Befejezés…
Amikor a gyermekünk megbetegszik, megijedünk. Ilyenkor egy szülő képes órákig ülni az ágya mellett. Betakarj, ha lecsúszik róla a takaró, és felolvassa a kedvenc meséjét. Ha minden rendben, hamar meggyógyul, és újra szétpakolja a játékait a szobában. Ám másképp is alakulhat. Megfázásnak hittem a bajt, mert lázas lett, fázott és a hideg rázta, gyengének érezte magát és fáradtnak. Nem akart enni, pár nap alatt fogyni kezdett. Aztán egyre rosszabb lett, fájt a jobb keze és a lába. Mikor már harmadik nap után se javult az állapota orvoshoz kellett vinnem. Reméltem, hogy egy kellemetlen injekció segíteni fog. Az orvos bizonytalan volt a diagnózisban, ezért különféle vizsgálatokra küldött minket. Nem voltam nyugodt, ami azt illeti, egyre nyugtalanabb lettem. Nem értettem, miért küldött máshová. A kórházban fertőtlenítő szaga terjengett. A folyosón zöldruhás felnőttek tették a dolgukat, és beteg emberek vártak a sorukra. A többiekhez hasonlóan mi is órákat ültünk a folyosón, míg bejutottunk. A fiam kis keze az enyémbe simult, úgy mentünk be a rendelőbe, ahol egy fiatal orvos várt ránk. Udvarias és barátságos volt. Tudta, hogy bánjon kis betegeivel. A fal mellé álltam, míg a fiamat vizsgálta. Könnyű dolga volt, a fiam bágyadtan nézelődött, figyelte a falon lógó színes képeket. Muszáj volt vért venni, szegénykémtől. Azt terveztem, hogy hazafelé meglepem valamiféle fájdalomdíjjal kedvderítőnek. Több időbe telt az eredményre várni, mint a vizsgálat maga. Amikor legközelebb bejutottunk a rendelőbe, az orvos arca már nem volt olyan bizakodó. Valami nagyon nincs rendben, azt gyanítottam. Rossz előérzettel vártam a doktor véleményét. Minden percben attól rettegtem, hogy közli velem, mi vár a ránk. Másik szobában kísértek minket, ott az orvos a fiamat az ágyra ültette, engem pedig kihívott az ajtón túlra. A váró előtt ácsorogtam. A doktor felvilágosított a fiam betegségéről, a lehetséges állapotjavító kezelésekről, ami enyhítheti ugyan a kórt, de meggyógyítani nem tudja. Nem akarta kimondani, csak körülírta. Értettem szavak nélkül. Nem bíztatott, nincs visszaút, csak terápia és mellékhatások. Kétségbeestem. Hallottam a szavakat, de nem jutottak el teljesen a tudatomig. Azt éreztem, csak álmodom, a világ homályosnak tűnt. Rengeteg dolog futott át az agyamon. Emlékképek, a fiam nevetése, egy karácsonyi vacsora íze és a… halál. Nem – ez a szó zengett bennem – NEM! – képtelen voltam uralkodni magamon. – NEM – egy másodperc alatt kirázott a hideg, és végigfutott rajtam egy forró hullám. Megdermedtem, levegőt se kaptam. Sokkolt a hír. Teljesen megsemmisültem, legyőzöttnek éreztem magam. A férfi együtt érzően a karomra tette a kezét. Kellemetlen volt, idegen a közelsége. Nem igaz, hogy nem lehet semmit tenni. Itt vagyunk mi, emberek, a civilizáció csúcsán, de mire megyünk vele, a tudásunkkal, a hatalmunkkal?! A fiamra néztem az üvegajtón keresztül. Szemével az ápolókat követte érdeklődve, akik körülötte tettek-vettek. Ő még őszintén tudott mosolyogni. Megint megjelent az arca két oldalán a rá jellemző két kis gödröcske. Élvezte a figyelmet. Kórházi köpenyt kapott, és a fehér takaró alá fektették. Kívülről egészségesnek tűnt, élettel teli gyereknek, pedig nem az volt. Más ötéves ilyen szép napsütötte időben kinn játszana, bújócskázna vagy biciklizne. Az én fiam már nem gyerek többé. Túl van élete nagy részén, és a vége felé közeledik. 1
Visszamentünk a kórterembe, ahol a nővér átadta az orvosnak a papírokat. Ijesztő volt látni, hogy a fiam egész élete ráfér néhány oldal kórlapra. Egy pillanat alatt felnőtt. Bár nem értette, mi ez a nagy változás, tisztában volt vele, hogy nagy dolgok várnak rá. Attól kezdve a kórház lett az otthonunk, itt beszélgettünk, itt meséltem neki, és itt aludt el, aludt el örökre. Lidércnyomás volt minden egyes ott töltött nap. Ismeretlen fájdalom rántotta össze a gyomrom. A visszafojtott könnyek a torkomat marták, de uralkodnom kellett magamon. Ha én nem vagyok erős, akkor a fiam talán félni fog. Félni attól, amitől a felnőttek is rettegnek. Fegyelmeznem kellett magam előtte. Megbénultam a gondolattól, hogy elveszítem, hogy minden megváltozik. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, én mégis tisztában voltam az elkövetkező hetekkel. A fiam haja lassan kihullik, teste lassan elsorvad. Nem hittem el, amikor a szüleim azt mondták, az élet rövid. Igazuk volt. Öt év nem sok idő. Szemtelenül fiatal. Nincs ideje, nincsenek évei az életre. Neki minden nap számít. Fájdalmat éreztem a szívem körül. Lehunytam a szemem, hogy távol tartsam magam ettől a világtól. Bár jól tudom, hogy egy szemlehunyással nem lehet eltörölni ezt a félelmetes óriást. Alig tanulta meg, mi a különbség jó és rossz között, ő máris a legrosszabbal nézett szembe. Meg fog halni. Meghal, mielőtt látná a világot, mielőtt szerelmes lenne. Annyi mindent nem ismer még. Nincs olyan gyerek, aki ezt érdemelné. Sose fogok megbékélni a gondolattal, hogy elveszik tőlem, mintha nem is velem történne. Elveszítem. Nem akartam, de tudtam, hogy meg fog történni. Szerettem a fiam szemébe nézni, csillogott valami leírhatatlan és megfogalmazhatatlan benne, ám mostanra kihunyt minden fény belőle. Szomorú lett és csendes. Senki nem kérdezte meg tőle, mi a kedvenc játéka, senkit nem érdekelt, ki a legjobb barátja. Én tudtam. Órákig el tudott lenni az autóival. A kezelések csak rontottak a fiam amúgy is meggyötört állapotán. Minden nappal rosszabbodott, hányt vagy legalábbis émelygett, enni nem bírt, csak turkált az ételben. Néha csak némán rám nézett, mintha kérdezni akarna. Biztos tudni szerette volna, mi történik körülötte, de nem merte feltenni azt a bizonyos kérdést. Haragudtam a világra. Ordítani akartam, tombolni. Szerettem volna a padlóra vetni magam, hogy a dübörgés hangjára megnyíljon alattam a föld, és elnyeljen. Hiába dühöngtem magamban, nem változtathattam semmin. Tombolhatnékom volt, mintha megőrültem volna, ép ésszel nem lehet megélni. Miért? Miért? Miért? Tudni vágytam a választ. Tényleg el kellene fogadnom, ami történni fog? Nézzem végig, ahogy meghal a fiam? Én nem asszisztálok ehhez! Az édesanyja vagyok, az én dolgom megvédeni őt mindentől és mindenkitől, de kudarcot vallottam, megbuktam, mint szülő. Milyen anya az ilyen? Aki hagyja szenvedni a gyerekét? Ott álltam a vizsgáló előtt, és őt néztem. Ötévesen az életéért küzdött. Nem játszott a barátaival az udvaron, nem olvas mesét, és nem rajzol több törpöt. Pizsamában feküdt. Én meg ott álltam, egyre messzebb az életétől. A legszebb éveitől akarták megfosztani. Az életem ez a gyerek, ez a kis ember minden jó forrása. A betegség lassan megölte szegényt, és nem volt, aki megmentette volna. Halálra ítélték ötévesen odafenn. Szerettem volna azt hinni, hogy az ő életet több mint bármelyik gyarló emberé. Sebezhetetlennek hittem. A szülő úgy tudja, ő búcsúzik először az élettől, ám ha kiderült, hogy a gyerek ugyanolyan halandó lélek, mint őmaga, a fejében valamennyi gondolat megváltozik. Mindenkinek vannak kötelezettségei, neki az, hogy éljen, és amikor majd én leszek öreg és beteg, gondoskodjon rólam. Ez már sose történik meg. Ez természetellenes. Feltétel nélkül feküdtem volna helyette az ágyon.
2
Igazság? Nem létezik! Haragudtam a világra, az emberekre, az életre. Tehetetlenül végignéztem az utolsó óráit a földön, látni, ahogy meghal. Úgy éreztem, vele együtt haldokoltam. Minden percét át kellett élnem, hosszú és kemény idő volt. Mit rontottam el? Nem szerettem eléggé? Rettegtem a haláltól, a halálától, az ismeretlen gyilkostól. Szépen lassan elnehezült odabenn minden, mélyről jövő fájdalom mart legbelül, fájt a lelkem. A mosdóba mentem ki időnként sírni, ahol a fiam nem hallhatta. Ott összetörhettem, mert visszatérve a szobába bíznom kellett, újra erős anyává kellett válnom. Nem akartam, hogy találkozzon a halállal, azzal, amiről még a felnőttek se akarnak tudomást venni, nem volt felkészülve rá, talán sose lesz, ahogy egyikünk sem. Hogy lehet ilyesmit elmondani egy gyereknek? Megértette volna? Tudja mit jelent örökre elbúcsúzni? Már nem hittem a lehetetlen lehetőségében. Azt kívántam, bár velem maradna. A fiam napról napra rosszabbul lett. Nehezen tudott önállóan lélegezni, kis teste egyre erőtlenebbé vált. Naphosszat ágyban feküdt. Játszani szeretett volna, de időnként felülni se tudott segítség nélkül, a paplan alatt pihent óráikon át. A fiamnak fájdalmai voltak, én mégse éreztem, amit ő, amit kellett volna. Tudnom kellett volna, mi zajlik benne az édesanyja vagyok, mégse fájt a testem. Esténként néha melléfeküdtem, beszélgettünk, néztem őt, míg el nem aludt. Örökké simogattam volna a korábbi mosolygós arcát, a vékony ujjait. Este még mosolygott, mintha minden rendben lett volna, akár egy egészséges gyerek. Egy komor délutánt követő éjszaka a fiammal álmodtam. Csak később tudtam meg, mi jelentősége. Otthon voltunk a szobájában, az ágy mellett. Nevetett rám, minden békés volt és könnyű, mint egy álom. Mesekönyvet szorongatott, és felém igyekezett. Színes krétát tartott a markában. Amikor a közelembe ért fellapozta az elején, az első laphoz, ami eddig üresen maradt, ám most krikszkrakszos betűkkel írta tele. Eleinte nem láttam, mit ír, a baljával eltakarta művét, végül fülig érő szájjal nyújtotta át a nyitott könyvet. „Szeretlek Anya!”, ez állt benne. Jól ismertem az írását a karácsonyi lapokról és az anyák napi köszöntőkről. Állítólag a közeli hozzátartozók álmodhatnak a haldoklóról. Sokan úgy vélik, eljöhetnek hozzánk búcsúzásképpen, mert már nem tudják elmondani, amit nekünk szántak. Hamar reggel lett. Minden nap, mióta a kórházban voltunk, ébredés után a fiam ágyához léptem. Általában ilyenkor még javában aludt, akkor is csukva volt a szeme. Az oldalán feküdt, nyugodt arcocskája a párnába süppedt. Nem látszott, hogy fájt neki, hogy haldoklik. Békésen járhattak a gondolatai távol ettől a nyomorult földi világtól, élettől. Melléültem, megpusziltam a kis kezét, majd a homlokához nyúltam. Aznap hűvös volt. A nevén szólítottam, de nem ébredt fel. A vállát ráztam, hogy rám nézzem. Dermedten feküdt, mozdulatlanul, már nem lélegzett. Orvosért kiáltottam, nem tudtam, mi van az én kicsi fiammal. A fehér köpenyesek kapkodva tették a dolguk. A doktor meghallgatta a mellkasát, figyelte a reakciókat. Nem voltam hajlandó elengedni a kezét, az ápolónőnek úgy kellett kitessékelnie a helyiségből. Nem nyitotta ki a szemét, ott feküdt, és nem kelt fel. Mi történt? A lábam elgyengült, mintha kihúzták volna alólam a talajt, reszketve egy székre rogytam. Könny szökött a szemembe, éreztem, hogy belerázkódik a testem. Ordítani akartam, törnizúzni, őrjöngeni. A halála csak egy pillanat volt. Vele akartam lenni, meghalni, csendesen elaludni. Érezni azt, amit ő, a megkönnyebbülést. Teljesen magamra maradtam. Azt hittem, felkészültem. Nem álltam készen a búcsúra. Soha többé nem hallom a nevetését vagy mikor kimondja „anya”. Mellette voltam, míg… el nem hagyott. Egyedül voltam. Nem a folyosón, az egész életemben. 3
Mintha száz évet öregedtem volna abban a szobában. Elvették az életem. A halál megmutatta az erejét. Nincs semmi olyan hatalmas és legyőzhetetlen, mint ő. Átgázol az emberen, kiszívja az erőt, megemészti a lelket. Gyűlöltem mindent, ami élt, aminek dobbant a szíve. Azt mondják a halál az élet része, nekem mégse sikerült elfogadnom. Becsapottnak éreztem magam. Utolsó este még mosoly ült az ő vidám arcocskáján. Másnap otthon ébredtem, fél év elteltével a saját ágyamban ugyanazokkal a gyűlöletes érzésekkel legbelül. Nyomorultul éreztem magam. Nem volt egy ember, akinek szüksége lett volna rám, nem vártak tőlem jó reggelt puszit. Már semmi se volt fontos. Miután elment, napokig azon gondolkodtam, mi szerepem volt az életben. Csak érte éltem. Már nem voltam édesanya. Az ágy magában tartott. Ugyanígy másnap és harmadnap. Aztán a következőn fel kellett kelnem a temetés miatt. Fekete nadrágot, fekete blúzt, fekete cipőt és kabátot húztam. Gyalog mentem a temetőig. Ismeretlen emberek haladtak el mellettem. Megálltam egy pillanatra, de a világ tovább élt. A szívem szakadt meg, míg az emberek a megszokott kis életüket élték. Fájt, hogy még csak tudomást sem vesznek rólam. A föld még csak meg se rengett a történtektől. Őrület, hogy ennyit ér egy emberélet. Meghalt a fiam, és az élet meg se áll? Hogy van ez? Döbbenetes az érzéketlenség. A pokolba kívántam mindegyiküket. A kisfiam egyedül csak nekem volt fontos. Nyomorult világ. Senkit nem érdekel, mi történik, még csak rám se néznek. Nyugodtak, csak az én lelkem háborgott. Szülővé válni különleges érzés, elveszíteni egy gyermeket maga a pokol. Senkinek nem kívántam a gyötrelmes érzést. Végignézni, ahogy leépül, érezni a tehetetlenséget. Ez őrület. Nem vigasztal a gondolat, hogy ennek talán így kellett lennie, mert ez nem helyes. A halált nem lehet megmagyarázni. Újra és újra megkérdeztem magamtól, megakadályozhattam volna? Nincs rá válasz. Megszédültem a fájdalomtól. Elmúlt, de nem hittem el. A kórházi jelenet ismétlődött a fejemben, mikor az orvos közölte a fiam halálát. Azon kaptam magam, hogy a saját kérdéseimre válaszolok: - Elrontottam? Mi van ha… - Nem! –letorkolt egy hang a fejemben. – Vége, nincs tovább. - Nem lehet, hogy… - Nem! Megkeseredett lettem. Csendben sírtam, bár ez eddig se oldott meg semmit. Kezdtem feladni. Előre vittek a lábaim. Leeresztették a föld alá. Ott hever előttem az életem. Belém hasított a tudat, hogy halott. Minden boldogságot magával vitt az életemből. Alig kaptam levegőt, de már nem tudtam sírni, tekintve, hogy az elmúlt hetekben megállás nélkül folytak a könnyeim. A mellkasomra ült valami. Ezek után hogyan éljek tovább, miben bízzak? Hogy vehették el, akit a legjobban szerettem a világon. Nem csak egy ember halt meg akkor, azon az éjszakán, az én életemet is elvették. Nem volt más, akit hallani akartam, más mosolyt, amit nézni vágytam. Felemésztett ez a valami, ami itt benn volt a szívem körül. Féltem, hogy nem élem túl. Órák teltek el, míg ott álltam a sírja mellett egyedül, magam elé révedve. Mintha valamit vártam volna. Nincs egyetlen szó, ami annyit árulna el a mostról. Átkozott nehéz legyőzni a láthatatlan gonoszt. Megült bennem valami, amit úgy neveznek, tátongó üresség. Megijesztett a halál nagy csendje. Iszonyatos magányt éreztem, mintha a világ összes embere egyszerre hagyott volna el.
4
Ezek után már minden mindegy volt. Kezdett maga alá gyűrni a gyász. Tengernyi fájdalom hatalmasodott el rajtam. Fogva tartott az emléke. Meg akartam halni. Elvette eszem a halál. Fehér terítős aszaltnál ültem immár tizenhárom év távlatában. Családi este volt, vacsorához készülődtünk. Hallgattam a kislányom vidám aznapi beszámolóját, mikor a szemem a kandalló feletti párkányra tévedt, ott is egy képre. Elcsendesült a világ az emléke gondolatától. Őriztem a hangját, arcát, mosolyát. Az ő arcát nem lehet elfelejteni. Nem fogtam fel, mennyire fiatal volt. A fiam ma lenne tizennyolc éves.
5
