ÁLOMKARÁCSONYFA Különös történetet olvastam. Annyira tipikus, hogy megosztom a lap Olvasóival. Segítsen a karácsony ünneplésében. „A karácsonyfa-vásárba mentünk szenteste előtt néhány nappal. Kerestünk egy szép, hibátlan karácsonyfát. Mentünk egyik piacról a másikra, de sehol sem találtunk olyat, ami elvárásainknak megfelelt volna. Menjünk egy másik helyre, ahol a mi álomkarácsonyfánkat megtaláljuk? De az olyan messze van! Végül úgy döntöttünk, megvesszük azt a kis fát, ami éppen kezünkbe akadt. Kevés tű volt rajta, az ágak végei kicsit megcsavarodtak, nem is volt szimmetrikus a két oldala. Szörnyen nézett ki. Még a fenyőfaárus is megszánt minket és azt mondta: Van ennél jobb fám is. De mi emellett a fa mellett maradtunk. Hiába kerestük a hibátlan fát… és eszünkbe jutott, míg a fa árát kifizettük, hogy eddig, éveken át rosszul ünnepeltük a karácsonyt! Mert az olyan szép, ragyogó ünnep volt. Sok dísz a házon, nagy család, sok barát. Idegenek kizárva. Nem kellemes gondolat tilos! Most másképp lesz. A kis, beteg fát díszítjük fel. Mert az jelképe annak a sok csődnek és nyomorúságnak, ami bennünk és körülöttünk van. Karácsony estéjén is! De a karácsonyfa fénye átsugárzik mindenen, reménységet, vigasztalást ad azoknak, akik csődben vannak. Jézus fénye, szeretete, megváltása ad távlatot, jövőt az életünknek.
(Álomkarácsonyfa nélkül is!”)
/y/ Kovács András NAGYAPA CSILLAGA
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése. - Mondd csak nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga? - De még mennyire! – válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa. Ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül. - Fényt árasztani? Úgy, mint a szentjánosbogarak? – csodálkozott az unoka. - Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon! A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: isten fényét felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott, mint a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna a szemében. Aztán hirtelen elhallgatott – most egészen másra gondolt, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott: - Gyere, induljunk, hideg már az este. Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott: - Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem húzzák úgy a kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig Ferkó emlékezete óta erre még nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett. - Nagyapa, mi lesz a csillagokkal? - Én már csak karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, mi a csillag dolga? – kérdezte suttogó hangon nagyapa. - Hogy magába szívja a nap fényét, és éjszaka a földre szórja. - És az emberé? - Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza. - Úgy látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass. – hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról. Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot egyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt végtelen álomba merülten, csendben, békén, csillagmosollyal az arcán. Ferkó szívén átsuhant a fájdalom. Hosszú hetekig nem találta a helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve. Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral a kezében
Túrmezei Erzsébet KÉRDEZ A GYERMEK Ott fenn lakott a csillagok felett, De amikor karácsonyeste lett, Lejött a földre, mint kicsiny gyerek. És ó, a hidegszívű emberek! Kis istállóban kellett hálnia. Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia. Elhagyta érettünk az egeket, Ugye édesapám, nagyon szereted? Az apa nem szól. Olyan hallgatag. De a kis kedvenc nem vár szavakat. Odaszorítja vállára meleg, Kipirult arcát, s tovább csicsereg. Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény, És ott aludtaz állatok helyén, Szűk istállóban. Nem is érthetem. Milyen meleg ágyacskám van nekem.
Az apa leteszi a gyermeket. Ugye szereted? Ugye szereted? Nem bírja már, el kell rohannia. A jászolban fekvő Istenfia Karácsonyesti képe kergeti. Feledte, és most nem feledheti. Most a szeméből könnyre könny fakad. Most vádakat hall, kínzó vádakat. Elmenekülne még, de nem lehet. Most utolérte az a szeretet.
Pedig csak a te kislányod vagyok, S Ő Isten Fia, Ő a legnagyobb. Szalmán feküdt, amikor született. Ugye apukám, nagyon szereted? Kint csillagfényes, hideg este…tél… Bent apja ölén kisleány beszél. Ott se nyughatott szalmafekhelyén. Futniuk kellett éjnek éjjelén. Halálra keresték a katonák. Menekültek a pusztaságon át. Milyen keserves útjuk lehetett, Ugye apukám, nagyon szereted?
S míg a szívébe égi béke tér, Mintha körül a hólepett, fehér Tetők, utak felett távol zene, Angyal tiszta hangja zengene. Szívet szólongató, szép éneket: Szegény lett érted, Ugye szereted?
Szabolcska Mihály BETLEHEMI ANGYALOK (részlet) Betlehemi angyalok, Ha ti nem volnátok, E mi sivár földünket Megvenné az átok.
Utassy József KARÁCSONYFA Kis szobámba varázsolva Áll egy fényes karácsonyfa. Tetejében ezüst torony, Hol maga az Isten honol. A fa alatt három király: Gáspár, Menyhért meg Boldizsár Lesik ámuldozva hosszan, Ki tündököl a jászolban? S virraszt ama csillag fénye Immáron kétezer éve.
Tanítsatok meg minket Élő hittel élni, Tanítsatok meg minket Szeretni, remélni!
Füle Lajos VISSZAJÖN! Hóból az erdő, ködből a felhő, Hó esik, tél szele fújja. Valaki eljött, Valaki elment, Valaki visszajön újra! Száll csuda híre szívből a szívbe, Kétezer év a tanúja: Valaki eljött, Valaki elment, Valaki visszajön újra! Csendül a csillagos ének, Kétezer éve mennek Elébe Boldogan, kik Neki élnek. Ott a helyed e drága menetben, Életed KRISZTUSA vár rád. Hagyd el a gondot, légy Vele boldog! Zengje a szíved a hálát!
LELKEMET VISSZAADTA NEKEM… (Lélekerősítő a göröngyös úton járóknak) „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön deleltet, csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.” (23. zsoltár). Mindannyian voltunk már olyan állapotban, hogy életünk egy szakaszán erőnk végére értünk: egy betegség, csalódás, munkanélküliség, anyagi nehézségek miatt. Talán azt is átéltük, amit a zsoltáros, hogy ez után a mélypont után valami vagy valaki felüdítette a lelkünket. A lélek a bibliai szóhasználatban többet jelent, mint amit mi emberek általában értünk alatta. Az egész embert, sőt az egész életet is jelenti. Életerőnek is nevezik. Martin Buber így fordítja ezt a zsoltár-sort: „A lelket visszaadta nekem.” Az ilyen „lélek-visszatérések” után gondoltunk-e Istenre? Ő adta vissza a lelkünket, az életerőnket újra! Ha istentiszteleten vagyunk, vagy olvassuk a Bibliát magányosan, más keresztyénekkel együtt vagyunk, az igében elmélyedünk, újra meg újra megtapasztaljuk, Isten visszaadja a lelkünket nekünk. Erőt ad az élet folytatásához. Új utakon vezet minket. Az igaz úton, amely a célhoz vezet.
Isten, akit pásztornak nevez a zsoltár írója, nem tévedésbe, nem zsákutcába, nem szerencsétlenségbe visz minket. Békességbe, üdvösségre, újra testi-lelki harmóniába vezet. Visszaadja elveszettnek hitt lelkünket, veszni indult életerőnket. Célt, jövőt ad nekünk. Ez adjon reménységet nekünk, nehéz helyzeteinkben. Mivel mi, emberek Isten munkatársai vagyunk, Isten ezt a „lélek-visszaadást” ránk, emberekre bízza. Márai Sándor írja egyik novellájában, hogy egy férfi, fiatalon, nem sokkal esküvője után megvakult. Elkeseredésében öngyilkos akart lenni. De feleségének kitartó szeretete, jósága megmentette az életét. Így írja: „A jóság nem az, ha jók vagyunk, inkább az, hogy nem akarjuk a rosszat. Mikor ezt a gyarlósággal kevert jóságot megtanultam, tudtam adni férjemnek is valamit, amitől visszatért a kedve az élethez.” Ma is igaz tehát a több ezer éves zsoltár szava: „Lelkemet (életemet) visszaadta nekem.” Tóth Sándor lelkipásztor
„LÉGY CSENDES SZÍVVEL…!” Így mondja a nagyon ismert és sokak által szeretett énekszerző a 270. dicséretünkben. Pedig bőven lett volna oka lázadni is keserű sorsa miatt. Rengeteg baj és nehézség között kellett megállnia helyét emberként és lelkészként egyaránt. Gyülekezeteiben a háború, a halál, az éhezés ugyanúgy jelen volt, mint a misztika és a tudomány konfliktusa. Berlinben szoros baráti és munkatársi kapcsolat alakult ki kántora, Johann Crüger között, ez segítette abban, hogy énekszövegei széles körben ismertté váljanak. Énekeivel a mai napig találkozhatunk az egyházi év minden állomásán. A világ reformátusai mindenütt ismerik énekeit. Énekeskönyvünkben is megtalálhatóak a már említett 270. dicséret: Légy csendes szívvel és békével kezdetű éneke; azután a 265.: Hagyjad az Úr Istenre te minden útadat; a karácsonyiak közül a 328.: Jöjjetek Krisztust dicsérni; a 329. is: Itt állok jászolod felett, Ó Jézusom, szerelmem; a 341. nagypénteki ének szövegét is ő írta: Ó Krisztusfő, te zúzott, Te véres szenvedő; és az 503. esti énekünk szövegének is ő az írója: Már nyugosznak a völgyek. Paul Gerhardt 1607-ben született Halle mellett Gräfenhainichenben. A kisvárost a háborúk és a tűzvészek szinte teljesen megsemmisítették. Szüleit korán elveszítette. Szigorú evangélikus nevelésben részesült. A teológiát 1628-ban kezdte el Wittenbergben, de csak 1651-ben tudta befejezni, mert közbejött a 30 éves háború (1618-1648). Először egy 250 fős kis településen szolgált.
Családot alapított és 1657-ben Berlinbe költözött. Személyes élete tragédiáit is itt élte át: feleségét és három gyermekét is el kellett temetnie. Élete minden megpróbáltatása ellenére is megmaradt hitében. Verseiben egyszerre énekelt, prédikált és imádkozott. Élete és éneke ma is képes megvigasztalni minket. Soraiban szinte egész életútja kibontakozik előttünk, a 270. dicséret verseiben: 1. Légy csendes szívvel és békével, Életednek Istenében. Ő bír örömnek bőségével, Véle boldogulsz mindenben. Ő kútfőd és fényes napod, Ő tőle jön minden vígságod. Légy csendes szívvel! 2. Ha egy sem volna e világon, Kire magad rábízhatnád, Akkor is állna oldaladon, És hűségét tapasztalnád. Ő tudja titkos bánatidat, Elvenni mikor kell azokat, Légy csendes szívvel! 3. A segítség, ha kissé késik, De ugyan csak eljő végre, A várakozás rosszul esik, De majd válik üdvösségre. Ami lassan jő, bizonyosabb, Ami késik, kívánatosabb. Légy csendes szívvel! 4. Hogy is lehetne másként dolgunk, Szenvedni kell az embernek, Amíg e földnek útján járunk, Csak nyavalyák környékeznek, A kereszt botja bárha terhel, Azt is letesszük életünkkel. Légy csendes szívvel! /Ö. Endre után PJ/
LELKÉSZPORTRÉ Kolozsi András kárpátaljai református lelkész
2001-ben végzett a Sárospataki Református Teológián. Elsőéves teológusként legátusunk volt már. Nagydobronyban (Kárpátalja) segédlelkészként, majd 2001-től beosztott lelkészként szolgált. Először vallástanárként dolgozott a helyi gimnáziumban. Három éve a nagydobronyi református gimnázium igazgatólelkipásztora. Az anyagyülekezet mellett két cigánygyülekezetük is van. A gyülekezet református idősek otthonát is működtet. Lelkipásztor testvérünk 2006-ben kötött házasságot, kisfiuk másfél éves, s az Ágoston Evariszt nevet viseli. (Az Evariszt görög eredetű név, jelentése: derék.) 2009 pünkösdjén szolgált gyülekezetünkben.
VENDÉGLÁTÁS SZILÁGYBALLÁN
Augusztus 22. - én, pénteken a délutáni órákban érkeztünk meg Szilágyballára. Sajnos, majd két órát késtünk, de a befogadó családok nagy szeretettel vártak bennünket. A férjem és én egy már jól ismert családhoz kerültünk, akiket itthon, egyszer mi is vendégül láttunk. Ez a család, az igazi falusi emberek életét éli. A rendszerváltás után visszakapott földjeiken dolgoznak és állatokat is tartanak. Három generáció lakik egy házban, a nagymama és fia családja, két gyerekkel. A kislányuk orvostanhallgató Kolozsváron, és elmondásukból megtudtam, hogy milyen nehezen teremtik elő taníttatásához a pénzt. A család nagyon szívesen és kedvesen, ismerősként fogadott bennünket. Ottlétünket a baromfiudvar kakasa bánta, feltálalták vacsorára. Vacsora után jót beszélgettünk, megkóstoltuk a családfő által készített szilágysági bort. Késő este nyugovóra tértünk. A következő napot, az eltervezett egyházi programmal kezdtük. Késő délután értünk vissza a családokhoz. Estére a vendéglátónk által ismert családhoz látogattunk el flekkensütésre, ahol megismerkedtünk egy tornaljai anyukával és lányával. Nagyon jót nevetgéltünk, a férfiak egymás után mondták a vicceket és jót beszélgettünk. Szeretetben és barátságban váltunk el egymástól. A szombat este úgy ért véget, hogy az anyuka és kislánya megbeszélték, hogy milyen ruhát vesz fel a család vasárnap a templomba, és elkezdték a vasalást. Számomra ez egy megható pillanat volt, a régi idők templomba való készülődésére emlékeztetett. Viselkedésük és beszédjük alapján, azt gondoltam: ezek az emberek jóhiszeműek, szívükben még romlatlanok. Remélem, ez még sokáig így marad! /Tóthné Kovács Emese/
A MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZ A HORTHY-KORSZAKBAN A címben foglalt időszakban a református egyháznak számos vitát és nehézséget (amelyek egyaránt adódtak belső és külső folyamatok következményeként) kellett átélnie. Mivel mindezek története úgy terjedelemben, mint kutatási mennyiségben jócskán meghaladja egy cikk kereteit, ezért csupán egy összefoglalásra vállalkoznék. Négy szakaszban szeretném megejteni ezt a bemutatást, melyek közül az első foglalkozna az egyház statisztikailag mérhető oldalával: a hívek számával, a korabeli szervezettel, a rendelkezésre álló iskolákkal és az anyagiakkal. Ezután rátérek a magyarországi egyház belső életére és vitáira, majd a harmadik részben az egyházat ért politikai és társadalmi hatásokra adott válaszokból mutatnám be a legfontosabbakat. Végül, de nem utolsósorban, szeretnék írni a trianoni békeszerződés következtében Magyarország határain kívül rekedt magyar reformátusok akkori sorsáról. I. Az 1920-i és 1930-i népszámlálás adatait figyelembe véve a magyarországi lakosságnak mintegy 21%-a vallotta magát a református egyházhoz tartozónak, ami ezzel a második legnagyobb egyház volt hazánk területén a római katolikusok után. Ez az 1930-ban 1,81 millió fő azonban a maihoz hasonlóan egyenlőtlenül oszlott meg az országban: messze a legtöbben, több mint 1 millió 300 ezren éltek a Tiszántúlon, majdnem 300 ezren a Dunántúlon és 217 ezren ÉszakMagyarországon, vidékünkön. A korszak teljes hosszában összesen négy egyházkerület, a dunántúli, a dunamelléki, a tiszántúli és a tiszáninneni működött, illetve 1940 és 1945 között az erdélyi is (a többi visszacsatolt területet a háború előtti egyházkerületnek rendelték alá). A korszakban a két legjelentősebb a dunamelléki és a tiszántúli volt, nem utolsósorban két kiemelkedő püspökük, Baltazár Dezső ill. Ravasz László munkássága következtében. Iskolák tekintetében fontos szereplő volt az egyház: a református népiskolák száma (1927-ben 1090) alig maradt el az államiakétól, igaz, a hasonló katolikus és helyi üzemeltetésűek száma jóval meghaladta az előbbiekét. Emellett 13 polgári iskolát, 23 középiskolát, 3 hittudományi főiskolát és egy jogakadémiát is fenntartottak a reformátusok. Ezt a jelentékeny állami támogatások mellett az egyházi és iskolai birtokokból származó 936 ezer aranykorona jövedelme tette lehetővé (1936-os adat). Ezt gyarapodás is kísérte, ami főként a dunamelléki egyházkerületben volt látványos (56 templom, 75 iskola, 71 lelkészi és 41 tanítói lakás valamint 85 gyülekezeti ház épült). Emellett pedig a válságból kilábaló országban nőtt az áldozatkészség is, 1935 és 1940 közt a perselypénz például megduplázódott, de nőtt a karitatív adományok mennyisége is. II. Ami a belső életet illeti, az első és legfontosabb teendő az egyház újjászervezése volt. 1920 után javainak és egyházközségeinek jókora részétől megfosztva, az addig a dualizmus idején követett liberális teológiában csalódva, sok feladat várt megoldásra. Ennek a megújulásnak volt az első jele az 1920-ban megtartott péceli konferencia, ahol meghirdették a krisztusi kegyelemhez való visszatérést, ami alatt az egyház igazi elhivatottságát, a más hatalomtól való függetlenséget értették leginkább. Ennek a folyamatnak volt a része a belmisszió és az ezzel kapcsolatos kérdések megoldása is. A belmisszió, ami legfőképpen karitatív tevékenységet és evangelizációt jelentett, már a Monarchia idején jelen volt és már akkor is komoly vitákat generált. Mivel művelői (ilyen volt a Magyar Diákok
Pro Christo Szövetsége vagy a Bethánia Egylet) sok esetben átlépték a felekezeti határokat, és kevésbé tartották magukat a kálvinista dogmatikához, ezért többek azzal gyanúsították meg őket, hogy egy „általános keresztyénséget” akarnak létrehozni. Az ellenük fellépő csoport vezetője dr. Sebestyén Jenő teológiai tanár volt, akinek csoportosulását, mivel szigorúan ragaszkodott a kálvinista hagyományokhoz, „történelmi kálvinistának” nevezték el. Ez az ellentét komoly vitákhoz vezetett (leginkább folyóiratokban) és az egyházi vezetés is hamarosan belátta, hogy milyen veszélyt rejt magában ennek elharapódzása. Ravasz László ezért már a ’20-as években igyekezett összebékíteni a két irányzatot – szerinte „az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell”. Ennek szellemében cselekedett az 1931-ben az egyetemes zsinat, ami azzal zárta le a vitát, hogy kijelentette: a missziós munkát az egyház ezentúl a saját munkaterületének tekinti. Teológiai téren a dualizmus idején népszerű liberális teológia ekkor háttérbe szorult, helyette a ’20-as években a neokonfesszionalista és az ébresztési teológia volt domináns (az első a „történelmi kálvinizmusnak”, a második pedig az „általános keresztyénségnek” volt az alapja). Mellettük az 1930-as években, főként a hivatalos állásponttal szembenálló fiatalok körében jelent meg a Karl Barth-féle dialektikus teológia. Új egyházi törvények is életbe lépnek a korszakban, a legjelentősebbek ezek közül az 1933-ban kiadott negyedik törvénykönyvben találhatóak. Ezekben többek közt megnövelték a presbitériumok súlyát az egyházközségek életében, valamint a hívek és lelkészek életének megkönnyítése és javítása érdekében 5000 hívenként rendelték el egy-egy lelkész alkalmazását. III. A református egyház szerepét a korabeli Magyarországon három olyan példán keresztül szeretném megvilágítani, ami akkoriban fontos volt: hogy mennyire és hogyan részesültek a politikai hatalomból, hogy milyen módon foglalkoztak a társadalmi problémákkal, és hogy milyen volt a viszonyuk az antiszemitizmussal. Ha vallási szempontból nézzük a Horthy-korszak politikai vezetését, már a legfelső vezetésben is több protestánst találunk: maga a kormányzó valamint az 1921 és 1931 közti miniszterelnök, Bethlen István is református, míg Gömbös Gyula (1932-36-ban miniszterelnök) evangélikus volt. Bár a korszakban a katolikus egyház rendelkezett a legnagyobb befolyással, a magas rangú protestáns politikusok (és a velük különösen jól szót értő Ravasz László püspök) segítségével az egyház sok problémáját sikerült megoldani. Így került be az 1926-ban megalakított Felsőházba a hivatali ideje alapján legidősebb 3-3 püspök és főgondnok is, valamint ennek köszönhető a Nagyatádi-féle földreform során a protestáns püspökök által kapott 500-500 holdas birtok is. Pontosan ennek a politikai háttérnek volt azonban a következménye, hogy a politikai vezetés sok esetben megkövetelte az egyházak támogatását döntéseihez. Ez elsősorban az egyház vezetőit érintette, és bár ők is igyekeztek kitartani saját álláspontjuk mellett, ez igazán az alacsonyabb szinteken működött. Így válhattak az ORLE (Országos Református Lelkészegyesület) és az ORPSZ (Országos Református Presbiteri Szövetség) konferenciái a problémák fórumává. Ezeken a gyűléseken foglalkoztak a falvak problémáival (1939-ben az ORLE ülésén a földreform mellett állnak ki) és a munkásság helyzetével is (az ORLE 1931-ben dönt az Ige szociális üzenetének hirdetéséről). Egy másik ilyen fórum volt a Soli Deo Gloria Egyesület. Ennek tagjai többnyire
fiatalok, diákok és hallgatók, akik már 1934-ben hangoztatták egy radikálisabb földreform iránti igényüket, valamint akiknek balatonszárszói üdülőjén kerültek megrendezésre a II. világháború idején tartott szárszói konferenciák. Az antiszemitizmust mind alsóbb, mind felsőbb szinteken ellenezték, különösen a ’30-as évek végétől. Az ORLE már említett 1939-es konferenciáján elutasította a fajelméletet, az ORPSZ pedig 1940-ben az antiszemitizmust „a totális állam és az istentelen tőke összekapcsolódásának” bélyegezte. A már említett két püspök, Baltazár Dezső (aki mellesleg az ORLE megalapítója is) és Ravasz László is ellenezte a zsidóság elleni tetteket, Ravasz a zsidóság üldözésének idején igyekezett rajtuk segíteni is (Baltazár 1936-ban meghalt), ekkorra pedig már a teljes egyház mögötte állt ez ügyben. IV. Amikor a területi visszacsatolások befejeződtek, Magyarország református lakossága 2 millió 789 ezer főt tett ki, amiből különösen a Felvidék (203 ezer fő) és Észak-Erdély (591 ezer fő) vette ki a részét Kárpátalja és a Délvidék kisebb közösségei mellett. Fontos azonban ezeknek a területeknek és híveknek az addigi sorsát is végigkövetni. Erdélyben 1918-ban választották meg püspöknek Nagy Károlyt, aki a dualizmus alatt a vallási liberalizmus egyik
legjelesebb képviselője volt, az összeomlás és többek között Ravasz László hatására azonban a református egyház régi hitvallásához tért vissza és a belmisszió szervezéséhez kezdett. Ennek következtében a ’20-as években sorra alakultak meg a vasárnapi iskolák valamint a különböző egyesületek, szövetségek,1921-ben pedig megalakult a Vécsi Szövetség, ami ettől fogva koordinálta az erdélyi és a partiumi belmissziót. Megújult 1929-ben az istentiszteleti rend is, de az egyházi folyóiratok és a teológia is átformálódott. Komoly problémát jelentett azonban az iskolák kérdése, mivel a román kormány gyanakvással szemlélte létüket és ahol lehetett, akadályozta működésüket, a harmincas évek közepétől pedig a belmissziót is. A csehszlovákiaiak körében is megindult a belmisszió, jóllehet kissé megkésve, az 1920-as évek végén, ám ezt követően több ifjúsági és presbiteri konferencia jelzi működésének sikerét. Ugyanakkor ez a késés is közrejátszhatott abban, hogy nem tudta olyan mértékben átalakítani az itteni református egyházat, mint akár Erdélyben. Különösen veszélyes helyzetben voltak a délvidéki reformátusok. Komoly külső fenyegetettségben éltek, belül pedig az egykézés elterjedése jelentett komoly veszélyt a közösség fennmaradására. Erdélyi példára azonban itt is meg tudott indulni belmisszió.
PRESBITERI TOVÁBBKÉPZÉS tornaljai, szilágyballai és Kazincbarcika-alsói presbitereknek Egy szép, napsütéses nyári napon, augusztus 22-én, szombaton délelőtt autóbusszal indultak a három testvérgyülekezet presbiterei a Zilah melletti, erdélyi Hidalmás falucska kis templomába továbbképzésre. A dombon fekvő templomban már várt minket Dr. Kozma Zsolt professzor úr, a Kolozsvári Református Teológia nyugalmazott gyakorlati teológia tanára. A téma, amit választott, hétköznapi és könnyen érthető volt: Mit vár a lelkipásztor a presbitertől? Előadását egy lelkipásztor álmával indította. A református lelkész álma a következő volt: Odakerült a gyülekezetbe, a teológiáról, s azt látja, hogy a presbiterek húzzák az egyház „szekerét”, ő pedig irányítja őket. Aztán telnek az évek, és három év múlva azt álmodja: Ő ott áll a presbiterek között, az egyház „szekere” előtt és együtt húzzák a kocsit. Aztán eltelik tíz év, és ő újra álmodik, - álmában érzi, hogy nagyon súlyos lett ez a szekér. Vajon mi lehet ennek az oka? Hátranéz: Megdöbbenve látja, hogy az egész presbitérium fenn ül a szekéren, és ő, a lelkipásztor egyedül húzza a szekeret. Derülten, mosolyogva fogadták a presbiterek az álmot és ugyanakkor el is komolyodtak: Hol is van a presbiter helye a gyülekezetben, a vezetésben? Nem is olyan könnyű megtalálni az igazi helyet, az igazi feladatot.
Professzor úr hangsúlyozta, az Újszövetség tanítása szerint a presbiter a lelkipásztornak társa a vezetésben, a munkában. Mit vár a gyülekezet a presbitertől: 1. 2. 3. 4. 5.
Járjon rendszeresen az istentiszteletre! Vegyen részt az úrvacsorán! Munkálkodjon együtt a lelkipásztorral! Tartsa fenn az egyház rendjét! Rendezett családi életet éljen!
Mit vár a lelkipásztor a presbitertől: 1. 2. 3. 4. 5.
Gondozza saját lelkét, családja lelki életét! Legyen saját körzete, amit gondoz, látogat! Vegyen részt a presbiteri gyűléseken! Tartsa a kapcsolatot a lelkipásztorral! Vegyen részt a falu, város közéletében is!
A presbiter bárhol is legyen, - ügyeljen arra, hogy ő mindenütt presbiter! A gyülekezet képviselője, a keresztyén egyház tagja, ahhoz méltóan viselkedjen! Az előadást hozzászólások követték. A templomi program után a szilágyballai gyülekezet bográcsban készült finom pörkölttel és süteménnyel látta vendégül az egyházmegyei diakóniai központban a testvérgyülekezetek presbitereit.
GYÜLEKEZETI KÉPES KRÓNIKA 2009. − események dióhéjban Január Ökumenikus imahét.
Baba-mama kör a parókia udvarán A gyülekezetek lelkipásztorai a baptista imaházban
Február
Húsvéti „legátusunk” Victor Dániel, a nemesbikki Református Idősek Otthona vezetője A presbitérium közös vacsorája, munkamegbeszéléssel
Március Egyházlátogatás a gyülekezetben
Dr. Pálhegyi Ferenc nyug. professzor, a Bibliai Házasság- és Családsegítő Misszió vezetője előadásokkal szolgált közöttünk
Surányi Zsolt hejőpapi és Pethő Dénes igrici lelkipásztorok szolgálatával
Egressy Béni születésnapján a városi Egressy Béni Művelődési Központ adott műsort és koszorúzott
Május Március 15., nemzeti ünnepünk alkalmából megkoszorúztuk Egressy Béni emlékoszlopát a templomkertben
Április
Közös presbiteri bibliaóra Tornalján (Szlovákia) testvérgyülekezetünk imaházában
Hat fiatal konfirmált gyülekezetünkben
Augusztus
Bodnár László, a gyülekezet egykori lelkipásztora halálának 30. évfordulójáról a temetőben emlékeztünk meg koszorúzással
Presbiteri továbbképzés Erdélyben a szilágyballai, tornaljai, kazincbarcika-alsói presbiterek részvételével Gyülekezetünk küldöttsége a Kárpát-medencei Református Egyház Alkotmányozó Zsinatán, Debrecenben
Családi istentisztelet templomunkban
Szeptember
Gyülekezeti kirándulás a Dunakanyarban:
A 10 éve konfirmáltak találkozója
Június
Az 1000 éves Visegrád, Fellegvár
Pünkösdi „legátusunk” Kolozsi András nagydobronyi (Kárpátalja) igazgató lelkipásztor
Az 1000 éves Szentendre, Skanzen
GYÜLEKEZETI ALKALMAK TORNALJA - 2009 IDŐSEK TALÁLKOZÓJA:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” /Máté:11: 28/ Az Evangélium e kedves és megható szavaival hívta meg a Tornaljai Református Keresztyén Egyházközség lelkipásztora, gondnoka és presbitériuma a gyülekezet idős tagjait - köztük engem is - 2009.május 24-én, vasárnap délután a gyülekezet házába egy testvéri találkozóra. Az immár másodszor megrendezésre kerülő közös együttléten kb. negyvenen jelentünk meg. Voltak, akiket családtagjaik hoztak el, azok hiányában lelkésznőnk gondoskodott róla, hogy mindenki eleget tudjon tenni a szíves meghívásnak. Mindannyian egyházunk régi törzstagjai vagyunk, nagyon erős hitben élő emberek. Sajnos hajlott korunk és egészségügyi problémáink már megakadályoznak abban, hogy rendszeresen részt vegyünk az istentiszteleteken. Így nagy örömmel üdvözöltük idén is a találkozóra való meghívást, melynek programja: istentisztelet, úrvacsora és szeretetvendégség volt. Közösen hallgathattuk meg az igehirdetést, részesültünk az úrvacsorai jegyekben, elbeszélgettünk a rég nem látott testvérekkel. Külön öröm volt feleleveníteni a régi szép zsoltárokat, énekeket, melyek szövegére még mindannyian emlékeztünk. Köszönet illeti lelkipásztorunk Nt. Fazekas Ágnes áldásos tevékenységét, aki nem feledkezik el gyülekezet idős és beteg tagjairól, és gyakran meglátogatja őket, még a kerti lócákon ülő üregeket is megtiszteli egy -egy rövid imával, áldással; felismerve az emberek lelki, hitbeli igényeit. Ezzel a nemes cselekedettel is hagyományt teremtett; így a megfáradtak, a mozgáskorlátozottak is gyülekezetben magasztalhatták Teremtőjüket. Szabóné Csomós Mária
ISTENTISZTELET HÁZASSÁGI JUBILEUMMAL
2009. június 14-én, vasárnap délelőtt ritka esemény volt a tornaljai gyülekezetben. Id.Tóth Kálmán és Tóthné Barankai Erzsébet házassági évfordulójukat ünneplő testvéreink a gyülekezet közösségében adtak hálát Istennek, hogy 60 éven át együtt megtartotta őket, és ugyanekkor megerősítették házassági esküjüket. A lelkipásztor az I.kor.:13:4-8 igék alapján szólt hozzájuk: Bizonyára minden házaspárnak, aki kimondja a boldogító igent, elmondja a házassági eskü szövegét, az a vágya, célja, hogy együtt élje le az életet, együtt járja végig az élet útját, együtt öregedjen meg. Azonban milyen keveseknek sikerül ez. Isten nektek megadta ezt. Ebben az esztendőben megálltatok egy határkőnél, és ahogyan a költő mondja, milyen jó meglátni, hogy minden utunkat hű és hatalmas kéz vezette: „Látni, hogy át viharon, vészen / hű Mesterünk hogyan segített, / Éjekre fényt hogyan derített...” Mert a ti életetek sem volt felhőtlen. hiszen tudom, maga az elindulás gyásszal, fájdalommal kezdődött. De Isten mindig adott nektek erőt, hogy tovább induljatok, tovább lépjetek. Ha az egyik elesett, mindig felsegítette a másik. És erre pedig csak az a szeretet képes, amelyről Pál apostol szól. Az ilyen hosszú, együtt eltöltött élet alapja: a türelmes, a jóságos szeretet, amely tud megbocsátani, amely tud mindent elfedezni. Ezt a szeretet Isten adja. És a ti életetek példa arra, hogy tudtok együtt Istenre figyelni, minden reggel otthonotokban együtt tudjátok énekkel magasztalni az Urat, olvasni Isten Igéjét és együtt imádkozni. És ezért van áldás a ti életeteken: a gyermekek, az unokák... A Mindenható Isten legyen továbbra is veletek. Az a szeretet, amely eddig is megtartott, maradjon továbbra is a szívetekben. Testvéreinket a gyülekezet tagjai szavalatokkal is köszöntötték, valamint a gyülekezet énekkara az ároni áldás eléneklésével kért áldást életükre: ”Áldjon meg téged, áldjon az Úr, / Őrizzen téged, őrizzen Ő...” /F.Á./
REFORMÁTUS NYÁRI NAPKÖZIS GYERMEKTÁBOR TORNALJÁN
Tornalján ebben az esztendőben is július 13-tól - Isten kegyelméből - egy héten keresztül részt vehettünk a Református Egyházközség által szervezett nyári napközis táborban, ahol nagyon jól éreztük magunkat. A tábor arról szólt, hogy mi az igazi kincs. Bibliai történetek által, amelyet minden nap más-más lelkipásztor mondott el, és aranymondások megtanulása által próbáltuk megérteni, hogy mi az igazi kincs. Voltak kincskereső játékok és egy szép kincsesládát is csináltunk papírból, de a táborhelyen volt egy igazi kincsesláda is, amit csak pénteken nyitottunk ki. Minden nap új éneket tanultunk, melyek közül a kedvencem: „Kincseket, kincseket ne a földön gyűjtsünk... A tábor része volt egy egész napos kirándulás Kassán, ahol megtekintettük a református templomot, és ott a helyi gyülekezet segédlelkészétől meghallgattuk a következő bibliai történetet. Elmentünk a börtönmúzeumba, a Rákóczi Rodostó-házba és a Dómba. A szökőkút is nagyon szép volt. Nagyon jók voltak a délutáni alkalmak is, a lovaglás, a domicai - aggteleki játszótér és a kézműves foglalkozások. A tábor végén, vasárnap istentiszteleten vettünk részt, ahol elmondtuk vagy éppen eljátszottuk a bibliai történeteket, elhangzott egy-egy aranymondás, amelyeket a szívünkbe zártunk, és elénekeltük az egész héten megtanult énekeket. Kalydy Barnabás 5. osztályos tanuló
MEGÚJULT ORGONÁVAL DÍCSÉRJÜK ISTENT
Isten iránti hálaadással vehette birtokba a megújult orgonát gyülekezetünk szeptember 27-én, vasárnap. Lélekemelő hangverseny keretében Andrássyné Mátyus Gabriella orgonaművész-tanár szólaltatta meg először. Koppány Zoltán felsőzsolcai orgonaépítő mester és munkatársai végezték a nagy munkát a nyár folyamán. A külső megőrizte régi formáját, de belül a lehetséges javítások megtörténtek: új lábszelep került beépítésre, a sípok megtisztultak, az orgona hangolására is sor került. Egyébként kalandos úton került hozzánk az orgona. Benne a történelmi szelek is fontos szerepet játszottak. 1948-ban államosították a Sárospataki Református Gimnáziumot, s ezzel az orgona ott feleslegessé vált. Eredetileg azt az orgonát kapta volna meg a gyülekezet. Ez nem sikerült. Végül a sárospataki orgona Abaújszántóra került, és az abaújszántói orgonát leszerelték, ideszállították, s az került beépítésre templomunkban. Ez 1953-ban történt. Azóta kíséri a gyülekezet éneklését. Utoljára 1985-ben esett át nagyobb javításon, melyet Sepsy Károly, a debreceni nagytemplom orgonaművész-lelkipásztora végzett el. 24 év után újból szükségessé vált a karbantartás, ez történt meg most, 2009-ben. Reménységünk szerint hosszú évekig szolgálja majd színvonalasan az istentiszteletet, és emeli gyülekezetünk zenei kultúráját is.
/N/
A KITERVELT ÉS IRÁNYÍTOTT ÚT „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” (Péld.16,9.) Egyházközségünk és falunk életében is úgy kezdődött a 2009-es esztendő, mint olyan sok az előzőek közül. Örültünk a télnek, a karácsonyt követő szilveszternek, noha jól tudtuk azt is, hogy egy évvel idősebbek lettünk mi is. Ilyenkor egy kicsit megmozdul a gyülekezet is. Nagy elhatározások születnek (értelmünk tervel) sok nyugtalan és helyét kereső ember szívében-lelkében. A nálunk, február második hetében megtartott egyetemes imahét újra emlékezetébe idézte némelyeknek a téli, évkezdő elhatározásokat, és sokan ezek közül szemlesütve hallgatták a vendéglelkipásztorok igehirdetését, amikor az istennek tett fogadalmak fontosságáról szólottak. A tavasz első jelei láttán haladó konfirmandusaink nagy és mély sóhajtásokkal jelezték, hogy közeledik virágvasárnap, a bizonyságtevés ideje és alkalma. Ez, a számukra meghatározó, de nekünk is jeles alkalom április 5-én teljesült: Tizenketten voltak, mint Krisztus Urunk tanítványai, és ugyanolyan félénkek is voltak. Csak a kikérdezés után tudták felszabadultabban énekelni : „Szent hitünkről vallást tettünk, te hallottad jó Atyánk…” Húsvéti legátusunk egy ügyes IV. éves teológusnő volt, aki lelkész családból származva könnyedén hódította meg a szószéket és a szíveket is. Április elsejétől – egyszeri király módjára, - egyik szemünk sírt, a másik meg nevetett. Tudniillik diakónusnőnk előbb szülési, később gyermeknevelésire szabadságra távozott, - egyelőre két évre. Sokan kérdezték akkoriban, mi lesz a megkezdett munkával, a kitervelt haladással („mert az embernek elméje terveli azt ki”). Milyen jó, hogy igénk második fele így hangzik: „de az Úr irányítja járását.” Néhány sikertelen próbálkozás után feladtuk a diakónus keresést, és a pünkösdi ünnepeket követően nyári vakációra bocsátottuk gyermekeinket. A nyár sok kellemével örvendeztette meg életünket. Két hétig volt a lelkészcsalád szabadságon, és ezalatt maradandó élményeket sikerült átélnünk. A két hét hamar eltelt, és azt követően újra a gyülekezet került a középpontba. Gondolom, az augusztus végi hármas presbiteri találkozóról nem kell szólnom, hiszen, akik jelen voltak, bizonyára beszámoltak az otthoniaknak. Nagyon hálásak vagyunk érte Istennek, hogy adott időt, alkalmat, körülményeket. Említésre érdemes még az a sok karbantartási munka, amit ebben az esztendőben végeztünk el: a templombelső felújítása, ablakcsere a lelkészlakon, az egyházi művelődési ház belső felújítása. Ezen költségek kétharmadát a gyülekezet állta. A többit az állam. Szeptember az iskolakezdés hava, de az egyházi hitoktatást csak október elején kezdjük. Szeptember közepén valaki jelentkezett, hogy hallotta, üres a diakóniai állás. Jelentkezhet? Október elsejétől ő a diakónusunk.(Vallástanár, szociális munkás képesítéssel.) Egy lelkipásztor felesége. Ugye, hogy az Úr irányítja a járást? Közben presbiterválasztás is zajlott egyházkerületünkben. Négy új presbiter került be a régiek mellé, akik október 31-én teszik le az esküt Isten és a gyülekezet színe előtt. Értük is legyen hála az Istennek. Kívánjuk az új esztendőre, hogy a Kazincbarcika-alsói testvéreink értelmét is az Úr irányítsa, és akkor soha nem tévednek el, és bizonyosan megérkeznek…Őhozzá! Szilágyballa, 2009. reformáció hava Boros Árpád lelkipásztor
Kinek a temploma vagyunk? „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten lelke bennetek lakik?” (I. Korintus. 3,16) Ha körülnézünk a környezetünkben vagy távolabb, emléktáblákat találunk. A Kazincbarcika-alsói templomban, a toronynál a falon márványtábla hirdeti: ebben a templomban keresztelték Egressy Bénit, 1814-ben. A parókia falán márványtábla hirdeti: a korábban itt álló parókián született Egressy Béni, a Szózat dallamának szerzője. Ezek emlékeztetnek minket valamilyen fontos eseményre a nemzet életében meghatározó volt. Megilletődve nézzük ezeket, mintha valami átitatta volna azt a helyet, és ma is idézi a híres ember személyét, akire büszkék vagyunk. Reménység szerint így vagyunk a templomokkal is. Tudjuk, hogy emberek építették azokat is, tudjuk, hogy gyarló és bűnös emberek szoktak odajárni, de azért mégis áhítat támad a lelkünkben, amikor belépünk egy templomba, mert ott az emberek Istennel szoktak találkozni. De érdekes módon ritkán támad bennünk áhítat, amikor egy embert látunk, pláne egy városban, ahol túl sok ember is lakik. Pedig - a Biblia szerint - az ember Isten temploma lenne eredetileg. Akiben Isten Szentlelke lakik. Némelyik emberre jó ránézni, mert barátságos és mosolyog, esetleg kellemes a külseje is. A másik emberről azonban talán bosszantó dolgok jutnak eszünkbe, a harmadik pedig esetleg egyáltalán nem érdekel, átnézünk rajta. Egyszóval, a templomnak kijáró áhítatot ritkán érezzük emberrel kapcsolatban. Talán azért van ez így, mert leggyakrabban önmagunkat sem tekintjük templomnak, - így aztán másokról is nehezen tudjuk elképzelni, hogy belsejükben nagyszerű dolgok történnek. A Biblia két ellentétes tételt mond nekünk erről a dologról. Egyrészt azt mondja, hogy tényleg úgy áll a helyzet, hogy az emberek között nincsen csak egy igaz is. Az Úr letekint a Mennyből, hogy lássa, van-e köztünk értelmes, aki keresi Istent? De azt látja, hogy a legtöbben elfordultak tőle, sokan megromlottak, csak kevesen teszik a jót, sokszor szinte senki. Vagyis egyik tétel az, hogy mindenki bepiszkolódott maga módján, míg a másik tétel viszont azt állítja, hogy ti az Isten temploma vagytok, és Isten lelke lakik bennetek. Micsoda méltóság ez, ha belegondolunk! Az örök, teremtő szeretet, az életadó láng itt van bennünk, gyarló emberekben! Szinte el se tudjuk ezt hinni, amikor mi annyiszor vagyunk fáradtak, bizonytalanok, amikor jól ismerjük bűneinket. Van bennünk mégis Szentlélek? Nincs itt valami tévedés? De azt hiszem, az előbbi két tétel mellé még egy harmadikat is fel kell vegyünk, ha meg akarjuk érteni az ellentmondást. Mert egyfelől valóban igaz az, hogy mindnyájan eltévedtünk, megromlottunk, nincsen egy igaz ember sem. Viszont tökéletesen igaz az is, hogy Isten mennyei jósága minden emberi életet templomnak szánt, mert minden ember előtt nyitva van az út a megszentelődés felé. Nincs ember, aki elől ez el lenne zárva, vagyis lehetőségében minden emberélet egy templom! E harmadik tétel nélkül érthetetlen és feloldhatatlan az ellentmondás. A kérdés ez, hogy akkor miért nem vagyunk akkor „templomok”, ha lehetnénk? Miért áll úgy a dolog, hogy nincs egy igaz ember sem! Nos, a harmadik tétel így hangzik: Minden emberszívben van egy középső hely, és az üres! Éppen a legfontosabb hely, ahol a dolgok megjelennek, megfogalmazódnak bennünk, ez a középső hely – üres! Valami olyasmi ez, mint az anyaméh - üres tartály addig, amíg meg nem fogan benne egy új élet, egy kicsiny gyermek. A mi emberi lelkünknek is van egy ilyen befogadó helye, ami az életmagvak befogadására van bennünk. Ide hullanak be a képek, és amelyik megfogan bennünk, az szinte mágikusan, sokszor érthetetlen módon, de vezérli a mi döntéseinket.
Vagyis arról van szó, hogy megjelennek képek, és jól tudjuk, mi magunk is termelünk, bőségesen képeket a képzeletünkkel. A világ is zúdít ránk egy csomó képet, és aztán minden azon múlik, hogy az ember a szíve közepén lakó üres helyre melyiket fogadja be, melyiket választja ki... Nos, azért nem templom minden ember szíve, mert az életképzeletünket függetlenítettük az Istentől! Így aztán abba bármi belejuthat, -néha ismeretlen eredetű és kétes szellemi töltésű képek is. És ezek legtöbbje nem azt sugallja, hogy te ember templom is lehetnél, és legyél is templom! Nem, sőt sokszor épp az ellenkezőjét...! Nekünk, keresztyén embereknek tehát a legfontosabb célkitűzésünk a mai világban, hogy legyen a mi emberszívünk újra templommá, és lakjon abban Isten Lelke… Azért fontos üzenet ez, mert néha műhely vagy iroda az ember lelke, ahol mindig csinálnak valamit .Fabrikálnak, görnyedten helytállnak, de mindig teljesítenek valamit. Az emberi szív soha nincs munka nélkül, soha nem üres! De hát mi is a templom? Olyan épület, ami nem az emberé! Nem magánterület, és még csak nem is egy közösségé. A templom, az mindig szent hely és Isten tulajdona. Ezt azért fontos hallanunk, mert az ember ma a saját kis „én”jét hajlandó nagyra felfújni, És ennek jegyében azt várja a többiektől, hogy ő előtte mindenki hajtson fejet. És abban a pillanatban, amikor ez nem így alakul,-amikor várnia kell valamire, vagy amikor útját állják, akkor ő azonnal ingerült lesz, és dudál. Ugye ismerjük ezt a forgalomból, sokszor látunk ilyet. Az ember elfeledkezett arról, hogy nem az ő nagy „én”-je a világ közepe, hanem ő igazából csak egy szerény, befogadó épület, egy hely, a Szentlélek temploma. Aki valójában mindent úgy kapott, egyáltalán semmije sincs, amit tényleg az övé, - Így pedig a nagy felfújt „én”-je egy szánalmas álarc csupán, amit magára akasztott, s ami mögött tulajdonképpen nincs is semmi. Egy finom, alázatos magatartás inkább megfelelne, sokkal jobban megfelelne annak a belső állapotnak, ami az Isten temploma. Templomnak lenni tehát annyi, mint visszaadni a tulajdonjogot és ezzel együtt a fő helyet Istennek, akit ez megillet. És ha ez megtörténik, akkor ebből rendszerint nagyszerű dolgok történnek. Mindenek előtt az, ami minden templomnál ősi követelmény, hogy az a templom tiszta legyen. A templom nem lehet szemetes. A templom tiszta hely, az kell legyen, ha valóban Isten a tulajdonosa! És a templom a lelki átalakulás helye is. Bejövünk ide beteg szívvel, és gyógyszert ad nekünk az igehirdetés. Bejövünk fáradtan, és erőink megújulnak. Bejövünk szégyenkezve, és a kegyelem megtisztítja a szívünket. Hányszor megtapasztaltuk már, hogy mi magunk nem tudtuk megváltoztatni a lelkünket, de Isten elvégezte azt. Még olyan átalakulást is, hogy átvitt minket a halálból az életbe. Mert a megtérés pontosan ez. És az a templom, ahol ez az átalakulás megtörténik, az mi magunk lehetünk! „Isten temploma vagytok!” Micsoda ígéret nekünk, akik között nincsen csak egy igaz is! Lelki átalakulás nélkül olyan az ember élete, mint a zátonyon megfeneklett hajó. Éppen elegen vannak ilyen elakadt állapotban, lényegében mozdulatlanul, miközben a fedélzeten nagyon is zajlik az élet. S amint az életünk újra templommá lesz, átalakulások tanúivá leszünk ott. Emberek megcsendesednek, pedig eddig nagyon hangosak voltak. Mások megvigasztalódnak, pedig nagy volt a veszteségük. Mások megtisztulnak, mert beszennyezték
magukat. Tehát senki sem marad olyan, mint az előbbi életében volt Van egy szép énekünk is, amiben szinte imaként kérjük: „Jöjj és lakozz bennem, / Hadd legyen már itt lenn, Templomoddá szívem-lelkem!” Ez az átalakulás sokszor fájdalmas folyamat. Sokszor nem kis idő; évek kellenek hozzá. De az eredmény megéri, mert a végeredmény: az örök élet.
Kérjük Istent, hogy ezt a belső, lelki átalakítást végezze el bennünk, és Ő töltse meg az életünket nemes tartalommal, önmagával! Tegyen templomává minket! Mert csak az ilyen, mennyei töltésű emberek viszik előre nemcsak a gyülekezetet, hanem az egész társadalmat is! /T. S. J/
Hiszek!? Egy lelkész beszélget valakivel a hitről. Közelükben két gyerek játszik. Egyiket odainti a lelkész, felteszi egy magas kerítésre. Ugorj, itt vagyok! - biztatja. De a gyerek csak csúszik lefelé, nem mer ugrani, összekarcolja kezét, lábát. A másik gyereket is felteszi a lelkész a kerítés tetejére. Ugorj!- mondja neki is, ő pedig a következő pillanatban mosolyogva repül a lelkész karjaiba. Látod – mondja beszélgetőtársának a lelkész – ez a hit. Ez a gyerek az én fiam volt. Hinni ugyanis csak abban tudunk, akit ismerünk, akiben feltétlen megbízunk. Aki nem hisz Istenben, azért nem hisz, mert nem ismeri, nincs meggyőződve sem a szeretetéről, sem a hatalmáról. Ezért csak Isten gyermekei tudnak hinni, mert bátran bízzák rá magukat mennyei Atyjukra. Sok ember gondol valamit Istenről, valami bizonytalant, amire természetesen nem is mert építeni. Vannak „szent babonák” is. Meg kell kereszteltetni a gyereket, úrvacsorázni illik, a református esküvő, házasságkötés jót tesz. Azonban mindez élő hit nélkül semmit se ér! Isten ismerete nélkül mindez csak üres szertartás, aminek semmi hasznát nem veszik azok, akik részt vesznek benne. De hogyan lehet hitre jutni? Vágyni kell rá, keresni a lehetőséget, mert hitet csak így kaphatunk Istentől. ”A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” /Róma l0:l7/ Előbb meg kell ismernünk Atyánkat abból, amit évezredekkel ezelőtt tett. Az Ószövetségben találjuk ezt. A legjobban azonban Jézus mutatja be Őt nekünk, mert Jézus Istentől jött. Ezért aki hitre vágyik, annak Jézusra kell vágynia. Ő mondta: ”Én vagyok az út, az igazság és az élet, és senki sem mehet Istenhez, csakis énáltalam.” Akik pedig befogadták Jézust,
azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten fiaivá legyenek. Akik pedig Isten gyermekei, merik tenni, amit Atyjuk mond. Egy evangélizáción így imádkozott a lelkész azokkal, akik Jézus be akarták fogadni az életükbe: „Köszönöm Jézus, hogy szeretsz. Köszönöm, hogy meghaltál értem. Bocsásd meg bűneimet. Befogadlak az életembe. Ámen.” Ugye milyen egyszerű és milyen őszinte szavak! Mégis egy életet változtatnak meg. Megtérésnek nevezi ezt a Biblia. Sokan félnek ettől, mi lesz velem, hogy fogok utána viselkedni? Meg kell kérdezni megtért embereket, hogy élték ezt meg ők. Közülük senki se cserélné vissza hitetlen vagy vallásoskodó életét. A Zsidókhoz írott levél 11. része segít megérteni, hogy a hit: - megtanít engedelmesen tenni Jézus szavát, hiszen meggyőződésünk, hogy nincs jobb. - segít türelmesen várni, mert Isten ígérete beteljesedik. - bátorságot ad, hogy túl lássunk a láthatókon, lássuk Istent mindenek felett. Egy hitetlen ember a társaságban magabiztosan győzködte a többieket a hit feleslegességéről. Egy keresztyén ember így szólt: elmondanék valamit, amit idejövet láttam. Egy sánta ember a botjára támaszkodva próbált átkelni a sáros úton. Egyszer csak odaszaladt valaki, kikapta a kezéből a mankót, és otthagyta a sárban. Gazember!kiáltották a hallgatók felháborodva, leghangosabban a hitetlen. Hozzáfordulva csak ennyit mondott a keresztyén: Látod, te is a mankót akarod elvenni az emberektől! A hit életmentő adománya Istennek. Őt csak hit által tudjuk segítségül hívni. Jézus hitre hív, hogy Isten közelében élve boldog gyermekei lehessünk az Atyának. /Tné/
A nap, ami elmúlt, nem tér többé vissza, A fogyó nap fényét az éjszaka beissza. Csak Te vagy örök Uram, irgalommal teli, Éjünket és napunkat a Te kezed vezeti. Gondoskodj hát rólam lelked sugarával, S én dicsérlek Téged minden napnyugtával. Ámen.
Szabó Lőrinc PÁRBESZÉD Félek, Atyám, - úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, - téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is. Félek, Atyám, - megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, - megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot. Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, - az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Gyurkovics Tibor ÖRÖK A semmi is lehet minden, A minden is lehet semmi. Ahogy az első percben, Csak úgy szabad szeretni.
Erős Alfréd KÖNYÖRGÉS "Uram! Nem magamért imádkozom. Ez a legnehezebb imádság. Nagy terhem van, A népemet hozom. Már meginognék, mint a nádszál, de erőt önt belém a bizalom. Láncszem vagyok. Velem imádkozik a népem, A magyarok a földön és az égben. A láncot tartják erős angyalok. Imádkozik az ország. Hozzád emeli, Isten, e nép arcát és színed előtt könyörögve ellép, Uram! Az egyetértés nagy kegyelmét add meg nekünk, add meg nekünk. Legyen az mindennapi kenyerünk! Ámen."
Esti imádság SAJÓKAZINCZI REFORMÁTUS HÍRADÓ /időszaki lap/ Kiadja: a Kazincbarcika-alsói Református Egyházközség A szerkesztőbizottság tagjai: Tóthné Magyar Ágota; Pucsok Pál László; Tóth József Károly Felelős szerkesztő: Tóth Sándor A szerkesztőség címe: 3700 KAZINCBARCIKA, Dózsa Gy. út 37. Telefon/fax: 06 48 512-902 Nyomdai munkák: LITOPLAN Kft. Kazincbarcika Engedélyszám: 22/7867/2/2001
