Böhm József: Visszaemlékezés Dr. Zambő Jánosra, professzoromra, a Bányamérnöki Kar egykori dékánjára
VISSZAEMLÉKEZÉS DR. ZAMBÓ JÁNOSRA, PROFESSZOROMRA, A BÁNYAMÉRNÖKI KAR EGYKORI DÉKÁNJÁRA Meghatódottan és tanítványi tisztelettel kezdek a megemlékezésem összeállításához. Meghatódottan, hiszen mint a Műszaki Földtudományi Kar (korábban Bányamérnöki Kar) jelenlegi dékánja, utódként fogalmazhatom meg gondolataimat Zambó professzorra emlékezve, de mindezt tanítványi tisztelettel teszem, hiszen a Bányamérnöki Kar egykori hallgatójaként, 1966-ban a tanévnyitón elhangzott gondolatai, szavai indították el egyetemi tanulmányaimat, melynek során, három féléven át, hallgathattam Dr. Zambó János professzor úr Jövesztéstechnika, Bányaépítéstan, Fejtési rendszerek, Bányászati telepítés analitika című előadásait, majd végzett mérnökként 1971. június végén tőle vehettem át bányamérnöki oklevelemet is. Egyetemi hallgatóvá fogadás ünnepi eseményét követően, tankörtársakkal, kikkel alig néhány napja találkoztunk először, talán túlzott önbizalommal, de ugyanakkor várakozásokkal tele, meghatódottan vártuk az egyetemi tanévnyitó ünnepséget. Felsőbb éves firmáinktól már megkaptuk a figyelmeztetést „Figyeljétek a rektort!". A magas szikár ember vezette elnökség ünnepélyes bevonulását, a himnusz elhangzását követően megszólalt Dr. Zambó János a rektor. Érces, határozott hangja, világos, tiszta mondatai mindenki figyelmét megragadták. Szinte áhítattal hallgattuk minden szavát, figyeltük minden cselekedetét. Ünnepi beszédének hozzánk, elsőéves hallgatókhoz intézett gondolatai ma is aktuálisak minden mérnökhallgató számára. A természettudományi alapok elsajátítása, a szakma elmélet és gyakorlati ismereteinek fontossága, a rendszeres munkavégzés rendjének és igényének kialakulása az, ami a tanulmányaink sikeres folytatásának az alapja. Felhívta figyelmünket arra, hogy az egyetemen megszűnik a szülői felügyelet, a rendszeres számonkérés, de ez a szabadság ne tévesszen meg senkit. Ha érezni akarjuk a sikert, a mérnöki hivatás szépségét ezért meg kell keményen dolgozni, szólt számunkra a rektor intelme. Nem könnyű meghatódottság nélkül visszaemlékezni a negyven évvel ezelőtti szavakra, eseményekre, visszaidézni ifjúságom egyik meghatározó élményét, egyetemi tanulmányaim megkezdését. 9
Böhm J.
Egyetemi tanulmányaim során, az alaptárgyak kissé „favágás" jellegű személytelen oktatását, a természettudományi tárgyak sikeres abszolválását követően, elérkezve kari tanszékekhez, az egyetemista lét, egy közösség új légkörét megismerve kezdtük meg a földtudományi ismeretek elsajátítását, a szakmai tantárgyak megismerését. Számos nagytekintélyű bányász professzort hallgatva, a vizsgákat és szigorlatokat sikeresen teljesítve jutottunk el a negyedik évfolyam második félévéhez, mikor is bekerült a leckekönyvembe „Jövesztéstechnika, bányabiztonság, tárgyjegyző: Dr. Zambó János". Tanulmányozva a heti órarendet, társaimmal azt gondoltuk, hogy Zambó professzornak, mint a Nehézipari Műszaki Egyetem hivatalban lévő rektorának kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint hogy nekünk negyedéves bányamüvelő hallgatóknak minden kedden reggel 8-10 óra között előadást tartson. Szerencsénkre nagyot tévedtünk. Dr. Zambó János mindannyiunk által tisztelt és szeretett professzorunk, szinte valamennyi előadását a következő három félévben maradéktalanul és személyesen tartotta meg. Kiváló elméleti, szakmai felkészültsége mellett, zseniális előadó volt. Élményszámba menő előadásain soha nem tartott katalógust, de visszaemlékezve talán soha nem is hiányzott senki sem. Mesterien felépített előadásain nem lehetett nem odafigyelni. Már előadásainak megkezdése is hatásos, a figyelem megszerzésére irányuló volt. Mindig észrevette, ha a hallgatóság figyelme alábbhagy, ha valaki gondolkodása másfelé jár. Ilyenkor megállt, felhozott valami érdekes történetet, rákérdezett valamelyikünkre, és amikor érezte, hogy ismét megnyerte figyelmünket folytatta tovább gondolatait. Soha nem emelte fel hangját a figyelem visszaszerzése érdekében, csak a bányászat, a magyar gazdaság helyzetének elemzése során, amely kérdésekben, az idő távlatából visszagondolva, az események történéseiből ma már bizton megállapíthatjuk, mondandójában mindig igaza volt. Hallgatóként partnerként, kollégaként kezelt bennünket, soha nem éreztetve velünk tudatlanságunkat, soha nem hivalkodott tudásával, tudományos rangjaival és pozícióival, vezetői megbízásaival, kitüntetéseivel. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Tőle tanulhattam. A diplomavédés és az államvizsga sikeres teljesítését követően, felszabadultan, ünnepeltük egyetemi tanulmányaink befejezését és tele önbizalommal, már csak a diplomakiosztás eseményére vártunk. Az ünnepélyes diplomaosztáson miután büszkén átvettük diplománkat az egyetem rektorától és a Bányamérnöki Kar akkori dékánjától, Dr. Richter Richárdtól, rövidesen elszállt határozottságunk, önbizalmunk. Dr. Zambó János professzor úr rektori beszédét hallgatva elérzékenyültünk, és elbocsátó szavait maradandó élményként őrizzük valamennyien ma is. Szülők, hozzátartozók, akik részesei lehettek a diplomaosztás ünnepélyes eseményének, még évek múlva is meghatódottan emlegették és kérdezték „Emlékszel a rektor beszédére?". Zambó rektor úr szinte családtag lett, szüleim hazatérvén mindig megkérdezték tőlem „Megvan-e még, és hogy van a 10
Böhm József: Visszaemlékezés Dr. Zambó Jánosra, professzoromra, a Bányamérnöki Kar egykori dékánjára
Rektor" Büszke vagyok arra, hogy tőle tanulhattam, vizsgáztam nála és Tőle vettem át diplomámat is. Egyetemi oktatói-kutatói pályafutásom is személyéhez köthető, Ő vett fel a Nehézipari Műszaki Egyetem Asványelőkészítési Tanszékére, első kinevezési okmányomon is az 0 aláírása szerepel. Bár szakmailag más területen tevékenykedem, egyetemi pályafutásom, különböző vezetői megbízásaim során számos alkalommal dolgozhattam a professzor úrral. Ma is kedves emlékként őrzöm azokat az éveket, amikor dékáni titkárként részese voltam a tanszékvezetői értekezleteknek, ahol Zambó professzor úr aktív tanszékvezetőként a komoly dolgok megbeszélése mellett, füstkarikákat eregetett, anekdotázott és vicceket mesélt. Ekkor ismerhettem meg közelebbről a professzort, az embert. Tisztemből adódóan dékánként is szeretnék megemlékezni Dr. Zambó Jánosról, a Bányamérnöki Kar egykori dékánjáról is. Dr. Zambó János, viszonylag fiatalon, de jelentős tudományos eredményekkel, szakmai, vezetői tapasztalattal lett a kar dékánja. Miután 1942-ben megszerezte kitüntetéses bányamérnöki oklevelét, gyakornok, majd rövid ideig tanársegéd volt Sopronban, az egyetemen. Az ércbányászatban eltöltött rövid idő után katonai szolgálatot teljesített a II. Világháborúban. Amerikai hadifogságból hazatérve kerül vissza ismét az egyetemre, ahol 1946.-ban doktori fokozatot szerzett. 1947-től a szénbányászatban tölt be különböző magas vezető beosztásokat. 1953.-ban került ismét az egyetemre, amikor négy pályázó közül elnyerte a Bányaműveléstan II. tanszékre kiírt egyetemi tanári állást és egyúttal a tanszékvezetői megbízást is kapott. 1953-54 között a Bányászati Kutatóintézet igazgatója volt. 1955-ben megszerzi a műszaki tudományok doktora fokozatot és ezt követően már főállású egyetemi tanár lett a Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán Sopronban. A Nehézipari Műszaki Egyetem 1949.-ben történő megalakulását követően egészen 1959.-ig a Bányamérnöki Kar Miskolcra történő átköltözéséig a kar életét, munkáját minden tekintetben a megosztottság és a bizonytalanság jellemezte. Az 1949.-évi törvényt követő elképzelések az önálló bányászati egyetem létesítéséről, a költözés és nem költözés, a folyamatosan változó helyzet, központi és parciális érdekek mind-mind nehezítették a munkát, rontották a nyugodt munka légkörét. Ebben, a felfokozott hangulatú, érzelmektől fűtött légkörben 1955. június hó 22.-i ülésén választotta dékánná Zambó János professzort a Bányamérnöki Kar és a Földmérő-mérnöki Kar egyesített kari tanácsülése azt követően, hogy a kar addigi dékánja Dr. Gyulay Zoltán, aki 1951. szeptember 1.-től látta el a dékáni tisztséget, lemondott és kérte felmentését. A megválasztás körülményeit érdemes felidézni. A Kari Tanács jegyzőkönyvét tanulmányozva a 11
Böhm J.
kialakult helyzetet jól jellemzik Gyulay professzor szavai, aki lemondásának okait így fogalmazta meg: „négy év hosszú idő, a dékánság örömök mellett terheket is jelent és kérem, hogy az OM új dékán választásához járuljon hozzá. A négy évre most visszatekintve kétség kívül megállapítható, hogy a Bányamérnöki Karon ezalatt kiépült a kari szervezet. Kiépült az adminisztratív szervezet, létesült három új tanszék is, a négy év alatt készült el az új épület is. Orbán elvtárs (OM képviselője) közölte velem, hogy pozitívumok állanak az oldalamon, de negatívum is van. Súlyos hibát követtem el azzal, hogy magamévá téve a soproni tanári kar óhaját az OM tervével szemben, a Sopronhoz való ragaszkodásnak, a Bányászati Egyesület közgyűlésén kifejezést adtam, mivel Sopron-Miskolc kérdés kibontakozását rendkívül nehézzé tettem." Az elmondottakból világosan látszik, hogy jelentős ellentétek feszültek a soproni és a miskolci karok között. A kari tanácson Gyulay Zoltán dékán előterjesztésében az új dékán személyéről is szó esett. „Már az első beszélgetés (OM képviselőjével) alkalmával közöltem, hogy dr. Zambó Jánosra gondolok, aki fiatal, szakmáját szereti, szívvel-lélekkel bányász, így a kar sorsának irányítása jó kezekbe kerül. Sébor professzor nevében közlöm, hogy az OM a Földmérőmérnöki Kar is dékán választásra gondol és ugyancsak Zambóra esett a választás. Javasolom tehát, hogy tegyen a kar előterjesztést az OM felé, hogy a Bányamérnöki Kar dékáni tisztét dr. Zambóra ruházza és ugyanakkor megbízza a Földmérőmérnöki Kar dékáni teendőinek ellátásával is." A két dékán lemondása körülményeinek megvitatása, munkásságuk méltatása után Dr. Gyulay Zoltán akkori dékán kérte az új dékán személyére vonatkozó véleményeket. A véleményt a kar akkori talán legnagyobb tekintélyű professzora, Dr. Tárczy Hornoch Antal fogalmazta meg: „Természetesen nem az egész kar, csak a magam nevében szólhatok. Amikor szóbakerült az a lehetőség, hogy évek után a lelépő dékánok úgy látják, hogy az újabb elgondolásnak és helyes irányzatnak megfelelően fiatalabb munkaerőnek kell a vezetést átvenni, s szóba került dr. Zambó János neve, bár nem jártunk érdeklődni a többiek véleménye iránt, de úgy tapasztaltuk, hogy a megnyilvánulások mind Zambó mellett szólnak. Egyetlen kijelentést sem hallottam, amely azt mondta volna, hogy ez a megoldás rossz lenne. Ilyen értelemben beszélhetek tehát, nem csak a magam nevében, hanem azok nevében is, akik megnyilatkoztak ebben a kérdésben. Amikor most Zambó dékáni választása előtérbe kerül, kérem az egyesített kari ülést és a minisztérium itt jelenlévő képviselőjét, hogy dr. Zambó Jánosnak a földmérőmérnöki kar vezetésével való megbízása semminéven nevezendő formában ne szolgáljon precedensül a jövőre nézve. Zambó a geodézia és a rokontudományok terén komoly és széles látókörrel rendelkezik, nemzetközileg is ismert munkája van, tehát ő kivételesen az a személy, akitől várhatjuk, hogy a földmérőmérnöki kar ügyeit is hozzáértéssel kezeli." 12
Böhm József: Visszaemlékezés Dr. Zambó Jánosra, professzoromra, a Bányamérnöki Kar egykori dékánjára
A földmérőmérnöki kar további sorsát firtató kérdéseket, hozzászólásokat követően Gyulay Zoltán szavazásra tette fel a kérdést és megállapította:" A kar egyhangúlag Dr. Zambó Jánost terjeszti fel a bányamérnöki kar dékáni tisztére és a földmérőmérnöki kar megbízott vezetői tisztére." Dr. Zambó János professzor úr 1955. szeptember 1.-én vette át a dékáni feladatok ellátását, amelyet 1959. szeptemberéig, a Nehézipari Műszaki Egyetem tudományos rektorhelyettesévé történő megválasztásáig látott el. Az 1955 szeptembere és a Bányamérnöki Kar 1959.-ben Miskolcra történő átköltözése között nagyon nehéz időszak volt. Ennek az időszaknak a levezénylését, a Bányamérnöki Kar egységének, szakmai-tudományos eredményeinek, oktatóinak és hallgatóinak megőrzését csak egy nagytekintélyű, tisztafejű, realista, szakmája és az Alma Mater iránt elkötelezett Zambó János tudta biztosítani. Az 1956-os események során a hallgatóság törekvéseit és cselekedeteit, majd az önálló Soproni Egyetem létrehozására irányuló kezdeményezéseket, a Sopron-Miskolc ellentétek tovább éleződését, az 56-os eseményeket követő hallgatói és oktatói eltávozásokat és visszajöveteleket kezelni, a helyes cselekvési irányt megtalálni és arról Kart, a kollégákat, a hallgatókat meggyőzni, a zavartalan munka feltételeinek megteremtéséhez mindenkit megnyerni, ezt csak egy, mindenki által elfogadott tekintély, egy igazi vezető tudta megtenni. Ez mutatja Zambó Professzor úr, a Bányamérnöki Kar akkori dékánjának nagyságát. 1959 év májusában született törvény véglegesen rendezte az egy évtizedig megosztott Bányamérnöki Kar sorsát, azzal, hogy kimondta, hogy a Bányamérnöki Kar soproni részlegét szeptember 15.-ig meg kell szüntetni, a kar átköltöztetését végre kell hajtani. Az átköltözést a törvény megszületését követően, Dr. Zambó János dékán vezetésével és irányításával készítették elő és hajtották végre. Az, hogy a Bányamérnöki Kar soproni részlegének és a Földmérőmérnöki Kar oktatóinak jelentős része 1959.-szeptemberétől Miskolcon folytatta az oktatást és kutatást Zambó János bölcsességének, vezetői képességének volt az eredménye. Ma már visszatekintve az eseményekre, megállapíthatjuk, mint számos szakmai, gazdasági kérdésben, ebben is Zambó professzornak volt igaza. Visszatekintve az azóta eltelt évtizedekre egyértelmű tény, hogy a bányászati, földtudományi oktatás és kutatás Miskolcra kerülve új lendületet kapott. Új, jól felszerelt laboratóriumok, oktatási és kutatási helyiségek, a térségben korábban meglévő nehézipari háttér, a kar, művelt tudományterületek kiemelkedő fejlődési lehetőségét teremtette meg. Ez mutatja egy vezető nagyságát, amit igazából döntéseinek történelmi léptékű értékelése igazol.
13
Böhm J.
Kar vezetőjeként ma is sokszor tekintek a dékáni szobában lévő képsorra, ahol egykori dékánjaink sorában Zambó professzor úr szigorú tekintete is felfedezhető. Néha felteszem magamban a kérdést, egy-egy döntést megelőzően, vajon a professzor Úr hogy döntene, mit mondana. De a kérdés megválaszolásának lehetőségét az idő, már túlhaladta. Bízva abban, hogy a Műszaki Földtudományi Kar mai vezetésének döntései is elnyernék professzor úr helyeslését, tisztelettel emlékezem egykori oktatómra, a kar egykori dékánjára, korosztályom bányamérnökeinek Professzorára. Miskolc, 2006. május 3. Dr. Böhm József a Műszaki Földtudományi Kar dékánja
14
Páczeit István: Emlékeim Zambó János akadémikusról
EMLÉKEIM Z A M B Ó JÁNOS AKADÉMIKUSRÓL Közel 50 évvel kell visszalépnem az időben ahhoz, hogy felidézhessem Zambó professzor alakját. Gépészmérnök hallgató voltam, ezért az oktatás folyamán, órákon személyesen nem találkoztam Vele, engem természetesen nem oktatott. De voltak bányászhallgató társaim, akiket ismertem, akikkel együtt hallgattam az l-es előadóban a matematikát és az ábrázológeometriát, a II. előadóban a fizikát és a mechanikát, és akik révén hallhattam a bányászképzéssel kapcsolatos távlati tervekről, s már csak miattuk is figyelemmel kísértem az eseményeket. A fiatal miskolci egyetem életében jelentős év volt 1959, amikor a Bányamérnöki Kar végleg, valamennyi tanszékével átköltözött Sopronból Miskolcra. Másodéves voltam ekkor, jól emlékszem a költözködés, az átrendeződés, a berendezkedés hangulatára, izgalmaira - amely persze engem, a gépészhallgatót, csak közvetve érintett, de nagyon érdekelt. Úgy emlékszem örültem, örültünk ennek a változásnak, már csak azért is, mert úgy láttuk, hogy nőtt az egyetem súlya, tekintélye, s a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem a három műszaki karával immár büszkén vallhatta magát a nagy múltú Selmeci Akadémia jogfolytonos örökösének. Az egyetemi közéletben, az egyetem vezetésében a gépészek mellett fontos szerepeket vállaltak a bányász és kohász professzorok is. 1961-ben Zambó János személyében bányász professzort választott az egyetem élére rektornak az egyetem tanácsa. Bányász diáktársaimtól hallottam, hogy szakmájukban nagy tekintélyű, erős egyéniségű tanár Ő, akit tanítványai tisztelnek és szeretnek. 1962-ben végeztem és ekkor a diplomaosztó ünnepségen, a diplomám átvételekor találkoztam először személyesen - és fogtam kezet a protokoll szerint - a diplomát átadó rektorral, Zambó Jánossal. A diplomaosztó ünnepséget akkor az l-es előadó előtti térben rendezték meg, az volt az „aulánk". A díszemelvényt a bejárattól balra, a teret lezáró üvegablak előtt helyezték el, az alkalomra beállított széksorokat érkezési sorrendben foglalták el a vendégek. A meghívható érdeklődők számát akkor még nem kellett korlátozni, szülőket, rokonokat, barátokat egyaránt meghívhattunk. Szüleim, testvérem, nagynénik és nagybátyáim ültek a vendégek között. Zambó János rektor úr beszéde mindenkit lenyűgözött. Papír nélkül, gyönyörű magyarsággal, beszélt. Szépen zengő mély 15
Páczeit I.
hangja még hatásosabbá tette mondanivalóját. A mérnöki pálya szépségéről, fontosságáról beszélt, egyetemünk tanítási, nevelési elveiről, a folyamatos tanulás önképzés szükségességéről, az új iránti fogékonyság jelentőségéről, a nehézségek leküzdéséről, az együttműködés szükségességéről, a szerénységről, az ország iránti hűségről, a szülők, az idősebbek tiszteletéről sőt, a családalapítás fontosságáról is. Ezek a gondolatok mélyen érintettek, máig emlékezetesek maradtak számomra, de nem csak számomra. Családom tagjainak is nagyon tetszett a beszéd, sokáig és sokszor emlegettük. Különösen Édesanyám hivatkozott rá sokszor, mint az értelemre és a szívre egyszerre ható szép beszéd példájára, egyfajta etalonra. Magam a végzés után a Mechanika Tanszékre kerültem, majd néhány év múlva ösztöndíjas aspiráns lettem. A leningrádi sikeres védés után, tovább folytattam a mechanika oktatását, kutatását. Akkoriban történt, hogy Zambó rektor úr javaslatára a dékánoknak az oktatói, kutatói munka alapján rangsorolniuk kellett az oktatókat, azzal a következménnyel, hogy ezek a rangsorok az illetményekben is tükröződjenek. A teljesítmény arányos bérezés viszonylag új gondolat volt még ekkor. A Zambó rektor úr által megfogalmazott teljesítmény el vűség jelentős különbségeket tett nyílván valóvá. Magam örömmel vettem tudomásul munkám elismerését. Egy időben „A mi egyetemünk" c. egyetemi újságnál is dolgoztam néhány éven keresztül. Az újság hagyományai közé tartozott az évnyitó-évzáró rektori beszédek közreadása. Zambó János rektor úrnak az egyik évnyitón elmondott - az újságban megjelentetett - beszédből szeretnék most néhány gondolatot közreadni. Ezek a gondolatok, úgy vélem, a mai körülmények között is érvényesek, figyelmet érdemelnek. Azok számára, akik ismerték, olvasás közben bizonyára felidéződik a szónok szépen zengő hangja, meggyőző tekintete, magas alakja. Kedves
Elsőévesek!
Meg vagyok győződve arról, hogy ezekben az ünnepélyes percekben Önökben a legnagyobb akarás és elszántság uralkodik, és kívánom, hogy ez akarás, ez az elszánás töretlen is maradjon. Szükség is lesz erre, hiszen a mérnöki tanulmányok elvégzése nem könnyű feladat, de nem is embertelenül nehéz. Elérkezett az Önök életében is az az idő, amikor hozzá kell szokni a felnőttekre kötelező rendszeres, mindennapi munkához. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, annak - még ha tehetséges is - nehézségei, sőt kellemetlenségei is lehetnek. Alapvető feladatunk, hogy a jövő mérnökei rendelkezzenek olyan általános természettudományi és műszaki ismeretekkel, amelyek szinte a vérükben vannak, és amelyekkel majd mérnöki pályájukon, abszolút biztonsággal fognak operálni. Műszaki elképzeléseket papírra vetni, az alapvető technikai és gazdasági 16
Páczeit István: Emlékeim Zambó János akadémikusról
számításokat hiba nélkül elvégezni, a legfontosabb szakmai technológiákat uralni alapvető követelmény. Mindez szükséges, de nem elégséges. Az egyetemnek feladata az is, hogy Önökben kifejlessze a gondolkodási készséget: mit és hogyan kell tanulni, hogyan kell a problémákat meglátni és megoldani. Ez csak akkor sikerülhet, ha az egyetem felruházza Önöket, mint hallgatókat olyan gondolkodási, eligazodási készséggel, amelynek segítségével egy életen át meg fogják érteni az újat, a jobbat és a haladót, és mindenkor lépést fognak tartani a hallatlanul gyorsuló technikai haladással. Ugyanakkor egy egyetemről nem lehet száműzni a meglátás és a megértés élményét és gyönyörűségét, egy egyetem nem lehet melegágya a szellemi tunyaságnak, a sablonokban való gondolkodásnak és a szajkózásnak. Az egyetem tüzeljen és sarkalljon, logikus gondolatmenetek révén, újabb ismeretek megszerzésére, és soha, de soha ne kényszerítsen adatok, definíciók emberhez méltatlan besulykolására. A technikai forradalom korábban az emberi társadalom élete úgy alakul, hogy a jól képzett mérnökökből soha, de soha nem lesz elég, egyszerűen azért, mert a jó mérnökök mindig a produktív emberek élvonalába tartoznak, és mindinkább oda is fognak tartozni. Önök tehát jó pályát választottak. Nem azért, mert ez a pálya az átlagosnál esetleg kedvezőbb anyagi körülményeket ígér, nem azért, mert diplomás emberek lesznek. Jó pályát választottak, mert az alkotó, a teremtő élet sűrűjében lesz a helyük, ott, ahol mindannyiunkat éltető és eltartó javak születnek, életüknek értelmet ad majd az alkotás, fegyverük lesz a tudás, szenvedélyük a szakadatlan tanulás. Ugyanakkor ma már elvitathatatlan az a tény is, hogy a tudományos eredmények egymagukban nem szolgálják sem egy nép, sem az egész emberiség boldogodását; szakemberek, mérnökök kellenek, akik ezt valóra váltják. Ez a körülmény alapvetően határozza meg az egyetemek fontosságát, feladatát és felelősségét. Ha az egyetem nem ápolja a tudományt, akkor tanítani sem tudja. Ha egy egyetem nem a leghaladottabb, legkorszerűbb ismeretekre tanítja hallgatóit, akkor nem érdemli meg az egyetem nevet. Ha egy mérnök rendelkezik ugyan a legkorszerűbb ismeretekkel, de nem fűti az alkotás vágya, és nincs belső kényszer arra, hogy képességeit, tudását a legmagasabb fokon teljes szívvel vesse latba népe, hazája érdekében, akkor nem érdemli meg a mérnök nevet, csakúgy, mint ahogy nem érdemli meg a tanár, a professzor nevet az, aki őt nem erre nevelte. Alapvető feladatunk lesz, hogy az elkövetkezendő öt évben Önökben maximálisan kifejlődjék a gondolkodó, eligazodó készség, egyszóval a logikus gondolkodásmód. Az lenne helyes, ha egy egyetemen, egyes-egyedül és kizárólag csak az értelem lenne az a zsinórmérték, amelyhez minden cselekedetünknek igazodni kell. Egy egyetem, a mi korunkban csak akkor egyetem, ha falai között a 17
Páczeit I.
gondolkodás magasiskolájának elhívatott képviselői, mániákus megszállottjai meggyőződésükben megingadhatatlanul vallják, hogy nem az az igazi mérnök, aki az adatok kusza halmazában mélyre ássa magát, hogy aztán már semmit se lásson, hanem az, aki megtanul ezen halmazon járni, oda és akkor lenyúlni, ahová és amikor nyúlnia kell, ha a tervezés, az alkotás, az irányítás munkájában építőanyagra van szüksége. Ma a világ minden valamire való egyetemén keresik és kutatják az oktatás tartalmi és módszerbeli útjait, mert egyre inkább világossá kezd válni, hogy a régi hagyományos ismeretterjesztés csődöt kezd mondani, új utakat kell keresni, hiszen az ismeretek oly rohamos léptékben szaporodnak, hogy azokkal lépést tartatni a régi úton-módon alig-alig lehet. Azzal kezdtem, hogy az Önök életében is elérkezett az idő, amikor hozzá kell szokni a mindennapi, rendszeres munkához és most folytatom: az egyetemnek ez a nevelőmunkája legalább annyira, ha nem inkább fontos, mint az ismeretek nyújtása és ez független minden oktatási koncepciótól, minden divatos áramlattól. A szakemberképzés alfája és ómegája a rendszeres, szorgalmas és a lelkes munkára való nevelés volt, lesz és marad. Befejezésül; mindaddig, amíg kies fekvésű egyetemünk falai között fognak élni és dolgozni, tanulni, azt a szót, hogy „majd holnap", azt egyszer és mindenkorra feledjék el! Kedves elsőévesek! Kívánom, hogy szorgalmas munkájukat, elszántságukat siker koronázza. Akadémiai taggá választásom után (1987), a Miskolci Akadémiai Bizottság (MAB) tagja lettem. A Magyar Tudományos Akadémia 1979-ben hozta létre a MAB-ot. Ennek elnöki posztját 1990-ig Zambó János akadémikus töltötte be. Vezetési stílusát a nyugodtság, a szükséges nagyvonalúság, a tekintélyelvűség elutasítása, a kitűzött célokra való összpontosítás, a tömör lényegre törő fogalmazás jellemezte. Igen fontosnak tartotta a fiatal tehetségek felkarolását. Elnöksége alatt létrehozta a szakbizottságok és az azok alá beosztott munkabizottságok rendszerét. A szakbizottságoknak adott iránymutatásai megalapozták az elkövetkező időszak munkáit, az Észak-Magyarországon folyó tudományos munka és a gazdaság kapcsolatának erősödését, a humán-reál tudományterületek együttműködésének kibontakozását. (Jelenleg a 14 szakbizottság és a 65 munkabizottság munkájában az Észak-Magyarországi tudományos és gazdasági élet 1400-1500 szereplője vesz részt.) 1996-ban a MAB az adható legmagasabb kitüntetéssel köszönte meg Zambó professzor 1979-től végzett kiemelkedő, eredményes sokoldalú tevékenységét, azt, hogy elnöki posztjának átadása után is rendszeresen rész vett a MAB munkájában. A különböző üléséken, tanácskozásokon elhangzott felszólalásai mindig a lényeget érinttették, szerteágazó tapasztalatai alapján 18
Páczeit István; Emlékeim Zambó János akadémikusról
érvényesen tudta megfogalmazni egy-egy megoldási javaslat gyengéit, erősségeit, a továbblépés irányait. Nem lehetett nem odafigyelni mondanivalójára. Számos alkalmam volt bányász szakesten részt venni. Mindig lenyűgözött a szép hagyomány, a rítus aminek ott részese lehettem. A szép egyenruhák, a vidám szomorú dalok, a bajtársiasság légköre, a hangulat soha nem felejthető emlékek. Emlékszem, egy szakestre, amelyen a születésnapját ünneplő Zambó professzort köszöntötték. Emlékszem az ifjú nemzedék lelkes ovációjára, az őszinte szeretet megnyilvánulásaira, a nagy tiszteletnek örvendő idős professzor egyszerű köszönő szavaira. Emlékeim felidézése közben volt alkalmam végiggondolni mit jelentett személy szerint nekem az, hogy ismertem Zambó professzort. Mindenkinek az életében vannak olyan emberek, olykor rokonok, olykor csak közelebbi-távolabbi barátok, kollégák, ismerősök akik „kimagasodnak" a többiek közül, akik mintát, példát szolgáltatnak, igazodási pontot jelentenek a számára. Az én példáim, mintáim, igazodási pontjaim között ma is ott áll Zambó János professzor. Miskolc, 2006. április 20.
Dr. Páczeit István egyetemi tanár MTA rendes tagja Miskolci Akadémiai Bizottság elnöke
19
