"Az ókoriak hívták ezt a szörnyeteget a 12. bolygónak, és amint elhalad, ez a mágneses óriás az északi és déli pólusok 90 fokos elfordulását fogja kiváltani. Az elmozduló pólusok magukkal ragadják a Föld kérgét, végső soron egy új világtérképet hozva létre pár óra leforgása alatt, egy minden földi életformát érintő súlyos kataklizmában. Ez a jelenség már korábban is lezajlott, úgy, ahogy az ókori legendák és próféciák megjósolták, létrehozva azt, amit az ember jégkorszakoknak értelmez, vándorló pólusoknak és az Özönvíznek, és ami a mamutok kipusztulásához és Atlantisz elsüllyedéséhez vezetett." Visszatér Marduk csillaga?
Kutatási anyag - 2002. szeptember Naprendszerünk belső térségei szabályos időszakonként katasztrofális kozmikus csapásokat szenvednek el. Ezek olykor olyan súlyosak is lehetnek, hogy bolygók térülnek le pályájukról, megváltozik keringési idejük, tengelyforgási sebességük vagy irányuk, netán szinte megsemmisül rajtuk az élet. A jelek szerint nincs már messze az az idő, amikor hasonlóan válságos korszak köszönhet ránk. Anomáliák a Naprendszerben A Merkur bolygó rendkívüli módon hasonlít holdunkhoz. Talán egykor maga is egy hold volt. Már a bolygók pályasíkjával is gond van. A legbelső bolygó, a Merkúr kivételével egyetlen egy bolygó sem kering a Nap egyenlítői síkjában. Lennie kell egyfajta „külső erőnek” amely eltéríti őket ebből a síkből. A Merkur különös bolygó. Tengelyforgása igen lassú, két merkúri év mindössze három merkúri napig tart. Felszíne ugyanolyan kettősséget mutat, mint a mi holdunk. Egyik oldala kráterekkel sűrűn felszaggatott, míg a másikon inkább a nagy medencék dominálnak. Ez a megoszlás arra utal, hogy egykoron egy nagyobb égitest holdja lehetett. De ha így volt, vajon hogyan került új pályájára? A Vénusz nem kevésbé különös. Tengelyforgási iránya ellentétes a megszokottal. Ráadásul egy vénuszi nap hosszabb, mint egy vénuszi év. A felszíne nem kevéssé különös. Hatalmas felföldek találhatók rajta, valamint olyan gigantikus repedésvölgyek, amilyenek a kontinensek szétválásakor keletkeznek. Ilyen jellegű tektonikai tevékenységet csak egy nagytömegű hold jelenléte válthat ki. Kézenfekvő a következtetés: a Merkur bolygó volt egykoron a Vénusz holdja. Igen jelentős „külső erőt” kell ahhoz feltételezni, amely ezt a bolygókettős eltépte egymástól.
A Vénusz egyik kontinense csaknem akkora, mint az Egyesült Államok. A Földdel és a Marssal semmi gond, bár a Holdunk alacsony sűrűsége mindenképpen magyarázatra szorul. E kér bolygó tengelyforgási sebessége normális, tengelyhajlási szögük is, ennek köszönhetően mindkét égitest életet hordoz. A Naptól távolodva a négy kőzetbolygót négy gázóriás követi, a kisbolygó öv választja el őket egymástól. A kisbolygó-övről feltételezik, hogy egykor szintén egy bolygó, a Pheaton, keringett itt, de aztán valamilyen „külső erő” miatt darabjaira hullott, s manapság már csak a roncsai figyelhetők meg. Elképzelhető, hogy a Pheaton is hordozott egykoron életet. A Vénuszon pontosan olyan hasadékvölgyeket láthatunk, mint a Földön az óceánok alzatán, a kontinensek kéreglemezeinek határán. A Jupiter és a Szaturnusz már a kezdetektől fogva ismert, szabad szemmel látható égitestek. Mindkettő körül keringenek „gyanús” holdak, melyek akár életet is hordozhatnak. Amikor a csillagászati mérések tökéletesedtek, kiderült, hogy Naprendszerünkben további hatalmas égitesteknek kell lenniük, hiszen mind a Jupiter, mind a Szaturnusz mozgásában a számítotthoz képest eltérések adódtak. Az Uránuszt tehát először „papíron” fedezték fel. Az Uránuszt egykor hihetetlen erős kozmikus csapás érte. Forgástengelye szinte benne fekszik pályasíkjában, a bolygó majdhogynem „gurul” a pályáján. Ráadásul, tengelyforgási iránya, a Vénuszéhoz hasonlóan, fordított. Holdjai azonban pontosan egyenlítői síkjában keringenek, ezért adódik a feltételezés: holdrendszere a bolygó katasztrófája után születhetett. Talán ez is az oka annak, hogy nincs jelentős méretű kísérője.
A
számításokban
mutatkozó
eltéréseket
a
külső
bolygók
pályáinak
megfigyeléséből nyert adataihoz képest, az Uránusz felfedezése sem oldotta fel, további külső nagybolygót kerestek tehát.
Az Atlantiszt elpusztító kisbolygó krátere az óceánfenéken.
A Neptunuszt ismét csak „papíron” fedezték fel. A különös vele kapcsolatban az, hogy legnagyobb tömegű holdja az ellenkező irányban kering körülötte, mint a többi, melyek egyébként a megszokott nyugat-keleti mozgási irányt mutatják. A Neptunusz szokatlan viselkedésű holdja más szempontok miatt is figyelemre méltó: légkörrel rendelkezik, felszínén folyékony nitrogén tavak találhatók, és ezek a tavak akár élőlényeknek is otthont adhatnak. A furcsaság az, hogy vajon hogyan kerülhetett ilyen nagytömegű hold az előbb említett pályára úgy, hogy eközben a többi hold pályája mintsem változott. Talán említeni sem kell, a Neptunusz pályájának pontos meghatározása sem tisztázta a helyzetet, a számításokban mutatkozó eltérések további nagybolygók létét tették szükségessé. A Plútó felfedezése nem tette egyszerűbbé e helyzetet, ellenkezőleg, tovább bonyolította. A Plútón túl további jelentős méretű égitestek tucatjait fedezték már fel (Kuiper-öv), de a gázóriások mozgásában mutatkozó eltéréseket sehogy sem sikerült megmagyarázni. A távoli üstökösök pályáit már többen elemezték, számításokat végeztek külső nagybolygók feltételezett helyére vonatkozóan, azonban ezeket a számításokat nem követte a megjósolt távoli égitestek felfedezése. A „külső erő” azonban kétséget kizáróan létezik, a Naprendszer távoli térségeiben járó űrszondák pályája eltér az előre számítottól, igaz, csak parányi mértékben. Az eltérésekből azonban egyértelműen adódik a következtetés: valami van odakint! Ciklikus fajpusztulások, lesz-e ismét „világvége”? A fentebb említett „külső erő” nem véletlenszerűen, elszórtan ad hírt magáról, hanem ciklusosan. Kiderült, hogy a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygó-öv mellett egy további is található a Plútón túl. Emellett a jól ismert Oort-féle üstökösfelhő is folyamatos veszélyforrást jelent, amennyiben nagytömegű égitest közelíti meg az ott keringő objektumokat, és pályájukról letérítve a Naprendszer belső tere felé zúdítja őket.
Ciklikus fajpusztulások. 1984-ben a New York Times két szerkesztőségi cikkben a Time magazin pedig címlap történetben foglalkozott a Nemezis-hipotézissel. Két évtizede sincs tehát, hogy először vetették fel tudósok annak lehetőségét, hogy Napunk kettőscsillag, kísérője az üstökösfelhő megbolygatásával pusztulást hozó Nemezis, egy vörös vagy barna törpecsillag. Erre a következtetésre az ősmaradványok elemzésével jutottak. Elméletük megfogalmazásában korábbi, hasonló felvetések is szerepet játszottak. Összefüggést találtak a nagyarányú fajkihalások és az adott földtörténeti rétegek magas iridiumtartalma között. Az irídium ritka fém, a meteoritokban azonban jelentős mennyiségben található. David Raup és John Sepkowski Jr. Az utóbbi 250 millió évet átfogó földtörténeti leleteket tanulmányozta alaposan. Azt találták, hogy az irídium mennyisége az egyes rétegekben jelentősen emelkedik nagyjából minden 26. millió év tájékán. Találtak egy jellemző 30 millió éves ciklust is, bár nem annyira éleset. (Ez arra utalna, hogy a Nap nem is kettős, hanem sokkal inkább hármas rendszer. ) A csillag a nevét a Nature egyik szerkesztőjétől kapta: Nemezis.
A Jupiterbe csapódó üstökösdarabok akkora lökéshullám-felhőket keltettek, mint a Föld átmérője. Az elméletet természetesen sokan bírálták, igyekeztek mindenféle más megoldást találni a ciklikus fajkipusztulásra. Próbálkozásaik azonban már eleve kudarcra voltak ítélve a szilárd bizonyítékok miatt. Az ellenzők csupán egyetlen megfontolandó érvet vetettek fel: a Nemezist látni kellene. Azonban a Kígyótartó csillagkép felől Naprendszerünk belső tere felé sűrű kozmikus felhő tart, ha pedig a Nemezis éppen ebben az irányban tartózkodik, akkor fénye elnyelődik. Napközeli pontján fél fényévre közelíthet meg bennünket, hogy aztán 3 fényévre is eltávolodjon. Mivel a legutóbbi nagy kipusztulás nagyjából 13 millió éve volt, adódik a feltevés, jelenleg pályájának legtávolabbi pontján rója körét. Átmérője 100.000 km-nél nagyobb lehet, tömege a Napénak 5-10%-a. Rendelkezhet saját bolygórendszerrel is, melyen minden további nélkül élet is kifejlődhetett, hiszen a vörös törpecsillagok rendkívül hosszú ideig sugároznak egyenletes teljesítménnyel. Természetesen akár intelligens élet is. A látogatók a Nemezis bolygóiról is érkezhetnek (világos bőr, átlátszatlan fekete szemüveg). Marduk csillaga – a Nibiru Bizonyított tény tehát, hogy a Nemezis rendszeresen „világvégét” okoz. Jelenleg szerencsére nem kell tartanunk tőle, hiszen messze jár. A mérések az utóbbi években finomodtak és az egész Földre kiterjedtek. Ha az írásos emlékek túlnyomó többsége meg is semmisült, a népek emlékezete, rajzaik megőrizte történelmüket. Az események alapos megismeréséből levonható következtetések nem jeleznek rózsás jövőképet. Ahogy azt már Szolón révén a szaiszi papoktól is tudhatjuk, az emberi faj többször pusztult már ki szinte az utolsó szálig. És ha eddig így volt, ezután sem lesz másként. A kérdés az: tudunk-e valami kézzelfoghatót mondani közeli jövőnkkel kapcsolatban, magyarán: lesz-e a közeljövőben világvége? A Mars példáját látva nem ringathatjuk magunkat illúziókban. Testvérbolygónk fejlett civilizációját kisbolygóbecsapódás törölte el a felszínről. Igaz, a kisbolygó-övhöz közelebb kering mint Földünk, viszont a mi bolygónk tömege többszöröse a Marsénak. Hasonló jelenségnek lehettünk szemtanúi, amikor 1994. július 18-án a Shoemaker-Levy üstökös darabokra szakadva a Jupiterbe csapódott. Ilyen csapás-sorozatot a földi élet nem igazán élt volna túl.
Immanuel Velikovsky egy zseni volt, Einstein párja, mely tényt ritkán említik az ő becsmérlői. Ő is és Einstein is, mindketten csillaggyermekek és csakugyan barátok voltak, akik olyan fajta baráti vitába bocsátkoztak, amilyenbe csak két zseni tehetné. Velikovsky küldetése az volt, hogy az emberiséget gondolkodásra késztesse a periodikus kataklizmákat illetően, amelyek oly drámai módon hagyták ott a nyomukat a Földön és az emberi történelemben. Einsteinhez hasonlóan, őt is szidták azért, amiért feltálalt olyan dolgokat, amiről az emberiség legnagyobb része nem akar gondolkozni: rossz híreket. A hegyek, amik nyilvánvalóan extrém nyomás alatt vetődtek fel a magasba, a nagy civilizációk romjai, melyeket minden ok nélkül hagytak örökségbe, a pillanatok alatt megfagyott tetemei egészséges mamutoknak, amelyek kézzel fogható indok nélkül pusztultak el, - ezeket mind a szőnyeg alá söprik, és nem foglalkoznak velük. Egy feltérképezetlen területekre hatoló kutatás ritkán vezet körös-körül szilárd következtetésekre. Elméleteken alapuló elméleteknek nincs szilárd alapjuk. Hogy ezen teóriák közül, ilyen körülmények között, bármelyik is bebizonyosodjon, az egy kész csoda. Ezért, Velikovsky néhány elmélete, mint például a Föld közeli kozmikus ütközéseinek okát vizsgálja, megalapozatlan. Míg a Vénusz bolygó az egyik nemrégi póluseltolódás után lett rendellenes pályára küldve, a felfordulásokat a Földön csak a 12. bolygó elhaladásai okozták - a fő hozzávaló a levesben. Ellentétben Einstein relativitáselméleteivel, Velikovsky elméleteit nem lehet effektíve bizonyítani, ameddig a Vörös Csillag, a 12. bolygó, újra vissza nem tér, hogy ismét megtapossa a Naprendszert. Sajnálatos módon, akik nem hajlandók meghallgatni Velikovskyt, vagy fontolóra venni az ő bizonyítékait, melyeket oly költőien mutat be, azok számára az elméleteinek beigazolódása - túl későn fog jönni!
The closest, most easily recognizable constellation close to the 12th Planet's approach is Orion, high in the winter sky in the Northern hemisphere. During the summer months of June/July Orion is behind the Sun and comes forth just before sunrise in the Eastern horizon as July fades into August. By January, Orion will be high in the southern sky at about 2200 hours. If you stand looking south, search approximately two thirds of the way towards straight up, and wait for Orion and it's highly visible "Belt" to cross the center of the sky. Where the 12th Planet approaches from Orion, it dips below the ecliptic during the years just before passage to an angle of 32 degrees below the ecliptic.
A előrejelzésünk helytállóságát illetően, hogy késő tavasszal, kora nyáron, a 2003-as évben. Ezt napra pontosan nem lehet leszögezni. Mivel az üstökös és a Föld hatnak egymásra, mégpedig egymás közelségében, az elcsúszás pontos pillanatát sok dolog határozza meg. A kontinensek pontos helyzete, amikor a Föld forgása a megállásig lassul. Mennyire fog a Föld belső magja felpezsdülni, mielőtt a Föld kérge megcsúszik. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem lehet pontosan megjósolni, mert túl sok változó van játékban. Az üstökös látható lesz szabad szemmel hozzávetőlegesen 7,3 héttel, de semmiképp sem kevesebb, mint 43 nappal a nagy gravitációs és mágneses megbomlás előtt, amelyet leírtunk. Mindenki tudatában lesz az üstökösnek, bár a legtöbben nem fogják kellőképp figyelembe venni a jelenlétét. Ahogy említettük, az emberiség többsége vagy tagadásban, vagy túl nagy sietségben lesz ahhoz, hogy észrevegye, vagy hogy foglalkozzon vele. A kormányotok és mások már tudnak az üstökösről, és látható a számukra. Erről vitáznak most maguk között. Hogy mit választanak a világ kormányai, hogy mit mondjanak a lakosságuknak, azt nem tudni - ez a szabad akarat dolga, bármilyen, ebben az időben tett találgatás hamisnak bizonyulhatna. Mi azt választottuk, hogy figyelmeztetjük az embereket. Azok, akik cselekedni kívánnak, megtehetik. Azok, akik azt választják, hogy nem veszik tudomásul, meghozták a választásukat maguk és a szeretteik számára. Azok, akik nem tudnak cselekedni, kapacitás hiánya miatt, készülhetnek a békéjükre. Az üstökös periodikusan jelenik meg, átlagosan minden 3,657-ik évben. Az ingadozás nem a Naprendszer bármely helyzetének tulajdonítható, hanem bolygó testek gravitációs vonzásának, melyek az üstökös útjába belengenek, amikor az messze van a Naprendszertől. Mi azt ajánlanánk, hogy olvassatok néhány irodalmat, melyek ennek az üstökösnek a periodikus természetéről íródtak, amit a naprendszeretek egy bolygójának is lehet tekinteni. A Földetek, kézzelfogható földrajzi nyomaiban, tanúként szolgál az üstökös periodikus természetű megjelenésére.
A 12. bolygó már látható az emberi szem számára, bár csak a művelt szem látná. Jelenleg a 12. bolygó fényességben körülbelül 2.0 magnitúdójú, és csupasz szemmel olyan nagynak tűnik, mint egy csillag. Nem ragyog a legtöbb csillag intenzitásával, de van egy tompa, szórt izzása. Olyan, mintha egy haldokló csillag utolsó zihálása lenne, egy gyenge, elmosódott, vöröses izzással. A szemetek átsuhanna rajta, ha a csillagok tűhegy-fényéhez hangolódott. Egy csillag fényes a közepén, és gyorsan csökken itenzitásában a folt szélei felé, amit ti csillagnak neveztek. Egy csillag fénye egyetlen pontból jön, és szétterül, a széleken kicsit kevesebb fénnyel, mint középen, aztán befele egyre fényesebb, de a közepén nagyon erőteljes. A 12. bolygó, közelebb lévén, nektek az egész felületéből bocsát ki fénysugarakat, így a fénye egyenletes minőségében mutatkozik meg. A távolságát nem lehet lemérni, de ahogy az idő halad, észre lehet majd venni, hogy más tárgy nem halad át előtte. A Comet Watch segíthet. A közeli bolygóitok ismerős fényt vetnek vissza nektek, visszavert napsugarat, és így a szemetek felismeri őket annak, amik. Ahogyan néhány bogár rejtőzködik azoktól, akik zsákmányul ejtenék, a környező terep színeit véve fel, a 12. bolygó is, számotokra, az éjszakai égbolt ellenében éppúgy rejtőzködik. A megjelenése nem olyan, mint az ismerős objektumaitoké, amelyeket, felismerve őket, kiemelitek, amikor az eget pásztázzátok - a tűhegyek erőteljes középponttal, amelyek csillagok, egy szétrobbanó csillag szétszórt fényessége, vagy egy elhaladó üstökös jellegzetes elnyúlt csóvája. Míg jelenleg a mérete hasonló egy csillagéhoz, és a felületén szétterjedő diffúz fény kiterjedése és konzisztenciája még olyan is, mint ami a visszaverő bolygóitokon tapasztalható, mégis jelentős különbségek vannak, amelyek azt eredményezik, hogy a szemetek a beható megvizsgálás helyett elsiklik felette. 1. Az összetétele nem a visszaverődő napfény összetétele, hanem majdnem kizárólagosan abban a színtartományban van, amit ti vörös fénynek neveznétek. Ezért a legjobb, ha vörös fényre szűrtök, és ezalatt azt értjük, hogy mindent kiszűrtök, kivéve a vörös fényt. 2. Bár nagy bolygó, négyszer akkora, mint a Föld, és így nagyobb, mint a Mars vagy a Plútó, ezekétől jelenleg jóval nagyobb távolságban van, és ezért a láthatósága nem egyenértékű a Marséval vagy a Plútóéval. Az amatőr csillagász csalódott lesz jóval a millennium utánig, mert jelenleg a 12. bolygó mozgása az égen keresztül csak akkor látható, ha ismételt képeket készítenek róla, és azokat számítógéppel hasonlítják össze, és itt a nagyítás óriási kell hogy legyen. Ha csupasz szemmel nézünk az égre, a 12. bolygó még mindig mozdulatlannak tűnik. Az üstökös útvonala pontosan felénk irányul. A Napotokat célozza meg, ti pedig igen-igen közel vagytok a Napotokhoz. A Föld elmozdulása erre vagy arra az oldalra csekély, a dolgok rendszerében, az üstökösnek ezzel a legjobb esetben is csak alig érzékelhető imbolygást adva. A csupasz szem nem fog mozgást észrevenni ezen a 12. bolygón, egészen a kataklizmák évéig, már csak egy pár héttel az eltolódás előttig. Akkorra a mozgása el fogja árulni, hogy egy üstökös természetét hordozza magán. Az utolsó pár hét alatt, a hobbi csillagászok képesek lesznek mozgást felfedezni az égen haladó üstökösön, amit egy távoli csillag nem tenne. A távcsővel, és a készített és tárolt képek összehasonlítására képes számítógépes szoftverrel rendelkezők ezt tudni fogják, de el lesznek hallgattatva vagy le lesznek járatva a szokásos, a vezetői réteget védő módokon. 12. bolygó azonban egyre fényesebb lesz, úgyhogy egy most felvett kép, összehasonlítva egy majdan egy év múlva felvett képpel, kimutatna egy megnövekedett fényességet, ami egy távoli csillagtól nem várható. A csupasz szem nem venné ezt észre. A csupasz szem
hozzávetőlegesen 1 évvel és 7 hónappal a kataklizmák előtt, vagyis 2001 végétől kezdődően fog megnövekedett fényességet érzékelni. Ezt a megjelenést a legtöbbek nem veszik majd figyelembe, akik a légkör torzítására fognak okként mutatni, vagy egy felrobbanó csillagnak fogják ezt magyarázni, amelynek fénysugarai a Földön most lettek láthatóak. A fényesség növekedése fokozatosan fog történni, így ha nem rendelkezik a kapacitással, hogy a fényesség idővel való változását érzékelje, és hogy a változásokat alaposan összehasonlítsa, a megfigyelő ezt sem bizonyítani, sőt egészen a legutolsó időkig, még gondolatilag észrevenni sem fogja tudni. Nagy teljesítményű berendezések képesek rá, és rögzítették is ezt a megnövekedett fényességet. A képeket számítógépes vizsgálattal kell összehasonlítani, de a nagyításnak nem kell óriásinak lennie, csak kicsinek. Ezeket az információkat itt megintcsak nem fogják nyilvánosságra hozni. Épp ellenkezőleg. Ezek az információk le lesznek tagadva, meg lesznek cáfolva azok által, akik a bizonyításhoz szükséges nagy teljesítményű berendezéseket az ellenőrzésük alatt tartják. A csillagászat ugyanannyira van teóriákra alapozva, mint tényekre, aminek így is kell lennie, ha valaki oda néz, ahová nem mehet el és amit nem mérhet meg! Ennélfogva a csillagászok lényegében a legjobb feltételezésüket adják közre, és gyakran nem értenek egyet. Milyen mesze van egy objektum? Különböznek a vélemények. Ha egy objektum elhalad egy másik előtt, akkor az egy biztos vezérfonal, mert ez esetben az első objektum nyilvánvalóan közelebb van, mint a második. Mi az összetétele egy objektumnak? A kibocsátott sugarakat azon ismert tudományos tények tükrében analizálják, hogy milyen alkotókra bontható az anyag, azonban számos tudományos tényt az emberiség még szintúgy nem ért. A legjobb becslésüket végzik el, de gyakran annyira rosszul, hogy azok ijesztően félrevezetőek lesznek. Mi a csillagászoknak nem mondunk semmi olyat, amit ők maguk nem tudnak. Az övék egy olyan tudomány, amelyre igazán vonatkozik a szállóige - minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy milyen keveset tudok! Akiket elkedvetlenít az égboltra bámulás, és különösen, akiket elkedvetlenít a számtalan alternatív magyarázat arra, ami látható, emlékezzenek, hogy az üstökös közeledtét, a kataklizmák előtti utolsó évig, legjobban a Földnek az őrá adott válaszáról lehet lemérni. Ahogy azt már korábban elmagyaráztuk, a Föld magja már most válaszol, és ez a mérés már meg is mutatkozott, az óceánok emelkedő hőmérsékletében, világszerte. A következő tünet, amit keresni kell, az a megnövekedett vulkáni tevékenység, és a nagyobb erejű és gyakoribb földrengések, világszerte. Ez biztosan nem tulajdonítható az üvegházhatásnak. Amikor a Földre vörös por szóródik az üstökös csóvájából, amint az belép a Naprendszerbe és elhalad a Föld és a Nap között, akkor lesz az, amikor a tagadás többé nem lesz lehetséges. Ekkor azonban már csak napok lesznek hátra a kataklizmákig.
A maya naptár nem annyira pontatlan, mint amennyire félreértelmezett. A naptár a 12. bolygóról származó humanoid látogatók által hátrahagyott naptárakból és felosztási módszerekből ered. Sok naptár volt és van érvényben; a nyugati 365 napos naptár egy alkalmankénti szökőévvel csak egy ezen módszerek közül. A dátumok, amikor rájuk mutatnak egy adott naptár-módszerhez képest, nem mindig állnak pontosan egymás mellé, ha lefordítják őket egy másik naptárra. Mindamellett, az elsődleges nehézséget a maya kalendár értelmezésében a helyes kezdőpont meghatározása jelenti. Lehet, hogy valaki pontos az események közötti napok, hónapok és évek meghatározásában, de kivéve, hogyha a kiindulási pont pontosan ismert, a végpont megkérdőjelezhető. Így különböző magyarázatok ismertek, hogy hol végződik a maya naptár
Nehéz pontosnak lenni ezekben az ügyekben, mivel minden mozgásban van, és minden hatással van a pontos végkifejletre. Ez hasonló a part felé közeledő hurrikánhoz, ahol meg lehet állapítani a hurrikán haladásának irányát és a szél sebességét, de vannak bizonytalanságok, hogy egy gát be fog-e szakadni, vagy hogy egy vízi jármű éppen a kikötőbe befelé vagy a kikötőből kifelé haladva, útjába esik-e a hurrikánnak. Ilyen események alapján egy város biztonságos lehet vagy akár pusztulás is várhat rá. Ami a póluseltolódás esetében mozgásban van, az: 1. A 12. bolygó, mely ki fog tartani a már kiszámított pályája mellett, mivel az ebben szerepet játszó tényezők a csillagászaton alapszanak, és nincsenek változásnak kitéve. 2. A Föld aktuális helyzete, amely kissé változó lehet abban, hogy a Föld melyik része fog a 12. bolygó felé nézni. Bár ez az Atlanti-hasadék lesz, a megállás pontos pontja a forgás sebességétől függ, amint a megálláshoz közeledik, ez a sebesség pedig a magban lévő örvénylés függvénye, hogy a mag mely részei lesznek közel vagy messze az Atlanti-hasadékhoz képest, ahogy a megállás pillanata közeledik. 3. Maga az elcsúszás, amely egy meghatározhatatlan pillanatban fog megkezdődni, annak köszönhetően, hogy nem ismert, hogy az Atlanti-hasadéknak pontosan melyik része fog a 12. bolygóval szembenézni. Az eltolódás ezért, lehet, hogy egy kicsivel hamarabb vagy egy kicsivel később kezdődik meg, a mágnesesség erőssége alapján a közeledő 12-ikkel szembenéző Föld felszínén. 4. Az elcsúszás megállása, amely az eltolódás sebességének megfelelően fog változni. Ez erőteljes lesz vagy enyhébb, a mágneses befolyások függvényében, de nemcsak aszerint, hogy a Föld melyik része lesz szemben a 12. bolygóval, amint az közel ér, hanem aszerint is, hogy az örvénylő magban mely mágneses összetevők kerülnek szembe a 12. bolygóval, vagy el attól, messze. Ezért az új Északi- és Déli-sark pontos helyzetét nehéz hajszálpontosan megjelölni, de a közelítő elhelyezkedésük megbecsülhető MARDUK – Babilónia állami istene Hammurapi korától kezdve. Feltehetően már a Kr. e. III. évezred végén, a III. Ur-i dinasztia korában Babilon védőistene volt, temploma az É-sag-íl-a (a felemelt fej temploma). Kultuszának felemelkedése és elterjedése szorosan összefügg Babilon politikai és kulturális jelentőségének növekedésével. Körülbelül a Kr. e. XIV. századtól Asszíriában is népszerű istenné vált. Gyakran hivatkoztak rá Bel (úr) néven is. – A babilóniai teremtés-eposzban (Enuma elis) Marduk az istenek királya, az emberi világ megteremtője. Apja Enki, ill. Éa, felesége Szarpanitu, fia az írnoki tudomány istene, Nabű. Marduk jelzőit és tulajdonságait jelentős részben más istenektől vette át, amelyekkel azonosították. Többek között a mágiát, a bölcsességet, a vízet, a növényzetet, a gyógyítást és a bíráskodást/igazságszolgáltatást lehet hozzá kötni. – Kultuszának egy formájában a többi istent Marduk aspektusainak tekintették, ami a monoteizmushoz közelítő felfogás, ám nem tagadták más – részben nőnemű – istenek létezését. – A babiloni új évi ünnep (akitu) középpontjában Marduk állt. Ennek során az isten szobrát végighordozták Babilonban egy meghatározott útvonalon, és a király »megragadta Bel kezét«. – Marduk szimbóluma az ásó, állata pedig a kígyó-sárkány (mushussu) volt.
Az Oort-féle felhő Az üstököspályák elemzése révén jutott Oort és Lindblad arra a feltevésre, hogy a Naprendszert egy „külső” üstökösfelhő burkolja, ennek távolsága a Naptól körülbelül 150.000-200.000 CSE (CSE = Nap-Föld távolság). Itt mozognak milliárd számra az üstökösmagok. A Naprendszerhez közeli csillagok perturbáló hatására – vagy más okokból – egy-egy ilyen nagy pályasugarú üstökösmag mozgása megváltozhat, és olyan irányt vehet, amely a Nap felé tart. A Jupiter távolságában légkört, majd látványos csóvát fejleszt. Az üstökösök élete többféleképpen folytatódhat: visszatérhetnek a végtelen kozmoszba, ahonnan érkeztek, a Nap vagy valamelyik nagybolygó hatására itt maradhatnak a Naprendszer belső terében, felaprózódhatnak és meteorrajjá alakulhatnak, netán becsapódhatnak valamelyik nagybolygóba vagy holdjába.
A Föld írott történelmét mindössze párezer évesre teszik, habár rendelkezünk a Pont d’Arc barlang múzeumában látható legalább 33.000 éves feliratos kőtáblával is, ilyesmiről nem igazán szeretnek a régészek beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ha az emberiség írásos korában történik jelentős kozmikus katasztrófa, akkor a civilizáció túlnyomó többsége megsemmisül, egyszerűen nem maradnak fenn régészeti emlékek. Az emberi alkotások többsége így is, úgy is elporlad 5.000 évnyi időtávlatban, a nyomokat tehát nagyon nehéz felkutatni. A nehézségeket csak fokozza a Föld szüntelenül változó arculata, a jelentős erózió.
A Tunguszka meteorit 1908. nyarán hatalmas katasztrófa történt a szibériai köves Tunguszka folyó vidékén. A legújabb feltevések szerint üstökösmag okozhatta. 6 km-es magasságban felrobbanva több tucat kilométeres körzetben kidöntötte a fákat. A lökéshullám-front háromszor megkerülte a Földet. Az északi féltekén hónapokon át „ezüst éjszakákat” lehetett megfigyelni. A detonáció ereje másfél ezerszer múlta fölül a hirosímai atombomba robbanását. A tunguszkai eseményeket a mai napig titokzatosság veszi körül, hiszen a katasztrófa területén megnövekedett radioaktív sugárzás mérhető, és ez az ott élő növények és állatok szervezetére is folyamatosan hatást gyakorol.
A Nibiru felfedezését biztosító képlet. A NASA 1982-ben igen precíz elemzést készített az ősi sumer-magyar szövegekben leírt, a NASA által Planet-X-nek nevezett, Nibiru pontos helyzetére vonatkozóan. Az Infravörös távcsővel felszerelt csillagászati mesterséges hold, az IRAS, a pályára állítását követően szinte azonnal meg is találta az előre kiszámított helyen, mint ahogy erről be is számoltak akkoriban. Azóta azonban a helyzet megváltozott, a hírek és álhírek összevisszaságában szinte lehetetlen rátalálni az igazságra.
Mezopotámiai feljegyzések Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumérmagyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe. 1. ábra. Nippurban (Nap - Úr -ban) talált pecséthenger. Földművesek figyelik az égen nappal is látható Nibirut. A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként. 2. ábra. A Nibiru közeledésekor metszett jellegzetes pontok. Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb.
harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont).
A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén. Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú periódusú üstököshöz. 3. ábra. Berlini Múzeumban őrzött pecséthenger - a Naprendszer ábrázolásával. Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt „tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével. Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik. A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.
4-5. ábra. A törökországi Nimrud-tábla és az ábrázolt égitestek beazonosítása Természetesen bizonyítást igényel az a kijelentés, hogy ez az ábrázolás valóban Naprendszerünket reprezentálja. Még ha a Napot és a Holdat belevesszük is, akkor is csak 11 égitestet kapunk (Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó). A sumér-magyarok azonban mindezt pontosan megmagyarázzák. Határozottan állítják, hogy a Naprendszer 11 bolygóból áll (beleértve a
Holdat is), meggyőződéssel hangoztatják, hogy a manapság ismert nagybolygókon kívül van még egy tagja Naprendszerünknek, a 12. bolygó, a bibliai Nephilimek (Annunakik) otthona, a manapság Planet-X-ként hivatkozott égitest. A régészek bárhol is kutassanak a közel-keleti társadalmak nyomai után, mindenhol beleütköznek a 12, a szárnyas bolygó jelképébe. Uralkodó jelképként figyelhető meg templomokon és palotákon, sziklákba vésve, pecséthengereken, falakra festve. De megtalálhatjuk királyokkal és papokkal együtt ábrázolva a trónjaik felett. A különböző vallási tárgyú és csillagászati ábrázolások között rendszeresen visszatérő momentum visszatérésére és a nagy ciklusra vonatkozó információk. A Földpályát rendszeresen megközelítő égitest, a „találkozás”, az „elhaladás”, vagy a „kereszteződés” bolygójának jele a kereszt. A kettős kereszt (csillag – dingir) egyébként „isten” jelentéssel is bír.
A Nephilimek De kik is azok a Nephilimek, akik nevét a legtöbb Biblia-fordító „óriásnak” értelmezi, „égből jött lakók” helyett? Mózes első könyvében a következőket olvashatjuk a Vízözön biblikus változatában: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek lányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is – óriások (Nephilimek) éltek a Földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” A sok ezer évvel korábbi sumér-magyar táblák tömege említi a Vízözönt. Az egyik, Úr-Ninurtáról szóló így beszél: „Azon a napon, a hajdankor hajnalán, azon az éjjelen, a hajdankor éjjelén, abban az évben, a hajdankor távoli évében, amikor a Vízözön eláradt a Földön.”
A földlakókat figyelmeztették a közelgő Vízözönre. A veszélyt felismerők nem lehettek mások, mint a Nephilimek, akik aztán el is menekülhettek a Földről. De honnan tudták a Nephilimek, hogy mikor indul pusztító útjára a Vízözön?
6. ábra. Fantáziakép a Nibiru áthaladásáról A mezopotámiai szövegek a Vízözönt és az azt megelőző klímaváltozást hét „elhaladáshoz” kapcsolták, ami kétségkívül a 12. bolygónak a Föld melletti rendszeres elhaladását jelenti. Tudjuk, hogy a Hold, a Föld kísérője is, a tömegvonzás révén árapályt okoz. A mezopotámiai és a bibliai szövegek egyaránt megemlékeznek arról, miképpen rázkódott meg a Föld, amikor az Égi Úr elhaladt a Föld mellett. Elképzelhető-e, hogy a Nephilimek, akik az éghajlati változásokat megfigyelték, felismerték a labilitásokat, és rájöttek arra, hogy a soron következő „elhaladás” nagyarányú katasztrófát vált ki? Az ókori szövegekből erre következtethetünk. Egy Asszurban talált sumér-magyar miniatűr tábla azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy hatalmas ereje és nagy termete dacára a bolygó („a hős”) a Nap körül kering. Idézzük: „Fegyvere a Vízözön; fegyvere halált hoz a gonoszakra. Fenséges, fenséges, felkent úr!… ki mint a Nap halad át az országon,
s a Napot, istenét, rettegés tölti el.” Az áradás végéről is olvashatunk: „Amikor a bölcs így kiált: Áradás! – Nibiru isten az [„a Találkozás Bolygója”], A hős, a négyfejű bolygó. Az isten, kinek rettenetes fegyvere az áradást hozó vihar, visszafordul. Visszatér nyughelyére.”
7. ábra. A Nibiru mérete a Naprendszerünk égitestjeihez képest A Vízözön léte ellen az egyik leghatározottabb érv, hogy egyszerűen nincs annyi víz a Földön, mely elboríthatná a legmagasabb hegyek kivételével az egész Földet. Néhány hónappal ezelőtt még legalábbis mindenki így tudta. A nyáron azonban brit geofizikusok kiderítették, hogy a kontinensek gyökereiben akkora mennyiségű víz van, mely a Föld óceánjainak háromszoros tömegét jelenti! Ha tehát a gravitációs hatások
folytán ennek az irdatlan vízkészletnek csak a töredéke is kiszabadult, már meg is van a „hiányzó vízkészlet”.
Teremtés-eposz Székhelyet teremtett az isteneknek. Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat az égre fölszegezte. Megmérte az esztendőt, felosztá szakaszokra, tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen három csillagot rendelt. Megjelölvén az évnek napjait, Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont. Hogy ne kísértsen vétek, tévedés: Enlil s Éa helyét is kijelölte. Kaput nyitott ki mindkét oldalon, balra-jobbra erős reteszt rakott föl; az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé. Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég Őrizetét: villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt. "Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából; hó elején, a föld fölött ragyogva hat napon át szarv alakban világíts;
hetednapon fél-koronát utánozz, sabbátu-napon állj szembe a Nappal! Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata, attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon! Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal! Adj jósjelet, útján haladván. Közeledvén hozzá, ítélkezz!" Gilgames –
Teremtés eposz (Enúma Elis).
5. tábla. Nyersfordítás:
Komorócy Géza, Vers: Rákos
Sándor
Barna törpék
Fantáziarajz egy barna törpéről
A csillaggá válás kritikus határa a naptömeg néhány százalékánál húzódik (a Jupiter tömege kb. 1%-a a Napénak). Az ennél nagyobb tömegű összesűrűsödő gázgömbök elegendően nagy tömegűen ahhoz, hogy saját súlyuk hatására a középpontjukban elegendően nagy hőmérséklet és nyomás alakuljon ki a fúzió beindulásához. És ha a sűrűsödő gázgömb tömege kevéssel alatta marad ennek a határnak? Akkor belsejében sohasem indul meg a fúzió és az összehúzódásából származó gravitációs energia lassan szétsugárzódik a felszínéről. A kicsiny égitest felszíne is szükségképpen kicsiny, így a szétsugárzódás, a hűlés is nagyon lassú lesz. A modellszámítások szerint ezek a soha lángra nem lobbanó csillagzsarátnokok akár a Nap élettartamánál tízszer hosszabb ideig is elpislákolhatnak, azaz 100 milliárd évig. Az ilyen
égitest felszíne legfeljebb néhány ezer fok hőmérsékletű. Energiáját elsősorban az infravörös tartományban sugározza ki. A valamivel melegebb, már igazi csillagnak számító vörös törpék sugárzási maximuma a közeli infravörösben van. a teljesen kihűlt fekete törpék már szinte semmit sem sugároznak. A vörös törpék és a fekete törpék közé illeszkednek a csillaggá válás határát éppen megközelítő égitestek, a barna törpék. Az első barna törpe, a HD 114762 körül keringő, a Jupiternél 11-szer nagyobb égitest felfedezése óta kb. 10 éve telt el. Azóta számolatlanul bukkantak rá a csillagászok. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a Naprendszerek születésének teljesen normális „melléktermékei” a barna törpék. A Nibiru tömegére vonatkozó számítások elég jelentős szórást mutatnak, a legbizonyosabb érték nagyjából 5 Jupiter-tömegre adódik. Mivel a barna törpék rendkívül hosszú ideig bocsátanak ki állandó sugárzást, az élet minden nehézség nélkül kifejlődhet körülöttük.
A tudományos világban a vezető tudósok szinte „nemzetiségi alapon” kerülnek kiválasztása, nem pedig tudományos munkájuk értéke alapján. Mindehhez a politika is keményen asszisztál, jobban mondva diktál. A mai világban szinte lehetetlen „független” kutatásokat végezni, hiszen az ember szinte mindenhol félrevezetéssel, szándékos megtévesztéssel, érdekekkel, hatalmasságokkal találkozik. A relativitás-elmélet is „ideológiai alapon” született. Be kellett bizonyítani, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a világegyetemben, tehát szabadon kizsákmányolhatja, tönkreteheti azt. Földönkívüliek nincsenek, hiszen az élet „véletlenül” keletkezett. Ha meg netán „véletlenül” mégis léteznének, akkor sem tudnának meglátogatni bennünket, mert „fénysebességnél gyorsabban semmiféle hatás nem terjedhet”, tehát számunkra nincsenek. Az ufómegfigyelések, az ufóleszállások, a személyes találkozások a földönkívüliekkel tehát már eleve a „képzelődés” kategóriába sorolhatók, hiszen az ufonauták úgysem képesek meglátogatni bennünket, hiszen már a Michelson-Morley kísérlet is igazolta, hogy fénysebességnél… stb. A kísérletből aztán azt a következtetést is levonták, hogy „természetesen” éter sem létezik. A Nobel-díjas Wheeler (biztosan véletlenül kapta meg!) hiába számolta ki az 1980-as években az éter tömegét és sűrűségét, senki a „hivatalos” tudomány részéről nem foglalkozott komolyan vele. Természetesen a Michelson-Morley kísérlet értelmezése is, hm, legalábbis megtévesztő… Mindössze azokat a részeket „felejtették el” közzétenni, amelyek az éter létezését bizonyították, és teljesen ellentmondtak a fénysebesség abszolút voltát illetően…
A Michelson-Morley kísérlet Soha még egyetlen, többször is megismételt kísérlet sem gyakorolt talán akkora hatást a fizikára, mint az, amelyet Abraham Michelson hajtott végre 1881-ben, 1883-ban és végül, Williams Morley-vel közösen 1887-ben. E kísérletek némiképp különböztek egymástól elrendezésben. Lássuk az egyiket! Ebben a következő felépítést látjuk: a fénysugarat egy félig áteresztő tükörrel kettéosztották, és egymásra merőlegessé tették. A Föld a világűrben 30 km/s sebességgel halad a Nap körül. Az első fénysugár útja egybeesik a haladás irányával, a másiké pedig merőleges arra. A két fénysugarat aztán tükörrel újra egyesítették egy interferométerben, ahol interferencia-vonalakat kaptak. Ezután 90 fokkal elfordították az interferométerkarokat, és azt várták, hogy az interferencia-vonalak ismét megjelennek, de eltolódást szenvednek. Azonban nem volt eltolódás. Valójában nem is lehetett, hiszen a kísérlet kiindulópontja már eleve hibás volt! Nézzük a két esetet! 1. eset I. fényútja (1/I) a következő – előre: A; vissza: A/2; merőlegesen: A/2; összesen: A+A/2+A/2=2A az 1/II fényút – előre: A/2; merőlegesen: A/2; előre: 2A; összesen: a/2+A/2+2A=2A 2. eset I. fényútja a következő – merőlegesen: A; merőlegesen A/2; előre: A/2; összesen: 2A a 2/II fényút – merőlegesen: A/2; vissza: A/2; előre: A; összesen 2A Az 1/I=2/II és 2/1=1/II, vagyis a fényutak egyszerűen felcserélődtek. Miért kellett volna eltolódást kapni az interferencia-vonalakat illetően??? (Az előbbi cáfolat vektorösszegzéssel is alátámasztható.) A Michelson-Morley kísérlet – ez a része legalábbis – azt igazolta, amit Galilei óta tudunk: egyenes vonalú, egyenletes mozgást semmiféle „trükkel” sem lehet kimutatni. Ebből a néhány elrendezésből a fénysebesség abszolút voltára, és az éter nem létezésére következtetni, hm, legalábbis nagy merészség… De mindenféleképpen tudománytalan.
Amit nem szoktak elmondani a kísérlettel kapcsolatban az a következő: amikor a rendszert megforgatták, azonnal megjelentek az interferencia-eltolódások. Az elrendezés tehát érzékeny volt a gyorsuló mozgásra (minden körmozgás gyorsuló mozgás!). Ha tehát „valami” hatást fejt ki a gyorsuló mozgással mozgó fényre, akkor ott van is valami. Ez pedig a vákuum, vagy más szóval az éter, melynek létét éppenséggel cáfolni igyekeztek… Ha pedig a fénysebesség nem abszolút sebesség, ha létezik éter, akkor természetesen az idegenek is meglátogathattak bennünket. Ez esetben viszont el kellene ismerni a létezésüket, a beismerést viszont nemzetközi szerződés tiltja meg. Patthelyzet. Mellesleg a Nibiru eléréséhez nincs is szükség különleges technikára. A küldetés megvalósításán lelkesen dolgoznak is. De mivel „idegenek nem léteznek”, az „Interstellar Probe” nevű katonai űrszonda sem létezik. Tehát most „nem létező dolgokról” beszélgetünk. Az USA a következő költségvetési évre közel háromszorosára növelte katona űrprogramjának kiadásait, az előrejelzések szerint további, hasonló arányú bővítés várható az elkövetkezendő években. Vajon mire, ki ellen irányul ez a lépés, ha nincs odaát senki? Csillagközi utazás
A NASA csapkodószárnyú repülőgépe. Ember-alkotta űreszközt juttatni egy távoli csillaghoz még az ezredvégi tudásanyag birtokában is nagy kihívás. Mindenesetre már az 1950-es években is próbáltak olyan űrhajót tervezni, amely elhagyhatná a Naprendszert. Abban az időben, amikor hivatalosan még semmiféle űrhajó sem létezett… akkoriban minden áron emberes küldetést szerettek volna megvalósítani, így született meg az Orion-terv. Az űrhajó meghajtását kicsiny atombombák felrobbantása szolgáltatta volna. Hasonlóan fantasztikus elvekre építve született a Nova-program, amelyben az óriási távolságok leküzdésére magfúziós elven működő hajtóművet alkalmaztak volna. A cél a Barnard-csillag lett volna, hajtóanyagként folyékony deutériumot, illetve a hélium hármas izotópját használták volna. Az első, csillagközi repülésre vonatkozó reális terv a Daedalus volt, amelyet a British Society dolgozott ki 1977-ben. Az általuk elképzelt űrhajó 500 tonnás, az utazás mintegy 40 évig tartana. A robot-technika alkalmazása azonban olcsóbbá és kivitelezhetőbbé tesz egy ilyen vállalkozást. A szemtanúk szerint így nézett ki a roswelli ufó. Jelenleg alkalmazott technika segítségével a Voyager űrszondák jutottak legtávolabbra bolygónktól, mintegy 11 milliárd km-re, 25 év alatt. Ez a Plútó távolságának nagyjából kétszerese. Ezzel a sebességgel haladva több tízezer év kellene a legközelebbi csillag elérésére, tehát egy ilyen vállalkozás végrehajtásának különösebben nincs sok értelme. A tervezés alatt álló Kuiper-express űrszonda 17 év alatt érné el a Plútót. Nagyobb távolságba indulva lényegesen más technika szükséges. A 2005. táján indítandó (szigorúan titkos) katonai űrszonda „hivatalosan” a csillagközi teret vizsgálná, a napszél és a csillagközi tér ütközésekor keletkező lökéshullámfront térségét. Ha „csak” erről volna ténylegesen szó, akkor természetesen fölöttébb buta dolog lenne a titkolódzás és a honvédség bevonása. Tehát nemcsak erről van szó. A véletlen úgy hozta, hogy a Nibiru is nagyjából ebben a távolságban található. És még sok minden elmondható a csillagászattal, térrel idővel … kapcsolatban.
Ez nem az a fórum
