is viszonzom az érzéseit. Mindennél jobban szeretem őt. Annyira, hogy bármit hajlandó vagyok elviselni miatta, akár még az emberek lenéző, megbotránkozó vagy kéjesen vizslató pillantásait is. Nem számít, mert az ilyen emberek nem érdemlik meg, hogy foglalkozzunk a véleményükkel. – Héhéhé, te meg mit csinálsz? – nyomtam vissza Adamet az ágyra úgy két órával azután, hogy magához tért. • 259 •

– Fel kell öltöznöm. Köpenyben mégsem mehetek ki az utcára… – nézett körbe, valószínűleg a ruhái után kutatva. – Nem mész sehová, amíg az orvos azt nem mondja, hogy mehetsz! – A hangom ellentmondást nem tűrő volt. Adam sóhajtott egyet, aztán megadva magát ellazultak a tagjai. – Elfelejtettem egy pillanatra, hogy milyen anyáskodó vagy – vigyorgott rám. – Ha nem vigyázol, még a végén kipróbálom a párnával a fojtogatós gyilkossági módszert – húztam el a számat. – Már megint az erőszak… – szorított magához közelebb, hogy aztán a fülembe suttoghasson. – Tényleg csodálom, hogy még nem vetted elő az ostorodat – kuncogott halkan. – Még megtehetem, ha nem fogadsz szót – nyomtam egy puszit a nyakára, aztán visszahúzódtam. Épp időben, mert kinyílt az ajtó, és Jossie lépett be rajta Peterrel és Julie-val a nyomában. Jossie egy pillanatra megállt a küszöbön – az arcán furcsa érzelmek futottak végig –, aztán megperdült, és kirohant a szobából. Csak a gyors reflexeimnek köszönhetően tudtam visszatartani Adamet attól, hogy talpra álljon. – Utána kell mennem! – ellenkezett most erőteljesebben, mint az előbb. – Nem, te szépen fekve maradsz, és majd én megyek utána – indultam az ajtó felé. – Kérlek, vigyázzatok rá, és ha fel akarna kelni, engedélyezem a könnyebb fizikai erőszakot – mosolyogtam Peterékre, aztán becsuktam magam mögött a szoba ajtaját. Tétovázva néztem körbe, hogy merre is induljak. Jobbra a büfé volt, balra valami kihalt folyosó, ami felett egy tábla azt hirdette, erre található a Kötöző 1. és Kötöző 2. nevezetű szoba. Végül balra indultam, nem hittem, hogy egy magányra vágyó tinédzser a nyüzsgő büfét választaná elfojtott érzései kiadására. • 260 •

Mikor megláttam Jossie-t az egyik betegszállító szék mellett kuporogni a földön, megálltam egy pillanatra. Alig ismertem, ezért fogalmam sem volt, mit is kéne mondanom egy ilyen helyzetben, és féltem, hogy a női együttérzés nem lesz elég. Végül vettem egy mély lélegzetet, elszámoltam háromig, aztán kifújva újra elindultam. – Szia! – ültem le mellé a földre. Nem nézett rám, csak a combjait átölelve bámult maga elé. Sóhajtottam egyet, aztán én is felhúztam a lábaimat, és köréjük fontam a karom. Jó pár percig csak üldögéltünk csendben, és már kezdtem azt hinni, hogy ezt jól elszúrtam, mikor meghallottam Jossie halk hangját magam mellől. – Azt hittem, hogy őt is elvesztem. Hiába mondta Peter, hogy csak semmiség. – Tudom, én is így voltam ezzel – ismertem be. – De semmi baja – mosolyodtam el halványan. – Annyira megrémültem – rázkódott meg Jossie válla. Azonnal feltérdeltem, és magamhoz húztam. Belekapaszkodott a karomba, és bármennyire is nem voltam hozzászokva, ez az ölelés teljesen ösztönösen és természetesen jött. – Semmi baj, most már minden rendben – simogattam Jossie hátát, míg meg nem nyugodott egy kissé. – Ez olyan nehéz… – motyogta Jossie még mindig hozzám bújva. – Mikor anyu meghalt… én… nem is emlékszem rá. Csak hallottam azt a sok mesét róla. Hiányzott, de az teljesen más, mint amit most érzek. Ryan bácsi itt volt mellettem, amióta az eszemet tudom. – Hirtelen felkuncogott, én pedig értetlenül figyeltem a hangulatváltozást. – Ötévesen rávettem Susan nénit, hogy hadd süssek a Télapónak süteményt, de nem hagytam, hogy segítsen, mert teljesen magamtól akartam elkészíteni – csak a sütőbe tette be ő, nehogy megégessem magam. És olyan kőkeményre és sósra sikerült, • 261 •

hogy még a kutya sem akarta megenni – nevetett fel ismét kicsit hangosabban. – Aztán este Ryan bácsi beöltözött Télapó-jelmezbe, én meg elé tettem azt a hatalmas tálcát… Szegény alig tudta elrágni a sütiket, mégis bekebelezte a felét, mert én ott ültem előtte, és lelkesen vártam, hogy ízlik-e neki. – Ez igazán kedves volt tőle. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó ember volt – húztam végig az ujjaimat újra és újra a világosbarna tincseken. – Igen, igen az volt – helyeselt Jossie szipogva. – De ez még semmi! Szegény Ryan bácsi egész éjszaka rosszul volt a sütiktől – persze, én csak később tudtam meg, hogy amiatt. Aztán másnap a karácsonyi ebédnél, mikor az egész család összegyűlt, az volt az első, hogy megkínáltam a maradék sütiből. – Ó, szegény… – fintorodtam el. – És mit csinált? – Hát, ahelyett, hogy visszautasított volna – hiszen már tudta, hogy milyen borzalmasan sikerült –, hogy ne bántson meg, és nehogy rájöjjek, hogy előző nap ő volt a Télapó-ruhában, megint evett belőle – Jossie egyszerre nevetett és sírt. Felemeltem a kezem, és kidörzsöltem egy könnycseppet a szemem sarkából, mielőtt még az arcomon végigfolyhatott volna. – Ez igazán szép emlék. – Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy ő nevelt fel – húzódott el tőlem Jossie, és megtörölte a szemeit. – Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle – rázta meg a fejét. – És ha Adammel is történne valami… – megborzongott csakúgy, mint én. – Nem fog. Majd én vigyázok rá – ígértem. – Örülök, hogy vagy neki – mosolygott rám. – Azt hiszem, megelőlegezem neked a sógornői címet – vigyorgott rám még mindig könnyektől csillogó szemekkel. • 262 •

– Jaj – temettem az arcomat a kezeimbe elvörösödve. – Csak nehogy Adam előtt is mondd ezt, mert még frászt kap, és elmenekül. – Nem olyan ijedős – húzta ki magát büszkén Jossie. – Vagy te nem szeretnél ilyesmit? – Milyesmit? – nyújtottam ki a lábaimat, mert már kezdtek elzsibbadni. – Hát, esküvőt, férjet, gyerekeket… Tudod, amit általában a nők szoktak – vonta meg a vállát, miközben a zsebeit kezdte tapogatni. Elővettem egy zsebkendőt, és felé nyújtottam. – Kösz – vette át. – Szóval? – követelte a választ, miután kifújta az orrát. – De, persze, szeretnék, de nem is tudom… Még nem gondolkoztam ezen. Vagyis… – kissé összezavarodva pislogtam Jossie-ra. – Ez így nem igaz, gondoltam már rá, csak nem túl komolyan. Adammel csak rövid ideje ismerjük egymást, és nem tudom, ő mit akar. – Szerintem, az élet rövid, és nincs miért várni – fejtette ki a nézeteit Jossie. – Szereted, ő is szeret, akkor meg? – hirtelen furcsa fény gyulladt a szemében, aztán felpattant a földről. – Na, de majd én kezembe veszem a dolgot! – csapta össze a két tenyerét. – Mi? Nem, ne! – tápászkodtam fel én is, és riadtan figyeltem, ahogyan elindul visszafelé a folyosón. – De hát, miért ne? Ha ti ilyen kis tehetetlenek vagytok, kell valaki, aki elrugdos titeket az oltárig. Én pedig épp megfelelő vagyok rá, hogy Adam fülébe sugdossak, és a helyes útra tereljem – felelte határozottan. Örültem, hogy sikerült összeszednie magát, de az megrémisztett, hogy az új életcélja, ami ennyire feldobta, az pont a jövőmmel volt kapcsolatos. – Azt hiszem, ha a zenélés nem jön be, akkor házasságközvetítő leszek – tervezgetett magában. – Peterrel és Julie-val is olyan mókás… Még fogalmuk sincs róla, de már a hálómban vannak mindketten – vigyorgott rám elégedetten. • 263 •

– Szerencsétlenek – sóhajtottam fel, és próbáltam nem gondolni rá, hogy Jossie nekünk szövi a következő hálót. Mikor beléptünk a kórterembe, minden fej felénk fordult, Adam pedig aggodalmasan fürkészte Jossie arcát. – Igen, igen, kiborultam, de most már minden oké – forgatta meg a szemeit Jossie, és az ágyhoz sétált. – De ha még egyszer ilyesmit csinálsz, én esküszöm, hogy… – szorította össze az ajkait, aztán óvatosan megölelte Adamet. – Sajnálom, hogy a frászt hoztam rád – motyogta Adam, miközben Jossie válla fölött hálásan rám mosolygott. Adam orvosi engedéllyel másnap délelőtt már hazamehetett, így Peter autóval jött értünk. Szakemberekkel megkerestette, és eltávolíttatta a miniatűr kamerákat. Azt mondta, hogy nem volt túl sok, de sajnos, a konyhában és a fürdőszobában lévő pont rossz helyen volt. Leszedette a kínos videót azokról az oldalakról, amiken megtalálta őket – arról, hogy hány oldalon nem akadt rá, nem tudhattunk, de igyekeztem nem is törődni vele –, és elmondta, hogy a stúdió pert indított az ellen a tévéadó ellen, ami először leadta a videót. Azt hittem, hogy ettől majd egy kicsit jobb lesz, de tévedtem. Kellemetlenül éreztem magam abban a házban, és valahányszor rám pillantott valaki, arra gondoltam, hogy biztosan azért, mert látott a neten. Ilyenkor mindig úgy éreztem magam, mint azokban a rémálmokban, amikben az utcán, az iskolában vagy más nyilvános helyen rádöbben az ember, hogy teljesen meztelen. Próbáltam úgy is felfogni ezt, mint egy rossz álmot, ami nem számít, mert úgyis felébredek belőle. Számomra a valóságot most azok a pillanatok jelentették, amiket Adammel tölthettem, a többiről pedig igyekeztem nem tudomást venni. A konyhában készítettem pár szendvicset, aztán felfelé indultam az emeletre. Még láttam Jossie-t beslisszolni a szobájába – biztosan • 264 •

nem akart zavarni minket Adammel. A mellkasommal megtámasztottam a tálcát, miközben az egyik kezemmel megpróbáltam anélkül kinyitni az ajtót, hogy az étel a földön kötne ki. Adam épp letette a mobilját, mikor beléptem a szobába. Komor képet vágott, de mikor észrevett, megpróbálta leplezni. A tálcát az éjjeliszekrényre raktam, aztán leültem mellé az ágyra. – Ki volt az? – érdeklődtem. – Ez csak… egy ismerős – próbált kitérni a válasz elől. Összeráncolt homlokkal néztem rá, mire fáradtan felsóhajtott. – Hoztál enni? – pislantott a tányérok felé, kitérve a válaszadás elől. – Csak néhány szendvics… – dőltem hátra az ágyon, és az egyik tányért átadtam Adamnek. – Ma vacsorára főzök neked valami finomat, mit szólsz? – ajánlottam fel. Hümmögve lenyelte a szájában lévő falatot, aztán visszatette a kenyeret a többi szendvics mellé. – Lehet, hogy ma későn érek haza. El kell intéznem valamit… – De pihenned kéne! – tiltakoztam azonnal. – Ha valami munkával kapcsolatos dolog, akkor majd Peter elintézi. – Ez… magánügy – evett egy újabb harapásnyit Adam az ételből. – Az előbbi hívással kapcsolatos? – pillantottam az ágyán heverő mobilra. – Ne foglalkozzunk most ezzel – rázta meg a fejét. – Egy harapást? – nyújtotta felém a szendvicset. Tétovázva nyitottam ki a számat. Nem tetszett, hogy Adam nem mondja el, hová megy, és mi volt ez a titokzatos telefonhívás. Ha nem bíztam volna benne százszázalékosan, arra gondolhattam volna, hogy valami nővel találkozik, de ez kizárt volt. Adam nem az a típus, aki a trófeákra hajtott volna. Láttam rajta, hogy úgysem fogja elmondani, ezért megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez így van jól. Végül is, attól, hogy együtt van valakivel az ember, nem kell mindent megosztania a másikkal. • 265 •

Mindenkinek szüksége van egy kis térre, amibe a másik nem mászik bele. Nekem ilyen volt a festés, Adamnek meg a színészet. Ha magányra volt szükségem, hogy dolgozzak, akkor békén hagyott, én pedig elnéztem neki a színészettel együtt járó terheket. Délután, mikor átöltözött és elindult, a gyomrom felcsúszott a torkomba. Mosolyogva megcsókolt, aztán magamra hagyott. Az ablakból láttam, hogy nem a sofőrrel és a bérelt autóval megy, hanem a sajátjával. Lementem a konyhába, és megpróbáltam kiverni a fejemből a negatív gondolatokat – Adam rosszulléte óta még jobban féltem attól, hogy elveszítem, de nem hagyhattam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam. Végül is, bármennyire szerettem volna, nem tarthattam folyton a szoknyám mellett, és bura alá sem rakhattam. Az egyetlen, amit tehettem, hogy elfogadtam az élet játékszabályait és kiszámíthatatlanságát. Szerencsére a lányok kitalálták, hogy társasozzunk, így jó időre le voltak foglalva a gondolataim. Egészen addig észre sem vettem, hogy besötétedett, amíg Jossie el nem nyomta az első ásítását. – Hány óra van? – kérdeztem, miután rájöttem, hogy a karórámat fent hagytam az emeleti fürdőszoba polcán. – Hamarosan éjfél – válaszolt Julie. – Mindjárt jövök – nyomtam térdre magam, aztán nagy nehezen felálltam a földről. A szobámban az éjjeliszekrényen volt a mobilom, de nem kaptam semmilyen üzenetet Adamtől. Igaz, hogy mondta, hogy későn jön, de fogalmam sem volt róla, hogy mi számít későnek. Az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt – odakint koromsötét volt, mintha valaki még a csillagok fényét is kioltotta volna. Gyorsan benyomtam Adam számát, és addig csörgettem az új mobilját, amíg csak fel nem vette a hangposta, akkor letettem, és újra próbálkoztam, de mindhiába. • 266 •

Julie és Jossie már aludni készültek, és felvették a pizsamájukat, de én nem mertem átöltözni. A rossz érzés egyre inkább átvette felettem az uralmat, és csak azért nem engedtem át magam a pániknak, hogy Jossie ne ijedjen meg. Nem akartam, hogy az én félelmeim másra is frászt hozzanak, mert nem tudtam még magam sem eldönteni, hogy van alapjuk vagy sem. Ha egy átlagemberről lett volna szó, valószínűleg nem borultam volna ki attól, hogy késik pár órát – bár amilyen aggodalmaskodó voltam, még ez sem biztos –, de így, hogy Adam élete amúgy is kalandfilmbe illő volt az újságírók, rajongók és egyéb őrültek miatt, nem tudtam nyugodtan kivárni, amíg hazaérkezik. Amint Jossie ágyba bújt, lehuppantam a nappali kanapéjára, és idegesen keresgéltem Peter számát a telefonomban. – Valami baj van? – ült le mellém Julie. Már másodszorra pörgettem végig a névlistát, de nem emlékeztem, hogy a Barátokhoz vagy az Ismerősökhöz soroltam-e Petert, és hogy csak a keresztnevét írtam-e be vagy a vezetéknevét is. Nyűgösen dörzsöltem meg a szememet, és egy hajszál választott el attól, hogy a fáradtságtól sírva fakadjak. Az utóbbi két nap – a videó, Adam rosszulléte és most az eltűnése – teljesen leszívta az összes energiámat. – Adam olyan furcsa volt délelőtt, és még mindig nem jött haza. Aggódom, és fel akartam hívni Petert, de nem találom azt a hülye számot a telefonomban! – fakadtam ki. – Tessék – nyújtotta át Julie a nadrágzsebéből előhalászott telefont. – Gyorshívóra van állítva, csak nyomd be az egyes gombot, aztán a hívást. – Kösz Jule, istennő vagy! – mosolyogtam rá halványan, aztán végrehajtottam az utasításait. Csak egy csörgést kellett kivárnom – Peter azonnal felvette, és a hangja izgatottnak tűnt. – Julie? • 267 •

– Nem, nem, Camilla vagyok – szólaltam meg. – Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, csak… Nem tudod véletlenül, hogy Adam jól van-e? – Hogyhogy én nem tudom-e? Nem otthon kéne lennie veled? – hallottam Peter hangján, ahogy a Julie miatti izgatottság hirtelen átvált idegeskedésbe. – De igen, én kértem is, hogy maradjon, de nem kötözhetem az ágyhoz – feleltem kissé én is csípősebben, mint akartam. Így is már fájt a fejem a stressztől, nem volt szükségem arra, hogy valaki ok nélkül leszúrjon olyasmi miatt, ami ellen úgysem tehettem volna semmit. – Azt mondta, hogy dolga van, későn jön, de még mindig nem ért haza. Gondoltam, hátha te beszéltél vele, vagy tudsz valamit a dologról… – Nem tudok semmit. Mindjárt felhívom a testőröket. Amint beszéltem velük, visszahívlak – nyomta ki a hívást Peter köszönés nélkül. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, miközben Julie-val némán szuggeráltuk a telefont – abban a pillanatban, ahogy meghallottam a beállított csengőhangom első taktusát, már emeltem is a fülemhez. – Igen? – Adam azt mondta a testőröknek, hogy ne kövessék, és egyedül ment el. Azok a barmok, most is ott állnak a nyaraló kapuja előtt – morogta Peter. Éreztem a hangján, hogy nagyon dühös, de nem tudtam eldönteni, hogy a biztonsági emberekre vagy Adamre. – Azonnal ott vagyok. – Peter válasza csak még inkább megerősítette bennem azt az érzést, hogy aggódnom kell. Ahogy megszakadt a vonal, felpattantam, és tétován tettem két lépést a nappalit és a kijáratot összekötő előtér felé, de megtorpantam, mikor rájöttem, hogy ha el is indulnék keresni Adamet, fogalmam sincs róla, merre kezdhetném. • 268 •

– Hé, hová mész? – sietett utánam Julie, és kérdő-aggódó tekintettel nézett rám. – Nem tudom… Csak… Ideges vagyok, és úgy érzem, hogy valamit tennem kéne – toporogtam az ajtóban. – Peter ismeri Adamet, bízd rá! – fogta meg a karomat nyugtatóan. – Most pedig nézz rám, és vegyél egy mély levegőt! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. Julie határozottsága elérte, hogy visszaüljek a kanapéra. Próbáltam továbbra is rendesen lélegezni, és nem törődni a percek múlásával. Mikor fél óra múlva kinyílt az ajtó, felpattantam, és azonnal az érkező elé siettem. Peter épp az esőcseppeket törölgette a kabátjáról, mikor kiértem – eddig észre sem vettem, hogy odakint esik. – Na jó, nyugodj meg, és mondd el rendesen, mi történt! – szólalt meg Peter, miután egyszer már teljesen érthetetlenül elhadartam neki az egészet. – Valaki felhívta Adamet reggel, miután hazahoztál minket. Nem mondta meg, ki volt, és láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Aztán közölte, hogy délután el kell mennie, és előfordulhat, hogy későn ér haza. Igazából lehet, hogy nincs is semmi baj, csak én túlzom el a dolgot – nevettem fel enyhe hisztérikus felhanggal. – Csak még nem hívott, és hiába csörgetem, nem veszi fel, és… – És nem tudod, ki hívta? Nem hallottál biztosan semmit? – tette a kezeit a vállaimra Peter, és kutatóan a szemeimbe nézett, mintha csak így akarta volna kihipnotizálni belőlem a választ. – Nem, én már akkor értem a szobába, miután letette a… – kezdtem, aztán felvillant előttem a ma reggel pár képe – ahogy Jossie épp beoson a szobájába, mikor felérek a lépcsőn… – Várj egy kicsit… – húztam ki magam a kezei alól. Minden magyarázat nélkül siettem fel a lépcsőkön, egyenesen Jossie szobájához. • 269 •

Halkan kopogtam, de semmi válasz nem érkezett, így lenyomtam a kilincset, és bementem. – Jossie… – ültem le az ágya szélére. Békésen aludt, és bár sajnáltam felébreszteni, mégis óvatosan megérintettem az arcát. – Hé, Jossie, ébresztő… – Mmm… Mi van? – dörzsölte meg a szemét, és nagyot nyújtózkodott. – Valami baj van? – Figyelj rám egy kicsit – simítottam ki egy tincset az arcából. – Délelőtt kihallgattad Adam telefonbeszélgetését? – Láttam Jossie arcán az azonnali védekező reakciót, ezért gyorsan folytattam. – Nem baj, ha hallgatóztál! Tudnom kell, hogy kivel beszélt Adam! Nagyon fontos! – Valami baj van? – kérdezte, miközben a pupillái kitágultak a riadalomtól. – Adam? Hol van Adam? – Semmi baj – próbáltam megnyugodni egy kicsit, hogy ne izgassam fel túlságosan Jossie-t is. – Csak mondd el, mit hallottál, és minden rendben lesz, ígérem! – Valami Stephanie-val beszélt. Azt mondta, hogy felmegy hozzá délután. Ennyit hallottam. – Köszönöm – mosolyogtam rá. – Most aludj, tényleg nincs semmi gond – füllentettem. Nem tudom, hogy mennyire hitt nekem, de hagyta, hogy betakarjam, és nem állított meg, mikor elhagytam a szobáját. Julie és Peter a lépcső aljában vártak engem, miközben remegő lábakkal megpróbáltam leesés nélkül lemenni hozzájuk. – Stephanie-val találkozott – feleltem a ki nem mondott kérdésükre, és láttam a tekintetükben, hogy pont arra gondolnak, amire én is. – Te tudod, hol lakik, igaz? – néztem Peterre. Láttam, hogy Julie arca megrándul, de ebben a pillanatban nem tudtam az érzelmeivel foglalkozni. • 270 •

– Igen, tudom. Indulok – fordult a kijárat felé Peter. – Én is megyek – kaptam le a fogasról a kabátomat és a táskámat. – És ne mondd, hogy maradjak, mert csak felesleges időhúzás lenne! – vetettem közbe, mikor Peter tiltakozásra nyitotta a száját. – Rendben, gyere! – egyezett bele. – Te vigyázz Jossie-ra! – kértem Julie-t. – Hívlak, amint tudok valamit – ígértem, aztán Peter után siettem, aki már az autó mellett állt, és kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Gyorsan beszálltam, mielőtt bőrig áztam volna. Hosszú percekig csendben ültünk, miközben idegesen rágtam a számat, aztán nem bírtam tovább. – Szerinted baj van? – Nem tudom – markolt rá a kormányra Peter. – Te ismered Stephanie-t… – pillantottam felé. Az arca gondterhelt volt, és úgy láttam, mintha tépelődne valamin. – Azt hittem, hogy ismerem, de… – megrázta a fejét, és beletaposott a gázba. – De? – próbáltam meg kiszedni belőle, amit tud. – Szakítottam vele, és elintéztem, hogy kirúgják a forgatásról – vallotta be. Kissé döbbenten fürkésztem a komornak tűnő vonásokat. Igaz, hogy rövid ideje ismertem Petert, de nem olyasvalakinek tűnt, aki ok nélkül keresztbetesz egy nőnek, akire ráunt, és akitől meg akar szabadulni. – Miért? – Gyanús volt az a betöréses eset, és észrevettem, hogy az üzleti papírjaim között kotorászik. Kérdőre vontam, és… Nem tudom bizonyítani, hogy ő volt, aki besúgóként dolgozott az újságíróknak és paparazzóknak, de... Úgy gondoltam, az lesz a legbiztosabb, ha eltávolítom Adam közeléből. • 271 •

– De úgy érzed, hogy igazad van, ugye? Hogy tényleg ő volt… – Igen – kanyarodott le az egyik bekötőútra, miközben a sebességmérő mutatója még feljebb kúszott a műszerfalon. – És a zaklató? Ő küldte a leveleket és az SMS-eket is? – Nem… Azt nem hinném… – rázta meg a fejét Peter bizonytalanul. – Szerintem csak a fizetését akarta kiegészíteni azzal, hogy eladott pár információt Adamről. A válasz nem nyugtatott meg igazán. Mire beértünk a városba, már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben sikítottam volna, és ezt csak fokozta, hogy amint lakott területre értünk, Peter lassított. – Nem mehetnénk gyorsabban? – doboltam a lábammal türelmetlenül. Éjfél elmúlt, és alig pár ember járt az utcán, valamint autót sem lehetett sokat látni itt a külvárosi részen. – Azzal nem segítünk Adamnek, ha feltekeredünk az egyik tűzcsapra. Különben is, mindjárt ott vagyunk. Ne aggódj! – pillantott rám vezetés közben. – Könnyű mondani… – morogtam, miközben fázósan összefontam magam előtt a karjaimat. Peter egy gombnyomással beindította a fűtést. Végül körülbelül öt perc múlva fékeztünk le egy bérház előtt, valami számomra ismeretlen utcában a külváros legszélén. Nem volt valami jó környék, ezért amint kiszálltunk az autóból, azonnal szorosan Peter nyomába szegődtem, és imádkozni kezdtem valami felsőbb hatalomhoz, hogy ne fussunk bele egyetlen sötét alakba se – remélve, hogy Adam se találkozott eggyel sem. A lift persze rossz volt, így egy örökkévalóságig tartott, mire felértünk a hatodik emeletre. A három ajtó közül Peter a jobb szélsőhöz lépett, és hangosan kopogni kezdett – odabentről hallottam valami motoszkálást. • 272 •

– Hallom, hogy itthon vagy, nyisd ki! – követelte Peter. Pár pillanatig csend volt, aztán meghallottam Steph hangját. – Menj a fenébe! – Nyisd ki azonnal! – jött rá a válasz kissé emelt hangon Petertől. Láttam rajta, hogy még vissza is fogja magát, csak hogy ne üvöltsön. – Hol van Adam? – Újabb csend következett, aztán a kulcs elfordult a zárban. – Eltűnt? – jelent meg Stephanie feje az ajtórésben. – Ne játszd itt nekem a hülyét! – lökte be az ajtót Peter. – Tudjuk, hogy ide jött, mit tettél vele? – Csak akkor vettem észre, hogy Steph hálóingben van, miután beléptem a lakásba Peter után. Tétován toporogva megálltam az előszobában, miközben ő végigtrappolta az egész lakást, benézve minden egyes helyiségbe. Stephanie álmos és dühös arccal várta, hogy visszaérjen. – Na, most már hiszel nekem? – vetette oda gúnyosan. – Mit hittél, hogy bezártam a szekrénybe, vagy betettem az ágy alá? – Hol van? – állt meg Peter közvetlenül előtte. – Itt volt délután, aztán elment. Alig fél órát maradt. Hogy most hol van, arról fogalmam sincs. Azt hittem, hogy téged keres majd meg először… – vonta meg a vállát Steph. – Miért keresne meg engem? – ráncolta össze a homlokát Peter. – Mert elmondtam neki az igazat. Elmondtam, hogy azért rúgattál ki, mert rájöttem, hogy te adod ki őt az újságíróknak – nézett egyenesen a barna szemekbe Stephanie, miközben nekem a döbbenettől elakadt a lélegzetem.

• 273 •

15. fejezet

Bizalom Adam Swanson eltűnése riadalmat keltett a rajongók körében. Napok óta semmit sem tudni róla, miközben a sajtóban különböző rémhírek jelentek meg a haláláról, de arról is cikkeztek, hogy a stúdió így akarja felkelteni a figyelmet a Sunrise második része iránt. Hogy mi az igazság, próbáljuk kideríteni. A rajongók addig is nyugodjanak meg, nem hisszük, hogy Adam halálát ilyen könnyű lenne eltitkolni. Ha igaz lenne, valószínűleg már az egész világ tudna róla. (Részlet a FallingStars című magazinból.)

Adam: Akaratlanul meg-megremegtem, ahogy az esőtől átázott ruhákban kuporogtam a padon. Biztos voltam benne, hogy most senki sem ismerne fel, de ez érdekelt a legkevésbé. Arra sem igazán emlékeztem, hogy hol álltam meg a kocsival, mielőtt a viharban kiszálltam volna. Az egyetlen, ami pillanatnyilag kitöltötte minden gondolatomat és majd szétfeszítette a fejem, az, hogy elárultak. Ha már abban az emberben sem bízhatok, akit az apámnak tartottam, akkor kire számíthatnék… Beletúrtam a hajamba, és legszívesebben ordítottam volna, • 274 •

akár egy hároméves. Ehelyett csak ültem csendben, és hagytam, hogy az esővíz szarrá áztasson – pont olyanná, amilyen az életem is volt. Mikor Stephanie elmondta, mit tud Peterről, először a szemébe nevettem. Hogy is hihettem volna el, hogy az egész életem hazugságon alapszik… Aztán elővette azokat a papírokat, nekem pedig még mindig az járt a fejemben, hogy ez lehetetlen. Igaz, hogy amiket az orrom alá dugott, eredeti rendőrségi aktáknak látszottak, de ki tudja, mire képes egy elhagyott nő. Aztán megmutatta az újságcikket is a fényképpel… Az, hogy Peter kiadott a hiénáknak, iszonyúan fájt, de semmi sem volt ahhoz képest, hogy elvette tőlem azt, akit szerettem, aztán csalárd módon átvette a helyét – mint egy gonosz és kegyetlen tréfa egy tragikomédiában. Próbáltam kifogásokat keresni: Stephanie mindent meghamisított; az a fickó a képen csak nagyon hasonlít Peterre, és véletlenül a névrokona is; egy másik dimenzióba kerültem, ahol az egész világ kifordult a sarkaiból, és rám borult róla minden, hogy maga alá temessen. Az idegösszeomlás szülte azt a kacajt, amit a szél magával vitt, hogy hirdesse, amit nem sikerült elérniük a paparazziknak és az őrült rajongóknak, azt elérte a saját menedzserem. A tenyerembe temettem az arcomat, és fogalmam sincs, meddig ültem így a sötétségben. Lépések zaja zavart fel végül az önsajnálatból, de csak akkor mozdultam meg, amikor egy borízű hangot hallottam a fejem felett. – Hé, haver, van egy cigid? – Egy szakadt csöves állt felettem vöröslő orral, és ködös tekintettel várta a válaszomat. – Nem dohányzom, sajnálom – nyögtem ki rekedt hangon, aztán felálltam, és elsiettem. Próbáltam rájönni, merre is hagyhattam a kocsimat, de egyszerűen nem emlékeztem rá. Körbejártam kétszer is a park környékét – végül feladtam. Máskor ilyen esetben azonnal • 275 •

Petert hívtam volna, hogy segítsen, de most nem tehettem. Összeránduló gyomorral álltam meg az egyik fa tövében, ahogy ez eszembe jutott, de csak öklendeztem, hiszen tegnap dél óta semmit sem ettem. Mikor egy kicsit jobban lettem, gyalog indultam neki, aztán fogtam egy taxit a belváros környékén. Szerencsére, a tárcámat nem hagytam a kocsiban, a kabátzsebemben maradt. Már jócskán a délelőttben járhattunk, mikor megérkeztem a nyaralóhoz. Az őr először nem is ismert fel, majd sűrű bocsánatkérések közepette engedett át a kapun. Ahogy a taxi behajtott a ház elé, észrevettem a rendőrautót. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy Camilla valószínűleg frászt kapott, amiért egy egész éjszakára eltűntem. Ahogy kiszálltam, azonnal nyílt is az ajtó. Még fel sem fogtam, és Camilla már a nyakamba vetette magát. – Uramisten, jól vagy? Minden rendben? Megsérültél? – vette a két keze közé az arcomat, és olyan rémült pillantással nézett rám, hogy mindenről megfeledkeztem. – Nem sérültem meg – feleltem az utolsó kérdésére, mivel az első kettőre fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Hogy jól vagyok és minden rendben? Fizikailag igen, de egyébként… – Hol voltál? Mi a fene történt? – Hirtelen megmerevedtem, mikor megláttam az ajtóban Petert. Még az sem érdekelt, hogy ott áll mellette a két rendőr. Lefejtettem magamról Cam kezeit, és öles léptekkel a verandához mentem. – Tudom, hogy mit gondolsz, fiú, de hadd magyarázzam meg! – hallottam Peter hangját, de nem érdekelt. Az öklöm automatikusan lendült előre, ő pedig még csak nem is védekezett. – Eresszenek! – sziszegtem. A két rendőr azonnal lefogta a karjaimat. Hallottam, ahogy Camilla megpróbál csitítani, ezért erőt vettem magamon. Mélyeket lélegeztem, és az izmaim ellazultak. • 276 •

– Engedjék el, nem történt semmi – Peter az álkapcsát tapogatva intett a rendőröknek. – Nekem te ne tegyél szívességet! – csattantam fel idegesen. Éreztem, ahogy az engem tartó kezek elengednek, nagy önuralmamba telt, hogy ne essek neki megint Peternek – csak és kizárólag Camilla jelenléte tartott vissza. – Hogy tehetted ezt? – néztem a sötétbarna szemekbe, miközben Cam mellém ért, és nyugtatóan megérintette a karomat. – Tudom, hogy mit mondott Stephanie, de nem igaz! – Peter tekintete olyan tisztának tűnt, hogy egy pillanatra meginogtam. – Hadd magyarázzam meg, kérlek! Ennyi azt hiszem, jár nekem… – Rendben – bólintottam. Próbáltam lehiggadni, hogy tiszta fejjel hallgathassam meg az ő szemszögéből a dolgokat, de csak azért tettem, mert még mindig reménykedtem benne, hogy tévedek. – Kapsz két percet. – Esküszöm, hogy nem én adtalak ki az újságíróknak. Pont azért rúgtam ki Stephanie-t az életünkből és a stúdióból, mert arra gyanakodtam, hogy ő volt az. Valószínűleg, azért volt együtt velem, mert így könnyebben szerezhetett információkat rólad. Szörnyen sajnálom, az én hibám, hogy a közeledbe került, de ha tudtam volna… Én soha nem ártanék neked! – tárta szét a karját bocsánatkérően, és a tekintetében életemben először láttam kétségbeesést, de most először éreztem azt is, hogy ez nem tud meghatni. – Teszek az újságírókra, és teszek a paparazzikra! – szűrtem a fogaim között. Attól féltem, hogy ha rendesen kinyitom a számat, akkor ordítani fogok. – Nem érdekel, ha te árultál el! Ezt… Ezt még meg tudnám bocsátani – szorultak ökölbe a kezeim. – Nem értem, fiú… – vonta össze a szemöldökét Peter. • 277 •

– Mesélj az apámról! – léptem közelebb hozzá egy lépésnyit, és kihívóan fúrtam a tekintetemet az övébe. Elsápadt, és megrándult az egyik arcizma. – Nem tudom, hogy miről… – kezdte, aztán becsukta a száját, és megszakítva a szemkontaktust velem lehajtotta a fejét. – Szerintem nagyon is tudod, nem igaz? – Beszéljük ezt meg odabent – kérte, aztán a rendőrökre pillantott. Fél perc alatt lerázta őket – persze, biztosan kínos lett volna arról beszélni előttük, hogy mit is tett –, aztán beterelt minket a nappaliba. Camilla végig belém kapaszkodott – nem tudtam eldönteni, hogy azért, hogy visszatartson, vagy azért, mert még mindig zaklatott és támaszt keres mellettem. – Mi történt? – jelent meg Julie és Jossie a nappali bejáratában. Láttam Jossie arcán is az aggodalmat, és elszégyelltem magam az éjszakai kimaradásom miatt. Ahogy végignéztem magamon, rájöttem, hogy elég pocsékul festhetek. – Semmi bajom – próbáltam megnyugtatni. – De most menjetek fel! – Julie-ra pillantottam, aki szerencsére, azonnal fogta az adást. Nem akartam, hogy Jossie is végighallgassa ezt a beszélgetést. Amint eltűntek, Peterre néztem. Még mindig lehajtott fejjel állt, mintha nem tudna a szemembe nézni. Nem csodáltam… Ha igaz, amit megtudtam, akkor gyötörje csak a lelkiismeret-furdalás! – Hallgatlak! – A hangomtól összerezzent egy kissé, aztán lassan rám nézett. – Mit mondott Stephanie? – kérdezte halk hangon. Hirtelen a düh újabb hulláma szaladt végig rajtam. – Lényegtelen, hogy mit mondott! Én az igazat akarom! Tőled!

• 278 •

– El akartam mondani… Amint egy kicsit nagyobb leszel, és megérted… – túrt bele Peter a hajába, és az ujjai megmarkolták a sötét tincseket. – És még huszonhárom évesen sem voltam elég nagy? – mordultam fel. Camilla tétován nézett hol rám, hol Peterre, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy miről is beszélünk. Gondolkoztam azon, hogy felküldöm őt is az emeletre, de önző módon szükségem volt arra, hogy most mellettem legyen. – Nem akartalak elveszíteni, hát nem érted? – nézett rám Peter elkínzott arccal. – Olyan, mintha a fiam lennél… – Ne! – kinyúltam felé, mintha meg akarnám ragadni a torkát, de aztán a kezem visszahullott magam mellé. – Soha többé ne merészeld ezt mondani! Nem a te fiad vagyok! – Tudom… De pont úgy szeretlek, mintha az lennél. – Szeretsz? – hitetlenkedve szakadt ki belőlem a kérdés egy keserű nevetés kíséretében. – Azok után, hogy megölted az apámat, és egész életemben hazudtál nekem, van képed azt mondani, hogy szeretsz? – Hallottam, ahogy Camilla tüdejében bennakadt a levegő, miközben Peter leroskadt a kanapéra. – Az egy baleset volt… Egy szörnyű baleset… – hajtotta a fejét a tenyerébe. – Még fiatal voltam, akkor kezdtem dolgozni, és életem első ügyfelének próbáltam összehozni telefonon egy szerződést. Ez volt a nagy lehetőségem. Marie, a feleségem rám szólt, hogy ne telefonáljak vezetés közben, de… Hallgatnom kellett volna rá… Nem figyeltem oda, és az apád egyszer csak kijött elénk a kereszteződésben. Ha tehettem volna… meghaltam volna helyette és… Marie helyett… – láttam, ahogy rázkódik a válla. Az egyik felem, amelyikben még mindig élt a szeretet iránta, oda akart menni hozzá, hogy azt

• 279 •

mondja, megbocsátható, amit tett, de a másik, amelyik az apám gyilkosát látta, megkeményítette a szívem. – Aztán? Mi történt aztán? – követeltem a folytatást kíméletlenül. Peter felnézett rám – a szemei könnyben úsztak. Próbáltam tartani magam, ezért Camillára pillantottam – elsápadva nézett vissza rám, és láttam a vonásain a döbbenetet. – Mikor kimásztam a kocsiból… Marie már halott volt, de… az apád… Rólad beszélt végig, és a kislányáról, aki még meg sem született – remegett meg Peter keze, ezért összefonta az ujjait. – Ott voltam mellette, mikor… – Egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán újra rám nézett. – Láttalak titeket a temetésen, és úgy éreztem, segítenem kell. Muszáj. Arra gondoltam, hogy névtelenül pénzt küldök, de aztán újra és újra felétek vettem az irányt. Figyeltelek titeket… Az édesanyád gömbölyödő pocakját… Téged… És rájöttem, hogy milyen okos és tehetséges vagy – mosolyodott el keserűen, és mintha egy pillanatra reményt láttam volna az arcán, hogy talán visszamosolygok, mint mindig. Nem tettem. A vonásai megfeszültek, aztán folytatta. – Eldöntöttem, hogy másképp segítek. Hogy nem csak pénzt adok, hanem támogatlak mindenben, amiben tudlak. Ezért mentem oda hozzátok aznap a városban. – Aztán hosszú éveken keresztül hazudtál nekem. Megjátszottad, hogy segíteni akarsz, hogy mindenben számíthatok rád. Az apámként néztem fel rád! – Éreztem, ahogy a csomó a gyomromból megint elindul felfelé, ezért vennem kellett pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak. – Azért csináltad, hogy bosszút állj, ahogy Stephanie mondta, ismerd be! – Bosszút? – kerekedtek el a szemei. Hányingerem volt attól, ahogy megjátssza magát. És én már majdnem megsajnáltam. Mekkora egy idióta vagyok! – Miről beszélsz, kölyök? • 280 •

– Tudod, jobb színész vagy, mint én – húztam el a számat gúnyosan. – Marie-ról beszélek, miatta csináltad, nem? A feleséged miatt! Ez az egész „segíteni akartam rajtatok” szöveg csak egy humbug. Arra vártál, hogy mikor csinálhatsz ki! Minél magasabbra juttatsz, annál nagyobbat tudok bukni, ugye? – próbáltam nyugodt és hideg hangon beszélni, de hatalmas erőfeszítésembe telt nem kimutatni, hogy mennyire ideges vagyok. – Te megőrültél! – hördült fel Peter. – Miért állnék bosszút rajtatok Marie miatt? – Mert ha nincs az apám, még mindig élne. Vagy legalábbis, így hiszed… – Az egész az én hibám volt. Sosem okoltam mást a baleset miatt! – állt fel Peter a kanapéról. Camilla ujjai szorosabban markolták a felkaromat, mintha csak megérezte volna, hogy egy kitörésre váró vulkán szunnyad bennem, amiből bármikor kirobbanhat a forró láva. – A balesetet nem csinálhatom vissza, és igen, hazudtam neked, de soha, hallod, soha nem tettem olyasmit, amivel árthattam volna. És nem én vagyok a spicli. Adam… Kérlek… – Úgy hőköltem hátra az érintése elől, mintha az ujjai helyén tüzes vas lett volna. – Takarodj! – sziszegtem. – Adam… – Félrefordítottam a fejemet. Hallottam a tétova lépéseket, aztán pedig az ajtó csukódását. Úgy éreztem, a lábaim nem bírják tovább tartani a súlyomat. Camilla után kaptam, és magamhoz öleltem – mintha ő lett volna a tartóoszlop, ami segít talpon maradni. – Jól van, semmi baj… Minden rendben lesz… – hallottam a fülem mellett a susogást, és éreztem a finom ujjak simogatását a hajamban. – Gyere, le kell ezeket vennünk… – Nem igazán fogtam fel, hogy mi történik, egyszerűen csak hagytam, hogy Camilla azt tegyen • 281 •

velem, amit akar. Felvezetett az emeletre, aztán levette rólam a vizes ruhákat, és ágyba fektetett. Szólni akartam neki, hogy ne hagyjon magamra, de mielőtt megtehettem volna, mellém bújt. A fejemet a mellkasához szorítottam, és csak bámultam kábultan a felsőjén lévő virágok elmosódott mintáját. Hálás voltam, amiért nem faggat semmiről. Nem tudtam volna most elmondani, mit érzek, mert mintha az elmúlt éjszaka bennem kavargó érzésvihart kiszippantotta volna egy fekete lyuk, és nem hagyott volna mást, csak az érzelemmentes fásultságot. Akkor tértem magamhoz valamennyire, mikor Camilla mocorogni kezdett. Nem emlékeztem rá, hogy egyáltalán megmozdultunk-e az elmúlt pár órában. Szédelegve emeltem fel a fejemet, és ránéztem – kutakodó, aggódó pillantás nézett vissza. – Elzsibbadtál? – kérdeztem, majd megköszörültem a torkomat, mert a hangom túl karcosnak tűnt. – Nem – rázott aprót a fején. – Hozzak valamit enni? – Ha megéheztél, persze… – vettem le a kezem a derekáról, hogy felülhessen. – Én nem vagyok éhes, de neked korgott a gyomrod az előbb… – pirult el, mintha csak ő produkált volna ilyen teljesen természetes hangot. – Fel sem tűnt – vallottam be. Csak most éreztem a szorítást a gyomrom tájékán, hogy Cam felhozta a témát. – Adam… – Camilla végigsimított az arcomon, aztán felsóhajtott. – Készítek valamit… – Biztos voltam benne, hogy eredetileg nem így folytatódott volna a mondata, de nem szóltam. Még egy ideig semmi komoly dologról nem akartam beszélni senkivel – az ételtéma pedig pont megfelelt ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet arról, amire nem akartam gondolni. • 282 •

Az egész délutánt az ágyon kuporogva búskomorságban töltöttem. Camilla hol velem volt, hol a többiekkel, attól függően, hogy magányra vagy ölelésre vágytam-e. Egyszer Jossie is benézett – neki semmit sem mondtunk a történtekről –, de nem bírta sokáig elviselni a pokróchangulatomat. Nem tudtam volna elmesélni neki, hogy mi történt. Ő is nagyon kedvelte Petert. Épp most vesztette el azt a férfit, akit az apjának tekintett, semmi szükség nem volt arra, hogy egy másik, számára kedves embertől is meg kelljen válnia. Nem tudom, hogy fogadta volna a hírt… Ahogyan arról sem volt fogalmam, mihez kezdhetnénk ezek után. Az igazság az volt, hogy annyira függtem nem csak érzelmileg, hanem minden egyéb szempontból is Petertől, hogy nem tudtam, mit csinálhatnék nélküle. Azt sem tudtam, mikor kell bemennem legközelebb dolgozni, vagy hogy van-e valami egyéb kötelezettségem a hétre, aminek eleget kéne tennem. Mindig Peter volt az, aki figyelmeztetett ezekre. Bosszúsan elővettem a telefonomat, és felhívtam pár embert – köztük a rendezőt és néhány asszisztenst –, hogy megmutassam, egyedül is menni fog, aztán a harmadik hívás után eszembe jutott valami, és úgy éreztem, a földhöz vágom a készüléket. Rájöttem, hogy pont úgy viselkedem, mint egy dacos kölyök, aki csak azért is megmutatja az apjának, hogy képes az önálló életre. A fejemre húztam a takarómat, és nem mozdultam, csak bámultam bele a sötétbe. Tudtam, hogy a lehető leghamarabb keresnem kell egy új menedzsert, de meggyőztem magam, hogy még várhatok egy napot – talán egy hetet is – vele. Képek pörögtek a szemeim előtt, és bármennyire csak az édesapámra akartam emlékezni, folyton bekúszott egy másik arc a gondolataimba. Nem értettem, hogy tudta magát Peter ennyi ideig megjátszani. Gyerekként ő volt az, • 283 •

aki ha elestem, és felhorzsoltam a térdemet, megvigasztalt, aki ott ült mellettem, és fogta a kezemet, mikor anyu… Összeszorult a torkom, és próbáltam visszanyelni a könnyeket, amik folyton-folyvást ki akartak törni. Cam velem aludt aznap éjszaka, és még azért sem szólt egy szót sem, hogy minden apróság miatt morogtam vele. Nem őt akartam bántani, egyszerűen senkivel nem voltam képes más hangnemben beszélni, és bármennyire is lelkiismeret-furdalásom volt, amiért rajta csattan az ostor, nem tudtam visszafogni magam. Dühösen felmordultam, amikor valaki hirtelen lerántotta rólam a takarót. Már harmadik napja sajnáltam és utáltam magam. Az egyik pillanatban úgy éreztem, az én életem a legpocsékabb a világon, és azt sem értettem, minek létezem egyáltalán. Az egész világot egy hatalmas hazugságbuboréknak láttam, amibe kipukkanásakor belefullad az ember. Aztán pedig undorodtam magamtól, amiért ennyire elhagytam magam olyan valaki miatt, aki meg sem érdemelte, hogy gondoljak rá, és azokat bántottam, akiket nem akartam. – Gyerünk, felkelni! – hallottam meg Camilla hangját. – Hagyjál, még alszom… – dünnyögtem neki, és belefúrtam a fejem a párnába. – Adam, kelj fel! Most! – A parancsoló hang elhagyta a szobát, amikor rájött, hogy nem reagálok rá. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán hagytam, hogy a megváltó álom újra rátelepedjen az agyamra. A hirtelen rám zúduló jéghideg víztől felordítottam, és azonnal talpra ugrottam. – Mi a jófenét csinálsz? – csattantam fel, miközben a már lassan három napja rajtam lévő pólót rázogattam, ami világoskékből sötétkékké ázott szét. • 284 •

– Jó reggelt! – mosolygott rám Camilla úgy, mintha semmi sem történt volna. – Gondoltam, itt az ideje egy fürdésnek, és mivel te nem akartál kimászni az ágyból, idejött a fürdő… – vonta meg a vállát, és a kezében lévő üres kancsót letette az ágy végébe. – Te teljesen megvesztél… – törölgettem még mindig magam. Egyáltalán nem voltam jó kedvemben, és nem értettem, miért kell csesztetni. Csak egyedül akartam maradni, és aludni. Nem lehet ezt megérteni? – Lehet… Ha ez kell ahhoz, hogy végre magadhoz térj… – lépett a szekrényhez Camilla, és turkálni kezdett benne. Idegesített, hogy ennyire nyugodt, mikor én úgy éreztem, hogy majd szétrobbanok a bennem összegyűlt feszültségtől. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! – De, igen, van. Ha továbbra is velem akarsz élni, akkor nagyon is van! Egyfelől, bármennyire is szeretlek, elviselhetetlen a szagod – húzta fel az orrát. – Másfelől, a modorod még elviselhetetlenebb – nyomott a kezembe egy törülközőt és pár ruhadarabot. – Szóval, irány a fürdőszoba, aztán lent várlak a reggelivel! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. Úgy cammogtam ki a fürdőbe, mint egy medve, aki mézet akart szerezni, de csak pár méhcsípéssel lett gazdagabb. A földre hajigáltam a magamról levett pólót és alsónadrágot, aztán beálltam a zuhany alá. Még magamnak sem akartam elismerni, hogy mennyire jólesik végre megtisztulni. Miután elzártam a vizet, a törülközőt magam köré tekerve a tükör elé álltam. Az arcomat többnapos borosta fedte, a szemeim karikásak voltak, és mintha sápadtabb is lettem volna, mint általában. Kinyitottam a faliszekrényt, hogy elővegyem a borotvámat, de aztán meggondoltam magam. Rendben, meg fürödtem, de papucs • 285 •

azért nem vagyok! Marad a borosta, és kész! – néztem dacosan a tükörbe. Camilla épp tojást sütött, mikor kiértem a konyhába. Összeszorított szájjal és a mellkasom előtt összefont karokkal álltam meg az ajtóban, és csak bámultam. Mikor észrevett, felnézett a serpenyőből, és elmosolyodott. – Most boldog vagy? – morogtam. – Igen. Sokkal jobban nézel ki – bólintott elégedetten. – Ülj le! – intett a fejével a szék felé, aztán elém tett egy nagy tányérnyi rántottát. – Jó étvágyat! – Olyan arccal turkálgattam az ételt, mintha túl sok ecet került volna rá, pedig valójában nagyon is jó íze volt. Nem tudom, miért csináltam, egyszerűen így esett jól. Amíg olyan apróságokon bosszankodtam, mint hogy kirángattak az ágyamból, leöntöttek és parancsolgatnak nekem, addig sem kellett a tényleg engem bántó dolgokra gondolnom. – Adam, hova mész? – hallottam meg Camilla hangját, miután végeztem az evéssel, és felkelve az asztaltól kifelé indultam. – Vissza a szobámba – vetettem oda. Gyors lépésekkel elém sietett – nem volt nehéz dolga, a borongós kedvhez lomha mozgás is társult –, és bal tenyerét a mellkasomnak feszítve megpróbált megállítani. – Nem, nem. Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét. – Nem vagy az anyám! – löktem el a kezét magamtól. A következő pillanatban hangos csattanást hallottam. Csak akkor jöttem rá, hogy Camilla felpofozott, mikor az arcom bal fele enyhén égni kezdett. – Na ide figyelj, Adam Swanson! – jelent meg Camilla mutatóujja fenyegetően az orrom előtt. – Vagy most azonnal abbahagyod ezt a viselkedést, vagy fogom magam, összecsomagolok, és hazamegyek. Döntsd el, mit akarsz! Engem, vagy továbbra is úgy viselkedni, mint egy sértődött gyerek? Ha az elsőt választod, leülsz most oda – muta• 286 •

tott a nappaliban álló kanapé felé –, és megbeszéljük a dolgot. Segítek neked, csak hagyd… – A dühtől megfeszült vonások ellazultak, és a barna szemek könyörgően néztek rám, aztán Camilla megfordult, és a nappaliba ment magamra hagyva, hogy meghozhassam a döntést. A döntést, amin valójában gondolkoznom sem kellett. Az, hogy Camilla elhagyjon, nem azok közé a lehetőségek közé tartozott, amit ép elmével túléltem volna. A lábaim azonnal utánaindultak, és hallottam a halk sóhajt felszakadni az ajkairól, mikor leültem vele szemben. – Sajnálom – nyögtem ki. A térdemre könyököltem, és beletúrtam a hajamba. – Semmi baj – Camilla elém térdelt, és előre hajolva finom puszit nyomott az arcom még mindig égő felére. Kezem automatikusan kinyúlt, és gyengéden a füle mögé simított egy tincset. – Ne haragudj, hogy megütöttelek… – pirult el. – De… Adam, ezt meg kell beszélnünk. Nem rághatod magad az örökkévalóságig. – Tudom – keményedtek meg az arcizmaim. – Peter fontos ember az életedben, érthető, hogy kiborultál. – Peter egy senki a számomra! – rándult meg a szám. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Éreztem, ahogy a finom ujjak erőt adva megszorítják a kezemet. – Bármit is tett a múltban, sok-sok évet töltöttetek együtt. El tudod képzelni, hogy ezalatt végig megjátszotta, hogy szeret? – vonta fel a szemöldökét Camilla, és a szemeimbe nézve várta a választ. Camilla: A gyomrom három napja remegett az idegességtől. Látni, hogy Adam ennyire elhagyja magát, és tűrni, hogy rajtam vezesse le a feszültséget, bármit is éreztem iránta, hatalmas erőfeszítésembe került. • 287 •

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb tennem kell valamit, de fogalmam sem volt róla, hogy mivel rángathatnám ki ebből a mélabúból. A hideg vizes megoldás és a pofon hirtelen jött és elkeseredett reakciók voltak. Amint csattant a kezem, abban a pillanatban belém hasított a gondolat, hogy mi van, ha ez volt a határ, mi van, ha eltaszít végleg… Mikor besétált a nappaliba, és leült velem szemben, nem egy kőszikla, hanem egy egész hegység gördült le a szívemről. Reméltem, hogy legalább meg tudjuk beszélni a történteket. Biztos voltam benne, hogy neki is pont úgy hiányzik Peter, mint Peternek ő, de fogalmam sem volt róla, hogy képes-e megbocsátani egy olyan hatalmas… bűnt… hibát… – magam sem tudtam, hogy minek is nevezzem, mert bár a szerencsétlen véletlennek volt köszönhető az a szörnyű baleset, mégis figyelmetlenségből eredt, és szörnyű fájdalmat okozott. – Nem számít, hogy megjátszotta-e magát. Megölte az apámat – remegett meg Adam, miközben válaszolt a kérdésemre. – Baleset volt, amiben a saját feleségét is elveszítette, és ami miatt minden egyes másodpercben lelkiismeret-furdalása van – ismételtem meg azt, amit Peter is mondott nekem a telefonban. Még a készüléken keresztül is éreztem a hangján, hogy mennyire meggyötört, és bár én is teljesen össze voltam zavarodva, sajnáltam őt. – Ezt nem tudhatod… – rázta meg a fejét Adam. – De, igen, tudom – jelentettem ki, miközben zavartan pislogtam. Eredetileg nem terveztem elmondani Adamnek, hogy beszéltem Peterrel, mert nem akartam, hogy emiatt is felhúzza magát, csak úgy kicsúszott a számon a kétértelmű mondat. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki, de gyanakodva összevonta a szemöldökét. – Te beszéltél vele? – Felhívott. Tudni akarta, hogy vagy – kezdtem gyorsan magyarázkodásba. – Aggódik érted, Adam. • 288 •

– Hát persze… Nem akarom, hogy beszélj vele! Nem akarom, hogy köze legyen az életemhez! – tiltakozott. – Így is épp elég ideig átvert. – Tényleg úgy gondolod, hogy ő adott ki a médiának? – Ezek után, ki tudja – rántotta meg a vállát Adam. – Én hiszek neki. Azt mondta, hogy miután New Yorkba mentél, rajtakapta Stephanie-t, hogy kutatott a papírjai között. Ezért rúgta ki. És te magad mondtad, hogy furcsa volt az újságírók távolmaradása, mikor hirtelen értesítés nélkül repültél haza – próbáltam meg összeszedni a bizonyítékokat, hogy meggyőzzem Adamet. Nem tudtam, hogy mennyiben segít a Peterrel való kapcsolatán, ha legalább ez az ügy tisztázódik, de muszáj volt próbálkoznom. – Igen, ami jelentheti azt is, hogy mivel nem hívtam fel Petert, hogy visszajövök, ő nem tudta riasztani a sakálokat – csavarta ki a szavaimat Adam. – Ha tényleg Steph volt az, aki kiadott, és ő készítette a videót is rólunk, Peter miért nem szólt a rendőrségnek? Ezt magyarázd meg! – nézett a szemeimbe dacosan. – Stephanie megzsarolta. – Mivel? – vonta össze a szemöldökét Adam, aztán hirtelen megmerevedett. Láttam az arcán, hogy rájött a válaszra. – Stephanie megtalálta a cuccai között az újságcikkeket és a jelentéseket. Peter nem akarta, hogy mástól tudd meg, mi történt a múltban. Ezért egyezett bele, hogy egy kirúgással elfelejti, mit tett Stephanie. De ő megszegte az egyezséget! – Mert volt benne annyi jóérzés, hogy úgy gondolja, tudnom kell, hogy az apám gyilkosával eszem egy tányérból. – Te tényleg azt hiszed, hogy ezt jóérzésből tette? – csattantam fel. Nem értettem, hogy lehet Adam ilyen makacs. – Stephanie egy rosszindulatú liba. Még mielőtt bármit is tudtunk volna róla, már • 289 •

akkor éreztük Julie-val. Hidd el, a női megérzések mindig bejönnek. Lehet, hogy tényleg nem ő tört be a lakásunkba, de hogy utána azért ment oda, hogy átkutassa, és olyasmiket szerezzen, amiket eladhat a riportereknek, azt simán kinézem belőle – mondtam el a véleményemet. Az utóbbi pár napban sokat gondolkoztam ezen és a történteken Julie-val, és biztosak voltunk benne, hogy Stephanie-ban nem lehet megbízni. – Azt mondtad, hogy valaki e-mailt küldött neki a nevemben, hogy menjen oda. – Vagy esetleg a jelszavadat is ellopta Petertől, és alibiként saját magának küldött üzenetet – vetettem fel. – Peter akkor is egy hazug gyilkos – sütötte le a szemét Adam, miközben az ujjai elfehéredésig szorították a fotel karfáját. – Jaj, Adam… – sóhajtottam fel. – Mihez kezdjek veled? – fúrtam az ujjaimat a hajába. – Állj mellettem! – nézett rám olyan szemekkel, hogy hirtelen az elmúlt nap összes szurkálódó megjegyzését elfelejtettem. – Tudod, hogy melletted állok – nyomtam az ajkaimat a szájára egy röpke csókra. – De rossz látni, hogy boldogtalan vagy… – fontam a karjaimat a nyakába, és az államat a vállhajlatába hajtottam. – Amíg itt vagy, nem vagyok – szorongatott meg. – Azért gondold át – húzódtam hátrébb tőle, hogy a szemébe nézhessek. – A sors tud kegyetlen dolgokat produkálni jó emberekkel is, és Peter szeret téged. Nem hiszem, hogy ebben hazudott – eresztettem el, aztán feltápászkodtam a földről. – És borotválkozz meg, mert nagyon szúrsz… – fintorodtam el, megdörzsölve az arcomat, ahol az előbb hozzámért az álla. Halkan felnevetett, amit jó jelnek vettem. – Igenis, asszonyom! Megyek és megborotválkozom! – állt fel ő is. • 290 •

– Még nem is asszony… – hallottam meg Jossie hangját a hátam mögött. A lépcsőnél állt, és ránk vigyorgott. Bosszúsan és elpirulva néztem vissza rá. – Végre kibújtál a barlangodból? – Úgy tűnik… – vonta meg a bal vállát Adam. – Éééés? – hallatott elnyújtott hangot Jossie még mindig túlságosan somolyogva ahhoz, hogy megnyugodhassak. – Mi és, húgi? – sétált a lépcsőhöz Adam, és megborzolta a testvére haját. Jossie felmordulva húzódott el a keze elől. – Hát, mikor teszed asszonnyá? – csattant fel, mire én azonnal felszisszentem. Adam lassan felém fordult, és a tekintetét az enyémbe fúrta. – Majd meglátjuk… – Aztán hátat fordított, és felsietett az emeletre. Fülig pirulva csörtettem oda Jossie-hoz, aki elégedetten és idegesítően nyugodtan nézett rám. – Most ezt miért kellett? – Én csak megpuhítom neked, hogy aztán készre főzhesd. Nincs mit! – csapkodta meg a vállamat játékosan, aztán magamra hagyott. Vettem egy mély levegőt, aztán megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a sok bennem kavargó érzéstől és gondolattól. Legalább Adamet kirángattam a búskomorságból – próbáltam meg a pozitív dolgokra koncentrálni –, most ez a legfontosabb. A következő pár napban rájöttem, hogy tévedtem. Annak, aki nem ismerte túlzottan, úgy tűnhetett, hogy Adam teljesen helyre jött. Előttünk jókedvűnek mutatkozott, kedves volt, és rendesen bejárt a forgatásra is. A gondterhelt sóhajokat csak én hallottam éjszakánként, és én éreztem, ahogy kétpercenként egyik oldaláról a másikra fordul. Szerettem volna segíteni, de fogalmam sem volt, hogyan tehetném. Féltem, hogy ha beleszólok, csak magamra haragítom, és az általam nyújtott támaszt is visszautasítja majd. • 291 •

– Áu! – nyögtem fel, mikor az egyik hirtelen fordulatánál véletlenül sípcsonton rúgott az ágyban. – Jaj, bocsánat, ne haragudj! – mentegetőzött azonnal. Felült, és a takaró alatt óvatosan megdörzsölte a lábamat. – Semmi gond – mozgattam meg a lábfejem. Fáradt sóhajtással dőlt vissza mellém, szemei a plafonra szegeződtek, és nem voltam biztos benne, hogy velem van-e még, vagy már gondolatban egy másik, komor helyen jár. – Ma Peter bent volt a forgatáson – szólalt meg hirtelen. Kíváncsian könyököltem fel. – Beszéltél vele? – Nem. Egy másik ügyfele miatt beszélt Joe-val. – Adam arca nyugodtnak tűnt, de a hangja zaklatott volt. – Jaj, Adam… – hajtottam a fejemet a mellkasára. Hallottam, hogy a szíve túl gyorsan dübörög. – Nem lehetek áruló… – mart jobb keze a lepedőbe. Meglepetten pillantottam fel rá. – Miről beszélsz? – Az apámról. – Felnéztem rá egy pillanatra, de mikor észrevettem, hogy a szemeiben könnycseppek csillognak, visszahajtottam a fejem az előbbi helyére – nem akartam direkt zavarba hozni. – Hogyan szerethetném azt apámként, aki megölte az igazit? Még ha… még ha véletlen is volt. Lehetetlen – akadt el a hangja. Az ujjaim lágyan cirógatva simogatták a mellkasát, hogy megnyugodjon. – Nem hiszem, hogy az apád haragudna ezért. Szeretett téged, és aki szeret, az azt akarja, hogy a másik boldog legyen. Mindegy, hogyan – feleltem halkan. Vártam, hátha mond még valamit, de ezután már nem szólalt meg, én pedig egy jó óra múlva elaludtam. • 292 •

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Nyűgösen nyúltam az éjjeliszekrény felé, de amikor kitapogattam a megfelelő gombot, és megnyomtam, hiába hallóztam a készülékbe. Kellett vagy fél perc, mire felfogtam, hogy nem is az én mobilom csörög. – Adam… – morogtam, és oldalra csaptam, de Adam helyett csak a takarót találtam el. A szemeimet dörzsölgetve ültem fel, miközben az az átkozott telefon még mindig kitartóan játszotta ugyanazt a béna kis dallamot. A kezeimre támaszkodva átcsúsztam az ágy másik oldalára, és felvettem Adam mobilját. – Halló? – szóltam bele, majd elfojtottam egy ásítást. – Halló? – ismételtem meg, mikor a vonal másik végén csak a csöndet hallottam. – Meg fogsz dögleni, ribanc! – jött az eltorzított női hang. Egy pillanatra megremegett a kezem, aztán elöntött a düh. – Egyszer biztosan, de remélem, te előbb! – szóltam vissza, aztán megnyomtam a hívásmegszakító gombot. Magamban fortyogva másztam ki az ágyból, és még akkor is dühös voltam, mikor lebat�tyogtam az emeletről. – Jó reggelt, szívem! – Adam nagy lendülettel közeledett a konyha felől, de mikor hozzám ért lelassított, és megállt. – Rohanok dolgozni. Este jövök – nyomott egy puszit az arcomra, aztán felrohant az emeletre, hogy fél perc múlva ismét lefelé rohanjon a mobiljával a kezében. – Szeretlek – vigyorgott rám. Mióta a kórházban én is kimondtam neki, és a morgós hangulata is elmúlt, naponta legalább egyszer hallottam a szájából ezt a szót. Megszűnt a stressz, amit eddig az ilyesfajta vallomás okozott mindkettőnknek, és már csak az érzés jelentősége maradt meg. – Én is téged – mosolyogtam Adamre. Nem akartam elrontani a kedvét a telefonhívással, ezért inkább csak odanyújtottam neki a számat egy búcsúcsókra, aztán néztem, ahogy kisiet a házból. • 293 •

A délelőttöt festegetéssel töltöttem, miközben Julie és Jossie bekapcsolták a cédélejátszót, és maximum hangerőre tekerve felváltva énekeltek és táncoltak. Alig hallottam meg így a mobilom csörgését. – Igen? – vettem fel végül, miközben vadul integettem a lányoknak, hogy legyenek egy kicsit halkabban – persze, hiába. – Alison? Persze, persze, emlékszem rád. – Az egyik kezemet a szabad fülemre tapasztottam, miközben kimenekültem az előszobába, hogy halljak is valamit. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem. Nem értettem, hogy miért hívhat, hiszen csak kétszer találkoztunk eddig – egyszer Conner születésnapján, egyszer pedig a közönségtalálkozón, amin beszereztem életem második monokliját. Azt sem tudtam, honnan szerezhette meg a számomat… – Joe kért meg, hogy hívjam fel Adamet, de nem veszi fel, ezért gondoltam, hogy megpróbállak téged. Nagyon dühös, amiért Adam ma megint nem jött be – hadarta el olyan gyorsan, hogy először fel sem fogtam. – Hogyhogy nem ment be? – szorult össze a gyomrom. – Hát, azt hittem, hogy veled van… – Nem. Reggel elindult dolgozni – magyaráztam, miközben idegesen beletúrtam a hajamba. – Megpróbálom én is elérni, aztán felhívom a kórházakat és a rendőrséget – mondtam el gyorsan az első kétségbeesett gondolataimat. – Ne, ne! Biztosan semmi baja – tiltakozott Alison. A hangján hallottam, hogy ő is ideges, és ettől csak még zaklatottabb lettem. – Figyelj, elmegyek érted, és bejárjuk a törzshelyeit. Megtaláljuk, hidd el! És ne aggódj! Ott leszek tíz perc múlva, addig ne csinálj semmit! – Hallottam a halk kattanást a vonal másik végén. Ne csináljak semmit, hát persze! Remegő lábakkal mentem vissza a nappaliba, ahol még mindig üvöltött a zene, és leroskadtam a kanapéra. Észre sem vettem, mikor lett csend. • 294 •

– Valami baj van? – Julie és Jossie aggódó arccal álltak előttem. Bizonytalanul megráztam a fejem. Adam a múltkor is megkerült, és semmi baja nem esett – legalábbis fizikailag –, szóval, biztosan most is ésszerű és érthető magyarázat van arra, hogy miért nem ment dolgozni, és nemsokára épségben előkerül. Viszont, akkor meg fogom nyúzni – döntöttem el. – Elmegyek egy pár órára – közöltem, aztán felpattantam. A félelem helyett megpróbáltam a haragra koncentrálni. Az a gondolat, hogy Adam csak link, sokkal elviselhetőbb volt, mint az, hogy megsérült vagy… Vettem egy mély levegőt, és az emelet felé rohantam. Még hallottam, ahogy Julie utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Nem fogom ismét a frászt hozni rájuk is, mint a múltkor. Mire felhúztam egy kényelmesebb cipőt, és magamhoz vettem a táskámat, már hallottam odalentről a dudálást. Alison jó gyorsan hajthatott, ha máris itt van – gondoltam magamban feszülten. – Majd jövök – vetettem oda a lányoknak a bejárati ajtó felé rohanva, majd feltéptem azt. Alison az autóban ülve várta, hogy beszálljak. – Szia! – köszönt halványan mosolyogva, de most nem volt túl sok kedvem az udvarias formulákhoz. – Szia! Hová megyünk először? – kérdeztem, miután beültem az anyósülésre. – Úgysem ismered a helyet – fordította el a kulcsot, aztán beletaposott a gázba. A vezetési stílusa pont az ellenkezője volt annak, mint amit pár napja Peter produkált. Egyfelől örültem neki, hogy gyorsan haladunk, másfelől a természetes életösztönöm miatt kezeim az ülés szélét markolták. A ház előtt nem láttam az Adamhez tartozó testőröket, így legalább az a gondolat megnyugtatott egy kissé, • 295 •

hogy most magával vitte őket. Egy kocsi a mi autónk mögé is szegődött kísérőül. Alig negyedóra múlva fékeztünk le egy parkolóban. Egészen eddig nem is figyeltem, hogy hová tartunk, csak bámultam magam elé, most viszont értetlenül pillantottam Alisonra. – Ez a vidámpark… – Csak gyere! – szállt ki az autóból, aztán egyenesen a bejárathoz sétált. Fogalmam sem volt, miért lenne Adam a városi vidámparkban, de végül kinyitottam én is a kocsiajtót. – Mi a fene folyik itt? – kérdeztem gyanakodva, mikor utolértem Alisont. Hátrapillantottam a testőrök autójára, de ők nem szálltak ki. Észrevettem, hogy nem messze a mi kocsinktól ott áll az a fekete Mercedes is, amit Adam testőrei szoktak vezetni. – Majd meglátod, csak gyere! – fogta meg a kezemet, és maga után húzott. Ahogy elhaladtunk a jegypénztár előtt, észrevettem, hogy a rácsa le van engedve. – Zárva van – szóltam, de Alison, mintha meg sem hallotta volna. – Alison! Alison! – húztam ki végül magamat a szorításából, és megálltam. – Elég volt! Vagy elmondod, miért hoztál ide, vagy egy tapodtat sem mozdulok! – makacsoltam meg magam. Zavartan nézett körbe, aztán megnyugodva felsóhajtott. – Én akkor most megyek is… – mosolygott rám, aztán hátat fordított nekem, és elindult arra, amerre jöttünk. – Mi? Hé, hová mész? – kiáltottam utána, majd összerezzentem a hátam mögött megszólaló hangtól. – Magunkra hagy. – Megpördültem a saját tengelyem körül, és a döbbenet helyét hirtelen átvette a bosszúság. – Te meg mit csinálsz itt, miért nem voltál dolgozni, és miért kellett rám hoznotok a frászt? – hadartam végig az összes kérdést, ami • 296 •

paprikás hangulatomban hirtelen eszembe jutott. Adam csak állt, és mosolygott rám, amitől az indulataim csak még hevesebben kezdtek lángolni. – Válaszolj már! – léptem elé villogó tekintettel. A bal lábát hirtelen berogyasztotta, és féltérdre ereszkedett előttem. Nem csak a szavam, hanem a lélegzetem is elakadt. Az agyam megszűnt értelmesen gondolkozni, csak egyetlen szót ismételgetett a belső hangom folyamatosan: Istenem, istenem, istenem. Szédelegve figyeltem, ahogy Adam a zsebéhez nyúl, elővesz egy fekete dobozkát, és felpattintja a tetejét. A szemeim az apró gyémántgyűrűre meredtek, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy el ne ájuljak szégyenszemre. – Camilla Jones, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – Kellett pár pillanat, amíg felfogtam a kérdést, de utána is olyan hihetetlennek tűnt az egész, hogy azt vártam, mikor ébredek fel. – Cam? – motyogta Adam bizonytalanul. A gyűrűről az arcára emeltem a tekintetemet – láttam rajta, hogy kétségbe van esve attól, hogy megváratom a válasszal. – Igen – nyögtem ki. Halványan végigfutott rajtam, hogy még túl korai, át kéne először gondolnom a jövőmet, de az érzések, amik bennem kavarogtak, azonnal elhessegették ezt a bizonytalanságot. – Igen – ismételte meg Adam, mintha maga sem hinné el, amit hallott. Láttam, hogy az ő keze is pont úgy reszket, ahogy felhúzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűt, mint az enyém. Aztán a karjai kinyúltak felém, és magához ölelt. – Már megijedtem, hogy annyira haragszol, hogy nemet mondasz. – Éreztem a megkönnyebbült nevetés vibrálását a hasamnál. – Most, hogy mondod, haragszom is – fúrtam bele az ujjaimat a hajába. – Tényleg majdnem frászt kaptam. • 297 •

– Sajnálom. Alison ötlete volt, hogy így csaljon ide… – nézett fel rám. – Viszont, van még egy meglepetésem – mosolyodott el. – Így akarod elnyerni a bocsánatomat? – vontam fel a szemöldököm, miközben a szívem még mindig eszeveszetten verdeste a bordáimat. A lehető legnagyobb csalódás lett volna, ha most mégis megszólal az ébresztőóra, és rájövök, hogy mindezt csak álmodtam. De szerencsére, ez nem következett be. Helyette Adam felemelkedett a földről, és ártatlan szemekkel pislogott rám. – Sikerülne? – Esetleg… – vágtam gondolkozó arcot. – Hmmm… – Adam fürkésző pillantásától éreztem, ahogy a vér az arcomba kúszik. Lassan hajolt előre, figyelve minden rezdülésemet. Hátradöntöttem a fejem egy kissé, hogy hamarabb elérjen, és közben lehunytam a szemeimet. Az apró puszi után bosszúsan néztem fel Adam vigyorgó arcába. – Majd később, kis türelmetlen. Most várj itt, aztán egy perc múlva gyere utánam. Csak mindig előre! – közölte, aztán elsietett. A megjátszott bosszúságom azonnal elmúlt, amint egyedül maradtam. Kinyújtottam magam elé a kezemet, és vigyorogva figyeltem, ahogy a fény megcsillan az apró gyémánton. Sosem voltam oda az ékszerekért, de ez a gyűrű más volt. A jelentése – Adam egy életen át szeretni akar engem – fontossá tette a számomra. Legszívesebben ugrálni kezdtem volna örömömben, és alig vártam, hogy elújságolhassam Julie-nak – már hallottam lelki füleimmel, ahogy visítozva rohangál körbe-körbe, mint egy veszett egér –, de előtte ki akartam élvezni minden egyes Adammel kettesben töltött pillanatot. Magamban számoltam az egy percet, aztán elindultam. Próbáltam visszafogni magam, és nem rohanni, de nehezemre esett az önszabá• 298 •

lyozás. Végül egy bokrot kikerülve megláttam Adam meglepetését. A körhinta melletti füves területen egy pléd volt kiterítve, rajta két pizzásdoboz és egy üveg bor két pohár kíséretében. Elmosolyodtam. Még mielőtt felnyitottam volna a dobozokat, biztos voltam benne, hogy hawaii pizzát találok bennük. – Adam? – néztem körbe a vőlegényemet keresve. Olyan furcsa érzés volt még magamban is kimondani ezt a szót. A vőlegényem – ízlelgettem elégedetten, és eszembe jutott, hogy ennél már csak a férjem szó lesz csodásabb. – Adam? – mentem közelebb a plédhez. – Bújócskát játszunk, vagy máris meggondoltad magad, és elhagytál? – kuncogtam fel, de mikor nem láttam még mindig sehol, leolvadt az arcomról a mosoly. – Adam, ez most már nem vicces… – fordultam először a körhinta felé, aztán tétován tettem pár lépést a másik irányba is. – Kérlek, gyere elő! Adam! – indultam el az egyik irányba, bár fogalmam sem volt róla, hogy jó felé megyek-e. Ha megtalálom, megfojtom! Ez most már biztos. Gyűrű ide vagy oda. Félpercenként a nevét kiabálva mentem el a céllövölde bódéja mellett, amikor hirtelen egy dörrenés hangzott fel, aztán valami elsüvített a fülem mellett. Önkéntelenül buktam a földre, bár az agyam csak akkor fogta fel, hogy mi is történik, mikor a hátam mögötti egyik műanyag kacsa, amit célként használtak a lövöldében, egy újabb dörrenés után darabokra szakadt. A szívemmel a torkomban másztam el négykézláb a bódéig, hogy aztán sokkosan húzódjak be a fedezékébe. Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy asztmás, a szívem pedig ki akart ugrani a torkomon. Fogalmam sem volt, mi történik valójában, csak annyit tudtam, hogy lőnek rám, és az életem veszélyben van. Pár percig csend volt, és csak a saját zihálásomat hallottam. Ez épp elég idő volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, Adam is pont olyan • 299 •

veszélyben lehet, mint én, ha még egyáltalán… Megráztam a fejem, és vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak. Ha korábban is lőttek volna, azt meghallom – próbáltam megnyugtatni magam. Viszont a parkolótól valószínűleg túl messze voltunk ahhoz, hogy a biztonsági emberek meghallják a dörrenéseket. A táskámhoz kaptam, és felnyitva azt, kutatni kezdtem benne. Aztán mit sem törődve semmivel, felfordítottam az egészet, és magam mellé borítottam a tartalmát. Mikor megláttam a mobilomat, egy kicsit megkönnyebbültem. Hívom a rendőrséget, és minden rendben lesz! Remegő ujjakkal nyomtam be a 911-et, de közben az újabb lövést hallva felsikoltottam. A fejem felett lévő plüssmedve kifordult vattabelekkel zuhant a földre. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, miközben rázni kezdett a zokogás. – Gyerünk már! – könyörögtem a telefonnak, mintha az segítene. Mikor meghallottam a női hangot, megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy érthetően beszéljek, de valószínűleg, nem sikerült annyira, mint szerettem volna. – Kérem, segítsenek! Itt vagyok… itt vagyok a Vancouveri Vidámparkban. Valaki lő rám, a vőlegényem… el… eltűnt… – akadozott a hangom a sírástól és a félelemtől. Újabb lövés hangzott fel, ami most már oldalról jött. Újra mászni kezdtem, egyik kezemben a telefonnal. A dörrenő hang után először meg sem éreztem a fájdalmat. Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mi történt. A szemem előtt hirtelen összefolyt minden, és émelyegni kezdtem. Tenyerem egy egyre nagyobb vértócsa közepén támaszkodott, amíg meg bírt tartani a karom. Aztán égető fájdalom késztetett nyögésre, a hátamra fordultam, és igyekeztem nem elájulni. Behajlítottam a lábamat, hogy tovább toljam magam hátrafelé, mikor meghallottam a közeledő lépéseket. • 300 •

– Kérem… – suttogtam magam elé. Hunyorítanom kellett, mert a fölém tornyosuló alaknak csak a körvonalait láttam. Abban biztos voltam, hogy nő, de az arca homályba veszett. – Kérem… – Leguggolt mellém, miközben a pisztoly csöve rám szegeződött. – Adam… – Nem akartam meghalni, de ha már nem tehetek ellene, tudni akartam, hogy ő jól van-e. Tudnom kellett, hogy életben van, és semmi baja. – Ne aggódj érte, Jeremy jól van… Majd én vigyázok rá. – A hang ismerős volt, de hirtelen nem tudtam, honnan. – Kérem, ne bántson minket! – Éreztem, hogy egyre jobban forog körülöttem a világ, de féltem elveszíteni az öntudatomat, hátha többé sosem nyerem vissza. A halálfélelem volt az erő, ami még segített ébren maradni. Olyan erősen tört rám az érzés, hogy élni akarok, hogy az szinte jobban fájt, mint a sérülésem. – Sajnálom, de te az utamban vagy. Ha nem lennél, Jeremy már rég velem lenne, és visszakapta volna a szárnyait… – Jeremy… – motyogtam magam elé. – Ő Adam. Adam… – próbáltam meg észhez téríteni az ismeretlent. – Nagyon jól tudod, hogy ő Jeremy! Hiszen azért jöttél a Földre, hogy végleg magaddal rántsd! Megrontottad őt, mert egy démon vagy! – ragadta meg az arcomat egy kéz. Nyöszörögve igyekeztem kiszabadulni a szorításból. – Maga őrült! – A vér fémes szagától öklendezni kezdtem, mire az ujjak elengedtek. Megpróbáltam felemelni a karomat, hogy kiüssem a fegyvert a nő kezéből, de csak erőtlenül ütődött neki a tenyerem a fémnek. A testem sokkal gyöngébb volt, mint én magam. – De most már minden rendben lesz… Többé nem árthatsz Jeremynek! – állt fel újra az ismeretlen fölém magasodva, mint egy kaszás, aki készül lecsapni az áldozatára. Bal kezem a hasamon hevert • 301 •

ragacsosan a vértől, felemeltem a másikat, és ujjaim az apró gyűrűre kúsztak. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy butaság, mégis hinni akartam abban, hogy megvéd. Meg jelennek a rendőrök, és megmentenek. Vagy Adam jön el értem. A lövés hangja, mint egy üvegfalon át, tompán jutott el a fülemig. Aztán minden elsötétült.

• 302 •

16. fejezet

˝ Orület Igen, a hír igaz. Szörnyű tragédia történt. Adamről még semmit sem tudunk, de imádkozunk mind, hogy épen és egészségesen megtalálja a rendőrség. (Twitter üzenet Nicolette Rawestől)

Adam: Nem tudtam, hol vagyok, de ami a legjobban zavart, fogalmam sem volt, Camilla hol van. Hogy jól van-e egyáltalán… Mikor elindultam a piknikhelyünk felé, hogy kitöltsem a bort, és kezeimben a pohárral várjam őt, még boldog és elégedett voltam. Mintha az életem végre összeállt volna a kirakósdarabokból egy egész, gyönyörű képpé. Aztán jött valaki, aki szétrugdosta az egészet, és a káosz most nagyobb volt bennem és körülöttem, mint valaha. Az az elmebeteg megjelent, rám fogta a fegyvert, én pedig csak arra tudtam gondolni, Camilla nehogy utánam jöjjön, ahogyan alig fél perce megkértem rá. Ezért is indultam el engedelmesen a megadott irányba. Szinte megkönnyebbültem, hogy nem maradunk a • 303 •

pokrócnál, bármi is történik velem utána. A lényeg, hogy Cam biztonságban legyen! Átkoztam magam, amiért megkértem a testőröket, hogy kint őrködjenek. Azt akartam, hogy semmi se rontsa el a pillanatot, és minden tökéletes legyen. Honnan gondolhattam volna, hogy pont most lesz szükségem rájuk. Pedig most szinte bármit megadtam volna, hogy felbukkanjanak és segítsenek, de tudtam, hogy valószínűleg, odakintről fel sem tűnik nekik, hogy idebent gond van. A pisztoly látványa rávett arra, hogy beszálljak az autóba, aztán csak a felém lendülő markolatot láttam, és elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, szédültem és émelyegtem. Megpróbáltam a kezemet a fejemhez emelni, de valamiért nem mozdult. Jó pár pillanatba telt, mire felfogtam, hogy az ágy rácsához vagyok kötözve, amin éppen fekszem. Pánikba esve ösztönösen rángatni kezdtem a karomat, de csak annyit értem el, hogy a kötél a csuklómba vágott. Egy faházban voltam, ezt meg tudtam állapítani a mellettem lévő falból. A jobb oldalamon egy asztal állt pár székkel, nem messze tőle pedig egy nagy, régi szekrény. Az elég szegényes berendezésből sejtettem, hogy nem a város közepén vagyunk. Újra megrántottam a köteleket, de túl szoros volt a csomó – a kézfejem zsibbadt, ahogy a vérkeringésemet elszorította. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam nem kétségbeesni, bár ez elég nehéz volt. Fogalmam sem volt, hogyan fogok kijutni innen. Csak abban reménykedtem, hogy Camilla az eltűnésemről értesíti majd a rendőrséget, és ők valahogyan megtalálnak. Ahogy kinyílt az ajtó, megdermedtem. Éreztem beáramlani a friss levegőt a szobába, de most erről is az jutott eszembe, hogy fogoly • 304 •

vagyok. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, ám mikor besüppedt mellettem az ágy, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Tudom, hogy ébren vagy, drágám! – Az ismerős hang most teljesen másképp csengett, mint a forgatásokon. Mintha az eddig ismert Stephanie csak egy szerep lett volna, és aki most ült mellettem, a színész, aki profin eljátszotta. Felnyitottam a szemeimet, de még mindig szédültem. – Hogy érzed magad? – Eressz el… – A hangom rekedt volt a rosszulléttől. – Sajnálom, de most még nem lehet. Majd, ha megnyugodtál, és beletörődtél – mosolygott rám kedvesen, de ez a szelídség sokkal jobban megijesztett, mintha dühöngött volna. – Beletörődni? Mibe? – Éreztem, hogy a szívem dörömböl a mellkasomban. Le kellett nyugodnom, mert az senkinek sem használt volna, ha pánikrohamot is kapok. – Hogy mostantól hozzám tartozol – nevetett fel halkan, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna. A csuklóm akaratlanul is megfeszült, de a kötél még mindig nem engedett semmit. – Miről beszélsz? – szemeim ismét körbejárták a szobát valamiféle menekülési lehetőség után kutatva, de semmi ötletem nem támadt. A filmekben ez olyan könnyű. Mindig van valami szerszám, amivel a főhős kiszabadítja magát, vagy mindig jön valaki, aki segít neki. De ez most nem egy film volt, és én nem tudtam, mit kéne tennem. Összerezzentem, ahogy a hűvös ujjak az arcomhoz értek. – Meg foglak menteni téged… – simított végig a halántékomtól az államig, közben a vonásai ellágyultak. – Az a démon megrontott téged, de ennek már vége. Megtisztulsz, és visszakapod a szárnyaidat, Jeremy. – Te megőrültél! – nyögtem fel. – Én Adam vagyok, nem Jeremy! • 305 •

– Megértem, hogy összezavarodtál – sóhajtott fel, miközben az arcomat simogatta. – A démonok nagyon megtévesztőek. Ez a Camilla gyönyörű volt, nem csoda, hogy bedőltél neki… De most már minden rendben lesz! – mosolygott rám, miközben én sokkolva próbáltam felfogni a szavait. Gyönyörű volt… – Hol van… Camilla? – Úgy éreztem magam, mintha bezártak volna egy légmentes szobába, ahol bármennyire is erőltetem a tüdőmet, az éltető oxigén nem akar beáramlani a testembe. Zihálva emeltem fel a fejemet a párnáról. – Hol van Camilla? – préseltem ki a kérdést újra a fogaim között. – Nem árthat neked többé – nevetett fel Stephanie. – Megöltem. – A kacagása felerősödött, miközben úgy éreztem, hogy egy hatalmas kőszikla zuhant a mellkasomra, hogy összezúzzon. – Nem… – a hangom suttogó volt, aztán a vöröslő köd beborította az elmémet, és már nem akartam mást, csak megfojtani ezt a szukát. Karjaim megfeszültek, rángatózva próbáltam kiszabadulni a fogságból, miközben valami állati ösztön vette át az erőt fölöttem. – Nem! Nem! Hazudsz! Megöllek, ha bántottad! Megöllek! – ordítottam. A következő pár perc összefolyt az emlékezetemben – a testem végül kimerülve feladta, és csak aprókat rázkódott a hangtalan zokogástól. Csak hazudott… Ez nem lehet igaz. Camilla nem… Ő nem halhatott meg… – Semmi baj… Cssssss… – Remegtem a dühtől, amiért a kötelek miatt nem tudtam kifejezni az undoromat. Aztán mikor újra megérintette az arcomat, hirtelen ötlettől vezérelve ismét felemeltem a fejem, és leköptem. Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán felállt az ágyról. Ha Camilla tényleg meghalt, inkább gyorsan végezzen velem! A nadrágzsebéből elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Láttam a szemeiben, hogy dühös, mégis mosolygott, ahogy visszaült mellém. • 306 •

– Sajnálom, hogy erre lesz szükség, de túlságosan a befolyása alatt állsz még most is – csóválta meg a fejét. – Meg kell tisztulnod testileg, hogy a lelked is megtisztuljon majd. – Ne érj hozzám! – Megint megpróbáltam kiszabadulni, ahogy a kezei gombolni kezdték az ingemet. Az undor a gyomromból kiindulva futott végig a torkomon, mikor az ujjai hozzáértek a bőrömhöz. Hiába kiabáltam, és hiába próbáltam lerázni magamról az érintését, egyszerűen túl szorosak voltak a kötelek. Éreztem, ahogy a húsomba vágnak, és tudtam, hogy értelmetlen, mégsem hagytam abba a rángatásukat. A pofon hangosan csattant az arcomon. Nem csak a bőrömet csípte, ahogyan Camilla észhez térítő legyintése, hanem még az álkapcsom is belesajdult. – Nyughass már! – Szólt rám Stephanie úgy, mint egy rossz gyerekre, aztán a tekintete megint ellágyult. – Tudom, hogy most még nem érted, miért is teszem ezt veled, de a végén megköszönöd nekem. – Ismét felkelt az ágyról, és a szekrényhez lépett. Egy dobozt vett elő belőle, az asztalra tette, felpattintotta a fedelét, aztán kutatni kezdett benne. Lehunytam a szememet, és Camilla arca azonnal felderengett előttem. A fogaimat összeszorítva próbáltam meg elfojtani a feltörni készülő sírást, miközben arról győzködtem magam, hogy Stephanie hazudott nekem. Csak egy szadista elmebeteg, aki tudja, hogy ezzel okozhatja a legtöbb fájdalmat, és Camilla most otthon van biztonságban, engem pedig már keres a rendőrség. – Meg is van… – Stephanie hangjától összerezzentem, és ahogy felnyitottam a szemeimet, átfutott rajtam a jeges rémület. – Mit akarsz… azzal? – a hangom elakadt a rémülettől. Szemeim a kezében lévő hatalmas ollóra szegeződtek, miközben visszasétált mellém. • 307 •

– Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de hidd el, ez a te érdeked. A fájdalom segít majd… – húzta szét az ingemet. – Nem, ne! Várj, várj, Stephanie! – Kétségbeesve pörgött az agyam azon, hogyan tudnám megállítani. Meglepő módon nem a halál volt az, ami megrémített, hanem inkább, amit az utolsó leheletemig el kell majd viselnem. Ha már meg kell halnom, legalább legyen gyors és lehetőleg fájdalommentes. – Miért csinálod ezt velem? Legalább hadd értsem meg, miért kell ez… Kérlek… – Az időhúzásnál jobb ötlet nem jutott az eszembe – a szétnyitott olló éle már a bőrömet érintette a bordáim fölött. Visszafojtott lélegzettel vártam a fájdalmat, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor az olló felemelkedett. – Rendben – bólintott lassan, aztán elgondolkozva nézett maga elé pár másodpercig. – Az első válogatás óta tudom, hogy te vagy az. – Minden erőmet össze kellett szednem, hogy el tudjam viselni, ahogy az arcomon végigsimítva elér az ajkamig, és körberajzolja a mutatóujjával. Nem mozdultam, nehogy meggondolja magát, és abbahagyja a mesélést. – Az igazi Jeremy. Ahogy megláttalak… Olyan tiszta és gyönyörű voltál. Tudtam, hogy nem lehetsz más, csak egy valódi angyal – túrt bele jobb kezével a hajamba. – Téged kerestelek egész életemben, de te észre sem vettél! – Fojtott kiáltás hagyta el a számat, ahogy hirtelen belemarkolt a tincseimbe. Felhúzta a fejemet, miközben kitépte jó pár hajszálamat. Próbáltam megtartani magam, de így megkötözve a felső testem szinte teljes súlya csak az ő kezére tudott nehezedni. Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a fűszeres parfümillatot, ami facsarni kezdte az orromat. – Pedig én mindent megtettem. Küldtem ajándékokat, üzeneteket. Még a menyasszonyi ruhámat is megvettem, és elmentem hozzád benne. • 308 •

– Te voltál? – nyögtem fel. Az elfátyolozott arcú rajongó, aki a szállodai ablak alatt könyörgött, hogy vegyem el, mert én vagyok a lelki társa. – Igen, de te nem figyeltél rám! – A fájdalom hirtelen végighasított a mellkasomon. Az olló vöröslő csíkot hagyott maga után. Az ordításom végül halk nyöszörgésre váltott. Szédültem a vér látványától, így ismét becsuktam a szemem. A fejbőröm még mindig feszült Stephanie hajamat markoló keze miatt, de a mellkasom égő érzése szinte teljesen elnyomta ezt a fájdalmat. – Aztán elcsábított az a kurva. Utána mentem a sikátorba, ahol a drogot vette, és közöltem vele, hogy hagyjon békén, de csak röhögött rajtam. Ha hallgat rám, még most is élne… – meredt a női tekintet a távolba, mintha ismét átélne egy régi élményt. – Te meg kiről beszélsz? – ziháltam. – Arról a pornós cafkáról! – csattant fel. A lány a liftből… – jutott eszembe az újságcikk és a hírműsor. Miattam halt meg… – Nem is volt köztünk semmi. Csak egy liftben utaztunk, ennyi… – nyögtem fel hitetlenkedve, de Stephanie mintha nem is hallott volna. – Aztán megpróbált behálózni az a firkászcsaj is, de nem hagytam neki elég időt rá, hogy elérhesse a célját – nevetett fel. – Firkászcsaj? Adrienne Ronson? – kerekedett el a szemem, ahogy megértettem. Hallottam róla Connertől a forgatáson, hogy kórházban van súlyos állapotban, de eszembe sem jutott volna, hogy… – Végül pedig jött az a lány… Camilla… A pokol küldötte, aki beszen�nyezett. Azok a videók. Az egész világnak látnia kellett, hogy egy parázna boszorkány. Meg kellett érteniük, miért érdemli meg a halált! – Hazudik, csak hazudik… Újabb fájdalom jött, ezúttal sokkal erősebb, mint az előző. A saját torokhangú üvöltésem csak tompán visszhangzott a fülemben. • 309 •

– Kérlek… – ziháltam. A fejem halkan puffant le a párnára. – Peter olyan naiv volt. Annyira egyszerű volt megjátszani, hogy kedvelem. Bejutottam a lakásába, és bejutottam az életedbe. Az a bolond engem kért meg, hogy vigyem át a csomagjaidat a nyaralóba – nevetett fel. – Elég időm volt elintézni, hogy mindig veled lehessek. Hogy mindig láthassalak… – Te beteg vagy… Hagyd, hogy segítsek! – próbáltam meg együttérzést imitálni, hátha sikerül jobb belátásra térítenem. – Nem, én nem beteg vagyok, csak dühös! Elrontottál mindent! Ennek nem így kellett volna történnie. – Az összeszorított fogaimon keresztül zihálva hagyta el a számat a levegő, miközben újabb sebet ejtett rajtam az olló. – Hogy kellett volna történnie? – nyögtem ki pár másodpercnyi ki-belégzés után, mikor már biztos voltam benne, hogy nem fogok elájulni. – Hálásnak kellett volna lenned nekem. – Stephanie szemei csalódottan vádoltak engem. – Miért? – Alig bírtam visszafogni az ironikus nevetést, amit a fájdalom és a kilátástalanság akart világra hozni. – Mert én mondtam el neked az igazat. Elárultam, hogy ki az apád gyilkosa. Mindenki hazudott neked, de én… – húzta ki magát büszkén, mintha valami hőstettet követett volna el, nem pedig az életemet dúlta volna szét teljesen. Visszanyeltem egy pár trágár kifejezést, nehogy újabb sebbel büntessen. – Te viszont ahelyett, hogy megköszönted volna, eljegyezted azt a kis ribancot! Ezért kellett lépnem! Hidd el, én nem ezt akartam, de most már nincs más választásom. – Tudtam, hogy mi fog következni, és már azelőtt megfeszült a testem, mielőtt az olló éle elérte volna a bőrömet. Az ordításom minden eddiginél hangosabb volt. • 310 •

– Kiabálj csak! Minél jobban szenvedsz, annál jobban megtisztulsz – közölte Stephanie fölém hajolva. A kíntól öklendezni kezdtem, ahogy a száját a homlokomra nyomta, miközben körmei belemélyedtek a sebeimbe. – Most pedig ideje önmérsékletet tanulnod, hogy a csábító démonok többé ne lehessenek hatással rád. – Felnyögtem, mikor elengedett, és a fájdalom tűrhető szintre csillapodott. Ahogy Stephanie átment egy másik helyiségbe, megemeltem kissé a fejemet egy halk sziszegés kíséretében, hogy megnézzem a mellkasomat. Nem kellett volna, mert a hányinger újult erővel tört rám. A sebekből szivárgó vér fémes illata felkavarta a gyomromat. Tehetetlenül és szorongva hajtottam vissza a fejem a párnára, miközben arra gondoltam, hogy ez csak egy rémálom lehet. Ilyen nem történhet a valóságban. Halk, tébolyult nevetést hallattam, miközben megpróbáltam felhúzni magam annyira, hogy a fogaim elérjék a köteleket, de csak annyit értem el vele, hogy a vállam is sajogni kezdett a karjaimra nehezülő súlytól. A filmekben hatalmas melákokkal verekedtem, de a valóságban nem voltam mindenre képes hős, csak egy ember – erre a fájdalom nagyon is emlékeztetett. Mikor meghallottam az ajtónyitást, visszaengedtem a fejemet. Stephanie egy kék ládát hozott be, ami olyan volt, mint a hordozható hűtőládák a forgatáson, amikben a vizet tárolták a színészek számára. Aztán újabb kört tett, majd egy újabbat, míg végül három ugyanilyen láda állt a szoba közepén. – Most pedig… – fújt egyet a megerőltető cipekedés után – …levetkőzünk szépen – vette a kezébe ismét az ollót. Rémülten igyekeztem minél távolabb húzódni az ágy másik oldalára, bár tudtam, hogy ezzel nem menekülhetek előle. Ahogy a vállamhoz illesztette az ollót, összeszorítottam a szemhéjamat és • 311 •

a fogaimat, és vártam a fájdalmat. A halk szakadó hang meglepett, ahogyan az is, hogy nem éreztem semmit. – Ne félj, ez most nem fog fájni – mosolygott rám, miközben végigvágta az ingem mindkét ujját hosszában, aztán a cafatokat kiszedve alólam félredobta maga mellé a földre. – Mit csinálsz? – rándultam össze, mikor az olló a nadrágomat is vágni kezdte. Válaszként csak egy szemvillanást kaptam, ami egyáltalán nem tetszett. Szégyenkezve fordítottam a fal felé a fejemet, mikor az alsónadrágom került sorra. Ez volt életem leggyomorforgatóbb és legmegalázóbb élménye. Próbáltam kizárni a külvilágot, és Camillára gondoltam. Most biztosan nagyon aggódik értem – ha hazamegyek megígérem neki, hogy soha többé nem játszom eltűnősdit. Csak hadd lássam újra, és el sem mozdulok mellőle soha! Megfeszültem, mikor Stephanie keze olyan helyen érintett, ahol a legkevésbé sem vágytam rá, és enyhe elégedettség öntött el, mikor hallottam a bosszús mordulást, ahogy rájött, semmiféle reakciót nem tud kiváltani a testemből. Ahogy felkelt mellőlem, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez az érzés nem tartott sokáig – addig nem vettem észre az ágyról lelógó szíjakat, amíg Stephanie el nem kezdett velük foglalatoskodni. Miután bekapcsolta őket, a felsőtestemet és a lábaimat is mozdulatlanságra kárhoztatva szorították az ágyhoz. Ahogy felpattant az egyik hűtőláda fedele, ismét végigsöpört rajtam a pánik. Eszembe jutott mindenféle szörnyűség – skorpiók, kígyók, pókok, piócák és ami csak egy beteg agyból kipattanhatott. Mikor Stephanie az ágyhoz hozta a ládát, és belenyúlva kiemelt pár jégkockát, először fellélegeztem. Aztán, ahogy rám borult az első adag, a hirtelen jött fagyos hidegtől egy pillanatra kihagyott a szívem. Mire mindhárom láda kiürült már fogvacogva és elkékülve szenvedtem. Először úgy éreztem, a testemet apró • 312 •

tűk szurkálják, aztán ez később égő érzéssé fajult. Mintha lángok nyaldostak volna… Izzadni kezdtem, pedig bőven lett volna, ami lehűtsön, végül pedig nem bírtam tovább, az összeszorított fogaimon keresztül először morgás, aztán ordítás tört fel. Felváltva könyörögtem és átkozódtam, de egyik sem segített. A világ kezdett forogni velem, a látásom elhomályosult, de a megváltó ájulás mintha direkt elkerült volna. Aztán egy ismerős hangot hallottam, és mikor legközelebb kinyitottam a szememet, Camilla ott állt mellettem. Olyan valóságosnak tűnt – a mosolya, a tekintete, a hangja. Letérdelt mellém, és a hajamat simogatta, közben pedig biztatott. Hallgattam őt, és a fájdalom zsibbadássá enyhült végül, mintha a közelségétől bármit könnyebben viseltem volna. Talán csak pár percig, talán pár óráig lehettem ilyen állapotban, már nem igazán voltam tisztában az idő múlásával. Camet hallgattam, egészen addig, míg be nem kúszott a képbe Stephanie. Megpróbáltam kinyújtani a kezemet, hogy megragadjam Camillát – nem akartam, hogy magamra hagyjon –, és mikor ez nem sikerült, kérleltem, hogy maradjon velem. Mikor eltűnt, ismét rám tört a zokogás. Stephanie egy idő után leszedte rólam ami a jégdarabokból megmaradt, miközben megváltásról, tisztaságról és önfegyelemről motyogott nekem. Nem igazán tudtam rá figyelni, ha akartam volna sem, mert a hangok összemosódtak a fülemben. Ahogy eltűnt a jég, láttam magamra terülni egy leplet, és tudtam, hogy Stephanie kezei éppen a testemet dörzsölik, mégsem éreztem semmit. Elborzadva futott át az agyamon, hogy talán elfagytak a lábaim, vagy egyéb komoly bajom is eshetett, aztán végre elájultam. A következő pár napom olyan volt, mintha egy végtelen körforgású pokolba kerültem volna. A testemen több tucatnyi vágás volt, és valahányszor megláttam a hűtőládákat, már tudtam, mi jön. • 313 •

– Gyerünk, nyeld le! – nyújtotta Stephanie felém a kanalat. A fejemet kitámasztotta egy párnával, de még arra is alig volt erőm, hogy kinyissam a számat. Gyengének éreztem magam testileg és lelkileg is. Csak arra vágytam, hogy végre vége legyen. Már mindegy volt, hogy hogyan, csak azt akartam, hogy elmúljon az állandó tompa fájdalom. A gondolataim végig Camilla körül jártak. Hogy mennyire vallott józan tudatra egy hallucinációval beszélgetni, arról egyéb helyzetben lehet, hogy másképp vélekedtem volna, most azonban csak így voltam képes elviselni mindent. Stephanie a számba kényszerítette az utolsó kortynyi levest is, aztán elégedetten mosolygott rám. – Jól van, ügyes voltál! Ezért hamarosan megjutalmazlak – hajolt le hozzám. Mikor oldalra döntöttem a fejemet, hogy ne tudjon megcsókolni, megragadta az államat. Erőtlenül tűrtem, hogy maga felé fordítsa az arcomat, és az undorral küzdöttem, ahogy a száját az enyémre nyomta. – Most kimegyek egy pillanatra, de rögtön jövök vissza – ígérte, aztán az arcomat látva felkacagott. – Nem, nyugalom, most nem hozok magammal jeget. Csak átöltözöm, hogy minden tökéletes legyen az első alkalomhoz – lehelt egy újabb csókot a számra. – Első alkalom? – a hangom amilyen halk volt, annál kétségbeesettebb. – Tudod, amikor beteljesül a szerelmünk… Ez kell ahhoz, hogy teljesen megtisztuljon a tested a démon érintésétől – magyarázta nekem úgy, mint egy tanár a diákjának, miközben én elszörnyedtem a gondolattól is. – Úgysem tudod… megtenni – nyögtem ki. Stephanie napok óta próbálta felkelteni bennem a vágyat – legnagyobb bosszúságára, hiába. Rossz érzés fogott el, mikor a fülemhez hajolt. A hangja elégedett volt, és kéjjel teli. • 314 •

– A levesbe rejtettem egy kis segítséget… Hidd el, most már menni fog, nem kell aggódnod. – Az erőmből már csak egy halk nyüszítésszerű hangra futotta, ahogy a fülcimpámba harapott. Az utolsó erőmet összeszedve próbáltam meg újra kiszabadulni, amint egyedül maradtam, de esélyem sem volt. Kínomban nem tudtam, hogy röhögjek-e vagy sírjak… Ilyen nem történhet meg velem. Mélyeket lélegeztem, hátha segít, de reményvesztetten éreztem, hogy bármit is adott be Stephanie, az hatásos volt. Alig éreztem már a kézfejemet, mégis rángatni kezdtem a köteleket, amint kinyílt a másik szoba ajtaja. Stephanie egy fehér, csipkés és ijesztően átlátszó hálóinget viselt. Behunytam a szememet, és mesterségesen felgerjesztett férfiasságom lelohasztására koncentráltam. Ahogy hűvös ujjak körbefonták, tudtam, hogy elvesztem. – Látod, mondtam, hogy működni fog – engedett el, hogy aztán felmásszon az ágyra, és lovagló ülésben elhelyezkedjen a csípőm fölött. – Ezt ne! Nem akarom! – tiltakoztam a pániktól levegő után kapkodva. – Nyugalom, drágám – simított végig az arcomon, aztán a hálóing pántjaihoz nyúlt, és lassú mozdulatokkal lehúzta őket a válláról, felfedve a melleit. – Hidd el, élvezni fogod! Majd megmutatom neked, hogy jobb vagyok, mint az a boszorkány… Bénult testtel és aggyal tűrtem a simogatásait és a csókjait. Olyan volt az egész, mintha már nem is lettem volna a testemben. Ami az ágyon feküdt, csak egy üres báb volt, én pedig nem éreztem semmit. Másképp nem tudtam volna elviselni, ami történik. Oldalra fordítottam a fejemet, és kitartóan bámultam egy gyűrődést a lepedőn, ami úgy nézett ki, mint egy hervadozó rózsa. Mintha valahonnan a távolból hallottam volna valami csörömpölést, aztán a nyomás megszűnt a csípőmön, és valaki felkiáltott, • 315 •

de ez az egész olyan messzinek és valótlannak tűnt, hogy nem igazán törődtem vele. Csak aludni akartam, átaludni ezt az egészet. Éreztem, ahogy egy meleg pokróc rám terül, de a két kéz, ami megragadott, és a mély, dörmögő hang, nem hagyta, hogy elmerüljek az álmaimban. Alig éreztem, ahogy valaki eloldozza a karjaimat, és magam mellé fekteti őket, viszont az arcom nem fájdalmas, de zavaró pofozására nyűgösen felhorkantottam, és pislogva próbáltam ráfokuszálni a világra. – Adam… Adam, most már minden rendben. – Az álmomból felzavaró hang megnyugtatónak hangzott, de mintha egyben aggódó is lett volna. – Mindjárt hazaviszlek… – Peter… – nyögtem fel megismerve őt. – Fáj… – nyöszörögtem, mint tizenegy éves koromban, mikor kivették a mandulámat, és Peter volt az, aki mellettem töltötte az egész éjszakát, hogy vigasztaljon. – Tudom, fiam, tudom. Hamarosan jobb lesz, ígérem, csak még egy kicsit tarts ki! – dörzsölgette a csuklómat. – Mindjárt itt vannak a mentők, és segítenek. Csak még pár perc… – Camilla – nyögtem fel hirtelen, ahogy bevillantak elém a finom vonások. – Camilla… – Cssssst… Pihenj, kölyök! – simogatta az erős kéz a hajamat, de nem tudtam megnyugodni, amíg nem tudtam biztosan, hogy Camilla életben van, és nem esett semmi baja. Megragadtam Peter ágyon nyugvó kezét, és megpróbáltam felhúzni magam. – Cam… Hol…? – igyekeztem kipréselni magamból egy értelmes kérdést, de ahogy felpillantottam, elakadt a lélegzetem. Stephanie vérző fejjel és az ollóval a kezében tápászkodott fel a földről. – Vigyázz! – próbáltam eltaszítani Petert az útból, de csak egy gyenge lökésre futotta.

• 316 •

Camilla: Halk pittyegés térített magamhoz. Szólni akartam, hogy valaki hallgattassa már el, hadd pihenjek még egy kicsit, de nem jött ki hang a torkomon. Riadtan nyitottam fel a szemeimet, és a kezemmel a számhoz kaptam. Olyan érzés volt, mintha valami nyomta volna a torkomat. – Nem, nem, nem! Ezt nem szabad, Miss Jones! Ne csapkodjon, mert kirántja a kanült és a csöveket – fogta le valaki a kezeimet. Igyekeztem ráfokuszálni – egy fehér ruhás nő volt az kedves mosollyal az arcán. – Elég súlyos volt az állapota, és meg kellett műtenünk. Elállítottuk a belső vérzést, most már helyre fog jönni – magyarázta. Értetlenül néztem rá, aztán hirtelen kitisztult minden. Izgatottan próbáltam kihúzni a kezemet a szorításából. – Nyugalom, Camilla, semmi baj! – oldalra kaptam pillantásomat Julie-ra. Kétségbeesetten néztem a szemébe, hátha megérti szavak nélkül is, mit szeretnék. Tudnom kellett, hogy mi történt Adammel – Hol van most? Jól van? –, de persze, legjobb barátnőmet pont most hagyta cserben a női megérzése. – A műtét alatt lélegeztetnünk kellett, a cső irritálta a torkát – terelte magára a figyelmemet újra az ismeretlen nő. – De hamarosan jobb lesz. Már csak a helyét érzi. – A… – suttogtam rekedtes hangon. – Tessék? – hajolt közelebb hozzám Julie. – Adam… – ismételtem meg, miközben úgy éreztem, lenyeltem egy egész sajtreszelőt, ami most a nyelőcsövemet dörzsöli épp. Julie vonásai elkomorultak, és lesütötte a szemét – ami, most vettem csak észre, vörös volt a sírástól. Valami hangos pittyegésbe kezdett mellettem, miközben ujjaim fehéredésig szorították a nővér kezét.

• 317 •

– Adam… – ismételtem meg. Muszáj volt tudnom, akkor is, ha… – a könnyeim akaratlanul törtek fel. – Mire… mire a rendőrség kiért hozzád, már egyedül voltál, és… Istenem, Camilla! – rázkódott meg Julie válla. – Mi történt? Ki… – Ennyi elég volt – szólalt meg újra a fehér köpenyes nő, és állított valamit a még mindig veszettül csipogó gépen – csak később jöttem rá, hogy ez figyelte a szívem működését. Egy fecskendőt megszívott valamivel, és hiába próbáltam tiltakozni, az infúziós csövön keresztül beadta. Még mondani akartam valamit Julie-nak, de a szám már nem engedelmeskedett. A szemhéjam lassan pár rezdülés után lecsukódott, aztán újabb sötétség jött. Adam az enyém… Most már én vigyázok rá… – A hang a fejemben nem hagyott békén. A sötétben tapogatózva próbáltam megtalálni a villanykapcsolót, de sehol sem volt. Mintha egy üres szobába zártak volna, amibe egy halovány napsugár sem juthatott be. A hang pedig egyre csak susogott és kínzott. Hiába mondtam neki, hogy nem hagyom, hogy elvegye Adamet, csak nevetett, és ismételgette önmagát. Lekuporodhattam volna a fal mellé valamelyik sarokba, hogy sírva megvárjam, amíg rám találnak, de nem tehettem. Meg kellett találnom azt az átkozott kapcsolót. Fogalmam sem volt, hogy miért is keresem ennyire. Valahogy azt éreztem, hogy a fénytől minden megoldódik majd. Elveszem tőled Adamet… – jött az újabb susogás. – Nem, nem engedem! – kiabáltam vissza. Felsikoltottam, mikor a karomat megragadta valami. Csapkodni kezdtem, hogy kiszabaduljak a szorításából, és az ujjam egyszer csak beleakadt valamibe a falon. Kétségbeesve próbáltam újra elérni a kapcsolót, mígnem sikerült megnyomnom. A fényár egy pillanatra elvakított, aztán egy arc siklott be elém egy másodpercre, mint valami horrorfilmbeli lidérc. • 318 •

Adam az enyém! – visszhangzott a fülemben, miközben levegőt kapkodva pattantak fel a szemeim. Ha egy erős kéz nem tart vissza, talán a nagy lendülettől fel is ültem volna felszakítva a varrataimat. Szerencsére Peter pont mellettem volt, és gyorsabban reagált, minthogy ez megtörténhetett volna. – Hé, hé, nyugalom, kislány! – nyomott vissza a párnámra, miközben kisimított pár tincset az arcomból. – Stephanie… Ő volt az! Adam… – dadogtam összevissza, miközben próbáltam ráfokuszálni Peter arcára. – Hé, lassabban! Így nem értek semmit… – igyekezett lenyugtatni Peter. Megpróbálkoztam pár mély levegővel, aztán újra belefogtam a mondandómba. – Stephanie tette. Ő lőtt rám. Hol van Adam? Adamet akarja! – Biztos vagy benne, hogy ő volt? – nézett rám Peter összevont szemöldökkel. – Persze hogy biztos vagyok! Hol van Adam? – ismételtem meg a kérdésemet, de Peter valószínűleg már nem is hallotta, mert felpattant az ágyamról, és kirohant a kórteremből, majdnem feldöntve az éppen befelé igyekvő Julie-t. – Hé, mi a… – tántorodott meg Julie, aztán visszanyerve az egyensúlyát bejött hozzám a kezében két papírpoharat tartva. – Mi a fene történt? – Ezt én is tudni… akarom! – közöltem idegesen – a kapott gyógyszerektől még mindig eléggé ki voltam ütve, és a nyelvem nem akart úgy forogni, ahogy szerettem volna. De mintha ez nem lett volna elég, valahányszor Adamről kérdeztem, mindenki kitért a válaszadás elől, a gyomromban lévő csomó pedig egyre csak nőtt és nőtt a bizonytalanságtól. – Mi történt Adammel? Hol van most? Miért nincs itt? – soroltam fel az összes kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. • 319 •

– Figyelj, Camilla… Ne borulj ki, jó? – tette le a két kávét az ágyam mellett lévő szekrénykére Julie. – Már kiborultam, szóval, mondd már! – nyögtem fel, miközben a torkom összeszorult, a levegő pedig csak halk zihálás közepette jutott el a tüdőmig. – Ahogy már mondtam, a rendőrök csak téged találtak meg – ült le mellém az ágyra Julie, és óvatosan, nehogy kirántsa a kanült, megfogta a kezemet. – Adam nem volt a vidámparkban, és azóta nem találták meg. – Ó, istenem! – zaklatottan próbáltam felülni az ágyban. – Stephanie magával vitte. Mi van, ha bántotta? Mi van, ha…? – elakadt a hangom, ahogy a hasfalamba éles fájdalom hasított. Julie körvonalai hirtelen teljesen szétestek, és mintha a szoba ringlispíllé vált volna. Még hallottam a kétségbeesett hangot, ahogy a nevemet ismételgeti, de végül a kín olyan erőssé vált, hogy elájultam. A következő két napot állítólag hol öntudatlanul, hol félig éberen töltöttem, bár utólag nem sokra emlékeztem – az halványan rémlett, hogy egyszer kerestem a gyűrűmet, amit az ápolók levettek rólam, és az is, hogy Jossie bejött meglátogatni, de a többi dolog teljesen kiesett. A harmadik napra tisztult ki annyira a szervezetem a nyugtatóktól, hogy a tudatom is tiszta legyen, de nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Amíg kába voltam, legalább nagyrészt álomtalan álomba voltam merülve, és nem gondolkoztam a történteken, de amint egy kicsit magamhoz tértem, a tehetetlenségtől sikítani tudtam volna. Peter és Julie, mikor legközelebb kinyitottam a szememet, a szoba oldalsó falánál álló székeken ültek, és sutyorogtak. Az ölükben papírokat láttam, és az arcuk elég gondterhelt volt ahhoz, hogy én is azonnal feszült legyek. Halkan megköszörültem a torkomat, mire • 320 •

Julie felugrott – a papírok majdnem a földre potyogtak, de az utolsó pillanatban elkapta őket, és Peter kezébe nyomta az egész köteget. – Hogy vagy, drága? – ült le mellém, és azonnal megragadta a kezemet. Igaz, hogy más ruha volt rajta, mint amire legutóbb emlékeztem, de gyanítottam, hogy csak átöltözni ugrott haza, mert a szemei kialvatlanságról árulkodtak. – Még mindig semmi hír? – A felgyülemlő könnyek égették a szememet, mikor Julie lehajtotta és megrázta a fejét. – Peter átkutatta annak a… – Julie elfojtott egy csúnya szót, és csak aztán folytatta. – A lakását. Elhoztunk minden papírt, ami fontos lehet, de hiába nézzük át újra és újra. – Miért nem adtátok oda őket a rendőrségnek? – értetlenkedtem. – Mert én ismerem Stephanie-t. Ha én nem jövök rá, hogy hol vannak, akkor… – Peter félbehagyta a mondatot, mikor rájött, hogy milyen szófordulattal is akarta befejezni. Az első könnycseppek zöld utat kapva csorogtak végig az arcomon. – Nem, én nem úgy… Nem úgy értettem… – motyogta, mikor Julie megajándékozta egy villámló pillantással. – Meg fogjuk találni – hallottam az ígéretet. – Jossie bent volt nálad délelőtt, csak aludtál – próbálta meg másra terelni a szót találékonyan Julie, hogy elterelje a figyelmemet. – Ő hogy van? – kérdeztem szipogva. Biztosan halálra rémült, ahogyan én. Már akkor teljesen kiborult, mikor Adam rosszul lett a pánikrohamtól, ez a helyzet pedig… Nem egy olyan kislánynak való, mint ő. Bűnösnek éreztem magam, amiért a sérülésem okozta kábultság miatt nem tudtam vele lenni, amikor kellett volna. – A nagynénje vigyáz most rá. Ideutazott. De ezt már mondtam tegnap… – simított végig az arcomon Julie. – Sajnálom. Nem sok mindenre emlékszem… • 321 •

– Semmi baj, szívem. – Kaptam egy halovány mosolyt. A halk kopogtatásra mindannyian az ajtó felé fordultunk, és mindhármunk szeme elkerekedett a csodálkozástól. Ahogy Nicolette belépett a szobába, levette a fejéről a hatalmas kalapot, amit valószínűleg álcázásra szánt, bár szerintem inkább figyelemfelkeltésre volt hivatott. – Hello! – pillantott fel rá nem jellemző félénkséggel. Csak párszor találkoztam vele, de eddig mindig csak az arrogáns oldalát láthattam, és Adam is úgy beszélt Nicolette-ről, mint egy határozott, számító és öntelt nőszemélyről, aki azt hiszi, az övé az egész világ. Nem is értettem, mit kereshet itt. A gondolat, hogy esetleg aggódott volna az egyik munkatársa párjáért, abszurd volt. – Remélem, nem zavarok… – harapta be a száját, aztán bizonytalanul megindult az ágyam felé. – Nem, nem zavarsz – nyögte ki Julie megcáfolva a gondolataimat – nekem semmi kedvem nem volt a társaságához. Hatalmas erőfeszítésembe került tartani magam egy idegen előtt, miközben legszívesebben kétségbeesve bőgtem volna. Az érzés, hogy semmit sem tehetek, őrjítő volt. Legszívesebben kipattantam volna az ágyból, csak hogy értelmetlenül bejárjam az egész várost, mert akkor legalább csinálnék valamit. – Voltam már itt többször, de a nővérek mindig azt mondták, hogy alszol… – A kék szempár vetett egy sanda pillantást Peter felé. – Cam sokáig ki volt ütve a nyugtatóktól – magyarázta Julie. – Értem. Én… nos… csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, és meg akartam mondani, hogy sajnálom – babrált a táskájával idegesen Nicolette, aztán tétován kinyitotta a száját, de azonnal vissza is csukta. Hirtelen kellemetlen megérzés öntött el. – Te tudsz valamit! – néztem rá izgatottan. Peter először rám pillantott, aztán Nicolette-re, majd felpattant, és megragadta a karját. • 322 •

– Tényleg tudsz valamit? – Nicolette behúzta a nyakát, és azonnal tiltakozni kezdett. – Én nem… nem tudok semmit. – Ha tudod, hol van Adam, most azonnal megmondod, különben… – fenyegetőzött Peter olyan sötét tekintettel, hogy még az én lélegzetem is elakadt. Éreztem Julie kezének automatikus szorítását az ujjaimon, ahogy az ő teste is megfeszült a jelenetet bámulva. – Én esküszöm, hogy nem tudom – rázta a fejét kétségbeesve. – Ha tudnám, hol van Adam, megmondanám, esküszöm – teltek meg könnyel a szemei. – Én nem ezt akartam – tört ki belőle hirtelen a zokogás, miközben Peter szorításából támaszték lett. – Ülj le, és beszélj! – nyomta le Peter az egyik székre. – Gyerünk már! – csattant fel, mikor Nicolette csendben bámulta a földet. – Adam… Adam olyan béna, ha a rajongókról van szó. Egy csomó promólehetőséget kihagyott, csak mert őfelségének nem volt kedve keveredni a pórnéppel, és mégis imádják! Ez annyira… – vágott bosszús arcot. – Számomra ez a nagy esély. Dühös voltam rá, és… – Nyelt egy nagyot, aztán rám pillantott. A tekintete tele volt bűntudattal, mégsem tudtam megsajnálni. Mikor látta, hogy nem számíthat együttérzésre, ismét a padlócsempéket kezdte bámulni, és úgy beszélt tovább. – Stephanie olyan meggyőző volt. És én azt hittem… nem gondoltam, hogy… – akadt el a hangja, de Peter nem hagyta, hogy abbahagyja a vallomását. – Folytasd! – Tudtam, hogy Adam milyen zárkózott, és hogy utálja ezt a túlzott rajongást, ezért mikor Stephanie azt mondta, hogy azzal lehetne a legnagyobb bosszúságot okozni neki, ha kis üzeneteket hagynánk neki és hívogatnánk, akkor jó ötletnek találtam. Gondoltam, egy titokzatos, elmebeteg rajongó felkelti majd a média figyelmét. • 323 •

– Jó ötletnek találtad? – horkant fel Peter, mire Nicolette összerezzent. – Csak egy játék volt. Legalábbis azt hittem. Hagyunk egy pár cetlit, és felhívjuk néhányszor, ennyi – mentegetőzött. – Hónapok óta zargatjátok! – Én ki akartam szállni – remegett meg. – Mikor az a baleset történt a rönkkel – Peter szája elnyílt, az arca pedig kezdett pirospaprika-árnyalatot felvenni a dühtől, de én sem éreztem magam nyugodtabbnak. Szinte láttam magam előtt Adam falfehér arcát, ahogy eltámogattam a házunkig, és lefektettem az ágyamba. – Baleset? – mordult fel Pete, és láttam rajta, hogy nagy önuralmába kerül visszafognia magát. – Ti csináltátok? – Nem, én nem tettem volna ilyet! – ugrott fel Nicolette. – A szívatás egy dolog, de sosem akartam, hogy Adamnek tényleg baja essen! – tiltakozott hevesen, és valamiért hittem neki. – Később tudtam meg, hogy Stephanie volt az. Megtaláltam nála a csavart, amivel a rönköt rögzítették. Megmondtam, hogy kiszállok, és abbahagyom, de… Meg kell értenetek. Ha kiderült volna, hogy mit csináltunk, én bukom a nagyobbat. És senki sem hitte volna el, hogy a rönkös dologban nem voltam benne. Stephanie azt mondta, ha nem segítek továbbra is, akkor beköp. – És persze, te segítettél – kezdett lüktetni egy ér Peter halántékán. – Én megpróbáltam figyelmeztetni Adamet, de megjelent Stephanie, és szörnyen dühös lett. Még meg is ütött. Mi más választásom lett volna? – Nicolette hangja bizonytalanul csengett. Összeszorítottam a számat, nehogy valami olyat mondjak, ami nem lenne méltó hozzám. És én még sajnáltam, mert azt hittem, hogy a barátja verte meg… • 324 •

– Esetleg szólhattál volna valakinek! – Kirúgtak volna! – A kék szemekbe most először tért vissza az élet, amióta csak átlépte a szoba küszöbét. Valószínűleg rájött, hogy nem tud minket meghatni, ezért más stratégiára tért át. Ettől a színjátszástól felfordult a gyomrom. – Tudod te, milyen egy kis senkiként élni? Mikor attól félsz, hogy a következő hónapban nem tudod majd befizetni a számlákat, és kitesznek a lakásodból? Nem hagyhattam, hogy újra lesüllyedjek! – És most Adam ki tudja, milyen veszélyben van. Tudod, Nicolette, hányingerem van tőled! – köpte oda neki undorral a szavakat Peter. – Pont te beszélsz? – Nicolette nevetése inkább volt kétségbeesett, mint elégedett. – Te voltál Steph szeretője. A legtöbb információt tőled szerezte, még ha nem is tudtál róla, mert vak voltál. Szóval, inkább hagyjuk a „ki a hibás” kezdetű vádaskodást! – Te ostoba kis… – Peter keze a levegőbe emelkedett, hogy aztán reszketve meg is álljon ott. Elakadó lélegzettel néztem a jelenetet, miközben a testem a rossz emlékek miatt automatikusan görnyedt össze, mintha csak az a kéz felém lendült volna. – Ha nem lennél nő, én… – szorultak össze Peter ujjai, mintha képzeletben épp meg akarná fojtani az előtte állót, aztán tehetetlenül esett vissza a karja a teste mellé. Nem tudtam volna elképzelni Peterről, hogy tényleg bántani tudna egy nőt – ahogyan valószínűleg Nicolette sem, mert össze sem rezdült –, mégis megkönnyebbülve lélegeztem fel. – Mit tudsz a mostani helyzetről? – Alison boldogan elújságolta, hogy mire kérte meg Adam, én pedig továbbadtam Stephanie-nak. Őrjöngeni kezdett, még sosem láttam ilyennek. Ha nem mondom meg neki, hová mentetek, talán, engem is… – nézett el Peter válla mellett felém. • 325 •

– Adam nem halt meg – feszültem meg teljes testemben, a hangom pedig olyan hideg volt, hogy magam is meglepődtem. – Persze… Persze hogy nem – helyeselt minden meggyőződés nélkül. – Gondolkozz! Mit mondott Stephanie? – lépett közelebb Peter hozzá, és szigorúan véste a tekintetét az övébe. Nicolette csak pár másodpercig bírta ezt a kutakodó pillantást, aztán elkapta a fejét. – Valamit arról hablatyolt, hogy meg kell mentenie Jeremy lelkét. És hogy egy olyan helyre viszi, ahol elzárva a mocskos külvilágtól kettesben lehetnek. Se telefon, se munka, se emberek, csak ők. En�nyit mondott, semmi mást! Nem mondta meg, hová viszi – rogyott le ismét a székre. Csalódottan hunytam le a szemeimet. Reméltem, hogy mégis megtudhatunk valamit, ami segít, de semmi… – Azt mondod, se telefon, se emberek? – Hallottam meg Peter hangját. Az elgondolkozó hangsúly miatt hirtelen jött reménnyel néztem fel. Egy pillanatig maga elé meredt, aztán őrült kutatásba kezdett a székén hagyott papírok között. – Bernard Tecla… – suttogta maga elé, mikor megtalálta a keresett iratot. – Mi az, mit találtál? – izgatottan kapkodtam a levegőt, miközben Julie segítségével feljebb húztam magam. Szörnyen idegesített, hogy az orromban lévő csövek és a bekötött infúzió miatt nem tudtam rendesen mozogni. – Stephanie apjának volt egy kis halászháza. Steph asztalán láttam egy ott készült régi képet – gyűrte zsebre a papírt, aztán az ajtó felé indult. Julie rémült szemekkel pattant fel mellőlem. – Hová mész? – ragadta meg az erős férfikart. – Megtudom, hol van az a ház, és odamegyek. Nem lesz semmi baj – fogta a két keze közé Julie arcát, aztán tétován előre hajolt, és egy röpke csókot nyomott a szájára. Julie elhomályosult tekintettel • 326 •

meredt maga elé, miközben Pete kisietett a kórteremből, aztán hirtelen felriadva ugrott az ajtóhoz. – Hívd a rendőrséget a házhoz! – kiabálta Peter után. – Ne hősködj… – motyogta inkább már csak magának. Felsóhajtott, aztán a vonásai megváltoztak. – Most már elmehetsz! – fordult Nicolette felé. Pár hónapja még nem hittem volna, hogy egyszer ilyen hangnemben látom majd Julie-t beszélni egy hírességgel, de igazán jólesett, hogy megtette azt, amire én a sérülésem miatt képtelen voltam – szélesebbre tárta az ajtót, aztán mikor Nicolett átlépte a küszöböt, az orrára vágta. – Elpucoltam a szemetet – csapta össze a tenyerét mosolyogva, de a szemeiben láttam, hogy pont annyira aggódik, mint én. Az ágyam mellé húzta a székét, és előredőlve a fejét az enyém mellé hajtotta a párnára. – Nem lesz semmi baj. Peter hazahozza Adamet. – Adam megkérte a kezemet – böktem ki pár másodpercnyi hallgatás után. – Igen, tudom. Alison elmondta, miután rád találtunk. És abból a gyönyörű gyűrűből sem volt nehéz rájönni – felelte Julie. Valahogy nem így képzeltem ezt a beszélgetést Julie-val. Azt hittem, majd boldogan ugrálva kapaszkodunk egymásba, miközben ő máris elkezdi tervezgetni, milyen ruhám lesz, hol tartjuk majd a szertartás utáni partit, és miben leszek a nászéjszakámon. Pillantásom az üres ujjamra vándorolt. Az egyik féléber pillanatomban kétségbeesve vettem észre, hogy eltűnt a jegygyűrűm, de Julie megnyugtatott, hogy csak le kellett venni rólam minden ékszert a műtét miatt, ő vigyáz rá. – Nem kaphatnám most vissza? – simítottam végig a gyűrűsujjamon a hüvelykujjammal. Csak rövid ideig hordtam magamon a jelét annak, hogy Adam hozzám tartozik, mégis üresnek éreztem magam nélküle. Ez bizonyította, hogy nem csak képzeltem az egészet, • 327 •

hanem tényleg megtörtént. Adam valóban szeret annyira, hogy le akarjon élni velem egy egész életet. A zokogás hirtelen tört fel belőlem. Mintha egy láthatatlan kéz összepréselte volna a torkomat. Éreztem, ahogy Julie felemelkedik mellőlem, aztán pár pillanat múlva a gyűrű visszakerült az ujjamra.

• 328 •

17. fejezet

Árnyékvilág X: Ez nem lehet igaz! Mondjátok, hogy nem igaz! Y: De igen, sajnos az. Minden reményünknek annyi. Én gyászolok… *sóhajt* X: Azt hiszem, most kiborultam… Y: Dettó. (Részlet az adamswanson-net.blogspot.com rajongói chatjéből)

Adam: Úgy sajgott minden porcikám, mintha átment volna rajtam egy kamion – oda-vissza többször is. Ki akartam nyitni a szememet, hogy lássam, hol vagyok, mi történt velem, de annyira fáradtnak éreztem magam, hogy nem ment. Csak pár percig pihenek még – határoztam el. Megrándult a testem, ahogy hirtelen zuhanni kezdtem a sötétségbe, és az alattam lévő ágy hullámzott velem egyet. Kellemetlen érzés volt. Mintha nem lett volna szilárd talaj alattam, és bármelyik pillanatban elnyelhetett volna az űr. A biztonságérzet hiánya vett rá arra, hogy megmozduljak. • 329 •

Az ujjaim óvatosan kitapintották maguk alatt a közben megszilárdult ágyat, és csak amikor biztos voltam benne, hogy nem fog ledobni magáról, akkor nyitottam fel a szemeimet. Az emlékek hirtelen tértek vissza, mint valami gyorsított felvétel. Stephanie, a kötelek, a kínzás, a fájdalom, az undor, aztán pedig Peter és a felé suhanó olló… A rémülettől megint kiáltani akartam, de csak hangos zihálás szakadt fel a tüdőmből, ahogy felültem. Egyedül voltam egy fehér, kórházi szobában, ami egyszerre megnyugtatott és megijesztett. Egyfelől, abban már biztos lehettem, hogy rám találtak, és megmentettek, másfelől, miért voltam egyedül? Hol van Peter és Camilla? Tudtam, hogy ha jól lennének, akkor ki se lehetett volna robbantani őket az ágyam mellől. Sziszegve csúsztattam le a lábaimat az ágy mellé. A padló hideg volt, de nem törődtem vele. Remegtek a térdeim, ahogy talpra álltam, ujjaim végigtapogatták a testemet, hogy felmérjék a károkat. A csuklómon még mindig látszottak a kötél nyomai, és ahogy félrehúztam a kórházi köpenyt, elszörnyedtem a mellkasom látványától. De legalább nem fagytam el sehol – lábra tudtam állni, és egyéb részeim is rendben voltak. Próbáltam visszaemlékezni az ájulásom előtti utolsó képre, de csak Stephanie őrült tekintetét láttam magam előtt, ahogy a kezében azzal a hatalmas ollóval Peter felé lendül. Ha megsebesítette… Ha Peternek valami baja esett… És Camilla… Muszáj volt megtudnom, hogy mi történt. Megragadtam az infúziós állványt, és magam előtt tolva lassan elindultam az ajtó felé. A folyosóra kilépve idegen embereket láttam. Senki sem figyelt rám, és nem láttam egy nővért vagy orvost sem, ezért óvatosan elindultam, hogy keressek valakit, aki segíthet. • 330 •

– Mr. Swanson! Mr. Swanson, álljon meg! – Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy a női hang utánam kiabál. Megtorpantam, és hátrafordultam. Egy alacsony, kövérkés ápolónő döcögött felém, kezében egy fémtáblára kapcsozott kórlappal. – Miért kelt fel? Még nem lenne szabad lábra állnia! – szidott le. – Mi történt? Hol van az ügynököm, Peter Summers? Beszélnem kell vele! – követeltem. – Á, az úr, akit önnel hoztak be… – bólintott megértően, és a karomat megfogva lassú léptekkel elindult velem visszafelé a folyosón. – Az állapota kielégítő, ne aggódjon! Most pedig visszafekszünk szépen – mondta olyan hangsúllyal, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Nem, nem fekszem vissza! – rántottam ki a hurkás ujjak közül a karomat, mire kaptam egy szigorú pillantást. – Nem tudok nyugodtan pihenni, amíg nem láthattam Petert. Kérem! – néztem a vizeskék szemekbe könyörgően. – Legyen – sóhajtott fel a nővér. – De utána tényleg visszafekszik, és pihenni fog. Nincs apelláta! – diktálta a feltételeket. – Rendben, csak vigyen Peterhez! – egyeztem bele. Megnyugtatott a tudat, hogy nemsokára beszélhetek vele, de a gyomrom még mindig a torkomban volt a bizonytalanságtól. Ahogy az ápolónő után beléptem a szobába, és megláttam Petert bekötözött hasfallal a kórházi ágyon feküdni, egész testemben remegni kezdtem. – Fiú… – emelkedtek rám a mélybarna szemek, én pedig csak álltam a küszöbön megkövülve, mint egy szobor. Hirtelen szúrni kezdték a könnyek a szememet, és egyikük szégyenszemre kibuggyanva elárulta a gyengeségemet. – Minden rendben? Jól vagy? Miért keltél fel? – záporoztak a kérdések, miközben Peter egy gombnyomással felemelte az ágya háttámláját, hogy jobban lásson. • 331 •

Lassan, tétovázva indultam felé, mint aki nem tudja, hová is tart valójában, aztán leereszkedtem az ágya szélére, és csak néztem, miközben érzelmek szélvihara kavargott bennem. – Adam… – Peter hangja kissé ijedt volt, mintha attól félne, hogy elment az eszem – talán, nem is alaptalanul… Az elmúlt pár napban sokszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább ép elmével, ami velem történik. Az ujjaim belemarkoltak Peter két oldalán a lepedőbe, és rázkódni kezdtem a zokogástól. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam abbahagyni – kontrollálatlanul tört ki belőlem minden. Éreztem, ahogy Peter keze megmozdul, és simogatni kezdi a fejemet, miközben megilletődött hangon mormogott hozzám. Megmentette az életemet. Ha ő nincs, még mindig a pokol legmélyebb bugyrában lennék. A testem fájón tudatta, hogy nemcsak rémálom volt, de mégis igyekeztem annak tekinteni. Egy szörnyű lidérces álomnak, amiben Peter volt az én hősöm. Nem tudtam őt gyűlölni, hiába próbálkoztam vele. Sosem sikerült igazán. Magamban könyörögtem az édesapámhoz, hogy bocsássa meg nekem ezt a gyengeséget, és reméltem, hogy Camillának igaza volt azon az estén, mikor azt mondta, hogy biztosan elnézné nekem. – Camilla… – nyögtem fel, ahogy a mellkasom újra összeszorult, mintha egy óriáskígyó kipréselte volna a tüdőmből a levegőt. – Jobban van, ne aggódj! – dörzsölte meg a kezemet Peter. – A szomszéd szobában fekszik, de még nem kelhet fel. Julie azt mondta, hogy majdnem le kellett kötözni, mikor megtudta, hogy behoztak, mert mindenáron látni akart – mosolygott rám halványan. – Megsérült? – néztem Peterre, de a könnyektől csak elmosódva láttam az arcát. • 332 •

– Igen, de tényleg rendbe jön. Az egyik golyó súrolta az oldalát, a másik miatt meg kellett operálni, belső vérzése volt, de helyrehozták – próbálta Peter tényszerűen elmagyarázni az egészet, hogy ne borítson ki nagyon, de hiába. – Az én hibám – ráztam meg a fejem, miközben a számat összeszorítottam, hogy ne kezdjek el újra bőgni. – Te is tudod, hogy nem te tehetsz róla, hogy egy elmebeteg kiszúrt magának – próbálta megnyugtatni a lelkiismeretemet Peter, de az csak még jobban háborogni kezdett. Nem elég, hogy Camilla fejére bajt hoztam, majdnem eltaszítottam magamtól valakit, aki tényleg szeret engem: Petert. Csak most értettem meg igazán a történteket. – Lehet… Lehet, hogy igazad van – ráncoltam össze a homlokomat. – Néha a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok, és magukkal ránthatnak más jó embereket – néztem Peter szemébe remélve, hogy megérti, hová akarok kilyukadni. Zavartan megköszörülte a torkát, miközben a kezét a vállamra fektette. – Köszönöm, Adam! – Csillantak meg könnycseppek az ő szemében is. – Te jól vagy? Mi történt? – Az emlékeim még nem tértek vissza az utolsó ki tudja hány percről vagy óráról – lehet, hogy jobb is volt így. – Semmiség – vonta meg a vállát Peter. – Időben félrelöktél – mosolygott rám hálásan. – Nem úgy látszik – pillantottam le a kötéseire. – Ha nem figyelmeztetsz, és fél centivel arrébb megy az olló, akkor annyi a tüdőmnek. Legalábbis ezt mondta az orvos… – És… Stephanie? – A neve kiejtésétől úgy éreztem, mintha egy mustang rúgott volna gyomron. Önkéntelenül összébb húztam magamon a kórházi hálóinget, miközben a szemeim a csempékre • 333 •

szegeztem, hogy ne kelljen Peterre néznem. Ő pontosan tudta, miket tett és mit akart még tenni velem az a nőszemély. – Miután megszúrt, maradt annyi erőm, hogy leüssem. A rendőrség vitte el. Valószínűleg kap egy szép fehér szobát muszájdzsekivel. – Szóval, életben van. – Gonosznak éreztem magam, amiért egy emberi lény halála boldogabbá és nyugodtabbá tett volna, de bármennyire is igyekeztem, nem tudtam elkergetni ezt az érzést. – Igen, de soha többé nem bánthat! – szorította meg Pete a vállamat biztatóan. – Adam, ha beszélni szeretnél arról, ami… – kezdte, mire hevesen megráztam a fejemet. – Nem. – De talán, jót tenne, ha… – Megjötte… – nyílt ki hirtelen az ajtó, aztán Julie-ban bennakadt a szó, ahogy meglátott. – Adam! Ó, úgy örülök! Camilla odáig lesz, ha végre láthat – vigyorgott rám, aztán elém sietett, és lehajolva hozzám óvatosan magához ölelt. Gyorsan megtöröltem az arcomat, aztán amint elengedett, óvatosan felálltam az ágyról. – Átmegyek hozzá. – Nem, nem. Szó sem lehet róla! Azt ígérte, hogy egy látogatás, aztán pedig pihenés – szólt közbe a nővér, aki eddig a fal mellett állva nézte végig a nagyjelenetünket Peterrel. – Ó, ugyan már, nem lehet ilyen szívtelen – vette kézbe a dolgokat Julie. Visszasietett az ápolónő mellé, aztán elbűvölően rámosolygott. – Kedves… – elhallgatott, és megnézte a ruháján lévő névtáblát. – Carla… Adam és Camilla éppen akkor jegyezték el egymást, mikor ez az egész szörnyűség történt, teljesen érthető, hogy nem tudnak addig megnyugodni, amíg nem látják, hogy a másik jól van. A szerelem nevében kérem, ne akadályozza meg, hogy lássák egymást – hadarta • 334 •

el, miközben olyan csillogó szemekkel pislogott Carlára, hogy nem lett volna ember, aki ellent tudott volna mondani neki. – Rendben, legyen. De csak öt perc – emelte fel a nővér a kezét mindegyik ujját kinyújtva. – Utána tényleg irány az ágy! – Ó, maga a legrendesebb ápolónő a kórházban – küldött egy angyali mosolyt Julie a nő felé. Intett nekem a fejével, hogy induljak, mielőtt Carla meggondolja magát, aztán visszasétált Peter ágyához. – Később benézek – ígértem Peternek – a barna szemek rám mosolyogtak. Még hallottam, ahogy Pete említ valamit arról Julie-nak, hogy színésznőnek kéne mennie, aztán becsuktam kívülről az ajtót, és összeszoruló szívvel követtem Carlát. Mikor beléptem a szobába, Camilla a szemeit lehunyva feküdt a hófehér párnán. Olyan szörnyen sápadt volt, hogy egy pillanatra végigfutott rajtam a gondolat, mégis hazudtak nekem, és már… Megráztam a fejem, hogy elűzzem a rémképeket, de csak akkor sikerült teljesen megnyugodnom, mikor észrevettem, hogy a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, és meghallottam a szívmonitor csipogását, ami jelezte, hogy minden rendben. Halkan az ágy mellé léptem, aztán leültem rá, és csak figyeltem, ahogy a hosszú szempillák meg-megrebbennek álmodás közben. Kíváncsi voltam, hogy vajon álomországban mit láthat pontosan Camilla. Vajon, érzi, hogy itt vagyok mellette? A kérdésemre azonnal megkaptam a választ, mert a pisze orr mélyen magába szívta a levegőt, aztán az álmosságtól még kissé zavarodott, csillogó barna szemek felnéztek rám. – Szia! – nyögtem ki. Ennél többre nem voltam képes, csak figyeltem a gyönyörű arcot – Camilla szája hirtelen elnyílt, a szemei elkerekedtek, és megjelentek bennük az első könnycseppek. • 335 •

A következő pillanatban Cam felemelte a kezét, és megérintette az arcomat, mintha nem hinné el, hogy tényleg lát. Élveztem a forró bőrét, amitől én is felmelegedtem. Annyiszor elképzeltem őt, míg az ágyhoz voltam kötözve, Camilla volt az, aki életben tartott, bármi is történt. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek! – ismételtem el fogalmam sincs hányszor, miközben felemelve a kezét ezernyi puszival hintettem be az ujjait, aztán letöröltem az apró könnycseppeket is, amik időközben végigfutottak az álláig. – Tényleg itt vagy! – zokogott az örömtől. – Persze hogy itt vagyok – nyomtam utoljára a számat a kezére. – Azt hittem, megint csak képzellek… – sóhajtott fel boldogan. Ujjai újra és újra megérintettek, hogy tényleg felfogja, ez a valóság. Pontosan tudtam, mit érez most. – Lassan letelik az öt perc, indulnunk kell – törte meg a pillanatot Carla, én pedig elfojtottam egy dühös morgást. – Mi? Nem! Ne menj el! – kapaszkodott bele a karomba Camilla, mintha az élete függne a közelségemtől. – Nem lehetne, hogy…? – fordultam hátra, de a szigorú pillantásból azonnal tudtam a választ. – Mindkettejüknek szükségük van a pihenésre. Ha magára nem gondol, legalább a kisasszonyra… – próbált meggyőzni a nővér – sikerrel. – Igaza van – sóhajtottam fel, bármennyire is nehezemre esett. – Visszajövök. – De én nem akarok pihenni! – makacskodott Camilla. Elmosolyodtam. – Muszáj pihenned, hogy hamar meggyógyulj. Azt akarom, hogy minél előbb a feleségem legyél – halkítottam le a hangomat • 336 •

bizalmasan, aztán előrehajolva megcsókoltam. A meggondolatlan mozdulattól fájdalom hasított belém, de ökölbe szorított kézzel tűrtem. Ahogy felálltam az ágyról, hirtelen megszédültem. Belekapaszkodtam az infúziós állványba, nehogy összeessek. Nem ijeszthetem meg Camillát! Lassan eltántorogtam az ajtóig, aztán hátrapillantva küldtem még egy mosolyt felé. Ahogy becsukódott a hátam mögött az ajtó, megkönnyebbülve rogytam össze. – Mr. Swanson! – kapott utánam Carla. – Azt hiszem, nem tudok továbbmenni – motyogtam. A gravitációs erő lehúzott a földre, én pedig végigdőltem a csempézett padlón. A következő három nap nagy részét a szobámban töltöttem – naponta csak negyedórára hagyhattam el azt, akkor sem lábon, hanem kerekes székben. Öt percre begurultam Peterhez, a maradék tíz percet pedig Camillával töltöttem. Szörnyen idegesítő volt, hogy mindegyikünk ágyhoz van kötve, főleg, hogy azok az ágyak nem egy szobában voltak. Halálra untam magam egyedül – csak azok a percek voltak könnyebbek, amikor Jossie bejött Susan nénivel, vagy Julie beugrott hozzám, mielőtt vagy miután meglátogatta Petert és Camillát. Egyik délután Alison és Conner is jártak nálam egy hatalmas gyümölcskosarat hozva, és vagy tíz perccel tovább maradhattak, mert Conner sikeresen levette a lábáról az éppen ügyelő szigorú főnővért. Vasárnap Jossie egy magazinnal a kezében, a lábát lóbálva ült az ágyam szélén, amíg a nénikénk az orvossal beszélt a folyosón – reméltem, hogy most már azt mondják, hazamehetek végre. A szédülés már jó ideje nem tért vissza, és a sebeim is szépen gyógyulgattak. Igyekeztem megszokni a gondolatot, hogy megmaradnak a hegek, mert ugyan gondolkoztam azon, hogy elmegyek egy plasztikai sebészhez, a műtéttől való félsz erősebb volt bennem a hiúságnál. • 337 •

– Szerintem ezt kéne választanod – nyomta az orrom alá a magazint a húgom, miközben ujjával az egyik férfimodellre bökött, akin fekete esküvői szmoking volt. – Igazán jól állna… – mért végig, elképzelve a ruhában. Julie időközben elkezdte megtervezni az esküvőt, többek között valószínűleg azért, hogy elterelje Jossie figyelmét a történtekről, és könnyebb legyen feldolgoznia az elmúlt időszakot. Bármennyire is nem szeretem, ha valaki beleszól a dolgaimba, ezért most hálás voltam Julie-nak. – Hogy tetszik? – Igazán nagyon… szép, hugi – feleltem, anélkül, hogy a képet tényleg megnéztem volna. Nem nagyon érdekelt, hogy milyen ruhában leszek, amikor kimondom az igent, a lényeg az volt, hogy Camillát hivatalosan is a magaménak tudhassam. – Most már csak Peterrel kell megbeszélni, hogyan szervezzük meg a biztosítást, mert tuti be akarnak majd lógni egy csomóan – mondta inkább magának Jossie, mint nekem. – Figyelj csak… – érintettem meg a testvérem kezét, mire leengedte az újságot, és kíváncsi szemekkel pislogott rám. – Gondolkoztam – nyögtem ki tétovázva, mire neki elkerekedtek a szemei, és felugrott az ágyról. – Ha azt mered mondani, hogy mégsem akarod elvenni Camillát, én… – kelt ki magából teljesen. Kuncogva emeltem fel a kezemet, hogy lecsillapítsam. – Erről szó sincs. Amint elhagyhatjuk a betegágyat, az oltár elé akarom vezetni – nyugtattam meg. – Helyes – fújt egyet, aztán megnyugodva ült vissza az ágyamra. – Akkor meg miről van szó? – Ha csendben maradnál, már rég elmondtam volna – tettem az ujjamat a szájára. – ’endben – motyogta félig zárt ajkakkal. • 338 •

– Szeretek színész lenni, és azt hiszem, nem is tudnék lemondani róla, de… valószínűleg nem fogok többé filmekben szerepelni. Ha csak színházban játszanék, akkor azt csinálhatnám, amihez értek, és egy idő után, remélhetőleg, elmúlna ez a felfokozott érdeklődés irántam – fejtettem ki egy szusszal, amin már napok óta gondolkoztam. Jossie megfogta a csuklómat, és elhúzta a kezemet a szájától. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Nyugalmat és biztonságot szeretnék magamnak és… Camillának. Csak boldog akarok lenni – komorult el az arcom. Stephanie után nem tudtam volna úgy tovább élni az életemet, hogy tudom, bármikor jöhet egy ugyanilyen őrült. – Ha ez boldoggá tesz téged, akkor csináld! – bólintott biztató mosollyal az arcán Jossie. Hálásan megszorítottam a kezét. – Van még egy ötletem – köszörültem meg a torkomat. – Jesszus, micsoda? – vált megint riadttá Jossie arca. – Mi lenne, ha te és Susan néni velünk élnétek? – fürkésztem a húgom vonásait, hogy mit szól az ötletemhez. Szerettem volna a közelemben tudni, de nem akartam ráerőltetni magam. Az egész eddigi életét úgy élte le, hogy csak látogatóként voltam jelen benne, de ezt már nem éreztem elégnek. – Komolyan? – ragyogtak fel a szemei, aztán hirtelen elhallgatott, és összepréselte a száját. – Mi a baj? Ha nem akarod, akkor nem muszáj… – Nem, csak… Ugye, nem fogod meggondolni magad? Ha nagyon beleélem magam, aztán mégis másképp döntesz… – harapta be az alsó ajkát kínlódva az érzéseitől. – Szeretném, ha velem élnél – mondtam ki magabiztos hangon, miközben végigsimítottam az arcán. Felszisszentem, ahogy hirtelen a mellkasomhoz csapódott. • 339 •

– Jaj, jaj, bocsánat! – vágott ijedt képet, és el akart húzódni, de megfogtam a fejét, és óvatosan visszahúztam magamhoz. – Boldogok leszünk – jelentettem ki, miközben simogatni kezdtem a selymes tincseket. Camilla: Adam tartotta nekem az ajtót, amíg beléptünk a kis kávézóba. Julie, Jossie és Peter már az asztalunknál ültek, és a lányok megint nem bírták ki, hogy ne kezdjenek előre nyalakodni. Mindegyikük előtt egyegy nagy szelet sütemény volt, miközben Pete kávét kortyolgatott. – Hello! – köszöntem, majd Adam segítségével lebűvészkedtem magamról a kabátomat. – Sziasztok! Na, hogy sikerült? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Julie. Letettem Fauniát a kihúzott székre, és elkezdtem lehámozni róla a rózsaszín overallt, nehogy túlságosan kimelegedjen idebent, aztán pedig kint megfázzon. – Camilla egy zseni – vette át a szót tőlem Adam. Elpirulva néztem fel rá. – Elfogult vagy. – Nem én mondtam, hanem az a kritikus, akivel beszélgettem a Bukott angyal című képed előtt – vonta meg a vállát Adam. – Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy szakértő véleményét? – nyomott a fejem búbjára egy puszit, miközben én végre megszabadítottam a kislányunkat az izzasztó ruhahalomtól, és az ölembe emelve őt lehuppantam a székre. – Hát, fogalmam sincs, hogy tudtál a kicsi mellett még a festésre is időt szakítani – rázta meg a fejét Julie. – Én csak néha vigyázok rá, de az a pár óra kimerítőbb, mint Peter a nyűgösebb napjain – nevetett • 340 •

fel, mire kapott egy morcos pillantást az említettől. – De azért imádlak ám, pöttömke! – vigyorgott Fawnra, aki széles mosolyra húzta a száját, és tapsikolni kezdett a kezeivel. – Hát, sokat segít, ha az embernek van egy segítőkész férje – hajoltam Adamhez, aki oldalra dőlt, és egy csókot nyomott a számra. – Fúj, ne a kiskorúak előtt, könyörgöm! – horkant fel Jossie, aztán a bal kezét a saját, a jobbat pedig Faunia szeme elé tette. – Inkább edd a sütidet, mielőtt elcsórom – fenyegetőzött Adam röhögve. – Azt próbáld meg! – eresztette le a kezeit Jossie, és a villáját a kezébe véve gyorsan falni kezdte a tányérján lévő szeletet. – Szóval, akkor megyünk kiállításra? – nézett rám várakozóan Julie. Mikor bólintottam, felvisított. Alig két évvel ezelőtt Adammel még riadtan pisszentünk volna fel, rettegve attól, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, de mostanra már nem volt erre szükség. Mióta leforgatta a Sunrise második részét, és átnyergelt színházi színésznek, csökkent a fanatikus érdeklődés, de ő – és be kellett vallanom, én is – ezt egyáltalán nem bánta. Sőt, élvezte, hogy úgy léphet ki az utcára, mint bármelyik másik ember. – Gratulálok! – biccentett felém Peter elégedetten. – Köszönöm – vettem a kezembe az étlapot, és megpróbáltam úgy kinyitni, hogy Faunia ne verje ki a kezemből. – Khm… – köszörülte meg a torkát Julie túl hangosan ahhoz, hogy csak egy kis torokkaparásnak legyen köszönhető. Felnéztem az étlapból, és kérdőn végigmértem. Az illemet elvetve felkönyökölt az asztalra kifelé fordítva a kezeit, miközben jelentőségteljesen pillantott rám. Hirtelen halk, vinnyogó hang hagyta el a számat, mikor rájöttem, mit is kéne látnom. – Mi történt? – fordult felém Adam riadtan. • 341 •

– Peter elveszi Julie-t – feleltem lelkesen. – Tessék? – nézett rám úgy, mintha elment volna a józan eszem. – Te meg honnan…? Pete és a házasság – tört ki belőle a röhögés. Megfogtam a fejét, és Julie keze felé fordítottam. Hirtelen elhallgatott. – Ó, te jó ég! – Én csak… gondoltam… senki ne mondja, hogy vadházasságba kényszerítek egy szerencsétlen lányt – vörösödtek el Peter fülei. – Ó, szóval, ezért veszel el? – ráncolta össze a homlokát Julie, aztán közelebb hajolt hozzánk. – Nekem azt mondta, hogy nem tud nélkülem élni, aztán letérdelve könyörgött, hogy menjek hozzá – mesélte vidáman, mire Jossie, Adam és én prüszkölve hajtottuk le a fejünket. – Ez azért nem teljesen így történt – tiltakozott Peter, de mikor látta, hogy hiába, inkább csendben maradt. – Megfognád egy kicsit? – nyomtam Fawnt Adam kezébe, aztán felálltam a székről. – Mi most kimegyünk egy kicsit a mosdóba – kerültem meg az asztalt, aztán megragadtam Julie kezét, és felhúztam őt. Jossie is azonnal felugrott, és követett minket. – Férjhez megyek, férjhez megyek, férjhez megyek! – tört ki Julie, amint becsukódott mögöttünk az ajtó, és a nyakamba csimpaszkodva ugrálni kezdett. – Oké, oké, de ha nem akarod, hogy a koszorúslányod legyek, csak mondd meg, nem kell azért megfojtani – nevettem fel, mire elpirult. – Bocsi… – eresztett el, aztán tovább táncikált egyedül a leghátsó tükörig, majd vissza. – Jaj, el sem hiszem! – Biztos voltam benne, hogy egy jó ideig nem lehet majd levakarni a vigyort az arcáról. – Azt hittem, már sosem veszi rá magát, de mégis! – Na, mutasd a gyűrűt! – nyúltam ki felé, ő pedig a tenyerembe tette a bal kezét. – Hű, ez csodaszép! – gyönyörködtem az ékszerben. • 342 •

A gyűrű maga platinából készült, és kígyóként fonta körbe Julie ujját, rajta pedig egy kis levél volt, aminek a közepén ott csillogott a szokásos gyémánt. – Tudom – gyönyörködött benne Julie is, a kezét közelebb emelve a szeméhez. – Téged nem érdekel? – fordultam Jossie felé, aki minket figyelve állt a sarokban. – Én már láttam – felelte Jossie. Julie elpirulva harapta be a száját. – Nem bírtam ki… Valakinek muszáj volt elmondanom, amíg ideértek – nézett rám bocsánatkérően, amiért lemaradtam az első helyről. – Ez a te napod. Most az egyszer megbocsátok – vontam meg nagylelkűen a vállamat, mire Julie megnyugodva kifújta a levegőt. – De ha terhes leszel, én akarom elsőnek tudni – kacsintottam rá. – Na nem! Gyereket még jó ideig nem akarok! – tiltakozott hevesen. – Majd meglátjuk – ütögettem meg a vállát, miközben cinkos pillantást váltottam Jossie-val. – Peter sem lesz már fiatalabb… – eresztettem meg egy gonoszkodó vigyort – a gyűrű miatt megérdemelt ennyi visszavágást –, aztán kifordultam a mosdó ajtaján. – Hé, Cam, várj! – rohant utánam Julie. Jossie lassú léptekkel vonult utánunk. – Tudsz valamit? Adam mondott valamit arról, hogy Peter gyereket szeretne már? – ostromolt egészen az asztalig Julie, aztán mikor hallótávolságon belülre értünk, elhallgatott. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam Peter kezében Fauniát. Julie azonnal gyanakvó pillantással kezdte el méregetni a kettősüket, miközben a kislányom hangos, gurgulázó kacagással jutalmazta Petert, aki egy csörgőt rázogatott az orra előtt. – Hát nem édes? – fordult Pete élete párja felé. • 343 •

– Látom, jól kijössz vele… – fürkészte Julie a vidám arcokat. – Hát, Peter bácsinak egy kisgyerek sem tud ellenállni. Imádnak engem! – kapott a lányom egy vicces grimaszt, amitől még jobb kedve lett. – Kiörömködtétek magatokat? – hajolt közelebb hozzám Adam, kedvesen az arcomhoz dörgölve az orrhegyét. – Igen. És ti kibeszéltetek minket, amíg kint voltunk? – kérdeztem vissza. – Igen – nevetett fel olyan hangon, amitől még mindig hangosabban dobbant meg a szívem. Miután megettem a gyümölcstortámat, visszakértem Fauniát, és csak hallgattam, ahogy Adamék arról a forgatásról beszélgetnek, ahová Peter beszervezte a legújabb ügyfelét. Pete azóta is, valahányszor szóba került a munkája, mindig megkérdezte, hogy Adam nem bánta-e meg, hogy kiszállt, és nem szeretne-e visszajönni, de én előre tudtam a választ. Eleinte én is tartottam tőle, hogy Adamnek hiányozni fog a régi élete, és megbánja majd, hogy engem választott, de aztán valahányszor a szemébe néztem, és megláttam a felszabadult és elégedett csillogást, rájöttem, hogy nem kell ilyesmitől félnem. Boldog volt velem, és én is vele. Faunia az orrát összeráncolva hatalmasra tátotta a száját, hogy jelezze, álmos, ettől nekem is el kellett fojtanom egy ásítást. Megvártam, amíg Peter befejezi a mondandóját, aztán megérintettem Adam kezét jelzésképpen. – Azt hiszem, Fawn követeli az ágyacskáját – szólalt meg Adam végigsimítva a pufók babaarcon. – Micsoda szülők… A gyereket használják kifogásnak – csóválta meg a fejét Julie megjátszott felháborodással. – Inkább ismerjétek be, hogy ti szeretnétek már ágyba kerülni. • 344 •

– Na jó, fáradtak vagyunk. De egy kisbaba mellett ez nem csoda – fúrtam a tekintetemet Julie kék szemeibe. – Majd meglátod – pislogtam rá nyomatékosan. Peter Julie felé kapta a fejét, miközben szárazon nyelt egyet. – Te is jössz, Joss? – nézett a húgára Adam. – Én ma Julie-éknál szeretnék aludni. Julie megígérte, hogy segíthetek kiválasztani a ruháját – felelte lelkesen a kérdezett. – Ugye, ott aludhatok? Susan néni ma úgyis a szomszédokkal pókerezik – pislogott nagy szemekkel Adamre. Mikor megkapta a beleegyező bólintást, rávigyorgott társaságunk újdonsült menyasszonyára. Gyorsan felöltöztettem Fauniát, aztán Julie kezébe adtam, hogy vigyázzon rá, amíg én is indulásra kész állapotba hozom magamat. – Tudod, hogy Pete-re a frászt hoztad? – suttogta Adam a fülembe, miközben feladta rám a kabátomat. – Most azt hiszi, hogy Julie terhes, vagy minimum gyereket akar a közeljövőben – kuncogott fel. A leheletétől végigfutott a kellemes borzongás a gerincemen. – Hát, én elvetettem a magot, már csak rajtuk múlik, hogy hagyják-e kisarjadni – mosolyodtam el titokzatosan. – Néha félek tőled – nevetett fel Adam, aztán kaptam egy szenvedélyesebb csókot. Riadtan rebbentünk szét, ahogy oldalról a vaku fénye hirtelen a szemünkbe villant. Hallottam a mély, hitetlenkedő nyögést Adam torkából, aztán meghallottuk Jossie hangját. – Hé, az ott nem Robert Pattinson? – mutogatott az egyik asztal felé. Az adott irányba fordítottam a fejemet. Egy fiatal, a húszas évei elején járó fiú ült az egyik asztalnál pár barátjával. A fején baseballsapka volt, ami alatt megpróbálta elrejteni az arcát az üvegfalon át fotózó paparazzik elől – reménytelenül. A vonásai megfeszültek, és fáradtan megdörzsölte a szemeit, amik vörösek voltak a kialvatlanságtól. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egész • 345 •

helyzetet, és utálja, hogy még egy kávét sem tud úgy meginni, hogy ne zaklassák. Adamre pillantottam, aki megnyugodva vette át Fawnt Julie-tól, aztán egy rövid búcsúzkodás után átkarolt a szabad kezével, és kiterelt az ajtón. Magához húzott, ahogy elhaladtunk a fotósok között, de senki sem foglalkozott velünk. Gyalog tettük meg az utat hazáig. Adam újabban szeretett sétálni még akkor is, ha húsz percig a karjában kellett cipelnie a lányát – aki már most egy igazi kis sózsák volt. Félúton elkezdett havazni is, de sajnos, Fawn lemaradt élete első hópelyheiről, mert Adam vállának dőlve elszundított. Dideregtem már, mire hazaértünk. Otthon, miután átmelegedtem, végigfeküdtem az ágyon, és az időközben felébredt Fauniát a mellemre fektettem. Éhesen szívta magába az anyatejet, én meg fájdalmasan felszisszentem, ahogy az ínyével néha túl erősen rám szorított. – Csodaszépek vagytok így együtt – kaptam fel Adam hangjára a fejemet. A fürdőszobaajtóban állt, és minket figyelt olyan átszellemült arccal, hogy egy pillanat alatt melegség öntött el. Aztán Fawn megtörve a varázst, megint túl mohón próbálta kikényszeríteni belőlem a vacsit. – A lányod egy kis vámpír! – nyögtem fel. Adam somolyogva bújt mellénk az ágyra. Kinyújtotta a mutatóujját, és óvatosan végigsimított Faunia szája mellett. – Óvatosan kincsem, mi marad a papának később, ha most megeszed a mamit is? – röhögött fel, mire a könyökömet az oldalába nyomtam. – Ne mondj ilyeneket a gyerek előtt! – Úgysem érti, miről beszélek… – Akkor se! – pislantottam hátra szigorúan. – Rendben, rendben – emelte fel megadóan a kezét Adam. – A mamival jobb nem ellenkezni, mert ha morcos lesz, akkor a papa • 346 •

napokig alhat a kanapén, és olyankor a papa nagyon nyűgös, mert a testi szükségletei megkívánják… – Adam, az istenért! – csattantam fel, és hátralendítettem a karomat, de Adam oldalra fordulva elgördült előle. – Csak azt akartam mondani, hogy a testi szükségleteim megkívánják, hogy a gerincem miatt az ágyban aludjak – fejezte be a mondatot ártatlan arccal. – Miért, te mire gondoltál? – pislogott rám. – Semmire – rándult meg a szám széle. – Ne higgy neki! – rázta meg a fejét Adam, miközben Fawn abbahagyta az evést, és félig átmászva rajtam nagy szemekkel figyelte őt. – Anyuci valami perverz dologra gondolt, csak nem akarja beismerni – kacsintott a kislányára Adam. Megforgattam a szemeimet, aztán feltápászkodtam az ágyról, és felemelve Fauniát a fal mellett álló bölcsőbe tettem. – Te most aludj, kincsem! – nyomtam egy jóéjt puszit a feje búbjára, aztán elhúztam a hófehér függönyt a bölcső körül. – Én pedig megyek, és megfojtom aput – fordultam vissza az ágy felé, de Adam felismerve a veszélyt felpattant, és várakozó pozícióba merevedve felkészült a menekülésre. Taktikát váltva az ágy bal oldalához sétáltam, levettem a hálóköntösömet, felfedve ezzel az alatta lévő halványzöld hálóinget, aztán egy szó nélkül bebújtam a takaró alá. Alig fél perc múlva éreztem meglebbenni a takarót, aztán egy meleg tenyér végigsiklott a combomon át a hasamig. Meglepetésszerűen fordultam át magam alá gyűrve Adamet. – Hé, ez így nem ér! – nevetett fel. – Dehogyisnem – hajoltam előre. Megemelve a fejét igyekezett csókot lopni tőlem, de nem hagytam neki. – Nem hiszem, hogy ezt most megérdemelnéd… – egyenesedtem fel ültömben. – És mivel érdemelhetném ki? – vonta fel a szemöldökét Adam mohón. • 347 •

– Nem is tudom… – gondolkoztam el. – Ha Fawn felébred az éjjel, te kelsz fel hozzá – egyezkedtem. Adam elgondolkozva pislantott a bölcső felé, mire felháborodva nyögtem fel. – A tétovázás büntetőpontot ér. Ha ennyit sem ér meg… – kezdtem volna, de a hirtelen fordulattól bennem akadt a szó. Adam egyetlen mozdulattal változtatta meg a felállást, és most már ő volt felül az ágyhoz szegezve engem. – Benne vagyok! – nyomta a száját az enyémre, miközben a keze máris elkezdett kihámozni a hálóingből. Körülbelül húsz perc múlva zihálva bújtam a mellkasához, miközben keze a hátamat simogatta. – Azt hiszem, ez három éjszakai műszakot is megért – nyögött fel. – Jókor mondod… – emeltem fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. – Na mindegy, majd legközelebb jobban alkudozom. – Ujjaim elgondolkozva siklottak végig a mellkasán végigkövetve a halvány hegek útvonalát, majd lehajtott fejjel végigcsókoltam az egyiket. – Valami baj van? – kotort ki Adam egy tincset az arcomból, miközben fürkészően nézett rám. – Nem – ráztam meg mosolyogva a fejemet. – Csak elgondolkoztam. – Min? – Azon a srácon a kávézóban. Robert, vagy hogy is hívják… – próbáltam meg visszaemlékezni a Jossie által mondott névre. – A média felér ezer hiénával. Szerencsétlen… – sóhajtottam fel. Adam végigsimított az arcomon. – Talán majd ő is megtalálja azt, aki kirángatja az Árnyékvilágból a fénybe – felelte, miközben összefonta az ujjainkat. – Remélem – mosolyogtam rá, aztán hagytam, hogy újra megcsókoljon. VÉGE • 348 •

• Tetszett? Mire gondolsz, mit érzel most? Én nagy szeretettel írtam, és szívdobogva lesem, hogy fogy a könyvem a boltokban. Boldog lennék, ha minél több ember kezében láthatnám az utcán. Ha megveszed, kérlek írd meg a Facebook falamra ide: Spirit Bliss Árnyékvilág Ajánlanád valakinek, akit kedvelsz? A te barátaid az én barátaim is. Oszd meg velük az élményt! Küldd tovább nekik. Bízom bennük, hogy ha tetszeni fog, meg is vásárolják majd. Vedd kézbe a bársonyos, fényes, illatos kötetet, kuporodj be egy puha kuckóba, és repülj... Kell ennél jobb wellness? Köszönök mindent Spirit

• • 349 •

Azt, hogy most itt tartok, nektek köszönhetem, Kedves Olvasóim! Ha ti nem vagytok velem hónapokon keresztül, és nem olvassátok a blogomon található másik történetemet, akkor talán sosem jutok el odáig, hogy saját regényt írjak. De ti több mint másfél éve szakadatlanul támogattok, biztattok és szerettek. Köszönök nektek mindent! Köszönöm Szandinak, aki nem csak a leg jobb barátnőm, hanem a múzsám, a bétám és ingatag önbizalmam tartóoszlopa is. Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben! Köszönöm Freebnek, aki szintén jó barátnőként támogatott, és aki tesztolvasóként segítette a történet megszületését. Köszönöm Gabinak és Timinek a sok munkát a borítótervekkel, a könyvjelzőkkel és plakátokkal. Természetesen köszönet illeti az édesanyámat, aki elnézte nekem, hogy az időm nagy részét gép előtt töltöm, és a regényemet pötyögöm. Tudom, hogy sok türelem kellett hozzám, hálás vagyok érte. Köszönet a kiadómnak és Ildikónak, amiért esélyt adott nekem kezdő íróként, és köszönöm Noéminek, a történet szerkesztőjének, aki észrevételeivel rengeteget segített nekem. Valamint Kittinek, aki önzetlenül támogatott sok mindenben. És persze ezer hála annak a csodálatos és tehetséges színésznek, aki Adam karakterét ihlette. Bárki bármit mond, ő egy különleges gyémánt, aki remélem, nem fog elveszni idővel az Árnyékvilágban.

• 350 •

Tartalomjegyzék Parfüm................................................................................................................ 7 Meglepetés......................................................................................................... 22 Tea és barátság................................................................................................... 38 Sérülések............................................................................................................ 52 Vacsora............................................................................................................... 65 Menekülés.......................................................................................................... 78 Születésnap........................................................................................................ 93 Csók................................................................................................................. 110 Rajongói találkozó.......................................................................................... 119 Telefonhívás..................................................................................................... 139 Magánügyek................................................................................................... 160 Féltékenység..................................................................................................... 193 Szenvedély....................................................................................................... 220 Videó............................................................................................................... 245 Bizalom........................................................................................................... 274 Őrület.............................................................................................................. 303 Árnyékvilág..................................................................................................... 329

• 351 •

Az olvasók véleménye: „Az Árnyékvilág elnyel... és szó szerint! Mert elkapja az olvasóját, s olyan izgalomban tartja a kötet utolsó oldaláig, hogy olykor Bella Swanhez hasonlít: elfelejt levegőt venni! Camilla és Adam története romantikus, borzongató, feledhetetlen élményutazás!” - Szurovecz Kitti Az Árnyékvilág megmutatja azt, ami a sztárvilág kulisszái mögött van, és az nem mindig csupa móka és kacagás. Azt hiszem, három szóval tudnám jellemezni: Zavarba ejtően őszinte. - Sz. Dóra (17) Amikor először hallottam a történetről, egyből megfogott. Minden ember szeret belelátni egy híres és fontos ember életébe. Adam lénye közelebb hoz minket a sztárokhoz, és felnyitja szemünket: senki nem szereti, ha az életterébe másznak, szerelmeit boncolgatják. Ha a sötétséget sikerül eloszlatni, a fények mellett megláthatjuk, mi a fontos, és miért is kellene élnünk. Szatmári Erzsébet (19) Amikor először beleolvastam, még nem érdekelt annyira, aztán beindított bennem valamit ez a könyv, és folyamatosan szerettem volna olvasni. Sokszor újraolvastam. - M. Kinga (14) Adam és Camilla egymásra találnak. Mit mondhatnék? Én és a történet viszont már elválaszthatatlanok vagyunk. - F. Fanny (15) Nem olvastam egy részletet sem a könyvből, mert szeretek mindent egyben olvasni, de Spirit Bliss írásai egyszerűen fenomenálisak, és tudom már • 352 •

így előre, hogy az Árnyékvilággal is egy fergeteges történetet olvashatunk, különös helyeken, különös szereplőkkel, amit minden korosztály bátran a kezébe vehet. - E. Judit (24) Annyi mindent olvastam már Spirit Blisstől, hogy nem is kérdés, akarom-e ezt is. Még szép! A féltve őrzött oldalak, amikből csak pár morzsát kaptunk, kíváncsivá tesznek az egész iránt. Az Árnyékvilág számomra olyan, mint egy rejtély, és már alig várom, hogy megfejthessem. Az olvasásakor egy kicsit Camilla leszek, és megtanulom, hogyan győzzem le a rám is leselkedő Árnyékot. - T. Zsani (16) Az ajánló alapján megvan benne minden, ami egy jó könyvhöz kell: egy kis nevetés, romantika, de a kemény valóság is. Ez a könyv bemutatja, hogy a sztárok élete sem mindig olyan tökéletes, mint amilyennek látszik, van, hogy nekik is kell egy megmentő, ők sem többek, mint emberek. Nagyon megtetszett a történet, és nagyon várom, hogy az egészet elolvashassam. F. Luca (14) Azért örülök annyira az Árnyékvilágnak, mert bár a szerzőnek ez az első, nyomtatásban is megjelenő műve, pontosan tudom, hogy milyen minőségre számíthatok, és bátran veszem meg a könyvet a boltban. Adam és Camilla története lehetne akár mindennapi is, de a körülmények, a jellemábrázolás, és a tudat, hogy értük és a mű kiadatásáért több százan izgultunk, szorítottunk egy éven keresztül – ez egyedivé és majdhogynem megismételhetetlenné teszi számomra. Mindenkinek csak ajánlani tudom a művet, mert a közölt részletek elolvasása után csak arra bírtam gondolni, hogy MÉG! Többet akarok! Biztos vagyok benne, hogy le se fogom tudni tenni. - M. Timi (18)

• 353 •

Nagyon várom már a regényt, mert végre egy olyan történet, ami megmutatja a rivaldafény árnyoldalát is. - K. Bernadett (17) Hogy miért ajánlom az Árnyékvilágot? Mert a megismert részek alapján azt gondoltam, MÉG, még, még! Ahogy ismerem Spiritet, ez egy letehetetlen könyv lesz, már nagyon várom, hogy a kezembe foghassam! Annyira szeretem Spirit stílusát, mert egyszerűen körülfogja az embert, és nem ereszti! Vigyázz, te is a foglya leszel! - P. Melka (27) Egy könyv, ami nem a csillogó hazugságvilágot mutatja be, hanem a csúf igazságot. Egy könyv, aminek a szereplői együtt rájöhetnek, kik is valójában. Egy könyv, ami izgalmas, romantikus, és aminek a polcomon a helye. - Sz. Niki (15) Mint a YA (Young Adult= Fiatal felnőtteknek szóló) könyvek rajongója, szívből ajánlom Spirit Bliss regényét, ami titkokkal és rejtélyekkel fűszerezett szerelmi történet a mai sztárvilág népszerű szereplőivel. Izgalmas, vicces, szerethető karakterei a kedvenceitekké válnak. Letenni? Felejtsd el! - Németh Rohály Zsuzsa (42) Már az első pillanattól elvarázsolt ez a történet. Egy sztori, amiben a filmsztár egy hétköznapi lányba lesz szerelmes. Melyik tinilány nem álmodott még erről? - M. Katus (16) Spirit Bliss neve már ismert a Twilight-fanok körében, alkotásaival nekem már bizonyított. Kétség sem fér hozzá, hogy Árnyékvilág című műve sem maradhat ki számomra, hiszen rengeteg kalandot, izgalmat, romantikát és szerelmet ígér már az összefoglaló és a részletek alapján is. Akik nem olvasták a műveit, azoknak pedig csak ajánlani tudom ezt a regényt, nem fognak • 354 •

csalódni, egy tehetséges írónővel állunk szemben! Azt leszögezném, hogy Spirit nem csak egy műfajban tud alkotni, így teljesen izgatott vagyok az új regényt illetően, hiszen mindig csavarosan írja meg történeteit. Adam Swanson karaktere pedig máris közel áll hozzám, de meg akarom ismerni teljesen, így bizakodva remélem, hogy minél előbb a kezemben tarthatom Spirit legújabb, és egyben legérdekesebb alkotását! - K. Kitti (19) Mikor először olvastam el a történet ízelítőjét, amely azonnal megfogott, még nem tudtam, hogy kiadásra fog kerülni. Viszont amikor értesültem a nagy hírről, hogy Spirit Blissnek, akinek több művét is olvastam már, ez a története könyv formájában megjelenik, rögvest, miután kiujjongtam magam, helyet csináltam neki a polcomon. Adam lénye és különös, árnyék fedte élete, valamint a Camillához fűződő szerelmi kapcsolata volt az, amely miatt minden egyes nappal egyre jobban vágytam rá, hogy kezemben tartva olvashassam. - J. Kriszti (23) Spirit Bliss több írását is olvastam, és nagyon tetszik a stílusa, másrészről pedig nagyon érdekes témának tartom azt, mikor két teljesen más világban élő személyiség egy nem várt szerelemben egymásra talál. Biztos vagyok benne, hogy most sem fogok csalódni, hiszen a romantikára mindig is vevő voltam. Főleg, ha olyan formában kapom, ahogyan azt Spirittől már megszokhattam, itt-ott furfangokkal, csavarokkal még érdekesebbé téve a történetet. Szóval már nagyon várom, hogy végre a kezembe foghassam és olvashassam az Árnyékvilágot! - S. Edina (28) Személy szerint engem kíváncsivá tettek az eddig olvasott részletek, valamint megfogott a szereplők sebezhetősége, az, hogy próbálnak elbújni a világ szeme elől, nem találják a helyüket benne, mert szerintem mindenkivel megtörténik az egyszer, hogy nem találja a helyét, és elveszettnek érzi • 355 •

magát. Azért akarom elolvasni, hogy megtudjam, ők hogy élik meg ezt, milyen kalandos utakat járnak be a végéig. - N. Eszter (15) Sok kislány álmodik arról, hogy egyszer egy híres ember párja lesz. Ez a történet bemutatja, hogy ez az álom nem csak tündérmesébe illő lehet, bizony a szerelemért akkor is meg kell küzdeni, ha kívülről csillogónak és mesebelinek tűnik. - B. Niki (21) Adam és Camilla két teljesen külön világ, sorsuk mégis összefonódik. Hogyan kezeli egy átlagos ember egy sztár közeledését? És milyen egy filmcsillag élete, amikor a kamerák nem forognak? Valóban csupa csillogás, vagy a boldogságra árnyék vetül? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Árnyékvilág, Spirit Bliss magával ragadó, izgalmas stílusában. Már alig várom, hogy a kezemben tartsam a könyvet! - Mihóczy Mercédesz (19) Azt hiszed, tudod, mi lesz a vége? Azt hiszed, már számos ilyen sztorit olvastál, láttál, és már nem tudnak neked újat mondani? Hát tévedsz. Spirit Bliss gondoskodik az izgalmakról, a váratlan fordulatokról, a rejtélyek egyéni megoldásairól. Nem egy hétköznapi könyv, nem egy hétköznapi írótól. Hétköznapokra, szabadnapokra, ünnepnapokra. - B. Zsuzsi (23) Elsőre talán egy átlagos történetnek tűnik, amit bárhol találhatsz és olvashatsz, azonban ha jobban belemélyedsz, és a sorok közé nézel, megtalálod a mélyebb vonatkozását, azt az üzenetet, amit közvetíteni akar... Ez persze mindenkinek más és más, de ez benne a szép. Hiszen mindenki szeret álmodozni, és ki az, aki még nem vágyott rá, hogy az álmai valóra váljanak?! Mindezt ráadásul elragadó stílusban közvetítve, ami nem engedi, hogy elszakadj a történettől - L. Nóri (19)

• 356 •

A sztárvilág érdekes és izgalmas lehet annak, aki nem híres, de mindennek van sötét oldala. Spirit Bliss írásait régóta olvasom, és nagyszerű írónőnek tartom. Szüleimmel már hónapokkal ezelőtt megbeszéltem, hogy az Árnyékvilág a szekrényemben lesz, a kedvenc könyvek mellett. - B. Betti (15) Megmutatkozik a szerelem ereje, amely nem válogat hírességek és közemberek között. Ez egy lélekgyönyörködtető történet, ami arról szól, hogyan változik személyünk, ha az igaz társunkra találunk. Mi pedig együtt izgulhatunk velük végig minden mozdulatot. Lélekemelő. - P. Gabi (20) Engem nagyon megfogott a könyv. Spirit Blisst már előbb ismertem, mint hogy kijött volna a könyve, de így nagyobb olvasója lettem. Nagyon tetszik az írása. - K. Klaudia (14) Spiritet csak el kell kezdeni olvasni, és nem lehet abbahagyni. :) Életem egyik legnagyobb élménye volt az első fejezet fölolvasásán ott lenni, vis�szafojtott lélegzettel figyelni, és fölhördülni a többiekkel, amikor vége lett, mert mindenki csak egyre gondolt: MÉG!!! - B. Eszter (16) Csak néhány részletet olvastam, de magával ragadott és megbabonázott. Szerelem, romantika, akció, izgalom. Az Árnyékvilág bekebelez, nem ereszt, és csak egy dolog jut eszedbe: még… - B. Klaudia (17) Én már megszoktam, hogy aminek köze van Spirit Blisshez, azt el kell olvasni! Az Árnyékvilágból is csak egy aprócska morzsát kaptunk, de rögtön tudtam, hogy ezt a könyvet meg kell szereznem. Olvasd el te is, és megtudod, miről beszélek. - Maya (14)

• 357 •

Nagyon szerettem olvasni, fejezetről fejezetre izgulni Adamért és Camilláért, hogy egymásra találjanak, és együtt maradjanak minden megpróbáltatás ellenére. Adam és Camilla karaktere is annyira szerethető. Tele vannak hibákkal, ettől annyira valóságos és emberi az egész történet. Spirit Bliss napjaink egyik legtehetségesebb írója, büszke vagyok, hogy a barátja lehetek. - V. Alexandra (25) A történet egy olyan világról szól, amibe kevesen látnak bele igazán, viszont annál többen szeretnék megismerni. Egy világról, ami annyira csillog, hogy elvakít, és szinte nem is látszik a mögötte húzódó árnyék… Spirit magával ragadó stílusa garantálja, hogy nem fogod tudni letenni a könyvet, míg az utolsó betűt el nem olvastad. - R. Erika (30) Spirit Bliss neve már fogalom a blogos írók körében. Végre felkerült a pont az i-re az első nyomtatott könyvvel. Árnyék és Fény, Jó és Rossz, a legősibb ellentétek, de egyik sem létezhet a másik nélkül. Az Árnyékvilág hamis csillogása megtévesztő, bekebelez mindenkit, aki enged e csábításnak. Elvakít, mígnem az árnyékból egy tiszta fény megvilágítja a kivezető utat, elhomályosítva mindent, ami sekélyes, a szeretet erejével. Spirit letisztult, élvezetes stílusa, magával ragadó cselekményszövése nem fogja engedni, hogy akár egy percre is letedd a könyvet. - B. Éva (44) Mikor először elolvastam az első apró részletet belőle, magával ragadott az újszerűség, mely egy kis cikk volt a fejezet elején, s nem csalódtam a folytatásban sem. Minél többet és többet akartam belőle elolvasni, megtudni a részleteket, s amint kaptam egy újabb fejezetet, csak tovább nőtt ez a vágyam. Ugyanis mindegyikben volt valami olyan rejtett utalás, ami – jól ismerve az írót –, tudtam, hogy csak a későbbiekben fog kiderülni. Ha egy

• 358 •

szóval kellene jellemeznem a regényt, nem tudnék olyan szót találni, amivel kifejezhetném nagyszerűségét. Zseniális, izgalmas, romantikus, pszichologikus, érzelmekkel teli, kalandos, s nem utolsósorban valóságos. Örülök, hogy végigkövethettem a történet alakulását a kezdetektől a végéig, s részese lehettem. - G. Bettina (20) Spirit Bliss mindegyik írása már az első mondattól magával ragad. Nem csoda, hogy mennyien várják tűkön ülve az Árnyékvilágot, amiből szintén elég pár sort olvasni, hogy máris az egész történetre kíváncsi legyél! - K. Kitti (15) Mindig elolvasom az általam megvételre-olvasásra kiválasztott könyv ajánlóját, rövid tartalmát. Ez döntően befolyásolja, hogy megéri-e elolvasni vagy sem. Spirit Bliss ajánlója felkeltette az érdeklődésemet az Árnyékvilág iránt! Tuti nem egy szokványos romantikus-krimi regényről van szó! Már alig várom, hogy a kezemben tarthassam a saját, dedikált példányomat! H. M. Maja (30) Amikor először elkezdtem olvasni a történetet, nem is tudtam igazából, hogy mire számítsak. Kellemesen csalódtam, nagyon megtetszett Adam és Camilla története, egyszerűen imádom! - K. Viki (15) Az Árnyékvilág egy fantasztikus és magával ragadó könyv. Az fogott meg benne, hogy megmutatja, mindenkinek szüksége van egy Társra. Ezenkívül rávilágít arra, hogy soha ne adjuk fel. Hogy mindig van kiút. Csak egy kis segítség kell. Ez a két dolog az, amiért szerintem érdemes elolvasni. - Horváth Mónika (14) Nagyon szeretem Spirit írásait. Folyton meglep és elvarázsol. Igaz, sokszor olvashattunk már a hírességek világáról, mégis nagyon kíváncsian várom, • 359 •

vajon Spirit hová repít minket, mert hogy nem lesz egy hétköznapi történet, az egyszer biztos! - G. Gabi (37) Amikor elolvastam az ajánlót, azt gondoltam, hogy: na tessék, már egy ilyen nagyszerű író is, mint Spirit, egy ennyire elcsépelt témában alkot valamit, ezek után már azon sem lepődnék meg, ha egy ufó idejönne, és elvinne, de szerencsére kellemesen csalódtam. :) Már alig várom, hogy elejétől a végéig elolvashassam! Spirit magával ragadó írási stílusa csak még nagyszerűbbé teszi Adam és Camilla történetét. Igazából nem lehet megfogalmazni, mi is benne az, ami ennyire jó, ezt át kell élni, olvasni kell. - K. Eszter (15) Titokzatos, romantikus és mai. Magához láncolja az embert, és csak egy gondolat jár a fejében: kell még. Az ember bele tudja magát képzelni a történetbe, és teljesen magáénak érzi a sztorit. Kell ennél több? - P. Flóra (14) Engem már az elején megfogott a történet, hiszen rengetegen szeretnének bepillantást nyerni a sztárok világába. Spirit története Adamről és Camilláról nem egy hétköznapi könyv, és garantálom, hogy nem fogsz unatkozni, és az olvasás minden egyes percét élvezni fogod! - M. Eszti (14) Szükségem van egy remekműre, ami fénysugarat szivárogtat be saját kis árnyékvilágomba. - K. Dóri (16) Amikor Spirit Bliss ír, úgy érzem, mintha ott lennék. Amikor valaki szomorú, akkor én is az leszek, ha pedig boldog, akkor nevetek. Olyan átérzéssel ír, hogy képes megríkatni, vidámmá tenni az írásaival. Várom, hogy megjelenjen, mert tudom, nem csalódok benne. Nekem nagyon színes fantáziavilágom van, és én még a legrosszabb írásban is a legszebbet látom, de Spirit • 360 •

írása számomra olyan, mint a legfinomabb édesség. Ritka, de ha a kezedbe kerül, nemcsak megeszed, de meg is ízleled. - D. Melinda (17) Én is azon kevesek csoportjába tartozom, aki felolvasva élvezhette Adam és Camilla találkozását. Ezt a könyvet el kell olvasni mindenkinek, aki élvezi az olvasást. Ha ismeri Spirit írásait, azért, ha nem, épp itt az ideje, hogy megismerje. Két sérült, érzékeny ember egymásra találását és azt, hogyan segítik ki egymást az árnyékból a fényre. Nem fog csalódni! - C. Zsuzsa (49) Ez a történet azért jó, mert beleteszi azokat a dolgokat, amiket akárhogy is nézzük, a mai fiatalok szeretnének. Mindenkiben megtalálható mélyen az, hogy valamit alkothassanak, vagy, hogy egy olyan emberrel kerüljenek kapcsolatba, aki elérhetetlen. Könnyen beleképzelhetjük magunkat a szereplőkbe. Az egyik legjobb írás Magyarországon! - B. Petra (17) Adam és Camilla két teljesen különböző világban él, mégis összeköti őket egy végzetes erő, a szerelem. Egy csodálatos történet két magányos lélekről, amely az írónő kivételes tehetségének köszönhetően mindannyiunkat magával ragad. - K. Noémi (15) Camilla karaktere igazán csiklandozza a fantáziám, egy szobában ülős, visszahúzódó, csendes, művészlélek karakterrel nagyon is tudok azonosulni, mivel gyakran én is ilyen vagyok, kivéve sajnos, hogy a festésre mostanság nem sok szabadidőm jut, de talán a könyv elolvasása erre is buzdítóan hat, sőt Spirit Bliss interneten publikált írásait ismerve, biztos nem egyhamar feledhető, lelkileg felkavaró, mély nyomot hagyó, az olvasótársaimmal éjszakába nyúló beszélgetésekre sarkalló élményre számítok. - I. A. (24) • 361 •

Spirit Bliss nevével a Twilighttal kapcsolatos internetes blogján találkoztam először, és egyből megragadott, ahogy Meyer világához hűen, mégis teljesen egyedi módon alakította tovább a történetet. A cselekménye fordulatos, a karakterei szerethetőek, mindig tűkön ülve várjuk a folytatást. Az Árnyékvilágban a romantikus történet mellett egy krimiszálat is felfedezhetünk, a megismert részletek és Spirit Bliss eddigi művei alapján biztos vagyok benne, hogy izgalmas, érzelmekkel teli olvasmány vár ránk. A. Kata (30) Nagyon mai történet, aktuális, érdekes. A könyvből kiderül, hogy egy társ és a szerelem az, ami igazán számít, amire mindenkinek szüksége van, amiért érdemes élni. És hogy hogyan találnak egymásra hőseink? Na, emiatt kell az Árnyékvilágot elolvasni. Nagyon jó a könyv, olvasmányos, izgalmas és különleges. - K. Franciska (37) Manapság hatalmas nagy lehetőségnek tartom, hogy az olvasók előbb ismerhetik meg az írót, mint a könyvet a blogok világán keresztül. :) Spirit Bliss egy olyan fiatal írónő, aki minden sorába beleteszi szívét-lelkét, és minden egyes betű és pont lélegzik. Biztos vagyok benne, hogy ezzel az írásával sem lesz másként. Így hát kedves olvasó – aki még nem ismeri az ő írásait –, jó könyvet tartasz a kezedben! Hidd el, nem fogsz csalódni! Nyisd ki, és merülj el az Árnyékvilágban! Remélem, Te is megtalálod a végére a fényt! - H. Judit (19) Valami vágyott, izgalmas, boldog – ugyanakkor terhes, nehéz és árnyas hangulat van a levegőben. Egyszerre szerelmesen izgalmas és letehetetlenül gondolkodtató könyv. A mi vágyainkról, álmainkról és képzelgéseinkről szól, ugyanakkor, miután nagy nehezen letesszük, felmerül a kérdés: valójában mire is vágyunk? - H. Móni (20) • 362 •

A legtöbb ember természeténél fogva vágyik a hírnévre. Ám ők ennek a világnak csupán az egyik oldalát látják – a csillogást, a fényűző életet. Adam Swanson már régóta tisztában van ezzel a sötét oldallal, amikor találkozik Camillával, és az élete egy csapásra felfordul. Vajon mi lesz a történet vége? A paparazzik vakuja kifakíthatja ezt a csodálatos szerelmet? Ne hagyd ki Spirit Bliss magával ragadó regényét, és ismerd meg te is e Árnyékvilág mindkét oldalát! - D. Dijana (16) Az Árnyékvilág egy érdekes írásmódú, izgalmas történetű, letehetetlen könyv lesz, és ez már a részletekből kiderült. Mi lesz, ha végre a teljes könyvet olvashatjuk? Egy biztos: Spirit Bliss még nem okozott nekünk csalódást! - M. Anikó (18) Adam és Camilla. Két külön világ, melyeket a Sors furcsamód összekapcsol, és szerelemmel fűszerez. Ez a kapcsolat mindkettejüket megváltoztatja, és megmutatja nekik a fényhez vezető rögös utat. Ezzel a történettel Spirit ismét valami különlegeset ad nekünk, amelyből mi magunk is tanulhatunk, amellett, hogy az olvasás neki köszönhetően mindig élvezet. Biztos vagyok benne, hogy miután az utolsó betűt is elolvastam, megint csak azt fogom mondani: Köszönöm. - H. Évi (18) Az Árnyékvilág azért fogott mert, mindig is érdekelt, hogy a sztárok miként élnek a reflektorfény mögött, és milyen a csillogás nélküli világuk. Hogyan dolgozzák föl a sztárélettel járó megterhelést, és milyenek is ők valójában. Spirit könyve szerintem ezt teljes mértékig visszaadja! K. Dóri (21) Én úgy gondolom, már az első pár mondatból kiderül, hogy egy könyv érdekesnek ígérkezik vagy sem. Az Árnyékvilág nem szokványos módon – egy • 363 •

különleges cikkel – kezdődik, amely rögtön felkelti az olvasó figyelmét, és arra ösztökél mindenkit, hogy tovább olvassuk. Belőlem legalábbis ezt az érzés váltotta ki, amikor alkalmam volt belehallgatni az első fejezetbe. Örülök, hogy én lehettem az egyik szerencsés a sok közül, akinek ez a lehetőség megadatott. Köszönöm neked, Spirit Bliss. - B. Lili (23) Spirit Bliss eddigi írásaival bebizonyította, hogy számunkra is van kiút az Árnyékvilágból. Alig várom, hogy a kezemben tarthassam ezt az újabb csodát. - F. Margit (19) Bepillantást nyerhetünk egy sztár lelkivilágába, egy hétköznapinak tűnő művészlány vívódásaiba. Bizonytalanság, vágyódás, izgalom, kétségbeesés, sóvárgás. Igaz vagy hamis érzelmek. Valószínű, mi is ilyen váltakozó érzésekkel találnánk szembe magunkat, ha ilyen helyzetbe kerülnénk, mint Camilla. A rendkívül tehetséges történetírónő első regényében megadja mindenkinek a lehetőséget, hogy beleélje magát abba, amire titkon mindenki vágyik. Mi lenne, ha egy átlagos személynek hirtelen fontos szerep jutna egy ismert ember életébe? Camilla, tudtán kívül, megmenti az Adamet a lelkét behálózni készülő sötétségtől. Ettől kezdve a sorsuk megpecsételődik. Imádom a történetet, ettől ugyanúgy pezsgek és felpörgök, mint a Twilighttól. - B. Gabriella (24) Kezdetben nem nagyon fogott meg a történet ajánlása, azt gondoltam, hogy ez is egy tinikről, sztáréletről szóló tucattörténet. Egyedül az írónő miatt kezdtem el olvasni, akinek nagyon kedvelem a blogját, de végül nem bántam meg. Sőt! Itt is annyira kalandosan, romantikusan, Spirit Bliss-esen ír, hogy le sem bírtam tenni a könyvet. Remélem, lesz még alkalmam olvasni tőle! - H. Kati (20)

• 364 •

Ez a könyv lenyűgöző és nagyon sokoldalú is, ami igazán izgalmassá teszi. Krimivel, humorral, romantikával és szerelemmel átszőtt regény, amit lehetetlen letenni, ha az ember igazán szeret olvasni. Kiderül, hogy a sztárok élete cseppet sem olyan ragyogó és felhőtlenül jó, mint hisszük, és olvasása közben biztos gondolkodóba esik az olvasó, hogy valamikor is szeretne híresség lenni, ami az emberek fejében igen sokszor előfordul. A történet főszereplőjével együtt érezzük át az ő érzéseit, ami sokszor szomorú, gondolkodóba ejtő és boldog. Reménykedünk benne, hogy kikerül valamennyire ebből az őrületből valami folytán, és nem fog ennyit szenvedni. Igazán jó könyv, amit ajánlanék mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, hogy tiszteljék, megbecsüljék és értékeljék, amijük van, és ne vágyjanak a sztárok bár ragyogó, ám cseppet sem olyan boldog életére. - S. Barbara (16) Mindamellett, hogy rendkívül olvasmányos és fordulatokkal, izgalmakkal teli, a regény lélektana az, amely leginkább elbűvöl. Az árnyékvilág megtévesztő, fényűző leplén át betekintést nyerhetünk a valós értékek hiányától meggyötört Adam és a szürke hétköznapoktól szenvedő Camilla életébe. Spirit Bliss neve garancia egy karakteres, lebilincselő történetre, végre könyv formájában is! - K. Bianka (17) Ez a könyv bemutat egy olyan világot, amit nem ismernek a hozzánk hasonló hétköznapi emberek. Amikor elolvassuk, rájövünk, hogy nem olyan jó dolog híresnek lenni. - V. Melitta (14) Először azt hittem, hogy nem lesz még egy olyan történet a Twilight után, amit jobban meg szeretnék ismerni. Mikor elolvastam az ajánlót, Adam és Camilla története még inkább megfogott! Valós dolgok, amik mégis valószerűtlenek. Újabb csodálatos alkotás egy briliáns írótól. Olvastam már

• 365 •

fanfictiont Spirit Blisstől, és mondanom sem kell, hogy majd megvesztem a folytatásokért... Azt hiszem, megszületett a magyar Stephenie Meyer. H. Mercédesz (15) Eddig is nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy olvashattam Spirit Bliss írásait, mert bármi, ami az Ő keze közül kerül ki, garantáltan feledhetetlen kikapcsolódást nyújt. Az Árnyékvilág senkinél sem fog a polcon porosodni, aki kedveli a romantikus, megható történeteket. Mindenkinek csak ajánlani tudom! - L. Gabriella (32) Már nagyon várom, hogy kezemben tarthassam a könyvet. Amikor Spirit először mesélt arról, hogy ír egy teljesen saját regényt, valahogy egyértelműnek tűnt, hogy rövid időn belül kezemben fogom tartani a művet. Ezt az érzést csak alátámasztotta, mikor az első részletet olvashattam. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni az írásában, hisz az előzetesek alapján a történet és a karakterek is sok izgalmat és élményt ígérnek. B. Renáta (20) Engem nem hatnak meg a hangzatos címek, a hatásvadász könyvborítók vagy a helyes főszereplők. Ha megveszek egy könyvet, azt csak a belső minőség miatt teszem, és ha a polcomra kerül, biztos vagyok benne, hogy nem egyszer fogom onnan levenni olvasási szándékból. Spirit Bliss írásai nem ismeretlenek számomra. Tudom, hogy ha az ő történeteit olvasom, nem csak egy új élménnyel leszek gazdagabb, hanem alkalmam lesz fejleszteni a kreativitásom, és újabb titkokon, rejtvényeken tudok gondolkodni, új megfejtésre váró talányok várnak rám. Az írásai nem szimplán izgalmasak vagy letehetetlenek, hanem minden egyes sorral az olvasó tanulhat valami újat. - K.-T. Rita (19)

• 366 •

Fantasztikus író, fantasztikus történetekkel, szereplőkkel, amibe az olvasó beleképzelheti saját magát, mintha ott lenne, és átérezné azt, amit a történet szereplője! Eddig csak részleteket kaptunk a könyvből, de már most magával ragadott! Az Árnyékvilágnak a polcomon a helye! - S. Judit (22) Alig várom a könyvet! A sas semmi hozzám képest, amikor azt lesem, került-e fel a netre újabb morzsa belőle. Eddig is bolondja voltam a Spirit Bliss-féle történeteknek, és mint a futóféreg, úgy nyargalásztam örömömben, amikor megtudtam, hogy a legújabból könyv is készül. Előre látom magamat: zéhák, vizsgák ide vagy oda, addig fogok a boltokban kommandózni, amíg le nem tudok csapni az első eladó példányra. Ráadásul ez a mostani történet mindent visz: a valóság, az érzelmek, a művészet és minden-mi-jó keveredik benne, amíg két ember meg nem menti egymást. Történetet bárki tud írni, de így, csak Te! Nagyon büszke vagyok rád! Endes Ilona (20) Amikor hallottam, hogy Spirit egy saját regény kiadatásával próbálkozik, nagyon megörültem, hiszen elég régóta olvasom ahhoz, hogy tudjam, zseniális író. Amikor megkaptuk az első részleteket, alig kaptam levegőt. Nagyon megfogott a könyv, és tudom, hogy aki egyszer beleolvas, a rabjává válik. Tapasztalat. - F. Evelin (14) A regény magával ragadó, érzelmes. Egy idő után azt is elfelejted, hol húzódik a határ valóság és könyv között – vagy egyáltalán létezik-e. - F. Dóri (15) Gyerekként mindenki arról álmodik, hogy híres színész, énekes, sportoló lesz. Nem látunk mást, csak a csillogást, a hírnév nyújtotta örömöket. Idősödve rájövünk, hogy az éremnek két oldala van. De vajon mi lehet a másik • 367 •

oldalon. Mi az ára a hírnévnek? Meddig bírja a lelked elviselni az ismertséggel járó rossz dolgokat? Az Árnyékvilág minden kérdésedre választ ad. Vedd a kezedbe, és élvezd! - P. Kata (21) Spirit Bliss neve számomra biztosíték arra, hogy az írás, amit olvasni fogok Tőle, az vidám, könnyes, lebilincselő, szívszorító... - F. Márti (24) Abból a pár részletből, amit olvastam, már biztosan tudom, hogy meg fogom venni a könyvet, mert igazán felkeltette az érdeklődésemet. Annyira intenzíven magam elé tudtam képzelni a jeleneteket, megmozgatta a fantáziámat. Most már nagyon kíváncsi vagyok az egész történetre! Magával ragadó Spirit Bliss stílusa, az ember teljesen bele tudja élni magát az eseményekbe olvasás közben. Csak gratulálni tudok! Nagyon várom a megjelenést! - Kovácsné G. Éva Tökéletes főhősök. Olyan érzelmeket mutatnak, mint a hétköznapi emberek, és azonnal belopják magukat az olvasó szívébe. A szereplőkkel izgulni, hogy mi történik velük az utolsó oldalig, sírni, ha bánatuk van, mosolyogni a kacagásukon, míg – túl hirtelen – a könyv végére érve keresni a folytatást… A csillogó oldalt látjuk nap mint nap a médiában. Most megismerhetjük az Árnyékvilágot! Rabul ejt! - Benina

• 368 •

Találd meg a fénysugarat… „Vezetés közben azon járt az eszem, hogy mit is fogok mondani, ha odaérek a megadott címre, de semmi értelmes nem jutott eszembe. ’Szia, emlékszel rám? Tudod, körbe vagyok véve egy csomó emberrel, aki istenként imád, de én nem akarok isten lenni, csak egy átlagos srác. Lennél a barátom?’ Magamra fintorogtam a visszapillantó tükörben. Szánalmas vagyok…” Adam Swanson, a fiatal színész hirtelen kerül rivaldafénybe. Fogalma sincs, hogyan kezelje a magánéletében vájkáló újságírókat, a paparazzikat a messze hordó fotós puskáikkal meg a mindent elhomályosító vakuikkal, és a fülébe sikoltó rajongókat. És ha ez még nem lenne elég, ijesztő furcsaságok is történnek vele. Baljós üzeneteket, telefonhívásokat és ajándékokat kap, és valaki mintha minden lépéséről tudna… Egyetlen reménysugárként érkezik az életébe Camilla Jones, a fiatal festőlány, akinek semmi köze a sztárok világához, mégis bezárkózva éli az életét egy múltbeli titok miatt.

S pirit B liss

Vajon sikerül megtalálniuk a boldogságot? Le tudják-e győzni együtt a valódi világ emberi démonait, vagy elbuknak a harcban? Csillogás, pompa, gazdagság. Vér, szenvedés és magány. Lásd meg az igazi Árnyékvilágot! Mert a valóság is lehet olyan borzongató, mint a fantázia… Tizenhat éves kortól ajánlott 2 999 Ft

Vörös pöttyös könyvek

élményt keresőknek – pont neked

arnyekvilag_bori.indd 1

rémületes

S p i r i t B l i ss

2010.11.24. 12:55