Virágvasárnap 2012. április 1. A vasárnapról: Virágvasárnap a nagyhét nyitánya. A nagyhét minden fontos motívuma felcsendül ezen a napon. A vasárnap összeköti a böjti előkészületi időszakot a passió eseményének megemlékezésével és ünneplésével, a szent három nappal és annak bevezetésével. Latin elnevezése: Dominica palmarum – pálmák vasárnapja. Témája: az alázatos király.
A kettős jelenlét Textus: Ézsaiás 50,4−11 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés A textus Ézsaiás könyvének második nagy egységében, a 40−55. fejezetekben található, amit témái alapján korban a babiloni fogsághoz, a Babiloni Birodalom és a Méd Birodalom hatalmi váltásának idejéhez lehet kötni.1 A szabadulást hirdető próféta (Deutero-Ézsaiás) a büntetés lejártáról, Isten kegyelmének eljöveteléről, hazatérésről beszél. E nagy egység második fele (49−55) kifejezetten Sion és Jeruzsálem sorsával foglalkozik. Sajátos szerkezetben láthatjuk az Úr szolgájának rövid énekeit, melyeket a Sion szabadítását meghirdető hosszabb szakaszok folytatnak: Úr szolgája költemény 49,1−13; Sion szabadítása szakasz 49,14−50,3 Úr szolgája költemény 50,4−11; Sion szabadítása szakasz 51,1−52,12 Úr szolgája költemény 52,13−53,12 Sion szabadítása szakasz 54,1−17.2 A szoros értelemben vett Úr szolgája költeményt a 4−9. versekre szokás érteni, mivel itt E/1 személyben beszél a szolga, ám éppen a 10. vers használja az ʻebed kifejezést, ami a 10−11. verseket is hozzákapcsolja az énekhez.3 Ezen túlmenően a 8−9. versek mí (a/ki) – hén (az) kétszer is használt mondatpárja folytatódik a 10−11. versekben.4 Így a szakasz, a következő részletekből tevődik össze:
1 Ézsaiás könyvének második nagy egységéről szóló nemzetközi cikkgyűjtemény olvasható magyarul a Studia Biblica Athanasiana folyóirat 9. kötetében. 2 A felosztáshoz lásd SMITH: Isaiah 40−66, 54. 3 PÁKOZDY: Az Ebed Jahweh, 127−128. és METTINGER: Búcsú a „Szolga énekektől,” 98−99. SMITH: Isaiah 40−66, 380. WESTERMANN: Jesaia Kapitel 40−66, 226−228 szerint ez egy „egyéni bizalomzsoltár.” 4 CHILDS: Isaiah, 395 szerint ez egy kommentárszerű kiegészítés, mely igyekszik kivezetni az ének keretei közül.
143
Virágvasárnap
4−5. versek: a szolga tanult és figyelt 6. vers: a szolga kitartó a szenvedésben 7−9. versek: a szolga meggyőződésesen bízik Istenben 10−11. versek: felhívás a szolga példájának követésére A szakasz héber szövege nehezen fordítható. 4.v. Az Újfordítás idiómaként értelmezi a nátán lí láson limmúdím nehezen definiálható kifejezést, melynek passzív igei aspektusát Károli jobban adja vissza azáltal, hogy megtartja az állítmány szó szerinti „adta nekem” fordítását. Nem egy tanulási folyamatról van itt szó, sokkal inkább isteni adományról, képességről, mely vagy a születéssel vagy az elhívással párosul. A láson limmúdím birtokos szerkezetben (több birtokos egy birtok) a „tanítványok nyelve” vagy „tanítványság nyelve” (de nem pluralis abstractionis-ként a „tanítás nyelve,” ahogyan a LXX értelmezi). A vers végén megismételt limmúdím a tanítványi lét fontosságát hangsúlyozza. A babóqer jáʻír kétszeri használata a felcserélt sorrend miatt nem tűnik dittográfiának, inkább kiemelés, aláhúzás, hiszen a jáʻír szinonimája majd a következő versben is szerepel, a babóqer babóqer pedig „minden reggel” értelemben fordítható. 5.v. Az előző vers jáʻír lí ʼozen megismétlése pátaḥ lí ʼozen formában a korábbi passzivitást tovább erősíti. Isten az, aki cselekszik, ezzel készteti cselekedetre a szolgát is. Az UFO értelmét erősíti Pákozdy szép fordítási megoldása is: „vissza nem riadtam.”5 6.v. A ntn ige alanya ebben a mondatban a szolga, míg a 4. versben Isten volt. A szolga szenvedése nem passzivitás, hanem cselekvés, ami kiemelendő.6 Ezért a Károli „odaadám” vagy Pákozdy „odatartottam” fordítása7 jobb, mint az UFO-ban a „hagytam” passzivitása. A szakáll tépés fordítása a mrṭ „húzni, csiszolni, egyengetni” ige alapján ugyan lehetséges,8 ám a lěḥájaj egyértelműen az arcra vonatkozik, nem pedig a szőrzetre, vagyis párhuzamként is, a ntn tárgyaként is célszerűbb az „arcomat a pofozóknak” fordítás. A hát és arc ütése, a köpködés és gyalázás a letartóztatottak büntetése volt (5Móz 25,2; Jer 20,2; 37,15). 7.v. Az eddigi isteni cselekvések az üzenet címzettjeit célozták, most a „de” ě (w -) felütéssel a 6. vers folytatásaként a szolgára irányulnak. jaʻazar lí „megsegít engem.” Ez az egyetlen ige, mely a 4−7-ben imperfektumban áll, aláhúzva ezzel Isten segítségének folyamatosságát a mában és a jövőben! Ezért (ʻal-kén) van ereje arra, hogy kemény legyen mint a kovakő, melyhez más követ ütnek. 8−9.v. A mí járíb ’ittí (Ki mer/akar perbe szállni velem?) és a mi hú’ jarsíʻéní (rosszat mond/elítél) kérdések, valamint a „baʻal mispáṭí” (vádlóm) a szolga és PÁKOZDY: Az Ebed Jahweh, 127. Szemben WESTERMANN: Das Buch Jesaja, 230 értelmezésével, aki szerint itt a szolga megadását úgy kell érteni, hogy azt gondolja, Isten igazsága az őt bántók mellett van. 7 PÁKOZDY: Az Ebed Jahweh, 127. 8 SMITH: Isaiah 40−66, 382. 5 6
144
Ézsaiás 50,4−11
ellenfelei kapcsolatát peres eljárásként ábrázolja, ahogyan a 41,11 is. Ennek kimenetelét a megelőző „közel van a megigazítóm/nekem igazságot adó” kifejezés egyértelművé teszi. Ez ad erőt a szolgának. 10.v. A mí – ’aser névmások párhuzamba állítják a szolgát Istennel. A szolga szava Isten támasza. Ez a pozitív lehetőség. A vers szövegezése a 23. Zsoltárt idézi fel. 11.v.: A tűz és a fegyver a háború lángját és erőszakosságát idézi, mint az Istennel való szembenállást. A sötétségben gyújtott ilyen tűz azokat emészti meg, akik gyújtották azt. Az utolsó mondatban a beszélő már maga Isten.
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Az Úr szolgája (Ebed Jahve) énekek elemzésének igen kiterjedt irodalma van.9 Az értelmezés tekintetében alapvetően két fő irányt különböztethetünk meg, a kollektív, illetve az individuális értelmet. A kollektív értelmezés szerint a 49,3 alapján Izraelre értelmezendő a szolga kifejezés a négy énekben. Az individuális értelem a keresztény írásmagyarázók korai nemzedékétől kezdve Krisztusra mutat. Főként az 52,13−53,12, melyet az Újszövetség könyvei is idéznek (Mt 8,17; Jn 12,38; ApCsel 8,28−32; Róm 10,16). Az 50,4−11-ben a szolga leírja élményét, hogy hűséges maradt Isten tanításaihoz, miközben méltánytalan szenvedéseken ment keresztül. Ez a szakasz önmagában, főként a 4−5. és a 8−9. versek révén, melyekben a szolga állhatatossága és makulátlansága példaértékű, nehezen alkalmazható magára Izraelre. A 10. vers parallelizmusa, mely a szolgára való hallgatást állítja párhuzamba az Úr nevében való bizalommal és az Istenre való támaszkodással, a szolgának és Istennek a szokásosnál szorosabb kapcsolatát feltételezi. Csak tovább erősíti ezt a 11. vers, melyben már maga is Isten nevében szólal meg. Ember és Isten szoros kapcsolatban, szinte már azonosként. Így utal az ének teológiája az Újszövetség sajátos Isten – ember, istenember képére. Krisztus élettörténetének számos elemével kapcsolatban megjelenik emberi és isteni természetének viszonya. Az ökumenikus zsinatok közül a Kalcedoni Zsinat hitvallása a keresztény teológia véglegesen elismert krisztológiai alapelvét fogalmazta meg, melyet érdemes felidézni: „Követvén a szent atyákat, mindnyájan egybehangzólag kinyilvánítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust valljuk, aki tökéletes az istenségben és aki tökéletes az emberi létben; aki valósággal Isten és valósággal ember, okos lélekből és testből való, egylényű az Atyával istenség szerint és ugyan egylényű velünk emberi lét szerint, mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt. Istenség szerint eleve az Atyától, emberi lét szerint pedig ugyan az utolsó napokban érettünk és a mi üdvösségünkért az istenszülő szűz Máriától született. Ugyanezt az egy Krisztust, aki Fiú, Úr, Egyszülött, két természetből összeelegyítetlenül, elválhatatlanul, oszthatatlanul, elkülöníthetetlenül valónak ismerjük el. Az egyesülés által semmiképpen sem töröltetett el a természetek különbözősége, 9
Hasznos áttekintést ad GÖRGEY: „Minden egész eltört…?” 12−13.
145
Virágvasárnap
sőt, inkább mindegyik természet megtartotta a maga tulajdonságát, és egy személybe és egy lényegbe egyesült, nem két személyre oszlott, vagy vált szét, hanem egy és ugyanazon Fiú és Egyszülött, Isten Ige, Úr Jézus Krisztus; amiképpen hajdan szólottak felőle a próféták, és amiképpen maga az Úr Jézus Krisztus tanított minket, és amit az atyák hitvallása előnkbe adta.”
3. Prédikációvázlat 3.1. Bevezetés – Krisztus a csúcson: a Virágvasárnap történeti szituációjának és ellentmondásainak bemutatása, az ézsaiási szakasz felvezetése A választóvonal Jézus élettörténetében, az evangéliumok leírásában Virágvasárnappal jön el. A bevonulás a szent városba egy dicsőséges menet, mellyel egyben elindul a szenvedések útjára, a passióra. Krisztus kettős természete, isteni és emberi itt van a csúcson. Emberként többet nem lehetne valakiről mondani, mint hogy ő a király. Ő az uralkodó, akinek mindenki lelkesen alárendeli magát. Istenről nem lehet dicsőségesebben beszélni, mint hogy emberi uralkodóhoz hasonlítva az ember alárendeli magát neki. Jézust mindkét minőségében éri itt a dicsőítés. Az isteni szót elevenen magyarázó, annak értelmét mindenki számára kézzelfoghatóvá tevő mester, a betegeket meggyógyító, a halottakat feltámasztó, a démonokat, elemeket megfékező mennyei Úr. Ugyanakkor az éhezőknek enni adó, az elkeseredetteket megvigasztaló, az igazságot megfogalmazó és azt megkövetelő földi Úr. A virágvasárnapi történetnek ezt a kettős Krisztus-képét tárja elénk az ézsaiási szakasz. Bár a prófétai könyvben szereplő szolga eredeti kontextusa a fogságból szabaduló nép számára adatott tanító, mégis az ebben a szakaszban feltáruló körülmények egy távolabbi jövő felé mutatnak. Az Újszövetségben is gyakran idézett engedelmes és szenvedő szolga alakja Krisztusról szóló tanúságtételként emelkedik ki Ézsaiás könyvéből. 3.2. Az ÚR szolgája – Krisztus az ember: Krisztus ember voltának előképe, Isten engedelmes szolgálata 3.2.1. Az Ézsaiás 50,4−11 emberképe Ézsaiás könyvének harmadik Ebed Jahve éneke különös módon mutatja be az Úr szolgáját. Egy olyan ember alakja bontakozik ki előttünk, aki az engedelmesség legmagasabb fokára jutott el. Mint minden tanítványnak, a tanítótól származó tanítás elfogadása, tovább adása elsődleges feladat és cél, e nélkül nem lehetne tanítványnak nevezni. Ugyanakkor az a képesség, mellyel felruháztatott és a minden reggeli rendszeres kapcsolattartás teljes önátadást és feloldódást jelent a feladatban. A feladatban, ami a szolga számára nem diadalmenet, se nem kéjutazás, személyes élményként számol be a vállalt megaláztatásokról, gyötrelmekről. Nem a gyengeség a fontos eleme ennek az engedelmességnek, hanem éppen az az akaraterő, ami a kitartásban, a meg nem alkuvásban rejlik. Ezt nagyon szépen jelképezi a 7. versben a kovakő hasonlat. Képes elviselni más kövek ütését is. Erre felkészült.
146
Ézsaiás 50,4−11
Szintén kiemelendő a magabiztosság. Ám nem önmagában bízást jelent számára, hanem az Úrba vetett bizalmat. Mert akár testi megpróbáltatás, akár törvényes eljárás során készített próbatétel, a szolga nem riad vissza, „nem vall szégyent,” mert tudja, hogy „Íme az én Uram az Úr megsegít engem” (8.v.). 3.2.2. A mai ember emberképe A mai emberi ideál a győzelmes ember. Aki sikeres, aki befutott, az számít. A celebek, a sztárok, a tehetősek. Vannak olyan keresztény közösségek is, ahol a hit és kegyelem fokmérője a pénztárca vastagsága. A szenvedés, a veszteség, a gyengeség, a gyász, az alulmaradás mind-mind a sikertelenség szinonimája a mai emberek gondolatvilágában. Pedig a valódi érték a túlélés. Az, hogy minden helyzetben ember tudjon maradni, hogy ne törjön meg, hogy újból fel tudjon állni. A paraolimpia nézettsége összehasonlíthatatlan a szokásos ötkarikás játékokéval, pedig sokkal nagyobb emberi teljesítményeket láthatunk ott. Ahogyan a fél lábát elvesztő hegymászónk sem mondott le további életéről és teljesítményeiről. Mégis kétkedve fogadja a mai kor embere ezek értékét. Az ember számára az ember nem érték, pusztítja, ha kell háborúval, ha kell tiltással, ha kell karhatalommal, ahogyan Gyöngyössy Imre Virágvasárnap című filmjében a háború borzalmait megjárt szegény szerencsétleneket. 3.2.3. Krisztus emberképe Ha a születéstől indulunk, s az ács fiaként felnőtt tanítót, mestert nézzük, nagyon is hétköznapi. Éhes, szomjas, fáradt, álmos. De mindezt le tudja küzdeni. Mert ha kell, 40 napra elvonul böjtölni, ha kell, éjjel is imádkozik, míg mások már régen alszanak. Felháborodik a templomi kufárkodáson, s képest ostort is ragadni. Leginkább azonban szelíd, csendes, de határozott és eltökélt. Ahogyan békés szamáron vonul be a városba, önmagában nem lenne feltűnő. A „Hozsánna a Dávid fiának!” felkiáltás is a királyi messiás, Izrael politikai önállóságának helyreállítóját, egy földi királyt éltet. (A messiás elnevezés nem keresztény értelemben vett megváltót, hanem valamilyen pozícióra felkentet jelentett). Különlegessége majd éppen virágvasárnapot követően ütközik ki, amikor Isten ügyéért, mások bűnéért képes magát feláldozni. Amikor jogtalan vádakkal szemben nem védekezik, az őt ért ütéseket szó nélkül elviseli, amikor megmegrogyva saját keresztjét tiltakozás nélkül cipeli a kivégző helyre. „Nem voltam engedetlen,” „hagytam,” „nem takartam el.” – mondja a szolgáról a próféta. „legyen meg a te akaratod,” mondja Jézus a Getsemáné kertben. Ám éppen ez a gyengeség az Ő ereje. Ez az áldozat, ami segít, ez a kitartás, ami minket is megtart. 3.3. Az Úr szolgája – Krisztus az Isten: Krisztus Isten voltának az előképe, a győzelmes Úr 3.3.1. Az Ézsaiás 50,4−11 Istenképe A szolga Istenhez való viszonya az azonosuláson alapszik. Azonosul az isteni szóval, amikor az Úrtól kapott tanítás tanítványi továbbadását, és naponkénti 147
Virágvasárnap
átvételét beszéli el. Vagy amikor párhuzamot von szava és Isten neve között (10.v.). A 8. vers Istenhez való térbeli és időbeli közelségét érzékelteti, ami mindenkit visszahőkölésre késztet. Ő Istennel maradva maradandó, míg a vele szemben állókat megeszi az idő vasfoga. Az utolsó vers ítéletében pedig mintha a szolga maga is azonosulna Istennel, s már nem csupán szavát szólja, hanem kezeként cselekszik. A végső konklúzió a győzelem Istennel. 3.3.2. Az ember istenképe Az ókor uralkodói vagy isteneknek tartották magukat, mint az egyiptomi fáraók, vagy az istenek hatalmának földi képviselőjének, mint a mezopotámiai uralkodók. A sumérok azt mondták, hogy a királyság az égből szállt alá. A római császár kultuszban az uralkodónak áldozatot kellett bemutatni, s ezek a császárok nagy, de gyakran kis győzelmeiket követően is dicsőséges istenként vonultak fel az erre az alkalomra emelt diadalíveik alatt. A modern ember már nem katonai, politikai vagy vallási hatalmára támaszkodva, hanem a természet rendjének kiismerése révén gondolja, hogy istenként léphet fel. Hogy kiiktatva a hibás géneket gyógyíthat, hogy a klónozás révén teremthet. Pedig az ember csak ember marad. Még ha maga a zsoltáros beszél is róla, hogy „kevéssé tetted őt kisebbé Istennél,” azért csak halandó marad. 3.3.3. Krisztus Isten képe A születéstörténet angyali jelenésein túl Jézus élettörténetében a csodák, csodatételek és Isten szavának saját szóként való tolmácsolása utal isteni mivoltára. Virágvasárnap Pilinszky gondolatát felidézve mondhatjuk, hogy „a teremtett világ ünnepli: kő, pálma, szamár,” minden teremtmény. Ünnepli az anyag, a növényvilág és az állatvilág. De ünnepli az ember is, aki azt kiáltja: „Áldott, aki jön az Úr nevében!” Isten helyett, Istenként érkezik, és eközben éppen lemond isteni mivoltáról. Nem lovon vonul be, hanem szamáron, alázatosan az ünneplők között. De majd Húsvéttól, a feltámadástól újra érzékelhető az az ellenállhatatlan isteni erő, mely Virágvasárnap csupán egyetlen rövid válaszában fogalmazódik meg a csitításra felkérőknek: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.!” 3.4. Virágvasárnap ézsaiási üzenete – a mondanivaló összefoglalása Az ézsaiási prófécia eredeti kontextusa egy fogság kori tanító, aki emberi mértékkel nézve eljutott a végsőkig. Magát teljesen átadva Isten szolgálatának, a tanítványi létnek minden körülmények között képes kiállni és kitartani. Isten pedig mellette állva szinte önnön valójaként támogatja. Ez a „szinte” válik teljessé Krisztusban, a hasonlat átlép a metaforába. Krisztus ember, Krisztus Isten. Virágvasárnap ennek a két azonosulásnak közös pillanatát hozza elénk. Az addig Sátánt elhárító, csodatévő, Istenről élet közelben bizonyságot tevő isteni mester itt jut a csúcsra. Erről a csúcsról, a dicsőített emberi magasságból indul el lejtmenetben - az árusokat kiverése miatt már ferde szemmel nézett, majd egyre különösebb példázatai és jövőképet festő beszédei miatt a tanítványok által is furcsállott, majd elárult emberi mester - a szenvedés és önként vállalt halál felé. 148
Ézsaiás 50,4−11
Ahogyan a középkori egyházi gyakorlatban megjelenik a Krisztus isteni szentségének tiszteletét szolgáló miseelemek helyén a földi uralkodót jelképező pálmaágak szerepe, úgy hagyja el és lesz egyre emberibb Krisztus. A Filippi levél Krisztus-himnusza gyönyörűen fogalmazza meg mindezt. Bevezető sora azonban túlmutat az első virágvasárnapon, és követendő példaként adja mindezt elénk. Ennek megélését emberként leginkább a katolikus költőnő, Szent-Gály Kata verse nyomán fejezhetjük ki.
4. Példák, képek, szemelvények 4.1. Pilinszky János: Virágvasárnap (részlet) „Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő "szamaracska". S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a "kövek kiáltanának!" Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága. Amikor Jézus "dicsőségesen" bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.” 4.2. Gyöngyössy Imre és Bacsó Péter Virágvasárnap című filmje 1969-ből: Az első világháborúból hazatérnek Marcaliba a katonák, a hadifoglyok. Simon, a falusi pap jelképesen elégetteti a fegyvereket, mondván, hogy „szabadság virággal születik, nem fegyverrel.” (innen a cím). Simon „nyitott kapuk” jelszavú programmal próbálja támogatni a szegényeket, de ez az egyházi körökben viszszatetszést kelt. Ám ő rendíthetetlen, nem sikerül eltántorítani. Szemére vetik azt is, hogy testvére, Urénus, a tanító kommunista. Ők ketten is sokat vitatkoznak, hiszen céljaik elérésére más-más utat választottak. A Tanácsköztársaság bukása után megtorlás söpör végig a falun, újra áldozatokat követelve... 4.3. Szent-Gály Kata: Krisztus követése Egészet adni -- sohase felet. Vállalni mindent -- bármit is jelent. Egészet adni -- mindent, ami van, ami csak vagyok -- maradéktalan.
149
Virágvasárnap
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Fil 2,5−11 Énekek: RÉ 118,1; 331,1; 330; 287,1; 331,4–5; 336,1–9,15. Az év adott vasárnapjához A régi egyházban olyannyira szimbolikussá vált a bevonulási történet, hogy erre külön szertartás alakult, mely még az istentisztelet előtt a templomon kívül játszódott le énekekkel, igeolvasással és az eseményt felelevenítő szimbolikus cselekedetekkel. Magán a templomi szertartáson a Filippi-levélrészlet mellett már a Máté passió (26. és 27. fejezetek) olvasása került sorra. A 8. századtól szokásos virágvasárnap az ún. missa sicca, szárazmise. Ennek liturgikus felépítése a szentmisével alapvetően azonos: van introitusa, orátiója, olvasmánya; a graduale helyett van két responzórium, azután pedig a Jézus bevonulásáról szóló evangélium. A kenyér és bor felajánlása helyett a pálmaágak felajánlása következik, majd elhangzik a prefáció és a Sanctus. A mise átváltoztatása helyett a szentelési imák következnek, majd a pap szenteltvízzel meghinti és megtömjénezi az ágakat. A misében itt következne a szentáldozás, amit ebben az esetben az ágak kiosztása helyettesít. A felajánlás, átváltoztatás és az áldozás pálmaágakkal való helyettesítése a Krisztus halálára és áldozatára való emlékezés és abban való részesülés helyett dicsőségének és királyi mivoltának a hangsúlyozását, az abban való részesedést jelenti. Érdekes szokás volt a palócok között, hogy virágvasárnap egy menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut énekelve végigvitték a falun, aztán levetkőztették, majd vízbe dobták vagy elégették (kiszehajtásnak). A kiszebábu magát a böjtöt szimbolizálta, „kihajtása” pedig a böjt örömteli kiűzését. A kiszehajtás a farsangtemetés tükörképe, korai húsvét esetén téltemetés is, hiszen virágvasárnap lehető legkorábbi időpontja, március idusa, még a csillagászati tél idejére esik. A szokás északi szláv és német párhuzama a „halálkihordás”. A halál jelképi szinten, az éves körben mindig a télhez kapcsolódott. (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium: Kicevice, villő!) Az angolszász szóhasználatban két kifejezés használatos Virágvasárnapra: Palm Sunday, ami a magyar elnevezéshez közel állva a bevonulás ünnepélyességét hivatott hirdetni, míg a Passion Sunday a nagyhét kezdetét, a szenvedéstörténethez való szerves kapcsolódását emeli ki ennek a napnak.
6. Felhasznált és ajánlott irodalom CHILDS, BREVARD S.: Isaiah (OTL), Louisville, Kentucky, Westminster John Knox Press, 2001. GÖRGEY ETELKA: „Minden egész eltört …?” Deutero-Ézsaiás magyarázattörténetének állása a XX-XXI. század fodulóján,” in: Studia Biblica Athanasiana 9 (2006), 5−19. METTINGER, TRYGGVE N. D.: „Búcsú a Szolga énekektől,” in: Studia Biblica Athanasiana 9 (2006), 75−117.
150
Ézsaiás 50,4−11 PÁKOZDY LÁSZLÓ MÁRTON: Az Ebed Jahweh Deuterojesaja theológiájában, Az Úr Szenvedő szolgája Ésaiás könyve 40-55 fejezetében Budapest, 21989. SMITH, GARY V.: Isaiah 40−66 (The New American Commentary 15b), Nashville, Tennessee, B&H, 2009. WETERMANN, KLAUS: Das Buch Jesaia Kapitel 40−66, Göttingen, Vandenhoek & Rupprecht, 1981.
Dr. Zsengellér József (Budapest)
151
