Víz és település Magyarországon

TELEPÜLÉSGAZDÁLKODÁS-KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁS _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Dr. Dövényi Zoltán1 Víz és település Magyarországon 1. A probléma felvetése A víz és település kapcsolata, a kettı közötti összefüggésrendszer meglehetısen hosszú ideig a településföldrajz egyik lezárt fejezetének látszott. Ez többek között azt jelentette, hogy ebben az irányban jelentısebb kutatások nem folytak, s a szakmai közvélemény is megelégedett a régebbi ismeretek ismételgetésével. Ez a „megáll az idı” jellegő állapot azonban néhány éve bizonyosan megváltozott, kellett azonban némi idı ennek felismeréséhez is. Talán kissé váratlan irányból, a globális klímaváltozás oldaláról kezdett ismét életre kelni és új szempontokat kapni a víz és település kapcsolata. Ezzel párhuzamosan, 1990 után a társadalmi viszonyok is jelentısen átalakultak, s ezek egy része szintén szerepet kapott ezen kapcsolatrendszer átalakulásában. A kettı együtt vezetett oda, hogy érdemes lett „leporolni” a régi kutatási témát, s felmérni az idıközben történt változásokat, regisztrálni az új fejleményeket. A jelen tanulmány a maga szőkre szabott kereteivel a téma iránti szakmai kíváncsiság megélénküléséhez kíván hozzájárulni a víz és település kapcsolatrendszere néhány fontosabb aspektusának áttekintésével. 2. Árvíz és település A hazai folyószabályozások döntı része a 19. század végére megvalósult, ezt követıen alapjában véve stabilizálódott a helyzet a folyók menti települések számára is. Ez természetesen nem jelentett teljes biztonságot az árvízi elöntésekkel szemben, de a kockázat mindenképpen a tőréshatár alatt volt. A viszonylag ritkán elıforduló gátszakadások okoztak ugyan súlyos károkat az érintett településekben, de összességében nem kellett tartani a gyakori ismétlıdéstıl. Az érintett lakosság számára egyfajta megnyugvást jelentett az is, hogy a gátépítések és -magasítások – ha nem is viharos tempóban – folyamatosan történtek, így volt remény arra, hogy belátható idın belül a nagyobb folyók melletti gátak kiépülnek a mértékadó árvízszintet egy méterrel meghaladó magasságra. Az 1990-es évek közepétıl azonban egyre inkább világossá vált, hogy az árvízvédelem problémái a „fontolva haladás” módszereivel nem lesznek megoldhatók. Ezt egyértelmően mutatták a felgyorsult események, azaz egymást követı években vonultak le rekordmagasságú árvizek, érzékelhetıen megnıtt az árvizek intenzitása, s eltőnt az árvizek korábban megszokott szezonalitása is. A változás jelentıségét egyértelmően jelzi, hogy 1998– 2001 között négy rendkívül veszélyes árvíz vonult le a Tiszán, s ezek közül a 2001. évi tavaszi árhullámot nem is sikerült az ártéren tartani, s a gátszakadás következtében nagy károk keletkeztek a Beregi-síkság településeiben. 2002-ben a Dunán vonult le egy rendkívüli árhullám, majd 2006 tavaszán ismét a Tisza, ill. a Körösök következtek. További jellemzıje a változásoknak, hogy a rendkívüli árvizeket olyan évek is követhetik, amikor a folyó még a medrébıl sem lép ki.

1

Dövényi Zoltán; DSc, igazgatóhelyettes (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest), intézetigazgató egyetemi tanár Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézete E-mail: [email protected]

249


A vízjárás szélsıségeinek növekedésében a globális klímaváltozás minden bizonnyal szerepet játszik, mivel ennek egyik következménye az extrém csapadékhozamok növekedése, ill. egyre gyakoribb elıfordulása. Így a folyók közelében fekvı települések, ill. ennek az övezetnek a településhálózata a természeti környezet oldaláról került új kihívások elé. A tét nem kicsi, mivel az ország területének közel egynegyede a mértékadó árvizek szintje alatt fekszik, ahol mintegy 700 településen kb. 2,5 millióan élnek, azaz minden negyedik lakosa az országnak (VAHAVA, 2007). Az egyre nagyobb problémát okozó árhullámok kialakulása azonban nem vezethetı vissza kizárólag a klímaváltozásra, hanem ebben nagy szerepet játszott, ill. játszik a hullámterek vízlevezetı képességének jelentıs csökkenése. Ezt természeti és társadalmi tényezık egyaránt okozták. Az elıbbi elsısorban a hullámtér feliszapolódását jelenti, ami nem elhanyagolható mértékben csökkentette a hullámtér hasznos keresztmetszetét, s így vízszállító képességét is (NAGY I.–SCHWEITZER F.–ALFÖLDI L. 2001, SCHWEITZER F. 2001, 2004.). Az árvízi helyzet romlásában azonban nem kis szerepe van az emberi beavatkozásoknak, ill. a hullámtéren létrehozott antropogén létesítményeknek. Ide sorolhatók az utak és vasutak hullámtéri átvezetését szolgáló töltések, a nyári gátak stb. Ezek mellett azonban egyre nagyobb problémát jelentett a hullámterek beépítése, mivel ez is jelentısen akadályozta az árhullámok levonulását. A korábbi idıszakok embere számára természetes volt, hogy a hullámteret nem építi be. Ezen a téren a szocializmus évtizedei hoztak hátrányos változást, amikor a nagyobb folyók hullámterében meglehetısen elszaporodtak a különbözı, elsısorban nyaralási–üdülési célú építmények. Amíg az árvizek csak ritkábban és alacsonyabb tetızési magassággal jelentkeztek, ezek az üdülıtelepek nem jelentettek feltőnı problémát. Rögtön megváltozott viszont a helyzet az extrém árvízi hozamok megjelenésével, így az 1990-es évek végétıl a hullámtér beépítése is kezdett nagyobb figyelmet kapni. Ezek után joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit lehet, ill. kell tenni az érintett települések árvízi biztonságának növelése érdekében? A hagyományos megoldás a gátak és töltések további magasítása és erısítése. Mivel egyes szakaszokon más nem jöhet szóba, ezt a módszert is szükséges alkalmazni. A korábbi idıszaktól eltérıen azonban most már fel kell tenni a kérdést, hogy „ki fizeti a révészt”, azaz kinek kell fizetni a gátépítés költségeit? Az árvízvédelem hosszú ideig egyértelmően állami feladat volt, közösségi érdeket szolgált, így a finanszírozása is állami forrásból történt. Napjainkra azonban a helyzet megváltozott, s a folyók mellett nem egy esetben már úgy kell feltenni a kérdést, hogy akkor is állami feladat a gátépítés, ha abból magánérdekek profitálnak? Ez a probléma országos érdeklıdést kiváltva elıször az 1980-as évek közepén, a nagymarosi duzzasztó megépítése kapcsán merült fel. Amennyiben ugyanis a létesítmény megépül, a megemelt vízszint következtében elárasztásra került volna a pilismaróti üdülıtelep több száz hétvégi háza is. Mivel a tulajdonosok egy részének érdekérvényesítı képessége meglehetısen jó volt, mozgalom indult annak érdekében, hogy a beruházás keretében épüljön egy új gát a terület megvédésére. S történt mindez annak ellenére, hogy az üdülıterület beépítése enyhén szólva nem volt szabályos. A nagymarosi duzzasztómő szerencsére nem épült meg, így a pilismaróti gát ügye is okafogyottá vált. Nem lett azzá viszont Budapesten a Római-part megvédése, ami tanpéldaként is szolgálva mutatja a kérdés sajátosságait. A terület eredetileg a vízisportokat szolgálta, ezért számos csónakház épült fel. Fıleg az államszocialista idıszakban vállalati és minisztériumi üdülıkkel egészült ki a beépítés. Mivel a terület négy–öt méterrel a Duna átlagos szintje felett van, annak idején nem látszott indokoltnak és szükségesnek védıgát kiépítése. Így a töltést a Dunától távolabb fekvı lakóövezet védelmére a parttól néhányszáz méterre, a rekreációs-zóna mögött építették ki. A viszonylag ritkán elıforduló nagyobb árvizeket általában sikerült ideiglenes védvonalakkal kivédeni.

250


A rendszerváltozás utáni privatizáció ezt az övezetet sem kerülte el, s ennek egyik következményeként az egykori „vízi paradicsom” funkcionálisan jelentıs mértékben átalakult, és egyre inkább magánérdekeket szolgál. Ezt egyértelmően jelzik az új épületek, pl. szállodák, éttermek, lakópark, szabadidıs központ. Ezzel nem is lett volna baj, ha a dunai árvizek a korábbi szinten és gyakoriságban maradnak. De nem maradtak, s az emelkedı árvízi szintek miatt egyre nehezebben és egyre nagyobb költséggel lehetett úgy-ahogy megvédeni a Római-partot. Így már 2002 ıszén felmerült egy mobil gátrendszer megépítésének gondolata. Azóta sem történt ugyan egyetlen kapavágás sem, az viszont bizonyos, hogy a beruházás nem lenne olcsó mulatság: 2007 ıszén úgy hárommilliárd Ft-ra becsülték a költségeket. Az nem kétséges, hogy itt valamit tenni kell az árvízi biztonság érdekében, a kérdés csak az, hogy ki fizesse a számlát? A Római-part jelenlegi funkcióit és az ingatlanok tulajdonosi körét nézve ez semmiképpen sem lehet állami feladat, de még önkormányzati sem. Költségmegosztás természetesen elképzelhetı, de a beruházást elsısorban azoknak kell állni, akik ebbıl hasznot fognak húzni. A Római-part problémája átvezet egy másik súlyos kérdéshez, nevezetesen az árterek növekvı beépítésének következményeihez. A növekvı árvízi hozamok és a hullámterek feltöltıdése kapcsán az is világossá vált, hogy növelni kell a gátak közötti területek vízlevezetı kapacitását. Ennek egyik lehetısége az elburjánzott növényzet eltüntetése, a keresztirányú töltéseken új hidak és átereszek építése, vagy éppen a nyári gátak megszüntetése. Érdemes azonban elgondolkodni azon is, hogy a hullámtéren ma már nem kevés épület is áll, s ezek szintén lassítják az árvizek levonulását. Ezek hatósági eszközökkel történı lebontása aligha járható út, az új épületek emelésének megakadályozása viszont az lenne. Valójában azonban nem ez történik, így nem egy szakaszon vadonatúj házak emelkednek az ártereken, tovább akadályozva az árvizek levonulását. A helytelen és hátrányos beépítés azonban nem csak a gátakon belül, hanem azokon kívül is megfigyelhetı. Az ármentesítések elıtt a települések a folyók közelében az ármentes felszíneket foglalták el, így pl. a magaspartokat, folyóhátakat, s gondosan kihagyták a beépítésbıl az árvízveszélyes területeket. Az ármentesítés és az árvízvédelmi gátak kiépítése után ez az óvatosság érzékelhetıen csökkent, 1945 után pedig lényegében elenyészett. Ennek következtében az elmúlt évtizedekben számos településen olyan mélyfekvéső területeket is beépítettek, amire a korábbi népesség nem is gondolt. A települések ilyetén meggondolatlan terjeszkedése az árvízi elöntéseknél az elkerülhetetlennél jóval súlyosabb károkhoz vezet, amit a 2001-es beregi árvíz is egyértelmően bizonyított (DÖVÉNYI Z. 2005). Az árvízi veszélynek kitett településeknél azonban nem csak a beépítés meggondolatlan kiterjesztése jelent problémát, hanem a biztonságérzet túlzott foka is. A lakosság adottnak vette hosszabb idın keresztül, hogy az árvízvédelmi töltések megfelelı biztonságot nyújtanak, s nem kell azzal foglalkozni, ha mégis átszakad a gát. Fıleg a Tisza alsó és középsı szakaszán a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elsı felének pusztító árvizei az itt élı embereket megtanították a védekezés szükségességére, s ennek következményeként ebben a térségben a veszélyeztetett településeket körtöltésekkel vették körül. Végszükség esetén ezek a védmővek valamennyi védelmet még ma is tudnának nyújtani. A 2001-es beregi árvíz is bizonyította, hogy még egy alacsony – fél–egy méter magas – körtöltés is jelentıs védelmet tudna nyújtani – ha lenne. Ebben a térségben azonban a településeket sohasem vették körül védmővekkel, ezzel kiszolgáltatták ıket az árvízi pusztításnak.

251


3. Kisvízfolyások és települések A településhálózat kialakulása során nem csak a folyók, hanem a kisebb vízfolyások is vonzották a településeket, így fıleg a domb- és hegyvidékek patakvölgyeiben a kisebb falvak egész füzére alakult ki. Annak ellenére, hogy ezeknek a vízhozama általában csekély volt, az elmúlt korok emberei nem építkeztek közvetlenül a vízfolyás mellé, mivel tisztában voltak azzal, hogy ritkán ugyan, de itt is elıfordulnak extrém vízhozamok. Az elmúlt évtizedekben azonban ez a tapasztalat is feledésbe merült, s jó néhány településben a lakó- és hétvégi házak egészen a vízfolyás mellé települtek. Hosszú ideig nem is volt probléma. Az 1990-es évek közepétıl azonban érzékelhetıen megnıtt az extrém csapadékelıfordulások száma, s szükségszerően gyakoribbak lettek a kis vízfolyásokon a nagy árvizek, s ezek az érintett településekben komoly károkat okoztak az épületállományban és a mőszaki infrastruktúrában is. Erre igazán 1999-ben figyeltek fel, amikor az elsı félévben több hullámban elıfordultak nagy csapadékok, s ezekbıl a hegy- és dombvidékeken rendkívül heves árhullámok alakultak ki, amelyek vízhozamai minden korábbi értéket meghaladtak (SZLÁVIK L. 2005). Ennek kapcsán korábban alig ismert békés patakok (pl. Bükkös, Dera, Kemence-patak) neve került be a köztudatba jelentıs árvízi pusztításaik következtében. És ezzel a történet még csak megkezdıdött, mert azóta is meglehetısen gyakran elıfordulnak pusztító árvizek a kis vízfolyásokon, elegendı itt a 2005-ös év eseményeire gondolni, amikor többek között Mátrakeresztes, Mád, Encs, Edelény, Boldva szenvedett nagy károkat a hirtelen levonult árhullámok következtében. Az ismétlıdı özönvizek kapcsán egy új kifejezés is bekerült a hazai szakirodalomba, ill. a köznyelvbe is: ez a „flash flood”, azaz villámárvíz, hirtelen árvíz. Ez a fogalom olyan árvizeket jelent, amelyek viszonylag kis területen és rövid idı alatt bekövetkezı intenzív csapadékhullás következtében jönnek létre. Társadalmi oldalról ez azt jelenti, hogy a hidrológiai válasz lényegesen gyorsabb, mint az érintett közösség társadalmi válaszideje az eseményekre (www.szupercella.hu). A villámárvizeket azonban nem lehet kizárólag a természet nyakába varrni, a károk nagyságában rendesen benne van az emberi tevékenység is. A már korábban említett helytelen beépítés mellett mindenképpen említeni kell az elhanyagolt, növényzettel benıtt patakmedreket, vagy ennek ellenkezıjét, a kıvel vagy betonnal kiburkolt, teljesen mővi vízfolyásokat. S végezetül nem szabad megfeledkezni a rossz mőszaki megoldásokról sem, amikor a rosszul méretezett hidak vagy átereszek nem tudják biztosítani az extrém vízhozam átbocsátását, s inkább gátként funkcionálnak. A villámárvizek nem válogatnak, s mindig annak a társadalmi csoportnak okoznak kárt, amelyik túlságosan közel települt a vízfolyásokhoz. Az ország attraktív, tájképileg vonzó és gazdagabb térségeiben ezek a magasabb státusú csoportok, a szegényebb, elmaradott területeken pedig a peremhelyzető csoportok, akiknek már csak a patak közelében jutott lakóhely. Ebbıl az aspektusból érdemes pl. megnézni, hogy hol vannak a kisebb–nagyobb vízfolyások melletti településeken a cigányság lakóterületei. 4. Belvíz és település Amíg a villámárvizek alapvetıen a hegy- és dombvidéki tájakon okoznak nagy károkat, addig a belvizek a síkvidéki településeket veszélyeztetik. Leginkább az Alföldön jelentenek problémát, de lokálisan más síkvidéki területeken is jelentkeznek. Az árvízzel szemben a belvíz viszonylag rövid ideje szerepel veszélyforrásként, lényegében csak a Tisza

252


szabályozását követıen került az elıtérbe. Jelentıségét azonban hamar felismerték, mert már 1871-ben törvényben szabályozták a belvizek elvezetését (PÁLFAI I. 2004). A borítás nagyságát nézve a belvíz inkább a mezıgazdasági területek elöntésével jelent problémát, de nem elhanyagolható károkat okoz a lakott területeken is. Ez ellen a lakosság mindig próbált védekezni, pl. nem építkeztek a belvizes területeken, megfelelı állapotban tartották a vízelvezetı árkokat. Az persze a belvizek méretétıl függött, hogy ezek mennyire voltak sikeresek. Az 1940-es évek elejének katasztrofális belvizei pl. olyan településrészeket is elöntöttek, ahol ez korábban nem volt jellemzı. Ezt követıen az 1960-as évek közepéig nagyobb belvizek nem voltak, így kezdtek feledésbe merülni a korábbi tapasztalatok. Ennek egyik bizonyítéka, hogy kezdtek beépíteni olyan területeket is, amelyek addig éppen a belvizek miatt szabadon maradtak. A Maroshordalékkúpon 1979-ben kialakult belvízi elöntéseknél ez már egyértelmően kimutatható volt (BAUKÓ T.–DÖVÉNYI Z.–RAKONCZAI J. 1981). Ezzel párhuzamosan nem csak a határban, hanem a lakott területeken is egyre inkább elhanyagolták a vízelvezetı árkokat, sok helyütt mint feleslegest fel is töltötték. Ennek a hátterében nem elhanyagolható mértékben a hagyományos lokális társadalmak felbomlása állt: ezek értékrendjében még ott volt a környezet rendben tartása is, amihez hozzátartozott a vízelvezetı árkok, záportározók gondozása is. Az új generáció ezt már másként látta. Ennek a levét a települések, ill. a lakosság 1999–2000-ben itta meg, amikor a belvizek ismét ritkán elıforduló méretet öltöttek, s veszélyeztettek jó néhány települést is. Úgy tőnik, hogy még ez sem szolgált elegendı tanulsággal, mivel az utóbbi évek extrém csapadékait sem sikerült megfelelıen levezetni. Az kétségtelen, hogy a belvízi elöntéseket vízügyi–mőszaki eszközökkel teljesen nem lehet megakadályozni, mérsékelni azonban lehetne – még a beépített területek esetében is. 5. Összegzı megjegyzések A témát még lehetne folytatni, hiszen szó sem esett olyan problémákról, mint a talajvíz és település kapcsolata, s csak érintılegesen foglalkoztunk a csapadék–település összefüggésrendszerrel is. De talán az elmondottak is elegendıek annak belátására, hogy a víz és település kapcsolata megérdemli az új szempontú vizsgálódást. Irodalom BAUKÓ T.–DÖVÉNYI Z.–RAKONCZAI J. 1981: Természeti és társadalmi tényezık szerepe a belvizek kialakulásában a Maros-hordalékkúp keleti részén. – Alföldi Tanulmányok 5. pp. 35–60. DÖVÉNYI Z. 2005: Az árvizek település- és településhálózat formáló hatása a Felsı-Tisza-vidéken. – Földrajzi Értesítı LIV. évf. 1–2. pp. 85–109. NAGY I.–SCHWEITZER F.–ALFÖLDI L. 2002: A hullámtéri homoklerakódás (övzátony). – Vízügyi Közlemények 4. pp. PÁLFAI I. 2004. Belvizek és aszályok Magyarországon. – Budapest, KÖZDOK SCHWEITZER F. 2001: A magyarországi folyószabályozások geomorfológiai vonatkozásai. – Földrajzi Értesítı L. 1–4. pp. 63–72. SCHWEITZER F. 2004: Katasztrófa vagy stratégia. A tiszai hullámtér geomorfológiai vizsgálata: víztározók, hullámtérbıvítés, gátépítés. – Jászkunság, 1. pp. 6–13. SZLÁVIK L. 2005: Szélsıséges hidrológiai helyzetek és az árvízi–belvízi biztonság. – Magyar Tudomány 7. pp. 818–825. VAHAVA 2007: A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok. – Budapest, Szaktudás Kiadó Ház, 220 p.

253

Víz és település Magyarországon

Recommend Documents