VOJTECH ZAMAROVSKY

VOJTECH ZAMAROVSKY

.

.

.

•

A FELSÉGES PIRAMISOK

MADÁCH BRATISLAVA 1981

6

Vojtech Zamarovsky / A felséges piramisok

Fordította Varga Erzsébet

© Dr. Vojtech Zamarovsky 1977 Translation © Varga Erzsébet 1981 Illustrations © Otakar Pok, Peter Zamarovsky, Milan Zemina 1977

Vojtech Zamarovsky / A felséges piramisok 1. FEJEZET

Európa tudomást szerez a piramisokról

Az egyiptomiak természetesen emberemlékezet óta tudtak piramisaikról, akárcsak a kínaiak a Nagy Falról vagy az aztékok a piramistemplomokról. Az európaiaknak azonban fel kellett fedezniük őket. Amit Kínának Marco Polo, Mexikónak Cortez. azt jelentette Egyiptomnak Hérodotosz. Minden hasonlat sántít egy kicsit: Hérodotosz — Marco Polotól eltérően — nem volt kereskedő (s ha mégis, csak rövid ideig és nem szívesen), és — Corteztől eltérően — egyetlen országot sem foglalt el. Hérodotosz történetíró volt, Görögor szág és a világ első történetírója; mint Cicero nevezte, s mint máig is nevezzük, „a történetírás atyja". A kisázsiai Halikarnasszoszból, a mai török Bodrum városkából származott; szülővárosa akkoriban a jelentős görög városok közé tartozott. I. e. 484-ben vagy valamivel később született; legkésőbb i. e. 425-ben halt meg a dél-itáliai Thurioiban. Ifjúkorában politikai ambíciókkal lépett fel, s bár arisztokra ta családból származott, a demokraták oldalán a perzsa támogatással uralkodó halikarnasszoszi tirannussal, Lügdamisszal is szembeszállt. A demokraták akkor nem jártak sikerrel; miután a felkelés vezetőit (köztük Hérodotosz nagybátyját, a figyelemre méltó költőt, Panüassziszt is) kivégezték, Hérodotosznak száműzetésbe kellett mennie Szamosz szigetére. Mikor aztán Halikarnasszoszban mégiscsak megdőlt a tirannizmus, hazatért, a politikai tevékenységet azonban már nem folytatta. Olyasmivel kezdett foglalkozni, amivel korábban tudomásunk szerint senki sem foglalkozott. „Hogy idővel feledésbe ne merüljön mindaz, amit az emberek véghezvittek, s mind a görögök, mind a barbárok nagy és csodálatos tetteinek híre fennmaradjon", elhatározta, hogy feljegyzi ezeket a tetteket. Feljegy zései végül is a Történelem kilenc könyvévé kerekedtek. Első történetíró létére jól tudta, hogy nem lehet történelmet írni annak az országnak ismerete nélkül, amelyben ez a történelem lejátszódott; ezenkívül azt a nézetet vallotta, hogy a történelmet elevenen és érdekesen kell írni. Számos későbbi követője megfeledkezett (és ma is megfeledkezik) erről, de most hagyjuk ezt; még fontosabb az a nézete, hogy a történelmi eseményekről nem elég beszélni, hanem


15

el is kell rajtuk gondolkozni, törekedni kell megértésükre és megmagyarázásukra, keresni kell bennük a jelenkori és a jövőbeli dolgok magyarázatát. Művét arra alapozta, amit a görögök theóriának neveztek, s ami eredetileg „megfigyelést", „megismerést" jelentett. Arra törekedett, hogy minél több forrásra tegyen szert: a régi mondáktól és mítoszoktól kezdve egészen a legújabb eseményekről szóló hivatalos dokumentumokig és a szemtanúkig minden érdekelte. S bár egyforma gonddal jegyzett fel mindent, igyekezett különbséget tenni a valódi és a kigondolt történet, a tény és a fikció között. Főleg a helybeli lakosok elbeszéléseit szemlélte kritikusan (tolmácsok segítségével beszélt velük); az epheszoszi Hérakleitosz tanácsára hallgatva inkább a szemének hitt, mint a fülének. „Kötelességem megemlíteni, miről mit beszélnek, de nem kell mindent elhinnem — írta többször is, több változatban —, s ez egész müvemre vonatkozik." Könyveiben mégis találunk olyan részeket, melyeknek olvastán a mai történész csak elmosolyodik, és azt ajánlja, hogy soroljuk be őket a mesék és anekdoták gyűjteményébe; hiába, azóta mégiscsak előbbre lépett valamicskét a történettudomány. Forráskutató útjai során Hérodotosz hatalmas területet járt be (a szó szoros értelmében bejárt, nemcsak beutazott); ez a terület mai szemmel nézve is hatalmas. Mindenekelőtt tehát bejárta Kisázsiát az Égei-tengertől az Eufráteszig és a Fekete-tengertől a Levantei-tengerig, a mai Szíria s talán — a Krím félsziget körzetében — a mai Dél-Ukrajna partvidéki városait, Babilonnal egyetemben az egykori Babilóniát és Asszíria egy részét, a mai Líbia és Dél-Olaszország görög városait, s természetesen Görögországot, ahol elég sokáig lakott Athénban. Valamikor i. e. 450 körül, mielőtt még Athénba érkezett, Egyiptomot is meglátogat ta. A Nílus torkolatától (ahol akkoriban még nyoma sem volt a mai Alexandriának vagy Port Saidnak) eljutott egészen az Aswan melletti Elephantine szigetig; itt állt akkor az utolsó egyiptomi végvár. Pontosabban: a perzsa hadsereg legdélibb helyőrsége, mert i. e. 525-től Egyiptom a perzsa birodalom része volt, bár nem önként lett azzá. Egyiptom mély benyomást tett Hérodotoszra, mélyebbet, mint az általa meglátogatott sok ország bármelyike. Csodálta Egyiptom ősi és mindenütt jelenlevő kultúráját, gondosan megművelt földjeit és az öntözőcsatornák sokaságát, hatalmas nílusi hajóhadát, állatokban és halakban való bővelkedését, egészséges éghajlatát, lakosainak tisztaságát. Igaz, sok mindent furcsának talált; mindenekelőtt azt, hogy az egyiptomiak istenként tisztelnek bizonyos állatokat, s halottaikat bebalzsamoz zák. De sohasem nevezte őket barbároknak, hanem így írt róluk: „Az egyiptomi a legokosabb nép az emberek között. . . Azok, akik Egyiptom megművelt részét lakják, a legjobban őrzik emlékezetükben az emberiség múltját, és minden bizonnyal ők a legtanultabbak azok közül az emberek közül, akiket valaha ismertem." Ez persze nem akadályozza meg Hérodotoszt abban, hogy az egyiptomi ak egyes adataival és állításaival esetleg ne értsen egyet. „Azok közül, akikkel beszédbe elegyedtem, egyetlen egyiptomi, líbiai és görög sem színlelte, hogy tudja, hol vannak a Nílus forrásai, Athéné (így fordította görögre Hathor egyiptomi

16


istennő nevét) szaiszi temploma kincstárának írnokán kívül. De azt hiszem, a bolondját járatta velem." Hérodotosz leginkább az egyiptomi építményeket csodálta, köztük, természete sen, a piramisokat. A pálmát azonban annak a hatalmas, 1500 föld alatti és 1500 föld feletti teremből álló palotának ítélte oda, amely a mai Faiyum oázis mellett állt, s amelyet ő labirintusnak nevezett el. „Láttam, és a szavam is eláll. Ha valaki összeszámolná GörögországTftinden építményét és müértékét, kitűnne, hogy nem kerültek kevesebb fáradságba és pénzbe, mint ez a labirintus, az epheszoszi és a szamoszi templomok mégis csodálatosak. Persze a piramisok is elképzelhetetlenül nagyok, és bármelyikük egyenértékű sok nagy görög építménnyel; a labirintus azonban a piramisokat is felülmúlja." De ez még nem minden. „Noha tehát a labirintus ilyen, még nagyobb csoda az úgynevezett Moirisz tava, melynek partján a labirintus áll. Kerülete háromezerhatszáz sztadion, ami megegyezik az egyiptomi tengerpart hosszúságával. . . Emberi kéz müve, emberi kezek ásták ki. A közepe táján két piramis látható; ezek ötvenölnyire emelkednek a víz fölé, ötvenölnyi részük pedig a víz alatt van. Mindkettő mellett egy trónon ülő alakot ábrázoló kőkolosszus áll." Ezt a két, emberi kéz alkotta müvet mi már nem láthatjuk: más emberi kezek megsemmisítették őket. Hérodotosz minden csodálata ellenére csak egy-egy fejeze tet szentelt nekik; a piramisoknak viszont hetet. A Történelem második könyvében olvasható szavai az első olyan szavak, amelyeket nem egyiptomi hieroglifákkal írtak a piramisokról. Hérodotosz korától fogva a piramisokról szóló minden könyv idézi ezeket a szavakat. Legalábbis azok a könyvek, amelyeket érdemes elolvasni. Egyiptomban bizonyára nem Hérodotosz volt az első görög s az első nem egyiptomi látogató. A görög mítoszok szerint járt ott már Héraklész is, aki valami nézeteltérés be keveredett Búszirisz királlyal, és meg is ölte; Trója bevétele után Menelaosz is néhány esztendőt Egyiptom földjén töltött Helenével. De jártak Egyiptomban hús-vér görögök is, többek között filozófusok és politikusok, mint például Thalész, Anaximandrosz, Démokritosz és Szolón, hogy megismerkedjenek az ország állam rendjével és papjainak tudományával; sőt mi több, a görög kereskedőknek már az i. e. VII. század végétől Naukratisz néven saját telepük volt a Nílus deltájában, s ennek II. Ahmosze (görögül Amaszisz) király önkormányzatot biztosított, és számos kiváltságban részesítette. A Biblia szerint a zsidók már jóval a görögök előtt megjárták Egyiptomot; legelőször Jákob fia József, aki rabszolgaként került oda, és — a Putifárnéval kapcsolatos közismert bonyodalmai után — egészen az alkirály tisztségébe küzdötte fel magát; később testvérei és számos más hitsorsosa is eljutott a Nílus menti országba, végül pedig minden (vagy csaknem minden) zsidó Egyiptomba került: midőn az „egyiptomi fogságba" estek, amelyből aztán Mózes vezette ki őket. Jártak Egyiptomban a krétaiak és a föníciaiak mint kereskedők, az asszírok és a perzsák mint hódítók; és jártak ott más népek képviselői is, akik nem


17

csupán a mérleg vagy a kard használatához értettek, hanem a betűket is ismerték. Sokan közülük bizonyára látták a piramisokat, és sokan közülük bizonyára le is írták a látottakat. Mindezek ellenére Hérodotosz tudósításai a nem egyiptomi forrásokból ránk maradt első tudósítások, amelyek hírt adnak a piramisokról. Hogy a piramisokról mindenki tudott, azt abból is megállapíthatjuk, ahogy Hérodotosz ír róluk. Bemutatásukat vagy magyarázásukat szükségtelennek tartja, s mindjárt előszörre így hozza szóba őket: ,,Mikor az áradások alkalmával a Nílus kiont, a vízből csak a városok állnak ki, amelyek így az égei-tengeri szigetekhez hasonlítanak. Egyiptom többi területe ugyanis tengerré változik, és a víz fölött csak a városok látszanak. Mikor ez az időszak elkövetkezik, az egyiptomiak már nem a folyómederben, hanem egyenest a síkságon hajóznak. Naukratisz városából az ár ellenében Memphiszbe hajózva közvetlenül a piramisok mellett vezet az út." De idézzük most már Hérodotosz híres leírását a piramisokról, a piramisok méreteiről és építésük történetéről: „Rampszinitosz király koráig, mint mondják, tökéletes törvényes rend uralkodott Egyiptomban, és az ország nagyon felvirágzott. Utána Kheopsz lett a király, aki minden szempontból nyomorba döntötte az egyiptomiakat. Először is bezáratott minden templomot, és megtiltotta, hogy áldozatokat mutassanak be az isteneknek, aztán megparancsolta, hogy mindenki neki, a királynak dolgozzék. Némelyeknek azt parancsolta, hogy kőtömböket cipeljenek az Arab-hegység kőbányáiból a Nílushoz, másokra azt a feladatot rótta, hogy ezeket a kőtömböket tutajokon átszállítván a folyón, kirakják, és egészen a Líbiai-hegységig vontassák. És százezer emberből álló csoportokban, váltakozva dolgoztak, minden csoport három hónapig egyfolytában. A leigázott népnek tíz esztendeig tartott felépíteni az utat, amelyen aztán a kőtömböket vonszolták; így csaknem ugyanolyan hatalmas mü született, mint maga a piramis. Ez az út öt sztadion hosszú, tíz öl széles, és azokon a helyeken, ahol eléri a legmagasabb pontot, nyolc öl magas. Csiszolt kőből építették, és képeket véstek rá. Tíz esztendeig tartott az útépítés meg a piramisnak helyet adó magaslaton végzett munka, valamint a föld alatti termek kivájása, ahol Kheopsz a maga sírját megépíttette, mint holmi szigeten: ezt a szigetet a Nílusból odavezetett víz folyta körül. Magát a piramist húsz esztendeig építették; a négyzet alapú építmény minden oldala nyolc plethron hosszú, és ugyanennyi a magassága is. Csiszolt kváderkőből építették; a köveket, amelyek közt egy sincs harminc maroknál kisebb, a legnagyobb pontosság gal illesztették egymáshoz." A főbb mértékegységeket szándékosan hagytuk meg eredeti hangzásukban, ahogy Hérodotosz leírta őket, átszámításuk ugyanis nem mindig egyértelmű. A görög mértékegységek — bár egyformán nevezték őket — a különböző időszakok ban és a különböző városokban különbözőek voltak; tíz, sőt több százalékkal is eltértek egymástól. Feltételezhetjük azonban, hogy Hérodotosz a legelterjedtebb mértékrendszert, az attikai—euboiait használta: ebben a rendszerben a sztadion 177,6 méterrel, a plethron 29,6 méterrel, az öl pedig 1,8 méterrel volt egyenlő. A Hérodotosz említette út tehát csaknem 900 méter hosszú és 18 méter széles volt, ezt

18


A gizehi piramismező rekonstrukciója. Balra Khafre piramisa egy szatellit piramissal, jobbra Khufev piramisa három szatellit piramissal. A Khafre piramisa melletti sírtemplomtól összekötő út vezet a völgy templomhoz; a völgytemplomtól balra a Nagy Szfinx és temploma azonban már nem ellenőrizhetjük, mert nem maradt ránk. A piramis alapéle Hérodotosz szerint 236,8 méter, s ez aránylag pontos adat; a modern számítások szerint a piramis alapélének eredeti hosszúsága 232,4 méter volt, manapság azonban már csak 230,4 méter. Ami a piramis magasságát illeti, Hérodotosz adata vitatható. Ha az oldal magasságára gondolt (az alapél közepétől a csúcsig), mintegy 46 métert tévedett; ha azonban a piramis magasságára — s ez a valószínűbb —. akkor körülbelül 85 métert tett hozzá a valóshoz. Ez a piramis manapság 137,3 mé ter magas, csúcsa azonban hiányzik; a számítások szerint eredetileg 146,7 méter ma gas volt. Hérodotosz bizonyára helybeli kísérőire támaszkodott, holott a pontos adatot ismerhette volna a milétoszi Thalész (azóta elkallódott) írásából; Thalész mintegy ötven évvel korábban járt Egyiptomban, és „az árnyéka alapján meghatározta a piramis magasságát". Kísérői számlájára írhatjuk azt is, hogy Hérodotosz helytele nül adja meg az említett királyok sorrendjét; az efféle adatok helyességét természetesen nem ellenőrizhette. Rampszinitosz, azaz bibliai nevén Ramszesz és eredeti egyiptomi nevén Ramessze (II.) nem Kheopsz (Khufev) elődje volt, hanem körülbelül 1350 esztendővel utána uralkodott. A további megjegyzéseket azonban egyelőre mellőzzük, és folytassuk Hérodo tosz leírását — a piramisépítés műszaki oldaláról: „Magát a piramist fokról fokra építették: egyesek szerint, mint a várfalat, mások szerint, mint a lépcsőt. Mikor az első fokot megépítették, a kváderköveket rövid deszkákból készült eszköz segítségé vel felemelték az első fokra." (Az eredeti szövegben szereplő mékhanész szót


19

fordíthatjuk még „gépnek", „szerszámnak", sőt „mechanizmusnak" is, a „deszkák" helyett pedig „rudat" is mondhatunk.) „Mikor a kváderkő már ott volt, feltették egy további ilyen eszközre, amelyet az első lépcsőfokon állítottak fel; innen aztán felhúzták a következő fokra, a következő emelőeszközhöz. Ahány fok, annyi ilyen eszköz létezett; elég lett volna azonban egy is, amelyet fokról fokra hordozhattak volna, miután a követ felemelték, mert könnyen áthelyezhető volt. Megemlítem tehát a piramisépítés mindkét módját, amelyről beszélnek. A piramis csúcsát fejezték be először, azután köréje építették a szomszédos rétegeket, s az építkezést a lábánál, a föld melletti rétegeknél fejezték be." Hérodotosz mint görög, akit mindig érdekel, hogy ez vagy amaz mibe kerül, az építkezés költségeiről is kifaggatta kísérőit. „A piramisra egyiptomi írással fel van jegyezve, mennyit költöttek a munkásoknak vásárolt retekre, hagymára és fokhagy mára. Ha jól emlékszem, a feliratot kibetűző tolmács pap szerint csak ez ezerhatszáz talentum ezüstbe került. Ha ez igaz, mennyibe kerülhettek a munkaeszközök, mennyibe kerülhetett a munkások egész élelmezése és ruházata! S ha ezeken az építkezéseken olyan sokáig dolgoztak, mint említettem, úgy gondolom, hogy a kőfejtés és -szállítás, valamint a föld alatti csatorna kiépítése bizonyára további, nem kevésbé hosszú ideig tartott." A talentum a legelterjedtebb korabeli mértékrendszerekben — az attikaiban és az aiginaiban — 35,9—37,6 kilogrammnak, az euboiai rendszerben pedig 25,2 kilogrammnak felelt meg. Az ezerhatszáz talentum ezüst tehát körülbelül 40 300— 60 100 mai kilogrammot tett ki: ez — a nemesfémek korabeli viszonylatában — mintegy 4000—6000 kilogramm aranynak felelt meg. Ezt az értéket minden bizonnyal átszámíthatjuk dollárra, rubelra vagy akár csehszlovák koronára, ha ismerjük a pénznemek arany tartalmát; az arany és az ezüst vásárlóereje azonban attól az időtől annyira megváltozott, hogy az efféle számításnak nincs gyakorlati értelme. A Hérodotosz korabeli Athénban körülbelül 300 sertést vagy 36 000 liter árpát vásárolhattunk volna egy talentum ezüstön; ugyanennyibe került egy hadihajó felépítése. A Parthenónt 700 talentumon építették, holott nemcsak az építkezéshez szükséges márványt kellett megvenni, hanem fizetni kellett az anyagszállítást és a munkások bérét is, a művészeknek pedig jutalmakat kellett adni (a rabszolgák csak az építőmunkások negyedrészét tették ki), azonkívül, természete sen, más kiadások is voltak. Itt azonban a piramisépítés idején elfogyasztott közönséges retekért, fokhagymáért és vöröshagymáért akkora összeget adtak ki, amely kétszerese a Parthenón építési költségeinek! Ezekhez az adatokhoz is visszatérünk még, mert velük kapcsolatban a modern kutatóknak van néhány megjegyzésük. De adjuk vissza ismét a szót Hérodotosznak: „Az egyiptomiak azt mondták, hogy Kheopsz ötven évig uralkodott, és halála után Khefren örökölte a hatalmat. Állítólag ugyanúgy viselkedett, mint Kheopsz, és mint az, ő is építtetett piramist; az ő piramisa azonban nem éri el Kheopsz piramisának méreteit. Erről végül is méréssel győződtünk meg. Nincsenek föld alatti kamrái, és nem vezet bele föld alatti csatorna, mint az előbbibe, ahol a víz falazott mederben

20


folyj a körül a szigetet, amelyen Kheopsz nyugszik. A piramis alapjait Khefren etiópiai (=núbiai) színes kőből építtette, mégpedig negyvenlábnyival kisebbre, magát a piramist azonban ugyanolyan magasra emeltette, mint elődje a Nagy piramist. Mindkettő ugyanazon a mintegy száz láb magas dombon áll. Khefren ötvenhat esztendeig uralkodott." Ami a szóban forgó piramis alapélének hosszát illeti, Hérodotosz adata aránylag megint pontos; szerinte ugyanis 224,8 méter volt, s ez nem egészen 5 %-kal több a modern számítások eredményénél. A piramis magasságának meghatározása kor sem sokat tévedett; az eredetileg 143,7 méter magas építmény mindössze három méterrel volt alacsonyabb Kheopsz, azaz Khufev már akkor is „Nagy"-nak nevezett piramisánál. Ezt a különbséget szabad szemmel nem lehetett észrevenni; Khefren piramisa egyébként is a magaslat legkiemelkedőbb pontján áll. Ma — a gizehi kilátóteraszról nézve — még magasabbnak is látszik Kheopszénál, persze ebben az is közrejátszik, hogy Khefren piramisának a csúcsa is fennmaradt. „Khefren után állítólag Kheopsz fia, Mükerinosz lett Egyiptom királya — folytatja Hérodotosz —, az egyiptomiak minden királyuk közül őt dicsérik a legjobban . . . Ő is hátrahagyott egy piramist, sokkal kisebbet, mint apja, négyzet alapút, melynek oldala húsz láb híján három plethron, s felerészben etióp kőből épült." Hérodotosz itt több mint húsz métert elvett a piramis oldalhosszából, de legalább megerősítette az építmény királysír voltát, mert egyes görögök azt állították, hogy ez a piramis valami hetéra — azaz sokférjü asszony — piramisa. Hérodotosz ezután már csak egyetlen királypiramist említ, amelyet Mükerinosz (Menkaure) fia, Aszükhisz építtetett. „Felül akarta múlni Egyiptom trónján ülő elődeit, és téglából épített piramist hagyott emlékül maga után; a piramison a következő kőbe vésett felirat volt olvasható: Ne nézz le engem, ha a kőpiramisokkal egybevetsz, mert úgy tűnök én ki azok közül, mint Zeusz a többi isten közül. Az emberek rudakat bocsátottak a tó fenekére, levakarták róluk és felhalmozták a rájuk ragadt iszapot, majd téglákat csináltak belőle; így építettek itt fel engem." Ezt mondták a történetírónak a papok. Hiába keresünk Hérodotosznál tudósítást a saqqarai, dahshuri, médumi és más piramisokról, ezeket valószínűleg nem látta. És talán a Nagy Szfinxet sem látta; meglehet, hogy azt Hérodotosz látogatásakor fülig homok lepte. Különben „a Nagy piramis előtt álló három piramis közül a középsőt" említi csupán, s úgy tetszik, ezt is csak az egyiptomi papoktól hallott kis történet kedvéért. „Kheopsz állítólag az alávalóság olyan fokára süllyedt, hogy szorultságában a nyilvánosházba zavarta lányát, hogy így keressen p é n z t . . . A lány teljesítette atyja parancsát, és elhatároz ta, hogy emléket hagy maga után. Minden ügyfelétől kért egy kőkockát; ezekből a kőkockákból aztán piramist építtetett." Ez utóbbi adat az értesüléseknek nyilván abba a csoportjába tartozik, amelyekről Hérodotosz a következőket írja: „Az egyiptomiak meséit fogadja el az, aki az efféle dolgokat hihetőeknek tartja."


21

Hérodotosz után több mint négyszáz esztendő telt el, míg újra olyan európai szerző érkezett a piramisokhoz, akinek tudósításai ránk maradtak. Közben persze mások is jártak ott (ha csak a legjelentősebbeket számítjuk, mintegy fél tucatot ismerünk név szerint), írásaik azonban elkallódtak. Tehát csak azt ismerjük, amit a szicíliai Diodórosz, a negyvenkötetes Könyvtár tizenöt ránk maradt könyvének szerzője írt a piramisokról. Diodórosz görög ember volt; a szicíliai Agürionban született i. e. 80 körül, s ott is halt meg i. e. 29 után. Hérodotosztól eltérően többet olvasott, mint utazott; de hálásak vagyunk neki, mert könyveiben számos idézetet és parafrázist őrzött meg olyan művekből, amelyekről egyébként semmit sem tudnánk. Egyiptomba azonban ellátogatott, hiszen ez az ország nem esett olyan messze Szicíliától, s még útlevélproblémák sem akadályozták az odautazást. Diodórosz nem mint idegen földre utazott Egyiptomba, hanem mint olyan országba, ahol a hazáját is birtokló rómaiak uralkodtak, s minden nehézség nélkül, az anyanyelvén fejezhette ki magát, hiszen Egyiptom hivatalos nyelve akkoriban a görög volt. Hérodotosz látogatása óta ugyanis sok minden megváltozott a Nílus mentén. A perzsáknak vissza kellett húzódniuk, s helytartójuk, Mazakész, i. e. 332-ben harc nélkül átadta az országot Nagy Sándornak, aki Egyiptom királya lett; Nagy Sándor i. e. 323-ban bekövetke zett halála után hadvezére, Ptolemaiosz ragadta magához a hatalmat (először Nagy Sándor örökösei nevében, majd i. e. 305-ben a saját nevében); utána még tizenhárom további Ptolemaiosz uralkodott Egyiptomban; i. e, 48-ban Caesar vonult be az országba, és Róma érdekeinek megfelelően rendezte a trónviszonyo kat; Augustus aztán i. e. 30-ban — miután legyőzte Antoniust és Kleopátrát — a római birodalomhoz csatolta Egyiptomot. A Nílus menti országban csak a piramisok nem változtak. „A legnagyobb négyzetes alaprajzú; minden oldala hétszáz láb hosszú, és az egész több mint hatszáz láb magas", kezdi leírását Diodórosz. A piramis méreteit pontatlanul adja meg: alapéle hosszából kb. 22 métert elvesz, magasságához viszont mintegy 33 métert hozzáad. De valami újat is megfigyel: a piramis megrongált tetejét, amelyet csúcs helyett egy kis területű lapos terasz képez. „Fokozatosan keskenyedik a teteje felé, ahol minden oldala öt könyök hosszú. Az egész nehezen megmunkálható, kemény kőből készült, amely korokon át megmarad; hiszen az építése óta eltelt ezer — vagy mások szerint több mint háromezer — év alatt a kövek nem mozdultak el helyükről, és egytől egyig sértetlenek. Úgy mondják, a követ nagy távolságból, egészen Arábiából szállították ide, és töltéseken húzták fel a magasba, mert a gépeket (mékhanész) az időben még nem találták fel." Diodórosz itt egy darabkával, sőt egy jó darabbal továbbvezet bennünket, mint Hérodotosz. Elsőként említi meg a piramisok korát, habár nagyon pontatlanul; Hérodotosz csak a piramisépíttető uralkodók nevét jegyezte fel, időrendileg azonban nem sorolta be őket. Sokkal figyelemreméltóbb azonban Diodórosz másik adata: töltésekről, azaz rámpákról beszél, amelyeken, úgymond, a magasba szállították a kőtömböket. A görög a khóma kifejezést használja, amelyet általában

22


„gátnak", „töltésnek", „dombnak" fordítunk; Diodórosz számos olvasója, a régé szeket is beleértve, kezdetben nem fogta fel a kifejezés értelmét, és elsiklott fölötte. Csak századunkban derült ki, hogy „volt ebben valami", erről azonban majd később beszélünk. Ami a „gépeket" illeti, ne keressünk ellentétet Diodórosz és Hérodotosz szövegezése között: Diodórosz nyilván a bonyolult csigasorokra gondol, amelyeket az ő korában már széltében-hosszában használtak, míg Hérodotosz az aránylag egyszerű gépi segédeszközökről beszél. „De a legcsodálatraméltóbb ezen a hatalmas építményen az, hogy noha körös-körül mindenütt homok van, a töltések és a kőmegmunkálás nyomai sehol sem láthatók, egyszóval úgy tűnik fel, mintha az egészet csak úgy ráhelyezték volna a környező homokra, mintha az istenek hirtelen alkotása lenne, nem pedig emberi munkával fokozatosan létrehozott építmény. Némely egyiptomiak furcsa koholmá nyokat beszélnek erről, azt állítván, hogy a töltéseket eredetileg sóból és salétrom ból építették, aztán, úgymond, keresztüleresztették rajtuk a folyót, s az elmosta őket, úgyhogy emberi munka nélkül tűntek el. Ez nem lehet igaz, mert amennyi kéz felépítette a töltéseket, ugyanannyinak kellett eredeti állapotába visszaállítania mindent. Azt mondják, hogy ezen az építkezésen háromszázhatvanezer ember dolgozott, és fáradságos munkával húsz esztendő alatt készültek el vele." Diodórosz egyébként röviden a másik két nagy gizehi piramisról is megemlékezik; megadja az építtetők nevét is, Kheopsz helyett azonban Khembészt ír. A Kheopsz zsarnokságá ról s Mükerinosz jóságáról és igazságosságáról szóló történetet, amelyet már Hérodotosz feljegyzett, ugyancsak megismétli. De figyelemre méltó értékítéletet is fűz hozzá: „A piramisépítő munkásokat sokkal nagyobb megbecsülés illeti meg, mint az építkezést pénzelő királyokat, mert ezek (a munkások) képességeikről és ügyességükről tettek fényes tanúbizonyságot, míg amazok (a királyok) csak az őseiktől örökölt vagy az alattvalóikból kipréselt vagyonnal járultak hozzá a munka sikeréhez." Diodórosz igyekezett valami konkrétabbat és részletesebbet is megtudni a piramisokról, de csak olyasféle történeteket hallott, amilyeneket megfelelő baksis fejében manapság is elmesélnek itt a dragománok. „A piramisok dolgában nincs teljes egyetértés a bennszülöttek és az írók között — állapítja meg az igazságot, amely ma, két évezred múltán is igazság. — Némelyek a fentebb említett királyok művének tartják ezeket az építményeket, mások más királyokat emlegetnek; mondják például, hogy a legnagyobbat Armaiosz, a másodikat Amószisz, a harmadikat lnarón építtette. Némelyek szerint az utóbbi Rodópisz hetéra síremlé ke." Hérodotosz közlésétől eltérően Diodórosz Rodópisza „egy kerületi főnök kedvese volt, s a főnök szerelemből, közköltségen állíttatta neki ezt a piramist". Ámde nem kell mindennek, amiről a férfiak beszélnek, vagyis a mi esetünkben a piramisok dolgának okvetlenül a nőknél végződnie. Ezt a pontoszi Sztrabón (kb. i. e. 64 — i. sz. 19) is bebizonyította; Sztrabón az utolsó ember, aki még időszámításunk előtt látogatott el a piramisokhoz, és hírt is adott róluk. Ő is görög történetíró és — Hérodotoszhoz hasonlóan — nagy utazó volt; Történeleme


23

elkallódott, de Földrajzának tizenhét könyve — amelynek a „földrajz atyja" címet köszönheti — szerencsére ránk maradt. A piramisokról röviden írt, s lényegében megismételte azt, amit elődei műveiből már tudunk. Ám mondott valami újat is. „Az egyik piramis egy kicsit magasabb a másiknál — írta a tizenhetedik könyvben. — Az oldalában, körülbelül a magassága felénél, van egy kiemelhető kő. Innen egy lejtős folyosó vezet az alapokhoz." Valóban van ott ilyen folyosó, amely a piramis belső kamráiba vezet, de nem az oldalmagasság felénél, hanem néhány méterrel az alap fölött kezdődik. A jelzett magasságban viszont két folyosót — vagy inkább aknát — találunk: egyet az északi, egyet pedig a déli oldalon, s mindkettő a sírkamrába vezet. Egyes szerzők lehetségesnek tartják, hogy Sztrabón az említett folyosón leszállt a piramis belsejébe; ez azonban nem valószínű. Ami az „oldalmagasság felénél" nyíló aknákat illeti, azokon biztosan nem jutott be: túlságosan is keskenyek. Ha behatolt volna a piramis belsejébe, bizonyára nem felejtette volna el leírni a sírkamrát a szarkofággal. Ilyen lehetőséget egy Sztrabón nem szalasztott volna el. Valószínű tehát, hogy az első olimpiai játékoktól számított 776. esztendőig, vagyis a Róma alapításától számított 753. évig — ha nem akarjuk azt mondani, hogy az időszámításunk szerinti nulladik évig — a nem egyiptomiak közül senki sem lépett be a piramisokba, sőt fel sem mászott rájuk. A mai Gizeh mellett álló piramisokon kívül, úgy tetszik, más piramisokhoz el sem látogatott senki. A piramisokba alászálló első nem egyiptomi — s egyúttal európai — ember valószínűleg a római Plinius volt (idősb Gaius Plinius Caecilius, i. sz. 23—79). E nevezetes férfiút nemcsak a politika érdekelte, hanem az ásványtan és a képzőmű vészet, a növénytan és az állattan, a hadászat és az orvostudomány, s nem utolsósorban a földrajz és a történelem is. Ránk maradt a Historia naturalis (Természettörténet) című harminckét kötetes műve, amelyet még címénél is jobban jellemez antik „ragadványneve": az „emberi ismeretek igazi tárháza"; műve megírása közben Plinius több mint 20 000 kivonatot készített 475 különböző író csaknem 2000 alkotásából. Galliában, a lovasság kiképzéséről szóló írás szerzője ként kezdte pályafutását; Vespasianus császár alatt Hispániában és Afrikában helytartóskodott, Titus császár korában pedig a római hajóhad parancsnoka lett. Minden percet kihasznált, hogy művelődjék; még útban a szenátus felé és fürdés közben is mellette volt egy rabszolga, aki felolvasott neki. Vesztébe is tudásvágya sodorta. 79. augusztus 24-én éppen Nápoly közelében horgonyzott, s elment megnézni, milyen is hát közelről a tüzet hányó Vezúv. A kénes gőzök megmérgez ték, ebbe halt bele. Hogy mikor járt Plinius a piramisban, nem tudjuk pontosan; de hogy járt ott, azt bizonyítja egy csekélység, amelyre csak évszázadok múltán figyeltek föl a kutatók. „A Nagy piramis belsejében van egy nyolcvanhat könyök mélységű akna, amely az általános vélemény szerint a folyóba vezet", jegyezte meg csak úgy mellékesen a Historia naturalis hatodik könyvében. Az újkori látogatók ezrei, ha

24


kísérőjük nem figyelmeztetné őket, észre sem vennék ezt az aknát, bár neonégő világít fölötte; Plinius jó megfigyelő volt. Emellett a Nagy Szfinxről is elsőként ejt szót: „Csodálatra méltó műalkotás ez, de úgy látom, hallgatás veszi körül, mert a környékbeli nép úgy tekint reá, mint valami istenre. Azt hiszi, hogy Harmaisz királyt temették belé, és hogy messziről szállították erre a helyre. Az igazság azonban az, hogy masszív sziklából faragták, és ennek a szörnyetegnek — minden istenítéstől eltekintve — piros az orcája." Szörnyeteg? Plinius sem a szfinxhez, sem a piramisokhoz nem közeledik istenfélő tisztelettel. Csodálja ezeket mint emberi kéz alkotásait, de máskülön ben . . . „Szóljunk tehát, bár röviden, az egyiptomi piramisokról, a királyok kihívó gazdagságának eme pazarló és értelmetlen példáiról is. Valóban, mint többnyire állítják, építésükre csupán a következő okokból került sor: az uralkodók adtak rá parancsot, el akarván kerülni, hogy kincseik utódaikra, esetleg ellenfeleikre szálljanak, s ők elpazarolják azokat, vagy pedig azért, hogy a nép nagy tömege ne maradjon munka nélkül. Építtetőik éktelen felfuvalkodottságának emlékművei ezek, és sok közülük mindmáig befejezetlen." Plinius itt nyíltan kimondja, amit kevesen mondanának ki nála mértéktartób ban, miután magukhoz tértek a piramisok nagyságán támadt döbbenetből. Emellett elsőként utal arra, hogy a gizehieken kívül más piramisok is vannak. Ugyancsak ő írja le először azt a feltevést, hogy a piramisok „a fáraók kincstárai", ami aztán jelentős szerepet játszott a piramisok további sorsában. Méreteket csak a legna gyobb piramissal kapcsolatban említ, s — mint már megszoktuk — ő is pontatlan egy kissé; a piramis alapélének hossza szerinte 833, magassága pedig 625 láb, azaz 246.5, illetve 185 méter. „Ilyen csodák hát a piramisok. E csodák koronája azonban éppen a legkisebb és a legcsodálatraméltóbb piramis, amelyet — mintegy a királyok gazdagságán érzett csodálatunkat mérséklendő — Rodópisz hetéra építtetett." Ezt a hölgyet tehát Plinius sem kerülte el; másoktól eltérően azonban azt is hallotta, hogy Rodópisz eredetileg rabszolganő s a görög meseíró, Ezópus ágyasa volt. S mindehhez nagy komolyan még megjegyezte: „Persze még nagyobb csoda, hogy egy ilyen nő a maga foglalkozásával olyan óriási vagyont tudott gyűjteni." Plinius a piramisokkal kapcsolatos ismereteinek irodalmi forrásait is felsorolja; a már általunk is ismert szerzőkön kívül hét további írót nevez meg, egytől egyig görögöket. Köztük van mindenekelőtt a phaléroni Démétriosz (athéni filozófus és államférfi), aki i. e. 308-ban I. Ptolemaiosz elé terjesztette az alexandriai Múszeion megalapítására vonatkozó tervét, aztán az intézmény első igazgatója lett; köztük van továbbá a szamoszi Dúrisz történetíró, Antiszthenész filozófus és többek között a milétoszi Arisztagorasz, Az egyiptomiakról című elkallódott írás szerzője. „Minde zek a szerzők — írja művének befejező részében Plinius — kedvezőtlenül nyilatkoznak a piramisépíttető személyekről. Valóban igazságos véletlennek tart hatjuk, hogy azoknak nevei, akik tékozló gőgjüknek ezeket a hihetetlen emlékmű veit felépíttették, feledésbe merültek." Az igazsághoz híven meg kell mondanunk: ezek a nevek nem merültek


25

feledésbe. Az emberek csak eredeti hangzásukat feledték el, és évszázadok múltán már csak görög változatukat ismerték: Kheopsz, Khefren, Mükerinosz. Aztán jöttek a mi korunk tudósai, és kiderítették, hogy a gizehi piramisok három építőjét (vagy pontosabban: építtetőjét) a saját nyelvükön Khufevnek vagy Khufunak (teljes nevén Khnemkhufvejnek), Khafrénak vagy Rakhefnak és Menkaurénak hívták. Persze rajtuk kívül más — ugyancsak piramisépíttető — egyiptomi királyok nevei is feledésbe merültek. De nem örökre: hála az egyiptológusoknak, e nevek többségét ma már újra ismerjük. Az utolsó ókori szerző, akitől a piramisok részletes leírása ránk maradt, a bizánci Philón volt. Szinte semmit sem tudunk róla: azt sem, hogy hol született, azt sem, hogy hol halt meg, miből élt, milyen volt a külseje. Határozottan csak annyit állíthatunk, hogy nem volt azonos sokkal híresebb névrokonával, az i. e. II. század matematikusával és hadigéptervezőjével. Egyes kutatók szerint az i. e. II—III. században élt, amikor a mai Isztambult még nem Konsztantinopolisznak, hanem Büszantionnak hívták; mások szerint későbbi századok fia volt. A világ hét csodájáról szóló könyvének mintegy fele azonban ránk maradt. Egy kb. ötvensoros fejezetet találunk benne a gizehi világcsodákról „A Memphisz melletti piramisok" címmel. A bizánci Philón nem volt utazó, sem pedig történetíró; ahhoz a ma is élő írófajtához tartozott, amely arról ír, amit másoktól hallott vagy olvasott. Könyvének bevezetőjében azonban becsületesen beismeri, hogy a leírt dolgokat csak „lelki szemével" látta, „hála a műveltségnek, amely megszabadítja az embert az utazás kényszerétől, és lehetővé teszi, hogy a híres és figyelemre méltó dolgokat otthon, könyvekből ismerje meg". Sajnos nem sorolta föl a könyveket, melyekből a piramisokat ily módon megismerte; úgy tetszik, hogy bizonyos információkat csupán kigondolt. „Emellett gyakran elveti a sulykot — írta 1806-ban művének felfedezője, a svájci Orelli —, és a csodákat, melyekről olvasóinak mesél, inkább felnagyítja és lelkendezve dicséri, mintsem híven leírja." „A Memphisz mellett álló piramisok emberfeletti erővel készült építmények, leírásuk pedig túlmegy az elhihetőség határán — kezdi Philón az Egyiptomról szóló fejezetet. — Kőhegyekre épített kőhegyek ezek, és az elme nehezen fogja fel, mi módon lehetett az óriási kvádereket akkora magasságba felemelni, s milyen eszközökkel épülhettek az emberi kéz eme végtelenül nagy alkotásai. Négyzetes alapjukat síkká egyengetett szikla alkotja, fokozatosan emelkednek a magasba." és amint a továbbiakból kikövetkeztethető: a legnagyobb „eléri a háromszáz lábat, kerülete pedig hat sztadion. Az építményt alkotó kövek olyan szorosan illeszkednek egymáshoz, s a felszínük oly tökéletesen le van csiszolva, hogy az egész építmény olyan, mintha egyetlen darab sziklából készült volna. Az építők többfajta követ használtak: emitt fehér márvány, amott fekete etióp márvány, aztán vérkőnek nevezett vörös kő, majd tarka és zöldes árnyalatú, Arábiából hozott kő látható. Némely kő színe az azúr égboltot idézi, némelyek meg közönségesek ugyan, de

26


sárga árnyalatúak, a továbbiak bíborszínűek, nagyon hasonlatosak a bíborfestékkel színezett anyagokhoz." Számos ehhez hasonló színes részlet, no meg a mű létrejöttét segítő Tükhének való hálálkodás után Philón így fejezi be leírását: „Az effajta alkotások által ugyanis vagy az emberek emelkednek fel az istenekhez, vagy pedig az istenek szállanak alá az emberekhez." Bármennyire túloz is Philón, a legmagasabb piramist alacsonyabbnak — 88,8 méternek — tünteti fel, mint amilyen a valóságban. Ami a piramis alapélének hosszát illeti, Philón adata — a 266,4 méter — nem lépi át a szokásos pontatlanság határait. Figyelemre méltóan helyes azonban az az állítása, hogy a piramis mesterségesen elegyengetett sziklán áll; ezt az igazságot csak a legújabb kutatások erősítették meg. Úgy tetszik, akkor sem igen túloz, amikor a kváderek tökéletes illeszkedéséről és felszínük csiszoltságáról ír. Kétségtelen, hogy az ő (ill. a forrásaiul szolgáló szerzők) korában, s még századokkal később is, a Nagy piramis csakugyan úgy festett, mintha „egyetlen darab sziklából készült volna". Khafre piramisának csúcsa — mivel az emberi kezek nem fosztották meg burkolatától — ma is úgy fest. Philónon kívül néhány további antik szerző is foglalkozott a piramisokkal, de csak röviden. Egy alexandriai görög, Klaudiosz Ptolemaiosz, aki pedig az egész korabeli világot leírta, mindössze néhány sort szentelt nekik. Augustus császár könyvtárosa, Hyginus azt írta, hogy „az egyiptomi piramisok, amelyeknek nem látni az árnyékát, 600 láb magasak"; ugyanilyen magasságot (177,6 méter) említ később Vibius Sequester is, ő azonban nem ismétli meg az árnyékkal kapcsolatos téves nézetet. Solinus IV. századi földrajztudós már megelégedett a Plinius művéből kiragadott idézetekkel. Az utolsó római szerző, aki egyáltalán említést tesz a piramisokról, az i. sz. V—VI. századi Cassiodorus már a kőcsodák méreteiről is hallgat; legfigyelemreméltóbb tulajdonságuknak azt tartja, hogy „fekvésükkel elnyelik saját árnyékukat, úgyhogy az láthatatlan". Az évek szaporodásával tehát megfogyatkoznak a piramisokkal kapcsolatos közlések, ezenkívül egyre határozatlanabbak és pontatlanabbak. Sőt úgy látszik, az antik kor alkonyán egyes szerzők minden piramist egyforma nagynak és egyforma magasnak tartanak. Az antik kor letűntével „egyiptomi sötétség" hull a piramisokra. De nevezhet jük ezt „középkori sötétségnek" is. Európában és Egyiptomban egyaránt. Ez tehát körülbelül minden, amit az európai utazók Hérodotosztól Cassiodorusig, azaz ezer év alatt megtudtak a piramisokról. Pontosabban: ami ismereteikből és a különböző kompilátorok írásaiból ránk maradt. De vajon nem írtak a piramisokról maguk az egyiptomiak is? Nem tájékoztatnak bennünket jobban és aprólékosab ban? A válasz egyértelmű: nem. Legalábbis mindmáig egyetlenegy ilyen írásmű sem került elő, sem az ókori egyiptomiak hieroglifikus, hieratikus vagy démotikus írásával, sem pedig a keresztény utódaik használta kopt írással írva. Szinte hihetetlen dolog ez, de tény. Abban az időben azonban már maguk az egyiptomiak


27

Egyiptomi sztélé két piramissal és szfinxszel. Közelebbről meg nem határozott korból (talán az Újbirodalom korából) származó töredék alapján sem tudtak sokat a piramisokról; még művelt papjaik sem. Amit Hérodotosznak mondtak, valószínűleg ismereteik maximuma volt. Ez is hihetetlenül hangzik ugyan, de gondoljunk csak bele: az akkori egyiptomiakat körülbelül kétezer esztendő választotta el a piramisépítőktől, több, mint amennyi bennünket a hazánk területén feltárt római táborok építőitől elválaszt. Ezek az egyiptomiak már „óegyiptomiakat" láttak amazokban. „Kellett azonban lenniük olyan, a piramisépítések korából származó tudósítá soknak is, amelyeket Hérodotosz kortársai még ismertek, de amelyeket mi már nem ismerünk", vetheti ellen valaki. Minden bizonnyal igaza van; hiszen éppen ilyen tudósítások alapján írta meg egy egyiptomi pap vagy főpap, a cebnuti (szebennütoszi) Manehto az i. e. III. század első felében a háromkötetes Egyiptomi nevezetessé geket. Ez az első olyan rendszerező mű, amelyet egyiptomi szerző írt — az egyiptomi történelemről, s amelyből idézetek és kivonatok maradtak ránk; a szerző azonban már görögül írt. Manehto szabadon bejárhatott a templomok levéltáraiba, ismerte a görög történetírók műveit és a görög történettudomány módszereit.

28


használni tudta az eredeti kútfőket. Úgy látszik, a piramisoknak nem szentelt különösebb figyelmet; művének ránk maradt részeiben mindössze háromszor emlékezik meg róluk, s csupán egyetlen adata hiteles. Ez Khufev királyra vonatkozik, akit ő Szúfisznak nevez: „Ő építtette a legnagyobb piramist, amelyről Hérodotosz azt írja, hogy Kheopsz építtette." Minden okunk megvan rá, hogy Manehto két további állításának hitelességét kétségbe vonjuk. Az első dinasztiához tartozó Venef (Vedzso) királyról ezt írja: „Az ő korában nagy éhínség tört Egyiptomra; Kókóma közelében építtetett piramist." A hatodik dinasztiához tartozó Nitokrisz (Nitokretoje) királynőről pedig ezt: „Korának legelőkelőbb és legszebb asszonya volt; ő építtette a harmadik piramist." Toszorthot, vagyis Dzsoszert, az első piramis építtetőjét is megemlíti, de csupán annyit mond róla, hogy az ő uralkodása idején „élt Imuthész (Imhotep), akit a gyógyításban való jártassága miatt az egyiptomiak Aszklépioszként tiszteltek; ő találta fel a megmun kált kövekből való építkezés módját; írással is foglalkozott". Khufev apja, Sznofrev építményei közül csak a „Déli- és Északi-Ország erődítményeit" és „harmincöt palotáját" említi, holott Sznofrev két piramist is építtetett. Teti királyról, az egyik saqqarai piramis építtetőjéről csupán annyit jegyzett föl, hogy „saját testőrei ölték meg". Számos dokumentumot is ismerünk, amelyből Manehto (vagy más, korábbi szerző) meríthetett; például az első öt dinasztia évkönyveit az ún. Palermói táblán, a királyok jegyzékét az Ebózevi és a Saqqarai táblán, a királyok nemzetségfáját az Óbirodalomtól az Újbirodalomig az ún. Turíni papiruszon. Ezek a dokumentumok szinte meg sem említik a piramisokat, részletesebb adatokról nem is beszélve. De vajon nem árulhattak-e el magukról egyet s mást maguk a piramisok? Egon Erwin Kisch, aki a konkurrens mexikói piramisokat faggatta, arra panaszkodott, hogy „általában nehéz, sőt lehetetlen a piramisokkal beszédbe elegyedni". Egyip tomban azonban, tudjuk, ott vannak az ölnyi hosszúságú Piramisszövegek! Igen ám, de az első ilyen szövegek csak az ötödik dinasztia utolsó királyának, Venisznek a piramisában tűnnek fel, tehát nem találhatók meg a korábban épített, a gizehi, saqqarai, dahshuri, médumi és Abu Roás-i piramisokban. Temetkezési szertartások másolatait, áldozati szertartásokra vonatkozó előírásokat, a király túlvilági útjához szükséges mágikus ráolvasásokat, régi mítoszokra való költői utalásokat tartalmaz nak; más, hasonló jellegű olvasmányokon kívül mindig (és sokszorosan) elolvasható rajtuk a piramis tulajdonosának a neve is; az ókorban azonban még hozzáférhetet lenek voltak ezek a szövegek. Tehát minden, amivel a piramisok egyáltalán segíthették az érdeklődőt, nagyságukon kívül csak a három piramisépítő nevét megőrző hagyomány, no meg az építkezés módjának emléke volt. Ráadásul, főleg Khufevra és Khafréra nézve — ez a hagyomány roppant kedvezőtlen. Hérodotosz szerint „az egyiptomiak annyira gyűlölik ezeket a királyokat, hogy nem akarják néven nevezni őket", Diodórosz pedig azt írja róluk, hogy „haláluk után a nép föllázadt, és tetemüket kihajigálta a piramisokból". A piramisok nyújtotta látvány akkor egészen más volt, mint manapság. Az egybehangzó leírások szerint óriási monolitokként ragyogtak a napfényben, sima


29

mészkőlapokból készült fehér burkolat borította őket, s lenyűgöző szépségüket fokozták a melléjük épített sírtemplomok oszlopcsarnokai, amelyektől hosszú kövezett utak vezettek a Nílus melletti völgytemplomokhoz. A királypiramisok körül a király feleségeinek és családtagjainak kis. piramisai álltak; mindegyiket magas, díszes fal vette körül. Oldalaik mentén pedig ott sorakoztak a magas rangú tisztviselők, papok és tisztek, királyi írnokok, birtokfelügyelők, legyezőhordozók, kerületi és más főnökök, udvaroncok síremlékei, mivel ezek az emberek haláluk után is uruk és istenük közelségére vágytak. A piramis így az „örökkévalóság palotája" és a „Holtak városának" központja volt; az élők csak a piramis sírtemplomába léphettek be, midőn ott „az örökké uralkodó király" tiszteletére istentiszteletet tartottak. Hérodotosz korában egyébként aránylag új volt ez a látvány. Az Óbirodalom bukása után — s a legtöbb piramist az Óbirodalom királyai építtették — az anarchia és a véres harcok korszaka köszöntött Egyiptomra; a Középbirodalom bukásával ismét hanyatlás állt be, és belháborúk következtek. A piramisok ugyan távol álltak az emberi szenvedélyektől, az emberi szenvedélyek viszont nem álltak távol a piramisoktól. Rablók hatoltak be az „örökkévalóság palotáiba", a templo mokra fosztogatók támadtak, a csodálatos építmények kívül-belül megrongálódtak. Az Újbirodalom kori felvirágzás után gyönge uralkodók kezébe került az ország, és a piramisok menthetetlenül pusztultak; akárcsak egész Egyiptomnak, talán nekik is az asszír megszállás idején volt a legmostohább sorsuk. Mikor I. Pszamtek szaiszi uralkodó i. e. 663-ban elérte, hogy az asszírok kivonuljanak az országból, megalapí totta az egyiptomi királyok új, sorrendben huszonhatodik dinasztiáját, és nagyvona lúan hozzálátott a régi műemlékek felújításához. A piramisokat megjavították, bezárták, bejáratukat gondosan álcázták; óriási erőfeszítések eredményeképpen visszakapták régi fényüket. Ilyen állapotban látta őket aztán Hérodotosz. A piramisok felújításától napjainkig azonban több évszázad telt el, mint felépítésüktől a „szaiszi reneszánszig". Egyiptomon ismét hódítók hadai vonultak át, az ország ismét idegen uralkodók kezébe került, a piramisok ismét szenvedtek. Szenvedték az emberek kíméletlenségét: az emberekét, akik könnyen hozzáférhető kőbányát láttak bennük, s kiknek romboló munkáját betetőzte az idő. „Minden a világon fél az időtől, az idő fél a piramisoktól", állítja egy arab közmondás. Ez bizony nincs egészen így. Elég rátekintenünk a széthullott kis piramisokra, elég rátekintenünk a Nagy piramis lemeztelenített falaira. Manapság azonban az idő már a piramisoknak dolgozik. Gondoljunk csak az Egyiptomi Arab Köztársaság Műemlékvédelmi Felügyelőségének eddigi eredmé nyeire, főképpen pedig a terveire.

30


Al-Mamún kalifa és az arab történetírók

I. sz. 642-ben új fejezet kezdődött az egyiptomi történelemben: az országot az arabok foglalták el. Omar kalifa hadvezére, Amr ibn al'Ász 640-ben bevette a Nílus deltájának keleti ágánál fekvő Pelúsziont, azaz a mai Faramát, aztán Héliopolisz (az ókori On, ma Nagy-Kairó elővárosa) mellett legyőzte a bizánci seregeket, végül tizennégy havi ostrom után elfoglalta a birodalom fővárosát, Alexandriát. 642. szeptember 29-én a bizánci hajóhad örökre elhagyta a Szerencsés Visszatérés kikötőjét. Egyiptom arab ország lett. Az arab megszállás előtt Egyiptom a bizánci birodalomhoz tartozott, és csaknem ezer esztendeig a görög világ részét képezte: attól a novemberi naptól kezdve, amelyen (i. e. 332-ben) Ptah isten memphiszi templomában Nagy Sándor elfogadta Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronáját. A Ptolemaiosz dinasztia görög dinasztia, hivatalnokai görög emberek, a lakosság jelentős része görög nyelven beszélt — Alexandria a görög kultúra egyik legjelentősebb központjává fejlődött, még az ország római urai is görögül adták ki rendeleteiket. Egyiptom azonban mindezek ellenére csak látszatra volt görög, a római fennhatóság idején pedig csak formálisan volt római. Mindenekelőtt régi etnikai jellegét őrizte meg; a lakosság alapját az egyiptomiak képezték, akiknek nem volt más hazájuk Egyiptomon kívül, s nem törődve az új hatásokkal, hagyományos életmódjukat folytatták. A görögök elgörögösített országnak, a rómaiak római provinciának (újkori kifejezéssel élve: gyarmatnak) tekintették Egyiptomot. A győztes jogán bevonuló arabok azonban új hazát kerestek benne. Gyorsan megtelepedtek Egyiptom földjén, és rányomták bélyegüket az országra. Az eredeti egyiptomi lakosságot leigázták, részben beolvasztották, részben megtűrték maguk mellett. Tudomásunk szerint kezdetben nem került sor semmiféle erőszakra, bár ez sem lett volna érthetetlen. Az egyiptomiak ugyanis nem szálltak szembe az arabokkal; túlságosan is megszokták már az idegen uralmat, s az arabok bejövetelében csak uraik cserélődését látták, abba pedig nem szólhattak bele. Ezt a magatartást az arabok meg tudták becsülni, s úgy telepedtek meg Egyiptomban.


31

mint nem ellenséges országban. Meghonosodásukat az egyiptomi etnikum belső (osztály- és eszmei) megosztottsága is elősegítette. Az egyiptomiak többsége felvette a kereszténységet, amely már az I. század közepén terjedni kezdett a lakosság között, s főként a halál utáni életről szóló tanítással talált termékeny talajra; sokan azonban, főleg a szegényparasztok és a földtelenek, hűek maradtak az ősi kultuszokhoz. A keresztény egyiptomiak, vagyis a koptok (nevük a görög aigüptiosz szóból származik) nem keveredtek az arabokkal; megtartották vallásukat, amely az ún. monofizitizmust, a Krisztus egy, csak isteni természetéről szóló tant hirdette, sőt nyelvüket is megőrizték. A „pogány egyiptomiak" (pagani) viszont átvették az araboktól az iszlámot, és teljesen egybeolvadtak a hódítókkal. Később különféle nézeteltérésekre, olykor fegyveres összetűzésekre is sor került az arabok és a koptok között; ezekben a harcokban a fegyverektől elszokott koptok mindig alulmaradtak. Az arab nyelv fokozatosan túlsúlyba került, s miután a törökök leigázták Egyiptomot (1517-ben, I. Szelim szultán héliopoliszi győzelme után), a kopt nyelv megszűnt élő nyelv lenni. Az ókori egyiptomi nyelv utolsó fejlődési szakaszának maradványaként azonban mindmáig fennmaradt a koptoknak, az ókori egyiptomi ak ma is élő egyenes leszármazottainak vallási könyveiben. A mozgalmas időkben is mozdulatlanul álló piramisok alatt tehát egészen új nép jelent meg. Augustus, Vespasianus, Hadrianus s más — római és bizánci — császárok után most a bagdadi kalifák zarándokoltak hozzájuk, őket pedig az arab írók és történészek követték. A piramisokat mindannyian valóságos csodáknak látták. S mivel az európai történetírók könyveit nem ismerték, a koptoktól meg nem sokat tudtak meg, meséket kezdtek költeni a kőcsodákról. Az arabok közismerten dús képzeletű emberek és kitűnő mesemondók. A képzelet és a mesék ellen semmi kifogásunk, de bennünket most elsősorban a szemtanúk feljegyzései és a történetírók adatai érdekelnek. Csakhogy a mi ízlésünknek megfelelő leírást a korabeli arab szerzők, nem ismerik, s a történelem felfogásuk is merőben különbözik a miénktől. A görög hisztoria szó eredetileg „kutatást", „vizsgálódást", „ismeretszerzést" jelentett; a történelem szó arab megfelelője, a ta'ríkh viszont „keltezést", „az időre vonatkozó adatot". Amellett a ta'ríkh szóval jelölt tudományt az arabok egészen a közelmúltig csak segédtudo mánynak tartották, melynek feladata az, hogy az iszlám vallási tanok szükségleteit szolgálja; tehát körülbelül olyan szerepet töltött be, mint nálunk a középkorban a filozófia, amelyet az egyház a „teológia szolgálójának" tartott. A jellemrajzban és a lelki tartalmak kifejezésében, valamint a leírások színességében kevés európai történetíró versenghet az arabokkal. De ami a tényekhez való kritikai hozzáállást vagy a történelmi folyamat ésszerű magyarázatára irányuló törekvést illeti, az arab történetírók többnyire nem felelnek meg a mi mércéinknek. Legalábbis Ibn Khaldúnig (1332—1405), sokszor azonban még utána sem. Akhbar ez-Zeman al-Maszúdít, az arab történetírás megalapozóját és nagy

32


tekintélyét „arab Hérodotosznak" nevezik; az i. sz. IX. század végén született, és 967-ben, vagyis h. u. (a hedzsra után) 345-ben halt meg (a hedzsra Mohamed menekülése Mekkából Medinába 662. szeptember 12-én: a muzulmán időszámítás kezdete). Akárcsak Hérodotosz, ő is egy kilenckötetes művet írt, amelyben a történelmen kívül a földrajznak és a néprajznak is helyet ad. Érdeklődési köre nem korlátozódik az arab világra: Hérodotosz sem csak a görögökkel foglalkozott. A két mű közötti különbség azonban már a cím elolvasásakor nyilvánvalóvá válik: míg Hérodotosz egyszerűen Hisztoriának, vagyis „Történelem"-nek nevezi a maga kilenc könyvét, al-Maszúdí a következő címet adta művének: Murúdzs adh-dhahab va madá'in al-dzsavahír, azaz „Aranymosóhely és drágakőbánya". Al-Maszúdí éppen ebben a művében hagyta ránk a piramisok egyik legrészletesebb leírását (állítólag a saját megfigyelései alapján készítette) s egyúttal a piramisok történetéről szóló egyik legrégibb arab feljegyzést, ez utóbbit sajnos a kútfő pontos megjelölése nélkül. „Szúríd, Saluk fia, aki Szermún fia" stb., a vízözön előtti egyiptomi királyok egyike, két nagy piramist épített. Nem tudni, miért nevezték el őket később egy Sedád nevű emberről, Ád fiáról, mert nem az Ádeidák építették őket; ezek ugyanis nem tudták bevenni Egyiptomot, mert hiányzott hozzá az erejük, az egyiptomiak pedig, hála a varázslatok ismeretének, erősek voltak. A piramisépítés okául az az álom szolgált, amelyet Szúríd háromszáz esztendővel a vízözön előtt látott. Azt álmodta ugyanis, hogy az egész földet elöntötte a víz, és az emberek tehetetlenül fuldokoltak, a zűrzavarban a csillagok is letértek pályájukról, és iszonyú robajjal egymásnak ütköztek. Noha ez az álom óriási hatással volt a királyra, senkinek sem szólt róla semmit, de mert szörnyű esemény elkövetkeztét sejtette, összehívta a papokat az ország minden tájáról, és titokban elmondta nekik „álmát". A papok azt jósolták a királynak, hogy nagy csapás éri az országot, ám utána újra gabonát és datolyát terem majd a föld. „A király ekkor elhatározta, hogy piramisokat építtet, és a papok jóslatát felíratta oszlopokra meg nagy kőtáblákra. A piramisok belső helyiségeiben kincseit és más értéktárgyait, valamint őseinek földi maradványait helyezte el. A papoknak megparancsolta, hogy tegyék oda a bölcsességükről s a tudomány meg a művészet vívmányairól szóló írásos följegyzéseket. Aztán föld alatti csatornákat építtetett egészen a Nílus vizéig. A kamrákat megtöltötte talizmánokkal, bálványokkal és más bűbájos dolgokkal, továbbá a papok írásos feljegyzéseivel, amelyek magukba foglalták az ismeretek minden ágát, a gyógynö vények nevét és tulajdonságait, a számtani és mértani ismereteket, hogy mindez megmaradjon azok számára, akik majd képesek lesznek megérteni." A továbbiakban al-Maszúdí leírja a három „Nílus melletti", azaz gizehi piramist. Méreteik helyett más érdekességeket említ. Az első, nyilván Khufev piramisa előtt „egy oszlopcsarnok áll, amely ólommal egymáshoz tapasztott kockakövekből épült"; a másikban, a „nyugatiban" (talán Khafrééban) „harminc helyiség van a szent jelképek és zafírtalizmánok, nem rozsdásodó vasoól készült harci eszközök és törhetetlen üvegtárgyak elhelyezésére". A harmadik, a „színes"

A gizehi piramisok. Elöl Menkaure piramisa három szatellit piramissal, középen Khafre, a háttérben Khufev Nagy piramisa

Dzsoszer saqqarai lépcsőzetes piramisa. Egyiptom legrégebbi piramisa, kb. az i. e. XXVII. század elején épült

A médumi piramis. Eredetileg Hunej király lépcsőzetes piramisa az i. e. XXVII—XXVI. század fordulójáról, de Hunej trónutóda, Sznofrev fejezte be

Sznofrev tört falú piramisa Dahshur mellett. Körülbelül az i. e. XXVI. század elején épült, és burkolatának nagy részét mindmáig megőrizte. Bal oldalán egy szatellit piramis

Khufev király gizehi Nagy piramisa. A legnagyobb egyiptomi piramis, kb. az i. e. XXVI. század első felében épült. Keleti oldalán szatellit piramisok, déli oldalán az 1954-ben felfedezett királyi bárka számára épített pavilon. Az előtérben a Nagy Szfinx

Menkaure piramisa. A legkisebb s egyúttal a legfiatalabb gizehi királypiramis (kb. az i. e. XXVI. század végén épült). Északi oldalán a mamelukok pusztító munkájának nyomai, a háttérben szatellit piramisok

Khafre piramisa. Nagyságára és korára nézve a második gizehi piramis, kb. az i. e. XXVI. század második feléből származik

Venisz király saqqarai piramisa (az i. e. XXV. század végéről). Az előtérben a sírtemplom maradványai, az oszlopon levő névgyűrűben Venisz neve

Összekötő út Venisz piramisa mellett. Eredetileg mintegy háromnegyed kilométer hosszú volt, felső részét az utat szegélyező fal és a tető egy részével rekonstruálták

Szahure király saqqarai piramisa kb. az i. e. XXV. század első negyedéből. Az előtérben Ptahsepszesz masztabájának egyik sarka a kerítésfallal, a fal mellett a csehszlovák expedíció által 1974-ben feltárt obeliszk csúcsa

Neferirkare Abu Sir-i piramisa, nem sokkal fiatalabb a Szahure-piramisnál. Előtérben az elpusztult sírtemplom törmelékei

Veszerkaf saqqarai piramisa kb. az i. e. XXV. század elejéről. A háttérben álló, ugyancsak nagyon megrongálódott piramis mintegy száz évvel fiatalabb; Teti királyé volt

III. Amenemhet kiráiy hauvarei piramisa. Nyers téglából épült, s eredetileg mészkővel burkolták. Az i. e. XIX. század végéről származik, és egyike az utolsó, aránylag jó állapotban ránk maradt egyiptomi piramisoknak

Az V. dinasztia királyainak Abu Sir-i piramismezője. Balra Szahure, középen Nevoszerre, jobbra Neferirkarc piramisa


33

piramisban (azaz Menkaure piramisában, melynek alsó része vörös gránitkváderek kel volt kirakva), „fekete gránitszarkofágokban a papok holttestei pihentek, és mindegyik mellett ott feküdt egy könyv, amelyben az illető foglalkozásának titkai, továbbá az életben véghezvitt cselekedetei voltak följegyezve". A folytatás sem érdektelen. „A király minden piramisnak kijelölte az őrét. A keleti piramist egy tiszta gránitból faragott szobor őrizte; a szobor egyenesen állt, kezében gerelyhez hasonló fegyverrel, homlokán. kígyó díszelgett. Ez a kígyó minden közeledőre rávetette magát, a nyakára tekeredett, s miután megfojtotta, visszatért eredeti helyére, a szoborra. A nyugati piramist fekete és fehér ónixból készült szobor őrizte: ez trónon ült, és lándzsával volt felfegyverezve, iszonyú tekintete szikrát hányt; mihelyt valaki belépett a piramisba, sötét hang hallatszott, és a szobor elpusztította az illetőt. A színes piramis őréül egy talapzaton álló szobrot jelölt ki (a király); ebben a szoborban olyan erő lakozott, hogy minden betolakodót a földre döntött, és kioltotta életét. A király, miután befejezte müvét, elrendelte, hogy a piramisok körül élő szellemek járkáljanak, aztán megparancsolta, hogy alattvalói áldozatokat mutassanak be ezeknek a szellemeknek. így akadályozta meg, hogy a piramisokba idegen személyek belépjenek, kivéve azokat, akik a rangjuknál fogva méltók rá, hogy engedélyt kapjanak a belépésre." Ez a biztonsági rendszer tökéletesen működött, talán még al-Maszúdí korában is. „Látták az északi piramis szellemét, amint hosszú fogú. megsárgult bőrű kamasz fiú alakjában megkerüli a piramist. A nyugati piramis szelleme egy ruhátlan nő, aki elbűvöli az embereket, és betegségeket bocsát rájuk; délben és napnyugtakor szokták őt látni. A színes piramis szelleme idős férfi alakjában mutatkozik, s a keresztény templomokban használatos tömjénfüstölőhöz hasonló, tűzzel töltött edényt lóbál; így látták őt őrhelyén." Ennyi talán elég is lesz ebből. De idézzük még a mű befejezését, melyben al-Maszúdí azt írja, hogy Szúríd a következő szavakat írta arab írással a piramisokra: „Én, Szúríd király, hatvan esztendő alatt építettem fel ezeket a piramisokat. Próbálja meg az utánam jövő hatszáz év alatt-megsemmisíteni őket! Persze pusztítani könnyebb, mint építeni. Én selyembe öltöztettem a piramisokat, próbálja meg őket gyékénnyel betakarni!" Ezt a történetet legalább fél tucat arab történetíró átvette, némelyek szó szerint, mások igazítottak rajta. A legszínesebb és legfantasztikusabb részleteket talán Ibrahim ibn Vaszíf Sáh fűzte hozzá az Egyiptom és csodáinak történetében (XII. század). Elődeitől egyébként főleg abban tért el, hogy Szúríd nevezetes álmát „háromszáz évvel az özönvíz utáni" időkbe helyezte, ami egyáltalán nem akadá lyozta őt abban, hogy a piramisokat „özönvíz előtti építményeknek" nevezze. A piramisokról azonban nemcsak történetírók adnak hírt. A legrégibb nem történetírói tudósítás valószínűleg al-Balkhí csillagásztól, tehát figyeléshez és racionális gondolkozáshoz szokott embertől származik. Kissé bonyolult neve volt (Abú Ma'sar Dzsáfar ibn Muhammad ibn Amar al-Balkhí). de Európában az egyszerűbb Albumazar néven ismerték; 1488-ban Augsburgban megjelent az

34


Asztrológiai virágok, egy évvel később pedig A nagy konjunkciókról című művének latin fordítása, majd 1506-ban a Bevezetés az asztronómiába című könyvét adták ki a velenceiek. A perzsa Balch városból származott, s Bagdadban halt meg h. u. 272-ben, azaz i. sz. 894-ben. Ránk maradt az Ezrek és sok mások című könyvének a piramisokról szóló fejezete: ,,Az özönvíz előtti bölcs férfiak, előre látván, hogy víz vagy tűz alakjában büntetés száll alá az égből, úgyhogy minden élő elpusztul, Felső-Egyiptom hegycsúcsain számos köpiramist építettek, hogy majd menedéket találjanak bennük a fenyegető katasztrófa elől. Az építmények közül kettő fölébe nyúlt a többinek, mert négyszáz láb magas és ugyanilyen hosszú és széles volt. A nyolc-tíz könyök széles és hosszú kövek olyan tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, hogy a köztük levő réseket szinte látni sem lehetett. Az építmények, az emberi munka eme csodái külső falára a következő szöveget vésték: »Mi felépítettük, aki erősnek tartja magát, pusztítsa el őket; de vegye fontolóra, hogy pusztítani könnyebb, mint építeni!«" Ha a történetírók meg a tudósok így írtak, hogyan írhattak a meseírók? Hanem nyúljunk most már egy másik könyvespolcra: arra, amelyen a régi arab szerzők útleírásai és riportjai sorakoznak. Kell, hogy legyenek bennük személyes megfigyelések és ismeretek, valódi élményekről szóló beszámolók! Az első ilyen jellegű könyv Muterdí Egyiptoma.. Pontos címét sajnos nem tudjuk, mert eredetije elkallódott, s csak Vattier francia arabista XVII. századi fordításában ismerjük. Muterdí néhány férfi kalandját írja le benne, amint alászállnak a Nagy piramisba; hogyan és mikor kerültek oda, arról nem beszél. „Azután egy sötét folyosón egy keskeny átjáróhoz jutottak, e mögött fekete gödör tátongott. Hideg szél fújt a mélységből, és körös-körül fekete sas nagyságú denevérek hemzsegtek. Egyik társukat előreküldték, hogy nézzen körül; derekára hosszú kötelet erősítettek, hogy szükség esetén visszahúzhassák. De alig ment egy darabkát, az átjáró becsukódott, és halálos öleléssel magába zárta a szerencsétlent. Ekkor iszonyú kiáltás hallatszott, amely kiűzte a piramisból a többi férfit, s néhányan szörnyethaltak. Mikor a többiek a történteket tárgyalták, és tanácskoztak, mit is tegyenek, megjelent előttük elveszett társuk, és ismeretlen nyelven szólt hozzájuk." Nyilván sokan hallották a történetet a piramisok tövében: mintegy tíz változatát ismerjük. Mindegyikben megismétlődik az „ismeretlen nyelven" való beszéd, az egyik változat szerint azonban csak dadogott a pórul járt vakmerő. Egyes szerzők azt állítják, hogy egy titkos folyosón tért vissza társaihoz; a folyosó állítólag a Nílus-meder közelében ért véget. A legkritikusabb szerzők azonban az ismert „Allah tudja azt legjobban" fordulattal fejezik be mondókájukat. A piramisok méreteire, a kamrák nagyságára, a folyosók hosszúságára vagy az építmények külalakjára vonatkozó adatokkal egy szerző sem terheli meg olvasóit, sőt még a piramisépítő királyok nevét sem említik. De olvashatunk például arról az emberről, aki lebocsátkozott a Nagy piramisba, és „gyönyörű drágakövek garmadá-


35

jára bukkant; aztán szájába vett egy követ, mire nyomban megnémult". Egy másik könyv szerint „megsüketült, de mihelyt kiköpte a követ, a hallását is visszanyerte". Megint más szerzők szerint a piramisokban „aranyérmékből álló kincsek rejteztek; az érmék oszlop alakban voltak egymásra rakva, s minden egyes oszlop értéke több ezer dinárra rügott; de midőn emberünk hozzájuk nyúlt, hogy elvegyen belőlük néhányat, meg sem bírta mozdítani őket". Al-Maszúdí is ír egy merész emberről, aki bejutott a piramis egyik föld alatti kamrájába. „És egy zöld kőből faragott sejkszobrot talált ott; a szobor gyönyörű ruhában, díványon ülve ábrázolta a sejket; kisfiúszobrok álltak előtte, ezeket tanította. Emberünk megpróbálta elvinni az egyik szobrot, ám meg sem bírta mozdítani. Aztán belépett egy. az előbbihez hasonló négyzetes alapú kamrába, ahol egy drágakőből készült kakasszobrot talált: a szobor zöld oszlopon állt. Szeme bevilágította az egész helyiséget, s midőn emberünk közeledett hozzá, felkukorékolt és meglengette a szárnyát. Kutatásait folytatván egy fehér kőből faragott női szoborhoz érkezett; a szobor fejét lepel takarta, két oldalán kőoroszlánok álltak: ezek aztán rávetették magukat, hogy széttépjék. Hanyatt-homlok elmenekült." Egész érdekes olvasmány ez, akárcsak az Ezeregyéjszaka meséi közül az Aladdin barlangjáról vagy az Ali babáról szóló, s a mesélést untig folytathatnánk. Most azonban nem a keleti mesék, hanem a piramisokkal kapcsolatos tudósítások érdekelnek bennünket. De vajon igazán puszta agyszülemények ezek a történetek? Nem tükröznek valamilyen valóságot? Nem hánthatnánk ki belőlük az „igazság magvait"? Kétségtelenül sok bennük a megalapozatlan, a kitalált. Például al-Maszúdí állítása a kőtömböket összetapasztó ólomról; az egyiptomiak sohasem használtak ilyen kötőanyagot, s a kutatók az ólomnak nyomát sem találták. A piramisok építésekor sem a vasat — még a rozsdásodót sem —, sem a törhetetlen üveget nem ismerték. Ugyanezt mondhatjuk a feliratokról: a piramisokon bizonyára voltak feliratok, csakhogy hieroglifikusak, ezeket pedig akkoriban egyetlenegy arab sem tudta elolvasni. Az egyiptomi forrásokban a vízözön mondája sem maradt fenn (holott ezt mintegy negyven nép hagyománya megőrizte), és nincsen ebben semmi különös. A Nílus áradásai Egyiptomnak életet, nem pedig pusztulást hoztak: az egyiptomiak „a Nílus ajándékának" tekintették országukat. Némelyik állítás mégsem „légből kapott". A piramisokban csakugyan találtak gránitszarkofágokat, igaz, hogy üresen; Egyiptom arab megszállása után azonban még lehettek bennük bebalzsamozott holttestek, ha csak másodlagos temetések során kerültek is oda. Más sírokban valóban hosszú szövegeket tartalmazó tekercsek — az ismert Halottak könyvei — hevertek a halottak mellett, illetve számos szobrocska, szent jelkép és talizmán került elő a sírmellékletekből. Néhány sírban olyan szobrokat is találtak, melyekkel a „drágakőből készült — bár nem kukorékoló — kakasokat" és a szobrok „homlokán tekergő kígyókat" is megmagya rázhatjuk. Az egyik esetben valószínűleg Hor isten szobrairól volt szó, őt ugyanis sólyomfejjel ábrázolták; megnyújtott, stilizált teste néha valóban oszlopra emlékez-

36


Piramis egy XIII. századi ismeretlen arab szerző rajzán tet. A másik esetben bizonyára az uraeusszal a hatalom és a méltóság felemelt fejű kobraként ábrázolt jelképével találkoztak az arabok; ez ugyanis a királyi korona díszei közé tartozott. Hasonlóképpen van ez a ,,sejk" és „tanítványai" esetében is: a tisztviselőket Egyiptomban sokkal nagyobbnak ábrázolták, mint feleségüket vagy gyermekeiket — alárendeltjeikről nem is beszélve. Ezekben és más. hasonló esetekben kétségtelenül az egyiptomi sírokban talált leletek visszhangjáról van szó; a sötét és titokzatos folyosókkal kapcsolatos megjegyzéseket azonban csakis a piramisokra vonatkoztathatjuk. Kezdetben persze nem a gizehi piramisokra: Khufevét csak a IX. század elején. Menkauréét a XV. században tették hozzáférhetővé, Khafrééba pedig valószínűleg még ennél is később juthatott be az első arab látogató. Számos további piramisba azonban bizonyára már évszázadokkal időszámításunk kezdete előtt is szabad volt a bejárás. De vajon mit gondoljunk a piramisok körül kószáló szellemekről, az emberölő szobrokról, a betolakodókra betegséget és halált bocsátó varázserőkről? Mosolyog-


37

va legyintünk: keleti babonák a sötét középkorból... De hát nem akadt-e Európában és Amerikában is egy sereg ember, aki hitt a „fáraók átkaiban", abban, hogy ezek az átkok a fáraók „örök nyugalmának megzavaróit" sújtják? A húszas évek újsághírei szerint huszonegy személy esett áldozatul Tutankhamon átkának, köztük Tutankhamon sírjának felfedezője, Howard Carter. Carter azután elküldött nekrológja írójának egy cikket, amely így végződött: „Lám, az ókor ősi világától lelkileg még korántsem jutottunk olyan messzire, mint azt a jó szándékú emberek hinni szeretnék." A legtöbb izgalmat azonban a piramisok kincseiről szóló hírek keltették. A képzelet felröppent a csillagos arab égig, és kinevezte a piramisokat „a fáraók kincstáraivá". Csakhogy ebben is volt valami igazság. Noha a piramisok nem kincstárak voltak, kincseket rejtettek magukban. Nemcsak régészeti és művészi szempontból becses kincseket, hanem valódi aranytárgyakat is, legalábbis a legrégibb időkben. Az egyiptomi királyok halotti kelengyéjét őrizték. Kolumbuszt az aranyláz hajtotta Amerika felfedezésére, az alkimistákat az aranyláz vitte arra, hogy eladják lelküket az ördögnek, a névtelen rablókat és a jól ismert uralkodókat az aranyláz vezette a piramisok belsejébe. Az első uralkodó, akiről tudjuk, hogy betört egy piramisba, a híres Harún ar-Rasid fia, al-Mamún bagdadi kalifa volt. Al-Mamún 831-ben érkezett Egyiptomba, hogy személyesen teljesítse egyik uralkodói kötelességét.' A Nílus deltájában ugyanis kirobbant az adószedők kizsákmányolása ellen lázongó szegényparasztok felkelése, amely a korábbi felkelé sektől eltérően annyira elharapózott, hogy leverése kalifához méltó feladattá vált. Al-Mamún nem vesztegette vizsgálatokkal az idejét, hanem villámgyors hadműve lettel felszámolta a lázadást. El kell ismernünk, hogy közben semmiféle különbséget nem tett arabok és koptok között. Lemészárolta a delta egész lakosságál, felgyújtot ta a falvakat, a mocsarakban és a nádasokban összefogdosott menekülőket pedig karóba húzatta, méghozzá anélkül, hogy megkérdezte volna tőlük, melyikük igazhivő és melyikük hitetlen kutya. Bizonyára nem népirtó szándék, hanem csak a véletlen müve volt. hogy eközben a koptok száma nem egészen felére csökkent: az a tény, hogy Egyiptom legtermékenyebb vidéke teljesen elnéptelenedett és századokra pusztasággá lett, csak a kalifa alapos munkájáról tanúskodik. Miután al-Mamún így visszaállította a rendet meg a saját tekintélyét, bizonyára maradt annyi ideje, hogy a piramisoknak is figyelmet szenteljen. Erre azonban már korábban is szakíthatott időt: a Nagy piramison végzett kutatómunkáját al-Maszúdí 820-ra teszi. A piramisokról al-Mamún már hallott, mégpedig apjától, aki többször látta és megcsodálta őket; azt is tudta, mit beszélnek a piramisok kincseiről. Már régen elhatározta, hogy megszerzi a kincseket, és bele is vágott a dologba — hogy 831-et vagy 820-at írtak akkor, most már egészen mindegy. Hiába intették udvari

38


tanácsosai, hogy a piramisokat szellemek őrzik, és minden betolakodót megölnek; hiába jelentették a felderítő egység tisztjei, hogy a piramisoknak nincs bejáratuk; oda sem hallgatott, mikor ostromszakértői közölték vele, hogy a piramisokba való behatolás meghaladja az emberi erőt. ,.Az Isten nagy, mindentudó és bölcs! Uralkodói hatalommal ajándékozott meg, és védelmez engem ezen és a másik világon is. Teljesedjenek be a Korán hetedik szúrájának szavai, melyek így hangzanak: »És elpusztítottuk a fáraó és népe művét, és mindent, amit felépített.« Az én szavam megváltoztathatatlan!" Támadása célpontjául al-Mamún a legnagyobb piramist szemelte ki: a legnagyobb kincsnek kétségtelenül ebben kellett lennie! Bejárata csakugyan nem volt; talán már a római korban bezárták, talán közben újra kinyitották, de a homok alatt rejtezett. S mert hiába keresték, a kalifa megparancsolta, hogy vontassák oda a faltörő kosokat. Rövid mérlegelés után a piramis északi oldalára állíttatta a gépeket. Véletlenül határozott így, vagy pedig a romboló egységek katonái beszélték rá, hogy az árnyékos oldalon dolgozhassanak? Bárhogy is történt, a kalifa döntése később rendkívül szerencsésnek bizonyult. A ,,később" itt azt jelenti, hogy több heti kimerítő munka után, amely kezdetben teljesen kilátástalannak látszott. A szellemek — ezt al-Mamún kivételé vel mindenki hitte — valóban védelmezték a piramist: az ő varázserejük okozta, hogy a faltörő kosok pálmafa gerendái széthasadtak, acélhegyei elgörbültek. Egy kőfaragó ekkor azt mondta a kalifának, hogy forró ecettel szét lehetne maratni a piramisfalat. A kalifa erre késedelem nélkül összehordatta messzi környék minden ecetjét és tűzifáját, a katonák katlanokat hoztak, s jó időre minden légy eltűnt a piramis környékéről; velük együtt, úgy tetszik, a védőszellemek is eltávoztak. A piramis sima burkolata megrepedezett, s a repedésekbe behatolt a faltörő kos hegye; ezután már ment a munka: a kitördelt kváderek fülsiketítő robajjal hullottak alá a homokba. A piramisfal óriási sebe, amely bombázott alagúthoz hasonlít, mindmáig a kalifa sikeréről tanúskodik. Al-Mamún embereinek emberfeletti munkája azonban a szerencse pártfogása nélkül mit sem ért volna. Ha csak néhány méterrel balra támadnak a piramisra, talán sohasem jutnak a belsejébe. Több mint kétszáz darab kéttonnás követ emeltek ki a helyéből — ami a korabeli haditechnika, nem utolsósorban a vegyi fegyverként használt ecet igénybevételével is tiszteletre méltó teljesítmény volt —, s még mindig csak újabb kőkockákhoz jutottak. Aztán egyszer csak megtörtént, hogy egy kváder nem zuhant alá a homokba, hanem — bezuhant! Nagy pillanat volt az, midőn a lehullott kő dübörgő csapódása felhangzott, s el tudjuk képzelni a kimerült emberek izgalmát, no meg al-Mamún lelkesedését. A munkát természetesen ott folytatták, ahonnan sötét lyuk ásított rájuk, s mikor már eléggé széles nyílást törtek, kötelet bocsátottak alá. Egy önkéntes egy dinár fejében még a szellemektől való (eleimét is legyűrte, s égő fáklyával a kezében leereszkedett a piramis sötét torkába. Hogy mit látott ez az ember a piramisban, senki sem jegyezte fel. Még arról sem maradt ránk hír, hogy mit látott benne maga a kalifa. Csupán annyi bizonyos.


39

hogy a falba ütött nyílás az ún. Nagy Galériához vezető folyosóba torkollott, a galéria pedig a piramis szívébe, a Khufev szarkofágját rejtő sírkamrába. A kalifa tehát valamivel rövidebb úton jutott a kamrába, mint a mai látogató, vagy mint az utolsó nyughelyét megszemlélő Khufev. Csakhogy — más kincskeresők már megelőzték a kalifát! A korabeli forrásokban egyetlen említést sem találunk arról, hogy al-Mamún valamely híres leletre bukkant volna a piramisban. A hozzá időben legközelebb álló szerző, al-Kaíszí XII. századi történetíró csak a szájhagyományban élő történetet jegyezte fel, mely szerint „a szűk átjáróban egy ember alakú koporsó állt: zöld kőből faragott szobornak látszott. Mikor a kalifához vitték és kinyitották, egy férfitetemet találtak benne; a férfi aranyvértjét drágakövek díszítették, a kezében kimondhatatlan értékű kardot tartott, a fején pedig tyúktojás nagyságú rubin ragyogott, akár a lobogó tűz: a kalifa ezt rögtön elvette." Al-Kaíszí egyébként azt állítja, hogy „a koporsót, amelyben ez a test feküdt, saját szemével látta, és ez a koporsó szoborként állott a kairói királyi palota ajtaja mellett 511-ben" (a hedzsra után, azaz i. sz. 1133-ban). Ha meggondoljuk, bizony meglehetősen csekély jutalom volt ez a piramisba való behatolás fáradalmaiért. Akkora hatalmas kincstár és semmiféle kincs! Al-Mamún kalifa dühöngött. De majd megmutatja ő még a piramisoknak! Száz év múltán már egészen másként hangzottak az al-Mamún piramisostromáról szóló hírek. Először is. minden tökéletesen sikerült neki, másodszor pedig, nem is egy piramist, hanem mindjárt kettőt nyitott fel. Hogy mit talált bennük, érdemes elolvasnunk: „Az első, a nyugati piramisban színes gránitkőből faragott harminc kincseslá dát találtak; ezek tele voltak díszes ékszerekkel és drágaságokkal, csodálatra méltó szobrokkal és használati eszközökkel, no meg gyönyörű fegyverekkel; a fegyverek okosan készített zsírral voltak bekenve, úgyhogy a feltámadás napjáig sem rozsdásodnak meg. A másik piramisban a papok gránitkő táblákra írt tudósításait találták, minden paptól egy-egy bölcsességtáblát, amelyre az illető csodálatra méltó műveit és cselekedeteit jegyezték fel. És minden egyes piramisnak megvan a maga kincsőre, felügyelője, és ezek az őrök örökkön-örökké védelmezik minden szeren csétlenség és minden támadás ellen." Az efféle közlemények természetesen a nyilvánosság számára készültek, hiszen egy kalifa vállalkozása mégsem végződhetett kudarccal. Al-Mamún azonban magánkívül volt a dühtől, s elhatározta, hogy teljesíti esküjét, és lerombolja a piramisokat. A „harmadikkal", Menkaure piramisával kezdte. Ez volt a legkisebb. De erről már ne Seherezáde beszéljen, akinek meséjéből az iménti részletet idéztük, hanem a történetíró, méghozzá maga Ibn Khaldún. Ibn Khaldún al-Mamún apja, Harún ar-Rasid furcsa romboló szenvedélyéről is megemlékezik. Nagy művében, melynek hosszú, rímes címét röviden A királyságok és birodalmuk korának fordítjuk, a következőket írja:

40


„Istenemre, én lerombolom ezt az épületet! — kiáltott fel ar-Rasid a perzsa király palotája előtt. Hozzálátott hát a palota megsemmisítéséhez, és rengeteg munkást toborzott, akik csákánnyal dolgoztak, és felgyújtották, majd ecettel öntözték az épületet. Ám ez sem segített, a palotát nem tudták lerombolni. A szégyentől és kinevettetéstől való félelmében ar-Rasid követeket küldött Jahjához (tanácsosához, Ibn Khálidhoz, akit éppen fogságban tartott), és megkérdezte tőle, vajon feladja-e tervét. Jahjá így válaszolt: »Ó, igazhitűek uralkodója, ne tedd azt! Folytasd a rombolást: ne mondhassa senki, hogy az igazhitűek ura és az arabok vezére képtelen volt ledönteni azt, amit nem arabok építettek!« Ar-Rasid ezzel egyetértett, a palota azonban ellenállt ostromának. Ugyanez történt al-Mamúnnal, midőn elhatározta, hogy lerombolja az egyip tomi piramisokat. Noha rengeteg munkást toborzott, nem járt sikerrel. A munkások ugyan lefaragták és kitördelték a köveket, de csak a külső és belső fal közötti helyiségbe törtek utat; tovább már nem jutottak, s a piramisokat nem sikerült lerombolniuk. Minden igyekezetük eredménye, úgymond, a ma is látható nyílás. Egyesek úgy vélik, hogy al-Mamún a két fal között rejtett kincsre bukkant, ám Allah tudja azt legjobban." Más szerzők azonban, főleg Abd el-Latif (1161—1251) bagdadi orvos és polihisztor, egy másik kalifának, mégpedig Malik al-Azíznak tulajdonítják a piramisok ostromát. Ez a Malik al-Azíz a híres Szaladin szultán fia és a keresztes háborúkból ismert Oroszlánszívű Richárd lovagi ellenfele volt. Abd el-Latif kortársa Maliknak, tudósítása tehát a szavahihetőség fémjelét hordozza. „Malik néhány esztelen és ítélőképesség híján való udvarabéli férfi rábeszélé sére elhatározta, hogy megsemmisíti a piramisokat. Bányászokat és kőfejtőket küldött, hogy néhány tiszteletben álló emír és tisztviselő felügyelete alatt rombolják le a vörös piramist (tehát Menkaure piramisát), a három közül a legkisebbet. Tábort ütöttek ott, és az ország minden tájáról embereket toboroztak, ami sok pénzbe került; nyolc hónapig kitartóan dolgoztak, hogy teljesítsék feladatukat. Bár csákányokkal és emelőkkel dolgoztak, a legnagyobb igyekezettel is naponta csupán egy vagy két követ tudtak helyéből kimozdítani és kötelekkel lehúzni a földre. Midőn egyszer egy ilyen óriási kő megcsúszott és lezuhant a magasból, a robaj messzire elhallatszott, és a hegyek beleremegtek, miként földrengéskor . . . Végül is erejük végére érvén abbahagyták a reménytelen munkát. Minden igyekezetük ellenére csekély nyomot hagytak a piramison: egy kis horpadást, amely csak közvetlen közelről látható." Bárhogy történt is, al-Mamún kalifa az első ismert történelmi személyiség, aki Egyiptom arab megszállása után behatolt egy piramisba. Méghozzá nem is akármelyik piramisba, hanem mindjárt a legnagyobbikba! Nem számítva persze a névtelen munkásokat, akik utat nyitottak neki, és mindent előkészítettek kényelmes látogatásához. De hát csak mesék és elbeszélések formájában maradtak ránk korabeli tudósítások? Szerencsére nem.


41

Al-Kaíszí történetíró, aki nagy figyelmet szentelt az első Abbászida dinasztia kalifáinak, feljegyezte egy ember vallomását, aki röviddel felnyitása után, azaz a IX. század első felében járt a Nagy piramisban. „Talált ott egy betört padlású, négyzetes alapú kamrát, aztán egy tíz könyök mélységű folyosót, amely elég széles volt ahhoz, hogy az ember átjusson rajta. Minden sarkából ajtó nyílott egy-egy tágas helyiségbe, ahol holttestek feküdtek; minden egyes halott pólyákba volt csavarva, s a hosszú idő alatt a pólyák már megfeketedtek. Maguk a holttestek azonban épek voltak; fejüket haj borította, és egyetlen hajszáluk sem volt ősz, tehát úgy tetszik, iíjú emberek tetemei voltak. Ezeket a tetemeket úgy egymásra zsúfolták, hogy nem lehetett őket szétválasztani, s mikor megemelte őket. könnyűek voltak, akár a levegő. Azt is mondta, hogy látott ott emberi tetemekkel megtöltött négy kör alakú aknát, és hogy az egész helyet összerondították a denevérek. Megfigyelte, hogy különféle állatokat is odatemettek. Még azt is mondta, hogy talált egy könyöknyi hosszú, selyemmel átszőtt hófehér vászondarabot, amely turbánként össze volt tekerve; mikor szétgöngyölte, egy halott sirályt talált benne: a madarat toll borította, mintha csak az imént múlt volna ki. . . A már említett, betört padlású kamrából át lehetett jutni a piramis egy magasabban fekvő kamrájába, mégpedig egy ötlépésnyi széles folyosón, amelyen azonban egyetlenegy lépcsőfok sincs. . . Al-Mamún korában ezen a folyosón át lehetett menni abba a szűk átjáróba, amelyben az említett koporsót találták." Szó, ami szó, ez a tudósítás is meglehetősen homályos. De „a betört padlású, négyzetes alapú kamra" csakugyan megtalálható a Nagy piramisban; ez az ún. alsó elhagyott kamra, amelyet régebben helytelenül ,,a királyné sírkamrájának" nevez tek. Igaz ugyan, hogy nem nyílik belőle semmiféle sarokajtó, hanem csak két. aránylag keskeny akna: ezek a piramis kőtömegében végződnek; a „magasabban fekvő kamrába", azaz Khufev sírkamrájába azonban eljuthatunk belőle. A bebalzsamozott testek leírása pontos és találó; ezek a tetemek egyébként a későbbi, Szaita kori (másodlagos) temetkezések alkalmával kerülhettek a piramisba. Legin kább azonban „az ötlépésnyi széles, lépcső nélküli folyosó" említése lep meg bennünket: ez az első ismert tudósítás a Nagy Galériáról, Khufev piramisának egyik legcsodálatosabb részéről! Végezetül még egy egészen pontos hír, ezúttal a gizehi piramisok egyik látogatójától: Abd el-Latif jegyezte fel az Értekezés Egyiptomról című művében, s Antoine I. S. de Sacy francia keletkutató fordította le és tette közzé a XVIII. század alkonyán. „A piramisok óriási, 10-20 könyök hosszú, 2-3 könyök széles és magas kőtömbökből épültek. De a legbámulatosabb az a páratlan pontosság, amellyel ezeket a köveket lecsiszolták és összeillesztették. Olyan szorosan simulnak egymás hoz, hogy sem egy tűt, sem egy hajszálat nem lehet közéjük dugni. Papírlap vékonyságú habarccsal vannak egymáshoz kötve; hogy milyen habarcs ez, nem tudom, számomra teljesen ismeretlen. A köveket ősrégi írással írott feliratok borítják; ezt az írást manapság már senki sem tudja elolvasni. Egész Egyiptomban nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna, hogy ő maga vagy valamelyik

42


ismerőse el tudja olvasni ezt az írást. A feliratok száma olyan nagy, hogy ha valaki le akarná másolni csak a két (legnagyobb) piramis felszínén láthatókat, több mint tízezer oldalt tölthetne meg velük." A piramiskutatásban tehát az arabok egy jókora lépéssel továbbjutottak, mint az Egyiptom elfoglalása előtt élt utolsó nem arab szerző. A meséktől eltekintve ránk hagyták a piramisok (és más kolosszális építmények) létrejöttének magyarázatát, amelyben minden fantasztikus elképzelést mellőzve következetesen a társadalmi feltételekből indultak ki. Olvassuk csak el Ibn Khaldún XIV. századi szerző szavait, akit talán csak száz esztendő választott el attól az időtől, amikor a velenceiek híres templomukban a bibliai „József magtáraiként" ábrázoltatták a piramisokat. ,,Ne feledd, hogy a régi népek minden müvét egyedül a kézügyesség meg a sok-sok munkásember összehangolt munkája tette lehetővé. Csak ily módon épülhettek fel ezek az emlékmüvek és építmények. És így helytelen az egyszerű nép vélekedése, hogy mindez azért jöhetett létre, mert elődeink nálunk hatalmasabb testüek voltak. Ebben a tekintetben az emberi lények nem különböznek egymástól olyan mértékben, mint az általuk létrehozott emlékmüvek és épületek. A meseköl tők megismerték ezt az anyagot, és arra használták fel, hogy eltúlozzák története iket. Nem fogták fel, hogy a technikai készség és a magasabb rendű társadalmi szervezet tette lehetővé ezeknek az óriási emlékmüveknek a felépítését; létrehozásu kat ezért olyan erőnek és képességnek tulajdonították, amelyet a régi emberek, úgymond, testük mérhetetlen nagyságából merítettek, ez azonban nem úgy van." Az arabok ezzel hosszú időre mindent elmondtak a piramisokról. Ám éppen eleget mondtak. S nemcsak eleget, hanem értékeset is. Ismét az európaiakon volt a sor, hogy megszólaljanak.

Kalandorok, katonák, kincskeresők

43 3. FEJEZET


Miután az arabok elfoglalták Egyiptomot, ezer esztendeig kevés európai látogató érkezett a piramisokhoz. Európa és Egyiptom között a kapcsolatok ugyan nem szakadtak meg, de nagyon megritkultak. Eleinte csak a bizánciak érintkeztek a Nílus menti országgal: röviddel kiűzetésük után felújították vele a kereskedelmet, bár főként a szír kikötők közvetítésével, mert egyiptomi földre nem szívesen léptek. Később a velencei és a génuai hajók is ki-kikötöttek a Nílus torkolatában, s legénységük az árun meg a különféle betegségeken kívül híreket is vitt haza, ezek a hírek azonban felszínesek és nem túl hitelesek voltak. Akkoriban egyébként kevés ember jutott Alexandriánál messzebbre, maga a kikötőváros pedig hovatovább már csak romja volt a ptolemaioszi és a bizánci dicsőségnek. Egyiptom belterületeire még a keresztesek sem hatoltak be. A keresztes hadjáratok, Nyugat-Európának ezek az áldatlan közel-keleti kalandjai, kezdetben nem érintették Egyiptomot. Céljuk, legalábbis a hivatalosan meghirdetett céljuk az volt, hogy felszabadítsák a „Szentföldet" a hitetlenek uralma alól. A hitetlenek, azaz a szeldzsuk törökök, 1055-ben foglalták el ezt a területet; az 1097-ben indított első keresztes hadjáratban aztán az európaiak visszafoglalták Jeruzsálemet. Szíria és Palesztina nagy részét a XII. század alkonyán az egyiptomi Fátimidák kerítették hatalmukba; III. Ince pápa úgy válaszolt erre, hogy 1202-ben keresztes hadjáratot indított a Fátimidák ellen. A sorrendben már negyedik hadjárat résztvevőinek Alexandriát kellett volna bevenniük, a velenceiek ösztönzé sére azonban Konstantinápoly ellen fordultak, és iszonyúan feldúlták. Egyiptom földjére csak az ötödik keresztes hadjárat katonái léptek 1219-ben. de csupán a Nílus keleti torkolatánál fekvő Damiettát. a mai Dumyatot foglalták el, s hamarosan el is veszítették. A IX. (Szent) Lajos francia király vezette 1249-es (hetedik) keresztes hadjárat valamivel tovább jutott, ámde a király fogságba esett, s csak óriási váltságdíj fejében bocsátották szabadon; a megmaradt keresztesekkel aztán a távoli Akkóba vonult vissza. Közben néhány ezer európai gyermek is eljutott Egyiptomba. A szerzetesek ugyanis elterjesztették azt az őrült gondolatot.

44


hogy az ártatlan gyermekek nagyobb sikerrel harcolhatnak a hitetlenek ellen, mint a bűnös felnőttek. 1212-ben 15 000 gyermek gyűlt össze egy tizenkét éves marseilles-i pásztorfiú, Étienne vezetése alatt, hogy mindannyian keletre hajózza nak; egy részük tengeri viharban pusztult el, a megmaradottakat pedig a keresztény hajóskapitányok eladták az egyiptomi rabszolgatartóknak. Hasonló sorsra jutott az a 20 000 gyermekből álló sereg is, amelyet egy tízesztendős kölni fiú, Nikolaus vezetett. Európába egyetlen gyermek sem tért vissza, s ha valamelyikük látta is az egyiptomi piramisokat, nem adott hírt róluk. Az Egyiptommal kapcsolatos európai ismeretek középkor végi színvonalára jellemző a kor legelterjedtebb könyve, az ún. Mandeville útirajza. Valószínűleg egy lüttichi orvos, a XIV. század végén élt Jean de Bourgoigne írta, aki egyes kutatók szerint talán személyesen is járt Egyiptomban; a könyv cseh nyelvű fordítása Bfezovái Vavfinec tolmácsolásában már 1400 körül megjelent. „És az az egyiptomi föld hosszú és keskeny föld, mert csak a Nílus mellett fekszik, és csak olyan széles, amilyen darabot a kiáradó Nílus elönt. És az egyiptomi földön nagyon ritkán vagy sohasem esik eső, hó és harmat sem hull, mennydörgés és villám sincsen, mert azon a földön mindig derült az ég . . ." Az aránylag pontos földrajzi neveken kívül megtudjuk például, hogy „az emberek itt Makhomedban hisznek", de „vannak köztük keresztények is", méghozzá „vörös és fekete bőrűek", ám elolvashatjuk azt is, hogy „az egyiptomi sivatagban sok szent remete és barát él, s ezek számos csodadolgot látnak", egyebek között például „egy emberforma lényt, nagy, éles szarvakkal", amely „fejétől a köldökéig férfihoz hasonlít, testének alsó része azonban olyan, mint a kecskéé". Él ott továbbá „egy párját ritkító madár, amelyet főnixnek neveznek", de ötszáz évenként csak egyszer látható, akkor hamuvá ég, majd újra élő madárrá változik. „Azt mondták nekem azok a pogány papok, hogy ez így van, és írásban is megmutatták, hogy ez mindig is így volt, és mindig is így lészen." És látni ott az aranykoronás, tűzszárnyú mesebeli madarat is, s a szerző azt állítja, hogy „ő maga kétszer is a saját szemével látta". A piramisokat viszont sajnos nem látta egyszer sem. Nem is hallott róluk. Hasonlóan járt az első ismert cseh Egyiptom-járó, Martin Kabátník litomysli polgár is, aki valamikor az 1491—1492-es évek fordulóján járt a Nílus mentén. Utazás Csehországból Jeruzsálembe és Kairóba című művében azt írja, hogy Kairóban felment „a szultán várára", azaz a mai citadellára. „Onnan, a fal mellől láttam a legjobban Egyiptomot, és néztem a messze nyúló homokos síkságot, és szemem sem erdőt, sem hegyet nem látott semerre . . . És közvetlenül délidő előtt néztünk így, és tiszta, derült idő volt." Arról a helyről nem éppen derült időben is láthatóak a gizehi, az Abu Sir-i és a saqqarai piramisok, néha még a dahshuriak is. Kabátník azonban nem vette észre őket. De a bestsellerek és az útleírások inkább a közönség ízléséről, semmint a tudományos kutatások jelentősebb eredményeiről tájékoztatnak; a tudományos ismeretek általában a szakemberek írta s szakembereknek szánt könyvekben rejtőznek. Ilyen könyvek ugyan születtek" már a középkorban, Egyiptomról és a


45

piramisokról azonban csak Sebastian Münster híres Kozmográfiájában (1544) találunk tudományosan igazolt adatokat. A német Sebastian Münster eredetileg szerzetes volt, majd a reformáció híve lett; Egyiptomban nem járt ugyan, de mint kitűnő geográfus elég ismeretet gyűjtött össze a régi írásokból, s olvasói elé tette az első újkori piramisábrázolást. ,,A piramisz magas, négyszögletű torony, amely alapjától a csúcsáig állandóan keskenyedik", olvashatjuk művében (cseh fordítása már 1554-ben megjelent). „Tehát azok a piramidész, vagyis tornyok, amelyeket Egyiptomban emeltek, s amelyekről Solinus azt írja, hogy magasság tekintetében minden emberi kéz alkotta művet felülmúlnak, valami sziklás magaslaton álltak, Memffisz város északi oldalán . . . Az egyik, mint Sztrabón írja, ezer és ötszáz lépés kerületű volt. S noha Egyiptom földjén számos helyen több ilyen építmény állt, egy sem volt különösebben értékes, azon a hármon kívül, amely az egész világot betöltötte hírnevével. . . Kettőt közülük a világ hét csodája közé soroltak." A Münster után következő piramisábrázolás már szemtanú leírása alapján készült. Sebastiano Serlo olasz építész közölte 1546-ban, az ókori építészeti emlékekről szóló, Antwerpenben kiadott könyvében. Serlo már — elsőként! — a Nagy Szfinxet is ábrázolta rajzán, Plinius benyomásától eltérően azonban nem szörnyként, hanem titokzatos mosolyú hölgyként, korabeli hajviselettel és a mindig divatos keblekkel. De ez ne tévesszen meg bennünket; Serlo rajza egész biztosan a Nagy piramist ábrázolja: még az al-Mamún kalifa bontotta nagy lyukat is világosan látni rajta. Hogy kinek a leírása alapján készült ez a rajz, nem tudjuk. Tudunk azonban egy tucatnyi bátor férfiról, aki az új és a régi világok felfedezésének legendás 'korában eljutott a piramisokhoz. S nemcsak eljutott hozzájuk, hanem vissza is tért, és híreket hozott róluk Európába. Az első újkori Egyiptom-járók mindegyikének életéről kalandregényeket írhatnánk, noha a források többnyire csak töredékesen és homályosan ismertetik sorsukat. Ezt az alkalmat azonban el kell szalasztanunk: túlságosan is messzire kanyarodnánk a tárgyunktól. Így hát csak annyi figyelmet szenteljünk nekik, amennyit ők szenteltek a piramisoknak. A „káderlapjukra" elég egyetlen mondat: igazi férfiak voltak! Manapság az európai ember repülőgéppel néhány óra alatt Kairóban van. Akkor azonban kalózok járta tengeren kellett átvitorláznia; útlevél helyett kardra és néhány megbízható pisztolyra volt szüksége; szállodák még nem voltak Egyiptom ban, a legkényelmesebben egy-egy homokos gödörben vagy holmi sírboltban hálhatott meg az oda látogató; az ország, ahol a dögvész is polgárjogot nyert, rablóktól és kígyóktól hemzsegett; európai nyelven senki sem értett, a hivatalokat pedig a legjobb volt messziről elkerülni; a keresztes hadjáratok óta a közmondásos arab vendégszeretet helyett ellenségeskedés és gyűlölet várta ott az idegent. A korabeli Egyiptom-járónak tehát abból az emberfajtából kellett származnia, amelyből Vasco da Gama, Cabral vagy Magellán válogatta legényeit. A régi európai piramislátogatók közül valószínűleg Tudelai Benjámin, a

46


kalandos hajlamú rabbi volt az első: 1173-ban bejárta a zsidó történelem legemlékezetesebb helyeit. A piramisokról azonban semmi különöset nem jegyzett fel. Ugyanezt mondhatjuk Guillaume de Boldensele-ről, aki 1336-ban látogatott a piramisokhoz, és Sigoliról is, aki az 1384—1385-ös években utazta be Egyiptomot. Közönséges leírásnál többet csak d'Anglure francia báró hozott Európába; d'Anglure 1395-ben saját szemével látta, hogyan fosztják meg burkolatuktól a piramisokat. „Azt mondták nekem, hogy már több mint ezer esztendő óta követ bányásznak belőlük, s Kairó legszebb épületei ebből a kőből készültek. A haszon kétharmada a szultáné, egyharmada a kőfejtőké." 1486-ban, útban a Szentföld felé, a német Mainzi Breydenbach kereste fel a Nílus menti kőcsodákat; nem volt hajlandó elismerni, hogy „József magtárairól" van szó, mert „ezek az építmények tömör kőből készültek, és nem üregesek; egykori királyok síremlékeinek mondják őket". 1493-ban Egyiptomba érkezett az első oroszországi utazó, Mihail Grigorjev, ő azonban, akárcsak későbbi követői (F. F. Dorohin, V. G. Barszkij és mások), a korabeli Kairónak és Alexandriának nagyobb figyelmet szentelt, mint a piramisok nak. 1512-ben Domenico Trevisan, a Velencei Köztársaság el-Gúrí szultánhoz küldött követe érkezett a piramisokhoz; az ő kísérője, Zaccaria Pagani jegyezte fel elsőként népi elnevezésüket, a „fáraók hegyei"-t. Ugyanebben az évben XII. Lajos francia király követe, André Leroy és kísérője is Egyiptomba látogatott. A követ tanácsadója, Jehan Thenaud a következőket írja a Nagy piramisról: „Ez az építmény nemcsak a világcsoda elnevezést érdemli meg; ez valami hihetetlen!" Úgy látszik, az említett látogatók mindannyian megelégedtek a gizehi pirami sok megtekintésével, s legfeljebb körülsétálták őket. Az újkor első európaija, akiről tudjuk, hogy bement a piramisba, Pierre Belon, a párizsi Sorbonne professzora volt; főleg reneszánsz nevén (Bellonius) ismerjük. „A három piramis legnagyobbika kevésbé ép állapotú a többinél — írja 1553-ban a piramis belsejéről szóló riportjában. — Jókora utat tettem meg egy ferde folyosón, s egy aknához jutottam, amelyről Plinius azt állítja, hogy nyolcvanhat könyök mély és a Nílusba torkollik; manapság csaknem színültig van kővel és kaviccsal." Aztán „a jobb kéz felőli átjárón" átment „a piramis közepében levő kamrába", ahol megijesztették a hatalmas denevérek seregei. A kamra „hat lépés hosszú, négy lépés széles, csiszolt kővel burkolt, s egy tizenkét láb hosszú és hat láb széles, fekete márványból készült íiagy koporsó áll benne; a koporsóban, úgy mondják, egy régi király volt eltemetve". (Tehát ő is csalódásba esett, akár számos mai látogató, midőn a szürkésbarna, fénytelen szarkofágra néz; a szarkofág ugyanis nem márványból, hanem gránitból készült.) Khafre piramisába nem jutott be: „Nincs bejárata, és hozzáférhetetlen; csúcsa hegyes, s azt mondják, hogy márvánnyal volt burkolva, és ugyancsak sírként szolgált." Menkaure piramisával kapcsolatban ő is elmondta Rodópisz kisasszony történetét, és megjegyezte: „Ez az építmény tökéletes épségben maradt ránk, mintha csak most fejezték volna be az építkezést." Hála Belonnak vagy Belloniusnak, a XVI. század közepén tehát ismét elértük a piramisokkal kapcsolatos ismereteknek azt a szintjét, amelyre másfél évezreddel


47

A piramisok mint „József magtárai". A velencei Szent Márk-templom XIII. századi mozaikja szerint korábban, Plinius idején egyszer már eljutottunk; ami a méreteiket illeti, visszaté rünk Hérodotoszhoz, az ő adatai helyességét ugyanis senki sem ellenőrizte. Csupán a piramisok külsejéről szóló hírek voltak újak, ezek pedig azt erősítették meg, amit már d'Anglure is látott: a piramisok fokozatosan elveszítették „selyemruhájukat", ám senki sem „takarta be gyékénnyel őket". A „fáraók hegyeit" ugyanaz a sors sújtotta, mint Memphiszt, azaz Mennofert, az ókori Egyiptom első fővárosát. Mikor 640-ben Amr ibn al'Ász megalapította az új fővárost, Fusztátot, majd 969-ben Dzsauhar Fátimida kori hadvezér a leégett Fusztát mellett Kairót, a paloták, kaszárnyák, mecsetek, lakóházak és várfalak építőinek építőanyagra volt szükségük. Az új fővárosba először a régi főváros maradványai vándoroltak át; miután ez az „anyagforrás" kimerült, sorra kerültek a „fáraók hegyei". A gizehi piramisok finom burkolatát az a megtiszteltetés érte, hogy a XIV. században vele díszítették Hasszán szultánnak a citadella alá épített medreszéjét. Ezt a burkolatot még éjjel is meg tudjuk különböztetni a többi kőtől: a hosszú villanyégőfüzérek fényében úgy ragyog, mint a déli napsütésben. Sok újdonságot a későbbi látogatóktól sem tudunk meg, de az ő híreik legalább

48


érdekesek. 1565-ben III. Henrik francia király követe, Jean Palmerme érkezett a piramisokhoz. A legnagyobb piramis bejáratát „egy kissé kicsinek", a folyosókban tanyázó denevérek számát viszont „egy kissé nagynak" találta; a denevérek állandó röpködésükkel eloltották a kísérők fáklyáit, úgyhogy „ama síron túli sötétségben bárki belezuhanhatott volna valamelyik szakadékba vagy lejtős folyosóba". Pal merme a szarkofágot csodálta; mikor ráütött, az „haranghangot hallatott", s a dragománok még manapság is ennek a felfedezésnek köszönhetik mellékkeresetük egy részét. Khafre piramisának „nem volt bejárata, és nem találtak benne semmiféle helyiségeket; részben sima felszínén nem vezetett lépcső, úgyhogy pontban végződő csúcsára nem lehetett felmenni". A piramisoknak egyébként őszinte csodálattal adózott: „Nagyszerűbbek, mint az antik Róma műemlékei!" Az angol Sandys Palmerme-től eltérően egykedvű gentleman volt, aki a lelkesedést a rossz nevelés következményének tartotta. „A gőg és a pazarló büszkeség három barbár monumentuma ez", írja Utak (1610) című művében pliniusi szavakkal és jakobinus angolsággal (amelyet a fordításban nehéz visszaad ni). „Rászántuk hát magunkat, hogy kívül-belül megnézzük őket. A bejáratnál janicsárjaink fogták puskáikat, és előreküldték néhány lövést; néhányan aztán kint maradtak őrködni a vad arabok ellen. Hogy könnyebben léphessünk, levetettük a csizmánkat, és apró tárgyainkat is leraktuk, mert úgy hallottuk, hogy odabenn szörnyű hőség uralkodik. Mór vezetőnk előttünk lépkedett, és mindegyikünk égő fáklyát tartott a kezében. Veszélyes út volt; állandóan belerúgtunk vagy beleütköz tünk valamibe, összeütöttük-vertük magunkat, és minden négy-öt lépés után megálltunk. Először mintegy százlábnyit mentünk lefelé, de nem lépcsőn, hanem mint egy lejtőn, és a kellemetlen ereszkedő végén egy másik folyosó bejáratához értünk . . . Valamelyik kairói pasa, aki kíváncsi volt a folyosó titkára, állítólag odaküldött néhány, fáklyákkal és elemózsiával fölszerelt elítéltet, hogy kutassák át; némelyikük állítólag harminc mérföldnyire onnan, a sivatag közepén jött ki a folyosóból. De ezek csak afféle szóbeszédek, hogy az emberek csodálkozzanak." Sandys aztán maga előtt a mórral, kezében fáklyával lement a piramis alsó kamrájába, és semmin se csodálkozott; onnan egy emelkedő folyosón a Nagy Galériába jutott. Itt aztán megfeledkezett elveiről: „Ez a folyosó roppant magas és széles, csakugyan óriásoknak való. Oldalai fokozatosan hajlanak a közepe felé, s az egész az építőművészet csodálatra méltó remekműve; olyan nagy és olyan mesterien egymáshoz illesztett márványkváderekből épült, hogy úgy fest, mintha természetes sziklába vágták volna. A végén egy húsz láb széles, negyven láb hosszú és rettentően magas, tágas kamrába léptünk; ez akkora kváderekből épült, hogy a szélességéhez nem volt szükség nyolcnál, a hosszához pedig tizenhatnál több d a r a b r a . . . A közepén ott áll a szarkofág, födél nélkül és üresen; egyetlen kődarabból készült, és olyan hangot ad, mint a harang." A méretek felsorolása után Sandys így folytatja: „A szarkofágban a piramisépíttető teteme pihent. Ezeket a monumentumokat (az akkori uralkodók) bizonyára nemcsak büszkeségből építtet ték; meg voltak győződve arról, hogy a test halála után a lélek tovább fog élni, és


49

harminchatezer esztendő múltán újra egyesül a testtel, amely feltámadván ugyan úgy él majd, mint azelőtt." Az utolsó megjegyzés meglep bennünket: nemcsak azért, mert a szerző a sírkamrában megváltoztatta véleményét, hanem főként azért, mert hirtelen-várat lan, a források említése nélkül olyasmit mondott, amit csak évszázadokkal később bogoztak ki az egyiptológusok . . . Hogy lehetett ez? A túlvilági életről alkotott ősrégi elképzelések, amelyekről már Hérodotosz sem tudott meg sokat, tovább éltek volna a környező lakosság hagyományában? Más népek, más vallású emberek hagyományában ? Erre a kérdésre nem tudunk válaszolni. Tudunk viszont a másikra, amelyet Khufev piramisának mai látogatói is feltesznek, mikor a szarkofág méreteit összehasonlítják a Nagy Galéria bejáratának méreteivel. A szarkofág egyetlen darab gránitból készült, és nem fér át a bejáraton, nem is beszélve a bejárathoz vezető keskeny folyosóról, amelyen még mi is csak görnyedten járhatunk. Hogyan került hát a helyére? A kérdésre Pietro della Valle adott választ 1616-ban, méghozzá ugyanolyan egyszerű, mint amilyen zseniális választ: „A szarkofágot akkor kellett a kamrába szállítaniuk, amikor a piramist még csak építették." Egyébként Pietro della Valle, a közel-keleti országok eme kalandos életű utazója, aki az első újkori európaiak között látogatta meg Babilont és Perszepoliszt, a Nagy piramisról szóló tudósításában tévedett is egyszer. Azt állította, hogy csaknem olyan magas, mint a római Szent Péter-bazilika. Ennél a bazilikánál azonban lekopott csúcsa nélkül is magasabb. Öt és fél méterrel. A XVII. század elejétől megnőtt az utazók becsvágya: igyekeztek minél többet megtudni a piramisokról. A méreteikre vonatkozó ókori adatokat mindenekelőtt a velencei konzulátus orvosa, Prosper Alpin ellenőrizte; ő hagyta ránk azt a hírt is, hogy Ibrahim pasa valami mágus tanácsára 1584-ben megnagyobbíttatta a Nagy piramis bejáratát, és ismét kincseket keresett benne. Részletes leírásokat hozott magával Baumgarten német utazó, továbbá a francia Savary de Bréves, aki megállapította azt, amit már Abd el-Latif is mondott: „A sírkamra kváderkövei közt oly kicsinyek a rések, hogy a tű hegye sem fér közéjük." Vansleb német jezsuita, akit Colbert francia miniszter küldött Egyiptomba, hogy régi kéziratok után kutasson, elkészítette a piramisokról szóló arab művek első fordításait. Az angol Edward Melton 1661-ben lemérte a Nagy piramist; aztán — elsőként — ellátogatott a dahshuri piramisokhoz. Az Amsterdamban kiadott Az egyiptomi utazásaim alkalmával látott figyelemre méltó és nevezetes dolgok című művében rajzokat is közölt a piramisokról. Melton rajzain bizony furán festenek a piramisok: úgy állnak egymás mellett, mint egy túlzsúfolt kempingben a sátrak, és némelyik annyira karcsú, hogy alig üt el az obeliszktől. — De végül is megérkezett a piramisokhoz egy tudós. John Greavesnek hívták, s az oxfordi egyetem asztronómiaprofesszora volt; 1638-ban gondosan lemérte a három gizehi piramist. Az adatokat a láb egyhatvanadára, illetve a fok egytizenkettedére kerekítette ki; adatait most nem soroljuk fel.

50


A piramisok Edward Melton 1661-ben kiadott útirajzának illusztrációján mert később még pontosabb adatok birtokába jutottunk. Greaves eredményei közül kettő még ma is figyelmet érdemel. Először is, bebizonyította, hogy a piramisokat az egyiptomiak építették, nem pedig a zsidók, mint a korabeli Európa hitte. (Érvelése roppant ötletes: a Bibliában az áll, hogy egyiptomi fogságuk idején a zsidók „téglát gyúrtak és égettek", ám „ezeket a szavakat nem vonatkoztathatjuk a piramisokra, mert azok kőből épültek".) Munkájának másik jelentős eredménye az a felismerés, melyre a régi egyiptomiak temetkezési szokásait tárgyaló görög és római szerzők tanulmányozása során jutott. Eszerint „az egyiptomiak hittek abban, hogy míg a halott teste ép marad, addig a lelke is él." Két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az egyiptológusok egyiptomi források alapján is megerősíthes sék ezt a feltevést. Méréseinek és kutatásainak eredményeit Greaves a Pyramidog raphia, vagyis az egyiptomi piramisok leírása (London, 1646) című könyvében tette közzé. A könyv nagy érdeklődést keltett, noha Cromwell nasebyi csatája után az angoloknak sokkal égetőbb gondjaik voltak. Ez az első tudományos könyv a piramisokról. Míg Greaves után ismét tudós érkezett az egyiptomi kőcsodákhoz, megint sok év telt el. Az utazók közül viszont annál többen látogatták a piramisokat: a legkülönbözőbb foglalkozású és érdeklődési körű emberek, az egyház szolgáitól kezdve a kereskedőkön keresztül egészen a diplomatákig és hírszerző tisztekig. Sokan szükségét érezték annak, hogy ismereteiket az olvasókkal is megosszák, a piramisokkal kapcsolatban azonban csak közönséges leírásokat, antik szerzők


51

műveiből vett idézeteket közöltek, s még ezek is elvesztek a rabló beduinokról, a lusta szolgákról, a gazember sejkekről stb. szóló tudósítások meg a szerző evésével-ivásával kapcsolatos közlések áradatában. E könyvek némelyikét még ma is nagyra értékeljük: főleg szép nyomása, illetve kötése miatt. A szóban forgó utazókat és írókat főként a piramisok eredete és rendeltetése érdekelte. Perizonius, a jelentős holland történész (de Róma történésze), 1711-ben Greaves érve ellenére határozottan kijelentette, hogy a piramisokat a zsidók építették. Honfitársa, Egmont, röviddel korábban (1709-ben) azt is lehetségesnek tartotta, hogy Nimród király vagy Daluka királynő müvei, noha őróluk a Biblia homályos utalásain kívül semmit sem tudott. Más szerzők, például a francia Thévenot, legalábbis összefüggésbe hozták a piramisokat a zsidókkal; Thévenot szerint a Nagy piramis szarkofágja azért volt üres, mert annak a fáraónak kellett volna pihennie benne (II. Ramszesz), aki a zsidók üldözése közben a Vörös-tenger be fulladt. Norden dán keletkutató, egyébként tengerésztiszt és az Utazás Egyiptom ba és Núbiába című, 1737-ben kiadott könyv szerzője, mivel a piramisokon semmiféle feliratot nem talált, arra a következtetésre jutott, hogy a piramisokat az írás feltalálása előtt építették. Shaw brit utazó, aki 1721-ben látogatott Gizehbe, megállapította, hogy „a Nagy piramis belső szerkezete nemigen alkalmas sírnak, s így ez (az építmény) legvalószínűbben templom volt". Utazások Barbáriában című könyvében legalábbis ezt írta. A piramisokkal kapcsolatos ismeretek dolgában ennek ellenére is előbbre jutott a tudomány egy lépéssel. Belső szerkezetükről és rendeltetésükről Benőit de Maillet írt egy alapos tanulmányt; a piramiskutatáshoz, úgymond, egyedül neki volt elég ideje: az 1692—1708-as években ugyanis ő volt a kairói francia konzul. A már említett Frederik L. Norden átkutatta a gizehi piramisok környékén levő, mindad dig figyelemre sem méltatott romokat, s megállapította, hogy a Hérodotosz által is említett templomok romjairól van szó. A saqqarai piramismezőt ugyancsak meglátogatta, és elsőként mutatott rá arra, hogy a piramisok nem mindig voltak szabályos gúla alakúak; mikor azonban a piramisok tipizálásával is megpróbálko zott, időnként elragadta a képzelete. A piramiskutatásban Claude Sicard (1677— 1726) francia jezsuita is részt vett, ő azonban sokkal nagyobb hírnévre tett szert az Újbirodalom fővárosa, Théba, azaz Vészét fölfedezésével. További jelentős lépést, sőt ugrást tett meg Richard Pococke, az 1755-ben Londonban megjelent Utazások Egyiptomban című könyv szerzője. Richard Pococke (1704—1765) eredeti foglalkozására nézve jogász volt, a független és tehetős gentleman azonban hamarosan kalapra cserélte fel a bírói parókát, és 1737-ben Egyiptomba utazott; miután hazatért, megválasztották a Királyi Társaság, mai szóhasználattal: a Tudományos Akadémia tagjává, végül meathi püspökként fejezte be pályafutását. A fáraók országába főleg a műemlékek és a rejtélyek csábították; puskát vetett a vállára, szamárhátra ült, és beutazta Egyiptomot északtól délig, s eljutott egészen Thébába. A város, ahol Homérosz szerint kincsből „legtöbb van a házak ölében, s száz kapujának mindegyikén

52


A piramistípusok — Frederik L. Norden 1737-ben kiadott útirajzának illusztrációja szerint kétszáz lovasember fér át, mind egyszerre lovakkal meg szekerekkel", már évszázadok óta romokban hevert; az i. e. VII. században az asszírok rombolták le, részleges felújítása után az i. e. I I — I . századi belháborúkban ismét elpusztult, s végül a földrengéseknek esett áldozatul. Pococke megtekintette a thébai templomok maradványait, de már csak a pilonok hegyei meg a lótuszvirág alakú oszlopfők álltak ki a homokból, majd átvitette magát a Nílus nyugati partjára, Biban el-Molukba, a „Halott királyok völgyébe". Egyiptom legeldugottabb zuga volt ez, a fellahok számára a szellemek és kísértetek hazája, ahol csak a sivatagi rablók érezték magukat biztonságban; tulajdonképpen nem is „zug" volt, hanem egy sehova sem vezető, homokkal behordott sziklahasadék. Az elhagyatott sírboltokból fülsiketítő ropogás közepette golyózápor zúdult Pococke-ra, de ő lövésre lövéssel válaszolt, s így kiharcolta, hogy tizennégy sírba behatolhatott. Tudósítása izgalomba hozta az egész müveit világot: felfedezte a királyok híres thébai, azaz veszeti temetkezőhelyét, amellyel kapcsolatban Sztrabón negyven titkos, föld alatti fára ósírt említett. Szinte hihetetlennek tűnt fel, amit Pococke a sírokról írt, tudniillik, hogy „némelyik az építéséhez szükséges munka tekintetében bizonyára egyenértékű a piramisokkal"; ezt az állítást ma már mindenki megerősíti, aki láthatta és a piramisokkal is összehasonlíthatta ezeket a sírokat. Tutankhamon híres sírja, amelyet — hatvankettedikként — csak 1922-ben fedeztek fel, a legkisebb és legegyszerűbb sírok közé tartozik... De erről majd később beszélünk; most csak annyit jegyzünk meg, hogy Pococke 1738-ban szerencsésen kijutott a Királyok völgyéből, s miután a környéket is átkutatta, egy kis dzserma fedélzetén visszatért Kairóba. Bizonyára észrevettük már, hogy Hérodotosztól kezdve minden eddigi piramis látogató csak „a gizehi háromnak" szentelt figyelmet. Igaz, némelyek említést tettek más piramisokról is, de ezeket Melton és Norden kivételével senki sem írta le. Nem emlékeztetnek e régi utazók és művelt férfiak a „két nap alatt három állam" akció turistáira, akik Kairóba érkezve rögtön Gizehbe vitetik magukat, hűtött drinket isznak a Mena-house-ban, majd a szokásos („én és a piramis" jeligéjű) felvételek elkészítése után továbbsietnek? Nem akarjuk őket ezzel gyanúsítani, bár hiszen Saqqarába és Médumba akkor még biztosan nem vezetett aszfaltút; tény azonban.


53

hogy a többi piramist nem tartották érdeklődésre méltónak. A kivételt Pococke képezte — s a kivétel később szabállyá lett. Pococke tizennyolc piramis rajzokkal illusztrált leírását közölte könyvében: a három nagy gizehin kívül leírt három Abu Sir-i, egy nagy és kilenc kisebb listi, egy saqqarai és egy dahshuri piramist. Habár a saqqarairól már Norden, a dahshuriról pedig Melton is írt egy-egy helytálló fejezetet, a két piramis felfedezőjének sokáig P,ococke-ot tartották; Norden és Melton műve ugyanis kis példányszámban jelent meg és észrevétlen maradt, míg Pococke friss, eleven stílusú, gyönyörűen illusztrált könyve eljutott az olvasókhoz. Az európaiak mindaddig azt képzelték, hogy minden piramis egyforma, hogy úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz; most egyszerre kiderült, hogy legalább három típusuk létezik. A saqqaraival kapcsolatban az a kérdés is felmerült, vajon piramis-e egyáltalán; egyes kutatók ezt még a múlt század alkonyán sem akarták elismerni. Hiszen ha a piramis nem felel meg a sémának, a hibát, ugye, a piramisban kell keresni! Ez a saqqarai piramis csakugyan különös. Először is nem négyzetes alapú, mint a többi, ezt azonban első látásra nem vesszük észre. De ami fő: nem szabályos gúla alakú, hanem a szó szoros értelmében lépcsőnként emelkedik ki a homokból. Ma már tudjuk, hogy ez az első, a legrégibb egyiptomi piramis, s a harmadik dinasztia első királya, Dzsoszer építtette az i. e. XXVII. század elején; azt is tudjuk, hogy az építésvezetőt Imhotepnek hívták. Pococke persze még nem tudta ezt; de olvassuk el, mit derített ki a piramisról. „Nem messze (Saqqara falutól) áll egy piramis, amelyet az arabok »lépcsőze tesnek« hívnak. Nem tudtam lemérni másként, csak lépésekkel; így megtudtam, hogy északi oldala háromszáz láb, a keleti pedig kétszázhetvenöt láb hosszú. A számításom szerint százötven láb magas, és hat foka, illetve lépcsője van: ezek tizenegy láb szélesek és huszonöt láb magasak . . . A piramis külső rétege faragott kőből épült, és minden lépcsőben húsz kváder van sorban egymásra rakva." Pococke mérései nem valami pontosak: a piramis magasságából ötvenlábnyit, rövidebb oldalának hosszából hetvenöt lábnyit, a hosszabbéból pedig százlábnyit vett el. De próbáljuk csak meg műszerek nélkül pontosabban lemérni, mikor homokdombok, sziklakiszögellések, kisebb-nagyobb szakadékok veszik körül, egy helyütt pedig akkora gödör ásít ránk, mintha nem is gödör, hanem a pokol szája volna! A Pococke által leírt másik különös piramis a dahshuri „megtört falú". Úgy tetszik, építője eredetileg magasabbra tervezte, az első harmad felépítésekor azonban elhatározta, hogy „meggyorsítja" az építkezést, és jobban meghajlította a falakat. A „megtört falú piramis" a legnagyobbak közé tartozik; négyzetes alapra épült, alapéle 185,5, magassága pedig 92,3 méter (s ezek megint csak pontosabbak Pococke adatainál). Ez a piramis egyébként a legjobb állapotban ránk maradt piramisok egyike; mészkőburkolata, mely úgy elbűvölte Pococke-ot, jórészt ma is megvan. Khufev apja és trónelődje, Sznofrev építtette, kb. az i. e. XXVI. század elején.

54


E két piramis felfedezését tehát alaptalanul tartották Pococke érdemének; egy másik jelentős felfedezésben azonban vitathatatlanul övé az elsőség. Gizeh mellett ugyanis megtalálta a Hérodotosz által emlegetett „csiszolt kőből épült út" maradvá nyait, amely a Nagy piramistól a Nílushoz vezetett. Manapság már csak néhány szoborművet ismerünk belőle (Hérodotosz „faragott képei"), mert időközben megsemmisült. Azt, amit tudunk róla, főként Pococke leírásának köszönhetjük. Pococke Utazások Egyiptomban című könyvében hatvanegy mérési adat szerepel a Nagy piramisról lábakban, hüvelykekben, fokokban és más, kisebb mértékegysé gekben. Ezen az építményen tehát volt mit lemérni Greaves és Sicard után is, akiknek adatait Pococke részben átvette és pontosabbá tette, részben kiegészítette. De mint Carsten Niebuhr megállapította, a Nagy piramison Pococke után is maradt még mérnivaló. Carsten Niebuhr (1733—1815) az összes említett „piramismérőtől" eltérően szakember volt: kitanulta a földméréstant, és a teodoliton kívül az asztrolábiumhoz is értett. 1761-ben öt fiatal tudós társaságában útra kelt „Arábiába és a környező országokba"; az utat V. Frigyes király, az indiai gyarmattal rendelkező hatalmas dán állam uralkodója pénzelte. A vállalkozás rosszul kezdődött; a résztvevők először a szélcsend miatt nem tudtak kihajózni Koppenhágából, aztán meg a vihar elűzte őket az izlandi partokig. A folytatás még ennél is rosszabb volt: a tudósok már Konstantinápolyban összevesztek, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy arzénnal vagy pisztollyal oldják meg viszályaikat. Az expedíció katasztrófával ért véget: Niebuhr kivételével minden résztvevője elpusztult. Niebuhr az 1767-ik év végén, kimondhatatlan gyötrelmek után egyedül tért haza Egyiptomból és Jemenből Bómbayen, Basrán, Bagdadon, Mosulon, Konstantinápolyon, Bukaresten és Varsóno keresztül Koppenhágába. Tudományos zsákmánya azonban, főleg földrajzi és növénytani szempontból, figyelemre méltó volt, noha nem sikerült megoldania egyik fő feladatát: „megvizsgálni a Vörös-tenger dagályának és apályának problé máját; ez nagy jelentőséggel bír a zsidók Egyiptomból való elmenekülésének megértésében, amiről a Bibliában esik szó". Niebuhr egyszerű hadnagyként vett részt az expedícióban (nem volt sem doktor, sem nemes, csak egy paraszt fia), s mint földmérőnek a térképek pontosabbá tételével, illetve kiegészítésével kellett törődnie. Mikor Alexandriából Kairóba érkezett és teljesítette fő feladatait (elkészítette Kairó első részletes térképét, amelyen minden mecset, bazár, utca, kút, csatorna, palota és temető rajta volt), Forsskal botanikussal és két arab kísérővel együtt szamárhátra ült, és Gizehbe ment. Valahol a mai Night-Club Cheops környékén útját állta egy helybeli sejk, s a baksissal kapcsolatos, nem éppen udvarias eszmecseréjük végén elvette Niebuhr asztrolábiumát. (Niebuhrnak már korábban is voltak kellemetlenségei a műszerei miatt; mikor a kíváncsiskodók beléjük néztek, és fordított képet láttak, kikiáltották a tudóst varázslónak, aki azért jött. hogy tótágast állítsa házaikat.) „Ezt persze nem bocsáthattam meg neki, hanem megragadtam a nyakára tekert hosszú sálnál fogva,


55

s mert lovon ült, és nem tartotta magát elég erősen, a földre zuhant. Ezzel rettenetes veszélybe sodortam magam, mert az ifiúr szörnyű megaláztatásnak tartotta, hogy valaki az összeszaladt falusiak szeme láttára vágta földhöz, s ez a valaki ráadásul keresztény . . . Rögtön pisztolyt rántott, és a mellemhez nyomta. Nem tagadhatom, abban a pillanatban azt hittem, hogy csak egy kis lépés választ el a haláltól. De a fegyver talán meg sem volt töltve. Bennszülött társai igyekeztek lecsillapítani ellenfelemet, aki végül is beérte azzal, hogy adtam neki fél tallért." A pótolhatatlan műszer így megmenekült, és szabad volt a piramisokhoz vezető út. De sem a mérések, sem az egyéb munkálatok nem folyhattak bonyodalmak nélkül. Fellahok tömegei gyűltek a tudós köré: némelyek a műszerét akarták összetörni, mások csak megátkozták Niebuhrt. Még ezeknél is rosszabbak voltak azonban a szaradzsik, a népviseletbe, illetve „népegyenruhába" öltözött rendőrök, akik állandóan baksisért nyúzták. Megtörtént, hogy az egyik egyszerűen megtiltotta neki, hogy lemásoljon egy hieroglif feliratot; ha, úgymond, azonnal el nem takarodik, a helyszínen megkorbácsolja. Niebuhr arab kísérője, aki ismerte a helybeli viszonyokat, azt tanácsolta a tudósnak, hogy fogadjon szót. Niebuhr hazafelé azon dühöngött, hogy ennyire megalázták. „Megtilthatod a kutyának, hogy megugasson? — kérdezte tőle kísérője. — Ha megrúg a szamár, jobb ember leszel, ha visszarúgod?" Mindezzel csupán azt akarjuk illusztrálni, milyen körülmé nyek között dolgoztak a tudósok a korabeli Egyiptomban. És hogy ennek ellenére is dolgoztak. Niebuhr asztrolábiummal és iránytűvel kezdte a piramisok vizsgálatát; fekvé süket olyan pontosan meghatározta, hogy adatain mai kollégái sem javíthatnak semmit. Felment Khufev piramisára, és nemcsak felment rá, hanem a belsejébe is alászállt; lemérte az addig le nem mért dolgokat, a lemérteket pedig gondosan újramérte. Felhágott Khafre piramisára is, noha az építmény megmaradt burkolata a csúcs alatt olyan párkányt képez, amely egy tapasztalt hegymászó számára is akadály. A felszíni kváderkövek elhelyezési módja alapján megállapította, hogy — mint Hérodotosz írja — a piramisokat valóban felülről lefelé haladva burkolták. nem pedig fordítva. Megmászta Menkaure piramisát és a királynék szatellit piramisait, s mindent pontosan lemért. Eredményei méltán kivívják csodálatunkat. Adatai és a mai adatok között levő legnagyobb eltérést Khufev piramisa esetében találjuk: magassága Niebuhr számításai szerint 440 (dán) láb, azaz 138,1 méter. Szándékosan nem mondunk „tévedést"; a különbség mindössze 80 centiméter, azaz nagyjából fél százalék, bár az is lehet, hogy az ő korában egy azóta ledobott kváderrel magasabb volt a piramis. Niebuhr kiválóságáról tanúskodik az is, amit művének utószavában ír: „Ha ezeknek az elképesztő építményeknek a megfigyelé sére csak kevés ideje van az embernek, s közben olyan alakok veszik körül, akiket joggal zsiványoknak tart, inkább a leggyorsabb és legcélravezetőbb módszert választja; méréseim ezért nem olyan pontosak, mint szeretném." Niebuhr egy apróságot is megfigyelt ezeken a hatalmas építményeken, egy olyan apróságot, amelynek egyetlen korábbi kutató sem szentelt figyelmet: a devon

56


időszaki tengerek megkövesedett puhatestűit, amelyeket a kőhasábok felszínén láthatunk; kerekségükkel és nagyságukkal érmékre, az úgynevezett „fáraók pén zecskéire" emlékeztetnek, ahogy a helybeli arabok ma is hívják őket. Mikor róluk ír Niebuhr, mintha már nem is a mérőeszközök meg a számok embere volna: „Hány esztendőnek kellett eltelnie, amíg ezeknek az élőlényeknek a megszámlálha tatlan sokasága megszületett és elpusztult, hogy e kőhegyek ilyen magasra nőjenek? Hány esztendőnek kellett eltelnie, amíg az egyiptomi föld megszáradt, főként ha olyan lassan tűnt el róla a víz, mint az utóbbi évezredben? Hány esztendőnek kellett eltelnie, amíg Egyiptom úgy benépesedett, hogy álmodni lehetett az első piramis felépítéséről? Hány esztendőbe telhetett, amíg felépült az Egyiptomban látható rengeteg piramis? S emellett azt sem tudjuk biztosan, ki és melyik században építtette az utolsót!" Niebuhr Arábia leírása saját megfigyeléseim és az országban gyűjtött hírek alapján című könyve 1772-ben jelent meg Koppenhágában német nyelven. A könyv fordítása aztán kezébe került egy éppen munka nélkül lézengő francia tábornok nak, akit evett a méreg, hogy mi mindent nem vitt még véghez. És mi mindent csinált már ennyi idős korában Nagy Sándor! Olaszország a Campo Formióig! Párizs? . . . „Vakondtúrás ez a ti Európátok! Nagy birodalmakat alapítani és nagy forradalmakat csinálni csak a Keleten lehet, ahol hatszázmillió ember él!" Kézitáskájában Niebuhr könyvével, egy háromszázhuszonnyolc hajóból álló flotta élén 1798 májusában elindult Egyiptomba. Mint tudjuk, Bonaparte Napóle onnak hívták. Napóleon hadjárata új korszakot nyitott az ókori Egyiptom, tehát egyebek között a piramisok kutatásában. Megnyitotta azt a korszakot, amikor a csak tudásszomjjal felfegyverzett kutatókat felváltották a nagy kollektívák munkájára támaszkodó, tudományos képzettségű szakemberek. Ugyanakkor azonban a régi fajtájú kutatók is Egyiptomban maradtak. Olyanok voltak, mint a Scotland Yard vagy az Interpol hivatásos detektívjein kívül tevékenykedő amatőr nyomozók, és ugyanolyan figyelemre méltó eredményeket értek el, mint — ha már ennél a hasonlatnál tartunk — Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot. Csakhogy kalandosabb utakon és kevésbé válogatott módszerekkel. „A legjelentősebb férfiak egyike volt az egyiptológia történetében", írta 1933-ban Howard Carter, akit minden bizonnyal hivatott ítélőbírónak tarthatunk, Giovanni Battista Belzoniról, „az egyiptomi sivatagok magányos sakáljáról" (vagy „a királysírok hiénájáról", mert így is nevezték). Tény, hogy Belzoni indítékai nem voltak valami nemesek, és kétségtelenül erőszakos módszerekkel dolgozott; életraj za egyetlen tudományos intézetet sem indítana arra, hogy kutatómunkával bízza meg. De vajon csak azoknak az embereknek köszönheti haladását a tudomány, akik a „se hasznot, se dicsőséget" jelszóhoz tartják magukat? Belzoni nélkül az egyiptológia szegényebb lenne a legértékesebb forrásokkal, a British Museum


57

pedig, ami ugyan kevésbé fontos, a legjobb egyiptomi kiállítási tárgyakkal. Igaz, hogy minden elvihetőt elvitt Egyiptomból, ám ne feledjük, hogy a korabeli viszonyok között a műemlékek nagy része amúgy is elveszett volna, s nemcsak Egyiptom, hanem az egész emberiség számára. Méghozzá nyomtalanul és örökre. Maga Belzoni valószínűleg másképpen írná meg az életrajzát, nekünk azonban nincs okunk szépíteni rajta. 1778-ban született Paduában; holmi politikai mesterke dések és szerelmi bonyodalmak miatt kolostorba vonult, ott azonban nem sokáig bírta ki, és Napóleon itáliai hadjárata idején akarva-akaratlan (de inkább akarat lan) felcsapott katonának. A csapattestétől hamarosan eltávozott (méghozzá felettesei tudtán kívül), és a biztonság kedvéért csak Londonban állt meg. Eleinte mindenfélével foglalkozott, később csodadoktor lett, végül cirkuszban talált állást mint „a világ legerősebb embere" (1808-ból ránk maradt egy plakát, amelyen a hátára akasztott szerkezeten hat férfit, két fiút és három nőt, azaz összesen tizenegy személyt, valamint két olasz zászlót tart). Mindamellett még arra is jutott ideje, hogy feltaláljon egy „szokatlanul nagy teljesítőképességű pumpát", s mikor valahol azt olvasta, hogy Egyiptomban még mindig ugyanúgy szivattyúzzák a vizet, mint a fáraók korában, elhatározta, hogy találmányával ott segíti elő a haladást. Valami úszó roncson segédmunkásként eljutott Alexandriába, onnan pedig pumpájának mintapéldányával a hátán, gyalog Kairóba. Ügyes ember lehetett, mert elérte, hogy fogadta őt Mohamed Ali, aki egyébként szintén ügyes ember volt, mert albán kávékereskedőből fokozatosan török tisztté, végül pedig egyiptomi alkirállyá lett. Belzoni nem járt nála sikerrel, s minden pénz nélkül az utca kövezetére került (ez persze csak afféle képes kifejezés, mert akkoriban ott egyáltalán nem volt kövezet). Isten tudja, hogyan, megismerkedett Ibrahim sejkkel, azaz L. Burckhardt svájci utazóval, aki aztán beajánlotta Henry Salthoz, a brit konzulhoz; a konzul ösztönzésére fogott ahhoz a munkához, amellyel beírta nevét az egyiptológia történetébe. Belzoni összesen öt esztendőt töltött Egyiptomban, s miután „fenekes tül feltúrta", mint ő maga kissé túlozva kijelentette, további kutatómunka után nézett a nyugat-afrikai francia gyarmat, a mai Mali Köztársaság területén. Erről az útról azonban már nem számolhatott volna be életrajzában. 1823-ban emberevők áldozata lett Timbuktu közelében, a mai Gvato falu mellett. A brit konzul akkor, 1815-ben, azt javasolta Belzoninak, hogy „nézzen egy kicsit körül", keressen egyiptomi régiségeket. Itt potom áron hozzájuk juthat, Európában meg arannyal fizetnek értük; voltaképpen nem is kell vásárolnia, elég, ha talál egy jobb sírkamrát, maga is kiáshatja a kincseket. Beszélgetésük eredmé nyeként szerződés született, mely szerint Belzoni „a British Museum munkatársa és szállítója" lett, a múzeum pedig kötelezte magát, hogy minden egyes Londonba szállított leletért megfelelő mennyiségű pénzösszeget fizet, mégpedig fontban. Belzoni ekkor a Királyok völgyébe ment, amelyről Pococke, majd James Bruce annyi, de annyi szörnyűséget vetett papírra. Fütyült a rablókra meg a rossz szellemekre, bement a nyitott sírokba, és kincseket keresett a sírkamrákban; többnyire azonban meg kellett elégednie a régi rablók által otthagyott maradékok-

58


kai. Valóban egyedülálló leletre csak II. (Nagy) Ramszesz apja, I. Szethi sírjában bukkant, ahol a száz méter hosszú, helyenként beomlott folyosó végén, a sírkamrában felfedezett egy gyönyörű alabástrom szarkofágot, de sajnálatára és sajnálatunkra, üresen. (Londonba küldte, túlságosan magas ára miatt azonban nem vette meg a British Museum; Sir John Sloane vásárolta meg magángyűjteménye számára, manapság is ott látható.) A karnaki templomban letörte II. Ramszesz kolosszális szobrának fejét (ezt már megvette a British Museum), és számos további egyedülálló „leleten" kívül néhány obeliszket is elszállított. (Egy a Nílusba zuhant, mikor a hajóra akarták emelni, de sikerült kihúzniuk.) Belzoni mégis elégedetlen volt: semmi kincset, semmi aranyat, semmi drágakövet nem talált. S midőn ezen töprengett, hirtelen eszébe jutottak a piramisok. Hiszen szemmel láthatóan ezek voltak a „fáraók kincstárai"! Belzoni sajnálkozva vette tudomásul, hogy a legnagyobb piramis kincseit már al-Mamún elvitte. Neki tehát meg kellett elégednie a másik, a kisebbik piramissal, amely mintegy kétszáz lépéssel nyugatra áll a Nagytól. Belzoni szívesen megelége dett vele, hiszen itt nagyobb reménye volt a sikerre: ezt a piramist még senki sem kezdte ki, egyetlen lyuk sem tátongott a falában, sőt bejárata sem volt. Itt egyetlen rabló sem előzte meg, nem úgy, mint abban az átkozott Királyok völgyében! Munkához látott hát, s munkájáról később a következőket írta (indítékairól persze mélyen hallgatott): „Vállalkozásom nem csekély jelentőségű volt, hiszen az egyik nagy egyiptomi piramisba, a világ egyik csodájába akartam behatolni. Tudatában voltam annak, hogy ha kudarcot vallok, az egész világ rajtam nevet majd . . . Egész felületét, minden részét, úgyszólván minden egyes kövét megvizsgáltam. Keleti szögleténél kezdtem, onnan haladtam nyugat felé, míg eljutottam az északi oldalra. Itt valahogy másmilyennek láttam a dolgokat, mint a többi oldalon" — és felfedezett egy kis bemélyedést, majd egy meglazult követ. „A világ legerősebb embere" nekirugaszkodott, egy kissé megmozdította a követ, aztán vésővel lefaragta az oldalait, s miután így elválasztotta a többitől, legurította. Aztán felfogadott néhány arab munkást, és hetekig tartó ádáz robot után. miközben a kalifa faltörő kosainak munkáját ő maga végezte, eljutott egy széles folyosóhoz. A folyosó ugyan homokkal meg kaviccsal volt tele, Belzoni azonban a munkások segítségével gyertyafénynél úgy-ahogy kitisztította, s méterről méterre szállott alá a mélységbe. Biztos volt abban, hogy egyenesen a kincstárhoz jut. Hanem egyszer csak egy kőtömb torlaszolta el az utat. Széttörni nem lehetett, így nem maradt más hátra, mint hogy megkerüljék alulról. „A legalább hat láb magas és négy láb hosszú kőtömb lezuhant, méghozzá éppen akkor, mikor az egyik munkás aláásta. Foglyul ejtette emberünket, és volt mit tennünk, amíg nagy nehezen kihúztuk. A lezuhant tömb számos további követ is meglazított, s így olyan helyzetbe kerültünk, hogy jobb volt elhagyni a piramist." Hogy senki se vádolhassa gyávasággal, még hozzátette: „Ugyanis nem csupán a ránk hulló kövek formájában fenyegetett veszély, hanem az is megtörténhetett


59

volna, hogy a kövek eltorlaszolják a visszatérés útját, úgyhogy ott maradtunk volna elevenen eltemetve." Belzoni azonban nem adta fel tervét. Úgy gondolta, hogy valószínűleg egy olyan folyosóba jutott, amelyet valamelyik előtte járó kincskereső vájt ki; eredetileg bizonyára nem ez volt a piramis bejárati folyosója. (Mi úgy véljük, hogy ezt az aknát az ókori rablók vágták, a Szaita kor restaurátorai aztán betemették.) Belzoni elhatározta, hogy megkeresi az eredeti bejáratot: újra megvizsgálta a köveket, s az északi oldal közepe táján, néhány méternyire a piramis aljától ismét talált egy meglazult követ; itt aztán szerencsével járt. További, hetekig tartó kimerítő munka árán rátalált a valódi bejárati folyosóra. ,,Midőn eltávolítottuk a három nagy zárótömböt, megjelent előttünk a folyosó, amely lefelé, a piramisba vezetett; száznégy láb és öt hüvelyk hosszú volt, s huszonhat fokos szögben lejtett." Tévedett tehát Diodórosz és vele együtt mindenki, aki azt állította, hogy ennek a piramisnak nincs bejárata! A folyosó végét ismét kőtömb zárta el; egyetlen darab gránitból faragták, s mint kiderült, körülbelül egy méter széles és két méter magas volt. „Eltávolítása nem volt könnyű munka — folytatja Belzoni, és bizonyára nem túloz. — Két egymás mellett álló férfi meg sem mozdulhatott azon a kis helyen, a kő eltávolításához pedig több emberre volt szükség. Ráadásul a kő magasabb volt a folyosónál, s a környező kőtömeg erősen tartotta." Nem tudjuk, mi módon ösztönözte munkára embereit; talán odaígérte nekik az összes kincset, amit majd találnak, talán személyes példamutatással buzdította őket: a fojtogató porban görnyedezve, a kalapácsok fülsiketítő zajában, gyertyafénynél, szüntelenül szelle mektől rettegve végül mégiscsak összetörték a követ. Az így keletkezett nyíláson aztán Belzoni beléphetett a sírkamrába. „Fáklyám, amely néhány egymáshoz kötött viaszgyertyából állt, gyönge fényt adott ugyan, a fő tárgyakat azonban meg tudtam különböztetni. Tekintetemet persze először a kamra nyugati vége felé fordítottam, keresve a szarkofágot; ezt ugyanazon a helyen reméltem megtalálni, amelyen az előző piramisban volt, ám csalódtam, mert ott semmit sem láttam . . . De midőn közelebb léptem a kamra nyugati végéhez, kellemesen meglepett, hogy mégis ott van. A padlót képező agyagés kőréteg alatt volt eltemetve." Belenézett, megtapogatta, kihányta belőle a homokot, és megállapította, hogy — üres! El tudjuk képzelni Belzoni szörnyű csalódását. Azon a napon, 1817. március 2-án végre gazdaggá kellett volna lennie, s egyelőre csak életének legnagyobb kudarca érte. Ráadásul még egy arab betűs feliratot is talált a sírkamra falán, azoknak az embereknek neveivel, akik néhány száz évvel megelőzték: Mohamed Ahmed, Ahman, Mohamed Ali. . . Vigasztalta-e Belzonit az a tudat, hogy a szarkofágot már ők is üresen találták? „Ezek az óegyiptomi rablók valóságos művészei voltak a mesterségüknek!" Belzoni aztán visszatért Felső-Egyiptomba, majd 1820-ban Londonban a Picadillyn megrendezte trófeakiállítását. Ebből az alkalomból írta terjedelmes

60


Belzoni belép Khafre piramisának sírkamrájába. Rajz Belzoni 1821-ben megjelent könyvéből müvét Tanulmány az egyiptomi és núbiai piramisokban, templomokban, sírokban és ásatások alkalmával végzett müveletekről és új felfedezésekről címmel. A tanulmány csupa gyerekes hencegés, tudálékos bölcselkedés, hemzseg a helytelenül használt szakkifejezésektől, viszont kitűnő olvasmány. Sokkal élvezetesebb, mint például azoknak a tudósoknak a könyvei, akik számára Belzoni hozzáférhetővé tette Khafre piramisát. Menkaure piramisa már nem érdekelte Belzonit, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az sem kincstár, hanem sír. Így a piramis egészen 1837-ig érintetlen maradt. 1837-ben Vyse brit ezredes hatolt be a sírkamrájába. Ennek az eseménynek azonban bonyolult és izgalmas előjátéka volt.


61

Richard Howard Vyse ezredes (1798—1853) Buckinghamshire-ből, katonacsa ládból származott; apja és nagyapja tábornok volt, s egyik leszármazottja még a második világháborúban is tábornokként szolgált. Kitűnő klasszikus műveltségen és szakképzettségen kívül a katonáktól megkívánt tulajdonságoknak is birtokában volt; a megszokott angol sémától csupán annyiban tért el, hogy kissé fejletlen volt a humorérzéke. Húsz esztendeje szolgált már a hadsereg kötelékében, amikor 1835-ben, harminchét éves korában Egyiptomba került; Szíriából érkezett a Nílus mentére, mégpedig olyan küldetésben, amelyről kétségtelenül okkal hallgatott. Kairóban a szemébe tűntek a piramisok, és elment megnézni őket. „Biztosan síremlékek — állapította meg —, föld alatti folyosóik pedig, úgy tetszik, a szarkofág beszállításának céljából épültek, és szilárd tömbökkel voltak biztosítva, amelyek, legalábbis helyenként, elzárták a hosszú bejáratokat, hogy nehezítsék a behatolást, és akadályozzák a piramis megrongálását. Tekintettel ezekre a hatalmas zárótöm bökre, a piramist nem használhatták asztronómiai megfigyelések céljára, sem beavatásra, sem pedig misztikus célokra, mert az említett tevékenységeket itt bizonyos akadályok nehezítették volna." Ódon katonastílusa és hűvös tárgyilagos sága ne tévesszen meg bennünket: a piramisok valósággal elbűvölték. Csak éppen másként nézett rájuk, mint elődei: úgy, mint egy hírszerző tiszt az erődre, amelyről minél több pontos adatot kell szereznie, hogy biztosítsa az ostrom sikerét. Vyse már egyiptomi tartózkodása első napjaiban megismerkedett néhány emberrel, akik hasznosak lehettek számára. Közéjük tartozott mindenekelőtt Sloane, a brit alkonzul, továbbá Galloway brit mérnök, aki a közmunkálatok igazgatójaként Mohamed Ali szolgálatában állt, aztán egy Paolo nevű máltai építész; kollégájával, Campbell ezredessel is találkozott. Megismerkedett még egy génuai hajóssal és kereskedővel, aki Caviglia kapitányként mutatkozott be, de hogy miként jutott hangzatos titulusához, arról nem beszélt. Érdekes ember volt ez a Caviglia; már évek óta Egyiptomban élt, és a Nagy Szfinx környékét tisztogatta a homoktól, amivel egészen jól haladt, no meg a környező sírokban talált régiségeket árulta, ami még jobban ment neki. Ezenkívül (legalábbis a szóbeszéd szerint) a Nagy piramis hírneves kutatójának számított, mert valamikor, fiatalabb korában, leereszkedett a piramis ismert „aknájába", és a fenekéig kitisztította; megtalálta benne azokat a kőteleket is, amelyeken 1765-ben Davison brit konzul ereszkedett alá, és végérvényesen bebizonyította, hogy az akna nem vezet sem a Nílusba, sem pedig a sivatagba, hanem nagy kerülővel visszatorkollik a bejárati folyosóba. Vyse természetesen más emberekkel is megismerkedett, az ő nevük azonban nem az egyiptológiába, hanem a politikai történelembe tartozik. „Egyiptomból Olaszorszá gon és a Rajna-vidéken keresztül Angliába kellett volna visszatérnem, s akkor még a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, hogy Egyiptomban majd a piramisokkal kapcsolatos műveletekbe bonyolódom." Mint már mondottuk, a piramisok elbűvölték Vyse-ot: csaknem két évig maradt miattuk Egyiptomban. Sloane alkonzul segítségével elérte, hogy Mohamed Ali aláírt egy fermánt, melynek ötven sorában az állt, hogy „személyes jóindulata

62


jeléül a legkegyesebben stb. megengedi Sloane, Campbell és Vyse uraknak. Őfelsége IV. Vilmos brit uralkodó alattvalóinak a piramisok vizsgálását". Az említett urak erre társaságot alapítottak, és fejenként 200 tallért összeadtak az „üzemeltetési" költségekre; a munkálatok irányítójává Caviglia kapitányt nevezték ki. Sloane és Campbell hamarosan elveszítette érdeklődését a vállalkozás iránt, így minden Vyse-ra maradt. Vyse mindenekelőtt a Nagy piramis sírkamráját vette célba, s főleg Davison nyomai kötötték le figyelmét; Davison ugyanis utat vágott a Nagy Galériából a sírkamra fölé, s ott egy újabb „kamrát" fedezett fel. Ez ugyan csak egy kamrának alig nevezhető keskeny és üres helyiség volt, de messzemenő következtetéseket tett lehetővé. A piramisnak eszerint nem kellett „tömör kőtömegnek" lennie, hanem — legalább részben — csakugyan lehetett „üreges". Vyse ezredest azonban Felső-Egyiptomba szólították kötelességei, a munka folytatásával ezért Cavigliát bízta meg. „Mikor visszatértem, mindjárt reggel a Nagy piramishoz, majd a Második piramishoz siettem, ahol Caviglia kapitányt és embereit reméltem megtalálni. Ott ugyan nyomuk sem volt, később azonban rájuk akadtam, amint a Szfinx és a Második piramis közt levő három sírban dolgoztak: múmiakereséssel foglalkoztak. Caviglia kapitány aztán felvilágosított, hogy a munkások egy része napokon és éjszakákon át dolgozott Davison kamrájának déli oldalán, másik részük pedig a Harmadik piramis feltárásán . . . Hosszú eszmecsere után, miközben elégedetlensé gem és a munkásoknak a piramisokhoz való visszavezénylésére irányuló igyekeze tem nem kerülhette el figyelmét, jeleztem neki, hogy ha a rábízott munkát kelletlenül végzi, magam veszem át a piramison és a belsejében végzett müveletek irányítását. . . Annak a véleményének adott hangot, hogy a múmiás sírok elég érdekes objektumokat nyújthatnának a tudományos kutatás számára, és szóval, ha már egyszer elkezdte ezeket az ásatásokat, be is kell fejeznie." Mikor aztán kiderült, hogy Caviglia a piramiskutatásra szánt pénzen végzi ásatásait, s ráadásul különféle képpen módosítgatja a bérlistát, további hosszú eszmecserére került sor. A vita azzal végződött, hogy Vyse ezredes „teljes tiszteletéről biztosítva" elbocsátotta Caviglia kapitányt. „Angliába való visszatérésem előtt természetesen fel akartam fedezni valamit", írja Vyse, ezúttal nehézkes fordulatok és hosszú körmondatok nélkül. Galloway mérnökhöz fordult segítségért, aki azután asszisztensét, John Shae Perring mérnö köt ajánlotta figyelmébe. Perringen kívül megnyerte még a máltai Paolót, s együttműködésre szólított fel néhány Egyiptomban letelepedett brit alattvalót, akik közül főleg Nash, Raven, Goodman, Jack és Hill uraknak érezte magát „különös hálával lekötelezve". Tehát egész tűrhető vezérkarra tett szert; a vezérkar főnökévé Perringet nevezte ki; pénzben nem szenvedett hiányt, munkásokat könnyen szerzett, haladéktalanul parancsot adott hát a támadásra. A Nagy piramis szívét vette célba. Khufev sírkamrájában főleg két probléma foglalkoztatta. Mindenekelőtt a titokzatos „Davison-kamra", aztán a két, „nyilván szellőztető akna", amely északi


63

Khufev piramisának sírkamrája (Vyse és Perring szerint). Balra a Nagy Galéria, a szarkofágot rejtő kamra fölött a könnyítőkamrák és a nyomás elvezetésére szolgáló „tető". A szaggatott vonal az ún. szellőzőaknákat jelöli és déli irányban, ferdén felfelé vezetett. Vyse feltételezte, hogy ezek az aknák a piramis felszínébe torkollnak, és Perring néhány nap múlva csakugyan felfedezte kivezető nyílásaikat az északi és a déli oldal közepén; egymáshoz kapcsoltságukat azonban egyelőre nem lehetett bebizonyítani, mert be voltak tömődve. Vyse megparancsolta: tágítsák ki alsó nyílásukat, hogy kitisztíthassák őket. „A gyertyák már majdnem tövig égtek, és huszonnégy óra alatt nem sikerült hat hüvelyknél

64


Menkaure piramisának keresztmetszete (Vyse és Perring szerint). A rajzon a rablók vájta alagutakat és aknákat is megtaláljuk többet kivájni." Paolo ezalatt a Davison-kamrába igyekezett utat fúrni a gránitpad láson keresztül; a kétszer toldott létrán állva végzett nehéz és veszélyes munka azonban semmire sem vezetett. „Áttörni könnyebb, mint lerombolni, lerombolni könnyebb, mint felépíteni. . ." De Vyse nem tartotta magát az arab közmondások hoz. A Nílus túlsó partjára, a mokkatami kőbányákba küldött: a piramisépítők utódait hívatta. Néhány hordó puskaport is hozatott (nem mondja meg, honnan). S megtörtént az, amiben a Nagy piramisnak évezredek alatt még egyszer sem volt része: 1837 tavaszán robbanás rázta meg a sírkamrát. „Ezek az emberek valóban értik a dolgukat — állapította meg elismerően Vyse. — Már a töltetek elhelyezéséhez szükséges részek kivágása is nehéz munka volt. A robbanás után, a munkások feje fölött lógó kődarabok eltávolítása során ugyancsak számos nehéz séggel, időnként komoly veszéllyel kellett megküzdeni." Ám pontosan a bomlasztó akciókra is képesített hírszerző tiszt terve szerint történt minden, senkinek sem esett baja, csupán a piramis szenvedett egy ma is látható sérülést. A régészet, sajnos, olykor pusztít, legalábbis ha másképp nem tud segíteni magán, és az ismereteket fontosabbnak tartja a tárgyaknál. Noha általában nem puskaporos hordókat használ az úttöréshez.


65

Vyse művelete hallatlan eredményre vezetett. Kiderült, hogy a Davison-kamra fölött egy újabb kamra található, afölött megint újabb, és összesen öt ilyen kamra van egymás fölött. Aránylag alacsonyak, és vastag, durván megmunkált kőtömbök választják el őket egymástól, a legmagasabban fekvő kamrát két nagy kváderkő zárja: ezek tompaszögben támaszkodnak egymáshoz, és afféle hatalmas, masszív tetőt képeznek. Vyse és Perring azonnal felfogták a szerkezet rendeltetését: nyomáselosztó berendezés volt ez a sírkamra fölött, amelyre a piramis felső kétharmadának óriási súlya nehezedett. A két nagy kváderkő felbontotta ezt a nyomást, s azért helyezték el magasan, hogy a nyomás ne közvetlenül a sírkamrára nehezedjék, hanem a fölötte levő, kő válaszfalakkal megerősített üres térségre. Perring rögtön kiszámította, hogy a szerkezet „egy kissé túlméretezett", mert a kőtetejű felső kamra önmagában is „elegendő lett volna a feladat betöltésére". Vyse legfőbb eredménye azonban egy másik felfedezés volt. A két felső kamrában hieroglifákkal megjelölt kőtömböket találtak. Mikor az egyiptológusok megfejtették ezeket a feliratokat, kiderült, hogy a piramis építtetőjének nevét tartalmazzák. Khufev király nevét! Ez után a siker után Vyse Perringgel együtt a második piramisra vetette magát, és puskapor segítségével feltárta a piramis eredeti főbejáratát. Aztán a harmadik piramishoz szállíttatta a puskaporos hordókat: hathónapi munka után utat robban tott a sírkamráig, és megtalálta a szarkofágot. Egyetlen darab bazaltból faragták, a királyi palota homlokzatát ábrázoló gyönyörű dombormű díszítette, és sajnos szintén üres volt. A sírkamra falán Vyse elolvashatta annak az embernek a nevét, aki valószínűleg már szintén üresen találta: Mohamed Raszúl. A kamra tisztogatása közben Vyse két különösen értékes leletre bukkant: egy bebalzsamozott emberi test csekély maradványára meg egy fából készült koporsófedélre, amelyre a következő hieroglif feliratot írták: „Uszire, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Menkaure, az örök életű". Vyse Londonba küldte a szarkofágot, de a vitorlás, amely szállította, a spanyol partok mellett viharba került és elsüllyedt. Vyse 1837. július 29-én lépett be Menkaure sírkamrájába; pontosan egy hónap múlva felettesei parancsára el kellett hagynia Egyiptomot. De kidolgozta még a további piramisok átkutatásának tervét, s a kivitelezést Perringre bízta. Főleg a saqqarai lépcsőzetes piramisról volt szó, melynek föld alatti részében Segato olasz mérnök és von Minutoli porosz tábornok röviddel azelőtt „egy vastagon aranyozott koponyájú értékes múmia darabját és két saru maradványát" találta. (Különös, hogy ez a lelet is a tengerbe veszett a hajóval együtt, amelynek Berlinbe kellett volna szállítania.) Vyse azt javasolta Perringnek, hogy kutassa át az Abu Sir-i és dahshuri piramisokat, de bárhol másutt is dolgozhat, ahol jónak látja; a szükséges pénzeszközöket is rendelkezésére bocsátotta. Perring ragyogóan teljesítette feladatát. Lemérte a saqqarai lépcsőzetes pira mist, és szondák segítségével elkészítette a piramis belső szerkezetének első vázlatát; föld alatti folyosóiba és kamráiba is behatolt. Abu Sir mellett átkutatott három nagy piramist, Dahshur mellett egy téglapiramist (talán éppen azt, amelyet már

66


Hérodotosz is megemlített) és két kőpiramist, Abu Roás mellett pedig felfedezett egy piramist, amelynek szinte csak a föld alatti része maradt fenn. A Zavijet el-Arjan-i, a listi, a médumi és a hauvarei piramisokat ugyancsak átkutatta. Hauvarénál aztán be kellett szüntetnie a munkát: beduinok vették körül táborát, és golyózáport zúdítottak rá. Embereivel együtt hősiesen védekezett; mikor a lőszere elfogyott, késsel védte magát. Csak az egyiptomi hadsereg őrjáratának véletlen megérkezése mentette meg a biztos pusztulástól. Az említett kutatások eredményeit Vyse egy terjedelmes, háromkötetes könyv ben tette közzé A gizehi piramisokon és bennük végzett müveletek címmel (1840—1842); Vyse könyvéhez Perring még egy külön, rajzokkal illusztrált albumot csatolt Tudósítás a Gizehtől délre levő piramisokról címmel. Régészeti munkálkodásával Vyse nem érdemelte ki felettesei dicséretét; előléptetés nélkül nyugdíjazták. Egyik leszármazottja, aki a katonai ranglétrán egy csillaggal maga sabbra lépett, ha nem is a család „fekete bárányának", de „különc póknak" nevezte. Mindezt megértjük: Vyse mégiscsak a hírszerző szolgálat tisztje volt, ámde átpártolt a másik oldalra. Ráadásul egy olyan kevéssé gyakorlati tudomány oldalára, mint amilyen az egyiptológia. A XIX. század derekáig tehát lemérték, leírták, kívül-belül átkutatták a piramiso kat. Persze nem mindegyiket, és nem egész tökéletesen, de mégis oly mértékben, hogy maguk a piramisok már szinte mindent elárultak magukról. A rejtélyek fátylát, amely továbbra is takarta őket, az utazók, az asztronómusok és a katonatisztek nem tudták letépni róluk; erre csak az egyiptológusok voltak képesek, azaz azok a tudósok, akik a régi egyiptomi szövegekből ki tudták olvasni mindazt, amiről a kövek hallgattak. Ennek is eljött az ideje. Hanem mielőtt ezekről a kitűnő emberekről és munkájuk eredményeiről szólnánk, álljunk meg egy pillanatra. Egyiptom újrafelfedezésének korai korszaká ban találkoztunk a piramisok mellett németekkel, angolokkal, franciákkal, olaszok kal, dánokkal és más nemzetek képviselőivel. De jártak ott honfitársaink is, hiszen a csehek és a szlovákok emberemlékezet óta sokat utaztak. Igaz, Egyiptom sokáig nagyon távoli és nehezen megközelíthető ország volt. Ám ennek ellenére is meglátogatták, méghozzá jóval a Cedok utazási iroda alapítása előtt, jóval Mária Terézia előtt, sőt egyesek Amerika felfedezése előtt. Az első csehországi Egyiptom-látogató, aki hírt is adott utazásáról, tudomá sunk szerint hassensteini Lobkowitz Bohuszláv (kb. 1460—1510), a szép latinsággal író nagy humanista költő volt. 1490 novemberében lépett Egyiptom földjére, tehát előbb, mint a litomysli Martin Kabátník, akinek nem sikerült észrevennie a piramisokat. 1598-ban Krystof Harant (1564 — 1621) reneszánsz tudós, a fehérhe gyi csata után kivégzett főurak egyike érkezett Egyiptomba a chudenicei Hefman Cernín kíséretében. Egy szerencsétlen véletlen folytán azonban nem jutottak el a piramisokhoz: a megáradt Nílus elragadta a korabeli Kairó egyetlen hídját, az úszó


67

gerendák és dögök között pedig nyilván nem akarták megkockáztatni az átcsónakázást. De igyekeztek minél többet megtudni a piramisokról; a szerzett adatokat aztán, a túlzásokkal együtt, Haránt dolgozta fel és adta ki 1608-ban az Utazás a Cseh Királyságból Velencébe, onnan tengeren a Szentföldre, Júdea földjére és tovább Egyiptomba című könyvében. A piramisokról azt írta, hogy azok ,.lent széles, felfelé kúp alakban szűkülő tornyok", a belsejükben „fekete és tarka márványból épített kamrák vannak, s az egyikben található egy fekete márványból készült sír, amelyet az illető király, aki építtette, a saját temetésére készített elő". A korhoz és a körülményekhez képest egészen jó leírás. Az első cseh ember, aki a piramisokhoz eljutott (megint csak: tudomásunk szerint), Jakub Rímaf (1682—1755) kroméfízi származású szerzetes, a ferences rend tagja volt. 1711-ben ment Egyiptomba, és két, egyenként tízéves szünetet kivéve egészen 1752-ig, azaz több mint húsz éven át ott működött. Egyiptomi tartózkodá sáról írta Az egyiptomi apostoli orientális missziók itineráriumát, a mű nem jelent meg nyomtatásban, s csupán eléggé megrongált kézirata maradt ránk (ma a prágai Egyetemi Könyvtárban található). Rímaf aprólékosan leírja a gizehi piramisokat és a Szfinxet, s megadja a méreteiket is, miközben nem lép túl a megszokott pontatlanságok keretén; adatait szemmel láthatóan a régebbi művekből vette át azzal a számítással együtt, mely szerint a Nagy piramis „4 456 294 kváderkőből áll". Pontos azonban a piramis belsejének leírása, amelyet már nem mástól kölcsönzött: e szerint a leírás szerint nyomon követhetjük Rímaft „az északi oldal erőszakkal létesített bejáratától" egészen a szarkofágot rejtő sírkamráig, „amelyben az említett piramist építtető király testének kellett pihennie". Közben egyetlen szóval sem említette „József magtárait" vagy „Izrael gyermekeit", ezt minden bizonnyal a javára kell írnunk. A piramissal való első találkozásának napja, sőt éve is bizonytalan; talán már 1711-ben sor került rá, de legkésőbb 1722 végén. A második cseh ember, aki meglátogatta és leírta a piramisokat, Václav Remedius Prutky (1701—1770) volt. Ugyancsak ferences rendi misszionáriusként működött, és ugyancsak Az orientális missziók itineráriuma címmel írt egy művet, amely kéziratban maradt, mert nem talált kiadóra (manapság ez is a prágai Egyetemi Könyvtárban található). Prutky Prágában született, és húszéves korában kolostorba vonult; felszentelése után Rómába, majd az egyiptomi Girgába, az ókori Ebózev, vagyis Abüdosz romjai mellé küldték. Girgai rendtársai ellentétbe kerültek kopt testvéreikkel, s az ellentét 1751-ben a kolostor elleni fegyveres támadásba torkollott; Prutky Kairóba menekült, s miután elzarándokolt Jeruzsálembe, Etiópi ában talált új működési helyet. Ott sem sokáig tartózkodott, mert missziója újra összeütközésbe került a koptokkal; Massawában hajóra szállt tehát (láthatólag elég lóhalálában), és Indián, Ceylonon, Madagaszkáron keresztül, a Jóreménység fokát megkerülve visszatért Rómába. Alig egy év múlva, 1755 májusában, másodszor is Egyiptomba küldték; ezúttal 1756 júniusáig maradt az országban. Miután visszatért Olaszországba , belépett a császári hadseregbe; káplánként szolgált, és különböző harctereken keresztül Glatzba jutott, ahol öt esztendőt töltött. 1766-ban a pápai

68


kongregáció Pétervárra küldte a hit terjesztése céljából, és kinevezte az oroszországi missziók prefektusává. II. Katalin cárnő azonban három év múlva kiutasította. Prutky Firenzében telepedett le, megírta „életének útleírását", majd békességben meghalt. Prutky az „útleírás" első részét szentelte Egyiptomnak; széles érdeklődési körű, kitűnő megfigyelőként írta le benne Egyiptom valamennyi kerületét és városát, államszervezetét és jogrendjét, lakosságának életmódját, hadászatát, növény- és állatvilágát, vallását stb. Természetesen olyan kérdések elől sem tért ki, mint például, hogy miben rejlik „a koptok eretneksége"; de örülünk, hogy nem tért ki a piramisok elől sem, és egy egész fejezetet szentelt nekik (a tizenkilencediket; egy másik fejezetben a Szfinxről és a múmiákról ír). A piramisokat saját tapasztalata alapján írta le, kétségtelenül ismerte azonban Hérodotosz Történelemét és talán Rímaf Itineráriumát is; a piramisokkal kapcsolatban egyébként csak Pliniust és a számunkra már ismeretlen Bullago Guzát idézte. Hogy mikor járt a piramisoknál, és meddig tartózkodott ott, sajnos nem említi. Feltételezzük, hogy legkésőbb 1751-ben, de talán második egyiptomi tartózkodása idején, az 1755—1756-os években is meglátogatta a piramisokat. Prutky az első cseh ember, akiről tudjuk, hogy felment a Nagy piramisra; ez az út másfél óráig tartott neki. Közben az építmény magasságát is megpróbálta lemérni, méghozzá sajátos leleménnyel: kötelet kötött a lábára, s egészen a csúcsig húzta maga után. Noha így aránylag pontos adathoz juthatott, hiszen ismerte Püthagorasz tételét, végül idegen tekintélyek kevésbé pontos adatait vette át. A fajtájára jellemző lelemény tükröződik a piramisba való behatolásának leírásában is. „Alá akartam szállani a belsejébe, hogy más történetírókkal együtt megbizonyo sodjam az igazságról, és saját tapasztalataimmal döntsem meg a hamis véleménye ket . . . A piramisba senki sem léphet be, mielőtt az arabok meg nem tisztítják a lépcsőket a homoktól, és el nem sütik a puskájukat, mintha kígyók, oroszlánok vagy más hasonló állatok rejtőznének ott." Ezt nyilván a baksis kedvéért csinálták; baksis fejében egyébként a keskeny nyílásba is készségesen besegítik az embert. „Mikor tehát engem két arab beletolt, az történt, hogy egy jól táplált francia káplán utánozni próbálta sovány hasamat, s eközben szörnyű veszélybe került. Miután ugyanis bedugta a fejét, egyszerre csak beszorult az átjáróba, és nem bírt mozdulni se előre, se hátra. Csak kapkodott levegő után, és fulladozott a porban, s ha nem sikerült volna nagy erőfeszítéssel kitolnunk, utolsó leheletét lehelte volna reánk." Odabent aztán Prutky minden lemérhetőt lemért: a Nagy Galériát, a folyosókat, a sírkamrát, a szarkofágot. Vázlatokat is rajzolt, s a vázlatok alapján később egy ismeretlen művész metszeteket készített: ezeknek kellett volna Prutky könyvét illusztrálniuk. Prutky a gizehieken kívül a saqqarai és a dahshuri piramisokat is megnézte, de nemcsak megnézte, hanem némelyikbe alá is szállt. Mindenekelőtt Sznofrev északi piramisáról mondhatjuk el ezt, amely még manapság sincs eléggé átkutatva; a környék lakossága „rózsaszínű piramisnak" nevezi, mert a közeli kőbányából


69

Sznofrev király északi (dahshuri) piramisának keresztmetszete (Edwards szerint) származó pirosas színű kőből épült. Nem téveszthető össze más piramissal: a színén kívül főleg azért nem, mert alapjához mérten (221,5 x 218,5 méter) szokatlanul alacsony (104,4 méter). A tudományos munkákban azt olvassuk, hogy elsőként Perring hatolt a belsejébe 1837-ben, és három kamrát fedezett fel benne. Prutky azonban már 1751-ben vagy legkésőbb 1756-ban belépett ezekbe a kamrákba — tehát legalább háromnegyed évszázaddal korábban! A piramis külsejének és belsejének leírása Prutky stílusában nem valami érdekfeszítő olvasmány, de elsőségének bizonyítéka, ezért legalább néhány sorát idézzük: „Az északi oldalon levő bejárat mellett egy délnek vezető folyosót láttunk . . . amely 180 láb hosszúságban lejt, akárcsak a Nagy piramis folyosója, ám ennek a lejtése sokkal nagyobb és veszélyesebb. Ha ennek a folyosónak a végére jutunk, hirtelen megjelenik előttünk egy másik, horizontális, 19 láb hosszú és ugyanolyan széles, mint az előbbi; ez a kamrába vezet. A kamra 25 láb hosszú, 13 láb széles és 42 láb magas. Ebből a kamrából egy további folyosó nyílik.

70


ugyanolyan magas és széles, mint az előző, s a második kamrába vezet, amely magasság és hosszúság dolgában az elsőhöz hasonlít. Ebben a második kamrában van egy 3 láb és 2 hüvelyk széles nyílás, amely délre vezet, ahol egy további folyosó van, ugyanolyan méretű, mint az előbbi, és 24 láb hosszúságban, horizontálisan dél felé irányul. Ez egy harmadik kamrába vezetett engem, amely nem délnek van tájolva, mint az első kettő, hanem keletnek; 54 láb magas, és piramis módjára keskenyedve ível a magasba." Nem a külföldi tudósok hibája, hogy Prutky nevét nem említik ezzel a piramissal kapcsolatban. Latin nyelvű kéziratának angol fordítása csak 1968-ban jelent meg nyomtatásban; legfiatalabb egyiptológus-nem zedékünk képviselője, M. Verner adta ki. A XIX. század végéig ismét csak utazók érkeztek hazánkból a piramisokhoz; a korabeli viszonyok között azonban már az Egyiptomba utazás is nagy teljesítmény volt. Az utazók száma fokozatosan nőtt, és gyarapodtak a kiadványok, amelyekből népeink többet tudhattak meg közönséges szóbeszédnél. A kiadott könyvek közül említsük meg csak Václav Kramerius 1802-ben megjelent Egyiptom teljes leírása című művét és Georg Ebers német egyiptológus Egyiptom szóban és képben című könyvének 1883-ban kiadott cseh fordítását; Egyiptommal kapcsolatos szlovák könyvek akkor még nem születtek, mert nagyapáinknak egészen más gondjaik voltak, mint kihalt népekkel foglalkozni, hacsak nem akarták, hogy ezek közé a szlovák is besorakozzon. Az Egyiptommal kapcsolatos híreknek azonban mi sem voltunk egészen híjával, még az eredeti tudósításoknak sem. A múlt század hatvanas éveinek alkonyán Egyiptomba látogatott Dániel Sustek szlovák utazó, aki bejárta a Közel-Kelet országait (majd később Nyugat-Európát és Észak-Amerikát), és asztalos- meg napszámosmunkával kereste meg a kenyérre-, illetve a múzeumi belépőjegyekre valót. Felment a Nagy piramisra, „a világ leghatalmasabb épületé re," mint később az Obzorban (1875) írta, s egyetlen szót sem vesztegetett a fáraók dicsőségére, csak „az emberi kezek eme óriási műveinek" adózott hódolattal. A második szlovák Egyiptom-látogató Gustáv K. Zechenter volt, dokumentált útleíró prózánk úttörője, a Triesztből Egyiptomba című karcolat szerzője (Orol című folyóirat, 1875). Csehországból többen is ellátogattak a fáraók földjére; közülük most csak Jan Nerudát említjük, aki éppen a zűrzavaros 1870-ik esztendőben talált időt erre az utazásra; a Külföldi képekben a következőket írja a piramisokról: „Ismerjük már a gizehi piramisok eredetét, rendeltetését, történetét, ismerjük belsejüket, külsejüket és környéküket. . . Khufu piramisa akkora, hogy a hradzsini Szent Vitus-templomból egymás fölé helyezve kettő, egymás mellé állítva meg négy is elférne benne. Ha egy férfi — legyen bár a világ legerősebb embere — a tetején állva elhajít egy kavicsot, a piramis szélessége egyharmadánál nem dobja messzebb re. A másik, Khafre piramisa, valamivel kisebb az előbbinél, s egyelőre sima egészen a csúcsáig. A harmadik, még kisebb piramis a jó király, Mükerinosz piramisa. Mikor kinyitották, a jó király darabokra tépve hevert a gyönyörű szarkofág mellett." S Prutkyhoz és Sustekhoz hasonlóan, a fáraókat egyáltalán nem tisztelve még hozzáfűzi Khufev sírkamrájának leírásához: „Egyszerű, akár egy


71

négyszögletű láda. A háttérben ott áll a szarkofág, fedél nélkül és üresen. Kinek jut ma már eszébe, hogy ezen a kőtömegen egykor 400 000 embernek kellett kényszerből dolgoznia?!" A XIX. század alkonyán már az első cseh tudós is megjelent a piramisok mellett: a plzerii származású Jan Kmínek-Szedlo, a bolognai múzeum egyiptomi gyűjteményének gondnoka, aki a piramisépítők írását és nyelvét is értette. Aztán, mint régi ismerőseihez, megérkezett hozzájuk a cseh egyiptológia megalapítója, FrantiSek Lexa, majd a világ legjelentősebb egyiptológusai közé tartozó Jaroslav Cerny; Gizehben létrejött a Csehszlovák Egyiptológiai Intézet, és Zbynék 2ába vezetésével megérkezett a Károly Egyetem expedíciója, hogy az Abu Sir-i pirami sok árnyékában átkutassa Ptahsepszesz sírját. . . Zbynék 2ába volt az első cseh tudós, aki kiadott egy, a piramisok kérdéseivel kapcsolatos művet: 1953-ban jelent meg (francia nyelven), a címe pedig így hangzik: Asztronómiai orientáció az ókori Egyiptomban és a világtengely precessziója. De mindezt csak azért mondtuk el, hogy a piramisok környékén barangolva a magunk hagyományait is felidézzük. Ha pihenőnk egy kissé hosszúra nyúlt, mindenekelőtt azért nyúlt hosszúra, mert a hagyományaink bőségesek. Meg azért is, mert az egyiptológiát, amelynek jóvoltából a piramiskutatás kiteljesedett, mi is méltó módon gyarapítottuk.

72


Megérkeznek az egyiptológusok

Az egyiptológia bölcsőjénél három ember állt: egy császár, egy festő meg egy filológus. A császár harmincnyolcezer katonának és százhetvenöt tudósnak, a festő a legkülönfélébb képességeknek, a filológus pedig a holt nyelvek zseniális ismeretének és végtelen kitartásnak volt birtokában. Mindhárman — éppúgy, mint a katonák és a tudósok is — a körülmények összejátszása folytán franciák voltak. A császár akkor még nem is volt császár, csak azzá kellett lennie. A Francia Köztársaság több száz tábornoka közé tartozott. Azt a köztársaságot szolgálta hát, amely ünnepélyesen kötelezte magát, hogy sohasem indít támadó háborút; a huszonkilenc éves tábornok épp győzelmesen befejezte az Olaszország elleni hadjáratot, amelyet az említett köztársaság nevében viselt. Becsvágyó terveket dédelgetett, és egyáltalán nem titkolta, hogy új Caesar akar lenni. A köztársaság kormánya ezért örömmel fogadta az Egyiptom elfoglalására vonatkozó javaslatát. Azt remélte, hogy ha a javaslatot elfogadja, nem is két, hanem három legyet üt agyon egy csapásra: mindenekelőtt megszabadul „a korzikai Bonapartétól", másodsorban megszerzi Franciaországnak „Róma egykori magtárát", harmadszor pedig: megrendíti a Keleten Anglia nagyhatalmi helyzetét. Több katonát adott tehát a tábornoknak, mint amennyi Nagy Sándor seregében szolgált, s a szükséges hajókat, ágyúkat és pénzösszegeket is szívesen bocsátotta rendelkezésére, mikor az világhódító útjára elindult. Azt is megengedték neki, hogy „tudós civileket" vigyen magával; ezeket maga válogatta ki Nagy Sándor példája nyomán: történetírók, földrajztudósok, keletkutatók, mérnökök, rajzolók és más, kevésbé meghatározható szakmájú férfiak tartoztak közéjük. A tábornok szívesen látott maga körül olyan embereket, akik többet tudtak nála; a „tudós civileknek" tanácsaikkal és ötleteikkel segédkezniük kellett a meghódított ország kihasználásában. Ezenkívül, mint Napóleon a Francia Intézet különülésén biztosította őket, tudományos célokat szolgáló anyaggyűjtéssel is foglalkozhattak, érdeklődésük szerint. A tábornok ilyen tekintetben nagyvonalú volt, s ígéretét, hogy a tudósoknak segítséget és védelmet


73

biztosít, mindig következetesen teljesítette. Csata előtt például sohasem mulasztotta el kiadni a parancsot: „A szamarakat és a tudósokat középre!" 1798. május 19-én Bonaparte kihajózott seregével Toulonból, s miután rövid pihenőt tartott Máltán, amelyet ebből az alkalomból elfoglalt Franciaország számára, július 1-én Alexandria elé hajózott. Alexandria ekkor már csak egy 5000 lakosú kisváros volt, régi dicsősége régen tovaszállt; Bonaparte a következő napon egyetlen támadással elfoglalta. Rövid pihenő után a sivatagon keresztül egyenesen Kairóba indult. Tizennégy napig tartott az iszonyú menetelés az izzó ég alatt, izzó homokon; a katonák gyötrelmeit a szomjúság, majd rövidesen az éhség is fokozta; végül megpillantották a piramisokat. Csodálkozásra azonban nemigen vesztegették az időt; ledobták magukról az átizzadt egyenruhát, és fürödni mentek a Nílusba. A túlsó parton már ott volt úti céljuk: a mecsetek kupolái fölé emelkedő karcsú minaretek százaitól ékes város, ahol élelmet és zsákmányt szerezhettek. Ettől a délibábos látomástól azonban nemcsak a széles, iszapos folyó választotta el őket, hanem az egyiptomi alkirály, Murad bej nagyszerűen kiképzett mameluk lovassága is, amely azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg átkelésüket. Július 21-én a Nílus bal partján sor került a híres „piramisok melletti csatára": a mai vasúti híd közelében már semmi sem emlékeztet az akkori vérontásra. Az ágyúkban és a fegyelemben rejlő európai fölény győzedelmeskedett a keleti tömegeken és kardokon. A franciák negyven, a mamelukok több mint kétezer embert vesztettek. Július 23-án reggel Bonaparte belépett Kairó kitárt kapuján. Mihelyt biztosítja és megszilárdítja hatalmát, továbbindul. Indiába! A lapjárás azonban megfordult. Bonaparte partraszállása után pontosan egy hónappal Nelson tengernagy utolérte, és Alexandriától húsz kilométernyire, az abukiri csatában megsemmisítette a francia hajóhadat, amelyet mindaddig hiába kergetett a földközi-tenger vizein. Bonaparte csapdába került, Franciaországból ugyanis nem remélhetett segítséget; folytatta tehát a harcot. Leverte a kairói felkelést, legyőzte az ellene küldött török seregeket, és behatolt Szíriába, aztán hadakat küldött Felső-Egyiptomba. Hadi dicsőséggel borította a trikolórokat, s alárendelt tábornokai úgyszintén. Csakhogy ezek alatt a trikolórok alatt egyre kevesebb katona harcolt: Bonaparte elesettekkel és nyomorékokkal fizetett győzel meiért. Még nagyobb veszteséget okoztak az alattomos szembetegségeket terjesztő légymilliárdok; férfiak százait vakította meg az akkoriban még ismeretlen ophthal mia és trachoma. Még a Nílus is bosszút esküdött: fürdés közben bilharziát kaptak a katonák. A hadseregben elterjedt a vérhas, előfordult a kolera, az országban kitört a dögvész. Mikor a fővezér mindezt átgondolta, olyan tettre szánta el magát, amellyel megmentheti becses személyét Franciaország és Európa számára. Álruhá ban elhagyta Kairót, és 1799. augusztus 24-én a Muiron fregatt fedélzetén megszökött Egyiptomból. Közismert dolog, mi történt Bonaparte szökése után (a szökést egyébként, a nagy siker okán, még egyszer megismételte, a változatosság kedvéért Oroszország-

74


ban): nem a falhoz, hanem az állam élére állították. Az elhagyott hadsereget sorsára hagyta. Kléber tábornok halála után, akire a fővezérséget ruházta (amíg, úgymond, visszatér az erősítéssel), Belliard tábornok 1801 szeptemberében Kairóban kapitu lált. A győztes angolok aztán megengedték a francia sereg maradványának meg a „tudós civileknek", hogy elhagyják Egyiptomot. Így végződött hát Bonaparte egyiptomi kalandja. Hiábavaló volt a francia hadsereg minden halhatatlan győzelme és példátlan hősiessége. Valami azonban mégis megmaradt: csodálatosképpen éppen az, amit a katonák által „szamaraknak" nevezett „civilek" szereztek. Ezek az emberek ugyanis felfedezték Egyiptomot a tudomány számára. Meggyújtották az egyiptomi történelem, kultúra és civilizáció iránti érdeklődés fáklyáját, s az máig sem aludt ki. Persze vitathatatlan, hogy az ágyúk meg a szuronyok nem a legmegfelelőbb eszközei a tudományos érdeklődés felkeltésének és a tudományos kutatás kiterjesz tésének. De megtörtént, mint már annyi más, ugyancsak helytelen dolog a történelem folyamán. A „bűnben való fogantatás" nem zavarja az egyiptológiát. Számos tudomány ugyan nemesebb kísérőjelenségek közepette született, az egyiptológia viszont legalább abban biztos lehet, hogy felfedezéseit senki sem használta s talán a jövőben sem használja fel az emberiség kárára. A történészek, s ez szükségszerű, roppant különböző nézeteket vallanak Napóleon nal kapcsolatban. Az egyiptológusok legszívesebben távol maradnak ettől a vitától, de ha mégis belevonják őket, azoknak az oldalára állnak, akik jót mondanak Napóleonról. Napóleon ugyanis mindig élénken érdeklődött Egyiptom iránt, támogatta az Egyiptom-kutatást, kedvenc Niebuhrján kívül az Egyiptomról szóló egyéb könyvek java részét is ismerte, s mindjárt Kairóba érkezte után megalapította a kutatómunkák összehangolását szolgáló „Egyiptomi Bizottság"-ot. A tudósok ugyanúgy bejárhattak hozzá, mint a tábornokok, de ha tudós látogatója volt, csak a rossz híreket hozó tisztek zavarhatták. Számos kutatómunka az ő ösztönzésére indult meg, némelyiket maga irányította, s ez a piramisokra is vonatkozik. Napóleon, illetve akkor még csak Bonaparte tábornok, a híreszteléssel ellentétben sohasem hágott fel a piramisokra. Megtekintésükre még a Kairó kapuját megnyitó csata előtt szakított időt. Engedélyt adott Coutelle ezredesnek és még néhány tisztnek, hogy felmenjenek a legnagyobb piramisra, s míg a visszatéré sükre várt, fejben kiszámította a piramis térfogatát és megállapította, hogy a három gizehi piramis kőanyagából egy harminc centiméter vastagságú, három méter magas falat lehetne építeni, amely körülvenné egész Franciaországot. 1798. augusztus 23-án, miután kihirdette az Egyiptomi Bizottság megalapítását, megbízta Coutelle ezredest, hogy gondosan mérje le és szondák segítségével is kutassa át a piramisokat és a környező építményeket. Rendelkezésére bocsátotta a szükséges mennyiségű katonát és Le Pere mérnököt is (azt a Le Pere-t, aki később csalódást okozott neki, azt állítván, hogy a Földközi- és a Vörös-tenger között lehetetlen


75

csatornát ásni, mert a Vörös-tenger szintje, úgymond, 9908 milliméterrel maga sabb). A kutatómunkát később átruházta J. Grobert tüzér ezredesre, a Gizehben állomásozó legénység parancsnokára. „Százötven török munkást kaptam — írta a szóban forgó munkálatokról Coutelle —, hogy az árkászok szakaszával keressük meg a Nagy piramis alapját, romboljunk le egy kis piramist, vágjunk aknát a Nagy piramisba, tárjuk fel a Szfinxet, valamint a sírok némelyikét. Míg ezek a munkálatok folytak, pihenéssel töltöttük az időt, illetve a Nagy piramis bejáratának, továbbá a galériáknak meg a folyosóknak a lemérésével foglalkoztunk; ezeket ugyan különféle utazók már leírták, ám ennek ellenére mindez kutatásunk tárgya lett." Le Pere részletes vázlatokat és keresztmetszeteket készített, ezeket később Cécile építész kiegészítette. Mikor Grobert átadta a rajzokat Bonaparténak, a tábornok csodálattal jegyezte meg: „Maillet hosszú évek alatt sem mérte le pontosabban a halálnak eme kísérteties menedékhelyeit." A piramisokról azonban a legpontosabb rajzok sem tudtak újat mondani. A kutatás abba a szakaszába jutott, amelyben már csak az ókori egyiptomiak segíthettek az újkori tudósoknak. Tisztában voltak ezzel az Egyiptomi Bizottság tagjai és maga Bonaparte is. Nagyszabású célt tűztek maguk elé: olyan alaposan és olyan részletesen dokumentálni Egyiptomot, amennyire csak lehet. Ez azt jelentette, hogy lemérni és lerajzolni minden fennmaradt építészeti emléket, minden szobrot és domborművet, minden feliratot. Egyiptomban áttekinthetetlenül sok műemlék volt; bármelyik úton indult el az ember, mindig hatalmas pilonokkal és oszlopcsar nokokkal,. kolosszális szobrokkal, obeliszkekkel meg szfinxekkel díszített templo mokhoz jutott, semmit sem kellett keresnie, még kevésbé a homokból kiásnia. Főleg a feliratok sokasága döbbentett meg: beborították a templomok falát meg a szobrok talapzatát, az oszlopokat, az obeliszkeket, a különböző nagyságú domborműveket, sőt még a miniatűr szkarabeuszokat is. Az Egyiptomi Bizottság egyik tagja kiszámította, hogy „ha egy ember le akarná másolni az edfui templom összes feliratát, és reggeltől estig állandóan csak írna, ehhez a munkához húsz esztendőre lenne szüksége". S az edfui csupán egy volt a sok-sok templom közül, ráadásul csak részben maradt fenn, és csak kb. a fele látható! „Az egyiptomiak az ókor legszenvedélyesebb írnokai voltak!" Az emlékek sokaságán kívül azonban az emlékek különös volta is sok problémát okozott. A görög látásmódhoz szokott európai szem furcsának és érthetetlennek látta az egyiptomi műemlékeket. Arányaik ellentmondtak az elis mert kánonnak, a szobrok meglepő mozdulatlanságukkal mintha a sziklából léptek volna ki, a díszítményeket első látásra senki sem tudta megkülönböztetni egymás tól; az alkotó elgondolása nemegyszer ügyetlenségnek tűnt fel. A legnehezebb feladat azonban a feliratok lemásolása volt: rendkívül bonyolult és meglepően egyszerű jelek kombinációiból álltak, s még csak nem is sejtette senki, melyik jel mit jelent, melyik betű és melyik díszítmény. Ma már tudjuk mindezt; akkor azonban először találkozott az európai ember a merőben idegen kultúra és civilizáció

76


alkotásaival, s képzőművészeti nyelvén nem értett. Nehezen képzelhetjük bele magunkat Bonaparte rajzolóinak helyzetébe; sokkal könnyebb dolog állandóan szem előtt tartanunk, hogy ezt az egész munkát kézzel kellett elvégezni, mert akkoriban még nem volt fényképezőgép. A szóban forgó rajzolók közül Dominique Vivant Denon (1747—1825) biztosított magának helyet az egyiptológia történetében. Életrajza olyan, hogy filmet forgathatnának róla „Egy arisztokrata 1798 előtt és után" címmel. A régi rendszer alatt Pompadour márkinő kegyence volt, tehát XV. Lajosé is; gáláns kalandjain és osztályához méltó egyéb szórakozásain kívül az antik szobrászművé szet tanulmányozásával foglalkozott. A családi hagyománynak megfelelően diplo mata lett; pályafutását Pétervárott kezdte, ahol számos más hölgy szívén kívül II. Katalin kegyét is elnyerte. Svájci működése idején összebarátkozott Voltaire-rel, aki értékelni tudta szellemességét és gunyoros természetét. Megírt néhány finom és kevésbé finom erotikus elbeszélést, melyekkel később Balzac elismerését is kivívta; ezenkívül festett is, főleg pornográf képeket, de „A három király imádja Jézust" című vászna elismeréseképpen az Akadémia tagjává választották. A forradalom híre Olaszországban érte, ahol barátai palotáiban éppen a reneszánsz mesterek műveit tanulmányozta. Azonnal visszatért Párizsba, és az emigránsok listáján találta magát, noha hivatali funkcióitól nem fosztották meg; vagyonát azonban elkobozták. Igyekezett menteni a menthetőt, de hiába, mert a bürokraták szemében személyes jelenléte ellenére is emigráns volt. Mikor kiűzték palotájából, a Montmartre-ra menekült; nyomorúságos hónapos szobákban élt, és takarékos ruházatú kisasszonyok képeit árulta, ezzel tartotta el magát; időnként elment a Gréve térre, hogy legalább egy pillantással elbúcsúzzék a guillotine alatt álló egy-egy barátjától. Mikor már a legmélyebbre süllyedt, David, „a forradalom festője" mentette meg; Davidnak ugyanis megtetszettek Denon rajzai, és meghívta őt, hogy segítsen elkészíteni a „republikánus divat" kosztümjeinek metszeteit. Ezek a metszetek meg Robespierre figyelmét keltették fel; Robespierre aztán kihúzta Denon nevét az emigránsok listájáról, és a vagyonát is visszaadta. Thermidor után, ismét gazdag, nagyvilági emberként, megismerkedett Joséphine Beauharnais-val, aki aztán bemu tatta őt Napóleonnak. A hölgy ajánlására rajzolóként és művészeti tanácsadóként részt vett az egyiptomi expedícióban. Egyiptom elbűvölte Denont: elbűvölte a sivatag és a zöldövezet kontrasztjá val, a mecsetekkel és a folklórral, főleg azonban ókori műemlékeivel. Ezeket valósággal falta a szemével, és hegyes ceruzával rögtön lerajzolta. A „piramisok melletti csatában" majdnem elesett, mert jobban ügyelt a piramisokra, mint az ütközetre. „E kolosszális építményekre tekintve meghatódtam, és sajnáltam, hogy túlságosan korán lehullott rájuk az éjszaka leple. Mindjárt hajnalban visszatértem, hogy üdvözöljem őket, és néhány rajzot készítsek róluk. A finom hajnali fényben akartam megragadni őket, amint kilépnek a körülöttük áramló levegő végtelenül kék tömegéből, amely olyan fenséget ád nekik, hogy — miként méreteikkel is — az összes egyiptomi műemléket felülmúlják." Kairói tartózkodása idején újra meg újra


77

visszatért a piramisokhoz; aztán besoroltatta magát Desaix tábornok hadtestébe, amely a legyőzött Murad bejt üldözte Felső-Egyiptom felé, és eljutott egészen Aswanba. Desaix, aki fia lehetett volna Denonnak, felajánlott neki egy kocsit; Denon azonban köszönettel elutasította a tábornok ajánlatát, és egy gyors lovat kért, hogy mindenüvé elsőként érkezzék és mindenütt tovább tartózkodhasson, mert szüntele nül rajzolni akart. Ötvenéves létére könnyebben viselte a fáradalmakat, mint a fiatal katonák; rajzolt menetelés és pihenés közben, rajzolt kora reggel és késő este, sőt még akkor is, amikor golyók süvítettek körülötte. Éppenséggel nem állíthatjuk róla, hogy első osztályú művész volt; de mesterségéhez értett, a valósághoz tartotta magát, és volt érzéke az apró részletekhez. Ezenfelül valami különös tehetséggel megértette az ókori Egyiptom képzőművészeti nyelvét; beleélte magát az egyiptomi művészetbe, keresztülhatolt az írás meg az ornamentum szövevényén, s a hieroglifá kat olyan pontosan rajzolta le, hogy a tudósok ugyanúgy támaszkodhattak rajzaira, mint manapság a fényképekre. Denon értékesebb zsákmánnyal tért vissza Felső-Egyiptomból, mint az arabok meg a koptok aranya volt, amelyet a katonák összeraboltak. Elsőként mutatta be mintegy száz rajzon Théba, vagyis Vészet maradványait, valamint a denderai (tentórei) templom romjait; III. Amenhotep Elephantine (Jab) szigetén álló kápol náját csak az ő rajza alapján ismerjük, mert a helybeli török pasa röviddel Denon látogatása után leromboltatta. A rajzoláson kívül még egy szenvedélynek hódolt Denon: gyűjtött minden műemléket, ami csak felfért a kocsijára; a Louvre-t szerette volna gazdagítani velük. Ez a zsákmány azonban, a többi civil és katona zsákmányához hasonlóan, nem jutott el Párizsba. Belliard kapitulációja után az angolok „jogellenes rablásnak" minősítették a franciák gyűjtőtevékenységét, s a műtárgyakat elkobozták; Hutchinson tábornok aztán az egészet elszállította Lon donba, ahol a British Museumban kapott helyet. A franciák az átadás előtt minden egyes darabot gyorsan lemásoltak, illetve lerajzoltak. A kópiákat és rajzokat, köztük Denonéit, az angolok elismerték „magántulajdonnak", és engedélyezték Franciaor szágba szállításukat. Ez a „műemlékgyűjtés", amelyet manapság egészen másként neveznénk, végül a francia múzeumok császári felügyelőjének tisztjét hozta meg Denon számára; ilyetén tevékenységét a további francia hadjáratokon is folytatta, s szolgálatait a Bourbonok is méltányolták, miután visszatértek őseik trónjára (helyesebben: Napóleon trónjára). Az Egyiptomból Párizsba érkező Denon azonnal hozzálátott, hogy közzétegye rajzait és jegyzeteit; az expedíció tagjai közül elsőként, már 1802-ben kiadta az Utazás Felső- és Alsó-Egyiptomban című művét. Szóban és képekben egyaránt bemutatta Egyiptomot, s műve valóságos szenzációt keltett: „Amit Napóleon meghódított, de kardjával nem tudott megtartani, azt Denon a ceruzájával megőrizte az örökkévalóság számára!" Denon könyve csupán előhírnöke volt egy további, még csodálatosabb műnek,

78


az Egyiptom leírásának, melynek huszonegy kötete az 1809—1822-es években jelent meg, Edmé Jomard szerkesztésében (második kiadásának harminchét kötetét 1821 —1829-ben adták ki). A monumentális mű, amelyhez hasonló nem jelent meg a könyvnyomtatás feltalálása óta, az Egyiptomi Bizottság tagjainak munkáin kívül számos más szakember munkájának eredményeit is tartalmazta. Valóságos enciklo pédiája volt mindannak, amit a nyugati világ megtudott és felkutatott Egyiptomról. Az Utazás és a Leírás pontosan és szemléletesen megmutatta Egyiptomot. De valóban csak megmutatta, megmagyarázni nem tudta: a műemlékek gyönyörű képei mellől hiányoztak a keletkezésük idejéről, a rendeltetésükről, építőikről szóló adatok. Egyiptom régmúltjának megismerése elé sötét gátként meredt az egyiptomi írás ismeretlensége. Pedig már Hérodotosz korától tudott dolog volt, hogy az egyiptomiak háromfajta írást használtak: hieroglif, hieratikus és démotikus írást. Csakhogy egyetlen élő ember sem tudta elolvasni egyiket sem . . . Az európai tudósok természetesen már régóta próbálkoztak a titokzatos egyiptomi írás megfejtésével. Ezt az írást számos forrásból tanulmányozhatták (ha kevesebből is, mint az arabok; az ő megfejtési kísérleteikről azonban nincs tudomásunk). Rómában például tizenkét, tetőtől talpig hieroglifákkal borított obeliszk állt, számos gyűjteményben voltak feliratos egyiptomi szobrászmunkák, s az utazók könyveiben ugyancsak sok egyiptomi szövegszemelvényt találhattak az érdeklődők. Ezenfelül még egy ókori segédeszközből is meríthettek: egy Hórapollón nevű alexandriai görög ember Hieroglüphika című kétkötetes művéből, amelyet Dürer barátja, Pirckheimer már 1514-ben latin nyelvre fordított. Az írásfejtők munkáját azonban nem koronázta siker. Hórapollón „képírásként" jellemezte a hieroglifákat, s véleményével, tekintet tel az egyiptomi írás formájára, egyet lehetett érteni; némelyik jelet egész elfogadhatóan meg is magyarázta. Csakhogy a hieroglif írás nem csak képírás. Mert ha csak képírás volna, akkor az egyes jelek egyszerűen az ábrázolt tárgyat (vagy tulajdonságot, tevékenységet stb.) jelentenék, tehát az egyiptomi nyelv ismerete nélkül is érthetőek volnának. A bika képe „biká"-t, az ekét húzó bika képe, mondjuk, „szántani"-t, a krokodilus képe ,,krokodilus"-t jelentene, függetlenül a attól, hogyan ejtették a szót az egyiptomiak. Csakhogy a bika képe egyúttal a k (vagy — mint manapság jelölik az egyiptológusok — a k3) hangot, a krokodilus képe pedig a „Szobek (isten)"-t jelentő szbk szót is jelöli; az ekét húzó bika képével ugyanígy állt a dolog. Egyes jeleket valóban helyesen magyarázott Hórapollón: például, hogy a hullámvonal „víz"-et, azaz egyiptomi nyelven n-t jelent. Más jeleket ugyanilyen logikusan, csak éppen helytelenül magyarázott. A méh képe szerinte „nép"-et jelent, mivelhogy a nép szorgalmas és dolgos, akár a méh; a valóságban ez a jel annak a címnek a része, amelyet Alsó-Egyiptom uralkodójaként viselt a király. Hórapollón tehát nem a tárgy ismeretében írta könyvét, szemmel láthatóan nem is értekezett róla senkivel, noha az ő korában, vagyis az i. sz. IV. században,


79

Hieroglif, hieratikus és démotikus írás. A két felső felirat az Óbirodalom korából, az alsó a Késői Birodalom korából származik Egyiptomban még használták a hieroglifákat; az újkori kutatók aztán kritika nélkül átvették Hórapollón nézeteit. De még olyan tekintélyes író, mint Plutarkhosz is azt állította, hogy az egyiptomi írásban „minden jel egy szót vagy egy mondatot fejezett ki". Néha így is van ez, de lényegében nincs így. Ha már az ókori görögök ennyire nem értették a hieroglifákat, hogyan érthették volna az újkori emberek, akiket a századok valóságos szakadéka választotta el az ókortól? Némelyek ebből nem csináltak maguknak nagy gondot: például az olasz Valeriano Bolzanio 1556-ban „intuíció alapján" megmagyarázta és főleg „pogány istenek szimbólumainak" tartotta a hieroglifákat, a francia Pierre L'Anglois a nyugat-európai „nemesi címerek prototípusait" fedezte fel bennük. Egy művelt jezsuita, Athanasius Kircher, Egyiptom és a kopt nyelv ismerője (egyébként is sokoldalú, tehetséges ember, a „mikrobaelmélet" és a „laterna magica" felfedező je) hosszú évtizedekig tanulmányozta a hieroglifákat, míg aztán kiadta Az egyiptomi nyelv felújítása (1643) című könyvét. Egyiptomi templomokról és római obeliszkek ről lemásolt hieroglif feliratok százait magyarázta meg Hórapollón módszerével. Egy ovális keretben levő jelcsoportot például így fordított le: „Az isteni Ozirisz ajándékai hadd hozattassanak ide a szent szertartások és a Géniuszok lánca közvetítésével, hogy a Nílus ajándékai elfogadtathassanak." A valóságban a XXVI. dinasztia egyik királyának a neve állt ott: egyiptomi nyelven „Vahjebré"-nek olvasták. A hieroglifák megfejtésének története nem más, mint évszázados tévedések jegyzéke, s ezért ugyanúgy okolható Hórapollón, mint azok a kutatók, akik kritikátlanul ragaszkodtak mindenhez, amit Hórapollón leírt. Elsőként, 1738-ban, az angol William Warburton tért el Hórapollón nézetétől; lehetségesnek tartotta, hogy a hieroglifák nemcsak képek, hanem hangértékü jelek is. Egyébként minden

80


másban tévedett, akárcsak francia kortársa, Joseph de Guignes, aki rokonságot fedezett fel az egyiptomi és a kínai írás között, s ebből arra következtetett, hogy az egyiptomiak Kínából származnak. Tévedtek de Guignes ellenlábasai is, akik azt állították, hogy a kínaiak származnak Egyiptomból. Heinrich Schumacher, aki 1754-ben közzétette „a hieroglif fogalomképek sötét és rejtett titkainak megfejtésére irányuló kísérletét", ugyancsak tévedett. S tévedtek még sokan mások is, többek között a XVIII. és XIX. század fordulójának legnagyobb keletkutatója, a francia Antoine Isaac Sylvestre de Sacy, aki még Bonaparte egyiptomi hadjárata után is kijelentette: „A hieroglifák megfejtése? Túlságosan bonyolult és tudományosan megoldhatatlan probléma!" Végül azonban mégis akadt egy ember, aki nem tévedett. Jean-Francois Champollion. Champollion élete zseniélet. 1790 karácsonyán született a dél-franciaországi Figeacban: ötéves korában a felnőttek segítsége nélkül megtanult írni és olvasni (a fejből tudott imák és az imakönyvben levő szövegek összehasonlítgatásával), kilencéves korában már latinul és görögül is írt és olvasott (ezt ugyancsak segítség nélkül, apja könyvesboltjában tanulta meg), tizenegy évesen pedig héber eredetiben olvasta a Bibliát. Grenoble-ba költözött, ahol bátyja, Jacques, a görög irodalom tanáraként működött; tizenhárom éves korában tanulmányozni kezdte az arab és a kopt nyelvet („koptul írom a naplómat, gyakorlásképpen"), tizenöt évesen nekifog a perzsának, s a zend és a pehlévi szövegeket tanulmányozza, „természetesen a szanszkritot is", és csak úgy „a szórakozás kedvéért a kínai nyelvet". Ezenkívül tizenegy éves korában megírta első könyvét (a furcsa „Híres kutyák története" címmel), tizennégy éves korában pedig első tudományos tanulmányát, amelyben kritikusan értékelte három évezred idevágó műveit (a Bibliától Platónon és Cicerón keresztül Montesquieu-ig és Voltaire-ig), s végül megfogalmazta azt a tételt, hogy „az egyetlen ésszerű államforma a köztársaság"; szabad idejében (!) elkészítette a világtörténelem kronológiai táblázatát „Ádámtól ifjabb ChampoUionig". Tizenhét éves korában tagja lett a Grenoble-i Akadémiának, ahol székfoglaló előadásként az Egyiptom a fáraók alatt című könyvének bevezetőjét olvasta fel. Champollion hétéves korában kezdett érdeklődni Egyiptom iránt; bátyja ugyanis részt akart venni Bonaparte expedíciójában, de nem voltak meg a kellő összeköttetései. Két év múlva Champollion kezébe került az Egyiptomi Kurír egyik példánya, amelyben érdekes hírre bukkant. „A Köztársaság VII. évében fructidor 2. napján" (1799. augusztus 2-án) egy katona, miközben homokot lapátolt a Rosette (Rashid) közelében fekvő St. Julien erőd falainál, „egy íróasztallap nagyságú lapos bazaltkövet" talált, amely két egyiptomi és egy görög feliratot tartalmazott. Bouchard kapitány Kairóba vitette a leletet, ahol aztán a görög szöveget elolvasták. A papok köszönték meg benne V. Ptolemaiosz Epiphanész király jótéteményeit, s a szöveg végén az az utasítás állt, hogy ez a köszönet „hieroglif, démotikus és görög írással kemény kőbe" vésettessék. A névtelen cikkíró megjegyezte, hogy a lelet „a görög szavak megfelelőinek megállapítása útján" lehetővé teszi „az egyiptomi szöveg megfejtését". Champollion ezt nem felejtette el. Két esztendő múltán már

A Rosette-i tábla, ma a londoni British Museumban látható. Kétnyelvű felírata i. e. 196-ban készült; fent az egyiptomi szöveg hieroglif, majd démotikus írással, alatta a görög nyelvű szöveg. Champollion ebből indult ki az ókori egyiptomi nyelv és írás megfejtésekor

Jean Francois Champollion (1790—1832). „Új életre támasztotta a piramisépítők halott és elfelejtett nyelvét" William Matthew Flinders Petrie (1853—1942). „Hetven évet szentelt az egyiptomi régészetnek"

Giovanni Battista Belzoni (1778—1823). „Az egyiptomi sírok sakálja" és „az egyiptológia történetének egyik legjelentősebb alakja" Richard Lepsius a Nagy piramison (1842). A kép körül a porosz király címeit tartalmazó hieroglif felirat, amelyet Lepsius a piramisra erősített; harminc piramis felfedezéséért adózott ezzel

Mohammed Z. Goném a terepen. Egy légi felvétel elemzése alapján felfedezte Szekhemkhet király befejezetlen (Egyiptom második legrégibb) piramisát (1954)

Ahmed Mússza a királyi zenészek főnöke, Nefer sírjában, ahol felfedezte a legrégibb ismert (az Óbirodalom korából származó) tisztviselő-múmiát (1970)

Jean-Philippe Lauer, 1926-tól a saqqarai piramisok kutatója. Balra Miroslav Verner a Csehszlovák Egyiptológiai Intézetből, Khentkavesz királynő piramisának felfedezője (1976)

„Piramisszövegek". A Venisz piramisában látható felirat egy része. A jobb felső sarokban a kék csillagokkal díszített aranyozott mennyezet, lent a sírkamrához tört bejárat

A predinasztikus korból származó Kom el-Ahmar-i (az ókori Egyiptomban Nekhen) paletta. Palából készült, s még nem tartalmaz hieroglif jeleket; képzeletbeli és valóságos állatokat ábrázol (Oxford, Ashmolean Museum) A XXXI. dinasztiabeli Vedimev király megöl egy foglyul ejtett ázsiai vezért. Az elefántcsont táblára vésett ielenet közepén a király neve hieroglif jelekkel (London, British Museum)

Narmer király palettája. Palából készült, több mint fél méter magas, és az I. dinasztia legelejéről származik. Az egyik oldalon a király Felső-Egyiptom koronáját viseli, és egy fogoly hadvezért öl meg, a másikon Alsó-Egyiptom

koronáját viseli, és a megölt ellenség megszemlélésére megy a harci zászlók után. A király hieroglif jelekkel írt neve egészen fönt, a Hathor-fejek között látható (Kairó, Egyiptomi Múzeum)

Termény- és adóbehajtás. Középen három falusi „bíró" alázatos térdeplő testtartásban (a negyediket a hivatalnok kényszeríti ilyen tartásra), balra a végrehajtást feljegyző írnokok. A Mereruk papi és királyi tisztviselő saqqarai masztabájában talált relief a VI. dinasztia korából származik Szőlőpréselés. Színes relief Nefernek, a királyi zenészek főnökének a saqqarai temetkezési helyen levő sírjában, a III. dinasztia korából

Szántó ember kettős fogattal. Festett famodell a XI—XII. dinasztia korából (London, British Museum) Házi hangverseny. Festett famodell a XII—XIII. dinasztia korából (Kairó, Egyiptomi Múzeum)

Bejárat Cuj királyi tisztviselőnek, az V. dinasztiabeli Neferirkare és Nevoszerre király „egyedülálló barátjának", „minden titkaik letéteményesének" masztabájába. A háttérben „Mariette háza" (saqqarai temetkezési hely)

Iparosok munka közben. Fent szobrászok és asztalosok, lent hajóépítők. Színes relief Cuj masztabájában, a saqqarai temetkezési helyen

Relief Cuj saqqarai sírjából. A Nílus deltájában vízilóra vadászó Cujt ábrázolja. Festett mészkő kb. az i. e. XXV. -.zázad végéről


81

eredeti egyiptomi feliratokkal is találkozott: iskolai előmenetele jutalmául JeanBaptiste de Fourier prefektus, á jelentős matematikus és az Egyiptomi Bizottság volt titkára, megmutatta neki gyűjteményeit. „Én ezt elolvasom! Néhány év múlva. Majd ha nagy leszek!" — mondta Champollion arra a megjegyzésre, hogy sajnos a feliratok jelentését senki sem ismeri. (Ezt az epizódot nem utólag találták ki; Fourier az érdekesség kedvéért naplójába is beírta Champollion szavait, s ez húsz év múlva eszébe jutott.) Húsz esztendő! Champollion közben szerencsét próbált Párizsban, s mint a Collége de France diákja, kiérdemelte de Sacy csodálatát, ugyanakkor hideg manzárdlakásában tüdőbajt kapott. A nyomor meg a sorozástól való rettegés rábírta, hogy visszatérjen Grenoble-ba („sajnos szegényen, mint egy költő"). Az ottani kollégium tanára lett; színdarabokat írt a helyi műkedvelők számára (a kereset kedvéért), és monarchiaellenes dalocskákat szerzett (meggyőződésből); a dalokban ugyan Napóleont vette célba, ám XVIII. Lajosra is illettek/ ezért Champollionnak mint „gyanús egyénnek" megtiltották a további tanári működést. Mikor Napóleon ama bizonyos „száz napra" visszatért, Champollion már a kisebbik rosszat látta benne, s a császár tiszteletére adott grenoble-i fogadáson bemutattatta magát neki. A császár, tekintettel Champollion Egyiptom iránti érdeklődésére, szívélyesen elbeszélgetett vele. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy Waterloo után felségsértőnek nyilvánítsák és száműzzék. Champollion az Alpokba menekült, később azonban rossz egészségi állapota miatt rászánta magát, hogy visszatérjen Figeacba. S valami másra is elszánta magát: a hieroglifák és rejtelmeik ostromára, amelyre az elmúlt esztendők során állandóan készülődött. Már úgy ismerte Egyiptomot, mint a tenyerét, egy Somini de Manencourt nevű utazó el sem hitte neki, hogy sohasem járt a Nílus mentén, egy sejk pedig, miután egy egész estét átbeszélgetett Champollionnal, szentül hitte, hogy honfitársával társalgott. Cham poUion mindent áttanulmányozott, ami csak Egyiptomról nyomtatásban megjelent: a Bibliában és a Koránban található utalásoktól Hérodotoszon és Sztrabónon keresztül egészen Denon Utazásáig és Jomard Leírásáig. És áttanulmányozott számos olyan dolgot is, ami nem jelent meg nyomtatásban: egyebek között a magángyűjteményekben fellelhető papiruszokat meg a Rosette-i kőnek a Louvreban levő másolatát. Közben persze a többi kutató sem henyélt. A Rosette-i kő valóban egyedülálló kulcsot kínált a hieroglif és a démotikus írás megfejtéséhez. Némelyek azonban túlságosan türelmetlenül és helytelenül használták ezt a kulcsot. Például a svéd N. G. Palin 1804-ben mindkét szöveget „megfejtette", saját kijelentése szerint „egyetlen átvirrasztott éjszaka alatt, hogy elkerülje a tévedéseket, amelyek a hosszas gondolkodás szükségszerű következményei". Egy drezdai névtelen, aki „szerény nevét eltitkolta, mert csupán a tudományos haladás érdekeit tartotta szem előtt", a hieroglif jelek közt megtalálta a görög szöveg minden megfelelőjét, holott a hieroglif szövegnek csaknem a fele hiányzott (le volt törve). Pierre Lacour még 1821-ben is a héber írással azonosította a hieroglifákat, Tandeau de St. Nicolas

82


Névgyűrűk az egyiptomi királyok neveivel. Balról jobbra: Ptolemaiosz, Kleopátra, Ramessze pedig kijelentette róluk, hogy nem is írásjelek, hanem díszítmények; Alexandre Lenoir valami „hieroasztronomikus tudomány" 'szimbólumait látta bennük. . . Sokan azonban sikeresen dolgoztak. Palin honfitársa, Johan Dávid Ákerblad diplomata és keletkutató a görög szöveg alapján már 1802-ben meghatározta a démotikus felirat tizenkét betűjét. Georg Zoéga, a Rómában letelepedett dán filológus felfedezte, hogy a hieroglif szövegekben előforduló ovális keretek, az ún. cartouche-ok, az uralkodók nevét jelölik. A legnagyobb eredményt az angol Thomas Young (1773—1829) természettudós, orvos és zseniális nyelvész érte el: megfejtett öt hieroglif jelet, és felfedezte a nevek kezdetét, illetve végét jelző két démotikus jelet (ezzel megoldotta azt a kérdést, amellyel de Sacy nem boldogult, tudniillik, hogy miért kezdődnek a különböző nevek mindig ugyanazzal a betűvel). Mindezek a felfedezések azonban elvesztek a találgatások és tévedések rengetegé ben. A korabeli kutatók talán csak abban voltak biztosak, hogy az ókori egyiptomi


83

nyelv kulcsát csakis az egyiptomi nyelv utolsó fejlődési foka, a kopt nyelv közvetítésével használhatják. Champollion az említett kutatókat egytől egyig felülmúlta: míg azok megfej tettek néhány betűt és kimondták egy-egy alapelvet, ő megfejtette az egyiptomi írás egészét. Meghatározta a hieroglifák döntő többségének jelentését, fényt derített a hieroglif és a hieratikus írás viszonyára, valamint e két írásmódnak a démotikussal való kapcsolatára, egyiptomi szövegeket olvasott el és fordított le, felfedezte az egyiptomi nyelv törvényszerűségeit és rendszerét, egyiptomi szótárt és egyiptomi nyelvtant szerkesztett. Igaz, hogy mindezt nem hibátlanul és nem tökéletesen vitte véghez. De minden bizonnyal joggal mondhatták róla: feltámasztotta a piramisépí tők halott, elfelejtett nyelvét! Fantasztikus siker volt ez: az elektronikus osztályozó- és számítógépek korában talán már nem is tudjuk kellőképpen értékelni. Ráadásul még hihetetlenül nagy tudományos felkészültsége mellett sem adatott meg Champollionnak, hogy egyenes úton érjen célba. Éveken át haladt bizonyos irányban, és rájött, hogy zsákutcába került: „Ezt a lehetőséget tehát kipróbáltam, kimerítettem és elvetettem. Nem kell hozzá visszatérnem. Ennek is megvan a jelentősége." Kipróbálta, kimerítette és elvetette Hórapollónt, valamint a Hórapollón felfogásmódján alapuló többi megfej tési kísérletet is; a démotikus íráson keresztül sem tudott eljutni a hieroglifák megértéséhez (a démotikus írást ugyanis egyszerűbbnek, tehát régebbinek vélte; a valóságban azonban ez volt az újabb). Kortársai munkájának eredményeit ugyan csak kipróbálta és kimerítette, de csak azokat vetette el, amelyek a felülvizsgálás során nem állták meg a helyüket. Az első reményteljes lépést 1808 augusztusában tette meg. összehasonlította egy papirusz egyik ovális keretének jeleit a Rosette-i tábla egyik ovális keretének jeleivel, s megállapította, hogy a két névgyűrű a görög szövegből már ismert ,,Ptolemaiosz" nevet tartalmazza. A második, ehhez hasonló lépésre öt esztendő múlva került sor. Rájött, hogy azon a helyen, ahol a kopt szövegben a görög '-nek (a mi „f "-ünknek) megfelelő " " betű áll, a Rosette-i táblán szarvas kígyó képe szerepel, tehát a hieroglif „ ".f-nek olvasandó. A harmadik lépés — újabb kilenc év elteltével — az „r" betű megfejtése volt. Egy Huyot nevű utazó elküldte neki a karnaki templom faláról készített rajzait. Az egyik névgyűrűt másolva Champollion elgondolkozoti a király neve előtt levő köröcskén. „Vajon nem a nap képe ez a kör? — kérdezte magamagától. — Ha igen . . . hiszen koptul »re«-nek mondják a napot; nem hívták-e az ókori egyiptomiak is »re«-nek? Ha igaz, hogy az ókori egyiptomiak nem jelölték a magánhangzókat, akkor nem jelölheti-e ez a jel az »r« betűt?" A kört tehát behelyettesítette „r"-rel, és a korábban megfejtett jelek segítségével megkapta a „Ramessze" nevet. Mikor rádöbbent a fölfedezés nagy horderejére, a felindultságtól eszméletét vesztve összerogyott. „Megvan!" — kiáltotta utolsó erejéből. Champollionnak tehát 1822. szeptember 14-én sikerült először megfejtenie egy egyiptomi szót anélkül, hogy segítségül hívta volna a görög szöveget. Magához térve megírta a Levél Dacier úrnak a fonetikus hieroglifák ábécéjéről címen ismert

84


értekezését. Bon-Joseph Dacier (egyébként klasszika-filológus és Champollion jó barátja) haladéktalanul a Francia Akadémia elé terjesztette a levelet. 1822. szeptember 23-án aztán Champollion az Akadémia tagjai előtt elemezte és bizonyította megfejtésének helyességét. Szemléltetőeszközként a Rosette-i táblát használta. A Rosette-i tábla nem teljesen ép, de összesen 486 görög szó maradt fenn rajta: ezeknek a szavaknak 1419 hieroglif jel felel meg. Eszerint minden egyiptomi szót átlag három betűvel jelöltek, tehát nem kell minden egyes jelnek egyetlen fogalmat jelentenie. Ezenkívül számos jel ismétlődik; a táblán összesen 166 különböző jel szerepel. A királyok nevét az egyiptomiak ovális keretbe, azaz cartouche-ba írták; ezek a névgyűrűk a végtelenséget és az örökkévalóságot jelképezték. A tábla néhány névgyűrűje, a görög szöveg tanúsága szerint, a „Ptolemaiosz" (egyiptomi nyelven Ptolmjjsz) nevet tartalmazza. Az ebben a névben előforduló betűk megegyeznek egy másik, a „Kleopátra" nevet tartalmazó cartouche megfelelő betűivel. Tíz jel jelentése tehát vitathatatlan. Ezek segítségével további neveket olvashatunk el: Alexandrosz, Bereniké stb. S az újonnan szerzett jelek segítségével megint csak további szavakat. . . Összeállítható tehát az egész hieroglif ábécé! Természetesen a démotikus és a hieratikus írás ábécéje is! Az egyiptomi szöveget azután a görög felirat alapján le lehet fordítani. . . Mint tudjuk, így is történt, további kimerítő munka után, melynek során teljesült Champollion álma: saját szemével látta a Nílus menti kőcsodákat. Egyiptomi nyelvtan (1836—1841) és Egyiptomi szótár hieroglif írásban (1842—1844) című könyveinek megjelenését azonban már nem érte meg. Kimerült volt, hiányosan táplálkozott, a gyógyításhoz szükséges pénzzel nem rendelkezett: 1832. március 4-én szívszélhűdés végzett vele. Kevesebbet tett, mint amennyit tenni akart, de sokkal többet, mint bármelyik korábbi Egyiptom-kutató. Champollion neve fogalommá lett. Az egyiptológusok máig is az általa lerakott alapokra építkeznek. Champollion volt az első nem ókori ember, aki az ókori egyiptomi nyelv ismeretében érkezett Egyiptomba. Az előtte járók, az arab hódítóktól kezdve egészen az Egyiptomi Bizottság tudósaiig, analfabétaként álltak a templomok, szobrok és obeliszkek feliratai előtt. Champollion volt az első, aki elolvasta, lefordította, és — hála az ókori egyiptomi történelemben való jártasságának — meg is tudta magyarázni őket. Champollion 1828 júliusában, a francia kormány által kiküldött tudományos expedíció élén érkezett Egyiptomba; a kormány két hajót bocsátott rendelkezésére: az Íziszt és a Hathort. Hivatalosan még mindig hazaáruló volt, mert a kegyelemmel, illetve a rehabilitációval nemigen törődött; ez azonban csak néhány hivatalnoknak okozott gondot, a királynak és magának Champollionnak nem, sőt még a munkájának sem ártott. Alexandriában kötött ki: „Megcsókoltam Egyiptom földjét, midőn oly sok évi türelmetlen várakozás után először ráléptem." Rashidba ment, és


85

A hieroglif írás. Fent az önálló jelek; a zárójelbe tett magánhangzók a valóságban félmagánhangzók voltak, a „h"-t, ill. „kh"-t háromféleképpen ejtették (a zöngétlentöl a torokhangig), az alápontozott „k" körülbelül ügy hangzott, mint a mi „kv"-énk. Lent ízelítő a szótag- és szójelekből megkereste a helyet, ahol az i. e. 196-ból származó Rosette-i táblát találták, hogy „köszönetet mondjon az egyiptomi papok köszönetéért", amely oly „jelentős szerepet játszott a hieroglifák megfejtésében". A Níluson ár ellenében, részben vitorlázva, „szélcsendben pedig a fellahok köteleivel húzatva, mint a fáraók korában", Kairóba hajózott, s Gezira szigete és Gizeh között vetett horgonyt egy keskeny folyamágban. Azonnal a piramisokhoz sietett: éppen így képzelte el őket,

86


így ábrázolta azokat Denon és Jomard is. ,,Az ellentét, amely az építmény nagysága és a forma egyszerűsége, az anyag kolosszalitása és a mindezt a puszta kezével létrehozó ember gyöngesége között feszül, leírhatatlan. Ha életkorukra gondolunk, a költő szavait idézhetjük (Leconte de Lisle-éit, aki sokkal fiatalabb római épületekről szólott): »Elpusztíthatatlan tömegük elfárasztotta az időt«." Saqqarában, ahova a memphiszi romok megtekintése után érkezett, fontos felfedezésre jutott. Egy félig már összedőlt piramis mellett, amelyet munkatársa, L'Hote tárt fel, egy kövön elolvasta az „Onnosz" nevet, és azonosította az V. dinasztia utolsó királyának Manehto müvéből ismert nevével. Fél évszázadnak kellett eltelnie, míg felfedezésének helyessége bebizonyosodott. A piramis csakugyan „Onnosz" királyé volt; a király nevét ma Venisznek olvassuk. Champollion különben nem foglalkozott részletesen a piramisokkal: hiszen annyi más csodálatos építmény volt Egyiptomban! A feliratokkal borított építmé nyek csábították a legjobban . . . Miután Memphiszben csalódott, a város híres templomaiból és palotáiból ugyanis csak néhány leomlott fal maradt (II. Ramszesz tízméteres szobra, amely ma külön pavilonban fekszik, akkor még félig a homokban volt, az ismert alabástrom szfinx pedig még a föld alatt rejtőzött), Champollion délre hajózott társaival. Amarnában, az egykori főváros, Ekhetaton romjai közt felfedezte egy templom romjait; a romokat az Egyiptomi Bizottság holmi raktárhelyiség maradványainak vélte. Az első épségben maradt egyiptomi templomot Denderában, az ókori Tentóréban látta. Éjszaka közelítette meg: „Meg sem kísérlem leírni, milyen hatást tett ránk a hatalmas templom, főként oszlopos előcsarnoka. Mérőszalaggal biztosan le lehet mérni, de szavakkal leírni úgy, hogy valaki maga elé is képzelje, lehetetlen . . . Két óra hosszat tartózkodtunk ott, és nem szűnt az elragadtatásunk; átmentünk a csarnokokon, s az ezüstös holdfényben megpróbáltam elolvasni a külső oldalon levő feliratokat." Miután tüzetesen megvizsgálta az épületet, a tudós fölébe kerekedett a lelkesedő embernek: „Az épület ugyan mestermüve az építészetnek, de a legrosszabb stílusú szobrászmüvek borítják. Ne vegye tőlem zokon a híres Bizottság, de a denderai reliefek förtelmesek, s ez nem is lehet másként, hiszen a hanyatlás korából származnak" (az utolsó Ptolemaioszok és a rómaiak korából). „A szobrászat akkor már a hanyatlás korát élte, de az építészet, amely kevésbé volt kitéve a változásnak, megőrizte az egyiptomi istenekhez méltó fenségét, s kiérdemli minden idők csodálatát." Denderából az ókori Théba romjain épült Luxorba, az akkor már nem valami tetszetős városkába zarándokolt. Meglátogatta Ramszesz és Amenhotep folyóparti templomát; ez utóbbi előtt akkoriban még két obeliszk állt (az egyiket 1836-ban Párizsba vitték, ahol a Place de la Concorde-ot díszíti); aztán elzarándokolt Amon isten nagy karnaki templomához, és megállapította, hány szakaszban építették. Meglátogatta a Királyok völgye sírjait és Hatsepszovet templomát is. „Mindent, amit Thébában láttam, lelkesen csodáltam; a bal parton mindent, noha a jobb parton levő gigantikus csodákhoz mérve mindez kicsinek tűnik fel. . . Az embernek az az érzése, hogy az ókori egyiptomiak száz láb magas emberek méreteiben


87

gondolkoztak!" A lelkesedő ember csodálatával, ugyanakkor a tudós bíráló magatartásával folytatta útját dél felé, egészen a nílusi zuhatagokig, Elephantine szigetéig és Aswanig, Észet istennő Philai (Pilak) szigeti templomához, ahol Traianus bűbájos kerti lakát „persze csak római"-nak látta. És mindenütt másolta, fordította, magyarázta a feliratokat, összehasonlította és elhatárolta egymástól az építészeti korszakokat, meghatározta a leletek időrendjét. Lépten-nyomon új felfedezést tett, s egyszerre tört előre az összes frontokon. S közben csak egyetlen szakképzett segítőtársa volt, olasz tanítványa és barátja, a pisai Ippolito Rosellini. „Felelősségteljesen kijelenthetem — írta 1828 karácsonyán —, hogy az ókori Egyiptommal, főleg vallásával és művészetével kapcsolatos ismereteink lényegesen gazdagabbak lesznek, ha megjelennek expedícióm eredményei." Champollion másfél évet töltött Egyiptomban. Ez alatt az idő alatt arab ruhában, borotvált fejjel, nagy turbánban és puha sárga csizmában járt; az expedíció többi tagja számára ez az öltözet kosztüm, Champollion számára azonban mimikri volt, amely lehetővé tette, hogy egybeolvadjon az egyiptomi néppel. Az előkelő bejek és az egyszerű fellahok egyaránt Ja akhujá!-nak, „testvérem"-nek szólították, ez pedig a Próféta hívei között nem frázis; egy-egy eldugott falucskába még meg sem érkezett, de ott már tudták róla, hogy „a holt köveknek visszaadta a beszéd ajándékát". Meg kell azonban mondanunk, hogy a munka lázában súlyos hibát vétett: teljesen megfeledkezett önmagáról. „Az éjt nappallá tette", mint Hérodotosz mondta Mükerinosz királyról, csakhogy ő nem szórakozással töltötte az így nyert időt, hanem kemény munkával. Végkimerülésig robotolt, nemegyszer rosszul lett a hőségtől meg a napszúrástól, két ízben is megesett, hogy öntudatlan állapotban vitték ki a föld alatti sírboltból, de magához térve újra visszament. Ilyen körülmények között a legegészségesebb egyiptomi éghajlat sem szabadíthatta meg a tüdőbajtól. Mikor 1829 decemberében hazatért, már meg voltak számlálva napjai. Az expedíció eredményeit még feldolgozta, közzétételüket azonban már Rosellininek kellett vállalnia. Champollion expedíciója úttörő jelentőségű volt az alighogy megszületett egyiptológia számára, ezenkívül példát is mutatott. IV. Frigyes Vilmos porosz király, aki elődeihez hasonlóan mindig a párizsi divathoz igazodott, és jobb pillanataiban a mecénást játszotta, „jóindulatú érdeklődéssel" fogadta a híres utazó és természettudós, Alexander von Humboldt kérelmét, hogy ő is küldjön expedíciót Egyiptomba. A király „atyai és hűbérúri áldását" ígérte „a szükséges anyagiakkal egyetemben", s mintegy bizonyítandó, hogy „a saját nevetségessé tételén kívül semmi komoly dolgot nem csinált", az expedíciónak egyetlen feltételt szabott: tagjai erősítsenek a Nagy piramisra egy táblát, amelyre az ő neve és címei legyenek írva, természetesen hieroglifákkal! Mivel a tervezett kiadások összege 30 000 tallérra rúgott, Humboldt ebbe készségesen beleegyezett, egyszersmind Richard Lepsiust javasolta az expedíció vezetőjéül. „Felséged szolgájának, az udvari pénzügyi tanácsosnak a fia — válaszolta Humboldt a király megjegyzésére, hogy erről az alattvalójáról még egyáltalán nem

88


hallott. — Kiváló férfiú. A lipcsei, a göttingeni és a berlini egyetemen tanult. Történész, a régi nyelvek ismerője, archeológus. Párizsban Champollion tanítójá nak, de Sacy úrnak a tanítványa volt, Latronne úr Egyiptom történelméről szóló könyvéhez pedig ő készítette elő az anyagot." A pontos tájékoztatásból csak egyvalami hiányzott: hogy az illető férfiú 1810-ben született, a király szemében tehát meggondolatlan ifjúnak kellett látszania. Ha azonban Frigyes Vilmos erre is rákérdezett volna, Humboldt készen állt a válasszal: ez az ifjú nemcsak reménytel jes tudós, hanem jó képességű szervező is, ezenfelül pedig annak az újdonságnak a híve, amelyet már az ókori görögök és maják is ismertek, s amely őfelsége katonáinak az erőnlétét is fokozhatná. Az angolul sportnak nevezett dologgal foglalkozik, főleg úszással, korcsolyázással és hegymászással. S ha még ezzel sem tudta volna meggyőzni a királyt, még egy tromfot tartogatott: hogy az említett fiatalember jól sakkozik, és kitűnően zongorázik. Tekintettel a király kedvteléseire, ez talán döntött volna. További kérdések azonban nem hangzottak el, Lepsius megkapta a szükséges dekrétumot. S a dekrétumon kívül a király ígéretét, hogy gyönyörű vázakészletet és személyesen írt levelet küld Mohamed Alinak. Kétesztendei készülődés után Lepsius útra kelt, és 1842. szeptember 18-án kikötött Alexandriában. Az expedíció nyolc tagját Lepsius is úgy választotta ki, ahogy hasonló esetekben szokás: építészeti tanácsadója, Erbkam, az unokatestvére, az expedíció többi tagja pedig ifjúkori jó barátja volt. Champolliontól eltérően nem vitt magával szakácsot, szakács helyett azonban vitt egy lelkipásztort, ugyancsak régi ismerősét. Az egész expedíciót komolyság és fegyelmezettség jellemezte; a franciáknak a helybeli sejkek és fellahok előtt bemutatott énekes produkcióit a németek méltatlannak tartották, a bennszülöttekkel szemben korrektül viselkedtek, és feleslegesen nem bizalmaskodtak velük, turbán és galabie helyett európai ruhát és cilindert viseltek. A vázakészlet meg a király levele valóságos csodát tett: Mohamed Ali. akitől minden európai uralkodó viszolygott (legalábbis 1811 márciusa óta, amikor 480 ellenzéki béget vendégségbe hívott, hogy békét kössön velük, aztán testőreivel halomra gyilkoltatta őket), akkora megtiszteltetésnek vette a figyelmességet, hogy kiadott egy fermánt, mely szerint Lepsiusnak „korlátlan jog adatik bármilyen ásatásokra és kutatásokra, bárhol, ahol csak kívánja". Katonai kíséretet is adott melléje, s egy további fermánban biztosította, hogy „minden zsákmányolt régiséget és egyáltalán bármifajta tárgyat elszállíthat", mert ezeket „barátjának és rokonának, a poroszországi IV. Frigyes Vilmos királynak" ajándé kozza. Lepsius tökéletesen kihasználta privilégiumait meg a rendelkezésére bocsátott pénzösszeget. Több mint három évig (1845 decemberéig) tartózkodott Egyiptom ban, és eljutott egészen Etiópiába. A katonaság védelme alatt nyugodtan dolgozha tott, izgalmas események nem zavarták munkájában: méréseket végzett, térképe zett, dokumentált, másolt, pontos ásatási naplót vezetett, mindenben módszeresen, a közmondásos német alapossággal járt el. Munkájának terjedelmét az a tény is érzékelteti, hogy míg a terepmunkákra a munkások bérével és a szállítási


89

költségekkel együtt az egész idő alatt 36 400 tallért (kb. 100 000 későbbi márkát) költött, az eredmények publikálásához 80 000 tallérra volt szüksége. Az expedíció páratlan zsákmánnyal tért haza: nemcsak felbecsülhetetlen értékű leleteket, hanem ugyanilyen értékes ismereteket is szerzett. A Berlinbe szállított műemlékekkel, melyek közül nem egyet a mészégető kemencétől mentett meg, lerakta az Állami Múzeumok nagyszabású egyiptomi gyűjteményének alapjait; ezek manapság is a múzeum büszkeségei. A szerzett ismereteket tanulmányok százaiban, mindeneke lőtt pedig az „Egyiptom leírása unokájának" nevezett Egyiptomi és etiópiai műemlékek (1849—1859) című tizenkét kötetes könyvben tárta a világ elé. Megoldotta az egyiptomi filológia, mitológia és művészettörténet számos kérdését, legnagyobb érdeme azonban alighanem az, hogy meghatározta az egyiptomi történelem kronológiáját. Kiinduló dátumában ugyan 1000 évet tévedett (Cham pollion 2000 évet), ám rendszert és rendet teremtett ott, ahol mások csak az évszám nélküli nevek zűrzavarát látták. Az ókori Egyiptom történetét három korszakra osztotta: az Ó-, a Közép- és az Újbirodalom korára. Máig is ezt a felosztást használjuk. Kutatómunkájával Lepsius mindenki másnál nagyobbat lendített a piramisok rejtélyeinek megoldásán. Sok piramisról megállapította, ki és mikor építtette; rájött, hogy csak az ó- és a Középbirodalom korában épültek piramisok, az Újbirodalom idején már nem. Fél évig tartózkodott az egykori Memphisz, illetve Mennofer helyén, s ezalatt átkutatta az Abu Roástól Listig és Illahunig elterülő piramismező ket; összesen 64 piramist írt le, harmincat közülük maga fedezett fel. A további száz esztendő kutatásai aztán megmutatták, hogy néhány építmény, melyet Lepsius piramisnak tartott, más típusú épület volt, s fordítva: némely romos építményben nem ismerte fel a piramist; ez azonban semmit sem von le az érdemeiből. Természetesen Gizeh környékét is átkutatta, és királya nevével táblát erősített a Nagy piramisra, tehát a porosz sassal és vaskereszttel gazdagította a hieroglifákat. Egyébként azonban nem sokáig tartózkodott ezen az agyontaposott területen: inkább a kevésbé ismert Abu Sir-i, médumi és saqqarai piramisokkal foglalkozott. Elsőként fedezte fel a piramis fejlődését a lapos tetejű királyi sírbolt régebbi formájától a lépcsőzetes felépítményű síremléken keresztül a szabályos gúla alakú királysírig. Megalkotta a piramis „fokozatos növekedésének" figyelemre méltó elméletét: eszerint a piramis nagysága attól függött, milyen hosszú ideig uralkodott az a király, aki építtette. Igaz, a mai tudomány már megcáfolta ezt az elméletet, Lepsius korában azonban még haladás volt, amely megrendítette az elavult elképzeléseket, s ezt pozitívan kell értékelnünk. „A Memphisz melletti piramismezők — írta az expedíció nyereségeiről és eredményeiről a minisztériumnak küldött Jelentésében, röviddel hazatérte után, 1845-ben — képet adtak annak az ősi kornak civilizációjáról, amelyet a jövőben a felkutatott emberi történelem első szakaszának kell tartanunk, és végtelen érdeklő déssel kell követnünk. Az egyiptomi uralkodók régi dinasztiái mostantól fogva többet jelentenek semmitmondó, elfelejtett és bizonytalan nevek alaktalan halma-

90


zánál. Megszabadultak az egykori jogos kétségektől: kritikusan meghatározott sorrend szerint csoportosítottuk és besoroltuk őket az egyes korszakokba. Ezenfelül betekinthetünk az uralmuk alatt élt nép virágzó köz-, magán- és művészeti életébe, s a királyok maguk gyakran egyedi történelmi valóságukban jelennek meg előttünk." A Champollion és Lepsius után jövő kutatóknak már nem kellett megállniuk a piramisok műszaki adatainál. A történelem folyamán először tudhattak ezekről az építményekről lényegesen többet, mint amennyit Hérodotosz vagy Plinius tudott. S ismereteiket azoknak az embereknek is elmondhatták, akik nem éppen szakembe rek a hieroglifolvasásban. Az új kutatónemzedékek már nem elégedhettek meg egyszeri expedíciókkal. A piramiskutatást csakis komplex régészeti kutatómunkával lehetett befejezni. Ez azt jelentette, hogy a kutatóknak hosszú egyiptomi tartózkodásra kellett berendezked niük, mind testben, mind lélekben azonosulniuk kellett a Nílus menti országgal. így . is cselekedtek, felfedezésvágytól megszállott, veszélynek, kényelemnek fittyet hányó férfiakhoz, a tudomány szolgálatában álló önkéntesekhez méltón. Élükre a francia Mariette, Maspero és de Morgan, az angol Flinders Petrie és a német Borchardt állt. Később a svájci Naville, az olasz Barsanti, az angol Quibell és Firth, az amerikai Lythgoe és Reisner, a francia Loret, Jéquier, Lauer és mások váltották fel őket; ez utóbbiak már a mi kortársaink. A boulogne-i származású Auguste Mariette (1821—1881), a Sorbonne egykori diákja, 1850 őszén érkezett Egyiptomba, hogy kopt kéziratokat vásároljon a Louvre számára. Kairóban felment a citadellára, s a piramisokkal szegélyezett látóhatár valósággal elbűvölte. Elhatározta, hogy Egyiptomban marad, és az árusokkal való alkudozás helyett inkább az ország ókori műemlékeivel foglalkozik. Midőn keresni kezdte ezeket az emlékeket, nem hitt a szemének: az évezredes szfinxek a gazdagok kertjeit díszítették, a vázák és a reliefek a bazárokban meg az emléktárgyboltokban hányódtak, az oszlopok a csodálatos oszlopfőkkel földre döntve várták, hogy a mészégető kemencékbe szállítsák őket, a fellahok a turisták szórakoztatására meglazult kváderköveket dobáltak le a piramisokról. Mariette úgy látta, hogy Egyiptom megrendezte műemlékeinek árusítással egybekötött devasztációját, s jól látott. A legrosszabb és legkínosabb az volt, hogy országuk kifosztásában maguk az egyiptomiak versengtek egymással. A vállalkozók ásatásokat szerveztek, s módsze reik láttán még Belzoni is fejét csóválta volna; néhány relief kedvéért egész sírboltokat leromboltak, letördelték a szobrok fejét, a szarkofágokat darabokra vágták, és ezeket a darabokat árulták. Mariette-et mindez megrendítette; elhatároz ta, hogy menti a menthetőt. Idegen lévén persze mindenütt bizalmatlansággal találkozott, s ez egészen érthető; hétesztendei kitartó igyekezettel aztán sikerült meggyőznie a gyönge kormányt, hogy erős kezet mutasson. Mohamed Ali fia, Szaid alkirály betiltotta az önkényes ásatásokat és a régiségek külföldre szállítását; Mariette aztán 1857-ben, Kairó Bulak nevű elővárosában múzeumot alapított a


91

műemlékek megőrzésére. Gyűjteményei képezik a híres Egyiptomi Múzeum alapját; a múzeum 1902-ben új épületet kapott a mai Kairó Tahrír nevű főterén. A hálás Egyiptom Mariette szobrát is felállította a téren: ez a szobor ma is áll, míg például Lesseps szuezi szobra 1956-ban ledőlt. Mariette-et más megtiszteltetésekkel is elhalmozták; ezek közül, ahogy ismerjük őt, alighanem azt becsülné legtöbbre, hogy Saqqara mellett elneveztek róla egy egész csinos vendéglőt „Mariette házának". Az ő otthonát alakították át, amelyben akkor lakott, amikor legnagyobb felfedezéseit tette. Mariette ugyanis nemcsak műemlékmentő volt, hanem felfedező is. 1850 őszén a Dzsoszer piramisától északnyugatra fekvő saqqarai temetkezőhely megtekintése kor észrevette, hogy egy szfinx feje áll ki a homokból. Mikor kiásta, Hapi, vagyis Apisz bikát dicsőítő feliratot olvasott a talapzatán; Apisz bikát Ptah isten szent állataként tisztelték Memphiszben. Eszébe jutott Sztrabón, aki szerint itt húzódott a „Szfinxek alléja", amely a szent bikák görögül Szerapeionnak nevezett templomá hoz, illetve temetőjéhez vezetett. Felfogadott néhány fellahot, maga is lapátot ragadott, s további szfinxeket és szfinxmaradványokat tárt fel. Egyévi munka során összesen 141 különféleképpen megrongált szfinxet ásott ki; valóban allét képeztek, s elvezették Mariette-et a föld alatti temetkezőhely bejáratáig. A sziklába vájt nekropolisz kelet-nyugati irányban több mint 200 méter hosszú volt, s egy oldalfolyosókban és falmélyedésekben bővelkedő széles galéria alkotta. A falmélye dések a bikák múmiáit tartalmazó szarkofágok elhelyezésére szolgáltak; Mariette huszonnégy szarkofágot talált a főfolyosón. Mindegyiket egyetlen darab, 60-70 tonna súlyú gránittömbből faragták, és mindegyik üres volt. Az oldalfolyosókban azonban már fakoporsókat meg bikamaradványokat tartalmazó szarkofágokat is talált, összesen huszonnyolcat. Ptah isten főpapjának, II. Ramszesz fiának, Khamvészénak a szarkofágjára, a koporsóval meg a főpap múmiájával együtt, ugyancsak ott akadt rá. A bikák legrégebbi szarkofágjai a XVIII. dinasztiabeli III. Amenhotep korából, a legújabbak pedig az utolsó Ptolemaioszok idejéből származtak, a temetkezőhelyet tehát mintegy 1300 évig használták. A hatalmas szarkofágokon kitűnően olvasható hieroglifák hirdették, hogy az illető bika életében ki volt a király és ki a főpap, s milyen események történtek. Új szövegadalékok az egyiptomi történelemhez! A Szerapeionban talált szövegek után Mariette új illusztrációkat fedezett fel Egyiptom történetéhez. 1865-ben feltárta Cuj (a régi átírás szerint „Ti") királyi tisztviselő sírját, a saqqarai temetkezőhely legszebb és legjobb állapotban fennma radt síremlékét. A gyönyörű, színes reliefek, amelyek oly finomak, hogy falfestmé nyek benyomását keltik, nemcsak Cuj urat ábrázolják (mindig háromszor-négyszer akkorának, mint az alacsonyabb rendű embereket), hanem a mindennapi életből kiragadott jelenetek százait is bemutatják: a mezőgazdasági munkák szakaszait a vetéstől az aratásig, a hajózást meg a hajóépítést, a vízilóvadászatot meg a halászatot, a barmok leölését és megnyúzását, az adóbeszolgáltatást és a falusi nép megbüntetését, a kézműveseket, köztük a kőfaragókat meg az üvegfúvókat munka

92


A saqqarai Szerapeion vázlata. A fekete téglalapok a szent bikák szarkofágjait jelölik, ezek mindmáig a helyükön vannak (Mariette szerint) közben, az írnokokat meg a rajzolókat, a majmokat és kutyákat táncoltató törpéket, egyszóval mindent, ami csak Cuj úr körül történt vagy létezett. A szóban forgó jelenetek stilizáltságuk ellenére is annyira realisztikusak, hogy lehetővé tették az összes földművelő- és kézműiparos-szerszám, illetve munkafolyamat meghatározá sát; lehetővé tették, hogy megállapítsuk, milyen eszközöket nem használtak még abban a korban az egyiptomiak. De melyik korban? — S most jutottunk ahhoz a dologhoz, ami ebben az összefüggésben a leginkább érdekel bennünket. Cuj sírboltja az i. e. XXV. századból, az ötödik dinasztia fénykorából, a piramisépítők korából származik. S maga Cuj úr nem volt más, mint „minden királyi munkák főparancsnoka", „a piramisok (építésének) vezetője" és az „örökkévalóság helye inek felvigyázója". Cuj sírjának felfedezésével Mariette nagyban hozzájárult a piramisok alapo sabb megismeréséhez; de távolról sem csak ezzel a felfedezésével. Számos további, hasonló dokumentumokat rejtő sírboltot tárt fel, köztük Ptahhotepét, aki ugyancsak az ötödik dinasztia korában élt, és valószínűleg szerzője volt a világirodalom egyik legrégibb ismert termékének, az Intelmeknek. Mariette aztán hozzálátott, hogy megvizsgálja a médumi „álpiramist", s feltárjon egy listi és néhány kisebb saqqarai piramist. Saqqarában egy jelentős „negatív felfedezésre" jutott. A saqqarai temetkezőhely déli részében felfigyelt egy különös építményre, amelyet Lepsius és Perring befejezetlen vagy megrongált piramisnak vélt. Az arabok Masztabat Faraúnnak, a „fáraó masztabájának" nevezték; a kőből épült sír nem volt üreges, ferde falait turai mészkő burkolta. Látszólag valóban nem különbözött a félig


93

lerombolt piramisoktól, Mariette azonban tüzetesen átvizsgálta és megállapította, hogy hatalmas szarkofág formájúra épített királysírról van szó. Tulajdonosa kilétét még nem határozta meg helyesen; ma, Jéquier 1924-es kutatása óta már tudjuk, hogy a negyedik dinasztia utolsó uralkodója, Sepszeszkaf király építtette. Bizonyára jó oka volt rá, hogy így elkülönüljön elődeitől, Menkaurétól, Khafrétól és Khufevtól. De Mariette-nek is oka volt rá, hogy törölje ezt a síremléket a piramisok jegyzékéről. Gaston Maspero (1846—1916) és Jacques de Morgan (1857—1924) már a Mariette előkészítette talajra léptek; mint utódai az Egyiptomi Múzeum igazgatói tisztségében jóval gyorsabb ütemben folytathatták a piramiskutatást. Maspero Olaszországból, Morgan Wallesből származott, egyébként mindketten öntudatos franciák voltak; nemcsak lelkesedésükben hasonlítottak egymáshoz, hanem abban is, hogy a terepen mindketten a szerencse fiának vallhatták magukat. Maspero 1880-ban a saqqarai temetkezőhely déli részén behatolt egy súlyosan megrongált piramisba, és a sírkamrában hieroglifákkal írt feliratokat talált; a feliratokat megfejtették, s kiderült, hogy a piramis a hatodik dinasztiabeli I. Pjopej király síremléke. Pjopej piramisában tehát feliratok voltak, holott Mariette mindig is azt állította, hogy „a piramisok némák"! Masperónak szárnyakat adott a felfedezés: mindjárt felnyitotta a szomszédos, ugyancsak a hatodik dinasztia korából származó piramist is, s abban ugyancsak feliratokra bukkant, 1881-ben pedig a saqqarai piramismező kellős közepén talált egy kis feliratos piramist. A petróleumlámpa sárgás fényében ugyanazt látta, amit a mai látogatók már neonvilágításnál csodálnak meg: a föld alatti helyiségek aranyozott mennyezetét kék csillagok százai díszítették, a falak pedig valósággal tapétázva voltak színes hieroglif feliratokkal. A szarkofágot üresen találta, a feliratokból azonban megtudta, hogy az ötödik dinasztia utolsó királyát, az i. e. XXI. század alkonyán uralkodó Veniszt helyezték itt örök nyugalomra. A Veniszétől északra álló piramisról megállapította, hogy a hatodik dinasztiabeli Teti királyé volt, dél felé haladtában pedig Teti trónutódainak piramisaiba hatolt be; föld alatti kamráikban ismét hieroglif feliratokra bukkant. Hogy a Piramisszövegeket feldolgozhassa és nyilvánosságra hozhassa, lemondott az Egyiptomi Múzeumbán viselt igazgatói tisztségéről, s ez többet mond róla minden hosszadalmas jellemrajznál. Morgan 1893-ban kezdte felfedező pályafutását, amikor Teti piramisa mellett feltárt egy Óbirodalom korabeli rendkívül nagy sírboltot; a sírbolt 32 helyiségből állt, és Téti főpapja, Mereruka építtette családja számára. Abu Sir mellett aztán felfedezte Ptahsepszesz sírját. Hogy ki volt ez a Ptahsepszesz? Hatalmas úr, aki fodrászból lett catejjá, azaz az ötödik dinasztiabeli Szahure király „miniszterelnöké vé", ahogy ma mondanánk. (Karriereket mindig is csináltak, de számunkra főként azért érdekes ez a sír, mert 1960-ban a Károly Egyetem Egyiptológiai Intézete kapott engedélyt az átvizsgálására.) Morgan főleg a dahshuri, kissé már elfelejtett piramisokkal foglalkozott. 1894-ben szondákat bocsátott a nyers téglából épült, félig már összeomlott északi piramisba; kiderült, hogy az építményt belülről

94


Mereruk masztabája. A Ptahsepszesz masztabáján végzett csehszlovák ásatások előtt Egyiptom legnagyobb nem királyi masztabája volt (Morgan szerint) kőhasábokkal merevítették, és hogy a tizenkettedik dinasztiabeli III. Szenvoszret király piramisa volt, tehát a Középbirodalom korában épült. A piramis mellett négy királylánysírra bukkant, s folyosótisztítás közben olyasmit fedezett fel, ami világ szerte szenzációt keltett. A sírboltokat természetesen már az ókorban kirabolták, a halotti felszerelés egy részét azonban a rablók ott felejtették a sarokban (vagy oda rejtették el), és Morgan megtalálta! Mikor aztán a déli piramist, III. Amenemhet piramisát is átkutatta, nem kis meglepetésre kiderítette, hogy a szintén a tizenkette dik dinasztiához tartozó királynak nem volt ínyére ez a piramis, ezért a Faiyum oázis mellé, egy másik piramisba temettette magát. Morgan 1895-ös, harmadik felfedezése még nagyobb szenzációt keltett: II. Amenemhet király piramisa mellett megtalálta két királylány, It és Hnumit érintetlen sírboltjait a királylányok ékszereivel és amulettjeivel egyetemben . . . A négyezer esztendős, Tutankhamoné nál ezer évvel régebbi kincset! A dahshuri kincsek újra felébresztették a piramisok iránti érdeklődést, ugyanakkor azonban beárnyékolták azokat a kutatásokat, amelyek nem kápráztat ták el a világot az arany meg a drágakövek ragyogásával. Az Egyiptomi Múzeum 1894-ben a Kairótól 60 kilométernyire fekvő Listbe küldte J. E. Gautier-t és G. Jéquier-t, hogy kutassanak át két dombot, amelyet, bár szemre nem különbözött a környező dűnéktől, Maspero gyanúsnak talált. Néhány nap múlva megállapították, hogy az északi domb a tizenkettedik dinasztiabeli I. Amenemhet király piramisának romjait, a déli pedig Amenemhet trónutóda, I. Szenvoszret piramisának maradva-


95

nyait takarja. Egy váratlanul felbukkant akadály miatt azonban be kellett szüntetni ük a munkálatokat: a piramisok föld alatti részében — a sivatag kellős közepén! — talajvíz állt, s nem tudták kiszivattyúzni. Mikor meghűlve és napszúrástól betegén visszatértek Kairóba, a vészeti temetkezőhelyen, a Hatsepszovet Deir el-Bahrí-i templomának szomszédságában heverő romokat E. Naville éppen akkor azonosí totta a tizenegyedik dinasztiabeli I. Mentuhotep király sírtemplomával, amelynek középső részét eredetileg piramis tetőzte be; a Királynők völgye közelében, Deir el-Medina mellett, a tizenkilencedik és huszadik dinasztia korabeli hivatalnoksírok környékén ugyancsak kis piramisok nyomaira bukkant. E. G. Chassinat 1900-ban egy valódi királypiramis maradványait határozta meg Abu Roás mellett, Gizehtől tíz kilométerrel északnyugatra: a negyedik dinasztiabeli Radzsedef (Dzsedefre) király építtette. Gizehtől öt kilométerrel délre, Zavijet el-Arjan mellett A. Barsanti dolgozott, s két piramis maradványát tárta fel; az egyik befejezetlenül maradt, és talán a harmadik dinasztia végén uralkodó Khaba király építtette, a másik építését éppen csak megkezdték. Az alapjánál húzódó óriási árkot a helybeli fellahok Khúrl Iszkandarnak, „Alexandrosz müvének" nevezik, s az idegenvezetők Nagy Sándor müvének tartják. A valóságban azonban Barsanti munkájának emlékét őrzi, akit szintén Alessandrónak hívtak. A francia kutatók számos tudományos és tudománynépszerűsítő könyvben tették közzé munkájuk eredményeit, s a közvélemény szemében így megtartották a piramismezőkön szerzett hegemóniájukat (pl. Mariette 1880-ban kiadta az Egyipto mi itineráriumot, Maspero 1884-ben megjelentette A saqqarai piramisok feliratait, 1904-ben pedig Az egyiptomi archeológiát, de Morgan 1895—1903-ban publikálta a Dahshuri ásatásokat stb.). A XIX. század végén azonban megszűnt a francia hegemónia: a sokoldalú angol kutató, Flinders Petrie szüntette meg, aki tudomá nyos munkák százait adta ki. Számos műve a nem egyiptológusok számára is érdekes olvasmány; elmondható ez már első írásairól is (A gizehi piramisok és templomok, 1883, Tíz év ásatás Egyiptomban, 1902), és nagymértékben vonatkozik a háromkötetes, ma már részben elavult Egyiptom története (1894—1895) című munkájára. William Matthew Flinders Petrie (1853—1942) hosszú életének összesen negyvenhat esztendejét töltötte Egyiptomban, ezenkívül több mint húsz esztendeig otthon, a londoni egyetemen levő szobájában foglalkozott a Nílus menti országgal. Kevés ember ismerte úgy Egyiptom múltját, mint Flinders Petrie, aki ezen belül, joggal elmondhatjuk, valóságos specialistája volt mindennek: a legkisebbtől, azaz a miniatűr szkarabeuszoktól kezdve egészen a legnagyobbig, azaz a piramisokig. A természet- és történelemtudományok ifjúkorától kezdve érdekelték; tizennyolc éves korában részt vett a Stonehenge feltárásában, húszévesen pedig már könyvet írt a tudományos kutatás módszertanáról; kutatószenvedélyét valószínűleg nagyapjától, a híres tengerjárótól és a sarkvidéki tengeri utak felfedezőjétől örökölte. Az Egyiptom iránti érdeklődést apja, Piazzi Smyth nagy tisztelője keltette fel benne. Piazzi Smyth csillagász volt, és 1864-ben kiadott egy könyvet a Nagy piramisról;

96


kijelentette, hogy a piramis afféle ,,kőbiblia", melynek méreteibe bele van kódolva „az emberiség sorsa". Idősb Petrie elhatározta, hogy ellenőrzi és kiegészíti Smyth méréseit, hogy bebizonyítsa állításainak helyességét. Ifjabb Petrie 1879-ben Egyip tomba utazott, s méréseivel és kutatásaival teljesen lejáratta Piazzi Smyth következ tetéseit. Ez azonban későbbi tetteihez képest semmiség (először saját szakállára dolgozott, majd 1910-től a kairói Brit Régészeti Iskola igazgatójaként folytatta kutatásait). A Nílus deltájában, Nigrús falu mellett felfedezte Naukratiszt, az i. e. VII. század alkonyán alapított görög telepet; az egykori főváros, Dzsaanet, a bibliai Zoán romjai között megtalálta Szeth isten egyetlen ismert templomát; a Szuezi-csa torna mellett, Kantarában rábukkant egy Szaita kori erődre és jóval régebbi alapjaira; Illahun közelében, a Faiyum oázis keleti peremén megtalálta a híres „labirintus" maradványait; Egyiptom első fővárosa, Mennofer, vagyis Memphisz területén felfedezte az általunk ismert második legnagyobb szfinxszobrot. Több mint harminc piramist kutatott át: ötöt közülük maga fedezett fel és határozott meg, s az egyikben ismét kincsekre bukkant. Az általa szerzett ismeretek pedig lehetővé tették, hogy megmagyarázzuk a piramisépítés megszervezését és techniká ját. „Egy sziklába vájt sírboltban első osztályú lakhelyre találtam — írja a Nagy piramison végzett munkálatairól. — Csak ajtót meg ablakot vágtam rá, fölállítottam az állványt, és ráakasztottam a gyékényből készült függőágyat, s máris olyan kényelmesen voltam berendezkedve, hogy jobbat nem is kívánhattam volna . . . Kilenc óra tájban kezdtem a napot. Ha mértünk, Ali szolgám köteles volt esernyőt tartani a teodolit fölé, hogy védelmezze a műszert a naptól; az én hátamra már nem jutott árnyék. Ali déli pihenője alatt lehetőleg tovább dolgoztam. Amikor besötéte dett, összecsomagoltam a műszereimet, szépen elhelyeztem őket a sírboltban, Alinak pedig szabadot adtam. Hat vagy hét óra körül tüzet raktam, és számításokat végeztem, amíg csak forrni nem kezdett a víz a bográcsban, utána megvacsoráztam (valamilyen levest, kétszersültet, paradicsomot, ami Egyiptomban kitűnő, egy kis csokoládét), s tízórai étlen-szomjan végzett munka után pompásan ízlett és felüdített az étel. Az esti tisztálkodás után újra leültem a számításaimhoz, és körülbelül éjfélig dolgoztam . . . Ha ástunk, korábban kezdtem, mindjárt pirkadat kor. Mikor a Nagy piramisban kutattam, mindig este indultam munkába, mihelyt a turisták eltakarodtak, s az asszisztensként működő álmos Alival együtt éjfélig, sőt olykor reggel nyolcig kitartottam. Így történt, hogy néha huszonnégy órát is dolgoztam egyhuzamban." Később, mikor már fejlődni kezdett a gépkocsigyártás, a távolabbi helyeken végzendő munkához beszerzett egy autóbuszt, amelyet a felesége kedvéért „gramofonnal is ellátott, és még kényelmesebben rendezett be, mint a gizehi sírboltot". Petrie 1880 decemberétől 1882 áprilisáig dolgozott a gizehi piramismezőn, ebből az időből kilenc hónapot szentelt a Nagy piramisnak, s pontosabban és teljesebben lemérte ezt a kőcsodát, mint Napóleon mérnökei vagy Piazzi Smyth. 1883-ban a saqqarai meg a dahshuri piramisokat vette sorra, s visszatérve kalapot


97

emelt „francia kollégái lelkiismeretessége és alapossága előtt". Aztán rábukkant egy át nem kutatott homokdombra, mégpedig a Faiyum oázis mellett, ahol a tizenkettedik dinasztia királyainak székhelye és temetkezési helye volt. 1888-ban Hauvare el-Makte falu mellett, egy tizenkét méter magas domb belsejében fellelte egy téglapiramis maradványait; mivel a piramis bejáratát nem találta (a szokástól eltérően nem az északi oldalon volt), alagutat ásott bele. Iszonyú munka és mindenféle bonyodalmak után végül becsákányozta magát a sírkamrába; a kamrát azonban, amely III. Amenemhet király és leánya, Neferuptah kirabolt szarkofágját rejtette magában, elöntötte a talajvíz. Petrie ezután Illahun mellett, egy másik dombban feltárta III. Szenvoszret téglapiramisát; a szarkofágot ezúttal is üresen találta, de „ez volt a Középbirodalom korából ismert szarkofágok legszebbike". 1890-ben a médumi „álpiramishoz" ment, amelyben Maspero már megtalálta a szarkofágot, és G. Wainwright építész társaságában a piramis egész belső szerkeze tét megvizsgálta; ezenkívül feltárta a környező templomok maradványait. A piramisépíttető nevének meghatározásához azonban még közvetett bizonyítékokat sem talált; manapság az a nézet uralkodik, hogy a szóban forgó piramist a harmadik dinasztia utolsó királya, Hunej kezdte építtetni, de Khufev apja és trónelőde, Sznofrev fejeztette be. Petrie később E. Mackay segítségével feltárt még két Középbirodalom korabeli piramist, mindkettőt Dahshur közelében, Mazgúna mellett; lehetséges, hogy ezek a tizenkettedik dinasztia utolsó uralkodóinak, IV. Amenemhet királynak és Szebeknofrure királynőnek a sírjai voltak. Egy illáhúni téglapiramis mellett feltárt sírboltból, amelyben II. Szenvoszret király egyik lánya volt eltemetve, G. Brunton és M. A. Murray társaságában napvilágra hozta a híres „illáhúni kincset". De akkor már 1920-at írt a naptár. Századunk elején már csak egyetlen nagy piramismező várt az átkutatásra: az Abu Sir-i. Erre a piramismezőre azután Mohamed Ali dédunokájától IV. Frigyes Vilmos dédunokája kapott engedélyt, aki már nemcsak porosz király volt, hanem német császár is. A kutatástól a birodalmi hadügyminisztérium várt a legtöbbet; még síneket is építtetett a homok meg a zsákmány elszállításához, méghozzá ingyen (és akkora értékben, amilyen értékű lőszer később a verduni csatában tizenkét perc alatt elfogyott). Mint tudjuk, a hadügyminisztérium reményei nem váltak valóra, a német tudósok eredményei viszont minden várakozást felülmúltak. Azt is mondhat juk, hogy munkájukkal új korszak kezdődött a piramiskutatásban: a záró korszak, amely éppen napjainkban közeledik a befejezéséhez. A német régészeket Ludwig Borchardt (1863—1942) vezette Abu Sirbe. Borchardt nemcsak kitűnő tudós, hanem kitűnő szervező is volt, ez a két tulajdonság pedig igen ritkán találkozik egy és ugyanazon személyben. Adolf Erman berlini professzor tanítványa volt (azé az Ermané, aki megalkotta az ókori egyiptomi nyelv és kultúra tanulmányozásának új koncepcióját), ismerhette még Lepsiust (aki 1884-ben halt meg), magában a Nílus menti országban pedig az Egyiptomi Múzeum rangos dolgozóinak, a két Brugsch testvérnek, Karl Heinrich-

98


nek és Emilnek a munkájára építkezhetett. Az egyiptomi feliratokban ugyanúgy otthonos volt, mint az építészetben vagy a képzőművészetben, a rész és az egész iránt egyaránt volt érzéke, összefüggéseikben látta a dolgokat; gondosan megválo gatott szakemberek kollektíváját vezette, s a gyakorlatban alkalmazta a csoportos munkát, ami csak jóval később honosodott meg a tudományos kutatásban. Munkájáról semmi izgalmasat nem jegyzett fel naplóiban; a munkálatok tervszerű en és módszeresen folytak, „kalandoknak nevezett nemkívánatos események" nem zavarták a tudósokat. Az Abu Sir-i síremlékek (1907—1913) című sokkötetes, nagyszerűen dokumentált művében Borchardt annál imponálóbb eredményeket terjesztett a szakemberek elé. Ludwig Borchardt hét idényen keresztül dolgozott az Abu Sir-i piramismezőn: 1901 őszén járt ott először, s 1908-ban szállította el a neki ajándékozott leleteket. Három nagy, ötödik dinasztia korabeli piramist kutatott át: Szahure, Neferirkare és Nevoszerre piramisát. S nem csupán a piramisok föld alatti folyosóit, kamráit stb. vizsgálta meg, ahogy azt más kutatók is megtették, hanem a piramisok sír- és völgy templomait, a hozzájuk vezető utakat, a kerítésfalakat s minden egyebet, amire a környékükön csak rábukkant (Neferefre király befejezetlen piramisával, továbbá Nevoszerre és Veszerkaf király egy-egy naptemplomával együtt). Munka társaival és munkásaival a szó szoros értelmében átrostálta, átszemelte a környező sivatagi homokot több méteres mélységben és több négyzetkilométernyi területen. Ő volt az első régész, aki szigorú rendszerességgel átkutatta az egyiptomi királyok egész temetkezési helyét, nemcsak magát a piramist, hanem a körülötte levő hatalmas épületkomplexumot is. Ő volt az első, aki a piramist nem elszigetelt építményként mutatta be, hanem a fáraók halotti kultuszát szolgáló többi épít ménnyel összefüggésben, és ő volt az első, aki ezt az egész komplexumot rekonstruálta. Modelljei és rajzai alapján a huszadik század embere többet tudhatott meg Egyiptom gigantikus építményeiről, mint amennyit Hérodotosz a saját szemével láthatott belőlük. Borchardt sikerei példává és felhívássá nőttek: Abu Sirhez mérten a többi piramismező egyszerre csak ismeretlennek, érintetlennek tűnt fel. Az Egyiptom-ku tatók persze már régóta tudták, hogy a piramisokat templomok és más építmények vették körül, sokat közülük fel is tártak. Most azonban komplex kutatómunkába kezdtek, s a régi, ismert helyeken újra felcsendült a csákányok hangja. J. E. Quibell és J. M. Firth brit régészek Saqqarába mentek, s fokozatosan átásták magukat Teti piramisától egészen Dzsoszeréig, majd délre költöztek, II. Pjopej piramisához. 1906-ban az első amerikai régészek is kikötöttek Egyiptom földjén; a New York-i Metropolitan Museum Listbe küldött egy expedíciót A. M. Lythgoe és A. C. Mace vezetésével, a Harward és a Bostoni Egyetem G. A. Reisner vezette közös expedíci ója pedig Gizehben ütött tábort. Ott is maradtak Egyiptomban egészen a harmincas évekig, amikor is felváltotta őket a pennsylvaniai egyetem A. Rowe vezette expedíciója, amely a médumi piramismező kutatására kapott engedélyt. Közben — 1909-ben, E. Sieglin vezetésével — németek is érkeztek a gizehi temetkezőhelyre;


99

Az Abu Sir-i piramismező rekonstrukciója. Balról jobbra: Neferirkare, Nevoszerre és Szahure piramisa (az utóbbi kettő mellett völgytemplom és összekötő út). A háttérben Veszerkaf és Nevoszerre naptemploma, a láthatáron a gizehi piramisok Saqqarában a franciák, P. Lacau, V. Loret, G. Jéquier és mások dolgoztak. A harmincas években aztán maguk az egyiptomiak is bekapcsolódtak az ókori Egyiptom kutatásába: Szelim Hasszán átvette a Venisz piramisa körüli ásatások vezetését, Abd esz-Szalám pedig átkutatta a Saqqara fölött levő Dzsedkare-pira mist. Borchardt példájára mindannyian szakemberek csoportjaival dolgoztak, rendszeresen, módszeresen és sikeresen, nagy hírre mégsem tettek szert. Hiszen elsők sem voltak, aranyat és ékszereket sem fedeztek fel, s még „a fáraók átka" sem sújtotta őket. . . A második sorba tartozó kutatóknak bizony nem jutott az úttörőknek kijáró dicsőségből, munkájuk azonban sem drámai momentumokban, sem izgalmas felfedezésekben nem volt szegényebb az elsőkénél. 1920-ban Firth belezuhant egy aknába, ahonnan aztán bejáratot vájt Iputa királyné piramisába, amelyet 1897-ben Loret már felfedezett; Iputa piramisa mellett hamarosan felfedezett egy másik, kis piramist. 1924-ben, a dahshuri megtört falú piramis előtt azonban kapitulálnia kellett: a piramis alsó kamrájába ugyanis a modern technika segítségével sem tudott behatolni, a dinamittól pedig mégiscsak visszariadt. Jéquier 1926—1927-ben fél tucat ismeretlen piramist fedezett fel a homok alatt: II. Pjopej feleségeinek három kis piramisát, a hetedik vagy nyolcadik dinasztiabeli Aba király kőpiramisát, továbbá két nagy, hullámos kerítésfallal körülvett téglapiramist. Az egyik, a saqqarai piramismező legdélibb pontján álló piramis a tizenharmadik vagy

100


tizennegyedik dinasztiabeli Khendzser király sírja volt, tehát a Középbirodalom bukása után épült. Az egyiptomi piramisok közül valószínűleg ezt építették legutoljára. De nem ez volt az utolsó piramis, amelyet Egyiptomban felfedeztek. 1951 tavaszán egy kis domb vonta magára Mohammed Z. Goném fiatal egyiptomi régész figyelmét, akit éppen akkor neveztek ki a saqqarai temetkezőhely felügyelőjévé; a dombocska Dzsoszer és Venisz piramisától délnyugatra emelkedett. A térképen természetes fennsíkként jelölték, de a körülötte talált megmunkált kődarabok ugyanarról tanúskodtak, mint a légi felvétel: hogy a domb tulajdonkép pen nem más, mint homokhordalék egy ókori sír fölött. Goném engedélyt kapott a kutatásra, és 1951. szeptember 27-én megkezdte az ásatásokat. Az esztendő végéig felfedezte a kerítésfalat, 1952. január 29-én pedig Ibrahim Hofni munkavezető már azt jelentette neki, hogy a munkások feltárták egy masszív építmény szögletét; mire a tavaszi idény befejeződött, Goném már biztos volt abban, hogy piramist fedezett fel. A további ásatások során kiderült, hogy ez is ugyanolyan típusú piramis volt, mint Dzsoszeré, ráadásul feliratok bizonyították, hogy maga Imhotep, Dzsoszer főépítésze tervezte, de befejezetlen maradt. 1954. május 31-én Goném belépett a sírkamrába, s egy teljesen ép alabástrom szarkofágot talált. A sírmelléklet darabjain talált névgyűrűk aztán elárulták neki, hogy az újonnan felfedezett piramis Dzsoszer fiának és trónutódjának, Szekhemkhet királynak a sírja, tehát Egyiptom második legrégibb piramisa volt! Szekhemkhet elveszett és újra megtalált piramisa századunk második felének legnagyobb régészeti felfedezése Egyiptomban, legalábbis mostanáig. Annak a ténynek, hogy a piramis befejezetlen, a kutatók csak örültek. A homok ugyanis az építés szakaszában konzerválta: csupasz falaival, rendezetlen környékével világosan szemlélteti, hogyan épültek a piramisok, és számos fanatikusan védelmezett fantasztikus elmélet végére tett pontot. A piramisokkal kapcsolatos ismereteink szempontjából nézve talán egy paradoxonnal fejezhetjük ki legjobban a felfedezés jelentőségét: semmiféle új ismeretet nem hozott, és semmiféle tudományos fordula tot nem idézett elő. Csupán megerősítette azt, hogy századunk közepéig már minden fő és lényeges dolgot megtudtunk a piramisokról. Mi az a „minden fő és lényeges"? Mindenekelőtt az, hogy tudjuk: mire szolgáltak a piramisok, hogyan jöttek létre, és mióta épültek. Tudjuk, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül, és milyenek voltak az egyes fejlődési szakaszokban; néhány kivétellel még azt is tudjuk, melyiket ki építtette és mikor. Sőt ismerjük az építkezés megszervezését és technikáját is. Végezetül tudjuk, hogy mikor és miért maradt abba a piramisépítés. A mi számunkra ez éppen elég. Megjegyezhetjük még, hogy egyes homályos részletek ellenére nagyon sok aprólékos dolgot is megtudtunk a piramisokról. Még olyan dolgokat is, amelyek főként azokat érdeklik, akik a Nagy piramisban kőbibliát, illetve az eljövendő történelem matematikailag dekódolható jóslatát látják.


101

A piramisokkal kapcsolatos mai ismeretek összessége valóságos diadala a tudo mánynak. S ez a diadal főleg azért becses, mert egyáltalán nem olyasmiről volt szó, ami nélkül az emberiség ne élhetne ugyanúgy, mint korábban. Csak a Mount Everest megmászásához vagy a Föld sarkainak eléréséhez hasonlíthatjuk: a gyakorlatiasság szempontjából ugyanolyan jelentéktelen. Ámde az emberi képessé gek bizonyításának szempontjából ugyanolyan lenyűgöző. Az emberi szellem e diadalában nemcsak a piramisok említett felfedezői és kutatói szereztek érdemeket, hanem a nagy nemzetközi egyiptológusgárda többi tagja is. Ez utóbbiak többnyire egészen másfajta emberek voltak; az Egyiptomban tett alkalmi látogatásoktól eltekintve egész életüket távoli egyetemek hűvös szobáiban töltötték, a tüzes afrikai nap nem égette bőrüket, a sivatagi por nem ülepedett tüdejükre, evés közben nem csikorgott foguk közt a homok, és nem hordtak a zsebükben kígyóméreg elleni szérumot. Ám ugyanazokon a problémákon dolgoztak, és ugyanolyan igyekezettel. Az ő munkájuk látszatra ugyan kevésbé volt drámai, a szellemi erőfeszítés szempontjából viszont annál igényesebb, s eredmé nyeikért drágán megfizettek. Míg a sivatagban dolgozó régészeket a magányosság ból fakadó depresszió sújtotta, ezeknek a látszólag nyugodt foglalkozású tudósok nak rendkívül nagy része halt meg infarktusban. Minden tudománynak megvannak a maga hősei, az egyiptológia sem kivétel. Nehezen tudnánk meghatározni, melyik egyiptológus mekkora részt vállalt a piramisok titkainak végleges leleplezéséből, hiszen a tudományban (és nemcsak a tudományban) minden mindennel összefügg, minden kölcsönösen feltételezi és befolyásolja egymást, egyik dolog a másikból következik. Az első helyen azonban vitathatatlanul azok a tudósok állnak, akik folytatták és befejezték az ókori Egyiptom nyelvének és írásos emlékeinek kutatását, mert ezzel megteremtették az ókori egyiptomiak megismerésének és megértésének a feltételeit. Champollion utáni első nemzedékükhöz tartozott a francia E. de Rougé és F. Chabas, az angol S. Birch és az orosz V. Sz. Golenyiscsev; a későbbiek közül az angol A. H. Gardiner és L. Griffith, a német A. Erman, H. Grapow, K. Sethe és a francia G. Lefebvre érdemel említést. Utánuk következnek azok a tudósok, akik az ókori Egyiptom történelmének (kezdetben kissé pontatlan) nagy, átfogó képét megalkották. Fő képviselőik Maspero és H. Brugsch után a francia E. Drioton és J. Vandier, a német E. Meyer és G. Steindorff, az amerikai J. H. Breasted és az orosz B. A. Turajev voltak. Melléjük sorakoznak az ókori Egyiptom gazdaságával, államrendszerével és jogviszonyaival, képzőművészetével, irodalmával, vallásával stb. foglalkozó történé szek; hosszú soruk élén I. M. Lurje, V. V. Sztruve és V. I. Avgyijev szovjet tudósok állnak; a csehszlovák tudósok közül Frantisek Lexa, az első démotikus nyelvtan és az egyiptomi mágiáról szóló alapvető mű szerzője, és Jaroslav Cerny, a hieratikus írásos emlékek legjelentősebb ismerője, az utóbbi évtizedek legelismertebb egyipto lógusa foglal helyet a sorban. További névsorolás helyett már csak három kutatót említünk, akiknek munkái ma az utolsó szót jelentik a piramisokkal kapcsolatban: a francia J. -P. Laüer-t, Az egyiptomi piramisok monumentális történetének (1962)

102


szerzőjét, honfitársát, J. Vandier-t, Az egyiptomi régészet kézikönyvének (1952— 1954) szerzőjét, továbbá az angol I. E. S. Edwardsot, Az egyiptomi piramisok (1947—1961) című összefoglaló mű íróját. Persze ezt a névsort a legjelentősebb nevek közül s a legnagyobb szigorúsággal válogattuk. A legkülönbözőbb szakterüle tű és a legkülönfélébb nemzetiségű egyiptológusok fáradoztak azon, hogy a piramisokon is bebizonyítsák: a világon csak ismeretlen dolgok léteznek, megismerhetetlenek nem. A piramisokra boruló titok fátylát tehát letépték, így semmi sem akadályoz bennünket abban, hogy a mai tudományos ismeretek fényében megtekintsük a Nílus menti kőcsodákat. De vajon csak megtekinteni akarjuk őket? Beérjük azzal, hogy megtudjuk, milyen nagy az egyik vagy a másik, s ki és mikor építtette? Ha többet akarunk megtudni róluk, fel kell kissé frissítenünk az egyiptomi történelemmel kapcsolatos ismereteinket, mindazt, amit Egyiptom politikai és gazdasági rendszeréről, kultúrájáról, anyagi és ideológiai alapjáról tudunk, hiszen a piramisok erre az alapra épültek, enélkül tehát meg sem érthetjük őket. Az ókori Egyiptom évezredes mélységeibe való kirándulás egyébként önmagá ban is csábító.

104


Pillantás Egyiptom történetébe

Az egyiptomi történelembe való legrövidebb kirándulás is azt jelenti, hogy a történelem legmélyebb rétegeibe szállunk alá. Illetve nem a legmélyebbekbe: mert ha a történelem és az őstörténet választóvonalának az írásos emlékek első előfordulását tekintjük, akkor Mezopotámia történetének kezdete egy-két évszázad dal mélyebben fekszik. Egyébként azonban ez a mélység Egyiptomban nagyobb, mint bárhol másutt a világon. Mintegy ötezer esztendőt tesz ki! Az ókori Egyiptom, dicsőségével és dicsősége fonákjával együtt, azoknak a kultúráknak és államformáknak a rétegei alatt nyugszik, amelyekre a mai új Egyiptom épült. Az ország határai nemegyszer megváltoztak a századok viharában, magva azonban változatlan maradt. Ez a változatlan mag lótuszvirághoz hasonlít a térképen: szára a hosszú Nílus-meder, amelyet kétoldalt keskeny zöld sáv szegélyez, kelyhe pedig a Nílus deltája. Ezen a területen s még néhány oázisban, melyek közül a Faiyum nagyobb, mint az összes többi együttvéve, élt és él Egyiptom egész lakossága. Mikor feltűnt a történelem színpadán, néhány százezernyit tett ki, az ókori birodalmak korában sok millióra szaporodott, a múlt századig lecsökkent egymillióra; napjainkban az ország már csaknem negyvenmillió lelket számlál, s évente egymillió újszülöttel gyarapodik. Népsűrűsége csakugyan nagy: Egyiptom lakott területe alig negyvenezer négyzetkilométer, tehát kisebb, mint Szlovákia, és körülbelül négy százaléka Egyiptom egész, egymillió négyzetkilométernyi területé nek. Egyiptomban csak ott virágzik az élet, ahol víz található; az utolsó vízcsepp után már a sivatag kezdődik. A halott és beláthatatlan, homokos, köves, rémítő és mégis lenyűgöző sivatag: a Nílustól nyugatra a Líbiai, keletre az Arab. S ez évezredekkel ezelőtt ugyanúgy volt, mint ma. Hérodotosz „a Nílus ajándékának" nevezte Egyiptomot, az egyiptomiak „életadó folyónak" nevezték a Nílust. A világ leghosszabb folyója mellékfolyók nélkül, ezerkétszáz kilométer hosszúságban folyik keresztül Egyiptomon. Évente kilép medréből, hogy megitassa és iszapjával megtermékenyítse a szomjúhozó földet. A Fehér-Nílus, amely Afrika egyenlítő vidéki nagy tavaiból folyik ki.


105

földcsomókat meg elkorhadt szerves anyagokat sodor magával a trópusi őserdők ből, a Kék-Nílus pedig feloldódott vulkanikus kőzeteket hoz, amelyeket Etiópia hegységeiből sodortak vizébe a havazások meg az esők. A Nílus tehát nem hordja el a földet Egyiptomból, hanem ellenkezőleg, földet szállít az országba, méghozzá jó minőségű növényi és ásványi trágyával együtt. Vízszintje olyan szabályosan és pontosan emelkedik, illetve süllyed, hogy aszerint naptárt lehet szerkeszteni. Az első, a Kék-Nílus fölötti tavaszi olvadás által megemelt hullám „a vizek éjszaká ján", azaz a június 17-éről 18-ára virradó éjjel éri el Kairót. Az olajbarna folyó ezután fokozatosan barnásvörös színűvé változik, és szeptember 26-ig állandóan emelkedik a szintje; ekkor apadni kezd, és december elején visszatér eredeti állapotába, s eredeti színét is visszakapja. A Nílus legmagasabb és legalacsonyabb szintje közti különbség az ókori Egyiptomban az öt vagy még több métert is elérte; manapság, hála a duzzasztógátaknak, amelyek azonban a hordalék egy részét is felfogják, már jóval kisebb. Három méter körül mozog, ami hat könyöknek felel meg: az ókori egyiptomiak ezt tartották a legkedvezőbbnek. „A pusztító károkkal nem járó nagy áradást" csodaként magasztalták; „a homokos partok évei" náluk éhínséget jelentettek. Áradásaival és hordalékával a Nílus emberemlékezet óta döntő fontosságú volt Egyiptom mezőgazdaságában, amely mindmáig az ország gazdasági életének alapja. A száraz, forró éghajlat ellenére gazdag gabona- és zöldségtermést tett lehetővé, méghozzá szinte vegetációs pihenő nélkül. Megöntözte az ültetvényeket meg a kerteket, megitatott embert, állatot. Úgy tetszik, az ókori Egyiptom növényzete gazdagabb volt, mint a mai; a pálmaligeteken kívül, melyek nélkül a Nílus menti ország ugyanolyan elképzelhetetlen, mint a piramisok vagy a minaretek nélkül, sűrű akantusz- és tamariszkuszligetek, papiruszrengetegek és illatos lótuszerdők díszítették. Állatvilága ugyancsak változatosabb volt; a régi domborművekről és festményekről ismert flamingók, pelikánok, antilopok, gazellák s az összes halfajták ma is élnek Egyiptomban. De oroszlánokkal, vízilovakkal, elefántokkal, orrszarvúkkal meg (Núbián kívül) krokodilokkal már csak a kairói állatkertben találkozhatunk; persze nem volna éppen rossz, ha ugyanezt a kígyókról, a skorpiókról, a pókokról meg a tolakodó rovarokról is elmondhatnánk. Ami az ásványokat illeti, Egyiptom csak kőben, főleg homokkőben, alabástromban, bazaltban, dioritban és gránitban bővelkedett, fémekben szegény volt. A közleke désben a Nílus ugyanolyan jelentős szerepet játszott, mint a mezőgazdaságban, összekötötte az ország északi és déli részét, lehetővé tette Egyiptom gazdasági és politikai egységét. A Nílus lett a kútfője az ókori Egyiptom első nagy civilizációs és kulturális vívmányainak is. A partján élő vadászok és pásztorok megfigyelték a folyó viselkedését, s fokozatosan megtanulták, hogyan fordítsák a maguk hasznára. A folyó vizét elvezették, és öntözőcsatornákat építettek, ily módon végérvényesen földművesekké váltak. Az áradások szabályos ismétlődése a vízszint állásának feljegyzésére sarkallta őket, hogy előre láthassák az áradás időpontját; ezek a

106


feljegyzések talán az írás feltalálására is ösztönzőleg hatottak. A csatornaépítés életre hívta a földmérést, az áradásokban tönkrement csatornák felújításához készített rajzok és számítások pedig meggyorsították a geometria fejlődését. Az öntözésen alapuló mezőgazdasági termelés nagy embertömegek együttműködését kívánta meg, s ez az együttműködés már minőségileg különbözött a vadászok meg a pásztorok kölcsönös segítségnyújtásától. A mezőgazdasági termelés fejlődése a szükségletek jobb kielégítését tette lehetővé; szaporodott a lakosság, növekedtek a termelőerők, sor került az első nagy társadalmi munkamegosztásra, a mezőgazdaság és a kézműipar különválására. A mezőgazdaságban létrejött együttműködés megin dította a társadalmon belüli, korábban ismeretlen differenciálódást is: megjelentek a mai meteorológusok, agronómusok és tervezők elődei. Ezek a szakemberek féltékenyen őrizték tudásukat, s végül kialakítottak egy sajátos kasztot, amely elkülönült a lakosság többi rétegétől, és jelentős, a vallás által is szentesített kiváltságokat szerzett. A földműves-települések vagyonbeli gyarapodásával párhu zamosan megnövekedett a hagyományos törzsfőnökök hatalma; az ő feladatuk volt a támadók elleni védelem biztosítása és a hódító hadjáratok megszervezése. Csapataikból, melyeknek tagjai szolgálatuk fejében részt kaptak az elfoglalt földterületből, kialakult egy ugyancsak különálló kaszt, „a földbirtokos arisztokrácia" (egyiptomi nyelven pat), amely elkülönült a lakosság többi, kiváltságokat nem élvező (egyiptomi nyelven rekhiretnek nevezett) részétől. Az új gazdasági alapon, melynek gerincét a Nílus képezte, fokozatosan létrejött az új, sajátságosan egyiptomi politikai és ideológiai felépítmény. S ez a sajátosan egyiptomi felépít mény magasabb szintű és haladóbb volt, mint a korabeli világ bármelyik más államának felépítménye, a mezopotámiai Sumér kivételével. A fentebb vázolt fejlődés még Egyiptom őstörténetében, talán az i. e. VI. és V. évezred fordulóján kezdődött, s kétségtelenül elég bonyolult és lassú volt. Ráadásul csaknem teljes elszigeteltségben ment végbe: Egyiptomot kelet és nyugat felől sivatag, északon tenger, délen vízesések vágták el a környező világtól. Ez az elszigeteltség, melynek falán külső hatások csak nehezen és igen gyéren hatoltak keresztül, érthetővé teszi az egyiptomi társadalom és kultúra egészen sajátos voltát, s megmagyarázza, miért különbözött nemcsak a mezopotámiai, hanem az Indus menti kultúráktól és társadalmaktól is, a Jangce mentiekről már nem is beszélve. Az ókori Egyiptom sajátos és mindentől elütő volta különös vonzerőt biztosít az országnak — egyszersmind oka bizonyos idegenségnek, amellyel gyakran sem agyunkban, sem szívünkben nem tudunk megbékélni. Az Egyiptomba látogató, ha történetesen nem egyiptológus, az ország földjére lépve számos meglepetéssel találkozik. Az első és legkisebb meglepetés a személy- és helynevekkel kapcsolatos, amelyekről azt hitte, hogy egyiptomi eredetűek, s most hirtelen megtudja, hogy ez koránt sincs így. Hasonló meglepetés éri, amikor a mai Egyiptomban rádöbben, hogy az arabok nem „arab számokat", hanem egészen más számjegyeket használnak, s ezek közül az egyesen és a kilencesen kívül csak a nulla


107

ismerős számára, csakhogy az sem nullát jelent, hanem ötöst. Vagy amikor megtudja, hogy az itt-ott még viselt fezeket Strakonicében, a csodaszép miniatűr Koránokat Vimperkben, az emléktárgyboltokban kapható szavatoltan eredeti gyöngy fáraódíszeket pedig Jablonecben állítják elő. Az ókori egyiptomiak például sohasem nevezték országukat „Egyiptomnak". Ta-merinek, azaz „Megművelt" vagy „Szeretett Földnek" hívták. Sőt, anyanyelvü kön még a mai egyiptomiak sem mondják Egyiptomot „Egyiptomnak"; az ország arab neve ugyanis Maszr vagy Miszr. A mi „Egyiptom" szavunk a görög Aigüptosz származéka; az Aigüptosz pedig Mennofer, vagyis Memphisz vallási elnevezéséből, a Hut-ka-Ptahbó\ ered (jelentése: „Ptah isten védőszellemének palotája"); abban a korban, amikor a görögök átvették, megközelítőleg „Hükaptah"-nak ejtették. Az „Aigüptosz" bizony eléggé eltérőnek látszik, filológiailag azonban ugyanolyan megbízhatóan levezethető a „Hükaptah"-ból, mint a mai arab Iskandariya a görög Alexandriából. Az egyiptomiak a Nílust sem nevezték „Nílusnak"; az elnevezés a görög Neiloszból ered. A különböző (sokszor egészen szolid) kiadványokban olvasható állítások ellenére Hapinak sem hívták, s nem a Nílus istenéről kapta nevét. A valóságban Hapi (helyes átírásban Hopej) nem is „a Nílus istene", hanem a folyó termékenyítő erejének a megszemélyesítése volt. A Nílust egyszerűen iterunsk, azaz „folyónak" nevezték; más folyót úgysem ismertek Egyiptomban, tehát nem kellett egyedi névvel megkülönböztetni. A „Delta" elnevezés ugyancsak görög eredetű ; alapja az a tény, hogy a Nílus szétágazó torkolata a megfordított görög A betűhöz hasonló háromszögre emlékeztetett. Furcsa mód még a „fáraó" cím sem egyiptomi eredetű; az egyiptológusok nem is használják műveikben, inkább „királyt" vagy „uralkodót" írnak helyette. A modern nyelvekbe a bibliai görögből került, amelyen faraónak hangzott, s ez a héberpar'oh átírása volt; a héber par'oh szó pedig az egyiptomi per-oából származik (per-oa = „nagy ház", azaz királyi palota, átvitt értelemben „az éppen uralmon levő királyt" is jelenti). Hasonlóképpen a legismertebb egyiptomi uralkodók (és építé szek) nevei is görög változatukban mentek át a későbbi korok tudatába. Mivel tulajdon- és személynevekről van szó, amelyeket elvből nem szabad lefordítani, az egyiptológusok eredeti alakjukat használják, s arra törekszenek, hogy ez a forma terjedjen el általánosan. Az egyiptomi uralkodónevek egyébként meglehetősen bonyolultak, s ez a bonyolultság egy további meglepetés forrása. A régebbi korokban három, később öt neve volt az uralkodónak; ráadásul minden egyes név általában mondat volt, s a mondat tartalmának nem kellett közvetlenül a nevet viselő személyre vonatkoznia. Az első nevet, az ún. „Hor-nevet" mint Hor isten földi megtestesítője kapta a király; Hor isten egyébként az ország mitikus uralkodója volt. A második név, az ún. „Két Asszony" (egyiptomi nyelven Nebtej) neve a királynak Egyiptom két védőistennőjé vel, a felső-egyiptomi Nekhbettel és az alsó-egyiptomi Vedzsóval való azonosítását jelképezte. A későbbi korokban keletkezett harmadik név, az ún. „Arany Hor" neve

108


Egyiptom királyi koronái. Balról jobbra: Felső-Egyiptom fehér koronája, Alsó-Egyip tom vörös koronája, az egyesített Egyiptom fehér-vörös koronája, a „nemesz" (ünnepi lepel) és a „khepres" (kék korona). A király homlokán az uralkodó hatalmát és legyőzhetetlenségét jelképező szent ureuszkígyó eredetét és jelentését tekintve mindmáig tisztázatlan. A negyedik (korábban harmadik) nevet „a nád és a méh" nevének fordítjuk (egyiptomi nyelven Ní-szut bitej); ez valószínűleg Észak- és Dél-Egyiptom jelének vagy címerének az elnevezé se, s azt jelentette, hogy a király „Két ország uralkodója". Az ötödik nevet a Nap, azaz Re isten fiaként (egyiptomi nyelven Sza-Re) viselte a király. A teljes név nyilván kényelmetlen volt a gyakorlatban, ezért általában csak egy részét említették. Például II. (Nagy) Ramszeszt a feliratok többségén Veszermaatre Szetepenre Ramessze Meriamonnak nevezik (,,Re igazsága erős, Re választottja, Re szülte őt, Amon kedvence"). A teljes protokolláris nevet a hozzá tartozó dicsőítő formulákkal együtt a gyakorlott kőmunkások csoportja körülbelül egy hét alatt véste fel a templomfalra. De ez még hagyján. A probléma abban rejlik, hogy egyes dokumentumok csak egy nevet említenek (vagy csak egy név maradt ránk belőlük), más források kettőt vagy hármat, ám mindegyik név jelenthette egy és ugyanazt az uralkodót, de jelölhetett több uralkodót is. Ráadásul a korabeli dokumentumok szerzői meg a későbbi történetírók tetszésük szerint válogattak a király nevei közül. Régóta tudtuk például, hogy létezett egy Necerirkhet nevű király meg egy Dzsoszer nevű király, s csak 1899-ben derült ki (a Szehéla szigeti felirat alapján), hogy Necerirkhet nem más, mint Dzsoszer király „Hor-neve", tehát, hogy egy és ugyanazon uralkodóról van szó. Vagy egy másik példa: Thébában (Vészetben) Diodórosz magasztalta „Oszümandüasz sírboltját", Denon „Egyiptom legromantikusabb romjának" tartot ta, Shelley pedig egy nem éppen jelentéktelen verset írt róla. Szép kivitelezése és nagysága hatalmas és híres uralkodóra mutatott (tulajdonképpen sírtemplom volt), az uralkodó nevét azonban semmiféle jegyzékben nem találták meg. A feliratok megfejtése, valamint leleményes következtetések révén végül kiderült, hogy Oszü mandüasz az eredeti Veszermaatre Szetepenre késő-egyiptomi kiejtésének a görög változata, azaz, hogy Oszümandüasz azonos II. (Nagy) Ramszesszel. Az Egyiptomba látogatót az is meglepi, sőt valósággal fölháborítja, hogy az egyiptológusok szüntelenül a „megközelítőleg", „talán", „tudomásunk szerint"


109

kifejezéseket használják. Nagyon sokszor ugyanis elfelejti, hogy sok mindent még az egyiptológusok sem tudnak biztosan, sok mindent pedig egyáltalán nem tudnak. Például egészen az i. e. I. évezred első felének alkonyáig nem szolgálhatnak pontos évszámokkal. Az ok egyszerű: az egyiptomiak naptárának nem volt szilárd kiindulópontja (mint például a görögöknél az „első olimpia", i. e. 776, vagy a rómaiaknál a „Város alapítása", i. e. 753), és mindig csak az éppen uralkodó király trónra lépésétől számítva keltezték a dokumentumokat. Megállapíthatjuk tehát, mi történt III. vagy IV. Amenhotep uralkodásának ebben vagy abban az évében, de nem mondhatjuk meg egyúttal azt is, vajon hány év telt el azóta időszámításunk kezdetéig. Ráadásul az egyiptomi „polgári év" nem volt azonos a napévvel. Három évszakra tagolódott („áradás", „vetés", „aratás"); minden évszak négy hónapból, minden hónap harminc napból állt. Ez összesen 360 napot tett ki, amelyhez még öt ünnepnapot csatoltak. A napév ennél nagyjából negyed nappal hosszabb, így minden negyedik „polgári év" egy nap késést jelentett a napévvel szemben. A polgári és a napév kezdete csak minden 1461. esztendőben esett egybe: a „Sirius periódusa" idején, amikor Mennofer (Memphisz) fölött a Sirius egyszerre kelt föl a Nappal. Feljegyzés három ilyen egyezésről is maradt ránk: hiszen ez olyan esemény volt, amelyet méltóképpen meg kellett ünnepelni. Ha Censorinus i. sz. 139-ben kelt római feljegyzését vesszük alapul, a Sirius és a Nap közös keltét az i. e. 1318-ik, 2776-ik és 4321-ik évekre tehetjük (a Julián-naptár szerint, mert az i. sz. 1582 előtti események keltezésére ezt a naptárt használjuk). Ezek közüi az évszámok közül a legkorábbit háromszor említik az egyiptomi szövegek, mégpedig négyéves időközön belül. Az ennek alapján kiszámított adatok lettek aztán azzá a bizonyos „arkhimédészi ponttá", amelyre az egyiptomi történelem kronológiája támaszkodik. Az egyiptológusok mindamellett nem szívesen emlegetnek „abszolút dátumo kat". Az egyiptomi kronológia szempontjából alapvető jelentőségű uralkodólisták ugyanis nem úgy maradtak ránk, ahogy szeretnénk. Némelyek elkallódtak, némelyeket átjavítgattak (például törölték róluk azokat az uralkodókat, akik hatalmasabb ellenfeleik vagy trónutódaik szemében kegyvesztettek lettek), számos listán pedig csak az uralkodók sorrendje van feltüntetve, uralmuk időtartama hiányzik. Ezenkívül az is kiderült, hogy egyes királyok Egyiptom különböző részein egyidejűleg uralkodtak, noha a listákon úgy szerepelnek, mintha egymást követően uralkodtak volna. Több időpontot azonban sikerült aránylag pontosan meghatároz ni, méghozzá az Egyiptommal kapcsolatot tartó országokban lezajlott egyidejű események alapján, például az egyiptomi királyoknak a hettita meg a babilóniai királyokkal való levelezése, a mai Palesztina és Szíria területe elleni hadjáratról szóló adatok stb. segítségével. A legrégibb történelem számos időpontját eléggé megbízhatóan határozták meg a régészek vagy — az ún. radiokarbon-módszerrel — az atomtudósok. Ennek ellenére ezen a téren még meglehetősen nagy a pontatlan ság, s a legrégibb időkkel kapcsolatban számolnunk kell plusz-mínusz 150 év, a későbbi dátumok esetében plusz-mínusz 50 év eltéréssel. Az ókori Egyiptom

110


történetének első biztos, „abszolút" dátuma, amelyet a legtöbb egyiptológus elismer, az i. e. 689-ik esztendő, azaz a XXV. dinasztiabeli Taharka király uralkodásának kezdete; a régebbi időkből csak a XII. dinasztiabeli Szenvoszret király uralmának kezdete (i. e. 1879) látszik aránylag pontosan meghatározottnak. Az összes egyiptológus azonban csak az i. e. 525-tel kapcsolatban ért egyet: ekkor foglalták el a perzsák Egyiptomot. A tudománynak óriási erőfeszítésébe került, hogy úgy-ahogy tájékozódjék a koroknak ebben a szakadékában. Még az sem csoda, hogy az aránylag pontos dátumokhoz vezető út ezerévnyi tévedésekkel volt kikövezve. Főleg a régebbi egyiptológusok helyezték Egyiptom történetének kezdetét sokkal mélyebb rétegek be, mint ami az újabb bizonyítékok és módszerek próbáját kiállva megfelel a valóságnak vagy a valószínűségnek. Példaként „Egyiptom Meni általi egyesítésé nek" évét említhetjük, amelyet az egyiptomiak történelmük kezdetének tekintettek. Ezt az eseményt Champollion az i. e. 5867-ik, Mariette az 5004-ik, Emil Brugsch a 4455-ik, Chabas a 4000-ik, Lepsius a 3892-ik, Meyer a 3180-ik, Wilkinson a 2320-ik, Palmer a 2225-ik, Steindorff a 3200-ik, Breasted a 3400-ik, Avgyijev a 3200-ik esztendőre teszi. Manapság már a „hosszú" és a „rövid" kronológia is túlhaladott, és valószínűleg nem sokat tévedünk, ha az egyiptomi történelemnek ezt a „kiinduló időpontját" az i. e. 3000-ik évre (± 150 év) tesszük. Ilyen körülmények között az a legmeglepőbb, hogy az egyiptológusok minden pontatlanság ellenére egészen hiteles és eleven képet tudnak festeni az egyiptomi történelemről. Ezt a képet hatalmas forrásanyag alapján állították össze; csupán az írásos dokumentumok nem kevesebb, mint kétszáz bibliányi szöveget tartalmaznak. Ide tartoznak a királyok és a főurak feliratai, az évkönyvírók feljegyzései, ahadjáratokról meg a kereskedelmi expedíciókról szóló tudósítások, a törvények és a rendeletek, az adókimutatások és a leltárak, a tudományos és a szépirodalmi művek, a vallásos és a mágikus irodalom, a levelek stb. Az írott szavakat az egyiptomi földön felfedezett régészeti leletek, valamint az Egyiptommal kapcsolatot tartó közel-keleti országok írásos és tárgyi emlékei egészítik ki. Ebből az adatözönből az egyiptológusoknak ki kellett választaniuk és ellenőriz niük kellett a történelmi tényeket. Ez ugyan minden történésznek kötelessége, egyiptomi viszonylatban azonban különösen bonyolult és fontos feladat volt. Az egyiptomi királyok ugyanis isteneknek tartották magukat, s ezért soha semmiben sem vallhatták kudarcot. Tehát minden háborúban okvetlenül győztek, minden diplomáciai feladatot sikeresen teljesítettek, abszolút tévedhetetlenek voltak, hata lomban, hősiességben, gazdagságban stb. egyaránt felülmúlták a többieket. Udvari krónikásaik nagyon jól tudták, mit és hogyan írjanak: a vereséget győzelemmé változtatták, vagy legalábbis hallgattak róla, sikeres csatákat ünnepeltek, amelyekre egyáltalán nem került sor, dicsőítették a királyok hősiességét, holott azok még csak nem is mutatkoztak a harctéren. Az udvari festők meg a szobrászok sem maradtak el tőlük: ismerünk képeket, melyeken olyan királyok ölik százszám az ellenséget, akikről tudjuk, hogy uralkodásuk idején a lábukat sem tették ki a palotából. A


111

krónikások és művészek alkotásaiba a bíráló hang csak elvétve szűrődött be, a kedvezőtlen igazságból pedig soha egy szemernyit sem találunk bennük. Legalábbis addig nem, amíg a király, akiről hírt adtak az utókornak, életben volt. Tudunk például a kádesi csatáról (valószínűleg i. e. 1286), amelyben II. Ramszesz vereséget szenvedett a hettitáktól, s még az életét is csak nagy üggyel-bajjal mentette meg. A hettitákkal vívott későbbi harcai sem végződtek éppen dicsőségesen, s végül feladta a hettiták leigázásának tervét. Amon isten karnaki templomára mégis hosszú, ünnepélyes hangú költeményt vésetett „a kádesi győzelemről", amelyben egyebek között ezt olvashatjuk: „A gonosztett, hogy katonáim és szekeres harcosaim elhagytak, nagyobb annál, mint hogy ecsetelésére szavakat találna az ember. De lássátok: Amon nekem adta a győzelmet, ha nem voltak is mellettem (gyalogos) katonák és szekeres harcosok. Ez a távoli föld látta győzelmemet és erőmet, amikor egyedül voltam, egyetlen nagy nélkül, aki követett volna, egyetlen kocsihajtó nélkül." Kétezerötszáz hettita harci szekér támadt rá: „De én rájuk vetettem magamat. Olyan voltam, mint Moncev, és tüstént megérez tettem velük karom erejét. Ütöttem-vágtam, öltem őket, ahol értem, és az egyik így kiáltott a másiknak: »Ez nem ember, aki köztünk van, ez a legyőzhetetlen Szutekh, Baal van az ő tagjaiban. Nem emberi tettek, melyekre ő képes!« Még sohasem fordult elő, hogy egyetlen ember gyalogosok és szekeres harcosok nélkül legyőzött volna százezreket!" A Királyok völgye közelében álló sírtemplomára hasonló dicsőítő költeményt vésetett; a luxori templom pilonján meg úgy ábrázoltatta magát, amint Kádesnél öli a hettitákat: ezen a képen pontosan 10 900 megölt vagy fejvesztetten menekülő hettitát számolhatunk össze. S mivel az említett három emlékmű szemmel láthatólag nem volt elég, a kádesi győzelem emlékére felépíttette az ismert Abu Simbel-i sziklatemplomot. . . Meg kell adni, értett a hírveréshez. Csakhogy: előkerült a III. Hattuszilisz hettita királlyal kötött békeszerződése, méghozzá egyiptomi és hettita változatban egyaránt, s napvilágra került a történelmi igazság. De hány esetben maradt titokban? Nekünk természetesen elég, ha tömören áttekintjük, amit az ókori Egyiptom mal foglalkozó történészek kellőképpen felülvizsgáltak és fontosnak tartanak. Tehát ahhoz a történelmi vázlathoz tartjuk magunkat, amelyet a cebnuti (szebennütoszi) Manehto állított fel azáltal, hogy az egyiptomi uralkodókat harminc dinasztiába sorolta. (Mellékesen: Manehto nevének eredeti egyiptomi alakját, amely évezrede kig rejtezett a görög Manethó vagy Menethót forma mögött, Cerny fedte fel századunk közepén.) Ezeket a dinasztiákat, melyeket nem nemzetségi, hanem helyi eredet kötött össze, Lepsius tízes csoportokra osztotta, s e három csoport szerint nevezte el az egyiptomi történelem fő korszakait. A későbbi egyiptológusok aztán helyesbítették Lepsius felosztását, úgyhogy manapság a következő korszakokat különböztetjük meg: a történelem előtti kort (az ország egyesítéséig), az archaikus kort, az óbirodalom korát (III—VI. dinasztia), az első átmeneti időszakot, a Középbirodalom korát (XI—XII. dinasztia), a második átmeneti időszakot, az Újbirodalom korát (XVITI—XX. dinasztia) és a Késői Birodalmat (ezen belül a

112


XXVI. dinasztia Szaita korát). Az ókori Egyiptom történetének befejező szakaszát aztán Nagy Sándor és a Ptolemaioszok kora (i. e. 332—30) képezi, erre épül rá a római és a bizánci kor; ez utóbbi i. sz. 642-ben ért véget, amikor Egyiptomot elfoglalták az arabok. Ha az érdeklődők esetleg túlságosan is rövidnek találnák az egyiptomi történelembe való kiruccanásunkat, részletesebb műveket is ajánlhatunk: főleg a Szovjetunió Tudományos Akadémiája által kiadott Világtörténelem I. és II. kötetének és Avgyijev Az ókori Kelet története című könyvének Egyiptommal kapcsolatos részeit. A nem marxista munkák közül jelentős faktográfiai értékű Az ókor cambridge-i története (I—III., Cambridge, 1923—1925), E. Drioton és J. Vandier könyve, A földközi-tengeri Kelet népei II., Egyiptom (Párizs, 1936), A. H. Gardiner műve, A fáraók Egyiptoma (Oxford, 1961) vagy J. H. Breasted régebbi kiadású könyve, az Egyiptom története (New York, 1905). A hazai szakirodalomból említsük meg legalább F. Lexa Közélet az ókori Egyiptomban (Prága, 1955—1956) című könyvét, az Afrika története (Prága, 1966) Egyiptommal kapcsolatos részét, valamint Z. 2ába művét, az egyiptomi írásbeliség Köbe vésve, papiruszra írva (Prága, 1968) címmel megjelent áttekintését. A felsorolt művek legtöbbjében további gazdag szakirodalmi jegyzéket találunk. Egyiptom már az őskorban is lakott terület volt. A Nílus partjain felfedezett legrégibb emberi nyomok az i. e. 10 000 körüli időkből származnak; az első tartós települések az i. e. VI. és V. évezred fordulóján jöttek létre. Radiokarbon-módszer rel megállapították, hogy a Faiyum oázis mellett felfedezett település gabonaverme iben fennmaradt szem az i. e. 4600—4300-as évekből származik. Ez azt bizonyítja, hogy Egyiptomban már akkor letelepült földművelők éltek, s nem kétséges, hogy a letelepedés már korábban elkezdődött. Az egyiptomi lakosság alapját Észak- és Kelet-Afrika őslakos törzsei képezték. Ezekhez a törzsekhez csatlakoztak aztán a trópusi Afrikából érkező, jobb életfeltéte leket kereső bevándorlók, főképpen pedig Északnyugat-Afrika lakosai, akik a föld kiszáradása miatt hagyták el régi településeiket. A Nílus völgyében élő törzsek végül is — részben békés, részben erőszakos úton — keveredtek egymással: Erről tanúskodik az ókori egyiptomiak antropológiai típusa, melynek elemeit Afrika közeli és távolabbi területein egyaránt megtalálhatjuk. Ázsiában azonban nem: az ókori egyiptomiak „ázsiai", sőt „sémi" eredetét bizonygató elméletek sohasem voltak meggyőzőek, ma pedig már teljesen meghaladottak. Ha az egyiptomi lakosság „faji hovatartozásáról" kell beszélnünk, noha a civilizáció és a kultúra szempontjából ez egyáltalán nem fontos, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az ország északi vidékein inkább az europid, a déli vidékeken pedig a negroid embertípus volt túlsúlyban. Az egyiptomiak főleg sötétebb arcbőrükkel különböztek a fehér rassz többi képviselőjétől, s erre már a görögök is felfigyeltek. A történelmi kor elején az egyiptomiak már tökéletesen egybeolvadtak, s jellemző vonásaikat javarészt mindmáig megőrizték. A kopt negyedekben, de még a mecsetekben is,


113

nemegyszer eláll a lélegzetünk: úgy érezzük, hogy a körülöttünk levő emberek éppen most léptek le az ókori Egyiptom reliefjeiről. Az egyiptomi nyelv párhuzamosan alakult ki az ókori egyiptomi néppel. Fejlődését az i. e. IV. és III. évezred fordulójától, az első ránk maradt írásos emlékek megjelenésétől ismerjük. Négy fejlődési szakaszát különböztetjük meg: a legrégibb egyiptomi nyelvet (i. e. XXII—XX. század), a közép-, vagyis a „klasszi kus" egyiptomi nyelvet (i. e. XV—XIII. század), a kései, vagyis az „új-egyiptomi" nyelvet (az i. e. VII. századig) és a démotikus nyelvet (a korabeli írásos emlékek nagy részét ugyanis démotikus írással írták); utolsó fejlődési szakasza (kb. az i. sz. III. századtól) a kopt nyelv volt, amely élő nyelvként fennmaradt egészen az i. sz. XVI. századig (s mint a kopt vallású egyiptomiak istentiszteleti nyelve mindmáig használatos). Az egyiptomi nyelvet a hamitának nevezett nyelvcsaládba soroljuk; alapszókincse eredeti volt, de megtalálhatjuk benne a (nyugati) líbiai—berber, valamint a (déli) kusita nyelvcsalád elemeit is, sőt még a sémi (föníciai, babilóniai, asszír) nyelvekkel is mutat bizonyos rokonságot. Ma több mint 20 000 egyiptomi szót ismerünk, de ezek közül csak 300 szóról bizonyítható, hogy közös eredetű a sémi nyelvek megfelelő szavával; néhány kivétellel a pontos jelentésüket is ismerjük. Az egyiptomi tehát rendkívül gazdag nyelv volt, s nagy árnyalóképesség gel tűnt ki, az elvont fogalmak jelölésére azonban kevés kifejezése volt. Noha már régóta a holt nyelvek közé tartozik, számos szava ma is él a modern nyelvekben, amelyekbe főleg a bibliai héber és görög nyelv közvetítésével került be. A leggyakoribbak a papír, az oázis, az ibisz, az ében, a bazalt, a nátron, a kémia, a nevek közül a Zsuzsanna. A sumerok után az egyiptomiak voltak az elsők, akik feltalálták az írást. De meg kell mondanunk, hogy önállóan, és nem sokkal a sumerok után. Az egyiptomi írás már az első dokumentumokban is zárt rendszer benyomását kelti, amely hosszú fejlődés eredménye lehetett. A szóban forgó dokumentumok hieroglifákkal íródtak; ezeket az írásjeleket a görögök nevezték el hieroglifáknak (hierosz = szent, glüpho = vésni, vágni), mert a templomfalakra voltak vésve. Nem sokkal későbbiek a hieratikus írással írt dokumentumok (gör. hieratikosz = „papi"; a görögök bejövetele után ugyanis főleg a papok használták). A két írás alapja egy és ugyanaz, a hieratikus azonban alakjára nézve egyszerűbb, mert nem monumentális feliratok készítésére használták, hanem jeleit papiruszra vagy osztrakonra (cserépdarabra) írták. Az i. e. VII. században még egy leegyszerűsített, folyamatos írás jött létre: a görögök démotikusnak (démosz = nép) nevezték el. A hieroglif írást csaknem 3500 évig, tehát az ékírásnál is jóval hosszabb ideig használták; ennyi idő óta még latin betűkkel sem írunk. Az utolsó ismert hieroglif felirat az időszámításunk szerinti IV. század végén készült. A hieroglif írás, amelyből a hieratikus és a démotikus is kifejlődött, több mint 700, gyakran nagyon bonyolult és festői jelből állt. Az első s nyilván legrégibb írásjelcsoportot az ún. ideogrammák képezték, azaz olyan jelek, amelyek a tárgyak vagy cselekmények képével fejezték ki az egyes szavakat; fonetikai értékük az

114


A hieroglifáktól az ábécéig (J. Wiseman szerint) ábrázolt tárgy vagy cselekmény nevéből származott, mégpedig vagy az egész szóval, vagy a kezdőbetűjével, esetleg az első szótagjával volt egyenlő. A második csoportba az ún. fonogrammák tartoztak, tehát azok a jelek, amelyek közvetlenül fonetikai értékeket fejeztek ki; ezek közül 24 egy hangzót jelölt, több mint 150 pedig több hangzó kombinációját jelölte. Mivel az egyiptomi írásban a magánhang zókat nem jelölték, az egyforma betűkkel leírt szó különböző fogalmakat jelenthe tett; például a p-r szót olvashatták pernek („ház") vagy pirének („kijönni"). Ezt a két- vagy többértelműséget szüntette meg a harmadik jelcsoport, az ún. determinatívumok csoportja. (Az első esetben a p-r jelpárhoz egy ház alaprajzát, a másodikban lépkedő lábakat rajzoltak.) Az egyiptomi írás több mint száz determinatívumot ismert, ezeknek csak vizuális értékük volt, nem ejtették ki őket. Választójelet nem használtak az egyiptomi írásban; a betűket írhatták jobbról balra vagy balról jobbra haladva, a hieroglif és a hieratikus írás esetében még felülről lefelé is. Bizonyos, hogy nagyon bonyolult írás volt, s nemcsak az újkori írásfejtők számára; Egyiptomban külön művészetnek tartották az írás ismeretét, s az írnokok általános tiszteletnek és megbecsülésnek örvendtek. Ezzel kapcsolatban hangsúlyoz nunk kell, hogy az írás feltalálása kétségtelenül a legnagyobb kincs, amelyet az ókori Egyiptom a civilizációnak és a kultúrának ajándékozott. Az egyiptomi hieroglifákból fejlődött ki az i. e. XVI. század körül a sínai írás, ebből az i. e. XIV—XIII. században a föníciai, a föníciaiból pedig legkésőbb az i. e. IX.


115

században a görög ábécé; a görög ábécéből alakult ki aztán a latin betűs írás meg a cirillábécé. Számos betűnk alakjában ma is könnyen felismerhető az egyiptomi eredet: például az „M"-ben vagy az „N"-ben ( — ), az „O"-ban . a ..T"-ben és egy kis képzelőerővel a „B"-ben, a „C"-ben, a „D"-ben (a jelek megfordításával), sőt még a „H"-ban is Egyiptom története tehát az első írásos dokumentumok megjelenésével kezdő dik; ebben a korban már egyesített állam volt az ország. A végső egyesítést a Nílus mentén szétszórt, eredetileg önálló falvak és települések összeolvadása előzte meg. Néha az erősebbek elfoglalták a gyöngébbeket, máskor a kisebbek összefogtak, hogy sikeresen védekezhessenek a nagyobbak ellen. Az egyesülésnek lehettek pusztán hatalmi okai, de bizonyosan közrejátszottak gazdasági okok is, s fokozato san ezek kerültek túlsülyba: a nílusi áradások kihasználására irányuló igyekezet és az egységes öntözőcsatorna-rendszer kiépítésének szükségszerűsége. A korabeli eseményeket nem ismerjük részletesen, de nem kétséges, hogy az egyiptomi föld sok embervért ivott akkoriban. Így fokozatosan több tucatnyi apró állam jött létre, ennek nyomát őrizte később Egyiptom kerületekre (egyiptomi nyelven szepat, görögül „nomosz") való felosztása. Az i. e. IV. évezredben már annyira jutott az egységesítő folyamat, hogy két állam alakult meg: délen Felső-Egyiptom, a Deltában pedig Alsó-Egyiptom. Nyilván sokáig léteztek egymás mellett, s egykori önállóságuk az ország adminisztratív felosztásában Egyiptom ókori történetének végéig visszatükröződik. Az egyiptomi uralkodó mindig „a Felső- és az Alsó-Ország királyának" címezte magát, s hatalmának egyik jelképe a psent, azaz a „kettős korona" volt, amely Felső-Egyiptom „fehér" és Alsó-Egyiptom „vörös" koronájá nak összekapcsolásával keletkezett. Az egyesítés folyamata, minden erőszak és az egyesítést szükségszerűen kísérő többi negatív jelenség ellenére is, haladási jelentett Egyiptom számára. A nagyobb politikai egységekben lehetővé vált az öntözőcsatorna-rendszer kiterjesztése és jobb kihasználása, ez ösztönzőleg hatott a termelőerők növekedésére és a lakosság szaporodására, de persze a nemzetségi társadalom széthullását és az osztálytársada lom kialakulását is meggyorsította. A legyőzöttek rabszolgasorsra jutottak, a győztesek közül pedig a hadvezérek és a törzsfőnökök kiváltságos helyzetbe kerültek. Ezt a később más országokban is végbement fejlődést Egyiptomban néhány sajátos vonás jellemezte. Közéjük tartoztak mindenekelőtt a régi faluközös ségek csökevényei, amelyek a mezőgazdasági termelés alapfeltételeinek változatlan sága miatt még olyan társadalmi változások után is fennmaradtak, mint amilyen az állam létrejötte volt. Lényegében a mezőgazdasági földterületek is a faluközösségek tulajdonában maradtak, bár legfelsőbb tulajdonosuknak az uralkodó személyében megtestesült államhatalom tartotta magát. Az államhatalom ugyanakkor kezdettől fogva nemcsak elsődleges funkcióját, azaz a leigázott és rabszolgává tett lakosság féken tartásának feladatát teljesítette, hanem biztosította az öntözés meg a többi mezőgazdasági munka irányítását is, és kisajátította a termékek egy részét. A politikai és a gazdasági hatalom összekapcsolása lehetővé tette, hogy az uralkodók

116


a nemzetségi társadalom hadvezéreiből fokozatosan abszolút uralkodókká váljanak, s feltétlen engedelmességet kívánjanak meg az egész lakosságtól. Ezt az engedel mességet kiváltságokkal lekötelezett katonáik segítségével hatalmilag is ki tudták kényszeríteni, s a vallás segítségével is biztosították; végül is elérték, hogy isteneket megillető tiszteletben részesüljenek, és kikiáltották magukat istenné. (A szó szoros értelmében istenné, s ezzel még a mezopotámiai uralkodókat is felülmúlták, akik csak az istenek földi helytartói voltak.) Egyiptomban tehát kialakult a rabszolgatar tó társadalmi rendszer és a teokratikus despotikus állam, s ez az esemény az egyiptomi történelem egyik legjelentősebb mérföldköve volt. Egyiptomban körülbelül Mezopotámiával egy időben alakult ki az osztálytár sadalom és az állam, tehát évezredekkel korábban, mint Európában (Görögország ban és Rómában). A korai kialakulással ellentétben áll a két állam későbbi lassú fejlődése, ez a lassúság azonban nemcsak rájuk, hanem az egész „orientális",vagyis „ázsiai" termelési módra jellemző volt, amelyet Marx és Engels is mindig elhatárolt az „antiktól". Egyiptom (és Mezopotámia) korábban kialakult társadalmi rendszere a történelmi fejlődés alacsonyabb fokán maradt, mint az antik Görögország és Róma később született rendszere. De bármily lassú volt is Egyiptomban a gazdasági és társadalmi fejlődés, bármennyire változatlan maradt is évezredeken keresztül az ország belső felépítése és külpolitikája, bármennyire megmerevedett is művészete az első fellendülés után (pl. az Ó- és Újbirodalom korabeli alkotásokat néha meg sem tudjuk különböztetni egymástól), a mozgalmasság s a drámai feszültség Egyiptom történetéből sem hiányzik. A Manehto Egyiptomi nevezetességekében, az ún. Ebózevi táblán és a Turíni papiruszon is feljegyzett hagyomány Meni (Menej, görögül Menész) királyt tartja Egyiptom egyesítőjének. Meni király talán azonos volt valamelyik történelmileg is hiteles uralkodóval, Narmerrel vagy Ahával. Székhelye, a felső-egyiptomi Cinev (Thisz), mintegy 400 kilométerrel délre feküdt a mai Kairótól; maradványairól máig sem tudunk biztosat. Ebből a városból indult el Meni Alsó-Egyiptomba, s valamikor az i. e. 3000-ik év táján harcban elfoglalta; a két ország határán aztán megalapította az új fővárost, Mennofert (Memphiszt). Lehetséges, hogy az alsó egyiptomi uralkodók már korábban is megkísérelték az ország egyesítését, ez azonban nyilván csak Meninek sikerült. A hagyomány szerint az egyiptomi királyok első dinasztiáját is Meni alapította meg, ebbe összesen hét vagy nyolc uralkodó tartozott. A források Meni (illetve Narmer vagy Aha) után még Dzser, Vedzso, Vedimev, Andzsjeb, Szemszu és Kaa nevét említik. A második dinasztiába Manehto tíz királyt sorol, egyéb kútfők még két további uralkodót is említenek, ám ezek közül is csupán hét vagy nyolc hiteles: Hotepszekhemvej, Nebre, Ninecer, Veneg, Szend, Perjebszen, Khaszekhem, Khaszekhemvej (ez utóbbi kettő talán azonos). Röviden annyit mondhatunk róluk, hogy mind politikailag, mind gazdaságilag megszilárdították az államot, hódító


117

hadjáratokat is vezettek, főleg a Színai-félszigetre és Núbiába. A félszigetre a rézbányák, Núbiába az arany csábította őket. Úgy tetszik, mindannyiuknak fel kellett lépni az országon belüli elszakadó törekvések ellen, még Khaszekhem is arról tudósít bennünket, hogy Alsó-Egyiptomban levert egy nagy felkelést: állítólag 48 205 (vagy 47 209) zendülőt ölt meg, és 120 000 lakost ejtett foglyul. Így alakultak hát ki az Óbirodalom létrejöttének feltételei. Az egyiptomi Óbirodalom a világ legrégibb birodalma: Szargon akkád birodalmánál csaknem fél évezreddel, Ham murapi babilóniai birodalmánál pedig csaknem ezer évvel korábban keletkezett. Az első két dinasztia korát „archaikus" kornak nevezzük, az Óbirodalom korába csak a III—VI. dinasztiát soroljuk. Az Óbirodalom kezdeteként megközelí tőleg az i. e. 2700-ik esztendőt jelölhetjük meg, vége az i. e. 2270 körüli időre esik. Nagyjából tehát négy és negyed évszázadig állt fenn, azaz csaknem annyi ideig, mint a római császárság. Mivel uralkodói Mennoferben (Memphiszben) székeltek, „mennoferi (memphiszi) korszaknak" is nevezzük. Aszerint pedig, amivel uralkodói leginkább beírták magukat a történelembe, „a piramisépítők korának". Az óbirodalom első uralkodója, az egyiptomi királyok kb. 100 évig uralkodó harmadik dinasztiájának megalapítója, Dzsoszer volt; görögül Toszorthrosznak hívták. Folytatta a Színai-félszigetre és a Núbiába indított hadjáratokat, s területe ket hódított tőlük Egyiptomnak; egyébként valóban örök időkre szóló emlékmüvet hagyott maga után. Mint már tudjuk, a mai Saqqara mellett, a hagyományos mennoferi temetkezőhelyen ő építtette fel az első piramist, egyelőre csak lépcsőzete set, de kőből, s az építmény méretei manapság is csodálatot keltenek. Trónutódja Szekhemkhet, a második saqqarai piramis építtetője volt, az ő piramisa azonban befejezetlen maradt. Manehto összesen kilenc uralkodót sorol ebbe a dinasztiába, egyéb források néhány további királyt is említenek. Közéjük tartozik Nebkare, Neferkare, Nebka, Szanakht, Khaba, Hunej, de nem lehetetlen, hogy egyes nevek ugyanazt a személyt jelölik. Uralkodásuk sorrendje bizonytalan; Szanakhtról még azt is feltételezhetjük, hogy Dzsoszer trónelődje vagy pedig legyőzött vetélytársa volt, Nebka pedig talán a negyedik dinasztiához tartozott. Az ő korukban valószínűleg három kis lépcsőzetes piramis épült Felső-Egyiptomban: egy Faiyum mellett, két befejezetlen pedig Zavijet el-Arjanban. Hunej, a harmadik dinasztia utolsó uralkodója, a mai Médum mellett építtetett egy nagy piramist, az építkezés befejezését azonban valószínűleg nem érte meg. A dinasztia királyainak egyéb tetteiről szóló adataink töredékesek, helyenként ráadásul ellentmondásosak. A negyedik dinasztia i. e. 2600 körül vagy valamivel korábban lépett trónra, megközelítőleg i. e. 2500-ig uralkodott, s királyaival már sokszor találkoztunk. Legrészletesebb adataink a Manehto által Szórisznak nevezett Sznofrevről vannak. Az egyiptomi hagyomány szerint sikeres és jótékony uralkodó volt; a ránk maradt forrásmunkák tudnak a líbiai meg a núbiai hadjáratairól, de főként a Színai-félszi getre indított hadjáratát emlegetik, melynek során Sznofrev elfoglalta a Gebei Magara-i türkizbányákat. A későbbi kútfők szerint ő fejeztette be Hunej király médumi piramisát; maga Sznofrev a mai Dahshur mellett építtetett két nagy

118


piramist. Sznofrev után Khufev (Khufu, teljes nevén Khnemkhufvej, görögül Kheopsz), Khafre vagy Rakhef (görögül Khefren) és Menkaure (görögül Mükeri nosz) uralkodtak; ők építtették Gizehben a három legnagyobb piramist. Ez minden, amit a három uralkodóról az egyiptomi források elárulnak; ezenkívül talán csak annyit, hogy Khufev valószínűleg újabb hadjáratot indított a Színai-félszigetre. Manehto adatai, melyek szerint mindegyikük több mint hatvan évig uralkodott, nem hitelesek. Mások szerint Khufev 23, Menkaure 18 esztendeig ült Egyiptom trónján. A többi, például a Khufev és Khafre gonoszságáról, valamint Menkaure jóságáról szóló történet nagyon kései hagyományon alapszik, és csak a görög feljegyzésekből ismert. Lehetséges, hogy Khufev és Khafre között Radzsedef (Dzsedefre), Khafre után pedig még Hardzsedef és Rabef is uralkodott; egyes források szerint az ő uralmuk tiszavirág-életű volt, más kútfők azt állítják, hogy nem is királyok, hanem csak trónörökösök voltak. Radzsedef piramist is építtetett, mégpedig Abu Roás mellett, az építkezést azonban nem tudta befejezni; az egyiptomi (és a világ-) irodalom egyik legrégebbi alkotását Hardzsedef művének tartják. A dinasztia vége teljes zűrzavarba vész; ekkor uralkodott talán a harmadik dinasztiába sorolt Nebka király is, akinek nevét egy Zavijet el-Arjan-i befejezetlen piramis kváderkövein találták meg (J. Cerny olvasta el). A negyedik dinasztia utolsó uralkodója, Sepszeszkaf, elődeitől eltérően már nem piramist építtetett, hanem masztabát: ő emeltette az aránylag alacsony „fáraó masztabáját". Úgy tetszik, elődeitől még nyugvóhelye megválasztásában is különbözni akart: Saqqará tól délre, egy sekély vízmosásban keresett sírhelyet. Az ötödik dinasztia királyai Ónból származtak (On, görögül Heliopolisz, a mai Teli Hasszán nevű kairói előváros helyén feküdt); körülbelül i. e. 2500-ban léptek trónra, és több mint száz esztendeig uralkodtak. Nyilván harcok árán jutottak a mennoferi trónra, amit egyébként a korábbi dinasztiaváltásokból sem zárhatunk ki. Az ötödik dinasztia uralkodói közül kilencet ismerünk név szerint; az első Veszerkaf (Uszerkherész), utána következett Szahure (Szephrész), Neferirkare (Neferkherész), Sepszeszkare (Sziszirész), Neferefre, vagyis Raneferef (Kherész), Nevoszerre (a régebbi olvasat szerint Nieuszerre, görögül Rathurész), Menkauhor (Menkherész), Dzsedkare (Tankherész) és Venisz (a régebbi olvasat szerint Unasz, görögül Onnosz). Mind a kilencet felsoroltuk, mégpedig görög nevükkel együtt, mert a rövid uralmú Sepszeszkare és Menkauhor kivételével mindannyian építettek piramist; néhányan Abu Sir, a többiek Saqqara mellett. Az ő piramisaik kisebbek voltak a gizehieknél, ám jelentős anyagi eszközöket fordítottak az úgynevezett naptemplomok építésére; a Re isten tiszteletére épített naptemplomokat hatalmas, masszív obeliszkekkel díszítették. Folytatták a Núbiába, Líbiába és a Színai-félszi getre vezetett hagyományos hadjáratokat; ezenkívül békés kereskedelmi expedíci ókat is indítottak Ázsiába, főként Libanonba. Hiteles forrásokból tudjuk, hogy fokozatosan átszervezték az ország belügyeinek irányítását; megerősítették a hivatalnoki apparátust, és nem királyi származású szakembereket állítottak az


119

A mennoferi (memphiszi) piramismezők. A mai jelölés szerinti övezetek államigazgatás élére. A maguk Re istennel azonosított személyét is előléptették: „a világmindenség istenei" lettek. Az i. e. 2400 körül színre lépett hatodik dinasztiából hat királyt és egy királynőt

120


ismerünk. Az elsőt, Teti (Otho) királyt saját testőrsége gyilkolta meg; trónutóda, Veszerkare rövid uralma után I. Pjopej (a régebbi olvasat szerint Pepi, görögül Phiosz) lett a király; I. Pjopej aztán új hadjáratokkal kötötte le a tiszteket meg a katonákat: Núbián kívül Szíriát is megtámadta. A következő királyról, Merenréről aránylag keveset tudunk; valószínűleg fiatalon halt meg, mert utána hatéves fia, II. Pjopej (a régebbi olvasat szerint ugyancsak Pepi, görögül azonban Phiópsz) lépett trónra. II. Pjopej állítólag százéves korában halt meg, s így már azokban a régi időkben felállította a hosszú uralkodás rekordját. Utána egy másik Merenre, majd Nitokretoje (Nitókrisz) királynő lépett trónra, a királynő létezésében azonban a történészek többsége kételkedik. Veszerkare és a második Merenre kivételével mindannyian építtettek maguknak piramist; Manehto szerint még Nitokretoje is, az ó piramisát azonban nem találták meg. A piramisok belső kamráit Venisz példájára feliratokkal díszítették: a korabeli dokumentumok életük apró-cseprő, gyakran egészen intim részleteiről is tájékoztatnak bennünket, s ez a történelem folyamán első ízben fordul elő. Sajnos a dinasztia bukását előidéző okokról nemcsak ezek, hanem a többi szövegek is hallgatnak. Csupán néhány utalásból következtethetünk arra, hogy meggyöngült a királyi hatalom; számos tisztviselőt, illetve helyi főnököt például már nem a király nevezett ki, hanem örökölték hivatalukat. II. Pjopej hosszú uralmának utolsó évtizedében például kútfőink szerint már két ellenkirály is felbukkant, a királynőt pedig perbe fogták. Az államhatalom nyilván felbomlott, az országon anarchia lett úrrá, s mikor i. e. 2270 körül meghalt a százéves király, csakhamar az Óbirodalom vége is elkövetkezett. Az Óbirodalom dicsőséges korszaka volt Egyiptom történetének, s a végén egészen másként festett az ország, mint amikor elkezdődött. A főváros láthatárát fehér meg rózsaszínű kőből épített piramisok, valóságos kőhegyek tucatjai szegé lyezték; körülöttük oszlopcsarnokokkal díszített hatalmas templomok álltak, és a nagyurak látványos sírboltjai sorakoztak; a sivatagban fénylő gránitból és mészkő ből épült, bekerített vagy fedett utak vittek a sírtemplomoktól a völgytemplomok hoz, s a szentélyekből aranyozott hegyű obeliszkek emelkedtek az ég felé. A templomok, sírboltok és szentélyek szinte megszámlálhatatlan műalkotást rejtettek magukban; e műalkotások csekély maradványai ma a legrangosabb múzeumok kincsei közé tartoznak. Egyiptom területén már az archaikus korban is kitűnő metszetek és szobrászművek születtek: például a Gebei el-Arak-i elefántcsont késnyél (ma a Louvre tulajdona), Narmer király hierakonpoliszi palettája (ma Kairóban látható), vagy Khaszekhem király kis ülő szobrai (Kairóban és Oxford ban láthatók). Ezek az emlékek újabban Dzsoszer, Khafre, Menkaure és más uralkodók kőreliefjeivel gyarapodtak; a reliefek merev mozdulatlansága a király felsőbbrendűségét és érinthetetlenségét ábrázolja. Persze emberibb felfogású műal kotások is születtek: ide sorolható például Sznofrev király fia és menye, Rahotep és Nofret festett szobra, Szeneb törpe és családja szoborcsoportja, a Falusi bíró faszobra (ma mindhárom mű Kairóban látható) és az Ülő írnok szobra (ma a Louvre-ban tekinthető meg). E műalkotások nagy részét, valamint a sírboltok falait


121

díszítő festett reliefeket a kortársak nem láthatták: a halotti kultusz részei voltak, a föld alatt rejteztek, az „örökkévalóság számára" készültek. Mindaz, amit az Óbirodalom korában élő egyiptomiak az építészetben, festészetben és szobrászatban elértek, az ő felfedezésük, saját müvük volt. Úgyszól ván a nulla pontról indultak, és idegen minták és kezdeményezések átvételére sem volt lehetőségük; teljesítményük ezért is méltó megbecsülésünkre. Az írásbeliségről, melynek terjedelme és színvonala az egyiptomi történelem legnagyobb meglepeté sei közé tartozik, ugyanezt mondhatjuk. Már a sírboltok reliefjein is számos irodalmi értékű magyarázatot és párbeszédet találunk; a királyi évkönyvekben szintén gyakoriak a költői fordulatok. Az Óbirodalom korában született sajátos irodalmi műfaj az ún. Intelmek: olyan verses művek, amelyekben a szerző tapasztalatai alapján hasznos tanácsokat ad az életre, tanúbizonyságot téve bölcsességéről (nemegyszer ravaszságáról is). A legrégibb Intelmek szerzője állítólag Dzsoszer király legfőbb tisztviselője, Imhotep volt, a következőt Khufev fia, Hardzsedef művének tartják, az egyik legterjedelmesebbet pedig Dzsedkare tisztvi selője, Ptahhotep írta; ezek az Intelmek azonban csak későbbi feljegyzésekben maradtak ránk. Fennmaradt viszont az Óbirodalom idejéből számos magas rangú tisztségviselő (Mecen, Vosptah, Harkhuf, Ptahsepszesz és mások) életrajza: ezeket ugyancsak művészi alapelvek szerint írták, és a hivatalos dokumentumokból kiragadott idézeteken kívül verses betéteket is tartalmaznak. Magukban a pirami sokban is ölnyi hosszú (sőt több tucat méter hosszú) szövegek olvashatók: verses imádságokat, átkokat, mítoszokat és az uralkodóhoz írt himnuszokat tartalmaznak; a legrégibb Piramisszövegek Venisz király korából maradtak az utókorra. A nagyszerű kulturális és civilizációs fejlődés azonban éles ellentétben állt a szociális viszonyok Óbirodalom korabeli fejlődésével. A termelés fellendülése, a hadjáratok és az adórendszer meggyorsította a vagyoni elkülönülés és az osztályok ra való tagolódás folyamatát; történelmi szempontból ez is haladást jelentett, de persze a néptömegek rovására. Az országban elszaporodtak a hadifoglyokból lett rabszolgák, akiknek a király, a papok és az arisztokraták birtokain kellett dolgozniuk; a földművelő lakosság egy része ugyancsak ezeken a birtokokon talált munkát és megélhetést. A nagybirtokokon dolgozó parasztok ugyan szabadok maradtak, akárcsak a faluközösségek tagjai, ám őket is rabszolgatartó módszerekkel zsákmányolták ki; a rabszolgákkal való összeolvadást csupán a kézműiparosok egy része meg a munkavezetők kerülték el. A király és a királyi tisztviselők hovatovább egyre keményebb uralmat kényszerítettek az egyiptomi népre hatalmi, gazdasági és ideológiai eszközökkel egyaránt. A néptömegek végül utolsó politikai jogaikat is elveszítették, és soha többé nem sikerült azokat visszaszerezniük; mikor később a görögök megismerkedtek ezzel a helyzettel, meg sem tudták érteni. Ilyen körülmé nyek között nem csoda, hogy az egyiptomi királyok száz- meg százezreket kényszeríthettek piramisépítésre, figyelmen kívül hagyva, vajon formálisan szaba dok-e ezek az emberek, vagy pedig rabszolgák. Az egyiptomi király nemcsak despota volt, hanem isten is. A korabeli feliratok tanúsítják, hogy még a főurak is

122


kiváltságnak tartották, ha „megcsókolhatták a király lábát", és „nemcsak a földet a lába mellett". A hatalom és a vagyon nagymérvű koncentrációja és a teljes jogtalanság közti ellentét nem maradhatott következmények nélkül. Az Óbirodalom bukása erről tanúskodik. A korabeli eseményeket, sajnos, nem ismerjük részletesen. A későbbi fejlődés azonban megmutatta, hogy az egyesített Egyiptomnak nem csupán politikai felbomlásáról, hanem teljes belső széteséséről volt szó. Az Óbirodalom bukása után sűrű sötétség borult Egyiptomra. Az országon zűrzavar lett úrrá, a különböző trónokon megállapíthatatlan mennyiségű király, állítólag négy dinasztia váltotta egymást, olyan-amilyen tekintélyre azonban csak a vészeti (thébai) Enjotefidák és egyes nenniszoveti (hérakleopoliszi) uralkodók tettek szert. Egyiptom csak két hosszú évszázad múltán emelkedett ki az átmeneti időszak sötétségéből; ekkor kezdődött történelmének második nagy korszaka, a Középbiro dalom (kb. i. e. 2070—1790). Az ország egyesítését a tizenegyedik dinasztia alapítója, Mentuhotep király fejezte be, mégpedig kétségtelenül hosszú és véres harcok után. Ezt a sikert egészen a közelmúltig három különböző uralkodó érdemének tartották a történészek, de kiderült, hogy csupán Mentuhotep három különböző nevéről van szó; a király ugyanis fokozatosan vette fel a neveket, ahogy megvalósította uralmát az egyes országrészekben. Utána két további névrokona lépett trónra; megtartották és megszilárdították hatalmukat, biztosították az öntöző rendszer felújítását és kiterjesztését, megkezdték a palakőbányászatot a Vörös-ten ger melletti Wadi Hammámátban, és a Színai-félszigeten és Núbiában felújították Egyiptom uralmát. Az ő idejükben került sor a bronz felfedezésére, ami lehetővé tette a szerszámok és a fegyverek tökéletesítését. Egyiptom ismét nagyhatalom, s mint egyik leírója mondja, „virágzó zöld kert" lett. Először ragyogta be a dicsőség fénye a Mentuhotepek fővárosát, a felső-egyiptomi Vészetet (Thébát) is. A három Mentuhotep sikeres uralma azonban nem akadályozta meg a dinasztia erőszakos felszámolását. I. e. 2000 körül a királyi hadsereg parancsnoka, Amenemhet (görögül Ammenemész) ragadta magához a hatalmat, s megalapította az új, sorrendben tizenkettedik dinasztiát. Majdnem harminc esztendeig uralkodott, mígnem őt is erőszakkal eltávolították; a történészek egyetértenek abban, hogy a csatornák nagyvonalú kiépítésével és a megművelt földterület gyarapításával valóban felvirágoztatta az ország gazdaságát. Sikeres hadvezér létére lemondott a hadjáratokról, és megelégedett az országhatárok biztosításával; lehetséges, hogy a korabeli „héják" éppen ezért tették el láb alól (a háremhölgyek segítségével). Trónutódai aztán mindenekelőtt hódításokra törekedtek; I. Szenvoszret (görögül Szeszonkhoszisz) új aranybányát foglalt el Núbiában, II. Amenemhet (görögül Ammanemész) hatalmába kerítette a mai Palesztina területét és Szíria egy részét, II. és III. Szenvoszret (görögül Szeszósztrisz) pedig egészen a harmadik nílusi zuhatagig elfoglalta Núbiát. Hadjáratok helyett csatornázási munkálatokkal és építkezé-


123

A Faiyum oázis. sekkel csak III. és IV. Amenemhet (görögül Lakharész és Ammenemész) királyok írták be nevüket a történelembe. A tizenkettedik dinasztia utolsó uralkodója Szebeknofrure (görögül Szkemiophrisz) királynő lett. Gyönge uralmának négy esztendeje nem volt más, mint egy újabb hanyatlás előjátéka. A Középbirodalom olyan civilizációs és kulturális emlékeket hagyott az utókorra, amelyekről semmiképpen sem mondhatjuk azt, hogy csak közepesek. Ez mindenekelőtt az építészetre vonatkozik, noha a legnagyobb építészeti alkotásokat jórészt csak az ókori tudósításokból ismerjük. A három Mentuhotep például templomokkal és palotákkal díszítette fel Vészetet, ezek azonban egytől egyig eltűntek: átépítették őket, vagy romba dőltek. I. Mentuhotep építményei közül csak egy sírtemplom nyomai maradtak ránk a mai Deir el-Bahríban (Karnakkai szemben, a Nílus bal partján); Mentuhotep sírtemploma tulajdonképpen nem volt más, mint egy oszlopcsarnokokkal körülépített piramis; a sírkamrát az oszlopcsar nokok mögött, egy meredek sziklába vájt oszlopudvarban rejtették el. I. Szenvoszret építményei közül mindössze egy kis kápolna maradt ránk Karnakban, mai szép külsejét azonban annak köszönheti, hogy az 1937—1938-as években teljesen rekonstruálták (Chevrier francia műépítész vezetésével). A tizenkettedik dinasztia uralkodói mindenekelőtt új székhelyüket, a mai List közelében fekvő Ictovejt (később Ittove) építették ki; a város „labirintusát" Hérodotosz még látta, s minden egyiptomi és görögországi építménynél többre értékelte. Ma már azt sem tudjuk, vajon hivatalhelyiségekkel ellátott királyi palota vagy pedig sírtemplom volt-e ez az épület, noha a végső romlás csak a római korban érte el. A kutatók mindkét nézetet

124


védelmezik, illetve cáfolják; ami az építmény elnevezését illeti, többnyire úgy vélik, hogy III. Amenemhet egyik nevéből ered, mégpedig abból, amelyet görögül Lakharésznek, egyiptomi nyelven pedig Labarésznek ejtettek; Hérodotosz képzele tében ez kapcsolódott egybe az ugyanilyen híres krétai építmény, Minósz labirintu sa nevével. A tizenkettedik dinasztia uralkodói az új főváros környékén építtették fel a maguk piramisait, melyeknek maradványait a mai List, Illahun, Dahshur, Hauvare és Mazgúna falvak mellett találjuk, összesen kilenc piramist ismerünk, noha a dinasztiához mindössze nyolc uralkodó tartozott, III. Amenemhet ugyanis két piramist építtetett (egyet Hauvare, egyet pedig Dahshur mellett). A tizenkette dik dinasztiabeli királyok piramisai téglából épültek, és kisebbek a negyedik dinasztia gizehi piramisainál. A Középbirodalom képzőművészete az Óbirodalom hagyományaira épült, de a saját korát fejezte ki; mindenekelőtt a világ elmúlásának tapasztalatáról ad hírt, az egyiptomiak ugyanis mindaddig öröknek és változatlannak tartották a világot. Ránk maradt I. Mentuhotep, I. és III. Szenvoszret s többek között III. Amenemhet szobra (nagyobb részük ma a kairói Egyiptomi Múzeumban látható); a mindenható uralkodók hagyományos pózában állnak ugyan, de korábban ismeretlen vonások tűnnek fel arcukon: ezek az arcvonások győztes hadvezérként, erélyes tisztviselő ként, sőt néha gondterhelt, szomorú emberként jellemzik őket. A hivatalos eszményítés meghajolt a realizmus előtt; a szobrászok például már nem haboztak az uralkodót nagy fülűnek vagy közönséges ruházatúnak, a tisztviselők feleségeit pedig bájosnak ábrázolni, mint Szennuje asszony (ma Bostonban látható) szobra bizonyítja. A korábbi műalkotásokhoz képest a reliefek, főleg a figurális jeleneteket ábrázoló domborművek is elevenebbek lettek; a festészettel kapcsolatban pedig valósággal új stílusról beszélhetünk: ebben a műfajban a hagyományos pontosság hoz színes üdeség társult. A korabeli aranyművesség és ékszerkészítés ugyancsak magas színvonalat ért el: a Tutankhamon sírjából előkerült későbbi ékszerek szinte dekadenseknek tűnnek fel a dahshuri meg az illáhúni kincsek mellett. A Középbirodalom legjelentősebb emlékei azonban nem kőből vagy ércből készült építmények és tárgyak, hanem papiruszra írt szavak és fogalmak. Ekkor találkozunk első ízben tudományos művekkel. Mindenekelőtt a matematikai papiruszokra gondolunk, amelyek azt bizonyítják, hogy az egyiptomiak abban a korban (és kétségtelenül előbb is) már ismerték a tízes számrendszert, a törtszámo kat, a terület- és térfogatszámítást, meg tudták oldani az egyszerű egyenleteket, ki tudták számítani a kör sugarát (a π értékét 3,16-ra becsülték); a legjelentősebbek közé tartozik a Rhind-papirusz (i. e. XVII. század, London) és a Golenyiscsev-papi rusz (kb. i. e. XVIII. század, Moszkva). Az orvosi papiruszok a sebgyógyítással kapcsolatos kiterjedt empirikus ismeretekről és növényi kivonatokkal való gyógyí tásról tanúskodnak (de megmutatják az egyiptomi orvostudomány határát is: ezen túl már a mágikus mondókákkal való gyógyítás kezdődött); az orvosi papiruszok közé tartozik például a Smith-papirusz (New York) és az Ebers-papirusz (Berlin). Földrajzi felfedezésekről szóló tudósításokat, néhány ország térképét, utak, bányák,


125

erődítmények terveit stb. tartalmazó papiruszok ugyancsak maradtak ránk. Az írásos emlékek sajátos fajtáját képezik a Szójegyzékek, a lexikonok eme távoli előképei; ezeknek az volt a feladatuk, hogy kiszámítsák „az égen, a földön és a vizeken levő legfontosabb dolgokat". A Középbirodalom korabeli szépirodalom lényegesen eltér a korábbi és a későbbi korok irodalmától. Termékeiben már a társadalmi rendszer állandóságába és megváltoztathatatlanságába vetett egykori hit elvesztése tükröződik vissza; a szerzők a sötétség korában szerzett tapasztalatok alapján rádöbbennek az emberi lét bizonytalanságára, a sors elleni harc lehetséges és szükséges voltára, látják a szenvedés szükségszerűségét. Ez az irodalom realisztikusabb, emberibb és a szerzett tapasztalatokkal összhangban gyakran pesszimista hangvételű. Ezt nemcsak a hagyományos Intelmekről és életrajzokról mondhatjuk el, hanem az új irodalmi műfajokról is; ide sorolhatók mindenekelőtt a mesék és a mondák (amelyek nemegyszer az ismert „Volt egyszer egy király . . . " fordulattal kezdődnek), a mitológiai történetek (például Hor és Szutekh isten harca), kalandos útirajzok (pl. Szinuhet története), valamint az igazság különböző „megnyilatkozásai" és a jóslatok. Számos ránk maradt műalkotás nemcsak a korabeli emberek lelkivilágába nyújt betekintést, hanem a művészi erővel és faktografikus pontossággal ábrázolt társadalmi viszonyokba is. Az egyik Intelemben, amelynek eddig sem szerzőjét, sem keletkezésének korát nem sikerült megállapítani, a közelebbről ismeretlen Ipev tisztviselő beszél; a mű segít megértenünk a Középbirodalom bukását követő viszonyokat, amikor is a kormányavesztett országot ázsiai nomádok kerítették hatalmukba. A katasztrófa okaira ugyancsak rávilágít: a néptömegek helyzete már elviselhetetlenné vált, ezért lázadásukkal elsöpörték az államot. „Bizony, fordult egyet az ország, miként a fazék a korongon . . . Bizony, a gazdagok siránkoznak, a szegények örvendeznek. Minden városban ez visszhang zik: Űzzétek ki a hatalmasokat! Bizony, nem ismered már fel az előkelő család fiát. Az előkelő férfi feleségének gyermeke nincs jobb sorban az egykori rabszolganő fiánál. Bizony, az előkelő asszonyok mint szolgálók térdepelnek, és malomkővel zúzzák a gabonát. Azokat, kik egykor finom vászonba öltöztek, most minden csekélységért megverik. . . Szolgálót ma nem találni, s az előkelő asszonyok rabszolganőnek kínálják magukat. .. Bizony, kidobálták a bírósági aktákat, feltörték a titkos levéltárakat. . . Bizony, kinyitották a hivatali helyiségeket, ellopták a lakosok listáit; ezért a rabszolgák ma urak lehetnek. Bizony, lemészárolták a hivatalnokokat, irataikat elrabolták. Bizony, kihajigálták a törvénykönyveket, s a város peremén most emberek taposnak rajtuk, és a fellázadt szegénység úgy tépi az utcákon azokat, akár a rongyot. Bizony, a Kilenc Isten helyére emelkedett a szegénység . . . Íme, olyan események következtek be, amilyenek emberemlékezet óta soha sem történtek: a szegénység letaszította trónjáról az uralkodót! Íme, kit királyként temettek el, azt végül kidobták a koporsóból! Íme, ami a piramisban rejtezett, most a szabad ég alatt hever . . .

126


Íme, puszta lett az egykor végtelen határú ország titkos központja: a királyi dolgozószoba egy óra alatt megsemmisült. És íme: Egyiptom az ázsiaiak zsákmánya lett!" Az ázsiaiak, akik a Középbirodalom bukása után hatalmukba kerítették Egyipto mot, jórészt sémi eredetű törzsek voltak. Manehto „hikszoszoknak", vagyis „a pásztorok urainak" nevezi őket; eredeti egyiptomi elnevezésük, a hik-khoszevet — később hik-sose vagy hiksosz — „idegen, hegyvidéki (sivatagi) tájak uralkodóit" jelentette. A hikszoszok behatoltak a belső ellentétektől, lázadásoktól, királyellenes villongásoktól zilált országba, s a tizenharmadik és tizennegyedik dinasztia királya ival vívott harcok után rákényszerítették uralmukat. (Ekkor élt Khendzser, az utolsó piramis építtetője.) Manehtónak Josephus Flavius idézetében ránk maradt tudósítá sa szerint a támadás annyira meglepte az egyiptomiakat, hogy egyáltalán nem is védekeztek, és harc nélkül adták fel Mennofert (Memphiszt). A betolakodók vezérei több mint száz esztendeig maradtak Egyiptom trónján mint a tizenötödik és a tizenhatodik, úgynevezett „hikszosz dinasztia". A hikszosz uralom ellen, amely valóságos csapást jelentett Egyiptom számára, csak a tizenhetedik dinasztiába sorolt veszeti (thébai) uralkodók léptek fel sikerrel. Az i. e. XVI. század elején Kamosze király megszervezett egy felkelést, amely aztán felszabadító háborúvá nőtt. A harcot Kamosze utóda, I. Ahmosze (görögül Amószisz) vitte diadalra, aki i. e. 1580 körül végérvényesen kiűzte a hikszoszokat, újra egyesítette az országot, és megalapította a tizennyolcadik dinasztiát. Tehát határkövet állított a „második átmeneti időszak" vége és az „Újbirodalom" kezdete közé. Az Újbirodalom csaknem fél évezredig (kb. i. e. 1580—1090) állt fenn, és az ókori Egyiptom legnagyobb hatalmi, gazdasági és kulturális fellendülésének kora volt. Az egyiptomi állam határai Líbiától egészen Szíriáig húzódtak, délen pedig a mai szudáni Núbia területét is érintették; az egyiptomi királyok még Babilóniában és Asszíriában is érvényesítették befolyásukat. Az ország termelőerői korábban sohasem tapasztalt mértékben növekedtek; a hódító háborúk biztosították a rabszolgák számának gyarapodását, a csatornahálózat bővítésével párhuzamosan növekedett a kertek és szántók területe, tökéletesítették az ekét, Kisázsiából Egyiptomba hatolt a vas és a kemény bronzötvözetek gyártása. Az uralkodók építkezései legalább annyiba kerültek, mint a piramisok, művészi alkotásokként még felül is múlták azokat; a szobrászat, a festészet és az írásbeliség egyaránt új virágkorát élte. Természetesen az Újbirodalomnak is megvoltak a maga problémái, ezek főleg a király és a papok közti könyörtelen harcokban tükröződtek vissza. De bármelyikük győzedelmeskedett is, hatalma és dicsősége egy szemernyit sem javított a néptömegek sorsán. Az Újbirodalom fellendülése mindjárt a tizennyolcadik dinasztiával (kb. i. e. 1580—1310) kezdődött. I. Ahmosze bevezette az egyiptomi hadseregbe a hikszo szok legfélelmetesebb fegyvernemét, a harci szekereket, s az egyiptomi szekérhad


127

Vészét (Théba). Balra Nyugat- Vészét a fő temetkezési helyekkel, jobbra Kelet- Vészet (a mai Karnak és Luxor) erősebbnek bizonyult a hikszoszokénál. A gazdaság és a központi államirányítás érdekében ugyancsak szigorú reformokat valósított meg; hadjáratai során egészen Szíriáig terjesztette ki az ország határait, és felújította hatalmát Észak-Núbiában. Trónkövetője, I. Amenhotep (görögül Amenóphisz) még jobban megszilárdította Egyiptom helyzetét; Amenhotep fia, I. Thutmosze (görögül Tuthmószisz) újabb hadjáratokat szervezett, és eljutott egészen az Eufrátesz felső folyásáig. II. Thutmo szénak már a meghódított területek, sőt Egyiptom lázongó népe ellen kellett harcolnia, de le tudta verni őket. Utána törvénytelen fia, III. Thutmosze nevében régensként felesége, Hatsepszovet lépett trónra; Hatsepszovet nem hadjáratokat, hanem kereskedelmi expedíciókat szervezett (egyet egészen a távoli „Punt országá ba", azaz valószínűleg a mai Szomália területére). III. Thutmosze aztán, aki i. e. 1490-től formailag Hatsepszovettel közösen, majd az i. e. 1468—1436-os években önállóan uralkodott, pótolta a királynő mulasztását: ő lett az egyiptomi történelem legnagyobb hódítója, s az egyiptomi birodalom az ő korában volt a legnagyobb: Líbiától a Felső-Eufráteszig, délen pedig a negyedik nílusi zuhatagig terjedt. Utódainak, II. és III. Amenhotepnek sikerült az általa szerzett területeket megtarta niuk, noha Kisázsiából két olyan hatalmas, nagyhatalmi tervekkel fellépő állam fenyegette őket, mint amilyen a mitanni és a hettita királyság volt. A mitanniakkal IV. Thutmosze egyezett meg: feleségül vette királyuk, Artatam leányát. A hettiták kal IV. Amenhotep kötött békeszerződést. A hatalom és a nemzetközi tekintély eme csúcspontján azonban mélységes

128


belső válság tört ki az országban. Amon isten veszeti papsága, amely kiváltságai és óriási vagyona révén afféle állam volt az államban, politikai hatalomra törekedett. s nyílt összeütközésbe került IV. Amenhoteppel (kb. i. e. 1367—1350). A király erre betiltotta Amon isten kultuszát, és helyébe a régi naptisztelettel összhangban Aton, a „Napkorong" új kultuszát állította. Aztán elkobozta Amon papjainak vagyonát, saját nevét Ekhnatonra („Aton fényére") változtatta, és átköltözött az újonnan alapított fővárosba, Ekhetatonba (ez a hely Vészet és Mennofer között félúton, a mai Et-Till falucska mellett van, leginkább Amarna néven ismerjük). Amon papsága azonban nem adta meg magát; hogy milyen eszközökkel folytatta a harcot, arra a korabeli királyok sorsából következtethetünk. Pontosan semmit sem tudunk, de valószínű, hogy Ekhnaton palotaösszeesküvés áldozata lett; trónutóda, Szmenkhkare ugyancsak gyanús körülmények között halt meg, körülbelül két év múlva. Szmenkhkare után az ifjú Tutankhaton lépett trónra: ő ugyan Tutankha monra változtatta a nevét, és visszaköltözött Ekhetatonból Vészetbe, de miután elérte nagykorúságát, hamarosan ő is meghalt. Követője, Aje is feltűnően korán elhunyt. Ekhnaton reformjainak utolsó maradványait aztán a tizennyolcadik dinasztia utolsó királya, Ekhnaton egykori szolgája, majd Amon papjainak buzgó híve, a hadsereg fővezére, Haremheb törölte el. A tizenkilencedik dinasztia (kb. i. e. 1310—1200) királyai az alsó-egyiptomi Dzsaanetból (Taniszból) származtak, s az elsőt közülük valószínűleg maga Harem heb választotta ki utódául. I. Ramszesz (egyiptomi nyelven Ramessze) tehetséges katona és kiváló szervező volt, a meggyengült birodalomnak éppen ilyen emberre volt szüksége. Az idős Ramszesz azonban két év múlva meghalt; ámde fia, I. Szethi (görögül Szethósz) beváltotta a hozzá fűzött reményeket: visszaverte a líbiaiak támadását, és négy északi hadjárat során megállította a hettiták előrenyomulását. Miután megszilárdította az ország helyzetét, maga mellé vette a fiát társuralkodó nak; a fiú II. Ramessze (Ramszesz) néven lépett trónra, és hatvanhat esztendeig (kb. i. e. 1290—1224) uralkodott. A hagyomány a „Nagy" jelzővel tisztelte meg, noha nem minden hadjárata végződött „az ő karjának győzelmével" (a híres kádesi csatáról már beszéltünk), és nem minden építménye volt „az ő keze műve" (sokról csak eltávolíttatta elődei nevét, s a sajátját íratta a helyére). Mindettől eltekintve azonban meg tudta tartani a Szíriától Líbiáig és a negyedik nílusi zuhatagig húzódó hatalmas területet, több templomot és várost építtetett, mint bármelyik korábbi király, s Egyiptom népe századokig emlékezett rá (méghozzá olyan részletekbe menően, hogy tudták: fél tucat felesége és állítólag 111 fia volt). A II. Ramszeszt követő egyiptomi királyok már „kisebbeknek" bizonyultak. Trónutóda, Merenptah (Mineptah) még legyőzte a líbiaiakat és a Kisázsián keresztül Szíriára törő „tengeri népeket", s számtalan foglyot is ejtett. A további uralkodók azonban már valósággal elvesznek a kusza hírek ködében; nevüket ismerjük — II. Szethi, Amenmessze, Sziptah —, cselekedeteikről azonban szinte semmit sem tudunk. A dinasztia utolsó uralkodója állítólag Tvoszret (Thuórisz) királynő volt. A huszadik dinasztia (kb. i. e. 1190—1090) uralomra jutását zavaros időszak


129

előzte meg, mikor, úgymond, „valami szíriai ember, aki hatalmasnak tettette magát, adófizetésre kényszerítette az egész országot". A dinasztia megalapítója, Szetnakhte csak rövid ideig uralkodott, de kijelenthette magáról (s talán joggal): „Rendet teremtettem az egész, felkelésektől forrongó országban . . . Megtisztítottam Egyip tom nagy trónszékét." Utóda, III. Ramessze (Ramszesz) megállította ugyan a „tengeri népek" újabb támadását, az ország nyugalmát azonban nem tudta fenntartani; a nyomorgó nép lázongott, a palota a papok és az udvaroncok intrikáitól forrongott, a királyt végül is a háremhölgyek gyilkolták meg. Az ő uralkodása idején, kb. i. e. 1160-ban robbant ki a történelem első ismert sztrájkja, amely fokozatosan lázadássá nőtt. A veszeti temetkezőhely munkásai, mindeneke lőtt a kőfaragók meg az asztalosok, előzetes megbeszélés után beszüntették a munkát, „átlépték az öt sáncot", amely elválasztotta lakhelyüket az urak hajléka itól, tábort ütöttek a templom mellett, ahova az ijedt hivatalnokok menekültek, és helyzetük javítását követelték a királytól: „Már tizennyolc napja nincs mit e n n ü n k . . . Az éhség és a szomjúság űzött bennünket ide. Nincs ruhánk, nincs halunk, nincs zöldségünk . . . Ezeken a szent helyeken valósággal burjánzik a gonoszság!" (Bizonyára nem ez volt az egyetlen ilyenfajta akció, s el tudjuk képzelni, milyen következményekkel járt. Erről csupán közvetett bizonyítékaink vannak; a korabeli hivatalnokok ugyanis ilyeténképp dicsekszenek életrajzukban: „Félelmet keltettem a tömegben . . . Rákényszerítettem a lázadókat, hogy ismerjék be hibájukat. . . Megfékeztem az engedetleneket.") A dinasztia további uralkodó iról kevés adat maradt ránk; csupán annyit tudunk, hogy mindannyiukat Ramesz szének (Ramszesznek ) hívták, s hogy uralmuk alatt Egyiptomot népfelkelések, a meghódított területek lakóinak lázadásai, külső ellenség támadásai és palotaharcok dúlták. Az utolsónak, IX. Ramszesznek már azt is el kellett néznie, hogy Amon főpapja, Hrihor, királyi névgyűrűbe írta a nevét, és a saját fiát jelölte trónörökös nek. A huszadik dinasztia szertefoszlott, mint a Nílus fölött az alkonyi köd, s vele együtt az Újbirodalom is elenyészett. Az Újbirodalom királyai már nem építtettek piramisokat. Föld alatti sírboltok ba temetkeztek Nyugat-Vészeiben, az ismert Királyok völgyében, ahol csak a Kurna hegység egyik sziklás csúcsa emlékeztetett piramisra. Manapság összesen hatvankét ilyen sírboltot ismerünk, néhányba azonban nem a királyok, hanem rokonaik és tisztviselőik temetkeztek (feleségeik nem, nekik ugyanis a délebbre eső „Királynők völgye" volt fenntartva). Némelyik sírbolt palota nagyságú: III. Thut mosze sírboltja kilenc, II. Amenhotepé tíz, II. Ramszeszé beomlott, ma hozzáférhe tetlen sírboltja több mint húsz, III. Ramszeszé, amelyet az egyik falfestmény alapján „A hárfások sírboltjának" nevezünk, huszonkét helyiségből áll; Hatsepszo vet királynő sírboltjában több mint kétszáz méter a folyosók hossza. A legnagyobb azonban 1. Szethi sírboltja: hat lépcsőből, négy oszlopcsarnokból és tizenhat további helyiségből áll, színes reliefjei több száz négyzetméternyi falfelületet borítanak. A sírboltok látogatója óhatatlanul összehasonlítja őket a pira misokkal: ezek is emberi kéz alkotásai, és sok esetben fölérnek a piramisokkal.

130


Sírok a Királyok völgyében, alaprajzok. A 7. számú sír II. (Nagy) Ramszeszé, a 11. számú III. Ramszeszé, a 17. számú I. Szethié, a 35. számú II. Amenhotepé, a 38. számú I. Thutmoszéé, a 62. számú Tutankhamoné Tutankhamon világhírű sírboltja aránylag kicsi és szerény, ám ez az egyetlen sírbolt, amelyet nem fosztottak ki az ókori rablók (igaz, ebbe is behatoltak, de láthatólag megzavarták őket, és elmenekültek). A rövid bejárati folyosón kívül mindössze négy helyiség alkotja, ezek közül is csak a sírkamrát (azt is csak részben) díszíti falfestmény. A Howard Carter által napvilágra hozott kincsek ma Kairóban láthatók (egy aranyozott koporsóban fekvő múmia kivételével, amelyet az egyipto mi kormány határozata alapján visszatettek eredeti helyére): az Egyiptomi Múze umban nagyobb helyet foglalnak el, mint a többi Újbirodalom korabeli lelet együttvéve. Vannak köztük arany- és aranyozott szobrok, különféle ékszerek és királyi felségjelek, alabástrom edények és gazdagon díszített fegyverek, trónszékek és csodálatos intarziákkal ékesített ládikók, arany és aranyozott halotti maszkok stb., s minden egyes darab magas művészi színvonalú. Anyagi értékük, amely pedig kultúrtörténeti értékükhöz képest elhanyagolható, szinte hihetetlen: a sírboltban talált arany súlya 110,4 kilogramm! S Tutankhamon, mint tudjuk, jelentéktelen uralkodó volt. Milyen kincseket rejthetett akkor a nagy királyok, mondjuk I. Szethi vagy II. Ramszesz sírja? Vagy Khufevé, Khafréé, Menkauréé! Az Újbirodalom korabeli királysírokat örökre el akarták rejteni az emberi szemek (de főleg kezek) elől, ezért gondosan álcázták. Az emberek számára is hozzáférhető sírtemplomokat tehát a síroktól elkülönítve, de lehetőleg azok közelében kellett felépíteni. A vészeti temetkezőhely határán, a mai Deir el-Bahrí sziklái alatt Hatsepszovet királynő építtetett ilyen templomot; a királynő építésze.


131

Szenmut, három mesterséges teraszra építette a kettős homlokzati oszlopcsarnokkal díszített templomot, amelynek ragyogása megdöbbenti a mai látogatót (a közel múltban ugyanis restaurálták a lengyel archeológusok). A legnagyobb sírtemplo mot, amelynek romjai ránk maradtak, II. Ramszesz építtette; csaknem kétszer akkora volt, mint I. Szethi vagy III. Ramszesz sírtemploma. Diodórosz és Shelley ezt tartották „Oszümandüasz sírboltjának", a mai egyiptológusok pedig ezt nevezik „Ramesszeumnak"; manapság is tucatszámra állnak benne kolosszális oszlopok, udvarán pedig ott hever Ramszesz összetört szobra, amely 17 méter magas és több mint 100 tonna súlyú volt, méreteivel megközelítette „Memnon kolosszusait". Memnon kolosszusai III. Amenhotep királyt ábrázolják, s talapzatukkal együtt csaknem 18 méter magasak; ránk már csak ezek maradtak III. Amenhotep sírtemplomából, amely nagyságban valószínűleg a Ramesszeumot is felülmúlta. (A kolosszusok a görögöktől kapták nevüket; a görögök ugyanis Memnon király nevével társították a szent épület egyiptomi elnevezését, a mennut mítoszaik szerint az etiópiai Memnon Egyiptomon keresztül ment az ostromlott Trója segítségére.) A kolosszalitás kultuszának, amely a sírépítkezések terén régi hagyo mányokra tekintett vissza, az Újbirodalom királyai az isteneknek szentelt templo mok építésében is hódoltak. Ezek közül a templomok közül az egykori Kelet-Vészet földjén, Luxorban és Karnakban állók maradtak ránk a legjobb állapotban. A luxorit részben III. Amen hotep, részben II. Ramszesz építtette; két oszlopcsarnokos udvarát a Nagy oszlop sor köti össze, tetővel fedett épületében a sok-sok helyiségen kívül egy szentélyt is találunk. Hatalmas méretei ellenére mindig árnyékában maradt a karnaki temp lomnak, s az ünnepek közül csupán az újévet ünnepelték benne. A karnaki templomkomplexum valóságos „istenek városa" volt, két évezreden keresztül építették: első ismert épületei a Középbirodalom kezdetén, az utolsók pedig már a Ptolemaioszok korában épültek; a templomkörzethez tartozó legnagyobb épülete ket III. Thutmosze és II. Ramszesz építtették, de díszítéséhez még a római császárok is hozzájárultak. A karnaki templomkomplexum Amon isten és felesége, Mut, valamint fiuk, Moncev templomából tevődött össze; az Amon-templom kerületé ben állt még Khonsz isten, Opet istennő és Ptah isten temploma, valamint Uszire (Ozirisz) két kápolnája. Elpusztításán ugyancsak évezredek dolgoztak, manapság azonban már biztonságban van a további romlás elől. Első pilonja erődítményfal hoz hasonlít: 113 méter széles, 43 méter magas és 15 méter vastag; a hozzá vezető Szfinxek alléját negyven kosfejű szfinx alkotja; a pilon mögött egy udvar terül et, ahol II. Szethi és III. Ramszesz temploma, több oszlopcsarnok, szfinx és II. Ram szesznek Uszire isten képében megmintázott kolosszális szobra található. A második pilon mögött páratlan látvány fogadja a látogatót: a kőoszloperdő. 134 darab 5 méter átmérőjű oszlop áll itt, némelyik a 23 méter magasságot is eléri, s az oszlopfők mind virágzó papiruszt ábrázolnak; akkora területet borítanak be, amekkorán 900 gépkocsi parkolhatna. A karnaki templomban összesen tíz pilont találunk: mindegyik előtt és mögött díszes kapuval meg oszlopcsarnokokkal ellátott

132


A luxori templom alaprajza. A szentély a szent bárkával a középső fedett részben (II. Amenhotep udvarától balra) volt; a Szfinxek alléja Amon karnaki templomához vezetett szentélyek állnak, szfinxallék és egyenes szoborsorok, továbbá hieroglif feliratokkal teleírt romos vagy ép falak láthatók. A több mint 250 ezer hieroglif jel között nem egyet találunk, amely az egy méter magasságot is meghaladja. Itt minden kolosszális: Hatsepszovet királynő obeliszkje a világ legnagyobb obeliszkje; a Szenttó akkora, mint egy futballpálya; III. Amenhotep gránit szkarabeusza a talapzatá val együtt öt tonnát nyom! Moncev és Mut temploma Amon templomához képest olyan, mint valami falusi templomocska egy székesegyház mellett. Ámbátor ezek is nagyobb területen állnak, mint a pozsonyi meg a kassai dóm együttvéve, de h á t . . . Jól ki kell fújnunk magunkat, ha Karnak után még más építményeket is meg akarunk tekinteni: mondjuk, Medinet Habuban III. Ramszesz sáncfallal körülvett templomát és palotáját, az ókori Ebózevben (Abüdoszban, Luxortól kb. 150 kilométerrel északra) I. Szethi kitűnő reliefekkel díszített templomát, esetleg még II. Ramszesz Abu Simbel-i sziklatemplomát (kb. 180 kilométerrel délre Aswantól; a templomot az 1963—1968-as években az új vízgyűjtő szintje fölé emelték). Mindenütt ugyanazzal a kolosszalitással találkozunk. Az Újbirodalom építészetének és szobrászművészeiének azonban nem a kolosszalitás volt az egyetlen vonása. Ellenkezőleg, a legjobb szobrok „emberi méretekben" készültek; látszatra is emberibbek voltak, közelebb álltak a valóság hoz: alkotóik megszabadították őket a hagyományos merevségtől. Lehetséges, hogy mindehhez a mezopotámiai meg a krétai művészet hatása is hozzájárult, Egyiptom ugyanis éppen akkor ismerkedett meg ezekkel a művészetekkel. A finoman


133

Amon isten karnaki nagy temploma. A belső udvaron túl, a második és a harmadik pilon között volt a Nagy Oszlopcsarnok; a déli kerítésfaltól két szfinxallé vezet Mut templomához modellált Hatsepszovet-szobrok a királynőt már nemcsak királynőnek, hanem egyúttal nőnek is ábrázolják (méghozzá a királyi hatalom olyan elengedhetetlen szimbóluma ellenére, mint amilyen az „isteni szakáll" volt); III. Thutmosze szobrai aránytalanul rövid nyakúak és hosszú orrúak (azaz, mint a király múmiája is bizonyítja, valószerűek), III. Amenhotep feleségének, Teje királynénak a szobra pedig Teje kevélységét és gőgjét örökíti meg. Talán még az is a krétai hatásnak köszönhető, hogy a korábban mozdulatlan reliefek megteltek élettel (mint a Hatsepszovet templomának falain látható jelenetek bizonyítják), s hogy a reliefmű vészetből kivált a festészet, amely csakhamar a saját vitathatatlan értékeit is létrehozta. A pozitív fejlődést Ekhnaton bilincseket feloldó reformja is meggyorsí totta. Egyiptomban az Ekhnaton korabeli szobrászat volt a legrealistább és a legőszintébb; az Amarna-kori művész nem habozott átszellemült, de csúnya férfiként (lógó hassal, hormonzavarral) ábrázolni Ekhnatont, s úgy tetszik, Ekhna ton feleségét, Nefertitit sem hízelgésből ábrázolta igazi szépségnek (Nefertiti szobra talán a legismertebb egyiptomi szobor; ma Nyugat-Berlinben látható). Az „amarnai stílus" vívmányai túlélték Ekhnaton politikai és vallási reformjait, s még a ramszeszi idők képzőművészetében is találkozunk velük. Fokozatos elhalásuk a hanyatlás jele volt, a hanyatlás korának végén pedig már nem alkottak az egyiptomi művészek, hanem csak ismételtek.

134


A főbb egyiptomi oszloptípusok. Balról jobbra: pálma-, papirusz- és lótuszfejezetű oszlop, jobboldalt rovátkolt féloszlop Az Újbirodalom az egyiptomi irodalomnak is új és utolsó alkotó korszaka volt: a tudományos és a művészi irodalomnak egyaránt. Az orvosi papiruszok főleg a csonttörések gyógyításában meg a sebészetben szerzett ismeretek és tapasztalatok fejlődéséről tanúskodnak; a ránk maradt szövegekből kitűnik, hogy a gennyedés ellen is hatékony szereket ismerte : A szóban forgó papiruszokból azonban azt is kiolvashatjuk, hogy az orvoslás racionális és mágikus oldala között egyre áthidalhatatlanabb lett az ellentét; az orvos egyre inkább varázslóvá vált, akárcsak később az asztronómus asztrológussá, a „bölcs ember" pedig mindenekelőtt jóssá. Új matema tikai művek születtek, és új Intelmek, melyek feladata, hogy világosságot vigyenek a gondolkodásba, s megtanítsák a tudatlant mindenre; az utolsó Intelmeket XI. Ramszesz korában írták. A szépirodalmi műfajok közül a hagyományos mesék és útleírások, valamint a királyok és tisztviselők novellái értek el magas színvonalat. A költészetet istenekhez írt himnuszok (köztük Ekhnaton szép, több mint száz soros


135

Naphimnusza), új és régi mítoszok és népdalok lejegyzései tették gazdagabbá; az első szerelmes versek, melyek nélkül a költészet nem is volna költészet, a tizenkilencedik dinasztia korából maradtak ránk. A történelmi dokumentumnak szánt, de himnusz formájában írt királyi feliratokat is művészi alkotásoknak tekinthetjük; persze némelyik ma már humoros elbeszélésként is olvasható. „Kiterjesztettem Egyiptom minden határát", írja például egy Ramszesz, aki egyik területet a másik után veszítette el; „dugig megteltek a magtárak", írja egy másik Ramszesz, akinek uralma alatt éhséglázadás tört ki Egyiptomban; „isteni eredettel" és a „Két ország koronájának törvényes elfogadásával" dicsekszik minden király, de főként a trónbitorlók; s azt is mindannyian kijelentik magukról, hogy ők istenek, akik örökkön-örökké uralkodni fognak. Az efféle költészet csúcsa talán Pentvor költeménye, a „Ramszesz kádesi győzelméről szóló ének". Sehol a földkerekségen nem voltak királyok, akik hatalmasabb szobrokat állíttattak volna, jobban ünnepeltették volna magukat, vagy éktelenebbül dicsekedtek volna, mint ők. „A fáraók tékozló gőgje" éppen az Újbirodalom korában érte el tetőfokát. Persze a gőg a bukás előjele. Egyiptomban is az volt. A huszadik dinasztia uralkodói, a nagy Ramszesz névrokonai jóformán nem is tudjuk, hogyan tűntek el a történelem süllyesztőjében. XI. Ramszesz után Amon főpapja, Hrihor, illetve Hrihor fia, Pajaankh lépett trónra, és megalapította a „papkirályok" dinasztiáját, ezt azonban Manehto nem ismerte el; a huszonegyedik dinasztiát szerinte a „taniszi" (azaz dzsaaneti) „hét király" alkotta, ezek a királyok azonban csak Alsó-Egyiptomban uralkodtak. A huszonkettedik dinasztiát az i. e. X. század közepe táján alapította egy líbiai származású uralkodó, I. Sesonk (vagy Sisak; a Bibliából Jeruzsálem meghódítójaként ismerjük), aki Pibasztéban (a görög Búbasztiszban, a mai Zagazig mellett) telepedett meg. Utódai aztán Amon főpapjai lettek Vészeiben, s így egy időre egyesítették Egyiptomot. Az i. e. IX. század alkonyán azonban két ágra szakadtak, s a két ágból idővel még egy harmadik is kivált: belőlük alakult ki a huszonharmadik és a huszonnegyedik dinasztia. A belháborúk során, amelyek annál ádázabbak voltak, mivelhogy rokonok harcoltak egymás ellen, Egyiptom végül is részekre hullott szét, és az i. e. VIII. század alkonyán Sabako núbiai király zsákmánya lett. Sabako Napata városban (a mai szudáni Meroé közelében, a negyedik zuhatag előtt) székelt. Ő alapította meg a huszonötödik dinasztiát, amelyet az egyiptomiak „kusitának", a görögök pedig „etiópnak" neveztek (aszerint, milyen néven ismerték Núbiát). Egyiptom reményteljes fellendülését az asszírok állították meg, akik i. e. 670 körül törtek az országra. Királyuk, Asszarhaddon azzal dicsekszik egy feliraton, hogy „fél nap alatt elpusztította, feldúlta és kirabolta" Mennofert; aztán számos további várost is „elpusztított, feldúlt és kirabolt" egészen Felső-Egyiptomig, ahol egy ideig még Sabako utódai, Taharka és Tanutamon uralkodtak. Az alsó-egyipto mi Szajban (a görög Szaiszban) I. Nekho (görögül Nekó) király bizonyos fokig megőrizte függetlenségét, s azzal, hogy 'látszatra az asszír uralom híve lett.

136


Alsó-Egyiptom.

megteremtette az asszír uralom megdöntésének feltételeit. Fia, I. Pszamtek (görögül Pszammétikhosz) aztán kihasználta Asszíria belső bajait, s i. e. 663-ban ismét kivívta Egyiptom függetlenségét. Ő alapította meg a huszonhatodik dinasztiát, amelybe utódai, II. Nekho, II. Pszamtek (görögül Pszammúthisz), Vahjebre (görö gül Apriész), II. Ahmosze (görögül Amószisz vagy Amaszisz) és III. Pszamtek (görögül Pszammekheritész) tartoztak. Az idegen uralkodók után tehát ismét egyiptomi eredetű királyok kerültek a trónra; az egyiptomi hagyományokhoz híven újították fel kormányukat, gondoskodtak a mezőgazdaság fejlesztéséről, támogatták a kereskedelmet és a hajózást, kiépítették a hadsereget, és újra aktív külpolitikát folytattak. II. Nekho csatornát építtetett a Nílus és a Vörös-tenger között, legyőzte Joziás júdeai királyt, és behatolt Asszíriába; II. Pszamtek görög zsoldosokkal erősítette meg hadseregét, II. Ahmosze pedig szövetséget kötött Szamosz uralkodó jával, a görög Polükratésszel, és különböző kiváltságokat adott a Naukratiszban letelepedett görög kereskedőknek. A huszonhatodik dinasztia királyai csaknem száznegyven évig uralkodtak Egyiptomban, a történészek „szaji reneszánsznak" nevezték el ezt a kort (i. e. 663—525). A szaji dinasztia kora a művészet számára is reneszánsz, újjászületés volt. Az


137

idegen uralkodók alatti pangás után az egyiptomi művészek végre visszataláltak hazai ihletőikhez, az Óbirodalom alkotásaihoz. Szobraik tanúsága szerint tovább jutottak az egyszerű utánzásnál, reliefjeikről és festményeikről ugyanezt mondhat juk. Az írásbeliségen szintén észrevehetjük a haladásra irányuló törekvést; a hieroglif és a hieratikus írás mellett éppen ebben a korban született meg az egyszerűbb démotikus írás, amelyben számos tudományos és szépirodalmi mű maradt ránk. A szaji uralkodók a régi építészeti emlékek, köztük a gizehi meg a saqqarai piramisok felújításának és rekonstruálásának is különös figyelmet szentel tek; ezzel olyan tevékenység úttörői lettek, amellyel csak a múlt században létrehozott Műemlékvédelmi Felügyelőségben találtak követőre. Bár a szaji rene szánszot gyakran az európaihoz hasonlítják, különbözik tőle. Az európai reneszánsz új virágkor kiindulópontja lett, a szaji azonban csak pont: pont valami soha vissza nem térő után. I. e. 525-ben hatalmas hadsereg élén Kambüszész perzsa király támadt Egyiptomra, miután szinte már az egész Közel-Keletet leigázta; a Nílus deltájában, Pelúszionnál (a mai Faramánál) legyőzte III. Pszamtek királyt, majd rövidesen Mennofert is bevette. A leigázott Egyiptom a perzsa birodalom szatrapiája lett, s királyai, akik Manehto művében a huszonhetedik dinasztia uralkodóiként szerepel nek, féktelenül kirabolták. Az egyiptomiak védekeztek, de hiába, a perzsák minden lázadásukat leverték; vérbe fojtották azt a nagy felkelést is, amely a marathóni ütközet, a perzsáknak a görögöktől elszenvedett veresége után robbant ki, i. e. 486-ban; az i. e. 460-ban kitört felkelést, melynek segítségére hajóhadat is küldtek a görögök, ugyancsak leverték. Sikerrel csak az i. e. 404-es felkelés végződött; vezetője, Amenardisz (vagy Amürteosz) aztán kikiáltotta magát Egyiptom királyá vá. Nem sokat tudunk róla, még nevének hieroglif lejegyzése sem maradt ránk; Manehto a huszonnyolcadik dinasztia egyetlen királyaként említi. Öt esztendő múltán Nefaarud (görögül Neferitész) hadvezér, a huszonkilencedik dinasztia (i. e. 399—380) megalapítója taszította le Egyiptom trónjáról; Nefaarud négy utóda az új perzsa támadás állandó fenyegetettségében uralkodott, s az athéni, a spártai meg a küproszi görögökkel szövetkezett a perzsák ellen. A harmincadik dinasztia Cebnut ban (a görög Szebennütoszban, a mai Szemenúdban) székelő királyai ugyanezt a politikát folytatták. A cebnuti királyok hárman voltak: Nekhtnebof (Nektanebész), Dzseho (Teósz) és Nekhtharehbe (Nektanebosz). Nekhtharehbének harcba kellett szállnia a perzsákkal, s i. e. 343-ban vereséget szenvedett a túlerőtől. Ő volt Egyiptom utolsó egyiptomi származású királya. Az új perzsa megszállás dühödt ellenállást váltott ki Egyiptomban. Az egyiptomi hadsereg önkéntesekkel megerősített maradványai védelmezték a városo kat és a templomokat a rablók ellen, meg-megtámadták a perzsa helyőrségeket, elszigetelt akcióik azonban egytől egyig kudarccal végződtek. I. e. 338-ban a Deltában kitört nagy felkelésben egyesültek Egyiptom erői; a felkelés élére a helybeli uralkodó, Khababas állt, az egyiptomiak azonban olyan vereséget szenved tek, hogy nem tudtak többé talpra állni. Csupán a remény maradt számukra, hogy

138

Vcjtech Zamarovsky / A felséges piramisok

a görögök majd felszabadítják őket; a görögöknek egyébként is akadt még elszámolni valójuk a perzsákkal. Az egyiptomi remények i. e. 332 őszén váltak valóra, amikor több perzsaellenes győzelem után Nagy Sándor bevonult az országba. A lakosság mint felszabadítót üdvözölte, s Mazakész perzsa szatrapa harc nélkül adta át neki a hatalmat. Ptah isten mennoferi főtemplomának papjai haladéktalanul megkoronázták Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronájával, a Siwa-oázis jósdája pedig elismerte őt Amon isten fiának. Nagy Sándor egyiptomi király lett, s Egyiptom királyává fogadta őt. Nagy Sándor, vagyis Alexandrosz rövid ideig tartózkodott Egyiptomban, tetteivel azonban elnyerte mindazok rokonszenvét, akik számítottak valamit. Tiszteletben tartotta az egyiptomi hagyományokat, s azok szellemében újította fel a kormányt; visszaadta a főurak titulusait meg a templomok vagyonát, elrendelte a perzsa megszállás okozta károk helyreállítását, a Nílus nyugati torkolatánál pedig kikötővárost alapított, s a saját nevét adta neki: Alexandriának nevezte el. Áldozatot vitt Hapinak, a mennoferi szent bikának, melynek elődjét a perzsák agyonverték, egyszóval igazi fáraóként viselkedett. Miután biztosította hatalmát, az országot rábízta hadvezéreire, maga pedig keletre indult, hogy leigázza Perzsiát; ez, mint tudjuk, sikerült is neki. Egyiptomba csak halála után, aranyszarkofágban tért vissza. Nagy Sándor uralmával a gyökeres változások korszaka köszöntött Egyiptom ra. Az Újbirodalom, noha más színvonalon, csak folytatása volt a Középbirodalom nak, a Középbirodalom pedig az Óbirodalomnak; most azonban egészen más irányt vett az egyiptomi történelem. A sivatagokkal körülzárt ország nagy tengeri hajóhaddal rendelkező földközi-tengeri országgá változott; az állam, melynek hadseregére már mindenki csak homályosan emlékezett, elsőrendű katonai nagyha talommá nőtt; a merev gazdasági és társadalmi rendszerben végbement strukturális változások a fejlettebb és haladóbb Görögországhoz közelítették Egyiptomot. Ráadásul új kulturális központtá lett, igaz, nem a századokon át pangó egyiptomi kultúra, hanem a görög kultúra központjává. Ugyanakkor etnikailag is megválto zott; városait és falvait elárasztották a görög telepesek: ezek részben összeolvadtak az eredeti lakossággal, s a görögök és egyiptomiak mellett kialakították a görög—egyiptomi keverék nép erős rétegét. Persze, minderre csak Nagy Sándor trónutódai alatt került sor. Egyiptom „fáraókat", a világ többi része azonban hellén királyokat látott ezekben az uralkodókban. Nagy Sándor i. e. 323-ban bekövetkezett halála után hadvezére, Ptolemaiosz került Egyiptom trónjára; először Nagy Sándor mostohatestvére, Philipposz Arrhidaiosz, illetve az apja halála után született kis Alexandrosz nevében, majd ezek halála után a saját nevében uralkodott. A Nagy Sándor hagyatékáért marakodó többi hadvezérrel vívott harcokban megszerezte Egyiptomot, és a Földközi-tenger keleti partvidékének több országára is kiterjesztette uralmát. I. e. 305-ben kikiáltot ta magát királlyá, és dinasztiát alapított, amely több mint negyed évezredig uralkodott; egyiptomi alattvalói kedvéért felvette a Szetepenre Meriamon (,,Re


139

kiválasztottja, Amon kedvence") nevet, a történelembe azonban I. Ptolemaiosz Szótér („Védelmező") néven került be. Első két trónutóda alatt Egyiptom a hellenisztikus világ vezető hatalma volt, és belsőleg is virágzott; a következő uralkodó idején azonban dinasztikus viszályok miatt nemzetközi és belső helyzete egyaránt meggyengült; a későbbi királyok már sem a külföldi területeket, sem az országon belüli hatalmat nem tudták megtartani, ez utóbbitól a papok fosztották meg őket. Az egyiptomi trón utolsó Ptolemaidája VII. Kleopátra volt, II. Ramszesz és Ekhnaton mellett Egyiptom történetének legismertebb személyisége. Minden úton-módon arra törekedett, hogy megvédje Egyiptom függetlenségét a rómaiak ellen; nem habozott megölni két öccsét és uralkodótársát, akik kényelmetlenné váltak számára, Caesar, majd Antonius szeretője lett, s Augustusi is megpróbálta legyőzni: hajóhadával, szárazföldi seregével és bájaival egyaránt harcolt. Mikor minden hiábavalónak bizonyult, i. e. 30-ban öngyilkos lett. Halála után az ókori Egyiptom eltűnt a térképről: a győzelmes Augustus római provinciává alakította. A Ptolemaioszok Egyiptoma már nem a régi Egyiptom volt, még ha úgy tündökölt is, akár a régi nagy királyok korában. Főleg kultúrtörténeti szempontból alakult át egyre inkább „görög Egyiptommá", mivel az eredeti egyiptomi kultúra nem bírt kitörni hagyományai páncéljából. Abban az időben, mikor Eukleidész, majd Arkhimédész Alexandriában olyan magas színvonalra emelték a matematikát, hogy az újkorig senki sem múlta őket felül, az egyiptomi matematikusok ezredéves, elavult képletek szerint számoltak; abban az időben, amikor Hérophilosz és Eraszisztratosz anatómiai tanulmányai sohasem látott magasságokba emelték az orvostudományt, az egyiptomi orvosok ősrégi mágikus formulák szerint gyógyítot tak; az egykor híres egyiptomi csillagászok már nem tudtak mit kezdeni a napév meg a polgári év közti különbséggel, úgyhogy a görög Eratoszthenésznek kellett megalkotnia új naptárukat. Az irodalomban és a költészetben a korabeli egyiptomi ak már csak régi papiruszmásolatokat meg igénytelen elbeszéléseket tudtak Kallimakhosz epüllionjai, Theokritosz bukolikus versei, Hérondasz komédiái stb. mellé állítani. A Ptolemaioszok számos templomot építtettek a régi egyiptomi isteneknek: például Philak szigetén Észetnek, Edfuban Hornak, Esznában Hnumnak, Denderában Hathornak, Kóm Ombóban pedig Szobeknek és Harvernek; építészeti megoldásuk a hazai hagyományok lisztelete ellenére is görög hatásról, reliefdíszítésük pedig az egyiptomi művészek alkotóerejének hanyatlásáról tanúsko dik. A római fennhatóság idején Egyiptom úgy merült el háromezer éves történel mének kőterhe alatt, akár egy zátonyra futott hatalmas hajó. Voltak időszakok, melyekben gazdaságilag fellendült: igaz, már csak mint „Róma magtára". Voltak olyan időszakok is, amikor lázongott az egyiptomi nép: de inkább a kizsákmányolás ellen, semmint az „egyiptomi Egyiptomért" harcolt. Egyiptom egészen i. sz. 395-ig római maradt. 395-ben, a római birodalom felosztásakor aztán a bizánci császárok nak jutott; tőlük hódították el a 640—642-es években az arabok.

140


Az ókori Egyiptom eltűnése lassú, nem erőszakos folyamat volt. Elavult, haladást fékező rendszere nem állhatta a versenyt a görögök létrehozta új, fejlettebb rendszerrel. A régi rendszer csökevényeivel párhuzamosan az ókori Egyiptom is eltűnt. Nem harcban esett el, de térdre sem hullott; halálának okaként csupán a végkimerülést, a túl magas életkort hozhatjuk fel. Végül is összecsaptak felette a történelem hullámai. Mikor került sor erre? A történészek nézetei ebben igen eltérőek. Némelyek szerint az ókori Egyiptom már i. e. 343-ban, Manehto „három szebennütoszi királyával" véget ért, ez azonban minden bizonnyal túlságosan is korai dátum. Mások szerint i. e. 30-ban, Kleopátra halálával szűnt meg, amikor elveszítette önállóságát; az ókori Egyiptom azonban kétségtelenül ennél is tovább élt. Megint mások szerint Diocletianus császár adminisztratív reformja ölte meg Egyiptomot: i. sz. 297-ben ugyanis hat provinciára osztották az országot, és besorolták az Orient nevű diecéziszbe; Egyiptom neve akkor csakugyan eltűnt a térképről. Egyes történészek az ókori Egyiptom halálának okát abban a „kegyelemdöfésben" látják, amelyet I. Theodosius császártól kapott 383-ban, mikor az betiltotta a régi istenek kultuszát. Vannak olyanok is, akik egészen 642-ig tolják ki a „halál" időpontját; akkor azonban már valóban rég megszűnt az ókori Egyiptom. Bizonyára az a leghelyesebb, ha Egyiptom halálát arra a pillanatra tesszük, amikor minőségi fordulat állt be gazdasági és szociális szerkezetében, ezt az időpontot azonban nehéz meghatározni. Valahol azonban mégiscsak be kell fejeznünk az ókori Egyiptom történetébe való kiruccanásunkat. Ez a történelem i. e. 3000 körül, az első hieroglif szövegek megjelenésével kezdődik. Használjuk hát most is ugyanazt a kritériumot, bármilyen formális: tegyük az ókori Egyiptom végét arra az időre, amelyből az utolsó hieroglif szövegek származnak. Az utolsó ismert hieroglif felirat Egyiptom egyik legelbűvölőbb helyén található: az „Egyiptom gyöngyének" nevezett Philai, vagyis Pilak szigetén, ahol a régi aswani duzzasztógát vizeiből Észet templomának aranyszínű pilonjai és Traianus nyári lakának oszlopai emelkednek az ég felé. A Philai szigeti felirat időszámításunk szerint 394. augusztus 24-én készült.

Vallás, múmiák, sírok

141 6. FEJEZET


Az egyiptomi történelem ókornak nevezett szakasza három és fél évezredig tartott, s a magunk diktálta iramban sok mindenről csak nagyon tömören beszélhettünk, sok mindent kénytelenek voltunk átugorni. De mindenekelőtt a piramisok érdekel tek bennünket, azokról pedig elmondtunk minden lényeges dolgot: azt is, hogy mikortól meddig épültek, azt is, hogy ki melyiket és hol építtette, sőt még azt is, hogy miként alakult a sorsuk annyi ezredév alatt. Most már arról kellene beszélnünk, hogy miért épültek. „A fáraók dölyfös hivalkodása hozta létre ezeket a kolosszális építményeket", olvassuk egyes szerzők műveiben. „A piramisoknak azt kellett szemléltetniük, milyen óriási hatalom van a király kezében", állítják mások. Megint mások szerint a piramisok „az ókori Egyiptom gazdagságának emlékmüvei, az ország fel nem használt termékeinek kinccsé merevített fölöslegei". Mindezekben s a hozzájuk hasonló feleletekben van egy-egy darab igazság. Csakhogy némelyik fáraó nem építtetett piramist, noha ugyanolyan hatalmas s bizonyára ugyanolyan dölyfös és hivalkodó volt, mint a piramisépíttető uralkodók. Még a gazdagság körül is akad bökkenő: II. Ramszesz Egyiptoma kétségtelenül gazdagabb volt, mint Dzsoszeré vagy Khendzseré, II. Ramszesz mégsem építtetett piramist. A történelmi korszakok összehasonlítása útján megállapíthatjuk, hogy Egyiptom gazdasági és társadalmi rendszere lényegében ugyanolyan volt a piramisépítések korában, mint akkor, amikor már nem épültek piramisok. A nemzetközi méretekben végzett összehason lítás ugyanilyen eredménnyel jár: a mezopotámiai viszonyok például nagyon hasonlítottak az egyiptomiakhoz, Mezopotámiában mégsem jöttek létre piramisok hoz hasonló királyi síremlékek. A hiányos válaszok meg a jogos ellenvetések tömkelegéből a kutatók csak akkor találtak kivezető utat, amikor kiderítették, hogy a piramisok isteneknek tartott fáraók síremlékei, a halál utáni kultusz épületei, tehát vallási jellegű építmények voltak.- Vagyis akkor, amikor már tájékozódni tudtak az ókori Egyiptom egyik legrejtélyesebb területén, a vallásban, sőt ennek is az egyik

142


Egyiptomi istenek és istennők. Balról jobbra: Amon, Ptah, Hathor, Észet (Izisz), Uszire (Ozirisz) legsötétebb zugában: a túlvilági életről szóló elképzelések között. Bizonyos, hogy a piramisok az ókori Egyiptom gazdasági alapjának és politikai felépítményének termékei: e nélkül az alap, illetve felépítmény nélkül el sem tudnánk képzelni őket. A megértésükhöz vezető ajtó kulcsa azonban az ideológiai felépítménynek azon a területén keresendő, amelyet vallásnak nevezünk. Az egyiptomi vallás hihetetlen elképzelések egyvelege: olyan fantasztikus, bonyolult és néha abszurd elképzelések ezek, hogy gyakran beleszédülünk, keresztények, muzulmánok, zsidók, ateisták egyaránt; a világűri kutatások korának embere (hacsak nem misztikus) ugyanúgy vélekedik róla, mint az ókori emberek (ha nem egyiptomiak voltak). Az asszírokból és a perzsákból kegyetlenséget, a zsidókból elítélő magatartást, a rómaiakból szarkazmust váltott ki az egyiptomi vallás; a görögök mint „idegen és szokatlan" dolgon megütköztek rajta. Emellett éppen a görögök voltak azok, akik minden népek felett tisztelték az egyiptomiakat; ám egyáltalán nem értették, hogy hajthatnak térdet ezek az okos emberek a bikák, macskák, krokodilusok, kosok stb. előtt, miképpen isteníthetik ezeket az állatokat úgy, mint a királyaikat. Pedig ők még sok mindent nem tudtak az egyiptomiak túlvilági élettel kapcsolatos elképzeléseiről, melyekhez képest a királyok meg az állatok kultusza lényegében egyszerű dolog volt. Az egyiptomi istenek és kultuszok világa még a hieroglifák megfejtése után is sokáig a rejtélyek labirintusa maradt. Champollion, aki terjedelmes tanulmányt szentelt a kérdésnek, a kultuszok magyarázatában nemegyszer kudarcot vallott; a későbbi ismeretek fényében Champollion közvetlen követőinek a művei sem helytállóak. Pedig forráshiányra egyikük sem panaszkodhatott, hiszen az egyiptomi


143

Egyiptomi istenek és istennők. Balról jobbra: Re, Anup, Nut, Hnum írásos emlékek döntő többsége éppen vallási szöveg. A probléma mindenekelőtt abban rejlett, hogy a szövegből általában csak az egyes szavakat értették, a szöveg egészét nem. (Egy korabeli egyiptológus az étlaphoz hasonlította ezeket a szövege ket: „Tudom, mi a rostélyos, tudom, hol van Bretagne, tudom, ki volt Chateaubriand, de hogy mi az a breton rostélyos á la Chateaubriand, azt már a pincérnek kell megmagyaráznia.") Mikor végül mégiscsak felfogták a szövegek értelmét, meg kellett állapítaniuk, hogy az egyiptomiaknak sok főistenük volt, hogy számos különböző istennév egy és ugyanazt az istent jelölte, hogy némelyik istent másként hívták reggel és megint másként este . . . A szóban forgó szövegekben ma is találunk olyan részeket, amelyeket a jelképek meg a homályos utalások sokasága miatt lehetetlen jól megérteni; sőt akadnak bennük olyan mondatok és bekezdések is, amelyeket már az ókori egyiptomiak sem értettek. Ezek a szövegek ugyanis ezredéves minták gépies lemásolásával jöttek létre, s mivel a sírmellékletek részét képezték, senki sem ellenőrizte őket valami szigorúan. Itt-ott kimaradt egy-egy szó, másutt helytelen jelet alkalmaztak; a szövegek összezavart vagy elferdített részei pedig arról árulkodnak, hogy az írnok nyilván nem tudta, mit ír. Tehát körülbelül úgy dolgozhatott, mint manapság az arab emléktárgykészítő, aki hieroglifáknak vélt jeleket rajzol a különböző szkarabeuszokra meg vesebt-szobrocskákra. Példaként három szövegrészletet hozunk fel (Z. Zába magyarázó kiegészítése ivel); a legfőbb istenről van bennük szó. Az elsőt a mennoferi papok írták: ,,Atum isten (szimbolikus) alakjában (valóságosan) létezik valami olyan, mint az elme (szív), és valami olyan, mint a szó (nyelv). Hatalmas viszont Ptah, aki (életet) adott minden isteneknek, tudniillik az istenek lelkének, méghozzá az ő (saját) elméjével, melyből a Ptahhal lényileg azonos Hor származik, és az ő (saját) szavával, melyből

144


a Ptahhal lényileg azonos Thot származik . . . Az ő Isteni Kilencsége olyan őelőtte, akár a fogak és az ajkak, amelyek megfelelnek Atum magjának és kezének, mert Atum Kilencsége az ő magja és az ő ujjai által jött létre. A Kilencség azonban (lényegében) az, ami a fogak és az ajkak ama szájban, amely kiejtette minden dolgok nevét, s amelyből Sov isten és Tefnut istennő (mint szó) t á m a d t . . . És így kiderült, és nyilvánvalóvá lett, hogy az ő ereje nagyobb erő az összes többi isten erejénél. De miután Ptah minden dolgot, azaz minden isteni kinyilatkoztatást megteremtett, (már csak) pihen." A mennoferi papok tehát Ptahot, az istenek, emberek és minden dolgok teremtőjét tartották a legfőbb istennek. A vészeti (thébai) papok viszont Amon istenről hirdették ugyanezt: „Az, aki mindenek előtt keletkezett, Amon, aki elsőként jött létre, az, kinek lényegét senki nem ismeri! Nem volt isten, aki előbb keletkezett volna, semmilyen más isten nem volt ővele . . . Neki nem volt anyja, aki nevén nevezte volna, neki nem volt apja, aki megteremtette és azt mondta volna: »Én voltam az!« Minden más isten csak azután keletkezett, miután ő maga önnönmagá val létrehozta a kezdetet." Az oni (héliopoliszi) papok szerint Atum a legfőbb isten: ő volt minden dolgok teremtője, önmagáé is. Ekhnaton a Napkorongot, Atont tartotta a legfőbb istennek. Hnum isten eszneti (latopoliszi) templomának papjai azonban egész másként vélekednek erről: „Hnum az ő szájának leheletével teremtette a négylábúakat; a rétre növényeket lehelt, s bikákat teremtett, hogy azok megtermékenyítsék a teheneket, s így gulyákkal népesítette be a réteket. . . Létrehozta a madarakat, hogy körözzenek az égen, és futkossanak a földön; a halakat alámerítette mélyen a vizekbe, s mégis életet adott kopoltyúiknak, és a kígyókat is megteremtette üregeikben. Az emberek, a barmok, a madarak, a halak, a kígyók, a skorpiók: mind, mind az ő kezének munkái, s az ő műve örök. Mindüket fazekaskorongon alkotta. Atyjuknak nevezi magát, mert ő az, aki kezdetben teremtette őket." Hogyan juthattak az emberek ilyen elképzelésekre? Miként tudták ezt továbbadni másoknak, méghozzá úgy, hogy azok higgyenek is nekik, s még mindenféleképpen tovább is fejlesszék a mítoszt? Hogyan hihettek nekik? Hogy tudhattak a hivő egyiptomiak eligazodni az ellentmondó és zavaros tanítások között? És hogy igazodhat el köztük a szegény hitetlen mai ember, aki ráadásul nem is egyiptomi? „Az ókori egyiptomiaktól csakugyan óriási szellemi szakadék választ el bennünket — írta az egyiptomi Goném. — De ha fel akarjuk fogni az ókori Egyiptom műemlékeinek rendeltetését és értelmét, arra kell törekednünk, hogy áthidaljuk ezt a szakadékot." Az egyiptomi vallás tárgyalását általában Hérodotosz-idézettel kezdik a szerzők. Hiszen Hérodotosz két és fél évezreddel közelebb volt ehhez a valláshoz: a gyakorlatban is látta, és részletes adatokat hagyott ránk róla. Csakhogy vigyázat: Hérodotosz korában az egyiptomi vallás már nagyon is kései szakaszát élte, a

Khufev király Nagy piramisának fala. Középen az al-Mamún kalifának „köszönhető" bejárat az i. sz. IX. század első feléből; a piramis alapjánál levő kváderek több mint egy méter magasak

A IV. dinasztiabeli Menkaure király és két istennő: Hathor, az ég istennője (fején szarvakkal és napkoronggal), és Cinev főváros védőistennője (a sakál képében megjelenő Vepvovet istent ábrázoló zászlócskával). A palatáblára vésett magas relief a király gizehi piramisa sírtemplomának romjai közül került elő (Kairó, Egyiptomi Múzeum)

Ptahsepszesz masztabája Szahure piramisa mellett; a legnagyobb egyiptomi sír, amely nem király számára készült. Kilátás a Csehszlovák Egyiptológiai Intézet ásatásai során feltárt oszlopudvarra

Hor királyi kincstára főnökének sztéléje. A XII. dinasztiabeli I. Szenvoszret király korából származó mészkőtáblán az ábrázolt főnökön és címein kívü! áldozási formulák vannak (Leningrád, Ermitázs)


145

megmerevedés (ha nem akarjuk azt mondani, hogy a degeneráció vagy a hanyatlás) olyan fokán volt, hogy a lényegéből gyakran csak a forma maradt meg: a forma, melynek eredeti értelmét már a papok sem ismerték, a népről nem is beszélve. Hérodotosz sok mindent egyáltalán nem tudott meg, sok mindenről pedig helytelenül tájékoztatták. Hérodotosz szerint az egyiptomi „határozottan a legvallásosabb nép volt". Nála találkozott ugyanis a legtöbb istennel, a legszebb templomokkal, a legkérkedőbb szertartásokkal és „a vallási előírások legaggodalmasabb megtartásával". Meglepte azonban az a tény, hogy „nem minden egyiptomi tiszteli ugyanazokat az isteneket", s hogy az állatok kultuszában is különböző szokások szerint járnak el. „Némely egyiptomiak szent állatnak tartják a krokodilust, mások viszont nem, és mint ellenségüket üldözik. Théba és a Moirisz tó környékén különösen szentnek tartják ezt az állatot. E két vidék lakosai egy kiválasztott és megszelídített krokodilust nevelnek: az állat fülébe öntött üvegből és aranyból készült fülbevaló kat, mellső lábaira karpereceket aggatnak, válogatott ételeket és áldozati állatokat raknak elébe, s gondjuk van rá, hogy ez a krokodilus a lehető legjobban éljen. Halála után bebalzsamozzák, és szent koporsóban temetik el. Ezzel szemben Elephantine lakosai még meg is eszik a krokodilust, mert nem tartják szent állatnak . . . Théba környékén szent kígyók élnek, amelyek egyáltalán nem bántják az embert. Kis növésüek, fejükön két szarvacska van, s mikor elpusztulnak, a templomban temetik el ő k e t . . . A víziló csak Paprémisz város törvénye szerint szent, Egyiptom többi vidékén nem . . . A vidrát szentnek tartják. Hiszik, hogy a pikkelyes halak közül szent a Nílusnak szentelt angolna, a madarak közül pedig a rókalúd . . . A döglött macskákat Búbasztisz városának szent épületébe hordják, ott bebalzsamozzák és eltemetik őket. A szukákat szent koporsókban, a városukban temetik el. A menyéteket ugyanúgy temetik el, mint a szukákat; a foglyokat Búto városába, az íbiszeket Hermopoliszba szállítják . . . Az ibisz nagy tiszteletnek örvend az egyiptomiak között." A szent, sőt úgyszólván istenített állatoknak ez a régi listája hosszúsága ellenére sem teljes. Pibasztéban (Búbasztiszban), ahol valóban találtak egy temetőt a szent macskák csontvázaival, például nőstény oroszlán formájú istennőt, Ginevben (Thiszben) farkas alakú istent, Putóban (Bútóban) kobrát, Vészetben (Thébában) szent kost, Dzsedetben (Mendészben) szent kecskebakot, Permedzsetben (Oxürhünkhoszban) elefánthalat, Denderában (Tentóréban) tehenet imádtak; a tehenet meg a kost számos más városban is istenként tisztelték. Mennoferben (Memphiszben) szent bikákat imádtak, szarkofágjaikat Mariette találta meg a saqqarai Szerapeionban. A legtöbbet a bikakultuszról tudunk; ez volt a legkérkedőbb és a legtöbb szertartással járó kultusz, amelyben állat valaha is részesült. Hapit (Apiszt), a mennoferi bikát „Ptah isten szolgájának" és a termékenység szimbólumának tartották; a főtemplomhoz tartozó szent istállóban élt, ahol külön papok gondos kodtak róla. Mikor kimúlt, bebalzsamozták, és bonyolult ünnepi ceremóniával temették el. A temetésen a nép is részt vett. A papok aztán útra keltek, hogy

146


megkeressék Hapi utódát: körülbelül úgy, mint a tibeti szerzetesek az új dalai lámát. „Újjászületett Hapinak" csak olyan bikát ismerhettek el, amelyiknek háromszög alakú fehér folt volt a homlokán, nyelve alatt szkarabeusz alakú kinövés, hátán sas formájú folt, farkában kétszínű szőr stb.: a szent bikán egy híján harminc megkülönböztető jelet kellett találniuk. Mikor nagy nehezen és sok fáradság után végre ráakadtak az utódra, ünnepélyes menetben elvezették a kitakarított szent istállóba; Hapi most már haláláig ott élt a kiválasztott tehenek háremével együtt. Az utolsó Hapi még megérte, hogy Egyiptom fölé kitűzték a keresztet. Az állatkultusz azonban csak része volt a természet általános kultuszának, az egyiptomiak ugyanis a fákat meg a növényeket is tiszteletben részesítették; a legnagyobb tiszteletnek a fügefa és a lótusz örvendett: egyes városokban külön szent ligetük volt. A vizeket ugyancsak tisztelték; az esőt „Hor isten könnyének" vagy „Észet istennő sírásának" tartották, a templomok mellett „szent tavakat" létesítettek, és istennek kijáró tiszteletben részesítették a Nílus életadó erejét: „Ez az a folyó, amely mindent teremtett, s kiárad, hogy életet adjon." A földet és a föld termőerejét, „Geb atyát" szintén istennek tartották; a természet élettelen tárgyai közül főleg a hegyes köveket tisztelték: valószínűleg ezekből fejlődtek ki a szent benbenek, vagyis az obeliszkek. A természetkultusz templomaik díszítésében is visszatükröződött: az oszlopokat stilizált pálmák és nyalábba kötött lótusz- vagy papiruszszárak alakjára formálták, a falak alsó részét növényi mintákkal ékesítet ték, a templom belsejét pedig éjszakai Nílus menti tájjá alakították. Ugyancsak isteni lényekké léptették elő az égitesteket, mindenekelőtt a Napot, melynek kultusza nemcsak Egyiptomban, hanem az egész Közel-Keleten a legősibb és legelterjedtebb kultuszok közé tartozott. Mindeme kultuszok létrejöttét és elterjedését egész elfogadhatóan meg tudjuk magyarázni. Talán a Nap esetében a legkönnyebb a dolgunk: az emberek egyrészt a tűz titokzatos és szörnyűséges elemét látták benne, s ettől mindenkinek rettegnie kellett, másrészt a világosság és a meleg forrását, amelyre minden élőlénynek szüksége volt, ezt viszont jótéteményként kellett tisztelniük. Ami az állatkultuszt illeti, némelyek szükségesnek tartották, hogy hízelegjenek a krokodilusoknak meg a kígyóknak, mert azok veszélyesek; mások meg a teheneket vagy a macskákat tisztelték, mert azok hasznosak (a macskák főleg a mindenütt jelenlevő egerek miatt), megint mások a madarakat meg a bogarakat istenítették, mivel ezek senkinek sem ártottak. Mindegyik kultuszban és istenítésben találunk egy kis logikát; persze a különböző természetfeletti tulajdonságokkal elhalmozott tárgyak ról, a fétisekről meg a totemekről már nem mondhatjuk el ezt, de hát a vallásban nem csak logikával találkozunk. Az egyiptomi istenek nagy száma és e nagyszámú istenség létrejötte azonban bonyolultabb kérdés az előbbinél, s csak századunk egyiptológusai tudták megolda ni. Ezen a téren Kolumbusz tojásának a történelmi megközelítés bizonyult: az egyiptomi vallás fejlődésének vizsgálata a legősibb időktől egészen a kereszténység


147

elterjedéséig s az egyiptomi vallás megszűntéig. A Nílus mentén fokozatosan megtelepedő nomád törzsek sátraikon és fegyvereiken kívül vallási elképzeléseket is hoztak magukkal; főként az állatokat meg a növényeket tartották isteneknek. A települések egyesítésekor néhány isten feledésbe merült, mások viszont még a nomoszok kialakulása, sőt az egész ország egyesítése után is uralmon maradtak; a történelmi kor küszöbén tehát meglehetősen sok isten uralkodott, s idővel még jobban megszaporodtak. Ugyanazokat az isteneket gyakran több névvel is illették; például a napistent mint „felkelő Napot" Kheprernek, mint „delelő Napot" Rének, mint „lenyugvó Napot" Atumnak hívták; másként nevezték a mennoferi temetke zőhely védőistenét és másként a vészeti temetkezőhelyét. Nehéz lenne megmonda ni, hány istent teremtettek maguknak az egyiptomiak. Mikor II. Ramszesz jóvá hagyta a III. Hattuszilisz hettita királlyal kötött békeszerződést, az „ezer egyiptomi istenre" esküdött. Úgy tetszik, ezúttal nem túlzott. Az egyiptomi vallással részlete sen foglalkozó művekben — például Budge Az egyiptomiak istenei (London, 1904) című könyvében — mintegy két és fél ezer istent találunk. Sokról azonban már bizonyára nem szereztünk tudomást. Emellett érdekes, hogy a nagy vallási központokban kezdetben aránylag kevés istent tiszteltek. Az istenek későbbi elszaporodásáról nyilván a papok gondoskod tak, akiknek érdekükben állt, hogy templomaikból a fontosabb feladatkört betöltő istenek egyike se hiányozzék. Ezért afféle komplex istencsoportokat, „isteni kilencségeket", „nyolcságokat" stb. teremtettek. A példaként szolgáló kilencség Ónban (Héliopoliszban) született. Élén a napisten, minden létező teremtője, Atum állt; utána következtek gyermekei, Sov (a világosság és a levegő istene) és Tefnut (a nedvesség istennője), majd unokái, Geb (a föld istene) és Nut (az égbolt istennője), továbbá két pár dédunokája: Uszire és Észet (görögül Ozirisz és Izisz), valamint Szutekh és Nebthet (görögül Szeth és Nephthüsz). Az említett testvérpá rok az egyiptomi istenek s gyakran az egyiptomi uralkodók erkölcsének megfelelő en egyúttal házaspárok is voltak; természetesen ők is nemzettek utódokat; ezek közül az utódok közül Uszire és Észet fia, Hor lett a legjelentősebb. Az ebózevi (abüdoszi) istencsoport mindössze hét, a hmunevi (hermopoliszi) nyolc, a vészeti (thébai) tizenöt istenből állt. A legtöbb templom azonban megelégedett az egyszerű „isteni háromsággal". . Az egyes városok és kerületek istenei elvben egyenlőek voltak. A kerületi központ istenének azonban legtöbbször pompásabb és költségesebb templomot építettek, s így fokozatosan az egész kerület fő- vagy legfőbb istenévé fejlődött. Hasonló tendenciák érvényesültek országos méretekben: az erre vonatkozó első bizonyítékunk az Óbirodalom elejéről származik. Mikor az egyesített ország királyainak Mennofer lett a székhelye, a mennoferi Ptah isten került vezető helyre, majd a közeli On hatására Re, az oni napisten, aki összeolvadt Atummal. A kilencedik és a tizedik dinasztia uralma alatt Nenniszovet (Hérakleopolisz) hatalma növekedett, s ez megerősítette a nenniszoveti főisten, Herisef helyzetét. Az Újbirodalom idején, amikor Vészet lett Egyiptom politikai központja és fővárosa.

148


az addig csaknem ismeretlen vészeti Amon lett az ország legfőbb istene; később Re istennel olvadt össze. Az időszámításunk előtti utolsó századokban az alexandriai Szerapisz isten került az élre, akit I. Ptolemaiosz Szótér teremtett két egyiptomi (Uszire és Hapi), valamint három görög (Zeusz, Aszklépiosz és Dionüszosz) isten összeolvasztásával; Szerapisz kultusza volt hivatva arra, hogy kapocs legyen a makedón dinasztia és az egyiptomi alattvalók között. Egyetlen istent, aki az összes többit helyettesíthette volna, csak az i. e. XIV. században, Ekhnaton reformjaival kapott Egyiptom; noha Ekhnaton reformja a hagyományos napkultuszra épült, mint tudjuk, kudarcot vallott. Az egyiptomi vallás kezdeteitől fogva egészen a végéig politeista vallás volt, mint ilyen maradt alul a kereszténységgel szemben is. Meglepő gyorsasággal vált semmivé: mivel a görög hatások megrendítették, a néptömegekben már nyilván nem talált támaszra. Utolsó fejlődési szakaszában már a papjaiban sem. Az egyiptomi istenek sohasem tagadták meg a természetből való származásu kat. Az egyiptomiak vagy minden állatban, növényben és jelenségben, vagy bizonyos kiválasztott állatokban, növényekben, jelenségekben stb. tisztelték, illetve ábrázolták őket. Emberi alakot csak viszonylag későn, s akkor is csupán félig öltöttek. Szobraik és képeik a képzelet termékei, méghozzá olyan képzeleté, amely gátlás nélkül kapcsolt az emberi testhez sólyom-, oroszlán- vagy krokodilusfejet, az emberfejet bogárral helyettesítette és kosszarvakkal ékesítette, s az egész alakot fizikailag lehetetlen helyzetben ábrázolta. Ugyanakkor azonban képzelethiányról tanúskodnak, hiszen évezredeken keresztül a legkisebb alkotó módosítás nélkül, változatlan sablonokban ismétlődnek, s úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra; az isteni szimbólumokról ugyanezt mondhatjuk. Némelyik isten ráadásul néha olyan váratlan alakban jelenik meg, hogy modern eszünk túlságosan is rövidnek bizonyul az értelmezéséhez. A napistent például vörös korong alakjában ábrázolták az egyiptomiak; ez egyszerű és világos dolog. A napkorongot néha stilizált kobratesttel szegélyezték, vagy keselyűszárnyakkal látták el; ez ugyancsak érthető, hiszen a kobra Alsó-Egyip tom, a nőstény keselyű pedig Felső-Egyiptom védőistennője volt. Máskor repülő sólyomnak ábrázolták a napot, s ezt megint csak könnyen megmagyarázhatjuk: először is, a nap magasan szállt, s az összes egyiptomi madár közül a sólyom repült legmagasabbra; másodszor, a sólyom régi jelképe volt a nap és a fény istenének, a Révei összeolvadt Hornak. De vajon miért ábrázolták, miért tisztelték szkarabeusz alakjában? Nos, először is, mert a nap egy gömb, amely az égbolton mozog; másodszor, mert időnként a földön is mozog egy gömb, amelyet a szkarabeusz, azaz a ganaj túró bogár gurít maga előtt; harmadszor, ha a napgömb mozog az égbolton, kell léteznie olyan erőnek, amely előidézi mozgását; negyedszer, ha a földön az említett gömb mozog, a szkarabeusz idézi elő mozgását; mindebből az következik, hogy a napgömb mozgását ugyancsak a szkarabeusz, illetve a szkarabeusz ereje idézi elő. Egy kis logikai bukfenc egyáltalán nem számított az egyiptomiaknak; nem számított nekik a föld feletti tűz meg a földi trágya közt levő különbség sem. A


149

szkarabeusz és a nap rokonságát erősítette az a meggyőződésük is, hogy mindkettő — a nap is, meg a szkarabeusz is — önmagából születik. Az egyiptológusok derekas munkát végeztek, míg mindezt kiderítették; értekezéseikben kissé bonyolultabban, egyiptomi forrásokra támaszkodva adják elő érvelésüket, a mi céljainknak azonban bizonyára ez az egyszerűsített leírás is megfelel. Természetesen másféle napábrázolásokat is ismerünk: ábrázolták például borjún ülő kisfiú alakjában; a feliratok szerint állítólag olyan a nap, „mint a tiszta szájú kisborjú", de nem tudjuk, miért. Meg kell azonban mondanunk, hogy a már említett elméleten kívül, mely szerint a nap mozgatóereje a szkarabeusz, más, igényesebb elméleteket is létrehoztak az egyiptomi teológusok. A legelterjedtebb elmélet szerint a napistennek két kozmikus bárka állt rendelkezésére: keletről nyugat felé az ún. ,,napbárkával" hajózott végig az égbolton, nyugatról aztán a föld alatt, az „égi bárkán" tért vissza keletre. Különböző istenek kísérték útjain, s maga is óránként változtatta alakját; átváltozásainak egyik jegyzéke szerint a „hajózás" első órájában álló gyermek, a másodikban trónon ülő ifjú, a harmadikban lótuszvirágra szálló griff stb. alakjában jelent meg, egy ideig pedig sziámi ikrekre emlékeztető kéttestű ember volt, de négy kosfejjel... Az egyiptomi vallásban a képzelet valóban nem ismert határokat. Az egyiptomi királyok, mint tudjuk, ugyancsak istenek voltak, méghozzá nemcsak életükben, hanem haláluk után is. „Ha az egyiptomiak istenné tették a krokodilusokat, a kígyókat, a bogarakat, a napot meg a mindenféle kigondolt lényeket — miért ne tehették volna istenné a királyaikat is?" A kérdés ugyan elfogadhatóan hangzik, de nem egészen helyénvaló. Az igenlő válasz ugyanis eltörölné a természet és a királyok tisztelete közt fennálló minőségi különbséget. Az uralkodók istenítésének mindenekelőtt politikai okai voltak: erősítenie és növelnie kellett a királyok, illetve az általuk képviselt államapparátus tekintélyét (a gazdaságszervező, valamint az adóbehajtó apparátust is ideértve). A királynak, aki egyúttal isten is volt, ugyanúgy szót kellett fogadni, akár egy istennek; a csatornaásásra, a katonai szolgálatra, a terménybeszolgáltatásra stb. vonatkozó parancsok ilyen körülmények között nemcsak az állam, hanem a vallás parancsola tai is voltak. Az efféle parancs megtagadása nemcsak a világi törvények megszegé sét jelentette, hanem a vallással való szembeszegülést is, az államhatalom elleni lázadás pedig egyúttal isten elleni lázadás volt, amely a legrosszabb következmé nyekkel járt mind ezen, mind a túlvilágon. Az uralkodó istenítése így szentesítette a király despotikus hatalmát és alattvalóinak politikai jogfosztottságát, megörökítet te a fennálló társadalmi rendszert s a rendszer osztályellentéteit, isteni létesítménynyé, a tökéletesség mintaképévé magasztosította az egyiptomi államot. Csakhogy: miként a többi kultuszban, az egyiptomiak a királykultuszban sem voltak egységesek. A néptömegek nemegyszer fellázadtak, s a tisztviselők nemegy szer baltával vagy méreggel távolították el trónjáról a királyt, noha királyuk „örökkön-örökké uralkodó isten", maguk pedig „minden népek között a legistenfé lőbb nép" voltak.

150


Az egyiptomi vallásnak ma az ember túlvilági életével foglalkozó részét ismerjük a legjobban. Egyiptom történetének minden korszakából számtalan erre vonatkozó szöveg-, és képzőművészeti emlék maradt ránk. Ezek az emlékek arról tanúskod nak, hogy a túlvilági élettel kapcsolatos főbb elképzelések még a történelem előtti korban kialakultak, s a következő évezredekben már csak jelentéktelen változáso kon mentek keresztül. Némelyek közülük módosult formában a kereszténységbe meg az iszlámba is bekerültek. Nyomaikat mindmáig megtaláljuk Egyiptomban keresés nélkül is. Az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy a halál csupán átmenet egy másik világra, tehát nem vet véget az emberi életnek. Nem ők voltak az egyetlenek, akik hittek ebben, s hitük sem eredeti: az életvágyból és a halálfélelemből fakadt, amelyet minden ember egyaránt érez. A túlvilágról és a konkrét túlvilági életről vallott nézeteik azonban egészen eredetiek voltak. Főleg azt a problémát oldották meg eredeti módon, hogy miként élhet továbbra is az ember, ha egyszer már meghalt. Ezen túlmenően: miként élhet jobban, boldogabban, ráadásul örökké. Az egyiptomiak a földi élet folytatásának tartották a túlvilági életet. Azt a világot tehát, ahol a földi életnek folytatódnia kellett, a földi világról mintázták. De mindent megnagyítottak benne: a földek gazdagabb termést hoztak, és a gabona embermagasságúra nőtt, bőséggel volt étel és ital, aki ezen a világon nehéz munkát végzett, az a másvilágon csak könnyű munkát kapott, vagy pedig egyáltalán nem dolgozott, mindenkinek megvolt a maga szolgája, illetve megvoltak a maga szolgái, sem rablók, sem katonák nem léteztek, s az egész túlvilágon örök béke uralkodott. A földműves földműves, az ács ács, az írnok írnok maradt, de jobban élt, mint ezen a világon; a főurak meg a papok még előkelőbbek lettek, csupán a király helyzetén nem lehetett már javítani. Nagyobbak voltak azonban az emberre váró nehézségek és veszélyek is, igaz, a leküzdésükhöz szükséges képességek is megnőttek. A túlvilág afféle anyagtalan mása volt a valódi világnak, a holtak ott szellem alakjában éltek. Hogy hol helyezkedett el? A valódi világ alatt, azaz az alvilágban. Ezt az elképzelést azonban már a Középbirodalom korában alkották meg az egyiptomiak. A túlvilági életet korábban valószínűleg a földi világ fölé helyezték: az elhunytak a mennyei óceánon hajóztak a napistennel, vagy a le nem hulló csillagokon lakoztak. Ezeket a régebbi elképzeléseket azonban csak a királyokra vonatkozóan tudjuk bizonyíta ni. Hogyan élhet az ember, ha egyszer már meghalt? A probléma megoldása ma — a keresztény, zsidó, muzulmán és más, egyiptomi hatásoktól nem mentes vallási elképzelések ismeretében — egészen egyszerűnek és mindennapinak látszik. Az öt, hat, sőt több évezreddel ezelőtt élt egyiptomiaktól azonban zseniális felfedezés volt. Felismerték, hogy az embernek fizikai és szellemi képességei is vannak, s valószínűleg ebből következtettek arra, hogy az ember két, anyagi és nem anyagi lényegből tevődik össze. Anyaginak a testet tartották, nem anyaginak pedig azt, amit a vallási szóhasználatban „léleknek" nevezünk, s amit ők bának, akhnak és kának hívtak. A halállal szerintük csak az ember anyagi lényege szűnt meg


151

létezni; a nem anyagi lényegre, amelyhez a név is tartozott, nem vonatkozott a halál. Az ember „lelke" tehát akár örökké is élhetett. Persze csak akkor, ha ehhez biztosították a megfelelő feltételeket. A ba, az akh és a ka aránylag bonyolult fogalmak; nyelvünkben nincs megfelelőjük, mivel a mi elképzelésrendszerünktől teljesen idegenek; értelmezésük ben még az egyiptológusok sem tudnak megegyezni. A ba körülbelül „tiszta szellemet" jelentett, tehát az ember anyagtalan lényegének azt a részét képezte, amely bármikor elhagyhatta a holttestet meg a sírt, és bárhol szabadon mozogha tott. Az akh az ember szellemi erőit jelentette, s úgy tetszik, szorosabban kötődött a testhez. A három fogalom közül azonban a ka volt a legfontosabb: jellemzésére elismert kutatók nézeteinek kombinációját használjuk fel. Maspero az ember „szellemi hasonmását", Breasted az ember „védő géniuszát", Steindorff az ember „őrző szellemét", Erman az ember „életerejét", Gardiner pedig az ember „szellemi lényegét" látta benne. Cerny szerint néha a mi „személyiség" vagy „individuum" fogalmunknak, máskor a „lélek", „jellem", időnként a „sors", „helyzet" fogalmunk nak felelt meg, de leggyakrabban és legáltalánosabb értelemben az ember „védőszellemét" jelentette. Az ember „második énje" volt, amely az egyént egész életén végigkísérte; az ember halála után tovább élt, ám megkívánta, hogy ételek és italok formájában áldozatokat kapjon, egyébként elpusztult volna. Az egyiptomiak a szóban forgó három fogalmat, főleg a bát és a kát olykor nem különböztették meg egymástól; a ka fogalmát gyakran átvitt értelemben is használták. „Ka háza" a sír, „ka szolgája" a halottkultusszal megbízott pap volt, az „elmenni saját kánkhoz" kifejezés pedig azt jelentette, hogy meghalni. Az egyiptomiak a túlvilági élet alapvető feltételének a holttest épségben maradását tartották. Ahhoz, hogy az ember anyagtalan lényege a halál után is létezhessen, szerintük az anyagi lényegnek is meg kellett maradnia. Hogy miként jutottak erre az elképzelésre, azt természetesen nem tudjuk; úgy tetszik, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a száraz homokban gyakran találtak épen maradt holttesteket; a régészeti kutatások arról tanúskodnak, hogy a szóban forgó elképzelés már az őstörténeti időkben állandósult. Erre a hitre épült aztán a holttestről való gondoskodás, amely főleg két formában nyilvánult meg: először is abban, hogy a holttestet bebalzsamozták, tehát megakadályozták a hulla természe tes bomlását, másodszor pedig abban, hogy a halottakat biztonságos sírokba temették, azaz védelmezték a hiénáktól vagy az ellenség haragjától. Mindkettőnek rendkívüli figyelmet szenteltek: hiszen ha a halott tes.te áldozatul esett volna a romlásnak, elveszítette volna káját, báját és akhját, tehát létezésének alapját, s ezzel anyagtalan lényege is megszűnt volna, azaz másodszor s most már végérvényesen is meghalt volna az illető. A költséges és díszes temetés Egyiptomban tehát nem csupán a halott iránti kegyeletet fejezte ki, amellyel minden népnél találkozunk; a túlvilági életről alkotott bonyolult elképzelésekből fakadt, s egyedül ezek ismereté ben tudjuk megérteni. E sajátos elképzeléseket és a hozzájuk kapcsolódó még szövevényesebb

152


kultuszokat az egyiptomi vallási irodalom nagyon egyszerűen, Uszire és Észét mítoszával magyarázza. A mítosz alapja ősrégi, irodalmi formába azonban csak a Középbirodalom idején öntötték. Uszire és Észet történetét már a hieroglifák megfejtése előtt is ismertük, mégpedig Plutarkhosznak kb. az i. sz . II. század elején írt Izisz és Ozirisz című művéből. Ma már a történet eredetijét is ismerjük: nem más ez, mint a Hor és Szutekh isten világuralomért vívott harcáról szóló hosszadalmas elbeszélés egyik epizódja. Ez az elbeszélés egyébként abban a formában, amelyben ránk maradt, rendkívül figyelemre méltó: egészen más megvilágításban mutatja az egyiptomi isteneket, mint az imádságok meg a himnuszok. Olyan helyzetekkel is találkozunk benne, mint, mondjuk, a gengszterfilmékben vagy a pornográf regényekben; még a szaftos kifejezések sem hiányoznak bejőle. Mikor például Szutekh isten azzal fenyegeti az ő és Hor isten viszályában bíráskodó kilenc isten testületét, hogy egytől egyig legyilkolja őket, fülük botját sem mozdítják a fenyegetésre; úgy látszik, az ilyen kicsiség nem hozhatta ki sodrukból az egyiptomi isteneket. A csalás, a kéz- vagy fejlevágás, a szemkikaparás stb. valahogy jól belefér az istenek közti megszokott társadalmi érintkezés kereteibe. Az erőszak ugyancsak elég gyakori, mert az az isten, aki megbecsteleníti a másikat, ezzel szemmel láthatólag bebizonyítja fölényét, azaz igazságát. Előfordulnak azonban olyan helyzetek is, melyekben még a sok mindenhez hozzászokott egyiptomi istenek is hánynak az utálattól. De most nem erről van szó, noha mindez az egyiptomi istenekkel kapcsolatos elképzelések közé tartozik. S talán az egyiptomi uralkodók kal kapcsolatos elképzelések közé is, hiszen a mítosz általában nem más, mint az e világi valóság visszatükröződése. Uszire, mint tudjuk, az oni istenek „Nagy Kilencségének" tagja, a földisten (Geb) és az égistennő (Nut) fia, Atum unokája volt. Ő lett Egyiptom első uralkodója; ő vezette ki az egyiptomiakat az állati sorból, ő tanította meg őket a földművelésre meg a kézműiparra, ő faragott belőlük civilizált embereket. Hatal mát és dicsőségét azonban megirigyelte bátyja, Szutekh, s mivel hiába törekedett arra, hogy megfossza Uszirét a hatalomtól, elhatározta, hogy megöli testvérét. Lakomát rendezett Uszire tiszteletére, s midőn a hangulat a legmagasabbra hágott, felszólította, hogy feküdjék bele egy ládába, mutassa meg, vajon kitölti-e a testével; de mihelyt Uszire ezt megcselekedte, Szutekh rácsapta a láda fedelét, leszögelte, és társai segítségével a Nílusba vetette; a folyó aztán kisodorta a ládát a tengerre. Észét tudomást szerzett a gonosztettről, és hosszú keresés után megtalálta a halott Uszirét. Szutekh ekkor felaprította, és darabjait szétszórta egész Egyiptomban. Észét azonban minden egyes darabot megkeresett és tisztességgel eltemetett; varázsszerei segítségével össze is növesztette Uszire tagjait, s egy pillanatra még életet is lehelt a holttestbe, hogy Uszire megtermékenyíthesse őt, s így utódot hagyhasson maga után. Ez az utód Hor isten volt, aki hosszú harc után végül is legyőzte Szutekhot, és mint Uszire jogos örököse magához ragadta a világuralmat. A halott Uszire ugyancsak elégtételt kapott: Atum-Re, a főisten, elküldte Anup istent, a holtak meg a temetkezési helyek őrizőjét, hogy balzsamozza be Uszire


153

testét, és végezze el fölötte az örök életet biztosító szertartásokat. Miután ez megtörtént, Uszire, illetve Uszire lelke Észet védőszárnyai alatt leszállt az alvilágba, s a holtak királya lett. „Ahogy Uszire valóságosan él, úgy te is élsz — olvassuk az egyiptomi sírok száz meg száz feliratán. — Ahogy Uszire valóságosan nem hal meg, úgy nem halsz meg te sem. Ahogy Uszire valóságosan nem szűnik meg, úgy nem szűnsz meg te sem." Az egyiptomiak hosszú évezredeken keresztül ebben a mítoszban látták testük mumifikálásának őspéldáját és végtelen életük zálogát. Az egyiptomi királyok számára pedig ez a mítosz volt a legfőbb ideológiai érve annak, hogy „örökkön-örökké uralkodó isteneknek" tartották magukat: ezen a világon Hor, a másvilágon Uszire isten öltött testet bennük. A holttesteket nemcsak Egyiptomban, hanem más országokban is mumifikálták: olyan régi időkben, olyan tömeges méretekben és olyan sikerrel azonban sehol sem. Maradtak ránk több mint ötezer éves egyiptomi múmiák, s még felismerjük bennük az embert; a háromezer éves múmiáknak még az egyéni arcvonásait is felismerhet jük. A világ múzeumi gyűjteményeiben ma néhány ezer múmiát találunk, ennyi élte túl (ha lehet ezt így mondani) a pusztítás, a „múmiavadászat" ezredéveit: az ókorban ékszereik és amulettjeik miatt, a középkorban és az újkor elején pedig a nekik tulajdonított — igézés ellen hatékony — mágikus hatalom miatt vadásztak rájuk. Az európai gyógyszertárakban még a múlt században is árultak adagolt múmiát mint a bőrbetegségek meg a csonttörések hatékony gyógyszerét. Az egyiptomi múmiák tökéletes épsége manapság is általános csodálat tárgya. A mai mumifikátorok nem mernek kezeskedni arról, hogy az általuk bebalzsamo zott testek mesterséges hőmérséklet-szabályozás és rendszeres ápolás nélkül két-há rom nemzedéknyi időnél tovább épen maradnak. Ókori egyiptomi kollégáik receptjeit hiába kérik: ezekből ugyanis egyetlenegy sem maradt ránk. Az egyiptoló gusok csupán részadatokkal szolgálhatnak, például a Rhind- vagy az Ebers-papirusz alapján, amelyen az áll, hogy a mumifikátorok „jabi (elephantinei) vizet", „lúgos oldatokat", „núbiai (etióp) kőkéseket" stb. használtak, ettől azonban nem lettünk okosabbak. Az egyiptomi vegyészek ismeretei még a természettudományok mai doktorainak is imponálnak. A bebalzsamozott testek épségben maradása azonban nem az ismeretlen vegyi anyagok érdeme, hanem az ismert éghajlati viszonyoké, főleg a mikrobáknak nem kedvező száraz, meleg levegőé. A sivatagszéli homokgödrökben talált holttestek ugyanolyan ép állapotban maradtak, mint a bonyolult módon bebalzsamozott halottak. Bizonyos esetekben még a múmiáknál is jobb állapotban vannak, mivel elkerülték a gyanták, olajok, enyvek és más vegyszerek bomlasztó hatását. Az ókori egyiptomi mumifikálás legaprólékosabb ismertetése megint csak Hérodotosztól maradt ránk, tehát abból az időből, amikor a mumifikálás már régen elérte csúcspontját. „A balzsamozás művészetét külön szakemberek ismerik, illetve végzik", írja Hérodotosz a Történelem második könyvében. „Mikor a hátramaradót-

154


tak elviszik hozzájuk a halottat, három múmiamintát mutatnak nekik; a minták úgy vannak befestve, hogy valódi múmiáknak látszanak. Az első a legjobb és legdrágább, a második közepes minőségű és olcsóbb, a harmadik a legolcsóbb. Megmondják az árakat, és megkérdezik a hozzátartozóktól, melyik minta szerint akarják bebalzsamoztatni a halottat. Miután megegyeznek az árban, a hozzátarto zók eltávoznak, s a halottat ott hagyják." Az első osztályú balzsamozást nagy gondossággal végezték. „A balzsamozók először is egy görbe vassal kihúzzák az agyvelőt az orrlyukakon keresztül; az agy egy részét ily módon távolítják el, másik részét pedig úgy, hogy oldószereket öntenek a koponyába. Aztán éles etióp kővel felvágják a lágyékot, és kiemelik az egész hasüreget; kitisztítják, pálmaborral kiöblítik, majd füstölőszerekkel bedörzsö lik, és ismételten kitisztítják. A hasat aztán megtöltik finomra törött mirhával és a tömjénen kívül mindenféle más fűszerekkel, s midőn ezt elvégezték, megint bevarrják. A halottat aztán szódalúgba teszik, és hetven napig benne hagyják. Hetven nap elmúltával az egész testet megmossák, körülcsavarják büsszoszi vászonból vágott sávokkal, és beenyvezik. Mikor mindez megtörtént, a holttestet átveszik a rokonok; fából üreges emberalakot faragtatnak, belezárják a halottat, és elhelyezik a sírkamrában, azaz álló helyzetben a falhoz támasztják. Ilyen a balzsamozás legdrágább módja. Aki nem akar annyi pénzt kiadni, és a középső módszert választja, annak másként balzsamozzák a holttestet, öblítő fecskendőkkel cédrusolajat fecskendez nek a halott hasüregébe, a hasát azonban nem vágják fel, és nem ürítik ki. Az olajat a végbélen keresztül fecskendezik be, és megakadályozzák, hogy visszafolyjék. Aztán a már említett időtartamra szódalúgba teszik a halottat. Az utolsó napon kiengedik a hasából a cédrusolajat, amellyel korábban megtöltötték. Ez az olaj olyan erős, hogy kijön vele a hasüreg egész tartalma, a feloldódott belekkel együtt. A szódalúg feloldja a húst, úgyhogy csak a csont és a bőr marad meg a hullából. Mikor mindezt elvégzik, átadják a holttestet a rokonoknak, és semmi mást nem csinálnak vele. A balzsamozás harmadik módja a kevés pénzűeknek felel meg. A hasüreget kiöblítik retekolajjal, a holttestet hatvan napra szódalúgba teszik, aztán minden további nélkül átadják a rokonoknak, hogy szállítsák el." Nem éppen ízléses dolog, de el kell mondanunk, hogy a balzsamozás folyamán még másféleképpen is kikészítették a holttesteket. Hajukat rövidre nyírták, s ágyékukat megborotválták; a hajat s az ágyékszőrzetet csak a nőkön hagyták meg; első osztályú mumifikálás esetén a nők haját sütővassal kibodorították, esetleg enyves permettel tartósították a frizurát. A szemet bevarrták, de hogy a halott mégis lásson, féldrágakőből készült szempótlókat helyeztek a szemüregekbe. Hogy a belsőségek eltávolítása után a holttest össze ne horpadjon, homokkal, fűrészporral és gyantába áztatott vászongöngyölegekkel tömték ki; a többi töltelékanyagban különböző füvek és hagyma nyomait mutatta ki a vegyi elemzés. A belső részeket külön konzerválták, és ún. kanopuszokban helyezték el. (Ezek az edények


155

Balzsamozás a Dzsedbasztetiunfakh Késői Birodalom korabeli koporsóján ránk maradt festmény szerint. Fent az oroszlán alakú balzsamozóasztalon fekvő halott, előtte Anup isten és a papok. Lent: balzsamozás szódalúggal és cédrusolajjal Kanóboszról kapták a nevüket: a görögök ugyanis így nevezték a mai Abukir helyén levő kikötőt, ahonnan a régiségkereskedők már az ókorban is szállítottak ilyen edényeket Európába.) A négy kanopusz közül az elsőbe a májat, a másodikba a tüdőt, a harmadikba a gyomrot, a negyedikbe a beleket helyezték; az edényeket Hor isten négy fiának formájára készített fedelekkel zárták le. A halott szívét nem távolították el a helyéről, meggyőződésük szerint ugyanis a szív volt a központi irányítószerve az ember egész testi és szellemi tevékenységének, a szív volt az ember „saját belső istene", szív nélkül tehát Uszire birodalmában sem boldogulhatott volna az elköltözött. A Hérodotosz említette hetven napnak azonban a haláltól a temetésig kellett eltelnie, ezt az időt tehát nemcsak a test szódalúgban való kikészítésének szentelték. Az egyiptomi források szerint ennyi időre volt szüksége Uszirének — s az ő mintájára minden halottnak — az új életre való feltámadáshoz. A hetvennapnyi időtartamot maguk az istenek szabták meg: Egyiptomban ennyi idő telt el a Sirius csillag kihunyta és újbóli feltűnése között. A mumifikáció azonban nemcsak műszaki folyamat volt, hanem egyúttal vallási szertartás is. A balzsamozókon kívül különféle papok is részt vettek benne: jelen voltak „az istenek írnokai", „Anup segítőtársai", „a művészet (a balzsamozás művészete) felügyelői", mindenekelőtt pedig az „előolvasó papok", akik a halott fölött szent könyvekből olvasták az előírt verseket. A holttest „begöngyölését" rendkívül gondosan végezték; a finom vászonból vágott sávok gyakran több száz méter hosszúak voltak; egyes rétegeik közé amuletteket helyeztek, méghozzá az

156


Kanopuszok, a bebalzsamozott test belső részeit tartalmazó edények. Emberfej, páviánfej, sólyomfej és kutyafej alakú fedőik „Hor isten négy fiát", azaz Imszetet, Hopejt, Kebehszenufot és Duamutefot ábrázolják elhelyezésükre vonatkozó pontos előírások szerint. A halott szívére kőszkarabeuszt („szívszkarabeuszt") tettek, ujjaira csövecskéket húztak, mellét védőtáblával („pektoráléval"), arcát pedig maszkkal takarták; a maszk minden stilizáció ellenére a halott egyéni vonásait viselte (és gyakran hű mása volt az elköltözöttnek); az amulettek közül nem hiányozhatott az „állandóság oszlopa" (egyiptomi nyelven dzsed) és az „élet szimbóluma" {ankh; az ankh formáját a kopt kereszt mindmáig megőrizte). A halottat csak ezek után helyezhették el a koporsóban. Pontosabban: az első, múmia alakú koporsóban. Ezt a koporsót aztán beletették a másodikba, azt néha még egy harmadikba meg negyedikbe is; mindezek a koporsók végül a kőből faragott szarkofágba kerültek, amely már készen állt a sírboltban. Az ilyen mumifikáció bizony drága dolog volt; drágák voltak az amulettek meg a mellvédő táblák, drágák a halotti maszkok, de még a koporsók díszítése, sőt a temetés is sok pénzt felemésztett. A „legjobb és legdrágább" mumifikációt és az ennek megfelelő temetést tehát csak a főurak vagy a dúsgazdag emberek engedhették meg maguknak; a „harmadikat, a legolcsóbbat" talán az alacsonyabb beosztású hivatalnokok is. Az egyszerű embernek azonban meg kellett elégednie a száraz homokban való természetes mumifikálódással meg a deszka- vagy nádko porsóval. Hanem amit a halott király testével műveltek, az minden mértéket felülmúlt. Nemcsak Egyiptom mértékeit: minden ország és minden idő mértékein túl az emberi értelem mértékét is . . . S ha már a mumifikálásnál tartunk, meg kell említenünk: hasonlóképpen balzsamozták be a szent krokodilusokat, a szent kígyókat, a szent madarakat és a


157

szent bikákat is (a szent bikák balzsamozóasztala mindmáig épségben maradt Mennoferben). Sőt: egyes épségben maradt múmiák röntgenfelvételei arról tanús kodnak, hogy az egyiptomiak néha még „magát a semmit" is mumifikálták. Ezekben az esetekben valószínűleg a Nílusba fulladt vagy háborúban elesett emberek szimbolikus múmiáiról van szó, bár az is meglehet, hogy az álmúmiákat csak a sírrablóknak szánták csapdául. Az ókori Egyiptomban csakugyan tökéletesen gondoskodtak a test épségben maradásáról. Az Ó- és Középbirodalom királyainak múmiái, amelyek a leginkább érdekel nének bennünket, nem maradtak ránk. Az Újbirodalom királyai közül azonban többnek is ismerjük a múmiáját, köztük olyan hatalmas és híres királyokét is, mint III. Thutmosze, I. Szethi, II. Ramszesz és Merenptah. Ezeket a múmiákat 1881 júniusában fedezték fel, eléggé drámai körülmények között; a Műemlékvédelmi Felügyelőségnek és a helyi szerveknek sikerült rákényszeríteniük egy kurnai sírrabló család fejét, bizonyos Abd el-Raszult, hogy mutassa meg a múmiák rejtekhelyét, amelyre véletlenül rábukkant. Maspero asszisztense, Emil Brugsch negyven darab épségben maradt múmiát talált azon a helyen, egy Deir el-Bahrí melletti mély barlangban: egytől egyig királymúmiák vagy a királyhoz közel álló személyek múmiái voltak. Az Egyiptomi Múzeum különhajója aztán Kairóba szállította a leletet; ma is ott látható. „Mihelyt felrakodtunk a hajóra, az rögtön Bulakba indult a királyi rakomány nyal — írja a híres vándormúmiák utolsó útjáról Maspero. — Közben valami különös dolognak lehettünk szemtanúi. Luxor és Kuft között a Nílus mindkét partján fellahok százai kísérték a hajót; a kibontott hajú nők sárral kenték be arcukat, s fájdalmas énekük egészen hozzánk hallatszott a messzeségből; a férfiak puskából lövöldöztek őseik halott királyainak tiszteletére . . . A királyaiban istene ket látó Egyiptom még mindig nem halt meg." Valóban isteneket látott Egyiptom a királyokban? Az időszámításunk szerinti második évezred végén ugyanúgy, akárcsak az időszámításunk előtti második évezred elején (vagy még korábban)? Kairóban Masperónak is helyesbítenie kellett a véleményét. A kikötői vámellenőr ugyanis nem akarta átengedni a rakományt. Nem tudja, úgymond, milyen tarifa szerint vámolja el. Maspero megmagyarázta neki, hogy régi fáraók múmiáiról van szó. „Ördögbe a fáraókkal meg a múmiákkal! Semmi ilyesmire nincsen díjszabá som!" Megfelelő baksis fejében aztán mégiscsak átnézte a behozott tárgyakat. A múmiákat a legalkalmasabbnak ítélt tarifa szerint vámolta el: mint szárított halat. A balzsamozással tehát az ókori egyiptomiak megőrizték az ember anyagi lényegét, amely hitük szerint feltétele volt az anyagtalan lényeg továbblétezésének. A halál után hetven nappal a halott új életre támadt (hogy kája. vagy bája. és akhja mit csinált hetven napig, nem tudjuk), és útra kelhetett az örökkévalóság birodalmába. Persze csak akkor, ha helyesen, az előírt szertartások megtartásával temették el. A temetkezés főbb külsőségei már a történelem előtti időkben állandósultak. Az

158


egyiptomiak akkora jelentőséget tulajdonítottak a temetésnek, hogy úgy érezzük: azt tartották a legfontosabb dolognak az ember életében. Az egyiptomiak útja a másvilág felé nem volt irigylésre méltó utazás. Az ókori görög vagy római lelke mindenféle nehézség nélkül odajutott, főleg ha egy oboloszt is adott Kharónnak, aki átszállította őt a Sztüx folyón; a keresztény vagy a muzulmán ember lelke egyenesen a mennybe jut. Az egyiptomi ember számára azonban akadályokkal: kanyarokkal, vízmosásokkal, álnok kelepcékkel teli útvonal volt ez, s minden egyes szakaszán a második halál veszélye fenyegetett. Az Óbirodalom korában még a csillagokhoz vezetett ez az út, erről a korabeli Piramisszövegek tájékoztatnak bennünket. Még magának Venisz királynak sem volt könnyű az útja, noha az ő célba éréséről már előre kezeskedtek. „Az égbolt esik, a csillagok kihunynak, az íjászok összevissza futkosnak, reszketnek az istenek csontjai, a Pleiádok hallgatnak, midőn azt figyelik, miként lépdel felfelé Venisz, a szellem, aki isten . . . minden istenségek legistenebbje." A Középbirodalom korabeli túlvilági utakról a Koporsószövegek tudósítanak; némelyek a biztonság kedvéért „mindkét út" leírását tartalmazzák (a csillagokhoz meg az alvilágba vezető útét is), sőt még a másvilág térképe is megtalálható bennük. A legtöbb tájékoztató adat azonban az Újbirodalom korából maradt ránk: a gyakran gazdagon illusztrált Halottak könyvében, a sajátos Kapuk könyvében (az ebben leírt kapukon kellett a halottnak áthaladnia), A föld alatti barlangokról szóló könyvben (a barlangokat el kellett kerülnie a halottnak), s egyebek között a Könyv arról mi van a másvilágon című roppant tanulságos műben. Ezek a művek nemcsak felsorolták a halottra váró veszedelmeket, hanem utasításokat és tanácsokat is adtak, hogyan kell az akadályokat leküzdeni. Tartalmaztak himnuszokat, melyeket bizonyos istenek előtt kellett elénekelnie a megboldogultnak; tartalmazták az összes isten titulusait, nehogy helytelenül szólítsa meg őket az illető; tartalmaztak utasításokat, hogyan kell agyonverni az alvilági kígyókat és krokodilusokat, valamint tanácsokat, hogyan kell elkerülni az alvilági halászok hálóit; fel volt bennük sorolva minden kapuőr neve, hogy a halott úgy fordulhasson hozzájuk, mint régi ismerőseihez, szerepeltek bennük azok a hízelgések is, amelyek hallatán a kapuőrök szíve meglágyult; tartalmaztak mágikus formulákat, melyekkel a halott ártalmatlanná tehette ellenségeit, sőt önmagát is bármivé átváltoztathatta. Szóval magukba foglaltak „mindent, ami hasznos" útravaló a túlvilágra, illetve a túlvilági életre, amit bölcsességükkel kiderítettek s az embereknek ajándékoztak a papok. Szemléltetésül, milyen bonyolult is volt a másvilágra való utazás és milyen elveszett lett volna a megboldogult az említett könyvek útmutatásai nélkül, bemutatunk egy részletet a Halottak könyvéből, amelyet 1842-ben adott ki Lepsius. „Eljutottam az Északi Városba, és ráléptem a sáskák mezejére — olvassuk a 125. fejezetben, a gyors kérdések-feleletek elhangzása előtt. — Ki vagy és hogy hívnak? Az vagyok, aki papiruszrengetegben nőtt fel, nevem Olivai (szó szerint: »O1iva meghódítója«). Miért akarsz itt átmenni? Meg akarom kerülni az Olivától északra


159

fekvő várost. Mit akarsz ott látni? Lábat combbal. Mit akarsz ott mondani? Ujjongást láttam a fenekhek országában. Mit kell ott kapnod? Tüzet és fajansztáb lát. Mit csinálsz majd velük? Elásom őket mint esti áldozatot az Igazság tavának partján. Mit találsz majd az Igazság tavának partján? Karmocskából készült pörölyt, melynek neve Lélegzetadó. Mit teszel a lánggal és a fajansztáblával, ha elástad azokat? Jajgatok majd értük, kiásom a táblát, és eloltom a tüzet, aztán a táblát összetöröm, és bedobom a tóba. — Folytasd utadat, és menj át a Két Igazság termének kapuján, mert ismersz bennünket!" Ha a megboldogult egyiptomi sikeresen megtette ezt az utat, ha minden kapupárkány nevét ismerte, úgyhogy az átengedte, és a küszöbök, valamint a jobb és a bal kapuszárny nevét is tudta, úgyhogy azok is továbbengedték, eljutott a Két Igazság termébe, azaz az „utolsó ítélet" színhelyére. A teremben ragyogó trónon maga Uszire isten ült, mellette Észét és Nebthet istennő állt, előtte pedig az istenek negyvenkét tagú bírósága gyűlt össze; a legjelentősebb személyek érkeztekor maga Re, a napisten is megjelent, és elfoglalta a legfőbb bíró helyét. A bíróságnak mérleg alakjában még egy detektor is a rendelkezésére állt, ezen mérték le a halott szívét; a mérleg egyik serpenyőjében a szív, a másikban Maatnak, az igazság és igazságosság istennőjének strucctolla feküdt. A mérleg egyik oldalán az ibiszfejű Thot, az írnokság és a jog istene állt, a másik oldalon a hiéna- és vízilótestű, oroszlánsörényű és krokodilpofájú szörny, Amemait ült, akinek nevét „Nagy Zabálónak" fordíthatjuk. A megboldogultat a halottak istene és a temetők őre, az embertestű és sakálfejű Anup vezette be a terembe. A megfelelő szertartások befejeztével elkezdődött az ítélkezés. Ez inkvizíciós jellegű volt, mivel a bíróság tagjai egy személyben voltak ítélő- és vizsgálóbírók (nyilván úgy, mint az ókori Egyiptom bírósági gyakorlatában). A helyes ítéletet azonban biztosította a mérleg; serpenyői hazug válasz esetén úgy mozdultak el, hogy a halott szíve („lelkiismere te") felemelkedett, mert könnyebbnek bizonyult az igazságnál. Minden isten feltett egy kérdést, amelyre, hála a papoknak, a halott már előre tudta a választ. Az elért pontokat Thot isten jegyezte fel; miután mindent értékeltek, Uszire (vagy maga Re) ítéletet hirdetett. Pozitív ítélet esetén a halott beléphetett a birodalmába, ellenkező esetben a Nagy Zabáló bendőjében végezte, s számára ezzel minden véget ért. Az utolsó ítélet kérdéseinek és feleleteinek jegyzéke az „életszabályok" figyelemre méltó dokumentuma, az ókori egyiptomiak erkölcsi kódexe. A válaszok szükségszerűen mindig tagadóak, ugyanis az elhunytat, aki fölött éppen ítélkeztek, eleve bűnösnek tartották (körülbelül úgy, mint az e világi egyiptomi bíróságokon volt a görögök meg a rómaiak bevezette jogi reformok előtt). Íme, néhány példa; „Nem tettem rosszat az emberekkel. Nem kínoztam az állatokat. Nem ütöttem agyon az áldozatra kiszemelt marhát. Nem cselekedtem rosszat szent helyen. Nem faggatóztam afelől, aminek titokban kell maradnia . . . Nem káromoltam istent. Nem vétkeztem az istenek ellen . . . Nem követtem el erőszakot szegény emberen. Nem pletykáltam urának a szolgáról (rabszolgáról). Senkit sem hagytam éhezni. Senkit meg nem ríkattam. Senkit meg nem öltem. Senkit meg nem ölettem.

160


Az „utolsó ítélet". Balról Anup isten vezeti a halottat az „igazságosság mérlegéhez", a mérleg mellett ismét Anup és Amemait, a „Nagy Zabáló", jobbra Thot isten mint írnok. A Hunefer sírjában (XX. dinasztia) talált festmény alapján Senkinek sem okoztam sebet (fájdalmat). Nem változtattam meg a gabona mértékegységét. Nem változtattam meg a földterületek mértékegységét. Nem láttam el csaló módra nehezékkel a mérleg serpenyőjét. Nem mozdítottam el csaló módra a mérleg nyelvét.. . Nem vettem el a tejet a gyerek szájától. .. Nem tartottam vissza az öntözővizet, amelynek folynia kellett (más földjére). Nem oltottam el az (áldozati) tüzet, midőn annak égnie kellett. Nem hajtottam el a lábasjószágot az istenek rétjéről. Nem álltam útját isten processziójának." Mindezt kétszer kellett elmondania a halottnak: először összefüggően és szépen sorjában, másodszor a bírák kérdéseire válaszolva. Végül aztán mindkét esetben négyszer kellett kiáltania. „Tiszta vagyok!" Ha a Két Igazság termében minden jól végződött, Uszire bemutattatta magának a halottat, és megengedte neki, hogy birodalmában éljen. A halottnak azonban még most sem volt véglegesen nyert ügye. Uszire birodalma nem a görög vagy a római elízium volt, a keresztény vagy a muzulmán paradicsomhoz meg végképp nem hasonlított. Mint tudjuk, a túlvilági birodalom az ókori Egyiptom felnagyított és örökkévalóvá kiáltott mása, nem afféle antivilág, ahol a rossz jóra, a szenvedés gyönyörre változott. A halott ugyan jobban élhetett, mint ezen a világon, de gondoskodnia kellett magáról. A túlvilági oroszlánok sörényesebbek és veszedelmesebbek, a krokodilusok nagyobb fogúak és falánkabbak, a kígyók meg a skorpiók mérgesebbek voltak az e világiaknál. Uszire birodalmában még vágóhídhoz hasonló vesztőhely is létezett; itt az istenek ellenségeit fejezték le, de véletlenül a halott is odatévedhetett; arra az esetre, ha ily módon a fejét vesztené (vagy megsérülne a múmiája), mészkőből faragott pótfejet is helyeztek mellé a sírba. Földi emlékezőképességét ugyancsak elveszíthette a túlvilágon (mert ott talán még a szklerózis is nagyobb volt), például elfelejthette a nevét, ezzel pedig


161

Szent szimbólumok és amulettek. Fent a szárnyas napkorong két királyi kobrával a „kiterjesztett védelem'' szimbóluma. Lent, balról jobbra: a „dzsed" oszlop (az állandóság és a tartósság jelképe), a szent szkarabeusz, az „ankh" kereszt (az élet jelképe) és egy „vesebt" (a halott szimbolikus szolgája) megszűnt volna személyiségként létezni. Erre az esetre is pótszervet, mégpedig szkarabeusz alakú kőszívet helyeztek a holttestre csavart vászonpólyák közé. Ha a megboldogult nem küzdött volna meg az említett és a többi másvilági veszélyekkel, meg is halhatott a túlvilágon, még akkor is, ha bebalzsamozott teste épségben maradt. Ez a második halál immár végleges halál volt, utána már csak a teljes nemlét következett. Uszire birodalma abban az értelemben sem volt paradicsom, hogy ott ne kellett volna dolgozni. A felügyelő felszólíthatta a halottat, hogy menjen gabonát kaszálni vagy homokot hordani a Nílus egyik partjáról a másikra, s a másvilágon bizony a felügyelőnek is nagyobb hatalma volt. Erre az esetre szobrocska alakjában helyettest vagy rabszolgát tettek a halott mellé; a felügyelő szólítására aztán a szobrocska jelentkezett; azt mondta: „Itt vagyok!", és elvégezte a halottra bízott munkát. A megboldogult sírjába több ilyen szobrocskát, azaz vesebtet raktak (vesebtej egyiptomi nyelven azt jelenti: „az, aki válaszol"); ha az illető gondoskodni akart arról, hogy ne terhelje meg a „rabszolgáit", esetleg éppen rabszolgái sokaságával kívánt dicsekedni a többi halott előtt, az esztendő minden napjára szerzett egy vagy még több vesebtet. Manapság (a gyakran eléggé jól sikerült utánzatokon kívül) több tízezer ilyen szobrocskát ismerünk; kőből, agyagból, fajanszból, fából készültek, és sok közülük igazi műalkotás. Ugyanolyan elbűvölőek azonban a szegény emberek művészietlen vesebtjei, egyedüli szolgái azoknak, akik egész életükben csak szolgáltak.

162


Ha a halottnak (vagy pontosabban: a halott kájának) Uszire birodalmában kellett élnie, szüksége volt ruhára, hogy ne járjon pőrén, tányérra, hogy ne a földről egyék, ágyra, hogy ne a porban aludjék, továbbá kedvenc tárgyaira; de szüksége volt még ételre és italra is. Szükségleteit pedig földi élete színvonalán kellett kielégítenie; a nagy hatalmú úrnak mégiscsak különböznie kellett a paraszttól, a tisztnek a közkatonától, az első háremhölgynek a papiruszrengetegből jött leányká tól, a királynak az összes alattvalójától. A halottaknak arra is lehetőséget kellett kapniuk, hogy utódaikat és rokonaikat meglátogassák, különben mit sem érne a túlvilági élet. Noha a halott már szellem volt, szükségleteit materiálisán, azaz halotti kelengyével és áldozatokkal kellett fedezni; a megboldogult aztán a kelengye meg az áldozatok anyagtalan lényegét használta fel. Ha mindez nem lett volna elég neki, egy mágikus mondóka segítségével megeleveníthette az áldozati ajándékok képeit, amelyek a sírját díszítették, méghozzá annyiszor, ahányszor csak akarta. Gyakorla tilag tehát örökké élhetett. A temetésről, a halotti kelengyéről meg az áldozatokról való gondoskodás az utódok és a rokonok szent kötelessége volt. De rendszerint maga a halott is segített hozzátartozóinak: már életében sírt építtetett magának, beszerezte túlvilági fölsze relése lényeges részét, a végrendeletében pedig rendszerint megszabott a vagyoná ból egy bizonyos alapot az áldozatok költségeinek fedezésére. Ez a gondosság mintha a görög szerző szavait igazolná: „Az egyiptomi ember élete nem volt más, mint vándorlás a halál felé." Természetesen Egyiptomban is akadt elég olyan ember, aki az élet értelmét nem a halálra való készülődésben látta. Mint az írásos dokumentumokból kitűnik, némelyek mindenekelőtt arra törekedtek, hogy „rászolgáljanak az uralkodó dicsére tére", mások „vagyonuk gyarapításával foglalkoztak", megint mások nem akartak „többet tenni, mint amennyit parancsoltak nekik", vagy csak „nyugodtan le akarták élni azt a száztíz esztendőt". Sokan bizonyára hedonista elveket vallottak. „Szenteld magad az örömöknek, feledd el a gondokat", olvassuk egy versben, amely talán még az Óbirodalom korában született. „Vidáman élvezd vagyonod, ne tagadj meg magadtól semmit!", olvassuk egy, az első átmeneti korból származó papiruszon. „Vigadj, űzd el a gondolatot, hogy egyszer fényes szellem leszel! Élj örömben, amíg itt vagy! A másvilágra semmi szépet nem vihetsz, s onnan nincsen visszaút!", olvassuk egy Középbirodalom korabeli versben. Tekintet nélkül a vallási igára meg a déspota uralomra, a kötelességek terhére meg a politikai jogfosztottságra, az egyiptomiak olyan emberek is tudtak lenni, akik magát az életet tartották az élet értelmének. De bármiként vélekedtek is a földi meg a másvilági dolgokról, halál utáni létükről a biztonság kedvéért mindig gondoskodtak; legalábbis azok, akiknek ez módjukban állt. Hogy e világi életükben milyen körülmények között laktak, csak képek alapján s nem nagyon pontosan tudjuk: nemcsak a szegény emberek kunyhói tűntek el nyomtalanul, hanem a középréteg házai és a királyok palotái is. Ám a


163

görögök, akik még tapasztalatból ismerték az egyiptomiak életmódját, döbbenten állapították meg, hogy földi hajlékuknak sokkal kisebb figyelmet szentelnek, mint sírjuknak, s ebben különböznek az összes többi néptől. Mindezt egyebek között azért is elhisszük, mert a hivalkodó sírboltok hagyománya Egyiptomban túlélte az évezredeket. A hagyományt egyébként nemcsak a koptok, hanem a muzulmánok is megőrizték, s erről magunk is meggyőződhetünk, ha végigsétálunk a halottak kairói városán. Túlvilági fölszereléssel számos ókori nép ellátta a halottait, az uralkodói sírok kivételével azonban rendszerint beérték egyszerű ajándékokkal. Ám az egyiptomiak egész vagyonnal halmozták el halottaikat. A sírmelléklet értéke itt, mint néhány épségben maradt sír bizonyítja, vagy mint a maradványok alapján elképzelhetjük, szinte hihetetlen. A közgazdászok nemigen értik, hogyan bírhatta el az egyiptomi gazdaság annyi élő munka holttá merevítését, meddő célra való fordítását, s az egyiptomi termelőerők lassú fejlődésének egyik okát is éppen ebben látják. A régészek ellenben örülnek a szóban forgó ténynek; a halotti kelengyék nélkül ugyanis az élők szükségleteiről sem volnának anyagi dokumentumaik. S egyáltalán: az egyiptomi sírokban talált műkincsek nélkül ma az egész emberiség szegényebb volna. Méghozzá olyan értékekkel szegényebb, melyek egyetlen mai pénznemben sem fejezhetők ki. Az egyiptomi sírok tehát a bebalzsamozott testeken kívül rengeteg kincset is rejtettek magukban. Drága tálak és alabástrom vázák, szobrocskák és porfírdíszek, arany ékszerek és drágakövek lerakatai voltak. Hogy a királyok síri fölszerelése milyen kincsekből állt, azt ma már nemigen tudjuk elképzelni. Még a Tutankhamon-sír felfedezése után sem. A kincs persze csábítja a tolvajokat. A szegény emberek sírjában legfeljebb holmi edénykét vagy vesebtet találhattak volna, ezeket a sírokat tehát megvédte a szegénységük. A gazdagok sírját azonban biztosítani kellett. Az utolsó pihenés helyét páncélkamrává kellett változtatni. Hát még az uralkodósírok! Azokat valóságos erődökké kellett kiépíteni.

164


7. FEJEZET

Hogyan született a piramis?

A piramisok korára gondolva szinte elszédülünk, s könnyen megfeledkezünk arról, hogy ezek az építmények az egyiptomi társadalom fejlődésének nem első, hanem már eléggé előrehaladott szakaszában születtek. A monumentális építészet sohasem „valamely kultúrának a kezdetén" jön létre, amikor „az új nép tudatára ébred barbár erejének", amint azt néha állítják; a piramisokról ez ugyanúgy elmondható, mint a gótikus katedrálisokról, a román bazilikákról, a római amfiteátrumokról, a görög templomokról stb. és a babilóniai zikkuratokról. Az efféle alkotások felépítéséhez szükség van évszázados tapasztalatokra, a hagyományok felhasználá sára és túlszárnyalására, a gazdasági, műszaki, szervezési és ideológiai előfeltételek kialakítására. Amikor az első egyiptológusok meggyőződtek az antik szerzők állításának helyességéről, arról, hogy a piramisok királysírok, azt kezdték kutatni, miképpen temették el az egyiptomi királyokat korábban, a piramisok létrejötte előtt. Mert egy pillanatig sem hitték, hogy ezek az óriási kőgúlák minden előzmény nélkül egyszerre csak megjelentek, „mint a tenger vulkanikus szigetei", hogy geometrikus alakjuk „a sivatagi homokból kristályosodott ki". Már Vyse és Perring megsejtette, hogy a klasszikus piramis elődje a lépcsőzetes piramis volt. Champollion és Rosellini számos érintkezési pontot talált a királysírok meg a többi sír között; még a gizehi piramisokat és a Királyok völgye sziklasírjait összekötő vonalat is megpróbálták felvázolni. Ebben az úttörő korszakban Lepsius jutott a legmesszebb re: felfedezte a piramisok kapcsolatát a körülöttük levő tisztviselősírokkal, amelye ket a helybeli arabok masziabáknak neveztek ugyanúgy, mint a parasztházak előtt álló ferde falú, masszív agyagpadokat (ezek formája valóban a sírokra emlékezte tett). Lepsius úgy vélte, hogy az egyiptomiak eredetileg a királyaikat is ilyen masztabákba temették (a kifejezést az egyiptológia is átvette), természetesen nagyobb és a reprezentáció meg a biztonságosság kedvéért védőfedéllel megerősí tett masztabákba. Ebből a teraszosan szűkülő felépítményből fejlődött ki aztán a „lépcsőzetes masztaba" (Lepsius Dzsoszer saqqarai piramisát is lépcsőzetes maszta-


165

Királyi masztabák az archaikus korból Baloldalt Herneit királyné, jobboldalt Andzsjeb király sírjának keresztmetszete és alaprajza (Emery szerint) bának tartotta), majd az „igazi piramis". A későbbi kutatások, a különböző helyreigazítások és kiegészítések ellenére, lényegében megerősítették Lepsius elmé letét. Ámde a bizonyítékra, hogy a piramisok elődei csakugyan a masztabák voltak, egészen századunk közepéig kellett várakoznia a tudománynak. A bizonyítékot W. B. Emery brit régésznek köszönhetjük; Emery az 1935—1956-os években tüzetesen átkutatta a saqqarai temetkezőhelyet, és számos archaikus kori masztabát fedezett fel. A különböző méretű masztabák egytől egyig téglából épültek; az egyik legnagyobbat, noha nagyon rossz állapotban volt, aránylag könnyen rekonstruálni lehetett. A mintegy öt méter magas csonka gúla az alapoknál 28 x 14, felül 14 x 7 méter méretű volt. Eredetileg körülbelül húsz alacsony lépcsőfokból állt, s öt méter magas fal vette körül, szabályos távolságokban következő kiszögellésekkel. Egész szerkezetével Dzsoszer lépcsőzetes piramisára emlékeztetett, és azt a benyomást keltette, hogy Dzsoszer piramisépítője belőle merített ihletet. A vizsgálatok aztán igazolták Emery reményeit: a szóban forgó sír nem valami tisztviselő masztabája volt, hanem királyé, méghozzá a Saqqarai táblán elsőként említett Andzsjeb királyé, akit mint „Felső- és Alsó-Egyiptom királyát" Merjebtennek (Miébisznek) neveztek, s aki az Ebózevi tábla, valamint Manehto Egyiptomi nevezetességei szerint az első dinasztia hatodik uralkodója volt! A masztaba fejlett architektúrája kétségtelenül hosszú fejlődés eredménye volt. Az erre vonatkozó dokumentumokat — archaikus kori régebbi és egyszerűbb sírokat — mindjárt a környéken megtalálták. Emery több csoportba sorolta a felfedezett sírokat, mégpedig két szempont alapján. Először tulajdonosaik társadal mi hovatartozása szerint megkülönböztette a király és családtagjai sírjait, a

166


magasabb és alacsonyabb rangú tisztviselők, hivatalnokok, iparosok stb. sírjait, végül a parasztok és munkások sírjait. Másodszor koruk szerint osztályozta a sírokat: itt összesen hat fejlődési fokozatot különböztetett meg; az egyes fokozatok egymásba folytak, tehát nem húzódott köztük éles határvonal. Andzsjeb masztabájának legrégibb prototípusát Herneit királyné sírjában ismerte fel: a királyné sírját szinte ugyanolyan típusú kerítésfal vette körül, föld feletti része azonban kisebb volt, s lépcsőnek nyomait sem találta rajta. Emery a sír feltárásával közvetlenül az egyiptomi történelem küszöbére jutott: Herneit királyné nem volt más, mint az Egyiptom egyesítőjével, Menivel azonosított Aha vagy Narmer király trónutódá nak, Dzser királynak a felesége . . . Hogy a piramisok őseit éppen Saqqara mellett keresték, annak oka volt: Mennofernek (Memphisznek) ezen a temetkezőhelyén álltak az első piramisok, tehát nyilván itt kellett lenniük azoknak az építményeknek is, amelyekből a piramisok kifejlődtek. A többi temetkezőhely átkutatása megerősítette ezt a feltételezést, ám nagy meglepetést is hozott. Ebózevben (Abüdoszban), az ókori Cinev (Thisz) főváros temetkezési helyén megtalálták az első és második dinasztia néhány királyának, köztük Ahának, Dzsemek, Vedzsónak, Vedimevnek és Kaának a sírját. A szóban forgó uralkodó sírjait azonban Saqqara mellett is felfedezték az egyiptológusok. Hogyan lehetett egyetlen ember, még ha fáraó volt is. egyszerre két helyen eltemetve? Ha pedig csak egy helyen nyughatott, vajon miért építtetett hatalmas halotti kelengyével ellátott két drága sírt? És melyikbe helyezték végül örök nyugalomra? Az egyiptológusok nem tudnak egészen egyértelműen válaszolni ezekre a kérdésekre. Nagy részük úgy véli, hogy a két párhuzamos sír „Egyiptom kettősségének" a kifejezése: az egyiptomi király Felső- és Alsó-Egyiptom uralkodó ja volt, Felső- és Alsó-Egyiptom koronáját viselte stb., Felső-Egyiptomban és Alsó-Egyiptomban is kellett lennie egy-egy sírjának. Mások szerint az egyiptomiak arra vágyódtak, hogy Uszire, illetve Uszire feje sírjának közelébe temessék őket, az pedig a mítoszok szerint Ebózevben volt. Ha tehát az igazi sírjuk nem lehetett ott, legalább jelképes sírt (kenotafot) vagy sírkövet (sztélét) építtettek maguknak (már aki megtehette). Abban azonban minden egyiptológus egyetért, hogy az említett királyokat az egyesített Egyiptom fővárosának temetkezési helyén, Saqqara mellett temették el, s hogy Ebózevben csupán jelképes sírjuk volt. Persze ez sem biztos, hiszen egyiküknek sem találták meg a múmiáját. S ha már a kérdéseknél meg a bizonytalan válaszoknál tartunk: vajon a piramis ősének keresésekor okvetlenül meg kell állnunk Andzsjeb és Herneit masztabájánál? Nem kellene továbbmennünk, és a masztabákat megelőző sírokban keresnünk ezt az ősi formát? Nem uralkodók meg tisztviselők, hanem az egyszerű egyiptomi emberek sírjaiban? Hiszen masztabákat csak a történelmi korból ismerünk, egyiptomi paraszt- és vadászsírok viszont évszázadokkal korábbi időkből is maradtak ránk! Az ásatások arról tanúskodnak, hogy az őstörténeti kor alkonyán az egyszerű egyiptomiak általában két sírtípust ismertek. Az alsó-egyiptomi parasztok lakóhe-


167

lyükön temették el halottaikat, később a falvak peremén építettek nekik ferde falú téglaházakat: ezek voltak a „holtak házai". Felső-Egyiptomban tovább élt az ősrégi nomád „menet közbeni temetések" hagyománya: a hullákat homokkupacokkal takart gödrökbe temették, a kupacokat körülrakták kővel, később pedig tégla sírhal mokat is emeltek föléjük. E két sírtípus elemei egyesültek aztán a masztabában. Az egyiptomi sír legrégibb ismert típusa tehát a homokba ásott gödör, kővel rögzített homok sírhalommal. Lehetséges, hogy ez a kezdete annak a fejlődésnek, melynek végén a piramisnak nevezett kőhegy áll? Bizonyos, hogy nem lehetetlen. Hiszen általában minden kezdet szerény. A piramisok egyenes elődei, a masztabák, az egyiptomi társadalom kiváltságos tagjainak a sírjai voltak. A legrégibb időkben a királyok is, később már csak a tisztviselők és a jelentősebb személyiségek építtettek maguknak masztabát. Több száz maradt ránk aránylag jó állapotban; masztabákat ugyanis nemcsak a piramisok előtt és a piramisokkal egy időben, hanem később is építettek. A masztabák egész nekropoliszokat alkottak, illetve romos formában ma is alkotnak. Az Egyiptom-kutatók kezdettől fogva nagy figyelmet szenteltek a masztabáknak, sőt több időt és fáradságot áldoztak rájuk, mint a piramisokra. Sajnos nemcsak a kutatók, hanem a rablók is, akik pedig évezredekkel megelőzték a kutatókat; ugyanakkor éppen a masztabákból került elő az ókori egyiptomiak életével kapcsolatos legtöbb adat. Az uralkodók sírjai főleg a politikai eseményekről meg a hadjáratokról tájékoztatnak, bár nem mindig tárgyilagosan. Az egyszerű kisembe rek sírjai viszont adatközlés dolgában is szegények; csupán azt az ismert tényt bizonyítják, hogy az egyiptomi társadalomban óriási és kibékíthetetlen osztályellen tétek feszültek. A munkások meg a rabszolgák sírjai kirívóan nyomorúságosak, ezekből egyébként nagyon kevés maradt ránk. A masztabákból előkerült forrása nyag nélkül tehát szinte semmit sem tudnánk az egyes osztályok, főleg a néptömegek életéről. És szinte semmit sem tudnánk Egyiptom hétköznapjairól, amelyekről senki sem írt történelmet. A masztabákat keletkezésük helye és ideje, főként pedig tulajdonosuk társadal mi hovatartozása alapján több típusra oszthatjuk. A legrégebbiek ferde falú, masszív tömbök voltak, és nyers téglából épültek. Szerkezetük arról tanúskodik, hogy a felső-egyiptomi sírhalomból fejlődtek ki. Később felső-egyiptomi mintára lakóház alakú masztabák épültek, a negyedik dinasztia korától jórészt kőből. Ami külső formájukat illeti, egyre inkább hasonlítottak egymásra, és fokozatosan nagyobbak lettek; sok közülük valóságos „óriások padjává" vagy „a halott palotájává" nőtt. Utunk során már láttunk néhányat: Cujét, Ptahhotepét, Mereru káét, Ptahsepszeszét; az eddig felfedezett masztabák közül, mint az Abu Sir melletti csehszlovák ásatások utolsó szakaszában kiderült, éppen Ptahsepszeszé a legna gyobb (42-44 helyiségből áll). Ezek a masztabák azonban az V—VI. dinasztia korából származnak, abból az időből, amikor már piramisok is épültek, tehát nem hatottak a piramisok építészeti fejlődésére.

168


Masztaba keresztmetszete. Baloldalt a kápolna, középen a föld alatti részbe vezető akna, alul a sírkamra a szarkofággal (vázlat) A masztabák szerkezete lényegében, típusbeli sokféleségük ellenére, ugyanaz volt. A turisztikai kézikönyvekben rendszerint azt olvassuk, hogy a masztabák két fő részből tevődtek össze: föld alatti és föld feletti részből. A masztabák funkciójából, azaz az egyiptomiaknak a sírokkal szemben támasztott követelménye iből kiinduló egyiptológusok azonban három részt különböztetnek meg. Az első a holttest elhelyezésére szolgáló helyiség, azaz a sírkamra; a második a túlvilági élethez szükséges dolgok, azaz a halotti kelengye elhelyezésére való raktárhelyiség; a harmadik részt a halotti kultusz helyisége, azaz a kápolna képezi. A masztabák nak ezenkívül még számos további részük volt, például a sírkamrába vezető akna (a holttest odaszállítására), záró- és biztonsági berendezések, művészi díszítés stb., s általában kerítésfal is körülvette őket. Minden egyes masztaba egyedi építőművé szed alkotás volt. A ránk maradtak között kettőt sem találunk, amely teljesen egyforma volna. A sírkamra mindig a föld alatt, néha két-három, máskor tíz-húsz méter mélységben helyezkedett el. Legtöbbször sziklába vájták; ha homokba ásták, falait kirakták téglával, s a mennyezetét gerendákkal biztosították. A négyzetes vagy téglalap alapú kamra főtengelye rendszerint észak-déli irányba mutatott (de nem túl pontosan). A legkisebb ismert sírkamrák oldalhossza körülbelül egy méter, s a halottakat függőlegesen helyezték el bennük; a legnagyobb sírkamrák tíz-tizenkét


169

méter szélesek és kettő-négy méter magasak. Némelyikben még fellelhetők a festett reliefdíszítés, másokban az aránylag vastag vakolat nyomai; soknak gyönyörű sima a fala. A sírkamra előtt mindig előszoba volt, ahova függőleges (kivételes esetekben ferde) akna vezetett: ezen bocsátották alá a koporsót a holttesttel; az építkezés idején szellőzőnyílásként szolgált a munkásoknak. A sírkamrában helyezkedett el a szarkofág, amelybe a holttestet tartalmazó koporsót (vagy koporsókat) tették. A szarkofág mindig kőből készült, leggyakrab ban mészkőből vagy gránitból; rendszerint egyetlen tömbből faragták ki, falait simára csiszolták, vagy lapos relieffel díszítették. A nagy technikai s gyakran művészi gyakorlatot igénylő alkotást a jelentősebb személyiségek különös kegy jeléül magától a királytól kapták ajándékba. A szarkofág számos masztabában ma is az eredeti helyén áll: némelyikben a fal mellett vagy szabadon, többiben a padlóba süllyesztve, de mindig a nyugati oldalon. A szarkofágot már az építkezés idején a sírkamrába szállították, hogy ott várjon a holttestet tartalmazó koporsóra. Az emberi test (illetve múmia) alakú koporsó fából készült; külső és belső oldalát egyaránt festményekkel és feliratokkal díszítették, néha bearanyozták, vagy vékony aranylemezzel vonták be. A múmia rendszerint nemcsak egy, hanem két, sőt három, pontosan egymásba illeszkedő koporsóban feküdt, ezt azonban csak viszonylag kései időkből tudjuk dokumentálni. Miután a koporsókba zárt múmiát elhelyezték a szarkofágban, rátették a födelét, és jól lezárták; aztán köréje rakták a halotti kelengye válogatott részeit. A temetési szertartások idején vagy a szertartá sok befejeztével súlyos kváderkövet bocsátottak alá az előszoba és az akna közé; az aknát aztán homokkal meg kőtörmelékkel betemették. A sírkamrához vezető utat ezzel, úgy hitték, örökre elzárták, s biztosították a halott békéjét és nyugalmát. A halotti kelengye raktára egyes masztabákban kicsi volt. mivel a kelengye fő részét a sírkamrában vagy az előszobában helyezték el, más masztabákban viszont több föld alatti és föld feletti helyiségből állt. A föld alatti raktárkamrákhoz általában lépcső vezetett, ez néha az aknát helyettesítette. A sírkamrába a halott legértékesebb és legszükségesebb tárgyait tették: az evő- és ivóedényeket, a ruházatot, az ékszereket, az amuletteket, az urak számára fegyvereket, a hölgyeknek szépítőszereket. A további kamrákba a kelengye többi része került: élelmiszerkész let, különféle anyagok és ruhák, bútor meg házi berendezés, arannyal és drágakö vekkel díszített ládikák. Némelyik masztabában ezer meg ezer alabástrom, porfír-. fajansz-, sőt néha még kristályedényt is találtak; a leletek egytől egyig alkotóik kifinomult ízléséről tanúskodnak. A reliefek ábrázolta jelenetekből arra következ tethetünk, hogy az átlagosan tehetős egyiptomi ember több mint százfajta ételből válogathatott. A férfiak egyszerűen öltözködtek (a legmagasabb rangú tisztviselők is megelégedtek az egyszerű ágyékkötővel), a nőktől viszont egyáltalán nem sajnálták a csodálatos ruhákat, parókákat, illatos olajokat, illatszereket, nyakékeket stb. Ezek közül a tárgyak közül ugyancsak sok előkerült, hiszen minden raktárkam rát még a régi sírrablók sem kutattak át. A kápolna eredetileg önálló épület volt, legalábbis a tömör föld feletti részű

170


masztabák esetében; idővel a masztabához csatolták, illetve a masztabában jelöltek ki e célra egy külön helyiséget. A lakóház típusú masztabákban a kápolna kezdettől fogva része volt az építménynek; a családi masztabákban rendszerint minden halottnak külön kápolnát építettek. A kápolnák (mellékhelyiségeikkel és folyosóik kal) néha a föld feletti masztabarész felét, sőt háromnegyedét is elfoglalták. A föld alatti részben azonban sohasem voltak kápolnák, s a sír- és raktárkamráktól eltérően ezeket sohasem zárták be hosszú időre. Éppen ellenkezőleg: mint a halotti kultusz helyiségei hozzáférhetőek voltak a papok meg az elhunyt hozzátartozói számára, akik imádkozni vagy áldozni jártak oda. A kápolna mindig a masztaba keleti oldalán volt, és két lényeges részből tevődött össze: a sztéléből, vagyis a jelképes ajtóból, amelyen a halott lelke lépett be, hogy részt vegyen a szertartásokon, valamint a ún. szerdabból, ami arabul „pincét" jelent. A szerdab keskeny, minden oldalról befalazott helyiség volt, rendszerint a kápolna déli sarkában, s a halott szobra állt benne. Apró ablakai a kápolnára nyíltak; az ablakokon keresztül manapság a látogatók nézik a halott szobrát, ha még megvan (vagy a szobor másolatát, mint például Cuj sírjában, mert az eredetit a múzeumba vitték), az ablakocskák eredeti rendeltetése azonban egészen más volt. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a halott lelke beleköltözött ebbe a szoborba, és a nyílásokon keresztül szemléli az áldozatokat, hallgatja az imádságokat meg a siralmakat, szagolja az odavitt illatos anyagokat. De ahhoz, hogy a szoborba költözzék, szükséges volt, hogy felismerje magát benne; az egyiptomi művészek ezért realisztikusan, megközelítően életnagyságban készítették a szobrokat, s a halottat nem aggastyánként, hanem legjobb éveiben levő emberként ábrázolták. Az ókori Egyiptom korából ránk maradt legtöbb portrészo bor éppen a szerdabokból származik. A kápolna és a kamrák falait, mint tudjuk, rendszerint festett reliefek díszítették. A díszítés két témakört ölelt fel, egy földit és egy túlvilágit. A képsorok a paraszti életből és a vadászatból (vetés, aratás, a termés lemérése, gyümölcsszüret, állattenyésztés, halászat, vadászat), a házi munkákból (étel- és italkészítés), az iparosok meg a munkások (asztalosok, szobrászok, építőmunkások, ékszerészek stb.) életéből kiragadott jeleneteket ábrázoltak, de megtalálhatók köztük a halott társadalmi helyzetével összefüggő (adószedés, a falusiak megbüntetése, visszatérés a háborúból hadifoglyokkal) vagy a magánéletéből kiragadott jelenetek is (tánc, zene, játékok és más szórakozások). A túlvilági témájú reliefek az alvilágba vezető utat, az „utolsó ítéletet", az istenek meg a különféle szörnyek társaságát jelenítették meg. A nagy masztabákat díszítő képsorokon ezer meg ezer alak, tíz- meg tízezer apró részlet található, amelyek segítségével megismerhetjük az ókori Egyiptom életét; a képeket magyarázó szövegek egészítik ki. A szóban forgó díszítés kétségtelenül elég sztereotip és sablonos, mégis mély esztétikai benyomást kelt. „Technikájával" még azokat is megdöbbenti, akiket a „művészetével" nem hat meg. A reliefek színei ma, tehát három, sőt négy évezred múltán is ugyanolyan frissek, élőek, mint befejezésük napján voltak.


171

A masztabaépítés mindig a föld alatti rész elkészítésével kezdődött, másként elképzelhetetlen is volna. Ámde még a befejezett vagy a majdnem befejezett föld feletti részt is nemegyszer átalakították, főként ha a masztaba építtetője feljebb lépett a társadalmi ranglétrán. Például mikor Ptahsepszeszt kinevezték „az építke zések felügyelőjévé", azonnal kibővíttette a masztabáját; mikor pedig feleségül vette a király lányát, eltávolíttatta a kápolnából első felesége, sőt saját elsőszülött fia képmását is, s királyi eredetű felesége és fia képeivel helyettesítette azokat; mikor catej („vezír", „miniszterelnök") lett, a „napbárka" számára is külön helyiséget építtetett a sírhoz. Számos esetben a masztaba föld alatti részében is hasonló változtatásokra került sor, mert a magasabb rang gazdagabb halotti kelengyét kívánt meg, illetve tett lehetővé. Persze olyan eseteket is ismerünk, hogy a kegyvesztett tisztségviselő a masztabáját is elveszítette; a sírt általában hivatalbeli utóda kapta meg ajándékba a királytól. Az új tulajdonos aztán saját ízlésének megfelelően átalakította. Állítólag nem egy tisztviselő csak azért veszítette el a hivatalát, mert valaki szemet vetett a masztabájára. Nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, ahogy a költő mondja, hanem a síroknak is. Az örökkévalóság számára épített masztaba tehát sok-sok esztendő és száz meg száz munkás műve volt. Föld alatti részére rendszerint több munkát fordítottak, mint a föld felettire; a föld alatt végzett munka összehasonlíthatatlanul nehezebb és bonyolultabb is volt. Persze nehéz csak úgy a „masztabáról" vagy az „átlagos masztabáról" beszélni; némelyik közönséges téglával kirakott gödörből és egy kétszer három méteres felépítményből tevődött össze; más masztabáknak viszont föld alatti katakombáik és hangár nagyságú föld feletti részeik voltak. A hangárok tól eltérően azonban falaikat, főleg homlokzatukat gazdag díszítmény borította; a legnagyobb masztabák alaprajza 50 x 30 méter, magassága 7-8 méter. Kerítésfalaik valószínűleg ugyanilyen magasak s néha három méter vastagok is voltak. A masztabákat hatalmasabb falak vették körül, mint az újkori hadseregek sivatagi erődéit a légi őrjáratok bevezetése előtt. A betemetett aknákon meg a kő zárólapokon keresztül akkoriban nehezebb volt a sírkamrákhoz jutni, mint az újkori bankok föld alatti páncélkamráihoz. A halott nyugalmának háborgatásáért kiszabott vallási szankciók elrettentőbbek voltak az újkori büntető törvénykönyv bármelyik paragrafusánál. S a legtöbb masztabát mégis kirabolták a sírrablók. Még az ókorban. A masztabák kincsei csábították a rablókat, ezért minél nagyobb biztonságba kellett azokat helyezni. Mindenekelőtt azonban a holttest biztonságáról kellett gondoskodni. Az egyiptomiak erre semmiféle fáradságot és áldozatot sem sajnáltak. Mert mi az a földi élet, még ha meg is érné az ember azt az eszményi száztíz esztendőt, az örökkévalósághoz képest? Hát még az olyan becses élet, mint amilyen a királyé! Kétségtelen, hogy a masztaba piramissá fejlődését nem lehet csupán a biztonsági követelményekkel magyarázni. Ugyanakkor alábecsülni sem szabad ezeket: a sírok

172


építtetői és építői kezdettől fogva rendkívüli figyelmet szenteltek a biztonsági szempontoknak, s úgy tetszik, a rablóktól ugyanúgy féltek, mint az istenektől. Ezt a fejlődést a vallási szempontok is jelentős mértékben befolyásolták; Cinevben (Thiszben), ahol az első két dinasztia királyai székeltek, más temetkezési szokások dívtak, mint Mennoferben (Memphiszben), a piramisépítő harmadik—hatodik dinasztia királyainak székhelyén. Ugyanilyen mértékben közrejátszottak a politikai és gazdasági szempontok is: az Egyiptom egyesítése óta eltelt három évszázad alatt a királyi hatalom a lehető legmagasabb színvonalon megszilárdult, a mezőgazdaság fejlődése és a hadizsákmány pedig olyan építkezések költségeit biztosította, amilyenekről korábban álmodni sem mertek az uralkodók. Persze egyáltalán nem lehetetlen, hogy pusztán szubjektív vagy irracionális mozzanatok is közrejátszottak: a hatalommal való tüntetés, a rang bemutatásának vágya, a „fáraói megalománia". Mindezek a szempontok, s talán más, számunkra ismeretlen tényezők is, kétségtelenül közösen hatottak; a masztaba piramissá fejlődését „egyetlen okra" redukálni a tárgyhoz való dialektikátlan hozzáállás eredménye. Végül is ez az átmenet egyáltalán nem volt „előre elgondolt" vagy „tervszerű", hanem egyszerűen „bekövetkezett". A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy az első piramist mint hagyományos masztabát kezdték építeni. Csak az építkezés során, a terv többszöri módosítása következtében alakult lépcsőzetes piramissá. Egy dologban azonban már kezdettől fogva különbözött a korábbi masztabáktól: nem nyers téglából, hanem kőhasábokból építették. A szóban forgó piramist, mint tudjuk, valamikor i. e. 2700 körül építtette Dzsoszer, a harmadik dinasztia első királya; az építkezés irányítója, az egybehangzó ókori egyiptomi tudósítások szerint, Dzsoszer legmagasabb rangú tisztviselője, Imhotep volt. A piramis a legalaposabban átkutatott egyiptomi építmények közé tartozik. Segato és Minutoli után, már 1838-ban Perring végzett benne kutatásokat, majd 1843-ban Lepsius, később pedig Mariette, Maspero, Lacau és Loret; az első világháború után Jéquier, Quibell, Firth folytatták a munkát, főként pedig Lauer, aki a közelmúltban éppen a lépcsőzetes piramis árnyékában ünnepelte régészeti tevékenységének ötvenedik évfordulóját. A szondázások meg a környéken végzett ásatások tanúsága szerint a piramis hat szakaszban épült, véletlenül éppen annyiban, ahány lépcsője van. A róla szóló tudományos művek közül említsünk meg legalább egy összefoglaló munkát: Lauer A lépcsőzetes piramisai, amely az 1936—1939-es években jelent meg Kairóban. A három kötet leírásai, vázlatai és tervrajzai alapján úgy követhetjük a piramis fejlődését, mintha csak röntgenfelvéte len látnánk. A könyv tartalmát most megpróbáljuk röviden összefoglalni (későbbi monográfiák alapján ki is egészítjük). Dzsoszer elhatározta, hogy sírját nem hagyományos anyagból építteti, a hagyományos sírformát azonban ekkor még nem vetette el. Először közönséges, 9 méter magas masztabát építtetett 63 méter oldalú négyzetes alapon; a helyszínen bányászott mészkőkváderekből készült masztabamagot a Nílus túlsó partjáról hozatott finomabb, csiszolt mészkőtömbökkel rakatta körül. (Lehetséges, hogy a sír


173

alakját nem is ő választotta meg, mert talán előde vagy ellenfele, Szanakht masztabájáról volt szó, amelyet trónra lépte után kisajátított.) Az építkezés második szakaszában a masztabának mind a négy oldalát meghosszabbíttatta négy-négy méterrel; talán kicsinyellette, noha a masztaba az előző királyokéit egytől egyig felülmúlta. A harmadik szakaszban tíz méterrel hosszabbíttatta meg a masztabát, mégpedig keleti irányban, úgyhogy az építmény téglalap alakú alapot kapott; a hozzáépített részt valószínűleg kápolnának vagy raktárkamrának szánták. A masztaba csupán az építkezés negyedik szakaszában kezdett lépcsőzetes masztabá vá, vagy ha úgy tetszik, lépcsőzetes piramissá alakulni: az addig felépített s minden oldalán mintegy három méterrel megtoldott építményre még három teraszos fölépítményt emeltetett, s ezzel a masztaba elérte a negyvenméteres magasságot. Dzsoszert azonban még ezek az Egyiptomban korábban sose látott méretek sem elégítették ki. Az építkezés ötödik szakaszában a nyugati és az északi oldalon tovább szélesíttette a már négylépcsős masztabát, sőt két további lépcsővel is megemelte. A hatodik, utolsó szakaszban azáltal növekedett az építmény, hogy három oldalát (az északit, a keletit és a délit) turai mészkőből faragott kváderekkel burkolták. Alapjának végleges méretei elérték a 125 x 115 métert, magassága pedig nagyjából a 61 métert. Így nemcsak Egyiptom, hanem az egész korabeli világ legnagyobb építménye lett. Dzsoszer piramisa abban is a hagyományos masztabára hasonlított, hogy családi sír volt. A későbbi „igazi piramisokba" mindig csak a királyt temették, ebben viszont Dzsoszer összes feleségei és gyermekei helyet kaptak (illetve helyet kellett volna kapniuk): összesen tizenegy sírkamrát készítettek elő számukra. A piramis föld alatti részét a felépítmény változásaival párhuzamosan szintén átépítették egynéhányszor. A király sírkamrája nem a tulajdonképpeni piramisban, hanem a szokáshoz híven a piramis alatt 27.5 méter mélységben helyezkedett el: pontosan az eredeti masztaba középpontja alatt. Aránylag kicsi (3 x 1 x 1,7 méter) volt; aswani gránitból faragott kváderekkel rakták ki, és egy 3,5 tonnás gránittömb bel zárták el. Eredetileg a masztaba közepéből vezetett hozzá egy függőleges akna; miután a masztabát átépítették, egy másik, ferde folyosót vágtak a holttest szállítására: ez a folyosó a piramis északi oldalába torkollott. Minden oldalra további folyosók, tárnák és raktárkamrák nyíltak belőle; két kamra díszes nádszőnyegre emlékeztető kék fajanszkövekkel volt burkolva. A királyi család tagjainak tizenegy sírkamrájához ugyancsak aknák meg elágazó folyosók vezettek, úgyhogy a piramis alatti szikla, mint Goném mondta, „át meg át van fúrva, akár egy óriási nyúlvacok". Dzsoszer piramisának föld alatti részét már régen átkutatták, méghozzá tökéletesen, a rablók. Nem nagy dicsőség, a modern régészek mégis gratulálnak maguknak: mert ők még a rablóknál is alaposabban átkutatták a piramist. A családtagok ötödik sírkamrájában Firth és Quibell két alabástrom szarkofágot talált; az egyikben egy összetört aranyozott fakoporsó darabjai meg egy körülbelül nyolcéves gyerek múmiájának a maradványai voltak. Felfedeztek továbbá egy

174


Dzsoszer saqqarai piramisa. A keresztmetszet az építkezés egyes szakaszait szemlélteti (Lauer szerint) hatvanméteres betemetett folyosót, a folyosóban pedig a halotti kelengye egy részét, melynek mennyisége szinte hihetetlen. A kőedények számát harminc-negyven ezerre becsülték; néhány száz, többnyire alabástrom és porfíredény teljesen ép volt, mintegy hétezret pedig újra össze lehetett ragasztani. Lauer egy másik figyelemre méltó felfedezést tett: a király sírkamrájában rábukkant egy emberi végtag bebalzsamozott maradványára, talán annak a végtagnak a részére, amelyet Minutoli talált ott 1821-ben, s mivel a balzsamozást ősrégi módon végezték, lehetséges, hogy Dzsoszer utolsó földi maradványáról van szó. A legértékesebb leletre azonban Firth bukkant a piramis környékén. Az északi oldalon levő templom romjai között ép állapotban megmaradt a szerdab s benne Dzsoszer szobrának szinte teljesen ép eredetije! Akárcsak a korábbi királyok masztabáit, Dzsoszer piramisát is kerítés vette körül; Dzsoszer kerítése azonban már kőből épült, és kis híján 10 méter magas volt. Kiszögellések és jelképes kapuk ékesítették; építészeti és díszítőelemei ugyanolya nok voltak, mint a téglafalakéi. Egy 554 x 277 méteres téglalap alakú területet vett körül, tehát sokkal nagyobbat, mint bármelyik masztaba kerítésfala, s a tulajdon képpeni piramison kívül a piramishoz tartozó összes többi épületet is elrejtette a kívülálló szeme elől. A szóban forgó épületek közé tartozott mindenekelőtt a piramis északi oldalán álló sírtemplom, továbbá Felső- és Alsó-Egyiptom két


175

jelképes palotája (az ún. Déli és Északi ház), Felső- és Alsó-Egyiptom magas talapzatra emelt jelképes trónusa, több oltár és oszlopcsarnok. Itt terült el még az a téglalap alakú udvar is, melynek kápolnáiban a szednek nevezett ünnepség szertartásait végezték a király uralkodásának harmincadik évfordulóján. (Az ünnep kezdetei a múlt ködébe vesznek. Úgy tetszik, bizonyos mennyiségű év elteltével az uralkodónak nyilvánosan bizonyítania kellett erőnlétét, hogy továbbra is uralkod hassék, hiszen az ő erejétől a korabeli elképzelések szerint nemcsak az ország sikeres védelme függött, hanem a föld meg a jószág termékenysége, a lakosság eredményes munkája és boldogsága is; ha tehát nem tudta bebizonyítani, hogy csakugyan erős, megölték, és rátermettebb férfiúval helyettesítették. Az egyiptomi királynak egyébként számos ilyen és ehhez hasonló kötelessége volt; például a Hor és Szutekh mítoszában adott minta szerint meg kellett becstelenítenie a legyőzött ellenséges vezért. A későbbi időkben már csak jelképesen, állandósult szertartások szerint végezte az efféle kötelességeket. S mivelhogy ezen a világon elvégezte, a másvilágon is el kellett végeznie azokat, hiszen istenként tovább uralkodott.) Ha a masztaba a palota mása, akkor Dzsoszer piramisa a környező épület- és udvarkomplexummal egy egész palotaváros mása volt. S ahogy királyként a többi ember fölébe magaslott, fehéren ragyogó mészkősírja is felülmúlta a többi építményt. Dzsoszer király egyébként nagyon keveset hagyott ránk, ha hagyott ránk egyáltalán valamit. De építészei és munkásai műve, bolygónk első monumentális kőépítménye, ma is áll. A kőből való építkezés feltalálója, a Manehto feljegyezte egyiptomi szájhagyomány szerint, Dzsoszer piramisának építésze, Imhotep volt. Az egyik legrégebbi Intelmet ugyancsak az ő művének tartották, ezért az írásbeliség s a műveltség védelmezője is ő lett; a szaiszi korban (de talán már előbb is) mint bölcset istenként tisztelték, s mivel az egyiptomi bölcsnek egyúttal jósnak és orvosnak kellett lennie, a ptolemaioszi korban előléptették az orvostudomány istenévé, úgyhogy a görögök a maguk Aszklépioszával azonosították. Hogy csakugyan történelmi személy volt, nem kétséges, nyilván Dzsoszer király legmagasabb rangú tisztségviselője, s címének megfelelően a királysír építését is neki kellett irányítania. Lehetséges, hogy a hagyományos masztaba éppen az ő kezdeményezésére változott lépcsőzetes piramissá. Imhotep sírja nem került elő, neve azonban két Óbirodalom korabeli feliraton is ránk maradt: az egyik a saqqarai szerdabból előkerült Dzsoszer-szobor talapzatán olvasható. A világ építészetének történetében ez az első ismert név. A mi fülünknek furcsán hangzik a „kőből való építkezés feltalálója" cím. Inkább azt tételeznénk fel, hogy a nyers tégla vagy a faoszlop kőre való felcserélése hosszú, lassú fejlődés eredménye, és senki nevéhez nem fűződik. Az Imhotep előtti időkből azonban semmiféle kőépítményt nem ismerünk, monumentális kőépít ményről nem is beszélve; sem Egyiptomban, sem Keleten, egészen a kínai Nagy Sang Város falaiig, sem Nyugaton, egészen a brit Stonehenge dolmenjeiig, nem

176


Golenyisesev matematikai papirusza. Csonka kúppal kapcsolatos példa. A XII. dinasztia végéről származó eredeti példány ma a moszkvai Puskin Múzeumban látható keletkezett ilyen. Igaz, a kőmegmunkálásról meg a kőkváderek használatáról gazdag dokumentumaink vannak, s a kőmegmunkálás éppen Egyiptomban érte el a legmagasabb színvonalat. Erről tanúskodnak az Egyiptom őstörténeti korából ránk maradt művészi kivitelű vázák és plakettek s az archaikus kori sírkamrák gyönyörűen csiszolt burkolattömbjei. Logikus, hogy egyszer már egy egyiptomi építésznek is fel kellett használnia az egyiptomi kőmunkások tapasztalatait: főként ha azt a feladatot kapta, hogy egy rendkívül fontos építményt hozzon létre. S mert Egyiptomban minden a királyt szolgálta, és a legfontosabb építmény a sír volt. a feltaláló csakis a királysír építésze lehetett. Dzsoszer piramisának építészeti fejlődésén világosan megfigyelhetjük, hogyan tapogatózott és kísérletezett az építész, a siker fölötti örömében hogyan látott hozzá a sír megnagyobbításához, hogyan rakta egymás fölébe a kőrétegeket, hogyan emelte a piramist egyre magasabbra: olyan magasra, amilyenre korábban nem volt példa. A piramis melletti építményeken pedig azt figyelhetjük meg, mennyire nem tudta még mellőzni a hagyományos téglát és fagerendákat, milyen gondosan és szükségtelenül utánozta azokat, mennyire nem ismerte és hogyan kereste az új anyagból való építkezés törvényeit. Tudjuk, hogy terv, noha többször is módosított terv szerint dolgozott, s ezt a tervet a felügyelők meg a munkacsoportok vezetői


177

Az egyiptomi kőfaragók és munkások szerszámai. Fémrészeik az Obirodalom idején rézből vagy bronzból készültek; baloldalt kapa, jobboldalt fúróorsó, lent dolerit golyó számára is feldolgozta. A piramis térségében a törmelékes gödörből előkerült egy mészkőtábla darabja: vörös színnel van kihüzva rajta a görbe a koordinátákkal és a hosszúságokra vonatkozó adatokkal. Ez a legrégibb építkezési terv a kairói Egyiptomi Múzeumban látható. Imhotep matematikai ismereteiről, sajnos, nincsenek adataink. A piramisokkal kapcsolatos legrégibb számítások csak ezer évvel későbbről, a Középbirodalom korából maradtak ránk. Az egyik a már említett Rhind-papiruszon található: „Feladat. A gúla (az alsó oldalon) 140 könyök hosszú, s öt marokkal és egy hüvelykkel keskenyedik. Milyen a magassága? Ossz el 1 könyököt a keskenyedés kétszeresével, azaz 10 marokkal és 2 hüvelykkel (10'/ 2 marok). Számolj a 101/2-lel úgy, hogy 7-et kapj, azaz 1 könyököt 7 marokra. A 10'/2-nek kétharmada 7. Számolj a 140-nel, azaz az (alsó) oldal hosszúságával. Számítsd ki a 140 kétharmadát, 93'/3-ot kapsz. Ez a magassága." (1 könyök megközelítőleg 52 centiméter volt; a könyök 7 marokra osztódott, a marok 4 hüvelykből állt; a könyököt a hieroglif írásban kinyújtott kéz alakjában ábrázolták.) A másik számítást a Golenyiscsev-papi ruszon találjuk; a csonka gúlára vonatkozik, értelmezése azonban bonyolultabb. Valószínű, hogy ilyen és hasonló feladatokat már az Óbirodalom korában is meg tudtak oldani az egyiptomiak, erről azonban nem maradtak ránk feljegyzések. Bizonyítékok viszont igen: a piramisok. Az építész tervét a munkásseregnek kellett valóra váltania: a kőtörőknek, a kváderszállítóknak, a kőmegmunkálóknak, rakodóknak stb., no meg a munkaveze tőknek. Ők voltak a tulajdonképpeni piramisépítők. Technikájuk és munkaszerve zésük már a görögöket meg a rómaiakat is érdekelte; a modern kutatók sem sajnálták a fáradságot, hogy minél teljesebb képet kapjanak róla. Az egész egyiptomi történelem írásos és képi dokumentumait átvizsgálták, hogy kideríthes-

178


sék: hogyan fejtették és miként munkálták meg a követ, mi módon kerültek a kváderek a kőfejtőből az építmény csúcsára, hogyan biztosították az építkezésen a fegyelmet, milyenek voltak a munkások életkörülményei stb. Geológiai módszerek kel megállapították az építkezésre használt kő eredetét, mikroszkóppal megvizsgál ták a kvádervágás és -csiszolás módszerét, vegyi elemzések útján megállapították a használt fémszerszámok összetételét; a véletlenül fennmaradt szerves anyagok korát radiokarbon-módszerrel becsülték fel. A kutatásba az egyiptomi munkásokat is bekapcsolták; az egyes csoportokat megismertették régi elődeik munkamódszere ivel, és kezükbe adták azok szerszámait. Laueren, Firthen, Quibellen és más, már említett kutatókon kívül főleg G. A. Reisner, valamint S. Clarké és R. Engelbach munkája járt eredménnyel. Persze ezután is sok minden homályos és vitás maradt; előbb azonban arról szóljunk, amiben a kutatók egyértelműen megegyeztek. Mindenekelőtt tehát az világos és vitathatatlan, hogy Dzsoszer piramisa — és minden későbbi piramis — csupán emberi izomerővel és a legegyszerűbb segédesz közökkel készült. A gépeket mint energiaforrásokat akkoriban még nem ismerték az egyiptomiak, s az állatok erejét is csak korlátozott mértékben tudták felhasználni. Nem maradtak ránk még közvetett bizonyítékok sem arról, hogy az építészetben kereket vagy csigát használtak volna, bonyolultabb technikai segédeszközökről nem is beszélve. A piramisépítések korában ismerték az emelőt, a hengert és a ferde síkot; ismerték a tengelyt is, de csupán annyit tudunk bizonyítani, hogy a zárótömbök elhelyezésekor, illetve a sírkamrába való lebocsátásakor használták. Szerszámaik nagyon egyszerű leltárát vésők, kalapácsok, csákányok, botokra szerelt gömbök, rudak, ékek és kővágó fűrészek alkották. Fémszerszámaik kizárólag rézből, kőszerszámaik főleg gránitból és doleritből készültek. Az újabban előkerült fémszerszámok keménysége azonban valósággal meglepő; noha a régebbi szakiro dalom tagadta ezt, úgy látszik, az egyiptomiak már akkoriban tudtak rezet edzeni. Bronzeszközöket csak később, vaseszközöket pedig csak az Újbirodalom korában készítettek. A Dzsoszer piramisán végzett kutatások kiderítették, hogy a belső, durva szemcsés mészkőből faragott kváderek a helybeli kőfejtőből származnak; a többi piramis belső kvádereit is mindig a környék legközelebbi alkalmas kőfejtőjéből szállították a helyszínre. A lépcsőzetes piramis burkolata, mint maradványai alapján kiderítették, finom szemcsés mészkőből készült: ezt a Nílus túlsó partjáról, a mai Tura és Mazara falvak melletti kőbányákból hozták. A szóban forgó kőbányákban, akárcsak a Kairó melletti Mokkatam-hegységben, mindmáig fellel hetők az akkori munkások tevékenységének nyomai, s ezek segítségével megismer hetjük a korabeli kőbányászok módszereit és eljárásait. A kőfejtést a felszínen kezdték, aztán rétegenként haladtak egyre mélyebbre. Csákánnyal vagy vésővel megfaragták a szikla felszínét, a kijelölt vonalak mentén réseket vágtak, s ezeket fokozatosan elmélyítették, mikor az így létrejövő kvádert már csak egy keskeny sáv tartotta a sziklatömbhöz, egy dolerit bot vagy rézkalapács hatalmas csapásaival letörték. A mészkővel persze még csak megtehették ezt, a jóval keményebb gránit


179

azonban más eljárást igényelt. A sziklába mély lyukakat és réseket vájtak, majd kalapáccsal fémkarókat vagy -ékeket vertek beléjük, aztán nekifeszültek, és letörték a kvádert. E módszer legjobb példáit ma az aswani kőbányákban találjuk, ahol még egy hatalmas obeliszk is ott maradt, mivel teljes leválasztása előtt megrepedt. A kőfejtők persze más módszerekkel is éltek, ezek hatékonyságát azonban nem erősítették meg egyértelműen az újkori kísérletek: előre kivágott lyukakba faékeket vertek, s ezeket addig öntözték, amíg a fa megduzzadt, és lerepesztette a kvádert. A kevésbé értékes kőrétegeket kikerülték, így egész alagutak keletkeztek: sok közülük több tucat méter hosszú, és számos pillérrel van alátámasztva. A kőfejtő munka kétségtelenül rendkívüli gürcöléssel és szerszám-elhasználódással járt; az egyiptomiak azonban így sokkal gazdaságosabban kihasználták a kőbányát, mint mi, amikor dinamittal robbantjuk a sziklákat. A kőbányából meghatározott méretű, durván már megfaragott kváderek kerültek ki, s véglegesen az építkezés színhelyén munkálták meg őket. A kalapá csokkal és vésőkkel dolgozó munkások először a hasábok oldalait simították le, hogy pontosan illeszkedjenek egymáshoz; mielőtt a helyükre rakták a köveket, a munkavezetők mindegyiket megszámozták (ezek közül a számok közül még ma is látható egy-egy a kváderkövek hátlapján). A föld alatti folyosók építésekor kiásott lágy agyagból maltert kevertek, azzal kötötték egymáshoz a kvádereket; néha azonban maltert sem használtak, egyszerűen csak egymásra rakták a köveket, úgyhogy azokat a saját súlyuk tartotta össze. Külső felületüket csupán a kváderek végleges elhelyezése után simították el rézvésőkkel. A simítást aztán festékes táblák segítségével ellenőrizték: a táblákat végighúzták a kvádereken, s a kiálló részeken a festék nyomot hagyott; ezeket a részeket aztán lecsiszolták. A sírkamra kemény gránittömbjeinek simításakor és csiszolásakor ugyanígy jártak el; persze a sírkamrá ban sokkal nehezebben ment a munka, mert olajlámpa- vagy gyertyavilágnál, esetleg megfelelően felállított tükrök rendszerével nyert fénynél (ez azonban vitás) kellett dolgozniuk. A kvádereket csodálatra méltó pontossággal csiszolták le; helyenként még ma is olyan sima felületűek, mint a legfinomabb alabástrom vázák. A kváderkő elszállítása a kőbányából az építkezésre nem kis problémát okozott. Szinte bizonyos, hogy erre a célra mindig s már jó előre külön utat építettek; szállítóeszközként alátéthengereket és kötéllel vontatott fa szántalpakat használtak. Az Óbirodalom korabeli egyiptomiak ismerték már a kereket meg a szekeret, teherhordásra azonban egyiket sem használták, mert túlságosan töréke nyek voltak. (Mellékesen: még embereket sem szállítottak szekéren; a királyok meg a tisztviselők gyaloghintón vitették magukat; a gyaloghintók fogantyúi néha olyan hosszúak voltak, hogy ez a közlekedési alkalmatosság kiérdemelte a „százlábú" nevet.) Kérdéses az állatfogat használata. A szamár meg az öszvér ilyen munkára aránylag gyönge és drága volt; a ló csak a hikszoszok betörése után jelent meg Egyiptomban, és tenyésztése csak az Újbirodalom korában terjedt el. Ám volt egy hosszú szarvú (ma már kihalt) marhafaj, igavonásra azonban ezt sem használhatták az egyiptomiak, mert akkor még nem ismerték sem a jármot, sem a hámot.

180


Az anyagszállításhoz épített rámpa; lent: szobrászok munka közben. A sírjában talált, XVIII. dinasztia korabeli festmény alapján

Rekhmire

Maradtak tehát az emberek: nekik kellett a szántalpra tett kváderköveket húzniukvonniuk. Ez ugyan éppolyan keserves robot volt, mint a kőfejtőkben végzett munka, de mint a rajzok alapján megítélhetjük, az így foglalkoztatott emberek rendszerint meglehetősen nagy csoportokban dolgoztak. Végül is az ember olcsóbb volt, mint az állat. És nem kellett vele olyan körültekintően bánni. A Níluson tutajok vagy csónakok segítségével szállították át a kőhasábokat, méghozzá az áradás idején, amikor a víz egészen az építkezésig ért, úgyhogy a


181

szárazföldi szállítást a minimumra csökkenthették. A távoli fejtőkből hozott nagy kvádereket néha különlegesen épített folyami hajókon szállították. Az Újbirodalom korából ránk maradt egy ilyen különleges hajó képmása; fedélzetén Hatsepszovet királynő legnagyobb, több mint 30 méter magas és jó 300 tonna súlyú obeliszkje látható. Az obeliszk ma is áll Karnakban; felirata szerint a kifaragásához hét hónapra, a kőfejtőből a hajóra való átszállításához 6000 emberre volt szükség. A folyamihajó-építést egyébként már az Óbirodalom korában is mesteri fokon végezték az egyiptomiak. Dzsoszer piramisának kváderei aránylag kicsinyek voltak, megmunkálásuk és szállításuk tehát nem ütközött nehézségekbe; a problémák csak a későbbi piramisok óriási kváderköveivel kapcsolatban merültek fel. Itt még két szállítómunkás is megbirkózott a kváderrel; a magasabb lépcsőfokra valószínűleg rakodórámpán húzták fel, miközben a rámpa felszínét malterral öntözték. A rakodó alkalmazására egyébként nincs tárgyi bizonyítékunk, mivel a piramis befejeztével gondosan rendbe hozták a környéket, használatát azonban minden kutató feltételezi. Úgy tetszik, a piramisépítés szezonmunka volt, s az építkezés színhelye az áradások után volt a legforgalmasabb, amikor az építőanyag nagyobb részét már a helyszínre szállították, a nyári kánikulák pedig elmúltak. A kőfejtők viszont valószínűleg egész évben dolgoztak. A munkaszervezésre vonatkozóan nincsenek Dzsoszer korabeli dokumentuma ink, nem sokkal későbbi időkből azonban maradtak ránk ilyen adatok, s feltételez hetjük, hogy Dzsoszer piramisát is hasonlóan építették. A munkaszervezés katonai jellegű volt; a munkások egységekre osztódtak, s minden egységnek megvolt a maga parancsnoka; a vezérkart az építészek meg a felügyelők alkották, az eszmei felügyeletet a papok látták el. A legnagyobb egység a 800-1000 munkásból álló „csapat" volt; a csapatok 200-250 munkásból álló „őrségekre", az őrségek 10-50 munkásból összetevődő „osztagokra" osztódtak. Ezenkívül léteztek még a kőfaragó mesterek és a szobrászok külön csoportjai, a különféle „művészbrigádok". Mivel a piramis vallási jellegű építmény volt, minden rajta vagy körülötte végzett munkához a szertartások sokasága kapcsolódott. Ezekről a szertartásokról aránylag jól tájékoztatnak bennünket az Abu Sir-i ásatások alkalmával talált szövegek. A szertartássorozat elkezdődött már az építkezés helyének kijelölésekor, folytatódott a terep elsimításakor, főleg a szintezéssel kapcsolatban (úgy szinteztek, hogy a töltésekkel bekerített terepet elárasztották vízzel, s a víz színéhez igazodtak), s a tulajdonképpeni építkezés megkezdésekor fényűző ceremóniákra került sor. Ezeken már az isteneknek öltözött papok kíséretében maga a király is részt vett: karókat vert a földbe, zsinórokat feszített ki, elvégezte a tiszteletbeli kapavágást, és „alapkőként" letett egy agyagtéglát. Ezután belehelyezték az építmény alapjába a felhasznált anyagok mintáit és a király nevét tartalmazó téglákat. A papok aztán annak rendje és módja szerint mindent megszenteltek, és elkezdődhetett az építkezés: először csak a föld alatt, később a felszínen is. Évek vagy évtizedek múltak el: a király holtteste a sírkamrába került. A szertartássorozat azonban még

182


ekkor sem ért véget. A papok meg a tisztviselők továbbra is áldozatokat hordtak a piramis sírtemplomába, mindaddig, amíg . .. Meddig? Sajnos, ezt nem tudjuk. Sem Dzsoszeréről, sem a többi sírtemplom ról. De most már ahhoz a ponthoz értünk, ahol az egyaránt tekintélyes kutatók nézetei kezdenek eltérni egymástól. Vagy ahol az „Itt valóban nem minden világos" mondat különböző változataival lezárják következtetéseiket. Nem világos például, hány ember és mennyi ideig dolgozott Dzsoszer piramisán. Erről egyetlen ókori adat sem maradt ránk. De vajon nem elég-e, ha kiszámítjuk a piramis térfogatát, megszámoljuk a kváderköveket, mérlegeljük egy munkás átlagos teljesítményét stb.? És segítségül hívjuk Hérodotosz adatait? A probléma ennél sokkal bonyolultabb. Hérodotosz adatai ugyanis, noha egészen valószínűek (mint majd meglátjuk), nagyon késeiek, és csak Khufev piramisára vonatkoznak. Khufev piramisa legalább száz évvel későbbi építmény, mint Dzsoszeré, s száz év alatt az egyiptomi kőfejtők és munkások sok tapasztalatra és nagyobb gyakorlatra tettek szert. Khufev piramisa ezenkívül más méretű hasábokból, tehát szükségszerűen más módszerekkel épült. A lépcsőzetes piramis megközelítőleg tízszer kisebb térfogatú a Nagy piramisnál, föld alatti folyosóinak térfogata viszont mintegy hússzor nagyobb. Ha az összes ismert tényezőt mérlegre tesszük, Hérodotosz adatai alapján annyit mondhatunk, hogy Dzsoszer piramisának felépítése körülbelül ötödannyi munkát igényelt, mint Khufevé. Vagyis ha az építkezés húsz esztendeig tartott, az év három hónapjában húszezer ember dolgozott rajta. Ez azonban olyan feltételezés, amelyre egyetlen egyiptológus sem merne megesküdni. Őszintén szólva, Hérodotosz írásából nem tűnik ki egész világosan, hogy a piramison (Khufevén) valóban csak az esztendő három hónapjában dolgoztak-e, vagy pedig állandóan, csak éppen a munkások váltották egymást háromhavonként. Az egyiptológusok kevés kivétellel inkább az első értelmezést tartják helyesnek, s véleményüket gazdasági szempontokkal indokolják: az egyiptomi gazdaság, úgy mond, nem bírta volna el, ha egyetlen építkezés kedvéért százezer pár kéztől fosztják meg (s a piramison kívül még királyi paloták, a tisztviselők lakóházai és sírjai, templomok, erődök stb. is épültek, és folytatódott a főváros kiépítése). Úgy vélik azonban, méghozzá nagyon meggyőző dokumentumok alapján, hogy az idénymunkásokon kívül számos állandó szakmunkás dolgozott a piramison. Ez valószínűleg Dzsoszer meg a többi uralkodó piramisa esetében is így volt. S itt fölmerül egy másik, sokkal fontosabb kérdés: kik voltak, milyen társadalmi osztályokból és rétegekből rekrutálódtak a piramisépítő munkások? Más szóval: rabszolgák voltak-e, vagy pedig szabad emberek? „Rabszolgák voltak!" — állítják némelyek ellentmondást nem tűrőn. „A Nílus felől szélesen hömpölyög a mezítelen rabszolgák áradata; fehér és sötét bőrű, tömpe orrú és vastag ajkú, kopaszra nyírt emberek. Hitvány olaj és izzadság szagától bűzlenek, hagyma és fokhagyma szagát árasztják, zokogva kiáltoznak a felügyelők


183

ostorcsapásai alatt, és aléltan vonszolják a súlyos terhet, vállukon a kötél mélyen belevágódik az élő húsba. Imigyen vontatják a Nílustól az építkezés felé emelkedő út lecsiszolt gránitkövezetén a görgőkön csúszó hatalmas .szántalpakat, lassan mozdulva előre a súlyos rakomány kővel, melynek minden darabja meghaladja az egy köbméter térfogatot. Jajgatásuk, sóhajaik és pusztulásuk árán nőtt a piramis." Az efféle válaszok magabiztossága, a leírások színessége (az idézetet C. W. Ceram Istenek, sírok, tudósok című müvéből vettük) óhatatlanul arra ingerli a tudósokat, hogy megkérdezzék: „Honnan tudja ezt ilyen pontosan? Miért gondolja, hogy a gürcölés csak a rabszolgák osztályrésze lehetett?" Hiszen például a sumér doku mentumokból tudjuk, hogy a zikkuratépítés kizárólag a szabad polgárok kötelessé ge és joga volt (körülbelül úgy, mint a katonai szolgálat), s hogy a rabszolgáknak tilos volt részt venni ebben a munkában. Még az athéniak is viszálykodtak amiatt, vajon hány rabszolgát dolgoztathatnak a Parthenón építésén; a törvény végül a munkások egynegyedére korlátozta a rabszolgák számát. Pedig a görög társadalom vitathatatlanul fejlettebb rabszolgatartó társadalom volt, mint az egyiptomi! „Egész biztosan nem rabszolgák voltak — állítják mások, köztük az idősebb egyiptológusnemzedék egyes képviselői —, már csak azért sem, mert a korabeli Egyiptomban még egyáltalán nem voltak rabszolgák, vagy ha igen, csak egészen elhanyagolható számban." Ez komoly érv, s már csak azért is foglalkoznunk kell vele, mert jelentős egyiptológusunk, Lexa is lényegében ezt vallotta (például a Közélet az ókori Egyiptomban című könyvében). Tény, hogy az Óbirodalom korabeli írásos dokumentumokban a hm (olvasva hem) szó, amely később „rabszolgát" jelentett, még nem egyértelműen „rabszolga" jelentésű. Jelentett „szolgát" is, tekintet nélkül az illető személy társadalmi helyzetére; „isten szolgája" volt például a főpap is, s a „király szolgája" volt minden tisztségviselő. A szóban forgó egyiptológusok ebből — kissé elhamarkodottan — arra következtettek, hogy Egyiptomban akkor még egyáltalán nem volt rabszolga, legfeljebb nagyon kevés. Elkerülte a figyelmüket, hogy maga a hm kifejezés is vonatkozhatott olyan szolgára, aki rabszolga, és hogy a korabeli egyiptomi szövegekben számos más kifejezés volt a rabszolgák megnevezésére; például a dzst (dzset): „test", „(munkaeszköz)"; a mrjb (merjeb): „a földdel együtt tulajdont képező (parasztok)"; az isvv (isvev vagy isuu): „vásárolt (munkások)" stb.; összesen húsz ilyen kifejezést ismerünk. De ha igaz volna is, hogy az egyiptomiak akkor még nem ismerték az általánosító „rabszolga" fogalmat, az sem sokat jelentene. Egyes indián törzsek például még Amerika felfedezésekor sem ismerték a „fa" kifejezést, hanem csak a „jegenye", „lucfenyő", „tölgy" stb. fogalmakat, s ebből még senki sem következtetett arra, hogy a korabeli Amerikában nem nőttek fák. Már az egyiptomi történelembe való rövid kiruccanásunk alkalmával is említettük, hogy az egyiptomi állam létrejöttének feltétele a legyőzött lakosság igába törése volt. A legelső királyok felirataiból megtudjuk, hogy az illető királyok felkelők tíz- meg tízezreit fogták el és hurcolták magukkal (egy esetben a fellázadt Alsó-Egyiptom 120 000 lakosát); ezeket megfosztották személyi szabadságuktól, és

184


rabszolgasorba taszították. Észak kivételével, ahol a korabeli egyiptomiak számára járhatatlan tenger húzódott, a világ minden tájára indítottak hadjáratokat, s az idegen országokból is rabszolgatömegeket hoztak az országba. A dokumentumok szerint az idegenből hozott rabszolgák a király tulajdonába kerültek; a harmadik és negyedik dinasztia fordulójáról ránk maradt dokumentumok arról tanúskodnak, hogy ekkor már a főurak is birtokoltak a királytól ajándékba kapott rabszolgákat (az első ilyen dokumentum Mecen sírfelirata), az ötödik és a hatodik dinasztia korában pedig már magánszemélyek is vásárolhattak embereket. Feltételezhetjük hát, hogy a harmadik dinasztia korában, amikor piramisokat kezdtek építeni, elég rabszolga volt az országban, illetve a király tulajdonában ahhoz, hogy fölépíthessék a piramisokat. De vajon csak a rabszolgáknak kellett építeniük a piramist? A király, helyzeténél fogva, egyáltalán nem volt csupán az ő munkájukra utalva. Bármelyik alattvalójának, tehát a szabad embernek is, bármit megparancsolhatott. Semmi okát nem látjuk, miért ne használta volna fel isteni és uralkodói hatalmát arra, hogy olyan fontos állami és vallási feladattal bízza meg alattvalóit, mint amilyen a sírjának építése volt. Hogy — mai kifejezéssel élve — miként „bontották fel" ezt a feladatot, nem tudjuk; a későbbi dokumentumok alapján arra következtethetünk, hogy elosztották az egyes kerületek (nomoszok) vezérei között, mégpedig a főváros széles környékén, ha nem egész Egyiptom területén. E kötelesség legfőbb terhe szükségszerűen a falusi parasztok meg a vidéki szegénység, azaz formailag szabad emberek vállára nehezedett. Leginkább ők tudtak (vagy voltak kénytelenek) az aratás után időt szakítani maguknak a háromhavi piramisépítő munkára. Persze itt sem világos minden, de a tudomány ma már túljutott a szélsőséges álláspontokon, melyek szerint a piramisokat csak rabszolgák vagy csak szabad munkások építették. A legvalószínűbb az, hogy az építkezésen szabad embereket és rabszolgákat egyaránt alkalmaztak. Úgy tetszik, hogy a szabadok időszakonként, a rabszolgák pedig megszakítás nélkül dolgoztak. Valószínűleg szabad emberekből alakultak ki a művész- és szakembercsoportok is, ezek egyébként közvetlenül az építkezés mellett laktak; a rabszolgákat főleg a kőfejtőkben dolgoztatták, s a legnehezebb munkát kétségtelenül a rabszolgává tett hadifoglyoknak kellett elvégezniük. Nálunk 2ába vallotta ezt, a halál azonban megakadályozta abban, hogy részletesen kidolgozza elméletét. A szovjet egyiptológusok és történészek már régebben magukénak vallják ezt a nézetet; Avgyijev ilyen összefüggésben (Az ókori Kelet története) „a szabad emberek és a rabszolgák tömegeiről", Perepjolkin (Világtörténelem) ,,a Nílus völgye lakosságának jelentős részéről" beszél. Sajátos szociális differenciációt itt a marxizmus—leninizmus klasszikusai sem tételeztek fel. ,,De az ókori Egyiptom óriási építményei sem annyira a lakosság népességének köszönhetik létrejöttüket — jegyzi meg Diodórosz következtetéseivel kapcsolatban Marx a Tökében —, mint inkább annak, hogy a szóban forgó munkákra az egyiptomi lakosság jelentős részét fel lehetett használni." Amikor „szabadokról" és „rabszolgákról" beszélünk, ne felejtsük el, hogy az


185

ókori egyiptomi despotizmus feltételei közt csak formális különbségről lehetett szó: a királlyal szemben a szabadok is jogtalan alattvalók voltak. Ezzel függ össze az építkezési fegyelem oly sokszor felhozott kérdése is. A munkaalakulatok katonai szervezetének megfelelően katonai s kétségtelenül nagyon szigorú fegyelem uralko dott; a felügyelők bizonyára nemcsak azért hordtak magukkal botot, hogy rátámaszkodjanak. Egy Óbirodalom korabeli sír falán fennmaradt egy felirat, amelyen a királyi palota kézmüvescsoportjának parancsnoka azzal dicsekszik, hogy „születése óta még egyszer sem verték meg, egyetlen tisztviselő előtt sem". Ha kivételnek számított, hogy nem verték meg a parancsnokot, mi lehetett a szokás a közönséges munkások esetében? Hérodotosz tudósításaiból arra következtethetünk, hogy a piramisépítő mun kásokat legalább részben ,,a király látta el élelemmel". Egy hatodik dinasztia korabeli feliraton azt olvassuk, hogy a kőfejtőkben dolgozó munkásokat és katonai felügyelőket „mind a király látta el"; a magánszemélyek sírjain található feliratok szerint az iskolázott iparosok és általában a művészek munkáját „nagyon jól jutalmazták". Hogy mennyi és milyen kalóriaértékű élelmet kaptak a munkások, hogy volt-e más természetbeni járandóságuk is, nem tudjuk. De mégis: ha a király látta el őket élelemmel, hát abból adott nekik, amit korábban ők szolgáltattak be a termésből. Az egyiptomi néptömegek így nemcsak saját kezűleg építették a piramist, hanem az építés költségeit is fedezték. Az imént már szót ejtettünk a zikkuratokról: ezek lépcsőzetesen épített toronytemp lomok voltak Mezopotámiában, tetejükön szentéllyel. Rendszerint három fokból álltak, s homlokzati oldalukon hármas lépcsősor húzódott; az ásatások során azonban előkerült egy egyfokú zikkurat is, a tudósításokban pedig egy nyolcfokúról is olvashatunk. 60-80-szor 40-60 méteres téglalap alapra épültek, s mintegy 20-40 méter magasak voltak; a legmagasabb állítólag elérte a 90 métert. Egytől egyig nyers téglából készültek, és nem volt üreges a belsejük; az építők minden fokukat más színűre festették, s szentélyüket fényes csempével burkolták. Zikkuratokat földgolyónk egyik legősibb ismert népe, a sumér kezdett építeni; utánuk az Eufrátesz és a Tigris között élő többi nép, végül pedig a babiloniak is építettek zikkuratokat. Számos ilyen építmény, igaz, átépítve és meglehetősen rossz állapot ban, máig is fennmaradt. A legrégibbek közé tartozik az ég sumér istene, Anu, és a sumér szerelemistennő, Inanna uruki (ma Varka) zikkuratja; e két építmény alapja az i. e. XXXI—XXX. századból származik; a legjobb állapotban ránk maradt zikkuratok közül a sumér holdisten, Nannar uri zikkuratját említjük (Ur a mai Naszírija mellett feküdt), melynek magva az i. e. XXIX—XXVIII. században épült. A legnagyobb (Hérodotosz tudósítása szerint) az i. e. VII—VI. században épült babiloni Etemenanki zikkurat, „az ég és föld alapjainak háza", a bibliai "Bábel tornya" volt. A mai Irak területén álló zikkuratok az egyiptomi piramisok építészeti vetélytársai voltak, és sok közülük a piramisoknál is régebbi. Egyes kutatók ezért

186


A mezopotámiai zikkuratok és az egyiptomi piramisok. Balról jobbra: Anu eridui zikkuratja, Inanna uruki zikkuratja, a babiloni Etemenanki zikkurat (az ún. Bábel tornya), Dzsoszer és Khufev piramisa joggal vetették fel a kérdést, vajon nem szolgáltak-e a piramisépítéshez példaként az egyiptomiak számára (főleg a lépcsőzetes piramis építéséhez). Ugyanakkor nem tévesztették szem elől a zikkuratok és a piramisok közti alapvető különbségeket: a zikkuratoknak nem voltak belső kamráik, a piramisoknak voltak; a zikkuratokra mindig külső lépcsősorok vezettek, a piramisokra soha; a zikkuratok tetején egy épület, a szentély állt, a piramisok viszont csúcsosak voltak, csupán az első piramis végződött csonka hasábban; a zikkuratok templomok, a piramisok ellenben sírok vagy síremlékek voltak. Amíg ezeknek a funkció- és szerkezetbeli eltéréseknek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, a kutatók igennel válaszoltak a maguk felvetette kérdésre. Főként ha hívei voltak a pánbabilonizmus furcsa elméletének, mely szerint minden valamirevaló dolog Babilonból származik. A valóságban a piramis nemigen hasonlít a zikkuratra (még a lépcsőzetes piramis sem). Ha csupán a képen látható rekonstrukciójukat hasonlítjuk össze, elég közös vonást találunk bennük, a terepen azonban teljesen eltérőek. A piramis valahogy az ég felé tör, az égbe szúrja hegyét, s arra készteti a nézőt, hogy tekintetét egyre magasabbra emelje, az alaptól fel a csúcsig, s még annál is magasabbra, a kék mennyboltig. A masszív alsó fokból és az egyre kisebb felépítményekből álló zikkurat viszont úgy fest, mintha az égből pottyant volna alá, mintha széttottyadt volna a földön, s a közvetlenül az alap fölött levő optikai súlypontra vonzza a tekintetet; ha csak egy pillanatig is rajta felejtjük szemünket, azon kapjuk magunkat, hogy az égbolt helyett a környező homokdűnék vannak látószögünkben. A piramis mértanilag egyszerű, a zikkurat aránylag tagolt; mindkét építmény monumentális, csakhogy a zikkurat monumentalitása egy kissé nehézkes. Ha Imhotep vagy bármelyik egyiptomi építész látott is zikkuratot, melynek alsó fokán esetleg még fák is nőttek, bizonyára nem tartotta követendő példának, s nem merített belőle ihletet a masztaba lépcsőzetes piramissá való átépítéséhez. De hogy látott-e egyáltalán, az több mint kétséges. Egyiptomi—sumér kapcsolatokról sem az egyiptomi, sem a sumér források nem tesznek említést.


187

Ma már senki sem védelmezi az egyiptomi piramisok „babiloni őspéldájának" vagy „sumér prototípusának" elméletét. Valóban nincs okunk kételkedni abban, hogy a piramis eredeti egyiptomi alkotás, egyiptomi földből és egyiptomi elképzelé sekből fakadt gondolat megvalósulása, s hogy klasszikus formája hosszú fejlődés eredménye; ez a fejlődés az archaikus kori királyok lépcsőzetes masztabáival kezdődött, és Dzsoszer király masztabájának lépcsőzetes piramissá való fokozatos átalakításához vezetett. Manapság már általánosan elfogadott nézet, hogy a lépcsőzetes piramis, melynek építéséhez első ízben használtak követ, az első lépés azon az úton, amely végül az „igazi piramishoz" vezetett. A második lépés aztán Szekhemkhet király piramisa; ezt Goném fedezte fel 1952-ben, Dzsoszer piramisa közelében. Szekhemkhet sírját kezdettől fogva lépcsőzetes piramisnak szánták, tehát már nem fokozatos nagyobbítással, toldozgatással alakult ki, hanem előre kidolgozott terv szerint, a Dzsoszer piramisának építésén szerzett tapasztalatok felhasználásával épült. Vagy maga Imhotep, akinek neve fennmaradt a kerítésfal feliratán, vagy valamelyik tanítványa tervezte. A piramist a helybeli szürke mészkőből építették; pontosan akkora kvádereket vágtak belőle, mint a Dzsoszer-piramis kváderei. Az új építmény szerkezete azonban már jelentős haladásról tanúskodik. Akárcsak az összes későbbi piramis, ez is négyzetes alapra épült, és sírkamrája pontosan az átlók metszőpontja alatt helyezkedik el. A folyosókat, az aknákat és a halotti kelengye raktárkamráit teljesen szabályosan helyezték el benne; alaprajza semmi esetre sem „nyúlvacokra", inkább egy modern betonerőd föld alatti részére emlékeztet. Föld feletti része a belső magból s a magra épülő tizennégy külső rétegből áll (minden lépcsőfokra két réteg esik). E struktúra szükségességét már a Dzsoszer-piramis építője felfedezte: a durván megmunkált kváderekből épített szilárd belső mag, amely az alaptól a csúcs felé mérsékelten keskenyedik, az egész építmény támasza, szilárdságának záloga. Az Óbirodalom összes piramisépítője ehhez tartotta magát. Ha Szekhemkhet piramisát befejezték volna, mintegy kilenc méterrel maga sabb lett volna Dzsoszerénél; a 120 x 120 méteres alapon körülbelül 70 méternyi magasságba emelkedett volna, és hét foka lett volna. A munkálatokat azonban már a második lépcsőfok elkészültekor, valószínűleg a király korai halála miatt beszüntették; később néhány tonna kváderkövet elszállítottak róla, s így csak a mintegy tíz méter magas első fok, valamint a második fok egy kis része maradt meg belőle. Szekhemkhetet nem itt temették el; hogy hol talált örök nyugvóhelyet, nem tudjuk. Sőt ezt még trónutódairól sem tudjuk megmondani. Ám úgy tetszik, némelyikük ugyancsak lépcsőzetes piramist építtetett magának: Gizehtől délre, Zavijet el-Arjan közelében, a Faiyum oázis melletti Szilában, s talán másutt is. A befejezetlen vagy szétrombolt piramismaradványok arról tanúskodnak, hogy terve zőik és építőik ugyanúgy jártak el, mint Szekhemkhet király saqqarai piramisa esetében. A harmadik dinasztia uralma idején, azaz körülbelül száz esztendeig, csak lépcsőzetes piramisok épültek Egyiptomban; úgy látszik, a dinasztia utolsó királya,

188


Hunej is lépcsőzetes piramist építtetett, mégpedig a mai Médum falu mellett, Kairótól mintegy ötven kilométerrel délre. Az építőmunkások talán csak három lépcsőfokkal készültek el, de talán hetet is felépítettek; aztán valószínűleg meghalt a király. Trónutóda, Sznofrev, a negyedik dinasztia első királya azonban megparan csolta, hogy folytassák az építkezést; így talán még a piramis nyolcadik lépcsője is felépült. Mindezt nem tudjuk pontosan; annyi azonban bizonyos, hogy az építkezésnek ebben a szakaszában olyasmire került sor, amire korábban nem volt példa. A király vagy az építész kitöltette az egyes fokok közti teret, s az egész építményt turai mészkőből faragott táblákkal burkoltatta. A lépcsőzetesen épített piramis így külsőleg átalakult ,,igazi piramissá". A médumi piramis ma egyáltalán nem látszik piramisnak, nemhogy igazinak, még lépcsőzetesnek sem. A helybeli lakosság háram al-kaddáhnak, azaz „álpiramis nak" nevezi, annyira megnyomorította az idő. Burkolata és felszíni rétegeinek nagy része teljesen eltűnt, a lehullott kőhasábokkal kevert homok- és kavicsrakásból csupán a lemeztelenített piramismag áll ki. Az építmény eredetileg magasabb volt az összes korábbi piramisnál: 146 x 146 méteres alapjáról mintegy 118 méter magasra emelkedett. Az építkezésen olyan hatalmas kvádereket használtak, amek korákat a munkások már nem bírtak elszállítani; felmerült tehát a kérdés, hogyan emelték azokat a szükséges magasságba. Az építményt Lepsius, Maspero, Petrie és Wainwright is átkutatta, de csak Borchardt fedezte fel mellette századunk elején a rámpák vagy töltések nyomait, amelyeken a kvádereket szállították. További rámpamaradványokat tárt fel Rowe a harmincas években, ezek manapság is világosan láthatók. Az újkori tudósok csákányai így megerősítették Diodórosz régi tudósításának helyességét, tudniillik azt, hogy az akkori építők „töltéseken szállítot ták (a köveket) a magasba, mert azokban a napokban a gépek még nem voltak feltalálva". A Médum melletti homokdombon tehát végre olyan piramishoz jutottunk, amely szabályos négyoldalú gúla alakúra épült. Ez a forma azonban egyelőre még nem jutott diadalra. A mai Dahshur falutól nyugatra áll néhány piramis, s kettőt közülük szintén Sznofrev király építtetett. A délebbre eső minden valószínűség szerint közvetlenül a médumi piramis befejezése után épült, az alakilag egyszerűbb piramishoz vezető úton azonban nem előre-, hanem hátralépést jelent. Messziről olyan, akár egy hatalmas beduin sátor: falai merész szögben emelkednek csaknem a magasság feléig, aztán hirtelen megtörnek, s jelentősen mérsékelt szögben folytatódnak tovább, egész a csúcsig. „Megtört piramisnak", vagy „kettős hajlású piramisnak", gyönyörű, fényes burkolata miatt azonban „fehér piramisnak" is nevezik. A fehér piramistól nem egészen két kilométernyire északra emelkedik Sznofrev másik piramisa, a "rózsaszínű". Nagynak látszik, de olyan, mintha a földhöz húzódnék-ragaszkodnék, s valóban: falai túlságosan is óvatos lejtésűek, körülbelül ugyanolyan szögben emelkednek, mint a megtört piramis felső része, tehát alapjához képest rendkívül alacsony. A megtört piramistól egyébként két lényeges


189

Sznofrev megtört falú piramisa Dahshur mellett. Keresztmetszet és alaprajz (Perring szerint) dologban különbözik. Az egyik különbség a felszín alatt rejtezik: a külső rétegek kváderei nem függőlegesen, hanem vízszintesen vannak a magra helyezve. A másik azonnal nyilvánvaló: ez a piramis már nem lépcsőzetes vagy megtört, nem is hamis, hanem minden szempontból igazi piramis! Sznofrev északi piramisánál tehát be is fejezhetjük a piramisok építészeti fejlődését vizsgáló utunkat. Ez az első valóban igazi s mindmáig fennmaradt

190


piramis. S az sem éppen érdektelen, hogy az első újkori ember, akiről tudjuk, hogy belépett ebbe az építménybe, a cseh Václav Ramedius Prutky volt. A piramis tehát fokozatosan egyszerűsödött, így kapta meg a maga geometrikusan tiszta alakját. De vajon miért éppen piramis alakúra épült az egyiptomi királyok síremléke? Ez már más kérdés, és meg kell mondanunk, hogy nem tudunk rá kielégítően válaszolni. A jelenségről számos hipotézis, közte sok-sok szellemes hipotézis született, de itt is érvényes az, ami mindig: a feltevések száma fordított irányban van a biztos ismeretek számával. „Dzsoszer a lépcsőzetes piramis építésekor talán csak arra gondolt, hogy sírja, amely az életszülő vizekből kinyúló »őshegyet« jelképezi, magasság dolgában felülmúlja elődeit", írja Goném Az elveszett piramisban (London, 1956). Goném véleménye egész elfogadhatóan hangzik és sokkal hihetőbb, mint az a feltételezés, miszerint a piramisnak afféle égbe vezető „lépcsőnek" vagy „létrának" kellett lennie. A későbbi, főleg a hatodik dinasztiabeli királyok piramisaiban levő festett reliefeken ugyanis feliratokat találunk, s az ezer meg ezer mondat között ilyeneket is olvashatunk: „Ráléptem ezekre a te sugaraidra mint lépcsőre (rámpára), hogy felmenjek a te anyádhoz, a Re homlokán levő eleven k o b r á h o z . . . Az ég megszilárdította a nap sugarait, hogy felmehess rá mint Re szemére." Kétségtelenül dús képzelet kell ahhoz, hogy ezekből (és más, kevésbé határozott) kifejezésekből arra következtessünk, hogy „a piramis az égbe vezető lépcső ideájának materializálódása". Vagy a „létra", esetleg a „pálya", vagy más változat szerint a „felszálló tömjénfüst ideájáé". Az igazi piramissal kapcsolatban Edwards vetett papírra egy érdekes véle ményt Az egyiptomi piramisokban: „Időnként — téli, felhős napokon — a késő délutáni órákban figyelemre méltó látvány tárul elénk Gizeh mellett. Ha megállunk a Saqqara felé vezető úton, és nyugati irányba, a piramismező felé nézünk, látjuk a ferde napsugarakat, amelyek körülbelül ugyanolyan szögben hullnak a földre, mint a Nagy piramis falai. Az a benyomásunk támad, hogy az anyagtalan őspéldát és annak anyagi utánzatát látjuk magunk előtt!" A megfigyelés helyes, s helyessége nemcsak téli napokon ellenőrizhető, hanem bármely más évszakban is, ha véletlenül felhős az ég Gizeh felett; de ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért építettek az ottani királyok éppen piramis alakú sírokat vagy síremlékeket, mindez nem elég. Persze maga Edwards sem állítja ezt kategorikusan, és Cerny is fenntartásokkal közli nézetét (Az ókori egyiptomi vallás, London, 1952): „Úgy tetszik, hogy a lépcsőzetesről az igazi piramisra való átmenet a héliopoliszi napkultusz győzelmének a következménye, s hogy a piramis alakjára a benben, a Héliopoliszban a nap székhelyeként tisztelt gúla alakú magas, hegyes kő hatott ihletően, melynek hegyét reggelenként először érik a felkelő nap sugarai." A piramis létrejöttével és építésével kapcsolatban természetesen számos más kérdés is felmerült, amelyekre eddig még nem válaszoltunk. Néhány kérdésről majd inkább a terepen, valamelyik piramis árnyékában ülve beszélgetünk, a többiről


191

pedig a zárószóban szólunk. Egy kérdésre azonban már régen válaszolnunk kellett volna: miért éppen piramisnak hívják a piramist? A legáltalánosabb vélemény, hogy a „piramis" szó a görög püramisz (többes számban püramidész) megfelelője, és „gúlát" jelent. A pür, „tűz" szóból származtat ják (mert a fellobbanó láng gyakran gúla alakú), de a püra szóból is; a püra egyebek között „halotti máglyát", átvitt értelemben „sírt" jelent. A görögök azonban a náluk gúla alakú „búzakalácsot" is ugyanezzel a szóval jelölték. Mindezek a magyaráza tok lehetségesek, a legutóbbit is beleértve. A görögöknek volt humorérzékük, és például az egyiptomiak által tekhennek nevezett hatalmas, gúla hegyű kőhasábokat a saját nyelvükön „obeliszkeknek" nevezték, az obeliszk pedig nem más, mint az obelosz, azaz a „rost" szónak a kicsinyítő képzős változata. Ha az obeliszkeket hívhatták „rostocskáknak", a piramisokat is bízvást nevezhették „kalácskáknak". A görög etimológiai szótárakban viszont az áll, hogy a püramisz szó valószínűleg egyiptomi eredetű. Ámde az ókori Egyiptomból ránk maradt szókészletben csak egyetlen hasonló kifejezést találunk: a Rhind-papirusz szövegében olvasható, s szó és betű szerint pr-m-vszként, azaz egyiptomi olvasásban per-em-vaszként hangzik; azt jelenti, „ami a »vasz«-ból emelkedik ki", a vasz szó jelentését azonban nem ismerjük. Talán a térgeometria valamelyik alakzatát jelöli, de ez nem biztos. Az egyiptológusok többsége elutasítja a per-em-vasz szó és a piramis összefüggését, és a szóban forgó elméletet egyetlen egyiptológus sem védelmezi. A hieroglif és a hieratikus szövegekben az m és az r betű jeleivel írták a „piramis" szót, ezekhez a jelekhez járult aztán a determinatívum; egv keskeny téglalapon álló piramis, amely a kerítésfallal körülvett piramist jelképezte Az ókori egyiptomiak a saját nyelvükön mernek nevezték a piramist. A mai egyiptomiak al-harámnak, többes számban al-ahrámnak hívják. Az aránylag egyszerű kérdésre meglehetősen összetett s ráadásul kevéssé kielégítő választ adtunk. De hát mondtuk már, hogy az egyiptológiában nem minden teljesen világos. S ez vonatkozik a piramisokra is, miként azt felfedezőik és kutatóik nyomában barangolva többször megállapítottuk. Hanem most már magunk is induljunk el a piramismezőkre. Egy kis turistaútra: nézzük meg, miként festenek manapság azok a hatalmas építmények, amelyek valaha legközelebb kerültek a naphoz meg a csillagokhoz.

Abüdosz (az ókori egyiptomi Ebózev). Valamelyik I—II. dinasztiabeli felső-egyiptomi király síremlékének és templomának feltárt maradványai

Az I. dinasztiabeli Andzsjeb király lépcsőzetes masztabája Saqqarában. „Dzsoszer lépcsőzetes piramisának előképe?" A felvétel 1936-ban, az ásatások idején készült (Edwards: Az egyiptomi piramisok) Halotti kelengye egy része egy II. dinasztia korabeli masztabából. A felvétel 1937-ben, az ásatások idején készült (Emery: Az archaikus Egyiptom)

A IV. dinasztiabeli Sznofrev király déli piramisának belseje. A felső kamrában megmaradt a cédrusfából készült konstrukció (1930-as állapot) Az ókori egyiptomi munkások kőfejtésének nyomai az aswani gránitbányákban (mai állapot)

Khufev király szarkofágja a Nagy piramis sírkamrájában. Egyetlen darab szürke gránitból készült, födél és felirat nélkül maradt ránk, s a rablók eléggé megrongálták. Lent a Szekhemkhet király piramisában talált alabástrom szarkofág, amely lezárva és teljesen ép állapotban, ennek ellenére üresen maradt ránk

Az V. dinasztiabeli Nevoszerre király Abu Guráb-i naptemploma. A háttérben, mintegy 10 km távolságban a Nagy piramis

194


Az Óbirodalom kezdetén épült lépcsőzetes piramisok

A piramisokhoz vezető út Kairóban, az új Egyiptom hatmillió lakosú fővárosában, a régi Egyiptom kutatására alapított főbb tudományos intézmények székhelyén kezdődik. Kilenc piramis, köztük a három legnagyobb és leghíresebb, közvetlenül Kairó földjén áll: Gizeh ugyanis már régen nem folyón túli falu, hanem Nagy-Kairó része. Kairóban nem álljuk meg, hogy egy kicsit el ne időzzünk. Egyiptom, az arab világ és Afrika legnagyobb és legszebb városa ez; különös atmoszférája, sajátos hangulata, vonzereje van. A legkorszerűbb stílusban épült tíz-, sőt húszemeletes épületekkel szegélyezett széles bulvárok a leghagyományosabb Kelet kanyargós utcácskáival váltakoznak, négyszáz mecsetje karcsú minaretekkel nyújtózik az ég felé; negyven templomának tornyán kereszt díszeleg, az ősrégi bazárok fényűző áruházakkal és festői piacterekkel szomszédosak. Húsz múzeummal, tíz színházzal és öt főiskolával dicsekedhet; a pálmák koronái alatt száz meg száz park és kert húzódik meg, s itt található a világ egyik legszebb parti sétánya. Nappal a vakító napvilágban, este a neonreklámok meg a villanyégők fényében fürdik; a hangalá festést a legkülönfélébb márkájú gépkocsik szüntelen áradata szolgáltatja. Utcáin nemcsak a hagyományos arab viseletbe öltözött emberek járnak, hanem a legújabb európai divat is nyomon követhető, s manapság a fakó homokszínű egyenruhák is egyre gyakrabban láthatók; élénk és forgalmas, meghökkentő ellentétekkel telített város. Észak-déli irányban tíz kilométer hosszú, szélessége hat kilométer: ekkora szélességet engedélyez neki keletről a sziklás Mokkatam-hegység, nyugatról a Líbiai-sivatag. Három uralkodó pontja a citadella Mohamed Ali alabástrom mecsetjével, a Nílus Gezira nevű szigetén álló lótusz alakú, csaknem százkilencven méter magas el-Borg torony és a gizehi piramisok. Kairó egyiptomi méretekben nagyon fiatal város: csak 1969-ben ünnepelte keletkezésének ezredik évfordulóját. A Fátimida-seregek vezére, Dzsauhar alapítot ta, amikor 969-ben al-Mu'izz kalifa nevében elfoglalta Egyiptomot, hogy Damasz kusz és Bagdad mellett egy új arab metropolist hozzon létre. Kairó földjén azonban


Kairó. A városközpont a főbb épületekkel

195

196


már korábban is állt város, méghozzá nem is egy: 870-től Katá'i, amelyet Ahmad ibn Túlún Abbászida helytartó alapított, 640-től pedig Fusztát az Aszkar nevű katonai negyeddel, ezt Egyiptom első arab meghódítója, Amr ibn al'Ász alapította. Ennél is sokkal régebben a mai déli negyed helyén egy Babilon nevű város állt, amelyet már a rómaiak vettek körül erődítménnyel. S azokban az időkben, amikor még híre sem volt a rómaiaknak vagy az araboknak (sőt még az igazi Babilont lakó babiloniaknak sem), a mai északkeleti előváros helyén ott állt a görögök által Héliopolisznak nevezett On, vagyis Jonev, amely a legrégebbi piramisnál is régebbi volt. . . Mindezek a fejlődési szakaszok nyomot hagytak a mai Kairón. Az ókori On területén, a mai Teli Hasszán negyedben áll I. Szenvoszret király húszméteres obeliszkje, amely az i. e. XX. században készült; maga a város egyébként már az ókorban eltűnt. A manapság Ó-Kairónak nevezett valamikori Babilonban Traianus és Hadrianus császár korabeli két erődtorony emelkedik a magasba; itt található továbbá az egyik legrégebbi keresztény templom (a IV. és V. század fordulóján épült Szent Szergej-templom), a legrégebbi egyiptomi mecset (Amr ibn al'Ász alapította a VII. század közepén) és az egyik legrégebbi zsinagóga (azt mondják, Mózes korából származik, de a valóságban csak a VIII. század elején épült). Az egykori Katá'iból ibn Túlún nagyszabású mecsetje maradt az utókorra; ezt a IX. század végén építették csodálatos hármas árkádokkal és kőlépcsővel körülfont minarettel, alaprajza 143 x 119 méter. A Fátimidák korát a X. század végén épült al-Azhar mecset, a XIII. századtól az első egyiptomi teológia székhelye idézi; a mecsetet öt minaret, hat kapu, egy háromszáz márványoszlopos udvar és az „ékes" epiteton díszíti. Kairót már Szaladin óta a citadella uralja a keresztes erődök mintájára épített erődítménnyel; a XII. század közepén kezdték építeni, s ötven esztendeig dolgoztak rajta. Az iszlám építőművészet remeke azonban csak a XIV. századból származik: Hasszán szultán medreszéjét Egyiptom legnagyobb, 86 méter magas minaretjei és a gizehi piramisokról odavit kváderek ékesítik. A későbbi századok építészeti emlékei azt bizonyítják, hogy Bagdad hanyatlása után Kairó lett az arab világ legjelentősebb városa; már akkoriban is csaknem akkora kiterjedésű volt, mint napjainkban. A citadellán álló alabástrom mecsetet, ezt a kőbe faragott mesét, 1857-ben, Szaid alkirály uralma alatt fejezték be; még török hatásról árulkodik, ezt azonban rövidesen felváltotta az európai befolyás. Kairó modern nagyvárossá való kiépítését csak a köztársasági Egyiptom kezdte megvalósítani, korábban sohasem tapasztalt iramban. A város központja az et-Tahrír, vagyis a Felszabadulás tér. A Nílus jobb partján fekszik, s az Arab Liga, a városi tanács és a Hilton Szálloda magas épületei választják el a folyótól; északi oldalán, a kormánypalotával szemben egy pálmafa sor és egy fekete, rácsos vaskerítés mögött rejtőzik az Egyiptomi Múzeum. Egyemeletes, klasszicista stílusú épülete ma már egyáltalán nem feltűnő, mégis ez az épület az egyiptomi történelem útjait járó vándorok Mekkája, Kairó legfőbb vonzereje. Gyűjteményeinek alapjait s egyáltalán a létrejöttét Mariette-nek köszön-


197

heti, aki 1857-ben alapította; először Bulakban kapott ideiglenes helyet, majd Gizehbe költöztették, végül 1902-ben, II. Abbász kedive határozata alapján, mai épületében talált otthonra. A múzeum vezetése csaknem száz esztendeig a franciák s az előző fejezetekből már ismerős tudósok kiváltsága volt: Mariette után Grébaut, Morgan, Loret, Maspero, Lacau és Drioton lett az igazgató; egyiptomi embernek (Musztafa Amernak) csak Drioton adta át helyét, 1952-ben. A kiállítási tárgyak több mint száz tágas termet töltenek meg; szobrokat a múzeumudvaron is találunk, számos műemlék pedig depozitumban van. Az Egyiptomi Múzeum a világ egyik legjelentősebb múzeuma; a régi Egyiptomból származó művészi, illetve történelmi műemlékeinek értékével és mennyiségével már régen felülmúlta a British Muse umot, a Louvre-t, a Berlini Állami Múzeumokat és a többi gyűjteményt. Megláto gatása életre szóló élmény az olyan ember számára is, aki semmiféle kapcsolatban nincs az egyiptológiával, a Nílus menti ország történelme iránt érdeklődő látogató számára pedig ez a múzeum a kiindulópont: az egyiptomi történelem megértésének kiindulópontja. A festői Muszki negyed közelében levő Iszlám Művészet Múzeuma és az ó-kairói Kopt Múzeum megtekintése ugyancsak az egyiptomi történelem megisme rését szolgálja; a bennük látható gyűjtemények összekötő kapcsot képeznek az ókori és a mai Egyiptom között; az Alexandriában levő Görög—római Múzeumról ugyanezt mondhatjuk. S aki azt is tudni szeretné, hogy mi újság az ókori Egyiptomban, annak az egyiptomi Műemlékvédelmi Felügyelőség meg a külföldi egyiptológiai intézetek tevékenységét is figyelemmel kell kísérnie. A külföldi intézetek közül megemlíthetjük a franciákét, az angolokét, a németekét, az olaszokét, az amerikaiakét; a gizehi Piramis úton pedig ott áll a Károly Egyetem Csehszlovák Egyiptológiai Intézete is. De Kairóban nemcsak a múzeumok és a tudományos intézetek teszik hozzáférhetőbbé az ókori Egyiptomot: egy egyszerű séta alkalmával is sok mindent megértünk. A halottak muzulmán és kopt „városai" a keleti negyedekben az ókori temetkezőhelyek folytatásának látszanak; számos mai vagy nem régi sír felveszi a versenyt a masztabákkal, a kalifasírok pedig még felül is múlják a masztabákat; a közelmúlt királyainak szarkofágjai talán még gazdagabb díszítésűek, a Nasszer elnök sírja mellett álló mecset pedig a századunkban épült legszebb mecsetek egyike. Az elővárosokban élő vázakészítők és fémkovácsok ugyanolyan technikával és ügyességgel dolgoznak, mint régi-régi elődeik; szerszámaik is pontosan olyanok, mint a múzeumok vitrinjeiben látható Ó- vagy Újbirodalom korabeliek, azokon a szerszámokon ugyanis nem volt mit javítani. A város közepén, Roda és Gezira szigetén húszemeletes szállodák és bérházak emelkednek egyre magasabbra; de nem búgnak körülöttük kotrógépek, nem ágaskodnak daruk, éppen csak a faállványok állnak, mert az egyiptomi építőmunkások gépek nélkül dolgoznak. Mikor így elnézzük őket, amint ötven-hatvan méter magasságban sürögnek-forognak cementes kosarakkal a fejükön, sokszor inkább behunyjuk a szemünket — és felmerül előttünk a piramisépítő munkások képe.

198


„Egy angol barátom mesélte, milyen érdeklődve és izgatottan figyelte egyszer, midőn a kairói múzeumban áthelyeztek egy kb. száztonnás gránitkolosszust — jegyezte fel Goném. — Néhány sovány, magas, galabiéba öltözött férfi vaskarókkal meg faékekkel vette körül a kőszobrot. Nagy kiáltozás és ugrándozás közepette a kolosszus egyszerre csak megdőlt, jobbra-balra billegett, úgy rémlett, eldől. Úgy éreztem, be kell hunynom a szememet, és be kell tömnöm a fülemet. A kőóriás azonban egykettőre arrább került néhány méterrel, és épségben állt új helyén." Ez az ügyesség évezredek hagyatéka. Persze az ókori örökségnek más, nyomasztóbb és hátráltatóbb oldalai is vannak. Kairó sem csupán az ősi műemlékek meg a modern épületek városa; akárcsak az egész Egyiptomnak, a fővárosnak is megvannak a maga problémái, a problémák megoldásának vagy meg nem oldásának a módjai, amelyek gyakran meglehetősen vegyes érzelmeket keltenek a mi világunkból érkező emberben. Most azonban nem ezeknek a kérdéseknek az elemzéséről vagy felsorolásáról van szó: ez túlságosan is messzire vinne bennünket eredeti úti célunktól. S mivel mi a történelem nyomában járunk, egyelőre hagyjuk ott Kairót, és menjünk el azokhoz az építményekhez és műemlékekhez, amelyek a gizehi piramisoknál is régebbiek. Ránduljunk el Mennoferbe, az ókori Memphiszbe, a saqqarai piramisokhoz. Mennofer, mint tudjuk, az egyesített Egyiptom első fővárosa volt; körülbelül 5000 évvel ezelőtt lett azzá. A hagyomány szerint az ország első egyesítője, Meni király alapította, mégpedig a Nílus nyugati partján, pontosan a Felső- és az Alsó-Ország határán. Kairótól mintegy harminc kilométerrel délre esik, s az oda vezető gyönyörű út jobb oldalát a gizehi meg az Abu Sir-i piramisok, bal oldalát pedig a nílusi esz-Szauáel csatorna panorámája szegélyezi. Mennofert ma Mitrahínának nevezik. A valóságban már nem létezik Mennofer: csak egy pálmaliget, kiterjedt és gyönyörű, mégis csak liget van a helyén, Mitrahína csupán a pálmafák árnyékában fekvő falvak egyike. Valamikori görög nevét, a Memphiszt, már csak az ottani kis büfé felirata idézi; hogy valaha a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb városa állt itt. nemigen tudjuk elképzelni. A mennoferi parkolóhely csak nagy ritkán telik meg; közvetlenül a parkolóhely mellett egy korszerű pavilon áll: II. Ramszesz tízméteres szobra fölé építették; a szobor egyébként ugyanazon a helyen fekszik, ahol Caviglia és Sloane 1820-ban feltárták; felemelni és Londonba vinni ugyanis nem sikerült nekik. A néhány lépéssel távolabbi tisztáson egy négy és negyed méter magas, nyolc méter hosszú, fehér alabástrom szfinx világít, Petrie fedezte fel 1912-ben, eredetileg talán a Ptah-templom bejáratát őrizte. Sűrű nádason túl, egy homokos vízmosásban rejtezik a szent bikák balzsamozásakor használt kőasztal; tulajdonképpen nem is asztal, csak egy kőhasáb, melynek felső lapja csaknem tizenhét négyzetméter területű; a kései korból maradt ránk. És ez minden, amivel a Műemlékvédelmi Felügyelőség a Mennoferbe látogató turistáknak szolgálhat;


199

ezenkívül csupán a pavilon mögötti mocsár mellett felhalmozott szobor- és sztéléfragmentumok megtekintését ajánlhatja; no meg eszünkbe juttathatja, hogy II. Ramszesz gránitkolosszusát 1955-ben innen vitték el Kairóba, ahol aztán a főpályaudvar előtt állították fel. Aki ennyivel nem éri be, napokig, sőt hetekig is barangolhat a mennoferi ligetben; jelentéktelen falmaradványokat talál csupán, meg aztán felfedezi a reményvesztéssel végződött ásatások nyomait. Az emberre zuhanó sötét szorongás itt sötétebb, mint a Nílus túloldalán a helwani vasgyárak füstje . . . Hogyan tűnhetett el ennyire egy város, melyet száz emberi nemzedék épített, melynek fénykorában egymillió lakosa volt, kiterjedése pedig egyenlő Párizséval vagy Londonéval? Hérodotosz és egyiptomi informátorai szerint Mennofer a Nílus nagy kanyaru latában épült fel, amelyet Meni kiszáríttatott és gátakkal biztosított. („Még manapság, a perzsa uralom idején is, az egyiptomiak nagy figyelmet szentelnek a Nílus eme zárt ívének, és évente megerősítik a gátat. Ha ugyanis a folyó áttörné, egész Memphiszt az a veszély fenyegetné, hogy elönti a Nílus.") Itt építtette hát Meni a legendás „fehér falú mennoferi erődöt" és Ptah isten templomát. A város fejlesztése főként az Óbirodalom királyainak érdeme, akik székhelyül választották; elsősorban palotákat építettek, és Gizeh irányában terjesztették városukat. Az Óbirodalom bukása után Mennofer már sohasem lett állandó királyi rezidencia, de mindig úgy néztek rá, mint „igazi fővárosra". Bárhol székeltek is az egyiptomi királyok, Mennofer építését és szépítését becsületbeli ügyüknek tekintették; a hódítók is csak akkor tartották a magukénak Egyiptomot, ha egy éjszakát már Mennofer falai között töltöttek. Mennofer jelentősége egybeolvadt Ptah isten templomának jelentőségével: a templomba az ország minden tájáról özönlöttek az ajándékokkal és áldozati tárgyakkal megrakott zarándokok. A város fontos kereskedelmi és hajózási központ is volt, hajógyárakkal, kőfaragó-, kerámiai, aranyműves-, fémkovács- és fegyverkovács-műhelyekkel. II. Ramszesz korában élte virágkorát. II. Ramszesz a fiát, Khamvészét nevezte ki Ptah isten főpapjává. Az asszírok okozta károkat helyrehozták a Szaita királyok; noha a perzsák kirabolták, Hérodotosz korában forgalmas város volt, ahol a görögöknek, a föníciaiaknak, a líbiaiaknak, az arameusoknak és a zsidóknak egyaránt volt temploma. Csak Alexandria megalapítása után torpant meg a város fejlődése; vallási jelentőségét azonban ezután is megőrizte: ezt egyebek között a Rosette-i tábla bizonyítja. A hanyatlás útjára Ptah isten bukása taszította Meni városát. Mikor a régi és az új időszámítás fordulóján Sztrabón odalátogatott, még „a többinél nagyobb és szebb" városnak látta Mennofert; Plinius a város pálmaligeteiért lelkesedett. Az i. sz. III. és IV. századi vallásháborúk idején Mennofer is súlyos károkat szenvedett: templomait feldúlták, kolosszális szobrait lerombolták, palotáit kifosztották. Lako sai tömegesen menekültek; Theodosius 383-ban kiadott pogányellenes rendeletét már a romok között olvasták. Mikor megérkeztek az arabok, bőséges anyagkészletre találtak itt Fusztát felépítéséhez; Kairó építőinek ugyancsak kőbányaként szolgált. Abd el-Latif a XII. század végén még a romjait („leírásukhoz a legékesebben szóló

200


ember sem talál szavakat"), Abu l'Fidá a XIV. században már csak a régi kiterjedését csodálta. A Nílus áradásai aztán a nyomait is elmosták. Mennofer helyét csak a XIX. század elején sikerült felfedezni. Először a francia hadsereg árkászai végeztek itt ásatásokat, az Egyiptomi Bizottság tudósai azonban még nem voltak biztosak a hely megállapításában. A későbbi ásatások eredménnyel jártak: az eredmények ugyan nem értek fel a tudósok erőfeszítésével, de sok mindenre fényt derítettek, főleg a Mennofer kiterjedésére vonatkozó hihetetlen adatokra. A gyalogos ember, úgymond, négy óra alatt ért el a város egyik végéből a másikba; Mennofer ugyanis nem mai típusú metropolis volt, hanem mezőkkel meg gyümölcsösökkel elválasztott falusi települések, templomkörzetek, paloták, parkok és kertek, katonai táborok zsinórja. A város súlypontját valószínűleg a mai Mitrahína és Bedrasén falu között kell keresnünk, ahol falmaradványok kerültek napvilágra: talán éppen Meni erődítményének „fehér falaiból" származnak. A hosszú, tetszetős város nyugati oldalán egy kopár fennsík húzódott nemcsak a város teljes hosszában, hanem a városon túl is messze, északi és déli irányban. A fennsík mintegy nyolc kilométer hosszú középső része ma a közeli Saqqara falu határához tartozik. Az ókorban ez volt a mennoferi temetkezési hely; az ide temetett holtak nyugalmát egy múmiatestü és sólyomfejű isten, Szokar vigyázta. A fennsík, amelyen a holtak mennoferi városát találjuk, csupán néhány tucat méterrel emelkedik az élők egykori városa fölé. Redős lejtőit, mérsékelten hullámos felszínét mintha homok borítaná. De a vékony homoktakaró alatt kemény sziklává tömörült mészkőréteg rejtőzik; ez a tömött mészkőszikla a legnehezebb építménye ket is elbírja. A saqqarai körzetben például az I—XXX. dinasztia korabeli masztabák százain kívül tizenkét királypiramis áll rajta. A legnagyobb közülük az első, a legrégebbi: ezt Imhotep építtette Dzsoszer király számára. Dzsoszer piramisa a leglenyűgözőbb egyiptomi műemlékek közé tartozik: már csak monumentalitása, 4700 esztendeje s az építőművészet történetében elfoglalt helye miatt is. A Bedrasénból hozzá vezető utat csupán egy sorompó szakítja meg: ennél a sorompónál áll a bódé, ahol a belépti díjat szedik; jobboldalt aztán kilátás tárul fel előttünk a Nílus zöldellő völgyére, baloldalt pedig kiemelkednek a dűnék közül az első romok. Ezek még nem az ókori Egyiptom emlékei: a falak s a földre döntögetett oszlopok romjai az i. sz. V. században épült Szent Jeremiás-kolostor maradványai; a kolostorkápolna freskóival már a kairói Kopt Múzeumban találkozhattunk. A piramis csúcsa majd csak egy sor szerpentin után jelenik meg előttünk vakító fehéren, akárcsak egy friss hóval borított hegyóriás. Aztán meglátjuk alatta a második meg a harmadik fokot is, ugyanolyan fehéren, ugyanolyan „havasán". Az alsóbb fokok egyelőre még rejtve maradnak, árnyékos kiugrókkal díszített, csillogó fehér kerítésfal takarja el őket. A kerítésfal mellett és a kerítésfalon túl mindig látogatótömegekkel találkozunk, a végtelen tér meg a homokszőnyeg azonban elnyeli hangjukat és lépteik zaját. Az Óbirodalom első királya „Szerencsés eltemetésének színhelyén" csönd lakozik.


201

Dzsoszer saqqarai piramisa, rekonstrukció. Baloldalt a kerítésfal mellett a bejárati terem az oszlopcsarnokkal, jobboldalt a trónra lépés harmincadik évfordulóján rendezett ünnepségek számára fenntartott udvar, a piramis jobb sarkánál az Északi meg a Déli ház, mögöttük balra a sírtemplom (Lauer szerint) A kerítésfal valahogy újnak tűnik fel, s a látszat ezúttal nem csal: ami előttünk áll, csak a közelmúltban épült. Eredeti állapotában csupán a fal alsó része maradt fenn, amelyet a homok már évszázadokkal ezelőtt betakart. Firth, Quibell és Lauer aztán gondosan rekonstruálták („mintha magának Imhotepnek kellene jóváhagynia a terveiket"), az arab munkások pedig újra felépítették. Az építéshez részben a helyszínen feltárt eredeti kvádereket használták; a hiányzó hasábokat a mai kőfaragók faragták turai mészkőből, s csaknem ugyanolyan jól lecsiszolták, mint ősrégi kollégáik. A rekonstrukció nem az eredeti látszatát hivatott kelteni, hanem a mü nagyságát akarja szemléltetni, s ez rendben is volna. Az egész falból azonban csak egy nagyon kis darabot újítottak fel; az eredetileg több mint 1650 méter hosszú fal, amely egy 1000 x 500 egyiptomi könyök, azaz 554 x 277 méter területű téglalapot vett körül, csaknem 10 méter magas volt. Bástyák meg előretolt kapuk ugrottak ki belőle, s falmélyedések és jelzőoszlopok barázdálták. Csiszolt mészkő hasábokból készült burkolata fehérség dolgában a mennoferi várfalakkal veteke dett. A kerítésfalnak, mint kiderítették, tizenöt kapuja volt, tizennégy azonban vak. Csupán a délkeleti oldal torriya alatt lehetett átmenni. Itt pánt- és kapuszárnynyo mokat nem találtak, úgy tetszik, nyitott kapu volt, amelyre fegyveres őrség vigyázott. Manapság is bejáratként szolgál: egy hosszú oszlopcsarnokba vezet, amelynek felső részét ugyancsak felújították a közelmúltban. Az oszlopok termé szetbeni mintájukra: szorosan megkötött nádkévékre emlékeztetnek; a finoman barázdált négyméteres oszlopokból pontosan negyvenet találunk itt. Körülbelül az

202


oszlopcsarnok közepén, a csarnok jobb oldaláról bejárat nyílik egy nagy, négyzetes alapú terembe; a terem tetőszerkezetét nyolc ötméteres oszlop tartja; egyforma típusú mind a nyolc, de kettőt-kettőt fal köt egymáshoz, mintha alkotóik még nem hittek volna abban, hogy műveik magukban is megállnak. Az oszlopcsarnok mögött húzódik a „Kobrák fala": innen nyílik a legszebb kilátás az egész épület- és romkomplexumra. Jobbra, a rekonstruált kerítésfal irányában, a szed (a király uralomra léptének harmincéves jubileuma) ünnepének színhelyét, templomok és kápolnák maradványait látjuk az udvaron, tőlük balra a szimbolikus felső- és alsó-egyiptomi trón talapzatának a maradványai, azokon túl pedig a Déli és az Északi ház romjai hevernek. A piramis mögött csak a sírtemplom bújik meg a szerdabbal meg a távolabb álló oltárral. Dzsoszer piramisáról már többször beszéltünk, ismételjük hát el röviden: eredeti alapja 125 x 115 méter, magassága mintegy 61 méter volt (Edwards szerint 62,2 méter, Lauer szerint 59,8 méter). Fokainak éleit lekerekítette a sivatagi szél, fehér, sima burkolatát lelopkodták a pusztítók meg az építők nemzedékei. Mai alapja 121 x 109 méter, magassága 59 méter. Olyan, mintha csak a homokból nőne ki, holott — tudjuk — csaknem egy kilométer hosszú folyosóval átfúrt kemény mészkősziklán nyugszik. A Kobrák falától úgy látjuk, mintha csak egy karnyújtás nyira volna tőlünk, de jó időbe beletelik, míg odaérünk hozzá. Nagyságát semmihez sem hasonlíthatjuk. Felmászni Dzsoszer piramisára? Nehéz és veszélyes vállalkozás, és tilos is. Föld alatti részébe is csak külön engedéllyel és kalauz kíséretében lehet belépni; a sírkamrán meg a szaiszi korban épült bejárati folyosón kívül egyetlen helyiség sincs kivilágítva, az egész építmény teli van porral és denevérseregekkel, amelyektől főleg az arcunkat meg a szemünket kell védelmeznünk. Minósz krétai labirintusa csodás virágoskert, ez azonban alvilági útvesztő: a régészen kívül csak a kéményseprő vagy a bányász bírja ki benne. Aki szeret félni, arra is alkalmat talál, ha a feje fölött levő szikla repedéseire tekint; a borzongató alászállás jutalma aztán mindössze a huszonhat méter mélyen fekvő két kamra fajanszdíszítése. A reliefek, amelyek Dzsoszer királynak a szed ünnepén bemutatott futását ábrázolják, s valaha ezeket a falakat díszítették, már Kairóban vannak, a bejárat Dzsoszer nevével megjelölt zárótömbje pedig Lepsius korától Berlinben látható. A tulajdonképpeni sírkamra üres, csupán a gránitkváder fekszik benne, amely valamikor elzárta a külvilágtól. Szarkofág sincs benne, és szemmel láthatólag soha nem is volt; csupán egy fakoporsó férhetett bele, az is elég szorosan. Noha Dzsoszer piramisa a legtüzetesebben átkutatott egyiptomi műemlékek közé tartozik, még mindig elég rejtély övezi. A sok közül most csak egyet említünk, az ún. „déli sírt". A Kobrák fala közelében ugyanis van egy akna, amely 27,5 méter mélységben egy gránitburkolatú kamrába torkollik. A szóban forgó kamra hasonlít a piramis alatti sírkamrához, csakhogy még annál is kisebb, egy koporsó se férne bele; a körülötte húzódó folyosókat hasonló reliefek díszítik, mint amilyeneket a piramis alatt találtak, a feliratokon pedig Dzsoszer neve olvasható. A kamra


203

Dzsoszer saqqarai piramisa, alaprajz és föld alatti rész. A folyamatos vonal a folyosókat meg a királyi sírkamrához tartozó galériákat jelöli (a sírkamra vastag vonallal határolt téglalap az ábra közepe táján), a szaggatott vonal a királyi családtagok sírkamráit és a hozzájuk vezető folyosókat ábrázolja (Lauer szerint) céljáról, illetve rendeltetéséről számos elmélet és hipotézis született. „Nem látszik valószínűnek, hogy ebben a kamrában emberi test volt elhelyezve — írta Quibell A lépcsőzetes piramisban (1933). — A padlásán levő keskeny nyíláson még úgy-ahogy 2 be lehetett volna gyömöszölni. A helyiség azonban túlságosan kicsi (1,6 m ) ahhoz, hogy elférhetett volna benne. Mit tarthatott hát Dzsoszer annyira becsesnek, hogy ilyen költséges sírt építsen neki, a piramis alá azonban nem akarta helyezni? Szívét, máját stb., azaz a kanopuszok szokásos tartalmát? A placentáját? Vagy valami mindeddig ismeretlen dolgot?" Seligman és Murray amerikai történészek szerint az afrikai népek ősrégi szokásához híven a király placentáját temették oda. A legtöbb

204


egyiptológus azonban inkább Lauernek A lépcsőzetes piramisban (1936) kifejtett nézetét fogadja el, mely szerint a szóban forgó kamrában a király belső részeit tartalmazó kanopuszok voltak elhelyezve. „De mivel semmiféle kanopuszokat nem találtak benne, ezt a véleményt nem lehet sem bebizonyítani, sem pedig megdönte ni", írta Goném Az elveszett piramisban (1956). Maga Goném, noha fenntartások kal, azt állította, hogy „a déli sír csak álsír volt, azaz a király szimbolikus temetésének kelléke a szed ünnepe alkalmával. Más szóval, sohasem volt arra rendelve, hogy a király holtteste nyugodjék benne, és csupán a király kájának lakhelyéül kellett szolgálnia." Egyébként köztudomású, hogy a saqqarai piramison kívül Dzsoszer még egy szimbolikus sírt is építtetett: a felső-egyiptomi Bét Khalafban, az ebózevi (abüdo szi) temetkezési hely déli nyúlványán, a girgai kolostor közelében, ahol annak idején Prutky tevékenykedett. Az ebózevi sír téglamasztaba volt, de akkora, hogy Denon elhagyatott erődítménynek hitte; tíz méter magas, száz méter hosszú volt, és tizennyolc helyiségből állt. 1900-ban kutatta át Carstang brit egyiptológus, aki a számtalan vázából álló halotti kelengyén elolvasta a már Lepsius számára is ismerős „Necerirkhet" nevet. Akkor már csaknem egy esztendeje közismert volt (az Aswan melletti Szehéla nevű gránitszigeten talált felirat alapján), hogy a Necerirkhet nem más, mint Dzsoszer király „Hor-neve" . . . S most már elbúcsúzunk Dzsoszertól. Erre a búcsúzásra a király szerdabja mellett kínálkozik a legjobb alkalom. Ott ugyanis két kis nyíláson keresztül életnagyságban láthatjuk őt: trónon ül, fejét királyi lepel s a kissé letöredezett isteni szakáll ékesíti, palástja fehér, teste bronzszínű, és üres szemgödrökkel tekint vissza ránk. Ez azonban csak másolata az eredeti szobornak: az eredetit még Firth Kairóba szállíttatta. Még megtalálhatók rajta a polikrómia nyomai, s talapzatán a király neve; az Egyiptomi Múzeum alsó traktusának 42. helyiségében áll. Dzsoszer piramisának bejárati kapujától mintegy fél kilométerrel délnyugatra, egy feltúrt fennsíkon állnak Dzsoszer fia és trónutódja, Szekhemkhet király piramisá nak maradványai. Gyalogszerrel bizony egy jó órát is eltart az út, mert nemcsak a Venisz piramisa melletti masztabák útvesztőjén kell átvergődnünk, hanem néhány csúszós homokdűne kapaszkodójával és lejtőjével is meg kell birkóznunk. Manap ság szinte senki sem jár errefelé, s az őr olyan itt, mint elveszett ember a pusztaságban. S ha nem is veszett el, csakugyan pusztaságban van: a sivatag pusztaságában. 1954 júniusában és júliusában, tehát abban a két hónapban, amikor még a turisztikai prospektusok sem hívogatják az idegeneket Egyiptomba, forgalmasabb volt ez a fennsík, mint a kairói bazár. Landroverek, Mercedesek, dzsipek egyaránt parkoltak itt, búgtak a villanyvilágítás áramfejlesztői, tolongtak az operatőrök, a rádióriporterek meg az újságírók, tömegesen érkeztek a kíváncsiskodók; a rendet az egyiptomi határőrség szudáni egységei tartották fenn, ezeknek ugyanis már volt gyakorlatuk az ilyen munkában, méghozzá Montet ásatásai óta, melyek során


205

Taniszban előkerültek Paszbakhaenniut király kincsei. „Mihelyt felkeltem és megreggeliztem — írja e mozgalmas napokról Goném —, máris felhangzott az autófékek ismert csikorgása, s ez az első látogatócsoport érkezését jelentette. De ez még nem volt elég: a világ minden országából elárasztottak a telefonhívások meg a táviratok. Képzeljük csak el a bedraséni falusi postahivatalnok izgalmát — hiszen ő még a közeli Kairóval való távolsági beszélgetést is rendkívüli dolognak tartotta —, amikor egy reggel felemelte a kagylót, s a másik oldalon a New York-i telefonközpont jelentkezett!" New York-ból William C. Hayes, a Metropolitan Museum gondnoka, az Egyiptom jogara szerzője telefonált, hogy repül egyenest Kairóba. A heidelbergi egyetemről Elmar Edei, a müncheniről Hans Stock, Londonból pedig Leonard Cottrell, Az elveszett fáraók és az Élet a fáraók alatt szerzője érkezett Egyiptomba. Walter B. Emery, I. E. S. Edwards s többek között természetesen Lauer is felajánlotta segítségét. Goném akkor már három esztendeje ásatott ezen a helyen, s az Ibrahim Hofni és Ibrahim Husszein vezette munkáscsoporttal feltárt mindent, ami ebből a befejezetlen és eltűnt piramisból megmaradt; kiderítette a piramistulaj donos nevét is, holott ez egyetlen történelmi forrásban sem szerepelt (Hofni és Husszein később a csehszlovák Egyiptológiai Intézet ásatásait irányították Ptahsepszesz masztabájában). Június 27-én kellett felnyitni a sírkamrában a szarkofágot: az első érintetlen szarkofágot, amelyet piramisban találtak! A közel-keleti, az európai meg az amerikai újságok egyaránt szenzációt jeleztek. „A fáraó sírjából az arany ragyogása sugárzik!" A piramisból, mint tudjuk, csak az első lépcsőfok és a második foknak egy kis maradványa maradt meg; 120 x 120 méteres alapra épült, s tíz méter magasságba emelkedett. Körülötte sötétlettek a bejárati akna falai, a sírtemplom romjai meg az építkezés idejéből ott maradt, kőből épített rámpa maradványai, hátterében világított a fehér kerítésfalból megmaradt nyolcvanméteres rész. Az építmény alatt ott rejtezett a kilenc méter hosszú, mintegy öt méter széles és magas sírkamra. A piramist három oldalról föld alatti folyosó szegélyezte, ebből nyílt a halotti kelengyének épített 132 kamra. Sokat ígérő volt a sírmellékletek leltára: arany karkötők (21 darab), aranybotocskák és díszes tűk, kagyló alakú arcfestéktartó aranyládika, Szekhemkhet pecsétjével ellátott számtalan edény, s furcsa mód néhány száz démotikus papirusz, ezek azonban nyilván utólag kerültek oda. A sírkamra már május végétől nyitva állt, s amennyire a munkálatok lehetővé tették, a látogatók meg is tekinthették. A kijáratnál mindenkit megmotoztak; Goném mindig ragaszkodott hozzá, hogy mint mindenki mást, őt is motozzák meg. Minden piramis körül akadnak homályos dolgok, ezt azonban a rejtélyek sűrű fátyla borította. Noha az építkezést nem fejezték be, benne volt a király szarkofágja, méghozzá ugyanolyan gondosan lezárva, mint temetés után. Befejezetlen piramisba temetkezett volna a király? Az építményről csaknem az egész második lépcsőfok eltűnt, ennek ellenére senki sem tört be a sírkamrába. Behatolási kísérletnek nyoma sem látszott a falakon; a vakolat nemhogy megrongálva, de még megkarcolva sem

206


Szekhemkhet saqqarai piramisa. Fent a ránk maradt és a befejezetlen építményrészt megkülönböztető keresztmetszet, lent a föld alatti folyosókat és a kamrákat is feltüntető alaprajz (Goném szerint) volt. Ez volna hát az egyetlen piramis, amely megmenekült a rablók falánkságától?


207

Pedig a figyelmet nem kerülte el: erről egyebek között a másodlagos temetések meg a kései korból ott maradt papiruszok tanúskodtak. „Gondolja, hogy a szarkofágot nem rabolták ki, és megtalálja benne a király holttestét?" — kérdezték Gonémtől a riporterek. „Attól a naptól fogva, hogy a munkások befalazták a sírkamrát, ember oda nem tette be a lábát. A szarkofág érintetlen. Ott van rajta még a temetési koszorú is — akárcsak Tutankhamon király koporsóján!" Végre minden rendben volt. A szarkofág fölé bevezették a villanyvilágítást, és felállítottak egy állványt csigával meg erős kötelekkel; előkészítették a filmfelvevő gépeket és a konzerválószereket. A sírkamrába belépett Musztafa Amer, a Műemlékvédelmi Felügyelőség igazgatója, Goném, két kairói szakember, no meg a két munkavezető, Hofni és Husszein. Még egyszer jól megnézték a szarkofágot: úgy tetszett, sohasem láttak ennél szebbet. Egyetlen darab gyönyörű fehér alabástrom ból faragták, amelynek erezete arany, rózsaszín meg piros színekben játszott; elülről egy pontosan ráillesztett tábla zárta. Még egyszer, immár utoljára gondosan megvizsgálták a szarkofág egész külsejét, s a rongálás legkisebb jelét sem találták rajta. Hat munkás készenlétben állt. A művelet megkezdődhetett. „Két munkás a csigasorhoz állt, a többiek feszítővasat nyomtak a zárótábla alatti résbe. Minden erejüket latba vetették, nekifeszültek, a vas megcsikordult a kövön, de semmi sem mozdult. A tábla erősen tartott. A férfiak újra megragadták a feszítővasat, és forgatni kezdték a csigasor tengelyét; a súlyos kőtáblát mintha csak odakovácsolták volna. Végül azonban mégiscsak elmozdult, kezdetben csak néhány centiméterrel. Az így keletkezett résbe azonnal ékeket vertünk . . . A hat férfi megfeszített erővel dolgozott, de a tábla annyira nehéz volt, az agyaggal kevert gipsz pedig olyan erősen tartotta, hogy csaknem két órába tellett, amíg lassan emelkedni kezdett. Letérdepeltem, és betekintettem. — A szarkofág üres volt!" Mindenki döbbenten állt, nem értették a dolgot. Aztán kibotorkáltak a húszméteres mélységből a napvilágra. A kijárat körül emberek százai tolongtak, zümmögtek a kamerák, a határőrök csak nagy nehezen tudták biztosítani az átjárást. Felhangzott az első hurrá!, majd mindenki egyszerre hurrázott, aztán hirtelen minden elnémult. Elegendő volt Goném arcára nézni. A legközelebb álló riporter megfordult, és hanyatt-homlok rohant a dzsipjéhez. „A fáraó fiaskója", írta cikke fölé. „Három évig ástak, és nem találtak semmit!" — írta egy másik riporter; A piramis körüli térség elnéptelenedett. Csak a tudósok és a munkások maradtak ott. Meg egy asszony, akinek férjét munka közben maga alá temette a fal. „Ami engem illet, beismerem, hogy keserűen csalódtam. Persze hogy elégedett voltam, amiért felfedeztem egy új piramist s egy mindeddig ismeretlen harmadik dinasztiabeli uralkodó nevét. Régészeti szempontból ez kétségtelenül siker volt. . . Az üres szarkofág rejtélye azonban nem hagyott aludni. Elhatároztam, hogy így vagy úgy megoldom." Az elveszett piramis (1956) című könyvében, amelyből az iménti részleteket idéztük, Goném kifejtette azt a nézetét, hogy itt „alsóról" vagy „jelképes" sírról lehetett szó, s a szarkofág a király kája számára készült. A többi egyiptológus

208


hipotézisként fogadta ezt a nézetet. A későbbi vitákban Goném már nem vehetett részt. 1957-ben, miután tragikus félreértés történt közte és valami ellenőrző bizottság bürokratái között, öngyilkos lett. Goném tudományos érdemeire a kairói Egyiptomi Múzeum előtt felállított márvány mellszobor emlékeztet; Mariette szobrával szemben áll. Szekhemkhet piramisának vizsgálatát néhány idényen át még folytatták, aztán a hivatalok leállították a munkálatokat. Az üres szarkofág rejtélye ma is megoldatlan. Vannak azonban még a Szekhemkheténél is elveszettebb és rejtélyesebb piramisok. Csak a harmadik dinasztia korából kilenc ilyent ismerünk. Az első kettő Saqqarától úgy kilenc kilométerrel északnyugatra, a sivatagban rejtőzik, s még út sem vezet hozzájuk; az ókori Egyiptom legkevésbé megközelíthe tő műemlékei közé tartoznak. Korábban szamár- vagy teveháton érkezett a zarándok, manapság, ha kivételes szerencsénk és egészen kivételes engedélyünk van, az egyiptomi hadsereg autóján jutunk el hozzájuk, mivelhogy a hivatalosan lezárt katonai övezetben fekszenek. Nem emelkednek és valószínűleg sohasem emelkedtek a magasba: mindkettő befejezetlen volt, s ami még megmaradt belőlük, azt befútta a homok, s most teljesen összeolvad a környezettel. Több mint egy kilométernyi távolságra vannak egymástól; az egyiket „kettévágott piramisnak", a másikat „Alexandrosz müvének" hívja a nép. Hivatalos nevük egészen másként hangzik: a Zavijet el-Arjan-i lépcsőzetes piramisok. A délebbre eső piramisnak, úgy tetszik, csupán egy foka készült el, s ennek egy része ránk maradt. 83 x 83 méteres négyzetes alapra épült, s az elhordott kváderek helyén tátongó mélyedés szeli ketté; népies nevét is erről kapta. Felépítményének maradványában, akárcsak Szekhemkhet piramisában, tizennégy réteget különböz tethetünk meg, tehát nyilvánvalóan hétlépcsős piramisnak készült. Föld alatti része ugyancsak Szekhemkhet piramisához hasonlít; az alap középpontjában levő sírkamrához meredek folyosó vezet, ezenkívül még egy másik, vízszintes folyosó is húzódik a piramis kerülete alatt, ebből nyílik a halotti kelengyének épített 32 raktárkamra. Ebben a piramisban soha semmit sem találtak, a sírkamrában nyoma sincs szarkofágnak. A múlt század végén Maspero, Morgan és Barsanti végzett rajta kutatómunkát, az első világháború után Reisner dolgozott itt, aki úgy vélte, hogy a piramis a harmadik dinasztia egyik utolsó királya, Khaba síremléke. Közvetlen bizonyítékokat azonban ő sem talált, csak az ugyanabból a korból származó szomszédos sír feliratai alapján következtetett így. Az imént bemutatott piramis északi szomszédja talán sohasem emelkedett a föld fölé, s tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas, 8,5 méter széles és 110 méter hosszú, sziklába vájt árok, amely 25 méter mélységben ér véget. Ez az árok lett volna a sírkamrához vezető bejárati folyosó; a korábbi piramisok alagútszerűen ásott folyosóitól eltérően az építők itt a „nyitott gödör" módszerével dolgoztak. Az árok méretei meg a terepmunkálatok alapján arra következtethetünk, hogy a


209

A befejezetlen déli piramis Zavijet el-Arjanban. Fent a ránk maradt rész keresztmet szete, lent az alaprajz (Barsanti szerint) piramis alapját egy több mint 120 méteres oldalú négyzetnek kellett volna képeznie, tehát Dzsoszer és Szekhemkhet piramisánál is nagyobbra akarták építeni. Az 1905—1912-es években itt kutató Barsanti egy különös, ellipszis alakú vörös gránit szarkofágot talált az árok végén. Remélte, hogy a szarkofág mögött majd a sírkamrára is rábukkan, a kváderkövek eltávolítása után azonban egy más felfedezésre jutott: a köveken piros színű jelek, leegyszerűsített hieroglifák voltak, amelyeket „Nebkaré"-nak vagy „Neferkaré"-nak lehetett olvasni, Cerny szerint

210


viszont valószínűleg „Nebka" az olvasatuk. Az első esetben a harmadik dinasztia egyik kevéssé ismert királyáról, a második esetben pedig a harmadik vagy a negyedik dinasztia nem kevésbé rejtélyes uralkodójáról lenne szó. De hogy még bonyolultabb legyen a dolog: a piramis közvetlen közelében találtak egy palatáblát a negyedik dinasztiabeli Radzsedef (Dzsedefre) király nevével, aki Abu Roás mellett építtetett magának piramist... Az árkot meg a kőfolyosót, amely oly meglepő jelenség a sivatag közepén, ma is Barsanti nevével jelölik a környékbeliek. Mint már említettük, a keresztnevével, amelyen a munkásai is szólították. Vajon miért nem fejezték be a Zavijet el-Arjan-i piramisok építését? Valószí nűleg ugyanazért, amiért Saqqara mellett félbehagyták Szekhemkhetét s a közeli és távoli környéken a későbbi idők számos más piramisát: a király, aki parancsot adott felépítésükre, időnek előtte meghalt. S ráadásul úgy tetszik, hogy nem is természetes halállal halt meg, ellenkező esetben ugyanis törvényes utóda, általában a legidő sebb fia, felépíttette volna a síremléket. Az egyiptomi királyokat, akik istenek voltak, nem lehetett csak úgy egyszerűen felmenteni vagy megfosztani a funkciójuk tól: a koronázáskor nyert isteni és királyi hatalom a halálukig tartott. Ha tehát át kellett engedniük a helyüket, akkor természetes vagy erőszakos halállal, de meg kellett halniuk; a győztes sohasem bánt tapintatosan vagy kegyeletteljesen a legyőzött ellenséggel, sőt az ellenség holttestével sem. Még az is lehetséges, hogy a harmadik dinasztia alkonyán, a palotaforradalmak vagy a katonai lázadások során elhunyt királyok holttestét megsemmisítették a trónutódok, ezeknek a királyoknak a sírjairól ugyanis hír sem maradt ránk. Hogy a szóban forgó két piramis közül a délebbre eső Khabáé, az északabbra fekvő pedig Nebkaréé vagy Nebkáé volt (a két utóbbi esetleg egy és ugyanaz a személy is lehet), egyáltalán nem biztos, ez a feltételezés csupán közvetett jelekre épül, amilyen jel például a piramisépítés technikája. Szekhemkhet piramisánál kétségtelenül mind a kettő fiatalabb, mert építésüknél már felhasználták a korábban szerzett tapasztalatokat. Sznofrev dahshuri piramisainál azonban bizto san régebbiek, mert a negyedik dinasztiától kezdve a királyok már csakis igazi piramist építtettek (legalábbis maguknak, a feleségüknek nem mindig). A lépcsőze tes királypiramisok a harmadik dinasztiára jellemzőek. A Faiyum oázis keleti peremén, Szila mellett álló lépcsőzetes kis piramisról még annyit sem tudunk, mint a Zavijet el-Arjan-i piramisokról; már csaknem összedőlt, de eddig még senki sem kutatta át alaposabban. Ugyanezt mondhatjuk a közép-egyiptomi Zavijet el-Mejtin melletti sziklás hegyen, a Holtak hegyén álló megrongált lépcsőzetes piramisról. Már Lépsius is tábort ütött mellette, midőn az ottani sírokban levő feliratokat másolta, de nem figyelt fel rá; azóta sem foglalkozott vele senki. Felső-Egyiptomban öt hasonló piramist találunk; egy Denderától (az ókori Tentórétól) délre, Nagada mellett, négy pedig Eszna (az ókori Esznet) közelében, a Kula nevű falu határában áll. A tornyos galambdúcokkal díszített, sajátos jellegű Nagada falu mellett álló piramis a helybeli két temetkezési hely egyikén látható őskori sírhalomra emlékez-


211

tet, éppen ezzel hívta fel magára Flinders Petrie figyelmét. Petrie 1896-ban ledobáltatta róla a homokhordalékot, és feltárta az alapjait; kiderült, hogy a piramisnak eredetileg négy foka és mintegy húszméteres oldalú négyzetes alapja volt, burkolat helyett pedig gipszvakolat borította. Bejárata egyáltalán nem volt, padlójának közepéből meredek, sziklába vájt akna vezetett a csaknem húszméternyi mélységben rejtőző egyszerű sírkamrába. A kamra tehát arpiramis felépítése után teljesen hozzáférhetetlen lett, ennek ellenére a puszta falakon kívül semmit sem találtak benne. A Kula melletti, a Nílustól kb. három kilométerrel nyugatra álló piramiscso port csak a második világháború után kezdte csábítani a kutatókat; 1946-ban és 1949-ben a Jean Capart vezette belga régészek dolgoztak itt. Megállapították, hogy a 18 x 18 méteres alaprajzú legnagyobb piramis eredetileg három lépcsőből állt; s az összes többi piramistól eltérően nem az oldalát, hanem az élét fordította észak felé. A bejáratát nem találták meg; hogy a föld alatti részében mi rejtőzik, az egyelőre titok. Akárcsak a szomszédságában álló három másik piramis esetében. Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy megtudjuk, kinek épültek ezek a piramisok, miért épültek ilyen messzire Mennofertől, és mi van alattuk? — Mindezt nem tudjuk. Egyiptomban még annyi, de annyi a kutatnivaló! Ám egyszer majd ezekre a piramisokra is sor kerül. ,,A médumi piramis sok kilométeres körzetben uralja a vidéket. Egész Egyiptomban csakugyan kevés olyan építmény akad, amely ennél az óriási kőhegynél erősebb benyomást tenne az emberre." Ezt Goném írta. Az a Goném, aki egyébként teljes szívével Saqqarán csüngött. Az útikalauzok meg a térképek szerint a médumi piramis ötven kilométerrel délre van Kairótól, de légvonalban, mert a Gizehben nullára állított fordulatszám mérő a megérkezéskor harminc kilométerrel többet mutat. Előbb a Mennoferbe vezető ismert úton haladunk, aztán tovább délre, a dahshuri meg a listi piramisok mellett, a keresett piramis három kilométerrel délnyugatra esik Médum falutól. Mint valami sivatagi jelzőtorony emelkedik ki a homokhordalék meg a kőtörmelék közül; meztelen magva már messziről érthetővé teszi, miért nevezik a helybeli lakosok al-kaddáhnak, vagyis „ál"-nak. Holott ez éppen „igazi" piramis volt, legalábbis addig, amíg romhalmazzá nem változott; 146 x 146 méteres alapon 118 méter magasra épült. Manapság a bejáratától mérve, amely a legalsó feltárt rétegben helyezkedik el és mintegy húsz méterrel van az alap fölött, megközelítőleg 45 méter magas, tehát az eredeti magasság felét sem éri el. A médumi piramis körülbelül 4600 éves, és napjainkban már csak a harmadik meg a negyedik lépcsőjének maradványaira süt a nap. Az első két lépcsőt elfedi a környező romhalmaz, az ötödikből csupán egy kis kiszögellés, a további két vagy három lépcsőből pedig csak a földre zuhant kváderkövek maradtak; a piramis közvetlen közelében végzett ásatások során a burkolatból származó számtalan sima

212


A médumi piramis keresztmetszete. Építészeti fejlődés és mai állapot (Borchardt szerint) mészkőtömb is előkerült. Bejáratát Maspero munkásai fedezték fel 1882-ben. Hogy ki lépett be először a sírkamrába? Erről eléggé eltérő nézeteket olvashatunk a szakirodalomban. Az angol Edwards Az egyiptomi piramisok című könyvében azt olvassuk, hogy a francia Maspero; a francia Vandier Az egyiptomi régészet kézikönyve című művében viszont az áll, hogy az angol Flinders Petrie. A kamrában csupán egy fakoporsó töredékeit találták; a koporsókészítés stílusa elárulta, hogy a készítmény az Óbirodalom korából származik. A várakozás ellenére azonban nem találtak szarkofágot, holott a kamra méretei (5,90 x 2,65 méter) a szarkofágnak is elég helyét biztosítottak. Persze nem kétséges, hogy valaha a szarkofág is ott állt, erről főként az erős manipulációs gerenda tanúskodik: ma is őrzi a kötél nyomait, amelynek segítségével leeresztették a szarkofágot. Hogy miért nincs már ott, azt elég jól meg tudjuk magyarázni. Ebből a piramisból ugyanis könnyebben elvihették, mint bármely másikból.


213

A médumi piramis belső szerkezete az összes ismert piramisénál egyszerűbb; úgy tetszik, építője megfeledkezett a kellő elővigyázatosságról. Egész tömegében csupán egyetlen folyosó — a bejárati — húzódik. Az északi oldalról nyílik, és meredeken lejt az alap alá, mintegy hétméternyi mélységbe, ahol két horizontális előszobává szélesedik; pontosan a piramis csúcsa alatt található aztán a sírkamra bejárata. A bejárat figyelemre méltó sajátossága, hogy az összes többi piramistól eltérően nem oldalról vagy felülről nyílik a kamrára, hanem alulról, tehát a kamra padlójába torkollik. A sírkamrát turai mészkőből faragott, finoman csiszolt hasábokkal burkolták; mennyezete rendkívül nagy mészkőtömbökből készült; a tömbök alsó felét ív formában csiszolták, úgyhogy boltív hatását keltik. A halotti kelengye raktárkamrái, amelyekből annyi, de annyi volt az előző piramisokban, innen teljesen hiányoznak. Francia, angolt német és amerikai régészek kutattak utánuk: hasztalan. Ilyen helyiséget még az ókori rablók sem találtak, ez pedig már sokat mond; a rablók munkáját egyébként csak egy falba vágott lyuk idézi, amely azonban sehova sem vezette el őket. Mint már említettük, a médumi piramist eredetileg lépcsőzetesre akarták építeni, csak az építkezés harmadik vagy negyedik szakaszában alakították át igazi piramissá, méghozzá oly módon, hogy kitöltötték a lépcsőket. Építése menetének rekonstrukciója bizony nem kis munkát adott a modern kutatóknak, s ki tudja, hány elméletet alkottak volna, ha egy ismeretlen egyiptomi, egy ókori piramisépítő még idejében segítségükre nem siet. Ásatások alkalmával ezer meg tízezer köbméter homokot és kavicsot helyeznek át; hogy közben érdemes minden egyes töredéket gondosan átnézni, azt éppen ez az eset bizonyítja: egy mészkőtábla-töredéken megtalálták egy munkavezető stilizált rajzát, amely ezt a piramist ábrázolta egymás után két, három, majd négy lépcsővel. Kár, hogy sehol sem találtak feljegyzést arról, melyik építész építette, sem pedig arról, hogy ki és mikor jutott arra a gondolatra, hogy kitöltse a lépcsők közti teret, s a piramist összefüggő burkolattal borítsa. Közvetlen bizonyíték még arról sem maradt ránk, hogy melyik egyiptomi király építtette. A médumi piramis építtetőjének egészen a közelmúltig a negyedik dinasztia megalapítóját, Sznofrev királyt tartották. Erre két okuk is volt a kutatóknak; először: a piramis környékén Sznofrev tisztviselőinek masztabáit tárták fel, másodszor: a piramis sírtemplomában ókori látogatók feliratai kerültek elő, s az ókori látogatók Sznofrevének tartották a templomot (tehát nyilván a piramist is). „(III.) Thutmosze király uralkodásának 41. évében, az aratás 4. havának tizenkette dik napján Amenmessze fia, Akhefer Raszemb, az írnok jött ide — írta a nevüket régi műemlékek falain megörökítő turisták egyik őse —, hogy lássa Sznofrev királynak eme gyönyörű templomát, és elismerje, hogy az olyan, mintha maga az égbolt meg a fényes nap lakoznék benne." Mindezek ellenére manapság az egyiptológusok zöme úgy véli, hogy Sznofrev csak befejeztette az építkezést, s hogy a piramis eredeti építtetője Hunej, a harmadik dinasztia utolsó királya (s talán Sznofrev apja) volt. Erre a feltételezésre szintén két okból hajlanak a tudósok, s úgy

214


látszik, ez a két ok súlyosabb az előbbi kettőnél. Először is: az építmény kezdetleges koncepciója a harmadik dinasztia piramisaira jellemző. Másodszor: Sznofrev később, nyilván a befejezés során szerzett tapasztalatok felhasználásával, két saját piramist is építtetett Dahshur mellett. A médumi piramis mellett, akárcsak Dzsoszeré mellett, a piramishoz tartozó számos más építmény maradványai is fennmaradtak. A médumi piramis melléké pítményei azonban már részben más koncepciójúak, mint a Dzsoszeréi, s az Óbirodalom korabeli későbbi piramisok épületkomplexumainak prototípusát kép viselik. A piramis egész udvarát kerítésfal vette körül; maradványai alapján megállapíthatjuk, hogy az északi és a déli oldalon körülbelül 54 méternyire, a másik két oldalon pedig mintegy 34 méternyire húzódott a piramistól. A bekerített térségben a piramison kívül csupán két építmény volt: délen egy kis szatellit piramis, keleten pedig a sírtemplom. A talán a királyné számára emelt kis piramisból mindössze néhány réteg maradt ránk, amely eltakarja az építmény föld alatti részét, a templom viszont csaknem teljes egészében ránk maradt. A mészkőkváderekből épült, 10 x 9 méter alaprajzú kis épületben máig is ott áll az oltár, amelyre a halott királynak szánt ételeket-italokat helyezték. A kerítésfal kapujánál előkerült a király két szobrának a talapzata; a kaputól jó állapotban fennmaradt kövezett út vezet a Nílushoz, amely mintegy negyed kilométer hosszú és körülbelül három méter széles, s két oldalán még megtalálhatók az eredetileg több mint két méter magas kőkerítés maradványai. A szóban forgó út eredetileg a völgytemplomba torkollott; a völgytemplom egy külön erre a célra épített nílusi csatorna mellett állt, úgyhogy a király holttestét szállító „temetési bárka" is kiköthetett mellette. A piramis északkeleti élénél egyébként egy nagy masztaba állt, amely talán nem volt a piramis közvetlen tartozéka. A piramis tulajdonképpeni térségében északról meg délről mérsékelten emelkedő töltések vezettek az építmény éleihez; ezeknek az építőanyag szállítására szolgáló töltéseknek a maradványait Borchardt, majd Rowe tárta fel. A kerítésfaltól keletre ugyancsak töltésmaradvá nyokat találtak, ezek helyenként még ma is kilátszanak a homokból. A völgytemplomok jórészt az évszázadok áldozatai lettek: falaikat alámosták a Nílus ezredéves áradásai, s anyaguk könnyen hajóra rakható, könnyen elszállítható rakománynak bizonyult. A közvetlenül a piramisok mellett álló sírtemplomok viszont néhány esetben meglehetősen jó állapotban maradtak ránk, némelyeket pedig a maradványaik alapján rekonstruálhatunk. Úgy tetszik, a völgytemplomban balzsamozták a király testét, amelyet a Níluson, hajóval szállítottak oda; a ceremónia befejeztével aztán ünnepi menetben vitték a tetemet a „felfelé vezető úton" a sírtemplomba. A papok meg a tisztviselők részvételével ott zajlott le a temetési szertartás, amely által a halott királynak „meg kellett újulnia az Uszire birodalmában való örök életre". A több mint száz bonyolult műveletből álló szertartást általában a király leopárdbőrbe öltözött fia és trónutóda (vagy a kijelölt főpap) vezette. Feladata az volt, hogy rituálisan megmossa a holttestet, kifüstölje tömjénnel, megkenje a halott szemét és száját a hét szent olajjal, megérintse a halott


215

A felépített médumi piramis, rekonstrukció. A völgytemplomot a sírtemplommal összekötő úttól balra egy mindmáig látható rámpamaradvány bizonyos tagjait különféle mágikus tárgyakkal (egyebek között a külön erre a célra megölt borjú mellső lábával), elénekelje az előírt imádságokat stb. A ceremónia legfőbb mozzanata a „szájfelnyitás" volt: ennek azt kellett biztosítania, hogy a király „evésre meg ivásra használhassa" a száját, s hogy a túlvilágon is „parancsol hasson az embereknek és a dolgoknak". Más szertartással vittek életet a király vesebt-szobrocskáiba, más szertartással keltették életre a szívét (az egyiptomi hiedelem szerint a szív volt a gondolkodás szerve), megint más szertartással a kezét meg a lábát. Mindezek és számos más művelet, főleg az ünnepi halotti tor befejeztével a koporsókba, majd a sírkamrába készített szarkofágba helyezték a tetemet. A két templomot később főleg a király halálának, illetve az örökkévalóság ba való távozásának jubileumi ünnepségein használták. Az egyiptomi királyok temetési szertartásairól összegyűjtött aprólékos ismereteinket, legalább részben, örömmel felcserélnénk más, fontosabb dolgok ismeretére. Hiszen számos ismere tünk csupáncsak rés: egy kicsinyke rés tudatlanságunk f a l á b a n . . . Ráadásul állandóan újabb meg újabb kérdések merülnek fel. Érvényes ez a médumi piramisra is. Például: miért van olyan szörnyen megnyomorítva.!? Az „idő vasfogára", az „anyag más építkezésekhez való felhaszná lására" hivatkozó megszokott válasz itt valahogy nem kielégítő. Kváderköveinek és burkolatának nagy része ugyanis manapság is a helyszínen van, a lábánál felgyűlt törmelék között.

216


Vagy: ha a piramis fejlődése Médum mellett véget ért, vajon miért inogtak meg az egyiptomiak még egyszer, mielőtt kizárólag „igazi piramisokat" kezdtek volna építeni? Csak formabeli különbség volt a lépcsőzetes meg az igazi piramis között, vagy pedig szerkezeti is? Egyforma módszerekkel épültek? És tulajdonkép pen hogyan épültek? Erről azonban majd a legnagyobb és leghíresebb piramisokhoz vezető úton, Gizehbe menet beszélünk.

A „fáraók hegyei" Gizeh mellett

217 9. FEJEZET


A legnagyobb és leghíresebb piramisok Kairó földjén állnak: elég átmennünk a csehszlovák mérnökök és betonmunkások építette el-Gizeh hídon, s az al-Ahram, vagyis a Piramis utca egyenesen a lábukhoz vezet bennünket. Hanem úgy döntöttünk, hogy az ókori Egyiptom eme csodáit keletkezésük sorrendjében tekintjük meg. Ezért hát újra rá kell kanyarodnunk a már ismert, dél felé vezető útra, és Dahshur falu mellett a mennoferi ligettől mintegy tíz kilométernyire, újra be kell mennünk a sivatagba. Öt ragyogó háromszög jelenik meg előttünk: három a megművelt földterület mögötti magaslaton, kettő pedig egy kissé távolabb, nyugat felé, egy homokos fennsíkon áll. Ezúttal a távolabbiakhoz megyünk: ezek a gizehi piramisok utolsó elődei. Körülbelül 4600 évvel ezelőtt építtette őket a negyedik dinasztia megalapítója, Khufev apja, Sznofrev király. Sznofrev dahshuri piramisait már az előző fejezetekből ismerjük: felfedezésük jócskán gazdagította az ókori Egyiptomról való ismereteinket, felépítésük pedig fordulatot jelentett a piramisok szerkezeti fejlődésében. Mindkét piramis nagyon különös építmény: sem a többi piramisra, sem egymásra nem hasonlítanak, s ha rájuk tekintünk, szinte el sem hisszük, hogy egy és ugyanazon korban keletkeztek. A délebbre eső valamivel — úgy tíz-húsz évvel — korábban épült, s éppenséggel nem nevezhető szabályos gúlának. 185,5 x 185,5 négyzetméteres alapjáról 92,3 méter magasságba emelkedik; csúcsa letörött. Falai merész, 54° 41'-es szögben kezdenek emelkedni, 45 méter magasságban azonban hirtelen megtörnek, s csak 42° 59'-es szögben emelkednek tovább. Ha falait az eredeti szögben építették volna tovább, a piramis 125 méter magasba szökött volna. Í g y pontosan száz méter magas volt. A környékbeli emberek szokatlan alakja miatt nem ismerik el valódi piramisnak, csupán „álnak". A mi szakirodalmunkban, mint tudjuk, a „kettős lejtésű piramis" vagy a „megtört falú piramis" néven szerepel; az angolok Bent Pyramidnak, a franciák pyramide rhomboidale-nak, a németek Knickpyramidénak nevezik. Sznofrev déli piramisa azonban nem csupán a formája miatt különös. Noha

f

218


külsőleg már közeledik az igazi piramishoz, belső szerkezete még a lépcsőzetes piramiséra emlékeztet; e régebbi piramistípusra főleg abban hasonlít, hogy a magra támaszkodó rétegek kváderkövei függőlegesen vannak elhelyezve. Az Óbirodalom korabeli többi piramistól még abban is eltér, hogy két bejárata van, méghozzá két különböző oldalon: az egyik a szokáshoz híven az északin, a másik a nyugatin. Az északi bejárat körülbelül 10 méterrel a föld felett helyezkedik el, s meredek folyosó köti össze egy 25 méternyi mélységben levő kamrával. A nyugati bejárat 30 méter magasságban nyílik, s a tőle vezető folyosó egy, az alap szintjén levő másik kamrába torkollik. Mindkét kamra tágas és rendkívül magas; mennyezetük 20, illetve 25 méter magas álboltozatot képez. Eredetileg nem voltak összekötve, a rablók azonban szűk aknát vágtak egyikből a másikba. Az alsó kamrába ma már csak ezen az aknán szállhatunk alá, mivel az északi bejárati folyosót betemette a kőtörmelék; a kamrában a padlót borító poron kívül semmi sincs, s úgy látszik, sohasem fejezték be az építését. A felső kamra falait gondosan megmunkálták; megtalálhatók még benne az aládúcoló cédrusfa gerendák maradványai. Amikor 1837-ben Perring a kamrákba lépett, nem talált bennük sem szarkofá got, sem múmiát; csak egy nádkosár darabjai, egy döglött bagoly maradványai meg öt denevércsontváz hevert a földön. Az 1946-ban végzett újabb kutatások alkalmá val azonban Alexandre Varille, az egyiptomi szolgálatban álló francia régész, felfedezett a felső kamrában egy kváderkövet, amelyre a kőbányában felírták rendeltetése helyét; egy másik ilyen feliratot talált aztán a piramis északkeleti sarkánál, egy lehullott burkolattömbön. Az egyiptológusok könnyen elolvasták a feliratokat: mindkettőn Sznofrev király Hor-neve, a Nebmaat („Az igazság ura") állt. 1950-ben a Műemlékvédelmi Felügyelőség a cédrusfából mintákat küldött radiokarbon-vizsgálatra; az atomtudósok 4800 (±210) évben határozták meg a cédrusfa korát. Az így meghatározott időköz alsó határa megegyezik Sznofrev uralmának általánosan elfogadott időpontjával. Hogy a szóban forgó piramis északabbra eső társával együtt Sznofrev király tulajdona volt, azt persze már régóta tudjuk. Kiderült ez néhány ötödik és hatodik dinasztia korabeli hieroglif szöveg megfejtésekor; az egyik szövegben még a király neve is előfordult: „Sznofrev ragyog". Lehetséges, hogy így nevezték az északi piramist; az elnevezés manapság már inkább a délire illenék. Fehér mészkőburko latának nagy része még manapság is ragyog a napfényben, s ha odafordítjuk a fénymérőt, a mutató rögtön a határértéket jelző vonalkára ugrik. A közelmúltban végzett kutatások alkalmával kiderült, hogy a piramishoz tartozó külső építmények ből is terjedelmes maradványok rejtőznek a homokhordalék alatt. Csaknem hathektárnyi területen vannak szétszórva. Sznofrev déli piramisát kerítésfal vette körül, amely körülbelül 50 méter távolságban követte a piramis alaprajzát; a kerítésfaltól egy több mint fél kilométer hosszú kövezett út vezetett keleti irányba, a völgytemplomhoz; az utat ma már újra homokhordalék borítja. A völgytemplomot ugyancsak kerítésfal vette körül, s Ahmed Fakry egyiptomi régész ásatásai során, az 1951—1954-es években hat


A dahshuri piramismező. Jobboldalt a termőföld és a sivatag határa

219

220


kápolna, egy tíz oszlopból álló oszlopcsarnok, egy kétoldalt egy-egy helyiséghez kapcsolódó előcsarnok meg egy tágas udvar maradványai kerültek napvilágra a térségében; az udvaron két sztélét, áldozási jeleneteket ábrázoló reliefeket és három Sznofrev-szobrot találtak. A terepviszonyokból ítélve szinte biztos, hogy a szóban forgó völgytemplom nem a Nílus-parton, hanem egy természetes teraszon állt, amelyhez egy külön erre a célra létesített csatorna vezetett a Nílustól. A sírtemplom a piramis keleti oldalához csatlakozott; maradványai alapján arra következtethe tünk, hogy a későbbi időkben rekonstruálták és megnagyobbították. A piramis déli oldalán, a kerítésfal vonalában, mindmáig ott áll egy kis szatellit piramis. Ez a szatellit piramis azonban csak viszonylag kicsi: 55 x 55 méteres alapjával és 32 méteres eredeti magasságával nem sokkal marad el egyes királypiramisoktól, például Teti vagy Venisz saqqarai piramisától. Saját kerítésfala van, föld alatti kamráját mészkővel burkolták. Először 1865-ben Mariette munkatársa, M. Kabis kutatta át, a közelmúltban pedig — sokkal alaposabban — Abd esz-Szalám és Varille, de senki sem talált benne semmit. Hogy mi célt szolgált ez a kis piramis, a ránk maradt szatellit piramisok egyik legrégebbike, arról különféleképpen véleked nek a kutatók. Egyesek a király feleségének sírját látják benne, mások úgy vélik, hogy a király belső részeit tartalmazó kanopusz-edények számára épült, megint mások szerint a királyi ka szimbolikus sírja volt. Miként a többi piramismezőn végzett kutatások kimutatták, a szatellit piramisokat rendeltetésük szerint két csoportra oszthatjuk: az egyik csoportba a király feleségeinek vagy egyenes leszármazottainak sírjai tartoznak, a másik csoportba tartozóknak ismeretlen vallási, kultikus funkciójuk volt. Úgy tetszik, hogy a szóban forgó szatellit piramis kultikus célokat szolgált; arról, hogy temettek volna bele valakit, semmi sem tanúskodik. De arról sem, hogy valakit a szomszédos nagy piramisba temettek. Ha tehát Sznofrevet nem a déli, akkor az északi piramisba temették? Valószínűleg i g é n biztosan azonban ezt sem tudjuk. Václav Remedius Prutky, az első újkori ember, aki behatolt kamráiba, semmiféle bizonyítékot nem talált a temetésről; ilyen bizonyítékot az 1837-ben ott járt Perring sem talált, azóta pedig senki sem kutatta át alaposan a piramist. Az első két kamrába még úgy-ahogy bejuthatunk, a 8,3 x 4,2 méter alaprajzú és kis híján 15 méter magas harmadik kamra bejáratát azonban eltorlaszolták az odahullott kőtömbök. Közvetlen környé kéről, sírtemplomáról, kerítésfaláról stb. semmit sem tudunk. Azt sem tudjuk, volt-e szatellit piramisa, vagy sem. Egyetérthetünk Vandier-val: „Csakugyan szükség lenne rá, hogy az egyiptomi Műemlékvédelmi Felügyelőség újabb ásatásokat kezdjen ezen a jelentős helyen, amely még gazdag leleteket ígér." Míg ezekre az ásatásokra sor kerül, meg kell elégednünk a már ismert adatokkal: Sznofrev északi piramisa 104,4 méter magas, és 218,5 x 221,5 méteres alapra épült. Csak néhány kváder hiányzik a csúcsáról, ennek ellenére az alapjához képest feltűnően alacsony; falainak lejtése (43°36') nagyjából azonos a déli piramis felső részének lejtésével. Külső burkolatát már régen lelopkodták; látható tehát a piramis belső tömege, amely a közeli kőfejtőkből származó vöröses színű kőből


221

épült. Ez tehát, a déli fehér piramistól eltérően, „rózsaszínű piramis", s mint tudjuk. Egyiptom földjén ez az első „igazi piramis", amely mindmáig megőrizte eredeti alakját. Ezenfelül a legnagyobbak közé tartozik: mindjárt Khufev és Khafre gizehi piramisa után következik. A hőség a vízre meg az árnyékra tereli az ember érdeklődését, de hiába: végül az emberi kíváncsiság győz. Honnan származik a déli piramisnak ez a furcsa alakja? Úgy fest, mintha az építész igazi piramist szándékozott volna építeni, de mikor elérte a tervezett magasság egyharmadát, megváltoztatta a tervet, s lényegesen alacsonyabbra építette a piramist. De ha így igaz, vajon miért tette? A király túl korai halála miatt? De hiszen Sznofrev később még egy piramist építtetett, két kilométerrel északabbra! Miért emelkednek az északi piramis falai hasonló szögben, mint a déli piramis felső részének falai? És miért teljesen más a belső struktúrája? Az északi piramisban a kváderkövek vízszintesen helyezkednek el, nem pedig a magra függőlegesen, mint az összes korábbi piramisban. Mi késztette az építészeket ilyen újításra? S ettől függetlenül: miért építtetett Sznofrev két piramist? Hiszen temetni csak egybe temethették! A déli piramis alakjával kapcsolatban J. Gardner Wilkinson brit egyiptológus már több mint száz évvel ezelőtt azt a nézetet vallotta, hogy a piramis „felső részét sietségből redukálták, hogy minél hamarabb befejezhessék". Midőn Perring megvizsgálta a felső rész kvádereit, megállapította, hogy ezek kevésbé pontosan vannak elhelyezve, mint az alsó rész kváderei. De vajon miért és ki sietett annyira az építmény üzembe helyezésével — ha szabad így mondanunk —, mikor minden jel arra vall, hogy Sznofrevet egyáltalán nem temették ide? S ha ide kellett volna temetni, akkor bizonyára elsősorban a belső kamrák építését fejezték volna be . . . Varille ezzel szemben úgy vélte, hogy nem építkezés közben végrehajtott tervmódo sításról volt szó, hanem a „királyi személy kettősségének szándékos architektonikus materializációjáról", azaz Sznofrev kettős királyi méltóságának jelképes kifejezésé ről, amit például a két (Felső- és Alsó-) Egyiptom fehér és vörös koronájának összekapcsolásában is láthatunk. De hogyan magyarázhatnánk akkor azt, hogy a többi király nem épített ilyen kettős lejtésű piramist, holott ők is „Két ország" uralkodói voltak? Az egyiptológusok nagy része, köztük Vandier és Edwards is, ebben a kérdésben Wilkinson véleményét fogadta el. A szóban forgó két piramissal kapcsolatban egész sor más elmélet is született. Az egyik legfigyelemreméltóbbat 1970-ben fogalmazta meg Kürt Mendelsson brit fizikus, aki sohasem foglalkozott egyiptológiával, s csak turistaként látogatott Egyiptomba. A médumi piramisnál felötlött benne, hogy „a piramis körül heverő hatalmas romfákások~bizonyára a csúcsáról potyogtak alá". Felbecsülte a romok térfogatát, és kiszámította, hogy az megközelítőleg azonos a lehullott rész térfogatá val. Ebből arra következtetett, hogy „a piramis valószínűleg szerencsétlenség, nem pedig vandalizmus következtében omlott össze". Az építők ugyanúgy építették, mint a saqqarai lépcsőzetes piramist, de a saqqaraitól eltérően simán burkolták, mégpedig legalább 52 fokos szögben. „A fedőanyag azonban megrepedt, az

222


építmény megrendült, és az egész felső rész lecsúszott." E jelenség következményét a dahshuri piramisokon is láthatjuk. Mendelsson elmélete szerint tehát a súlyos burkolótömbök nem maradtak meg a médumi piramis meredeken emelkedő falain; ennek az lehetett az oka, hogy a kőhasábokat függőlegesen helyezték a mag köré. Ha valóban így történt, könnyen elképzelhető, hogy Sznofrev építésze megijedt, és sürgősen mérsékelte a déli piramis falainak meredek lejtését. Az új, északi piramisban aztán vízszintesen rakatta a kvádereket, s ezzel biztosította jobb összetartásukat; óvatosságból azonban nem építette a piramist nagyon meredekre, hanem akkora szögben emelte a falakat, amekkora a déli piramis felső részén már bevált. Ez elég meggyőzően hangzik, Mendelsson elméletével kapcsolatban azonban az ókori egyiptomi építé szet specialistái még nem mondták ki az utolsó szót. Az utolsó kérdésre, vagyis arra, hogy miért építtetett Sznofrev két piramist, egyelőre nincs feleletünk. Az egyiptológusok közül ugyan sokan és sokszor próbáltak rá válaszolni, feleleteikkel azonban maguk sem voltak elégedettek. Persze a magyarázattal nem egyiptológusok is megpróbálkoztak. De erről majd a zárófejezetben beszélünk — s az elodázás oka nem csupán az, hogy most takarékoskodunk az idővel. Végre szabad előttünk az út a gizehi piramisokhoz! Láttuk már őket mint sötét kis háromszögeket a város meg a sivatag határán, midőn lenéztünk a citadelláról, láttuk őket a látóhatár szegélyén, mikor Saqqarába, Médumba, Dahshurba mentünk. A 8-as és a 16-os autóbusz végállomásán túli kilátóteraszról most teljes nagyságukban, közelről szemlélhetjük őket. Homokkal borított mészkőmagaslaton állnak valóságos kőhegyekként: jobbra Khufevé, azaz Kheopszé, középen Khafréé, vagyis Khefrené, csúcsa alatt az eredeti burkolat maradványával, balra Menkauréé, vagyis Mükerinoszé. Előttük ezredéves őrizőjük és társuk, a Nagy Szfinx . . . Kiélvezzük, vagy legalábbis szeretnénk kiélvezni ezt az egyedülálló látványt. Ám túl népes a környék; természetesen látogatók is vannak itt, de főleg szolgálataikat kínáló dragomanok, teve- meg szamárkölcsönzők, emléktárgyárusok, mindenekelőtt pedig baksist kolduló gyerekek nyüzsögnek tömegestül. A kormány ugyan szövetkezetesítette az idegenvezető-szolgálatot, és a rendőrség is megteszi, amit tehet, a tolakodó helybeliek mégis nagyon megronthatják a piramisokkal való találkozásunkat. De nincs mit tenni, vitatkozás nélkül, békés arccal el kell viselnünk őket. Korábban még rosszabb volt a helyzet: az ide látogatót millió meg millió szemtelen légy is gyötörte, s a Mena-house-ból a Nagy piramishoz este csak élesre töltött puskát hordozó katona kíséretében sétálhatott el az ember, különben nem szabadult volna meg az elvadult kutyáktól. A zavaró proszcénium ellenére csodálatos látvány tárul elénk. Minden leírást és várakozást felülmúl. A kilátóterasztól a piramisokhoz vezető aszfaltút a Szfinx felett elágazik: ha jobbra indulunk, egyenesen a Nagy piramis délkeleti sarkánál kötünk ki. Az építmény tompa csúcsát hamarosan elrejti előlünk a homoksárga kváderekből épült


223

A gizehi piramismező. Fentről lefelé: Khufev, Khafre és Menkaure piramisának körzete. Khafre völgytemploma fölött a Nagy Szfinx és temploma. A jobboldalt húzódó szaggatott vonal a nílusi áradások egykori határát jelöli. fal: közelebbről óriások számára létesített lépcsőnek látszik, amely valahova a végtelenbe vész. Több mint kétszáz kváderréteg halmozódik itt egymásra; a piramis lábánál levő kőhasábok egy-másfél méter magasak, a fölöttük levők aztán fokozatosan kisebbednek, végül göröngyös tömegben olvadnak össze. Itt-ott, mint valami bogár vagy hangya, egy-egy piramismászó is feltűnik rajtuk; mert mindig akad valaki, aki szembeszegül a hivatalos tilalommal. Megérteni megértjük őt, vállalkozása azonban igazán kockázatos, mert ha megcsúsznék, csupán a piramis lábánál állna meg, összetört tagokkal. A piramismászási kísérletek eddig több áldozatot követeltek, mint a Magas-Tátra, s ha volna itt egy olyan „szimbolikus temető", amilyen az Oszterva alatt, honfitársaink sírhalmait is megtalálnánk benne. Halliburton kora, amikor a Nagy piramis csúcsán még el lehetett tölteni egy romantikus holdas éjszakát, sajnálatunkra visszatéríthetetlenül elmúlt. A Nagy piramis csakugyan csodája a világnak: az ókori és a mai világnak egyaránt. Lábától a csúcsáig 137,3 méter magas, eredetileg, mielőtt a hegyét elvesztette volna, 146,7 méter magas volt. Száz évvel ezelőtt még ez volt a világ legmagasabb építménye, csupán 1880-ban múlta felül a kölni dóm két utólagosan befejezett tornya (20 méterrel), majd 1889-ben a párizsi Eiffel-torony. Alapélei 230,4 méter hosszúak, a burkolattal együtt 232,4 méter hosszúak voltak (az északi oldalon mínusz 0,2 méter, a déli oldalon plusz 0,1 méter eltéréssel). 5,4 hektár

224


területen fekszik; elférne benne minden ma uralkodó király palotája vagy — ha más hasonlatot kívánunk — a mi normáink szerint épült ezer háromszobás lakás. Falai 51° 52'-es szögben emelkednek, eredeti térfogata 2 520 000 köbméter volt; manapság mintegy 170 000 köbméterrel kisebb, mivel évszázadokon át szolgált mindenki számára hozzáférhető kőbányaként. Építéséhez körülbelül 2 250 000 kőkvádert használtak fel; a kváderek átlagos térfogata tehát valamivel több volt egy 'köbméternél; ebből az anyagmennyiségből fel lehetett volna építeni a Vág folyó tizenhét mai vízduzzasztóját, vagy egy 100 000 lakosú teljesen új várost. A Nagy piramis 6,5—7 millió tonna súllyal nehezedik a földre, nehezebb tehát, mint az USA egész hadiflottájának vízkiszorítása, beleszámítva a repülőgép-anyahajókat is. Ha üreges lenne, beleférne egy ürrakéta-kilövőállomás tornyostul. De nem üreges, hanem tömör, s a szakértők szerint még a Hirosimára ledobott atombomba sem pusztítaná el. S csaknem 4600 éve épült! A Nagy piramis belsejével 'már akkor megismerkedtünk, mikor nyomon követtük azokat a férfiakat, akik faltörő kosokkal, puskaporral és más módszerek kel próbáltak bele utat vágni; foglaljuk hát Össze felfedezéseik eredményeit. A Nagy piramis összesen három kamrát rejt magában, ezek megfelelnek a piramisépí tés három szakaszának, mivel a király nyilván úgy kívánta, hogy a sírja szüntelenül készenlétben álljon. A sziklába vájt első kamra mintegy 30 méternyire az alap alatt, és nem pontosan az alap közepe alatt helyezkedik el; 14 x 8 négyzetméter területű, és 3,5 méter magas. Befejezetlen, akárcsak a másik, amely a piramis magvában, pontosan a csúcs alatt, körülbelül 20 méterrel az alap fölött található; az 5,7 x 5,2 négyzetméter alaprajzú kamra megtört mennyezete 6,7 méter magasságban van; a kamrát régebben ,,a királyné sírjának" nevezték. A harmadik kamra a király sírkamrája, ennek építését, az előbbi kettőtől eltérően, befejezték; szarkofágot csupán ebben a kamrában találtak, 42,3 méterrel az alap fölött helyezkedik el, kissé délre a piramis tengelyétől; kelet-nyugati irányban 10,4 méter, észak-déli irányban 5,2 méter hosszú, 5,8 méter magas. Tökéletesen csiszolt és tökéletesen egymáshoz illesztett gránitkváderekkel burkolták; mennyezetét kilenc monolit alkotja, összsú lyuk mintegy 400 tonna. A mennyezet fölött található öt könnyítőkamra együttes magassága 17 méter; a legfelső hatalmas kváderekből álló nyeregtetőben végződik, ez osztja meg a nagyjából egymillió tonnás kőtömeg nyomását, hogy az ne egyenesen a sírkamrára nehezedjék. Mindhárom kamrához előterem is tartozik, egymással pedig folyosók vagy aknák kötik őket össze. A két alsó kamrából nyíló akna némelyike zsákutca, ezeket részben utólag vágták. A király sírkamrájából két akna vezet a piramis felszínére, nagyjából az északi és a déli fal közepére. Hogy eredetileg mire szolgáltak, nem tudjuk, de egy biztos: szellőztetés céljára igen alkalmasak. A neonégőkkel megvilágított királyi sírkamra nyitva áll a látogatók előtt, a többi kamrába tilos bemenni, s a tilalmas területet megvesztegethetetlen őrök vigyázzák. A piramis eredeti bejárata az északi oldalon, 25 méterrel az alap fölött helyezkedik el; ezt a bejáratot azon a lyukon keresztül láthatjuk, amelyet


225

Khufev király gizehi Nagy piramisa, keresztmetszet. Az építés három szakasza (Borchardt szerint)

226


al-Mamún faltörő kosai hagytak maguk után. A mai látogató egy másik bejáraton jut a piramisba: ez mintegy 15 méterrel az eredeti alatt, az északi oldalnak majdnem a közepén található. Ettől a mai bejárattól keskeny és alacsony, alig negyven méter hosszú, ám görnyedten járva nagyon hosszúnak tetsző vízszintes folyosó vezet az építmény belsejébe; ritka ember, aki ott járva nem döbben rá, hogy a piramis kváderei keményebbek az emberfejnél. A folyosót ugyanis nem a turisták kedvéért vágták: az ókori rablók műve, s talán már az Óbirodalom bukását követő anarchia korából származik. A végén falépcsők vannak, ezeken megyünk fel a gránitból épült alacsony előterembe, s ahogy az előterem küszöbét átlépjük, a „piramis szívében", fi galb al-háram vagyunk. A Nagy Galéria páratlan alkotás még egy olyan páratlan építményhez képest is, mint amilyen a Nagy piramis. A belépés pillanatában végtelennek tűnik fel, mert lecsiszolt falai fémlemezek módján visszaverik az égők fényét, s a kijárat távoli téglalapja egészen elvész köztük. A Nagy Galéria 47 méter hosszú, 8,5 méter magas, és 26 fokos szögben emelkedik. Mészkőből faragott burkolókváderei nyolc egymás fölötti rétegben helyezkednek el, minden magasabban levő réteg 5-6 centiméterrel kijjebb nyúlik az alsóbb rétegnél. A Galéria két oldalán egy-egy fél méter széles kiálló kősáv húzódik, ezen olyan bevágások vannak, mint a fogaskerekű számára épített vasúton; a kősávok közti út alig szélesebb egy méternél. A szarkofág valóban szélesebb, mint a sírkamra bejárata; már az építkezés idején elhelyezték a kamrában, s úgy látszik, azóta senki sem mozdította meg. A nyugati szöglet melletti sarokban áll, a kamra padlóján; egyetlen darab szürkésbarna gránitból faragták. Födél és felirat nincs rajta, s eléggé megrongált állapotban van; olyan, mintha fémből öntötték volna. Az embernek, akinek örök nyugodalmat kellett volna találnia benne, se híre, se hamva. A száz- meg százezer kéz Nagy piramisnak nevezett alkotását nem kevesebb munkát igénylő és nem kevésbé költséges építmények vették körül. Hérodotosz, aki látta a sírtemplom meg a völgytemplom között húzódó tizennyolc méter széles, csiszolt kőhasábokból épített utat, azt „csaknem ugyanolyan nagy műnek" nevezte, mint magát a piramist. Pococke, az Egyiptomi Bizottság franciái és Lepsius még megtalálták az út maradványait az utat díszítő reliefek töredékeivel; ránk már csak egy 80 méter hosszú szakasz maradt belőle. Véglegesen a múlt század végén, a Nazlat esz-Szimmán nevű falu építésekor tűnt el, a falu manapság Gizehhel együtt Nagy-Kairó részét képezi. A modern villák előtt gyors ütemben hátráló agyagházai között állt valahol a völgytemplom. Állítólag 30 méter magas és nagyon tetszetős volt, valószínűleg már az ókorban áldozatul esett az építőanyag iránt érdeklődők nek. A Nagy piramis körzetében álló építmények közül két épületcsoport maradt ránk: a sírtemplom maradványai meg három szatellit piramis. A templom romjait 1939-ben fedezte fel Abu Szeif egyiptomi régész, az általa megkezdett ásatásokat Lauer fejezte be a háború után. A sírtemplom a szokáshoz híven a piramis keleti oldalán állt, homlokzata 100 egyiptomi könyök (52,5 méter) hosszú volt; turai


227

Khufev gizehi piramisa. Az összekötő út felső részének és az 1954-ben felfedezett királyi bárkának a rekonstrukciója. A csaknem 36 méter hosszú bárka teljes épségben maradt ránk mészkőből épült, udvarán 38, kis szentélye előtermében pedig 12 gránitoszlop állt. A templom két oldalán, az épülettől mintegy 10 méteres távolságban, a „napbár kák" számára épített két kődokk is napvilágra került; a harmadik dokkot a völgytemplomhoz vezető út bal oldalán találták meg. Sajnos mindhárom üres volt; 1954-ben azonban, többé-kevésbé véletlenül, két további dokkra bukkantak; az egyikben teljesen ép hajó pihent: a világ legrégibb hajója, egy csaknem 36 méter hosszú, cédrusfából épített bárka, amely ma is használható volna! Konzerválása után a piramis mellett külön e célra épített pavilonban helyezték el. A szatellit piramisok szintén a piramis keleti oldalán állnak, noha egyébként kizárólag a déli oldalra építettek ilyeneket; a vallási előírások itt szemmel láthatólag meghajoltak a terepviszonyok előtt. A három kis piramis észak-déli irányban egyre kisebb: az első négyzetes alapjának oldalhossza 49,5, a másodiké 49, a harmadiké 46,9 méter. Mindegyiket kerítésfal vette körül, és mindegyikben volt sírkápolna meg előtermes sírkamra, ez utóbbiba függőleges akna vezetett. Az első kis piramis mellett ezenkívül dokk is volt a „napbárka" számára. A szóban forgó építmények a legtöbb kutató szerint Khufev feleségeinek a sírjai voltak; az első (a fő) feleség az egyiptomi uralkodók szokásainak megfelelően valószínűleg Khufev nővére volt. Az első két feleség nevét egyébként nem ismerjük; a harmadikat Henutszennek hívták, és a huszadik dinasztia korában Észet istennővel azonosították. Sírkápolnáját a Szaita korban templommá alakították, s mint a „Piramisok Asszonyát" tisztelték benne.

228


Mindhárom szatellit piramis aránylag jó állapotban maradt ránk, csupán a külső burkolatuk hiányzik; föld alatti részüket és környéküket tüzetesen átkutatták a régészek. Úgy tetszik, az elsőtől keletre még egynek, egy nagyobbnak kellett volna felépülnie, a rajta végzett munkálatokat azonban még a sírkamra befejezése előtt leállították. Reisner szerint, aki a húszas években végzett itt ásatásokat, Sznofrev feleségének és Khufev anyjának, Hetepheresz királynénak szánták, akinek sírját röviddel a temetés után kifosztották a rablók. Khufev azonban végül is úgy döntött, hogy valamivel északabbra építtet neki egy titkos sziklasírt. Ezt a sírhelyet aztán csakugyan sikerült eltitkolnia: egészen 1925 januárjáig, amikor Reisner fényképé szének állványa beleesett az álcázó tömbök közti repedésbe. A boston—cambridge-i expedíció tagjai aztán három hónapig hordták a sírból a kincseket: apró aranyleme zeket ezerszámra, bútorokat és berendezési tárgyakat, arany meg ezüst karkötőket, szürkéskék és zöld szemfestéket tartalmazó piperedobozkákat, manikürollókat, a királyné nevével megjelölt ékszerdobozokat. Előkerültek a Hetepheresz belső részeit tartalmazó kanopusz-edények is, valamint az alabástrom szarkofág, amely azonban üres volt. Reisner meg a többi egyiptológus sokáig kereste a rejtély magyarázatát; amire aztán rájött, azt még Pitaval vagy Hasek is elfogadhatná témának. Eszerint a királyné múmiáját ellopták a tolvajok, s miután megfosztották ékszereitől, megsemmisítették; az őrök meg a hivatalnokok azonban félelmükben eltitkolták a történteket, s így Khufev az üres koporsót temettette el ünnepélyesen. Ám lehetséges, hogy Khufev megtudta az igazságot, de hogy tekintélyét megőrizze, úgy tett, mintha mi sem történt volna, s másodszor is rendes temetést rendezett anyjának. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem, annyi azonban bizonyos, hogy mindmáig Hetephereszé az egyetlen érintetlen állapotban ránk maradt sír, amelyet még az Óbirodalom korában királyi családtag számára építettek. A Nagy piramist az ókori tudósítások szerint tízméteres kőfal vette körül; fellelhető nyomai arról tanúskodnak, hogy több mint három méter vastag volt, és 10,5 méter, azaz 20 egyiptomi könyök távolságban húzódott a piramistól. Körülötte illendő távolságban a tisztviselők masztabái sorakoztak; a piramis északi oldalán csaknem száz, a délin több mint tíz, a keleti oldalon pedig mintegy negyven masztaba maradt ránk. Manapság részben hozzáférhetetlenek, s az, amit Mariette korától fogva találtak bennük, jórészt az Egyiptomi Múzeum vitrinjeiben látható. A piramis térségében talált leletek közül egyébként csak kettőt említünk. Az elsőt, Khufev király nevét, Vyse fedezte fel már 1837-ben. A nevet a piramis szívében, a sírkamra fölött elhelyezkedő könnyítőkamra egyik kváderére írta vörös színnel, gyönyörűen olvasható hieroglifákkal a kőfejtők munkavezetője, hogy a szállítók tudják, melyik építkezésre kell a szóban forgó kvádert vinniük. A másik lelet 1946-ban került napvilágra, mégpedig a sírtemplomból. A Lauer által felfedezett sztélétöredék azt erősíti meg, amiben soha senki sem kételkedett: hogy ez a piramis Khufev tulajdona volt. Még a király neve is rajta van: Akhtej Khufu, „Khufev horizontja".


229

Khafre gizehi piramisa. Keresztmetszet és a középső rész alaprajza (Edwards szerint) Ha Khufev piramisának kissé nagyobb figyelmet szenteltünk, nem azért tettük, mert ez a piramis a legismertebb, leghíresebb. Létrejött ugyanis afféle „számmiszti ka", amely a piramis egyes méreteit „kijavította", s más méreteket hozzászerkesz tett; rejtélyeinek egyes magyarázói még képzelt kamrákat és aknákat is elhelyeztek benne. Ezért hát tüzetesen meg kellett néznünk, és az Egyiptomi Műemlékvédelmi Felügyelőség hivatalos dokumentumaiból vett adatokkal ki kellett egészítenünk.

230


Khafre vagy Khefren piramisa kétségtelenül az érdeklődés hátterében áll. A gizehi mező látogáTói általában megelégszenek azzal, hogy messziről megnézik, noha Khufev piramisától néhány perc alatt gyalog is odaérnének hozzá; de hát ez csak a második piramis . . . Pedig nem sokkal kisebb és nem sokkal fiatalabb az elsőnél. Mikor az i. e. XXVI. század közepe táján befejezték, elérte a 143,5 méter magasságot, tehát mindössze 3,2 méterrel volt alacsonyabb Khufevénál; manapság 136,5 méter magas, s így nem egészen egy méterrel marad el a Nagy piramistól. Négyzetes alapjának oldalai eredetileg 215,3 méter hosszúak voltak, manapság 210,5 méter hosszúak. Mivel a két piramis oldalhossza nem sokkal (nem egészen 10 %-kal) különbözik egymástól, s Khafre piramisának falai élesebb (52° 20') szögben emelkednek, látszólag magasabb, mint Khufevé; ezt az érzéki csalódást az is fokozza, hogy Khafre piramisa a gizehi temetkezési hely legmagasabb pontján áll. Hozzáférhetetlenségben azonban felülmúlja Khufev piramisát. A hegymászók nak csaknem egy órára van szükségük ahhoz, hogy felmenjenek rá, s közben egy hatalmas, lecsüngő mészkőtömbbel is meg kell birkózniuk, melynek árnyékában meg is pihenhetnek, mintha tető alatt volnának. A piramis csúcsáról csupán a gránit „piramidion", vagyis a benben hiányzik; ennek az volt a feladata, hogy hegyével felfogja Re napbárkájának első és utolsó sugarait. Khafre piramisának belső szerkezete aránylag egyszerű. Két kamrája s az északi oldalon két bejárata van, az egyik tizenöt méter magasan, a másik az alap szintjén. Manapság a felső bejárattól nyíló folyosón átjutunk be a piramisba; ez a folyosó közvetlenül az alap alá visz, ott kiegyenesedik, és a sírkamrában folytatódik. Az alsó bejárattól vezető folyosó először tízméternyi mélységbe süllyed, majd egy rövid egyenes szakasz után újra emelkedni kezd, és a felső folyosóba torkollik; oldalából elágazás nyílik egy kisebb, befejezetlen kamrába. A sírkamra nagyjából a piramis tengelyén helyezkedik el; keleti és nyugati oldala 14,2, északi és déli oldala 5 méter hosszú, magassága 6,8 méter. A kamrát sziklába vájták, csupán megtört mennyezete nyúlik a piramis tömegébe. Mindmáig megtalálható benne az üres szarkofág, amelyet összetört födelével együtt Belzoni fedezett fel 1817-ben; szépen csiszolt gránitból készült. Egyébként nem találunk itt semmiféle kamrákat vagy aknákat; a homok már „Belzoni alagútját" is behordta. A mészkőkváderekből épült piramis térfogata 1 690 200 köbméter, s ennek nem egészen 0,01 %-a az üreges rész, így ez a piramis a világ legtömörebb építménye. „Khafre nagy" — így hívták a piramist, amelynek melléképületei is nagyok voltak: ezek a legterjedelmesebb ismert Óbirodalom korabeli építmények. Sírtemp loma még az i. sz. XVIII. században is egészen jó állapotban volt; a lakosság aztán széjjelhordta. maradványai alapján azonban hitelesen rekonstruálható. A piramis keleti oldalán, a kerítésfalon kívül, egy külön gránitteraszon állt, 145 x 45 méteres területen. Öt előcsarnokos kápolnája volt, udvarán a király tizenkét szobrával. Fél kilométer hosszú és öt méter széles kövezett út kötötte össze a völgytemplommal, amely a Nagy Szfinxtől délkeletre, mindjárt a mai kilátóterasz előtt állt. A völgytemplom alakjával nagy masztabára emlékeztetett: 45 x 45 négyzetméteres


231

A Khafre piramisa melletti sírtemplom alaprajza. Oldalainál a király bárkáinak épített föld alatti dokkok (Rick szerint) alapra épült, s 12 méter magas volt. Központi termében 16 gránitpillér és a király 23, trónon ülő szobra állt, ezek jórészt alabástromból meg palából készültek. A templom két bejáratát négy fekvő szfinx őrizte. Khafre völgytemplomát manapság „Gránittemplomnak" nevezik; szomszédságában a századunkban felfedezett „Szfinx-templom" áll. Mindkét templom maradványai jól láthatók a Nagy Szfinx ről készített fényképeken. Mint minden piramist, Khafre piramisát is kerítés vette körül; feltárt alapjai szerint 3,4 méter vastag volt, s 10,1 méter távolságban húzódott a piramistól. A sírtemplom oldalai mentén a „napbárkák" számára épített öt dokkot találtak, de üresen. A kerítéstől délre, egy mesterséges teraszon kis szatellit piramis állt. Ennek felszíni része már eltűnt, de a terepen maradt nyomok meg a burkolókváderek maradványai alapján meg lehetett állapítani a méreteit (20,1 x 20,1 méter) és falainak emelkedési szögét (52° 20'). Föld alatti része teljes egészében ránk maradt, méghozzá azzal az alagúttal együtt, amelyet rablók vágtak a 12 méter mélyen levő sírkamráig. Valószínűleg Khafre felesége volt eltemetve benne, a kamrában azonban csak két gyöngyöt (ezeket a rablók elvesztették) meg valami edénydugaszt találtak; az edény töredékén sikerült elolvasni Khafre nevét. A piramis környékét aránylag jól átkutatták; a legjelentősebb leletek már a múlt században napvilágra kerültek. A nyugati oldalon 1881-ben Petrie egy olyan építmény maradványait fedezte fel, amelyben 91 hosszú, keskeny (26 x 3 méter) helyiség volt; a Medinet Habu-i és az illáhúni hasonló építményekkel való

232


összehasonlítás megerősítette, hogy ezek a helyiségek a piramis építésén tartósan alkalmazott ókori munkások lakhelyei voltak. A művészi értékű leletek közül Khafre király nagyon szép állapotban ránk maradt, sötétzöld dioritból faragott szobra emelkedik ki; díszes trónuson ülve, fején ünnepi lepellel, homlokán a szent kígyóval, tarkója mögött a sólyomfejü Hor istennel jeleníti meg a királyt. Mariette fedezte fel 1860-ban a völgytemplom romjai között, s a kairói Egyiptomi Múzeum megalapítása óta a múzeum legértékesebb kincsei közé tartozik. A turisták Khafre piramisa iránti viszonylagos közömbösségét jól ellensúlyozta a kutató tudósok érdeklődése. Könyvtárnyi monográfiát írtak róla; Mariette és Petrie után főleg a német Hölscher, Sieglin, Ricke és Schott, a belga Capart és Werbrouck, az orosz származású francia Grdseloff és többek között régi ismerőse ink, Borchardt meg Steindorff gyarapították ezt a könyvtárat, újabban Lauer, Vandier és Drioton csatlakozott hozzájuk. Az utóbbi években egy olyan tudós is Khafre piramisának kutatói közé lépett, akinek nevét ugyan ismerték az egyiptoló gusok, de csak a fizikai Nobel-díj tulajdonosainak jegyzékéből. A tudós ezzel nem kis szenzációt keltett, hiszen korábban egész más módon szolgálta a tudományt meg az emberiséget: mint a hidrogén-szuperbomba társalkotója, mint a milliomod másodpercnyi pontossággal működő bombakioldó tervezője, mint a láthatatlan célok bombázásához szükséges célzószerkezetek és más hasznos dolgok feltalálója; találmányai közül talán csak a repülőgépek leszállásának radarral való irányítása használható békés célokra. A Nobel-díjat 1968-ban kapta a legrövidebb élettartamú atomi részecskék (elemi rezonanciák) felfedezéséért. A kaliforniai egyetem profeszszoráról, Luis W. Alvarezről van szó. „Khafre piramisa mindmáig nem árulta el titkát, hallgat, akár lábánál a Szfinx", jelentette ki Alvarez. A rejtélyek mindig is izgatták, s mert felfedésüknek nem egy eszközét ismerte, elhatározta, hogy munkához lát. 1969-ben az amerikai Atomenergia Bizottság segítségével és az egyiptomi kormány támogatásával a kozmikus sugárzás részecskéi számolására alkalmas gépeket állított Khafre király sírkamrájába; a számológépek segítségével meg kellett kapnia a piramisnak afféle árnyképét, amely, akár a röntgenfelvétel, megmutatja a piramis üreges részeit: a fáraó múmiájának rejtekét meg a fáraó kincseivel teli kincstárakat, melyeknek hollétét Alvarez, isten tudja, miért, körülbelül hatvanméternyi magasságban, valahol a piramis tengelye mellett feltételezte. „De mi lesz akkor, ha a kozmikus sugarak segítségével nem sikerül felfedezni a rejtett helyiségeket?" — kérdezte Henning, a hamburgi Stern munkatársa. „Akkor biztos leszek benne — felelte Alvarez —, hogy ebben a piramisban nincsenek semmiféle titkos sírkamrák és kincstárak." Az egyiptológusok szkeptikusan néztek a kísérletre. A Khufev piramisával való összevetést nem látták helyénvalónak. Khafre piramisának szerkezete arra muta tott, hogy az eredeti tervet az építkezés során lényegesen nem módosították, míg Khufev piramisának eredeti tervét legalább három ízben megváltoztatták. Tekintet tel az óbirodalom korabeli temetkezési szokásokra, a király sírkamrája fölött


233

semmiféle további helyiségek nem lehettek. S még ha lettek volna is, a rablók már régen felfedezték és kiürítették volna azokat. Ugyan hol vannak a maguk modern csodalámpájával felfegyverzett atomtudósok ezektől az ókori mesterektől! Minde zek ellenére szurkoltak Alvareznek. Minden a terv szerint ment végbe, minden hibátlanul működött. Csak üres kamrák nem mutatkoztak. Nincsenek. „Menkaure isteni" — így hívták a három nagy gizehi piramis közül a legkisebbet. A gizehi fennsík délnyugati sarkában áll, Khufev és Khafre óriás sírjától tisztes távolságban, mintha szégyenkeznék kicsisége és fiatal kora miatt. Szégyenkezésre azonban semmi oka: több mint 4500 esztendős, alapja 108,4 x 108,4 négyzetméter területű, magassága 62 méter. Eredetileg körülbelül négy méterrel volt magasabb; alapéleinek hosszúságát mindmáig megőrizte, mert burkolatának alsó részét betakarta s így megmentette a homokhordalék. Ez a burkolat vörös aswani gránitból készült, és eredetileg a piramis magasságának csaknem egyharmadáig ért; ott aztán felváltották a turai mészkőből faragott fehér tömbök. A piramis csúcsa azonban valószínűleg újra vörös és gránitburkolatú volt. Menkaure sírja még az időszámításunk szerinti XVI. században is két színben pompázott, amíg csak a mamelukok meg nem fosztották burkolatától. Állítólag ez volt a legszebb piramis. Hérodotosz feljegyezte, hogy Menkaure jóslatot kapott Búto (Puto) városából, mely szerint csupán hat esztendő adatik neki az uralkodásra. „Ezért hát óriási mennyiségű lámpát csináltatott, éjjel-nappal italozott és vigadozott, hogy a hat esztendőből így — éjt nappallá téve — tizenkettőt csináljon." Ez persze csak legenda, és Manehto, éppen ellenkezőleg, azt állítja, hogy Menkaure 63 évig ült Egyiptom trónján. A piramis meg a környező épületek mégis azt a benyomást keltik, mintha Menkaure valóban csak rövid ideig uralkodott volna, és mintha valahogy előre sejtette volna korai halálát. Mint a későbbi építkezés folyamán betemetett eredeti bejárati folyosó tanúsítja, Menkaure körülbelül 60 x 60 méteres alapot határozott meg a piramisa számára; ezeket a méreteket csak később növelte csaknem a kétszeresükre. A sírkamrát mindössze hat méterrel építtette az alap alá, s csak az építkezés második szakaszában helyeztette biztonságos mélységbe. Hogy piramisa minél hamarabb elkészüljön, rendkívül nagy kvádereket használtatott, sokkal nagyobbakat, mint Khufev és Khafre, s a munkásokat még a szokásos gondos kőmegmunkálással sem késleltette. Piramisának befejezését a máig is érezhető nagy sietség ellenére sem érte meg. Menkaure körülbelül akkor halt meg, amikor a piramis nagyjából elérte a húszméteres magasságot, azaz a gránitburkolat szintjét; talán az egész építményt gránittal akarta burkoltatni, legalábbis Edwards így véli, trónutóda azonban megkönnyítette a munkáját. A sírtemplom esetében ezt írásos dokumentum bizonyítja. A templomot kőből kezdték építeni, a munka befejező szakaszában azonban áttértek téglára; a romok közül előkerült egy felirat, mely szerint a templomot „Felső- és Alsó Egyiptom királya, Sepszeszkaf" fejeztette be így „atyja, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Uszire Menkaure számára".

234


A többi piramistól eltérően Menkaure piramisa nem közvetlenül a sziklán áll, hanem részben egy mészkőkváderekből épített mesterséges teraszon, amely ki egyenlíti a terep lejtését. Sírkamrája aránylag kicsi, mindössze 6,5 x 2,3 méteres; a kamra 3,5 méter magas mennyezetét két egymásnak támasztott kváder alkotja, melynek alsó oldalát félkörív alakúra faragták, így boltív benyomását kelti. A sírkamra és a bejárati folyosó falait csiszolt gránittal burkolták; az új és az eredeti sírkamrát, valamint a halotti kelengye raktárhelyiségeit lépcsők kötik össze egymással. A föld alatti helyiségek alaprajza aránylag bonyolult, s arról tanúskodik, hogy az építkezés tervét legalább háromszor módosították. Ám az is lehetséges, hogy némelyik módosítás a Szaita korból származik. A piramis körzete ma homokkal behordott romhalmaz, az ásatások alapján azonban hitelesen rekonstruálható. A sírtemplom egy i. sz. 1775-ös leírás szerint (akkor még épségben volt) 45 x 45 méteres alapra épült; területének felét az udvar foglalta el, másik felét a kultikus és raktárhelyiségek. A templomtól fél kilométerrel keletre a megközelítőleg ugyanilyen méretű völgytemplom állt; vizsgálata során kiderült, hogy a hatodik dinasztia korában restaurálták, és új helyiségeket építettek hozzá. Ebben bizonyára közrejátszott a halott király iránti kegyelet, de legfőképpen az a cél, hogy a templom papjai továbbra is megtarthassák jólétük bázisát. A két templomot csiszolt mészkőkváderekből épült út kötötte össze, amely helyenként húszméteres terepszintkülönbségeket is áthidalt; nyomait, mintegy negyed kilomé teres hosszúságban, ma is követhetjük. A templomoknál sokkal jobb állapotban maradt ránk a három szatellit piramis. Kettőnek nem fejezték be az építését. A szokáshoz híven mindhárom a kerítésfalon kívül, a piramis déli oldalán áll. A legnagyobb közülük a keleti, amelyen még megtalálhatók a gránitburkolat maradványai; alaprajza 44,3 x 44,3, magassága 28,3 méter. A két másik 31,5 méter oldalhosszú és 21,2 méter magas; mindkettő lépcsőzetes, ami építésük korát tekintve eléggé meglepő, de valószínű, hogy ki akarták egészíteni őket igazi piramisokká. 1837-ben Vyse a keletiben egy nagy gránitszarkofágot, a középsőben fakoporsó- és emberi csontmaradványokat talált, a nyugatiban azonban csak az üres és befejezetlen sírkamrát fedezte fel. Mindhárom kis piramishoz külön sírkápolna tartozott, a kerítésük azonban közös volt. A húszas években Reisner újra átkutatta őket, s megállapította, hogy a keleti piramis Menkaure első (fő) feleségének, Khamerernebtinek volt a sírja. A másik kettő tulajdonosát nem merte kitalálni sem ő, sem más. Menkaure piramisának megmászásához fizikai rátermettség meg hivatalos engedély szükséges. Az északi oldalon lehet felhágni, egy óriási sebhely mellett, amelyet a mamelukok hagytak a piramison, amikor a kincseit keresték. A kezünket jobban igénybe veszi ez az út, mint a lábunkat; a legtöbb kváderre úgy kell felhúzódzkodnunk, s az embernek egyszerűen nem szabad megcsúsznia. A piramis apró teraszban végződő csúcsáról elénk táruló látvány azonban bőven kárpótol bennünket a fáradságért. Khafre piramisa a maga lemeztelenített rétegeivel, amelyek a szürkésfehér burkolat maradványai alól elénk tűnnek, ebből a szögből


235

Menkaure gizehi piramisa. A z építkezési szakaszokat szemléltető keresztmetszet és a középső rész alaprajza (Edwards szerint) még hatalmasabbnak látszik, mint odalentről; emellett részben eltakarja Khufev piramisát, s így úgy rémlik, mintha egyetlen kettős piramis állna előttünk. A homokkal behordott ókori romok az egész környéket afféle plasztikus régészeti térképpé változtatják, amely messze, az Abu Sir-i meg a saqqarai piramisok

236


háromszögei mellett ér véget. A napfényben fürdő nyugati sivatag viszont végtelen . . . Olyan ez a látvány, mintha helikopterről néznénk alá: csakhogy semmi sem remeg alattunk, és semmi sem zakatol fölöttünk. A piramis bejárata pontosan az alatt a pont alatt van, ahol a mamelukok feladták a reményt. A gránitfolyosót csúszós homokréteg fedi; a folyosón túl már csak a belélegezhetetlen levegőjű üres kamrák következnek. Menkaure 1837-ben Vyse által felfedezett szarkofágja ma az óceán fenekén, valahol Trafalgaron túl fekszik, csak leírások és Perring rajzai alapján ismerjük. Bazaltból készült, és dombormű díszítette. Ez a dombormű a királyi palota homlokzatát ábrázolta, tehát meglehetősen érdekes volt ahhoz, hogy vitát váltson ki az egyiptológusok között. Borchardt és Sethe szerint nem származhatott Menkaure korából, mert stílusa nem felelt meg az Óbirodalom idejéből ismert szarkofágok stílusának. Később azonban kerültek elő hasonló szarkofágok, úgyhogy az egyiptológusok többsége Menkauréét is elismerte eredetinek. Ezt a nézetet utoljára Vandier erősítette meg egyértelműen 1954-ben. Manapság azonban már ismét kételkedünk benne: a British Museum ugyanis radiokarbon-vizsgálatra küldte a Vyse felfedezte koporsófödél töredékét, s az atomórák kimutatták, hogy a födél — Menkaure nevével! — legkorábban a Kései korban készüIhetett. Úgy tetszik tehát, hogy a sírkamrát már régen, még az ókorban kiraboltalták, a múmiát azonban nem nagyon megrongált állapotban ott hagyták a rablók, a Szaita uralkodók aztán a régi műemlékek felújításakor új koporsóba helyeztették. Talán még új szarkofágba is, amelyet a rablók később újra kifosztottak... Menkaure szarkofágjának elvesztéséért részben kárpótolnak bennünket a szoborleletek, amelyeket Reisner fedezett fel a sírtemplomban végzett ásatások alkalmával. A legjobb szobrokon ma a kairói Egyiptomi Múzeum és a bostoni Szépművészeti Múzeum osztozik. A szóban forgó leleteket Kairóban egy nagy paladombormű-együttes reprezentálja; a domborművek Menkaure királyt ábrázol ják Hathor istennővel és az Anup országát őrző istennővel; Bostonban főként egy finoman modellált palaszobor érdemel figyelmet: ez Menkaurét és feleségét, Khamerernebtit ábrázolja. Ezzel be is fejezhetnénk a gizehi piramismező megtekintését. Csakhogy — itt van még a Nagy Szfinx! „Már ötezer esztendő óta látom reggelente a Nap istenét, amint felkel a Nílus távoli partján. Első sugarai az én arcomra esnek . . . Láttam az egyiptomi történelem első pirkadását, s holnap azt is meglátom majd, hogy új fényben tündöklik a Kelet. Hűséges őr vagyok uram lábainál, oly éber s hozzá oly közel álló, hogy önnön arcát ajándékozta nékem. A fáraó társa vagyok, magam vagyok a fáraó. Az idők folyamán sok névvel illettek az emberek, kik ájtatos csodálattal zarándokoltak h o z z á m . . . A rajtam maradt nevet egy görög utazótól kaptam: a történetírás atyjától, Hérodotosztól. Szfinxnek nevezett el, mintha az ő honából származnék. Mindmáig ezt a nevet viselem."


237

Így beszél a Nagy Szfinx a térhatású hangszórók hangján, a vörös, sárga, zöld és lila fényszórók váltakozó fényében, a csillagos égbolt alatti színen, melynek kulisszáit a gizehi piramisok alkotják. Hetente hétszer ismétli el ugyanezt, három szor angolul, kétszer franciául, egyszer németül és egyszer arabul a Hang és fény című szuggesztív előadásban, amely a behízelgő effektusok ellenére sem válik giccsé. Persze sok minden más, vitathatóbb dolgot is mond, méghozzá gyönyörű költői nyelven. Mikor azonban azt állítja magáról, hogy Hérodotosz nevezte el, nagyon is téved. Illetve téved a szájába adott szöveg szerzője, s ezen az sem változtat, hogy a szöveget két egyiptomi minisztérium is jóváhagyta. Hérodotosz a Történelemben a Szfinxet még csak meg sem említette, talán nem is látta, mert akkoriban (mint korábban és később is sokszor) a Szfinxet fülig eltemette a homok. Az első Egyiptom-látogató, aki említést tett róla, Plinius volt. A szfinx csakugyan görög szó, de egyiptomi eredetű. A görögök mítoszaik asszonyfejű, oroszlán testű és madárszárnyú szörnyetegét illették ezzel a névvel. A százfejű óriásnak, Tüphónnak szülte felesége, a félig kígyó Ekhidna mint Kerbe rosz, Hüdra és Khiméra testvérét. A szfinx Thébai mellett, a Szphingia nevű hegyen élt, és egy találós kérdést tett fel az elébe kerülőknek: aki nem tudta a megfejtést, azt nyomban széttépte. Imigyen pusztította az emberiséget, mígnem Oidipusz, a későbbi thébai király megfelelt neki; ekkor a tengerbe ugrott, mert sorsa úgy rendelte, hogy ne élje túl a helyes megfejtést. (A talány egyébként meglehetősen egyszerű volt: „Ki jár reggel négy, délben két, este három lábon?" — „Az ember! — válaszolta Oidipusz. — Gyermekkorában négykézláb mászik, felnőtt korában két lábon jár, vénségében botra támaszkodik.") Az egyiptomi értelmezésben a szfinx nem szörnyeteg volt, még csak nem is nő, és találós kérdéseket sem adott senkinek; uralkodó vagy isten szobra volt, akinek erejét az oroszlántest jelképezte. Seszep-ankhnak, azaz „élő képnek" (az uralkodó élő képének) nevezték; ebből ered görög neve, amely később visszaszármazott Egyiptomba. Noha az egyiptomi szfinx nem tett fel találós kérdéseket, a gizehi piramisok előtt álló hatalmas szobor maga volt a megtestesült talány. Sokan titokzatos és kissé fölényes mosolyát próbálták megfejteni; erre főként az útleírások szerzői meg a regényírók specializálódtak. A tudósok azt kérdezték: Kit ábrázol a szobor, mikor keletkezett, és ki alkotta? Évszázadokig tartó kutatómunka után, melynek során ismét fúróhoz meg puskaporhoz folyamodtak, azok az egyiptológusok válaszoltak a kérdésre, akik a szfinx eredeti nevét kiderítették. A környékbeli arabok Abu'l Hóinak, a „Rettenet Atyjának" nevezték; ez az elnevezés népi etimológia útján jött létre a régebbi Horun, illetve Hol alakból, amely mind a kopt, mind a hieroglif szövegekben előfordul. E név mögött néhány további rejtezett, s a sor legvégén az ókori egyiptomi Haremakhet (görögül Harmakhisz) állt, s ez azt jelentette: „Hor a Világosság országában". „Hor"-on az istenné magasztosított uralkodót, a „Világos ság országán" pedig a horizontot értették, ahol halála után az uralkodó egyesült a napistennel. A szfinx teljes neve Seszep-ankh en-Rakhef azaz „Rakhef (Khafre) élő képe" volt. Tehát a napistennel azonosított Khafre királyt jelenítette meg a sivatag

238


A Nagy Szfinx temploma (jobbra) és Khafre völgytemploma, alaprajz (Rick szerint) királyának testével és a királyi hatalom felségjeleivel, Khafre királyt ábrázolta istenként és piramisát őriző oroszlánként. Nincs és nem is volt a világon szobor, amely méreteivel felülmúlta volna a Nagy Szfinxet. Egyetlen darab sziklából faragták. A szikla abból a kőbányából maradt meg, amelyből Khufev, majd Khafre piramisának anyagát fejtették. A Nagy Szfinx a műszaki és a művészi munka egyedülálló egysége; ha összehasonlít juk Khafre többi szobrával, kiderül, hogy minden stilizáció ellenére is híven, reálisan, egyéni arcvonásokkal ábrázolta az uralkodót (széles arccsontján, sőt nagy, elálló fülén sem szépített). A lábánál olvasható felirat alapján arra következtethe tünk, hogy még Khafre életében készült: tehát nem csupán a legnagyobb, hanem egyúttal a legrégibb kolosszális szobor a világon. Mellső mancsától a farkáig 57,3 méter hosszú, 20 méter magas, arca 4,1 méter széles és 5 méter hosszú, füle 1,37, orra pedig 1,71 méteres; behúzott két lába között egy autóbusz is parkolhatna. A Hang és fény közönsége előtt egy kissé véníti magát, noha nem szorul rá: több mint 4500 éves. A Nagy Szfinx ma súlyosan meg van rongálva. Arcát mintha vésővel és ágyúgolyóval ütött sebhelyek torzítanák. A királyi ureusz, a királyi hatalom kobra alakú jelképe visszahozhatatlanul eltűnt a homlokáról; a királyi nemesz, a fejbúbról a vállra omló ünnepi lepel részben hiányzik; a király „isteni szakállából", a méltóság jelképéből csak a szobor lábánál találtak néhány töredéket. Az idő szövetkezett a sivataggal, hogy eltüntesse a föld színéről; a homok néhányszor úgy


239

behordta, hogy csak a feje látszott ki, az se mindig egészen. Első ízben, úgy tudjuk, IV. Thutmosze ásatta ki az i. e. XV. század végén; a szfinx állítólag álmában kérte meg erre, s jutalmul Egyiptom kettős koronáját ígérte neki; ígéretét, mint a lábai közt levő sztélé felirata bizonyítja, később teljesítette. Aztán a Szaita uralkodók szabadították ki fogságából az i. e. VII. században, majd Septimius Severus császár az i. sz. III. század elején; időnként azonban előfordult, hogy a szél lefújta róla a rárakódott homok egy részét, úgyhogy legalább a feje kilátszott. Az újkorban elsőként Caviglia ásta ki 1818-ban, méghozzá Mohamed Ali költségén, akitől 450 font sterlinget kapott a munkáért, ez pedig nagyon sok pénz volt akkoriban; 1886-ban azonban Masperónak meg kellett ismételnie a munkát. A szfinxet utoljára az egyiptomi Műemlékvédelmi Felügyelőség ásatta ki az 1925—1926-os években; a munkálatokat Baraize francia építész vezette, aki helyenként javításokat is eszközölt a szobron, s a környékét biztosította az újabb homokhordalék ellen. A Szfinx ezért bőségesen megjutalmazta: mellső lábával megmutatta neki temploma maradványa it, amelyekről mindaddig még csak sejtelmük sem volt a gizehi mező kutatóinak. Az idő meg a sivatag nem rongálták meg túlságosan a Szfinxet, erről csak az emberi butaság gondoskodott, amely általában annál nagyobb, minél nagyobb a mü, amely kihívja. A szoborarc sebhelyei, amelyek olyanok, mintha vésőtől származnának, valóban vésőnyomok: az arcot egy XIV. századi vallásos sejk csúfította el, aki következetesen megtartotta Mohamed parancsát, hogy az emberi arcot tilos ábrázolni. Azok a sebek, amelyek olyanok, mintha ágyúgolyók nyomai volnának, csakugyan ágyúgolyók nyomai. A tolakodó idegenvezetőktől megtudhat juk, hogy francia meg angol ágyúk ütötték őket. A valóságban azonban a mamelukok ügyességéről tanúskodnak: az ő tüzérségük használta a Szfinx fejét célpontnak gyakorlatozás közben. A Nagy Szfinx azonban, fittyet hányva az idő meg a sivatag pusztító erejének, a vallási fanatizmusnak és a kulturális emlékekhez való mameluki viszonyulásnak, még mindig áll, és vigyázza a gizehi temetkezőhelyet. S mint az ókori Egyiptom szobrászművészeiének mesteri alkotása mindaddig állni fog, ameddig a piramisok állni fognak. A gizehi síkon azonban nem mindig álltak piramisok. El tudjuk-e képzelni a horizontot nélkülük az égető nap alatt? Vissza tudunk-e térni gondolatban a négy és fél ezer év előtti korba? El tudjuk-e képzelni a gizehi fennsíkot építkezési színhelyként? Hérodotosz szerint százezer ember dolgozott itt a Nagy piramis építésén, méghozzá húsz esztendőn keresztül, évente három-három hónapig. Ez az egyetlen ilyen jellegű adat, amely az ókorból ránk maradt, s ennek sem kell okvetlenül pontosnak és megbízhatónak lennie. A piramisépítők és Hérodotosz adatközlői között két évezred feszült. Aztán több mint két évezredig mindenki, aki a piramisokról írt, átvette Hérodotosz adatait; sokan a többi építménnyel kapcsolatos számításaikhoz is azokat vették alapul. Az első ember, aki elhatározta, hogy

240


ellenőrzi Hérodotosz adatait, Flinders Petrie volt 1883-ban, A gizehi piramisok és templomok című művében. Tegyük fel, mondta Petrie, hogy a piramisba csakugyan 2,3 millió kvádert építettek bele. Ez azt jelenti, hogy húsz éven keresztül esztendőnként átlag 115 ezer kvádert kellett a helyére tenni. A kváderek átlagos súlyát 2,5 tonnára becsülhetjük, ekkora súllyal egy nyolctagú csoport minden különösebb nehézség nélkül elboldo gulhat. A kváderek és a foglalkoztatott munkások számából következik, hogy három hónap alatt minden egyes csoportnak 10 kvádert kellett elhelyeznie. Más szóval, egy kváder elhelyezéséhez nyolc férfiembernek kilenc napra volt szüksége. Bár csak a legegyszerűbb segédeszközökkel dolgoztak, ez a teljesítmény egyáltalán nem lépi túl az emberi lehetőségek határát, sőt alatta is marad annak. Hérodotosz adata tehát benne marad a lehetőség vagy a valószínűség keretében. Petrie természetesen tisztában volt azzal, hogy számítása teljesen gépies; az is világos volt számára, hogy 100 000 ember akadályozta volna egymást az építkezé sen. Borchardtnak a médumi piramison dolgozó munkásokkal kapcsolatos becslése alapján az egyiptológusok meg az építészek hosszú vita után arra a nézetre jutottak, hogy a gizehi építkezésen legfeljebb 32-36 ezer munkás, azaz a Hérodotosz említette számnak körülbelül egyharmada dolgozhatott egyszerre. Hérodotoszt azonban ez sem cáfolja meg: a többi embert kétségtelenül a kváderszállításnál és a kőfejtőkben alkalmazták, s a munkamegosztás bizonyosan emelte az összteljesítményt. Az építkezésen alkalmazott munkásokhoz hozzá kell számítanunk még a kőmegmunkáló mestereket, a szobrászokat és a többi szakembert, akik állandóan az építkezésen dolgoztak. Lakásuk maradványai alapján, melyeket Petrie, majd Reisner fedezett fel a Nagy piramis közelében, legalább négyezren, más becslések szerint tízezren lehettek. Ha fontolóra vesszük a templomépületek, az út stb. és a díszítések igényességét, inkább az utóbbi adat állhat közelebb a valósághoz. Erről tanúskodik a piramis környékén a homok alatt talált nagy mennyiségű kőhulladék is, amely Petrie becslése szerint „a piramis térfogatának felét is" kiteszi. A munkások — mind Hérodotosz, mind Diodórosz szerint — „gépek" segítségével dolgoztak a Nagy piramison; kétségtelenül így volt ez Khafre, Menkaure piramisa és minden további (s bizonyára korábbi) piramis építésén is. A szóban forgó „gépek" azonban csak „rövid deszkákból (karókból) összeállított szerkezetek" voltak, melyek segítségével felemelték a kvádereket. Olyan segédesz közök, amelyek megfelelhetnek ennek a tömör leírásnak, az Újbirodalom korából maradtak ránk: harántrudacskákkal összekötött hintaszéktalpakra emlékeztetnek. A francia Choisy az Építőművészet az egyiptomiaknál című munkájában (1904) Hérodotosz „gépeivel" azonosította, honfitársa, Legrain pedig „ingaemelőknek" nevezte el ezeket az eszközöket. Petrie feltételezte, hogy a súlyos kvádereket erős deszkákból vagy hasábokból készült robusztus szerkezetekkel emelték fel, s ezeket „bölcsőknek" nevezte. Ludwig Croon német mérnök A piramis építése (1925) című művében azt a véleményt fejtette ki, hogy ama régi „gépek" a sadúf ősei lehettek; a sadúf az egyenlőtlen karú emelő elvén alapuló vízszivattyúzó szerkezet, amely ma

A' „fáraók hegyei" Gizeh mellett

241

A piramisépítők segédeszközei. Baloldalt alátétek a kváderemeléshez, jobboldalt a hosszú kőtömbök felemelésé, fent a „bölcső" (Petrie szerint) is használatos Egyiptomban. Efféle szerkezeteket áz ókori egyiptomi sírok falfest ményeiről is ismerünk; ezek azonban sokkal egyszerűbbek, mint Croon „hordozha tó sadúf" modellje, amely laboratóriumi feltételek között működött ugyan, de a gyakorlatban biztosan nem lehetett használni. A Hérodotosz és Diodórosz említette segédeszközök Goném szerint „valószínűleg csak közönséges emelőrudak" voltak. Ha összefoglaljuk azt, amiben a kérdéssel kapcsolatban az egyiptológusok (meg az építészet, a technika stb. történészei) többségükben egyetértettek, talán Petrie „bölcsőit" és Goném „emelőrudait" fogadjuk el. Tehát nagyon egyszerű segédeszközökről volt szó, a korabeli munkások leleményessége és ügyessége azonban annál imponálóbb. A hosszú kőkvádereket úgy emelték meg, hogy először a súlypontjukhoz közel alájuk dugtak két kihegyezett hasábot, az így alátámasztott kvádert aztán az egyik oldalára billentették, úgyhogy a kőtömeg súlya az egyik hasábra nehezedett. A másik hasáb alá, amely abban a pillanatban szabad volt, egy kőlapot helyeztek; akkor aztán erre a másik hasábra billentették a kváder súlyát, s az első alá rakták a kőlapot; a műveletet szükség szerint ismételték. A megközelítő leg egyforma oldalú kváderek alá a már említett fabölcsőket helyezték, ezekkel ide-oda billentették a kvádert; a felemelt részt aztán faékekkel aládúcolták. Feszítőés emelőként fa- (s talán fém-)rudakat használtak. Ha ezekhez a segédeszközökhöz hozzászámítjuk még a teherszállításra használt hengereket és szánokat, el is készültünk a piramisépítők gépi eszközeinek leltárával. A régebbi egyiptológusok a kvádereknek az alacsonyabbról a magasabb lépcsőfokra való „felringatását" tartották a piramisépítés fő (vagy egyetlen) módjának. Később létrejött egy elmélet, mely szerint a piramisépítést a belső mag felépítésével kezdték, a csak mikor ezt befejezték — azaz miután elérték a tervezett magasságot —, építették köréje minden oldalról a további rétegeket. Az első

242


módszer önmagában is elfogadható, az utóbbi azonban valószínűtlennek látszik. Feltételezi ugyanis az Egyiptomban akkor még ismeretlen csigasor használatát, vagy pedig az anyagszállításhoz szükséges rámpák kiépítését, illetve az ezzel kapcsolatos féktelen munkapazarlást, hiszen ezeket a rámpákat minden egyes réteg felépítése után le kellett volna rombolni, s minden új réteg felrakásához új rámpát kellett volna építeni. Manapság már senki sem kétli, hogy a csatlakozó rétegeket párhuzamosan építették a maggal, így biztosítva kezdettől fogva az építmény szilárdságát. A médumi és a listi piramisokon, valamint a Szekhemkhet saqqarai piramisán végzett kutatások kimutatták, hogy a kvádereket faszánok segítségével szállították a kellő magasságba, mégpedig azokon a rámpákon, amelyekről már Diodórosz is említést tett. Ilyen rámpák maradványai nemcsak az említett piramisok, hanem más építmények környékén is előkerültek: Gizehben például Menkaure király befejezetlen sírtemploma, Karnakban pedig az ugyancsak befeje zetlen első pilon mellett. III. Thutmosze király legfelső tisztviselője. Rekhmire főúr sírjának falfestményén ma is látható egy ilyen rámpa. „A rámpa a piramis növekedésével párhuzamosan hosszabbodott és emelke dett; ahogy a piramis a csúcsa felé egyre keskenyebb lett, úgy keskenyedett a rámpa vége is — írja Edwards Az egyiptomi piramisokban. — Ha a piramis falai 52 fokos szögben emelkedtek, akkor a rámpa oldalfalai is ugyanilyen szögben emelkedtek, nehogy lecsússzon a rámpa. A piramis többi három oldala mellett — ezekre a rámpa nem támaszkodott — töltések voltak, melyeken a munkások meg a hordárok közlekedtek. Mivelhogy a töltések nem azért épültek, hogy kvádereket szállítsanak rajtuk, oldalfalaik olyan szögben emelkedhettek, amilyen elég volt ahhoz, hogy össze ne dőljenek. A rámpa és a körülötte levő töltések felső részét fagerendákkal erősítették meg, úgyhogy a rámpa a súlyos kvádereket szállító szánokat is elbírta . .. A rámpa lejtése valószínűleg a rajta szállított anyag súlyától függött. Menkaure sírtemploma esetében megközelítőleg egy a nyolchoz volt." A piramisépítés azonban nem csupán technikai problémát jelentett. „Ez a munka kiterjedt és komplex adminisztratív rendszert követelt meg — írja Goném. — Csak így lehetett biztosítani a kőfejtők működését, a finom szemcsés mészkőből faragott burkolókvádereknek a folyón való átszállítását és magát az építkezést. Az írnoksereg a legkülönfélébb dolgokról készített feljegyzéseket, megjelölte a kváde reket, szállást és élelmet biztosított a rengeteg iparos, kőfaragó, valamint a kőfejtőkben meg az építkezésen foglalkoztatott munkás számára. Időnként az ókori munkások nyomait is fellelhetjük: mindenekelőtt kosarak (amilyeneket ma is használnak), kvarcból készült fúrók meg kaparók, rézvésők, kötéldarabok formájá ban . . . " Azt is tudjuk, hogy a piramison dolgozó munkások, katonai mintára, szervezetileg „csapatokra", „őrségekre" és „osztagokra" voltak felosztva. A Nagy piramison dolgozó egységek közül néhánynak a neve is ránk maradt: „Khufev szeretetet ébreszt" csapat, „Khufev fehér koronája hatalmas" csapat. A Menkaure piramisán dolgozó munkacsoportok egyike elég meghökkentő nevet viselt: „Men kaure részeges". Az egyiptológusok azt állítják, hogy a fordítás helyes; némelyek


243

A piramisépítés, a kváder- és piramidionszállüás (Lauer szerint) azonban egy kétértelmübb kifejezést részesítenek előnyben, s a „részeges" helyett „mámorost" írnak. Bármint legyen is, gondoljunk csak vissza arra, mit írt Menkaure italozásairól Hérodotosz . . . Hogyan éltek a munkások, akik a gizehi puszta fennsíkot Egyiptom egyik leghíresebb helyévé változtatták? Sajnos erről kevesebbet tudunk, mint szeretnénk. Hozzávetőleges elképzelésünk csupán a lakásaikról lehet, ám csak azokéiról, akik állandó munkásokként dolgoztak az építkezésen. A piramistól nyugatra fallal körülvett külön lakótelepük volt. Petrie és Reisner ásatásai megmutatták, hogy kaszárnya típusú hosszúkás barakkokban laktak, s a barakkok utcákkal elválasztott tömböket alkottak. Lehetséges, hogy minden családnak rendelkezésére állt egy-egy barakk; hosszúságából arra következtethetünk, hogy belseje farekeszekkel vagy gyékényekkel több helyiségre volt felosztva. Padlója agyaggal erősített döngölt homokpadló volt; a berendezésből meg a bútorokból semmi sem maradt ránk. A barakktömbök közti utcák nem voltak burkolva, s a közepükön valamiféle lefolyó húzódott, amit eufemisztikusan „felszíni csatornázásnak" nevezhetünk. Az idény munkások minden jel szerint sátortáborokban laktak, ezek ugyancsak fallal voltak körülkerítve. A falmaradványok helyenként napvilágra kerültek; a falak nyilván a homok meg a sivatagi ragadozók ellen védelmezték a tábort, de bizonyára a munkások szökését is meg kellett akadályozniuk. Egyes kutatók, figyelembe véve a kerítések vastagságát, úgy vélik, hogy a lakótelep barakkjai emeletesek voltak; ez nincs kizárva, de az ezzel kapcsolatos nézetek eltérőek. Más kutatók a Medinet Habuban meg az Illáhúnban feltárt munkástelepek analógiájával próbálják áthidalni a konkrét ismeretek hiányát. A Medinet Habu-i és az illáhúni lakások csakugyan kényelmesek voltak; a kisebbek előszobából, lakóhelyiségből, hálószobából, konyhából és raktárhelyiségből, a nagyobbak néhány további helyiségből és udvarból tevődtek össze. Ezek a telepek azonban, amelyeken a szakképzett kőfaragók és szobrászok laktak, jóval későbbi időkből maradtak ránk: az illáhúniak a tizenkettedik, a Medinet Habu-iak pedig a tizenkilencedik dinasztia korából. A tetszetős munkásházak maradványait gyakran emlegetik annak bizonyítékául, hogy — hála főleg az egyiptomi éghajlati feltételek-

244


nek — az akkori munkások általánosan magasabb színvonalon laktak, mint az európai és amerikai nagyvárosok iparnegyedeinek munkásai még századunk elején is. Ezt azonban nem vonatkoztathatjuk ilyen egyszerűen az Óbirodalom korabeli munkásokra. Főként pedig nem szabad összekevernünk a szakmunkásokat és családjukat a szakképzetlen „munkaerőkkel". Arról, hogy miként „tartotta el a király" a piramisépítőket, vagy miként jutalmazták a munkájukat, nincsenek adataink. Egyedül Hérodotosz jegyezte fel, hogy „mennyit költöttek a munkásoknak vásárolt retekre, hagymára és fokhagymá ra", méghozzá a tolmács közlése alapján, aki állítólag a Nagy piramisról olvasta le az adatokat. 1600 talentum ezüst körülbelül 12-14 millió csehszlovák devizakoroná nak felel meg, de igazán csak nagyjából, mert az ezüst értékének és vásárlóerejének pontos átszámítása gyakorlatilag lehetetlen. A szóban forgó összeg óriásinak tűnik fel, ám ha kiszámítjuk, mennyi esik belőle egy munkásra, mindössze évi 30—35 koronát kapunk. Ebből az adatból egyébként, még ha helyes és megbízható volna is, semmi mást nem lehet kikövetkeztetni. Ugyanúgy a későbbi időkből ránk maradt feliratokból, melyek szerint a magánsírokat építő kőmunkásokat és szobrászokat „nagyon jól fizették", csak arra következtethetünk, hogy ezeket a szakembereket a piramisépítésen is hasonlóan fizethették. Egyetérthetünk hát Gonémmal, aki Az elveszett piramisban a következőket írta: „Úgy tetszik, hogy az iparosok meg a művészek felsőbb osztálya családostul eléggé biztosított helyzetben volt, ám a szakképzetlen munkások tömege, amely főként parasztokból rekrutálódott (abban az időben, amikor a mezőgazdasági munkák az áradások miatt szüneteltek), valószínűleg nagyon rossz feltételek között élt. De legalább az éhhalál ellen biztosítva volt." Ez volt tehát az örökkévaló műveket létrehozó munkajutalma? Hogy a jórészt parasztokból álló munkástömeg nem halt éhen? Ráadásul közvetlenül aratás után? Így festett hát Egyiptom a legnagyobb piramisokat építtető fáraók korában? A piramisok valójában nem nyelik el a saját árnyékukat, még ha Hyginus, majd Cassiodorus ezt állította is. Ellenkezőleg, ezredévekkel vetik maguk mögé. Csak attól függ, milyen álláspontból tekintünk kolosszális voltukra. Fel kellett tennünk néhány józan kérdést, hogy egy kissé lehűtsük az imént látott világcsodák keltette lelkesedésünket. Ennek ellenére nem akaródzik itt hagynunk őket, s ha igen, legfeljebb a közeli völgybe mennénk, a régi arab temetőbe, ahonnan az egyik legjobb kilátás nyílik a gizehi panorámára . . . Piramisok azonban másutt is vannak. A negyedik dinasztia korabeliek közül már csak egy maradt hátra. Radzsedef király építtette, akit kevésbé helyesen Dzsedefrének is hívnak, s régebben Didufrénak írták a nevét; az egyiptomi trón legrejtélyesebb birtoklói közé tartozott. Az Ebózevi meg a Saqqarai táblán Khufev és Khafre között szerepel; Manehto Ratoiszész néven említi, és Menkaure utánra helyezi. A legtöbb egyiptológus, köztük Breasted és Gardiner, Khufev fiának és trónutódának tartja; Drioton és


245

Vandier szerint Menkaure király trónutóda volt. Reisner úgy véli, hogy Radzsedef Khufev fia volt, s a király líbiai (mellék-)feleségétől született; állítólag nyolc esztendeig uralkodott, és erőszakkal szerezte meg a koronát, miután meggyilkolta bátyját, Kauabot, a jogos trónörököst. A feltételezés, hogy Radzsedef bitorolta a hatalmat, egybevág azokkal a tudósításokkal, amelyek a negyedik dinasztia alkonyán támadt zavargásokról számolnak be, egyszersmind lehetővé teszi, hogy megmagyarázzuk a piramissal kapcsolatos különféle zavaros dolgokat. Egyebek között például azt, hogy a piramis építését valószínűleg nem fejezték be, s röviddel Radzsedef (valószínűleg ugyancsak erőszakos) halála után feldúlták. Radzsedef piramisa a legészakibb egyiptomi piramis. Abu Roás falu mellett található; a falu a koptok egykori Szent Rókus-kolostoráról kapta nevét, s mintegy kilenc kilométerrel van északnyugatra Gizehtől. A szóban forgó piramis egy hegyes mészkőszirt mögött, egy másik, sokkal későbbi piramis közelében húzódik meg, s nem egyéb nyomorúságos romhalomnál. Körülbelül 100 x 100 méteres alapra kezdték építeni; tervezett, soha el nem ért magasságát lehetetlen megállapítani. Manapság már feleakkora helyet sem foglal el, mint eredetileg, s legmagasabb kiszögellése mintegy tízméteres. Úgy-ahogy csupán a föld alatti része maradt ránk, amely csaknem a sírkamráig végigjárható. Az építmény föld alatti részét ugyanis „nyitott gödör" módjára építették, s így a felépítmény leomlása után a felszínre került. A bejárati folyosó mintegy 50 méter hosszú, 22 fokos szögben lejt, és gránittal van burkolva; a sírkamrát teljesen betemette a kőtörmelék. A keleti oldalon levő, téglából épített sírtemplomból szinte semmi sem maradt ránk; a völgytemplom maradványai talán még a homok alatt vannak, s megtalálhatnánk őket, ha követnénk a két templomot összekötő utat, melynek vonala helyenként még háromnegyed kilométeres távolságban is kirajzolódik. A sírtemplomtól keletre egy sötét, tíz méter mély gödör ásít elő a szürke sziklából: 35 méter hosszú és 3,7 méter széles. Kétségtelenül a király „napbárkája" számára vájták; fenekét ma vöröses homokkőtörmelék borítja. A törmelék között szobortöredékeket látunk: könnyen felismerhető, hogy a szobrokat szándékosan és egyszerre törték össze. Az első tudósítást a piramisról Perring hagyta ránk, aki Vyse kívánságára kereste fel és mérte le 1837-ben. Hat évvel később Lepsius jött ide, miután átkutatta a szomszédos piramis maradványait, amelyek Perring figyelmét elkerülték. Lepsius újra lemérte Radzsedef piramisát, és rajzot készített róla; az ő adatai szerint még nem volt ennyire romos állapotban, s több mint 12 méter magasra emelkedett. 1900-ban a kairói Francia Régészeti Intézet küldött ide egy kisebb expedíciót E. G. Chassinat vezetésével. Az expedíció legértékesebb zsákmánya Radzsedef király két szoborfeje volt; az. egyik ma Kairóban, a másik a Louvre-ban tekinthető meg; mindkettő olyan kemény kvarcból készült, amilyen kemény Radzsedef király arckifejezése. Chassinat a sírkamrába is megpróbált behatolni, 1921-ben kiadott jelentésében azonban sajnálattal állapította meg: „Anyagi eszközök híján nem tudtam kitisztíttatni. Lehetséges, hogy fenekén, a kőtömeg alatt, még mindig ott van a király szarkofágja, noha a ráhullott kövek súlyától összezúzva."

246


Sepszeszkaf saqqarai sírja, az ún. „fáraó masztabája". Rekonstrukció Noha Chassinat szerény kutatásai óta már több mint háromnegyed évszázad elmúlt, senki sem akadt, aki a megkezdett munkát folytatta volna. Radzsedef sírja meg a szomszéd piramis valahogy kívül maradt a régészek és a Műemlékvédelmi Felügyelőség érdeklődési körén. Még a turisták sem látogatják, holott Abu Roás csupán néhány kilométernyire van Kairótól — a fényűző Sahara City szórakozóhe lyeihez pedig egészen közel fekszik. A negyedik dinasztia utolsó uralkodója, Sepszeszkaf már nem piramist építtetett magának, hanem masztabát. Az ismert fáraó masztabája hatalmas, szarkofág alakú síremlék, az egész gránitból készült, csak a talapzatát meg a (valamikori) burkolatát készítették mészkőből; eredetileg 100 x 75 méteres alapra építették, s mintegy 20 méter magas volt. Hanem csak látszólag emlékeztet masztabára: a valóságban belső helyiségek nélküli masszív tömb. Keleti oldalán állt a sírtemplom, amelyből körülbelül egy kilométer hosszú kövezett út vezetett a völgytemplomhoz. A masztabát kettős kerítésfal vette körül. Föld alatti része, a sírhoz tartozó külső építményektől eltérően, jó állapotban maradt ránk; alacsony bejárati folyosója a sírkamra előszobájába és öt hosszúkás raktárhelyiségbe vezet. A sírkamra 7,8 x 4,1 méter alaprajzú és 4,4 méter magas; gránitkváderekkel burkol ták, melyeket a mennyezet alsó részén negyedív alakúra faragtak; a kamrában még megtalálhatók a fekete homokkőből készült szarkofág töredékei. A régebbi kutatók, figyelembe véve az építmény koncepcióját, befejezetlen piramisnak tartották a masztabát. Elsőként Lepsius kutatta át 1843-ban, aztán Mariette 1858-ban; munkájukat Jéquier fejezte be az 1924—1925-ös években: ő állapította meg hitelesen az építtetője kilétét.


247

Sepszeszkaf kétségtelenül meglepett bennünket ezzel az építménnyel, s nem csak minket, hanem bizonyára kortársait is. Miért építtetett magának olyan formájú síremléket, amilyet sem előtte, sem utána egyetlen egyiptomi király sem? Miért nem temettette magát Menkaure, Khafre és Khufev szomszédságába, ahova felesége, Khentkavesz masztabáját építtette? Miért választott sírhelyéül egy puszta vízmosást a saqqarai nekropolisz egy olyan — ritka — pontján, ahonnan sem a gizehi, sem a dahshuri piramisok nem láthatók? Úgy fest a dolog, mintha sírjának alakjával s helyével is tüntetően különbözni akart volna elődeitől. Végül is nem ez volt az első efféle megnyilatkozása: elődeitől eltérően Re isten nevét sem vette fel a nevébe. A negyedik dinasztia királyainak gigantikus építkezései jobban kimerítették az országot, mint az elvesztett háborúk. A hagyomány szerint a nép fellázadt királyai megalomániája ellen, noha egyébként isteneket látott bennük, s Egyiptom nagy trónja nem a legszabályosabb módon cserélgette gazdáit. Sepszeszkaf talán ezért nem akart vagy nem tudott piramist építtetni. Ám az is lehet, hogy nem lévén híve Re kultuszának, egyáltalán nem számított neki, hogy sírja nem a szent benbennel végződjék. Ezek persze csak feltételezések: Sepszeszkaf magával vitte titkát a sírba. Bárhogy is történt, a legnagyobb piramisokat építtető dinasztia végén egy olyan uralkodó áll, aki nem építtetett magának piramist. Vajon ezzel a piramisépí tésnek egyszer s mindenkorra vége szakadt? Mint tudjuk, nem.

248


Az ötödik és a hatodik dinasztia piramisai

A fáraók negyedik dinasztia korabeli „hegyei" mindvégig megőrizték elsőségüket. Az ötödik dinasztia királyai, akik Sepszeszkaf eretnek kitérője után ismét visszapár toltak a piramisokhoz, feladták az elődeikkel folytatandó versengést, a hatodik dinasztia uralkodói pedig már meg sem kísérelték. Gazdasági és politikai okokból némi szerénységre kényszerültek, persze fáraói méretekben. Kváderek milliói helyett csupán kváderek százezreit halmoztatták fel sírjukra, s a munkára alattvalók százezrei helyett csak alattvalók tízezreit mozgósították; minőség dolgában ugyan csak csökkentek az igényeik. A gizehi fennsíkot véglegesen elhagyták, és olyan helyeken építkeztek, ahol a piramis magasságából elengedett méterek nem tűntek fel annyira: a saqqarai régi meg az Abu Sir-i új temetkezési helyen. Az ötödik dinasztiát Veszerkaf király — Radzsedef lányának, Neferhotepnek a fia — alapította. Ugy tetszik, fegyverrel szerezte meg a trónt, és nincs kizárva, hogy egy kissé meggyorsította Sepszeszkaf Uszire birodalmába való távozását. Sepszeszkaftól eltérően lelkes híve volt Re isten kultuszának, s trónra lépése előtt Re főpapjaként működött Ónban (Héliopoliszban). Re tiszteletére naptemplomot is építtetett Abu Sir mellett; ez a legrégibb istentemplomok egyike (tehát nem az istenné magasztosított uralkodó temploma). Veszerkaf, mint a Palermói táblán olvasható, mindennap két ökröt és két ludat áldozott a templomban. Győzelme Re kultuszának győzelmét jelentette, a napisten kultuszához Veszerkaf trónutódai is hűek maradtak. Az első kettő, Szahure és Neferirkare, valószínűleg Sepszeszkaf király és felesége, Khentkavesz fia volt. Veszerkaf — Manehto szerint, aki Uszerkherésznek nevezi — huszonnyolc esztendeig uralkodott, a Turíni papirusz szerint viszont csak hét évig, s ez a valószínűbb. Veszerkaf „Tiszta helyeket" választott piramisa számára a saqqarai temetkezé si hely kellős közepén, de azután olyan nemtörődöm módra építtette fel, hogy manapság már alig emlékeztet piramisra. A turisták, akik felmásznak rá, hogy panorámafelvételt készítsenek Dzsoszer piramisának térségéről, gyakran csak közönséges kőrakásnak vélik. Építéséhez durván megmunkált kvádereket használ-


249

Veszerkaf király saqqar.ai piramisa. A mai állapotot is feltüntető keresztmetszet és a középső rész alaprajza (Vandier szerint) tak, amelyek csak nagyjából illeszkedtek egymáshoz, s miután elveszítette külső burkolatát, összeroskadt; úgy tetszik, már a Szaita korban is olyan állapotban volt, hogy felújítására az akkori királyok sem vállalkoztak. Eredetileg 70,4 x 70,4

250


méteres alapra épült, és 44,5 méter magas volt, kisebb tehát, mint bármelyik korábbi piramis. Az újkorban először Perring kutatta át, 1839-ben; épebb állapot ban fennmaradt oldala akkor 63,8 méter hosszú volt, a magassága pedig 32.8 méter. Manapság néhány méterrel még kisebb és még alacsonyabb. S nehogy összeomol jon a világ minden tájáról érkező turisták lába alatt, tüskésdrót védi. A piramis belsejének megtekintésére manapság kevesen vállalkoznak; egyrészt azért, mert a behatolás nagyon fárasztó, főként pedig, mert nem sok benne a látnivaló. Eredeti bejáratát az északi oldalon találjuk, ez azonban az idők folyamán betömődött, így meg kell elégednünk a rablók vágta aknával. A sírkamra mintegy tíz méterrel az alap alatt helyezkedik el, padlóján (7,8 x 3,1 méter) még fellelhetők a rablók által összetört szarkofág nyomai, s megtört mennyezete alatt még ott vannak a mészkőburkolat maradványai. Föld alatti részében ezenkívül már csak a halotti kelengyének épített raktárkamra található: a padlót borító finom homokpor ban látogatók nem hagytak nyomot. Veszerkaf piramisának és a piramis környékének átkutatását az 1928—1929-es években Firthre bízta a Műemlékvédelmi Felügyelőség; az 1945—1948-as években Lauer ismételte meg Firth munkáját. A piramis eredeti állapotának általuk készített két rekonstrukciója számos helyen eltér egymástól; hogy milyen volt az építmény valamikor 4500 évvel ezelőtt, valószínűleg sohasem derül már ki. Csupán annyi bizonyos, hogy a sírtemplom a hagyományoktól eltérően nem a keleti, hanem a déli oldalon állt (a keleti oldalon mély sziklás szakadék húzódik, de már régen megadta magát a pusztulásnak: a Szaita korban néhány sírt építettek a helyére. Udvara is volt, s az udvart három oldalról oszlopok szegélyezték; a fedett oszlopcsarnokából nyíló helyiségben öt falmélyedés volt a király szobrai számára. A templom déli, illetve nyugati oldalán két kis piramis állt. A mintegy 25 méter oldalhosszú nagyobbik valószínűleg Veszerkaf első (fő) feleségének a síremléke volt, a 22 méter oldalhosszú kisebbik nyilván kultikus célokat szolgált. A piramissal kapcsolatos rejtélyeknél sokkal fontosabbak a körzetében talált leletek. A sírtemplom romjai közül, a Szaita kori építmények maradványai alól Firth kőtáblatöredékeket ásott ki; mikor letisztította a rájuk tapadt földet, és összeillesztette a kőtáblákat, természeti jeleneteket ábrázoló gyönyörű reliefeket kapott, amelyek a Nílus deltájában vadászó Veszerkafról készült sorozat részei. A kerítésfal mellett Firth egy vörös gránitból faragott kolosszális fejet fedezett fel: a király trónszékes szobráról származott. Korona nélkül is csaknem háromnegyed méter magas, s mint egykor a piramisra, úgy tekint most ránk, akik belépünk a kairói Egyiptomi Múzeum átriumába. Az Abu Sir-i piramisok Egyiptom gazdasági erejének fellendüléséről s az uralkodók hatalmának megerősödéséről tanúskodnak. A gizehieknél ugyan sokkal kisebbek, de az ötödik dinasztia korabeli építmények legpompásabb együttesét képezik. Az Abu Sir-i homokos fennsík, melynek lejtői közvetlenül a fekete szántóföld ből emelkednek ki, a legrégibb időktől fogva a mennoferi (memphiszi) temetkező-


251

hely része volt. Az uralkodók közül azonban végső nyugodalma helyéül csak az ötödik dinasztia második királya, Szahure választotta, aki az i. e. XXV. század elején lépett trónra. Utána Neferirkare és Nevoszerre király is ide temettette magát. A három király három piramisa ma is áll; tőlük délre még egy további, befejezetlen piramis maradványai is kiemelkednek a homokból: ezt Neferefre (Raneferef) király kezdte építtetni. Valaha apró szatellit piramisok is álltak ezen a helyen; egyes egyiptológusok mintegy tízre becsülik a számukat, pontosan azonban csak kettőt* határoztak meg, a többi talán csak masztaba volt. A három nagy piramis mellett megtalálhatók a sírtemplomok romjai, kettő mellett pedig a völgytemplomok meg a hozzájuk vezető utak maradványai is. A piramismezőtől északnyugatra a homokból két naptemplom romjai emelkednek ki. amelyek párjukat ritkítják egész Egyiptomban. Amit a fennsíkon ma megcsodálhatunk, azt Borchardt tárta fel, aki az 1901 —1908-as években vezette itt a német régészek ásatásait; az újabb ásatásokat Rick és Stock, az 1955—195?-es svájci—német expedíció vezetői irányították. S hogy ne legyünk túlságosan szerények: Abu Sir mellett a csehszlovák egyiptológusok is szép munkát végeztek: Zába vezetésével 1960-ban kezdtek itt dolgozni Ptahsepszesz masztabájának kutatásán. A csehszlovák kutatások 1974-ben, hat ásatási idény után értek véget, mint tudjuk, a legnagyobb ismert egyiptomi nem királyi sír feltárásával. A legnagyobb Abu Sir-i piramis Szahure piramisa, ez maradt ránk a legjobb állapotban is. Eredetileg 78,1 x 78,1 méteres alapra épült, és 49,6 méter magas volt; manapság mintegy 15 méterrel kisebb és alacsonyabb, magasságát azonban nem lehet pontosan megállapítani, mert körülbelül egynegyed részét betakarta a homok. Sírkamrája az alap szintjén, azaz az építmény magvában, pontosan a csúcs alatt helyezkedik el; rendkívül nagy (15,3 x 15,3 méter), mennyezetét, 3,6 méternyi magasságban, egymásnak támasztott hatalmas kváderek alkotják, ezeken a felső rétegek nyomását megosztó további kváderek nyugszanak. A piramis bejárati folyosója az északi oldalról nyílt, de ma már nem juthatunk itt be, mert a folyosó padlása leszakadt. Ha meggondoljuk, hogy a beszakadt kváderek közül némelyik több mint tíz méter hosszú és több mint ötventonnás, megértjük a Műemlékvédelmi Felügyelőség dolgozóinak elkeseredését: anélkül, hogy a piramist lerombolnák, lehetetlen a kvádereket visszarakni eredeti helyükre. Az ötödik dinasztia királya inak korában tehát már nem építkeztek olyan lelkiismeretesen, mint régebben — az ekkor épített kamrák és folyosók mennyezetei 4400 esztendeig sem tartottak ki. Szahure síremléke meglepő formájú: körvonalai lépcsőzetes piramisra emlé keztetnek, holott az néhány évszázaddal korábban dívott. A piramis alakja már Borchardtot is megdöbbentette: elhatározta, hogy rájön a dolog nyitjára, és * Tulajdonképpen már hármat, mégpedig 1976 decembere óta, amikor a Károly Egyetem Csehszlovák Egyiptológiai Intézetének expedíciója M. Verner vezetésével felfedezte a harmadik piramis bejáratát. Vizsgálatát a közeljövőben kezdik meg. (V. Z.)

252


Az Abu Sir-i piramismező. Fentről lefelé: Szahure, Nevoszerre, Neferirkare és Neferefre piramisának térsége. Szahure piramisától délre Ptahsepszesz masztabája; a bal oldalon látható körtől egy kilométerre fekszik Nevoszerre naptemploma szondákat bocsátott a piramisba. Megállapította, hogy Szahure sírját hasonlóan építették, mint a médumi piramist: a maghoz támasztott kváderrétegekből hat fokot alakítottak ki. A fokközöket aztán feltöltötték vízszintesen elhelyezett kváderekkel, s a falakat turai mészkővel burkolták. Az építkezés befejeztével igazi piramisnak látszott, melynek falai valamivel több mint 50 fokos szögben emelkednek. Mikor később lelopták róla a burkolótömböket, a fokok közé helyezett kváderek letöredeztek, az építmény fokai így részben lemeztelenedtek; a többiről már a sivatagi szél meg az idő gondoskodott. De hogy miért tért vissza az építész a régi, a harmadik és a negyedik dinasztia fordulóján alkalmazott — tehát már meghala dott — építkezési módhoz, nem tudjuk. A szóban forgó temetkezési helyen épült többi piramis építői azonban ugyanígy jártak el. Szahure piramisát a szokásos fal vette körül, s ez a sírtemplomot is védte". A sírtemplom három részből összetevődő, nagyszabású építmény volt. Közvetlenül a piramis keleti oldala mellett a templom főépülete állt a szentéllyel meg egy nagy teremmel, melynek mennyezetét öt méter magas gránitoszlopok tartották; az oszlopfők papirusz alakúak voltak: a szertartások színhelyéül szolgáló helyiségeken.


253

Szahure Abu Sir-i piramisa. A belső szerkezetet is szemléltető keresztmetszet és a piramiskerület alaprajza (Borchardt szerint) a királyszobroknak épített falmélyedéseken stb. kívül a főépületben huszonhét raktárkamra helyezkedett el, mind a huszonhét valóságos kincstár, amelybe gránitajtón lehetett belépni. A főépület egy hosszúkás, bazaltpadlójú nyitott udvarban folytatódott, melynek tetőzetét tizenhét oszlop tartotta; az oszlopfők ezúttal pálmalevél alakúak voltak. A templom legkeletibb részét a bejárati csarnok képezte, s ez a völgytemplomhoz vezető útba torkollott. A két templomot összekötő út tulajdonképpen fedett folyosó volt, mert két oldalán kőkerítés húzódott, amelyre ötméternyi magasságban összefüggő tetőzet támaszkodott. A tetőzeten szabályos távolságokban helyezkedtek el a világosságot biztosító nyílások. A völgytemplom két különböző magasságú épületből s két oszlopcsarnokból állt; mindkét épülettől rakodórámpa vezetett a Nílus vizéhez. A szatellit piramis a kerítésfal délkeleti szögletében épült, és külön fal választotta el a belső térségtől. Borchardt a királyné sírjának tartotta; a manapság uralkodó nézet szerint kultikus célokat szolgált. A szóban forgó épületek méretei valóban tiszteletre méltóak. A piramis melletti sírtemplom csaknem ötvenméteres magasságba emelkedett, s melléképüle teivel együtt több mint 100 méter hosszú volt; a völgytemplom szinte ugyanilyen hatalmas volt, a két templomot összekötő út pedig pontosan 235 méter hosszú. A 15,7 x 15,7 méter alaprajzú szatellit piramis falai körülbelül 56 fokos szögben emelkedtek, s így elérte a 11,6 méter magasságot. Mindez egész elfogadhatóan

254


hangzik, a következő adatot azonban már gyanakodva fogadjuk. Borchardttól ered, és sokan ellenőrizték: a sírtemplomot mészkőtáblákba faragott, jórészt színes reliefek díszítették, melyek összterülete majdnem 10 000 négyzetméter volt! Az egyszerű dekorációkat (például az aranycsillagos padlásokat) nem számítva, a reliefekből mindössze 150 négyzetméter maradt ránk, ám az összefüggések és a feliratok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a fenti adat egyáltalán nem túlzó. A reliefek, mint maradványaik bizonyítják, hihetetlen mennyiségük ellenére is kiváló művészi színvonalat képviseltek. Nagy részük ma a berlini Állami Múzeumokban látható. A legismertebbek a nyitott udvar északi és déli falát díszítették. Az ázsiaiak meg a líbiaiak ellen vívott győzedelmes csatákban harcoló Szahurét jelenítik meg, de nem ám valahol hátul, a tisztviselők között, hanem az első sorban, fegyverrel a kezében. Az egyik domborműsorozaton a hadizsákmány látható, amelyet Szahure Líbiából hoz magával; a számtalan állat alatt felirat hirdeti, hogy a hadizsákmány 123 440 darab szarvasmarhából. 223 400 szamárból, 232 413 darab vadból és 243 688 juhból, azaz összesen 822 941 állatból tevődött össze. A régi statisztikusok eme pontossága mosolyt fakaszt, a mosoly azonban arcunkra fagy egy másik jelenet előtt: Szahure itt saját kezűleg öli meg a líbiai uralkodót, méghozzá felesége és gyermekei szeme láttára . . . Ezt valahogy nem tudjuk megszokni, holott az egyiptomi művészet legmegszokottabb témái közé tartozik, s már Narmer palettájáról is ismerjük. Szahure trónutóda, Neferirkare, körülbelül negyed kilométerrel délebbre építtette a maga piramisát. a legnagyobb Abu Sir-i piramist. Borchardt szerint, aki feltárta a legalsó rétegek gránitburkolatát, 104 x 104 méteres alapra épült, s mintegy 73,5 méter magas volt; a piramis eredeti magasságát Borchardt a falak emelkedési szöge (53° 5') alapján számította ki. mert az ő korában az építmény már csak 44 méter magas volt. Ügy tetszik, hogy az alsó része meg a csúcsa kivételével mészkőkváderekkel burkolták; burkolatától persze már régen megfosztották. Bejá rati folyosójáról és sírkamrája jelentős részéről ugyancsak eltűnt a burkolat. A piramis melléképületeit nem tudták befejezni Neferirkare korában; a sírtemplomot csak Nevoszerre építtette fel, mégpedig az eredeti elgondolástól eltérően kissé szerényebbre. A völgytemplommal meg az összekötő úttal olyasvalami történt, aminek hallatára még az ókori rablók is elsápadnának. A templom fekvése meg az út iránya arra mutatnak, hogy mindkét építménynek Neferirkare piramisához kellett volna tartoznia. Nevoszerre azonban a saját piramisa felé téríttette az utat, és kisajátította a templomot. Egyszerűen ellopta, vagy, pontos jogi kifejezéssel élve, eltulajdonította isteni apjától a szent építményeket. A fáraó szemmel láthatólag mindent megengedhetett magának. Neferirkare és Nevoszerre között rövid ideig még két király uralkodott. Az elsőt Sepszeszkarénak hívták, s ez minden, amit tudunk róla. A másik király Neferefre (Raneferef) volt; az Abu Sir-i fennsík legdélibb pontján választott piramishelyet, de röviddel az építkezés megkezdése után meghalt. Nevoszerre nem törődött az építménnyel, így csupán a legalsó foka maradt ránk, az sem teljesen.


255

Neferirkare Abu Sir-i piramisa. A mai állapotot is feltüntető keresztmetszet (Bor chardt szerint) hanem csak a pereme, mert belső kvádereit elszállították, és felhasználták a későbbi építkezéseken. Neferefre piramisa ma már egyáltalán nem emlékeztet piramisra, inkább afféle négyszögletes stadionnak vélnénk, amelyben, mondjuk, teniszver senyt lehetne rendezni. Borchardt már nem tudta megállapítani az építmény eredeti méreteit, és sírtemplomnak vagy más melléképületnek nyomát sem találta mellette. Annyi bizonyos, hogy ez lett volna a legkisebb Abu Sir-i piramis: oldalai legfeljebb hetvenöt méter hosszúak lehettek, magassága nem haladhatta meg az ötven métert. Nevét, akárcsak Neferefre két trónelődjének piramisa, a király tójának tiszteletére kapta. A ba azonban különösképpen többes számban szerepel benne: „Raneferef bái isteniek". Nevoszerre (a régebbi átírás szerint Niuszerra) piramisa közvetlenül Neferirka re piramisának északkeleti sarka mellett áll, s az állapota nagyon siralmas. Eredeti magasságának talán még a felét sem éri el, a csúcsa lekerekedett, alsó részét betemették a földre csúszott kváderek, oldalairól több méter széles kőtömeg

256


Nevoszerre piramisának völgytemploma, rekonstrukció. Elöl a kikötőrámpa, hátul a fedett összekötő út hiányzik; ha valaki fel akar rá mászni, vigyázzon, nehogy elszabadítsa a szétmállott kövek lavináját, mert az sűrű porfelhőben visszaszállítaná az építmény lábához. Borchardt kiásatta a piramis keleti oldalát, és megállapította, hogy 78,8 méter hosszú volt; néhány elmozdítatlan burkolókváder emelkedési szögéből (52°) kiszámította a piramis eredeti magasságát (50,1 méter). A bejárati folyosót nem sikerült felfedeznie (s mind a mai napig senkinek sem); a sírkamrába viszont bejutott, mégpedig az ókori rablók alagútján, amelyről Perring naplójából szerzett tudomást. Megállapította, hogy a piramis koncepciója azonos Szahure piramisának koncepciójával, ugyanezt mondhatjuk melléképületeiről, a kis szatellit piramist is közéjük számítva. Természetesen vannak bizonyos eltérések, például, hogy Nevo szerre sírtemploma nem a piramis tengelyében épült, hanem valamilyen terepaka dály miatt délebbre, hogy a nyitott udvaron álló oszlopokat nem pálmalevél, hanem papirusz alakú oszlopfők díszítették, és hasonlók. Nevoszerre temploma azonban sokkal rosszabb állapotban található, s reliefdíszítése szinte teljesen elveszett. Romjai viszont feledhetetlen benyomást keltenek: már csak a csillogó, aranyszínű homokban heverő vörös és fekete gránitkváderek meg a fehér mészkőkváderek színes kontrasztja miatt is. Ha már az Abu Sir-i fennsíkon vagyunk, okvetlenül el kell látogatnunk az


257

Nevoszerre király Abu Guráb-i naptemploma. Rekonstrukció itteni naptemplomokhoz. Az írásos források hat naptemplomot említenek, ezek közül azonban eddig csak kettő került elő. Mindkettő a piramismezőtől néhány száz méterrel északnyugatra található, s mivel üt oda nem visz, az izzó homokon kell átgázolnunk hozzájuk. A közelebbit Veszerkaf király építtette; a hatalmas, téglalap alakü terasz alapjai meg a kerítésfal maradványai maradtak ránk belőle; a kerítéstől indult burkolt út a semmibe vész. A távolabbi naptemplom a hagyomá nyosan Abu Gurábnak nevezett helyen található; maradványai egy kisebb piramis körzet benyomását keltik: mintha a piramist néhány méterrel a föld fölött elvágták és elvitték volna. Századunk elején kutatta át Borchardt és Scháfer, s megállapítot ták, hogy Nevoszerre király építtette. Furcsa templom volt ez, nem hasonlított Egyiptom más templomaihoz. Egy felül elegyengetett és kikövezett, oldalain teraszosan megerősített kis magaslatra építették. A szabálytalan ferdeszögű egyenlő közű négyszög formájú magaslat hosszabb oldala 106 méter, rövidebb oldala pedig 82 méter hosszú volt. A nyugati oldalán lévő teraszon masszív csonka hasáb képezte a hatalmas, nem nagyon magas obeliszk talapzatát. Az obeliszk előtt oltár állt, óriási, mind a mai napig fennmaradt alabástrom katlanokkal, melyekbe az áldozati állatok vérét csorgatták. A háttérben különböző épületek sorakoztak: ezekben voltak a szertartási és a raktárhelyiségek. Az egész térséget bekerítő faltól fedett, kövezett út vezetett a Nílushoz. S hogy a templom meg a piramis közti hasonlóság még nyilvánvalóbb legyen, a kerítésfal déli oldalánál megtalálták egy mintegy harminc méter hosszú (de téglából épült)

258


bárka maradványait. Ez kétségtelenül azt a bárkát jelenítette meg, amelyen Re, a napisten hajózott az égbolton. Mikor aztán a homokkal behordott sarkokban felfedezzük az úgy-ahogy fennmaradt legrégibb egyiptomi istentemplom egyetlen lakói, a kígyók kacskaringós utacskáit, mintha jobban megértenénk, miért éppen a kígyó volt az egyiptomi elképzelések szerint a napisten egyik földi mása. „Hogy a naptemplom különbözik a többi istentemplomtól — írja Cerny Az ókori egyiptomi vallásban —, annak valószínűleg az az oka, hogy elrendezésével Re héliopoliszi (oni) templomát utánozta. Ott is a benbennek nevezett obeliszk volt a templom központja: a homokos magaslaton álló benben a napisten székhelye volt, s a napistent — a többi istentől eltérően — nem ábrázolta szobor." Abu Sir-ben arra is jut időnk, hogy elbeszélgessünk a piramisokkal kapcsolatos kérdések egyik legérdekesebbikéről, amely már évszázadok óta izgatja az embere ket. Gizehben nem beszéltünk róla, s nemcsak azért nem, mert elkábítottak az élmények: több adatra volt szükségünk. Most már harminchét piramis — köztük tizenhat királyi — van mögöttünk, s ennyi elég lehet. A piramisok csillagászatilag pontos tájoltságáról van szó. Persze már Gizehbe érkezésünk előtt is tudtuk, hogy a piramisok tökéletesen igazodnak az égtájakhoz; ez a tény a XVII. század közepétől, Greaves Pyramidographia című művének megjelenésétől minden Egyiptomról szóló könyvben fellelhető. Oldalaik fedése azonban így is meglepett bennünket; úgy jártunk, mint talán mindenki, aki első ízben ugrik a tengerbe, és megállapítja, hogy valóban sós, noha ezt már régen hallotta és olvasta. Abu Sirnél ugyanez ismétlődött: az ottani piramisok falai olyan tökéletesen fedik egymást, mint a katonai alakulatok a seregszemlén. Nevoszerre piramisa ráadásul szinte abszolút pontossággal igazodik az égtájakhoz. Észak-déli tengelyének eltérése a sarkoktól gyakorlatilag nulla. Soroljunk fel néhány idevágó adatot az eddig meglátogatott piramisokról, Zaba Csillagászati tájoltság az ókori Egyiptomban és Borchardt A gizehi Nagy piramis négy alapélének hossza és iránya című műve alapján. Dzsoszer piramisának észak-déli tengelye mintegy 3°-kal keletre tér el az északi pólustól, Szahure piramisáé mintegy 1° 45'-cel nyugatra, Neferirkare piramisáé körülbelül 30'-cel keletre, a médumi piramisé 24' 25"-cel nyugatra, Menkaure piramisáé 14' 3"-cel keletre, Sznofrev déli piramisáé 9' 12"-cel nyugatra, Khafre piramisáé 5' 26"-cel nyugatra. A legpontosabb méréseket Khufev piramisán végezték: ennek nyugati oldala 2' 30"-cel, a keleti oldala pedig 5' 30"-cel (Petrie szerint csak 5' 26"-cel nyugatra tér el az északi pólustól; az északi oldala 2' 28"-cel, a déli oldala meg 1' 57"-cel délre tér el az egyenlítőtől. A szóban forgó eltérések Dzsoszer és Szahure piramisa kivételével csakugyan kifejezhetők a fok törtrészeiben, Nevoszerre pirami sa esetében pedig a perc törtrészeiben! A felsorolt adatok valóban meghökkentőek, és legalább két dolgot jelentenek: először is, hogy az ókori egyiptomiak tudatosan igyekeztek pontosan az égtájak szerint tájolni a piramisokat, másodszor pedig, hogy a tájoláshoz szükséges


259

ismereteik és eszközeik is megvoltak. Ezzel a kérdéssel a csillagászok, a geodéták és az egyiptológusok is foglalkoztak, a csillagászok közül többek között Herschel és Proctor. Ámde a mérőeszközökkel dolgozóknak nem voltak elég tárgyi ismereteik az ókori Egyiptomról, az egyiptológusok pedig nem tudtak tájékozódni a csillagá szatban, s mert a kölcsönös együttműködésig nem jutottak el, a problémát sem oldották meg. Sauneron francia egyiptológus, az ókori egyiptomi tudomány és technika történész szakembere még a második világháború után is azt mondta, hogy a piramisok (és más vallási rendeltetésű építmények) tájoltságáról „egyelőre nincs elég adatunk ahhoz, hogy azokból felelősségteljes következtetéseket vonhas sunk le". Az ötvenes években Zába kezdett foglalkozni a kérdéssel, mégpedig rendkívül kedvező körülmények között: Zába a csehszlovák egyiptológia megalapí tójának, a csillagászat iránt is érdeklődő Lexának (aki eredetileg matematikus volt), valamint az egyiptomi sírépítőktől ránk maradt írásos emlékek kiváló ismerőjének, ternynek a tanítványa volt. Ez lehetővé tette számára, hogy alapos egyiptológiai és csillagászati felkészülés után elsőként átfogóan feldolgozza a problémakört; sikere sen végzett munkájával nemzetközi elismerést vívott ki magának. Ezen mit sem változtat a tény, hogy más nézetek is tartják magukat, illetve születnek — hiszen a piramisok pontos betájoltságának kérdése éppen ezért kérdés. Az egyiptológusok általában nem kétlik, hogy a piramisok pontos tájolására irányuló egyiptomi igyekezet a régi vallási elképzelésekből fakad; ezek szerint az elképzelések szerint a halott király (ill. a király kája) a csillagok közé emelkedett, ahol aztán az Északi-sarkon foglal helyet. Az ilyen elképzelések legrégebbi bizonyítékait Venisz piramisából ismerjük; további bizonyítékok találhatók a hatodik dinasztiabeli királyok föld alatti kamráinak falain. „Te (halott király), aki felemelkedél a ki nem hunyó (azaz a láthatár mögé nem bukó, cirkumpoláris) csillagok közé, te nem hunysz ki (nem halsz meg) soha", olvashatjuk a Piramisszöve gekben (878. számú mondat). „Felmégyen (piramisából a halott király) az égre a ki nem hunyó csillagok közé" (940. sz.),. .. „ki nem hunyó csillaggá válik" (1469. sz.), „... Nut (az ég istennője) ki nem hunyó csillagként helyezte el" (782. sz.) stb.; ám azt is olvashatjuk, hogy „Venisz (a halott király) lenyugszik (napként) nyugaton . . . , s felújulva (életre kelve) ragyog keleten" (306. sz.). Az Óbirodalom korában épült összes piramisnak, a korabeli elképzeléseknek megfelelően, van kijárati (ill. bejárati) folyosója, amelyet kivétel nélkül észak felé tájoltak, hogy megkönnyítsék a halott király szellemének a sarkcsillaghoz vezető utat. Ilyenféle elképzelésekről a későbbi időkből is számtalan bizonyíték maradt ránk, de egyikben sincs pontosan megjelölve a csillag, amellyé a királynak változnia kellett halála után, sem pedig a hely, amelyet el kellett foglalnia az égbolton. Hogy a sarkcsillagról, illetve az Északi-sarkon levő csillagképről van szó, arra csak közvetett, ám egyértelmű bizonyítékok alapján következtetnek az egyiptológusok: a csillagkép végén levő csillag gyakori emlegetéséből; az egyiptomi átírásban mszhtiw a szóban forgó csillag neve, magyarul ez „Nagy Comb"-ot jelent. A csillagkép lényegében azonos a mi Nagymedvénkkel, az említett csillag azonban nem a mi

260


sarkcsillagunk, tehát nem a Kismedve alfája; a csillagászati számítások szerint az Óbirodalom „sarkcsillaga" a Sárkány csillagkép alfája volt, amely manapság a Nagy- és a Kismedve között foglal helyet. Az építészeknek nem okozott nehézséget a szóban forgó csillag szerint való tájolás; bonyolultabb volt a helyzet, ha a királynak a póluson kellett helyet foglalnia. A korabeli sarkcsillag nem pontosan a póluson helyezkedett el, aminthogy a mi sarkcsillagunk sincs ott; manapság 58'-nyi távolságra van a sarktól, tehát 24 óra alatt csaknem 2° átmérőjű kört ír le körülötte. S mivel a piramisok több mint ezer éven keresztül épültek, megnyilvánul itt a földtengely precessziójának hatása is. Ha tehát az egyiptomiak fontosnak tartották a piramisok pontos tájolását, vajon milyen módon végezték azt el? Az elméleti feltételeik megvoltak hozzá: csillagászaik tüzetesen és bizalmasan ismerték „az égen ragyogó isteneket". Több száz égitestet meghatároztak, megkülönböztették az állócsillagokat a bolygóktól, már a legrégibb időkben képet alkottak a csillagcsoportokról; a Nap és a Hold megfigyelése alapján bevezették a nap- és a holdnaptárt. írásos emlékeikből tudjuk, hogy több mint harminc csillagképet ismertek és neveztek el (ezek természetesen más összeállításúak voltak, mint a mi csillagképeink), ismerték a Plejádok csoportját (ezt csillagképnek tartották és „Nut hasának" nevezték) meg a naprend szer öt bolygóját (a mi Marsunkat „Vörös Hor"-nak hívták). Tudjuk, hogy figyelték az Oriont, a Kassiopeiát, a Hattyút, az Oroszlánt stb., s hogy állandóan és nagyon pontosan jegyezték a Szopdesz, vagyis a Sirius keltét és nyugtát. A későbbi időkből már csillagkép-ábrázolások is maradtak ránk, I. Szethi király és a Hatsepszovettemplom építője, Szenmut sírjában például festmények, a Ramesszeumban és Hathor istennő denderai templomában domborművek, a papiruszokon rajzok. A csillagászati ismeretek általános színvonala tekintetében az egyiptomiak kétségtele nül kissé a babilóniaiak mögött maradtak, de nem kétséges, hogy „a csillagok segítségével össze tudták kapcsolni az eget a földdel", s az égbolttal kapcsolatos ismereteiket fel tudták földi célokra használni. Midőn megfigyeléseiket végezték, az egyiptomi csillagászoknak meg kellett elégedniük az emberi szemmel és a legegyszerűbb segédeszközökkel; a távcsövet nem ismerték, s feltalálásától tízszer akkora időbeli távolság választotta el őket, mint Galileit a rádióteleszkóptól. Segédeszközeik az építészek készletéből kölcsön zött mérőrudak, zsinórok, ólomgolyók és szögmérők voltak; ezeken kívül csupán két szerszám állt rendelkezésükre: az egyiket merkhetnek, a másikat bajnak nevezték. Az első szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a „megismerés eszköze": ez nem volt más, mint zsinórral és kőnehezékkel felszerelt egyszerű akasztófa. A bajt „pálmabordaként" fordíthatjuk: ez közönséges pálmafaág volt, felső végén ék alakú, középső részén téglalap alakú bevágással. A „megismerés", amelyet ez az utóbbi szerszám szolgált, az időre vonatkozott; mint 2ába rámutatott, éjszaka — egy bizonyos csillag magasságváltoztatásának megállapításával — az időt lehetett vele mérni. Csillagászati megfigyelések céljára kétségtelenül összekapcsolták a merkhetet a bajjal. Így olyan pontosan meghatározhatták az égbolt bármely pontját.


261

A csillagképek és a világtájak meghatározása; a Hor isten kezében levő rúd mindig észak felé mutat. Baloldalt a Szenmut sírjában talált, XVIII. dinasztia korabeli falfestmény szerint, a jobboldalt egy római kori sírban levő falfestmény szerint amilyen pontosságra az emberi szem képes volt. Ha úgy akarták, ez a pont akár a láthatatlan északi pólus is lehetett. Az említett eszközök használatáról meg az északi pólus meghatározásáról számos elmélet született, s ezeket fokozatosan újabb és elfogadhatóbb elméletek váltották fel. Még Borchardt és Lexa szellemes magyarázata sem kerülte el a lényeges módosítást, ez azonban hosszú história, így hát meg kell elégednünk a két legjobban megindokolt elmélettel. Az elsőt Edwards fejti ki Az egyiptomi piramisok ban, melynek 196l-es, javított kiadásában már 2ába munkájának egyes eredménye it is figyelembe veszi. Edwards feltételezi, hogy létezett egy mesterséges látóhatár, egy kör alakú fal, nem messze a piramisépítés helyétől. A megfigyelő a kör közepén állt, s a bajon levő bevágással megállapította, hogy a sarkcsillag körzetének egy bizonyos csillaga mikor kel fel a mesterséges látóhatár fölé; ekkor jelt adott segédjének, hogy a mesterséges látóhatár ama pontjára erősítse oda a merkhetet. Ugyanezt megismételték egy másik merkhettel, midőn az a bizonyos csillag lenyugodott a mesterséges látóhatár alá; a két pont közti távolság megfelezésével aztán megkapták a pontos északi irányt. 2ába inkább azt az eljárást fogadja el, amelyet B. Polák feltételez Az egyiptomi templomok és piramisok csillagászati tájoltsága című, „A csillagok birodalmá"-ban (1952) publikált tanulmányában. Az északi pólus meghatározásához szerinte nem volt szükség mesterséges látóhatárra; elég volt, ha az említett eszközök segítségével megállapították, mikor halad át a Phekda és a Megrez csillag (azaz a Nagymedve gammája és deltája) a vertikálison, mert a kettőt összekötő vonal az első piramisok építésének korában az akkori sarkcsillag közvetlen közelébe mutatott. Természetesen vannak más elméletek is. Például, hogy az egyiptomiak a napéjegyenlőség idején, a napkelte és a napnyugta szerint határozták meg az égtájakat, vagy hogy először inkább a déli irányt határozták meg, mégpedig az

262


Orion segítségével. Ezek az elméletek azonban nem eléggé meggyőzőek, az egyiptomiak számára ugyanis a piramisok tájolásakor mindig csak az észak volt a fontos. Némely más, vallási jellegű építmény tájolásával kapcsolatban ugyanez érvényes; a későbbi írásos emlékekből tudjuk, hogy a király a templom alapkövé nek szertartásos letételekor „égre emelte szemét, figyelte a csillagokat, és a Nagy Combra fordította tekintetét", ahol a sarkcsillag volt. Ám itt is vannak ellenvetések: például, hogy olyan primitív segédeszközökkel nem lehetett és nem is lehet olyan pontosan tájolni. A tapasztalat azonban arra tanít, hogy egy és ugyanazon megfigyelés ezerszeres megismétlésével minimumra csökkenthető a hiba. De még olyan állításokban sincs hiány, amelyek mellett a felsorolt elméletek és ellenvetések mind elhomályosulnak. Ide sorolhatjuk a legújabbakat is: ezek a „kontinensek vándorlásának" felfedezése kapcsán merültek fel. Említsünk meg legalább egyet. H. Kees német egyiptológus, az ókori egyipto mi vallás és a vallási építmények kiváló ismerője szerint tulajdonképpen kiagyalt problémáról van szó. „Az ilyenfajta egyiptomi építmények tájoltsága többnyire csak nagyon hozzávetőleges — olvassuk az Egyiptom (1933) című enciklopédikus munkájában —, s Kheopsz piramisának sokat emlegetett és fantasztikus kalendári umi »számításokhoz« felhasznált pontossága a földtengelyhez való viszonyában, mint a vele szomszédos piramisok bizonyítják, a véletlen eredménye (ein Zufallser gebnis)." Mit mondjunk erre, és mit tegyünk még hozzá? Talán csak annyit, hogy a piramisok pontos tájoltságának kérdéséről mi csak beszélgetni akartunk, a problé ma megoldására nem vállalkozunk. Nem loboghat bennünk olyan becsvágy, hogy egy közönséges turistaúton többre jussunk, mint a magas szakképzettségű tudósok a terepen való kutatások során vagy a tökéletesen felszerelt dolgozószobákban. Főként ha tudjuk, hogy Abu Sirt elhagyva már egyetlen további piramisnál sem találkozunk hasonló pontossággal. S talán még annyit, hogy az egyiptomiak nem valami csoda folytán, hanem csakis emberi eszközökkel érték el az eddig meglátogatott piramisok többségének pontos tájoltságát: a mai csillagászok elődei által szerzett, nemzedékek során felhalmozott ismeretek felhasználásával és a legegyszerűbb segédeszközök segítsé gével. Ha pedig csupán véletlenül érték el ezt a pontosságot, meg kell mondanunk, hogy a véletlennel is csak a felkészült ember találkozik. Az Óbirodalom Nevoszerre után uralkodó összes királya Saqqara mellett építtetett piramist, persze ha egyáltalán építtetett; a kivételek közé tartozott mindjárt Nevoszerre trónutóda, Menkauhor, aki csak rövid ideig uralkodott, majd a hatodik dinasztia második királya, Veszerkare. Menkauhor és Veszerkare sírjáról semmit sem tudunk; ugyanezt mondhatjuk a hatodik dinasztia száz évig uralkodó királya, II. Pjopej utódainak sírjairól; az ő uralmuk alatt Egyiptom felbomlott, s talán önállóságát is elveszítette. A saqqarai nekropolisz új piramisai már nem „hegyei", hanem csak „dombocs-


263

A saqqarai piramismezők. Fent az északi és a középső csoport, lent a mintegy 1,5 km távolságra fekvő déli csoport. A szaggatott vonal a termőföld és a sivatag határát jelöli

264


kái" voltak a fáraóknak. Nagyságban — egy kivételével — elmaradtak az Abu Sir-i piramisoktól (a gizehiekről nem is beszélve), és manapság már alaktalan kőrakások csupán, a legnagyobb is alig húsz méter magas. Szabálytalan és csak nagyjából megmunkált kváderekből épültek; olyan-amilyen gondossággal talán csak a külső burkolatuk készült, ezt azonban már régen elveszítették. Szerkezetileg nagyon hasonlítottak egymásra, főleg belső kamráikról mondhatjuk, hogy mintha egységes séma szerint épültek volna. Régészetileg máig sem kutatták át őket tüzetesen, pontos eredeti méreteit például egyiknek sem ismerjük. Ennek ellenére sem érdektelenek: egyrészt sírtemplomaik terjedelmes maradványai, másrészt meglepő en jó állapotban ránk maradt föld alatti kamráik vonzanak. Ráadásul valami új, királysírokban korábban sohasem látott dologgál dicsekedhetnek: a gyönyörű, színes Piramisszövegekkel. Az első piramis mindjárt Saqqara falu fölött, egy meredek, sziklás ormon áll, mintha egy régi erőd tornya volna. A lakosság találóan háram es-sauváfnak, „őrpiramisnak" nevezi; sokáig az egyiptológusok is ezen a néven emlegették, mert nem tudták, ki volt a tulajdonosa. A tulajdonos nevét csak 1945-ben derítette ki Abd esz-Szalám és A. Varille, akik elsőként kutatták át aprólékosan; röviddel ezután, sajnos, mindketten meghaltak, úgyhogy munkájuk eredményeit nem publikálták. Tehát csak annyit tudunk, hogy a piramist Menkauhor trónutóda, Dzsedkare építtette, és egyik nevéről elnevezte „Iszeszi gyönyörű"-nek; főleg pedig azt, hogy sírkamrájában, az összetört szarkofágban egy mumifikált emberi test — talán maga Dzsedkare — maradványait találták. Az újabb piramisok között egyébként ez a legnagyobb: alapjának oldalai körülbelül 86,5 méter hosszúak voltak. Sírtemploma is rendkívül nagy volt; pálma alakú oszlopfőkben végződő ledőlt oszlopok hevertek benne, meg dombormütöredékek: ezek sivatagi vadászatot és áldozati ajándékokat vivő női menetet ábrázoltak. A piramis völgytemploma nem került elő. Föld alatti helyiségeit még nem díszítették „szövegek". Ilyeneket csak Dzsedkare trónutódának, Venisz királynak a piramisában találtak. Venisz piramisát Saqqara minden látogatója ismeri: ott áll mindjárt Dzsoszer kerítésfala mellett, a kerítés délnyugati sarkánál. Olyan, mint valamely bánya mellett a hányó, s nemcsak azért, mert rengeteg keskeny nyomtávú vasúti kocsi van a környékén. Eredeti, mintegy 48 méteres magasságának a felét sem éri el; csúcsa lekopott, falai omladozók, lábát lehullott kváderek takarják; eredetileg körülbelül 67 x 67 méteres alapra épült. Keleti oldalához a sírtemplom szentélyének s több mint húsz helyiségének romjai tapadnak; a templom udvarát egykor pálma alakú oszlopfőben végződő tizenhat oszlop szegélyezte. Az udvar maradványaitól gyönyö rűen rekonstruált, kikövezett út vezet a völgytemplomhoz, amely valahol a Szent Jeremiásról elnevezett kopt kolostor mai romjai mögött állt; a terepakadályok miatt két helyen megtört, eredetileg 670 méter hosszú út 6,7 méter széles volt, s mindkét oldalán fal húzódott, amely a 3,2 méter magasságban levő kőtetőzetet tartotta. A falak belső oldalát harci és vadászjeleneteket, földmíves- és házimunkákból, szobrászműhelyekből ellesett jeleneteket ábrázoló domborművek borították; az


265

Venisz király saqqarai piramisának körzete, alaprajz. Fent a családtagok és a tisztviselők masztabái, fölöttük Dzsoszer piramisának kerúésfala (Lauer szerint) egyik töredéken szokatlan kép maradt ránk: egy szerencsétlen, éhhalállal pusztuló ember képe, olyan hamisítatlan és meggyőző realizmussal ábrázolva, mintha az akkori művész szándékosan dokumentumot akart volna ránk hagyni mindarról, amiről a fáraók birodalmában hivatalosan nem beszéltek. A piramis kerítésfalából csak elenyésző maradványokat láthatunk; a kerítésfal délkeleti sarkában 12 x 12 méteres alapon egy kultikus célokra épült piramis állt. A faltól északra, feleségei, Khennut és Nebet, lánya, Idut meg néhány tisztviselő számára építtetett masztabát a király; a masztabák falait gyönyörű színes domborművek borítják. Ha feléjük indulunk, vigyáznunk kell: egy hatalmas gödör tátong ott, amelyet a Szaita korban vájtak Amentefnakht hadvezér sírja számára, s 25 méter mélyen levő feneke kőből van. A nézetet, mely szerint a szóban forgó piramis Venisz piramisa volt (a régebbi egyiptológusok Venisz nevét „Unasz"-nak vagy Manehto szerint „Onnosz"-nak olvasták), már Champollion és Lepsius is kimondta, egyértelműen azonban csak Maspero bizonyította be 1881-ben. A piramist először Perring mérte le, bejáratát (az ókori rablók alagútján keresztül) Mariette fedezte fel, sírtemplomát Firth tárta fel, a völgytemplomhoz vezető utat Szelim Hasszán ásta ki; mai ismereteink kiteljesítését a saqqarai régészek szeniorjának, Lauernek köszönhetjük. Az azonban, hogy Venisz piramisa siralmas állapota ellenére is ismert és híres, Maspero érdeme; ő jutott elsőként a piramis belsejébe, ő fedezte fel a kamrák falain Venisz szövegeit. A saqqarai fennsík tizenkét királypiramisa közül ma ez az egyetlen, melynek föld alatti része a turisták számára is hozzáférhető. Neonfénnyel megvilágított belsejé ben semmiféle veszély sem fenyegeti a látogatót.

266


Nem a rablók alagútján, hanem azon a folyosón megyünk be a piramisba, amelyen a halott királyt szállították az örök nyugalom helyére. A mintegy harminc méter hosszú folyosó az északi piramisoldal előtti kövezeten kezdődik. A folyosó először mérsékelten lejt, majd egy rövid kiszélesedés után vízszintesen folytatódik, és a négyzet alapú előszobába torkollik. Ott aztán kettéágazik: bal oldali ága egy közönséges kamrába vezet, amelynek falába három fülkét vágtak; jobb oldali ágán az alabástrom táblákkal burkolt sírkamrába jutunk, ahol a fekete bazaltból faragott szarkofágot is megtaláljuk. A sírkamra méretei a szokásosak (alapterülete valamivel nagyobb, mint 7 x 3 méter, magassága 6 méter), ám a belépés pillanatában mintha a kék és az arany mámorába szédülnénk: falakat, az előszoba falaival egyetemben, a legszebb hieroglif feliratok végtelen rendjei borítják; a hieroglifákat lecsiszolt szürke gránitba metszették és sötétkékre festették, az aranyozott padlásfalat pedig sötétkék csillagokkal szórták tele. Százezer látogató közül esetleg egy tudja az itt levő feliratokat elolvasni, ezer közül talán ha egy ismeri a fordításukat, de mindenki úgy tekint rájuk, mint valami izgalmas hírt tartalmazó faliújságra. Itt a leglármásabb turistacsoportok is elnémulnak, és általában hosszú időbe telik, míg a valóságos síri csöndet megtöri a csodálat felkiáltása . . . „Gyönyörűek Venisz helyei!" — így nevezik a piramist. Venisz trónutódainak piramisai ugyanilyen pompás feliratokkal beszélnek az újkori emberhez; Venisz utódai egyébként már a hatodik dinasztiához tartoznak. Az első, Teti, Dzsoszer kerítésfalától északkeletre, Veszerkaf piramisától körülbelül negyed kilométernyi távolságban választott magának piramishelyet. A piramisnak a „Teti székhelyei örökkévalóak" nevet adta, s mintegy 64 x 64 méteres alapon 43 méter magasra emeltette; 43 évszázad során azonban az örökkévaló építménynek több mint a fele eltűnt. 1839-ben Perring nem találta meg a bejáratát, ez csak 1881-ben sikerült Masperónak, aki a sírkamrában megállapította: „Itt aztán tetőpontjára hágott a rablók arcátlansága!" Teti piramisa egészen a közelmúltig teljesen hozzáférhetetlen volt, mert az idők folyamán a kváderek lecsúsztak, és csak keskeny sávban támaszkodtak egymás élére; 1974-ben az Egyiptomi Műemlékvé delmi Felügyelőség dolgozói egy rendkívül kockázatos akció során vas keresztge rendákkal támasztották alá a kvádereket, s így biztosították a piramist az összeomlás ellen. Noha már az ókori rablók kifosztották, a falait borító szövegek jelentős része és Teti szarkofágja is ránk maradt (a szarkofágot szürke bazaltból faragták, és Teti nevét is ráírták). A piramis járulékos épületei közül csupán a sírtemplom romjait meg a kis szatellit piramist ismerjük, a völgytemplom meg a hozzá vezető út nem került elő. Teti piramisától mintegy száz méterrel északra egy másik, kis piramis maradványát találjuk, ez eléggé jó állapotban maradt. A kis piramisban Loret egy mély, függőleges aknát fedezett fel, az akna fenekén pedig egy mészkő szarkofágot talált. Mint kiderült, a piramis Teti felesége és I. Pjopej anyja, Iputa királyné piramisa volt. Teti halála után, akit Manehto szerint a saját testőrsége gyilkolt meg, Veszerkare került a trónra; rövid idejű uralmáról meg a sírjáról semmit sem


267

Az V. és VI. dinasztia piramisainak föld alatti folyosói és kamrái. Fentről lefelé Venisz, Menkaure és I. Pjopej piramisának föld alatti része (Vandier szerint) tudunk. Piramist csak I. Pjopej építtetett, mégpedig szüleitől távol, a Saqqarától nyugatra húzódó sivatagban, egy kis magaslaton. A piramisnak a „Pjopej rendes (törvényes uralkodó) és magasztos" nevet adta, s ez — tekintettel elődei sorsára — elég gyanúsan hangzik. I. Pjopej piramisa Perring korában még körülbelül 76 x 76 méter területet foglalt el, és 12 méter magas volt; maradványait manapság már alig tudjuk megkülönböztetni a környező dűnéktől. Sír- és völgytemplomát eddig nem találták meg, Perring azonban feljegyezte, hogy rábukkant az összekötő út egy részére, de ma már az út nyomait sem láthatjuk. A piramis nyomorúságos állapota ellenére is jelentős szerepet játszott a piramiskutatás történetében: föld alatti kamráiban találták az első Piramisszövegeket. Ezeket 1880-ban fedezte fel Maspero, aki abban a hiszemben hatolt be az építménybe, hogy valamiféle masztabával van dolga; a szövegekről öntvényeket készített, s elküldte őket Mariette-nek, de nem írta meg, honnan származnak. A szövegeket Mariette I. Pjopej felirataiként határozta meg, s így ellentétbe került saját, állhatatosan védelmezett elméletével, mely szerint „a piramisok némák". Persze nem adta fel rögtön az elméletét; egy egész életen át vallott meggyőződését nem egykönnyen változtatja meg az ember. Mivel azonban vérbeli tudós volt, aki az objektív igazságot szubjektív véleménye elé

268


//. Pjopej király saqqarai piramisa. A piramiskörzet alaprajza a szatellit piramisokkal és a templomokkal (Jéquier szerint) helyezi, elhatározta, hogy további piramisokat nyit fel. Végül is beismerte tévedését, mégpedig halálos ágyán, 1880 decemberében, Kairóban, amikor Brugsch Merenre király piramisából hozott neki hasonló szövegeket. I. Pjopej utóda, Merenre király mintegy fél kilométerrel még beljebb építtette piramisát a sivatagba, Pjopej sírjától délnyugati irányba. Merenre piramisa sokkal jobb állapotban maradt ránk, mint Pjopejé, talán azért, mert nehezebben lehetett megközelíteni. Perring 1839-ben részben megszabadította a homoktól, s lábánál megtalálta a gránitburkolat maradványait; az alapnál 73 méter oldalhosszú építmény akkor 26,5 méter magas volt, eredetileg 7-8 méterrel nagyobb s csaknem kétszer olyan magas lehetett. Maspero 1880-ban felnyitotta, régészetileg azonban senki sem kutatta át; a fekete gránitból faragott szép szarkofág máig is megtalálható benne, de ami templomaiból és az összekötő útból megmaradt, azt még homok takarja. Az egyiptológusok eddig csak a kamráiban levő szövegek iránt érdeklőd tek; ezek a szövegek a piramis nevét is elárulták: „Merenre tündöklik és gyönyörű". A hatodik dinasztia utolsó királya, aki még egész Egyiptomon uralkodott, Merenre utóda, II. Pjopej volt. Csaknem száz esztendeig ült Egyiptom trónján, s a negyedik dinasztia utolsó királya, Sepszeszkaf sírja közelében választott magának piramishelyet. Az Óbirodalom végéről származó építmények közül ez a piramis van a legalaposabban átkutatva, hála Jéquier-nek, aki tíz évet (1926—1936) töltött mellette. Méreteivel nemigen tűnt ki (s ez önmagában is elég volt Lepsius elméletének megdöntéséhez, mely szerint a piramis nagysága egyenes arányban van a piramistulajdonos uralmának hosszúságával): alapja eredetileg 78,6 x 78,6 méter,


269

//. Pjopej saqqarai piramisának rekonstrukciója. Előtérben a völgytemplom, mögötte a sírtemplomhoz vezető fedett összekötő út; a piramis mellett szatellit piramisok állnak magassága 52,1 méter volt. Aránylag kis kváderekből, lépcsőzetes piramis módjára építették; a hatodik lépcsőfok befejeztével mészkőburkolatot kapott, melynek maradványait megtalálták a felső rétegek törmelékében. Föld alatti kamráiba lépve az a benyomásunk, hogy Venisz piramisába kerültünk; a kettő közti különbséget csak az juttatja eszünkbe, hogy zseblámpánk fényénél itt eltorzulnak a színek. A sírkamra mennyezetén itt is sötét lyukat találunk, ezen a rablók hatoltak be a kamrába. A rablók ezúttal nem vandálok voltak: a király szarkofágja épségben élte túl látogatásukat, méghozzá a födelével együtt, s a falfeliratokat sem rongálták meg. II. Pjopej föld alatti szövegei a leghosszabb ismert Piramisszövegek, s ezeket faragták és színezték ki a legszebben. II. Pjopej piramisa az egyetlen hatodik dinasztia korabeli piramis, amely mellett ránk maradtak a völgytemplom maradványai; azt azonban, hogy ez a völgytemplom mennyire volt tipikus abban a korban, nem tudjuk. Két részből tevődött össze: egyik része közvetlenül a Nílus (vagy egy nílusi csatorna) fölött állt, a másik mögötte, egy magaslaton. A rendkívül hosszú és keskeny alsó rész homlokzata kis híján 100 méter volt, két végétől egy-egy fedett folyosó indult a kikötőrámpákhoz. Mikor Jéquier kiásta a homokból, relieftöredékek tízezreit találta benne; a domborművek a királyt jelenítették meg a líbiaiakkal meg az ázsiaiakkal vívott győzelmes, ütközetek után, majd meg az ellenség megölését a csatában, a megbilincselt foglyok lemészárlását, az elfogdosott nomádok rabszolgává igázását, a hadizsákmány elszállítását stb. ábrázolták, de voltak rajtuk békésebb jelenetek is, például a vízilóra és oroszlánra vadászó király, a tisztviselők hódolatát fogadó király, s az örökösen ismétlődő királyon kívül feltűnik egy emberke is, aki versenyt mászik egy póznára, amelyre valamilyen díj, talán kifli vagy kalács van felakasztva.

270


A völgytemplomtól, melynek felső része szertartás- és raktárhelyiségekből tevődött össze, több mint fél kilométer hosszú, fedett összekötő út vezetett a piramishoz. Az út a sírtemplom előcsarnokába torkollott; a sírtemplomnak a szokáshoz híven két része volt: a kerítésfal előtt levő s a nyilvánosság számára is hozzáférhető külső, valamint a papok számára fenntartott belső rész. A kerítésfal délkeleti sarkában kultikus piramis állt. Mindez várható volt, amit azonban a piramis közvetlen környezetének átkutatása eredményezett, az még a legtapasztal tabb szakembereket is meglepte. A kerítésfal délkeleti oldalánál egy további kis piramis, sírkápolna és fal maradványai kerültek napvilágra, mellette meg egy egészen kis kultikus piramis maradványai. A kerítésfal északkeleti sarkánál ugyanez ismétlődött: ugyanez — csakhogy kétszer! II. Pjopej tehát nyolc piramist építtetett: a legnagyobbat természetesen önmagának, a másik hármat feleségeinek, s mind a négy piramis mellé még kultikus piramist is állíttatott. A királynék piramisai közül a legnyugatibb II. Pjopej Neit nevű feleségéé volt: 45 x 45 méteres alapra épült, falai 60 (!) fokos szögben emelkedtek, s így majdnem elérte a 37 méter magasságot. Iputa és Vedzseblen királyné piramisai körülbelül feleakkorák voltak; csupán a kultikus piramisok épültek egyforma (5 x 5 méteres) alapokra. Tudunk azonban II. Pjopej két további feleségéről is (s nemcsak feleségeiről). Az egyik, Imtesz, elárulta férjét, ezért büntetésből nem kapott semmiféle piramist. A másik, azaz az ötödik ugyan a gyönyörű Ankheszenpjopej, vagyis „Az, aki Pjopejnek él" névre hallgatott, valahogy azonban eljátszotta Pjopej rokonszenvét. Vagy pedig Pjopej játszotta el az övét, isten tudja, hogy is volt ez. Csupán annyi bizonyos, hogy Ankheszenpjopejnek meg kellett elégednie a közönséges főtisztviselők sírjai közé épített masztabával. Ha Pjopej feleségei úgy viselkedtek volna, ahogy az a fáraó feleségeihez illett, az Óbirodalom utolsó nagy királya rekordot állított volna fel a piramisépítésben. Így azonban megelőzte őt I. Szenvoszret, aki egy híján egy tucat piramist építtetett. Persze csak három évszázad múlva, amikor Egyiptom történelmében már a Középbirodalomnak nevezett fejezetet írták. Mielőtt az Óbirodalom utolsó királyainak piramisait otthagynánk, még egy kérdésről kell beszélnünk. Mi a témája és tartalma a föld alatti kamrákban látható vizuális szimfóniának, amely a Piramisszövegek elnevezést kapta? Minden szabállyal dacolva válaszunkat negatív felsorolással kezdjük, vagyis azzal, amit a szövegek nem tartalmaznak. Mindenekelőtt nincs bennük megörökítve az egyiptomi papok semmiféle titkos bölcsessége, amely állítólag általános érvényű és időtlen, s nem tartalmaznak csillagászati, matematikai, orvosi és más hasonló ismereteket. Nem tudósítanak a korabeli emberek életéről, nem találunk bennük jóslatokat és próféciákat az eljövendő századokra vonatkozóan. Nem tartalmazzák a fáraók átkait, amelyeknek az örök nyugalom zavaróit kellene sújtaniuk, legyenek azok sírrablók vagy régészek. Sőt arra sem adnak okot, hogy vitatkozzunk a tartalmukon. Vallási jellegű feliratok ezek, s ugyanaz a rendeltetésük, mint a


271

piramisnak meg a hozzá tartozó templomoknak: biztosítaniuk kellett a király örök életét, istenek társaságában töltendő isteni életét. A szövegek a korabeli vallásos elképzelésekből és az írott szó mágikus erejébe vetett hitből indulnak ki: számos gyönyörű metaforát és költői képet tartalmaznak, egyébként azonban a szertartási formulák meglehetősen heterogén gyűjteményét képezik, amely sokkal inkább szemgyönyörködtető, semmint olvasmányos. Téma szerint három csoportba osztha tók: az elsőbe a királyi holttest balzsamozásakor elmondott szertartási formulák, a másodikba a királyi lélek szerencsés túlvilági útját biztosítandó mágikus formulák, a harmadikba a királyt egyenrangú félként fogadó istenek tiszteletére írt invokációs formulák tartoznak. A Piramisszövegek kemény diót jelentettek az egyiptológusok számára. Először is filológiai szempontból: olyan ősrégi nyelven íródtak, melynek szókészletét és nyelvtanát összehasonlítási anyag hiányában hosszú ideig nem tudták tökéletesen megvizsgálni. Másodszor, interpretációs szempontból: az ismeretlen szavakon kívül ismeretlen mítoszokra való utalásokat is tartalmaznak, úgyhogy némely részüket nem lehetett egyértelműen megmagyarázni. Ráadásul teljesen rendszertelenül vannak a falakra írva; a bekezdések és mondatok többnyire nem összefüggőek, s így olyan imakönyvre emlékeztetnek, melynek lapjait valaki szétnyirkálta, majd nagy összevisszaságban a falra ragasztotta. Még ortográfiájuk is problémát jelen tett: előfordulnak bennük merőben szokatlan írásjelek, s ezek megértéséhez külön tanulmányokat kellett végezni. Az egyiptomi elképzelések szerint ugyanis a sírban levő feliraton nem szerepelhetett olyasmi, ami árthatott a halottnak. Ha például az r (ru) hangot oroszlánt ábrázoló hieroglifával jelölték, a jelet ki kellett hagyni, mert az oroszlán veszélyes, a hangot tehát másképp kellett jelölni. Ezt a problémát néha úgy oldották meg az írnokok, hogy az oroszlánt „kettévágták", úgyhogy a halottnak már nem árthatott, a skorpiót a mérges tövise nélkül ábrázolták stb. (Furcsa dolog, de a kígyók ábrázolásától nem féltek, a halakétól viszont igen; a hal szerintük szerencsétlenséget jelentett: talán úgy, mint a tudományos-műszaki forradalom századában az apáca vagy az úttesten átfutó macska.) A legnagyobb probléma azonban az ókori egyiptomi szimbólumok és rövidítések megértése, a korabeli emberek gondolatvilágába való behatolás volt. A Piramisszövegeket már közzétették: az eredetiek másolatát és latin betűs átírását, valamint francia, német és angol fordításukat is. Az első szöveggyűjte ményt Maspero publikálta 1912-ben A saqqarai piramisok feliratai címmel; az 1908—1922-es években aztán K. Sethe kiadta Az ókori egyiptomi Piramisszövegek című háromkötetes könyvét egy négy kötetes fordítás- és kommentárgyűjteménnyel egyetemben; Sethe művei ma is alapvető jelentőségűek a Piramisszövegek tanulmá nyozása szempontjából. A szövegek később a belga Speleers, az angol Mercer, az orosz származású francia Piankoff és mások feldolgozásában láttak napvilágot; az egy-egy sírban ismétlődő szövegeket a szerzők általában csak egyszer közölték. (Cseh nyelven Lexa adott ki belőlük egy válogatást már 1921-ben.) A Piramisszöve gek legújabb, 759 bekezdése („mondatra") és 2291 paragrafusra osztott gyűjtemé-

272


nyét az angol R. O. Faulkner adta ki 1969-ben A régi egyiptomi Piramisszövegek címmel. Néhány „mondatból már idéztünk; válasszunk most szemléltetésül néhány további jellemző részletet, mégpedig tartalmi szempontból hozzávetőleg sorrend ben. Bevezetőként álljon itt talán két szarkofágszöveg (Faulkner kiadása szerint): „Így szól Nut, a Nagy Jótevő: A király az én legidősebb fiam, aki az én ölemből származik. Ő az én kedvencem, akiben kedvemet leltem" (1. sz.). „Így beszél az Alsó házban (Ónban) lakozó nagy Nut: A király az én szeretett fiam, az én elsőszülöttem Geb trónusán, akiben (Geb) kedvét lelte és néki adta (a trónt) örökül az (istenek) Nagy Kilencsége jelenlétében. Az összes istenek ujjongtak, és egyszerre kiáltották: Mily magasztos a király! Atyja, Geb, kedvét lelte benne!" (3. sz.) A temetési ceremónia legfontosabb része, mint tudjuk, a „szájfelnyitás" szertartása volt. A király testét először körülrakták áldozati ajándékok, főleg illatos olajokkal megtöltött edények, vizes és boros kancsók, kalács- meg kenyérkosarak, szövetek, amulettek stb. sokaságával és különféle kevésbé ismert, gyantából meg nátriumból készített vegyszerekkel. A szertartást isteneknek öltözött papok végez ték; ezeknek a papoknak a következő típusú formulákat és áldozatokat írtak elő (Sethe és Speleers kiadása szerint): „Uszire Venisz! Fogadd el Hor isten fehér fogait, melyek a te szádat díszítik! Öt fehér pirula. Négyszer mondani: Királyi áldozat Venisz kájának" (35. sz.). „Uszire Venisz! Nyisd ki a te szádat azzal, ami hatalmába kerített téged! Egy kancsó bor, fekete kőből való htsz" (36. sz.; hogy mi az a htsz, nem tudjuk, a hozzá legközelebb álló kifejezés a „hordágy", tehát valamiféle tálca vagy tál lehetett). „Olaj, olaj! Emelkedj fel! Nyisd ki! Te (szent kígyó), aki Hor homlokán vagy, foglald el helyedet Venisz homlokán! Mivelhogy Hor homlokán vagy, foglald el helyedet Venisz homlokán! Légy az ő ékessége, és tündökölj belőle!" (52. sz.) „Tedd, hogy (a halott király) hatalmat nyerjen teste fölött! Vígy félelmet minden szellemek szemébe, bárhol pillantják meg őt, és bárhol hallják az ő nevét! Egy mérő gyanta és cédrusolaj" (53. sz.). És számtalanszor kínálják meg adják a halott királyoknak „Hor szemét", amely a királyoknak mint isteneknek kijár, s amely uralmukat és hatalmukat jelképezi. „Uszire Venisz! Hozzák neked Hor szemét, amely a te homlokodra rendeltetett! Egy mérő líbiai olaj" (54. sz.). „Uszire Venisz! Vedd Hor szemét, amelyet keresel! Négyszer mondani; négy ajándék, egy fazék szhn hús" (80. sz.). Több száz hasonló formula után — ezek a király nevén kívül minden piramisszövegben egyformák — a szertartást folytatva más formulákra térjek át a papok. „Mondani: Uszire Pjopej! Anyád, Nut, föléd terjesztette szárnyát! Védelmez téged minden rossztól. Nut védelmez téged minden ártalmastól. Te vagy az ő legnagyobb fia!" (825. sz.) „Uszire Pjopej! Jöjj, jöjj! Semmi bajod sem lesz. A te anyád eljön, hogy semmi bajod se essék. Nut eljön, hogy semmi bajod se essék. A Nagy Oltalmazó eljön, hogy (meg ne történjék, hogy) valami bajod essék!" (827. sz.) S pontosan az Usziréről szóló mítosz alapján: „Ő visszaadja fejedet, ő összegyűjti csontjaidat, ő egymáshoz illeszti tagjaidat, ő szívet hoz, és visszahelyezi


273

azt kebeledbe!" (828. sz.). A ceremónia záróaktusát a „király megtisztítása" képezte: „Mondani: Uszire Pjopej! Ébredj fel! Kelj fel! Fel! Tiszta vagy, tiszta a te kád, tiszta a te bád, tiszta a te akhod! Eljött hozzád a te anyád, Nut jött el hozzád, a Nagy Oltalmazó érkezett el hozzád! Ő megtisztít téged" (837. sz.). „Mondani: Uszire Pjopej! Fel! Tiszta vagy, tiszta a te kád, Hor megtisztít téged" (838. sz.). A szertartások befejeztével a halott király elindulhatott az istenekhez. „Égbe vezető létra volt készítve számára, hogy felmenjen oda a nagy füstölők füstjén. Pjopej száll, mint a madár, ingadozik, mint a szkarabeusz, magasba emelkedik, akár a lúd" (igen, úgy) „és mászik mint a szkarabeusz az üres trónusra, amely. Re, a te bárkádon van!" (363.sz.) Az úton leselkedő veszedelmeket számos formulával kellett elhárítani. „Minden szellem, minden isten, aki kezet emel Pjopejre, midőn az az istenek létráján az égbe megy (tudja meg): nem lesz a földje megművelve, nem ölnek neki állatokat, nem lesz vacsorája Ónban, nem lesz reggelije Ónban" (978. sz.). „Kígyó, aki éjszaka támadsz, mássz el! Szörny, feküdj le, és tűnj el! Te, aki a mzwt bokorban élsz, vessz el Nut nevében! Fordítsd el arcodat, krokodilus, (ki úgy fekszel, mint a) pásztor! Rontó (szemű) kígyó, tűnj bele az éjszakába, mert tiéd a földnek bűze!" (728—732. sz., a változatosság kedvéért Faulkner kiadása szerint.) Az istenekhez vezető útnak természetesen sikeresen kellett végződnie, s a király bejelentette megérkezését. „Mondani: Re-Atum! Venisz jött hozzád, halhatatlan szellem! A te fiad jött hozzád, Venisz hozzád érkezett! Együtt barangoltok majd az égen, egyesültök a sötétségekben, megjelentek a látóhatáron, ahol csak tetszik tinéktek!" (152. sz., újra Sethe és Speleers kiadása szerint.) Miután a király egy sor formula elmondásával minden jelentősebb istennek bemutatkozott, Re-Atum fogadta őt. „Ó, Venisz! Te nem holtan jöttél, te élve jöttél! Ülj fel Uszire trónusára, vedd magadhoz jogarodat, ha az élőknek parancsolsz, vedd magadhoz a maksz és nhb-j jogart, ha azoknak parancsolsz, akiknek birodalma el van rejtve!" (154. sz.) „Venisz uralomra lépett: elvezették az örökkévalóságba, és lábai elé helyezték a Bölcsességet" (308. sz.). Venisz tehát egyenlő lett az istenekkel; trónutóda, Teti úgyszintén, noha őt akarata ellenére küldte az örökkévalóságba testőrségének parancsnoka. Az Óbirodalom utolsó királyai azonban már felülmúlták az isteneket. Merenre piramisában a következő feliratot találták: „Midőn feltűnt az égen, megpillantotta ott Rét, aki odalépett hozzá. Merenre Re oldalára ült. Re nem engedte meg neki, hogy a földre vesse magát (és megcsókolja a lábát). Tudta (ugyanis), hogy nagyobb, mint ő maga, hogy az ő fia, Merenre, nagyobb az összes istennél, hogy Merenre szellemibb minden szellemnél, hogy magasztosabb minden magasztosnál, hogy halhatatlanabb minden halhatatlannál" (812. sz.). II. Pjopej pedig még Merenrét is felülmúlta. „Mondani: Kelj fel előttem, atyám! Kelj fel, Uszire Merenre! Én vagyok a te fiad, én vagyok Hor! Eljöttem hozzád, megmostalak, megtisztítottalak téged! Életet adtam neked, atyám, Merenre!" (1683. sz.) Sőt még Rét, a legfőbb istent is felülmúlta; Re ugyan mindenütt jelenlevő volt, ám mindenütt csak Pjopej után jelent meg, miként azt II. Pjopej 919. számú feliratán olvashatjuk: „Re feljön

274


keletre, és a láthatáron megpillantja Pjopejt. Re alászáll nyugatra, és találkozik ott Pjopejjel, az élővel, a halhatatlannal. Bármely helyre is megyen Re, mindenütt ott találja már Pjopejt!" A Piramisszövegek szétnyirkált partitúráját persze másként is össze lehetne állítani, egyes részleteket másként is interpretálhatnánk. Mintegy száz részletből az Usziréről szóló mítosz ősalapját is összerakhatnánk, s számtalan utalás alapján rekonstruálhatnánk még annak a kornak a temetkezési szokásait is, amelyben a királyok még nem építtettek piramisokat; különféle formulációkban rámutathat nánk a túlvilági életről alkotott régebbi, „asztrális" és az újabb, „uszirei" elképzelések ellentmondásaira. A szóban forgó szövegekből még himnuszválogatást is összeállíthatnánk, akár filológiai, akár költői fordításban, s minden bizonnyal akadnának olvasói. Az embertelenséget meg a kegyetlenséget azonban hiába keresnénk a Piramis szövegekben; ebben különböznek az egyiptomi művészet más megnyilvánulásaitól, főként az összekötő utak és a templomok dombormüveitől. Még az ún. Kannibál himnusz sem szörnyűséges, holott eszerint „Vénisz király embereket eszik, és istenekkel táplálkozik... atyáival táplálkozik, anyáival táplálkozik, szellemeket és isteneket nyeldes, és Mennyei Bikaként belsőségeiket eszi" (397—404. sz.). Itt csupán az elhaló totemisztikus elképzelések kifejezéséről és nagyon átlátszó szimbolikáról van szó; ha mindezt szó szerint kellene vennünk, akkor a kereszté nyek is ember- és istenevők volnának, mivel áldozáskor „Isten testét" eszik. A király sírjában nem volt helye a kegyetlenségnek; elég kegyetlenséget látott és okozott életében, halála után nyugalmat kívánt. Ami az ókori egyiptomiak bölcsességét illeti, azt másfajta irodalmi művekben találjuk meg: az Útmutatásokban, az Intelmekben és a Közmondásokban; a történelmi feljegyzéseket és a természettudományos ismereteket megint más írásos emlékekben találjuk. A piramisok meg a templomok építőiről egyszerű okból nem esik szó a sírokban: az emberekkel foglalkozni nem a fáraók dolga volt. A fáraói gőgből, igaz, több, mint elég van a Piramisszövegekben, s ez előjele — noha nem oka — az Óbirodalom bukásának. Hanem van itt még egy piramis, amelyről beszélnünk kellene ebben a fejezetben. Már nem az Ó-, s még nem a Középbirodalom, hanem a hanyatlás átmeneti korából származik: abból a korból, amikor kevés jelentős építmény született Egyiptomban. Jéquier fedezte fel 1932-ben, a II. Pjopej-piramis összekötő útján végzett ásatások során, méghozzá többé-kevésbé véletlenül, mintha a tapasztalt archeoló gus röntgenszemével a homok alá látott volna. Mikor behatolt a sírkamrába, a szomszédos piramisok szövegeihez hasonló falfeliratokat talált; ezekből aztán megtudta, hogy a piramist Aba király építtette. Aba teljesen ismeretlen király volt, valamikor az i. e. XXIII. és XXI. század között uralkodhatott; a dokumentumok homályosan szóltak róla, s nevét Ibinek is lehetett olvasni. A Turíni papirusz szerint


275

talán a hatodik dinasztia II. Pjopej utáni királyai közé tartozott; az Ebózevi tábla szerint inkább a nyolcadik dinasztia utolsó királyainak egyike volt. Az egyiptológu sok manapság többnyire a hetedik vagy a nyolcadik dinasztiához sorolják: többek között Gardiner, Vandier és Drioton, Posener, Stock. Trónelődje kilétét nem sikerült kideríteni, csupán az valószínű, hogy aránylag rövid ideig uralkodott, s csupán annyi bizonyos, hogy nem egész Egyiptomon uralkodott. A piramis szerkezete ugyanolyan rejtélyes, mint maga Aba király. „Hogy az építész milyen rendszert alkalmazott, már nem lehet megállapítani — írta a kutatás befejeztével Jéquier —, rendszere azonban a hatodik dinasztia piramisainak rendszerétől határozottan különbözik." De különbözik a későbbi piramisok rend szerétől is: föld alatti kamráit nyitott gödörben építették, de még a gödör betakarása előtt építeni kezdték a piramis peremrétegeit, úgyhogy a magot fejezték be utoljára. Úgy tetszik, az építkezést csakugyan befejezték: ám olyan gyorsan és olyan hanyagul, mintha a kisebbfajta, szabálytalan kvádereket csak egymásra dobálták volna. A föld alatti helyiségek lelkiismeretesebb munkáról tanúskodnak: falaikat szövegek borították, amelyekből terjedelmes töredékek maradtak ránk; a hatalmas gránittömbből faragott szarkofágot bemélyesztették a sírkamra falába. Hogy burkolatot is kapott-e a piramis, azt már lehetetlen kideríteni; nyers agyagból épült melléképületeinek romjai ugyancsak áttekinthetetlenek. A piramistengely észak felé tájolásával szemmel láthatólag nem törődtek: több mint 15 fokkal tér el nyugat felé. Méretei szerint csak minipiramis volt, körülbelül 31,5 x 31,5 méteres alapra épült. Aba király minipiramisa ma csupán egy homokos kráter a homoksivatag közepén: körülbelül huszonöt méter átmérőjű, pereme három-négy méter magas. Ha nem volnának benne hiénanyomok, omladozó lejtőin nem mászkálnának sárga skorpiók, holdbeli tájrészletnek is hihetnénk, amelyet mutatóba hoztak magukkal az űrhajósok. Így azonban, mint Vandier mondta, csak „jelképe a zavargások korának, amely születésének tanúja volt". Szépen folytatódik ez a mi utunk a piramisok árnyékában! Hegyekkel kezdtük, dombokkal folytattuk, vakond túráshoz jutottunk. Ez a vakond túrás azonban csak ókori egyiptomi méretekben vakondtúrás: hiszen a csaknem ismeretlen Aba király sírja még mindig nagyobb, mint Rómában Augustus császár Tiberis-parti mauzóle uma . . . Egy azonban kétségtelen: a fáraók lassan, de biztosan lefelé csúsztak a lejtőn. Milyen piramisokat hagytak ránk a Középbirodalom királyai?

276


Reneszánsz és a vég: A Középbirodalom piramisai

Bocsássuk előre mindjárt: a Középbirodalom királyai olyan piramisokat hagytak ránk, amelyeket érdemes megtekintenünk. Igaz, nem szépen az út mellé és nem éppen a turisztikai útvonalakra építkeztek; piramisaikat ezért még kevesebb ember látogatja, mint a kopt kolostorokat. A legtávolabbit Kairótól mintegy nyolcvan kilométerrel délre, Illáhún mellett, a Faiyum oázison túl találjuk, a legközelebbi Dahshur mellett áll. Némelyikhez sivatagi úton, vagy inkább úttalan úton kell eljutnunk, miközben ide-oda csúsznak a terepjáró autógumik, betömődik a légszűrő; a többi piramishoz jobb, ha a legközelebbi faluból indulunk, mégpedig gyalog. Emléktárgy- vagy üdítőital-árusító bódékat egyik mellett sem találunk, szerencsére dragománokat sem. Kettő vagy három annyira elhagyatott, hogy kígyókon meg skorpiókon kívül csak az időnkénti fata morgana alkotja a társaságát. A szatellit piramisokat nem számítva, kilenc ilyen piramist ismerünk: mind a kilenc az i. e. XX. század elejétől a XVIII. század végéig uralkodó tizenkettedik dinasztia korából származik. De a tizenegyedik dinasztiabeli I. Mentuhotep király piramisát is közéjük szokták számítani. Ez azonban nem igazi piramis, azaz nem királysír volt, hanem csak egy építmény a király jelképes sírja fölött, illetve a sírtemplom dísze. Hogy láthassuk, mi maradt meg belőle, Kairóból ötszáz kilométert délre kell utaznunk, Luxor mellé, a Nílus nyugati partjára. A tizenkettedik dinasztia piramisainak ugyanaz volt a funkciójuk és a külső képük is, mint az imént magunk mögött hagyott Óbirodalom korabeli piramisok nak, egyébként azonban sok mindenben különböztek tőlük. A régi piramisoktól eltérően afféle normalizált alapokra épültek; alapélük mindig 200 egyiptomi könyök, azaz 105 méter hosszú volt, csupán a két utolsónak pontosan feleakkora. Általában karcsúbbak és meredekebbek voltak a régieknél, falaik emelkedési szöge az 56 fokot is elérte. Tájolásuk során az építők nemigen törődtek az égtájakkal: A Középbirodalom korabeli piramisok sémája. Fent a keresztmetszet, lent az alaprajz; jól látható a kőváz és a töltelékanyag helye (Vandier szerint)


277

278


bejárati folyosóik nem mindig irányultak észak felé, sőt néha délre, egy esetben pedig nyugatra nyíltak. Föld alatti részük a folyosók és kamrák bonyolult útvesztője volt, s a szarkofág a legváratlanabb helyeken állt. A sírtemplomok mindig a piramisalap szintje alá épültek, a piramisok így magasabbnak látszottak. Ezenkívül az udvar téglalap alakjával, a királyi családtagok sírjainak elhelyezésével, némelyik melléképülettel és más apróságokkal is különböztek a régi piramisoktól. Legna gyobb azonban a konstrukciós különbség: a hagyományos — csiszolt mészkőkváde rek alkotta — burkolat ellenére ezek már nem „kőhegyek", hanem csak „kavics- és agyaghegyek" voltak. A Középbirodalom piramisépítő királyai tehát lemondtak a nagy kváderekről, és megelégedtek a nyers téglával meg a kőtörmelékkel, részben még a rések betömésére szolgáló homokkal is. Kérdés, mi volt ennek az oka. Leggyakrabban azt halljuk, hogy „gazdasági visszaesés és a királyi hatalom hanyatlása", azaz, hogy ezek a királyok már nem rendelkeztek olyan anyagi eszközökkel, mint Óbirodalom korabeli elődeik. Vagy azt, hogy „Egyiptomban nem volt elég kéz, mivel csökkent a lakosság létszáma". Sem az egyik, sem a másik válasz nem egészen meggyőző. Az átmeneti kor zavargásai után ismét központi hatalom alatt egyesült az ország, s a királyi hatalom a szokásos dinasztikus ellentétek dacára is szilárd volt; sőt gazdasági téren az ország az ókori fejlődés egyik csúcsára ért. Korábban sohasem látott öntözőberendezések épültek, új városok alakultak, új vallási és világi építmények jöttek létre; a tizenkettedik dinasztia korából származott például a híres „labirin tus" is, amelyet Hérodotosz többre értékelt a thébai kolosszális templomoknál és a memphiszi piramisoknál. A lakosság létszáma nem csökkent, hanem emelkedett, és a núbiai meg az ázsiai győzelmes háborúk során a rabszolgák száma is megnőtt; sőt forrásaink szerint a rabszolgákat tömegesen osztogatták a tisztviselőknek s árulták magánszemélyeknek. Ilyen körülmények között nem valószínű, hogy a királyoknak éppen legfontosabb építményeiken, a piramisokon kellett volna takarékoskodniuk, vagy hogy nem volt elég munkás az építkezéshez. A téglapiramisokra való áttérés okát tehát kétségtelenül másutt kell keresnünk. Az Óbirodalom bukását követő zűrzavaros korban szerzett tapasztalatok megmutatták, hogy a nagy kőpiramisok nem feleltek meg legfontosabb feladatuk nak, azaz nem védték meg a királyok testét és halotti kelengyéjét a rablóktól. A királyok rájöttek, hogy a piramis nagysága és tömege nem biztosítéka az örök nyugalomnak, s ezért elhatározták, hogy sírjukat más módon teszik hozzáférhetet lenné. Számtalan kusza, gyakran zsákutcába torkolló folyosót építtettek a föld alatt; ezeknek az volt a rendeltetésük, hogy megtévesszék a rablókat. A sírkamrákat bevehetetlen bunkerekké alakították át, és úgy helyezték el, hogy a piramisok belső szerkezetét ismerő rablók biztosan ne találjanak rájuk. Ebből az következett, hogy a sír fölépítménye, a tulajdonképpeni piramis, sokat veszített jelentőségéből. Tehát kevésbé szolid anyagból is készülhetett, s ezt még csak el sem kellett árulnia magáról. Turai mészkőből készült fehér ruhába öltöztették, és minden rendben volt. A téglapiramis építéséhez nem kellett olyan rengeteg munkás, sem pedig olyan


279

emberfeletti robotolás, az építészek leleményességét viszont annál inkább próbára tette. A korábbi piramisok kőkvádereit összetartotta a saját súlyuk, a nyerstégla-ré tegek azonban könnyen megroggyanhattak és lecsúszhattak. A sumerok meg a babilóniaiak nádból font gyékényekkel erősítették meg zikkuratjaikat: a gyékénye ket a téglarétegek közé helyezték; az egyiptomiak egyedi módon és hatásosabban oldották meg a problémát. A téglapiramis építéséhez olyan technikát és módszert találtak fel, amely a kamrás építkezés ősmintája. Ha a piramisnak elsimított sziklán kellett állnia, először is kőfalakat építettek az alap egyik sarkától a másikig; ezeket aztán keresztfalakkal egészítették ki; ha piramismagként magát a sziklát is felhasználhatták, rács formájú kőfalakat építettek köréje. Az így létrehozott vázat aztán megtöltötték téglával vagy kaviccsal, a réseket pedig betömködték homokkal. Az anyagot itt is faszánokon vagy kosarakban, földből emelt rámpákon szállították, akárcsak a kőpiramisok építésekor. Különös gondot fordítottak a felszíni rétegekre, hogy azok megtartsák a burkolókvádereket. A piramis alját néha gránitburkolattal erősítették meg; csúcsára mindig gránitpiramidiont helyeztek. „Ne nézz le engem, ha a kőpiramisokkal egybevetsz...", állt Hérodotosz szerint az egyik ilyen téglapiramison. Ezekről az építményekről már kétségtelenül Hérodotosz korában lelopták a burkolatot, s az arra járó vándorok nemigen figyeltek föl rájuk; de nem figyelt föl rájuk a környékbeli falvak építőanyag iránt érdeklődő lakossága sem. Mert ugyan ki fáradna a sivatagba nyers tégla kedvéért?! A szóban forgó piramisokat egészen a múlt század végéig még az archeológusok sem vették észre. Ám egyszer csak az egész világot bejárta a hírük: 1894-ben, amikor Morgan felfedezte a „dahshuri kincset". Aztán meg 1920-ban, amikor Petrie bukkant hasonló kincsre Illáhún mellett. I. Mentuhotep, a tizenegyedik dinasztia megalapítója, aki kivezette Egyiptomot a kétszáz éves anarchiából, és valamikor az i. e. XXI. század közepén felújította az ország egységét, Vészetből, vagyis Thébából származott. Sírját és sírtemplomát is a vészeti nekropoliszon építtette, méghozzá azon a helyen, amelyet ötszáz esztendővel később Hatsepszovet királynő választott híres temploma helyéül: Deir el-Bahríban. A Deir el-Bahrí szó szerint „Északi kolostort" jelent, s azokra az időkre emlékeztet, amikor a régi istenek és királyok ottani templomaiban megtelepedtek a keresztény szerzetesek. Ennél romantikusabb zuga talán nincs is Egyiptomnak: olyan, akár egy csaknem függőleges, vad homokkőszirtek közé ékelt homokos öböl; a redős szirtfalak úgy hullanak alá a százméternyi magasságból, mint valami megkövült vízesés. Luxorból autóbusszal vagy nílusi bárkával jutunk oda; az öntözőcsatornák között futó hosszú, egyenes út először „Memnon kolosszusaihoz" vezet el bennünket, majd észak felé kanyarodik, és a Ramesszeum romjai mögött újra nyugatnak fordul, hogy Hatsepszovet templomának teraszai előtt érjen véget. Az útvonal olyan lenyűgöző, hogy a turista általában észre sem veszi Mentuhotep építményeinek maradványait.

280


Mentuhotep piramisából és sírépítményeiből csakugyan nagyon kevés maradt ránk. Hogy miként festett hajdan, elképzelhetjük a romok alapján, melyeket a svájci E. Naville és az angol H. R. Hall tárt fel századunk elején, majd az amerikai H. E. Winlock az első világháború után. Segít bennünket Hatsepszovet templomá nak megtekintése is, hiszen ez az épület minden nagyszerűsége ellenére csupán kicsinyített és leegyszerűsített utánzata volt Mentuhotep müvének. Ha a templom némelyik fala és oszlopa kissé újnak látszik, ne nyugtalankodjunk miatta: két-há rom évszázad múlva majd nem üt úgy el a többitől. A rekonstrukció, mint már említettük, a lengyel régészek müve, akik 1962-ben kezdtek itt dolgozni K. Michalowski vezetésével. De Hatsepszovet templomában nem találunk piramist. A kiterjedt vészeti nekropoliszon azt egyedül Mentuhotep építtetett. A piramis ugyanis nem a vészeti szokásoknak megfelelő sír, hanem az egyesített Egyiptom Mennoferben (Memphiszben) székelő királyainak a privilégi uma volt. A Vészetben székelő uralkodók — köztük az egyesített ország későbbi királyai is — sziklasírokba temettették magukat. Először I. Mentuhotep is sziklasírt építtetett, mégpedig néhány kilométerrel északabbra, a Dra Abu'l Naga nevű helyen, ahol mintegy száz sziklasírt találunk; köztük van három Enjotefida sírja is, akik az „első átmeneti időszak" alkonyán uralkodtak Vészetben. (Ezekről az uralkodókról aránylag keveset tudunk, noha egyikükről még olyan jelentéktelen dolgot is megtudtunk, hogy szerette a kutyákat. Csak az érdekesség kedvéért: IX. Ramszesz korából ránk maradt a vészeti nekropolisz felügyelőinek jelentése, s ebben szó esik a Ramszesz kedvenc kutyáinak domborművét és nevét tartalmazó sztéléről. A sztélét Mariette találta meg az 1860-as ásatások során, manapság a kairói Egyiptomi Múzeum alsó traktusának 22. termében látható.) A szóban forgó temetkezési helyen megmaradt masszív síremlék- és kápolnamaradványokat a régebbi kutatók kis piramisok romjainak tartották, de tévedtek. Piramist egyedül I. Mentuhotep építtetett, nyilván azért, hogy megmutassa: az egyesített ország régi királyainak minden privilégiumát örökölte. A piramist mégis csak jelképes sírként, azaz kenotafként használta, s a vészeti hagyományokhoz híven sziklasírba temettet te magát. „Dicsőségesek Nebhepetre helyei", így nevezte el (a saját első nevéről). I. Mentuhotep a Deir el-Bahrí-i új temetkezési térséget. Saját sírkamráját egy sziklatömb lábában vájatta ki, a kamra lesimított falai elé szentélyt és sírtemplomot építtetett. A 40 x 22 méter alaprajzú szentély lapos tetejét 108 oszlop tartotta, udvaráról 150 méter hosszú föld alatti folyosó vezetett a sírkamrához. A sírtemplo mot két lépcsőzetes terasz alkotta, mindkettőt fedett oszlopcsarnokok szegélyezték; az alsó terasz alaprajza körülbelül 60 x 50 méter, a felsőé mintegy 42 x 40 méter volt, és összesen 254 oszlop állt bennük. A templom közepéből nőtt ki aztán a piramis: masszív talapzaton, 21 x 21 méteres alapon, apró kváderekkel és kaviccsal megtöltött kővázzal; a nem nagyon magas építményt fehér mészkőtáblák burkolták. A lenyűgöző oszloptemplomon a piramis uralkodott; hogy kenotafként is szolgált, az egy szinte mesébe illő szerencsés véletlen folytán derült ki. Howard


281

/. Mentuhotep király Deir el-Bahrí-i temploma, rekonstrukció. A közepén álló piramis csupán a jelképes sír (kenotaf) fölé épített síremlék volt Carter, aki 1901-ben még csak egy ismeretlen fiatalember volt, a templom romjai előtt leesett a lóról; a ló csak úgy megbotlott az egyenes úton, s a lába beleakadt valami repedésbe. Mikor megpróbálták kiszabadítani, a repedés kitárult; Carter előteremtett néhány csákányos fellahot, s hamarosan egy föld alatti folyosóban találta magát. Mint később kiderítette, a százötven méter hosszú folyosó abba a kamrába vezetett, amely pontosan a piramis csúcsa, illetve a piramistalapzat átlóinak metszőpontja alatt helyezkedett el. A kamrában megtalálta a király festett mészkőszobrát, s felfedezett egy fakoporsót a következő felirattal: „Re fia Mentuhotep". A lezárt koporsó üres volt, ahogy ez már a jelképes sírokban lenni szokott. A templom mögötti sziklába vágott tulajdonképpeni sírkamrában viszont semmit sem találtak, éppen csak egy rablók vájta alagút torkolatát. A körülbelül 160 x 120 méteres szabálytalan térséget a szokásos kerítésfal vette körül. A templomtól nyugatra hat sírt találtak a király feleségeinek és lányainak szarkofágjaival; kissé oldalt aztán felfedeztek még egy sírt, az előbbieknél sokkal tetszetősebbet: ebben a király hivatalos szeretője, Khemszit volt eltemetve. (A képmásáról ítélve félnéger leány, foglalkozását tekintve a szerelem istennőjének, Hathornak a papnője volt.) A keleti oldalon rámpa húzódott a templomteraszról a burkolt útig, amely a völgytemplomhoz vezetett; a völgytemplom nem maradt ránk.


282

Alapjának nyomaiból megállapították, hogy több mint 1200 méter hosszú és 33 méter széles volt, azaz akkora, mint egy modern repülőtér kifutópályája. Gondolat ban mindezt könnyen rekonstruálhatjuk, még ha időnként elakad is a lélegzetünk a csodálattól. De amivél Mentuhotep még ezenfelül is felékesítette a maga „Dicsőséges helyeit", az szinte minden képzeletet felülmúl. A sírtemplom homlokzatát alkotó oszlopcsarnok maradványai előtt manapság is több mint hatvan gödör nyoma látható. Szabályos távolságokban vannak a sziklába vájva, s az összekötő utat szegélyezők nem egy esetben tíz méter átmérőjűek és ugyanilyen mélyek. Egyiptomban sehol másutt nem maradt ránk az ókorból ilyesmi. A gödrök rendeltetését egész egyszerűen megmagyarázhatjuk: óriási „virágcserepek" voltak, ha szabad így mondanunk, hasonlóak azokhoz, amelyek sok-sok évszázad múltán az Akropolisz alatt, az athéni Thészeion mellett is megjelentek, s amelyekben mindmáig zöldellnek a ciprusok. Mentuhotep virágtartóiban több mint félszáz tamariszkusz nőtt, a rámpa melletti nyolc legnagyobban pedig fügefák illatoztak, amelyek beárnyékolták a király életnagysá gúnál is nagyobb trónos szobrait. A templom romjai előtt levő puszta, homokos térség tehát francia típusú parkkal körülvett szobrászati galéria volt egykor... II. Mentuhotep megpróbálta utánozni apja építményeit, de nagyon hamar meghalt. Csupán a befejezetlen alapok maradtak ránk, a piramistól néhány száz méterrel nyugatra; a középütt álló elegyengetett szikla alapján arra következtethe tünk, hogy II. Mentuhotep ugyancsak piramist akart építtetni. Utóda, III. Mentuho tep aztán sírostul eltűnt, csaknem nyomtalanul. III. Mentuhotep legmagasabb rangú tisztviselője, hadseregének sikeres vezére, Amenemhet viszont építtetett piramist. Persze csak akkor, mikor Mentuhotep után ő lépett trónra, és megalapította a tizenkettedik dinasztiát. A tizenkettedik dinasztia az egyiptomi történelem egyik legnagyobb dinasztiája. Nem azért, mert egyes uralkodói leigázták Núbia, a Színai-félsziget, Líbia, Palesztina és Szíria kiterjedt területeit: ezt mások is megtették előttük is, utánuk is. Nem is azért, mert hatalmas emlékműveket építtettek, és erős kézzel uralkodtak; Egyiptomban ez sem számított újdonságnak. Ám akadtak köztük uralkodók, akik az ország számára biztosítani tudták a békét, és közhasznú műveket hoztak létre; egyiptomi körülmények között ez olyan rendkívüli dolog volt, hogy kiérdemelték vele kortársaik háláját és utódaik megbecsülését. „Több zöldet ajándékozott Egyiptomnak, mint a Nílus — olvassuk a Faiyum oázisban végzett öntözőmunkák szervezőjéről, III. Amenemhetről szóló versben — elkergette híveitől az éhséget, kincseivel élteti az ő szolgáit." I. Amenemhet (Manehto szerint Ammenemész) Vészetből (nemzetsége pedig Dél-Jabról) származott, székhelyét azonban áttette északra, Felső- és Alsó-Egyip tom határára, ahol új fővárost építtetett: Ictovejt, azaz azt a várost, amely „Mindkét Országot tartja" (a későbbi Ittove). Valamikor i. e. 2000 körül alapította a mai List környékén, a város pontos helyét azonban nem ismerjük, mert hitelesen identifikált

/


283

/. Szenvoszret király listi piramisának alaprajza. A kerítésen belül összesen tíz szatellit piramis állt (Petrie szerint) nyomait máig sem találták meg. A város közelében Amenemhet piramist is építtetett, méghozzá már nem jelképes, hanem valódi sírt, s ezzel az Óbirodalom királyainak hagyományát folytatta. Ebben későbbi uralkodótársa és trónutóda, I. Szenvoszret is követte; a későbbi ictoveji királyok aztán az örök nyugalom biztosítása céljából alapított további nekropoliszokon építtettek piramist maguk nak. I. Amenemhet piramisához a Kairótól mintegy hatvan kilométerrel délre eső Matánija faluból jutunk el a legkönnyebben; a faluból három kilométert kell gyalogolnunk nyugati irányban. Ismét csak szükségünk van a katonai hivatalok engedélyére, no meg egy kis szerencsére is, hogy hosszú bolyongás nélkül ráakadjunk a piramisra. Az építmény ugyanis már nem valami magas, körülbelül tizenöt méteres, és látszólag egybeolvad a környező sivataggal. Alapját, amely 105 x 105 méterével szabványa lett a későbbi piramisoknak, behordta a homok, az

284


északi oldalon nyíló bejárati folyosót úgyszintén. Emiatt azonban nem szükséges különösképpen bosszankodnunk; a folyosó semmi sajátossággal sem tűnik ki, a sírkamra pedig amúgy is hozzáférhetetlen. A kamrába emberemlékezet óta senkinek sem sikerült behatolnia; nem sikerült századunk elején a francia és az amerikai régészeknek, de talán az utóbbi évezredek rablóinak sem, akik öt befejezetlen aknát hagytak ott maguk után. Az építmény föld alatti részét emberemlékezet óta elöntötte a víz : amely valami föld alatti csatornán a Nílusból ömlik bele, a Nílust pedig lehetetlen kiszivattyúzni; az omladozó falú kamrákba még a búvár is csak élete kockáztatásával hatolhatna be. A régészek ezért a piramis föld feletti részének, a sírtemplom maradványainak és a környező síroknak a kutatására korlátozták munkájukat. Gautier és Jéquier szerint I. Amenemhet hasonló módon építtette sírját, mint Mentuhotep a maga Deir el-Bahrí-i templom piramisát, azaz szabálytalan kis kváderekből, kővázzal, a felépítményt aztán csiszolt mészkőkváderekkel burkoltatta, melyek közül nem egy a lerombolt Óbirodalom korabeli sírokból származott. I. Szenvoszret (Manehto szerint Szeszonkhoszisz) mintegy másfél kilométerrel délebbre építtette fel piramisát. Az építmény homokdűnék között áll, és az állapota valamivel jobb, mint az előbbié; eléri eredeti 61 méteres magasságának több mint egyharmadát, s falain még tartják magukat az eredeti mészkőburkolat maradvá nyai. Bejárata az északi oldalról nyílik, s egy romhalmaz takarja, amely eredetileg kápolna volt; mellette a rablók ásta két alagút egyikének a bejárata látható. A rablók mintegy tizenkét méternyi mélységben itt is vízre bukkantak, és visszafordul tak; a régészek sem jutottak tovább. A piramis föld feletti részét annál gondosabban átkutatták: első ízben Maspero, aki 1882-ben a sírmellékletek feliratai alapján megállapította a tulajdonos kilétét, 1894-ben Gautier és Jéquier, századunkban. S. M. Lythgoe és A. C. Mace. A belefúrt szondák kimutatták, hogy belső tömegét nyolc darab, átlósan elhelyezett kőtömbből és tizenhat keresztfalból álló vázzal szilárdították meg. Az ásatások során feltárták a sírtemplom romjait; Szenvoszret sírtemploma ugyanolyan terv szerint épült, mint II. Pjopejé; feltárták a kultikus piramis maradványait is: ez 21 x 21 méteres alapra épült, és 19 méter magas volt. Rábukkantak a király tíz, életnagyságúnál nagyobb kitűnő szobrára meg két kisebb faszobrára, végül pedig azt is felfedezték, ami világhírűvé tette a piramist: Szenvoszret feleségeinek és leányainak kilenc sírját, fölöttük pedig kilenc további piramis romjait! I. Szenvoszret négy trónutóda közül hárman a régi, dahshuri temetkezőhelyen építtették fel piramisukat: Sznofrev király régi piramisaitól keletre, a Nílus völgye fölött húzódó sivatag kimagasló peremére. A legrégebbit II. Amenemhet (Manehto Ammanémésze) építtette, méghozzá kőből, úgyhogy az építmény felülmúlja a két szomszédos téglapiramist, tárgyilagos és költőieden hasonlattal élve körülbelül úgy, mint egy négyemeletes ház felülmúl két kétemeleteset. A piramis föld alatti részébe az északi oldalról nyíló bejáraton keresztül szállhatunk alá; megtekintéséhez azonban útikalauzra vagy legalábbis tervrajzra van szükségünk. A sírkamra egy


285

bonyolult alaprajzú, tágas helyiség egyik falmélyedésében rejtőzik, és nagy gránit tömbökkel van burkolva; a homokkőkváderekből készült szarkofágot úgy belemé lyesztették a padlóba, hogy szinte észre sem vesszük. Ennek a piramisnak a térségében — It és Khnumit királylányok sírjaiban — fedezte fel Morgan 1905-ben a híres „dahshuri kincsek" egyikét. Ez a kincs a III. Szenvoszret lányainak, Szithathornak és Meritnek a sírjaiból egy évvel korábban napvilágra hozott kinccsel együtt a Középbirodalom aranymíves és ékszermüvészetének a legékesebb doku mentuma. III. Szenvoszret piramisa körülbelül egy kilométerrel északabbra áll. Aránylag alacsony és szürkésbarna, mert lemeztelenített belseje nyers téglából épült. Eredeti leg azonban az összes egyiptomi királypiramisok- közül az volt a legkarcsúbb és alapjához képest a legmagasabb; Morgan a fennmaradt sarokkváderek emelkedési szöge (56°) alapján kiszámította, hogy 77,7 méter magasba nyúlt. Építői — II. Szenvoszret piramisának példájára — eltértek ama szigorú követelménytől, hogy a bejárati folyosó az északi oldalról nyíljon, s a folyosó bejáratát áthelyezték a nyugati oldalra. A király lelkének így megnehezítették ugyan a ki nem hunyó sarkcsillaghoz vezető utat, viszont növelték továbbélése anyagi alapjának, a múmiának biztonságát. A király legalábbis ezt gondolta; ám a radikális intézkedés ellenére a királyi holttest kelengyéstül eltűnt, noha biztonságát még összevissza kanyargó folyosók és süllyesztők rendszerével is növelték. A gránitkváderekkel „felpáncélozott" és három óriási kőtömbbel lezárt sírkamrában csupán az üres szarkofág maradt. A harmadik, a déli piramis a Manehto által Lakharésznak nevezett III. Ame nemhet király piramisa. III. Szenvoszret trónutóda, III. Amenemhet, elődjétől eltérően, nem hódító hadjáratokban, hanem nagyszabású építkezésekben kereste a dicsőséget. Magának is mindjárt két piramist építtetett, de furcsa módon csak a szokásos méretekben és közönséges nyers téglából; gránitot csupán a kamrák megszilárdításához meg a piramidionhoz használt (ez a piramidion egyébként egyike a ránk maradt kevés piramidionnak). A dahshuri piramisba két bejáratot vágatott; az egyik, a hagyományos északi oldalról nyíló, vakfolyosók útvesztőjébe vezetett, a másik a piramis délkeleti sarkáról nyílt, és hasonló útvesztőn keresztül a feltűnő piros szarkofágot rejtő sírkamrába torkollott (és torkollik). Ezekkel a biztonsági intézkedésekkel III. Amenemhet tökéletesen megzavarta a rablókat; még jobban megzavarta őket azzal, hogy nem ide temettette magát. Igazi sírja a zöld, már akkoriban „Egyiptom kertjének" nevezett Faiyum oázis délkeleti peremére épített piramis volt, amely a mai Hauvare el-Makte mellett áll. A hauvarei piramis középpontja volt az újonnan alapított királyi temetkezőhelynék, amelyhez talán a híres „labirintus" is tartozott. A piramis manapság már csak egy megroggyant földkupac, alapjának átmérője kis híján 100 méter, csúcsán, azaz mintegy 20 méternyi magasságban egy kis háromszög látható. Ránézve bizonyára senki sem gondolná, hogy olyan sírkamrára akad benne, amilyet piramisban még sosem látott. A déli oldalról kőlépcső vezet hozzá; a lépcső után

286


///. Amenemhet király piramisainak alaprajza. Balra a dahshuri, jobbra a hauvarei piramisé (Petrie szerint) egy zsákutcába vivő meg egy megtört folyosó következik, ez utóbbi tízméteres mélységben ér véget. Maga a kamra valóságos csodája az ókori egyiptomi technikának: tulajdonképpen nem más, mint egy több mint 100 tonnás, rendkívül kemény kvarcittömbből faragott óriási kincstár. Falai simák, akár az alabástrom váza; 6,4 x 2,4 x 1,8 méter nagy, 1,2 méter vastag kvarcitfödele van, és két, egyenként ötventonnás mészkőkváderből épített nyeregtető borul föléje. Már kész állapotban tették a helyére, mégpedig valószínűleg oly módon, hogy fokozatosan kiszedték alóla a homokot, amellyel az előzőleg kiásott aknát megtöltötték. Petrie 1889-ben nem jutott be a sírkamrába, mert nem találta meg a piramis bejáratát, ezért hát az ókori rablók módszeréhez folyamodott, s arab munkások segítségével hozzáfogott az alagútásáshoz. Több heti kimerítő robot után célhoz is ért, az összetört tetőn át azonban víz hatolt a kamrába. Petrie nem hagyta magát elriasztani: meztelenre vetkőzött, alámerült a sárban (bilharziára, reumára, tüdő gyulladásra stb. fittyet hányva), s végül megállapította, hogy „azok az ördögi fickók, akik mindig mindent kiraboltak", ismét megelőzték. A kamrában összetört kanopusz-edényeket és két szarkofágot talált. Azt hitte, a kelleténél több whiskyt ivott a kulacsából: két szarkofág egy piramisban? De nem látott duplán, csakugyan így volt. A feliratokból aztán megtudta, hogy az egyik szarkofágban mindenféle szokással ellentétben Amenemhet lánya, a közeli kis piramis tulajdonosa, Neferup tah (Ptahnefru) volt eltemetve, a másikban maga III. Amenemhet.. . A dahshuri piramismező megtekintése eltérített bennünket II. Amenemhet fia és trónutóda, II. Szenvoszret (Manehto Szeszósztrisza) piramisától. Most már ezt sem kerüljük el: a hauvarei piramistól pontosan tíz kííométerreT délkeletre, az


A IV. Amenemhetnek tulajdonított mazgúnai déli piramis. kerítésfallal (Mackay szerint)

287

Alaprajz

a

hullámos

Illáhún melletti sivatagban áll. Messziről, alakjával és színével is, tevepúpra emlékeztet; mintegy tizenöt méterrel emelkedik környezete fölé, alsó részét homok borítja, téglái pedig úgy szétmállottak, hogy legjobb fel sem mászni rá, vagy ha mégis, akkor mezítláb. Mint 1913-ban Petrie kiderítette, egy természetes szikla köré építették, amelyet rövid kőkváderekből rakott rácsos vázzal borítottak. Az építkezés alkalmával rendkívül nagy súlyt vetettek a biztonságosságra: az építmény bejáratát — első ízben — áthelyezték az északi oldalról a délire, föld alatti folyosóit süllyesztőkkel bonyolított útvesztővé alakították, sírkamráját mintegy húsz méterre

288


A saqqarai névtelen piramis. Alaprajz a hullámos kerítésfallal (Jéquier szerint) helyezték az alap közepétől, ahol általában lenni szokott, és mintegy tizenkét méteres mélységbe építették. Petrie vörös gránitból faragott gyönyörű szarkofágot és fehér alabástrom áldozati asztalt talált benne, a padlóját borító megkeményedett iszapban pedig felfedezte az egyedüli ismert ékszereket, amelyek piramis belsejéből kerültek elö: a királyi homlokvédö aranyból formált szent kígyón, amelyeket a rablók véletlenül elveszítettek. A térség északi részében nyolc masztabát tárt fel, és rábukkant egy kis királynői piramis maradványaira; az egyik déli sírban, ahol Szenvoszret leánya, Szithathoriunnit nyugodott, 1920-ban újra felragyogott az


289

arany. Az itt talált „illáhúni kincs" nagy részét a New York-i Metropolitan Museum vásárolta meg; a maradék — a „dahshuri kincsek"-kel együtt — az Egyiptomi Múzeum északi galériájában levő Ékszerterem fő látványossága. Ettől a legmagányosabb piramistól visszafelé menve megállunk még Dahshur közelében, Mazgúna falu mellett: ott vannak a Középbirodalom két utolsó piramisának romjai. Mindkettő 52,5 x 52,5 méteres alapra épült, mindkettőben föld alatti lépcsősor és folyosóútvesztő található, s mindkét fölépítmény nyers téglából készült. A déli piramis mellett fennmaradtak az ugyancsak nyers téglából rakott, hullámos kerítésfal maradványai; a sírkamrában kvarcitszarkofágot találtak, amelyet a biztonság kedvéért Kairóba szállítottak. Az északi piramis hasonló szarkofágja még a helyén áll; súlyos kvarcitfödele kis híján 3800 év óta a földre fektetve várja a temetést. A temetést, amelyre egyáltalán nem került sor. . . Felfedezőjük, Petrie asszisztense, E. Mackay, a déli piramist 1911-ben IV. Ame nemhet király sírjának, az északit pedig a király nővére, Szebeknofrure, a tizenkettedik dinasztia utolsó királynője piramisának tulajdonította. Hogy a két mazgúnai piramis valóban IV. Amenemhet és Szebeknofrure sírja volt, nem egészen biztos. Semmilyen feliratot nem találtak bennük, amely egyértelműen megerősítené ezt a feltételezést, és nem került elő semmiféle ókori egyiptomi dokumentum, amely ezt bizonyítaná. Koncepciójukban és bizonyos részleteikben azonban annyira hasonlítanak a tizenkettedik dinasztia végén épült piramisokhoz. hogy besorolásuk alkalmával Mackay valószínűleg nem tévedett. Egyetértett vele Petrie, és egyetért vele a legtöbb egyiptológus, noha némelyek óvatosságból kérdőjelet tesznek a két piramistulajdonos neve után. Más piramisok besorolása viszont nehézségekbe ütközött, sőt néha izgatott vitákkal, drámai fordulatokkal járt. Nem könnyű ugyanis megtalálni az elhagyatott, évezredes romok tulajdonosát, ha az nem hagyott bennük bizonyítékokat maga után; még nehezebb építményt találni a tulajdonos számára, ha nem tudjuk, hol is építkezett. A régészeknek ilyenkor közvetett bizonyítékokra, a legkülönbözőbb jelekre, a tárgy ismeretén alapuló intuícióra kell támaszkodniuk; időnként nem marad más hátra, mint hogy várjanak a véletlenre, és bízzanak a szerencsében. Hogy eközben hány tévedésre kerülhet sor. hány útkereszteződésen lehet elvéteni az irányt, hány zsákutcába kerülhet az ember, azt bizonyára el tudjuk képzelni. Az efféle kutatás semmivel sem könnyebb, mint a detektív munkája, s csak sajnálhat juk, hogy a megtörtént esetek valamelyikét nem dolgozta fel, mondjuk, Agatha Christie, aki jól ismerte Egyiptomot, és szoros kapcsolatban volt a régészettel (férje, Sir Max Mallowan hosszú évekig irányított ásatásokat Mezopotámiában). Menkauhor, Sepszeszkare, Veszerkare és néhány további király s mintegy tíz piramis esetében azonban befejezetlen maradt volna a detektívregény. Gondoljunk csak vissza például Teti piramiskörzetének megtekintésére; láttuk ott „egy sírtemplom és egy kis szatellit piramis romjait", s szinte figyelemre se méltattuk őket. A kis piramist 1920-ban fedezte fel Firth, s az aprólékos

290


kutatómunka befejeztével Merikare királynak tulajdonította (A Teti-piramis temet kezési körzete, 1926). Ezzel valóságos szenzációt keltett az egyiptológusok körében: először is azért, mert Merikare a kilencedik vagy a tizedik dinasztia királya volt, s ebből a korból egyébként egyetlen piramis sem maradt ránk, másodszor pedig azért, mert a szóban forgó király rendkívül figyelemre méltó személyiség volt. Neve ugyan sem a „Királyok jegyzékében", sem pedig Manehtónál nem fordult elő, ám ismertük őt mint egy egészen egyedülálló Intelem szerzőjét, amely állítólag a világirodalom első politikai írása. (Felsorolja azokat az alapelveket, melyek szerint az uralkodónak uralkodnia kellene, s számos elve nagyon figyelemre méltó: „Ne tégy különbséget az előkelő és az alacsony származású között, hanem aszerint válogasd meg az embereket, ahogy dolgozni t u d n a k . . . Óvakodj attól, hogy igazságtalanul büntess; ne végezz ki s e n k i t . . . a lázadó kivételével, akinek bűnössége bebizonyosodott.. . Közkedveltségeddel állíts magadnak tartós emlék művet!") Magában a piramisban Firth semmiféle feliratokat nem talált, de az építményt Merikarénak tulajdonította, mert a környéken az ő tisztviselőinek a masztabái kerültek napvilágra, méghozzá nevekkel és titulusokkal. „Ez az érv nem jelentéktelen — írta több évi vita után Vandier Az egyiptomi régészet kézikönyvében (1954) —, e (kis) piramis elhelyezéséből, valamint abból, hogy nincs kápolnája, mégis valószínűbbnek látszik, hogy csak kultikus piramisról van szó." Ebben maradtak, s a piramis kavarta viták után manapság már csak az elsüllyedt hajó felkavarta örvény maradt. Lauer Az egyiptomi piramisok problémájában vagy Edwards Az egyiptomi piramisokban már meg sem említette. Vagy egy másik példa: a Zavijet el-Arjan-i piramisok maradványainál megállapítottuk, hogy tulajdonosaikat nem ismerjük biztosan. Néhány más piramis esetében még rosszabbul állunk. Ezt főként a szilai, a Zavijet el-Mejtin-i, a nagadai és a kulai piramisokról mondhatjuk; mint láttuk, összesen hét piramisról van szó, s olyan-amilyen valószínűséggel csupán annyit mondhatunk róluk, hogy talán a harmadik dinasztia korában épültek. Még a híres temetkezési helyeken is van két piramis, amelynek tulajdonosát nem ismerjük. Az egyiket már meglátogattuk: romokban hever Abu Roás mellett, Radzsedef piramisától délnyugatra. A másik a saqqarai temetkezési hely legdélibb határkövét képezi. Az Abu Roás-i névtelen piramist Lepsius fedezte fel 1843-ban. Átnézte és lemérte mindazt, ami megmaradt belőle; alászállott a sírkamrába is, ott azonban felirat nélküli szarkofágot talált. Az összehasonlítási anyag hiánya lehetetlenné tette az időrendi besorolást: azóta ugyan a régészet már előbbre lépett, a piramis pusztulása azonban a régészetet is megelőzte. Mikor 1947-ben ideérkeztek a holland régészek, akik a szomszédos temetkezési hely kutatására kaptak engedélyt, ugyanazt állapították meg, amit 1922-ben brit kollégáik: hogy sajnos későn jöttek. Az emlékkönyvekből aztán megtudták, hogy a hitetlenek nagy háborúja előtt háromszáz teve hordta innen hónapokon át Kairóba az építőanyagot... A saqqarai névtelen piramis befejezetlenül és romba dőlve rejtezik a homok dombok között, körülbelül egy kilométerrel délkeletre a „fáraó masztabájától".


291

Felfedezésének sikerét Jéquier könyvelte el, aki az 1929—1930-as években ásta ki. Alaprajza mintegy 80 x 80 méter, a föld fölé csak néhány nyerstégla-réteg emelkedik belőle, s a burkolókváderek elhelyezéséhez ásott árok meg itt-ott a hullámos kerítésfal maradványa szegélyezi. Föld alatti részébe kőlépcső vezet, amely aztán néhány megtört folyosóban folytatódik; ezek számos helyiséget megkerülve két sírkamrába torkollnak. Minden folyosót és minden helyiséget fehér mészkőtáblákkal burkoltak; a kisebbik kamrában kvarcitszarkofág áll, a nagyobbik kamra meg teljes egészében kvarcitból épült, s méreteivel és súlyával még a hauvarei piramis sírkamráját is felülmúlja . . . Keletkezésének időpontját lehetetlen pontosan meghatározni; talán a tizenkettedik dinasztia végéről, de talán a tizenharmadik vagy a tizennegyedik dinasztia elejéről származik. „Az ember elképed, amikor jelentős művekben oly szegény korból ilyen tökéletes építészeti alkotást lát — írta Vandier. — A saqqarai névtelen piramis föld alatti részével arra ösztönöz bennünket, hogy Khufevéhez hasonlítsuk, és teljes joggal vívja ki legnagyobb csodálatunkat." Csakugyan váratlan befejezése ez a mindeddig gazdátlanul maradt piramisok hoz való utazásunknak. Ám létezik még egy névtelen királypiramis, méghozzá a Középbirodalom bukását követő időkből. Egyiptom utolsó felfedezett és azonosított királypiramisát a második átmeneti kor elejének egy kevésbé ismert uralkodója, Khendzser építtette. Erről a királyról semmit sem tudunk meg Manehto Egyiptomi nevezetességekjéből, de nem beszél róla még az Ebózevi és a Saqqarai tábla sem; neve csak a Turíni papiruszon szerepel, száz más, ugyanolyan kevéssé ismert név között. Az egyiptológusok nagy része — például Drioton és Vandier, Edwards, Stock és mások — a tizenharmadik dinasztiába sorolja; mások, köztük Zába, a tizenharmadik-tizennegyedik dinaszti ába, mivel az ismeretek mai állása alapján e két dinasztiát lehetetlen egymástól elválasztani. Khendzser valamikor az i. e. XVIII—XVII. században uralkodott, és úgy tetszik, csak nagyon rövid ideig; hatalma valószínűleg Alsó-Egyiptomra korlátozódott. Khendzser a saqqarai temetkezési hely déli részén, a névtelen piramistól mintegy kétszáz méterrel északra, egy kis magaslaton építtette fel piramisát. Ezt a piramist ugyancsak Jéquier fedezte és tárta fel 1931-ben. Fölépítményéből és a körzetében levő építményekből már nem sokat talált, az alapvető adatok megállapí tásához azonban éppen eleget. Mielőtt a piramis tönkrement volna, alapéle 52,5 méter, falainak emelkedési szöge 56 fok volt, s elérte a 37,4 méteres magasságot; nyers téglából épült, és fehér mészkőkváderekkel burkolták, csúcsát pedig fekete gránitpiramidion díszítette. Két fal vette körül, a belső mészkőből, a külső nyers téglából épült; a két fal közti térségben három sír rejtezett, az északkeleti szögletben pedig egy kis szatellit piramis állt. Tájolása nem volt nagyon pontos, sírtemploma a keleti oldalra került, bejárata kissé délebbre volt a nyugati oldal közepétől. Az építmény felszíni része és a melléképítmények arról tanúskodnak, hogy a

292


Khendzser király saqqarai piramisa. Fent a keresztmetszer, len az alaprajz (Jéquier szerint)

Reneszánsz és a vég; A Középbirodalom piramisai

293

piramis rokona a tizenkettedik dinasztia végén épült piramisoknak; föld alatti része nagyon is közeli rokonságról tanúskodik. Nem tudjuk, vajon fiatalabb vagy idősebb-e a szomszédos névtelen piramisnál, de határozottan kisebb és szerényebb. Természetes sziklába vágott ötvenhárom lépcsőfok vezet a belsejébe; a lépcsősor háromszor derékszögben megtört és helyenként kiszélesített folyosóban folytatódik, amelyből három átjáró vezet a sírkamrához. A sírkamra megint csak szarkofág: egyetlen darab, rendkívül nagy sárga kvarcitból faragták, mintegy hatvan tonna súlyú, és hatalmas kvarcitfödél borítja; két mészkőkváderből épített magas nyereg tető hajlik föléje. A piramisba már kész állapotban eresztették alá; a gödör, melynek fenekén nyugszik, tizenkét méter mély. A tetőnyereg csaknem felér a piramis alapjáig; fölötte nyers téglából épült bolthajtás osztja meg a felső rétegek nyomását. A bolthajtás egyébként Jéquier ásatásai óta látható, s ez a világ első és legrégebbi bolthajtása, amelyre napjainkban is süt még a nap. A piramis egész föld alatti része csodálatosan ép állapotban maradt ránk; a szatellit piramis folyosóiról és kamráiról ugyanezt mondhatjuk. A szatellit piramis 26,3 x 26,3 méteres alapra épült, ugyancsak nyers téglából és ugyancsak mészkő burkolattal. A keleti oldalon levő bejáratától lépcsősor vezet a folyosóba, amelyből két oldalhelyiség nyílik; a két oldalhelyiségből aztán a két sírkamra két előszobájá ba jutunk. A sírkamrák ugyanolyan típusúak, mint a főpiramis sírkamrája, azonban nem használták őket. Valószínűleg a király feleségeinek kellett volna bennük örök nyugalomra találniuk, de talán túlélték urukat, és valamilyen államfordulat áldozatai lettek, úgyhogy temetésük nem lett országos ügy . . . A királyt még annak rendje és módja szerint eltemették a piramisban, sírját pedig, ugyancsak annak rendje és módja szerint, kirabolták. A sírtemplomból csak széthajigált kövek, az összekötő útnak csak a nyomai maradtak ránk; a völgytemplomból semmi sem maradt. A piramis északi oldalán azonban kápolnamaradványokat tárt fel Jéquier: a kápolna földre zuhant mennye zetét egy hatalmas kígyót ábrázoló szokatlan festmény díszítette. A belső és a külső kerítésfal között feltárt három sír közül Jéquier csak egyet kutatott át, két kvarcités egy mészkőszarkofágot talált benne. A piramis környéki homokból és kőtörme lékből összeszedte munkásaival a király halotti kelengyéjének maradványait: száz meg száz edénycserepet meg apró használati tárgyak töredékeit, amelyeket a rablók vagy elveszítettek, vagy mint fölösleges dolgokat elhajigáltak; köztük volt az összetört piramidion is. Akárcsak néhány edénytöredéken, a piramidionon is megtalálták Khendzser nevét. Khendzser piramisának romjai nem csupán építtetőjük és tulajdonosuk nevét árulták el, hanem a király portréját is kiadták. Nem nagy s eléggé durván megmunkált szoborról van szó, amely manapság elvész az Egyiptomi Múzeum alsó, nyugati galériájának gyönyörűen kidolgozott Amenemhet- és Szenvoszret-szobrai között. Fején rövid ünnepi lepellel, homlokán a szent kígyóval, a hagyományos felfogásban ábrázolja Khendzsert. Szomszédaihoz és elődeihez csak nagy, szétálló fülével hasonlít; egyébként arca kissé kövér, homloka alacsony, vonásai szinte

294


Khendzser piramisának sírkamrája. Fent a keresztmetszet, lent az alaprajz. A kvarcitból faragott szarkofágra mészkökváderekböl készült és téglaboltozattal biztosí tott meredek tető borult (Jéquier szerint)


295

negroidok, szigorúan és mogorván néz maga elé. S ezt talán már csak hozzáképzel jük: arcáról valamilyen borúlátó tanácstalanság is lerí. Mi ugyanis tudjuk, amit Khendzser még nem tudott, vagy amit legfeljebb csak sejthetett: hogy uralkodásának napjai meg voltak számlálva, s országa hosszú időre idegen népek hatalmába kerül. Ehhez talán maga is hozzájárult azzal, hogy nem tudta teljesíteni népének alapvető fontosságú követelményeit, és képtelen volt biztosítani az állam határait; ám lehetséges, hogy elődei és utódai vétkesebbek voltak ebben. De ez már más kérdés, amelyre sem Khendzser kőarcától, sem pedig a piramisától nem kaphatunk választ. Khendzser utódai már nem építtettek piramisokat, legalábbis tudomásunk szerint nem, hogy az egyiptológusok szokásos fenntartásával éljünk. Sem a hikszosz uralom előtti viharok korában, sem a hikszosz uralom nyugtalan, zavaros folyamá ban, sem pedig akkor, midőn e folyam elapadt vizeiből felmerült az Újbirodalom. Hogy a Középbirodalom bukása után hatalomra jutott tiszavirág-uralmú királyok nem vállalkozhattak olyan nagy és költséges építmények létesítésére, mint amilye nek a piramisok voltak, az egészen érthető. Khendzser és névtelen szomszédja a hosszú sor meglepő kivételei. Ami a hikszosz „pásztorkirályokat" vagy az „idegen országokból jött törzsfőnököket" illeti, szintén világos a dolog: a piramisok az egyiptomi királyok sírjai voltak, a hikszosz uralkodók a saját szokásaik szerint temetkeztek. De vajon miért nem pártoltak vissza a piramisokhoz az Újbirodalom királyai? A lehetőségük megvolt ehhez: ismét az egyesített Egyiptom fölött uralkodtak, ugyanolyan, istenekkel egyenlő despoták voltak, mint ó- és középbirodalombeli elődeik, sőt vagyonukkal és hatalmukkal még felül is múlták azokat. A föld többet termett, mint bármikor azelőtt, s a magtárak évszázadokon át mindig tele voltak, a külkereskedelem korábban ismeretlen termékeket és nyereséget eredményezett, a győzelmes háborúk hadisarcot és rabszolgatömegeket biztosítottak számukra; szavuk törvény volt a núbiai zuhatagoktól egészen a líbiai oázisokig, a Jordánig és az Eufráteszig. III. Amenhotep és II. Ramszesz (meg számos kevésbé nagy uralko dó) templomai bizonyítják, hogy úgyszólván megszállottai voltak az építkezési szenvedélynek. Semmi sem akadályozta őket abban, hogy parancsot adjanak a Nagy piramisnál is magasabb sír építésére, s a Nílus két partját benépesítő emberi hangyák százezrei teljesítették volna parancsukat. Hogy miért álltak el a piramisépítéstől, arról nem hagytak ránk tudósítást ezek a királyok. Ám napnál világosabb: okultak a történelmi tapasztalatokból. Az Óbirodalom piramisai valóságos erődök voltak, amelyeket egyetlen korabeli s talán mai hadsereg sem tudott volna vagy tudna bevenni — mégis áldozatul estek a rablóknak. A halott királyok tetemét és halotti kelengyéjét védelmező kőkváderek milliói fölöslegesnek bizonyultak; fölöslegesnek bizonyultak a piramist körülvevő várfalak meg a súlyos kőtömbök, amelyeknek a behatolást kellett volna meghiúsíta niuk; a sírbolygatók elleni vallási és jogi rendelkezések is hatástalannak bizonyul-

296


tak .. . A Középbirodalom piramisai még az óbirodalom korabeli erődöket is felülmúlták, mégpedig nem a tömegükkel, hanem biztonsági rendszerük lelemé nyességével. Ügyesen álcázott bejárataik pontosan ott voltak, ahol azt a legkevésbé várta volna az ember; folyosóik föld alatti labirintusokat alkottak vakaknákkal és a mennyezetből vagy a padlóból nyíló titkos kijáratokkal; a sírkamrákhoz vezető utakat kövek torlaszolták el, és süllyesztők tették veszélyesebbé; a szarkofágokat bevehetetlen páncélszekrényeknek nevezhetnénk. S lám, mindez hiábavalóak bizonyult — a halott királyok testét semmi sem védte meg. Csodáltuk az Óbirodalom építészeit: milyen mesterien oldották meg a királyoktól és a papoktól kapott feladatokat, milyen óriási méretekben gondolkoz tak és számoltak. A Középbirodalom építészei pedig módszer és technika dolgában még a rablókkal is vetekedtek; a rablók módszereiből gyakorlatias következtetése ket vontak le, s biztonsági okokból még a szigorú vallási előírásoktól is eltértek. Ha a királysír biztonságáról volt szó, semmilyen feladatot sem tartottak teljesíthetetlennek, munkásaik pedig csodálatra méltó tökéletességgel végezték azt el. Gondoljuk csak meg, mit jelentett például szarkofágot vagy egész sírkamrát faragni egy száz vagy több tonnás kőtömbből, méghozzá kvarcitból, amelynek keménysége azonos az acéléval! Mit jelentett ezt az építkezésre szállítani és behelyezni egy tíz, sőt több méter mély gödörbe, mit jelentett több száz méter hosszú föld alatti kamrákat ásni rémítő sötétség meg fullasztó porfelhők közepette! Az emberi lehetőségek csúcsa volt ez: az Újbirodalom építészei már semmiféle javítást nem ajánlhattak uralkodó iknak. A régi építészek és munkások iránti csodálatunkhoz azonban kapcsoljuk hozzá mindjárt azok dicséretét is, akik mindeme munka értelmét visszájára fordították — az ókori egyiptomi rablók dicséretét. Hagyjuk most figyelmen kívül indítékaik erkölcsi értékelését, hiszen a fáraókkal szemtől szemben ez amúgy sem helyénvaló; a „kiegyenlítő igazságosságról" se beszéljünk. Petrie olyan kifejezésekkel átkozta meg a rablókat, amelyeket — tekintettel az angol káromkodások szegényes készletére — a helybeli szamár- és tevehajcsároktól kellett átvennie, leleményessé güket és kitartásukat azonban egy szintre helyezte a piramisépítőkével. Maspero, Loret, Borchardt, Carter és sokan mások — Belzoniról nem is beszélve —, ha régészészjárásukkal már semmire sem mentek, mindig azt kérdezték: Mit tenne az én helyemben egy ókori egyiptomi rabló? A helyes oldalon álló hivatásos dolgozó elismerése volt ez a másik hivatásoshoz méltó szakértelme iránt; mint amikor a rendőrségi nyomozó értékeli a kasszafúró ügyességét, vagy a kémelhárítás dolgozó ja a kém ravaszságát. Ha valamit is szemükre vetettek, hát csak azt, hogy „sajnos, túlságosan tökéletesen" végezték el munkájukat. Bizony elképesztő dolgokat vittek véghez ezek az emberek! A Nagy piramisba ők vágták a manapság bejáratként szolgáló folyosót, közben megközelítőleg kétszer annyi kőtömeget távolítottak el, mint al-Mamún faltörő kossal dolgozó csapatai. Maspero számára Venisz piramisába, Firth számára Veszerkaféba, Borchardt számára pedig Nevoszerre piramisába vágtak utat; ha valamelyik régész az eredeti


297

bejáraton léphetett be valamelyik piramisba, csak azért lehetett így, mert a rablók már kinyitották. Kilencven százalékban mindig a legrövidebb úton törtek a cél felé; amikor Petrie beásta magát a hauvarei piramisba, rábukkant a rablók ásta aknára; a listi piramisok kamrái előtt a rablók megtorpantak: ugyanazon a helyen a régészeknek is meg kellett állniuk. A rablók mindig pontosan tudták, hol ér véget a titkos folyosó, s a labirintus kijáratát hol kell a padlásban keresni, és hol a padlóban. A zárótömböket össze tudták törni, vagy valamilyen tárna kiásásával meg tudták kerülni; Khendzser áttörhetetlen falú sírkamrájába legalább egy kis nyílást fúrtak, s ezen át egy gyereket engedtek le kötélen, hogy úgy hozzák felszínre a kamra tartalmát, akár a horgász a halakat. Úgy tetszik, a piramisokat akkor is kirabolták volna, ha televíziós kamerák őrzik a kamráikat. A siker, amelyet minden esetben elértek, olyan százszázalékos volt, hogy az igazán bosszantó. Ha manapság behatolunk valamelyik turisták számára nyitva nem tartott piramis föld alatti részébe, kivételesen bátor embereknek hisszük magunkat. A villanylámpa fénykúpja kísértetvár kulisszáivá varázsolja a falakat, szemünket csípi, nyakunkat égeti a por, lábunk alatt a kőcsikorgás mintha a ránk záruló pokolkapu csikorgása volna. Pedig hát- a rablók itt dolgoztak: rézvésőkkel meg dolerit botokkal, az olajlámpa gyönge fényénél, hason fekve a hulló kőtörmelék között, állandó rettegésben, méghozzá hosszú heteken, hónapokon, sőt tán éveken is keresztül, a végkimerülésig. Hogyan bírták ezt ki, mikor bennünket már az egyszerű idelátogatás is annyira kimerít, hogy a kobaltkék ég alatt izzó negyvenfokos hőséget is frissítőként üdvözöljük? Hogyan tudták elkerülni a fáraók építészeinek csapdáit, hogyan sikerült eltűnniük a rablott kincsekkel; Petrie egyszer kijelentette, hogy „tisztátalan erők" keze volt a dologban. A „tisztátalan erőkön" nem holmi varázslatot, hanem „szakszerű segítséget" értett, és igyekezett végére járni a dolognak: hiszen ez is a piramisokkal kapcsolatos rejtélyek közé tartozott. Elindult a rablók nyomán, és megállapította, hogy a rablók többnyire biztosra mentek — az építészek nyomában. Kétségtelen, hogy mindig akadtak emberek — főleg a felügyelők meg a munkavezetők soraiban —, akik megjegyezték a bejárat titkát és a kamrák elhelyezkedését, s legalább a halálos ágyukon elárulták azt fiaiknak; a fiak fiai aztán kivárták, míg az államhatalom hanyatlásának éveiben eltűntek a piramisőrök, aztán aranyra váltották ismereteiket. Az sem kizárt, hogy a szakszerű segítséget éppen a piramisokkal törődő tisztviselők és papok nyújtották a rablóknak, természetesen megfelelő jutalom fejében; sőt valószínű, hogy az anarchia korában meg az átmeneti időszakokban maguk szervezték meg királyaik és isteneik sírjainak kifosztását. Korabeli közvetlen bizonyítékok nem maradtak ránk ezzel kapcsolat ban; az Újbirodalom korából azonban fennmaradt egy ilyen (piros iniciáléjú) dokumentum. Egy papiruszon olvasható egy bírósági eljárás jegyzőkönyve, amely ből kitűnik, hogy IX. Ramszesz korában Nyugat-Vészet főnöke, azaz a Királyok völgyének felügyeletével megbízott tisztviselő tíz királyi és négy egyéb sír kifosztá sát szervezte meg. (A tisztviselőt Peverónak hívták, és véletlenül tetten érték.

298


A hivatalnokok és az iparosok Deir el-Medina-i temetkezési helyén épült kis piramisok az Újbirodalom korából. Rekonstrukció mivelhogy a tettenérés fontos volt Kelet-Vészet főnökének, Peszjurnak, akinek valami személyes elszámolnivalója volt Peveróval; Pevero bandája egy Hapi nevű kőfaragóból, egy Iramun nevű iparosból, egy Amenmessze nevű parasztból, egy Kemvessze nevű teherhordóból meg egy Enhufre nevű fekete rabszolgából állt.) Hogy ki és hogyan rabolta ki az egyes piramisokat, nem tudjuk, s talán sohasem tudjuk meg. Adjuk át a szót most Carternak, aki a későbbi királysírok kifosztásáról a következőket írja (a Tutankhamon sírja 1923-ban kiadott első kötetében): „Elképzelhetjük a tervszövögetés hosszú napjait, a sziklákon tartott titkos éjszakai gyűléseket, a temetkezési hely őreinek megvesztegetését vagy meggyilkolá sát, majd a sötétben végzett vakmerő ásást, szűk lyukak fúrását egészen a sírkamrákig, a lázas kincskeresést... A király azzal, hogy múmiáját értékes kelengyével látta el, amely megfelelt méltóságának, maga segítette elő a múmia megsemmisítését. A kísértés túlságosan is nagy volt. A legnagyobb pénzsóvár legmerészebb álmait is felülmúló vagyon készen állt, és arra az emberre várt, aki utat és módot talált a megszerzésére. A rablónak előbb-utóbb célhoz kellett érnie." Az ezredéves tapasztalatok tehát megmutatták, hogy a piramisok nem teljesítik


299

Piramismezők Núbiában (a mai Szudán területén) legfontosabb funkciójukat, vagyis, hogy tévedésből épültek. Ez a valóban „pirami dális tévedés" azonban nem volt kizárólagos oka a piramisépítés beszüntetésének. Az egyiptológusok kezdettől fogva figyelmeztettek erre, s nem az ő hibájuk, ha az Egyiptomról szóló népszerű könyvek egynémely szerzője elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, s leegyszerűsítette a dolgot. Az Újbirodalom királyai Vészetböl

300


Néhány piramis összehasonlítása. Balról jobbra: Dzsoszer saqqarai piramisa, Khufev és Khafre gizehi piramisa, Szahure Abu Sir-i piramisa (a szatellit piramissal együtt), III. Szenvoszret dahshuri piramisa, Khendzser saqqarai piramisa, a Deir el-Medina-i kis piramisok és Cestius római piramisa (Thébából) származtak, és a tizenkettedik dinasztia királyaitól eltérően nem költöztek északra; hűek maradtak a régi vészeti hagyományhoz is, mely szerint a halott királyok föld alatti sziklasírokba temetkeztek. Az Újbirodalom első királya. Ahmosze, még habozott egy kicsit; akárcsak I. Mentuhotep, ebózevi jelképes sírja fölé egy kis piramist építtetett. Temettetni azonban sziklasírba temettette magát, Dra Abu'l Naga mellett, régi trónelődei, az Enjotefidák közelébe. A további királyok ezt a hagyományt folytatták; a piramisokkal kapcsolatos tapasztalatokat csak arra használták fel, hogy biztonságosan elrejtették sírjukat. Ahmosze trónutó da, I. Amenhotep után még a túlságosan ismert és könnyen megközelíthető Dra Abu'l Naga-i temetkezési helyet is odahagyták, s I. Thutmosze egy szűk, sziklás, jól őrizhető völgytorkon túl, a mai Biban el-Molukban, vagyis a Királyok völgyében alapított új temetkezési helyet. Ezután az Újbirodalom összes királya itt, a Királyok völgyében — ahol csak a Kurna hegység szélverte csúcsa emlékeztetett piramisra — építtette meg sírját, az álcázásról ugyanolyan jól gondoskodva, mint I. Thutmosze. „Én magam ellenőriz tem a király sziklasírjának építését. Azt senki sem látta, azt senki sem hallotta", íratta Ineni főépítész a sziklasír falára. „Ez az Ineni biztosan hatékony eszközöket talált a munkások elhallgattatására — jegyezte meg Carter. — Valószínű, hogy hadifoglyok végezték el a munkát, akiket aztán kivégeztek." Az égbe nyúló síroktól, amelyek nagyságukkal hirdették, hogy „nekünk aztán van mit rejtegetnünk", ide jutottak hát a leghatalmasabb egyiptomi királyok: a síremlék nélküli, rejtett, föld alá bújtatott sírokhoz. Némelyek mélyebbre ásatták magukat és kincseiket, mint amilyen mélységben a New York-i Nassau Streeten az USA Szövetségi Bankjának páncélszobái, a londoni Treadneedle Streeten az Angol Bank páncélszobái vagy a párizsi rue de Banque-on a Francia Bank páncélszobái vannak. Ám ez sem segített rajtuk: föld alatti rejtekeiket — Tutankhamon király kis sírjának kivételével — ugyanolyan ügyesen és tökéletesen kirabolták, mint a piramisokat. .. De egyszer még megjelentek Egyiptom földjén a piramisok. Persze már nem mint királysírok, hanem csak mint apró, néhány méteres, téglából épült, belülről


301

boltozatos, bevakolt síremlékek: ilyen piramisokat a hivatalnokok meg az iparosok építtettek Deir el-Medinában, Luxorral szemben a Nílus nyugati partján és más temetkezési helyeken, egyebek között Aswantól délre, Aniba mellett. Többnyire a sírbolt mögé, néha meg a sírbolt tetejére építették a piramist, amelynek csúcsát általában díszes piramidion alkotta. Az utolsó ilyen piramisok az Újbirodalom alkonyán épültek. A núbiai királyok is az egyiptomi piramisok mintájára építtették sírjukat a mai Szudán területén, Napatánál (a negyedik nílusi zuhatag közelében) és Merowe mellett (az ötödik és a hatodik zuhatag között). A núbiai királysírokból mintegy százhúsz maradt ránk; a legrégebbiek az i. e. VIII. század végéről, azaz a huszonötödik dinasztia korából, a legfiatalabbak az i. e. IV. század közepéről származnak. Ezek közül a piramisok közül azonban egyiknek az alapéle sem több tizenkét méternél, s falaik meredek emelkedése ellenére sem haladják meg a húszméteres magasságot. Az ókorban Európa földjén is született egy piramis. Az Egyiptomban tevékenykedő római expraetor, Gaius Cestius Epulo építtette i. e. 12 táján. Alapja 29,5 x 29,5 méter, magassága 36,4 méter, kőből és malterból „öntötték"; a belül boltozatos építményt kívülről fehér márványkváderekkel burkolták. A mai Szent Pál-kapu mellett áll, és Rómában, ámulatunkra, ez a legjobb állapotban ránk maradt ókori építészeti műemlék. Mindezt már csak a teljesség kedvéért említettük. Az utolsó igazi piramistól még Saqqara fehér, napfény fürdette fennsíkján elbúcsúztunk, tehát ugyanott, ahol az első piramisokkal megismerkedtünk. Az imént felsorolt építmények már csak afféle emlékmüvecskék, amelyekről senki sem mondja, hogy „felséges piramisok".

VOJTECH ZAMAROVSKY

Recommend Documents