Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek

-

M. Szebeni Géza

Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek… Fejezetek a Kádár-korszak diplomáciatörténetéből

GROTIUS E-KÖNYVTÁR 2011

1

Sorozatszerkesztő Horváth Jenő

A kötet szerzői jogvédelem alatt áll. Annak teljes vagy részleges másolása, papír alapú vagy elektronikus felhasználása csak a szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélyével lehetséges.

© M. Szebeni Géza © www.grotius.hu

2

M. Szebeni Géza

Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek… Fejezetek a Kádár-korszak diplomáciatörténetéből

GROTIUS E-KÖNYVTÁR 2011

3

Tartalomjegyzék Bevezetés / 5 Az „ENSZ és a magyar kérdés” történetéhez / 6 Szemelvének a magyar-francia kapcsolatok történetéből / 57 A magyar-spanyol diplomáciai kapcsolatok újrakötése / 95 Kádár Bécsben / 108 Kádár János és François Mitterrand találkozói / 122 Kádár Rómában / 152 Néhány újabb lap a Mindszenty-ügy történetéhez / 164 Mindszenty-ügyek / 167 Kádár János és VI. Pál találkozása / 198 Kádár és a kancellárok / 210 Kádár és a Vaslady / 233 Kádár Brüsszelben / 247

4

Bevezetés A Kádár rendszer ellen 1956-ot követően felállított „cordon sanitaire” lebontása után, a szovjet birodalom nyugati peremvidékén elterülő kisállam Magyarország a nyugati szövetségi rendszer államaival fenntartott kapcsolataiban jóval túllépett saját, objektív körülmények által szabta helyi értékén. A csehszlovákiai „bevonulás”-tól a leváltásáig terjedő két évtizedben – mely két évtizedet a hidegháború és az enyhülés egymást váltó szakaszai jellemeztek - Kádár János nyolc, két miniszterelnöke tizenhárom és három külügyminisztere több mint félszáz alkalommal tárgyalt NATO országban. Figyelembe véve, hogy e látogatások budapesti viszont-vizitekkel jártak, a NATO országok külpolitikáért is felelős felső-vezetői magyar partnereikkel e húsz év alatt több mint száz találkozót bonyolítottak le (nem számítjuk a szakpolitikák vezetői közötti találkozókat). Az a tény, hogy e hivatalos megbeszélések napirendjén a kétoldalú politikai, gazdaságipénzügyi és kulturális kapcsolatok mellett a két, egymással szembenálló világrendszer globálstratégiai kérdései is szerepeltek arra mutat, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok legfeszültebb pillanataiban a NATO számolt a magyar diplomáciával, azzal, hogy az Egyesült Államok szándékának megfelelően bizonyos, szerény közvetítőszerepet adott Kádárnak. A nyugati szövetségi rendszer Budapest iránt tanúsított kiemelt figyelmét kétség kívül az is motiválta, hogy eladósodottsága folytán Magyarország volt a Varsó szerződés „leggyengébb láncszeme” és Kádár olyan engedményekre kényszerült rendszere túlélését biztosítandó, amely engedmények mindenképpen lazították a szovjet birodalom monolit berendezkedését. Azzal együtt azonban, hogy a főleg a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig terjedő évek a magyar diplomácia történet egyik legmozgalmasabb periódusát jelentik látni kell, hogy a magyar külpolitika a szovjet külpolitika globális rendszerének az egyik alrendszere volt, és a szovjet globális rendszeren belüli, viszonylag szabad mozgása nem jöhetett létre a Moszkvával történt szoros egyeztetés, a Moszkvából kapott engedély nélkül. Az elsősorban magyar levéltárakban fellehető dokumentumokra (tárgyalási dossziék, jelentések, szószerinti jegyzőkönyvek, feljegyzések stb…) támaszkodva a kötetben szereplő dolgozatok arra tesznek kísérletet, hogy hozzájáruljanak a Kádárkorszak diplomáciatörténete feldolgozásához. A kérdés teljes kibontása – legalábbis egyelőre - nem lehetséges vagy azért, mert nem tudható, hogy mi hangzott el Kádár János és az egyes számú szovjet vezetők között lezajlott négyszemközti, bizalmas megbeszéléseken vagy azért, mert több levéltárban igen hosszú kutatási tilalmak vannak érvényben (a vatikáni „Archivio Segreto” pl. csak hetven, olasz külügyminisztérium levéltára pedig hatvan év elteltével kutatható). Azonban még a részleges kutatási részeredmények is közelebb visznek a korszak történései megértéséhez – sine ira et studio.

5

Az „ENSZ és a magyar kérdés” történetéhez1 Magyarország és az Egyesült Államok közötti viszony 1945-öt követő, módfelett összetett rendszerének az egyik legfontosabb eleme volt a „magyar kérdés”. A magyar külügyminisztérium és az MSZMP fennmaradt dokumentumaiból is világosan követhető amerikai politikai szándékok ellenére az egész ügy igazi csapdahelyzet volt azon egyszerű oknál fogva, hogy Washington a szovjetek támogatását élvező, a tőlük kapott rendszeres instrukciók alapján ténykedő Kádárékkal szemben lényegében tehetetlen volt. További bonyodalmakat okozott az Egyesült Államok számára az a tény, hogy a magyar ENSZ képviselet lényegében zavartalanul működött a „magyar kérdés” évei alatt, mivel egész egyszerűen semmiféle, az ENSZ alapokmánnyal összhangban lévő lépést nem lehetett tenni a képviselet „bezárása” érdekében. Ugyanis hiába terjesztett volna a közgyűlés mandátumvizsgáló bizottsága a magyar delegáció elutasítására vonatkozó határozati javaslatot a közgyűlés elé, erre határozatot a közgyűlés nem hozhatott. Az alapokmány szerint az egyenlő lett volna a tagságból eredő jogok megvonásával. E jogok megvonására – vagyis az általunk tárgyalt esetben Magyarországnak az ENSZ-ből történő kizárására - csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának volt felhatalmazása, amely Biztonsági Tanácsban a Szovjetunió élt volna vétójogával – semmissé téve a javaslatot. Tehát a magyar mandátum elutasítására vonatkozó előterjesztés nem kerülhetett elfogadásra. Arról nem beszélve, hogy Magyarország kizárása precedenst teremtett volna, felvetve Tajvan ENSZ tagságának csiklandós kérdését is. Az 1956. október 23-át követő lázas napok történéseire a State Department igen gyorsan reagált, s Murphy nevű „államtitkára”2 már október 27-én bekérette a washingtoni magyar követség ügyvivőjét azzal, hogy felvilágosítást kapjon tőle a magyarországi eseményekről. Ezen túlmenően érdeklődött arról, hogy tartózkodnak-e szovjet csapatok Magyarországon, s „célzott arra, hogy a kérdést – más országokkal együtt – az Egyesült Államok az ENSZ elé viszi.”3 Az elkövetkező négy hónap drámai eseményeinek hatására ez meg is történt, s a magyar állandó ENSZ képviselet vezetője 1957. február 18-án már azt jelezte Budapestnek a mandátumvizsgáló bizottság jelentéséről, hogy a bizottság ülésén az Egyesült Államok képviselője javasolta, hogy a magyar delegáció képviseletének ügyében ne hozzanak döntést. Ekörül vita alakult ki. Általában a nyugati országok támogatták ezt a javaslatot és így is került be a mandátumvizsgáló bizottság jelentésébe, amelyet a plenáris ülés elé terjesztettek, „ahol A Mindszenty ügy kapcsolatban állt a magyar kérdéssel, de ennek a dolgozatnak nem tárgya. Minden bizonnyal „undersecretary of state” – vagyis „helyettes államtitkár”, s azonos azzal a Robert Murphy-vel, aki Roosevelt antigaulle-ista tanácsadója volt. A vichy kormány mellett 1942-ig működő amerikai követség ügyvivőjeként ellenséges érzületeket táplált a Tábornok iránt, s nem kis szerepe volt abban, hogy az elnök – finoman szólva – nem sokra becsülte a „szabad franciák” vezetőjét. 3 MOL XIX-J-1-j USA 1945-67, 7. doboz 007775. Az ügyirat egy hónappal később került haza. 1 2

6

ezt valószínűleg jóvá fogják hagyni”. A jóváhagyás meg is történt 1958.február 21-én. A magyar képviseletvezető megjegyezte, hogy ez nem jelenti azt, hogy a magyar ENSZ delegáció megbízatását megvonták volna. Hozzáfűzte, hogy hasonló döntést hozott annak idején a második rendkívüli közgyűlés mandátumvizsgáló bizottsága is, mivel éppen abban az időben volt kormányváltozás Magyarországon és alakult meg a Kádár kormány.4 Ugyanakkor a Kádár kormány körül alakuló diplomáciai karantén felállításának kezdetét jelezte, hogy a budapesti amerikai követségre érkezett követ-jelölt nem adta át a megbízólevelét, minek következtében a Bem-rakpart jegyzéket intézett a követséghez azzal, hogy Wailes nem adta át a megbízólevelét, miközben a követség élén olyan tevékenységet folytat, amelyet a nemzetközi jog szerint csak azok misszióvezetők fejthetnek ki, akik átadták megbízólevelüket. A külügyminisztérium – így jegyzék kénytelen kijelenteni, hogy Wailes jelenlegi formában folytatott tevékenysége nem egyeztethető össze a nemzetközi joggal. Minek következtében a magyar kormány felkéri az amerikai kormányt, hogy hívja vissza Magyarország területéről Wailes-t, amennyiben (kiemelés tőlem) ő továbbra sem szándékozik átadni megbízólevelét.5 A néhány nappal később kelt amerikai válaszjegyzék közölte, hogy „van szerencséje tudatni a minisztériummal, hogy Wailes úr nem már tartózkodik Magyarországon.”6 A külügyminisztérium (ahol a Kádár által követelt tisztogatások még nem illetve csak részben történtek meg) a magyar ENSZ-mandátum ügyét illetően tiltakozó jegyzéket állított össze az ENSZ főtitkárnak címezve. A jegyzékből valóban hiányzott az „a kommunista harag”, amit Kádár súlyos hibaként kifogásolt a külügyminisztérium munkáját vizsgáló politikai bizottsági ülésen.7 A dokumentum készítői szemlátomást arra törekedtek, hogy szakmai-jogi érveléssel, a magyar alkotmány paragrafusaival bizonyítsák a saját álláspontjuk helyességét. Kifejtették, hogy a magyar kormány azt a körülményt, hogy az ENSZ közgyűlése a magyar delegáció mandátumnak a kérdésében pozitív döntést a jegyzék elkészítésének időpontjáig nem hozott, diszkriminációs eljárásnak tekinti, amely egyedülálló az ENSZ történetében, és amely ellen a legnyomatékosabb tiltakozásának ad kifejezést. A jegyzék leszögezte – ugyanakkor kibontotta a Kádár kormány legitimitása mellett szóló, a következő néhány évben számtalanszor használt érveket -, hogy a magyar kormány a Magyar Népköztársaság törvényes kormánya, amely létének jogerejét és törvényességét nem „idegen hatalom katonai beavatkozásából”, hanem a magyar alkotmányból és a magyar jogrendből meríti. Az alkotmány 20.§-ának /4/ bekezdése értelmében – így a jegyzék -, amennyiben az Országgyűlés nem ülésezik, az országgyűlés jogkörét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolja. E jogkörében az Elnöki Tanács választja meg és menti fel a kormányt, illetve annak egyes tagjait. A magyar kormányt az alkotmány fent idézett rendelkezésének megfelelően az arra hivatott szerv, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa választotta meg. A jegyzék készítői megjegyezték, hogy e jogkörben járt el az Elnöki Tanács akkor is, amikor Nagy Imre kormányát megválasztotta, a kormány összetételét ismételten megváltoztatta, majd felmentette a Nagy Imre kormányt. Az Elnöki Tanácsot a magyar 4

MOL XIX-J-1-j 214-es doboz 001614/1 in Borhi László: Iratok a magyar-amerikai kapcsolatok történetéhez 1957-1967. p.57. Ister, Budapest, 2002. 6 U.o. Megjegyzendő, hogy a jegyzékváltás tanúsága szerint Wailest-t a Kádár kormány nem utasította ki Magyarországról. 7 MOL M-KS 288.f.5/62 ö.e. (1958. jan.15.) Ettől függetlenül Kádár a későbbiek során több alkalommal érvelt a jegyzékben foglaltakhoz hasonlóan. 5

7

alkotmány 19§-ának /1/ bekezdése alapján az Országgyűlés saját tagjai sorából választotta meg. Ez a legfőbb államhatalmi szerv tehát létezésének jogalapját a magyar alkotmányból, illetőleg az Országgyűlés által történt megválasztásából meríti, ennél fogva kifejezetten a népakaratot testesíti meg. Minthogy a magyar alkotmány 21§-a /2/ bekezdése értelmében a Népköztársaság Elnöki Tanácsa kizárólag az Országgyűlésnek felelős, minden olyan törekvés, amely a Népköztársaság Elnöki Tanácsa aktusának érvényességét vitatja, a magyar Országgyűlés jogkörét sajátítja ki, a magyar állam szuverenitását sérti meg. A mandátumvizsgáló bizottság érvelése – folytatódik a jegyzék –, mely a magyar kormánnyal hozza összefüggésbe a magyar küldöttség mandátumának az érvényességét, a tényeket illető teljes tájékozatlanságból ered. A magyar delegáció mandátumát kiállító szerv semmilyen formában sem hozható kapcsolatba a Magyarországon 1956 októberében lejátszódott eseményekkel (sic!). A magyar küldöttség megbízólevelét ugyanis nem a magyar kormány, hanem a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa állította ki, amely a magyar alkotmány 20.§-a /1/ bekezdésének e-g-) pontjai alapján Magyarország nemzetközi kapcsolatai tekintetében az államfői jogokat gyakorolja. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa pedig az Országgyűlés által 1953-ban történt megválasztatása óta megszakítás nélkül működik. A jegyzék leszögezi, hogy az 1956. október-novemberben lezajlott események (kiemelés tőlem) nem vezettek az MNK alkotmányos rendjének a megváltozásához, a hatalmi szervek továbbra is fennállnak, az ET által megválasztott kormány törvényes. A jegyzéket Mód Péter, a magyar ENSZ képviselet vezetője az aktában szereplő bejegyzés szerint 1957. március 27-én a kapott utasítás szerint átadta - az ENSZ titkárságnak.8 Ez a jegyzék is világosan jelzi egyébként, hogy Kádár nem volt hajlandó tudomásul venni – és nem is vehette tudomásul -, hogy az általa megtestesített rendszer legitimitását nem alkotmányjogi kifogások alapján vonták kétségbe. A következő hetekben kelt és a magyar kérdéssel foglalkozó Bem-rakparti dokumentumokat9 továbbra is elsősorban a „jogi észjárás” jellemezte, s a korábbi (1956. decemberi), közgyűlésről történt kivonulással szemben, most „feltétlenül szükséges”nek ítélte, hogy a magyar küldöttség ott legyen a közgyűlésen és „visszaverje a rágalmakat, tájékoztassa a közgyűlést a magyarországi helyzet normalizálódásáról”. A visszatérés indokaként azt jelölték meg, hogy a „megjelenésre az ENSZ iránti tisztelete késztette” Budapestet, valamint az, hogy az „ötös bizottság” ténykedését összefoglaló jelentés teljes mértékben igazolja ezt azt állásfoglalást. Ugyanis, e jelentés illetéktelen és elfogult személyek tendenciózus vallomásán alapul, tehát bizonyító erővel nem bír. Mivel azonban hivatalos formában az ENSZ elé került, mégis alkalmas lehet a Közgyűlés félrevezetésére. „Az ENSZ iránti tisztelet épen ezért arra készteti a magyar delegációt, hogy jelen legyen e jelentés megvitatásánál, visszaverje a Magyarországra és kormányára szórt rágalmakat és az egyedül illetékes fórum: a magyar kormány nevében tájékoztassa a tényleges magyarországi helyzetről a Közgyűlést, mely az eléje (sic!) terjesztett jelentés alapján különben kénytelen lenne hamis következtetéseket levonni.„ Úgy tűnik, hogy a magyar állásfoglalásokban később érzékelhető „kommunista harag” megjelenésétől nem volt idegen az 1957 elején Budapestre érkező új szovjet nagykövet sem. 1957. április 10-én bemutatkozó látogatást tett a magyar 8 9

MOL XIX-J-1-j 214-es doboz, 001604 (1957. március 18.) MOL XIX-J-1-j 214-es doboz 001607. (A külügyminisztérium ENSZ főosztályának utasítása az New yorki képviselethez): MOL XIX-J-1-j 214-es doboz 001784. (Előterjesztés a Minisztertanácsnak „A magyar delegáció részvétele az újra összehívandó ENSZ közgyűlésen”.) 8

külügyminiszternél, s e látogatás során Gromov elmondta Sík Endrének, hogy az ENSZ XI. ülésszakának esetleges újabb összehívása kapcsán „beszélt Gromikóval”. A szovjet külügyminiszternek az volt a véleménye, kívánatos lenne, hogy az ülésszakon a magyar küldöttség „aktívan” vegyen részt, „mégpedig nem védekező, hanem támadó módon”.10 Az „elvtársi dorgálás” nem volt eredménytelen, s az „aktív”, „támadó” felfogás rögtön érezhető lett. 1957. április 3-án a State Department nyilatkozatot adott ki a „jelenlegi magyarországi fejleményekről”, melyben elítélte „a tömeges letartóztatásokat”, a „kitelepítést”, a „személyi igazolványok ellenőrzését”. A valamivel korábban kiadott magyar-szovjet közös nyilatkozat az USA szerint azt jelenti, hogy a „szovjet csapatok a magyar nép megfélemlítése érdekében határozatlan ideig” maradnak Magyarországon.” Az amerikai külügyminisztérium a nyilatkozatban kijelentette, vélekedése szerint ezek a fejlemények érdekelni fogják azt a különleges bizottságot, amit az ENSZ közgyűlése január 10-én állított fel a magyar kérdés kivizsgálására. A magyar külügyminisztérium azonnal reagált, s kijelentette, hogy a magyar kormány általában „nem szokott az ilyen típusú aljas rágalmakra és az ország belügyeibe való beavatkozási kísérletekre szót vesztegetni. A különleges bizottság jogi helyzetével kapcsolatban a magyar kormány már számtalanszor leszögezte az álláspontját. Köztudomású, hogy a bizottságot amerikai nyomásra hozták létre. Mindezek alapján világos – így a külügyminisztérium állásfoglalása -, hogy az amerikai külügyminisztérium utasításokat kíván adni a bizottságnak, s a bizottság függetlenségét az amerikai külügyminisztérium úgy értelmezi, hogy az mindentől az igazságtól is független legyen… ugyanakkor ez nyilvánvalóvá teszi, hogy „a bizottság vizsgálatának az eredményét mennyire kell majd, hitelesnek és pártatlannak elfogadni”.11 A pengeváltást követően a magyar-amerikai kapcsolatokról született, szigorúan titkos Bem-rakparti feljegyzés már valóságos bűnlistát (amelynek tételei állandó elemét képezik majd az e kérdést kezelő kádári külpolitikának) állított fel az amerikai kormány ellenséges magatartásáról, ami miatt állandóan romlanak a kapcsolatok, és még a hűvös diplomáciai viszony mértékét sem érik el. Washington folyamatosan törekszik arra, hogy különböző formában beavatkozzon a magyar belügyekbe, s 1956. november negyedike óta kifejezett célja, hogy a kapcsolatokat a legalacsonyabb szintre süllyesszék – így a dokumentum. A „Moszkva által támogatott bábkormány”-nyal 40 szenátor javaslata ellenére nem szakítják meg a diplomáciai kapcsolatokat, mert ez a poszt az USA számára igen hasznos. A feljegyzés készítői szerint az Egyesült Államok ellenséges magatartását bizonyítja egyebek mellett, hogy a Magyarországra küldött magánleveleket uszító feliratú bélyegzőkkel látják el, az ENSZ amerikai kezdeményezésre öttagú bizottságot jelölt ki az u.n. magyar kérdés tanulmányozására, továbbá letartóztatják a hazajönni akaró magyarokat. Nixon alelnök táviratban üdvözölte a disszidens magyarok március 15-i ünnepélyét, a budapesti amerikai követség együttműködött az ellenforradalom előkészítésében, illegális rádió adó-vevőt működtettek. A feljegyzés néhány amerikai diplomata kiutasítására tett javaslattal zárul azzal, hogy „tegyünk olyan intézkedést, amely bizonyítja, hogy a normális diplomáciai kapcsolatok. fenntartásán fáradozunk”.12 A szemmel láthatóan lassan tovább mérgesedő viszony szembeötlő tünetei ellenére az amerikai ügyvivő látogatást tett Sík külügyminiszternél, s ennek során kölcsönösen kifejezték reményüket, hogy a két

XIX-J-1-u, 65. doboz. (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai. Sík Endre). Borhi, p.59 12 MOL XIX-J-1-u,65.doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai – Sík Endre). 10 11

9

ország közötti viszony megjavul, és ennek érdekében együtt fognak működni egymással.13 A szovjet „dorgálás” után és a megtorlások kellős közepén persze szó nem lehetett e viszony mégoly szerény javításáról sem. Sőt, a Politikai Bizottság az „ötös bizottság” jelentése kapcsán tiltakozó tömegmozgalmat kívánt indítani, s a rendkívül aktív Marosán Amerika-ellenes gyűlések százait akarta szervezni. Az elmondandó közgyűlési felszólalás fő tézisei között javasolta szerepeltetni Trianont azzal, hogy a két Trianont azok szervezték, akik „most is Magyarország ellen vannak”. A későbbi argumentumok közül már ekkor felbukkant, hogy Trianon és Danzig után Budapest következett, mert a III. világháborút akarták kirobbantani. Marosán ahhoz is kifejezetten ragaszkodott, hogy említésre kerüljön „az ellenforradalom antiszemita jellege is”.14 Többen ellenezték, hogy az ENSZ-ben „trianonozzon” a magyar küldött azzal, hogy felesleges konfliktusokat eredményezne a szocialista országokkal. A megtorlásokat intéző belügyminiszter amellett kardoskodott, hogy állítsanak össze egy olyan dokumentációt, amely igazolja az ellenforradalom ideológiai előkészítését, hogyan támogatták ezt az írók, a Vatikán, és szögezze le, hogy Király Béla végzi az emigrációs koordinálást az ENSZ közgyűlést megelőzően. „A magyar állásfoglalás fő tendenciája az legyen, hogy támadjunk, ne védekezzünk.” Az ENSZ-beli fellépés fő vonala az ellenforradalom ideológiai előkészítése legyen, különös tekintettel a külső emigráció, imperialisták előkészítő szerepére, valamint az „események” alatti szerepe. Végül az ülést – Kádár távollététben - levezető Kiss Károly azzal zárta le a vitát, hogy a rágalmakat konkrétumokkal visszaverni. A belügyminisztérium adjon megfelelő adatokat a külügyminisztériumnak, és a dokumentumban a zsidóüldözéssel is foglalkozni kell, és az itthoni kampányra részletes javaslatot kért.15 A „magyar ellenforradalomról” el is készült egy dokumentum az ENSZ közgyűlésen történő terjesztésre, s ebből egy példányt már előzetesen odaadott a külügyminiszter a nála látogatást tévő budapesti lengyel nagykövetnek.16 Ceylon moszkvai nagykövete adatokat kért a kivégzettekről, mert „úgy tűnik, sok a rémhír”. A külügyminisztérium pozitív választ készült adni a ceyloni kérésre – tekintettel arra, hogy Ceylon is tagja volt az „ötös bizottságnak”. Kádár azonban nemet mondott. Erre a közgyűlésre a szovjetek nem küldtek delegációt, és helyeselték, hogy a magyarok is csak az állandó képviselőt akarták szerepeltetni. Felmerült, hogy a külügyminiszter utazzon ki, de csak a háttérből irányítsa a munkát. Kádár a vitát azzal zárta le, hogy bár volt párt és kormányhatározat arra, hogy delegáció utazik a közgyűlésre, de mégsem utazik küldöttség – megfelelően a szovjet intencióknak. Kijelentette, az ENSZ alapokmánnyal ellentétes, hogy összehívják az ülésszakot a magyar kérdés megtárgyalására. Az ötös bizottság jelentésével kapcsolatban pedig leszögezte, ismeretlen tanúk vallomásaira épít, amiket a magyar

13

U.o. MOL M-KS 288.f.5/41 ö.e. 1957. augusztus 27. (Ezen a politikai bizottsági ülésen volt napirenden „néhány belügyi adat”. Az igazságügyi miniszter szerint ekkor több mint 24 ezer fogvatartott volt, és 82 halálos ítéletet hajtottak végre. Kállai ezt kevésnek tartotta, és kijelentette, hogy az „NDK-s elvtársak” húszezer végrehajtandó halálbüntetésre céloztak, merthogy náluk már azért a helyszínen agyonlőttek egy „kulákot”, mert a magyar felkelőkkel rokonszenvező megjegyzéseket tett. Kádár elengedte a füle mellett Kállai „javaslatát” s válaszul kijelentette, hogy valamilyen címen szabadlábra kell helyezni embereket, mert a 24 ezer fogvatartott „rengeteg”. Arra a kérdésre, hogy kik a fogvatartottak, Kádár megjegyezte, hogy „ezek munkások, dolgozók”). 15 MOL M-KS 288.f.5/37 16 MOL XIX-J-1-u, 65.doboz. (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre) 14

10

kormánnyal még nem is ismertettek. Mód napirend előtt olvassa fel az ENSZ elé terjesztendő kormánynyilatkozatot.17 Ennek a kormány-nyilatkozatnak a tervezetét a Politikai Bizottság 1957. augusztus 27-ei ülésének a napirendjére tűzték. Az ülés részvevői a szovjet elvárásoknak megfelelően sürgették, hogy a kormány-nyilatkozat „támadó jellegű legyen”, ne az ötös bizottság jelentését vegye alapul, hanem a saját politikai célkitűzéseket, a politikai mondanivaló lényege az legyen, hogy „a magyar kérdés nem létezik”. Kijelentették, hogy kérdéses időszakban az összeurópai béke volt veszélyeztetve. A magyar álláspontot szabatos jogi érveléssel kell kifejteni, hogy az egyszerű emberek számára is érthető legyen. A magyar kormány-nyilatkozatnak nem feladata, hogy polemizáljon az ötös bizottsággal, mert a magyar kormány azzal közvetett módon elismerné az autoritását. Kádár szokásához híven megvárta, míg a többiek kifejtik véleményüket s ezt követően szólalt meg. Mondandóját három, egymástól jól elkülöníthető gondolatsorra fűzte, kétséget sem hagyva az iránt, hogy ez esetben is ő tartja kezében a szálakat és ő határozza meg a fő csapás irányát. Ugyanakkor nagyon is jól tudta, hogy az általa elmondottak nem csak a külföldnek szólnak majd, az üzenet belföldi használatra is készült, hogy mindenki – aki esetleg még nem tudná, hogyan kell helyesen értékelni az 1956.október 23 – november 4-e között történteket - értsen belőle. Kifejtette, hogy a magyar álláspont jogi alapja az, hogy a („jelenlegi”) törvényes állami szervek az 1949es alkotmány alapján jöttek létre, és ez a magyar kormány felvette a harcot a törvényes állami intézmények és az ország alkotmányos szervei ellen fegyverrel támadókkal szemben. A Magyar Népköztársaság alkotmányos intézkedéseit mindvégig védelmező magyar katonai és rendfenntartó alakulatok megsegítésére, nemzetközi szerződés szerint, a magyar Országgyűlés által törvénybe iktatott szerződés alapján itt tartózkodó szovjet csapatokat a magyar kormány igénybe vette. Ennek értelmében a kormány a kötelességét teljesítette – ennél fogva itt semmiféle intervenció nem történt. Kádár aláhúzta, hogy ez az érv legyen a kiinduló alap. A nyilatkozatban ne szerepeljen, hogy „behívtuk a szovjet csapatokat”. „Itt voltak, felkértük őket a segítségre, hogy jöttekmentek, az katonai dolog, ahhoz senkinek semmi köze. Olyan célok és irányban fejtettek ki katonai segítséget, amire a magyar kormány nekik utasítást adott. A magyar kormány engedélye alapján – ezt le kell szögezni. A magyar szuverenitás nem sérült”. Kádár ezzel világosan jelezte, hogy a magyar történelemből kitörlendő az a tény, hogy 1956. november 4-ét követően Magyarországon szovjet katonai közigazgatás működött – amelyiknek persze nem a magyar kormány adott utasítást. Kádár azzal folytatta, hogy a magyar kormány úgy járt el, ahogy a békeszerződések is kötelezik, vagyis a magyar kormány köteles biztosítani, hogy a fasizmus-nácizmus semmilyen formában ne jelenjen meg az országban – tehát 1956. november 4-ét követően ő éppen hogy a szövetségesek békeszerződésben rögzített követeléseinek megfelelően járt el. Ilyen formán tényleges kérdés, amit az ENSZ-nek vizsgálnia kell, nincs. A magyar ügyekbe történő beavatkozás szerinte „az imperialista körök” részéről történt. 1956. október 23-án a magyar kormány a szovjet kormánytól segítséget kért, és ez a segítségkérés „mind a mai napig érvényben van, ezt senki nem vonta vissza”. Leszögezte, hogy a magyar kérdéssel foglalkozó ötös bizottság célja nem más, mint a nemzetközi feszültség és háborús pszichózis növelése a nemzetközi enyhülés szakaszában. A nyugati körök folytatni akarják azt a sok éves tervüket, hogy Magyarország belső társadalmi létét minden lehetséges eszközzel aláaknázzák, hogy a magyar népet ne hagyják élni. Ezt követően Kádár – feltehetően már a Nagy Imre és 17

MOL M-KS 288.f.5/40 ö.e. 11

társai ellen kiagyalt per lassan alakuló koncepciójának megfelelően – a későbbi értékelések építményének alapkövét lerakva kijelentette, hogy a felkelés - jellegét tekintve - ellenforradalom volt. Jellemzője volt a fegyveres támadás a magyar állam intézményei, a magyar államrend ellen Formája volt a fehérterror, a fosztogatás (Corvin áruház, stb.), az irredentizmus, a háborús provokáció. Az ehhez asszisztáló kormánytagok egy részét félreállították, a Nagy Imre kormányt jogaitól megfosztották. A jelenlegi kormány alkotmányos, mivel az Országgyűlés 1957. május 9-én jóváhagyta működését. Kádár ezt követően – elképesztő részletekkel gazdagítva a történtek „helyes” értékelését – leszögezte, hogy „sok konkrétum kell, mert azzal nem tudnak mit csinálni”. Bizonyítani kell, hogy a Szovjetunió részéről beavatkozás nem történt. Ellenkezőleg, az imperialista államok avatkoztak Magyarország életébe és ennek nyomán robbant ki a felkelés. Az Egyesült Államoknál védelmet talált horthysták és fasiszták játszották a főszerepet – „erre van rengeteg adat”. Kádár ezeket csokorba kötve sorolta ide a Szabad Európa Rádiót, a különféle emigráns szervezeteket, az amerikai szenátus pénzügyi alapját, a Magyarországra átdobott ügynökök kiképezőit, majd feltette a kérdést, az itt lefoglalt nyugati fegyverek („itt a számuk, gyártmányuk”) hogy kerültek ide, továbbá „az angol katonai attasé Maléterrel találkozott, adatokat kért tőle”. Utasítást adott arra, hogy össze kell szedni azoknak az NSZK-beli táboroknak a nevét, „ahol volt magyar csendőröket képeznek ki”, valamint arra vonatkozó tényeket kell elősorolni, hogy mennyi anyagi kárt okozott az ellenforradalom. Hozzáfűzte még, hogy az ENSZ menekültügyi bizottságának az elnöke Hollandiában a német megszállás idején hadügyminiszter volt, háborús bűnös18, a bizottság másik tagjától a saját kormánya vonta el a megbízatást. Az ötös bizottság jelentése alapjául szolgáló tanúvallomások ismertetlen tanuk ismeretlen vallomásai – tehát értéktelenek. Gondolatmenetét azzal fejezte be, hogy „Mi ne védjük a SZU-t, úgy védjük őket, hogy megmutatjuk, törvényesen léptünk fel”. Kádár mondandóját befejezve arra utasított, hogy a kormánynyilatkozat közgyűlés előtti felolvasását követően a magyar küldött tegyen határozati javaslatokat. Az első az legyen, hogy az ENSZ közgyűlés hatálytalanítja alapokmány ellenesen hozott döntését, és ennek megfelelően feloszlatja az ötös bizottságot, a jelentését elítéli, mint a békés együttélést veszélyeztető háborús propagandát. Ezt követően a közgyűlés elhatározza, hogy a magyar kérdés nem kerül tárgyalásra. Végül megállapítja és elítéli, hogy a nyugati hatalmak sok éven át aknamunkát folytattak a Magyar Népköztársaság ellen és beavatkoztak a szuverén magyar állam belügyeibe. Ezt követően azt is javasolja, hogy a közgyűlés tűzze napirendre a reaktív fegyverek gyártásának a beszüntetését, törvényen kívül helyezését, valamint a nemzetközi leszerelést és különösképpen az európai kollektív szerződés megkötését, az NSZK fegyverkezésének azonnali leállítását. Kádár ezen felül még szükségesnek tartotta egy propaganda terv összeállítását ellenforradalmi bűncselekményekről arra vonatkozóan, hogy az „ellenforradalmárok” hány embert gyilkoltak le, mennyit fosztogattak, az amerikaiak hány kémet küldtek Magyarországra, továbbá a nyugati imperialista körök milyen módon avatkoztak a magyar ügyekbe. 19

18

19

Az 1956-ban Genfben elhunyt holland menekültügyi főbiztos Gerrit Jan van Heuven Goedhart Hollandia német megszállása idején ellenálló volt, majd 1944-ben Londonba szökött és Júlia királynő emigráns kormányában igazságügy miniszteri tárcát kapott. Utódja a menekültügyi főbiztosi poszton Auguste Rudolph Lindt svájci volt. MOL M-KS 288.f.5/41 ö.e. A Kádár intenciói szerint összeállított anyag széles körben terjesztésre is került. 12

Kádárék „támadó” hangvételű megnyilatkozásai hatására sem változott a magyar helyzetet illető amerikai megítélés. A washingtoni magyar követség ügyvivője és az amerikai külügyminisztérium délkelet-európai osztályának vezetője (korábbi magyar referens) között hosszabb beszélgetés zajlott a román katonai attasé fogadásán. Az amerikai diplomata előljáróban közölte, hogy amit mond, azt hivatalos véleményként közli. Amerikai részről úgy látták, hogy Magyarországon igen sajnálatosan alakulnak az események. Meggyőződésük, hogy 1956. októberben egy általános nemzeti felkelés történt, amelyet a múlt keserűségei idéztek elő. Az emberek több szabadságot, kevesebb félelmet akartak, és ezért léptek fel a rendszer ellen. Nem kételkedik abban – folytatta az osztályvezető -, hogy voltak olyanok is, akiknek „hátsó gondolataik” voltak, de a jellemző az volt az egészre, hogy a hosszú éveken át elfojtott elégedetlenség a felszínre tört20. Az Egyesült Államok kormányának jelenleg nem az a baja, hogy Magyarországon kommunista kormány van. Washington kapcsolatai normálisak a lengyelekkel pedig ott is kommunista rezsim van, ott is szovjet csapatok vannak, és Lengyelország is tagja a Varsói Szerződésnek. Amerikai részről ott látják a bajt, hogy Magyarországon egyre kedvezőtlenebb a fejlődés, a Kádár kormány nem tartja be azokat az ígéreteit, amiket 1956 novemberében és decemberében tett. Sőt teljes mértékben átvette a Rákosi rendszer módszereit. Az amerikai ügyvivő négy hónapja van Budapesten, de csak a helyzet romlásáról számol be. Emberi jogok megnyirbálásáról, az internálótáborok újra felállításáról, az AVH korábbi szerepének a helyreállításáról küld jelentéseket. Amit ő mond, az nemcsak amerikai vélemény, hanem az ENSZ 60 tagállamáé is. Az osztályvezető részletesen fejtegette, hogy az Egyesült Államok a második világháború alatt és után kötött nemzetközi szerződéseinek megfelelően felelős a magyarországi belső helyzet demokratikus fejlődéséért. Ez kötelezettségeket ró az Egyesült Államokra és ezektől nem tekinthet el. A Bem-rakpart végül is elégedett volt azzal, hogy az osztályvezető által mondottak révén közvetlen információt nyert a washingtoni hivatalos gondolkodásról, s a „központ” reagálása az volt, hogy az ügyvivő ehhez hasonlóan máskor is keresse a lehetőséget a véleménycserére.21 Attól függetlenül, hogy a magyar külügyminiszter (a szintén szovjet emigrációból a háború után hazakerült) Horváth Imre igen elégedetten jelentette a Politikai Bizottságnak, hogy az ENSZ XII. ülésszakán a magyar kérdés nem került elő november elejéig, bár napirendre tűzték szeptemberben, és „bármikor elővehetik az amerikai imperialisták”, a kádári diplomácia alárendelt, követő helyzete semmit nem változott. Jól mutatta a reális helyzetet, hogy amikor Wann herceg az ENSZ XI. ülésszakának elnöke jelezte, hogy Magyarországra kíván jönni, azt a választ kapta Gromikótól, „majd tőlem is”, (mármint Horváthtól) hogy az beavatkozás lenne a magyar belügyekbe. A magyar külügyminiszter kifejtette, hogy a korábbi közgyűlésekhez képest az a változás, hogy „Szovjetország” erősebb lett, amint ezt mutatják az interkontinentális rakéták, a szputnyik, TU-104-es repülőgép stb. A múlt évhez viszonyítva támadóbbak a „szovjetországok”. A magyar delegáció minden lehetőséget igyekezett kihasználni az offenzívára, a propagandaanyagot több száz példányban szétosztotta22. A múlt évhez viszonyítva a magyar delegáció gyorsabb, határozottabb és bátrabb volt. Az Ez egyébként szinte szóról-szóra megegyezik Kádár korábbi értékelésével. MOL XIX-J-1-j USA 1945-67. 7.doboz, 00695/10) 1957. október 17. 22 MOL XIX-J-1-j USA 1945-67, 7. doboz 00695. A washingtoni magyar követség ügyvivője jelentett is arról, hogy az ENSZ közgyűlés előtt számos misszióvezetőnél tett látogatást (marokkói, tuniszi, egyiptomi, ghánai, indonéz, szudáni, líbiai, jordániai, izraeli, laoszi, indiai, pakisztáni, szaúd-arábiai, finn, bolíviai, libanoni, uruguayi, kambodzsai, ceyloni, argentin), tájékoztatott a magyar álláspontról, illetőleg érdeklődött. Sikeresnek vélte a látogatásait. 20 21

13

„ellenforradalom” első évfordulóján nem volt provokáció, egyik bizottságban sem említették a magyar eseményeket. Az elmúlt évben hetente több tüntetés is volt a szovjet és a magyar misszió előtt, „az idén eddig egy sem volt”. Igaz, a mandátumvizsgáló bizottság nem hozott döntést a magyar mandátummal kapcsolatban, „de ez nem sok vizet zavar, mert semmiféle gyakorlati kihatása nincs a magyar küldöttség munkájára.” A külügyminiszter azzal folytatta a „sikerlistát”, hogy a magyar ENSZ küldöttség fogadására eljött az ötös bizottság elnöke Munroe, az ENSZ főtitkár Hammarskjöld és két helyettese. Igaz, a NATO tagországok a többsége nem képviseltette magát. A külügyminisztérium elemzése szerint a szerény eredményeket annak ellenére sikerült elérni, hogy az ellenforradalmat követő hetekben, hónapokban a kormány kezdeti gyengesége, és az hogy külpolitikai súlya alig volt nehéz helyzetet teremtett. Ennek ellenére (kiemelés tőlem) sikerült elutasítani az ENSZ leple alatti beavatkozási kísérleteket. A legnehezebb feladat az ENSZ-ben volt, ahol amerikai vezetéssel együtt napirendre tűzték a magyarországi helyzettel kapcsolatos kérdéseket. A fő feladat továbbra is az állandó beavatkozási kísérletek elleni harc, az októberi események ellenforradalmi jellegének a megismertetése, és kiállás a Szovjetunió leszerelésre, a tömegpusztító fegyverek eltiltására és a nemzetközi feszültség enyhítésére vonatkozó javaslatok mellett. Az amerikai manőverek továbbra is arra irányulnak, hogy függőben hagyják a magyar küldöttség mandátumát. E kísérletek azonban a magyar küldöttségek tevékenységét nem érintik, kizárásra az ENSZ egy szakosított szervezetében sem került sor, az erre irányuló amerikai kísérletek még az imperialista országok között is ellenállásra találtak. 23 Egy ekkor keletkezett külügyminisztériumi feljegyzés az „amerikai manőverek” ellenére úgy látta, hogy az ENSZ viszonylag rövid időszakát tekintve csökkent a Magyarország elleni ellenséges rágalmazó kijelentések száma. Nagy volt a csend, ebből arra lehetett következtetni, hogy folyamatban van az amerikai külpolitika „legalábbis velünk kapcsolatos részének” az átalakítása. 1953 óta először fejezte ki karácsonyi jókívánságait a amerikai külügyminiszter a követségnek, az amerikai ügyvivő megjelent az Elnöki Tanács újévi fogadásán, és a washingtoni magyar ügyvivő meghívást kapott az amerikai Kongresszus ünnepi ülésére sőt, Eisenhower elnök meghívta a magyar ügyvivőt február elejére a Fehér Házban rendezendő vacsorára. Ez a diplomáciai bojkott nyilvánvaló végét jelenti – így a feljegyzés. Tizenöt tagú amerikai újságíró küldöttség tett látogatást ezidőtt Magyarországon, valamint Ellender amerikai szenátor Kádárnál vizitált, amely vizit során a tolmácsfeljegyzés szerint Kádár részletes felvilágosítást adott neki 1956-ról. Ellender ezek után „jobban megértette, hogy mi történt.” Az AP washingtoni diplomáciai tudósítója közlése (nyílván a State Department sugallatára, mert Marton majdnem mindig ott volt a külügyben, amikor az ügyvivő tárgyalt) szerint az USA Magyarországgal kapcsolatos politikájában kedvező változás állt be és lassú javulás várható. A Bem-rakpart amerikai ügyeket referáló szakértői még arra is javaslatot tettek az anyagban, hogy „lehetőleg ne kerüljön sor vezetőink részéről éles támadásra, ne bolygassuk a Mindszenty-ügyet”, sőt a javaslati részben az is felmerült, hogy „küldjünk sürgősen követet”.24 Kádár persze nem tűrte, hogy a külügyminisztérium vagy (a már 1917-ben sztrájkot szervező, majd a húszas évek elején börtönbe került és fogolycserével, nem sokkal később a Szovjetunióba került, és 1945 után fontos diplomáciai posztokat betöltő) Horváth Imre abba a tévedésbe essen, hogy az „ENSZ-ben folyó harcban” nem a párt illetve az ő – Kádár – szava a döntő. Kádár hideg dühét az is indokolta, hogy a szovjet nagykövet szóvá tette, hogy ő nem akar beavatkozni a magyar belügyekbe, de a 23

1957.december. szám nélkül. Előterjesztés az MSZMP Politikai Bizottságához (Horvát miniszter) XIX-J-1-u 72. doboz. Szarka Károly külügyminiszter-helyettes irathagyatéka. 14

külügyminisztériumuk vezetőinek az a nézete, hogy a magyar külügyminisztérium a magyar kérdésben nem aktív, nem cselekszik. És igazuk volt – fűzte hozzá Kádár amikor ezt szóvá tették. Ezek súlyos bíráló szavak voltak a szovjetek részéről, és Kádár azonnal a Politikai Bizottság napirendjére tűzette a külügyminisztérium munkájáról szóló jelentést. Ennek megtárgyalása során kifejtette, hogy nagyon rossz a tapasztalata az ötös bizottsággal kapcsolatban, illetve a bizottság jelentésére adandó dokumentumok összeállítását illetően. A külügyminisztérium semmit nem csinált volna, „ha mi nem szólunk”. Horváth-ék szemére hányta, hogy az ötös bizottság jelentése már hetek óta az íróasztalokon hevert. Ő olvasta s megmondta, hogy „harc lesz emberek, ennek minden betűjével verekedni kell, fogjatok hozzá és szedjétek össze a cáfolatokat”. Kádár súlyosan nehezményezte, hogy ennek ellenére semmi nem történt, „mi körmölgettünk napokig a kormányban és a pártban”. Leszögezte, hogy a külügyminisztérium feladata az, hogy a külpolitikai „harchoz” összeszedje a párt részére a dokumentumokat, nem pedig fordítva. „Ez az egy hónapos veszteség is nagy hátrányt okozott.” Ez nem a Szovjetunióhoz való viszony kérdése, ez a saját ügyünkhöz való viszony kérdése folytatta. „Nagyobb állami és pártfegyelmet tanúsítani! Vigyük végig a harcot és fejezzük be győzelemmel az úgynevezett magyar kérdésben”. Kádár azonnal ki is adta feladatot a külügynek. A minisztérium dolgozzon ki arra vonatkozó javaslatot, hogyan lehet a magyar kérdést a nemzetközi politikában gyorsan és pozitívan lezárni. „Az irányvonal a megfelelő érvekkel történő állandó támadás legyen”. 24 1958. április első felében Hruscsov vezetésével szovjet párt és kormányküldöttség érkezett nyolc napos látogatásra, Magyarországra. A magyar-szovjet kormánytárgyalásról szóló rövid összefoglaló tanúsága szerint Hruscsov a magyar kérdésről is megnyilvánult, és munícióval látta el Kádárt. Érvei hiba nélkül megjelentek a későbbi magyar állásfoglalásokban. Hruscsov rámutatott arra a felfogása szerint képtelen helyzetre, hogy az „imperialisták” olyan független országok belügyeibe avatkoznak, amelyekkel diplomáciai kapcsolatokat tartanak fenn és tagjai az ENSZ-nek. Majd a problémát szélesebb dimenzióba helyezve kifejtette, hogy amerikai részről a magyar kérdést az európai biztonság keretében akarják felvetni azért, hogy a szovjet csapatokat kivonják Magyarországról (mint ahogy azt követelik az NDK, Lengyelország és Csehszlovákia esetében – holott ez utóbbiban nincsenek is szovjet csapatok) és így ott ismét sikerüljön valamit kirobbantani. A tárgyalás során Hruscsov megjegyezte, hogy az „imperialisták az atommentes övezetben Magyarországot is bent szeretnék látni”, ami arra utal, hogy ő viszont nem szerette volna ott látni Magyarországot. Kádár erre a feljegyzés szerint nem reagált, de feltehetően nem ez volt az első alkalom, hogy a kérdés – a Magyarországon ekkor talán még nem tárolt szovjet atomfegyverek kérdése - szóba került kettejük között. Kádár egyébként végig tagadta, hogy Magyarországon atomfegyverek lettek volna. A magyarországi szovjet bázisokon tárolt atomfegyverekről szóló alku nyílván azokon a tanúk és jegyzőkönyvek nélküli négyszemközti megbeszélések egyikén döntetett el, mely megbeszélésekből számos akadt, és tartalmukról a magyar politikai vezetésben egyedül Kádár tudott. Hruscsov a nem sokkal előbb felbocsátott szputnyik jelezte, pillanatnyi stratégiai előny birtokában magabiztosan kijelentette, hogy a szovjet fél egyáltalán nem érdekelt a mindenáron megtartandó csúcstalálkozóban, „mi megvagyunk nélküle”, igaz, hogy szükség lenne rá, de csak „olyanra, amelyiken nyerünk és nem vesztünk.” Kádár Magyarország nemzetközi kapcsolatait ismertnek minősítette, nem sok szót vesztegetett rájuk. Magabiztosan kijelentette, hogy az amerikai külügyminiszter már kelet-európai 24

Borhi. p.87 MOL-M-KS 288.f.5/62.ö.e 15

országokról beszél és nem az úgynevezett magyar kérdésről. Ez azt mutatja, hogy Magyarország az elszigeteltségből kikerült, és a „magyar kérdés speciális kezelése ma már nem érdekes”. Kádár szavai a helyzet teljes félreértésén alapultak. Míg Hruscsov az általános, stratégiai vonalat vázolta fel, addig a Sík Endre Gromiko partnertárgyaláson a szovjet fél részletekbe menő instrukciókat adott. A magyar külügyminiszter elmondta, hogy igaz, a szovjetek külpolitikai ”harca” a döntő, de a magyarok is szeretnének valami kis szerephez jutni nemzetközi téren. Sík kifejtette, hogy a magyar kormány a „nem normális” magyar-amerikai viszony rendezésére kész, hajlandó követet küldeni Washingtonba. Az amerikai válasz az volt, hogy ennek nincs akadálya, de az a feltétele, hogy a magyar kormány szüntesse meg a „rendőrterrort”. „Persze, mi erre nem vagyunk hajlandók” – fűzte hozzá Sík -, ha az amerikaiak akarják a jó viszonyt, küldjenek követet Budapestre. Gromiko válaszában kijelentette, hogy igen hasznos lenne a közös ügy szempontjából, ha Magyarország nagyobb aktivitást fejtene ki nemzetközi téren. Az Amerikát érintő magyar elképzeléseket Gromiko helyeseknek minősítette azzal, hogy reális az a vélemény, hogy az amerikaiak belátják, hogy régi politikájuk csődöt vallott. Van alap annak a feltételezésére, hogy az amerikaiak hajlandók javítani a kapcsolatokon, de valóban presztízskérdést csinálnak belőle. A szovjet külügyminiszter a hasznosnak gondolt lépéseket felvázolva kifejtette, hogy először célszerű lenne hivatalosan tapogatózni az amerikaiaknál, mely tapogatózást valamelyik más országon – a bolgár, a csehszlovák, esetleg a jugoszláv diplomácia - keresztül Budapesten kellene megtenni. Így közvetve kifejezésre lehet juttatni, hogy Magyarország szeretné normalizálni a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Amennyiben a tapogatózás pozitív eredménnyel jár, hivatalosan felvethető a kapcsolatok normalizálására irányuló magyar kezdeményezés. Amennyiben úgy látszik, hogy amerikai részről is van erre óhaj, „lépéseinkkel lehetőséget adnánk arra”, hogy az amerikaiak presztízsveszteség nélkül kerüljenek ki ebből a helyzetből. Eredménytelen tapogatózás esetén a közvélemény elé tárható az amerikaiak magatartása, és azt fel lehet használni a propagandában az amerikaiak szerepének a leleplezésére. „Mi, szovjet diplomaták gyakran alkalmazzuk ezt a félhivatalos formát, és ha látjuk, hogy esélyünk van a pozitív eredményre, hivatalos vonalra visszük a kérdést.” Gromiko a magyar kérdést illetően megállapította, hogy az ENSZ-ben a legjobb szövetséges az idő. A magyar kérdést senki nem akarja napirendre tűzni. Annyira mesterséges ez a kérdés, hogy ebből már az amerikaiak tőkét nem tudnak kovácsolni. „A magyar kérdés nem játszik szerepet más államok szemében sem, a helyzet annyira a mi javunkra fejlődött”. 25 Egy rövid időre valóban úgy tűnt, hogy valami megmozdul a magyar-amerikai viszonyt, illetve a magyar kérdést illetően. Sík a magyar-szovjet tárgyalásokat követően fogadta a budapesti amerikai ügyvivőt, s a Hruscsov által mondottaknak megfelelően kifejtette, hogy magyar részről abszurdnak látják azt a helyzetet, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége diplomáciai tevékenységet folytat, de törvényes magyar kormányt Washington nem ismeri el. Az ügyvivő válasza erre az volt, hogy ne nagy ügyekben, hanem kicsikben „lépjünk előre”, elsősorban a két ország közötti konzuli ügyek tekintetében.26 A New yorki magyar ENSZ képviselet vezetője néhány nappal később azt jelentette, hogy - miután az ENSZ égisze alatt szervezett tengerjogi konferencián elfogadták a magyar delegáció mandátumát – a magyar delegációnak az ENSZ közgyűlésre szóló mandátumával kapcsolatban több látogatást tett (a „nagyobb aktivitás” jegyében). Felkereste Svédország, Ceylon, Finnország, Brazília, Pakisztán, MOL XIX-J-1-u, 65.doboz (Volt külügyminiszteri vezetők iratanyagai - Sík Endre). U.o.

25 26

16

Indonézia, Szaúd-Arábia, EAK és India állandó képviselőjét. Ezek a tengerjogi konferencián történtek feletti örömüket fejezték ki és remélték, hogy a közgyűlésen már semmilyen formában nem merül fel a magyar kérdés. A brazil képviseletvezető abban bizakodott remélte, hogy ez a magatartás s jövőben is megmarad. A finn nagykövet meg nyugvással vette tudomásul, hogy a tengerjogi konferencián az „északiak mellettünk szavaztak”. Az EAK és India képviseletvezetője azt is mondta, hogy ha a közgyűlésen felmerül a magyar mandátum kérdése igyekeznek meggyőzni az afrikai és ázsiai csoport tagjait, hogy a magyarok mellett szavazzanak vagy a legrosszabb esetben tartózkodjanak.27 A kedvező folyamatok indulását azonban egy pillanat alatt semmivé tette a Nagy Imre és társai ellen hozott halálos ítélet és annak végrehajtása. Az új helyzetet a külügyminisztérium kollégiuma elé terjesztett, a nemzetközi konferenciákon való részvételről készített elemzés mérte fel. A dokumentum az ENSZ XIII. közgyűlésének kilátásairól megállapította, hogy „u.n. magyar kérdés” sokat vesztett hatásából. A közgyűlés óta eltelt időszakban Magyarország nemzetközi helyzete a teljes belső konszolidáció eredményeként javult, diplomáciai kapcsolatai bővültek. Az USA zavarni igyekezett ezt a folyamatot, ezért több ízben tett kísérletet az magyar kérdés felelevenítésére, legutóbb a Nagy Imrét és bűntársait sújtó ítélet nyilvánosságra hozatala idején. A dokumentum - ellentmondva a meglehetős derűlátással fogalmazott bevezetőnek – kénytelen volt előre jelezni, hogy az ENSZ XIII. közgyűlésén a magyar kormány elleni éles támadásokkal kell számolni, és készülni arra, hogy az ötös bizottság esetleges jelentése alapján a magyar kérdést a közgyűlés alatt bármikor elővehetik, hogy „ezzel megzavarják a közgyűlés menetét”. Az előterjesztett taktika szerint amennyiben „a Nagy Imre és bűntársai” ellen hozott ítéletek kapcsán a magyar kérdés ismét napirendre kerülne, a magyar kormány megbízottja elsőként szólaljon fel. Tiltakozzon a kérdés tárgyalása ellen, mivel a Nagy Imre és társai elleni eljárás Magyarország belügye. Ismételje meg a magyar kormány több ízben leszögezett álláspontját az öttagú különbizottság létrehozásával kapcsolatban, miszerint ennek léte és működése szemben áll az ENSZ alapokmányával, és hogy ezért a magyar kormány nem ismeri el az ötös bizottság tevékenységét. Ezt követően – a Nagy Imréék ellen kidolgozott koncepciónak, és az annak az alapján meghozott ítéletnek, és a lépten-nyomon felbukkanó szovjet instrukcióknak megfelelően – a magyar képviselő számára azt írta elő a kollégiumi anyag, hogy szögezze le, Nagy Imre és társai az állam törvényes rendje ellen szövetkeztek, annak megdöntésére előre megszervezett támadást intéztek. Ennek eredményeképpen a fasizmus visszaállításának közvetlen veszélye állt fenn Magyarországon és a háború kirobbanásának közvetlen veszélye is fenyegetett. Tevékenységükért a magyar törvényeknek megfelelően, bűnük súlyának arányában büntetésben részesítették őket. A magyar bíróság a tárgyalást megelőző vizsgálatok során felszínre került, súlyosan terhelő bizonyítékok alapján hozta meg ítéletét. Ezek a bizonyítékok szükségessé tették, hogy a magyar kormány változtasson Nagy Imre és bűntársaival szemben alkalmazott korábbi elnéző magatartásán (kiemelés tőlem). Az ellenük hozott ítélet nem terrorisztikus intézkedés. Ezt bizonyítja az a hosszú időszak is, amely Nagy Imre és bűntársai által elkövetett bűncselekmény és a tárgyalása között eltelt, és amely idő alatt mód volt a cselekményeik alapos vizsgálatára és a tények feltárására. A Nagy Imre ügy pertraktálása az ENSZ-ben csak azoknak áll az érdekében, akik mérgezni akarják a nemzetközi légkört, akik nyílt beavatkozásokat készítnek elő és gátolják a legfontosabb nemzetközi kérdések tárgyalását. 27

MOL XIX-J-1-j 214-es doboz 003878. (1958. május 20.) 17

Mivel a nemzetközi közvéleményt is megrázó ítélet végrehajtását követően már szó nem lehetett semmiféle tapogatózásról, tárgyalásról, ismételten előtérbe került a „támadó” magatartás szükségessége. Ennek megfelelően a magyar kormány megbízottja arra kapott utasítást a kollégiumi előterjesztésben, hogy a vita lezárásakor röviden válaszoljon a leglényegesebb támadásokra. Emlékeztessen arra, hogy a magyar delegáció a XI. közgyűlésen már az ENSZ elé tárta bizonyítékait arra, hogy a nyugati hatalmak szervezték az ellenforradalmat és mindvégig szoros kapcsolatban álltak Nagy Imrével. A Nagy Imre és társai elleni per egy már lezajlott puccskísérlet következménye. Elkövetett és bizonyított bűncselekmények alapján hoztak ítéletet. Az előterjesztésben a külügyminisztérium javaslatot tett arra, hogy a per anyagának egyes részleteit – a törvényes rend elleni előzetes és szervezett összeesküvés tényét, az összeesküvőknek a nyugati nagyhatalmak kém-, és diverziós szervezeteivel a kapcsolatait, tovább az ellenforradalom alatti együttműködést bizonyítják, dokumentumként angol nyelven juttassa el a magyar küldöttség még a vita előtt az ENSZ delegátusokhoz. A külügyminisztériumi javaslattevő és döntés előkészítő szint úgy látta, hogy a magyar ENSZ mandátum kérdésében a körülményektől függően szavazást kell kérni, mert „azáltal bontani lehet az imperialisták frontját”. Egyébként, a szovjeteknek az afrikai és ázsiai gyarmatosítás elleni offenzívája igényeinek megfelelő irányvonal is kijelölésre került. A magyar ENSZ küldöttség képviselje a szocialista országok moszkvai értekezletén kiadott békenyilatkozat alapelveit, ismertesse az MNK eredményeit, igyekezzen elérni, hogy a magyar mandátum ellen kevesebb szavazat legyen. Támogassa a fejlődő országok küldöttségeit, építsen kapcsolatokat az afrikaiakkal, az ázsiaiakkal és a latin amerikaiakkal, esetleges kiválásukat segítse a vezető imperialista országok által kialakított csoportból. Az előterjesztés kijelentette, hogy nem szabad visszatérni a tavalyi (1957-es) platformra, küzdeni kell a mandátum függőben tartása ellen, de jogi alapon, anélkül, hogy a magyar küldöttség vitába szállna annak törvényességét illetően, vagy felelevenítené az 1956 őszi magyarországi eseményeket. A mandátummal kapcsolatban be kell bizonyítani, hogy a magyar jogszolgáltatás teljes egészében megfelel az ENSZ alapokmányában lefektetett elveknek. Az offenzív magatartásnak megfelelően ki kell jelenteni, hogy Magyarországon nincsenek kivételes törvények, ezzel szemben Franciaországban éppenhogy „most hirdetettek ki egyet.”28 Egyéként ez idő tájt került végeleges pont az akkori ENSZ főtitkár esetleges magyarországi látogatási tervének a végére. A magyar külügyminiszter hozzá intézett levelében (legalábbis annak fennmaradt változatában) az áll, hogy „az ön személyes erőfeszítései kétségkívül hozzájárulnának ahhoz, hogy az u.n. magyar kérdés egyszer s mindenkorra lezáruljon” – ami az adott helyzetben olyan képtelenség volt, hogy lehetetlen nem arra gondolni, hogy így kívántak Hammarskjöldtől negatív választ kicsikarni.29 A fentebb említett kollégiumi előterjesztésben foglaltaknak megfelelően, miszerint jogi érveket kell találni a mandátum kérdésében, a külügyminisztérium készíttetett egy nagy tanulmányt a kérdésről az Állam és Jogtudományi Intézettel. Az ÁJI szakértői szerint a magyar küldöttség ENSZ mandátumával összefüggésben elfoglalt ENSZ mandátumvizsgáló bizottsági álláspont az államok egyenlőségnek a szabályát sérti. A mandátumvizsgáló bizottság hatáskörét pontosan szabályozza a közgyűlés eljárási szabályzatának 27. és 28. pontja. Ennek értelmében a bizottság azt vizsgálhatja, hogy a magyar küldöttség megbízólevele kellő időben érkezett-e a főtitkárhoz, a delegátusok neve fel van-e tüntetve, s végül, hogy a megbízólevelet az 28 29

MOL XIX-J-1-j 214. doboz 003992/6. (1958. június 16.) MOL XIX-J-1-u 53. doboz (volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Péter János). 18

államfő, a kormány vagy a külügyminiszter állította-e ki. Mivel a magyar küldöttek megbízólevele e kellékeknek minden tekintetben megfelelt, a bizottságnak pozitív értelmű javaslatot kellett volna tennie. Elfogadhatatlan a döntés azért is, mivel a Magyar Népköztársaságnak az ENSZ számos tagállamával, köztük a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül néggyel diplomáciai kapcsolata van. A kétoldalú kapcsolatokban illetve más nemzetközi fórumon a magyar küldött megbízatását nem vonják kétségbe. A magyar küldöttség mandátumával kapcsolatos minden ellenséges állásfoglalás az ötös bizottság jelentésére utal. Ezzel szemben az 1956-os események magyar belügyet képeznek, az állam saját maga állapítja meg a belső joghatóságába tartozó ügyek körét. Az ENSZ alapokmánya rendelkezései nem hagynak kétséget az iránt, hogy az állam belső joghatóságából csak kifejezetten azok az ügyek kerülhetnek ki, amelyekre vonatkozóan az állam ezt a kötelezettséget vállalt.30 Persze, mindenki nagyon jól tudta, hogy az egész kérdéskomplexum nem a nemzetközi jog értelmezése körüli problémából fakad, hanem abból, hogy a harmincas évek moszkvai perei, aztán a „népi demokráciákban” szervezett, háború utáni koncepciós politikai pereket követően a nyugati demokráciák egy sereg oknál fogva már egész egyszerűen nem nézhették tétlenül e perek újabb kiadásait. Az ENSZ közgyűlés XIII. ülésszakára való felkészülés terve – amit előzetesen a külügyminisztérium kollégiumi ülése is megtárgyalt - a Politikai Bizottság elé került. A felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint Kádár azzal a jól bevált módszerrel kívánt élni, amelyik szerint minél többször ismertetnek egy valós elemekkel is megtűzdelt, de elferdített, meghamisított eseménysort, az annál valószerűbbnek, és hihetőbbnek fog tűnni – egyenes arányban az ismétlések számával. Gondolatmenete, illetve a hivatalos magyar állásfoglalások számára adott utasításai a korábbi álláspontjának a logikáját követték, illetőleg visszautaltak Hruscsov fentebb már idézett kijelentéseire. Kádár is felvetette, hogy milyen képtelenség, hogy nem ismerik el törvényesnek a magyar kormányt, ugyanakkor diplomáciai kapcsolatot tartanak ezzel a kormánnyal. „Hogyan jön ez ki? Sehogy”. A Nagy-ügy nem ad jogalapot ahhoz, hogy ezt a kérdést felvessék mondta. Megismételte, hogy az 1956-os magyarországi események külső beavatkozási kísérletek nyomán születtek és a „londoni rádió 1956. szeptember végén egy adásában nyíltan hirdette, hogy erőszakkal kell megdönteni a magyar kormányt”. „Beszélnék arról, hogy a Szabad Európa rádiója felkelésre hívott fel. Ismeretes, hogy ezt a rádióadást az amerikaiak tartják fenn. Senkinek eszébe nem jutott eddig vitatni, hogy ezek az ellenforradalmi felkelők a Magyar Népköztársaság alkotmányos törvényes rendjét akarták megdönteni, ezt el is kezdték, ezért a magyar kormány teljesen törvényesen járt el, amikor ezt minden rendelkezésre álló eszközzel leverte.” Kádár ismét kitért a szovjet csapatok szerepére, illetőleg arra, hogy „támadnak azért, hogy szovjet csapatok segítségét kértük”. Rendkívül határozottan utasított arra, hogy „meg kell mondani, ismeretes, hogy a csapatok miért és hogyan tartózkodtak itt, a törvényes kormány pedig igenis két ízben is kérte segítségét. Ez a magyarok belügye, amihez senkinek semmi köze.” … „Meg lehet említeni a Nagy Imre féle dolgot is. Ezzel úgy állunk, hogy Nagy Imréék magyar állampolgárok voltak, magyar törvények alapján vonták őket felelősségre, még pedig nem is az 1956-os felkelés után hozott törvények, hanem a sok évvel ezelőtt lefektetett törvények alapján.” A ”rágalmakat mély felháborodással morális szempontból” sürgette visszautasítani azzal, hogy „bizonyos imperialista körök”-nek az a baja Magyarországgal, hogy ott a munkások és parasztok kormánya van hatalmon.

30

MOL XIX-J-1-j 214. doboz 004085/1 19

Kádár szemmel láthatóan a „karzatnak” is játszott, mivel olyan érvek kifejtését sürgette, amelyet a „dél-amerikai nem kommunisták is értenek” – vagyis itt már arról is szó volt, hogy a korábbi gyarmatokat illetve a gyarmati státuszból kifele tartó államokat is meg kellett szólítani az ENSZ-ben. Ilyen értelemben vont aztán párhuzamot a később kiadott kormánynyilatkozat a „szuezi kaland és az ellenforradalom” között. (Ez viszont része volt annak a szovjet globálstratégiai elgondolásnak, hogy az ENSZ-en belüli erőviszonyokat az új tagállamok megnyerése révén kell megváltoztatni – s ezért sürgették, hogy Magyarország is nyisson képviseletet minél több afrikai és ázsiai államban – ami meg is történt, minek eredményeképpen olyan országokban is működött magyar nagykövetség, amelyekről az átlagos földrajzi ismeretekkel rendelkező magyar állampolgár nem is hallott.) Kádár ismét elősorolta alkotmányjogi érveit hatalmának legitimitása mellett, s kijelentette, hogy a „Nagy Imre üggyel csak annyit foglalkoznék, hogy újabban ezt használják fel ellenünk, de nincs a világon egyetlen ember, aki kétségbe vonhatná az eljárás törvényességét. A négerek ügye nem idevaló, ezt már harminc éve emlegetjük.” Új elemként vonta be a „magyar nép megalázása” tételt, miszerint Magyarország ENSZ felvételét hosszú időn keresztül elutasította, és „az óta sem kapott Magyarország az ENSZ-től két jó szót.” … „méltatlan, ahogyan a magyar népet kezelik. Most új ürügyet találnak ki az 1956-os események kapcsán azok, akik évek óta megalázták a magyar népet.” Kijelentette, hogy a magyar kormány mélyen tiszteli az ENSZ-t, de egyáltalán nem lesz megijedve, ha nem fogadják el ez alkalommal sem a magyar küldöttség mandátumát. Sőt, amennyiben a magyar delegációval „túl sértő módon, megalázóan bánnak”, a baráti küldöttekkel (a szovjetekkel) konzultálva jöjjön ki a küldöttség, úgy, mint tavaly. Kádár ez alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar álláspont melletti jogi érvelés legyen a döntő, és csak ezután következett a társadalmi igazság, „amely mellettünk van, mégpedig azon az alapon, hogy mi egy néphatalmat képviselünk, ők pedig az imperialisták, a nép elnyomóit, népelnyomó politikájuk révén támadnak bennünket is. Meg lehet mondani, hogy az az ország, amely a demokrácia bajnokának tünteti fel magát, közben állampolgárai egy részét kirekeszti az iskolába járás jogából”. Azzal az utasítással fejezte be mondandóját, hogy a kormány-nyilatkozat jól megszerkesztett szöveg legyen, mert rögtön fel kell használni propaganda célra. 31 A Kádár által mondottaknak megfelelően előterjesztett, önigazoló nyilatkozat-tervezet már arról beszélt, hogy a külföldről szított és irányított ellenforradalmi felkelés valójában a Horthy korszak fasiszta, félfeudális uralmát akarta visszaállítani és a munkások és parasztok Magyarországából újra a földesurak és gyárosok Magyarországát restaurálni. Az ellenforradalom leverése gátat vetett annak a törekvésnek, hogy Magyarországon visszafelé fordítsák a történelem kerekét és megakadályozta azt, hogy Európának ez a része ismét háborús tűzfészekké váljék. Ennek megfelelően és azzal a céllal, a bűnös közel-keleti provokációjukról eltereljék a figyelmet, nem átallották a magyar kérdést az ENSZ elé vinni, úgy beállítva, mintha Magyarországon a haladó erők győzelme az emberi jogok megsértése lenne.32 A végül 1958. augusztus 8-án kiadott hivatalos, már-már apokaliptikus képeket felfestő kormánynyilatkozat szerint egy magátalkodott imperialista csoport az ENSZ égisze alatt folytat mesterkedéseket Magyarország ellen. Ezek a törekvések válságba fogják dönteni a világszervezetet. A külföldről – a Szabad Európa rádión és az Amerika Hangja rádión keresztül – támogatott hazai külföldi reakció fegyveres felkelése 31 32

MOL M-KS 288.f.5/87 ö.e U.o. 20

sikertelennek bizonyult. A szovjet segítség törvényes volt, amely segítség révén a békét fenyegető veszélyt sikerült elhárítani. Az ENSZ népellenes erőket vett pártfogásba. Kádár intencióinak megfelelően a nyilatkozat hosszasan érvelt a Nagy Imre perben hozott ítélet helyessége mellett. Kifejtette, hogy magyar állam belső joghatósága a Nagy Imre és társainak elitélése. A vizsgálat során világossá vált a dokumentumok alapján, hogy Nagy Imre és társai nem sodródtak az eseményekkel végzetes tetteik felé (mint azt valamivel korábban egy PB ülésen még Marosán is megjegyezte – mármint az eseményekkel történő sodródást), hanem összeesküvő szervezkedés útján évek óta készültek az államrend megdöntésére, ezzel együtt olyan kül-, és belpolitika érvényesítésére, amely veszélyeztette a magyar nép létét és Közép-Európa békéjét. Társaival együtt Nagy Imre megszegte esküjét és élére állt a hazai és nemzetközi reakció ellenforradalmi kalandjának. Ennek eredményeképpen ellenforradalmi terroristák 234 ártatlan embert gyilkoltak le, megkezdték a tömegmészárlások szervezését. A hazaárulásnak és a katonai zendülés szervezésének ilyen bűntettét minden állam a legsúlyosabban bünteti. A bűnösök védelmezői azok az imperialisták, akik maguk követték el és követik el a legsúlyosabb bűnöket az emberiség ellen. A szuezi kaland és a magyar ellenforradalom kudarcba fulladt. A fentiek értelmében jogtalan, hogy a magyar küldöttség mandátumát vizsgálják. A nyilatkozat-háború alatt viszont a diplomácia érintkezések csatornái nyitva maradtak, s 1958. augusztus 19-én a washingtoni magyar ügyvivő felkereste a State Department „politikai osztályvezetőjét”. A két diplomata közötti véleménycsere során szóba kerültek a kétoldalú kapcsolatok is. Az amerikai külügyi tisztviselő kifejtette, hogy az elmúlt hónapokban lényegesen rosszabbodtak a magyar-amerikai viszony kilátásai, mivel az „ellenforradalom” vezetőivel szemben nagyon erős ítéleteket hozott a magyar kormány. Ennél a kérdésnél elsősorban a Nagy Imre és társaival kapcsolatos ítéletről van szó. A látogatást követően később amerikai részről telefonon közölték a magyar ügyvivővel, hogy Magyarországot mégsem hívják meg a New yorki nemzetközi vásárra, mivel a Nagy Imre per után az amerikai felső vezetés úgy értékeli a két ország viszonyát, hogy nem célszerű Magyarország meghívása az Egyesült Államokba. Hozzáfűzték, hogy a Magyarországgal szemben alkalmazott amerikai politikának az oka a Nagy Imre ügy.33 Hasonló értelemben tájékoztatta Sík Endrét a nála tett látogatásakor a budapesti amerikai követség ügyvivője mondván, hogy ígérete ellenére szabadsága idején nem tudta felvetni a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálásnak a kérdését a State Departmentben. A Nagy Imre és társai kivégzése miatt a normalizálás kérdésének a felvetéséről szó sem lehet. A Nagy Imre per újra felkavarta a magyar kérdést.34 Ennek dacára a magyar vezetés a „tényleges erőviszonyok fokozottabb érvényre jutása következtében” azzal számolt, hogy a magyar ENSZ delegáció – illetve Magyarország nemzetközi - helyzete a múlthoz képest kedvezőbben alakul.35 E számítás nem nélkülözött minden alapot. 1958. október 31-én Szarka külügyminiszter helyettes bekérette a budapesti francia nagykövetet Paul-Boncourt-t a magyar kérdést illetően. Szarka a látogatásról készült feljegyzés szerint utalt a nagykövetnek arra a közlésére, hogy a francia ENSZ delegáció speciális utasítást kapott a magyar kérdésben követendő, az előző évinél pozitívabb magatartásra. Szarka reményét fejezte ki, hogy ez a magatartás vonatkozik az említett kérdéssel összefüggő, a magyar delegáció mandátumát illető esetleges viták pozitív támogatására is. A feljegyzés szerint a nagykövet hosszas fejtegetésbe kezdett, hivatkozott az amerikai álláspontra, amellyel ők ugyan nem értenek egyet és ezzel egymás között vitába szállnak, de amely állásponttal 33

Borhi im. p.114 MOL XIX-J-1-u, 65.doboz (volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Sík Endre): 35 MOL M-KS 288.f.5/93 ö.e. 34

21

szemben kifelé nem tudnak más álláspontot elfogadni. Az elmondottakat, mint bizalmas információkat közölte, hozzátéve, „hogy a magyar kormánnyal szerinte minden rendben van és az amerikai álláspont csak akkor lenne érdekes, ha azt egy nagy többség támogatná, ellenkező esetben visszafelé sülhet el.”36 Ugyanakkor a római magyar nagykövet megbízólevelének átadásakor a nagykövet jelentése szerint az olasz köztársasági elnök azt mondta, hogy az 1956. októberi események után a magyar-olasz kapcsolatokat a jelentős rosszabbodás jellemezte, de ezek az idők azonban már elmúltak.37 1958. november 26-án kelt, amerikai kollégájához intézett levelében a brit külügyminiszter is kétségeit fejezte ki aziránt, „hogy érdemes-e most a magyar mandátum ellen kampányt indítani. Az ENSZ-ben számos, a világ minden földrajzi térségéből érkezett delegáció szeretné elkerülni a Kelet és a Nyugat közötti feszültség növelését… A hozzám eljuttatott jegyzéke megemlíti azt a lehetőséget, hogy Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Nyugattal. Egyáltalán nem biztos, hogy így tesznek. Ha mégis igen, a Mindszenty kérdés rendkívül zavaró lesz”… A továbbiakból kiderül, hogy brit külügyminiszter jogi értelmezése úgy szólt, hogy a nemzetközi jog szerint államfők vagy a külügyminiszterek adhatnak mandátumot képviselőiknek és a magyar kormány eszerint járt el. Ezek után a magyar küldöttek mandátumát csak akkor lehetne elutasítani, ha nem ismerné el az Egyesült Államok és a többi, az ez irányú határozatot elfogadó ország a magyar kormányt. A tény viszont az, hogy mindegyik állam diplomáciai kapcsolatban áll Magyarországgal, ami az elismerés jele. A másik oldalról viszont a budapesti külképviseletek fontos szerepet töltenek be, mint a nyugati államok „előőrsei” Keleten s így érdekükben áll azok fenntartása.38 Így aztán – élve azzal, hogy a Kádár-kormány ellenes blokk néhány ponton meggyengült - a mandátum kérdése tárgyban a magyar diplomácia lázas tevékenységbe kezdett, amiről a külügyminisztérium ENSZ főosztálya hosszabb tájékoztatót küldött a New yorki állandó képviseletnek. Budapesten a külügyminisztérium interveniált a svéd, izraeli, török, francia, olasz, argentin követség útján. Sík külügyminiszter találkozott osztrák kollegájával, s felvetette, hogy az osztrák magatartás a magyar mandátum ügyében nem következetes. Ezt az osztrák külügyminiszter elismerte. A magyar diplomáciai képviseletek egy sor országban diplomácia demarsokat tettek, s ezek eredményei egyáltalán nem voltak kedvezőtlenek. Bagdadban a magyar nagykövetet egyenesen a miniszterelnök fogadta s magyarbarát érzelmeiről szólva kijelentette, hogy az iraki ENSZ küldött utasítást kapott, hogy a szavazások során támogassa Magyarországot. Dániában a magyar ügyvivőt az egyik külügyminiszter-helyettes fogadta, s bár egyetértett azzal a magyar felvetéssel, hogy a dán küldöttség a két ország közötti jó viszonynak megfelelően járjon el, nem garantálta a magyarok melletti szavazást azzal, hogy a dán küldöttség állásfoglalását az ottani légkör dönti el. Athénban a magyar nagykövetet szintén külügyminiszter-helyettes fogadta. A magyar álláspontot természetesnek nevezte, s kijelentette, hogy a magyar kormány két év alatt jelentős eredményeket ért el és a magyar-görög viszony kitűnő (A görög lelkesedést bizonyos fokig árnyalta, hogy Ciprus kérdésében erősen számítottak a magyar támogatásra az ENSZ-ben.). Ígéretet tett arra, hogy ennek megfelelően fogja a magyar kormány kérését továbbítania kormányhoz. Reméli azonban, hogy nincs az ügyben NATO határozat, mert az köti őket. Amennyiben nincs, támogatni fogják a magyar álláspontot, a legrosszabb esetben tartózkodnak. Ankarában a magyar követ a török 36

MOL XIX-J-1-j 214-es doboz sz.n. U.o. 38 Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok és Magyarország 1957-1967. in Századok 1996.3.sz. p.571-613. 37

22

külügyminisztérium főtitkáránál járt, aki arról tájékoztatta a magyar diplomatát, hogy a kérdés (magyaroknak) kedvező megoldását tanulmányozzák. Oslóban a magyar ügyvivőt a norvég külügyminiszter fogadta, s közölte, hogy tájékoztatja a kormányt az ügyvivő által mondottakról, hogy figyelembe vehessék a norvég álláspont kialakításánál. Stockholmban a magyar ügyvivőt a külügyminisztérium illetékes főosztályvezetője fogadta. Megbeszélésük végeztével a svéd diplomata kijelentette, hogy el kell kerülni a magyar kérdés tárgyalását, mivel elvesztette aktualitását. A svédmagyar viszonyt jónak minősítette, s e jó viszonnyal összeegyeztethetetlen, hogy a magyarok ellen lépjenek fel. A finn külügyminiszter a magyar demarsra reagálva kijelentette, hogy támogatják a magyar mandátumot. Brüsszelben a belga külügyminisztérium főtitkára azt közölte, hogy tanulmányozzák a magyar mandátum kérdését, míg Hágában a holland külügy politikai főigazgatója azt mondta, hogy az ügyben még nem történt döntés. Az indiai külügyminisztérium főosztályvezetője azt mondta, hogy nem jelent nehézséget számukra a mandátum elismerése, míg a szudáni külügyminisztériumban arra tettek ígéretet a magyar ügyvivőnek, hogy utasítják ENSZ delegátusokat, legalább tartózkodjon. A magyar külügyminisztérium kétség kívüli eredményként könyvelte el, hogy az UNESCO közgyűlésén több (a finn, az indiai, az indonéz, az iraki, az izraeli, az egyiptomi, a szudáni, a svéd, a burmai, a ceyloni) küldöttség az amerikai javaslat ellen szavazott – ettől függetlenül a magyar küldöttség mandátuma függőben maradt. A külügyminisztérium ENSZ főosztálya tájékoztatójához mellékletet csatolt a magyar mandátum helyzetének alakulásáról az ENSZ egyes szakosított szervezetének konferenciáin. A melléklet az előzményeket röviden összefoglalva leírta, hogy az ENSZ közgyűlés fórumán, a XI. ülésszakon a mandátumvizsgáló bizottság, az USA javaslatára olyan értelmű jelentés fogadott el, hogy Magyarország képviselőinek a mandátumára vonatkozóan nem hoz határozatot. Ezt a közgyűlés elfogadta 1957. február 21-én. A közgyűlés XII. ülésszaka (1957) valamint a harmadik rendkívüli ülésszak (1958. augusztus) ugyanilyen határozatot hozott. Figyelemreméltó, hogy míg a közgyűlés XII. ülésszakán a plenáris ülésen csupán a szocialista országok tiltakoztak a magyar mandátum függőben tartása ellen, a rendkívüli ülésszakon a szocialista országokon kívül Burma, India, Ceylon, Jugoszlávia a magyar mandátumra vonatkozó javaslat miatt fennártással szavazta meg a jelentést. Az ENSZ szakosított szervezetei reagálását az ENSZ közgyűlés 1957. február 21i határozatára a melléklet szintén ismertette. Eszerint azokban a szervezetekben, amelyekben a „politikai jelleg dominál”, (UNESCO, Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) követték az Egyesült Államok javaslatát és függőben tartották a magyar mandátumot. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (amelyik egyébként a legkövetkezetesebben képviselte álláspontját) 1957-ben függőben tartotta majd 1958ban elutasította a magyar küldöttség mandátumát. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet1958-as konferenciája idején került nyilvánosságra a Nagy Imre és társai ellen hozott ítélet, s ennek következtében „delegációnk elszigetelődött, rágalomhadjáratok indultak ellene”. Viszont a Nemzetközi Posta Unió és a Nemzetközi Távközlési Unió, valamint az ipari tulajdon védelmére alakult unió elfogadta a magyar mandátumot (bár ezek nem ENSZ szervezetek). A tengerjogi konferencián elfogadták, míg a cukorkonferencián függőben tartották a magyar mandátumot. A magyar szempontból kedvezőtlen döntések majd mindenhol az amerikai küldöttek kezdeményezésére születtek.39

39

MOL XIX-J-1-j 214-es doboz 003878/2. 1958. november 14. 23

Mivel a magyar pozíciók valamivel kedvezőbbé váltak, az MSZM KB külügyi osztálya és a külügyminisztérium újabb, közös előterjesztést vitt a Politikai Bizottság elé a magyar kérdés kapcsán, az ENSZ fórumokon követendő politikáról. Mivel az ENSZ XIII. ülésszaka újfent napirendre tűzte a magyar kérdést, a magyar delegáció arra kapott utasítást, hogy elsőnek szólaljon fel. Felszólalását a belügyekbe való beavatkozás elleni tiltakozással és annak a követelésnek a megismétlésével kezdje, hogy a kérdést vegyék le napirendről. Ezt követően mindjárt menjen át ellentámadásba. A magyar kormány álláspontja szerint a magyarországi helyzet csak egy vonatkozásban képezheti és kell is hogy képezze a nemzetközi fórumok előtti vita tárgyát: a amerikai hivatalos szervek durván beavatkoznak Magyarország belügyeibe. A magyar küldöttségvezető ismertesse a Magyarország elleni amerikai kém és diverziós akciókat, felforgató tevékenységet. Az 1958-as országgyűlési választások bizonyítják, hogy magyar kérdés nincs, a kormány széleskörű felhatalmazást kapott. Ezzel kapcsolatban tegyen ironikus célzást az USA kormányának legutóbbi választási kudarcára. Tegyen két formális javaslatot: vegyék le a napirendről a magyar kérdést és tűzzék napirendre az USA aknamunkáját a MNK ellen. Amennyiben sértő magatartás éri a magyar delegációt, élhet a korábbi felhatalmazással és a magyar kérdés idejére kivonulhat az ülésteremből. Az előterjesztést a Politikai Bizottság jóváhagyta.40 Feltehetően az amerikai külügyminisztérium is látta, hogy a magyar kormány mozgástere bizonyos mértékben bővült, s 1958. november 20-ai dátummal jegyzékben tartotta szükségesnek ismételten leszögezni a magyar kérdéssel kapcsolatos washingtoni álláspontot. A State Department kifejtette, hogy az Egyesült Államok nyilvánvaló felelősséggel tartozik a magyar nép iránt az Egyesült Nemzetek nyilatkozatának az értelmében. A jaltai nyilatkozat, az ENSZ alapokmány és a Magyarországgal kötött békeszerződés másodi cikkelye alapján különösen kötelezve van arra, hogy valamennyi személynek, aki az igazságszolgáltatás alatt áll biztosítsa az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok élvezetét. Az USA nem avatkozik be a magyar belügyekbe és nincs is erre szándéka. Elismeri és támogatja a magyar nép elidegeníthetetlen jogát, hogy saját választása szerinti intézményekben-szabadságban élhessen. Ennek megfelelően az Egyesült Államok politikája arra irányul, hogy Magyarország függetlenségének a tiszteltére buzdítson és támogassa a magyar nép jogait arra, hogy kimunkálja idegen uralomtól szabad sorsát. A jegyzék rámutatott arra, hogy a Szovjetunió továbbra is megszállva tartja Magyarországot, miután 1956-ban tömeges fegyveres agressziót hajtott végre Magyarország ellen, amely agressziónak az volt a célja, hogy állandóvá tegye a szovjet uralmat. A Szovjetunió a vállalt nemzetközi kötelezettségeit megsértve, az ENSZ döntéseit szándékosan elutasítva arra törekszik, hogy magyarországi uralmát fenntartsa. A magyar kormány támogatja ezeket a szovjet célokat. A magyar kormányzati szándékot igazolják a nemrég lezajlott megtorló intézkedések, a Nagy Imre perben hozott ítélet. A jegyzék újólag leszögezte, hogy ENSZ hatáskörébe tartozik olyan problémák megvitatása, amelyek a nemzetközi közösséggel állnak kapcsolatban, amelyek zavarják, vagy veszélyeztetik a világ békéjét. A magyar és a szovjet kormány álláspontját az ENSZ-ben feltűnően kevés állam fogadta el. Ez önmagáért beszél és bizonyítja az ötös bizottság adatainak a hitelességét. A jegyzék leítélte, hogy magyar kormány és a szovjet kormány makacsul visszautasít minden együttműködést az ENSZszel a magyar kérdés kivizsgálására.41 A jegyzékben foglaltaknak megfelelően 1958. december 12-én újabb, ezúttal Leslie Munroe által vezetett bizottság került kijelölésre a 40 41

MOL M-KS f.5./104. 1958. november 17. (MOL XIX-J-1-j USA 1945-64, 7. doboz 00809) 24

magyar kérdés további vizsgálására, mivel az amerikaiak a „magyar ügy elsorvasztását” a gyengeség jeleként értékelték.42 Ettől függetlenül az amerikai jegyzékre született magyar válaszjegyzék azt javasolta, hogy „kezdődjenek közvetlen tárgyalások diplomáciai képviseletek útján a két ország kapcsolatait gátló akadályok kiküszöbölése érdekében.” 43 Sőt, az ENSZ közgyűlésen New Yorkban tartózkodó Sík Endre „átment” Washingtonba és 1959. február 17-én látogatást tett a State Department európai ügyekért felelős helyettesállamtitkáránál – amely látogatás Kádár jóváhagyása nélkül aligha lett volna elképzelhető. Megbeszélésük során Merchant helyettes-államtitkár ismét aláhúzta a viszony javítására irányuló amerikai készséget, kiemelve, hogy örömmel látnának a ”megfelelő időpontban” újabb magyar kezdeményezéseket.”44 Sík látogatását követően az ENSZ XIII. ülésszakán a magyar ügy megfigyelésére kiküldött Munroe február elején ebédre hívta meg a magyar ENSZ képviselet vezetőjét. Erre a magyar diplomata azt az irányelvet kapta, hogy engedje Munroe-t minél többet beszélni, hogy szándékai és a kapott instrukciói kiderüljenek. A magyar nagykövet fejtse ki, hogy bárkivel szívesen beszél a magyar fél, vele (mármint Munroe-val is), csak nem az ENSZ határozatok alapján. A találkozó megtörtént, melynek során Munroe javaslatot tett arra, hogy „a békés hangulat érdekében” a magyar kormány hirdessen amnesztiát- ez a javaslat később az amerikai feltételek gerincét képezi majd. Mód Péter nagykövet45 elhárította Munroe illetéketlen beavatkozási kísérletét. Munroe rövid időn belül másodszor is jelentkezett. A külügyminisztérium úgy látta Mód felterjesztése alapján, hogy a diplomáciai udvariasság jegyében helyes, hogy most Mód visszahívja Munroe-t, de ezzel be is fejeződik kettejük párbeszéde. Sokat árul el Kádár meghatározó szerepéről, hogy ebben az ügyben a külügyminiszter az ő döntését kérte. Kádár egyetértett.46 A magyar-amerikai kapcsolatok normalizálása irányában tett óvatos „tapogatózások” ellenére az ENSZ-ben követendő magyar diplomáciai magatartás 42

Magyarics i.m. MOL XIX-J-1-u, 65. doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Sík Endre). 44 Borhi i.m., p.185 45 Adolfo de Fabregat, a Bizottság jegyzője és előadója terjesztette be az Ötös Bizottság jelentését a Közgyűlés elé. Mielőtt azonban rátért volna magára a forradalomra, személyi kérdéssel kezdte a mondanivalóját, nagyjából ilyenformán: “Mr. Chairman, bevezetésképpen legyen szabad a magyar forradalom még alaposabb megértésének érdekében felvetnem egy személyi kérdést. Itt ül padjainkban a magyar kormány megbízottja, kinek neve az ENSZ hivatalos jegyzőkönyve szerint Mód Péter. Én ezt az urat nem ismerem személyesen, de tudom, hogy en-gem, mint az Ötös Bizottság tagját, több ízben aposztrofált a nagyhatalmak és elsősorban az Egyesült Államok - csatlósának. Hazám, Uruguay, hosszú évtizedek óta önálló köztársaság, én, mint hazám delegátusa itt a Közgyűlésben, vagy bárhol, a teljes egyenlőség alapján beszélek mindenkivel, nekem senki nem írhatja elő, mit mondhatok, vagy mit nem - Uruguay szuverén, demokratikus állam. Felteszem tehát a kérdést: ritka néve Magyarországon az a név, hogy Mód Péter? Mert itt van a kezemben a magyar külügyminisztérium 1956 októberében megalakult Forradalmi Bizottságának kiáltványa, mely félreérthetetlenül elítéli a kommunista rendszert és követeli a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról. Aláírás: Mód Péter, a külügyminisztérium forradalmi bizottságának elnöke. Mármost, ha ez a bizonyos Mód Péter, aki mint a Kádár-kormány főmegbízottja itt ül a padjainkban, azonos azzal a Mód Péterrel, aki 1956-ban, tehát alig egy évvel ezelőtt követelte a szovjet csapatok kivonását, hogy merészeli ez az ember az Ötös Bizottság tagjait elfogultsággal vádolni, és engem magamat a nyugati hatalmak csatlósának aposztrofálni?” Idézi: Rentoul Ferenc: Mód Péter és az ötös Bizottság. In: Amerikai Magyar Népszava, 2006. okt. 5. 46 MOL XIX-J-1-u 53. doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Péter János) 43

25

számára kidolgozott irányelvek továbbra is változatlan taktikáról árulkodtak, arról, hogy a magyar kérdés ügyét Kádárék szélesebb, a szovjet szempontokban megfelelő összefüggés rendszerbe helyezték. A feladat az volt az ENSZ-ben, hogy a magyar küldöttség akadályozza meg a magyar kérdés újbóli felhasználását a Szovjetunió elleni támadás és a hidegháború céljaira. Leplezze le és verje vissza az USA rágalmait és beavatkozási kísérleteit, és továbbra is tagadja meg az ENSZ magyar belügyekbe való beavatkozást jelentő határozatainak a végrehajtását. Támogatni kell az ENSZ-ben a Szovjetunió és a szocialista országok, valamint az ázsiai-afrikai országok javaslatait. ENSZ-ben a magyar álláspontnak széles körben történő terjesztésére kell törekedni, és személyes kapcsolatok ápolására és fejlesztésére azokkal a diplomatákkal, akik olyan országokat képviselnek, amelyekkel nincs Magyarországnak diplomáciai kapcsolata. Ezzel együtt ENSZ XIV. közgyűlésére felkészülés fő célkitűzése az volt, hogy a magyar kérdés ne kerüljön napirendre. Amennyiben ezt nem sikerül elérni, az a cél, hogy a vita elsekélyesedjen, a magyar kormány számára kedvező légkör alakuljon ki, és a lehető legkevesebben szavazzanak a magyarok ellen. Továbbra is érvényben maradt a „diplomáciai aprómunka” követelménye, miszerint a magyar külképviseleteknek keressék fel a fogadó országok külügyminisztériumait, a magyarországi társadalmi fejlődésről mutassanak be propaganda-anyagokat, és a latin-amerikai és ázsiai országok képviselőit győzzék meg a magyar álláspont helyességéről. Ugyanakkor e cél érdekében a magyar külügyi kormányzat az interparlamentáris unió és a magyar ENSZ társaság révén neves közéleti személyiségek magyarországi meghívásával is élni akart.47 Az ENSZ ülésszakának közeledtével a fennálló helyzetet elemezve a Bem-rakpart úgy vélte, hogy a nemzetközi feszültség valamit csökkent (utalt a genfi szovjet-amerikai külügyminiszteri tárgyalásokra, Nixon moszkvai látogatására, Hruscsov és Eisenhower kölcsönös meghívására) és ez előidézheti a „kapitalista államok” viszonylag mérsékeltebb magatartását. Az előállt helyzetet alkalmasnak látta arra, arra, hogy az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon mesterségesen előrángatott ”magyar kérdés” napirendről való levétele érdekében lépéseket tegyen a magyar diplomácia. A külügyminisztérium ismét szükségesnek látta, hogy a latin-amerikai, afrikai, arab, és nyugat-európai országok kormányaihoz jegyzékeket és emlékeztetőket juttassanak el a magyar külképviseletek a magyar kérdéssel összefüggésben. Arra utasított, hogy miniszterhez vagy államtitkárhoz menjenek, és kérjék a fogadó ország támogatását arra az esetre, ha a magyar kérdés ismét elővennék. Az utasítás végrehajtásáról beérkezett és archivált egy-két válasz (holland, olasz) alapján nyilvánvaló volt, hogy a meghatározó nyugati országok nem fognak változtatni a magyar kérdéssel kapcsolatos magatartásukon, bár az eljáró nagykövetekkel szívélyesek voltak. Egyedül Izland álláspontja volt az, hogy a magyar kérdés ne legyen többé napirenden.48 Az ENSZ közgyűlés XIV. ülésszakára történő felkészülés természetesen a Politikai Bizottság elé került. A testület azt az álláspontot alakította ki, hogy a magyar kérdés felmerülése esetén a magyar delegáció támadását az Amerikai Egyesült Államokra koncentrálja, őt téve felelősé a MNK elleni, nemzetközi szervezetekben létrejött ellenséges állásfoglalások szervezéséért. Ezek az állásfoglalások a Politikai Bizottság tagjai szerint az USA kétszínű külpolitikájából erednek, amelynek végső célja a nemzetközi enyhülésért munkálkodó erőkkel szembeni feszültség szítása. A testület felhatalmazást adott a magyar ENSZ delegációnak arra, hogy a baráti delegációkkal való megfelelő konzultáció alapján visszavonja megbízólevelét és elhagyja az ülésszakot abban az esetben, ha a MNK-t vagy képviselőit akár egyes delegációk, akár a 1959-re irányelvek XIX-J-1-u 72. doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka Szarka Károly) 48 MOL XIX-J-1-j 215-ös doboz 005098. 1959. augusztus 7. 47

26

közgyűlés funkcionáriusai részéről megalázónak szánt sértések érik. (Egy másik, ugyanezen dátummal készült határozat szövegben ez az utolsó kitétel nem szerepel.) Ebben, a Hruscsov amerikai látogatását egy hónappal megelőző politikai bizottsági vitában Kádár hosszas fejtegetésbe fogott, s leszögezte, hogy a magyaramerikai viszonyban háború, diplomáciai, propaganda háború folyik már jó néhány éve és még jó néhány évig tartani fog. Ismét hiányolta a harci felkészültséget, majd javasolta, hogy a külügyminisztérium szedje össze a történelmi jogi forrásokat, melyek az amerikaiak igazi arcáét mutatják meg. Külön szólt arról, hogy az ENSZ-beli vitás kérdéseket és a magyar-amerikai viszonyt semmiképpen nem kell összekeverni, mivel az „két teljesen különböző kérdés, habár van összefüggés a két kérdés között.” Hosszasan fejtegette az ismert jogi érveket a magyar mandátum jogossága mellett, kiemelve a frissen lezajlott választások megerősítette Országgyűlés által megválasztott Elnöki Tanács jogát a mandátum kiállítására. Leszögezte, hogy a támadások ellenére ettől az állásponttól nem lehet tágítani. Ezt azokkal is el lehet fogadtatni, akik Magyarországot nem szeretik, de „azért nem tisztára az ilyen rablóstílus hívei.” Ismét szólt annak a helyzetnek az abszurditásáról, amelyik azt eredményezi, hogy az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatot tart fenn azzal az országgal, amelyiknek az ENSZ mandátumát nem ismeri el. Óvatosságra intett mondván, hogy a kétoldalú viszonyra „ ne úgy hivatkozzunk rá, mint beteg kapcsolatra, hanem mint létező kapcsolatra. Ne keverjük össze a kettőt. Ez nem politikai érv. Ha ez a mi fő érvünk, akkor lehet, hogy az USA megszakítja velünk a diplomáciai kapcsolatot.” Ez egy hosszú harc lesz – mondta – , nem fog véget érni a közgyűléssel. Ezt követően, még szavainak jegyzőkönyvi összefoglalásából is érezhetően eléggé zaklatott stílusban a 20. századi magyar-amerikai kapcsolatokról nagy történelmi tablót festett, amelyiknek az volt a lényege, hogy attól kezdve, hogy az amerikaiak 1919-ben „vérbe fojtották a magyar proletárdiktatúrát” és lepaktáltak Horthyval, mindig a magyar nép ellen törtek, az amerikaiaknak mindenki jó volt, csak a „forradalmi-munkás paraszt kormány” nem jó. A vagdalkozásokkal és vádaskodásokkal, és olykor meglehetősen zavaros történelmi eszmefuttatásokkal tarkított hozzászólásának a befejező részében arról tájékoztatta a Politikai Bizottság tagjait, hogy a szovjetek a „mi véleményünket is kikérték Hruscsov elvtárs amerikai útjával kapcsolatban. „Mi közöltük, hogy abnormális a viszony két okból: diplomáciai kapcsolatban állunk Amerikával s közben az USA küldöttei megtámadják küldöttségünk mandátumát. Másodszor abnormális viszony van Mindszenty miatt. Azt mondtuk ez idő szerint nem teszünk lépést.” Ettől függetlenül Kádár igen óvatos volt esetleges drasztikus lépéseket illetően, mivel kizárta az Egyesült Államokkal fenntartott diplomáciai viszony megszakításának a gondolatát azzal, hogy „az MNK-nak is fűződik valamilyen érdeke a diplomáciai viszonyhoz. Nem közömbös számunkra, hogy kapcsolatban vagyunk a világ egyik leghatalmasabb országával.” Kádár kategorikusan kijelentette, hogy a viszonyt át kell gondolni a kapcsolatok rendezése perspektívájából, de „Mi most ne rendezzünk. Erre most nincs itt a megfelelő idő.” 49 (Kiemelés tőlem.) Ezek után óriási balfogás történt. Kádár szándékával homlokegyenest ellenkezőleg a magyar kormány szóvivője bejelentette, hogy a magyar kormány a legmagasabb szinten kész a diplomáciai kapcsolatokról tárgyalni az Egyesült Államokkal. Szarka külügyminiszter-helyettes ezt azonnali, az MTI-nek adott nyilatkozatban cáfolta. A botrány azonban akkora lett, hogy a Politikai Bizottság 49

MOL M-KS 288.f.5/146 (1959. augusztus 25. Kádár ekkor még úgy látta, hogy a Mindszenty kérdés rendezése nélkül nem lehetséges a magyar-amerikai viszony normális kerékvágásba zökkentése.) 27

napirendjére került a szerencsétlen megnyilatkozás. A Politikai Bizottság megállapította, hogy a szóvivőt felelősség terheli azért, mert a nyugati újságírók előtti nyilatkozatát előzőleg „illetékes elvtársakkal” nem beszélte meg, a nyilatkozattételre felhatalmazást nem kapott, a tudósítókkal folytatott beszélgetésnél pedig elővigyázatlanul járt el. Fentiekért a Politikai Bizottság a szóvivőt megrovásban részesítette. Persze ezzel szóvivői megbízatása is véget ért.50 Ennek a határozatnak a melléklete Sík Endre külügyminiszter 1959. november 2án kelt, az eseményeket összefoglaló feljegyzése a Politikai Bizottság tagjainak. A feljegyzés, illetve az alapjául szolgáló dokumentumok tanúsága szerint amint a magyar kormányszóvivő felhatalmazás nélküli bejelentése elhangzott, Kohler51, a State Department európai ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára bekérette a washingtoni magyar ideiglenes ügyvivőt. A magyar kormány szóvivőjének legutóbbi nyilatkozatára, mint a magyar kormány javaslatára reagálva felvetette, hogy a kétoldalú viszonyt titkos tárgyalásokon keresztül is lehetne javítani. Elsősorban a kisebb kérdésekkel kezdve, későbbi időpontban sor kerülhetne közvetlen tárgyalásokra nagyobb kérdésekről, növelni lehetne az érintkezést diplomáciai úton52. Ezután az USA külügyminisztériuma október 23-án bejelentette, (1956-ra történő megemlékezésével egyidejűleg) hogy a State Department elutasítja a magyar kormánynak azt a kérését, hogy az Egyesült Államok és Magyarország között függőben lévő kérdéseket „magas szintű” megbeszéléseken rendezze a két fél. Ugyanakkor a washingtoni magyar ügyvivőt bekérették s közölték vele, hogy diplomáciai úton készek megvitatni az olyan jellegű problémákat, mint a budapesti amerikai követség magyar alkalmazottainak akadályoztatása a magyar hatóságok részéről, a követség tagjainak utazási korlátozása, a külföldön élő családtagjaikhoz utazó magyarok vízumkorlátozása. Ugyanezen a napon, az Egyesült Államok külügyminisztere Cabot Lodge, aki az Egyesült Államok ENSZ delegációjának a vezetőjeként is szólt, a MNK-t sértő és rágalmazó, a belügyekbe történő beavatkozást is jelentő nyilatkozatokat is tett. 1959. október 30-án ismét a külügyminisztériumba kérették a washingtoni magyar ügyvivőt és közölték vele, hogy az amerikai hatóságok az addigiakhoz képest további utazási megszigorító intézkedéseket vezetnek be a követség tagjai ellen. Másnap, október 31-én Szarka külügyminiszter-helyettes fogadta Ackersont, a budapesti amerikai követség ügyvivőjét, aki a beszélgetés során közölte, hogy amerikai részről készek a diplomáciai szintű tárgyalásokra. A magyar külügyminiszter szerint a Politikai Bizottság az alábbi lehetőségek között választhatott. A magyar kormány Budapesten tiltakozik az 1959. október 23-án kiadott, 1956-ról megemlékező amerikai nyilatkozat ellen. Ezzel egyidejűleg, válaszul a budapesti amerikai ügyvivő szóbeli közlésre, közöljük, hogy 1960. január folyamán a magyar fél kész a diplomáciai tárgyalások Budapesten történő való megkezdésére abban a reményben, hogy az USA a közbeeső időben egyebek között az MNK-val szemben az ENSZ-ben tanúsított ellensége magatartása megváltozatásával is megmutatja, hogy valóban őszintén kívánja az országaink közötti viszony megváltoztatatását. Ugyanezen a napon, amikor a fentieket közlendő Szarka külügyminiszter-helyettes fogadja a budapesti amerikai követség ügyvivőjét, az MTI megjelentet egy vele készült interjút, amely a magyar álláspontot rögzíti. A második lehetőség az lett volna, hogy Szarka átad egy jegyzéket, amely tartalmazza a fenti 1959. november 3. MOL M-KS 288.f.5/155 ő.e. Akivel aztán Kádár 1963-as júliusi moszkvai látogatása során „összefutott”, és hosszabb beszélgetést folytatott. E látogatás alatt került sor a Hruscsov- Harrimann- Kádár vacsorára, amiről sajnálatos módon csak igen kevés részlet maradt fenn a MOL őrizte dokumentumokban. (MOL M-KS 288.f.5./309 ö.e.) 52 MOL XIX-J-1-u, 65.doboz (volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Sík Endre) 50 51

28

tiltakozást és egyben a magyar választ a tárgyalásokra vonatkozóan. A nyilvánosság számára ebben az esetben vagy megjelentetik a jegyzék szövegét, vagy a jegyzék lényegét tartalmazó kommünikét adnak ki. Sík külügyminiszter az utóbbit javasolta. Az amerikaiaknak átadott rövid jegyzék végül azt tartalmazta, hogy a magyar külügyminisztériumnak a magyar-amerikai viszony rendezésére irányuló szándéka nem talált viszonzásra az Egyesült Államok külügyminisztériuma részéről. Az Egyesült Államok kormánya kettős arculatú magatartást tanúsít. A diplomáciai és személyes beszélgetések során lényegében helyesli a magyar fél következetes kezdeményezéseit a két ország közötti kapcsolatok diplomáciai úton történő rendezésére, másrészt folytatja a MNK kormányával szembeni ellenséges politikáját. Ideje lenne, hogy az Egyesült Államok abbahagyja ilyen irányú tevékenységét.53 1960. január 7-i MSZMP KB külügyi osztálya és a külügyminisztérium közös jelentést készített az ENSZ XIV. ülésszakáról, és a jelentés a Politikai Bizottság másnapi ülésének a napirendjére került. A téma vizsgálatát az is indokolta, hogy a magyar kérdés nemcsak hogy az ENSZ közgyűlés napirendjén szerepelt, de még a magyar kormányt elmarasztaló állásfoglalást is hozott. A jelentés a „u.n. magyar kérdés” kapcsán megállapította, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt elővenni a kérdést, mert szovjet békeoffenzíva idején általános helyzete romlott. Ilyen körülmények között nem hagyhatja cserben magyarországi és külföldi hidegháborús szövetségeseit, „ilyen rövid idő után nem ejtheti őket”. Annak a ténynek az oka, hogy a magyar kérdés napirendre tűzésének nem enyhébb, hanem a legteljesebb formáját, a teljes vitát választott nem más, mint az, hogy az Egyesült Államok külpolitikai törekvései csődöt mondtak. A jelentés szerint a magyar kérdésben új mozzanat volt az, hogy most az Egyesült Államok – korábbi gyakorlatával szakítva, mikor is mások háta mögé bújt – kezdeményezte a vitát, amiben viszont csak a szövetségesei szerepeltek. A vita során kiviláglott, hogy Munroe jelentése nem annyira a Szovjetuniót, mint inkább a Magyarországot támadta. Fő vádpontja az volt, hogy a magyar kormány nem hajlandó figyelembe venni az ENSZ határozatokat, fő törekvése pedig az, hogy Magyarország beengedje az ENSZ megfigyelőket. A jelentés készítői elégedetten állapították meg, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei az eredetileg erősen hidegháborús szövegezésű határozati javaslatot a szavazatok megnyerése érdekében fokról-fokra enyhíteni voltak kénytelenek. A vitát eredetileg az MSZMP kongresszusának megnyitása idejére akarták tenni, de ezt a törekvést szovjet delegáció segítségével sikerült meghiúsítani, és a vitát későbbi időpontra helyeztetni. A történteket a dokumentum azzal összegezte, hogy az amerikai magyar „disszidens szervezetek” támadásai a szovjet delegáció felől a magyar delegáció felé mozdultak el. Az amerikai sajtó a korábbinál nagyobb terjedelemben idézte a szocialista országok delegációinak a felszólalásait, és megállapította, hogy nem célszerű azzal számolni, hogy a szovjet és a magyar állásfoglalások a megváltoznak. Azok a küldöttségek, amelyeknek a kormánya Budapesten külképviselettel rendelkezett, és amelyek a vitában felszólaltak, a magyar fővárosból „kivitt pletykák” alkalmazásával éltek, hogy támadásaik megalapozottabbak legyenek. Az osztrák delegáció vita folyamán végig ellenségesek magatartást tanúsított, a finnek semlegesek voltak, míg a jugoszláv küldöttség korrekt vonalat vitt. Meglepően mérsékelt volt olasz és kanadai delegáció magatartása, ás az ázsiai, afrikai, latin-amerikai küldöttségek által mondottakban kedvező változás volt tapasztalható. A jelentés a történteket összefoglalva azt állapította meg, hogy a magyar kérdésről lezajlott vita során

53

U.o. 29

lényegesen szegényesebb volt az ellenfél fegyverzete, mint korábban, és a „disszidens sajtó” a korábbinál pesszimistább volt. A magyar külügyminisztérium és az MSZMP külügyi osztályának a szakértői a magyar kérdés nemzetközi fórumokon történő „likvidálására” is tervet dolgoztak ki. Úgy látták, hogy a Szovjetunió mind nagyobb arányú nemzetközi sikerei közepette, kellő előkészítéssel és a baráti országok közreműködésével meg lehet akadályozni. hogy az ENSZ XV. ülésszakán a magyar kérdést felvessék, továbbá el lehet érni a magyar delegáció mandátumának elismerését. Ezzel az ellenforradalom nemzetközi utóhatásának likvidálását a leglényegesebb nemzetközi fórumokon végre lehet hajtani. A jelentés készítői helyesen állapították meg, az ügy végleges lezárása attól függ, hogy a Szovjetunió miként tud ebben a vonatkozásban is hatást gyakorolni az Egyesült Államok kormányának a megatartására, és ezen a hatáson belül a MNK miként tud olyan lépéseket tenni, amelyek az USA kormány számára is lehetővé teszi, hogy lényeges presztízsveszteség nélkül a magyar kormánnyal kapcsolatos hidegháborús akcióit a nemzetközi fórumokon megszüntesse. A magyar kormány következő lépéseit tekintve azt indítványozták, hogy a szovjet külügyi vezetéssel és a „barátiakkal” folytatott alapos konzultációtól függően, az ENSZ közgyűlés után legyen néhány, az USA hidegháborús tevékenységét leleplező akció a MNK részéről, majd közvetlenül az ENSZ közgyűlés előtt – a nemzetközi helyzettől függően – tárgyalások kezdeményezése az USA kormánya képviselőivel a viszony alapvető normalizálására vonatkozóan. Kádár gondolatmentének megfelelően a néhány „leleplező akció” gerince az összeállítandó „Fehér könyv” volt. E „bűnlajstrom” az Egyesült Államok hivatalos és félhivatalos szerveinek az MNK szuverenitását sértő hidegháborús tevékenységéről, felforgató tevékenységéről és kémtevékenységét bizonyító dokumentumok gyűjteményét hivatott összegyűjteni. Ezen túlmenően, valamilyen formában további megszorító intézkedések bevezetését látták célszerűnek az USA budapesti követségének a tevékenységével szemben pl. utazási engedélyek szigorúbb kezelése. Mindezt azzal a céllal, hogy a remények szerint meginduló magyaramerikai tárgyalások idején a magyar fél a megszorító intézkedések tekintetében engedményeket tehetne anélkül, hogy az ENSZ napirendjén szereplő magyar kérdést illetően engedményeket kellene tenni. A javaslat fontos része volt, hogy Eisenhower elnök moszkvai látogatása előtt tájékoztatást kapjanak a szovjetek az Egyesült Államok Magyarország elleni tevékenységéről. A konzultációt követően, kevéssel az ENSZ közgyűlés előtt a magyar fél átfogó ajánlatot tenne az Egyesült Államoknak a kétoldalú viszony normalizálására – beleértve a Mindszenty ügy rendezésének kilátásait. (A Mindszenty-ügyre ezúttal jóváhagyást nem kértek.) A határozattervezet szerint a Politikai Bizottság helyeslően tudomásul veszi a jelentést. Hozzájárul, hogy a külügyminisztérium konzultáljon a szovjetekkel és a barátiakkal az USA hidegháborús tevékenységéről, valamint arról, hogy milyen akciók hajthatók végre a barátiakkal. A külügyminisztérium jelentsen erről a Politikai Bizottságnak. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban és a jelentősebb nemzetközi szervezetek irányában teendő lépésekről átfogó javaslat a Politikai Bizottságnak.54 A testület az előterjesztés megtárgyalása után azt a határozatot hozta, hogy a külügyminisztérium konzultáljon barátiakkal, jelentsen ennek eredményéről a Politikai Bizottságnak, az Egyesült Államokkal kapcsolatban folytatandó taktikára vonatkozóan tegyen átfogó javaslatot, és készítsen részletes tervet a nemzetközi szervezetekben teendő lépésekről. 55 A határozatnak megfelelően a külügyminisztérium „Tervek az u.n. magyar kérdés likvidálására a nemzetközi fórumokon” címmel hosszabb, a Politikai Bizottság számára készített előterjesztéssel 54 55

MOL XIX-J-1-u 53. doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Péter János). MOL M-KS 288.f.31/11öe/1960 30

lényegében azonos feljegyzést készített a Szovjetunió budapesti nagykövetsége számára.56 Ugyancsak a Politikai Bizottságnak a szovjetekkel történő konzultációra vonatkozó határozata alapján, 1960.február 5-én Sík Endre külügyminiszter látogatást tett a Szovjetunióban Pirjubin (máshol Firjubin) külügyminiszter-helyettesnél. A budapesti szovjet nagykövetség útján Moszkvába továbbított, „Tervek az u.n. magyar kérdés likvidálására a nemzetközi fórumokon” című feljegyzésre válaszul a szovjet külügyminiszter-helyettes alapos eligazítással látta el a magyar külügyminisztert. A „Fehér könyv” kibocsátására, az Eisenhower elnök moszkvai látogatása előtt a szovjet vezetők részére adandó tájékoztatóra (az USA Magyarország elleni ellenséges tevékenységéről), a küszöbön álló magas szintű tanácskozások után, kevéssel az ENSZ közgyűlés előtt az Egyesült Államok kormányánál teendő újabb normalizálási javaslatra, valamint az Egyesült Államok képviseletével az ENSZ közgyűlés ideje alatt folytatandó közvetlen tárgyalásokra vonatkozó magyar elgondolásokat helyesnek és célszerűnek találta. Ami a magyar fél által teendő további megszorító intézkedésekre vonatkozó terveket illeti, Pirjubin szerint semmi olyan lépést nem szabad tennie a magyaroknak, amely élezhetné a magyar-amerikai viszonyt. Szovjet részről úgy látták, hogy az amerikaiak ugyanis éppen ezt szeretnék, ellenséges provokációs akcióiknak éppen az a célja, hogy a magyar kormánytól ilyen lépéseket provokáljanak ki, amelyek aztán alkalmat adnának számukra retorziós lépésekre. Kiemelte továbbá, hogy ha a magyar kormány „bárminő” olyan lépést tenne, amely a meglévő, különben is éles magyar-amerikai viszonyt még jobban kiélezné, azzal megnehezítené saját maga és a szocialista tábor többi országa számára a semleges ázsiai, afrikai országokkal fennálló kapcsolatok fejlesztését, mert ezek közül egyeseket taszítana az amerikaiakkal éleződő konfliktus. A szovjet külügyminiszter-helyettes jóváhagyólag állapította meg, hogy a magyar, ENSZ ügyekben tájékoztatókat adó magyar küldöttségek látogatásai kedvező nyomot hagytak maguk után Afrikában. Hangsúlyozta, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyar diplomácia ezekbe az országokba „behatoljon”, és feltétlenül szükségesnek és helyesnek tartaná, hogy a magyar kormány Conakryban nagykövetséget állítson fel nagykövetét innen akkreditálva minden olyan afrikai országba, ahol fogadni készek őt.57 Kádár nem sokkal előbb kifejtett álláspontja, miszerint a magyar-amerikai kapcsolatok rendezése nem időszerű megváltozott, amiben feltehetően szerepet játszott Hruscsov amerikai útja 1959 szeptemberében, majd a szovjet külügyminiszter-helyettes intelme a magyar-amerikai kapcsolatok élezésének elkerülését illetően. Nem tudjuk, hogy Kádár 1960. február 2-3-án lezajlott moszkvai látogatása során58 miről tárgyalt négyszemközt a szovjet vezetővel. Mindenestre az 1960 márciusában az MNK és az Egyesült Államok közötti viszonyról készített könyv kapcsán tartott Politikai Bizottsági ülésen Kádár nyomatékosan kijelentette, hogy „igenis, a magyar kormány a viszony normalizálására törekszik és ez nem megszégyenítő ránk nézve. Nagyon jó, ha a tömegek, elsősorban a hazai közvélemény tudja, hogy a mi kormányunk igenis akarja a viszony normalizálását. Ezt nem azért tesszük, hogy megalázkodjunk az USA kormánya előtt, hanem azért mert a mi politikánk lényege a békés egymás mellett élés. Ennek MOL XIX-J-1-u 53. doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka - Péter János). MOL 288.f.32/11öe/1960. (Szó volt egyébként a Mindszenty- ügyről is, de az egy másik történet.) 58 Az európai szocialista országok kommunista és munkáspártjaink a tanácskozása a mezőgazdaság fejlesztéséről adta az utazás keretét. Kádár azonban a tanácskozás mentén négyszemközt tárgyalt Hruscsovval, amiről sajnos zárt ülés keretében számolt be a Politikai Bizottságnak, így írásos nyoma nem maradt. (MOL M-KS 288.f.5./169 ö.e.) 56 57

31

nyomatékosan ki kell csendülnie az anyagból…” A módosuló álláspontja ellenére Kádár továbbra is úgy vélte, hogy ütni kell a vasat, és úgy látta, hogy az ENSZ napirendjéről a magyar kérdés talán még az év őszéig lekerül – a nemzetközi helyzet alakulásának a következményeképpen – és ahhoz, hogy ez megtörténjék, „nem kell feltétlenül normalizálni az USA és az MNK közötti viszonyt”. Teljesen világossá tette, hogy nem hajlandó elébe menni annak az amerikai célkitűzésnek, hogy előbb kell rendezni a kétoldalú viszonyt és csak azt követően kerülhet sor a magyar kérdés ENSZ napirendről történő levételére. Mivel a szovjetek globális stratégiai megfontolásokból új frontot nyitottak a gyarmati státuszból kilépő és ENSZ tagságra aspiráló, illetőleg azt frissen elnyerő országok felé (reménykedve az amerikai-szovjet erőviszonyok megváltozásában), és e stratégia megvalósításának egyik helyszínére az ENSZ kínálkozott Kádár is ebbe az irányba mozdította a magyar külpolitikát. Leszögezte, hogy a magyar vezetés számára „fontosabb az ENSZ, mint az USA kormányával való viszony”, és ez utóbbi kevésbé fontos, mint az, hogy az ENSZ napirendjén szerepel a magyar kérdés vagy sem. Annál is inkább, mivel meggyőződése volt, hogy a javuló szovjet-amerikai viszony, a nemzetközi helyzet alakulása az amerikai kormányzatot álláspontja módosítására fogja kényszeríteni a magyar kérdés tekintetében. (A magyar nemzeti érdek szempontjából persze az amerikaiakkal való viszony rendezése sokkal fontosabb lett volna, de ekkor Kádár nem akarta és nem is tudta a magyar nemzeti érdekek legalábbis részleges érvényre juttatását a szovjet globális törekvések mentén.) Ennek megfelelően a „harc” fő színterének az ENSZ-et tartotta, s a „Fehér könyv” megjelentetését is ebből az optikából tartotta fontosnak. Részletekbe menő utasításokat adott a Politikai Bizottság ülésén az ENSZ képviselők „megdolgozásának” tartalmát illetően, aminek a fő vonalában a magyar helyzet, a magyar fejlődés, az elért társadalmi fejlődés állt – szándéka szerint csattanós cáfolatát adva a magyar kormányról terjesztett rágalmaknak. „Ez az okmány aztán kiegészíthető mindenféle olyan adattal, ami itthonról nézve vonzónak mutatkozik és feltehetően nem minden ENSZ delegátus előtt ismeretes.” Úgy látta, hogy ilyen vonatkozásban kell a magyar-amerikai viszonnyal is foglakozni „egy történelmi regisztrálás” keretében, és szükséges rögzíteni a tényeket. Másrészt szükségesnek vélte egy olyan okmány kiadását, amely a két ország viszonyában történteket 1945-től venné sorra, és amely felhasználható lenne a hazai propagandában, az ENSZ-ben és átadható lenne az amerikai kormánynak is. „A könyv alaptónusa rendes hivatalos nyelve legyen, ne legyen benne, hogy gazember imperialisták, stb.” Kádár összhangban a szovjet külügyi instrukciókkal, a továbbiakban nagyon határozottan elzárkózott a kétoldalú viszony élezésére irányuló elképzelésektől – amiket egész egyszerűen értelmetlennek látott. Realitásérzéke végül is kimondatta vele, hogy mindkét félnek haszna van abból, hogy amerikai követség működik Budapesten, s „Ha Mindszenty nem ült volna bent a követségen, megszakították volna velünk a diplomáciai kapcsolatot november 4-én este.”…”Általában az a helyzet, hogy ők nem tudnak nekünk semmit csinálni a dolog lényegét tekintve és mi sem tudunk sokat csinálni. A viszony normalizálásában egyforma mértékben vagyunk érdekelve, ha az ember nem veszi úgy, hogy az USA tovább kibírja. Ha a viszony normális lenne, abból nekünk több hasznunk volna effektív, napi értelemben, mint nekik.” Kádár a fő vonalak kijelölése után elzárkózott attól, hogy a konkrét magyar lépésekről Hruscsov külön kapjon tájékoztatást, de persze a tervezett „okmányokat” minden baráti megkaphatja – ha kéri. Végezetül leszögezte, hogy ha a tervezett szovjet-amerikai csúcsértekezlet zátonyra fut „nekünk akkor is törekedni kell a viszony normalizálására.” 59 Ennek megfelelően, mikor a Politikai Bizottság napirendjére került a „Magyar-amerikai 59

MOL M-KS 288.f. 5./172 ö.e. 32

kapcsolatok” c. kiadvány terjesztésének a kérdése Kádár ismét hosszasabban foglalkozott a kérdéssel. Azt fejtegette, hogy a magyar lépéseknek is a nemzetközi feszültség csökkentésének az irányába kell hatnia, mert a magyar fél ezzel tud hozzájárulni a csúcskonferencia sikeréhez. Tehát nem az esemény előtt kell élni a kiadvány biztosította lehetőségekkel, hanem csak akkor, amikor világossá vált, hogy a csúcskonferencia „kellemetlenül” végződik, „akkor álljunk elő a magunk királyával”. „ Ezzel a kiadvánnyal sajnos nem csapjuk agyon az USA kormányát. A kiadvány fontos, hogy kiadjuk-e, a csúcskonferencia után visszatérünk a kérdésre.”60 A magyar-amerikai viszony normalizálásának kérdését a Politikai Bizottság május közepén naprendre tűzte, s attól függetlenül, hogy a szovjet-amerikai csúcstalálkozó meghiúsulása miatt levette a napirendről, az előterjesztés betekintést enged a magyar szándékokba, és világossá teszi, hogy Kádárék kezdeményezni kívántak a kétoldalú kapcsolatok holtpontról történő kimozdítását illetően. Az előterjesztésben szereplő tárgyalási stratégia készítői megállapították, hogy a nemzetközi erőviszonyok a szocialista tábor javára tolódtak el. Ennek következtében, a magyar-amerikai viszony normalizálásának bizonyos lehetőségei merültek fel anélkül, hogy a kapcsolatok rendezésének gyors és látványos eredményeire lehetne számítani. Ettől függetlenül az a javaslat körvonalazódott, hogy 1960 augusztusában illetve az ENSZ közgyűlés XV. ülésszaka előtt jegyzékben közölje a magyar fél az Egyesült Államok kormányával tárgyalási szándékát, mely a két ország közötti problémák diplomáciai úton való rendezésére irányul. A közvetlen kezdeményezést a jelek szerint az amerikai fél a magyar kormánytól várta, de jelek mutattak arra is, hogy az Egyesült Államok szintén keresi a megoldásokat, elsősorban budapesti nagykövetsége elszigetelt helyzetének a holtpontról történő elmozdítására. Magyar részről úgy látták, hogy a tárgyalások beindulása valószínűségének a növelése érdekében első lépésként a két ország között fennálló gazdasági és pénzügyi problémák megbeszélését kellene javasolni, annak ellenére, hogy nem ismert Budapest előtt sem a saját, sem az amerikai részről támasztható követelés, sem a különbség nagysága, ami a magyar fél számára feltehetően kedvezőtlen. Azzal számoltak, hogy a tárgyalások e ponton nem hoznak eredményt, de az amerikaiak számára azt a lehetőséget adja, hogy presztízs veszteség nélkül lehet tárgyalóasztalhoz ülni, a magyar fél kifejezésre juttatja tárgyalási szándékát, és így lehetővé válna olyan kérdések tárgyalása, amelyek közvetlen napirendül nem javasolhatók. (Románok, csehek, lengyelek így tárgyaltak). Mivel a tárgyalások az ENSZ XV. ülésszaka előtt, esetleg azzal egy időben kezdődnének, folynának, figyelembe lehetne venni az amerikaiak ottani viselkedését a tárgyalások menetének alakításában. Ez utóbbinak megfelelően, második lépésként az amerikai követséget érintő különböző korlátozások tárgyalása jöhet számításba a magyar tervezők szerint. Amennyiben az amerikaiak e korlátozásokat akarják először tárgyalni, az ezek enyhítésére vonatkozó megállapodás csak az ENSZ közgyűlés után 1961. január 1-jén léphet életbe. Erről nem kezdeményez a magyar fél tárgyalásokat. Amennyiben nincs eredmény a pénzügyi kérdések tárgyalása során és az ENSZ közgyűlésen sincs változás az amerikai magatartásban, Budapest leszögezi a kérdések rendezésére irányuló további készségét, azzal, hogy az amerikaiból hiányzik ez a készség és a tárgyalásokat a konstruktív amerikai javaslatokig kéri elnapolni. Engedményt nem tesz a magyar fél a korlátozások terén. Amennyiben a gazdasági-pénzügyi fejezetet illetően nem sikerült megállapodni, de a légkör biztató volt, és a magyar kérdés, ha szerepelt is az ENSZ 60

MOL M-KS 288.f.5/176 ö.e.(1960. március 29.) Mint ismeretes, az U2 botrány meghiúsította a csúcskonferenciát. 33

napirendjén, az amerikaiak nem kezdeményeztek a magyarokat vagy a szovjeteket elmarasztaló határozatot, a magyar mandátumot pedig elismerték, akkor a budapesti amerikai követség létszámkorlátozása fennmarad, a vízumkérések teljesítésnek arányát javítja és az utazási korlátozásokat fenntartja a magyar fél. Viszont az eddigieknél nagyobb arányban teljesíti az amerikai kérelmeket, és az amerikai követség tájékoztató tevékenységét a jelenlegi szinten hagyja. A gazdasági-pénzügyi tárgyalások jó légköre esetén, amelyiknek az eredményeképpen valami megállapodás jön létre a két fél között, és az ENSZ közgyűlésen nem szerepelt a magyar kérdés, amerikai részről a magyar kormányt vagy a szovjeteket támadó megnyilatkozás nem hangzott el, akkor a budapesti amerikai követség létszámkorlátozását fenntartja Budapest. Az amerikai vízum kérelmeket a többi nyugati országéval azonos mértékben bírálja el, a követségi tagjainak utazási korlátozását módosítja, az utazási engedély kérés helyett csak az utazás bejelentési kötelezettsége marad a követség tagjai számára. A budapesti amerikai követség tájékoztatási tevékenysége nem bővülhet. Amennyiben a tárgyalások során minden a magyar fél érdekei szerint rendeződik, és „rendeződik az amerikaiakat is érintő egyházpolitikai kérdés is” (vagyis a Mindszenty- kérdés), az esetben a létszámkorlátozást fennmarad, esetleg megszűnik, olyan elvi megállapodás mellett, hogy az amerikaiak számára megszabott keretet egyik fél sem lépi túl. Az amerikaiak vízum kérelmeit a többi nyugati követség vízumkérelmeivel azonos szinten bírálják el, az utazási korlátozások és egyéb könnyítések lehetőségét a magyar hatóságok megvizsgálják. A budapesti amerikai követség tájékoztató és kulturális tevékenységét illetően a magyar fél egyezmény kötését javasolná. Az előterjesztés szerint bizonyos információk arra mutattak, hogy az amerikaiak követet akartak küldeni Budapestre. Az ezzel kapcsolatban kidolgozott javaslat az volt, hogy ha a követküldést Washington nem egy, az addigi amerikai magatartást igazoló és a magyar felet rágalmazó nyilatkozat kíséretében teszi, akkor Budapestnek is nagyobb időkiesés nélkül követet kell küldenie. Az esetleges magyar-amerikai tárgyalások kedvezőtlen alakulás esetén is a magyar diplomácia fő célja e tekintetben az Egyesült Államok képviselőinek a nemzetközi fórumokon tanúsított ellenséges magatartásának a megszűntetése, az ellenséges magyar emigráció, a Szabad Európa rádió amerikai támogatása csökkentésének az elérése, és az Amerika Hangja Budapesttel ellenséges adásainak a megszűntetése, az MNK-val szembeni gazdasági és kulturális diszkrimináció felszámolása. Amerikai részről felmerülhet, hogy az ENSZ magyar ügyekkel megbízott képviselőjének beutazását a magyar kormány tegye lehetővé. A magyar válasz erre: nem. Családegyesítési kérdések tekintetében a magyar kormány álláspontja, hogy ez a Magyar Népköztársaság belügye, a tárgyalások pozitív légkörtől függően sor kerülhet Budapest részről gesztusra, de a kérdés nem kerülhet tárgyalásra. Az előterjesztés a reális erőviszonyokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, intranzigens szellemiségének megfelelően azzal zárul, hogy az amerikaiak magatartásának egyik legfontosabb próbaköve az ENSZ közgyűlésen játszott szerepük. Fél évszázad elteltével is csak csodálkozni lehet a külügyminisztérium és az MSZMP KB külügyi osztálya szakértői előterjesztése önbizalomtól duzzadó záró sorain, miszerint „Törekednünk kell arra, hogy az Egyesült Államok magyarországi politikájának további elszigetelése érdekében olyan lépéseket tegyünk, amely még

34

inkább érezteti az amerikaiak elszigeteltségét a többi nyugati hatalommal (…) szemben, és amelyek révén a saját pozíciónkat erősíthetjük az USÁ-val szemben.” 61 A végül napirendre nem kerülő előterjesztés szellemiségétől meglehetősen különböző, szerényebb elképzelések láttak napvilágot a nyár végéig. A viszony javítására elsősorban kulturális akciók lehetősége merült fel, azzal együtt, hogy amerikai emigrációban élő nyugdíjasok hazatelepülését elő kell segíteni. 62 Az óvatos előrehaladás tervezésének megfelelően arról is előterjesztés készült, hogy a magyaramerikai viszony javítása jegyében kapjon meghívást magyarországi látgatásra Allen D. Ellender szenátor is.63 Hasonló, az előzőeknél sokkal reálisabb hangszerelésben készült előterjesztés került a nyár végén a Politikai Bizottság napirendjére a magyar-amerikai viszony időszerű problémáiról. Bár a dokumentum leszögezte, hogy az Egyesült Államok 1945-től kezdve agresszív politikát folytatott Magyarországgal szemben, mégis a nemzetközi erőviszonyoknak a szocialista tábor javára történt eltolódása közepette célszerűnek látszik kipuhatolni, hogy az USA kormány meddig hajlandó elmenni a két ország közötti kapcsolatok normalizálása terén. A magyar külügyminisztérium szakértői úgy látták, hogy bizonyos esély kínálkozik arra, hogy a magyar javaslatokat alkalomnak tekinti az amerikai adminisztráció tárgyalási készségük bizonyítására – de kezdeményezés részükről nem várható. A Bem-rakparti döntés előkészítő- javaslattevő szint ennek megfelelően az amerikai külügyminisztériumhoz továbbítandó jegyzék tervezetét is elkészítette. Eszerint a MNK nemzetközi kapcsolatainak fontos részeként tekint az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolataira. Az az őszinte törekvés vezérli, hogy normális, mindkét nép érdekeinek megfelelő, kölcsönös előnyökön és megértésen alapuló, egymás szuverenitását tiszteletben tartó viszony legyen. Meggyőződése, hogy azok az akadályok és okok, amik a két ország viszonyát negatívan befolyásolják – mindkét fél részéről fennálló őszinte hajlandóság esetén – tárgyalások útján megszüntethetők. Mivel eddig a magyar törekvésekre amerikai részről nem reagáltak, a MNK ismételten javasolja, hogy kezdődjenek közvetlen tárgyalások diplomáciai úton a két ország kapcsolatainak útjában álló akadályok felszámolása érdekében.64 Marosán felvetette később, hogy a jegyzéket egyelőre ne adják át.65 A hónap végén a külügyminisztérium kollégiumi ülése napirendjén szerepelt az ENSZ közelgő XV. ülésszakára történő felkészülés. Az éppen folyamatban lévő szovjet „békeoffenzíva” követelményeinek megfelelően a külügyi vezetőkből álló testület leszögezte, hogy a közgyűlés legfontosabb kérdése a szovjet leszerelési javaslat. Majd hozzáfűzte, hogy a közgyűlés leszerelési vitájában a Szovjetunió javaslatának megfelelően előreláthatólag a szocialista országok és minden bizonnyal néhány más ország is államfői, kormányfői vagy hasonló magas szinten fogja képviseltetni magát.66 Ennek megfelelően került sor Kádár János első nyugati útjára, amikor is 1960. szeptember 8 - október 15 között a magyar ENSZ küldöttség vezetője volt államminiszteri minőségében és majd egy hónapot töltött New Yorkban. Kádárnak erről az útjáról meglepően kevés, semmitmondó dokumentum maradt fenn, így nem Előterjesztés az MSZMP PB-hoz a magyar-amerikai viszony normalizálásáról (KüM és KB külügyi osztálya közösen.) MOL XIX-J-1-u, 65.doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre) 1960. május 3. A Politikai Bizottság az előterjesztést levette a napirendről az U 2 botrány miatt. MOL M-KS 288.f.5/183öe. 1960. május 17. 62 MOL M-KS 288.f.5/187öe. 1960.június 14. 63 MOL M-KS 288.f.5/192 öe. 1960. június 19. 64 MOL M-KS 288.f.5/196 ö.e. 1960. augusztus 16: 65 MOL M-KS 288.f.5/199 ö.e. 66 MOL 288.f.31/11öe/1960. 1960. augusztus 31. 61

35

tudhatjuk, hogy a Hruscsov társaságában töltött hosszú hajóút alatt vagy előtte milyen egyeztetések folytak, vagy sor került-e egyeztetésre kettejük között New yorki tartózkodásuk során. Sajnálatos módon a Politikai Bizottság témával foglalkozó ülésének jegyzőkönyve szerint a testület e vonatkozásban teljesen szokványos protokoll kérdéseket érintett. Innen tudható, hogy a budapesti szovjet nagykövet átadta azt az üzenetet, hogy a hajóval utazó Hruscsov meghívta mások mellett Kádárt is, hogy utazzon a szovjet küldöttséggel a „Baltika” nevű szovjet óceánjárón. A meghívást a magyar fél elfogadta. A Politikai Bizottság arról is döntött, hogy Kádár a magyar ENSZ misszió épületében lakik majd, tíz delegáció taggal, s New yorki tartózkodása során. számára majd a magyar kolónia egyik asszonya főz. A továbbiakban a testület az „ENSZ XV. közgyűlése várható fejleményeiről” című előterjesztést tárgyalta, mely előterjesztés meglehetősen derülátó módon kezelte a várható fejleményeket. Megállapította, hogy a közgyűlés napirendjén szereplő kérdésekben az „imperialisták lesznek hátrányos helyzetben”. E kérdések sorából kiemelte a leszerelés, az U 2-es kémrepülőgép, a két Korea, a gyarmatok kérdését. A dokumentum megállapította, hogy „a magyar kérdés úgyszólván teljesen feledésbe merült, a disszidensek is már a békés felszabadítás doktrínáját kezdik hirdetni”. Az előterjesztés szerint a magyar kormány helyzete a nemzetközi szervezetekben javult, az ILO konferenciáján a magyar küldött kizárását javasló kisebbségi indítványt még csak szavazásra sem bocsátották, és a magyar „munkásküldött” mandátuma ellen panaszt nem nyújtottak be. Az előterjesztés készítői ugyanakkor nem kerülhették meg azt, hogy az Egyesült Államok az „U2 retorziójaként” máris jelezte, hogy napirendre tűzeti a magyar kérdést. Washington e lépése számára – így a dokumentum - az kínálja az ürügyet, hogy a magyar kérdés előadóját Munroe-t továbbra sem engedik a magyar hatóságok Magyarországra. A magyar elemzők úgy vélték, hogy az USA napirendre tűzetheti a magyar kérdést, de nem tud jelentőséget tulajdoníttatni ennek a kényszeredetten tárgyalt ügynek. Ettől a politikai „wishfull thinking”-től függetlenül a magyar küldöttség azt az instrukciót kapta, hogy törekedjen arra, a magyar kérdést ne a plenáris ülésen, hanem a speciális politikai bizottságban tárgyalják a küldöttek. A magyar ENSZ képviselet mandátuma továbbra is függőben volt, s Budapest azzal számolt, hogy „függőben tartásáért ellenfeleink mindent megtesznek”. A magyar kérdés tekintetében az az állásfoglalás született, hogy az előző évihez hasonló széles kampányra az ENSZ-ben ne kerüljön sor, „mert ezzel azt a látszatot keltenénk, hogy a magyar kérdés napirendre tűzésének túl nagy jelentőséget adnánk”.67 Ettől függetlenül persze széles körű háttérmunkára kaptak utasítást a magyar ENSZ küldöttek azzal, hogy a az MNK barátai segítségével igyekezzenek a maguk pártjára állítani a semleges országokat, az új afrikai államokat. Diplomáciai eszközökkel mutassák be, hogy a magyar kérdés csak átlátszó politikai manőver. Érzékeltetniük kellett partnereikkel, hogy közgyűlési tisztség elnyerésére pályázó országok támogatása függ a magyar kérdésben elfoglalt álláspontjuktól. Sőt, „minden eszköz” felhasználandó volt annak az érdekében, hogy a közgyűlésen lefolytatandó vita a magyar kérdésről a „mi céljainkat szolgálja”. A „széles kampány” elkerülésére szóló utasítással további ellentmondásban a feladat mégis csak az volt, hogy „Delegációnk leplezze le az ellenünk irányuló ellenünk irányuló aknamunkáját, kémtevékenységét, eredményeinket mutassa be.”68

Valójában inkább arról volt szó, hogy nem akarták elvonni a figyelmet a Hruscsov jelenlétében folytatott szovjet „békeoffenzívá”-tól. 68 MOL M-KS 288.f.5/199 ö.e. 1960. szeptember 6. 67

36

1960. szeptember 8-án a Kádár vezette küldöttség elutazott az ENSZ XV. közgyűlésére. Ettől kezdve a történtek csak a magyar sajtó tudósításai alapján kísérhetők figyelemmel azon oknál fogva, hogy az utat tárgyaló dokumentumok a magyar levéltárakban nem maradtak fenn. A Kádár vezette magyar delegáció szeptember 8-án vonattal utazott Stettinbe, ahonnan azután a többi delegációval együtt utaztak tovább. A szovjet küldöttséget Hruscsov vezette. A kalinyingrádi repülőtéren a gépről kiszálló Hruscsovot nagy tömeg üdvözölte, és ezen az eseményen jelen volt Kádár és a többi küldöttség is. A Kalinyingrádból induló „Baltika” óceánjárón együtt utazott a szovjet, a magyar, a Des vezette román, a Zsivkov vezette bolgár, az ukrán és a belorusz delegáció. Később a lengyel pártvezető Gomulka, a jugoszláv Tito és a csehszlovák Novotny is elutazott New Yorkba – de nem a szovjet küldöttséggel. A hajóút során, a Népszabadság beszámolója szerint lelkes üzemi kollektívák küldték jókívánságaikat Kádárnak, és ő is – a rituálénak megfelelően – hasonló szellemben küldött válaszüzeneteket. Az amerikai hatóságok Hruscsov, Kádár és az albán küldöttségvezető mozgását is Manhattan-re korlátozták, ami persze nem akadályozta meg a szovjet politikust, hogy látványos sétákat tegyen az engedélyezett területen. Kádár itteni programjában szerepelt a Hruscsov által adott fogadás és vacsora Nehruval, India akkor nagy tekintélyű vezetőjével. A közgyűlésen történtekkel igen részletesen foglalkozó Népszabadság szeptember 17-i száma elősorolja a közgyűlés tíz legfontosabb napirendi pontját, és ezek között nem szerepelt a magyar kérdés. Ezt legalábbis részben indokolta, hogy a kongói konfliktus is ekkor zajlott. Hruscsov nagy beszédet tartott, amelyben szabadságot és függetlenséget követelt minden gyarmati népnek. Felszólított az egyetemes leszerelés és a bélés egymás mellett élés nagy problémának a megoldására, és ennek megfelelően az általános és teljes leszerelésről szóló szerződés alaptételeit is kihirdette.69 Kádár beszédére 1960. október 4-én került sor. Mondanivalójának legnagyobb részét a szovjet tézisek támogatása, megismétlése tette ki, ami világosan utalt arra, hogy a magyar pártvezető New yorki jelenlétét nem elsősorban a „magyar érdekek” védelme, mint inkább az motiválta, hogy jelképezze a szovjet tábor egységét – és statisztériát biztosítson Hruscsov szereplése számára. Nem tehette meg azonban, hogy megkerülje a magyar kérdést. Beszédének záró szakaszában fejtette ki, hogy mindenki nagyon jól tudja, hogy a vitatott 1956-os „magyarországi események” a történelem által lezárt, túlhaladott kérdések és a múlt problémái közé tartoznak. Az úgy nevezett magyar kérdés az ENSZ közgyűlésén vagy bizottságaiban nem más, mint kizárólag hidegháborús célokat szolgáló áskálódás és rágalomhadjárat az ENSZ két tagállama, a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió ellen. A fő célpont persze nem a MNK. Kádár ügye szónoki fordulattal hozzáfűzte, hogy „hajlamosak vagyunk néha azt hinni, hogy a föld körülöttünk forog, de mi nem hisszük, hogy az USA befolyásos körei a Magyar Népköztársaságban látják világuralmi terveik megvalósításának akadályát”. Az úgynevezett magyar kérdésnek nincs köze a magyar valósághoz és az ENSZ alapokmány szerinti rendeltetéséhez. Nagyon sok a rendezetlen kérdés, ezek egy kivételével megoldhatók. Kádár kijelentette, hogy a magyar fél kész a rendezésre és erősen bízik abban, hogy ezek a kérdések előbb vagy utóbb megoldást nyernek (mármint a magyar-amerikai viszony). Hozzáfűzte azonban, hogy álláspontja szerint a 69

Hruscsov ekkori szereplésének kétségkívül kiemelkedő momentuma volt az, amikor levetett cipőjével verte az előtte lévő írópultot. S mi több, példáján felbuzdulva a román ENSZ küldöttség egyik tagja a szónoki pulpitust is egyenesen darabokra törte az amerikai imperializmus gyarmati népek elleni tettei felett érzett felháborodásában. (Erre még Kádár is megjegyezte, „erre azt lehet mondani, hogy amit megengedhet magának Hruscsov, azt nem engedheti meg akárki magának. MOL M-KS 288.f.5/217 ö.e.) 37

magyar-amerikai kapcsolatokkal csak azóta van baj, amióta Magyarországon a kormány és a hatalom a munkások és a parasztok kezében van. (Ezzel kapcsolatban hangzott el részéről az a kijelentés, hogy ő „magyar munkás”.) Tulajdonképpen az a baja az USA kormányának, nem tetszik neki a MNK társadalmi rendszere. Leszögezte, hogy Magyarország társadalmi rendje magyar belügy. Ebben egyedül a magyar nép és alkotmányos rendje illetékes. A magyar kormány egyedül a magyar országgyűlésnek felel és rajta kívül senkinek a világon. Az ENSZ eddig hozott határozatai a magyar kérdésben hidegháborús termék, a magyar belügyekbe való illetéktelen beavatkozás. Előbb utóbb eljön a nap, amikor az ENSZ maga fogja hatályon kívül helyezni e határozatait. Végezetül Kádár utalt a magyar-amerikai kapcsolatok majd fél százados történetét bemutató kiadványra, melynek fő mondanivalóját megismételve kijelentette, hogy a „mi vádolóink jó viszonyban voltak a magyar nép hóhéraival”. Hozzáfűzte, hogy az „1956-osok jó része közkegyelem útján már kiszabadult”. Mivel kétségkívül rendkívül zavarta a mozgáskorlátozás, szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy „kormányomra és népemre sértő a mozgásomat korlátozó intézkedés, ez arra szégyen, aki hozta”. A mozgáskorlátozás egyébként nem talált osztatlan egyetértésre az amerikai sajtóban, több alkalommal bírálták annak kisszerűségét.70 Az ENSZ közgyűlésen elhangzott Kádár-beszéd egyenes következményeként a magyar külügyminiszter 1960. december másodiki, parlamenti beszédében kijelentette, hogy Magyarország kész a magyar-amerikai kapcsolatok normális mederbe terelése és megjavítása érdekében bármilyen szinten tárgyalásokat kezdeni. A külügyminisztériumban valamivel később készült dokumentum meglehetős derűlátással állapította meg, hogy a magyar kérdéssel kapcsolatban figyelemre méltó volt a közgyűlés során, hogy bár napirendre tűzték, és Munro a gyarmati vita alatt adta ki jelentését, a vita kiterjesztése a magyar kérdésre nem történt meg. A kötelező „tiszteletkör” lerovását követően („A helyzet ilyen alakulásához hozzájárult az a körülmény, hogy Kádár elvtárs, mint a delegáció vezetője a közgyűlés kezdeti időszakán résztvett. Jelenléte növelte a delegációkban annak a tudatát, hogy Magyarország mai törvényes kormányával együtt (a „Kádár-Münich rezsim”) tagja az ENSZ-nek”) az előterjesztés készítői értékelése szerint úgy folyt le a gyarmati, a kongói, az algíri kérdés vitája, hogy az amerikai, angol és belga delegátusok kivételével, kísérlet sem történt akár a magyar akár a tibeti kérdés belekeverésére. A főtitkár a kongói kérdés vitájában a magyar delegáció felszólalásával mintegy húsz percig vitázott a plenáris ülésen és egy árnyalattal sem utalt arra, hogy a magyar kormány nem hajtja végre közgyűlési határozatokat. Az a korábbi koncepció, hogy a magyar kormány tegyen erőfeszítéseket a volt gyarmati, illetve el nem kötelezett országok „megdolgozására” sikert hozott Kádárék számára, mivel a közgyűlés alatt több kezdeményezés született az ázsiai, afrikai delegációk részéről, hogy az un hidegháborús napirendi pontokat zárják le vita nélkül – a magyar kérdést is.71 A sikeren felbuzdulva az előterjesztés készítői úgy látták, mivel Kennedynek az U-2 ügyben elhangzott szavaira utalva Hruscsov kilátásba helyezte az U-2 ügy vitájának a mellőzését, fennáll annak a lehetősége, hogy akciót indíttassanak ázsiai, afrikai országokkal a magyar kérdés mellőzése érdekében. Hozzáfűzték, hogy 70 71

A magyar külügyminisztérium jegyzékben tiltakozott. 1961. február 6-án a budapesti szovjet nagykövet Péter Jánosnál járt és közölte, hogy a szovjet vezetés egyetért azzal, hogy New Yorkban a magyar fél a lengyel ENSZ képviselet útján tegyen lépéseket ázsiai, afrikai, latin-amerikai delegációk felé a magyar kérdés feletti vita mellőzése érdekében, hivatkozva arra a nyilatkozatra, amely szerint a SzU nem ragaszkodik az U 2-es repülő ügyének megtárgyalásához. (MOL XIX-J-1-u – volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai – Péter János 55. doboz.) 38

nem látszana helyesnek, hogy ezt a szovjetek vagy a magyarok kezdeményezzék, viszont hasznosnak ígérkezik, hogy a lengyelek tegyék meg ezeket a lépéseket. A körvonalazódó terv az volt, hogy a magyar külügyminisztérium a szovjetekkel való konzultáció után kérést intéz a lengyelekhez, hogy New yorki lengyel állandó képviselő tárgyaljon néhány ázsiai és afrikai képviselővel az akció megindításáról, amely akciót esetleg ki lehet terjeszteni a magyar mandátum kérdésére is. A lengyelek felé meg is történt bizonyos kezdeményezés.72 A közgyűlés első szakaszát egyébként később (1960.szept.20-december 20) a magyar vezetés átütő sikerként értékelte – függetlenül attól, hogy a magyar kérdést illetően nem történt változás. Megállapította, hogy még soha ennyi kormány és államfő nem vett részt az ENSZ közgyűlésen és elégedetten húzta alá, hogy az antiimperialista front a Szovjetunió vezetésével gyorsan kibontakozó, látványos sikereket ért el a gyarmatosítás felszámolása, az általános és teljes leszerelésre vonatkozó javaslat és a kongói ENSZ akció súlyos hibáinak a bírálata terén.73 Az amerikaiak álláspontja persze a magyar kérdés, illetőleg a kétoldalú kapcsolatok tekintetében nem változott. A washingtoni magyar követség beosztott diplomatája tájékozódó látogatást tett az amerikai külügyminisztérium magyar előadójánál. A beszélgetés során amerikai diplomata kifejtette, hogy az új amerikai adminisztráció bizonyos kérdésekben csak akkor tesz engedményeket, ha az megfelelő visszhangra talál az érintett országoknál. A többi szocialista ország esetével szemben nagyon kevés esélyt látnak arra, hogy az amerikai-magyar viszony normalizálódjon. A magyar kormány semmi engedményt nem hajlandó adni, sőt egyes intézkedéseivel sokban rontotta a két ország közötti viszonyt (pl. újabb letartóztatások), utazási kérelmek elutasítása stb. Amerikai részről úgy látják, hogy a viszony javításához a magyar kormánynak kell kezdeményező lépéseket tennie. Az amerikai diplomata kifejtette, hogy bár a magyar kérdés további kezelésének a módja vitatott az amerikai diplomáciai körökben, a kérdés további kezelése még nincs eldöntve. Ennek ellenére úgy néz ki, hogy elég magas azoknak az országoknak a száma, amelyek a magyar kérdés ENSZ napirendre tűzése mellett vannak. Ilyen helyzetben nem valószínű, hogy az USA kezdeményezni vagy támogatni fogja a magyar kérdés napirendéről való levételét.74 A State Department „üzenete” teljesen világossá tette, hogy a budapesti amerikai követség elleni magyar megszorító-korlátozó intézkedések éppen az ellenkező hatást váltották ki, ezért nagyon gyorsan, 1961. március 2-án a külügyminisztérium és az MSZMP KB külügyi osztálya újabb előterjesztést készített a Politikai Bizottság számára75 azzal, hogy az új amerikai adminisztráció hivatalba lépése óta néhány új tünet tapasztalható a magyar-amerikai viszonyt illetően. Például szinte utalás sem tapasztalható a magyar kérdésre az amerikai megnyilvánulásokban, számos esetben jelezték, hogy javítani akarják a kapcsolatokat. Látni kell azonban, hogy a magyaramerikai viszony függvénye a szovjet-amerikai kapcsolatoknak. Az „új helyzetben” új megközelítés célszerű, minek következtében, lényegében komoly mértékben enyhített a magyar fél a budapesti amerikai követség elleni megszorító intézkedéseken – mozgáskorlátozás, utazási engedélyek stb. Különböző diplomáciai érintkezések során kifejezheti a magyar diplomácia, hogy a magyar kérdés elhalása esetén a viszony javításának akadályait Budapest kész elhárítani. (Ekkor még az volt az amerikai „Jelentés a Politikai Bizottságnak az ENSZ XV. ülésszakáról” (MOL XIX-J-1-u, 65.doboz volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre,1961. január 4). 73 Előterjesztés a Politikai Bizottságnak. Jelentés az ENSZ XV. közgyűléséről, és javaslatok az u.n. magyar kérdés kiküszöbölésére. (MOL XIX-J-1-u, 65.doboz Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre). 1961.május 2. 74 Borhi i.m. p.276. (1961. február 14.) 75 Napirenden nem szerepelt. 72

39

álláspont, hogy - megköszönve és viszonozva a hivatalos személyek részére megkönnyített magyar vízumkiadásokat és egyéb könnyítéseket - a magyar-kérdés nem amerikai-magyar ügy, hanem magyar-ENSZ ügy, és így az nem lehet döntő befolyással a magyar-amerikai viszonyra.) Nem sokkal később az MSZMP KB külügyi osztályának vezetője feljegyzésben foglalta össze, hogy Kádár fogadta az ENSZ közgyűlésre kiutazó delegáció vezetőit. Kádár azt az utasítást adta nekik, hogy közöljék az amerikaiakkal, Budapest hajlandó az Egyesült Államokkal tárgyalásokat kezdeni bármikor és bármilyen szinten. A tárgyalások során bármilyen kérdés érinthető, beleértve Mindszenty bíboros helyzetét is. A tárgyalások ideje alatt kívánság szerint alkalmazható a diplomáciában szokásos titoktartás. Kádár kezdeményezésének valóban bizalmas jellegére utal, hogy a feljegyzés egyik kitétele szerint a „mellékelt anyagot nem terjesztjük a PB elé”.76 A washingtoni magyar követség ügyvivője hosszabb jelentést terjesztett fel a külügyminisztériumnak a magyar-amerikai viszonnyal kapcsolatban az ENSZ-ről. A dokumentum érzékelteti, hogy az amerikai álláspont bizonyos mértékben módosult, kevésbe intranzigens. A magyar diplomata jelentésében megállapítja, hogy az „ellenforradalom óta” ez volt az első olyan ENSZ közgyűlési ülésszak, amelynek során a magyar kérdés nem került tárgyalásra. Amerikai részről húsz másik ország támogatásával az eddigieknél enyhébb tartalmú határozati javaslatot nyújtottak be a közgyűlésnek, amely határozati javaslatot minden delegációnak megküldtek. A határozati javaslat megállapította, hogy a közgyűlés megkapta a közgyűlésnek a Magyarországra vonatkozó határozatok megvalósításáért felelős Munroe ENSZ megbízott jelentését. A megbízott a jelentésében „sajnálja”, hogy a Szovjetunió valamint a „jelenlegi” magyar hatóságok továbbra is figyelmen kívül hagyják a határozatokat. Az ügyvivő a dokumentumban kiemelte, hogy „látszólag” időhiány volt az oka a magyar kérdés tárgyalása elmaradásának, ezen túl a jelenlévő közel 100 delegátus nem látta a kérdés aktualitását, értelmét és főleg sürgősségét. Majd szélesebb, „antiimperialista” összefüggésbe helyezve hozzáfűzte, hogy amerikai részről a magyar kérdést igyekeztek felhasználni arra, hogy a kubai ügyről eltereljék a figyelmet. Ennél azonban sokkal lényegesebb a feljegyzésnek az az információja, miszerint az amerikaiak azt javasolták, hogy a magyar kérdés tárgyalását halasszák el a szeptember 16-án kezdődő XVI. ülésszakra. Ez azt mutatta a magyar diplomata szerint, hogy amerikai részről még nem határozták el a kérdés ejtését. Még azt a fontos információt is közli, hogy az április 4-ei, magyar nemzeti ünnepi fogadáson az amerikai külügyminisztérium illetékese megjegyezte, hogy mindkét fél kölcsönös megelégedésére rendezni kellene az ENSZ-ben a magyar kérdést.77 Mivel számos jel arra mutatott, hogy mind a magyar-amerikai viszony, mind pedig a magyar kérdés tekintetében bizonyos haladás érhető el, a külügyminisztérium előterjesztést készített a Politikai Bizottságnak „Jelentés az ENSZ XV. közgyűléséről, és javaslatok az u.n. magyar kérdés kiküszöbölésére” címmel. A dokumentum megállapította, hogy sokféle tényező következtében (jelentős mértékben az MNK belpolitikai és külpolitikai sikereinek okán) az u.n. magyar kérdés az ENSZ-ben elhaló félben van. Az új amerikai adminisztráció képviselőinek számos megnyilatkozásából és az új összetételű ENSZ képviseletük eljárásából arra lehet következtetni – így a jelentés -, hogy megfelelő előzmények esetén, az idei őszre esedékes XVI. Közgyűlésen az amerikai delegáció nem fogja erőltetni a kérdés naprendre tűzését és nem fogja akadályozni a magyar delegáció mandátumának elismerését. A kérdéssel kapcsolatban 76 77

Borhi i.m. p.284. (1961. március 6.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64, 7. doboz. 002302/4. (1961. április 27.)

40

az ülésszalmásodik szakaszában az amerikai delegáció magatartását kettősség jellemezte: egyfelől a nyilvánosság előtt a magyar kérdés napirenden tartását szorgalmazta, másfelől nem törekedett arra, hogy az ENSZ fórumán a vita tényleg megtörténjék. A magyar ENSZ küldöttség mandátumának kérdésében és a magyar kérdés vitájának elhalasztása mellett úgy szólalt fel az Egyesült Államok képviselője, hogy sokat mellőzött a korábbi amerikai hidegháborús szólamokból. Ennek okát a jelentés készítői abban látták, hogy az ENSZ közgyűlés napirendjén „jelenlegi formájában” szereplő magyar kérdés akadályozza az Egyesült Államokat szovjetellenes törekvései érvényre juttatásában (?), és ezért, amennyiben a Kennedy adminisztráció presztízs vesztség nélkül eltekinthet a magyar kérdés további vitájától, annyiban valószínűleg él is a lehetőséggel. A magyar kérdésben benyújtott javaslatukhoz – amely nem került tárgyalásra – úgy szervezték a társszerzőket, hogy ez a javaslat végső soron a kérdés végleges lezárását jelenti. Reális az a lehetőség, hogy a főbizottság befejezettnek minősíti a magyar kérdés feletti tárgyalásokat és nem javasolja felvételét a közgyűlés rendes napirendjére. A magyar kormánynak kedvező fejleményekhez jelentés szerzői még szükségesnek találták hozzáfűzni, hogy az amerikai külügyminisztérium többféle módon jelezte, hogy immár nem ragaszkodnak Munroe magyarországi látogatásához. Inkább azt szorgalmazzák, hogy az ENSZ XV. Közgyűlésének elnöke Boland, Írország állandó képviselője kapjon, meghívást. Sőt, az amerikai ENSZ küldöttség vezetője szocialista országok diplomatáinak a jelenlétében megjegyezte, hogy „ideje lenne Munronak új állást találni”, mert az esetben vége lenne a magyar kérdésnek.” A külügyminisztérium előterjesztése több javaslatot is megfogalmazott a magyar kérdés kiküszöbölésére. Az egyik a Boland meghívással kapcsolatban úgy szólt, hogy a magyar külügyminisztérium adja tudtára az Egyesült Államok külügyminisztériumának, másfelől Bolandnak, hogy amíg Munro megbízatása érvényben van, Bollandot elvi okokból nem hívhatja meg a magyar kormány. Viszont abban az esetben, amelyikben Boland maga kezdeményezné utazását, szívesen látja és közéleti rangjának megfelelően fogadja a magyar kormány. Ennek előfeltétele azonban, hogy nem lehet az utazásnak az látszata, hogy Munro helyett jönne, tehát nem adhat útjának olyan magyarázatot, mintha a Magyarországgal kapcsolatos közgyűlési határozatok végrehajtása érdekében utazna Budapestre. Magyar részről elképzelhetőnek láttak egy olyan kommünikét, amelyik leszögezné, hogy a látogatás célja tárgyalások folytatása az MNK kormányával az MNK és egyes ENSZ orgánumok együttműködéséről. A javaslat kidolgozói úgy látták, hogy így elvi engedményre nem kerül sor, viszont elősegíthető egy olyan helyzet, amelyben az amerikai kormányzat úgy láthatja, hogy presztízsveszteség nélkül zárhatja le ennek a kérdésnek az eddigi kezelési módját az ENSZ-ben. A továbbiakban a jelentés készítői kifejtették, hogy a magyar kérdés szoros összefüggésben áll a magyar-amerikai viszonnyal, ezért a magyar külügyminisztérium megfelelő diplomáciai csatornákon keresztül adja a State Department tudtára, hogy a kétoldalú kapcsolatok javítására irányuló, többszöri kijelentésüket „szeretnők” komolyan venni és a pozitív megnyilatkozásokra a magyar kormány pozitívan reagál. Ezért a további javulás reményében enyhít a budapesti amerikai követséget érintő a korlátozásokon: a jövőben a Budapesttől számított 40 km-t meghaladó utazásokhoz nem kell előzetes engedély kérése. Az utazást 48 órával előbb be kell jelenteni a magyar külügyminisztériumnak, és ha annak megkezdése előtt 24 órával nem jön negatív válasz, az utazási terv végrehajtható. A külügyminisztérium továbbá közölje az amerikai külügyminisztériummal, hogy a magyar fél kész a két ország kapcsolatait érintő kérdésekről bármilyen szinten és bármikor tárgyalni, akár a kérdések egészéről, akár egyes részletekről. Az előterjesztés azzal zárul, hogy mind az ENSZ-szel, mind a

41

magyar- amerikai viszonnyal kapcsolatos tervet a magyar külügyminisztérium végrehajtás előtt konzultálja meg a szovjet külügyminisztériummal, és szükség szerint a baráti külügyminisztériumokkal is. A konzultáció eredményeként esetleg szükségessé váló módosításokról a külügyminisztérium jelentsen a Politikai Bizottságnak.78 A jelentés egy héttel később (alig egy hónappal a június 3-4-i bécsi KennedyHruscsov találkozó előtt) a Politikai Bizottság elé került és Kádár kifejtette a testület előtt, nem lehet tétlenül várni, hogy majd az amerikai kormány mit tesz a magyar kérdés ügyében, mivel „Van olyan feladatunk, ha lehetséges, szabadítsuk meg a Szovjetuniót és a világot is valamilyen mértékben az u.n. magyar kérdésnek a terhétől, mint propaganda fegyvertől.” (Kiemelés tőlem.) Ami egyébként teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy ha a szovjeteket nem zavarta volna a magyar kérdés folyamatos napirenden tartása, Kádárék ügybuzgalma valószínűleg jóval kisebb lett volna a magyar kérdés kezelésében. Ennek megfelelően ebben a helyzetben készségét fejezte ki arra, hogy elébe menjen a kontaktusok szélesebb körének a kiépítésére irányuló amerikai szándékoknak. „Azt mondták, napirenden tartották a magyar kérdést, de ettől a magyar rezsim fejlődött, ezért megpróbáltak átállni egy másik szisztémára, mi azt mondjuk, segítsük őket átállni a másik útra”. Attól függetlenül, hogy a kétoldalú viszony valamelyest normális kerékvágásba zökkentése volt a cél, Kádár számára a másik fő feladat továbbra is az Egyesült Államok pozícióinak a rombolása és nehezítése volt – természetesen a szovjetek szekundásaként. Kádár egyébiránt úgy látta, hogy a Kuba elleni, sikertelen inváziós kísérlet nyomán bizonyos lehetőség nyílik az amerikai magatartás módosulására a magyar-amerikai kapcsolatok vonatkozásában – de felhívta arra figyelmet, hogy „az is harc, méghozzá veszedelmes”. Utalt arra is, hogy az Egyesült Államok ingyen gesztusokat nem tesz, minthogy a lengyeleknek nyújtott segítség fejében is feltételeket támasztott – de ettől függetlenül „Nem lehet sablonosan nézni az amerikai politikát”. Boland meghívásával kapcsolatban Kádár igen határozottan kijelentette, hogy mivel addig semmi kár nem származott abból, hogy ENSZ tisztségviselők Magyarországra látogattak, jöhet ő is, de nem a magyar kérdés vizsgálatára. Kádár a külügy javaslatával összhangban kijelentette, hogy a közgyűlés elnöke meghívást nem kap, de ha akar, akkor jöhet. „Szent meggyőződésem, hogy nekünk csak jó, ha bejön még a legvadabb hazudozó is, mert a tapasztalat az, hogy nagyon nehéz ugyanúgy hazudni tovább. Ha ő kéri, jöjjön. (…) Boland persze, hogy egy csirkefogó, de ő is egy élő ember, akit lehet befolyásolni. Az ENSZ közgyűlésén megértük, hogy rendreutasította az USÁ-t. Kizárt dolognak tartom, hogy ez az ember megengedheti magának ugyanazt, amit egy csirkefogó újságíró vagy Monroe.”79 Ettől függetlenül, feltételezhetően a szovjetekkel folytatott egyeztetés és a kedvezően zárult KennedyHruscsov csúcstalálkozó következményeképpen Boland nem sokkal később, 1961. június 21-én meghívást kapott magyarországi látogatásra – megfelelően egy valamivel korábban elhangzott amerikai kezdeményezésnek. Emellett – a Politikai Bizottság utasításának megfelelően – magyar részről óvatos lépéseket tettek kereskedelmi, mezőgazdasági delegációk utaztatására, állattenyésztési és mezőgazdasági szakemberek cseréjére, nem ellenséges beállítottságú újságírók és egyházi vezetők meghívására, kulturális cserére.80

MOL XIX-J-1-u, 65.doboz. (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre) 1961.május 2. A konzultációnak nincs nyoma a MOL által őrzött dokumentumok között. 79 MOL M-KS 288.f.5/230 ö.e. (1961. május 9.) 80 1961. május 31-i Sík Endre (, XIX-J-1-u, 65.doboz - volt KüM vezetők iratanyagai) 78

42

Emellett szakértői szinten persze folyamatos volt az érintkezés a két külügyminisztérium között, melynek a keretében hosszabb beszélgetés zajlott az amerikai magyar követség ügyvivője és a State Department magyar ügyeket is vivő főosztályvezetője Vedeler között. Ez utóbbi leszögezte, hogy kormánya az ENSZ napirendjén szereplő magyar kérdés rendezését tartja az államközi viszony kulcs kérdésének. Ez az a probléma, amelynek megszűnte alapvető változásokat eredményezne a későbbi kapcsolatokra nézve. Tanácskozásokat folytatnak szövetségeseikkel, hogy közös álláspontot alakítsanak ki. Hangsúlyozta, hogy a magyar kérdést egyszerűen elejteni nem tudják. A magyar kormánnyal való együttműködéssel azonban szeretnének módot találni a magyar kérdés megfelelő lezárásra. Az ENSZ közgyűlés utolsó éjszakáján a mandátum és magyar kérdés kapcsán elmondott amerikai felszólalás enyhe megfogalmazású volt. Ezt követően a mai elemző számára is döbbenetes bejelentést tett vagyis, a „magyar kérdés rendezését követően a magyaramerikai viszonyt a magyar-angol viszony szintjére szándékoznak emelni.”81 A kijelentés valóságtartalmát illetően a kétely aligha oszlatható el, annál is kevésbé mivel a későbbi dokumentumokban erről nem esik említés. Feltehetően arról lehetett szó, hogy vagy az ügyvivő értette félre az elmondottakat, vagy a rejtjelezés során történt félre fejtés, vagy pedig az egész a fantázia szüleménye volt. Ettől függetlenül, néhány nappal később a washingtoni magyar követség ügyvivője jelentette, hogy munkatársát fogadta a State Department magyar ügyekben is illetékes főosztályvezetője. A főleg vízum ügyekről és a mozgáskorlátozások megszüntetéséről folytatott megbeszélésen természetesen szóba került a magyar kérdés is. Az elhangzott magyar álláspont az volt, hogy a mozgáskorlátozások megszüntetésénél a magyar kormány nagymértékben figyelembe venné, ha az Egyesült Államok felhagyna az ENSZ-ben és különböző nemzetközi szervezetekben az MNK ellen folytatott barátságtalan politikával. Az amerikai diplomata válaszában rámutatott, hogy ez nem magyar-amerikai ügy, hanem magyar-ENSZ ügy és ezért a magyaramerikai kapcsolatok normális alakulására nem lehet döntő befolyással. A magyar diplomata azt válaszolta, hogy kormánya nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a magyar kérdés az amerikai kormány kívánságára került fel az elmúlt években az ENSZ napirendjére. Hozzátette, hogy amint azt Kádár ENSZ-beli beszédében kifejtette, az amerikai kormány a magyar kérdést azért tartja napirenden, hogy azt elsősorban a Szovjetunió ellen használja fel. Vedeler főosztályvezető élénken tiltakozott mondván, hogy a magyar fél azt csak hiszi, hogy a szovjetek ellen tartják napirenden a magyar kérdést. Ezt követően, egy későbbi fogadáson az amerikai diplomata négyszemközti beszélgetésben visszatért a magyar-amerikai viszony normalizálása kapcsán az ENSZ ügyre. Kijelentette, hogy amerikai részről nagyon örülnének, ha a magyar fél rendezné a kapcsolatait a világszervezettel. A magyar ügyvivő megkérdezte, hogy milyen elképzeléseik vannak erre. Az amerikai válasz az volt, hogy helyes lenne, ha a jelenlegi közgyűlés elnökét a magyarok meghívnák Magyarországra. (Kiemelés tőlem.) A magyar diplomata – más válaszra felhatalmazással nem rendelkezvén – kijelentette, hogy a magyar kormány erre nem lát lehetőséget, mert nem enged be senkit Magyarországra, aki vizsgálói minőségében akar jönni. Az amerikai külügyi vezető szerint a kapcsolatok rendezése csak formai diplomáciai kérdés. Az ENSZ-t már az is kielégítené, ha a közgyűlés elnökét nem vizsgálói, hanem megfigyelői minőségben hívnák meg magyarok.82

81 82

Borhi i.m. p.295 (1961. május 26.) MOL X-J-1-j USA 1945-64, 7. doboz. 003499/1 (1961. május 31.) 43

Az amerikai külügyminisztérium főosztályvezetője által sugallt Boland-meghívás nem maradta visszhang nélkül. A magyar külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese bekérette az amerikai ideiglenes ügyvivőt, s közölte vele, hogy több oldalról, köztük amerikai diplomatáktól is jelzések érkeztek arra, hogy a kétoldalú viszony előmozdítását szolgálná, ha a közgyűlés elnökét, az ír Bolandot meghívná a magyar fél. Ez a tegnapi nap New Yorkban megtörtént. Ez természetesen nem jelenthet semmiféle olyan jellegű megbízatást, amilyet Munroe kapott. Mivel amerikai részről nyilvánvalóan el akarták kerülni annak a látszatát, hogy részükről kezdeményezés történt, illetőleg, hogy a magyarok ilyen olcsón megkapnák a magyar kérdés megszüntetését, és mivel a Boland látogatás már „fait accompli” volt, az amerikai ideiglenes ügyvivő sietett kijelenteni, hogy a Boland meghívás nem volt részükről konkrét javaslat, hanem két diplomata egymás között, nem hivatalos formában beszélt erről a lehetőségről. Meg is kérdezte, hogy mi a magyar cél Boland meghívásával. A külügyminiszter-helyettes válasza az volt, hogy a hidegháborús maradványok felszámolásának elősegítése, a közgyűlés világbéke törekvéseihez való magyar hozzájárulás szándékát fejezi ki. Az amerikai diplomata ezt követően arról beszélt, hogy helyes lenne egy olyan lépés, vagy nyilatkozat a magyar kormány részéről, amely ha nincs is szervesen és hivatkozásokkal összekötve az ENSZ-szel, de amit amerikai részéről úgy értékelhetnének, mint egy szimbólumát az ügyek rendezésének, lezárásának. A meglehetősen nyakatekerten megfogalmazott mondandójának csattanója volt az amerikai részről első alkalommal megfogalmazott igény további amnesztia adásáról. Szarka külügyminiszter-helyettes persze sietett kijelenteni – mást nem is tehetett -, hogy Boland meghívása nem hozható összefüggésbe a Munroe féle megbízatásokkal egyrészt, másrészt az amnesztia teljesen magyar belügy. Az amerikai ügyvivő nem késlekedett azonnal rávágni, hogy ő teljesen egyéni véleményt mond, semmi felhatalmazása nincs arra, hogy hivatalosan amnesztiáról beszéljen – biztosítva ezzel a visszavonulás útját, a diplomáciai szondázás eredménytelensége esetére. Hozzáfűzte még, hogy ő látja, hogy az élet konszolidálódott Magyarországon, a kormány szilárd, nekik nem is a magyarokkal van problémájuk, hanem a Szovjetunióval és a nagyméretű, magyarországi szovjet beavatkozással.83 A következő hónap végére amerikai részről nyilván úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a „nem hivatalos” jelzéseiket követően eljött az ideje hivatalos megnyilatkozásuknak. A budapesti amerikai követség ügyvivője külügyminiszteri kihallgatást kért, és a washingtoni magyar követség ügyvivőjét pedig bekérették az amerikai külügyminisztériumba, ahol a magyar ügyvivővel is hivatalosan közölték az amerikai ügyvivő által Budapesten elmondottakat. Az amerikai ügyvivő kifejtette, tudomásuk van arról, hogy a magyar fél meghívta Bolandot, az ENSZ XV. közgyűlésének az elnökét magyarországi látogatásra, és ő kormánya nevében hivatalosan akar erről beszélni. Az amerikai kormány úgy látja – adta elő az ügyvivő -, hogy amennyiben Boland a meghívást elfogadja és ellátogat Magyarországra, annyiban ez a látogatás felettébb hasznos lehet és lényegesen hozzájárulhat a jelenleg fennálló abnormális helyzet normalizálásához, beleértve a nemzetközi szervezetekben szereplő magyar kérdésnek a felszámolásához. De kormányának az a véleménye, hogy ez csak abban az esetben következhet be, ha ez a látogatás olyan körülmények között, olyan légkörben történik, ami ezt az eredményt biztosítja. Az Egyesült Államok kormánya azt szeretné, hogy a kétoldalú kapcsolatok helyzete normalizálódjon s a magyar kérdés rendeződjön és ezért – távol attól, hogy beavatkozni kívánna Magyarország belügyeibe MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 7. doboz. sz.n. (1961.június 22.)

83

44

– jóakaratú tanácsként közli, hogy véleménye szerint milyen, a magyar kormány részéről történő önkéntes lépések volnának azok, amelyek megtörténte a Boland látogatás fent jelzett pozitív eredményéhez vezetnének. Az amerikai kormányzat lényegében az „önkéntes lépések” alatt a következőket értette: általános amnesztia vagy kegyelem az 1956-os események résztvevőinek, vagy más politikai ügyekben elítélteknek (pl. a nem sokkal azelőtt elítélt papoknak). Valamilyen lépés az irányban, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról, és a magyar kormány kivándorlási politikájának liberálisabb kezelése. Amennyiben a magyar kormány ezeket az önkéntes lépéseket az ENSZ közgyűlés kezdete előtt meglépi, az Egyesült Államok kormánya hajlandó volna a magyar kérdésnek az ENSZ közgyűlésen való tárgyalása követelésétől elállni, valamint hajlandó volna diplomáciai síkon normalizálási tárgyalásokat kezdeni az MNK-val mindazon gazdasági, kulturális és egyéb kérdésekben, amelyekről a magyar fél tárgyalni kíván. Amerikai részről (anélkül, hogy igazából nyomást tudtak volna gyakorolni, hacsak nem tudták, hogy a szovjetek sürgetik Kádárnál a magyar kérdés megoldását) voltaképpen azt az igényt támasztották, hogy a magyar kormány minden, számára kulcsfontosságúnk tartott kérdésben lépjen vissza, az amerikai ügyvivő még szükségesnek látta hozzáfűzni, hogy ne vegye a magyar fél az amerikai álláspontot nyomásgyakorlásnak, kizárólag a jó szándék vezeti őket. Azt akarták jelezni, hogy ők hogyan látják a helyzetet, és mi volna az, ami vélekedésük szerint a magyar kérdés megoldását jelentené. A magyar külügyminiszter válasza természetesen az volt, hogy az amnesztia, a kivándorlás kérdése magyar belügy, a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatása pedig a Varsói Szerződés tagállamainak közös ügye. Az amerikai demars pedig a belügyekbe történő beavatkozás és nyomásgyakorlás. Az amerikai ügyvivő befejezésül hozzáfűzte, hogy amennyiben Boland eljönne, és látogatása nem járna a kívánt eredménnyel, az a helyzetet nemhogy javítaná, de rontaná., és ebben az esetben kénytelenek volnának ahhoz ragaszkodni, hogy a magyar kérdés szerepeljen az ENSZ közgyűlés XVI. ülésszakán.84 Mivel az amerikai külügyminisztérium számára szemmel láthatóan világossá vált, hogy a Boland látogatással kapcsolatban támasztott amerikai elvárások teljesíthetetlenek az a legkézenfekvőbb megoldás született, hogy Boland lemondta utazását. Az amerikai ügyvivő ezek után a külügyminisztérium illetékes főosztályán tett látogatást, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a Boland utazására nem kerülhetett sor, és így nem következhettek be azok a hatások, amiket az utazás előidézhetett volna. Nem a magyarokon múlott az utazás elmaradása. Ettől függetlenül az ügyvivő kifejtette, hogy a Boland utazásával kapcsolatos, amerikai részről tett sugalmazások általában érvényesek a magyar amerikai kapcsolatok alakulását illetően. Amerikai részről csak akkor tudnak „bizonyos pozitív lépéseket tenni, ha előzőleg a magyarok tesznek olyan pozitív lépéseket, aminek a következtében ők is pozitív lépéseket tudnak tenni.” A főosztály feljegyzése végén megerősítették a külügyminiszternek azt a korábbi álláspontját miszerint, azok a feltételek, miket amerikai részről Boland utazásával kapcsolatban támasztottak, vissza kell utasítani, mert belügyekbe történő beavatkozás, és nem képezik a két ország közötti kapcsolatok tárgyát.85 Ettől függetlenül az amerikai ügyvivő később a külügyminiszter illetékes helyettesénél tett látogatása során kitért a magyar kérdésre is. Boland meghívására utalva elmondta, hogy a szándékot nagyra értékelik Washingtonban még akkor is, ha arra nem került sor. Megismételte a több

84 85

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 7. doboz, sz.n. (1961. augusztus 4.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 7. doboz, sz.n. (1961.szeptember 19.) 45

függetlenség bizonyítására, ezen belül az 1956-os elítéltek számára adandó általános amnesztiára vonatkozó javaslatukat.86 Az amerikai feltételsorozathoz való ragaszkodás nyílegyenesen zsákutcába vitte volna a kétoldalú kapcsolatok javítására vonatkozó szándékokat, ezért a State Department hátrább lépett. A washingtoni magyar követség ügyvivőjének a magyarországi általános amnesztiára vonatkozó amerikai feltételekről szóló jelentése szerint az amerikai adminisztráció őszintén kívánja a magyar-amerikai viszony javítását, de ennek a feltétele az általános amnesztia, amely lehetővé teszi az „ellenforradalommal” kapcsolatban elítélt valamennyi személynek a börtönből való kiengedését. Bár kifejezetten nem említették, de úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok kivonását és a szabad választásokat ma már nem tekintik reális kérdésnek.87 Az e jelentésben foglaltakat megerősítette a következő év elején készített, az elmúlt év történéseit összefoglaló, szokásos politikai jelentésében. Megismételte, hogy Boland érdemi válasza, ami formailag nem, de tartalmát illetően elutasító volt, nem tőle, hanem az Egyesült Államoktól jött. Az ügyvivő az amerikai külügyminisztérium tisztségviselőivel folytatott véleménycserék alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kétoldalú kapcsolatok rendezésének feltételei közül a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának a kérdését hajlandóak lennének elfelejteni, és a lényegesen kisebb jelentőségű családegyesítési kérdésekben sem foglalnak el nagyon követelőző álláspontot, illetve ennek felvetését egyelőre kerülik. Ezzel szemben viszont az amerikai diplomaták kifejezetten hangsúlyozták az általános amnesztia megadásának szükségességét az „ellenforradalom” még börtönben lévő résztvevőinek. Felmerült amerikai részről az a megfogalmazás, hogy nem szükségszerűen általános amnesztia kihirdetését akarják kizárólagosan, hanem annak a szerintük sem nagyszámú „ellenforradalmárnak” a szabadon bocsájtását, akiknek a magyar életben való elvegyülés szerintük nem gyengítené a rendszert. A magyar ügyvivő – helyesen - úgy vélekedett, hogy ez az amerikai álláspont hosszabb időn keresztül fenn fog maradni. Rámutatott, hogy amerikai részről nem is titkolják, hogy az amnesztiáig az ENSZ-ben a magyar kormány ellen folyó, amerikai küldöttség által inspirált akciókat nem kívánják beszüntetni, és addig nem lesz követcsere sem. A magyar kérdés napirenden tartása indokai közé sorolta az ügyvivő, hogy Amerikát több támadás éri az ENSZ-ben gyarmatosító szövetségeseinek adott támogatása miatt, és ilyenkor előveszik a szovjet gyarmatosítás kérdését, amelyiknek a legkézenfekvőbb példája Magyarország.88 Aminek a szovjetek számára okozott kényelmetlensége érthetővé tette azt a szovjetektől kapott feladatot, amiről Kádár beszélt a magyar kérdés megoldása kapcsán. Az washingtoni magyar követség új – később nagyköveti kinevezése után disszidált – ügyvivője az 1962. március 22-ei bolgár fogadáson hosszabb beszélgetést folytatott Sheldonnal, az amerikai külügyminisztérium kulturális osztályának a helyettes vezetőjével – ez utóbbinak a kezdeményezésére. Az amerikai diplomata elmondta, hogy a State Department magyar ügyekkel foglalkozó munkatársai csodálkozással és megütközéssel fogadták a magyar ENSZ képviselet vezetőjének a felszólalását, amelyben arról beszélt, hogy egy külföldi hatalom a két ország közötti viszony megjavítását ahhoz a feltételhez köti, hogy Magyarországon általános amnesztiát hirdessenek. Sheldon véleménye szerint, ha a magyar kormány az amnesztia adásának a kérdését feltételnek tekinti, akkor az teljes mértékben félreértésen alapul. Az amerikai MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 7. doboz, sz.n. (1961. október 18.) Borhi i.m. p.312 (1962. január 23.) 88 MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8.doboz, 001224 (1962.január 26.) 86 87

46

kormány ismeri a nemzetközi diplomáciai szabályokat és tudja, hogyha ilyenfajta javaslatokat tenne, az beavatkozást jelentene Magyarország belügyeibe. Véleményük szerint a magyar diplomaták értették félre szavaikat. A továbbiakban Sheldon jelezte az amerikai álláspont módoszlását azzal, hogy az amerikai külügyminisztérium elfogadja a magyar érvelést, miszerint a szovjet csapatok a Varsói Szerződés értelmében tartózkodnak Magyarországon – tehát ez világosan azt jelentette, hogy a kétoldalú kapcsolatok normalizálására támasztott amerikai feltételek száma csökkent. Sheldon azzal folytat, hogy a képviselőház nem hagyná jóvá a külügyminisztérium Magyarországgal kapcsolatos bármilyen, normalizálásra irányuló intézkedését addig, amíg a magyar kérdés nem kerül le az ENSZ napirendről. Az amerikai kormány pedig a közvélemény nyomása miatt nincs abban a helyzetben, hogy kérdést levegye napirendről mindaddig, amíg Magyarországon nem történik olyan belpolitikai esemény, kijelentés, amely az amerikai kormánynak lehetőséget nyújt arra, hogy közvélemény előtt megfelelően megindokolhassa normalizálásra irányuló politikáját. Az amerikai diplomata azzal fejezte be az általa közvetített, nagyon is érthető üzenetet, hogy a State Departmentben dolgozó szakemberek világosan látják, hogy Magyarországon a kormány sok mindent tett a magyar nép életkörülményeinek megjavítására és az 1956-os események ütötte sebek begyógyítására. Ezek az intézkedések azonban nem ismeretesek a közvélemény előtt, ezért lenne szükségük valamilyen „teátrális jellegű” intézkedésre.89 Egyébként hasonló megjegyzéseket tett az 1962. április 4-ei nemzeti ünnepi fogadáson Davis külügyi helyettes államtitkár mondván, hogy az amerikai-magyar viszony alakulása elsősorban a magyar kérdéstől függ.90 A diplomáciai szokásoknak megfelelően a frissen kiérkezett magyar ügyvivő április 26-án udvariassági látogatást tett McGhee-nél, az amerikai külügyminisztérium „politikai ügyekkel foglalkozó államtitkárnál”. McGhee a magyar ügyvivő udvariassági látogatását felhasználva elmondta, hogy az Egyesült Államok kormánya kész a két ország közötti kapcsolatok normalizálására és javítására. Amerikai részről általában a kelet-európai országokkal való államközi kapcsolatok javítására törekszenek, és ennek a politikai irányvonalnak megfelelően nem látja akadályát annak, hogy az Egyesült Államok és Magyarország között normális kapcsolatok alakuljanak ki. Ennek a megvalósítására azonban csak azután kerülhet sor, hogy Magyarország rendezi kapcsolatát az ENSZ-szel. Az Egyesült Államok kormánya arra vár, hogy a magyar kormány valamiféle gesztust tesz a világ közvéleménye és ezen belül az amerikai közvélemény felé, ami világosan dokumentálná, hogy az 1956-os eseményeket véglegesen lezártnak lehet tekinteni. Amerikai részről arra gondolnak, hogy pl. egy általános amnesztia hirdetése erre alkalmas módszer lenne. Az államtitkár itt határozottan hangsúlyozta, hogy ez részükről nem feltétel és nem kívánság, hanem kizárólag ajánlás, s teljesen a magyar kormányon múlik, hogy ebben az ügyben milyen intézkedéseket tesz. Számukra csak az a fontos, hogy megfelelően dokumentálva legyen a közvélemény előtt, hogy az öt év előtti események valóban véglegesen lezárultak. A magyar kérdésnek az ENSZ napirendre tűzését illetően McGhee hozzáfűzte, hogy ha a magyar kormány a közgyűlés idejéig olyan lépéseket tesz, amelyik a világ közvéleménye számára dokumentálja, hogy az 1956-os eseményeket végleg lezártnak lehet tekinteni, az amerikai fél nem fogja a kérdést napirendre tűzni vagy csak olyan formában, hogy véglegesen levegyék napirendről.

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 001224/2 (1962. március 24.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8.doboz, 001224/3 (1962. április.16.)

89 90

47

A magyar ügyvivő a központnak írt jelenésében saját véleményként kifejtette, hogy a „Kennedy adminisztrációnak a szocialista tábor országai elleni aknamunkája szempontjából kialakított lazítási politikája általános keretében amerikai részről feltétlenül tapasztalható a két ország közötti „normalizálásra” való törekvés. Ugyanakkor számukra az u.n. magyar kérdés és a magyar-amerikai viszony normalizálásának kérdése nem olyan jelentőségű, hogy amiatt belpolitikai vonatkozásban az adminisztráció, ezen belül a State Department ellentétbe kerüljön a kongresszussal, vagy az amerikai közvéleménnyel. Ezért alakították ki azt a koncepciójukat, hogy a magyar kormány hirdessen amnesztiát, ami számukra semmi körülmények között sem lenne előnytelen. Ugyanakkor megfelelő idő állna a rendelkezésükre, hogy az itteni reakciót lemérve eldöntsék, hogy az ENSZ vonalán valóban beszüntessék-e támadásaikat ellenünk, vagy régi követeléseket elővéve (szabad választások, családegyesítés, szovjet csapatok kivonása stb, újabb „ajánlásokkal” álljanak elő.)”91 Ezt a jelentését egyébként Radványi közvetlenül a miniszternek személyes levél kíséretében küldte meg. Választ az illetékes miniszterhelyettestől kapott. Ez utóbbi közölte, hogy a két ország közötti kapcsolatok további alakulását illetően „egyelőre jelentősebb diplomáciai lépéseket, kezdeményezéseket nem tervezünk.” A kivárásnak feltehetően az volt az oka, hogy Kuba körül a feszültség nőtt, és Castro egyre erőteljesebb, az Egyesült Államokat zavaró szovjet orientációja, majd a Kubának valamivel később beígért szovjet katonai segítség távlataiban a magyaramerikai kapcsolatok javítása egyáltalán nem volt égetően sürgős, Kádárék várakozó álláspontra helyezkedtek. Ez utóbbit az is indokolta, hogy a szovjetek figyelme is csökkent a magyar kérdés okozta komplikációk iránt.92 Ettől függetlenül, amerikai részről továbbra is küldték a jelzéseket Budapestnek. State Department illetékes főosztályvezetője Vedeler egyrészt az ügyvivőnek jelentett ki, hogy a magyar fél legyen meggyőződve, ha rendezi a magyar kérdést az ENSZ-szel, a két ország között fennálló vitás diplomáciai, kereskedelmi, gazdasági és kulturális kérdések megoldhatók. Teljesen a magyar kormánytól függ, hogy mikor hirdet amnesztiát. Utána a vitás kérdéseket könnyűszerrel elrendezhetők.93 A külügyminisztérium egészen szokatlan módon még az MTI washingtoni tudósítóját is bevonta az üzenetközvetítésbe. Ez utóbbi szabadságra utazása előtt szokása szerint bement a külügyminisztériumba, hogy elbúcsúzzon a magyar referenstől. A magyar ügyekkel foglalkozó amerikai diplomata a tudósítót – ennek legnagyobb meglepetésére - bevezette Vedeler főosztályvezetőhöz, aki vele csaknem egyórás beszélgetést folyatott. Vedeler – az MTI tudósító jelentése szerint - fel akarta használni az alkalmat, hogy ismertesse a magyar-amerikai viszony problémáit, mivel Budapesten nyilván meg fogják kérdezni a magyar tudósítót az amerikai külpolitika magyar vonatkozásairól. Vedeler elmondta, hogy az amerikai külügyminisztérium valóban akarja a magyaramerikai viszony normalizálását, a külügyi vezetésen azonban az az érzése, hogy a magyar kormány félreértette az eddigi, a tárgyban lefolyt beszélgetéseket. Amerikai MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 005115. (1962. április 29.) MOL XIX-J-1-j 215-ös doboz 008440 (1962. augusztus 23-24) Baráti egyeztetőre került sor a szorosan együttműködő szocialista országok külügyminisztereinek a részvételével az ENSZ XVII. Közgyűlésére való felkészülés jegyében. Az egyeztető napirendjén a szovjet leszerelési javaslatok, Kína ENSZ tagsága, a német viszonyok, és Korea kérdése szerepelt. Sík külügyminiszter megpróbálta szóba hozni a magyar kérdést, de kezdeményezése általános közönybe fulladt. Hasonló volt a helyzet a valamivel később tartott varsói egyeztetőn. Az elhangzottak szerint a közgyűlés legfontosabb kérdése az általános és teljes leszerelés – vagyis a szovjet diplomáciai offenzíva. A magyar kérdés nem merült fel. MOL XIX-J-1-j 215-ös doboz 009225 (1962.szeptember 5-6.) 93 MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8.doboz, 001224/5 (1962. május 16-án.) 91 92

48

vélekedés szerint a magyar kormány azt hiszi, hogy az Egyesült Államok valamilyen feltételeket támaszt, erről szó sincs. A helyzet az, hogy a magyarországi amnesztiára szüksége van az amerikai külügyminisztériumnak, mint a magyar-amerikai tárgyalások bázisára. Amikor a magyar kormány saját kezdeményezéséből amnesztiát hirdet, az ENSZ-ben a magyar kérdést leveszik napirendről. Vedeler kifejtette, hogy ne higgye azt a magyar kormány, hogyha a „magyar kérdés” valamiféle más úton „elalszik” az ENSZben, akkor megnyílik a magyar-amerikai viszony normalizálásának az útja. Erre csak akkor van lehetőség, ha az Egyesült Államok veteti le a kérdést a napirendről. Az amerikai külügyminisztérium úgy látja, hogy az egész probléma zsákutcába jutott s ezért hivatalosan már nem is akarnak új kezdeményezés tenni Magyarország felé a viszony normalizálására.94 Ettől függetlenül egy héttel később amerikai diplomatacsoport érkezett Magyarországra ötnapos – nem hivatalos - látogatásra.95 A Bem-rakpart természetesen nem mehetett el szó nélkül az amerikai jelzések mellett, így a külügyminisztérium nemzetközi politikai szervezetek főosztálya feljegyzést készített „Javaslatok a magyar kérdésben teendő kezdeményezésekre” címmel. Az elemzés szerzői megállapították, hogy legutóbbi hónapok eseményei arra mutatnak, hogy az Egyesült Államok továbbra is az ENSZ közgyűlés napirendjén kívánja tartani a magyar kérdést és meg akarja akadályozni a magyar küldöttség megbízólevelének az elismerését. Tekintettel Magyarország „belpolitikai sikereire, nemzetközi tekintélyének növekedésére” taktika-változtatást és az ENSZ XVII. közgyűlésén kezdeményező fellépést indítványoztak, amely fellépés végső célja a magyar kérdés és a mandátumkérdés felszámolása. A fellépés kiválthatja az amerikai küldöttség fokozott aktivitását, ami az ENSZ fórumon zajló vita kiszélesedésével járhat. A magyarokat támogató szavazatok növekedése és U Thant közgyűlési elnök esetleges látogatása tovább kényszerítheti az amerikai kormányt, hogy tárgyalások útján zárja le a kérdést. A feljegyzésben foglaltak szerint a magyar diplomácia két kérdésben kezdeményezhet, és ez a magyar kérdés és a mandátum. Az előbbi tekintetében az amerikai határozati javaslat elvetéséhez elegendő a szavazatok egyharmada plusz egy szavazat. A magyar kérdést illető változásra csekély a kilátás, a frontok megmerevedtek. A semleges országok közül csak kevesen hajlandó a magyar kérdés napirendről törléséhez szükséges Amerika-ellenes állásfoglalásra. A lehetőségeket elemezve (az amerikai javaslat elvetése a kétharmados többség megakadályozása révén, - határozati javaslat benyújtása, hogy ne tárgyalják az ügyet, amihez kétharmados többség kell vagy Munroe megbízatásának megszüntetése) helyesen állapították meg, hogy egyikre sincs reális esély, mivel mindegyik lehetőség feltételezi az amerikaiakkal való megállapodást. Viszont az amerikai-magyar viszony állása alapján a magyar kérdés megoldásának ez a módja valószínűtlen. A mandátum vitát illetően a kérdés jogi vonatkozásaira utalva a feljegyzésben az áll, hogy a semleges ENSZ tagállamok egy részét a magyar küldöttség maga mellé állíthatja és a nyugati tagállamokat is megoszthatja. A procedúrát illetően a magyar delegáció első alkalommal külön szavazást kér. E tekintetben lehetőség van arra, hogy az egyharmad plusz egy szavazatot megszerezze, és ez által biztosíthatja a mandátum elfogadását. E lépés előkészítéseként jegyzéket kell továbbítani az ENSZ tagállamoknak (Tajvan kivételével) azzal, hogy a magyar kormány fellép minden olyan kezdeményezés ellen a XVII. ülésszakon, amely a magyar belügyekbe avatkozással sérti az ENSZ alapokmányát és a nemzetközi jogot. Ezen túlmenően néhány kulcsfontosságú országba 94 95

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 005413 (1962. május 25.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, sz.n. (1962. június 2.) 49

küldöttséget kell utaztatni, felhasználni a Budapestre érkező jószolgálati küldöttségeket, és ezen túlmenően a diplomáciai kapcsolatok létesítésére szolgáló tárgyalásokkal is ebben az irányban kell élni. A feljegyzés azzal zárul, hogy regisztrálja, az utóbbi hetekben érkező hírek szerint az amerikai kormány továbbra sem zárja ki a tárgyalásos rendezés lehetőségét - bizonyos feltételeket szabva. Néhány hét óta csak egyéni amnesztiáról beszélnek, amelyet azonban javaslataik szerint nyilvánosan is deklarálnia kell a magyar kormánynak.96 A washingtoni magyar követség ügyvivője a Budapesten töltött szabadsága idején kapott utasításnak megfelelően elkezdte tapogatózó tárgyalás-sorozatát a magyaramerikai kapcsolat normalizálásának lehetőségeit illetően. Elsőként a washingtoni szovjet nagykövetet kereste fel, akivel átbeszélte a kérdést, a követendő taktikát, és aki teljes mértékben egyetértett a magyar elvi állásponttal és a gyakorlati lebonyolítást illető elképzelésekkel. Az amerikai tervek kipuhatolásának módját is megtárgyalták, és a szovjet nagykövet áldását adta arra az elképzelésre, hogy a leghelyesebb először Davis helyettes államtitkárral és Vedeler főosztályvezetővel tárgyalni. Ennek a szovjetekkel egyeztetett tervnek megfelelően a magyar ügyvivő szeptember 7-én együtt ebédelt velük. Az ebéd során az amerikai diplomaták megerősítették a korábbi álláspontjukat, s Davis válasza az volt, hogy az Egyesült Államok kormánya kész a magyar kormánnyal rendezni kapcsolatait, miután a magyar kormány rendezi helyzetét az ENSZ-ben. Ez volt és továbbra is alapja rendezésnek. Vedeler főosztályvezető hozzáfűzte, hogy ez alkalommal (a XVII. ülésszakon) azért tűzették napirendre a kérdést, mert nem volt más választásuk, az utolsó pillanatig vártak ezzel a lépéssel. Davis hozzáfűzte, hogy ha a magyar kormány megfelelő lépéseket tenne, amivel meggyőzné a nyugati közvéleményt, hogy az 1956-os eseményeket lezárta, az amerikai kormány elállna a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalásától, és igyekezne más kormányokat is meggyőzni, hogy hasonlóan járjon el. Majd feltették a kérdést: változott-e a magyar kormány álláspontja a magyar kérdéssel összefüggésben. A magyar ügyvivő válasza az volt, hogy nem, az amerikai feltételeket továbbra is a belügyekbe való beavatkozásnak tekinti. Radványi kérdésére - mit értenek az amerikaiak az 1956-os események lezárásán - az amerikai külügyi tisztviselők azt válaszolták, hogy voltképpen az amnesztiára gondolnak, ami az 1956-os események következtében elítélt politikai foglyokra vonatkozna. Úgy képzelik el, hogy a magyar kormány a kérdéses amnesztiát nyilvános keretek között végrehajtja, amerikai részről első lépésként az ENSZ-ben leveszik napirendről a magyar kérdést, ezután kerülne sor a két ország közötti viszony normalizálására, amibe beletartozna a követ csere lebonyolítása, kulturális egyezmény kötése, gazdasági kapcsolatok rendezése. Az amerikai külügyi vezetés olyan kétoldalú kapcsolatok kialakítására gondol, mint amilyen a amerikai-román viszony, amelyik eltér a lengyel-amerikaitól, de jobb mint az amerikai csehszlovák viszony. A magyar ügyvivő erre azt felelte, hogy jó lenne, ha ezeket az elképzeléseket az amerikai fél valamilyen írásos formában is átadná. Davis helyettes államtitkár válasza erre az volt, hogy ennek különösebb akadályát nem látja, de ezt főnökeivel meg kell beszélnie. Egyetértett azzal, hogy az ügyet bizalmasan kell kezelni. Az ekkori amerikai álláspont képlékenységére utalt, hogy Radványi szeptember 13-án ismét találkozott egy rendezvényen Vedelerrel, aki elmondta neki, hogy az amerikai külügyminisztérium vezetőivel történt egyeztetést követően nem hiszi, hogy az írásos dokumentum járható út lenne – jelentkezni fognak.97

96 97

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz (1962. június 7.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 001224/5 (1962. szeptember 11.) 50

Ettől függetlenül október 20-án98 Davis helyettes államtitkár az amerikai elképzeléseket tartalmazó szöveget adott át a magyar ügyvivőnek. A „Davis paper”-ben az áll, hogy az Egyesült Államok reméli, hogy a magyar kormány a saját kezdeményezésére szabadon bocsájtja azon személyeket, akik esetleg még börtönben vannak Magyarországon az 1956. október-novemberi eseményekben történt részvételük miatt és ezt a tényt a magyar kormány nyilvánosságra hozná. Az Egyesült Államok kormánya ebben az esetben a legközelebbi alkalmas helyzetben támogatna az ENSZben egy olyan lépést, amely véget vetne a magyar kérdés felvetésének az ENSZ-ben, és megszüntetné Magyarország eddigi hátrányos helyzetét a világszervezetben. Ez a következőket jelentené: Sir Leslie Munro megbízatásának megszűnését, a magyar megbízólevél elfogadását, valamint nem születne több Magyarországgal kapcsolatos határozat és az ENSZ-ben, és az ENSZ-ben nem kerülne megvitatásra több olyan probléma, amely az 1956-os eseményekkel és azok következményeivel kapcsolatban merült fel. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok tenne egy olyan nyilatkozatot az ENSZ-ben, amelyben felhívná a figyelmet a megváltozott magyarországi helyzetre és körülményekre, beleértve az 1956 miatt még börtönben lévő foglyok szabadon bocsátását és megerősítené azt az álláspontját, hogy a magyar kérdés további vitatása az ENSZ-ben nem szolgálná az előrehaladás útját. A magyar kérdés ENSZ-beni megszüntetését követően az amerikai kormány azonnal késznek mutatkozna a magyar kormánnyal tárgyalásokat kezdeni az amerikai-magyar kétoldalú kapcsolatok normalizálása végett. Ez utóbbin az Egyesült Államok nemcsak a követek cseréjét érti, hanem általános javulást és fejlődést a kapcsolatokat érintő légkört illetően, a normális kapcsolatok visszaállítását, mint amily kapcsolatok léteznek más kelet európai országokkal. A diplomáciai missziók normális működésének az elősegítését valamint a két kormány kapcsolatait érintő problémák és kérdések megoldásának jó szándékú megközelítését is. Az Egyesült Államok lehetségesnek tartana olyan tárgyalásokat, amelyek magukban foglalnák a következő témákat, a megoldás szerint körülbelüli sorrendben: hivatalos személyek utazási korlátozásának megszüntetése, követségi és egyéb személyi problémák, az amerikai kormány Budapesten lévő tulajdonainak a státusza, kulturális cserék, követcserék, Mindszenty helyzete, kettős állampolgárságúak helyzete valamint családegyesítések és pénzügyi követelések. A témák nincsenek kimerítve, a magyar félnek is nyilván lesznek javaslatai, a témák sorrendje nem zárja ki, hogy bármely időpontban, bármely kérdésben legyen megbeszélés. A szöveg átadását követően Davis szóban hozzáfűzte, hogy a szövegben foglaltak az amerikai kormány álláspontját jelenti. Amerikai részről feltétlenül kérik, hogy a tárgyalásokat titkosan kezelje a két fél. Az amerikai vezető diplomata szükségesnek tartotta leszögezni, hogy az átadott szöveg nem írásos dokumentum, emlékeztető vagy jegyzék, ezt a szöveget ő a magyar ügyvivő saját felhasználására adta át. Még hozzáfűzte, hogy a jelenlegi helyzetben nem az a fontos, hogy ki kerül ki győztesen, hanem az, hogy közös erőfeszítéssel pozitív és konstruktív módon együtt oldja meg a két fél a szóban forgó kérdést. Az átvett dokumentummal a magyar ügyvivő a washingtoni szovjet nagykövethez sietett, aki érdeklődéssel tanulmányozta a nyilatkozatot, annak szövegét elkérte és saját véleményeként elmondta, hogy abban az esetben, ha a magyar kormány úgyis elhatározta magát egyes belpolitikai lépések megtételére, a kérdés viszonylag könnyű és „mi csak nyerhetünk az ügyön.”99

Megjegyzendő, hogy az 1962. október 22-november 20 között zajló, rendkívüli veszélyeket hordó kubai válság idején a két fél között a magyar-amerikai érintkezések zavartalanul folytatódtak. 99 MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 001224/8 (1962. október 20.) 98

51

A „Davis paper” a külügyminisztérium által készített előterjesztés (ebben az amerikai kezdeményezést elterelő akciónak minősítették)100 formájában a Politikai Bizottság napirendjére került. A Politikai Bizottság igen gyorsan úgy határozott, hogy Radványi közölje az amerikai külügyminisztériummal, hogy az anyagot hazajuttatta és úgy gondolja, hogy a magyar kormány tanulmányozza a kérdést. Az anyagot el kell juttatni a Politikai Bizottság és a kormány tagjaihoz. Ezt követően javaslatot kell készíteni az ügy további kezelését illetően. Szükséges az amerikai javaslatról a baráti országok ENSZ küldöttségeit tájékoztatni.101 Ezt követően, mivel teljesen bizonyossá vált, hogy a magyar vezetés komolyan foglalkozhat az üggyel, a külügyminisztérium illetékes területi főosztálya az átadott amerikai dokumentumot immár úgy értékelte, mint annak a jelét, hogy amerikai részről komolyan törekednek a két ország közötti kapcsolatok normalizálására. Ennek a magyarázatát a Bem-rakpart amerikai ügyekben jártas elemzői abban látták, hogy Magyarország politikai stabilitása, a Mindszenty- ügy amerikaiak számára terhes volta és az úgynevezett magyar kérdés további tarthatatlansága az ENSZ-ben késztette az amerikai diplomáciát a „Davis paper” átadására. A Davis által megküldött szöveget továbbította a külügyminisztérium a Politikai Bizottság és a kormány tagjainak. Péter János az 1962. november 5-én kezdődő parlamenti ülésszakon reagál az amerikai kezdeményezésre. Ugyanakkor a külügy utasította a washingtoni magyar követség ügyvivőjét, hogy jelentsen a baráti misszióvezetők „estleges észrevételeiről”.102 Péter János reagálásánál persze sokkal fontosabb volt az, hogy az MSZMP kongresszusán elmondott beszámolójában Kádár kitért a magyar-amerikai viszony kérdésére is. E lépésének részbeni oka az volt, hogy a továbbiakat illetően rendelkezni akart az MSZMP (legalábbis formailag) legfőbb hatalmi fórumának – a kongresszusnak – a felhatalmazásával. Kifejtette, hogy az Egyesült Államok küldöttsége az ENSZ-ben immár hat esztendeje folytatja magyar-ellenes támadásait, de évről évre kisebb sikerrel. Az amerikai küldöttsége is jól tudja, hogy ez hidegháborús akció, amely mögött nincs és nem is volt semmilyen valóságos, az ENSZ illetékességébe tartozó probléma. A kérdés gyökere nem az ENSZ-ben, hanem az Egyesült Államok és az MNK kormánya közötti rendezetlen viszonyban rejlik. Kiemelte, hogy a magyar kormány teljes őszinteséggel törekszik a viszony normalizálására. Ez utóbbinak a feltétele az, hogy az Egyesült Államok kormány mondjon le beavatkozási kísérleteiről. A magyarországi amnesztiával kapcsolatos álláspontjuk beavatkozás a MNK igazságszolgáltatásába. Az Elnöki Tanács többször élt az „ellenforradalomért” elítéltek esetében is széleskörűen és sorozatosan a kegyelmezés jogával. Kádár kiemelte, hogy az ilyen cselekményekért elítélt emberek 95%-a részben büntetését letöltve nagyobbrészt azonban amnesztiával szabadult. Ez a helyzet ebben a kérdésben, de a magyar állam az eddig követett elveket alkalmazza a jövőben is. „…A kormányaink közötti kérdések is rendezhetők, ha mindkét részről jóakarattal és a rendezés szándékával veszik elő őket. Kormányunk kész a vitás kérdések megvizsgálására és támogat minden olyan ésszerű megoldást, amely az MNK szuverenitásának tiszteletben tartásával történik.”103 (Kiemelés tőlem.) Ettől függetlenül a Kádár-kormányt semmi sem sürgette arra nézvést, hogy az amerikai javaslatoknak megfelelően járjon el annál is kevésbé, mivel az amerikai feltételek köre egyre szűkebb lett, és Washington már csak „amnesztiát” kért cserébe a MOL XIX-J-1-u, 65.doboz (Volt külügyminisztériumi vezetők iratanyagai - Sík Endre. 1962. október 20.) 101 MOL M-KS 288.f.5/280 (1962. október 23.) 102 MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 001224/7 (1962. október 31.) 103 MSZMP VIII. kongresszusa. Itt hangzott el híres kijelentése miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van”. (1962. november 21.) 100

52

magyar kérdés megszüntetéséért és a kétoldalú kapcsolatok normalizálásáért. Ennek megfelelően fogalmazott a magyar külügyminisztérium illetékes területi főosztálya az átadott Davis szövegről készített hosszabb elemzésében. A magyar kérdéssel kapcsolatban felvetett amerikai gondolatokkal összefüggésben kifejtette, hogy az amerikai kormánynak az 1956-os eseményekkel kapcsolatos amnesztia javaslata nem új keletű. Az ilyen irányú amerikai kezdeményező lépéseket azon elvi álláspontból kiindulva utasította vissza a magyar fél, hogy azok durva beavatkozást jelentenek Magyarország belügyeibe. Ezen elvi állásponttól abban az időben sem volt hajlandó eltérni a magyar kormányzat, amikor „a bel és külpolitikai vonatkozásban komoly nehézségekkel kellett szembenézni az ellenforradalmi események következtében”. Az amerikai kormány jelen emlékeztetőjében már csak az ellenforradalomban részt vett személyekre vonatkozó amnesztia szerepel és úgy szóban, mint írásban igyekeznek kidomborítani jóindulatú javaslati jellegét. Ettől függetlenül világos, hogy a normalizálás feltétele az amnesztia adás valamint annak publikálása. Ez többé-kevésbé egyet jelentene korábbi elvi álláspont feladásával. Az ajánlat, mely szerint viszonzásképpen támogatna az Egyesült Államok egy olyan javaslatot, amelyik a magyar kérdés és a kapcsolatos kérdések megszüntetését jelentené az ENSZ-ben túlhaladott. Az ENSZ történetében az ilyen hidegháborús kérdések általában elévüléssel, aktualitásuk elvesztése után természetes úton úgy halnak el, hogy a kérdést napirendre tűző ország már nem látja célszerűnek a kérdés felvetését, mivel az nem hozza meg a kívánt politika eredményt vagy eleve kudarcra van ítélve. „Szerintünk, de az amerikaiak szerint is a magyar kérdés ebben a stádiumban van.”104 November végén Vedeler főosztályvezető Budapestre érkezett. A látogatás hivatalos célja a budapesti amerikai követség ellenőrzése, Magyarországgal történő ismerkedés és látogatás a Bem-rakparton volt. Az amerikai diplomatát a magyar külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese még aznap délben fogadta. Szóba került a kongresszuson elhangzott Kádár beszéd, amit az amerikaiak „ha akarják alapul használhatják fel további lépéseik megtételénél, beleértve azt a mondatot is, hogy az eddig követett elveket a jövőben is folytatjuk.” A Vedeler tiszteletére adott ebéden Szarka miniszterhelyettes kifejtette, hogy a magyar fél nem gondol látványos amerikai lépésekre, de előrelépés lenne az UNESCO közgyűlésen történtekhez hasonló megoldás – vagyis a magyar mandátum elismerése az ENSZ közgyűlésen. Hozzáfűzte, hogy a magyar külügyminisztérium a Davis által átadott feljegyzésben foglaltakat tanulmányozza. Később, a tiszteletére rendezett amerikai követségi fogadáson Vedeler a volt washingtoni magyar ügyvivővel beszélgetett, és lényegében az addig ismert álláspontot ismételte meg aszal, hogy ha Kádár kiengedett 95%-ot az 1956-os elítéltek közül politikai nyomás nélkül, akkor a börtönben maradt 5 %-ot is ugyanúgy kiengedhetné amnesztiával. Elmondta, hogy még nem döntöttek arról, hogy mi legyen az éppen folyó ENSZ ülésszakon, de a legjobb az lenne, ha már az elkövetkező kéthárom hét során módjuk lenne visszavonni az ENSZ előtt lévő, magyar kérdés ismételt tárgyalására tett javaslatukat. Elmondta, hogy az elmúlt időszakban történt magyaramerikai érintkezések során történtekről csak a brit kormány tud.105 Néhány nappal később Radványi otthoni utasításra felkereste Davis külügyi helyettes államtitkárt. A kapott utasításnak megfelelően megkérdezte Davist olvasta e Kádár kongresszusi beszédének magyar-amerikai kapcsolatokkal foglalkozó részét? Az amerikai diplomata válasza az volt, hogy olvasta. A beszédet érdekesnek tartotta. Megállapította, hogy a magyar politikai fejlődés pozitív irányú, ugyanakkor a beszéd magyar-amerikai kapcsolatokkal foglalkozó rész nem ad végleges megoldást számukra. 104

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8.doboz. 00598. (1962.november 22.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 008829. (1962. november 23.)

105

53

Az a megállapítás pedig, hogy ők beavatkoznak a magyar belügyekbe, csodálkozással töltötte el, hiszen az amerikai kormány a kérdést ilyen formán soha nem közelítette meg. Az UNESCO-ban elfoglalt amerikai állásponttal (elfogadták a magyar mandátumot) nem lehet egy vonalba hozni az ENSZ-ben felvetődő magyar mandátummal. A magyar kérdést illetően az amerikai fél még nem hozott végleges döntést álláspontjuk kialakítását illetően.106 Ezek után teljesen váratlanul és a rendelkezésre álló magyar dokumentumok alapján érthetetlenül 1962. december 18-án az Egyesült Államok határozati javaslatot nyújtott be az ENSZ-ben a magyar kérdés naprendről való levételére. Ezzel tulajdonképpen a Kádár-kormány elérte célját – anélkül, hogy különösebb ellenszolgáltatásra került volna részéről sor. Egyébként jól mutatja, hogy a magyar kormány helyesen érzékelte, hogy előnybe került, mivel a Davis papírral kapcsolatban az a javaslat született, hogy magyar kérdéssel kapcsolatban „megállapítható, hogy az olyan kérdést érint, amely nem tartozik kifejezetten az államközi kapcsolatok problematikájának a körébe. Egyébként a Magyar Népköztársaság illetékes szervei az ebben a részben említett problémával kapcsolatban az eddigiekhez hasonló eljárást folytatnak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kérdés felvetésének mind kevesebb alapja van.”107 Három hónappal később, 1963. március 22-én az új országgyűlés nyitóülésén Kádár kormányelnökként hosszabb beszédet tartott, melyben kitért az amnesztia kérdésére is. Kijelentette, hogy a kormány emberiességtől áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek s lehetőséget kíván adni számukra, hogy becsületes munkával a társadalomba újból beilleszkedhessenek. A kormány javaslatot tett az Elnöki Tanácsnak a széles körű közkegyelmi rendelet kibocsátására. A kegyelem kiterjed a közelmúlt különböző időszakában elkövetett cselekményekre. Kegyelmet kapnak bizonyos feltételek fennforgása (sic!) esetén a háborús bűnösök is, a személyi kultusz idején hatalommal visszaélő törvénysértők, az ellenforradalmi cselekményekben bűnösök, és olyanok, akik az elmúlt hat évben követtek el államellenes bűncselekményt. Kegyelmet kapnak, akik engedély nélkül hagyták el az országot (…) Nem kapnak kegyelmet a kémkedésért, hazaárulásért,108 és gyilkosságért köztörvényesen elítéltek. A közkegyelemre vonatkozó törvényerejű rendeletet április 4-ig végrehajtják. A kérdés lezárására mutatott a magyar külügyminisztérium illetékes területi főosztályának a feljegyzése, miszerint „Az 1963. április 4-vel végrehajtott amnesztia következtében az amerikai kormánykörök pozitív értékelésben tüntetik fel Magyarországot, a függő kérdések rendezését azonban egy későbbi időpontban tervezzük elkezdeni, nehogy összefüggésbe lehessen hozni az amnesztiával.”109 A néhány nappal később az amerikai külügyminisztérium nyilvánosságra hozta memorandumát („Report on the changing situation in Hungary”), amit a Szenátus Foreign Relation és a képviselőház Foreign Relation commetee-hez juttatott el. A dokumentum több részben elemzi a Kádár rendszert, illetve annak változásait:

106

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 009017 (1962.december 4.) MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 00598 (1963. január 7.) 108 Ez jobbára a katonatisztekre vonatkozott. E sorok írója kisgyerekként személyesen ismert egy ütegparancsnok tüzértisztet, akinek az ütege a soroksári Juta-dombról tartotta tűz alatt a Soroksári-utat. Ez (állítása szerint) az ő távollétében történt, az üteg kezelőszemélyzete rá vallott a kihallgatások során. Így hivatásos katonatisztként elkövetett hazaárulásért halálra ítélték, majd ezt kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A hetvenes évek elején szabadult ő is – hasonlóan másokhoz. 109 MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, sz.n. (1963. május 2.) 107

54

Első rész: Elnyomás és forradalom: A magyar népet a Rákosi rezsim könyörtelenül elnyomta - következménye a magyar nép spontán felkelése 1956 októberében-novemberében. Ezt a felkelést a tömeges szovjet beavatkozás leverte, amit kemény megtorlás és újbóli elnyomás követett. Második rész: A magyar forradalom tartós hatása: A tragikus bukás látszata ellenére a forradalom az igazság pillanat volt nemcsak a magyar nép számára, de a szovjet elnyomás alatt lévő kelet-európai nemzetek számára is. Annak a történelmi igazságnak volta bizonyítéka, hogy egy rendszer sem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül a nép jogait. A hatás tartós, és végső hatását még most sem lehet teljes mértékben felmérni. A hatás kétségkívüli hatást gyakorolt a Kádár kormányra, hogy távolodjon az elnyomó rendszertől. Így 1960 és 1961 folyamán a magyar kormány külső és belső nyomásra csakúgy, mint az USA és más nyugati kormány bátorítására egyre inkább megmutatkozott az a növekvő aggodalom, hogy belső stabilitást kell végrehajtani, jobban működő kapcsolatot kell a néppel kialakítani és megkönnyíteni a nyugattal való kapcsolatokat. 1962 elején a magyar kormány eme aggodalmai pozitív és határozottabb kifejezést nyertek, aminek eredménye kibékülés belpolitikája és a nyugattal való kapcsolatok javulásának a külpolitikája volt. A fejlemények bátorítóak. Harmadik rész: Az 1963. március 22-i általános amnesztia: Az újonnan megválasztott parlament március 21-i ülésén jelentette be Kádár a régóta várt általános amnesztiát. Úgy tűnik, hogy az amnesztia érvényes a legtöbb, ha nem az összes 1956-os elítéltre. Józan számítások szerint 3-4 ezer embert érinthet. Bár lista nincs, több eminens személy szabadult. Az amnesztia általános célja és alkalmazásának a gyorsasága építő jellegű. Negyedik rész: Egyéb, mérsékletre utaló intézkedések: A Kádár kormány továbbfolytatta az adminisztráció és a párt sztálintalanítását. Gerőt, Rákosi kizárták a pártból. A kommunista rendőrapparátus szoros ellenőrzés alá került, a rendőri önkény és terror alábbhagyott. A korrekt törvénykezés felé lépések történtek. 1962 novemberében Kádár kijelentette, aki nincs ellenünk az velünk van ,amivel az osztályharc élét tompította. A magyar kormány 1961 közepétől fokozatosan módosított az egyházak iránti magatartását. Békülékeny álláspontot foglalt el az értelmiség irányában, utazási szabadság, a szovjet blokkban szokatlan szabadsággal fejezhetik ki magukat a magyarok. A legérdekesebb változások a mezőgazdaságban láthatók – a magán háztáji gazdálkodás bevezetésével. Végül érdemes megemlíteni, hogy a magyar kormány bizonyos mértékben figyelembe veszi a nemzeti öntudatot, és valamilyen szintű autonómiája van Moszkva tekintetében. A kormány növekvő figyelmet tanúsít a nép jóléte iránt és a néppel való együttműködés alapja kiszélesítése iránt. Ötödik rész: Konkluzió: A fejleményeket objektíven kell szemlélni, nyugati mércével ez a fejlődés talán kevés, de figyelembe kell venni, hogy Magyarország kommunista állam a szovjet blokkon belül. A jelenlegi körülmények határozottabban jobbak, mint Rákosi vagy a forradalom másnapján. A magyar nép körülményei jobbak – a lengyeleket kivéve – mint a többieké.110 A memorandumban foglaltak aztán a későbbi évek során a nyugati szövetségi rendszer tagjai diplomáciája Kádár értékelésének az alapjául szolgáltak és tették lehetővé számukra a korai Kádár rendszer köré vont „cordon sanitaire” felszámolását és a normális államközi kapcsolatok megteremtését. Arról nem beszélve, hogy a memorandum voltaképpen nemcsak a Kádár-rendszer legitimitását ismerte el, hanem visszaigazolta Kádár számára a saját politikai víziójának helyességét. 110

MOL XIX-J-1-j USA 1945-64 8. doboz, 00598 (1963. május 9.) 55

Az amerikai külügyminisztérium memoranduma zárta le igazából a „magyar kérdés” hosszú történetét, és a dokumentált események tükrében megállapítható, hogy ez a diplomáciai csatározás a Kádár-rendszer első, nagy diplomáciai sikerét hozta. Az Egyesült Államok az évek során a magyar kérdés megszüntetése, a kapcsolatok normalizálása feltételeinek körét egyre szűkítette. A szovjet csapatok kivonulásának, a szabad választásoknak, a teljes körű amnesztiának, a családegyesítésnek, a Mindszentykérdés megoldásának a követelése után végül megelégedett az igazából csak részleges amnesztiával, és úgy, hogy a magyar kérdést még a részleges amnesztia meghirdetése előtt levétette az ENSZ közgyűlés napirendjéről. A Kádár-kormány így lényegében maradéktalanul érvényre juttatta a szovjet diplomáciával közösen kidolgozott álláspontját.

56

Szemelvények a francia–magyar politikai kapcsolatok történetéből111 Magyarország soha nem szerepelt a francia nagyhatalmi diplomácia fő irányai között, s ezen a tényen az sem változtatott sokat, hogy időnként, a kapcsolatok ritka kegyelmi pillanataiban a francia közvélemény rokonszenvvel fordult a magyar nemzet felé. Úgy tűnik, hogy az első francia nagykövet Pierre Francfort 1965. október 28-án kelt missziózáró jelentésének bevezető sorai112 - „ Sem földrajzi helyzete, sem természeti erőforrásai, sem demográfiai stagnálása, sem pedig vezetőinek a személyisége nem teszik lehetővé, hogy Magyarország fontos szerepet játsszon Európában” -, mintegy visszamenőleg is esszenciáját adják a Magyarországról kialakított hivatalos francia megítélésnek. A kétoldalú viszony alakulásáról mindig a francia szándék, a francia érdek és hajlandóság, valamint fogadókészség döntött - a reális erőviszonyoknak megfelelően. A második világháború szörnyűségeiből ismét a vesztesek oldalán kikecmergett Magyarország iránti közömbösséget jól mutatta, hogy a német fogságból a magyarokhoz szökött mintegy ezerkétszáz francia hadifogolynak nyújtott magyar menedék, illetve néhányuknak Jugoszlávián keresztül történő tovább menekülésének a biztosítása oly kevés visszhangot keltett, hogy majd negyven évet kellett várni, míg a történet a közvélemény elé került.113 Igaz, a háború után azt sem rótták fel Magyarországnak, hogy utolsó követe 1943. október 22-én adta át megbízólevelét Vichy-ben Pétain marsallnak, a voltaképpen csak virtuálisan létező Francia Állam fejének. Szemrehányásokra nyílván azért sem került sor, mivel 1939-1945 között nem volt hadiállapot a két ország között. A magyarországi harci cselekmények befejezését követően a francia érdekeket – lényegében önkéntes alapon – a Budapesten 1945. januárjában a francia menekült Pierre Bertin által frissiben megalakított, és Paul Giraud vezette „comité de Gaulle” jelenítette

Jelen esetben csak szemelvényekről lehet beszélni, mivel a francia levéltárakban őrzött, 1945. utáni magyar anyag hatalmas, feldolgozása hosszú éveket vesz igénybe. Nem említve, hogy a külügyi archívum francia külképviseletek jelentéseinek nagyobb részét őrző, Nantes-i lerakata különböző gyakorlati problémák miatt nehezen tanulmányozható. A szemelvények azonban így is bepillantást engednek a francia külügyi adminisztráció döntéselőkészítődöntéshozó szintjének a Magyarországról, illetőleg a Kádár-rendszerről kialakított gondolkodásába. 112 Ministère des Affaires Etrangères Archives diplomatiques (MAE Ad) série EU-Europe 19611970 sous série: Hongrie, numero: 210 113 Bajomi Lázár Endre „Ego sum gallicus captivus” c., 1980-ban megjelent, a hadifoglyok visszaemlékezéseit összegyűjtő könyvében állított emléket a történetnek 111

57

meg114, természetesen diplomácia státusz, elismertség nélkül. A SZEB – vagyis a szovjet megszálló erők – szóba sem állt velük. A kapcsolatot a francia külügyminisztériummal elég kalandos körülmények között a prágai francia követségen keresztül tartották. Az ex lex állapot nem tartott sokáig, mivel 1946. január 14-i dátummal a Quai d’Orsay az akkor már 1945. október 12 óta működő budapesti amerikai követség közbeiktatásával táviratot küldött Paul Giraud-nak azzal, hogy Franciaország el akarja ismerni a magyar kormányt, erről adjon át hivatalos értesítést, és egyben kérjen agrément-t Henri Gauquié meghatalmazott miniszter számára, akit Párizs követként szándékozik Budapestre küldeni.115 Gauquié 1946. június 20-án átadta a megbízólevelét. A koalíciós kormányok ideje alatt a kétoldalú viszony elfogadhatóan alakult. 1947-ben megnyílt Budapesten a Francia Kulturális Intézet, melynek az lesz a különössége, hogy megnyitásától kezdve folyamatosan, szünet nélkül működik, s mivel a vasfüggöny mögött, a „népi demokráciák” mindegyikében hosszabb-rövidebb időre bezárták a francia kulturális intézeteket, Budapest vált néhány évre Közép-KeletEurópában a francia kultúra szigetévé. Az első konfliktus a kapcsolatokban teljesen váratlan oldalról, a Marshall segély fogadtatása felől érkezett. Ami a programban való szovjet, illetve kelet-európai részvételt illeti az amerikai döntéshozó szint soha nem számolt vele komolyan, „soha nem mérlegeltük a szovjet részvételt. Ez számukra (SZU) lehetetlen lett volna. Átláthatóvá kellett volna tenni társadalmukat, egy sor statisztikát kellett volna a rendelkezésünkre bocsátaniuk az iparukról, egész társadalmi struktúrájukról – ez elképzelhetetlen volt. De számunkra kívánatos volt, hogy a világ valóban altruistának lásson bennünket. Alapjában véve itt nem egy antikommunista vagy szovjetellenes kezdeményezésről volt szó, és ha valami csoda folytán a szovjetek, vagy némelyik csatlós ország csatlakozott volna, szívesen láttuk volna őket. De nem gondoltuk, hogy ez a lehetőség reális lett volna.”116 Az elnök tanácsadói feljegyzéseikben leszögezték, hogy a továbbiakat illetően (…) a SZU csak a program elleni propagandaháború eszközét használhatja, mivel ennél nyíltabb akció (pl. kommunista vezetésű sztrájkok) csak tovább gyengíteni a Szovjetunió nyugat-európai helyzetét. A szovjetek vezette propagandakampány feltehetőleg két alapra fog épülni: az európai államok rivalizálásuk és eltérő érdekeik miatt nem lesznek képesek egy működőképes programot összeállítani, ennek következtében a tervezett program csak kiábrándítja a túlzott reményekkel rendelkező résztvevőket és így további ellentétek jelennek meg közöttük, - az USA gazdasága egy éven belül összeomlik, ami lehetetlenné teszi javaslata megvalósítását, és ez a kapitalizmus általános összeomlásához vezet. Ennek következtében a szovjet propaganda: - a résztvevő országok közötti széthúzás és gyanakvás elmélyítésére törekszik, - kihasználja a program minden késlekedését és hiányosságát, - továbbra is gyanakvást igyekszik kelteni az amerikai szándékok iránt, - hirdeti az USA gazdaság összeomlását még a program teljes beindulása előtt.”.117 Az amerikai jóslat pontos volt, mivel némi habozás után (ami egyébként pontosan tükrözte a kezdeti, igen rövid ideig tartó szovjet tétovázást az amerikai kezdeményezést illetően) a baloldali radikális erők össztüzet bocsátottak a Marshall segélyre. MAE Ad série Z Europe sept.1944 - juin 1949. sous-série Hongrie numero 24 – relations bilatérales 1944-1949. 115 U.o. 116 Georges Elsey-vel, Truman elnök tanácsadójával készített „Oral history” interjú átirata. National Security Archives – Cold War Documents (www.coldwar.yahoo.com) 117 in: National Security Archives – Cold War Documents: Weekly Summary Excerpt: Soviet opposition to the Recovery Program: Effects of Non-Participation on the Satellites (July 17.1947.) 114

58

Rákosi persze itt is túlteljesített. A „népi demokráciák” szovjet intésre beinduló propaganda kórusának tagjaként a magyar miniszterelnök-helyettes Prágában is megszólalt egy politikai tanácskozást követő sajtóértekezleten. A Marshall segély ellen intézett huszáros rohamai között a hév elragadta, és a csehszlovák kommunista párt lapja tudósítójának a kérdésére válaszul kifejtette, hogy Magyarország nem hagyja, hogy az amerikai imperializmus megvásárolja, nem úgy, mint Franciaország. Az egész sajtókonferenciát, Rákosi szereplésével együtt a prágai francia követ hazajelentette, és ezzel kitört a diplomáciai botrány (a magyar közvélemény az ügyről csak igen korlátozott méretekben szerzett tudomást, ami az akkori hazai körülmények ismeretében egyáltalán nem meglepő.)118 A francia külügyminisztérium részletekbe menő tájékoztatást küldött a budapesti követnek, és a magyar kormányt mindenféle retorziókkal fenyegetve, bocsánatkérés követelésére utasította Henri Gauquiét. A követ a központjától kapott utasításnak megfelelően járt el. Felkereste Dinnyés Lajos miniszterelnököt, s az ügyet előadva magyarázatot kért. Dinnyés közölte, hogy az egész ügyet most hallja először, nem tudja kommentálni. Gyöngyösi külügyminiszter hasonlóképpen nyilatkozott, s így a követ számára már csak a Rákosinál tett látogatás maradt. Rákosi közölte, hogy ő magyar, angol, orosz és német nyelven válaszolt a kérdésekre, nem hallotta, hogy az újságírónak mit fordítanak, ő természetesen nem tett semmiféle dehonesztáló megjegyzést Franciaországra. A Quai d’Orsay illetékes igazgatósága a követ küldte válaszokkal nem elégedett meg, s továbbra is korábbi, intranzigens álláspontjához ragaszkodott. A követ jelezte, hogy más megoldást célszerű keresni, mivel írásbeli bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, Rákosi pedig nem vállalja a neki tulajdonított szavakat, s amennyiben francia részről túlfeszítik a húrt, veszélybe kerülhet a budapesti francia intézet megnyitása és a magyarországi francia kulturális jelenlét. A pontot végül az tette a kínos ügy végére, hogy Rákosi beleegyezett, interjút ad az AFP budapesti tudósítójának, s az interjúban megerősíti, Franciaországot nem sértette meg, s ez nem is állt szándékában. 119 A kormányközi politikai kapcsolatok a Magyarországon is bekövetkezett rákosista hatalomátvételt, a sztálinista államszervezés szolgai másolását követően természetesen teljesen befagytak, s érintkezés csupán a kommunista pártkapcsolatokon keresztül történt a két ország között. Az elkövetkező évek során, annak ellenére, hogy a kétoldalú viszonyra számos árnyék vetült elsősorban az egyre intenzívebbé váló hidegháború, kisebb mértékben néhány koncepciós per „francia vonatkozásai miatt”120 a „kapcsolatok a népi demokráciák közül a magyarokkal lehetetlenültek el a legkevésbé”. 121 Ebben kétségkívül döntő szerepe volt annak, hogy a francia kulturális intézet - a körülményekhez képest - be tudta tölteni misszióját Budapesten. A Sztálin halált követő „olvadás” kelet-nyugati kapcsolatokban jelentkező következményei, elsősorban a magyar diplomácia Moszkva nyugati nyitását követő jellege miatt a magyar-francia kapcsolatokat sem hagyták érintetlenül. A magyar fél részéről tett lépéseket a franciák fogadták, s adott esetben viszonozták (pl. a diplomaták mozgáskorlátozásának MAE Ad série Z Europe sept.1944 - juin 1949. sous-série Hongrie numero 24 – relations bilatérales 1944-1949. 119 U.o. 120 A „köztársaság ellenes összeesküvés” ürügyén a külügyminisztériumból franciáknak való kémkedés gyanújával eltávolítottak néhány munkatársat. Továbbá a Rajk per, a Sólyom per említhető, illetve az, hogy Károlyi Mihály párizsi követi posztját adta fel, majd a párizsi követség első beosztottját (későbbi párizsi nagykövetet) és tanácsosi rangban dolgozó feleségét (aki a börtönben aztán öngyilkosságot követett el) is hazarendelték, s a repülőtéren Péter Gábor tartóztatta le őket. 121 MAE Ad série Z Europe sept.1944 - juin 1949. sous-série Hongrie numero 24 – relations bilatérales 1944-1949. 118

59

kölcsönös feloldása). Az 1953-1956 között tapasztalt, francia megítélés szerint „kedvező tendencia” elsősorban a kapcsolatok oldottabb légkörében (az 1956. július 14i francia nemzeti ünnepi fogadáson Rákosi mellett ott volt az egész magyar kormány), a kereskedelmi forgalom növekedésében (400 ezer tonna francia gabonaexport), a KSH elnökének párizsi hivatalos látogatásában és néhány kulturális jellegű rendezvényben volt tetten érhető.122 A „kedvező tendenciát” az 1956 drámai eseményei és következményei természetesen derékba törték, s a Kádár rendszer köré húzott „cordon sanitaire” kialakításában a francia külpolitika első rangú szerepet játszott. A francia külügyminiszter Christian Pineau a második szovjet intervenció napján, 1956. november 4-én rendkívül éles hangú nyilatkozatot tett közzé, amit az összes francia külképviselet még aznap délután megkapott.123 „A budapesti rádió elnémult, miután egész éjjel a magyar ellenállás aggodalommal töltött felhívásait sugározta. Most csend van. Egész Franciaország meghajol a függetlenségéért halni kész nemzet mártíriuma és bátorsága előtt. Franciaország fájlalja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete és bizonyos kormányok az elmúlt napok során arra használták a drága időt, hogy inkább szent háborút hirdető és számtalan agressziót elkövető egyiptomi diktátor tekintélyét megmentsék ahelyett, hogy támogatásukat egy bátor népnek adták volna, amelyik semlegesség iránti igényének és szabadságvágyának adott hangot. Bárcsak felébredne a világ lelkiismerete, hogy azoknak a hangját, akik a végsőkig álltak ki az ember alapvető jogainak tiszteletben tartásáért ne fullasszák kínzásokba és vérbe.” A francia kormány állásfoglalását a budapesti követ jelentése szerint „az ellenállási mozgalom” örömmel fogadta, s hasonlóak kiadását fontosnak tartotta és kérte.124 A körülmények hatalma arra kényszerítette a francia követséget, hogy tevékenységnek nagy részét az alig néhány hónappal előbb érkezett követ Jean Paul-Boncourt vezetésével a francia állampolgárok támogatására és humanitárius akciókra fordítsa. Államközi politikai kapcsolatok ápolásáról szó sem lehetett. Olyannyira nem, hogy francia részről felvetődött a „szovjet katonai védelem árnyékában” megalakított Kádár kormánnyal fenntartott a diplomácia kapcsolatok további sorsának a kérdése is. A kelet-európai országokkal foglakozó politikai osztály a miniszternek készített feljegyzésben tekintette át a kérdést.125 A feljegyzés készítői megállapították, hogy a kapcsolatok megszakításához szükséges feltételek gyakorlatilag jelen vannak, mivel a Kádár kormány nem rendelkezik valóságos hatalommal. Ennek ellenére úgy vélték, egyetértve a többi nyugati kormány által kialakított állásponttal, hogy a diplomáciai kapcsolatok megszakítására nincs szükség, mivel rendszerváltás nem történt, nem kell ismét bemutatni a megbízóleveleket, a misszióvezetők a helyükön maradhatnak, így nem kell explicite elismerni a Kádár kormányt, s jelenlétük de facto úgy értelmezhető, hogy a kapcsolatokat Magyarországgal francia részről továbbra is fenntartják. A szakítás – folytatja a feljegyzés – kétség kívül megfelelne a nemzetközi közvélemény egyes elemei óhajának, a magyar nép azonban ezt úgy értékelné, hogy magára hagyták, s azon kívül az ellenállást Kádárék nem tudnák úgy letörni, hogy arról ne értesüljön a szabad világ. A szakítás ezért egy fontos megfigyelő poszt eltűnésével járna, s ez a kommunista világ mostani válsága idején nem lenne ajánlatos. Mindezen túlmenően a budapesti missziók fontos humanitárius szolgálatot látnak el, a francia állampolgárok is védelmet V.ö. Kecskés Gusztáv: La diplomatie française et la révolution hongroise de 1956. ParisBudapest-Szeged 2005. p.48-51. és MAE Ad Série Europe 1956-1960, sous-série Hongrie, numero 121 – relations politiques. 123 MAE Ad Série Europe 1956-1960, sous-série Hongrie, numero 121 – relations politiques. 124 Uo. 125 Uo. dátum nélkül 122

60

igényelnek. Végül, igaz, hogy a magyar politikai helyzet nehezen áttekinthető, s a legutóbbi események azt mutatják, hogy a szovjetek erősítik szorításukat, egyáltalán nem biztos, hogy a magyar nép áldozata hiábavaló volt, és a szovjetek ennek következtében nem kényszerülnek arra, hogy a felkelők legfontosabb követeléseink az irányába engedményeket tegyenek. A követek visszahívása azért sem ajánlatos – bár ez többek kívánságának megfelelne -, mert későbbi visszatérésük a Kádár kormány elismerését jelentené – fejeződik be az elemzés. A feljegyzés érvanyaga helytállónak bizonyult, s a budapesti francia követ a helyén maradt. Miután nagyon hamar kiderült, hogy a népfelkelés márciusi újrakezdéséhez fűzött reményeknek (MUK – márciusban újra kezdjük) semmiféle reális alapja nem volt, a kádári vezetés – szovjet egyetértéssel – késlekedés nélkül, a kezdődő megtorlásokkal egy időben lépéseket tett nemzetközi elszigeteltségének oldására. 1957. április 25-i táviratában126 Paul-Boncourt arról számolt be, hogy hosszabb beszélgetést folytatott a budapesti szovjet nagykövettel, s a beszélgetés központi eleme Kádáréknak a szovjet nagykövet által továbbított üzenete volt. A szovjet nagykövet a feletti sajnálkozásának adott hangot, hogy a francia követ nem használja fel lehetőségeit, hogy közvetlenül tárgyaljon a magyar vezetőkkel, mivel Kádár és Münich készen áll arra, hogy magánlátogatáson fogadja Paul-Boncourt-t. A Quai d’Orsay elég fontosnak találta az információt ahhoz, hogy késlekedés nélkül, két nappal később válaszoljon. Rámutatott, hogy „jelenleg” nem lenne megfelelő, hogy a követ változtasson a magyar hatóságokkal fenntartott kapcsolatai gyakorlatán, mivel a „francia kormány semmiképpen nem válaszolhat a Kádár kormánynak az ön irányába tett kísérletére, hogy kikerüljön abból a zsákutcából, ahova a nyugati hatalmak egységesen tartózkodó politikája miatt került.”. Az állásfoglalás szellemében francia részről még egyet csavartak a présen, s a külügyminisztérium körtáviratban tiltotta meg követségeinek, hogy a július 14-i fogadásokra magyar misszióvezetőket hívjanak meg. 127 A budapesti francia ügyvivő nem hívott meg magyar vezetőket, minisztereket, miniszterhelyetteseket, ellenben nagy számban vezető értelmiségieket, akik részt is vettek a fogadáson. Erről készített jelentésében szükségesnek tartotta megemlíteni, hogy a franciával ellentétben a brit és az amerikai fogadásra nem mentek magyarok, a vendégek gyakorlatilag a diplomáciai testületből kerültek ki.128 A nagyarányú részvétel a francia nemzeti ünnepi fogadáson mindenesetre azt mutatta, hogy a franciák felé mintegy „engedékenyebb” volt a lassan konszolidálódó rezsim, annak ellenére, hogy a Kádár kormány főleg a társadalmi szervezeteken és a sajtón keresztül rendkívül éles támadásokat folytatott a francia kormány ellen az algériai háború miatt, s e szervezetek rendezvényeire rendszeresen hívtak meg algériaiakat, akik személyes beszámolókkal tették színesebbé e propaganda aktusokat. Francia részről meglehetős közönnyel vették tudomásul az elsősorban belső fogyasztásra szánt „tényfeltáró” gyűléseket, melyek a Quai d’Orsay kelet-európai osztálya értékelése szerint „arra szolgálnak, hogy eltereljék a figyelmet a belső helyzetről”, hozzáfűzve, hogy a hivatalos megnyilatkozások a kérdésben elég ritkák.129 Az óvatos magyar kezdeményezések közé illeszkedett annak a két francia képviselőnek 1957. októberi látogatása, akik az Interparlamentáris Unió magyar tagozatának a meghívására érkeztek Budapestre. Turistaként jöttek, s magyar értelmiségiekkel is szerettek volna találkozni. Turbot-Delof, a budapesti francia követség kulturális attaséja (aki olyan mélyen ismerte a kétoldalú kapcsolatokat, hogy amit nem tudott, nem is volt érdemes tudni) továbbította a kérést a franciák előtt hatalmas tekintélynek örvendő 126

Uo. Uo. 128 Uo. 129 Uo. 127

61

Illyés Gyula felé, aki erre azt felelte, hogy az egész találkozó csak kommunista írók jelenlétével képzelhető el, hogy a tervezett beszélgetés ne legyen feltűnő, de így persze senki nem fog mondani semmit. Turbot-Delof azzal zárta az ötletet, hogy az egésznek persze így semmi értelme. A francia külügy – a tartózkodó magatartásnak megfelelően már előzőleg arra utasította követét, hogy a misszió maradjon távol a képviselők programjaitól.130 Továbbra is ott volt azonban a jelenlét és tartózkodás-távolmaradás dilemmája. Az 1957. november 7-ei szovjet fogadás kapcsán felvetődik, hogy részvétel esetén a nyugati követek elkerülhetik-e a találkozást Kádárral. A külügyminisztérium válasza szerint „Attól kezdve, hogy a nyugati hatalmak budapesti képviseletük fenntartása mellett döntöttek – úgy tűnik – el kell fogadniuk a kapcsolatok fokozatos, legalábbis protokoll szintű helyreállítását a magyar kormánnyal.”. A nyugati misszióvezetők végül nem vettek részt a budapesti szovjet nagykövetségnek a NOSZF 40. évfordulóján rendezett fogadásán.131 Nem sokkal később november 26-án a fenti állásfoglalásnak megfelelő, pontosító távirat ment a követségnek azzal, hogy természetesen továbbra is érvényben van az utasítás, hogy ne vegyenek fel közvetlen kapcsolatot Kádárral vagy közvetlen környezetével, de ez nem jelenti azt, hogy ne vegyenek részt olyan fogadásokon, ahol elvileg találkozhatnak magyar vezetőkkel.132 Ezek után a francia követ természetesen felvetette azt a kétség kívül kényes kérdést, hogy milyen magatartás kövessen a „bábkormánynak” az ilyenkor szokásos, az Elnöki Tanács elnöke által a diplomáciai testület számára rendezett fogadás keretében átnyújtandó újévi jókívánságok esetében. A válasz szerint egyeztetnie kell a többi nyugati követtel, de az egyeztetést követően (ha a többiek is ott vannak) nincs akadálya az újévi köszöntőn való részvételnek. 1958 elején küldött újabb táviratában a külügyminisztérium tovább finomította a francia álláspontot azzal, hogy bizonyos rendezvényeken, amiken ott van Kádár és közvetlen környezete a követ részt vehet, de „csakis a tartózkodó magatartás lehetséges, és ez elvi kérdés a magyar-francia kapcsolatok általános vitelét illetően kitűzött cél szerint.”.133 Ennek megfelelően, a Quai d’Orsay márciusban eltanácsolta Paul-Boncourt-t attól, hogy a rezsim miniszterelnökké avanzsált másik erős emberétől Münich Ferenctől látogatási lehetőséget kérjen. A követség és a külügyminisztérium között zajló táviratváltás tanúsága szerint a „jelenlét és a távollét” dilemmája az 1958. július 14-ei francia nemzeti ünnepi fogadásra feloldódott, mivel a Nagy Imre és társai kivégzését alig egy hónappal követő eseményre a követség 450 meghívót küldött ki, és 400 vendég jelent meg, köztük a külügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium munkatársai. 134 A kétoldalú politikai kapcsolatok ettől függetlenül tetszhalott állapotban voltak, s ezen nem változtatott az sem, hogy időnként alacsony szintű, kizárólag szakmai természetű kontaktusokra került sor (mint például a francia statisztikai intézet egyik munkatársának a látogatása). A viszonyra jellemző, hogy a kelet-európai politikai osztály által a külügyi főtitkár számára készített, a francia-magyar kapcsolatokat ismertető feljegyzés135 nem szólt másról, mint a budapesti francia intézet egyik, magyar állampolgárságú munkatársának a letartóztatásáról, kölcsönös vízum megtagadásokról, illetve különböző, a francia kormány politikáját kipellengérező magyar rendezvények elleni tiltakozásokról. Ebben a kontextusban említette meg a feljegyzés, hogy a francia 130

Uo. Uo. 132 Uo. 133 Uo. 134 Uo. 135 Uo. 1958. május 12. 131

62

kormány az ENSZ előtt szereplő magyar kérdés tekintetében továbbra is intranzigens magatartást tanúsít. Néhány hónappal később a francia külügy megerősítette álláspontját, mondván, hogy a kulturális intézet munkatársa szabadlábra helyezésének örvendetes ténye miatt „sem téveszthetjük szem elől, hogy a francia-magyar kapcsolatokat továbbra is szélesebb politikai megfontolások határozzák meg, melyek egyszerre kötődnek a jelenlegi rezsim eredetéhez és ahhoz az elnyomáshoz, amit jelenleg is alkalmaz fennmaradását biztosítandó”.136 Nem segítette a politikai kapcsolatok normalizálódását az a tudathasadásos magyar politika sem, amelyik szerint egyrészt „hivatalos” kormányzati részről kapcsolatfejlesztést szerettek volna, másrészt a „proletár internacionalizmus” jegyében a leggorombább támadásokat intézték a hivatalos francia politika ellen, válogatás és mérlegelés nélkül használva a Francia Kommunista Párt érvanyagát – mintegy visszaküldve az FKP-nek a liftet az 1956-ot követő támogatásért. A magyar sajtó gátlás nélkül lefasisztázta de Gaulle-t137, s mi több szeptember végén a Parlamentben maga a miniszterelnök jelentette ki, hogy „különösképpen figyelnünk kell arra a támadásra, melynek révén a francia reakció ki akarja szolgáltatni az országot a fasizmusnak, megsemmisítve egy forradalmi nép demokratikus jogait.”. Néhány nappal később a francia követ jelentésében idézi Marosán Györgynek, a rezsim „néptribunjának” egyik beszédét, amelyikben Marosán igennel felel saját kérdésére – fenyeget-e fasiszta veszély Franciaországban?138 Rendkívül élesen támadták magyar részről a Tábornok algériai politikáját, és egyáltalán az egész algériai problematikát csak az FKP szemszögéből voltak hajlandóak vizsgálni. Mindazonáltal, a következő évben a francia külügy kétoldalú viszonyt felmérő jelentése139 már azt mutatja, hogy a kapcsolatok normalizálása felé vezető úton komoly lépések történtek. Az 1956. októberi események (sic!) óta Magyarországot ügyvivő képviseli140, mivel a francia kormány nem fogadta el, hogy új követet küldjön a magyar kormány - írja a jelentés, majd így folytatja - 1958 őszéig hasonló volt a helyzet a többi nyugati fővárosban is. Ekkor a brit, a belga, a holland kormány megadta az agrémentokat a kijelölt magyar követeknek, és ezt követően így tett a francia kormány is 1959 áprilisában. Az új magyar követ szeptemberben adta át megbízólevelét Párizsban. A nemzetközi szervezetekben a magyar kérdéssel kapcsolatban a francia kormány intranzigens magatartást tanúsított. (…) A kétoldalú viszonyban vitás kérdés vagyonjogi és ingatlan kisajátítási ügyet illetően van jelen. A gazdasági kapcsolatok a politikai nehézségek ellenére viszonylag kedvező körülmények között fejlődnek. 1959. április 17-én kereskedelmi egyezmény került aláírásra. Október elsején megbeszélések indulnak Párizsban megvizsgálandó a magyar kormánynak azt az óhaját, hogy Franciaországgal két-három évre szóló hosszú távú kereskedelmi egyezményt, illetőleg egy új kereskedelmi egyezményt írjon alá. Kulturális téren Magyarország a Szovjetunió példáját kívánja követni, azaz nyitni akar a nyugati demokráciák felé – fejeződik be a dokumentum. A kétoldalú politikai kapcsolatok holtpontról történő elmozdulását jól jelezte Paul-Boncourt-nak a magyar külügyminiszternél, Sík Endrénél tett látogatásáról 136

Uo. Élén a Népszabadság párizsi tudósítójával, akit aztán ezért évekre kitiltottak Franciaországból. 138 MAE Ad Série Europe 1956-1960, sous-série Hongrie, numero 121 – relations politiques. 139 Uo. A kelet-európai ügyekkel foglalkozó osztály feljegyzése,1959. augusztus 17. 140 Akit néhány évvel ezt megelőzően kémkedés miatt kiutasítottak az USÁ-ból. Később nagy ívű belügyminisztériumi és külügyminisztériumi karriert futott be. 137

63

felterjesztett jelentése.141 A követ távirata szerint a magyar külügyminiszter elmondta, hogy a kormány minden tagja csakúgy, mint a magyar nép mély tiszteletet érez a Francia Köztársaság elnökének személye iránt, valamint határozottsága iránt, ahogy a fasiszta veszéllyel szembefordult. A magyar vezetés Tábornok iránti tiszteletének váratlan elmélyülése mögött nyilvánvalóan ott volt a szovjet-francia kapcsolatok javulása, amit mintegy betetőzött Hruscsov 1960 márciusában tett párizsi látogatása, amely minden, a tárgyalások során ellentétesen megítélt kérdés ellenére is igazi nyitánya volt az enyhülés időszaka új minőségű francia-szovjet kapcsolatainak.142 A magyar diplomácia vezetője végül is nem tett mást, mint szokás szerint végrehajtotta a Moszkvával előzetesen „egyeztetett külpolitikából” adódó feladatokat – mintegy visszaigazolva a szovjet vonal helyességét. Ettől függetlenül francia részről is kézzelfogható jelét adták annak, hogy a „tartózkodás” időszaka véget ért. Az 1961. április 4-ei állami fogadáson már részt vettek a nyugati nagykövetek, sőt megjelent az éppen Magyarországon tartózkodó francia, zömében UNR-es (gaulle-ista) képviselőkből álló parlamenti delegáció is. A képviselők nagyon pozitívan nyilatkoztak a Magyarországon látottakról, és felvetették egy francia-magyar parlamenti csoport megalakításnak a lehetőségét. A francia-magyar viszony gyors „olvadásában” kétség kívül döntő szerepet töltött be de Gaulle kelet-nyugati együttműködésről alkotott víziója. E tekintetben már a háborút követően is rendkívül határozott koncepcióval rendelkezett, és igen következetesen hangoztatta az 1947-es párizsi békeszerződés aláírásának az évében, hogy „Bár most Magyarország, Románia, Bulgária elszenvedik a Tengelyhez történt csatlakozásuk szerencsétlen következményeit, nem én fogom azt ajánlani, hogy a szabad Európa fonja keresztbe karját, mihelyst ezek az országok kérhetik tőle, hogy tárja ki őket számukra.”143. A Tábornok néhány évvel később már köztársasági elnökként erősítette meg, hogy „a kelet-európai népekkel felvettük, ápoljuk és szorosabbra fűzzük a kapcsolatokat. E kapcsolatok, melyeket évszázadok óta fenntartunk most újból lehetségesek, mert a körülmények hatalma, úgy tűnik, enyhíti az ideológiát, a totalitáriánizmust, és e népek vezetőinek uralmi szándékait, mert náluk is, mint végül is mindenhol, mindig az ember győzedelmeskedik.”144 De Gaulle keleti politikája megvalósításához kedvező körülményeket teremett az algériai probléma lezárása, a kubai válság rendezése145 – mely utóbbiak a szélesebb, kelet-nyugati összefüggés rendszerre is kedvező hatás gyakoroltak. A francia-német kapcsolatok lehűlése, az amerikaiak vietnami háborúja további elemei voltak a Moszkvával folytatott párbeszéd újra kezdésének. Szélesebb összefüggésbe ágyazva, De Gaulle szándéka arra irányult, hogy a nemzetközi politika nagy kérdéseit illetően Franciaország a Szovjetunió partnere legyen, kiegyensúlyozva az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt. Moszkva szándékai Párizst illetően arra irányultak, hogy Franciaországot mintegy leválasztva destabilizálja a nyugati szövetségi rendszert, és MAE Ad Série Europe 1956-1960, sous-série Hongrie, numero 121 – relations politiques. 1960. május 23. 142 Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1995. Zrínyi 1996. p.122. 143 Chantal Morel: Les relations franco-hongroises à l’époque du général de Gaulle. Revue d’histoire diplomatique, 1998. no.1. p.64-65. 144 A tábornok 1965. májusi beszéde Anjouban tett látogatása alkalmával. 145 De Gaulle szemében a kubai válság megoldása azt jelentette, hogy az erőviszonyok megváltoztak, a Szovjetunió nem volt kész a háborúra, következésképpen az USA maradt az egyetlen valódi katonai szuperhatalom – s e tényezők eredményeképpen jelentősen csökkent az európai háború veszélye. V.ö.: Maurice Vaïsse: La Grandeur. La politique étrangère du général de Gaulle. Fayard. Paris 1998. p.414 141

64

kicsikarja a franciák egyetértését egy európai biztonsági konferencia összehívásához, azzal a céllal, hogy szentesítsék a háború utáni Európa határait. De Gaulle számára elsősorban a „blokk-politika” elutasításáról, az enyhülési politika középpontba állításáról volt szó,146 valamint arról, hogy az európai vitás kérdéseket az európaiak rendezzék, s erről a rendezésről ne egy amerikai-szovjet páros döntsön. Felfogása szerint európai hatalomként a szovjeteknek részt kell venniük a háború utáni Európa egyik legfontosabb kérdésének, a német kérdésnek a rendezésében, ami persze azt is jelentette, hogy számára az „Atlanti-óceántól az Urálig” terjedő Európa jóval több, mint a hatok Európája.147 Francia oldalról a döntéshozók tudatában voltak annak, hogy a közvetlen kapcsolatteremtést a kelet-európai országok vezetőivel meg kellett előznie a legfelsőbb szintű francia-szovjet érintkezéseknek, s ezért alapelvük volt, hogy e tekintetben semmit nem szabad lépni, ami a szovjetek számára kihívásnak tűnhetne. Így a folyamatot Hruscsov 1960-as párizsi látogatását követően a Legfelső Tanács elnöke, Podgornij erősítette 1964. februári párizsi látogatásával, amit 1965 áprilisában (már Hruscsov bukása után) Gromiko szovjet külügyminiszter útja követett. De Gaulle egyenesen kijelentette Gromikonak, hogy a franciák kapcsolatfejlesztési szándéka annak tudható be, hogy a Szovjetunió, melynek erejétől Franciaország hosszú ideig tartott, ma kevésbé tűnik fenyegetőnek.148 De Gaulle külügyminiszterének, Maurice Couve de Murville-nek a visszaemlékezése szerint ” Nagyon is jól elképzeltük egy ilyen nyitásnak a határait, amiket már előre kijelöltek az akkori rezsimeknek alávetett országok evolúciós lehetőségei. Remélhettük, hogy fokozatosan sor kerül liberalizációra – s e tekintetben mindig is léteztek tradíciók, legalábbis néhányuknál, a lengyeleknél, a cseheknél például. De semmi nem volt elfogadható a szovjetek egyetértése nélkül – akiknél semmi fejlődés nem volt kilátásban. (…) Szó nem volt arról, hogy leválasszuk őket Oroszországról, miután ez utóbbi Jaltát követően biztonsági zónája részévé tette őket, és ügyelt arra, nehogy kiváljanak belőle. Egy efféle vállalkozás a biztos csőd miatt nemcsak irrealista lett volna, hanem még ezeknek az államoknak az érdekeivel is ellentétes lett volna, mivel felfordulást és szerencsétlenséget hozott volna rájuk.”. Párizs szerint az volt a lehetőségek határain belül, hogy „új életet leheljünk a senki ellen nem irányuló régi barátságokba, s hogy e világukba zárt, húsz éve elszigetelt nemzetek számára lehetőséget adjunk arra, hogy nyissanak a külvilág felé, hogy e külvilággal új típusú kapcsolatokat teremtsenek, röviden, életük és fejlődésük számára új lehetőségeket találjanak.”149 A régi barátságok feltámasztása természetesen a régi barátokkal kezdődött. 1964-ben Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Bulgária kormányának a képviselői látogattak Párizsba. Magyarországra csak utánuk kerülhetett sor, amiben persze szerepet játszott 1956 és a következő évek drámai esemény sorozata is. Az új francia követ Pierre Francfort 1962. április 11-én adta át a megbízólevelét Budapesten. Feladata immár nem a Kádár rendszer elszigetelésében való részvétel, hanem a kapcsolatoknak a lehetséges kereteken belüli fejlesztése volt. A következő év őszén hosszabb jelentést terjesztett fel azzal a javaslattal, hogy a diplomáciai kapcsolatok szintjét Magyarországgal követi szintről nagyköveti szintre emeljék.150 Javaslatát azzal indokolta, hogy a többi NATO országnak is hasonlók a szándékai sőt, a görögök már döntöttek is. Emellett a magyar belső helyzet jó irányban fejlődött, V.ö. Histoire de la diplomatie française. Présentation: Dominique de Villepin. Paris, Perrin 2005. p.887. 147 Vaïsse p.419. 148 Uo. p.423. 149 Jean Lacouture: De Gaulle.3. Le souverain. Seuil 1986. p.397. 150 MAE Ad série EU-Europe – 1961-1970. sous-série Hongrie, numero 200 146

65

nagyobb a tolerancia a kormányzat részéről, nagyobb az állampolgárok iránti tisztelet, s a relatív belső enyhülés annak tudható be, hogy a magyarok bizonyos nyomást tudtak gyakorolni e tekintetben a kormányra. A diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése azt is jelentené, hogy a magyar kormányra gyakorolt nemzetközi nyomást továbbra is működne. A kétoldalú kapcsolatok jónak minősíthetők, a kereskedelem területén eredményesek, a követség viszonya a külügyminisztériummal jó. Kedvezőtlen elem, hogy a sajtó nem szűnően támadja főként a francia kormány külpolitikáját. Összességében azonban a francia pozíció relatíve kedvezőnek ítélhető - írta. A kapcsolatok nagyköveti szintre emelésének gondolata nagyon gyorsan konkrét cselekvésben öltött testet, mivel a kelet-európai ügyekkel foglalkozó osztály feljegyzése a párizsi magyar követség tanácsosának151 a látogatásáról152 már úgy számolt be, hogy a „magyarok nagyon örülnek a nagyköveti szintre emelési szándéknak”, s rögvest egy sor miniszteri látogatásra tettek javaslatot a kultúra, a tudomány, a mezőgazdaság területén. Megjegyezte, hogy a háború óta a szocialista országok közül csak Magyarországon nem járt francia miniszter. Francia részről jelezték, hogy készséggel megvizsgálják a magyar kezdeményezéseket, de felhívták a figyelmet arra, hogy számukra úgy tűnik, hogy a magyar sajtó még mindig nem érzékeli eléggé a francia valóságot. A tanácsos erre rögtön javaslatot tett ara, hogy a jobb megértés érdekében legyenek kölcsönös újságíró cserék. A miniszteri látogatást illető francia döntés azért is sürgetővé vált, mivel az év elején Francfort jelentette, hogy megbízólevele átadása alkalmából Kádár miniszterelnök fogadja,153 s valamit kell a magyaroknak mondani a miniszteri látogatásokat illetően. Három nappal később azt a választ kapta, hogy pozitív szándékkal vizsgálják egy miniszteri rangú politikus látogatásának a hipotézisét, s a látogatásra a legjobb alkalom a Budapesti Nemzetközi Vásár lenne, de még nincs döntés a személyét illetően.154 A legbiztosabb jele annak, hogy a két ország közötti politikai viszony kigördült a holtvágányról azt volt, hogy Kádár miniszterelnöki minőségében 1964. január 24-én fogadta Pierre Francfort nagykövetet megbízólevelének az átadása alkalmából. A nagykövet két jelentésben is beszámolt a látogatásról.155 Már Budapestre érkezésekor kérte, hogy Kádár fogadja, de közölték vele, hogy ő általában nem fogad misszióvezetőket, bár – jegyezte meg Francfort – 1961-ben fogadta az olasz, 1962-ben pedig a brazil nagykövetet. A francia nagykövet látogatása két órát tartott, csak tolmács volt jelen. A két órás négyszemközti találkozó alkalmat adott Francfort-nak arra, hogy alaposan megfigyelje vendéglátóját. A kérdés önkéntelenül felvetődik – írta beszámolójában – amikor ezt a fizikai és erkölcsi megpróbáltatások megjelölte arcú embert hallgatjuk, nem arra törekszik-e, hogy szabaddá tegye az 1956-os emlékek és a Nagy Imréhez fűződő viszonya által kísértett bűnös lelkiismeretét? Jó kommunista debattőr, akit tréningben tart a személyiségükből fakadó fegyelem dialektikája. Humoros, de náluk ez a meggyőzés fegyvere, mert szeme olykor hirtelen hideggé és vizsgálódóvá válik. Bizonyos realizmussal a tolerancia útját választja. A nemzetközi munkásmozgalom segítségétől, a szolidaritástól várja, hogy Magyarország életképes gazdasági körülmények között és függetlenségben fejlődhessen. A külvilág a számára – amennyiben nem érint magyar érdekeket – elégé idegen, a nyugatot egyáltalán nem ismeri. Kádárnak az ország belső helyzetéről adott elemzése szerint az ország lakossága Belgiumi emigrációban részt vett az ellenállási mozgalomban, s magas belga kitüntetések birtokában brüsszeli magyar nagykövetként fejezte be diplomáciai pályafutását. 152 Uo. 1963.december 21. 153 Uo. 1964. január 20. 154 Uo. 155 Uo. 151

66

– melynek 30% kommunista, 20%-a ellenség, a többi követi a vezetők által kijelölt utat. Párhuzamot vont Kun Béláék leverése és 1956 között, igazolva a szovjet csapatok behívását. Anekdotázva mesélte, hogy fogadott egy szenegáli delegációt, s elmondta nekik, hogy ők tulajdonképpen jó ismerősei Magyarországnak, mert már 1919-ben jártak itt. A szovjetek megmentették a szocializmus vívmányait. Most sem a rezsim vádelmében vannak magyar földön, hanem a NATO és a VSZ közös határain kialakult helyzet miatt. Mit szólna Bonn, ha a NATO kivonulna az NSZK-ból? Másrészt, a szovjet csapatok itteni állomásoztatását a szovjet költségvetés fedezi, ha nem lennének itt, a feladatokat a magyaroknak kellene ellátni, s mit szólna a költségekhez a magyar paraszt? Kádár kifejtette, hogy megítélése szerint a békés egymás mellett élés kizárólag a szovjet-amerikai kapcsolatok függvénye, amivel a francia nagykövet nem értett egyet. Kádár kijelentette, hogy Peking francia elismerése őt egyszerű magyar állampolgárként is elégedettséggel tölti el,156 s partnerének kérdésére megerősítette, hogy biztosan sor fog kerülni egy nagy nemzetközi kommunista találkozóra. Kádár ugyancsak elégedetten fogadta a francia nagykövet bejelentését arról, hogy a francia kormány egyik tagja hamarosan Budapestre látogat. Pierre Francfort értékelése szerint a megbeszélés összességében kötetlen és amilyen mértékben lehetett, nyílt volt. Kádár, akinek a kommunista meggyőződése teljes mértékben ortodox, de viszonylag realista, őszinte volt. A találkozót nem terhelte propaganda. Bármilyen figyelmesen hallgatta is „fejtegetéseimet a békés egymás mellett éléshez történt eredeti francia hozzájárulásról”, Kádár semmi jelét nem adta annak, hogy nemzetközi téren Magyarország némileg függetlenebb politikát akarna, vagy tudna vinni – zárul a nagykövet jelentése. A nagykövet és Kádár találkozója új elemeket nem hozott a két ország kapcsolataiba, mégis hozzájárult a normalizálódási folyamathoz, mivel helyreállította a fogadó ország miniszterelnöke és a küldő ország nagykövete közötti találkozók szokásos gyakorlatát – ugyanakkor Kádárnak a francia enyhülési politika iránti ekkori közönye arról is árulkodott, hogy a Moszkvával szorosan egyeztetett külpolitikában Budapest még nem kapott feladatot a francia irányt illetően. Francia részről továbbra is folyamatosan elemezték a magyar belső helyzet alakulását, és meglehetősen pontos értékeléseket adtak. A francia katonai attasé év elején készített jelentésének a konklúziója szerint: folytatódik a politikai liberalizáció, a gazdaság stagnál, folytatódik a magyar hadsereg modernizációja, illetőleg a magyarországi szovjet csapatok erősítése. 157 Ugyanő éves jelentésének politikai részében kifejtette,158 annak ellenére, hogy a magyarok kommunistaellenesek, magánbeszélgetésekben kertelés nélkül elmondják, hogy ha valóban szabad választásokra kerülne sor Magyarországon, Kádár könnyedén nyerne. Kádár nem azért népszerű, mivel helyreállította a proletárdiktatúrát, hanem azért, mert annak módszereit elutasította. A magyar vezetők elismerik, hogy az ország többsége nem osztja a kommunista nézeteket. Úgy gondolják azonban, hogy nemcsak együtt kell élniük ezzel a többséggel, hanem el kell érniük a többség együttműködését a kisebbség céljainak az érdekében. A könnyű és veszélyes megoldás a terror, az intelligens és hosszútávon kifizetődő megoldás a realitásokhoz igazodás. Ennek ellenére Magyarország hűséges és lojális szövetségese a SZU-nak, azonban egy sor belső ellentmondás gyengíti. Nehéz kibékíteni a kommunista párt diktatórikus lényegét a nemzeti egységre törekvéssel, mivel a közvélemény antikommunista, nehéz hűséget hirdetni a Kremlhez, s A francia fél figyelmét nyílván nem kerülte el, hogy a Szovjetunió nem reagált hivatalosan arra, hogy Párizs a Népi Kínát elismerte, míg Kádár – ha ravaszul is – kommentálta az ügyet. 157 MAE Ad. Série Europe sous- série Hongrie 1961-1970. numero 152 défense nationale. 1964. január 4. 158 Uo. 1964. március 19. 156

67

ugyanakkor lehetővé tenni a nyugati gyökerekhez való visszatérést. Nehéz a művészetben a szocialista realizmust magasztalni, s közben eltűrni olyan kísérleteket, amelyek attól eltérnek, nehéz az ateizmust támogatni s mindeközben gyakorló katolikus fiatalokat felvenni a kommunista ifjúsági szervezetbe, nehéz egyszerre sürgetni a születések számának emelkedését s közben megengedni a legszabadabb abortuszt, nehéz több asszony a termelésbe küldeni, s azt kívánni, hogy otthon is legyenek, nehéz elítélni a kapitalista elidegenedést, miközben jelen van a szocializmusban is az elidegenedés. A kádárizmus borotvaélen táncol, és ez nem folytatódhat ütközések nélkül – fejezi be elemzését a katonai attasé. A Quai d’Orsay kelet-európai osztálya elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy a „régi barátságok” újraélesztését követően a de Gaulle-i enyhülés politikához csatolják a magyar relációt is. A miniszteri kabinet számára készített feljegyzésben 159 a francia kormány egyik tagjának a magyarországi látogatását azzal indokolták, hogy bár Kádár függ Moszkvától, hűséges a Kremlhez, de ez bizonyos mozgásszabadságot biztosít a számára. Továbbá, nemzetközi téren a magyarok helyzete normalizálódik, a belső helyzet ellenőrzött, de javul. 1956 emlékei halványodnak. A végrehajtott liberalizáció következtében szomszédai „irigylik” a magyar népi demokráciát. NATO szinten Franciaország első lenne a miniszteri szintű kapcsolatfelvételben, s így előnyt élvezne szövetségeseivel szemben, főleg kulturális téren. A választás a távközlési miniszterre esett, s ebben nyilván szerepet játszott a keleteurópai színes televíziós rendszerekért folytatott versenyfutás is, lévén, hogy a francia SECAM rendszer ottani bevezetését de Gaulle is presztizs kérdésnek tekintette. Az Ipari Minisztérium egyébként jelezte a Quai d’Orsay-nek, hogy a magyarokkal szakmai szinten elég jó kapcsolatok alakultak ki a különböző nemzetközi rendezvényeken. A francia távközlési miniszter látogatását160 követően (mely látogatás jelképes is volt, tekintve, hogy a távközlési tárca számos, a COCOM lista szempontjából „érzékeny” területet is felügyelt) a franciák és NATO tagországok részéről több miniszteri látogatásra került sor. Fontos elem volt a Kádár rendszer elfogadtatásban, hogy még abban az évben a két parlament néhány képviselője megalakította a francia-magyar baráti csoportot. A politikai kapcsolatok „utazó sebességre” állítása szempontjából azonban az igazi áttörést a magyar külügyminiszter, Péter János párizsi látogatása jelentette (ez az út kétség kívül rendelkezett érzelmi töltéssel is, hiszen magyar külügyminiszter nem járt Párizsban – leszámítva persze az első és második világháborút lezáró béketárgyalásokat). Alig két hónappal a francia távközlési miniszter útját követően a budapesti francia nagykövet jelentette161, a magyar külügyminisztérium illetékes főosztályvezetője arról tájékoztatta, hogy magyar részről örömmel fogadták a magyar közlekedési miniszter párizsi meghívását, de jobban örülnének, ha egy politikai miniszter látogathatna a francia fővárosba a külügyminiszter vagy a külkereskedelmi miniszter személyében. A magyar felvetést támogatta mind a budapesti francia nagykövet, mind a Quai d’Orsay azzal az indoklással, hogy egy politikai színezetű utazás jobban aláhúzná Magyarország nyitási szándékát a Nyugat felé. A nagykövetnek küldött táviratában162 a kelet-európai osztály leszögezte, hogy a szakmai, illetőleg a politikai természetű látogatás nem zárja ki egymást, és a magyar közlekedési miniszter MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 200. 1964. március 19. 1964. május 15-19. Ez volt az első „nyugati” miniszteri látogatás 1956-ot követően, sőt mi több, Trianon óta az első francia kormánytagként látogatott Budapestre. 161 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 1964.július 18. 162 Uo. 1964. július 22. 159 160

68

mellett francia részről szívesen látnak egy inkább politikai kompetenciákkal rendelkező minisztert is. Az illetékes magyar külügyminiszter-helyettes jelezte a francia nagykövetnek,163 hogy ez esetben Péter János utazna úgy, hogy az ENSZ közgyűlésről hazatértében megállna Párizsban 1964. december 12-17 között. A párizsi magyar nagykövettel közölték, a látogatás rendben van, de nem jó a magyar időpontjavaslat, jöjjön a magyar külügyminiszter a következő év januárjában vagy februárjában. Magyar részről a januári időpontot tartották alkalmasnak, s így 1965. január 12-13-án, Péter János személyében magyar külügyminiszter kétoldalú tárgyalásra első alkalommal látogatott francia földre. A francia külügyminisztérium azonban nem mulasztotta el jelezni a budapesti francia nagykövetnek küldött táviratán keresztül, hogy a látogatás „nem hivatalos”,164 ami természetesen azt jelentette, hogy ilyen módon szóba sem kerülhetett találkozó a francia miniszterelnökkel vagy a köztársasági elnökkel. A de Gaulle-i nagyhatalmi külpolitikát vezénylő Couve de Murville165 számára készített dossziéhoz csatolták a Péter Jánosról készített jellemzést166, amely arról tájékoztatta a francia külügyminisztert, hogy magyar partnere református lelkésznek tanult, több nyelven beszélő világlátott ember, magas egyházi méltóságig – egészen a püspöki székig – jutott. A háború előtt a kisgazda vezér Tildy Zoltán közvetlen környezetében politizált, s a harmincas években mentorával együtt fontolgatták a kisgazdák nyilasokkal kialakítandó együttműködésének a lehetőségeit. A háborút követően is Tildy munkatársa volt, s Rákosiéknak ő jelentette a már köztársasági elnök Tildy külföldre távozási szándékát. Külön kiemelték a jellemzés készítői, hogy Péter miniszterként sem volt tagja a „kommunista pártnak”.167 A magyar belpolitikáról készített háttér anyagban 168 két momentumot emeltek ki. Az egyik a szovjet csapatok jelenléte Magyarországon, ami „az egyik legkomolyabb problémája Kádárnak, attól függetlenül, hogy szovjet részről 1957 óta a legnagyobb diszkréciót mutatják.”. A másik a katolikus egyházzal fenntartott kapcsolatok. E téren, annak ellenére, hogy az 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírt magyar-vatikáni megállapodás az első volt, amit a Szentszék egy kommunista kormánnyal megkötött, a továbbiakat „súlyosan beárnyékolja Mindszenty bíboros sorsa, mindazzal a nehézséggel, amit az ő személyes hozzáállása jelent.” A magyar külügyminiszter látogatása „nem hivatalos” jellegének megfelelően egy megbeszélésre került sor Couve de Murville és Péter János között a Quai d’Orsay-n 1965. január 12-én. A találkozóról készített francia jegyzőkönyv169 tanúsága szerint Péter Jánost a párizsi magyar nagykövet, a magyar külügyminisztérium illetékes főosztályvezetője és francia referense kísérte. A véleménycserén nemzetközi politikai és kétoldalú kérdéseket érintettek, s az a bizarr helyzet alakult ki, hogy a magyar külügyminiszter rövid közbevetéseiben lényegében a szovjet álláspontokat hangoztatva a nemzetközi kapcsolatok olyan súlyú területeire is tévedt, amelyeken igazából a magyar külpolitika saját, önálló állásponttal nem is rendelkezhetett. Couve de Murville ismertette a francia enyhülési koncepciót, melynek alapja az volt, hogy „el kell vonatkoztatni a különböző rendszerek karakterétől” és konkrét 163

Uo. 1964.szeptember 8. Uo. 1965.január 5. 165 A protestáns családba született politikus a tábornok legközvetlenebb munkatársai közé tartozott, később miniszterelnökként váltotta valóra a de Gaulle-i politikát. 166 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 167 Ez nem így van. „Titkos” tagja volt a kommunista pártnak. 168 Uo. 169 Uo. „bizalmas” minősítéssel. 164

69

alapokra helyezve szükséges normalizálni ezeket a kapcsolatokat. Kifejtette, hogy szerinte a békés egymás mellett élés helyett szívesebben beszél enyhülésről. Péter közbevetésére megerősítette, hogy amennyiben a békés egymás mellett élés a be nem avatkozás politikáját jelenti, természetesen elfogadható. Az „európai Európáról” szólva annak a véleményének adott hangot, hogy elsősorban Nyugat-Európáról van szó e tekintetben, de Európa egészének kell újra teremtenie normális kapcsolatait. Európa megszervezése nem lehetséges gazdasági alapok nélkül. A Közös Piac nem irányul senki ellen, sőt, megalakítása óta a gazdasági kapcsolatok harmadik országokkal számottevően növekedtek. Problémák természetesen jelen vannak, sokan állítják, hogy a Közös Piac káros a kereskedelmi kapcsolatok tekintetében. Ezt azonban még senki nem bizonyította. Péter János a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok fejlődésének tendenciáját megerősítette azzal, hogy a magyar fél tovább szeretne lépni. Mindenki ezt akarja – válaszolta Couve de Murville-, azonban az igazi gondok akkor jelennek meg, amikor a kereskedelmi egyezményeket közösségi szinten és nem bilaterális alapokon kell majd tárgyalni. Partnerének közbevetésére kijelentette, hogy a legnagyobb kedvezmény elve a szocialista és a kapitalista országok között különbözően vetődik fel, mivel „önöknél csak a kormány dönt az import kérdéseiről.” A német kérdést illetően – miután Péter Kína „bátor elismerésére” hivatkozott, célozva az NDK esetleges francia elismerésére – Couve de Murville rendkívül határozottan leszögezte, hogy a két ügynek semmi köze egymáshoz. A Kínai Népköztársaság kormánya reprezentatív, míg a formózai kormány nem képvisel senkit. A Pekinggel létesített diplomáciai kapcsolatokkal francia részről a realitásokat ismerték el. Németország esetében a helyzet teljesen eltérő. Az NSZK sokkal jelentősebb entitás. A pankowi170 rezsim három órán belül összeomlana a szovjetek kivonulása esetén, míg az NSZK fennmaradna a szövetségesek kivonulását követően. Francia részről nem lehetséges egy olyan kormány elismerése, amelyiket a megszálló hatóságok hoztak létre. Nem komoly dolog arról beszélni, hogy két Németországgal kötünk békét. Péter közbeszúrására, hogy a két Németország „történelmi igazság” Couve de Murville azt felelte, hogy addig lesz két Németország, amíg erővel tartják fenn a helyzetet. Senki nem akar háborút az egyesítését, még a nyugat-németek sem. A jelenlegi állapot még hosszú ideig fennállhat. A két Németország közötti kapcsolatok lehetségesek, de ezek nem jelentik az elismerést. A német kérdést csak az enyhülés keretében lehet rendezni, és a német kérdés rendezése vezet az enyhüléshez. Kérdés, hogy az enyhüléssel vagy a német kérdés rendezésével kell-e kezdeni. Péter szerint a „kérdés bonyolult”, tárgyalni kell a német kérdésről. Couve de Murville kijelentette, hogy mivel „önök a saját alapjaikról képzeli ezt a tárgyalást”, azt a „Nyugat soha nem fogadja el”, és így ez a süketek párbeszéde. Úgy tűnik, hogy a témáról folytatott véleménycserében Péter két melléfogást követett el. Megemlítette (mintegy rámutatva a francia álláspont következetlenségére), hogy a franciák kereskedelmi megállapodást írtak alá az NDK-val, mire partnere kijelentette, „mint minden évben”, s ugyanúgy kereskednek Kelet-Németországgal, mint Észak-Vietnammal, vagy Észak-Koreával. Arra kérdésére, hogy milyen a franciák Kelet-Berlini képviseletének a felépítése, a válasz az volt, hogy a franciákat senki nem képviseli Kelet-Berlinben, ellenben van Párizsban egy „Kelet-Berlini Kereskedelmi Kamara” nevű intézmény, amit francia részről magánvállalatnak tekintenek, és azzal tárgyalnak a kereskedelmi kérdéseket illetően.

170

Francia részről az NDK-t következetesen a „pankowi rezsim”-ként jelölték, annak a berlini kerületnek a nevéről, amelyikben a kelet-német kormányhivatalok zöme található volt. A jegyzőkönyv szerint egy alkalommal Péter János is használta ezt a kifejezést – ki tudja miért. 70

A német kérdés további boncolgatása során Péter János felvetette, hogy a multilaterális erő terve minden bizonnyal megnehezíti rendezést.171 Couve de Murville igennel felelt azzal, hogy megmondta német partnereinek is, hogy minden, ami azt a benyomást keltheti, hogy Németország az atomütőerő közelébe jut, megnehezíti az újraegyesítést. Hozzáfűzte, semmi nem mutat arra, hogy a terv egyáltalán megvalósul. Amennyiben igen - felelte Péter János – nekünk Keleten adaptálni kell majd a védelmüket. Bár még korai erről beszélni – fűzte hozzá Couve de Murville közbevetett kérdésére (Önök ugyanezt tennék?), amely kérdés nem vonatkozhatott másra a beszélgetés kontextusában, mint Kelet-Németország közel engedéséhez az atomütőerőhöz.172 A francia külügyminiszter megismételte, hogy a németekkel szembeni legjobb érv az, hogy a multilaterális erő terve megakadályozza az egyesítést, annak ellenére, hogy a másik oldal szájából ez elég ellentmondásos, mivel „Önök két Németországot kívánnak fenntartani”. A helyzet mesterséges, de a szintén mesterséges osztrák birodalom is évszázadokig fennállt. Péter János ezt követően röviden kitért a magyar-osztrák kapcsolatokra, melyek javítását francia partnere teljesen normális dolognak tartotta, s rámutatott, hogy szerinte a magyarok is attól tartanak, hogy Ausztriát csatlakozása a Közös Piachoz túlságosan közel viszi Németországhoz. Péter János ezt súlyos veszélyként ismerte el, majd felvetette a leszerelés kérdését. Couve de Murville a francia álláspontnak megfelelően kifejtette, hogy nem érkezett el az ideje, és a moszkvai szovjet-amerikai megállapodáshoz azért sem csatlakoztak, mivel azt a leszereléssel éppen ellenkezőnek tartják, mivel csak azokra ró kötelezettségeket, akiknek nincs semmijük, s az atomkísérleteket is csak azok számára tiltja el, akiknek már nincs szüksége a kísérletekre. Ilyen módon a nukleáris hatalmak felosztják maguk között a világot, és így ennek semmi köze a leszereléshez. A Péter által felvetett kínai leszerelési javaslatról pedig az a véleménye, hogy demagógia és propaganda („majd Paraguay és Kongó fogja megmondani a nukleáris nagyhatalmaknak, hogy szereljenek le”). Francia álláspont szerint nukleáris fegyverek tekintetében először is azokat az országokat kell figyelembe venni, amelyeknek megvan a pénzügyi és technológiai lehetősége arra, hogy meglegyen a fegyverük, és rendelkeznek is ezekkel a fegyverekkel ( a nagyok). Aztán azokat, akiknek nincs atomfegyverük, de lehetne (pl. Németország, Japán, Olaszország), majd azok, akiknek egy-két bombájuk lehetne, amivel egy szomszédos ország egy-két városát lerombolhatják ( pl. India, Svédország, Izrael, Egyiptom), ami helyi szinten súlyos dolog lenne, de nem vonná maga után a nukleáris világháborút, mivel ez utóbbi egy egészen más szinten helyezkedik el. A délkelet-ázsiai helyzetet Péter János felvetésére elemezve Couve de Murville azt húzta alá, hogy francia felfogás szerint a semlegesség elsősorban a függetlenséget jelenti, azt, hogy a térségben se kínai sem pedig amerikai befolyás, protektorátus vagy gyarmat ne legyen. A kétoldalú viszonyt illetően magyar részről ismét a kereskedelmi kapcsolatok kiegyensúlyozatlansága merült fel, s Péter János hosszú távú kereskedelmi egyezmény megkötésére vonatkozó magyar igényt fogalmazott meg, hasonlóan egy hosszú távú kulturális egyezmény megkötéséhez. Francia részről ez utóbbihoz példának a románokkal megkötött hasonló egyezményt hozták fel azzal, hogy annak az alapján el lehetne indulni. Felmerült magyar részről konzuli egyezmény megkötésének a A multilaterális atomütőerő kérdését felvetve a magyar külügyminiszter végképp olyan területre tévedt, amelyiket illetően semmiféle kompetenciája nem volt – ami egyébként ki is derült a továbbiakban. Itt a francia nemzeti érdekeket a legközelebbről érintő kérdésekről volt szó. V.ö.: Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1988. Kosuth 1989. p.125-128 172 Teljesen kizárt, hogy Péter ilyen fontos kérdésben felhatalmazás és a Moszkvával történt előzetes egyeztetés nélkül nyilvánult volna meg. 171

71

gondolata is - különös tekintettel a Franciaországból hazatelepültek nyugdíjátutalásaira. Péter János magyarországi látogatásra hívta meg Couve de Murville-t, aki megköszönte, de a választ illetően későbbi pontosítást ígért. Annak ellenére, hogy a magyar külügyminiszter még egy, a tiszteletére adott ebéden és a magyar nagykövet által adott fogadáson találkozott partnerével, jól mutatta az erőviszonyokat az, hogy a francia jegyzőkönyv tanúsága szerint Péter János harmad annyiszor szólalt meg, mint francia kollégája, s akkor is csak jobbára közbevetett kérdésekkel élt. A továbbiakat illetően azonban igen tanulságos a látogatás utóélete. A bécsi francia nagykövet táviratban173 számolt be arról, hogy Kreisky külügyminiszter fogadta, és informálta arról, hogy a magyar külügyminiszter milyen lelkesen tájékoztatta őt párizsi tárgyalásairól. Az osztrák külügyminiszter (későbbi kancellár) elégedetten nyilatkozott a francia keleti politikáról, és úgy vélte, elengedhetetlen a normális kapcsolatok felvétele, új atmoszféra megteremtése, új lelkiállapot kialakítása ezekkel az országokkal. Franciaország példamutatása e tekintetben igen fontos, és még az osztrák kormány belpolitikai helyzetét is megkönnyíti, mivel lehetővé teszi számára, hogy költségvetési pénzeket szabadítson fel alsó-ausztriai és burgenlandi halaszthatatlan munkálatokra, melyek megkezdését eddig a vasfüggöny árnyéka megakadályozta. Néhány nappal később174 a budapesti francia nagykövetség ügyvivője jelentett a Péter látogatásról kiemelve, hogy öt napig ez volt a magyar politikai élet legtöbb figyelemmel kísért eseménye – főleg az értelmiség vár sokat tőle, új lehetőségeket a kapcsolataiban, utazási lehetőségeiben. Egyes vélemények szerint igaz, hogy az „európai Európa” még egy meglehetősen távoli fogalom a magyar kormány számára, de talán ennek a révén át tudna váltani egy közelebbi, hozzáférhetőbb „dunai Európa” fogalmára, melynek a megvalósításában Magyarország ténylegesen részt vehetne. Péter bécsi látogatásairól mások azt gondolják, hogy Magyarország tevőlegesen hozzá akar járulni az enyhüléshez a két Európa határán, és a két blokk közeledését elősegítő eszköz akar lenni. Ismét mások még messzebb mennek, és azt gondolják, hogy a vatikáni megállapodást követően (amire más szocialista ország vonatkozásában nem került sor) Magyarország új útra lépett, s gazdaságpolitikai szempontból felülvizsgálja a Közös Piacot illető álláspontját, s talán hozzájárulhat a Közös Piac és a KGST közötti modus vivendi kialakításához. Az ügyvivő szerint a párizsi megbeszélések a magyar vezetők felfogása szerint hozzájárultak Magyarország nemzetközi helyzetének a megszilárdításához. A külügyminiszter igyekezett jó benyomást kialakítani hazájáról, amellyel kapcsolatban azt akarják elérni, hogy vegyék komolyan, megbízható gazdasági partnerként tekintsenek rá. A párizsi megbeszélések a magyar kormánynak alkalmat adtak arra, hogy célozzanak arra a szerepre, amit Magyarország tudna játszani a két Európa kapcsolatai javításának az érdekében – hála „előnyös” földrajzi elhelyezkedésének. Végezetül – írta az ügyvivő -, a látogatás kiemeli azt a fontosságot, amit Magyarország tulajdonít a francia kapcsolatnak és azt a kívánságát, hogy e kapcsolatokat jelenősen bővítse. Figyelmet érdemel, hogy az első külügyminiszteri érintkezésre Franciaországgal került sor, miközben számos oknál fogva – a két világháború közötti periódus emlékei még nem halványultak el itt – a magyar vezetők választhatták volna Olaszországot vagy Nagy-Britanniát, Ausztriáról nem is beszélve (sic!). Ez a Franciaországnak biztosított preferencia jól mutatja „hazánk Magyarországon kivívott tekintélyét.”

173 174

MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 1965. január 16. Uo.1965. január 20. 72

Pierre Francfort is hosszabb jelentésben 175 elemezte Péter János párizsi utazását. Úgy tűnik – írja a francia nagykövet -, hogy a magyar külügyminiszter cseh és bulgár kollégája múlt novemberi párizsi látogatásánál szélesebb összefüggésekbe igyekezett helyezni tárgyalásait, különös tekintettel a francia kormány európai Európára, független Európára, a kibővített Európára vonatkozó koncepciójára annak ellenére, hogy a Couve de Murville-lel folytatott tárgyalása során csak kérdéseket tett fel és meghallgatta a miniszter válaszait párbeszéd folytatásának az igénye nélkül. A sajtóban igyekezett azt a benyomást ébreszteni – a valósággal szemben -, hogy a véleménycsere e téren elmélyült volt. Az a tény – folytatja -, hogy az újságírók előtt több alkalommal is felvetette a kérdést, arra mutat, hogy a magyarok Európához viszonyulása fejlődik, s ennek bizonyos okai elég világosak, míg mások kétség kívül homályosabbak. Magyarország talán több teret akar nyitni a maga számára a Nyugat felé, s tágítani „autonómiáját” a Szovjetunió felé? Gazdasági okoknál fogva fejlődését kétség kívül több pillérre kívánja helyezni és növelni kapcsolatait a kapitalista országokkal. Ezen túlmenően a szovjetek nehézségei otthon és a nemzetközi munkásmozgalmon belül, a tekintélyét ért kihívások egyrészt, másrészt a népi demokráciák belső fejlődésének a „nemzeti” jellege megerősítette ez utóbbiak öntudatát. A Nyugaton lassan teret nyert európai gondolat ráébresztette a szocialista országokat arra, hogy ők is Európához tartoznak. Mióta a magyar kérdés lekerült az ENSZ napirendjéről és Budapest „presztizse” megerősödött, kétségkívül Magyarország is ambíciókkal rendelkezik arra nézvést, hogy szerepet játsszon nemzetközi téren. Végül, a magyar lépések mögött nyílvánvalóan belpolitikai manőverek is jelen vannak azzal a céllal, hogy a társadalmi rétegek szövetségét szorosra vonják úgy, hogy felvillantják előttük Európához tartozásuk következményeit, - és nyílván Péter János saját helyzete megerősítésének a szándéka is jelen van. Ezen túlmenően pedig a köztársasági elnök (de Gaulle) tekintélye, a francia politikai autoritása miatt nehezen tudott volna Párizson kívül máshova utazni a magyar külügyminiszter első nyugati útján. Felmerül a kérdés – folytatja a nagykövet -, hogy nem akarnak-e a magyar vezetők a szovjetek egyetértésével szélesebb akcióban részt venni? A magyar diplomácia kevésbé ellenséges Németországgal szemben, mint ennek közvetlen szomszédai, s talán a német kérdésnek az integrált Európa távlataiban történő megoldása felől tájékozódik. A szocialista tábort talán csábítja a német kérdésnek egy, Franciaország által ihletett, s kevésbé szovjetellenes „kibővített” Európában történő megoldása, mivel az „európai Európa” formulán túl kirajzolódik az Atlanti-óceántól az Urálig húzódó Európa képe. Kétség nem fér ahhoz, hogy Péter János ez irányban nem mozoghat a szovjetek egyetértése nélkül. Végül is teljesen lényegtelenek a magyar lépés okai, a látogatás pozitív eleme – a kétoldalú kapcsolatok sokszínű fejlesztésének bátorításán túl – az, hogy az európai kérdést felvetette egy keleti ország minisztere. Európát illetően Magyarország csak lassan és határok között tud mozogni - leállásokkal és visszafordulásokkal -, amennyiben a Szovjetunió a (békés) együttélést csak kisebb mértékben akarja szélesíteni. Arra gondolhatunk azonban, hogy ha a magyar vezetők hallathatják hangjukat Moszkvában, kifejezhetik véleményüket annak az érdekében, hogy bátorítsák a Szovjetuniót a békés egymás mellett élés fejlesztésében. Ezzel egy időben persze a magyar vezetők azt is képzelhetik, hogy a független Európára vonatkozó francia elképzelések iránti érdeklődésükkel megerősíthetik az Egyesült Államoktól való függetlenségre törekvés tendenciáit. Attól függetlenül, hogy nyílván nem lehet többet várni Magyarországtól, jelenleg az is elég, hogy a kibővített Európára vonatkozó francia elképzelések Budapestet elgondolkodtatják - fejezte be elemzését a

175

Uo.1965. február 3. 73

budapesti francia nagykövet, nagyon pontosan megrajzolva a magyar diplomácia mozgásának a határait. Pierre Francfort-nak alkalma nyílt találkozni a látogatást követően a magyar külügyminiszterrel, s a találkozóról készített jelentése szerint176 Péter János igen elégedetten nyilatkozott párizsi megbeszéléseiről hozzáfűzve, hogy továbbra is nagy érdeklődéssel fordul de Gaulle európai gondolata, valamint a német kérdéssel összefüggésben kialakított francia álláspont felé. Ez utóbbival kapcsolatban kijelentette, hogy a német kérdés megoldása felé vezető út hosszú lesz, s erről szívesen folytatna párbeszédet francia partnerével, s erre jó alkalom lehetne Couve de Murville 1965. május 15-re tervezett bécsi látogatása. A találkozóra ekkor nem került sor, de magyar részről továbbra is kezdeményezően léptek fel, meghívták a francia nemzetgyűlés elnökét Chaban Delmast, a gaulle-izmus egyik emblematikus alakját177, majd a SECAM rendszer miatt újra meghívták a távközlési minisztert. E kezdeményezések a francia oldalon kedvező fogadtatásra találtak, mivel 1965 szeptemberében francia parlamenti delegáció, illetőleg a francia közlekedési miniszter utazott Budapestre, akit aztán fogadott Fock Jenő miniszterelnök-helyettes és Péter János is. A magyar kezdeményezéseket illető pozitív francia fogadókészséget feltehetően befolyásolta, hogy a magyar vezetés több szinten jelezte, hogy az államközi kapcsolatokat szeretné utazósebességen tartani – és ez egybevágott a de Gaulle-i külpolitika európai víziójával. A francia-magyar viszony megváltozott minőségét jelezte, hogy a nagykövet külön jelentése178 szerint a Politikai Főiskolán Nemes Dezső a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság tagja179 előadást tartott, és a „legpozitívabban” szólt a francia külpolitika Európával és a Távol-Kelettel összefüggésben kialakított álláspontjáról és arról, hogy Párizs a német kérdés racionális megoldására egyre több figyelmet fordít. A normalizálódott viszonyt jól mutatta, hogy a francia nemzeti ünnepi fogadáson a magyar kormányt a politikai bizottsági tag oktatási miniszter, a távközlési miniszter, a Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke, a külügyminiszter első helyettese, a pénzügyminiszter első helyettese és egy külügyminiszter-helyettes képviselte. A kádári külpolitika francia irányban folytatott mosoly-offenzíváját olyannyira nem tompította néhány kellemetlen közjáték, hogy amikor ezek ellen Francfort nagykövet a külügyben szót emelt, magyar partnere az elmondottakon „meglepődve” a francia panasz továbbítását ígérte, s egyúttal kifejezte reményét, hogy a két kormány nézetei a nemzetközi élet legfontosabb kérdéseit illetően a jövőben még több ponton találkoznak.180 A francia-magyar kétoldalú kapcsolatok kedvező irányban történő mozgása, „az enyhülés, egyetértés, együttműködés hármasságára”181 támaszkodó, de Gaulle-i külpolitikának nemcsak Moszkvára, de annak szövetségeseire is gyakorolt hatása egyik következményeképpen a Quai d’Orsay a korábbi évek közönyét felváltva a Uo. 1965. február 9. Uo. a kelet-európai osztály feljegyzése.1965. április 1. 178 Uo.1965. május 27. 179 A rezsim egyik nagy tekintélyű főideológusa. 180 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 1965. szeptember 2án jelentette Francfort külügyben tett „démarche”-át a SZOT elnökének, a PB póttagjának otromba francia ellenes kirohanása kapcsán. Korábban a magyar sajtó francia belpolitikáról szóló ellenséges kommentárjai miatt emelt szót. Ezek az intermezzók jól mutatták, hogy a magyar vezetés az állami szinten jelentkező érdekei képviselete mellett a nemzetközi munkásmozgalom oltárán is áldozni akart egy füst alatt. 181 Gazdag, p.139. 176 177

74

korábbiaknál nagyobb érdeklődéssel fordult Budapest felé. Kádár személyében az új francia külpolitikai stratégia egyik lehetséges, kelet-európai szövetségesét, de legalábbis támogatóját látták, s a francia érdekeknek megfelelően túlléptek azon a tényen, hogy a rezsim minden sajátossága ellenére a Nyugattal szembenálló, Szovjetunió vezette szövetségi rendszer egyik diktatúrája volt. A kelet-európai osztály elemzése szerint182 a meggyőződéses, de nem doktriner kommunista Kádár hosszabb ideig fogja rányomni bélyegét a magyar politikára. 1959 óta – írja a feljegyzés – Kádár óvatosan lépett a fokozatos belső liberalizáció útjára. Arra törekedett, hogy egy olyan evolúciót segítsen elő, amelyik minden bizonnyal szükséges, de pontos határok között kell tartani. Kádár nem szűnően adott teret egy lassú, de mindenképpen valóságos „liberalizációnak.” Mindeközben le kellett küzdenie a lakosság gyanakvását, alkalmas eszközökkel meg kellett kísérelnie, hogy a rezsim számára népi alapokat teremtsen, vagy legalábbis elérje az emberek jóindulatú beletörődését. A megbékélésre törekvésének valódiságát mutatja, hogy hangsúlyozza a nemzeti egység szükségességét, aminek az érdekében a kinevezéseknél a szakmai hozzáértés kerül előtérbe, a vatikáni szerződés a (katolikus) egyház helyzetének normalizálódását mutatja, és ez irányba tekintenek az amnesztiák is. Attól függetlenül, hogy ezek az intézkedések Moszkva áldásával a rezsimnek sajátos irányultságot adtak, úgy tűnik, általános rossz közérzet jellemzi a magyar politikát. A lakosság nagyobbik része továbbra is fásult, a pártonkívüliek még mindig tétováznak azt illetően, hogy a rendszerhez kössék-e magukat. Az életszínvonal emelkedésének megtorpanása, néhány káder gyarapodása miatt csöndes háborgás van jelen. Az MSZMP – megosztva a kommunista rendhez kötődése és a szabadságra szomjazó lakosság akarata között – annál is nehezebben találja az útját, hogy Kádár egy olyan, tapasztalatokra épülő politikát követ, amelyik számos kommunista szemében eléggé távol esik az ortodox felfogástól. Ez azonban nem kezdte ki a magyar kommunista mozgalom egységét. Ezt a politikát végül is hallgatólagosan elfogadja a társadalom, s ez a politika utat nyithat a vezetők számára ahhoz, hogy megszerezzék a politika iránt közömbös fiatalság rokonszenvét – így a nagykövet. Magyarország gazdasági, kereskedelmi és biztonsági téren a Szovjetuniónak kiszolgáltatott, a helyzet azonban távolról sem jelent totális alávetettséget. A magyar vezetőknek számot kell vetniük azzal a ténnyel, hogy a nép nacionalista és szláv-ellenes érzelmei korántsem tűntek el. Figyelembe kell venni Kádár személyiségét is, mivel ő inkább hajlik a mérséklet, a megbékélés felé, mint néhány kollégája a népi demokráciák élén. A magyar hűség a Szovjetunióhoz a belpolitikában és a külpolitikában egyaránt szervilizmus nélkül fejeződik ki. A legfontosabb nemzetközi kérdések kapcsán a magyar álláspontnak - a többiektől eltérően - a szovjetek után később és mérsékeltebben adnak hangot – fejeződik be az elemzés. A francia külpolitika számára a magyar kapcsolatok tekintetében az 1965-ös esztendő kétség kívül visszaigazolta a de Gaulle-i stratégia helyességét európai politikája kelet-európai vonatkozásait illetően. Ez azt is jelentette, hogy a továbblépésre irányuló szándékok teljesen reális alapon nyugodtak, a számos kérdésben kialakult nézetazonosság bíztató reményekre jogosította mindkét felet. A budapesti missziója végéhez érő Pierre Francfort jelentése szerint183 minden magyar partnere a legnagyobb elismerés hangján szólt de Gaulle politikájának a „realizmusáról”, és az elnök iránt érzett személyes megbecsülésüknek adtak hangot. Az illetékes külügyminisztériumi főosztályvezetőnél tett búcsúlátogatása során ez utóbbi a nemzetközi kérdések kapcsán 182 183

MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 1965. szeptember 8. MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 201. 1965. október 22. 75

kifejtette, hogy véleménye szerint a két ország nézetei néhány ponton eltérnek egymástól, összességükben azonban közeliek. Az ENSZ közgyűlésen elmondott beszédében Péter János az öthatalmi leszerelési konferencia gondolatát támogatva nem tett mást, mint Couve de Murville kettejük párizsi megbeszélésén elhangzott felvetését ismételte meg – fűzte hozzá a magyar külügyi vezető. Az európai biztonsági értekezletet illetően – annak ellenére, hogy az európai külügyminiszterek találkozójának lehetősége vonatkozásában nincs új fejlemény – a francia és a magyar elképzelések hasonlatosak. Ezen túlmenően magyar partnerei megerősítették – írta -, hogy Magyarország nagyon szeretne teljes körű diplomáciai kapcsolatokat létesíteni Bonn-nal. Az „európai Európa” gondolatával összefüggésben a területért felelős külügyminiszter-helyettes mintegy igazolva a francia koncepció iránti magyar érdeklődés eredetiségét azt mondta, hogy a magyar és a szovjet kormány viszonya ma nem ugyanaz, mint Sztálin idejében volt. Attól függetlenül, hogy a politikát és az ideológiát azonos elvek vezérlik, a gyakorlati politizálásban lehetnek különbségek anélkül, hogy ezek szovjet-ellenes jelleget öltenének. A budapesti kormány politikája valóban magyar politika – hangsúlyozta a külügyminiszter- helyettes – zárul a nagykövet jelentése. E kijelentéstől a francia megítélés sem állt távol. Budapesti nagyköveti megbízatásának a végéhez érve, Pierre Francfort hosszabb zárójelentésben összegezte tapasztalatait, mélyreható elemzését adva a magyar belső helyzetnek. 184 Bár Magyarország nem tölthet be fontos szerepet Európában – írja -, bizonyos ambíció alakult ki a magyar vezetőkben arra nézvést, hogy Közép-Európában megjeleníthetik országukat és játszhatnak bizonyos szerepet. Ezt a törekvést az indokolja, hogy az 1956os megtorlások emlékei halványodnak, a magyar kérdés lekerült az ENSZ napirendjéről, és az az érzés is szerepet játszik, hogy valamiféle nemzeti egység – legyen az akár passzív – alakulhat ki az MSZMP első titkára körül. A magyar vezetés – folytatja - az egyik leghűségesebb a Szovjetunió iránt, de Kádár személyisége nélkül nem érthető az, ami Magyarországon történik. Bármilyen paradoxnak is tűnik – főként, ha figyelembe vesszük azt a többé-kevésbé közvetlen szerepet, amit Rajk és Nagy Imre meggyilkolásában játszott - Kádár személyiségének domináns jegye egy bizonyos humanizmus és hazájának gőgös, kizárólagos szeretete, és ennek okán az a vágy, hogy a magyar néppel eggyé váljon, aminek következtében a magyarok csatlakoztak is hozzá bizonyos értelemben. Másrészt, abszolút értelemben felfogott kommunista, ami magyarázza a párt mindenek felett álló érdekében tanúsított 1956-os magatartását, mely magatartás feltehetően lelkifurdalást, és a hatalom tragikus felfogását hagyta benne – amit egyébként ő maga is elismert. Elégtelen ismeretei a külvilágról, hite saját ideológiájában bizonyos határokat szabnak a számára, mely határok elmélyítik a proletár internacionalizmusba és különösen a Szovjetunióhoz való tartozásba vetett hitét. A meglévő magyar nacionalizmusnak így ideológiai és politikai korlátai vannak. A mai magyar vezetést a szovjetek állították a helyére, így ez a vezetés politikai és gazdasági szempontból tőlük függ. A szovjetek továbbra is itt állomásoztatják csapataikat, de ezt nem belpolitikai okok indokolják, mivel a vezetőknek nem kell már tartaniuk a lakosságtól – attól függetlenül, hogy a nép összességében orosz-, és kommunista-ellenes. A nép, miután 1956-ban leverték, a sajtó által rendszeresen kifogásolt közönnyel végzi a „szocializmus építésének” feladatait. Az elmúlt két évben a belső feszültségek komoly mértékben csökkentek. A toleráns légkör kialakulásában szerepet játszott az amnesztia, az „aki nincs ellenünk, velünk van” politikája, az osztályok, pontosabban a társadalmi kategóriák „szövetsége”, a pártonkívüliek vezetők 184

MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 210. 1965. október 28. 76

által bátorított és gazdasági-politikai okok által motivált „csatlakozása”, a felsőoktatásba kerülés diszkriminációjának legalábbis részleges felszámolása, a magyarok hagyományos hajlama a lázadásra és a szólásszabadságra, a párt hol szigorúbb, hol enyhébb kultúrpolitikája, a külföldi utazások könnyítése. A párt ettől függetlenül, továbbra is azon a véleményen van, hogy irányításának és ideológiájának minden téren érvényesülnie kell. Dacára annak, hogy a párt közvetlen, vagy közvetett ellenőrzést gyakorol az egyének felett és egy szocialista kaptafára akarja húzni az egyéni gondolkodást, lassan kialakult egyfajta morális ellenállás, amely egyre inkább erősödött és nem hagyhatott közömbösen egy olyan odafigyelő és „emberi reakciókat” mutató vezetőt, mint Kádár. Az „enyhülés”, amit a magyarok az 1956-os forradalom lassan testet öltött következménynek tulajdonítanak, 1963 vége óta mély erkölcsi és társadalmi válsághoz vezetett, amelynek a sajtó által számtalan alkalommal elitélt borúlátó és kispolgári jellege egyre inkább terjed a közömbös és „materialista” ifjúság körében, és nyomott légkört honosít meg. A következmény általános ideológiai elbizonytalanodás, amellyel szemben az apparátus a párthűséget akarja az első helyre állítani. Összességében – folytatja a nagykövet - Magyarország a belső feszültségek enyhülése, a nemzeti egység célja felé halad (Erdély kapcsán csak a szovjet-román viszony 1964-es kiéleződésekor lehetett tapasztalni bizonyos magyar nyomást Bukarestre, hogy enyhítsék elszakított testvéreik sorsát.), amelynek a megvalósítása beleütközik a vezetők ortodox kommunista ideológiához való kötődése és a SZU iránti politikai-ideológiai hűsége és céljuk közötti ellentmondásba. Ugyancsak ellentmondást szül a falu-város közötti feszültség, miután az előbbi, egy sorintézkedés következtében jobban él továbbá, hogy a gazdaság megreformálásának jelen lévő gondolata mindig a szovjet gazdaság helyzetének a fluktuációját követi. További – még kialakulóban lévő ellentmondás feszül a szocialista táborhoz való hűség és a Nyugat felé nyitás szándéka között. Mindenesetre a magyar vezetők voltak a szocialista táboron belül az elsők, akik különös figyelmet szenteltek de Gaulle tábornok „európai Európa” gondolatának, s hivatkoztak is rá. Ez az érdeklődés vélhetően arra szolgál, hogy megőrizze egy párbeszédben való részvétel lehetőségét, nem annyira azért, hogy Európa nyitottá váljon a német kérdés rendezésére, mint inkább azért, hogy azt az államok és a határok status quója mentén véglegesítse.185 Mindenestre, a vonzóvá vált Franciaországnak vannak lehetőségei jelenlétének a bővítésére, mivel az elmúlt három évben elismerte Magyarország törekvését függetlenségének erősítésére, realizmusát a kelet-nyugati kapcsolatok további fejlődését illetően. Ez utóbbi tekintetében a magyar vezetők erőfeszítéseket tesznek, ami azért lehetséges, mert a magyar kérdés lekerült az ENSZ napirendjéről, a kínai-szovjet ellentétek megrendítették a szocialista tábor monolitizmusát, kifulladt az ortodox gazdasági rendszer. Ezek az erőfeszítések azonban a Moszkva iránti hűség, a proletár internacionalizmus, a magyar gazdasági fejlődés fizikai lehetőségeinek a korlátaiba ütköznek. Mindazonáltal a Nyugat, a vezetők gyanakvása ellenére is gyakorolhat bizonyos, lassan erősödő hatást, s e tekintetben a de Gaulle tábornok által kialakított és megjelenített francia politika pozitív szerepet játszhat. A magyarokat Közép-Európában talán nyitottabb szellem jellemzi, mint szomszédjaik némelyikét, és inkább befogadják földrajzi helyzetük miatt azt a nyugati világot, amelyikhez tartozónak érzik magukat talán túlzó módon. Mindaz a támogatás, amit Franciaország kulturális, gazdasági és politikai téren adni tud nekik, hozzájárulhat talán ahhoz, hogy a jövőben egy olyan 185

A nagykövet helyesen érzékeltette, hogy e kérdésben a magyarok maximum szekundálhatnak a német kérdésben és az európai biztonság tekintetében kialakított szovjet álláspontnak. 77

kibővített Európa tagjai legyenek a magyarok, amely Európa maga is megújulásának az útjait keresi – fejeződik be a nagykövet értékelése. A távozó francia nagykövet minden bizonnyal jó munkát végzett a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése tekintetében, mert igaz, hogy Kádár nem fogadta őt búcsúlátogatáson, de ez utóbbi vette a fáradtságot és külön üzent, hogy sajnálatát és bocsánatkérését kifejezze, amiért szabadságon lévén nem találkozhat a francia diplomatával.186 Utódja Raymond Gastambide „egyike volt a francia diplomácia legtapasztaltabb diplomatáinak, és a nagykövetség új beosztottjai elődeiknél magasabb színvonalat képviseltek, ami a francia diplomáciai jelenlét fontosságának növekedését jelentette.”187. Annak a jeleként, hogy a francia-magyar viszony immár a teljesen szokványos államközi kapcsolatok szintjére érkezett, az új nagykövetet annak rendje s módja szerint bemutatkozó látogatáson fogadta az illetékes külügyminiszter-helyettes, a külügyminiszter, s megbízólevelének átadását követően a miniszterelnök, majd Kádár János. A magyar politikusok barátságosan fogadták, s kivétel nélkül a kapcsolatok fejlesztését illető kívánságuknak adtak hangot hangsúlyozva a két ország külpolitikájának közös pontjait, sőt az is elhangzott, hogy a magyar kormány „baráti kapcsolatokat” szeretne ápolni Franciaországgal.188 Ennek megfelelően a következő hónapokat a már rutinszerűvé vált szakmai látogatások jellemezték, s a kapcsolatok mintegy banálissá válása jól mutatta, megérett a helyzet a továbblépésre. A francia diplomácia kelet-európai offenzívájának keretén belül – Couve de Murville 1965 és 1967 között kilenc alkalommal látogatott a térségbe – természetes módon került napirendre a francia külügyminiszter budapesti látogatása. A látogatás fontosságát jól mutatta – azon túlmenően, hogy hivatalos minőségében francia külügyminiszter először tette lábát magyar földre -, hogy az 1966. július 28-30-ra kitűzött vizit előtt a magyar külügyminiszter Moszkvába utazott. A francia nagykövet érdeklődésére189 az illetékes külügyminiszter-helyettes elmondta, hogy Péter János moszkvai konzultációi során az európai kérdések összességét és a vietnami helyzetet tekintették át – amely kérdések aztán a Couve de Murville-el folytatott megbeszélések napirendjén is szerepeltek.190 A Quai d’Orsay rendkívül alaposan készítette elő a külügyminiszter útját. A keleteurópai osztály több elemző anyagot írt Magyarországról191 a miniszter számára, melyek további betekintést engednek a Kádár rendszert illető francia gondolkodásba – kisebb finomításokat végrehajtva a korábbi elemzések konklúzióin. A magyar belső helyzetről készített elemzés szerint az 1956-os események traumáját eltörlendő Kádár arra törekedett, hogy az országot fejlődési pályára állítsa – de ezt pontosan meghatározott keretek között. Gomulkától eltérően – aki a desztalinizációt követően fokozatosan egyre keményebb vonalhoz tért vissza - Kádár A nem mindennapi gesztusról Pierre Francfort külön jelentett. MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 200. 1965. október 29. 187 Garadnai Zoltán: A magyar-francia diplomáciai kapcsolatok története, 1945-1966. in Külpolitika, VII. évfolyam 1-2.sz. p.132. 188 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 200. 189 Uo. sous-série Hongrie numero 202. 1966.július 20. 190 Péter moszkvai útja a kádári külpolitika jellegzetes „terméke” volt. Brezsnyev a VSZ Politikai Tanácskozó Testületének 1966. januári varsói ülésén intette éberségre az imperialista fellazítási törekvésekkel szemben a tagországok vezetőit. Kádár erre a Couve de Murville látogatás előtt Moszkvába küldte egyeztetésre külügyminiszterét elkerülendő az egység lazításának még a látszatát is. V.ö.: Békés Csaba: A kádári külpolitika, 1956-1968. http://www.rev.hu/ 191 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 203. notes préparatoires. 186

78

lassú, de valóságos „liberalizációt” helyezett előtérbe annak érdekében, hogy legyőzze a lakosság gyanakvását, s legalábbis a lakosság jóindulatú beletörődését érje el. Hangsúlyozva a nemzeti egység szükségességét figyelmet fordít arra, hogy csatlakoztassa a „pártonkívülieket”, s meghirdette az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszavát. A kompetencia iránt követelmény előtérbe helyezésével a gazdasági, az adminisztrációs, az egyetemi posztokra hozzáértésük alapján helyet kaptak azok is, akik nem rendelkeznek a párt védelmével, s úgy tűnik, a párton belül is fiatalítanak, és egyre többet számít a képesség. A majdnem teljes körű amnesztiák, valamint annak hatására, hogy a politikai rendőrség kevésbé brutális és nem ellenőrizetlenül ténykedik, a lakosság körében enyhül a légkör. Az életszínvonal emelkedik. Az értelmiség önkifejezési lehetőségei szabadabbak, annak ellenére, hogy a cenzúra működik, s e tekintetben a politikai szempontok a meghatározók. Az egyház helyzete is javul az 1964-ben aláírt vatikáni egyezmény következtében, s bár a rezsim gyanakvása nem csökken, valamiféle modus vivendi kialakítására törekszik. A lakosság Kádár iránti tisztelete paradox módon annak az embernek szól, akit a szovjet tankok emeltek a helyére, de bölcsességgel és belátással nyugalmat tudott hozni az országnak. A rendszer bírja Moszkva jóindulatát, bizonyos népszerűséget ért el a lakosságon belül – ennek ellenére jelenleg egy eléggé általános rosszkedv jellemzi. A párt, megosztva a kommunista rendhez ragaszkodása és a lakosság szabadság igénye között nehezen találja útját, mivel Kádárnak óvatos egyensúlyozó politikát kell folytatnia a „vaskéz” politikáját követelők és a rezsim további demokratizálódását igénylők között. A gazdaság fejlődése nem kielégítő – állapítja meg a feljegyzés -, a munkaerő hiánya és instabilitása növeli a nehézségeket, amelyek a lakosság jövedelme csökkenésében nyilvánulnak meg. Elégedetlenség az áremelkedése miatt. Januárfebruárban mintegy húsz fő letartóztatására került sor „államellenes összeesküvés vádjával”. Ezt azért tartották szükségesnek, mivel a gazdasági reform 1968-ra tervezett bevezetésekor a magyaroknak életszínvonaluk romlásával kell számolni. Az 1956 utáni gazdasági engedmények szükségesek voltak a politikai konszolidáció miatt, de ez azt jelentette, hogy Magyarország a lehetőségein felül élt, és ezt a szovjetek sem tudják a végtelenségig hitelezni, s mára 56 emléke is halványul. A vezetők – nem minden bátorság nélkül - nem titkolják, hogy a reform sikere áldozatokkal jár. A társadalmi rosszkedv is az oka annak, hogy a turista utakat felhasználva több ezren elhagyták az országot. Főleg irodalmi értelmiségi körökben pesszimizmus uralkodik, ami nyugtalanítja a kulturális életért felelős vezetőket. Hasonló a helyzet a politika iránt érdektelenséget mutató fiatalsággal. Érzékelhető a szovjetellenesség némi növekedése a lakosság körében, s ezzel együtt tapasztalható némi nacionalizmus is – a kormány ez utóbbival a „szocialista hazafiság” eszméjét kívánja szembe állítani. Miután a kormány leszögezte, hogy célja a „a szocialista törvényesség tiszteletben tartása a balra vagy jobbra elhajlás nélkül”, néhány intézkedést hozott az ellenzék különböző csoportjai ellen és személyi változások történtek a belügy-, és a honvédelmi minisztériumban. A vezetés helyzetének a legjobb garanciája azonban a szovjet haderő jelenléte, amit a közvélemény egyre nehezebben tolerál. A magyar-szovjet kapcsolatokat illetően a dokumentum rámutat, hogy 1956 előtt a magyarok kettős – stratégiai és gazdasági - függésben voltak. A desztalinizáció volt az 1956-os felkelés közvetlen előzménye, amely felkelés nem volt más, mint radikális kísérlet arra, hogy a népi nyomás hatására alapjaiban érjenek el változásokat Budapest és Moszkva kapcsolataiban. Mindenestre az 1956-os felkelés következményeképpen új típusú viszony alakult ki a két ország között. Kádár teljesen egyértelmű, szoros szolidaritást akar fenntartani hazája és a Szovjetunió között, de mivel tudatában van a magyarok nacionalista és szláv-ellenes érzelmeivel – néhány népi demokráciát vezető 79

kollégájától eltérően – inkább a mérséklet és a békülékenység felé hajlik, és igyekszik megfosztani a Moszkvához fűződő kapcsolatokat a totális alárendeltség jellegétől. Kádár és Hruscsov 1957-es tárgyalásait követően a teljes gazdasági függést felváltotta az együttműködés és a segélynyújtás politikája, ami egyébként növeli a Szovjetuniótól való anyagi függést. Hruscsov Kádárnak adott támogatása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ez utóbbi folytassa azt az utat, amit elkezdett. Hruscsov menesztésekor a magyar vezetők féltek attól, hogy a Szovjetunió felülvizsgálja a desztalinizáció folyamatát, de miután Hruscsov utódai biztosították őket az ellenkezőjéről, a magyarok késlekedés nélkül kifejezték ragaszkodásukat a Szovjetunióhoz fűződő megbonthatatlan, a felek teljes egyenlőségén és függetlenségén alapuló barátsághoz. A Moszkvához fűződő magyar hűség esetében nem lehet szervilizmusról beszélni. A legégetőbb kérdések kapcsán Budapest állásfoglalásait később és mérsékelt hangnemben fogalmazza meg. Minden jel arra mutat, Kádárnak gondja van arra, hogy a meghagyott szerény mozgásszabadságát a Nyugat felé történő szélesebb, de óvatos nyitásra használja fel. Mindazonáltal, jelenleg úgy tűnik, hogy a magyar vezetők szorosabban igazodnak Moszkva politikájához. Ennek az oka feltehetően a gazdasági stagnálás és a lakosság szovjetellenes érzelmeinek az erősödése – a román példa nyomán erősödik a magyar nemzeti érzés. A gazdasági függés az oroszoktól továbbra is meghatározó, 1965-ben a külkereskedelmi összforgalom 35%-a szovjetekkel realizálódott. A gazdasági reformról – „aminek a bevezetéséről a magyar párt 1966 májusában döntött”, vagyis véletlen egybeesésként éppen a francia külügyminiszter látogatását megelőzően - készített feljegyzés rövid áttekintést ad a tervezett lépésről. Kiemeli, hogy a centralizált tervgazdaság alapelvét megőrző reformot alapvetően az jellemzi, hogy a liberális gazdaságpolitika olyan fogalmait igyekszik mozgósítani, mint a rentabilitás, a haszon, a piac, a pénz, az ár, a beruházás és a hitel. A reform egy bizonyos mértékű döntési autonómiát kíván a vállalatoknál hagyni, átalakítva az árrendszert és az értékesítési módszereket. A reform fő vonalait a továbbiakban ismertetve azt emeli ki a Budapestre készülő miniszter számra, hogy a vállalatvezetők megerősítése, a szakértők kinevezése az irányító posztokra a hozzáértés és nem pedig a megbízhatóság alapján azt jelzi, hogy hosszú távon a technokrata az ideológus fölébe kerekedik. A kétoldalú politikai kapcsolatokat illetően készített tájékoztató a korábbi elemzések főbb megállapításait ismételte meg. Az 1949-től romló kapcsolatok ellenére a viszony a népi demokráciák közül a magyarokkal lehetetlenül el a legkevésbé, 1953 után kedvező tendenciák voltak tapasztalhatók, de ez 1956-ot követően megszűnt. A magyar kérdés ENSZ naprendről történő lekerülése után a kapcsolatok ismét lassú javulásnak indultak, s e tekintetben Péter János párizsi látogatása egy új időszak kezdetét jelentette. Az új magyar magatartást az jellemzi – írja a dokumentum -, hogy Budapest figyelemre méltóan érdeklődik a francia Európa koncepció iránt. Couve de Murville prágai látogatását befejezve utazott magyarországi hivatalos látogatására, viszonozva a magyar külügyminiszter 1965. januári, nem hivatalos párizsi útját. Érkezését követően aláírásra került a kétoldalú kulturális, tudományos és műszaki együttműködés egyezmény és a konzuli egyezmény – megfelelően a z 1965-ös külügyminiszteri megbeszélésen elhangzottaknak. Ezt követően két órás 192 megbeszélés következett Péter Jánossal. A látogatás második napján fogadta a francia külügyminisztert Kállai Gyula miniszterelnök, akivel szintén két órás tárgyalásara került sor, majd hivatalos vacsora zárta a programot. Másnap, július 30-án szombaton másfél órás megbeszélésre fogadta Couve de Murville-t Kádár János, ezt követően a 192

Mivel e találkozók is tolmács közreműködésével zajlottak, értelemszerűen felezni kell a megbeszélések idejét, amin a tárgyalófelek megosztoztak. 80

miniszterelnök adott tiszteletére ebédet. A program a francia külügyminiszter kora esti elutazásával ért véget. A program politikai fontosságát a magyar fél számára jól mutatta, hogy protokoll szempontból is számos ponton meghaladta Péter János párizsi, nem hivatalos látogatását. Couve de Murville megbeszéléseiről francia részről három jegyzőkönyv és egy rövid, összefoglaló jelentés készült.193 A külügyminiszteri megbeszélésről készült francia jegyzőkönyv tanúsága szerint Péter János a nemzetközi politika fő veszélyforrásaként az Egyesült Államok vietnami jelenlétét jelölte meg, ezzel szemben viszont kedvezően értékelte azt, hogy Európában lehetőség mutatkozik az együttműködésre bizonyos nyugati országok és a szocialista országok között az enyhülés, valamint egy európai biztonsági értekezlet összehívása érdekében. Couve de Murville általánosságban egyetértett Európát illetően, kiemelve, hogy a kontinens helyzete stabil. Hozzáfűzte, hogy az elmúlt néhány év során két válságot is átélt a nemzetközi közösség, a berlini és a kubai válságot. Mindkét eset megoldása azt mutatta, hogy a nukleáris elrettentés működött.194 Az orosz és az amerikai nukleáris erők egyensúlyban vannak, stabilizáló szerepet töltenek be. Senki nem akar nehézségeket támasztani, az elnök oroszországi látogatása is ezt a benyomást erősítette meg. Európában a helyzet nyugodt, de ez helyi jelenség, nem terjed ki az egész világra. Az Ázsiában történtek szélesebb konfliktussal fenyegetnek, s közös érdek, hogy ez a konfliktus ne terjedjen át Európára. A magyarok is, a franciák is spontán módon arra törekszenek, hogy véget vessenek a hidegháborúnak, eltüntessék a vasfüggönyt, szeretnék megszervezni az enyhülést és normális vagy éppen baráti kapcsolatokat kialakítani kelet és nyugat között. A folyamat lassú lesz, az egyszerű dolgokkal kell kezdeni, közvetlen emberi kapcsolatokkal. Európában két alapvető probléma van jelen – folytatta Couve de Murville -, az egyik Németország jövője, ami mindannyiunkat érint. A másik kötődik Németországhoz, és nem más, mint a jövő Európája. Francia részről a német kérdés tartós megoldását szeretnék, és egy olyan Európát, a melyik lehetővé teszi a népek számára, hogy összhangban és függetlenségben éljenek. Senki nem tudja, Németország milyen irányban fejlődik, és milyen módon egyesül. Senki nem tudja, hogyan lehet egy olyan egyensúlyi helyzetet elérni, amelyikben nincs jelen sem a szovjet, sem az amerikai hegemónia. Most e két ország egyensúlyban van, ennek hiányban hegemón helyzetre törekednének, amit senki nem kíván. Európának olyan irányban kell fejlődnie, hogy az európai országok valóban függetlenek legyenek – „a nyugat-európai országok”ra gondolt, fűzte hozzá a francia külügyminiszter. Németország a megosztottsága miatt jelent problémát. A németeknek igen nehéz pozitív tartalmú politikát folytatni, ha ez megváltozik nagy lépés lesz előre. De még nem tartunk ott. Ma szerénynek és óvatosnak kell lenni. A magyarok, a lengyelek, az oroszok és a skandinávok által szorgalmazott európai biztonsági konferencia feltételeit meg kell teremteni, és biztosítani a németek számára a részvétel lehetőségét. Péter János sürgette partnerét, hogy francia részről gyakoroljanak nyomást Bonnra annak az érdekében, hogy realistább politikát folytasson, adja jelét annak, hogy a másik Németország elismerésére kész. Ez esetben az európai helyzet javítását elősegítő

193 194

MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 202. Ami egyébként messzemenően igazolta a nukleáris elrettentésről alkotott de Gaulle-i felfogás helyességét. 81

feltételek jönnének létre, és ez a valódi enyhülés irányába mutató más lépéseket készítene elő. „Ma az igazi enyhülés lehetőségei nem nagyok”.195 Francia részről nem tagadták Kelet-Németország létét, hiszen ha nem létezne, nem merülne fel az újra egyesítés kérdése. Bonn nem hivatalos kapcsolatokat ápol keleti szomszédjával, melynek az a vágya, hogy hivatalosan elismerjék, mivel attól tart, hogy gazdagabb, népesebb szomszédja lenyeli. A másik problémát a „Hallstein doktrina” jelenti.196 Párizs sürgeti Bonnt, hogy létesítsen kapcsolatokat a szocialista országokkal, mivel így megismerné a Kelet valódi helyzetét és gondolkodásmódját. Magyar közbevetésre válaszolva Couve de Murville kijelentette, hogy nincs szándékukban elismerni az NDK-t, mivel az a francia-német kapcsolatok rovására menne, és ez nem érdeke senkinek sem Európában. Arra a magyar felvetésre, hogy a Közös Piac integrációs folyamatának az erősödése még inkább elválasztja egymástól a kontinens két felét, a francia külügyminiszter elismerte az aggodalmak jogosságát azzal, hogy francia részről ezt nem tartják kívánatosnak, mivel a kapcsolatokat fejleszteni szükséges. A kérdésben további véleménycserék szükségesek, állapította meg a két külügyminiszter, s megállapodtak a rendszeres konzultációk rendszerének a bevezetésében. A NATO és a Varsói Szerződés közötti kapcsolatok felvételét illető dán javaslat kapcsán a francia külügyminiszter igen határozott, elutasító álláspontot képviselt. Elmondta, hogy a NATO-ban két ország rendelkezik saját állásponttal – az USA és Franciaország – a többiek követnek. Az Egyesült Államok és Franciaország megállapodott Brüsszelben, hogy elutasítják a dán javaslatot. Az amerikaiaknak a legfőbb gondja Vietnam, s nem akarnak más ügyekkel foglalkozni. A franciák álláspontja szerint Európa és az enyhülés problémái nem tartoznak a két katonai szövetségi rendszer kompetenciájába. Ezek a katonai szövetségek nem politikai eszközök – „legalábbis a mi részünkről, nem tudom, hogy áll ez a dolog a Varsói szerződésen belül” – fűzte hozzá némi malíciával Couve de Murville. Francia megítélés szerint a NATO politikája az Egyesült Államok politikája, a többiek követik, nem lenne becsületes dolog azt mondani, hogy NATO politika, mint olyan létezik. Párizs nem akarja az európai politikát amerikai politikává alakítani. Persze ez nem jelenti az Egyesült Államok kizárását. A Gromiko szovjet külügyminiszter és a lengyelek által felvetett európai konferencia az eredmény kell, hogy legyen, nem pedig a kezdet. Egy ilyen konferenciának nem nyílna lehetősége arra, hogy a német kérdéssel foglakozzon, ami a legfőbb gond. A Bukaresti Nyilatkozat nem számol az Egyesül Államok részvételével, az NDK-éval és az NSZK-éval viszont igen. Az NSZK nem vesz részt ilyen konferencián, így róla tárgyalni nem lehet, és így nem is lenne sok értelme. A magyar külügyminiszter felvetette, talán egy francia, dán, csehszlovák és magyar értekezlet hozzájárulhatna a konferencia kedvezőbb fogadtatásához. Francia partnere késznek bizonyult egy esetleges konkrét javaslat tanulmányozására. A vietnami háborúval összefüggésben Couve de Murville kifejtette, hogy a megoldás kulcsa az USA kezében van, és ő nem hiszi, hogy készen állnak az amerikaiak a távozásra. Jelen van az eszkaláció veszélye, s ha az USA és Kína háborút viselne

195

196

Úgy tűnik, a magyar külügyminiszter az NDK elismerésének érdekében kifejtendő francia nyomás és a franciák számára fontos európai enyhülési politika sikerének az összekötésével a Moszkvában kapott leckét mondta fel. Az NSZK kizárólagos joga a német nemzet képviseletére. A SZU-t kivéve Bonn nem létesített és nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatot olyan államokkal, amelyek elismerik Kelet-Németországot. 82

egymás ellen, mit tenne Oroszország? Mindenesetre Párizs szeretne hasznos lenni és elősegíteni a béketárgyalásokat.197 A kétoldalú kapcsolatokról a két külügyminiszter kedvező diagnózist adott. Péter János azonban kifogásolta a gazdasági kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságát, a francia vásárlások nem kielégítő voltát. Áttekintették a lehetséges hivatalos látogatásokat, magyar részről felvetették a francia Nemzetgyűlés elnökének és André Malraux-nak198 a budapesti útját. Ez utóbbit – Péter János inszisztálása ellenére – francia partnere Malraux betegségére hivatkozva nem tartotta lehetségesnek. Péter János kifogásolta egyes, franciaországi magyar emigrációs körök ellenséges tevékenységét. A francia külügyminiszter lényegében elutasította Péter magyar emigráció elleni fellépésre sürgetését, mivel a magyar emigráció a horváttól eltérően nem folytatott erőszakos tevékenységet Franciaországban. Befejezésül, az ENSZ közgyűlés őszi ülésszaka kapcsán Péter János érintőlegesen felvetette a népi Kína ENSZ tagságának az ügyét. A Kállai Gyula miniszterelnöknél tett látogatás199 alkalmat adott Couve de Murville-nek arra, hogy aláhúzza, kormánya milyen fontosságot tulajdonít az európai országok közötti kapcsolatoknak, a személyes érintkezéseknek. Kállai a nagy nemzetközi kérdésekről kialakított álláspontok azonosságára, illetve hasonlóságára helyezte a hangsúlyt, a békés egymás mellett élés fontosságát, a háború elfogadhatatlanságát, a magyaroknak a franciák iránt érzett rokonszenvét hangsúlyozta. Minden népnek joga van arra, hogy a neki tetsző kormányzati formát válassza. Ez utóbbi gondolattal a francia külügyminiszter teljes mértékben egyetértett azzal, hogy mindenképpen elkerülendő a belügyekbe való beavatkozás, olyannak kell elfogadni az országokat, amilyenek. A népek általában jók, eltérően a kormányoktól vagy a rezsimektől. A miniszterelnök is megerősítette, hogy a többi szocialista országhoz hasonlóan Magyarországot is Vietnam és az európai helyzet aggasztja. Az előbbi azért, mivel minden helyi háború a világháború lehetőségét hordozza. Megoldása tárgyalásos rendezéssel képzelhető el. Az európai biztonság kulcskérdése a német kérdés, s e tekintetben üdvözlendő a francia politika. Couve de Murville kifejtette, hogy az európai biztonság és a német kérdés egy és ugyanaz azonban - a vietnami helyzethez hasonlóan – nem életveszélyes. Az európai stabilitást és biztonságot ki kell terjeszteni, és a németek minden bizonnyal csatlakozni fognak a folyamathoz. Ez elsősorban az európaiakat érintő probléma, az ő felelősségük, s a nagy európai problémákat békés, lehetőleg konstruktív légkörben kell megtárgyalniuk. A magyar miniszterelnök hosszabb, propaganda ízű történelmi kitérőt téve bemutatta a franciák iránt érzett magyar rokonszenv hátterét, a háború előtti „fasiszta rendszer” jellemzőit, háború utáni korrekcióját, az elért eredményeket. A francia külügyminiszter három napos budapesti látogatásának legfontosabb momentuma kétség kívül a Kádár Jánossal folytatott megbeszélése volt. Trianon óta Couve de Murville valószinűleg nem tudta, hogy a magyar vezetés ekkor már közvetítő szerepet játszott Péter Jánoson keresztül a vietnamiak felé, hogy ez utóbbiak a békés rendezés irányába mozduljanak el. A közvetítés szovjet kérésre történt, mivel a szovjetek feltehetően okkal tartottak attól, hogy a kínaiak az eszkalálódó vietnami háború mentén szovjet-amerikai összecsapást akartak kiprovokálni. V.ö.: Békés Csaba: i.m. 4.o. 198 Aki de Gaulle fő kulturpolitikusaként valóságos intézményrendszer, egyebek mellett a „Maison de la culture” hálózat kitalálója és megteremtője volt. 199 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 202. 197

83

első alkalommal került sor arra, hogy francia politikus az első számú magyar vezetővel tárgyaljon. Kádár igen elismerően nyilatkozott a francia enyhülési politikáról különösen azért, mert az a magyar érdekekkel is – európai béke és enyhülés - egy irányban mozgott, amit jól mutatott az, hogy „E tekintetben a szocialista országok közül mi voltunk az elsők, akik ezzel kapcsolatban állást foglaltunk. Mi, magyarok, európaiak vagyunk” - mondta Kádár. A két egymással szemben álló katonai blokkhoz tartozás ténye nem zárja ki a véleménycserét és az egyetértést. Kádár hangsúlyozottan szólt a magyar kereskedelmi kapcsolatok diverzifikálásának a szükségességéről, és értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a nyugati országok átengedték a terepet NyugatNémetországnak e tekintetben – amely utóbbival Magyarországnak politikai kapcsolatai nincsenek, de gazdaságiak annál inkább. Az első világháborút követően a franciák a kis antant megszervezésével „odaajándékozták” Magyarországot a németeknek – és ez a francia érdekek ellenében is történt. Couve de Murville történelmi okokkal (a monarchia szétesése, a háború, a vasfüggöny, a hidegháború) magyarázta a két ország távolkerülését egymástól, aminek az is betudható volt, hogy Németország mintegy Kelet-Európa „specialistájává”vált. Azonban a két világháború közötti helyzet eltűnt, Európa nem a világ közepe többé, más nagyhatalmak is jelen vannak. Európa ma már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját határain belül háborúzzon. Nem az a kérdés, hogy az európai országok közül melyik szerzi meg az európai hegemóniát, hanem az, hogyan lehet elkerülni, hogy az Európán kívüli országok kerüljenek domináns helyzetbe a kontinensen. Az európai országok között új típusú kapcsolatok jönnek létre, stabilizálódtak. A kialakult helyzetet mindenki elfogadja, véget akar vetni a hidegháborúnak, enyhülésre és békére vágyik. A nemzetközi kapcsolatok ideológiai tartalma csökkent, mindenki elfogadja, hogy a belső rendszertől függetlenednek a külkapcsolatok, és semmi oka annak, hogy ne legyenek jó kapcsolatok „szocialista és tőkés országok” között – ráadásul minden fejlődik, még a politikai rezsimek is. Franciaország kapitalista ország, de gazdaságpolitikájában nagy szocialista elemek vannak, míg a szocialista országok gazdasági reformokat vezetnek be. Szükség van az enyhülésre, amivel egyébként Moszkvában is egyetértenek. A kedvező képet árnyalja az Egyesült Államok politikája, amely a „szerencsétlen” vietnami háborúhoz vezetett, és amely európai politikáját is befolyásolja, és következményei vannak az amerikai-orosz kapcsolatokra is. A másik problémát Németország jelenti. Európa jövője attól függ, hogy mi lesz Németországgal, és ez a gond sem gyorsan, sem könnyen nem rendeződik – idő, elszántság és türelem szükséges. Szerencsére azonnali válság nem fenyeget, így van idő arra, hogy a múltbélitől eltérő körülmények között kapcsolatokat építsünk – különösen Magyarországgal. Kádár megállapította, hogy az álláspontok közeliek a vietnami helyzet kapcsán és egyetértés van az európai politikát illetően is. A német kérdést illetően azt hangsúlyozta, hogy az európai problémákat a német nép érdekekeit figyelembe véve kell megoldani, nem pedig a háta mögött. Bár az ENSZ-ben Magyarország hosszú időn keresztül „fekete bárány” volt, de ez az idő elmúlt. Behatárolt lehetőségei ellenére Magyarország is játszhat bizonyos szerepet – hozzá kell járulnia a népek közötti, főként a Franciaországgal való együttműködéshez. „Bizonyára hasonló kijelentéseket hallott Moszkvában és más szocialista országban is, amikor békés egymás mellett élésről beszélünk, akkor a szocialista és kapitalista országok közötti kapcsolatok normalizációját keressük a kapcsolatok fenntartását és erősítését a kölcsönös előnyök alapján. Ez esetben nem taktikai pozíciókról van szó. Mélységesen hiszünk benne. (…) Ismétlem, álláspontunk nem átmeneti, hanem hosszú távú politikát képvisel (…) azt

84

szeretnénk, hogy kapcsolataink erősítése ne átmeneti jellegű legyen.”200 Kádár ezt követően sok sikert kívánva a francia külpolitika törekvései valóra váltásához „magánvéleményként” kifejtette, milyen mély hatást gyakorolt rá az, ahogyan Franciaország a vietnami és algériai problémáját rendezte.201 A francia külügyminiszter búcsúzóul konstatálta, hogy Kádár pontosan érti a francia külpolitika célkitűzéseit, és ismételten indítványozta a rendszeres kormányközi kapcsolatok fenntartását, és a közös, valamint az európai érdekek javára történő együttműködést. A Quai d’Orsay kelet-európai osztálya a három jegyzőkönyv kivonataként rövid jelentésben összegezte a külügyminiszter budapesti tárgyalásait.202 Megállapította, hogy a német kérdést illetően a magyar vezetők a többi „keleti fővárosban” halottakkal azonosan fejtették álláspontjukat, bár Prágánál és Varsónál kevésbé szenvedélyesen. A problémát elsősorban gyakorlati oldalról közelítették meg felvetve egy francia kereskedelmi képviselet megnyitásának a lehetőségét Berlinben. Kádár is említette a német kérdést, de nagyon mérsékelt hangnemben s kiemelte, hogy nem a németek háta mögött kell az egyetértést elérni ebben a kérdésben. Budapestet nagyon érdekli az „európai Európa” koncepciója, de felvetették, hogy a hatok integrációjának az elmélyítése nem vezet-e a kelet és a nyugat közötti választóvonalak mélyüléséhez. A (francia) miniszter elismerte, hogy ezt elkerülendő körültekintően kell eljárni. A magyar vezetők hangsúlyozták, mennyire értékelik a francia enyhülési politikát, s Péter János felvetette egy európai biztonsági értekezlet összehívásának a lehetőségét, elismerve az ötlet megvalósításának a nehézségeit. A miniszter elzárkózott attól a magyar ötlettől, hogy az ENSZ közgyűlés foglalkozzon a vietnami kérdéssel. A többi „keleti fővároshoz” hasonlóan felmerült a politikai és kereskedelmi kapcsolatok aszimmetriájának a kérdése. Kádár János aggodalmának adott hangot a magyar külkereskedelemben lévő nyugat-német túlsúly miatt, s kifejezte a külkereskedelem diverzifikálására irányuló szándékát. Péter János a hivatalos látogatások gyakorítását és a nemzetközi szervezetekben történő együttműködés fejlesztését szorgalmazta – ez francia egyetértéssel találkozott. A miniszter látogatása világossá tette, hogy magyar részről erős a szándék a Franciaországgal fennálló együttműködés erősítésére. Az ország nem nagy és gazdaságilag a Szovjetuniótól függ, nem beszélve a szovjet hadosztályok jelenlétéről – amit a románok a Varsói szerződés legutóbbi ülésén felvetettek. E tények és egy bizonyos fokú bátortalanság – Kádár úr némi melankóliával említette, hogy hazája az utóbbi évekig az ENSZ „fekete báránya” volt – indokolja Magyarország szabad mozgásának a hiányát. Az ország a legfejlettebb országok (Lengyelország, Csehszlovákia és az NDK) és a déli „lázadó” csoport (Románia, Bulgária) között helyezkedik el. „ A mellesleg hosszú hagyományokkal nem rendelkező francia-magyar

Ez homlokegyenest ellentétes a szovjeteknek a francia politikai törekvésekkel kapcsolatban kialakított bizalmas álláspontjával, amely szerint esély nem volt arra, hogy a de Gaulle-i koncepció megvalósuljon. idézi Garadnai Zoltán: Nyitási kísérlet a magyar-francia kapcsolatokban, in Magyar külpolitika a 20. században p.175. Ugyancsak ellenébe megy a magyar külügyminisztérium kollégiumi előterjesztésében foglaltaknak, miszerint „A szocialista országok hozzáállása Franciaországhoz a szó szoros értelmében külpolitikai, taktikai játék.” Garadnai Zoltán: A magyar-francia diplomáciai kapcsolatok története, 19451966. in Külpolitika VII.évf. 1-2sz. 102.sz.lábjegyzet 201 Kádár szavai utólag revideálják a kérdéssel kapcsolatban kialakított magyar álláspontot. A kétoldalú viszony évekig tartó problémája volt a két kérdésben követett francia politika olykor szélsőséges bírálata. 202 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 202. 200

85

kapcsolatok fejlesztésének a lehetőségei valóságosak, bár behatároltak.”- fejeződik be az értékelés. A francia külügyminiszter látogatásának a jelentőségét a magyar vezetés és elsősorban Kádár János számára az adta, hogy immár véglegesen kikerült a karanténből, és Európa egyik vezető hatalma – amelyik élharcosa volt a magyar kérdés az ENSZ napirendjén tartásának – teljes jogú partnerként fogadta el az „európai Európa” koncepciója megvalósítási folyamatában. A látogatás ténye, az érintett kérdések jó néhányában tapasztalt nézetazonosság és annak a kijelentése, hogy a „kialakult helyzetet mindenki elfogadja”, Kádár Jánosnak visszaigazolta politikai koncepciójának a helyességét, és megvalósítása folytatásának a lehetőségét nyugati irányból is megerősítette. A rendszer teljes körű elfogadása felé vezető út egyik igen fontos állomása következett majd két év múlva – Fock Jenő párizsi látogatása (a „Magyar Népköztársaság miniszterelnökének első látogatása egy nyugati országban”) 1968. március 25-30-án. A magyar miniszterelnök hivatalos, franciaországi látogatását illetően de Gaulle egyetértését adta az elnöki hivatalból 1968. január 2-án kelt feljegyzés203 szerint, és a látogatás lehetséges időpontjaként áprilist jelölte meg. A kelet-európai osztály feljegyzése szerint204 a miniszterelnök is egyetért azzal, hogy Fock Jenő kapjon meghívást a tavasz folyamán realizálandó franciaországi látogatásra, és a politikai igazgatóság utasítást kapott arra, hogy az ügyben lépjen kapcsolatba a magyar nagykövettel. 1968. január 15-én a Quai d’Orsay politikai igazgatósága feljegyzésben rögzítette, hogy a tervek szerint de Gaulle tábornok audiencián fogadja a magyar minisztertanács elnökét és ebédet ad a tiszteletére.205 Ezt követően a kelet-európai osztály táviratot küldött a budapesti francia nagykövetnek, amelyben arról tájékoztatta, hogy a párizsi magyar nagykövet közlése szerint Fock Jenő elfogadta a hivatalos franciaországi látogatásra szóló meghívást. A francia külügyminisztérium kelet-európai osztályának a magyar miniszterelnökkel folytatandó megbeszélések háttéranyagaként, a magyar belső helyzetről készített feljegyzése206 megállapította, hogy bár a szovjet csapatok 1956 novemberében leverték a népfelkelést, az elmúlt tizenegy év azt mutatja, hogy a szovjet tankok hozta rezsim távolról sem restaurációt akar, hanem a szovjet gyakorlattól nagyon eltérő modellt szándékozik megvalósítani. Kádár meggyőződéses kommunista, de nem doktriner. Uralja a belső helyzetet, és óvatosan vezeti az országot a „szocializmus magyar útján.” Körültekintően lavíroz a keményvonalasok és azok között, akik a rezsim nagyobb demokratizálását akarják. Hangsúlyt helyez a nemzeti egységre, és gondot fordít arra, hogy csatlakoztassa politikájához a pártonkívülieket. A gazdaságban és az egyetemeken a szakértelem követelmény, s ugyanez az elvárás – a fiatalítás mellett- a párton belül is. Az amnesztiák miatt a belső légkör enyhült, az életszínvonal emelkedik, de jobban élnek, mint azt a körülmények megengedik. Az értelmiség szabadabban fejezheti ki magát, a határok szélesebbre nyíltak a magyarok előtt. Az egyház helyzete javul, s ebben szerepet játszik a Vatikánnal 1964-ben kötött megállapodás által teremtette modus vivendi. Mindszety bíboros helyzetet továbbra sem megoldott.

MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 205 U.o. 1968. január 6. 205 Uo. 206 Uo.1968. március 18. 203 204

86

A lakosság általános közérzete rossz az életszínvonal stagnálása miatt. A gazdasági helyzet kevéssé kielégítő, az ipari termelés lassul, áremelkedések tapasztalhatók. Az elégedetlenség erősödését jelzi néhány letartóztatás és s disszidálási hullám. A párt ideológiai vonala puhább, az értelmiség nyitott a nyugati kultúra hatására. Az orosz csapatok jelenléte kétségkívül kedvezőtlen Kádár számára, de ezt a jelenlétet ő nemzetközi okokkal magyarázza. A párt által elindított reform az európai enyhülés, a nyugattal való kapcsolatok és a kommunista világ fejlődésének a hatására több jólétet és több szabadságot akaró lakosság igényeihez akarja igazítani a belső helyzetet. A feljegyzés röviden ismertette a reform lényegét (elsősorban a piacgazdasági elemeket emelve ki), s hozzáfűzi, nem lehet tudni, meddig megy el a vezetés a reform útján, mivel sok a párt eddigi privilégiumait féltő, belső ellenzője. A kétoldalú kapcsolatokról készített ismertető207 a korábbi feljegyzések elemeit ismételte meg azzal kiegészítve, hogy 1967 novemberében külügyminisztériumi politikai konzultációra került sor a francia külügyminisztérium politikai igazgatója és a magyar külügyminisztérium miniszterhelyettese között – és így a politikai párbeszéd a két ország között folyamatos. A magyar külpolitikával összefüggésben a kelet-európai osztály elemzése megállapította,208 hogy kis területével, tízmillió lakosával, a világ legalacsonyabb születésszámával, a csak nemrég az iparosítás útjára lépett gazdaságával Magyarország sem a lakosai számát, sem pedig az erőforrásait tekintve nem rendelkezik egy ambiciózus külpolitika eszközeivel. A kelet-nyugati kapcsolatokban ma tapasztalható enyhülés, a Moszkva és szövetségesei között kialakított új típusú kapcsolat, az óvatos liberalizáció útjára lépett rendszerének a fejlődés következtében Kádár Magyarországa lassan újra elfoglalta szerény helyét a nemzetközi kapcsolatokban. Ez a visszatérés fokozatosan valósult meg, s 1968. január elsejével teljesedett ki, amikor Magyarországot két évre a BT nem állandó tagjává választották. Annak ellenére, hogy Magyarország mozgásának lehetőségeit jelentősen szűkíti a szovjet szövetséges súlya, arra törekszik, hogy erősítse pozícióját szövetségi rendszerében. Részt vesz az általános enyhülési folyamatban, és a többi szocialista országhoz hasonlóan törekszik a kapcsolatfejlesztésre a nyugati országokkal. A magyar miniszterelnök közelgő látogatása Párizsban aláhúzza azt az érdeklődést, amit Budapest tanúsít az európai együttműködés perspektívái iránt. A magyar külpolitika alapja a Szovjetunióval való szövetség. Moszkva a Varsói Szerződés minden konferenciáján visszaigazolta Budapest iránti bizalmát. Ettől függetlenül az orosz csapatok jelenléte Magyarországon (60 ezer ember négy hadosztályba szervezve, amelyek közül kettő páncélos hadosztály), folyamatosan emlékeztet arra a nyomásra, amit Moszkva képes Budapestre gyakorolni. Külpolitikájában Magyarország óvatos és szerény, nem lévén hajlamos a türelmetlen követelések hangoztatására, hangjának hallatására nem rendelkezik más eszközökkel, mit azzal, hogy nagyon szerényen, olykor homályosan de kitartóan fogalmazza meg az együttműködésre és egyetértésre vonatkozó gondolatait. Első alkalommal került francia-magyar felsőszintű találkozót előkészítő dossziéba a francia külügyminisztérium konzuli főosztályának a feljegyzése209 a franciaországi magyar emigrációról, feltehetően annak a következményeképpen, hogy budapesti látogatása során Couve de Murville-nek magyar partnere előhozta a franciaországi magyar emigráció „ellenséges magatartását”. A dokumentum szerint ezt az emigrációt 207

Uo. Uo. 209 Uo. 1968. március 15. 208

87

elsősorban fiatalsága jellemzi, több mint 60%-a 40 éven aluli. Az „1956-os események” után érkezett fiatal magyarok több mint egyharmada visszatért hazájába. Az állampolgárságot kapottak száma (407 fő 1967-ben) jelentősnek mondható. Minden jel arra mutat, hogy az itteni magyarok közül számosan rendelkeznek francia kötődéssel és az integráció útján haladnak. Semmiféle politikai tevékenységet nem jeleznek e menekültek között, „akik semmilyen módon nem hívják fel magukra rendőrségi szolgálataink figyelmét”. Fock Jenőt (akit a francia belső tájékoztató úgy jellemzett, hogy „személyében Kádár egy olyan politikust tett a kormány élére, aki nemcsak arra képes, hogy elindítsa, de arra is, hogy levezényelje Magyarország mai nagy ügyét: a gazdasági reformot.”)210 1968. mácius 25-én induló franciaországi látogatására Budapestről igazi szakértői delegáció kísérte, hangsúlyozva az út szakmai jellegét is.211 A magyar miniszterelnököt a repülőtéren Georges Pompidou miniszterelnök és Maurice Couve de Murville külügyminiszter fogadta. Az első megbeszélésre a kormányfők és a két külügyminiszter között a miniszterelnöki palotában került sor. Ezután Couve de Murville ebédet adott a delegáció tiszteletére a Quai d’Orsay-n. Másnap Fock Jenő a Renault gyárat tekintette meg, s részt vett a GYOSZ elnöke által adott díszebéden. Meglátogatta a francia rádió és televízió székházát212, majd a „Musée de l’homme” megtekintése alkalmat adott az Alain Peyrefitte oktatási miniszterrel való találkozásra is. Pompidou miniszterelnök és neje díszvacsorájával zárult a nap. A következő nap vidéki programmal telt, Fock Jenő meglátogatta az ipari miniszter társaságában a lyoni Rhône-Poulenc kutató intézetét, majd a Péchiney-Saint-Gobain és a Compagnie des textiles artificiels üzemeit.213 Március 28-án megtekintette a delegáció a lyoni nemzetközi vásárt, majd visszatért Párizsba, ahol a magyar nagykövet fogadást adott a delegáció tiszteletére, amit Fock Jenőnek a francia miniszterelnök tiszteletére adott díszvacsorája követett. A látogatás utolsó napján de Gaulle négyszemközti találkozón fogadta a magyar miniszterelnököt és ezt követően díszebédet adott a tiszteletére. Ezt követően került sor a két miniszterelnök külügyminisztereik jelenlétében lefolytatott záró megbeszélésére. A napot, és egyúttal a látogatást a párizsi diplomáciai sajtó elnökének Fock Jenő tiszteletére adott vacsorája zárta. A program kétség kívül jelezte, hogy a francia-magyar politikai kapcsolatok « utazó sebességre » állítását értelemszerűen követni kellett a gazdasági kapcsolatok jelentős bővülésének is, megfelelően a két ország vezetői által a korábbi tárgyalásokon kifejezett kívánságnak. Egyébként a két miniszterelnök megbeszélése is főként a gazdasági szféra kérdéseit érintette, amit az is indokolt, hogy a magyar gazdasági reformot alig három hónappal a látogatás előtt indították útjára. A megbeszélésről készített francia jegyzőkönyv214 tanúsága szerint, a francia miniszterelnök kérésének megfelelően Fock Jenő hosszasan ismertette a reform lényegét. Elsősorban azokat az elemeket hangsúlyozta (rentabilitás, nyereség, piac, pénz, beruházás és hitel), amelyek az új gazdaságirányítási rendszert a piacgazdasághoz közelítették – kiemelve, hogy a vállalatoknak adott széles autonómia lehetővé teszi ezek közvetlen kapcsolatfelvételét a 210

Uo. A külügyminiszter, a nehézipari első miniszterhelyettes, külkereskedelmi miniszterhelyettes, a Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökhelyettese, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének adminisztratív elnöke, és egy főosztályvezető a külügyminisztériumból. 212 A székház valódi látványosság volt, jól mutatta, de Gaulle milyen fontosságot tulajdonított a tömegkommunikációnak. Másrészt a SECAM színes televíziós rendszer kelet-európai sorsa is napirenden volt. 213 Ezek mind a francia nagyipar zászlóshajói voltak. 214 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 206. 211

88

külföldi vállalatokkal.215 Fock Jenő kifejezte meggyőződését, hogy a reform erősödésével „vállalataink az önök vállalataival egy nyelven szólnak (…) s a nagy együttműködési lehetőségek a harmadik piaci közös fellépésekben nyilvánulnak majd meg.”216 Pompidou kérdésére ezt követően hosszabb tájékoztatást adott a reform személyi vonatkozásairól, az adaptációra és a kezdeményezésre, önálló döntésekre képtelen vezetők leváltásról, a termelékenység követelményéről. A francia miniszterelnök párhuzamokat vélt felfedezni az új magyar vállalatirányítási rendszer és a francia állami vállalatok működtetése között azzal, hogy e vállalatoknak a sikeréről a kereskedelem dönt – eladhatók-e a termékeik. Fock Jenő ezzel egyetértett, és felvetette a franciaországi magyar vásárlások megduplázásának a lehetőségét – feltéve a relációban jelen lévő deficit csökkentésének az igényét is. Ugyanakkor utalt arra, hogy a Közös Piac „lefölözési” gyakorlata igen hátrányos a magyar mezőgazdasági export számára. Fock a továbbiakban röviden szólt arról, hogy a vietnami háború, a közelkeleti helyzet és a német kérdés táplálja a kölcsönös gyanakvást, és ez nem jó a gazdasági kapcsolatok fejlesztése szempontjából – bár igen előnyös, hogy a két kormány nézőpontja számos kérdésben közel áll egymáshoz, kivéve a német kérdést – bár a francia kormány álláspontja az Odera-Neisse határt illetően „pozitív elem.”. Georges Pompidou kifejtette, hogy bíznak a német vezetőkben annál is inkább, mert nehéz a népekkel elfogadtatni a vereségből eredő területi veszteségeket. A német vezetők jó úton járnak. Fock ellenvetésére, hogy nem vonják le azonban a megfelelő következtetést Németország vereségéből, s Hitler is így kezdte, Pompidou válasza az volt, hogy „szerencsére nem tartunk ott”, de egyetértett partnerével abban, hogy ébernek kell lenni.217 A magyar miniszterelnök befejezésül a kétoldalú tudományos és kulturális kapcsolatok fejlesztését sürgette, és javaslatot tett műszaki tudományos és ipari vegyes bizottság létrehozására, amivel kapcsolatban a francia miniszterelnök nem látott nehézséget, s egyúttal felhívta magyar partnere figyelmét a SECAM televíziós rendszerre. A miniszterelnöki megbeszéléssel párhuzamosan került sor a két külügyminiszter találkozójára, amely immár a harmadik tárgyalásuk volt.218 Péter János bevezetésként ismertette a Fock Jenő által is felvetett javaslatot a műszak tudományos vegyes bizottság létrehozásáról, amire Couve de Murville gyors választ ígért. Ezt követően a magyar külügyminiszter teljesen új kezdeményezéssel állt elő. Az indítványozta, hogy a két ország kössön a jövőben barátsági és együttműködési szerződést, mivel Európa jövőjéről gondolkodva magyar részről úgy látják, hogy a katonai szövetségi rendszerek eltűnését követően a kétoldalú szerződések rendszere biztosíthatja majd a biztonság szükséges feltételeit. Couve de Murville kérdésére, hogy a magyarok Európát behálózó kétoldalú szerződések rendszerére gondolnak-e, Péter János igennel válaszolt azzal, hogy el kell kezdeni a gondolkodást arról a helyzetről, ami a katonai szövetségi rendszerek felbomlása után következik be. Hozzáfűzte, hogy a kétoldalú szerződések közelebb hozhatnák az európai biztonsági konferencia összehívásának a lehetőségét. A francia külügyminiszter kifejtette, hogy a két blokk nem más, mint a két Németország tükörképe, felvetődik a kérdés, hogy mi történik, amikor a két Németország egyesül? Erre azonban csak a két Németország egyetértése esetén kerülhet sor. Megerősítette, hogy továbbra sincs Párizs szándékában, hogy hivatalos képviseletet Visszautalva így a Couve de Murville által felvetett problémára, miszerint a központi tervezésakadályozza a vállalatok szabad érintkezését. 216 Ez volt az első felvetése a harmadik piaci francia-magyar együttműködés lehetőségének, ami majd évekig témája lesz a felső szintű tárgyalásoknak – nem eredmény nélkül. 217 Érdekes, hogy Fock szobafestőnek titulálta Hitlert, aki persze soha nem volt szobafestő. 218 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 206. 215

89

nyisson Kelet-Berlinben, mivel ez az NSZK-val fennálló kapcsolatok megszűntét jelentené, és ez senkinek nem áll az érdekében. A konferencia összehívásának a feltétele az NSZK és az NDK jelenléte, ami feltételezi, hogy ezek elismerjék egymást. Péter János elismerte, hogy az új német politika219 realistább, mint a múltban volt, de a legfontosabb kérdés – amire többször visszatért - az Odera-Neisse határ elismerése, mivel ennek híján az mindig feszültség forrás lesz. A „keleti országok soha nem fogják kétségbe vonni Kelet-Németország létezését” – mondta. A Közel-Kelettel összefüggésben a francia álláspont meglehetősen pesszimista volt, Couve de Murville szerint a helyzet kulcsa az amerikai magatartás. Egyetértett azzal a magyar közbevetéssel, hogy az ENSZ katonai jelenléte megkönnyíthetné a megoldást. Vietnammal összefüggésben is osztotta egymás nézetét a két külügyminiszter, s Péter János közbevetésére „Mit gondol, már a harmadik világháborúban vagyunk?”, Couve de Murville azt felelte, reméli, nem, mert senki, még a kínaiak sem akarnak háborút.220 A magyar miniszterelnök franciaországi hivatalos látogatásának a legfontosabb momentuma a de Gaulle tábornokkal folytatott négyszemközti megbeszélés (audiencia) és az általa Fock Jenő tiszteletére adott díszebéd volt.221 A négyszemközti találkozón222 a magyar miniszterelnök ismételten felvetette a német kérdést, és nyugtalanságának adott hangot a német politika miatt, mivel az veszélyt jelent az európai biztonságra, és újólag kívánatosnak tartja, hogy Bonn ismerje el az Odera-Neisse határt.223 De Gaulle ugyanazt mondta, amit a külügyminisztere vagyis, Németország nem jelent veszélyt, de nélküle semmit nem lehet tenni az európai biztonság tekintetében. Megoldás Németország minden oldalról való körbevétele az állandósított kelet-nyugati együttműködés révén. A cél az egyesült Európa megteremtése az amerikai hegemónia érvényesülésének az elkerülés érdekében. A találkozó végén a miniszterelnök magyarországi látogatásra hívta meg a köztársasági elnököt azzal, hogy az utazás eltörölné a két világháború emlékeit, és erősítené a kétoldalú kapcsolatokat. A tábornok egyetértett a célokkal, elvben, időpont megjelölése nélkül elfogadta a meghívást. Fock szerint a sajtó nem hagyja megjegyzés nélkül, hogy az elnök Romániába ellátogat, de Magyarországra nem, s ez „újjáélesztheti a régi vitákat.” De Gaulle ezt a megjegyzést időegyeztetési gondokra hivatkozva hárította el. A díszebéden a tábornok – enyhítendő a meghívás csak elvi elfogadása miatti csalódást - hosszabb, emelkedett hangú pohárköszöntőt224 mondott, amiben természetesnek és elégedettségre okot adónak minősítette a látogatás tényét. A történelem drámai eseményei miatt egymástól messze került két ország azonban számos területen együttműködhet egész Európa javára, és annyi megpróbáltatás után maga az élet követeli az enyhülést, az egyetértést és az együttműködést – túl egymással vetélkedő ideológiák korlátain, túl a felhalmozódott gyűlölködéseken, a szembenálló tömbökön és különböző rendszereken. Mikor Magyarország és Franciaország úgy dönt, hogy a lehető legtöbb területen együttműködik, ezt a saját érdekükben, gyakorlati A nagykoalíció külügyminisztere Willy Brandt volt. V.ö. Békés Csaba: i.m. 221 A négyszemközti megbeszélésről készült jegyzőköny a francia Állami Levéltárban található. Kb. kéthetes előjegyzési idővel adják ki tanulmányozásra. E sorok írója időhiány miatt nem tudott élni a lehetőséggel. 222 Chantal Morell, p.73. 223 Noha démonizálja az NSZK-t – Magyarország legfontosabb nyugati kereskedelmi partnerét – már 1963 elejétől folytak a titkos tárgyalások Bonn-nal egy, némi diplomáciai védettséggel is ellátott kereskedelmi képviselet felállításáról Budapesten. V.ö.: Békés Csaba: p 3. 224 MAE Ad. série EU-Europe 1961-1970. sous-série Hongrie numero 206 219 220

90

kapcsolataik fejlesztése érdekében teszik. Több évszázadra visszatekintő kulturális és tudományos kapcsolataik ezt megkönnyítik, de a szerény mértékű gazdasági és műszaki kapcsolatok terén nagy erőfeszítésre van szükség. Politikai tekintetben pedig bárcsak oda jutnánk, hogy államaink csak a népüktől függjenek, s közösen szolgálják Európa egységét, a békét a világban – vagyis minden arra készteti őket, hogy szervezzék és erősítsék kapcsolataikat. Végezetül azt kívánta, hogy a két baráti nép a látogatás eredményeképpen közeledjen egymáshoz. A látogatás a kelet-európai osztály által készített összefoglaló225 szerint jó légkörben zajlott, a magyar kormányfő elégedettnek tűnt. Hazája számára ez a látogatás – az első miniszterelnöki út nyugati országban – a kormány nemzetközi közvélemény előtti rehabilitációját erősíti meg. Magyar részről feltehetően tartottak attól, hogy az 1956-os események még némi árnyékot borítanak majd az utazásra, de örömmel konstatálták, hogy minden úgy zajlott, hogy semmi nem emlékeztetett 1956-ra. A megbeszélések fő témáját a gazdasági kapcsolatok adták. Fock Jenő azokat az új távlatokat akarta megismertetni francai partnereivel, amiket a nemzetközi kereskedelemben a fontos magyar gazdasági reform nyitott. A kíséretében lévő szakemberek számos partner megbeszélést folytattak, aminek a mérlegét a két miniszterelnök jelenlétében vonták meg. Magyar részről azt kívánták, hogy a francia kormány tegyen lépéseket annak az érdekében, hogy kiegyensúlyozottabbá váljon a kereskedelmi mérleg a két ország között. Francia részről elismerték, hogy a kereskedelmi kapcsolatok csak a kölcsönösség alapján fejlődhetnek. A francia fél nem zárkózott el az elől, hogy néhány, a magyarok által felvetett kérést tanulmányoz. Fock Jenő nyomatékosan szólt annak a szükségességéről, hogy a kapcsolatokat elsősorban az ipari együttműködés felé kell orientálni. A magyar miniszterelnök kifogásolta a Közös Piac rendtartásának a szerepét a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének akadályozásában és emiatt szükségesnek látta, hogy hosszú távú új egyezmény kerüljön aláírásra a jelenleg érvényben lévő helyett. Francia részről elismerték, hogy a Közös Piac léte bizonyos nehézségeket támaszt a magyar-francia gazdasági kapcsolatok szempontjából. Franciaország elhatározta, hogy lépéseket tesz annak az érdekében, hogy a Közös Piac ne zavarja kapcsolatait a keleti országokkal. „Mivel nem tudtuk magunkat elkötelezni egy hosszú távú szerződés aláírása mellett,” – írja a jelentés – „elfogadtuk, hogy a közös közleményben legyen egy mondat arról, hogy a két fél megvizsgálja azokat az eszközöket, amelyek révén a jelenlegi szerződés lejártát követően is biztosítani lehet a gazdasági kapcsolatok kiegyensúlyozott fejlesztését. Elfogadtuk Fock Jenő javaslatát az ipari, műszaki tudományos vegyes bizottság létrehozására.” A magyarok javasolták egy barátsági és együttműködési szerződés aláírását. Ezt a francia fél fenntartásokkal fogadta, nem volt a kommünikében, de a magyar miniszterelnök beszélt róla a sajtó előtt Párizsban, és visszatérte után Budapesten is. Péter külügyminiszter szerint ez a gondolat ahhoz a meggyőződésükhöz kapcsolódik, hogy a katonai blokkok eltűnése után az európai országok biztonságát kétoldalú szerződések szavatolhatnák. A magyar fél nem inszisztált az európai biztonság általános terveit illetően. Németországról a magyarok álláspontja változatlan, de visszafogottabban szóltak róla. Péter János elismerte, hogy Bonn politikájában fejlődés tapasztalható. Fock miniszterelnök a sajtó előtt minden, a németekkel összefüggő vitától tartózkodott. Fogadta őt a diplomáciai sajtó, igen jó benyomást keltett, a kérdésekre nagyon okosan, figyelmet érdemlő kötetlenséggel és nem humor nélkül válaszolt. Több kérdést kapott Csehszlovákiáról, és világosan állást foglalt a jelenlegi demokratizálódási folyamat mellett. 225

Uo. numero 205. 1968. április 2. 91

A magyar kommunisták legalább olyan mély gazdasági reformot vezettek be, mint amilyen mély reformok zajlanak jelenleg Csehszlovákiában – állapította meg a látogatásról készített elemzés. Elismerik, hogy a gazdasági változások a politikai szférában is változásokat hoznak. Azonban az 1956-os események emlékei, a szovjet csapatok jelenléte miatt a magyar kommunisták nem vállalják azt a kockázatot, amit egy túl gyors demokratizálás hozna magával. A miniszterelnöki látogatás utóéletének egyik figyelemreméltó eleme az az összefoglaló, amit a kelet-európai osztály készített a francia és a német külügyminisztérium politikai igazgatóinak 1968. április 22-én, Bonnban, a két külügyminiszter tárgyalásai mentén tartott konzultációjáról.226 Néhány egyéb, franciaországi látogatás áttekintése után (itt elsősorban afrikai magas szintű delegációkról volt szó) a német delegációvezető javaslatára rátértek a kelet-nyugati kapcsolatokra. Német részről elmondták, hogy látogatások híján nem tudnak új elemet hozni, de szívesen vennék, ha a franciák tájékoztatnák őket Fock Jenő párizsi látogatásáról. A francia politikai igazgató a német kérésnek eleget téve elmondta, hogy Fock Jenőt a külügyminiszter kísérte és néhány miniszterhelyettes, akik az ipari kérdések, a műszaki fejlesztés és a külkereskedelemért voltak felelősek. Ez volt az első alkalom, hogy magyar miniszterelnök a háború óta nyugat-európai országba látogatott. Az első alkalom szintén, hogy magyar miniszterelnök Franciaországba utazott. A látogatás fő témáját a gazdasági kérdések adták. Fock Jenő a francia miniszterelnöknek kifejtette a gazdasági reform fő gondolatait, melyeknek ő, Fock Jenő volt az egyik szerzője. A kétoldalú gazdasági kapcsolatokat illetően a magyarok többször felvetették, hogy a kapcsolatok kiegyensúlyozatlanok – ami egyébként mindegyik kelet európai partner esetében igaz –, de a magyarok felé Franciaország nagy erőfeszítéseket tett a kereskedelmi liberalizálás érdekében. 1964-1966 között a magyar export francia irányba megduplázódott. Fock többször aláhúzta a kereskedelmi forgalom erősítésének, az ipari együttműködés fejlesztésének, a vegyes vállalatok alapításának a szükségességét. A többi kelet európai politikushoz hasonlóan szemrehányást tett, hogy a franciák számára a kereskedelmi eredmények fontosabbak, mint az ipariak. Azonban nehéz ipari együttműködést fejleszteni a szocialista országokkal. Fock felvetette a Közös Piac miatti nehézségeket. Javaslatot tett hosszú távú egyezmény aláírására a mostani helyett, amely 1969-ig érvényes. Francia részről elismerték a Franciaországba irányuló magyar mezőgazdasági termékekkel összefüggő problémákat. A francia fél leszögezte, hogy a Közös Piac rendtartása nem károsíthatja a kelet-európai országokkal fenntartott gazdasági kapcsolatokat, mivel ezek fontos aspektusát adják az ezen országok irányába folytatott francia politikának. A magyarok Közös Piac miatti aggodalma okán elfogadta a francia fél, hogy a közös közleményben szerepeljen egy mondat arról, hogy a felek megállapodtak arról, hogy közösen vizsgálják azokat az eszközöket, amik a jelenleg érvényben lévő szerződések lejárta után biztosíthatják a két ország közötti cserék kiegyensúlyozott fejlődését. A francia delegáció ugyancsak elfogadta azt a javaslatot, hogy hozzanak létre vegyes bizottságot az ipari, műszaki tudományos együttműködés fejlesztésére. A bizottság, melyet főtisztviselők vezetnek, májusban ül össze először. A politikai kérdéseket illetően magyar részről kérték, hogy kerüljön megfontolásra egy barátsági és együttműködési szerződés. Fock Jenő Georges Pompidou-val, Péter János pedig Couve de Murville-el beszélt erről. Az indítványt a francia fél bizonyos fenntartással fogadta azzal, hogy gondolkodik rajta és később 226

Uo. 1968. május 2. 92

visszatér a kérdésre. Péter János kifejtette Couve de Murville-nek a magyar kormány biztonságpolitikáról vallott gondolatait: a szövetségek eltűnése magával kellene, hogy vonja egy nap a keleti és nyugati országok közötti kétoldalú szerződések megkötését. Ez a formula úgy tűnik az európai biztonsági konferencia tervének a helyébe lépne, legalábbis így lehet értelmezi, a magyarok nem erőltették a konferencia kérdését. Lehet, hogy egy helyettesítő formuláról van szó. Németországot illetően magyarok álláspontja változatlan. Mindazonáltal elismerték, hogy a korábbiakhoz képest a szövetségi kormány realistább módon beszél. A magyarok továbbra is szükségesnek tartják a határok és az RDA elismerését. Péter János hozzáfűzte, hogy a két Németország elismerése megkönnyítené az újra egyesítést, amelyről több alkalommal beszélt ebben a kontextusban. Fock Jenő a sajtókonferenciáján tartózkodott németellenes támadásoktól. A cseh eseményeket illetően a jelenlegi fejleményekről kedvező véleményük volt a magyaroknak, de álláspontjuk ismertetésében nagy óvatosságot tanúsítottak. Az a benyomás alakult ki francia részről, hogy a prágai eseményeket kedvezően fogadják Budapesten. A feljegyzés szerint német részről nagyon érdekesnek találták a javaslatot a kétoldalú egyezmények kötéséről, ami helyettesítő megoldást hozhatna az európai biztonsági egyezmény helyébe. Több kérdésük nem volt, mert már kaptak tájékoztatást. Franciák a közös közlemény kapcsán pontosítottak. A tábornok és a miniszterelnök elvileg elfogadta a magyarországi látogatásra szóló meghívást, de időpontban nem állapodtak meg. Hozzáfűzték még francia részről, hogy az adminisztrációk közötti kapcsolatok hasznosak. A látogatásnak mintegy a záróakkordjaképpen Auer Pál, volt párizsi magyar követ, a francia magyar emigráció egyik vezető személyisége levelet227 írt a külügyminiszternek, amiben jelezte, hogy ő is, meg az emigráció legtöbb személyisége is elégedett a látogatással, mert ezek az események előreviszik a két ország közötti kapcsolatokat. Fock mérsékelt magatartást tanúsított a tárgyalások során. Bátorítani kell ezen az úton a magyar vezetőket, hogy újból nyugatiak legyenek. (Igaz, az Irodalmi Újságba is írt egy cikket a látogatásról amiben már árnyaltabb álláspontot képviselt azzal, hogy a francia nép egyáltalán nem fogadta lelkesen a magyar miniszterelnököt.) A Péter János és a Fock Jenő párizsi látogatása között eltelt három esztendő kétség kívül a francia-magyar politikai kapcsolatok egyik legígéretesebb periódusa volt. A francia diplomáciának a viszonylatban megjelenő hol értékalapú, hol érdekalapú mozgása szerencsésen találkozott a hatvanas évek magyar modernizációs kísérletével, melynek külpolitikai dimenziója „szerényen és óvatosan” a sajátos magyar érdekeket is megfogalmazhatta a szovjet szuperhatalmi politika mezsgyéjén. A legfelső szintű érintkezésekben ezután bekövetkező majd tíz éves szünet okait csak sejteni lehet, az mindenesetre valószínű, hogy a döntő szerepet nem az 1968-as csehszlovákiai „bevonulás” játszotta. E tekintetben több mint tanulságos a francia külpolitika három legfontosabb, korabeli személyiségének a reakciója a „prágai tél” kezdetével kapcsolatban.228 Couve de Murville miniszterelnök szerint „Mindenki tudta, hogy emiatt nem fogunk háborút kezdeni. Emlékszem, az első reakcióm az volt, hogy konstatáltam, egyetlen nyugati tőzsde árfolyama sem csökkent. Tehát, senki nem gondolt semmiféle kezdeményezésre a kérdésben, mivel semmi más alternatíva nem volt, csak a háború.” A külügyminiszter Michel Debré úgy értékelte a helyzetet, hogy a szovjetek elutasították az enyhülést a keleti blokkon belül. 1968. szeptember 16-án a 227 228

Uo. Vaïsse: p.446. 93

diplomáciai újságírók egyesülete előtt elítélte a ”népek önrendelkezési joga elleni igazolhatatlan támadást”, és követelte a megszálló csapatok azonnali kivonását. De Gaulle nagy figyelemmel kísérte az eseményeket, s úgy tűnik előre látta a végkifejletet. „Mindez nagyon szép, de túl gyorsan haladnak. Az oroszok közbe fognak avatkozni. Aztán, mint mindig, a csehek nem lesznek hajlandóak harcolni, és sötétség hull Prágára.” - mondta. A Tábornok, miután látta, hogy a csehek katonailag nem mozdulnak, később azt mondta: „Mit lehet tenni egy olyan nemzettel, amelyik nem akarja saját magát megvédeni?”. Majd úgy tett, mintha nem is érdekelné az ügy azzal, hogy „kommunisták közötti vitáról van szó, fütyülök rá.” Ettől függetlenül a Tábornok rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy a blokkok megszüntetése francia politikájának van jövője – e célkitűzés azonban csak a szovjet blokkal együttműködésben volt lehetséges. Valószínű, hogy de Gaulle után bizonyos szerepet játszottak a kapcsolatok lehülésében az ismert francia belpolitikai nehézségek, Pompidou elnökségének változó prioritása is. A legdöntőbb okokat azonban feltehetően Moszkvának a szovjet blokkon belüli „rendteremtési szándékában” kell keresni, aminek Magyarországon egyenes következménye volt a gazdasági reform bevezetését követően nem sokkal megindult ortodox ellentámadás, annak minden bel-, és külpolitikai konzekvenciájával együtt.

94

A magyar–spanyol diplomácia kapcsolatok újrakötése A XX. század viharos történelme a magyar–spanyol kapcsolatokat sem kímélte, bár e viszony hosszú évszázadokra tekintett vissza.229 A két ország közötti diplomáciai viszonyt illetően Kádár János külpolitikája igazodott Moszkva és „a szorosan egyeztető szocialista országok” e tekintetben elfoglalt álláspontjához – vagyis a totális elutasításhoz. Ebben szerepet játszott az is, hogy a hatvanas évek közepén, Budapesten járt az illegális spanyol kommunista párt küldöttsége, élén az SKP elnökével Dolores Ibarrurival, és a vele folytatott tárgyalások után, kérésének megfelelően csak erősödött az a magyar vélemény, miszerint Budapest továbbra sem akar diplomáciai kapcsolatot létesíteni Franco Spanyolországával, és a kereskedelmi kapcsolatokat is csak a bankközi kapcsolatokra kívánja korlátozni. Ezen kívül sokat nyomott a latban a kádári diplomácia egyik alaptétele is, miszerint „nem kívánunk előőrs lenni.”230 Az első világháború után önállóvá vált magyar királyi külügyminisztérium már működtetett Spanyolországban egy ideiglenes konzuli megbízottat, majd a Spanyolországba akkreditált magyar követ 1922. február 23-tól Párizsból látta el a misszióját. Ekkor irodát is létesítettek a magyar érdekvédelmi feladatok ellátására, és az iroda 1926. május 27-én követséggé alakult. 1923-ban Barcelonában tiszteltbeli konzulátus nyílt, amely később tiszteltbeli főkonzulátussá avanzsált, de ez utóbbit 1937ben bezárták. A követség a polgárháború alatt, 1938-ban ideiglenesen San Sebastianba települt át, majd visszatért Madridba. A követség 1945. május 7-ig működött, ekkor a spanyol kormány felszólítására beszüntette tevékenységét. Ettől kezdve a volt követség adminisztrációs irodájaként az irattár és az ingóságok megőrzését és bizonyos magyar konzuli érdekképviseleti feladatokat látott el. Az iroda vezetője még 1948-ban a párizsi magyar követségen keresztül jelentett a külügyminisztériumnak. Marossy (Marosi?) Ferenc (sz. 1894.) hivatásos diplomata 1948-ban vagy 1949-ben az Egyesült Államokban kvázi ideiglenes kormányként működő Magyar Nemzeti Bizottmány képviseletében telepedett a követség épületébe. Ő maga a spanyol polgárháború idején követségi titkárként a madridi spanyol követségen teljesített szolgálatot. 1939 nyarától 1941 áprilisáig a prágai magyar főkonzulátus vezetője, ezt követően kairói ügyvivő 1941 májusáig, majd 1941. júniustól 1944 áprilisáig követ a zágrábi kormány mellett, majd 1944. júliustól augusztusig követ Helsinkiben, a finn „különbékéig”. 1944. október 8-án tért vissza Budapestre, majd elhagyta az országot (a Szálasi puccs elől?) és Stockholmba távozott. 1946-ban a koalíciós kormány külügyminisztériuma elbocsájtotta. 1956 áprilisában egy magyar diplomata meglátogatta, számára Marossy lelkileg megtört ember benyomását keltette.231 Később erről a „diplomáciai képviselet”Anderle Ádám: A magyar–spanyol kapcsolatok ezer éve. Szeged: Juhász Gyula Könyvkiadó, 2006. 230 Magyar országos levéltár (MOL) XIX-J-1-j Spanyolország 100. doboz, 001659 231 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81.doboz 00399/53 229

95

ről Budapesten azt a magyar álláspontot alakították ki, hogy magyar–spanyol viszonylatban hivatalos kapcsolatok megteremtéséhez előfeltétel a Madridban még létező, a spanyol szervek által elismert és támogatott ún. Magyar Királyi Követség megszüntetése.232 A hatvanas évek közepén a külügyminisztérium illetékes területi főosztálya feljegyzést készített a magyar–spanyol kapcsolatokról. A dokumentum szerint Spanyolországgal nincs diplomáciai kapcsolata Magyarországnak, azonban nemzetközi jogi értelemben nem deklarált, de facto elismerés áll fenn a két ország között. Kölcsönösen elismerik az útleveleket, vízumokat adnak ki egymásnak és kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn. Kulturális kapcsolatokban impresszáriós alapon szervezik a programokat, minden hivatalos jelleg nélkül. Spanyol hivatalos szervektől a magyar fél nem fogad el meghívást, nem járul hozzá ahhoz, hogy magyar küldöttek kiutazzanak spanyol intézmények közvetlen meghívására. Viszont a Spanyolországban tartott nemzetközi konferenciákra az illetékes magyar szervek a kiutazást engedélyezik. A szocialista országok által tapasztalt spanyol közeledés magyar vonatkozásban is tapasztalható volt. 1963-ban a bécsi spanyol kereskedelmi tanácsos javasolta a magyar– spanyol kereskedelmi kapcsolatok intenzitásának fokozását, állandó jellegű magyar külkereskedelmi képviselet létesítését. A kétoldalú kapcsolatok rendkívül óvatos fejlődését mutatja, hogy később, 1964 júliusában a spanyol külkereskedelmi minisztérium munkatársa Budapesten közölte, hogy Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban spanyol kereskedelmi megbízottként működésre kapott felhatalmazást. Ennek folyományképpen 1964 októberében a magyar Külkereskedelmi Minisztérium Madridba küldött egy állandó magyar kereskedelmi képviselőt diplomata útlevéllel. Ennek viszonzásaként spanyol megbízott egyelőre nem érkezett Budapestre, de spanyol részről vízumot kértek azzal, hogy ő esetleg Budapesten fog működni. A madridi magyar kereskedelmi iroda egy vezetővel és egy adminisztrátorral dogozott, vezetője a magyar kereskedelmi kamara kiküldöttjeként működött. Semmilyen diplomáciai mentességben nem részesült, eredetileg három hónapos vízumot kapott, utána hat hónaposra hosszabbították, kiutazás esetén minden alkalommal belépő visszautazási vízumot kellett kérnie. A madridi magyar kereskedelmi képviselő valamennyi magyar külkereskedelmi vállalatot képviselte. Mozgásában nem korlátozták.233 Valamiféle előrelépést jelentett, hogy 1964 novemberében Madridban magyar– spanyol árucsere forgalmi tárgyalásokra került sor. A magyar exportlista elsősorban iparcikkeket tartalmazott (gép és finommechanikai termékeket, élelmiszeripari gépeket és berendezéseket, vegyipari gépeket, golyóscsapágyakat és mérőműszereket valamint híradástechnikai cikkeket). A spanyolok mezőgazdasági és gépipari termékeket (speciális golyóscsapágyakat) exportáltak Magyarországra. A tárgyalások légköre megfelelő volt. Ettől függetlenül (mint ahogy azt a madridi kereskedelmi képviselő elmondta a külügyminisztériumban) a kétoldalú kereskedelmi forgalom csekély, évi ötszázezer dollár. Irodája megnyitása óta másfélmillió dollárra jött létre kötés. A gyenge magyar árualap miatt a jövőben sem lesz nagy felfutás. Hozzáfűzte, hogy hivatalos ténykedése problémamentes, tartja a kapcsolatot a kereskedelmi és iparkamarákkal, a kereskedelmi minisztériummal, a külkereskedelmi és belkereskedelmi államtitkár fogadta. A külügyminisztériummal nem volt kapcsolata, a spanyolok sem kezdeményeztek más hivatalos érintkezést. A kapott feladatok között kiemelten

232 233

MOL XIX-J-1-j Spanyolország 96. doboz 002324/2 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 96. doboz 002324 96

szerepelt, hogy politikai téren semmilyen kezdeményezést ne tegyen, ha a spanyolok kezdeményeznének, azonnal jelentsen. 234 1965 közepén rendkívül óvatos mozgás indult meg a két ország között. A külügyminisztérium illetékes területi főosztálya feljegyzésben szögezte le, hogy amennyiben kereskedelmi képviselet felállítására vagy bármilyen hivatalos, államközi kapcsolat felvételére vonatkozó spanyol javaslat hangzik el, az előrelépés feltétele az, hogy szüntessék meg a madridi „Magyar Királyi Követség” tevékenységét és ezt a nyilvánossággal is közöljék. Kifejezett spanyol kívánság esetén legfeljebb ahhoz járulhat hozzá a magyar fél, hogy a „horthysta diplomatákat” egyedileg és személy szerint a londonihoz hasonló módon rajta hagyják a madridi diplomáciai testület jegyzékén.235 Ezt követően a magyar Külkereskedelmi Minisztérium 1965. december 2án kelt átiratában arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a madridi magyar kereskedelmi képviselőt a spanyol kereskedelmi minisztérium kereskedelempolitikai főosztályának a vezetője beszélgetésre hívta. A beszélgetés során közölte vele, hogy a minisztérium vezetésétől olyan utasítást kapott, hogy a szocialista országokkal való kereskedelmi kapcsolatok kibővítésére irányuló célkitűzéseik keretén belül javasolja magyar–spanyol kereskedelmi tárgyalások megkezdését. Minisztériumi főosztályvezető vagy helyettes vezetné az ő delegációjukat, és a tárgyalásokat már a jövő év elején szeretnék elkezdeni. A magyar Külkereskedelmi Minisztérium a maga részről egyetértett a javaslattal. A Bem-rakpart illetékes területi főosztálya elvileg nem emelt kifogást a tárgyalások megkezdése ellen, de emlékeztetett arra, hogy a Moszkvában kapott tájékoztatás szerint a szovjet-spanyol kapcsolatokban nem várható változás a közeljövőben. Sőt, szovjet részről válasz nélkül hagyták azt a spanyol puhatolódzást is, hogy lehetséges-e a két ország között kereskedelmi vagy bankmegállapodást kötni és nem reagáltak a kereskedelmi kirendeltségek kölcsönös felállítására tett spanyol javaslatra sem. A Külkereskedelmi Minisztérium átiratának belső véleményezésében a területi főosztály azt írta, hogy a párizsi szovjet nagykövet már 1963-ban tárgyalt a párizsi spanyol nagykövettel a diplomácia kapcsolatok felvételének a kérdésről, s ezzel egy időben konzultáltak a szovjetek Spanyol Kommunista Párt vezetőivel, akik eleinte helyeselték a szovjet szándékot, majd később közölték a szovjet nagykövettel, hogy nem tartják időszerűnek a diplomácia kapcsolatok felvételét. Ezért szovjet részről levették a kérdést a napirendről. A Külügyminisztérium területi főosztálya azt is leírta, hogy újabban a szocialista országoknál érdeklődnek ez utóbbiak spanyol kapcsolatai felől, mivel ismét megfontolás tárgyává akarják tenni a diplomáciai kapcsolatok kérdését Spanyolországgal. Az illetékes külügyminiszter-helyettes írásos utasítását követve a területi főosztály a válaszához hozzáfűzte, hogy amennyiben nem bankközi, hanem a két külkereskedelmi minisztérium közötti megállapodást akarnak kötni, szándékukat hagyassák jóvá a felsőbb pártszervekkel.236 1966 tavaszán – miután a madridi kereskedelmi képviselő nyilván közölte a korábbi felhatalmazás alapján a spanyolokkal az ún. királyi magyar követséggel kapcsolatos álláspontot – a magyar Külkereskedelmi Minisztérium átiratot küldött a Külügyminisztériumnak. Az átirat szerint a madridi kereskedelmi képviselő jelentette, hogy tárgyalt egyik hivatalos partnerével és ennek folyamán szóba került a királyi követség helyzete. A spanyol partner közölte, hogy tájékozódott a spanyol külügyminisztériumnál, ahol közölték vele, hogy a spanyol kormány nem ismeri el a MOL XIX-J-1-j Spanyolország 96. doboz 91/65 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 96.doboz 004009 236 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 96. doboz. 002324/7 234 235

97

madridi magyar királyi követséget, amit bizonyít, hogy nem is szerepelt a diplomáciai testület 1965-ös listáján. A spanyol partner azzal folytatta, hogy „a magyar követ” semmilyen hivatalos eseményre nem kap meghívást. Hozzáfűzte, hogy a spanyol külügyminisztérium vezetői pozitívan fogadnának minden Budapestről jövő magyar kezdeményezést. Ők azért nem kezdeményeznek, mert félnek az elutasítástól. Mivel ennél világosabban nem lehetett megfogalmazni a spanyol szándékokat, a Külügyminisztérium levélben fordult az MSZMP KB Külügyi Osztálya helyettes vezetőjéhez azzal a javaslattal, hogy a magyar képviselő ne térjen vissza kérdésre, mert a Spanyol kommunista Pártnak az volt a kérése, hogy „ne növeljük államközi kapcsolatainkat Franco rendszerével, mert azt kihasználnák ellenük”. Amennyiben – így a Külügyminisztérium levele – a spanyolok hivatalosan is közölnék, hogy nem ismerik el a királyi követséget, nehezen zárkózhatna el a magyar fél a kapcsolatok fejlesztése elől, ami viszont ellentétes lenne a spanyol kommunisták kérésével. Az MSZMP KB Külügyi Osztályától kapott válasz az lehetett, amit a Külkereskedelmi Minisztériumnak küldött külügyminisztériumi levél tartalmazott, vagyis, hogy nehezen lenne kitérni a spanyol kezdeményezések elől a „királyi követség” ügyének rendezése után, de erre a kérdésre csak akkor célszerű visszatérni, „amikor a szocialista országokkal való egyeztetés során elhatároznánk, hogy fejleszteni kívánjuk kapcsolatainkat Spanyolországgal.”237 A halogató, kitérő magyar taktika ellenére spanyol részről folyamatosan és magas szinten kezdeményeztek. A madridi kereskedelmi képviselő az év őszén hosszabb jelentésben számolt be arról, hogy a spanyol külkereskedelmi minisztérium kereskedelempolitikai vezérigazgatója meghívta ebédre azzal, hogy ezen a baráti jellegű beszélgetéssel kísért ebéden részt venne a spanyol külügyminisztérium európai állampolitikai vezérigazgatója is. A spanyol külügyminisztérium igen magas rangú főtisztviselője az ebédet kísérő diskurálás során hangsúlyozta, hogy a beszélgetés baráti, de hivatalos minőségében beszél, mivel feletteseitől elvi felhatalmazást kapott mondandója előadására. Kifejtette, hogy a spanyol kormány külpolitikája a békés egymás mellett élés elvén nyugszik. Miután a magyar kormány ezt a nézetét számos fórumon hangoztatta, nem látják akadályát az államközi kapcsolatok normalizálásának. Nem gondolnak arra, hogy azonnal követségek felállítására kerülhetne sor. Azonban a maguk részéről – számos kérdés tisztázása után – szeretnének olyan alapokat teremteni, amelyek megfelelő előkészítést követően még azt is lehetővé tennék. Első lépésként úgy vélik spanyol részről, hogy a kereskedelmi delegátusok status quo-ját lenne célszerű tisztázni, a status quo-n bizonyos diplomácia előjogokat értenek, bizonyos mértékű konzuli hatáskört, mindezek lehetőséget teremtenének az illető ország diplomáciai köreivel történő érintkezésre. Foglalkoznak a gondolattal, hogy Budapestre diplomata útlevéllel ellátott kereskedelmi képviselőt küldenének. Megkönnyítenék a magyar állampolgárok számára a beutazási vízum kiadását és nem kötnék külön engedélyhez, hogy spanyol állampolgárok a „Varsói Paktum” országaiba utazzanak.238 Nem sokkal később a Bem-rakpart szakértői hosszabb (szám és dátum nélküli) feljegyzésben tekintették át a magyar–spanyol kapcsolatok helyzetét. Rögzítették, hogy a spanyolok kezdeményeznek, elsősorban kereskedelmi téren lépnének, és engedményekre lennének hajlandók. Azonban az összefoglaló határozottan leszögezte, hogy a „spanyol elvtársakkal való konzultálás után továbbra is az az álláspont, hogy semmilyen államközi, illetve diplomáciai kapcsolatot nem létesítünk Franco Spanyolországával, sőt a kereskedelmi kapcsolatok szintjét is bankközi szintre korlátozzuk.”239 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 100. doboz 002788 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 100. doboz 001659/3 239 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 100. doboz 237 238

98

Ez világos beszéd volt, s határozottságát az is indokolta, hogy a moszkvai magyar nagykövetség jelentésben számolt be a spanyol helyzettel összefüggő szovjet álláspontról. A szovjet külügyminisztériumban a spanyol helyzetet nagyon érdekesnek és reménykeltőnek nevezték, regisztrálták, hogy növekedett a spanyol érdeklődés a szocialista országok iránt. Moszkvában úgy látták, hogy nincs ok azt mondani, hogy a spanyol elképzelések változtak a szocialista országokkal való kapcsolatokat illetően. A spanyol szándékok változatlanul megvannak, ezek komolyak. A spanyol érdeklődés oka a szovjet külügyminisztérium szerint az – így a jelentés –, hogy Franco ki akar jutni a nemzetközi elszigeteltségből, ezen kívül nehézségei vannak árui elhelyezésével, növekszik a külkereskedelmi deficit, s így Madrid érdeklődik a szocialista piacok iránt. Szerintük a belső fejlődés arra kényszerítette Francót, hogy óvatosan liberalizálja a rendszert. Ezt azonban formálisnak ítélték meg szovjet részről, és úgy látták, hogy a spanyol belső helyzet annyira megérett a változásra, hogy ha nem is előbb, de Franco halálkor és közvetlen utána rendkívül mély változások következhetnek be Spanyolországban. Erre pedig a szovjetek szerint jó lenne felkészülni. E felkészülést úgy képzelik el – így a jelentés –, hogy olyan helyzetet kellene teremteni, amely nyomán a Szovjetunió és talán más szocialista országok is bent vannak Spanyolországban és megfelelő kapcsolatokra, információkra tesznek szert. A szovjetek is úgy vélték, hogy jogosan merül fel a diplomáciai kapcsolatok kérdése. Szovjet részről érzékeltették, hogy nekik nem lenne kifogásuk ellene, sőt ez a spanyol helyzet kilátásaira való tekintettel érdekükben állna. Azonban tekintettel kell lenniük a spanyol kommunisták álláspontjára, azaz a szovjet –spanyol kapcsolatokban Franco halála után bármit bármikor lehet lépni, de addig hivatalosan semmit nem szabad tenni. Moszkvának magyar ügyekben való igen alapos tájékozottságát jól mutatta a jelentés befejező része. Ugyanis, a nagykövet a jelentés végén megjegyezte, hogy a szovjet külügyben az iránt érdeklődtek, hogy a magyar külkereskedelmi szervek nem gyakorolnak e nyomást a Külügyminisztériumra annak az érdekében, hogy a gazdasági kapcsolatok fejlesztése céljából tegyék gyakoribbá a magyar spanyol kontaktusokat.240 Persze éppen erről volt szó, a külkereskedelmi szervek jóval nagyobb lépéseket szerettek volna tenni ezen a területen, s ettől csak az tartotta őket vissza, hogy a magyar politikai vezetés ez esetben is igazodott a szovjet külpolitikai vonalhoz. Jól mutatta ezt a béklyóban táncolást az, hogy a madridi kereskedelmi képviselő („a külkereskedelmi szervek” embere) 1967 őszén – a gazdasági reform előkészítésének a kellős közepén, és miután a románok 1967 elején egyezményt írtak alá Párizsban, melynek értelmében a külkereskedelmi képviseleteket konzuli jogkörrel hatalmazzák fel Madridban és Bukarestben – hosszabb feljegyzést intézett az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárához, amelyben lényegében a kapcsolatfejlesztést szorgalmazta. A nagy tekintélyű KB-titkár – aki a reform egyik atyja is volt – a madridi kereskedelmi képviselő feljegyzése alapján azzal fordult a külügyekért felelős KB-titkárhoz, hogy magyar– spanyol viszonyban is a realitásokból kellene kiindulni, és semmiképpen nem lenne helyes elmaradni a gazdasági kapcsolatok fejlesztésében a többi szocialista országtól. Ezzel lényegében azt sugallta, hogy a kapcsolatokat a magyar érdekekre való tekintettel fejleszteni kell. Az illetékes külügyi titkár erre véleményt kért a Külügyminisztériumtól. A kért vélemény két nappal később el is készült, s a lényege az volt, hogy célszerű a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok továbbfejlesztése, és ezen belül is az ipari együttműködésre kellene koncentrálni. Kulturális területen is előre lehet lépni, de csak impresszáriós alapon. A Külügyminisztérium konzuli egyezmény kötése elől elzárkózott. Egyúttal leszögezte, hogy a kapcsolatfejlesztési szándékot egyeztetni kell az Spanyol Kommunista Párttal. Amennyiben az SKP és a többi szocialista ország MOL XIX-J-1-j Spanyolország 100. doboz 005078/1966 és 81. doboz 001261/2

240

99

egyetért a kapcsolatok szintjének és minőségének a fejlesztésével, annyiban a kereskedelmi egyezményt lenne érdemes államközi szintre emelni, de erre is csak az után kerüljön sor, miután a magyar királyi követséget bezárták.241 A román–spanyol kapcsolatok normalizálásának útján tett első és döntő fontosságú lépés volt a konzuli megállapodás aláírása, mivel az gyakorlatilag diplomáciai kapcsolatok létesítését jelentette a két ország között. A románok a megállapodás alapján egyenesen főkonzulátust nyitottak Madridban, tizenkét személlyel. E kétség kívül jelentős spanyol diplomáciai sikert követően Madrid ismét jelezte Budapestnek, hogy „minden szinten mindenről, bármikor hajlandóak tárgyalni.”242 A szavakat aztán még nyomatékosították is azzal, hogy amikor – a Mojszejev együttes spanyolországi turnéját követően – Budapest a magyar Állami Népi Együttest is gyorsan ki akarta küldeni Spanyolországba, nem akartak annak vízumot adni. A spanyol indok az volt, hogy csak akkor adják ki a vízumot, amikor egy magyar nagykövetség felveszi az ügyben a kapcsolatot egy spanyol nagykövetséggel – vagyis magyar értékelés szerint valamiféle hivatalos színt akartak adni a kulturális kapcsolatoknak. Aztán a spanyol követség illetékese el is mondta a párizsi magyar nagykövetség kultúrattaséjának, hogy szeretnék normalizálni a kapcsolatokat, a kulturális kapcsolatokkal kezdve. Mivel ő is kitérő választ kapott, a spanyol hatóságok nem is adták meg a vízumot az Állami Népi Együttesnek azzal, hogy amíg a szocialista országok nem hajlandóak rendezni a kapcsolatokat Madriddal, az ilyen tömeges vízumkérelmeket nem teljesítik.243 Az 1968-as év folyamán a magyar politikai vezetés más természetű elfoglaltsága miatt a magyar–spanyol kapcsolatok természetesen kikerültek a látókörből olyannyira, hogy ez idő alatt diplomáciai vonatkozásban semmi nem történt. A következő év ezzel szemben rögtön a magyar–spanyol kapcsolatokról tartott moszkvai konzultációra tett javaslattal indult. A Külügyminisztérium illetékes területi főosztálya feljegyzése szerint az előző év novemberében Budapesten tárgyalt Gromiko külügyminiszter és küldöttségének egyik tagja (a szovjet külügyminisztérium nyugat-európai főosztályának vezetője) a magyar partner főosztályvezetőt – nem hivatalosan – a magyar–spanyol kapcsolatok normalizálására bíztatta. A területi főosztály ezért azt javasolta a feljegyzésben, hogy az 1969 februárjában sorra kerülő konzultáción, Moszkvában tűzzék napirendre a „kapcsolatok Spanyolországgal” témát. Indítványozta, hogy a moszkvai tárgyaláson a magyar fél köszönje meg az eddigi spanyol tárgyú konzultációkat és azokat a kitűnő információkat, amiket addig a szovjetektől kapott. A dokumentum szerint a szovjeteket a magyar diplomaták azért konzultálták, hogy a szovjetek fogadják elképzeléseiket megértéssel, s ha az SKP érdeklődik, akkor a szovjetek megerősítenék őket abban, hogy Budapest gyakorlati, kereskedelmi érdekei védelmét szolgáló lépést tesz, nem pedig politikailag értékelhető akciót. Persze, mindenki tudta, hogy ez porhintés, mert a tervezett lépések igenis politikai természetűek voltak, s céljuk a magyar gazdasági érdekek támogatása volt. A szovjet álláspont megismerése után a Külügyminisztérium kérje fel az MSZMP külügyi osztályát, hogy a magyar fél döntését a magyar–spanyol kapcsolatokat illetően hozza a SKP tudomására – zárul a feljegyzés.244 A következő év elején a Külügyminisztérium előterjesztés készített az MSZMP Politikai Bizottsága számára azzal, hogy a testület a magyar–spanyol kapcsolatok MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 001261/7 és 001261/8 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 001261/1 243 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00306 244 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00399 241 242

100

kérdését előreláthatólag 1969. március 4-re tűzi napirendre. Az előterjesztésben a Külügyminisztérium megállapította, hogy a spanyol belső helyzet változott, a korábbi tisztán fasiszta berendezkedést egyfajta, polgári típusú intézmények váltották fel. A határozattervezet ennek alapján azt ajánlotta a Külügyminisztériumnak, hogy a kapcsolatok fokozatos normalizálása érdekében kezdjen tárgyalásokat a spanyol kormánnyal és állapodjon meg konzuli képviseletek kölcsönös létesítésében, amelynek a keretében működne a kereskedelmi kirendeltség is. A megállapodás előfeltétele továbbra is a királyi magyar követség bezárása. A tényleges tárgyalások megkezdése előtt konzultálni kell a szovjetekkel és többiekkel. A moszkvai tanácskozás (ez volt a kommunista pártok világtalálkozója, amin az a határozat született, hogy minden antiimperialista erővel ki kell alakítani az együttműködést) után a magyar döntésről tájékoztassák az illetékesek a SKP-t. A tárgyalások megkezdése előtt a kérdést ismét a Politikai Bizottság elé kellett vinnie a Külügyminisztériumnak, és ez utóbbi akkorra már rendelkezett a szovjet jóváhagyással is, mivel június 6-án fogadta a Bem-rakpart illetékes főosztályvezetője a budapesti szovjet nagykövetség első titkárát, és ez utóbbi közölte,hogy a szovjet külügyminisztériumnak nincs ”kifogásoló észrevétele” a magyar elképzelésekkel összefüggésben. Miután a szovjetek rábólintottak a magyar „normalizálási szándékra” a Politikai Bizottság egyetértett a diplomáciai akcióval és felhatalmazást adott a kormánynak, illetve a Külügyminisztériumnak a tárgyalásokra. E felhatalmazás alapján a párizsi nagykövetség ideiglenes ügyvivője közölte az ottani spanyol nagykövetséggel, hogy szakértői szinten készek tárgyalásokat kezdeni 1969. szeptember elején.245 A magyar–spanyol tárgyalások annak rendje s módja szerint meg is kezdődtek 1969. október 7-én, és a párizsi magyar és spanyol nagykövetségen váltakozva folytak. A mindkét fél részéről jelen lévő igen erős politikai szándékot mutatta, hogy a magyar tárgyaló küldöttség (a párizsi magyar nagykövetség első beosztottja vezette) már október 20-án arról jelentett, hogy a tárgyalások sikeresen véget értek, és azok eredményeképpen megállapodás történt arról, hogy a magyar és a spanyol fővárosban a felek konzuli képviseletet nyitnak, és a madridi „magyar királyi követséget” a spanyol hatóságok bezárják.246 A kormány 3355/1969 sz. határozatában jóváhagyólag tudomásul vette a tárgyalásokról szóló jelentést, s utasította a külügyminisztert arra, hogy az érdekelt miniszterekkel együttműködve tegye meg a szükséges intézkedéseket a megállapodás magyar részről történő végrehajtására.247 Ez meg is történt, és rendkívül korrekt tárgyalásokat folytattak a spanyolokkal, különösen, ami az ingó- és ingatlan tulajdonokat érintette. A magyar hatóságok gyorsan intézkedtek a spanyol tulajdonban lévő Eötvös-utcai épület ügyében, s a lakókat cserelakással kiköltöztették, és ugyancsak kiköltöztették az épületben klubot fenntartó görög emigránsokat is. Az ingóságoknak nyoma veszett, de spanyol részről azokra nem is tartottak visszamenőleges igényt. A magyar fél a tekintetben könnyebb helyzetben volt, hiszen ingatlannal a spanyol fővárosban nem rendelkezett, a „magyar királyi követség” bérleményben volt, és a sok, igen értékes bútort is magában foglaló ingóságokat a spanyol külügyminisztérium és a rendkívül korrekt Marossy követ segítségével lényegében maradéktalanul visszakapta. A nagy helyismerettel rendelkező Marossy követ segítségét egyébként kérte volna a magyar Külügyminisztérium azzal, hogy a Madridban a képviselet felállítását intéző tisztviselői próbáljanak tőle információkat kérni épületekről, bérlési lehetőségekről, sőt MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00399/1és 00399/5 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00399/36 247 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00399/47 245 246

101

még az is felmerült, hogy ha Marossy követ hajlandó a képviselet felállításával kapcsolatban hasznos információkat adni, kérése esetén honoráriumot kaphat. „Számunkra rendkívül értékes szolgálatok esetén, ha kéri, hazajöhet és nyugdíjat kap”.248 Ez utóbbi természetesen arról árulkodik, hogy a magyar „szervek” is érdeklődtek a Marossy követ által esetleg kiadott információk iránt, mely információk nemcsak a spanyol ingatlanpiacról szóltak volna. Erre a Marossy követtel történő beszélgetésre nem került sor, mivel a képviselet megnyitását előkészítő tárgyalásokra Madridba utazott külügyes küldöttség információt csak a spanyol külügyminisztériumon keresztül kapott. Ez utóbbival Marossy követ telefonon közölte, hogy a magyar követség régi dokumentumait már 1945-ben elégették, a többit pedig ő az Egyesült Államokba küldte. Közölte egyébként, hogy nem kíván kapcsolatba lépni a magyar kormány embereivel. Ami egyebek mellett azért nem volt csoda, mert őt és a képviseletet az amerikai Magyar Nemzeti Bizottmány látta el pénzzel. Ez mind megszűnt volna és a helyzete is lehetetlenné vált volna az emigráción belül, amennyiben a kommunista magyar kormánnyal trafikál.249 Ő maga egyébként Spanyolországban maradt és szerény körülmények között visszavonultan élt. A Spanyol Kommunista Párt vezetése persze egyáltalán nem volt elragadtatva a magyar diplomácia lépésétől. A párizsi magyar nagykövet (az MSZMP KB tagja) 1970. június 18-án kelt jelentésében számolt be az SKP főtitkárával, Santiago Carillóval történt találkozójáról. A jelentésben foglaltak szerint a spanyol kommunisták vezetője elmondta, hogy nehezen értik meg és nehezményezik a magyar kormány megegyezését a spanyol kormánnyal. Pár év előtti budapesti látogatásukon elhangzottakat ők úgy értékelték, hogy amíg Franco él, addig nem lesz ezen a téren előrelépés. Kénytelenek nyilvánosan is állást foglalni. Megértik a magyar kormány lépését, de nekik is vannak érdekeik és ezt a magyarok is értsék meg. Ezt követően Carillo közölte, hogy szívesen találkozna a madridi magyar képviselővel ennek párizsi átutaztában. Ez elől a magyar fél később elzárkózott azzal, hogy a kapcsolattartás a spanyol kommunistákkal a magyar képviseletvezetőnek nem feladata.250 Az SKP érdekeinek bizonyos mértékű negligálásától nyilván nem volt idegen az, hogy Carillóék elítélték a prágai bevonulást és az „eurokommunizmus” hirdetésével akkor még eléggé kénkőszagú nézeteket szellőztettek. A magyar érdekek tekintetében azonban sokkal fontosabb volt, hogy a magyar képviselet vezetőt fogadta a spanyol külügyminiszter, és rendkívül szívélyesen közölt vele, hogy mindenhol baráti fogadtatásban lesz része, az itteni misszióvezetőkkel azonos státuszban lévőnek tekintik, és mindenhova meghívót kap, ahova a többi misszióvezető. Ez nem jelentett sem többet sem kevesebbet, mint azt, hogy a magyar képviselet vezetőt de facto nagykövetként kezelték. Ettől függetlenül a magyar vezetés elvi állásfoglalása továbbra is az volt, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvétele egyelőre nem időszerű. A kapcsolatok jellegének lényegét érintő lépéseket előzetesen egyeztetni kell az európai szocialista országokkal elsősorban a Szovjetunióval. Kerülni kell minden olyan lépést, amelyik a többi szocialista országhoz képest „előreszaladást” jelent.251 1973-ra azonban a szocialista országok korábbi álláspontja, miszerint addig nem lehet szó diplomáciai kapcsolatokról, amíg Franco él, jelentős mértékben módosult. Gyors egymásutánban, sorban nyitották a kereskedelmi és konzuli képviseleteket, az NDK diplomácia kapcsolatokat létesített Spanyolországgal, a szovjetek hosszúlejáratú MOL XIX-J-1-j Spanyolország 81. doboz 00399/53 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 76. doboz 00594/11 250 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 76. doboz 002298 251 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 76. doboz 003004 és 00594/8 248 249

102

kereskedelmi egyezményt írtak alá és kereskedelmi képviseletet nyitottak. A lengyelekkel napirendre került a diplomácia kapcsolatok felvétele. A Külügyminisztérium az új helyzetben úgy látta, hogy ismételten napirendre kell tűzni a magyar–spanyol kapcsolatok szintje emelésének a kérdését. Azonban előtte célszerű lenne konzultálni „a többiekkel és a szovjetetekkel.” Erre a konzultációra hamarosan sor is került. A magyar külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese 1973. február 16-án Moszkvában találkozott a szovjet külügyminisztérium nyugat-európai főosztályának vezetőjével. A magyar miniszterhelyettes elmondta a szovjet főosztályvezetőnek, hogy a magyar diplomácia mindig tartotta magát az egyeztetett állásponthoz a Spanyolországgal fenntartott kapcsolatok kérdésében is. Ez utóbbi most ismét napirendre került, mivel az NDK diplomáciai kapcsolatokat létesített és a többi szövetséges ország is nagy lépéseket tett előre a Madriddal fenntartott kapcsolatok terén. A magyar miniszterhelyettes hozzáfűzte, hogy ez a konzultáció előzetes vizsgálódás, melynek az a célja, hogy segítsen tisztázni, hogy a magyar Külügyminisztérium milyen javaslatot tegyen a vezetésnek. A szovjet főosztályvezető rendkívül röviden csak annyit mondott, hogy a spanyolok ratifikálták a megállapodást a Szovjetunióval a kereskedelmi képviseletek felállításáról. Ez a megállapodás érvényben van. A szovjet–spanyol kapcsolatok szintje csak megközelíti azt a szintet, amit a többi szocialista ország tart fenn Spanyolországgal. További lépést a kapcsolatfejlesztés terén a Szovjetunió nem tervez. A szovjet főosztályvezető személyes véleménye az volt, hogy segítene a spanyol haladó mozgalmaknak, ha Spanyolországban a szocialista országok tovább erősítenék pozícióikat.252 A konzultáció után a Külügyminisztérium készített egy előterjesztés a Politikai Bizottság számára a magyar–spanyol kapcsolatokról, de a miniszter ráírta, hogy beszélt az illetékes KB-titkárral, és az a döntés, hogy az előterjesztést egyelőre tegyék félre. 253 A spanyoloknak is kevésbé volt sürgős a magyar viszonylat fejlesztése, lévén, hogy az NDK után a kínaiak is diplomáciai kapcsolatokat létesítettek velük, a románok pedig érettnek tartották rá a helyzetet, és a lengyelek is hasonlóan gondolkodtak. A spanyol külügyminisztérium politikai főigazgatója pedig kijelentette a magyar képviselet vezetőnek, hogy nem kezdeményezik, nem szorgalmazzák diplomáciai kapcsolatokat – jelezve ezzel, hogy a magyar viszonylat leértékelődött.254 Ez nem volt jó hír Budapestnek, s nyilvánvalóan egy új érvrendszert kellett kidolgozni, mely érvrendszer elfogadható lehetett a spanyolok számára is és bizonyos értelemben az egész kérdés-komplexumot temperálta. Az új magyar álláspont megismertetésére kiváló alkalmat nyújtott a magyar mezőgazdasági miniszter spanyolországi látogatása 1973 tavaszán, mely látogatás során alkalma volt a spanyol külügyminiszterrel is megbeszélést folytatni. A diplomáciai kapcsolatokat illetően a Külügyminisztériumtól kapott egy tématervet a spanyol külügyminiszterrel folytatandó beszélgetéséhez. Eszerint a magyar mezőgazdasági miniszternek el kellett mondania, hogy a magyar kormány ismeri a spanyol kormánynak a kétoldalú viszony rendezésére irányuló törekvéseit. Magyarország is azon van, hogy szélesítse a kapcsolatait a különböző társadalmi rendszerű országokkal, így Spanyolországgal is. Közös érdek, hogy csak olyan lépéseket tegyen a két fél, amelyekre érettek a feltételek, a közvélemény reagálását és megértését is beleértve. Félő, hogy a türelmetlenség, az indokolatlan sietség, a kapkodás zavarná a két ország közötti kapcsolatok normalizálási MOL XIX-J-1-j Spanyolország 95. doboz 001285 és 001285/1 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 95. doboz 001285/2 254 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 95. doboz 001879/4 252 253

103

folyamatát. Most elsősorban a már megtett lépések megszilárdítására, az ezekből eredő feladatokra és lehetőségekre kellene koncentrálni. A két külügyminisztérium közötti diplomáciai érintkezések és csatornák egyébként nyitva állnak a kapcsolatok bármely kérdésének a megbeszélésére, beleértve a diplomáciai kapcsolatokkal összefüggő kérdések megbeszélését is.255 Ez a demars – a többivel együtt – nem volt sikertelen, mert amikor az új spanyol külügyi államtitkár fogadta a magyar főkonzult, elmondta neki, hogy spanyol részről továbbra is készek a normalizálásra, de a kezdeményezés a magyar kormánytól várják. Ezt az álláspontját valamivel később megerősítette azzal, hogy nem kezdeményeznek, de a normalizálást fontosnak tartják, és annak érdekében készek a jelenlegi kapcsolatokat új tartalmi elemekkel, egyezményekkel gazdagítani.256 Amikor a magyar főkonzul látogatást tett az új európai főigazgatónál, ez utóbbi kifejtette, hogy magyar kezdeményezés esetén azonnal pozitív válasz jönne a részükről. Összességében pozitívan értékelte a kapcsolatokat, sok az érdemi ügy, sokkal több, mint némelyik nyugat-európai vagy latin-amerikai viszonylatban, ahol spanyol nagykövetség működik.257 A magyar–spanyol diplomáciai kapcsolatok felvételével kapcsolatban tanúsított magyar óvatosságot nyílván motiválta az a tény is, hogy csehszlovák–spanyol diplomáciai kapcsolatok ügyében a szovjet külügyminisztérium közölte a moszkvai magyar nagykövetséggel, hogy az ügyben nem kíván állást foglalni. 258 Annak ellenére, hogy a Franco-rendszer alkonyi óráit kétségkívül a változások szele frissítette, a magyar álláspont a diplomáciai kapcsolatok ügyében nem változott – a diplomáciai kapcsolatok felvétele továbbra sem időszerű. Ezt erősítette meg a magyar miniszterelnök, amikor 1975. augusztus 5-én találkozott Helsinkiben a találkozót kérő spanyol kollégájával. A spanyol miniszterelnök elmondta, hogy kormánynak az a szándéka, hogy normalizálja a kapcsolatokat azokkal az országokkal, amelyekkel még ez nem történt meg. A magyar miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a jelenlegi kapcsolatok jelenlegi formájában is sok a kihasználatlan lehetőség, és igazi előrelépést jelentene, ha minél gyakrabban találkoznának a két ország gazdasági vezetői és kormányának tagjai.259 Annak ellenére, hogy a magyar felfogás inkább a szovjet lépések kivárását helyezte előtérbe s nem pedig valami mély diplomáciai elemzésnek az eredménye volt, ez alkalommal a kivárás helyessége beigazolódott. Ugyanis az történt, hogy a rendszer bukását merényletekkel, politikai gyilkosságokkal siettetni kívánó radikális politikai erők (az ETA és fegyveres anarchista csoportok) ténykedése miatt a spanyol kormány rendkívüli állapotot vezetett be, s ennek következményeképpen statáriális eljárás keretében a bíróság tizenegy halálos ítéletet hozott, s ebből öt halálos ítéletet végrehajtottak. Az ennek nyomán kirobban világméretű felháborodás részeként tizenegy nyugati ország konzultációra hazarendelte nagykövetét. Az NDK vezetése persze ez alkalommal is túlteljesített és felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat, madridi képviseletét bezárta és az ottani szír nagykövetséget bízta meg érdekeinek képviseletével. Ezt a lépést a magyar képviselet vezetője elhamarkodottnak ítélte meg, és igaza volt, mivel nem sokkal később az NDK újra nyitni kényszerült nagykövetségét – meglehetősen megalázó körülmények között.

MOL XIX-J-1-j Spanyolország 95. doboz 002227/2 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 101. doboz 001944 és 002076/2 257 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 101. doboz 002550 258 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 101. doboz 002076/1 259 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 123. doboz 004546 255 256

104

Mindenesetre a spanyol kormány intézkedésére adott magyar válasz kimért és megfontolt volt. A Külügyminisztérium azt javasolta 1975. október elsejei feljegyzésében, hogy a magyar kormány átmenetileg fagyassza be a kétoldalú kapcsolatokat, de a napirenden lévő találkozók lemondása ne sértse a magyar érdekeket. Ezt a magyar miniszterelnök jóvá is hagyta.260 S nagyon jól tette, ugyanis a Caudillo 1975 novemberében meghalt, és az új uralkodó trónbeszéde azt sejttette, hogy Spanyolországban új helyzettel kell számolni. Ennek megfelelően a Külügyminisztérium azonnal azt javasolta, hogy a magyar kormány függessze fel a spanyol relációban hozott megszorításokat, ne kezdeményezzen a kapcsolatok fejlesztését illetően, de ne térjen ki a spanyol lépések elől.261 A magyar álláspont lényegében megegyezett a szovjetekével. A moszkvai nagykövet rejtjeltáviratban ugyanis december közepén azt jelentette, hogy a szovjet külügyminisztérium illetékes alosztályvezetője elmondta, a korábban a spanyolokkal megkötött egyezmények fungálnak, a kereskedelmi szállítások normálisan bonyolódnak, a két ország viszonylatában azonban újabb kezdeményezéseket nem terveznek.262 Ugyanezt a szovjet kiváró magatartás jelezte a madridi magyar képviselet vezetője 1976. január elején küldött rejtjeltáviratában, majd három héttel később küldött rejtjeltáviratában azt írta, hogy a Spanyol Kommunista Párt is a kivárást kéri.263 A szovjetek megerősítették halogató álláspontjukat a moszkvai magyar nagykövetnek azzal, hogy figyelembe véve a jelenlegi spanyol belső fejleményeket, a spanyol demokratikus erők érdekeit „a diplomáciai kapcsolatok felvételével nem lenne célszerű sietni”,264 és ez volt a véleményük még az év végén is. Ebben a meglehetősen folyékony helyzetben a magyar Külügyminisztérium elkészítette a madridi konzuli és kereskedelmi képviselet új vezetőjének az alaputasítását. „Az átmeneti időszakban” az volt a feladat, hogy a kapcsolatok fejlesztésére tett spanyol javaslatokat (gazdasági, idegenforgalmi és kulturális területen) „részesítsük kedvezőbb fogadtatásban” – kivéve a diplomácia kapcsolatok felvételére tett kezdeményezéseket. A két ország közötti viszony „tengelyébe” a kapcsolatok normalizálásra való felkészülést kellett állítani, és figyelemmel követni azokat a tényezőket, amik előnyösen vagy kedvezőtlenül befolyásolták a diplomáciai kapcsolatok kérdését. E tényezők között kiemelten szerepelt a spanyol belpolitikai helyzet, a Spanyol Kommunista Párt és a szocialista országok álláspontja, azonban „a normalizálásban elsősorban a Szovjetunióval egyeztetve járunk el.”265 Franco halála és Helsinki után, az általános európai enyhülés eufóriájában azonban egyre nehezebb volt a szovjetekre várni és ezért a magyar vezetésnek újabb és újabb, a hajánál fogva erőráncigált érveket kellett felsorakoztatni annak igazolására, hogy miért tér ki a diplomáciai kapcsolatok felvétele elől – miközben teljesen normális államközi viszony volt a két ország között. 1976. szeptember elején, Budapesten tárgyalt a spanyol külügyminisztérium európai ügyeket felügyelő főigazgatója, s ennek során fogadta őt a magyar külügyminiszter. A főigazgató kerek-perec hivatalos javaslatot tett a diplomáciai kapcsolatok felvételére, mégpedig záros határidőn belül, a belgrádi utótalálkozó előtt. A magyar külügyminiszter erre azt válaszolta, hogy a magyar fél elvileg nem ellenzi a MOL XIX-J-1-j Spanyolország 123. doboz 00409/1 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 123. doboz 00409/6 262 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 123. doboz 485/RT Moszkva 263 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 6/RT Madrid és 23/RT Madrid 264 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 44/RT Moszkva 265 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 0013/2 260 261

105

diplomáciai kapcsolatok felvételét, de szempontjaiban még mindig szerepet játszanak érzelmi motívumok, mivel a spanyol polgárháborúnak még mindig mélyek a nyomai a magyar közvéleményben – bár igaz, hogy a legfontosabb akadály (a Caudillo) már elhárult. A magyar külügyminiszter remélte, hogy a spanyolországi folyamatok oda fejlődnek, hogy lecsillapítják az érzelmeket. Ezen kívül figyelemmel kell lenni a nemzetközi közvéleményre is, türelemre van szükség, eljön az idő, amikor teljesen rendeződnek a kétoldalú kapcsolatok, az idő ebben az irányban dolgozik. A spanyol főigazgató ezt tudomásul vette, és nyilván megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a magyarok a szovjetek és a Spanyol KP egyetértése nélkül nem lépnek.266 Viszont azonnali utasítás ment a madridi magyar képviseletnek azzal, hogy késedelem nélkül jelentsen minden, a diplomáciai kapcsolatok felvételének időpontját befolyásoló fejleményről.267 Erre nem is kellett sokáig várni, mivel Santiago Carillo, az SKP főtitkára 1976. december 10-én sajtóértekezletet tartott és ezen a sajtóértekezleten bejelentette, hogy a Spanyol Kommunista Párt már nem ellenzi a szocialista országok és Spanyolország közötti diplomáciai kapcsolatok létrehozását.268 Időközben a magyar Külügyminisztérium a régi kerékvágásban haladva készítette elő az illetékes külügyminiszter-helyettes madridi látogatását, mely utóbbi a spanyol főigazgató budapesti tárgyalásait hivatott viszonozni. A látogatást 1977. január 12 és 16 közötti időpontra tervezték, de az előkészítés közben robbant a hír, hogy Carillót a spanyol hatóságok tiltott határátlépés és illegális szervezkedés miatt letartóztatták (ez viszont – el kell ismerni – indokolta a magyar külügyminiszter óvatosságát a diplomáciai kapcsolatok ügyében). A külügyminisztériumi döntés erre fel az volt, hogy amennyiben január első napjaiban sem változik a helyzet, a madridi konzultációt el kell halasztani. 1976. december 30-án azonban Carillót óvadék ellenében szabadlábra helyezték, az ügy azonban ezzel nem volt lezárva – a tárgyalás hátra volt. Ettől függetlenül a magyar döntés az volt, hogy a tervezett időpontban megtartható a madridi konzultáció – de „Moszkvát értesíteni kell”.269 Az 1977. január 12 és 15 között tartott konzultáción a spanyolok kijelentették, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételét illető további késedelem érthetetlen és nem normális. Helsinki és Belgrád szelleme is igényelné az előrelépést. A konzultációról készült jelentésben a külügyminiszter-helyettes e vonatkozásban azt írta, hogy „mivel az új helyzet nem volt ismert, megismételtem, amit Puja elvtárs mondott” – mármint a spanyol főigazgatónak a diplomáciai kapcsolatok felvételét illetően.270 Az „új helyzet” mibenlétét az év őszén – 1977. szeptember 1-jén – az egyik külügyminiszter-helyettes számára készült külügyminisztériumi feljegyzés részletezte. A feljegyzés leszögezte, hogy a magyar fél a spanyolokkal helyreállítandó diplomáciai kapcsolatok ügyében évekig tartotta magát a szovjetekkel egyeztetett állásponthoz. 1976 decemberében a moszkvai magyar nagykövet tájékoztatta a szovjet külügyminisztériumot arról, hogy 1977. január közepén, Madridban spanyol-magyar külügyminiszter helyettesi szintű konzultációra kerül sor. A magyar nagykövet érdeklődött a szovjet–spanyol kapcsolatok fejlesztésére vonatkozó szovjet elképzelésekről. A szovjet külügyminisztérium illetékesének erre a válasza az volt, hogy dolgoznak ezeken az elképzeléseken, és amint valami konkrétum lesz, értesítik a nagykövetet. MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 004067/10 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 004067/11 268 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 118-119. doboz 190/RT Madrid 269 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 115-117. doboz 0037 270 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 115-117. doboz 0037/6 266 267

106

A madridi konzultáció előtt tíz nappal a Madridba készülő magyar külügyminiszter-helyettes tájékoztatta a budapesti szovjet nagykövetség első beosztottját a konzultációról és közölte, hogy „tartjuk magunkat” az egyeztetett állásponthoz. Ez alkalommal kérte, hogy amennyiben a szovjetek érettnek látják a helyzetet a diplomáciai kapcsolatok felvételére, tájékoztassák a magyar illetékeseket. 1977. január 15-én délelőtt, a magyar külügyminiszter-helyettesnek a spanyol külügyminiszternél tett udvariassági látogatását megelőző órában a madridi szovjet képviselet vezetője javaslatot tett a spanyol külügyminiszternek a diplomáciai kapcsolatok felvételére. Bár a szovjet képviseletvezető tudott a magyar külügyminiszter-helyettes útjáról, sem előtte sem pedig utána nem tájékoztatta magyar kollégáját, erre csak január 17-én reggel kerített sort. A budapesti szovjet nagykövetség nem hivatalosan elnézést kért a történtekért azzal, hogy ő sem kapott tájékoztatást. A tájékoztatás elmaradását a magyar külügyminisztériumi államtitkár felvetette moszkvai konzultációján, de tárgyaló partnerei felvetését válasz nélkül hagyták.271 A szovjet–spanyol diplomáciai kapcsolatok felvételének híre viharsebesen begyógyította a spanyol polgárháború által „a magyar nép lelkén ejtett sebeket”, mint erről tanúskodik az, hogy a magyar külügyminiszter 1977. január 25-i dátummal javaslatot tett a Politikai Bizottságnak arra, hogy a MNK létesítsen diplomáciai kapcsolatokat Spanyolországgal. A Politikai Bizottság a javaslatot elfogadta. 272 Az MNK Elnöki Tanácsa pedig 1977. január 27-én kelt, 108/1977 sz. határozatában elhatározta a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Spanyol Állammal. Másnap pedig (igazolva a sebek gyors gyógyulását) a Külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese bekérette a budapesti spanyol képviselet vezetőjét és közölte vele, hogy a magyar kormány egyetért a diplomácia kapcsolatok nagyköveti szinten történő felvételével.273

MOL XIX-J-1-j Spanyolország 115-117. doboz 0090/5 MOL M-KS 288.f.5/710 ö.e. 273 MOL XIX-J-1-j Spanyolország 115-117. doboz 00661/3 271 272

107

Kádár Bécsben… Kádár bécsi látogatása274 Bruno Kreisky meghívására a magyar pártvezető egyik legfontosabb, a bilaterális diplomácia szintjén zajló nyugati útja volt. Kádár ekkori, nyugati elfogadottságának ténye közhelyszámba ment. A hetvenes évek közepére már számos, igen tekintélyes nyugati vezetővel találkozott. Ez utóbbiak egyáltalán nem csináltak abból lelkiismereti kérdést, hogy „a szószegő tömeggyilkos”-sal tárgyaljanak, sőt…275 Kádárnak a Helsinki Záróokmány aláírását követő évben abszolvált bécsi útja jelentősége nem is a tárgyalások tartalmában rejlett, hanem inkább abban, hogy a mély kommunistaellenességéről ismert, kancellárrá avanzsált, nagy tekintélyű szociáldemokrata politikus Kreisky hivatalos látogatásra hívta őt Bécsbe, és ezzel a magyar-osztrák politikai kapcsolatok normális utazósebességre váltottak. Azt is jelezték, hogy Kádár és a szociáldemokrácia viszonya is inkább a kölcsönös elfogadás irányába módosult. E bécsi találkozót Kádár a maga óvatos, „hétszer mérj, míg egyszer vágsz” módján készítette elő, amit jól mutat, hogy ezt az alkalmat megelőzően, több ízben is folytatott megbeszélést Kreiskyvel, mintegy felmérve partnere kockázati együtthatóit. Első alkalommal Kádár, mint miniszterelnök fogadta 1964. október 31-én a külügyminiszteri minőségében Budapestre utazó Kreiskyt. A külügyminiszteri tárgyalások jól illeszkedtek Kádár diplomáciai nyitási szándékához, aminek érvényességét jól mutatta egyebek mellett az, hogy az év elején a Le Monde276 nagy interjút közölt vele, majd a lapban április 4. alkalmából nyolc oldalas (fizetett) magyar melléklet jelent meg. Budapestre látogatott a francia postaügyi miniszter, kormánydelegáció utazott a külügyminiszter első helyettesének a vezetésével Ottawába a kanadai kormány meghívására, az olasz parlamentben baráti csoport alakult, a franciamagyar baráti csoport Budapestre jött, s a francia tájékoztatási miniszter kijelentette, hogy elérkezett a kapcsolatok normalizálásának az ideje Magyarországgal – s ennek jegyében a magyar külügyminiszter néhány héten belül, már Párizsban tárgyalt de Gaulle külügyminiszterével Couve de Murville-lel. Ugyanebben az évben kötött a Kádár kormány részleges megállapodást a Vatikánnal, ami nagymértékben erősítette az előbbi tekintélyét, elismertségét.277 Kádár és Kreisky ekkori (előzetes PB jóváhagyással létrejött278) véleménycseréjéről a magyar külügyminiszternek a Minisztertanács számára készített 1976.dec 6-7-8. (1973-ban ugyan járt Finnországban Kekkonen elnök meghívására, azonban ezt a látogatást sok ok miatt „házon belüli” vizitnek lehet tekinteni.) 275 V.ö. François Mitterrand: L’abeille et l’architect (chroniques). Flammarion, Paris. 276 1964. február 19. 277 Nem sokkal később, 1967-ben az osztrák néppárti kancellár az MSZMP KB székházában látogatta meg Kádárt. 278 M-KS 288.f.5/349 ö.e. 274

108

jelentéséből tudunk - keveset. A jelentés készítője szerint „Kreisky a szovjetunióbeli személyi változás politikai következményeivel, a szovjet csapatok kivonásával, a határzárral kapcsolatos kérdéseket vetette fel. A kérdésekre adott válasz Kreiskyre és a többi osztrák delegátusra megnyugtatóan hatott.”279 Kreisky miniszterelnöki és pártvezetői szinten történt fogadása pedig tágabb horizontok áttekintésére is alkalmat adott volna. Annál is inkább, mivel nem sokkal előtte a magyar-osztrák viszonyt a Politikai Bizottság is áttekintette. Úgy döntött, hogy törekedni kell a kétoldalú viszony erősítésére, a Közös Piacba történő osztrák belépés elhárítására – ami eminens szovjet érdek volt elhárítandó valamiféle gazdasági Anschluss-t -, a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére, a kereskedelem-korlátozó intézkedések elhárítására, a műszaki tudományos egyezmény megkötésére, tovább az osztrák államosított iparral az együttműködés fejlesztésére, licencvásárlásokra, a harmadik piaci együttműködésre. A határ menti vízügyi együttműködést illető további tárgyalások szükségesek, azonban a határon lévő műszaki zár kérdése belügy – arról nincs tárgyalás, az osztrákok bármennyire szeretnék is.280 A Politikai Bizottság egyetértett azzal, hogy (az egyébként október 26-tól egy hét szabadságra ment) Kádár fogadja Kreiskyt. Kreisky kétség kívül nehéz pillanatban érkezett Magyarországra - Hruscsov menesztése után két héttel. Kádár nyilvánvalóan úgy vélte, hogy rendszerét súlyos kihívás érte és nem késlekedett a megfelelőnek tartott intézkedések bevezettetésével. Készültségbe helyezték a határőrséget, a karhatalom egységeit, a politikai rendőrséget, a rendőrséget „mert vannak ellenséges elemek, akik ilyenkor megpróbálnak a zavarosban halászni.”281 Fokozott figyelést vezettek be a hajdani polgári pártok személyiségei, a „jobboldali” szociáldemokraták ellen, bár ezeket egyelőre – feltehetően a Kreisky látogatás miatt – békén hagyták. Ennél talán fontosabb azonban, hogy a Kreisky látogatáskor szabadságon lévő Kádár drámai hangú feljegyzést készített a Politikai Bizottság tagjai számára, mely feljegyzésben a kremli puccs- csal összefüggésben megfogalmazott kétségeit vetette papírra, s állásfoglalást kért politikus társaitól „miheztartásom végett”, közeledő moszkvai útja előtt. A feljegyzés – amire véleményt várt – feltehetően a PB tagok sakkban tartását is szolgálta, mivel ez utóbbiak hűségnyilatkozataik után nem valószínű, hogy ellene fordulhattak volna egy esetleges moszkvai, sztálinista kanyar esetén. Kádár a moszkvai utazást sok tekintetben „problematikusnak” találta. Leszögezte, hogy Hruscsov felmentését „megértjük, módját helytelenítjük”. Az aktus felélénkítette és bátorította az „összes velünk szemben álló erőket, a szektásoktól kezdve egész rendszerünk jobboldali ellenségeiig”. Felelevenítette, hogy a szovjet vezetés nem volt egységes 1956-ban a neki nyújtott fegyveres segítséget illetően, őt viszont Hruscsov fenntartás nélkül támogatta – kérdése az volt, hogy a szovjet vezetés most hogyan látja ezt az ügyet? Szóvá tegye vagy sem – vetette föl -, hogy az SZKP elnökségében ott ülnek azok, akik támogatták Rákosiékat a Rajk, a Kádár, a Kállai perben, s még bukása után is kiálltak Rákosi mellett – de még 1957 tavaszán sem zárták ki visszahelyezésének lehetőségét. „Rákosi ma a Szovjetunióban van”- fűzte hozzá vészt jóslóan. Hruscsov teljes mértékben „szolidarizált” az új magyar kormánnyal, az újjászervezett MSZMP-vel és annak Központi Bizottságával, s most miután leváltották, „érdekes és fontos is volna számunkra ismerni” Szuszlov és „más érintett vezető mai álláspontját ezekben a régebbi keletű kérdésekben.”282 A kutatható itthoni dokumentumok nem szólnak arról, hogy e kérdéseket Kádár felvetette volna néhány nappal későbbi moszkvai tárgyalásai során, 279

MOL XIX-J-1-j Ausztria IV-26 1945-64 - 00360/11 MOL M-KS 288.f.5/347 ö.e. 281 MOL M-KS 288.f.5/346 ö.e. 282 MOL M-KS 288.f.5/349 ö.e. 280

109

sőt mivel a szovjet vezetőkkel lefolytatott megbeszélései világossá tették, hogy politikai vonalát nem fenyegeti közvetlen veszély, a kapott válaszok reá is „megnyugtatóan hatott”-ak, és a Hruscsov ügy felett gyorsan napirendre tért. A kelet-nyugati párbeszéd 1968-as, prágai eseményeket követő megakadását követően nem kellett túl sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a magyar-osztrák politikai érintkezések magasabb szintre kerüljenek. Két évvel később már osztrák államelnöki látogatás kérdése került napirendre, aminek az előkészítéséhez a kádári diplomáciának be kellett gyűjtenie a szovjet tapasztalatokat, annál is inkább, mivel a nyugat-némettel együtt az osztrák vonal is Moszkva érdeklődésének a homlokterében állt. A bécsi magyar nagykövet jelentést küldött a szovjet külügyminiszter-helyettes bécsi tárgyalásairól. A szovjet diplomatát szintje fölött fogadták, mivel több, mint két órás megbeszélést biztosítottak számára Waldheim külügyminiszterrel. A tárgyalásokat követő szovjet vélemény az volt, hogy a szovjet-osztrák kapcsolatok jól fejlődnek mind politikai, kulturális, gazdasági és tudományos műszaki területen. Moszkva rokonszenvvel szemlélte azokat az osztrák törekvéseket, amik az Államszerződés betartására és az önként vállalt örökös semlegesség érvényesítésére vonatkoztak. Kielégítőnek tartották a kétoldalú magas szintű kapcsolatok alakulását és honorálták az EBESZ előkészítésében történt osztrák fáradozásokat. Ugyanakkor nyugtalanul figyelték a nyugat-német propaganda és tőke ausztriai térhódítását, az osztrák ipar „kézbekaparintását”. Az osztrák fél bécsi látogatásra szóló meghívást adott át Koszigin miniszterelnöknek, aki elfogadta, de szovjet részről jelezték, hogy az évben nem tud a meghívásnak eleget tenni.283 A moszkvai magyar nagykövetség is tájékozódott a szovjet-osztrák viszonyról, és a nagykövet hosszabb jelentést küldött illetékes beosztottjának a szovjet KüM osztrák referatúráján tett látogatásáról. A jelentés szerint a szovjetek úgy értékelték, hogy a kétoldalú viszony egészében véve pozitív irányban fejlődik. Igen sokrétűek a két ország közötti kapcsolatok. Számos fontos látogatásra is sor került a relációban, Podgornij elnök és Jonas elnök, Klaus kancellár kölcsönös utazásokat tett a két fővárosban. Mindkét fél hangot adott abbeli törekvésének, hogy növelje a kereskedelmi forgalmat, igen jelentős a szovjet gázszállításról kötött megállapodás, amelyik első a nyugattal és precedens lehet Nyugat-Németország irányában. Szovjet vélemény szerint igen veszélyes jelenség a nyugat-német tőkének az osztrák állami szektorra kifejtett nyomása. Az információt adó szovjet külügyi tisztviselő elmondta azt is, hogy az osztrák kormány a hadsereg légvédelmi alakulatai számára szovjet föld-levegő rakétákat akar beszerezni. Szovjet részről azonban elzárkóznak az osztrák kérés elől, mivel annak teljesítése precedenst teremtene arra, hogy az osztrákok nyugatról is vegyenek hasonló fegyvereket. Ugyanakkor az osztrák államszerződés tiltja, hogy Bécs távirányított és reaktív fegyverek felett rendelkezzen. Az üzlet létrejötte esetén megsértené az államszerződést és e precedens alapján Ausztria a későbbiekben súlyosabb sértéseket is elkövethetne. A bécsi felszabadulási emlékünnepségekre különféle szovjet katonai delegációkat hívtak meg. Szovjet részről értékelik azt az osztrák magatartást, hogy a legélesebb nemzetközi kérdésekben Ausztria semleges magatartást igyekszik tanúsítani. Bár, „Kreisky új kancellár mind személyi kapcsolatai révén, mind politikai megnyilvánulásai alapján ítélve elődjénél az Egyesült Államokhoz közelebb álló irányvonalat fog követni.”284 Mivel a jelek szerint a szovjet-osztrák viszony kiegyensúlyozottnak mutatkozott, nem volt akadálya annak, hogy az osztrák államelnök Budapestre látogasson. A 283 284

MOL XIX-J-1-j 80.doboz 001042 MOL XIX-J-1-j 80.doboz 001042/2 110

meghívási szándékot az is erősítette, hogy az osztrák államfő már hivatalos utat tett Moszkvában, Bukarestben és Szófiában.285 Ettől függetlenül bizonyos – politikai jelentőséggel is bíró – protokolláris nehézségek támadtak, mivel a budapesti osztrák nagykövet felvetette a Kádárral való találkozó kérdését. A nagykövet elmondta, hogy bécsi vezetők véleménye szerint igen furcsa lenne, ha az osztrák államelnök budapesti látogatása során nem találkozna Kádárral. Legdöntőbb kérdés azonban a találkozás helyszíne – nehezen tudnák osztrák részről elképzelni, hogy erre az MSZMP KB székházában kerüljön sor. Jonas moszkvai látogatása során nem kereste fel Brezsnyevet, nem tett nála hivatalos látogatást, ennek ellenére a Kremlben rendezett hivatalos vacsorán Brezsnyev részt vett és ott találkoztak.286 Az osztrák felvetés ellenére a külügyminisztérium által az MSZMP PB-nek készült előterjesztés azt írta, hogy „osztrák kérésre javasoljuk, hogy Kádár János elvtárs az MSZMP székházában nem hivatalos jelleggel fogadja az osztrák elnököt.”287 A Politikai Bizottság ezt a javaslatot elfogadta.288 Az osztrákoknak azonban ez a formula nem felelt meg, s a budapesti osztrák nagykövet azt indítványozta, hogy Jonas a Parlamentben találkozzon Kádárral, s rámutatott, hogy ha nem jönne létre a találkozó, az találgatásokra adna okot a két ország kapcsolatait illetően.289 A külügyminisztérium illetékes területi főosztálya feljegyzésben jelezte, hogy osztrák részről közölték, Jonas – tekintettel pozíciójára - nem tehet látogatást a pártközpontban, és ismét felvetették a moszkvai formulát. A területi főosztály nem látta értékét ilyen találkozónak, és azt javasolta, hogy az osztrák kérés elől a magyar fél térjen ki. A külügyminiszter ezzel egyetértett.290 Ettől és a Politikai Bizottság korábbi határozatától függetlenül a találkozóra nem a „Fehér Házban”, hanem a Parlamentben került sor. A tolmácsjelentés szerint „Losonci elvtárs Jonas elnököt hivatalában udvariassági látogatáson fogadta, ahol jelen volt Kádár János elvtárs is. Bár Jonas tudott róla, hogy Kádár elvtárs is jelen lesz, a látogatás barátságos légkörben zajlott le – nyílván előre kidolgozott taktika alapján – még udvariatlanság árán is elkerülte, hogy bármilyen érdemi, tartalmas beszélgetésbe kerüljön Kádár elvtárssal.”291 (kiemelés tőlem.) Később bizonyos következményei lettek a nyilvánvaló diplomáciai fiaskónak, bár ez utóbbi nem akadályozta a kétoldalú politikai kapcsolatok magasabb szintre emelését. Annál is kevésbé, mivel az osztrák köztársasági elnök budapesti látogatásakor a Fock Jenő miniszterelnökkel folytatott beszélgetése során felmerült Kreisky osztrák kancellár magyarországi meghívásának az ügye. A magyar külügyminisztérium szerint „ez a látogatás viszonozhatná Fock elvtárs (1969-es) bécsi útját”. Osztrák részről több alkalommal érdeklődtek az iránt, hogy a magyar fél foglakozik-e a kancellár budapesti látogatásának a kérdésével. A Bem-rakpart szakértői azonban úgy látták, hogy az osztrák belpolitikai helyzetre tekintettel nem volt időszerű, hogy lépéseket tegyen a magyar diplomácia a meghívás előkészítésére. Figyelembe véve az osztrák fél sürgetését, azt javasolták, hogy Budapest várja meg az év októberére jelzett választások és parlamenti erőpróba eredményeit, valamint az ENSZ 1970-es, jubileumi ülésszakán feltehetően létrejövő Fock-Kreisky találkozó eredményét és a fentiek ismeretében készüljön előterjesztés az osztrák kancellár budapesti látogatására. 292 A 285

MOL XIX-J-1-j 21. doboz 00831/48-ig MOL XIX-J-1-j Ausztria 21. doboz 00831/31 287 MOL XIX-J-1-j Ausztria 21. doboz 00831/33 288 MOL M-KS 288.5/513 ö.e. 289 MOL XIX-J-1-j Ausztria 21. doboz 00831/42 290 MOL XIX-J-1-j Ausztria 21. doboz 00831/41 291 MOL XIX-J-1-j Ausztria 21. doboz 00831/45 292 MOL XIX-J-1-j Ausztria 22. doboz. 002825 286

111

külügyminisztérium javaslatának megfelelően 1970. október 12-i dátummal készült „Előterjesztés a Forradalmi Munkás-Paraszt kormányhoz”, melynek értelmében Fock Jenő miniszterelnök Kreisky osztrák kancellárt 1971-ben teendő hivatalos, magyarországi látogatásra hívta.293 E látogatásra végül 1973. március 28-30-án került sor. Kreisky kancellár magyarországi látogatása előkészítésének az egyik központi kérdésévé az vált, hogy vajon az osztrák vezető találkozik-e Kádár Jánossal, és ha igen, hol kerül sor erre a találkozóra – lévén, hogy Kádár ekkor már „csak” az MSZMP KB első titkára volt, és protokoll tekintetében nem volt Kreisky „partnere”. A kérdés persze súlyos politikai tartalmakat hordozott. A bécsi magyar nagykövet több alkalommal is jelentett arról, hogy az osztrák fél élénk érdeklődést mutat a Kádár-Kreisky találkozó lehetőségei iránt, sőt maga a kancellár is kérdezte, „hogy lesz-e alkalma Kádárral a Parlamentben vagy az egyik rendezvényen találkozni?”294 Majd később kijelentette, hogy „szeretne Kádárral találkozni”295, amit a bécsi magyar nagykövet annak rendje s módja szerint rejtjeltáviratban jelentett. A kérdés körül egyre inkább egy bonyolult, diplomáciai „fátyoltánc” kezdett kibontakozni. A budapesti osztrák nagykövet is eljárt az ügyben, s Bem-rakparti partnerével közölte, hogy a bécsi protokoll főnök felvetette a magyar tanácsosnak a Kádár-Kreisky találkozás lehetőségét. A nagykövet elmondta továbbá, hogy neki nincs felhatalmazása ilyen kezdeményezést tenni, de magyar kezdeményezés esetén szívesen venné a találkozó létrejöttét. A magyar külügyminisztérium illetékese közölte vele, hogy „miután Bécsben a kezdeményezés megtörtént, foglalkozunk előkészítésével”, de a körülményekről egyelőre nem tud tájékoztatást adni a budapesti osztrák nagykövetnek.296 A kérdést illető magyar álláspont egyre határozottabban körvonalazódott. A magyar külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese (korábban a MSZMP KB külügyi osztályának a helyettes vezetője) a kérdéssel külön feljegyzésben foglalkozott, melyben kifejtette, hogy Bruno Kreisky 1964. október 29–november 1-én járt már külügyminiszterként Budapesten és ekkor Kádár János, mint miniszterelnök fogadta őt a Parlamentben. 1967-ben az osztrák néppárti miniszterelnök az MSZMP KB székházában látogatta meg Kádár Jánost. Jonas államelnököt 1970 júniusában, a Parlamentben együtt fogadta Kádár és Losonci, de ez nem bizonyult szerencsés és helyes megoldásnak (kiemelés tőlem). Az utóbbi években több neves államférfi az MSZMP KB székházban tett látogatást Kádár Jánosnál. „Amennyiben Kreisky a pártszékházon kívül akar találkozni,” - mert kancellári minőségében nem szokott látogatást tenni pártházakban - „javasoljuk, hogy Kádár elvtárs ne fogadja”.297 Mivel a kérdés körüli helyzet érezhetően bonyolódott a látogatás előtt egy héttel az osztrákok újabb ajánlatot tettek azzal, hogy a budapesti osztrák nagykövet Kreisky nevében érdeklődött, Kádár elfogadná-e Kreisky vacsorameghívását, mivel Kreisky szeretne alkalmat találni arra, hogy találkozzon vele. Bár ő – az osztrák nagykövet - pénteken meglátogatja Kádárt, de ezt az alkalmat nem használhatja fel ilyen kérdésfeltevésre. Nem szeretnének úgy meghívót küldeni, hogy elutasító választ kapnak.298 Alig egy héttel az osztrák kancellár érkezése előtt a találkozó ügyében döntést kellett hozni, így a magyar külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese feljegyzést 293

MOL XIX-J-1-j Ausztria 22. doboz. 002825/1 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz. 00678/17 295 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz. 00678/18 296 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz. 00678/19 297 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz 00678/20 298 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz 00678/25 294

112

készített a KB külügyi titkárának, amely feljegyzésben a külügyi főtisztviselő felhatalmazást kért arra, hogy közölhesse a budapesti osztrák nagykövettel, hogy:”Nem általános az, hogy a Magyarországra érkező állam és kormányfőket Kádár elvtárs fogadja. Többször megtörténik azonban az, hogy a hozzánk hivatalos látogatásra érkező államférfiak kérik, hogy látogatást tehessenek Kádár Jánosnál. Az ilyen kérések teljesítése esetén a találkozóra az MSZMP székházában kerül sor. Így került sor – többek között – Kekkonen finn köztársasági elnök, Indira Gandhi miniszterelnök, De Martino olasz miniszterelnök helyettes, Schumann francia és Rogers amerikai külügyminiszter látogatására Kádár Jánosnál.” A feljegyzéshez hozzátűzve található a KB titkár Kádárnak címzett levélkéje: „Tisztelt Kádár elvtárs! A Külügyminisztérium vezetőinek javaslatával a magam részéről egyetértek. Természetesen az udvarias eljárás során pontosan a Kádár elvtárs által jóváhagyottak szerint folytatják le a szükséges megbeszéléseket az osztrák illetékesekkel. 1973. március 22. Komócsin Zoltán”. Kádár kézírásos megjegyzése a cédulán: „Láttam, visszaküldöm, egyetértek. Kádár III. 22.” 299 Ennek megfelelően a külügyminiszter-helyettes bekérette a budapesti osztrák nagykövetet és közölte vele, nem általános gyakorlat az, hogy Kádár fogadja az idelátogató állam és kormányfőket. Ha igen akkor a KB székházában kerül sor ezekre a találkozókra. Nagykövet megkérdezte, hogy ez akkor azt jelenti, ha lesz találkozó, akkor a KB székházban, nem pedig úgy, mint Jonas elnök esetében. Igen volt a válasz.300 Az osztrák nagykövetet a kancellár érkezésének napján még kérésére fogadták a külügyminisztériumban, s a nagykövet elmondta, hogy előző este telefonértesítést kapott, mely szerint Kreisky azt üzente, hogy „legnagyobb sajnálatára kancellári minőségében nem tud eltérni eddigi gyakorlatától, és pártházban nem tehet látogatást” – de mégis, valamilyen más körülmények között szeretne találkozni Kádár Jánossal.301 Mivel a magyar álláspont sem változott, a találkozó nem jött létre. Két évvel később viszont Helsinkiben, az EBEÉ záróokmány ünnepélyes aláírása alkalmával találkoztak, s ez alkalommal az osztrák kancellár ausztriai látogatásra hívta meg Kádárt.302 Érdekes módon azonban az EBEÉ záró értekezletéről a Politikai Bizottságnak készült jelentésben mindenki szerepel, akikkel Kádár megbeszélést folytatott, de nincs nyoma annak, hogy Kreiskyvel is találkozott 1975. július 30-án.303 Az európai szociáldemokrácia egyik legtekintélyesebb vezetőjéhez történő kiutazását Kádár számára kétségkívül megkönnyítette, hogy a nemzetközi szociáldemokráciáról alkotott véleménye a korábbiakhoz képest árnyaltabbá vált. Így Kreiskyt annak ellenére partnerének fogadta el, hogy az osztrák politikusról a magyar pártvezetés azt tartotta, hogy Kreisky „A szociáldemokrácia meggyőződéses híve, nemzetközileg elismert ideológusa. Közismerten antikommunista beállítottságú. A szociáldemokrata pártok és a kommunista pártok közötti bármiféle együttműködést ellenez. Nem egy esetben szovjetellenes kijelentéseket is tesz.”304 Kádárt a szociáldemokrácia fő áramlataitól legfőképpen a termelőeszközök tulajdonlásáról, illetőleg a parlamenti demokrácia szabályai szerint működő politikai rendszerekről vallott felfogása választotta el. E tekintetben semmiféle engedményre nem volt hajlandó. A munkásmozgalom reformista szárnyával történő együttműködésre politikai pályájának korai szakaszában csak annyiban mutatott készséget, amennyiben ez utóbbiak elfogadták a „munkásegység” bolsevik modelljét. Az e kereteken kívül maradt 299

MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz 00678/43 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz 00678/31 301 MOL XIX-J-1-j Ausztria 26. doboz 00678/34 302 MOL XIX-J-1-j. Ausztria 27. doboz 00379/4 303 M-KS 288.f.30/1975/147 ö.e. 304 M-KS 288.f.30/1975/175 ö.e. 300

113

„jobboldali” szociáldemokrata erőket ellenségnek tekintette, s később adott esetekben rendőri erővel is fellépett ellenük. Hatalomra kerülését követő álláspontját igen érzékletesen közvetítették a két magyar munkáspárt egyesülésének tízedik évfordulójára kiadott tézisek melyek leszögezték, hogy az 1956-ban újjászerveződő szociáldemokrácia legnagyobb bűne az SZDP megalakítása volt, mert ez jelentette a legnagyobb veszélyt a szocializmusra annak okán, hogy a munkásegység ellen irányult. A 20. században nem első alkalommal mutatott ez az esemény arra, hogy a kommunizmus legveszélyesebb ellensége a szociáldemokrácia, és a „bersteini reformizmus a fasizmus szálláscsinálója” – így a tézisek. 305 A kérdésben vallott alap-felfogása az évek során nem változott, de mindenképpen finomabbá vált. Az MKP és az SZDP egyesülésének a 25. évfordulója alkalmából adott interjújában306 igen határozottan szögezte le, hogy a munkásmozgalom reformista és forradalmi szárnya között az akcióegység megteremtése elengedhetetlen. Erre a feltételek „ma kedvezőbbek”, s ennek az újabb példája a francia kommunisták és szocialisták közös kormányprogramja. A kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai tanácskozása határozatainak a szellemében a kommunisták állást foglalnak – fejtette ki - a szocialistákkal való együttműködés mellett, amely együttműködésnek a célja a fellépés a monopoltőke nemzetközi uralma ellen, a béke, a biztonságosabb Európa, a társadalmi haladás, a dolgozó tömegek mindennapi védelme. Az akcióegységhez azonban az is szükséges, hogy a szociáldemokraták „szakítsanak a burzsoáziával folytatott osztály együttműködés politikájával.” Az akcióegység persze egy pillanatig nem jelentette azt, hogy Kádár lehetségesnek tartotta volna a „többféle marxizmus” létezéséről vallott felfogás elfogadását, vagy az ideológia téren történő közeledést a szociáldemokráciához. Kádár János szociáldemokráciával összefüggő felfogásának bizonyos mértékű módosulásában lényeges szerepet játszott a kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai tanácskozásán kialakított, „az összes imperialista ellenes erők akcióegységét” célkitűzésként megfogalmazó új stratégia.307 Az „új vonal” szellemében a tanácskozás leszögezte, hogy az összes új lehetőség kihasználásával, az összes antiimperialista erő széleskörű összefogásával kell támadást indítani a mély válságban lévő „imperializmus ellen, a reakció és a háború erői ellen”.308 A fő dokumentum megállapította, hogy a szociáldemokrácia soraiban differenciálódás ment végbe és vezetői ennek következtében hajlanak arra, hogy tekintetbe vegyék a dolgozó tömegek követeléseit gazdasági és szociális téren. A kommunisták döntő jelentőséget tulajdonítanak a munkásosztály egységének, ezért állást foglalnak a szociáldemokratákkal történő együttműködés mellett (…) Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ez az együttműködés megvalósuljon, de ennek az is a feltétele, hogy a szociáldemokraták

Idézi Simon István: A „peyerizmus” mint történeti kategória értékelése és elhelyezése a „Peyer-kérdés” problematikájában. Kézirat p.60.Budapest 306 Társadalmi Szemle 1973. június 307 „ A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásának dokumentumai” Kossuth, 1969. 308 Az antiimperialista erők között szerepeltek a parasztszervezetek, szakszervezetek, nőszervezetek, egyházak, gyarmati felszabadító mozgalmak stb. Ez az 1969-es dokumentum szolgált aztán alapul az MSZMP, illetőleg a SZOT, a Hazafias Népfront nemzetközi tevékenységében például a különböző kereszténydemokrata formációk felé történő nyitás számára. 305

114

szakítsanak a burzsoáziával folytatott osztály együttműködés politikájával – fejtette ki a dokumentum.309 Kádár e tekintetben is szigorúan tartotta magát a vonalhoz, de az 1969-es moszkvai tanácskozáson elhangzott beszédében nem adott semmiféle kitüntetett szerepet a szociáldemokratákkal való együttműködésnek, inkább azt hangsúlyozta, hogy az MSZMP mindenkivel őszinte együttműködésre törekszik. Sőt a találkozóról közölt, egyik PB tag által írt összefoglaló meg sem említette a szociáldemokratákkal történő együttműködésről elhangzottakat.310 A pártvezetés – Kádár koncepciójának megfelelően – azt is szükségesnek tartotta nyomatékosan kijelenteni311, hogy a kommunista világmozgalom egységesen szembeszáll a szociáldemokrácia ideológiájával is, amely az elmúlt évtizedekben végbement evolúciója következtében a marxizmus legalapvetőbb tételeit kérdőjelezte, vagy tagadta meg. „Ezt annál is fontosabb leszögeznünk, mert, mint ismeretes, gyakorlati együttműködésre törekszünk a szociáldemokrata pártokkal, kormányokkal.” A határok ilyetén való meghúzása az 1968-as prágai események, majd a lengyelországi történéseket követően azoknak szóló üzenet volt, akik esetleg azt képzelték, hogy a munkásmozgalom reformista szárnyával történő együttműködés esetleg helyet ad a „demokratikus szocializmus” koncepciójának is. Kádár a nyugat-európai szocialista – szociáldemokrata pártokkal történő együttműködés kérdésében is fontolva haladt. A kapcsolatok, és a további teendők kérdését a Politikai Bizottság csak a moszkvai találkozó után öt évvel tűzte napirendjére. A kapcsolatok állapota rendkívül szerény képet mutatott, az MSZMP a hetvenes évek elejéig számottevő szocialista-szociáldemokrata kapcsolatokkal nem rendelkezett, de az évtized közepére ezen a helyzeten változtatni akart – mégpedig a „reformizmus befolyásának a csökkentése”, illetőleg a „baloldali tendenciák erősítése” érdekében. A pártvezetés első alkalommal az állami diplomácia számára is tennivalóul tűzte ki, hogy tekintsék állandó feladatnak a nagykövetségek a fogadó ország szocialista-szociáldemokrata pártja tevékenységének a tanulmányozását. A napirendi pontról folytatott vitában Kádár igen határozottan kijelentette, hogy a magyar párt az 1969-es moszkvai tanácskozáson kialakított kollektív álláspont alapján foglalkozik a szocialista-szociáldemokrata pártokkal – tehát itt semmiféle saját kezdeményezésről nem volt szó, annál is kevésbé, mivel a „szóban forgó pártok nagyobbik fele feladta a marxizmust és dezideologizálás folyik azokban a pártokban, melyekkel szemben mi a marxista-leninista álláspontot hirdetjük az ideológia síkján”. Az együttműködés lehetséges az állami politika síkján az európai biztonság érdekében, munkásmozgalmi síkon pedig a szakszervezeti kapcsolatok terén. Hozzáfűzte még, hogy nem látja értelmét annak a vitának, hogy kinek van igaza, „ők a vörös zászlót kékre változtatva el akarják határolni magukat a marxizmustól”, de a konzultáció továbbra is lehetséges, ezeken „realisztikus álláspontot” kell képviselni.312 Kádár óvatosságára utalt, hogy – a kényes témát teljesen körbejárandó – még az MSZMP XI. kongresszusának a célkitűzései között szerepeltette a jelentős befolyással rendelkező nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártokkal történő kapcsolatépítést a kedvező nemzetközi légkör erősítése és a „munkásosztály szervezeti akcióegysége” érdekében – elutasítva egyúttal az antikommunista törekvéseket. Kádár bécsi látogatását közvetlenül megelőzve, 1976. november 29-december 1 között Budapesten, a szovjetekkel együtt hat, „szorosan egyeztető” testvérpárt nemzetközi tanácskozást tartott a Sokat mondó tény, hogy az SZKP 1971-ben tartott XXIV. Kongresszusán vendégként számos szocialista párt képviselői részt vettek. 310 Társadalmi Szemle 1969. szeptember 311 U.o. 1972. július-augusztus 312 MOL M-KS 288.f. 5/637.ö.e. 309

115

szociáldemokráciáról. A jelentés megállapította, hogy a szociáldemokrácia a munkásmozgalom sajátos része, eszmerendszere kispolgári, társadalmi rendszere vegyes (kispolgári és munkás). Differenciáltabb megítélése szükséges, mert a Szocialista Internacionálé sem homogén egység ideológiailag. Egyszerre partner és ellenfél.313 Ennek megfelelően kezdődött meg nagy ütemben Kádár bécsi útjának előkészítése. 1976. június 17-én a magyar külügyminisztérium osztrák ügyekért felelős területi főosztálya feljegyzést továbbított a külügyminiszternek, amely feljegyzésben arról tájékoztatott, hogy Lázár György miniszterelnök Kreisky kancellárhoz intézett, nem hivatalos magyarországi látogatásra szóló meghívólevelének átadásakor a bécsi magyar nagykövet itthoni felhatalmazás alapján, élőszóban közölni fogja a kancellárral, hogy magyarországi tartózkodása alatt Kádár János szívesen találkozna vele. Amennyiben Kreisky magyarországi kirándulására sor kerül, mód nyílik annak a közlésére, hogy Kádár János – élve a helsinki EBEÉ záró konferencián kapott szóbeli meghívással 1976. IV. negyedévében vagy 1977. I. negyedévében szívesen ellátogatna Ausztriába. A külügyminisztérium úgy látta, hogy Kádár látogatásának az előkészítését nem kellene mereven attól függővé tenni, hogy Kreisky akár magán emberként teendő útja létrejöjjön. Bécsben mindenképpen kerüljön sor annak a közlésére, hogy Kádár szívesen elutazna Ausztriába a fent jelzett időpontban. Az osztrák ügyekért felelős miniszterhelyettes példányán saját kezű megjegyzése szerint június 22-én beszélt a bécsi magyar nagykövettel és arra utasította, hogy a Lázár levelet átadva közölje, hogy Kádár János meghívás esetén 1976 negyedik negyedévében vagy 1977 első két hónapjában Ausztriába látogatna. A magyar fél várja Kreisky meghívólevelét és néhány időpontjavaslatot.314 Osztrák részről nem sokat késlekedtek a válasszal, mivel a miniszterhelyettes 1976. július 13-i feljegyzésében jelentette, hogy fogadta a budapesti osztrák nagykövetet, s ez utóbbi bejelentette, hogy Kreisky élne Lázár meghívásával és Magyarországon töltené a hétvégét. Kreisky számon tartja, hogy esetleg módjában lesz nem hivatalosan találkoznia Kádár Jánossal.315 Bár az osztrák kancellár 1976. szeptember 11-12-én lezajlott látogatása nem hivatalos jellegű volt, a külügyminisztérium tárgyalási anyagot készített a meghívó Lázár miniszterelnök számára. A dokumentum a magyar-osztrák politikai kapcsolatokat illetően megállapította, hogy rendezettek, s a jószomszédi kapcsolatok kialakításával a két ország már a helsinki záróokmány aláírása előtt jó példával járt elől a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett éléséről szóló elvek gyakorlati megvalósításában. (Utaltak arra az anyag készítői, hogy Kreisky Helsinkiben a záróokmány aláírása alkalmával ausztriai látogatásra hívta meg Kádárt, s erre a meghívásra várhatóan visszatér). A magyar külgazdasági kapcsolatokban jelentős szerepet játszik Ausztria, a tőkés országok között a harmadik legjelentősebb partnere Magyarországnak. A kétoldalú gazdasági érintkezések még kihasználatlan, jelentős tartaléka az osztrák állami ipar nagyvállalataival való együttműködés. A magyar kivitel szerkezete nem megfelelő, a gépipari és fogyasztási cikkek aránya más tőkés országba irányuló kivitelhez hasonlítva is rendkívül alacsony. A kétoldalú kapcsolatok az elmúlt öt-hat évben minden területen dinamikusan fejlődtek, és ez kedvező alapot ad a további fejlődéshez.316

313

M-KS 288.f 32.cs. 2. sorozat (1976) SzI. MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870 315 MOL XIX-J-1-j. Ausztria 27. doboz 10-1. 003795/1 316 MOL XIX-J-1-j. Ausztria 27. doboz 10-1. 003795/4 314

116

A Helsinki utáni, meglehetősen derülátó nemzetközi környezet és a kétoldalú viszony kedvező alakulása, valamint Kádár egyre szélesebb körű nyugati elfogadottsága kétség kívül hozzájárult ahhoz, hogy bécsi látogatásának ez az utolsó előkészítő szakasza megfeleljen mindkettejük várakozásának.1976. szeptember 11-én, a magas rangú külföldi illetve hazai vezetők számára Telkiben fenntartott objektumban együtt ebédeltek, s Kreisky az alkalommal élve, formálisan is meghívta Kádárt ausztriai látogatásra 1976. december 6-12 közötti időpontban. A fehér asztal melletti kötetlen diskurzus során mindketten inkább az egymáshoz közelálló álláspontoknak adtak hangot, s Kádár ez alkalommal is arra törekedett, hogy a lehetőségek határain belül jelezze, hogy léteznek „speciális, nemzeti érdekek.”317 Természetes módon adta beszélgetésük vezérfonalát a hetvenes évek egyik fő nemzetközi kérdése – a Helsinki záróokmány, illetve annak folyományai -, s e tekintetben Kádár kétségkívül elégedetten konstatálhatta, hogy politikai stratégiája elfogadott és elismert. Kreisky ugyanis a kétoldalú kapcsolatok probléma mentességére utalva kijelentette, hogy „nem miattunk318 kellett Helsinki”. Kádár igen taktikusan foglalt állást ebben a rendkívül kényes kérdésben, tekintettel arra, hogy a záróokmány emberi jogokat érintő u.n. „harmadik kosara” alapján igen éles támadásokat indítottak a nyugati országok Moszkva ellen, mely utóbbi belpolitikai gyakorlata kiáltó ellentétben állt Helsinkiben vállalt kötelezettségeivel. Kádár kifejtette, hogy Magyarország és Ausztria közel azonos nagysága és kétoldalú kapcsolatok helyzete jó lehetőséget teremt a sokoldalú együttműködésre s a kétoldalú kapcsolatok pozitív alakulásában dicsérte Kreisky szerepét hangsúlyozva, hogy a magyar fél továbbra is a fejlesztésre törekszik, s e törekvései tartósak. A magyar fél a kapcsolatok fejlesztésében reális célokat követ, szem előtt tartja a nemzeti érdekeit és a szocialista közösség érdekeit egyaránt. Kádár úgy vélte, hogy a kibontakozó együttműködés magával hozza, hogy a harmadik kosár problémái is megoldást találnak. A szocialista országok között a kérdés tekintetében árnyalatnyi eltérések vannak. Ezek rossz maradványokból származnak, elmúlásukhoz türelmi idő szükséges- fűzte hozzá. Magyarország a szocialista országok között nem áll rossz helyen a záróokmány végrehajtásában. A magyar fél Helsinki előtt és után is sokat tett, sok mindent megváltoztatott. A helsinki tanácskozás történelmi jelentőségét nem csökkenti, hogy számos nehézséget kellett legyőzni az odáig vezető úton. „A magyar fejlődés jelenlegi helyzete következetes törekvéseink eredménye, politikánk húszéves alapokon nyugszik, kialakított úton haladunk előre. Évtizedek során kiformált politikánk tartós, igazodik speciális nemzeti érdekeinkhez” – hangsúlyozta Kádár. Nemzetközi kérdésekről szólva Kreisky kijelentette, hogy az enyhülési folyamat lelassulása bizonyos csalódást keltett Nyugat-Európában. Ennek okát az amerikai és a nyugat-német választási előkészületekben látta és hatásukat időlegesnek minősítette. Az enyhülés miatt szükséges, hogy a leszerelés területén legalább tüneti eredményeket lehessen felmutatni. Kifejtette, hogy nem tartja jónak, hogy egyes nyugat-európai országok átveszik a Közös Piac vagy a NATO álláspontját, ezek nem tükrözik valamennyi nyugat-európai ország véleményét. Kádár ehhez kapcsolódva kifejtette, hogy a békés egymás mellett élés objektív folyamatok eredménye, ezzel szemben nincs alternatíva korunkban. Az NSZK szerepe változott a korábbihoz képest – politikai nagyhatalommá is lett. Ezért ellátogat az NSZK-ba, de személyes kívánsága az volt, hogy ezt előzze meg ausztriai látogatása. A külügyminisztériumnak az osztrák kancellár magánlátogatásának az eredményét abban látta, hogy alkalmat adott Kádár et és Kreisky találkozójára.319 Az esemény azonban arra is alkalmat adott a magyar pártvezetőnek, 317

MOL XIX-J-1-j. Ausztria 27. doboz 10-1. 003795/10. Mármint Magyarország miatt. 319 MOL XIX-J-1-j. Ausztria 27. doboz 10-1. 003795/9 318

117

hogy érzékeltesse a szomszéd ország vezetőjével – s egyben a Szocialista Internacionálé egyik igen tekintélyes vezető személyiségével -, hogy bizonyos fontos nemzetközi kérdések tekintetében álláspontja árnyaltabb, mint szövetségeseié – bár lényeges engedményeket nem tud és nem is akar tenni. A telki ebéden világossá vált, hogy Kreisky olyan partner, amelyikkel kockázat nélkül lehet a politikai és személyes kontaktusokat is ápolni – így semmi akadálya nem volt annak, hogy Kádár bécsi látogatásának az előkészítése kézzel fogható formákat öltsön. A budapesti osztrák nagykövet 1976. szeptember 23-án, a külügyminisztériumban átadta a kancellár meghívólevelét, melyben hivatkozott a Kádárral az előző évben - Helsinkiben, az EBEÉ záró konferencián - történt találkozóra. A bécsi látogatása időpontjaként 1976. december 6-7-ét javasolta, és „baráti üdvözlettel” zárta sorait.320 Kádár válaszlevelével nem sokat késlekedett, s egy héttel később, 1976. október 1-jei dátummal azt írta, hogy „Miként arról az Ön magyarországi látogatása alkalmával is szót váltottunk, készséggel elfogadom meghívását”. „Szívélyes üdvözlettel” – búcsúzott.321 A látogatás időpontjavaslata kisebb mértékben módosult, mivel osztrák részről december 9-12-ét indítványozták néhány nappal később. 322 A Kádár-látogatásra a külügyminisztérium un. „koncepció-tervet” készített. A látogatás jellegére vonatkozóan a külügyi vezetés azt javasolta, hogy Kádár az MSZMP első titkára és az MNK ET tagja minőségében utazzon. A politikai célok között azt fogalmazták meg, hogy a látogatás a magyar-osztrák kapcsolatok kiemelkedő állomása, a kétoldalú kapcsolatok teljes normalizáltságának a kifejezése és új lendületet ad a kétoldalú együttműködés fejlesztésének. A találkozó lehetőséget ad indirekt módon az MSZMP és az Osztrák Szocialista Párt közötti véleménycserére, a közös érdeklődésre számot tartó kérdések áttekintésére. Lehetőséget nyújt arra, hogy az osztrák kormányt és az Osztrák Szocialista Pártot pozitívabb nemzetközi tevékenysége, állásfoglalásra ösztönözze a magyar fél. Kül - és belpolitikai szempontból egyaránt jelentős érdek (…) a jószomszédi kapcsolatok szélesítése.323 A valamivel később készített látogatási terv kiemelte, hogy nemzetközi szempontból „ez a látogatás számíthat igazán Kádár elvtárs első nyugati látogatásának.” Ez a dokumentum is leszögezte, hogy a két ország között megoldatlan politikai problémák, lényeges rendezetlen kérdések nincsenek. A kapcsolatok további fejlesztésére a lehetőségek adottak. Felvetette azt az újszerű gondolatot, hogy célszerű lenne alaposabban foglalkozni annak a vizsgálatával, hogy „Magyarország és Ausztria közös erőfeszítésekkel miként befolyásolhatná pozitív irányban a (nemzetközi) politikai helyzetet.” Ugyancsak arra mutat, hogy Kádár komolyan vette a helsinki értekezlet eredményeit, hogy a két ország közötti vízumkényszer megszüntetését sürgető osztrák felvetéseket a magyar diplomácia nem söpörte le az asztalról, hanem azt az álláspontot hangsúlyozta, „elvileg egyetértünk, de számunkra káros gazdasági következménnyel járhat, ezért megfelelő felkészülést, kidolgozást igényel”.324 Ugyanis a befolyt vízum illeték jelentős tételt képviselt a magyar külügyi büdzsében. A bécsi utazásról jelentést kapott a kormány és a Politikai Bizottság is. A négyszemközti megbeszélésen (itt csak a tolmácsok voltak jelen) elhangzottakról nem készült jegyzőkönyv vagy készült, de elkallódott. A jelentés szerint Kreisky tájékoztatta partnerét a szocialista internacionálé genfi kongresszusáról, majd hosszasabban szólt a 320

MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/1 MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/3 322 MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/5 323 MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/7 324 MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/8 321

118

szocialista pártok és a kommunista pártok viszonyát hangoztatta, hogy nem egyoldalúan antikommunista, a realitásokból indul ki, elismeri a befolyással rendelkező kommunista pártokat. Szerinte a történelmi hagyományokat figyelembe véve csak Franciaországban lehetséges forradalmi átalakulás. Másutt a reformoknak van létjogosultsága. Kijelentette, hogy az osztrák kommunisták olyan kis befolyással rendelkeznek, hogy figyelmen kívül hagyhatók. Kifejtette, hogy az enyhülés híve és ennek érdekében tevékenykedik. Nagy érdeklődést tanúsított Jugoszlávia iránt, érdeklődött a többi szocialista ország vagy a Szovjetunió tervez-e katonai akciót Jugoszláviával kapcsolatban. Kádár megnyugtatta őt azzal, hogy ilyen szándék nincs, majd utalt arra, hogy milyen gondjai vannak a Szovjetuniónak, és utalt Brezsnyev látogatására Belgrádban. Kádár kijelentette, hogy senkinek sincs semmiféle titkos terve Jugoszláviával kapcsolatban, a magyar érdek az, hogy Jugoszlávia egységes, szilárd szocialista ország legyen, Tito politikája erre irányul, „ezért támogatjuk”. A két vezető közötti második megbeszélésnek a plenáris ülés adta a keretét. Kreisky utalt az enyhüléssel kapcsolatos nézetek különbözőségére, s kifejtette, hogy a leszelés területén való előrelépést kívánatosnak tartja, de nincsenek illúziói. Az enyhülés konkretizálása megkívánja a gazdasági együttműködés fokozását is. Ausztria érdekelt a gazdasági együttműködés fejlesztésében. Különösen hangsúlyozta az energetikai együttműködés fontosságát az európai kontinensen. Nem értett egyet azokkal, akik a kelet-nyugati energetikai együttműködésben függőségtől félnek. Rámutatott, hogy a függőség egyrészt kölcsönös, másrészt már létező tény, mivel a nyugat energiahordozóinak nagy részét a közel-keletről szerzi be. Nagy jelentőséget tulajdonított az európai vízi útrendszerek létrehozásának. Kreisky szerint az európai politikai légkör javulása nagymértékben a záróokmány harmadik kosarának a megvalósulásán múlik. Minél nagyvonalúbb egy ország a harmadik kosár témájában, annál nagyobb mértékben járul hozzá az enyhüléshez. Kádár válaszában – már jobban igazodva a szocialista országok egyeztetett álláspontjához - ismertette a nemzetközi helyzettel, az enyhüléssel kapcsolatos magyar álláspontot, méltatta az osztrák fél e tekintetben tett lépéseit, politikáját. Utalt a záróokmány fejezetei közötti összefüggésre, s hangsúlyozta, hogy a politikai enyhülés megszilárdulása, a katonai enyhülés és a gazdasági együttműködés területén való előrelépés magával hozza a harmadik kosár problémáinak a rendezését is. Lehetőséget látott arra, hogy Ausztriával közösen lépjen fel Magyarország az energetika, a közlekedés és a környezetvédelmi ügyekben tervezett európai konferenciák kérdésében. Kádár szerint a záróokmány végrehajtásának a mérlege pozitív, a rugalmas magyar politika beváltotta hozzá fűzött reményeket. A tömeges utazások hozzájárultak ahhoz, hogy az egymás országairól alkotott kép reálisabb legyen. A kétoldalú kapcsolatokat mindkét fél pozitívan értékelte. Rámutattak, hogy a politikai kapcsolatokban nincsenek megoldatlan problémák, a két fél szándékai számos fontos kérdésben egybeesnek, ez kedvező alapot teremt az együttműködés további elmélyítéséhez, rendszeresek a felsőszintű találkozások, ezt folytatni kell a jövőben is. Kádár meghívta Kreiskyt magyarországi látogatásra. Kádár egyetértett azzal, hogy elsősorban a gazdasági kérdésekre kell figyelmet fordítani. A kapcsolatok e téren is fejlődtek, de a lehetőségeket nem merítette ki a két fél.. A szükségletek is többet követelnek, a magyar fél kész minden javaslatot megvizsgálni, és ha lehetséges megvalósítani, ezt kéri az osztrák féltől is. A továbbiakban igen nagy volumenű és területeit tekintve is újdonságszámba menő magyar-osztrák együttműködés lehetőségeit vázolták fel. Kreisky felvetette a határ menti lignitmezők kihasználását (közös erőmű), melyek osztrák oldalon 10 millió tonna magyar oldalon 600 millió tonna lignitet rejtettek. Úgy látta, ez jó példája lenne a 119

közös energetikai együttműködésnek. Kádár szerint a továbblépésre a lehetőségek megvannak, a magyar fél tudna gázt szállítani elektromos energiáért cserébe, és e tekintetben használható lehetne az Adria olajvezeték, ahol egy ideig magyar kapacitás felesleg lesz, ezt osztrákok tudnák használni. Egyetértettek abban, hogy az árucsere forgalom növelése érvényes cél és a gazdasági együttműködés korszerűbb formáira, a harmadik pici együttműködésre is kell törekedni. A Duna-Rajna-Majna csatornával kapcsolatban egyetértés volt abban, hogy nagy jelentőségű a kétoldalú együttműködés szempontjából. Kádár sürgette, hogy az osztrák fél szüntesse meg a magyar exportot sújtó vámhátrányokat, és felvetette, hogy a harmadik piaci együttműködés érdekében közvetlen információs kapcsolat létesüljön az Országos Tervhivatal és az osztrák államosított ipar között. A kulturális együttműködést Kreisky szűknek, Kádár rendben lévőnek ítélte meg. A vízumkényszer eltörlését illetően Kádár sajtókonferenciáján feltett kérdésre azt mondta, hogy ennek a lépésnek a magyar fél is a híve, a vízumkötelezettség eltörlésének gazdasági feltételei vannak. Ezeket közösen meg kell vizsgálni, de közel van az idő, amikor megszűnik. A jelentés teljes joggal állapította meg, hogy Kádár bécsi látogatása látogatás elérte célját eredményes volt, demonstrálta a két ország rendezett viszonyát, jelentőségében és visszhangjában túlmutatott a kétoldalú kereteken, erősítette a békés egymás mellett élés politikáját, továbbá növelte Magyarország nemzetközi tekintélyét. A kétoldalú viszonyban további javulás várható. Érinteni lehetett a nemzetközi munkásmozgalom kérdéseit is.325 A jelentést a külügyminiszter 1976. december 10-i dátummal továbbította Kádárhoz jóváhagyásra, aki a PB legközebbi ülése anyagával kérte kiosztani azzal, hogy „ott előadó én leszek.” A Politikai Bizottság ülésén Kádár hosszabb beszámolót tartott bécsi látogatásáról, amely beszámoló nagy vonalakban megegyezett a külügyminisztérium által készített jelentésben foglaltakkal. Kijelentette, hogy a látogatás „a tapasztalatok alapján szükséges volt”, korábban nem hozott volna ilyen pozitív eredményeket és tovább halogatni a látogatást sem lett volna érdemes. Mivel már régen szó van egy NSZK vizitről, az jöhet most. Jól szolgálta a magyar-osztrák kapcsolatok ügyét, a békés egymás ellett élés jegyében zajlott, jól illeszkedett abba a munkába, „ahogy mi a helsinki ügyeket szeretnénk vinni.” Kádár elmondta, hogy módja volt általában az európai kommunista és munkáspártok valamint a szocialista pártok kapcsolatairól kifejteni a magyar párt álláspontját. „Tudom, hogy Kreisky nagyon merev ebben a dologban. Röviden a lényegét mondtam el, hogy milyen viszonyok vannak: nem 1931-32-t élünk ma, nem tekinthetünk úgy egymásra, mint régen. Ezek a pártok kormányoznak itt is ott is, államérdeket képviselnek, elkerülhetetlen az is, hogy együttműködjünk.” Kádár elősorolta, hogy milyen szocialista pártokkal vannak kontaktusai az MSZMP-nek, és hozzáfűzte, hogy pártja a kommunista és munkáspártok „berlini határozata” szerint szeretne ezekkel foglalkozni. E tekintetben Kádár nagyon világosan jelezte, hogy a szociáldemokraták felé tanúsított érdeklődését erős magyar (főként gazdasági) érdekek motiválják, másrészt fegyelmezett kommunistaként követte a moszkvai vonalat, amely ekkor enyhített a nemzetközi szociáldemokráciához fűződő viszonyán. Kádár bécsi útja sajtóértekezlettel zárult, s ez volt az első alkalom, hogy a nagy nyilvánosság előtt nyugaton kiállt a sajtó képviselői elé, kitéve magát annak a nagyon is lehetséges kihívásnak, hogy „kellemetlen” kérdésekre kelljen válaszolnia. Az akadályt kétség kívül jól vette, maga is úgy nyilatkozott erről a Politikai Bizottság tagjainak, hogy „A sajtóértekezlet meglehetősen jó légkörű volt … gondolom annak örültek, hogy nem a mi betonszövegünket hajtogattam.” Ez valóban így is volt, Kádár ügyesen 325

MOL XIX-J-1-j Ausztria 27. doboz 10-1. 003870/30 120

használta nyugati sajtókonferenciáin, nyugati partnereivel folytatott tárgyalásai során azt a megoldást, hogy ki-kilépett ez alkalmakkor a hatalmon lévő kommunista pártok „virtuális valóságából”, s a nyugat számára is érthető nyelven igyekezett jelezni, a szovjet mellett vannak azért bizonyos saját, magyar érdekek. Ezzel a technikával aztán egy olyan imázs-építéshez járult hozzá, amely végén egy, a nyugat számára elfogadható, nagy presztízzsel rendelkező Kádár János állt, akinek a pozíciója – legalábbis otthon – érinthetetlenné vált. A nyugati sajtóban a legnagyobb port a sajtókonferencián az eurokommunizmussal kapcsolatban feltett kérdésre adott válasz verte fel. Ez időben a nyugat-európai kommunista pártok – elsősorban az olasz és a francia – erőteljes kísérletet tettek arra, hogy a moszkvai vonal, a szovjet modell célként meghatározott addigi követése helyett eltérjenek a monolit bolsevik modelltől. Az elsődleges szándék egyrészt a nemzeti érdekek megjelenítése volt és az, hogy ezek a kommunista pártok ne „ideológiai”, hanem „program” pártok legyenek vagyis, ne a valóságot igyekezzenek az ideológia teremtette „virtuális valóságba” szuszakolni, hanem a párt politikáját igazítsák a valóság kihívásaihoz. Ezek a törekvések persze kivívták Moszkva rosszallását, mivel rést ütöttek a monolit bolsevik modellen. Kádár bécsi látogatása idején a bolgár pártvezető éles támadást intézett az euro-kommunista pártok ellen, azokat szovjetellenesnek bélyegezve meg. Teljesen természetes módon, sajtóértekezletén megkérdezték, egyetért-e ezzel a minősítéssel. Kádár válasza az volt, hogy ezt a nézetet nem osztja – és ez a vélemény nem volt összhangban a nyilvánosság előtt elfogadott pártállásfoglalásokkal a keleti blokkon belül. Kádár igen ravaszul a Politikai Bizottság előtt azzal érvelt, hogy a tolmács rosszul fordított, és ő, Kádár nem értette pontosan, hogy miről volt szó, mert ha értette volna, akkor másként válaszol. Ettől függetlenül, a magyar vonalat mintegy kijelölve azért hozzáfűzte, hogy „Mindezt végig gondolva utólag nem nagyon bánom, hogy így történt, de ha pontosabb lett volna a fordítás, jobban tudom, miről van szó, pontosabban tudtam volna válaszolni. De nem vagyok kétségbeesve, mert mi ellene vagyunk, hogy a nyugat-európai kommunista pártokat antikommunista pártoknak állítsák be”.326 Kádár véleménye aztán hamarosan igazolást nyert, mivel a szovjet blokk kommunista pártjai ideológiai és külügyi titkárainak szófiai értekezletén azt a határozatot hozták, hogy a nyugat az euro-kommunizmust manipulálva azt akarja elérni, hogy szembeállítsa egymással a hatalmon lévő és a „fejlett tőkés országokban harcoló” kommunista pártokat. Ezt a manipulatív törekvést le kell leplezni, és az egész mozgalom érdekeit szem előtt tartva kell reagálni.327 Kádárnak a bilaterális diplomácia területén lezajlott első, fontos nyugati útja kétségkívül sikerrel járt, új lendületet adott a magyar-osztrák kapcsolatoknak, megnyitotta az utat további nyugati tárgyalásai előtt, és nem utolsósorban megerősítette pozícióját idehaza és a szovjet blokkon belül egyaránt.

326 327

M-KS 288.f.5/707 ö.e. M-KS 288.f.5/713 ö.e. 121

Kádár János és François Mitterrand találkozói Az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig terjedő két évtized a magyarfrancia kapcsolatok tagadhatatlanul legmozgalmasabb éveit ölelte fel, melyek során a kétoldalú viszony addig nem tapasztalt intenzitást ért el. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy a nyugati – így a francia - politikai közgondolkodásban kialakult „magyar modell” kép eltért a „monolit szovjet-típusú rendszerek” gazdasági, politikai, kulturális gyakorlatától, s ezen túlmenően hatalmas adósságállománya miatti pénzügyi (és ennek következtében társadalmi) sebezhetősége okán kétségkívül a magyar volt az egyik „leggyengébb láncszem” Moszkva szövetségesi közül. A magyar-francia kapcsolatok e két évtizedének különös vonása az, hogy erre az időszakra esett a pártdiplomáciának és az állami diplomáciának az „összeérése”, Kádár francia szocialisták iránti érdeklődésének megjelenése, később pedig több, hivatalos tárgyalása az immár az V. Köztársaság első szocialista elnökévé előlépett François Mitterrand-nal. Kádár János „reformista szociáldemokráciát” illető elutasító magatartását a nemzetközi kapcsolatokban lehetséges együttműködés irányába vezette a kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai tanácskozásán elfogadott fődokumentum, amely a résztvevő pártok számára feladatként jelölte meg az „összes antiimperialista erővel” történő összefogást, akcióegységet. A magyar párt – illetőleg az állami diplomácia számára a konkrét teendőket a pártvezetés néhány évvel később szabta meg328, leszögezve, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártokkal az együttműködés célja a reformizmus befolyásának a csökkentése, illetve a közös fellépés az enyhülés eredményeinek a megőrzése, valamint a békéért és a biztonságért folytatott küzdelem. Kádár ennél tovább semmiképpen nem volt hajlandó menni, csak és kizárólag a moszkvai tanácskozás határozatainak a végrehajtását tartotta elképzelhetőnek, a „reformista szociáldemokráciával” folytatandó – ideológiai - vitákat igen határozottan kizárta az együttműködés lehetőségei közül azzal, hogy annak „semmi értelme”.329 Ettől függetlenül a kapcsolatfelvétel a hetvenes évek közepére több nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata párttal megtörtént és kifejezetten az együttműködés irányába mozdult el. Ebben az összefüggés rendszerben döntött úgy Kádár, hogy a francia szocialisták magyarországi látogatásra meghívhatók, de ez esetben is körültekintően kell eljárni, elkerülendő az esetleges visszautasítást – ami rontaná a magyar párt tekintélyét. A francia szocialistákkal történő kapcsolatfelvétel viszont illeszkedett a magyar-francia kapcsolatok történetének talán leggazdagabb fejezetéhez, amely utóbbi arra is alkalmat adott a budapesti vezetés számára, hogy e viszonyrendszerben is helyértékénél jóval fontosabb szerepet játsszon. A francia szocialisták budapesti látogatásra szóló meghívását megkönnyítette az a tény, hogy egy, François Mitterrand vezette szocialista pártküldöttség előzően a 328 329

MOL M-KS 288.f.5/637.ö.e. U.o. 122

Szovjetunióban járt 1975 áprilisában.330 Erről a látogatásról a moszkvai magyar nagykövetség hosszabb távirati jelentést küldött az SZKP KB külügyi osztályán kapott instruáló tájékoztatás alapján.331 A szovjet fél értékelése szerint a francia szocialisták vezetőire és magára Mitterrand-ra pozitív hatással volt a látogatás, annak ellenére, hogy sok előítélettel érkeztek. A beszélgetések „nyílt, kritikus légkörben zajlottak”, Brezsnyev fogadta a küldöttséget,332 és Szuszlov, valamint Ponomarjov333 tárgyalt az SZKP képviseletében. A szovjet vélemény szerint a látogatás óta eltelt egy év alatt Mitterrand korrektül tartotta magát moszkvai kijelentéseihez, elítélte az időről-időre tapasztalható szovjetellenes kampányokat, s a szocialistákhoz közel álló sajtót mérsékletre intette. Mitterrand kifejezte azt a kívánságát, hogy az SZKP és a francia szocialista párt között fejleszteni kell a kapcsolatokat. Megállapodtak abban, hogy majd áttekintik az európai helyzetet, az európai integrációt és a kapitalizmus válságát. Javasolták áttekinteni az SZKP XXV. kongresszusának és a Szocialista Párt küszöbön álló kongresszusának anyagait. Mitterrand-ék szerettek volna részt venni a SZKP XXV. kongresszusán, többször jelentkeztek az ügyben, de szovjet részről csak a chilei szocialista pártot hívták meg. A moszkvai tárgyalások során több nemzetközi kérdést illetően az álláspontok közeliek voltak (enyhülés, leszerelés, Chile, európai biztonsági konferencia), eltérő és ellentétes vélemény volt a közel-keleti helyzet vonatkozásában és a Nyugat-Európai Unió kérdésében - itt az NSZK befolyásra tehet szert, ami veszélyes lehet, ha a konzervatív reakciós körök kerülnek hatalomra az NSZK-ban – így a szovjetek. A táviratot jegyző magyar ideiglenes ügyvivő kérdésére (milyen témákat érintsenek a magyar tárgyalópartnerek a Mitterrand-nal folytatott tárgyalások során) az SZKP illetékes munkatársa kifejtette, hogy Mitterrand szocialista pártja nem azonos a Guy Mollet vezette hajdani SFIO-val, a párt szociális összetétele most jobb, sok a munkás és általában a dolgozó, a „pártvezetés is jobb a mi szempontunkból”, de itt nem szabad a másik végletbe esni. Ettől függetlenül nem szabad lebecsülni a pozitív változásokat. „Mitterrand - korlátait figyelembe véve – komolyan gondolja a kommunistákkal és a baloldali radikálisokkal való kapcsolatot, de nem titkolja, hogy szeretne 2-3 millió szavazatot elnyerni az FKP jobboldalán elhelyezkedők és az ingadozók” megnyerése reményében. Európa felépítése kérdésében Mitterrand még mindig a Nyugat-Európai Unió334 és az integráció híve. Amennyiben ezeket a téziseit felveti, Budapesten is érdemes lenne „ijesztgetni” azzal, hogy abban a NATO-nak nagy szerepe lenne, de ott az USA és az NSZK viszi a főszerepet, s az NSZK-ban nincs örökös státusza az SZDP-nek a kormányalakításra. A közel-keleti kérdésben Mitterrand pártájában is „erős cionista tendenciák” észlelhetők, egyébként is Izrael mellett szállnak síkra, erre ösztönzi őket a Szocialista Internacionálé, főleg az angol munkáspárti vezetés és Kreisky osztrák kancellár. Az FKP és SZP közötti rivalizálás nem szűnt meg, féltékenység is tapasztalható az FKP részéről, amikor Mitterrand kommunista pártokkal találkozik. „Mitterrand-nal való találkozónál és a Francia Szocialista Párttal való kapcsolatban nagy óvatosságra van szükség, ne ártsunk a francia KP-nak. Mitterrand okos ember és mindent szeret a saját érdekében kihasználni, az SZKP minden esetben előzetesen egyeztetett a francia KP-vel és csak az ő egyetértésük esetén léptek.” A A delegáció érkezéséről és összetételéről a Pravda 1975. április 24-i száma rövid ténykommünikét közölt. 331 MOL XIX-J-1-j S76-57 332 Ezt a Pravda 1975. április 26-án első oldalas hírben adta le azzal, hogy Brezsnyev és Mitterrand véleményt cserélt a nemzetközi helyzetről és a szovjet-francia kapcsolatokról. 333 Az SZKP ideológiai „watchdog”-jai. 334 Itt elsősorban a nyugat-európai önálló haderő kérdésének örökzöld témája volt a kérdés. 330

123

szocialistákkal való kapcsolat hatással van az FKP-ra, végső fokon reformistákkal való napi kapcsolatról van szó, a két párt együttműködése nagyon pozitív(…) de ez veszéllyel is jár. „Remélhetően a francia KP látja a kapcsolat dialektikáját.” A szovjet értékelés kulcsszavai („cionista”, reformisták”, és a „kapcsolat dialektikája”) nyílván a megfelelő óvatosságra ösztönözték a magyar pártvezetést, mivel a Politikai Bizottság a pártküldöttség utazásával összefüggő számos részletkérdésben állást foglalt, majd „hozzájárul(t), hogy Központi Bizottságunk nevében hívjuk meg ez évben néhány napos magyarországi látogatásra a Francia Szocialista Párt küldöttségét.”335 A PB később „egyetért azzal, hogy „François Mittarrand-t, a Francia Szocialista Párt főtitkárát május végén fogadjuk magyarországi látogatáson” 336 (nem főtitkár volt), majd a testület „Tudomásul veszi François Mitterrand látogatását.”337 Néhány hét elteltével a Politikai Bizottság ismét napirendre tűzte a François Mitterrand látogatásával kapcsolatos kérdéseket, és a Központi Bizottság külügyi osztálya javaslata alapján tudomásul vette, hogy 1976. május 24-29 között látogatást tesz Magyarországon a Francia Szocialista Párt nyolc tagú küldöttsége François Mitterrand vezetésével. Egyetértett azzal, hogy a megbeszéléseken kölcsönös tájékoztatás legyen a két párt politikájáról, véleményt cseréljenek fontosabb nemzetközi kérdésekről, a magyar-francia államközi kapcsolatok helyzetéről, és a két párt közötti további együttműködés lehetőségeiről. Hozzájárult ahhoz, hogy Kádár János udvariassági látogatáson fogadja a küldöttséget, továbbá külön megbeszélést folytasson F. Mitterrand-nal és szűkebb kíséretével. A tárgyalások vezetésére magyar részről Biszku Bélát jelölték ki, a küldöttség tagjai az MSZMP külügyi vezérkarának a képviselőiből kerültek ki. Apró Antal feladat volt, hogy adjon tájékoztatást az országgyűlés munkájáról. Aczél György nem hivatalos vacsora keretében találkozott a küldöttséggel. A program egyebekben a francia küldöttség szovjetunióbeli látogatásának a mintáját követte - ipari üzemekbe és termelőszövetkezetekbe látogattak stb. A küldöttség programja komoly sajtó támogatást kapott, s Mitterrand még a HÉT c. politikai műsornak is adott interjút, s döntés született arról is, hogy a látogatás befejeztével egyeztetett politikai közlemény jelenjen meg. 338 A francia szocialista vezetőt és küldöttségét a repülőtéren Biszku Béla a PB tagja, a KB titkára fogadta Berecz János a KB Külügyi Osztálya vezetője és helyettese Horn Gyula társaságában. A francia szocialista politikusok látogatásának tulajdonított fontosságot jól mutatta az a tény, hogy a Népszabadság339 első oldalon hozta a hírt fényképpel, amelyen Kádár május 24-én a „pártközpontban” üdvözli Mitterand-t és a francia delegációt. Az eseményt ismertető közlemény szerint a francia küldöttség tagjai valóban a párt – francia politikai zsargonnal élve - „elefántjai” voltak. Robert Pontillon a párt VB tagja, külügyi titkár, a Párizs környéki Suresne polgármestere, a rendkívül színes egyéniségű Gaston Defferre340 a VB tagja, Marseille polgármestere, René Chazelle szenátor, Georges Sarre a VB tagja, Philippe Machefer az Igazgató Bizottság tagja, Charles Emile-Loo a VB tagja és Michel Bataille író.341 Kádár megérkezésüket követően szívélyes hangulatú megbeszélést folytatott velük. A francia küldöttség

MOL M-KS 288. f. 5/672 ö.e. MOL M-KS 288.f. 5/686 ö.e. 337 MOL M-KS 288.f. 5/688 ö.e. 338 MOL M-KS 288.f. 5/691 ö.e. 339 1976. május 25. 340 Becsületsértés miatt a hatvanas években kardpárbajt vívott ellenfelével. 341 MOL M-KS 288.f.5/355 ö.e. 335 336

124

következő napi342 programjáról kiadott rövid közlemény tényszerűen számolt be a Biszku vezette tárgyalásról, a székesfehérvári látogatásról és az Országgyűlés elnökével történt találkozóról. Másnap ugyancsak rövid ténykommüniké tudósított arról, hogy Kádár János fogadta François Mitterrand-t, s a „szívélyes légkörű megbeszélésen megvitatták a nemzetközi helyzet, a nemzetközi munkásmozgalom időszerű kérdéseit és véleményt cseréltek a két párt tevékenységéről, az MSZMP és az FSZP közötti kapcsolatokról.” A mintegy két és fél órás tárgyalásra május 26-án került sor. Maga Mitterrand május 27-én befejezte látogatását343 és Defferre, valamint Pontillon társaságában elutazott. Hazaérkezése után újságíróknak nyilatkozott.344 Kijelentette, hogy nagyon elégedett volt látogatásával és a lefolytatott eszmecserékkel, amelyek során nem akart a francia kormány helyett fellépni. Látogatásának az volt a célja, hogy tájékozódjék a nemzetközi kérdésekről. „Kijelentette továbbá: Magyarországon azt tapasztalta, hogy a tízmilliós magyar nép nagyon nehéz helyzetből kiindulva, nagy előrehaladást ért el. A szabadságjogok fejlesztéséről szólva kijelentette ez olyan haladás, amely feltétlenül megérdemli, hogy hangsúlyozzák.” A két párt – kapcsolatainak történetében először - közleményt adott ki a Francia Szocialista Párt küldöttségének a látogatásáról.345 A közlemény követte a francia pártküldöttség egy évvel előbbi szovjet útjáról kiadott szovjet-francia közös közlemény346 szerkezetét, az áttekintett témák felsorolását, olykor kifejezéseit is. Ettől függetlenül, a dokumentum szóhasználata, az érintett témák, a többször hangsúlyozott egyetértés a legfontosabb nemzetközi kérdések tekintetében – főleg az európai együttműködés kérdésének a vonatkozásában - teljesen világossá tették, hogy Kádár hosszú távon is komolyan gondolta a kormányzati szerepet is játszó nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata erőkkel történő együttműködést olyannyira, hogy a közlemény már-már azt sugallta, hogy egy „testvérpárttal” folytatott konzultációról adták ki.347 Miután a közlemény tárgyszerűen ismertette a látogatás programját, kiemelte, hogy a két párt „megbeszélései a barátság, az egymás álláspontjainak kölcsönös megismerésére és megértésére irányuló készség szellemében folytak.348” A magyar fél, Kádár számára a közös közlemény kétségkívül legfontosabb bekezdése az volt, amelyikben a francia szocialisták ebben a politikai dokumentumban kijelentették, hogy pártjuk „küldöttségére kedvező benyomást tettek a magyar népnek a szocializmus építésében pártja vezetésével elért eredményei”. Magyarán, mintegy visszaigazolták az önmagát baloldalon meghatározó, de nem kommunista európai politikai szervezetek közösségében a kádári bel-, és külpolitika helyességét. Ennek jelentősége túlmutatott a látogatás egyszerű tényén azt sugallva, hogy a monolit szovjet típusú rendszereken belül érvényesen működhet egy sajátos „modell” – aminek a túl harsány hirdetése persze nagyon is süppedékes talajra vitte volna a magyar vezetést. A

Népszabadság, 1976. május 26. Népszabadság, 1976. május 28. 344 U.o. 345 Népszabadság, 1976. május 29. 346 Pravda, 1975. április 27. 347 Mindezt annak ellenére, hogy az FKP az év januárjában tartott XXII. kongresszusán keményen szólt a Szocialista Pártról, amely „reformista jellegénél fogva hajlamos arra, hogy engedjen a belső reakció vagy a nemzetközi szociáldemokrácia nyomásának.” 348 A budapesti közlemény szövege a moszkvaitól eltérően nem használta az „elvtársi légkör” kifejezést. 342 343

125

két küldöttség a tárgyalások során nagy jelentőséget tulajdonított a magyar-francia kapcsolatok sokoldalú fejlesztésének.349 A Kádár számára minden szempontból sikeres látogatást a magyar pártvezetés 1976. július 21-én a Központi Bizottság kibővített ülésén350, az időszerű nemzetközi kérdésekről adott tájékoztató keretében értékelte. Az értékelés alapján úgy tűnik, hogy a megbeszélések során a két pártküldöttség valamennyi időszerű kérdést érintett– megerősítve a közös közleményben írottakat. A jelentés igen elégedetten állapította meg, hogy Mitterrand és a küldöttség többi tagja részéről elhangzott vélemények azt mutatták, hogy a tárgyalások kedvező benyomást tettek a francia szocialista vezetőkre. Mi több, Mitterrand nemcsak a francia polgári sajtónak adott nyilatkozataiban értékelte kedvezően útjának tapasztalatait, hanem „pozitív hangnemben számolt be utazásukról, a magyar vezetőkkel folytatott tárgyalásokról a Szocialista Párt Igazgató Tanácsának ülésén, amely elfogadta a kapcsolatok fejlesztésére tett javaslatokat.” Készült azonban a látogatásról egy másik, részletesebb, de sokkal szűkebb körnek szóló „információs jelentés” is,351 amely a hozzáfűzött, Gyenes Andrásnak a KB külügyekért felelős titkárának Biszku Bélához, a magyar tárgyaló küldöttség vezetőjéhez írt levele szerint a Politikai Bizottsági ülés résztvevőinek, valamint a külügyminiszternek a KB Iroda tájékoztató anyagként szolgált. Ez a jelentés beszámolt arról, hogy a magyar küldöttségvezető Biszku külpolitikai tájékoztatóját a francia küldöttség kérdések nélkül fogadta - ami arra mutat, hogy a franciákat nyílván nem az „egyeztetett külpolitikai álláspontok” zsolozsmázása érdekelte, hanem elsősorban a magyar belpolitikai gyakorlat. Mitterrand hangsúlyozta: az FSZP részére mindenekelőtt Franciaország érdekei az irányadóak. Ezért is javasolta elsőnek, hogy Franciaország barátsági szerződést kössön Oroszországgal. Nyugat Európában ugyanis ez az egyetlen módja annak, hogy Németország „egy ország maradjon a sok közül”. A német probléma a francia szocialisták számára a leglényegesebb európai kérdés. Ettől függetlenül a moszkvai instrukciókat figyelmen kívül hagyva egyszer sem „ijesztgették” a németekkel a francia szocialistákat magyar vendéglátóik. A jelentés második része a Kádár Jánossal folytatott „több mint két órás beszélgetést”352 foglalja össze, amelyen G. Defferre és R. Pontillon vett részt. Kádár röviden összefoglalta az 1945 óta eltelt esztendők saját elemzése szerinti történelmét, hangsúlyozta a Szovjetunióval való kapcsolatok fontosságát, és az esetleges félreértések elkerülése végett leszögezte: „Ez történelmileg kialakult, visszafordíthatatlan szövetség, illetve politikai irányvonal. Ezzel úgy számoljanak, hogy nagy szenvedések árán született, ragaszkodunk hozzá és ezért tartós lesz.” Mitterrand úgy látta – megerősítve a hetvenes évekre Magyarországról kialakult nyugat-európai sztereotípiákat -, hogy a budapesti gyakorlat nagy érdeklődést vált ki a nyugat-európai közvéleményben és a francia szocialisták között. „Franciaországból szemlélve Magyarországot úgy tűnik, hogy korábban a feszültségek itt voltak a legérzékelhetőbbek, a legnagyobb változások is itt mentek végbe. 1941 és 1956 között Magyarország állandó mozgásban volt. Ezzel szemben 20 éve Európa legstabilabb országa. Messziről nézve az embernek az a benyomása hogy ezt a stabilitást nem erőszak és nem diktatúra teremtette. A Francia Szocialista Párt küldöttsége azért A következő hónapban került sor Lázár György miniszterelnök párizsi látogatására. MOL M-KS 288.f. 4/144 ö.e. 351 MOL M-KS 288.f. 11/ 4136 352 Kádár tehát Brezsnyevtől eltérően nem „fogadta” a küldöttséget, hanem hosszú beszélgetést folytatott tagjaival. 349 350

126

látogatott most Magyarországra, hogy közelebbről tanulmányozza ezt az érdekes és fontos példát. A Kádár által elmondottakból érthetővé válik, hogy 1945 után az elmaradott Magyarországon forradalmi helyzet volt, amelyben erős politikai párt irányítására volt szükség. A forradalmat ez a párt végig is vitte. „Megértettük a történelmi tanulságokat –mondta Mitterrand -, ezért nem lehet rossz a megítélésünk róluk. Hozzátette – és ezt később a francia újságíróknak adott nyilatkozatában is megismételte -, hogy 1945-ben Magyarországon ő is forradalmár lett volna, vagyis, ha Franciaországban a magyarországihoz hasonló helyzet van 1945-ben, valószínűleg ugyanazt az utat teszik meg ott, amit Magyarország”. Attól függetlenül, hogy ezek a megállapítások nyílván tükrözik Mitterrand magyar történelmet illető tájékozatlanságát, Kádár elfogadottságát erősítették, hiszen nemcsak az 1956 utáni politikai opcióit, de az 1945 utáni tevékenységét is legitimálták, hiszen ebből az optikából Kádár ráadásul már 1945 előtt is „forradalmár” volt. Ezen túlmenően, Mitterrand álláspontjának hátteréhez tartozik, azt érthetőbbé teszi, hogy ekkortájt az átmenti időszak (a kapitalizmusból a szocializmus felé) kérdései a szocialistáknak legalábbis egy részét erősen foglalkoztatták. A párt egyik, balra húzó áramlata néhány hónappal Mitterrand budapesti látogatás előtt, 1976 februárjában publikálta353 Leon Blum egyik 1922-es írását a diktatúra szükségességéről. „Az új intézmények még nem állnak” – írja Blum – „a lerombolt rendszer intézményei, politikai személyiségei, adminisztrációja el kell, hogy tűnjenek, mivel lassanként megváltoztathatják, lerombolhatják a győzelem eredményeit. A még nem létező, jövőbeni törvényesség és a múlt, a már nem létező törvényesség között helyezkedik el átmeneti és időszakos jelleggel az, amit diktatúrának nevezünk.” Blum ezeket a sorokat írva természetesen nem a sztálini „intézményekre” gondolt, és nyilván nem a „proletárdiktatúra” kelet-európai gyakorlatára. A jelentés harmadik része kitért a francia küldöttség látogatás során tanúsított reakcióira, s elégedetten állapította meg, hogy a tárgyalások jó benyomást tettek a francia szocialista vezetőkre. Mitterrand, de a többiek is többször utaltak arra, hogy számukra újszerű és meglepő a magyar vezetők szemlélete és előadás módja. Kinyilatkoztatásokra, kategorikus kijelentésekre, szögletes megfogalmazásokra, adathalmazra számítottak. Ehelyett messzemenően reális felfogást, elemző készséget, a jelenségek megértésére és megértetésére irányuló törekvést, s ezzel együtt átgondoltságot, nyugodtságot tapasztaltak. A francia küldöttség egyik tagja szerint „az FSZP nem csak Nyugat-Európában, hanem a szocialista országokban is támpontokat keres politikájához, annak elfogadtatásához. (…) Magyarország teljes meglepetés számukra. Belpolitikája vonzó és talán még külpolitikájában is önállóbb, mint Románia.” A jelentés negyedik része a látogatás tapasztalataiból reális következtetéseket vont le, hangsúlyozva, „A Francia Szocialista Párt küldöttsége és személy szerint Mitterrand elsősorban azért látogatott hozzánk, mert időszerűnek tartották, hogy néhány, általuk fontosnak tartott szocialista ország (a Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia, Kuba) után velünk is érintkezésbe lépjenek (…) Ugyanakkor nem tartották szükségesnek, hogy viszontlátogatásra hívják meg az MSZMP küldöttségét. A küldöttség látogatása nagy visszhangot váltott ki Nyugat-Európában.” Ugyancsak eredményként értékelte a jelentés azt, hogy a közös közleményt sikerült aláírni, amelyben a francia fél egyetértett az enyhüléssel, a helsinki folyamattal, amelyről egyébként nem túlságosan hízelgő véleményeket hangoztattak a küldöttség tagjai a megbeszélések során.

353

ERIS 1976. február. 127

A látogatásnak magyar részről tulajdonított fontosságát jól mutatta, hogy a magyar diplomácia igen komolyan számolt azzal, hogy a francia szocialisták részei lesznek a hamarosan hatalomra kerülő baloldali egység kormánynak. Joggal számolt azzal, hogy az ellenzékben lévő szocialistákkal kialakított jó viszony kedvező hatást gyakorol majd kormányzati szerepük esetén a kétoldalú (elsősorban gazdasági és pénzügyi) kapcsolatokra is. Ezeket a várakozásokat jól mutatta, hogy a francia küldöttség elutazását követően a külügyminisztérium illetékes főosztálya külön utasítást küldött a párizsi nagykövetségnek.354 Ebben hangsúlyozta, hogy „Különösen fontos számunkra a Szoc.Párttal való kapcsolat a jövő szempontjából; távlati politikánkban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a baloldali erők Franciaországban napirendre tűzték a hatalomátvétel kérdését, a politikai harcok eredményeként fennáll annak a lehetősége, hogy a Szocialista Párt is részesül a hatalomban (sic!) – az FKP és más baloldali szervezetek képviselői mellett. Erre a lehetőségre is fel kell készülnünk; ezt segítheti elő a Francia Szocialista Párttal fennálló kapcsolatunk.” Az utasításnak megfelelően aztán a párizsi magyar nagykövetség illetékes diplomatái igen jó viszonyt alakítottak ki a szocialista pártvezetőkkel, illetőleg munkatársakkal. A hivatalos, továbbá a közvélemény elé került tájékoztatókon túlmenő részletekbe enged bepillantást Mitterrand, aki - tollforgató ember lévén - a Kádárral történt első találkozójával összefüggő reflexióit hosszabb „naplóbejegyzésben” örökítette meg, 1977. október 12-i dátummal.355 Attól függetlenül, hogy a bejegyzés pontatlanságokat és korabeli, Kádárról terjesztett legendákat is tartalmaz,356 a saját benyomások mellett igen plasztikusan adja vissza azt a képet, amit a nyugat-európai politikai elit kialakított Kádár Jánosról, és ami kétség kívül hozzájárult ahhoz, hogy hosszú éveken keresztül egyenrangú partnerként fogadták el a tárgyalóasztalnál. A feljegyzés ugyanakkor nagyon pontosan regisztrálja azt a „kettős beszédet”, melyet az akkori, a nyugattal rendszeresen érintkező magyar felső vezetés használt – vagyis arrafelé felvilágosult, hazafelé és kelet felé a „betonszöveg” mantrázása. Mitterrand látogatása apropóján több nyilatkozatot adott a sajtónak, melyek kivétel nélkül rendkívül hízelgőek voltak a magyar partnerek számára. A magyar televízió Hét c. műsorában elmondta Budapestről történő elutazása előtt, hogy „Nagyon érdekes benyomást szereztem magyar vezetőkkel folytatott megbeszéléseken. Realista emberekkel találkoztam, akik erősen, mélységesen ragaszodnak hazájukhoz, de egyszersmind érdeklődnek a külföldi tapasztalatok iránt is. A helyszínen ismertem meg azt a Magyarországot, amelynek sikerült húsz éves stabilitást biztosítani, nem kis nehézségek közepette. (…) A mi számunkra nagyon érdekes volt a találkozás vele (mármint Kádárral), aki ennyire beírta nevét a modern Európa történetébe, egy olyan ország élén, mint Magyarország.” A francia sajtó képviselőinek elmondta, hogy „Érdekes volt számunkra a helyszínen látni, hogy az 1956-os dráma után a vezetőség hogyan találta meg az utat a rendszer számára. Ez a rendszer kommunista ugyan, de mind gazdasági, mind pedig politikai téren olyan formák felé fejlődött, amelyek vitathatatlanul a nyitás egyik formáját jellemzik.” „Mi francia szocialisták kíváncsiak 354

MOL XIX-J-1-j S 76-57 François Mitterrand: L’abeille et l’architecte (chroniques), Flammarion, Paris, 1978. p. 344347 356 „Amikor Kádár megtudta, hogy Rajkot valóban kivégezték, elájult…”, „letartóztatása után rettenetesen megkínozták, ennek még ma is viseli a nyomát”…stb, stb. Attól függetlenül, hogy Kádár rehabilitációs tárgyalásán a Legfelsőbb Bíróság előtt is cáfolta a fizikai bántalmazásáról elterjedt híreket, a környezete által terjesztett „szenvedéstörténete” igen makacsnak bizonyult, és jelentős mértékben hozzájárult hazai és nemzetközi elfogadottságához. 355

128

vagyunk a kommunisták kísérleteire, arra, hogyan folynak próbálkozásaik. Vajon stagnálnak-e egy párt fennhatósága alatt, vagy kiterjednek-e a nép minden rétegére, anélkül, hogy eljutnának a pluralizmusig, hogy részesei minden gondolkodásmódnak, az állam és az egyházak kapcsolatainak, a jelen és a történelem múlt kapcsolatainak.” Végső értékelésében kijelentette: „a magyarok sokrétű, művelt emberek. Jól tudják, mi az állam, és jól tudják, mi egy párt. Főként egy ellenzéki párt. Pontosan azt tették, amit kellett. Nagyon jól fogadtak bennünket úgy, mint barátokat, baráti figyelemmel, és nagyon udvariasan, amint azt a vendéggel illik. Úgy fogadtak bennünket, mint felelős politikusokat, akik nagy szerepet játszhatnak Európa történelmében.” 357 Erre a szerepre még egy ideig azonban várni kellett, mivel a baloldal az 1978-as parlamenti választásokon ismét vereséget szenvedett. Kádár és Mitterrand újabb, második találkozására 1978 novemberében került sor, mikor is Kádár János – első számú, hatalmon lévő magyar vezetőként első alkalommal a két ország kapcsolatainak a történelme során - hivatalos látogatásra Párizsba utazott. A zilált hadrendben csatába indult francia baloldal óriási csalódást okozó választási veresége után Mitterrand, pártjával együtt a francia kommunisták támadásainak középpontjába került, s a súlyos vádak között az is szerepelt, hogy „a nagytőke minden erejét összeszedi, minden rendelkezésre álló eszközt mozgósít annak érdekében, hogy megkísérelje a kommunista párt pozícióit gyöngíteni, felszabadítandó a szükséges teret egy erős szociáldemokrácia elhelyezése számára”.358 Vagyis, ismét megfogalmazódtak a kommunista mozgalmon belül komoly történelmi hagyományokkal rendelkező vádak a szociáldemokraták-szocialisták nagytőkével alkotott szövetségéről, a baloldali együttműködés elárulásáról. Ezek igen súlyos állítások voltak, s céljuk között a Szocialista Párt hazai meggyengítése mellett az is szerepelt, hogy Mitterrand-nak némely kelet-európai kommunista párttal is ígéretesen alakuló, komoly politikai tőkét jelentő viszonyát ellehetetlenítsék. Az ismét ellenzékbe került baloldali pártoknak az újbóli megmérettetésre 1981-ig, az elnökválasztásig kellett várni, amelynek egyetlen lehetséges, eséllyel rendelkező baloldali jelöltje Mitterrand volt – függetlenül az ellene hangoztatott kommunista vádaskodástól. Azonban 1978-ban a jövendő francia elnök egy szétesett baloldali egységből kisodródott, újabb vereséget szenvedett párt élén állt egyelőre. Kádár János számára sem volt az 1978-as év feszültségektől mentes. Az évtized végére vált világossá annak a – rendszere számára döbbenetes perspektívákat jelző – lehetőségnek a realitása, hogy a gazdasági növekedés lassulása, az életszínvonal lassú, bár addig folyamatos emelkedésének elakadása, valamint az adósságállomány veszélyes mértékű növekedése miatt a „Kádár rendszer” aligha kiheverhető sebeket kap. „A csődhelyzet elkerülését szolgáló megszorításokat nehezen vette tudomásul. Nem ok nélkül. Joggal feltételezte: ez a lakosság számára a kádárizáció végét jelentheti. A folyamatos életszínvonal emelkedés a rendszer legfontosabb legitimációs és stabilizációs tényezője volt. Ám ha a konjunktúra érzékelhetően megtorpan, ha nő a leszakadók száma, a rendszer tartópillérei meginoghatnak.” 359 A magyar diplomácia – és nemcsak 1956-ot követő - történetében addig nem látott aktivitás,360 Kádár nyugati utazásai, a nyugati vezetők budapesti látogatásai, arra mutattak, hogy egyrészt Kádár a 357

Berecz p.174-176 L’Humanité, 1978. okt.5. 359 Huszár p. 280 360 1977-ben Bonnba és Rómába, 1978-ban Párizsba utazott Kádár, a francia miniszterelnök 1977-ben, a nyugat-német kancellár Helmuth Schmidt 1979-ben látogatott Budapestre. 358

129

rendszer és saját legitimitását a külföldi elismertséggel is szilárdítani akarta, másrészt pedig a nyugat az ismét lendületbe jött hidegháború miatt, Kádáron keresztül tudta tartani a kapcsolatot a kelettel, mert a többi ország ilyen olyan okok miatt nem jöhetett számításba.361 Kádár János franciaországi látogatását a francia köztársasági elnök által küldött meghívólevéllel a francia fél kezdeményezte.362 Az elnök 1977. október 28-ra keltezett, és a Magyarországon hivatalos látogatást tett Raymond Barre miniszterelnök által átadott levelében örömét fejezte ki amiatt, hogy miniszterelnökének „magyarországi látogatása országainknak lehetővé teszi, hogy még szorosabbá tegyük kapcsolatainkat, még erősebbé barátságunkat és együttműködésünket, amely számunkra éppoly fontos, mint egész Európa számára. A francia és magyar vezetők felsőszintű megbeszélései gyakran teremtenek jó alkalmat a barátság és az együttműködés előbbreviteléhez.” (…) „Ezen túlmenően, Franciaországnak és Magyarországnak a nemzetközi kapcsolatokban és mindenekelőtt Európában játszott szerepét figyelembe véve rendkívül hasznos eszmecserére nyújtana alkalmat. Ha Önnek elfogadható lenne, hogy e találkozóra Franciaországban kerülne sor, nagy örömmel fogadnám hazámban hivatalos látogatás keretében, olyan időpontban, amelyet a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül határozhatnánk meg, lehetőség szerint 1978. második félévre.” A francia elnök a magyar kezdeményezés elfogadását követően feltehetően azért élt az „ellenmeghívással”, mivel nem akart Kádárhoz „zarándokolni”, különös tekintettel arra, hogy Rómába és Bonnba is Kádár utazott először. Kádár a levélre pontosan egy hónap múlva válaszolt.363 Levelében teljes mértékben egyetértett azzal, hogy „a magyar-francia kapcsolatok javulása, bővülése a két ország és a két nép érdekeit szolgálja és erősíti az európai biztonsághoz és együttműködéshez szükséges bizalmat, előbbre viszi az enyhülés folyamatát. Nagy megelégedésemre szolgált, hogy a minden tekintetben eredményes miniszterelnöki találkozó megerősítette erre irányuló kölcsönös szándékainkat. Köszönöm és elfogadom franciaországi látogatásra szóló meghívását és – mint Barre miniszterelnök úr bizonyára tájékozatta Önt válaszomról – szívesen várom találkozásunkat.” A találkozó időpontjára tett – 1978. november 15-16-17 - francia javaslatot a külügyminiszter a Politikai Bizottság elé terjesztette s egyben javasolta az időpont elfogadását,364 ami meg is történt. A külügyminisztérium által a látogatás előkészítésének egyik mozzanataként előterjesztett „Koncepció”365 két vonatkozásban érdemel figyelmet. Ekkor (1978. szeptember 20-án) még szó nem volt arról, hogy Párizsban Kádár-Mitterrand találkozóra kerül sor. A koncepció csak a FKP főtitkárával való találkozót valószínűsítette azzal, hogy ebben a kérdésben a „MSZMP KB dönt.” A másik, a magyar-francia kétoldalú kapcsolatok addigi történetében valóban példanélküli, arra irányuló javaslat volt, hogy a két fél írjon alá egy olyan „Magyar-Francia Nyilatkozatot, amely nagy vonalakban elvileg értékeli a két ország kapcsolatait, meghatározza az együttműködés távlatait.”. Ezt a javaslat szerint –francia egyetértés esetén – Kádár és Huszár u.o. Külügyminisztérium központi irattár, 003/D „Kádár János az MSZMP első titkára, az Elnöki Tanács tagja hivatalos franciaországi látogatása (1978. november 15-17) I.köt. p.3 (Az akkori külügyminiszteri utasításnak megfelelően a felső szintű látogatásokról dokumentum kötet készült, amelyben minden, a látogatással kapcsolatban keletkezett irat másolatának szerepelnie kellett.) 363 003/D p.4 364 U.o. p.6 365 U.o. p. 25 361 362

130

Giscard d’Estaing írná alá. A magyar kezdeményezést mindenesetre segítette, hogy hasonló nyilatkozatot a francia elnök aláírt már Brezsnyevvel és Edward Gierekkel. A Politikai Bizottság 1978. október 3-i határozatában366 hagyta jóvá Kádár párizsi útját, s döntött arról, hogy a kormány tagjai közül – jelezve a tárgyalásokat illető magyar szándékokat – a külkereskedelmi-, és a külügyminiszter kísérje el. A PB tudomásul vette, hogy „francia gyakorlat szerint a köztársasági elnök négyszemközti megbeszéléseket folytat vendégeivel, ha plenárisra kerül sor, az formális lesz”. Ha a francia vendéglátók javasolják, Kádár János tegyen látogatást: a párizsi városházán és találkozzék Jacques Chirac polgármesterrel, - a francia Nemzetgyűlésben és találkozzék annak elnökével (…) Helyeselte, hogy Kádár János találkozzon a Francia Kommunista Párt vezetőivel (…) „Tudomásul veszi, hogy a Francia Szocialista Párt jelezte: François Mitterrand a látogatás során találkozni kíván Kádár elvtárssal. A találkozó kérdésében akkor adjuk pozitív választ, ha megegyezés történik a Kádár és Marchais elvtársak találkozójának a kérdésében „(kiemelés tőlem). (…) A Politikai Bizottság hozzájárult,, hogy Kádár János és Valery Giscard d’Estaing politikai dokumentumot írjon alá a két ország kapcsolatairól (…) valamint, hogy Kádár és a francia köztársasági elnök tárgyalásain érintik a magyar-francia kapcsolatokat, különös tekintettel a gazdasági együttműködés kérdéseire, valamint a legfontosabb nemzetközi kérdéseket, összefüggésben az európai helyzettel, az enyhüléssel és a leszereléssel.” A francia elnök jelezve, hogy a Kádárral történő találkozásnak milyen jelentőséget tulajdonít, – a diplomáciai szokásoktól eltérően – a Kádár látogatás előtt alig két hónappal Budapesten tárgyaló külügyi államtitkárával külön levelet küldött a magyar vezetőnek367. A levélben368 a francia elnök tudatta Kádárral, hogy „milyen nagy jelenőséget tulajdonítok azoknak a beszélgetéseknek, amelyek hivatalos párizsi látogatása során november 15-17 között sorra kerülnek közöttünk. (…) Az Ön hivatalos franciaországi látgatása kapcsolataink történetének jelentős állomása lesz, és meggyőződésem szerint új dimenziókat és minőséget kölcsönöz majd ezeknek a kapcsolatoknak. Fontosnak tartom továbbá a jelenlegi helyzetben, hogy Magyarország és Franciaország között, amelyek határozottan támogatják az enyhülési politika folytatását, s melyeknek különleges érdeke fűződik az enyhülés előrehaladásához Európában, kicseréljék nézeteiket a nagy horderejű nemzetközi problémákról. Nincs kétségem afelől sem, hogy ez az első csúcstalálkozó országaink között erőteljes ösztönző hatást gyakorol együttműködésünk fejlesztésének és kiszélesítésének az irányába minden területen, különösen gazdasági és kulturális téren, és lehetővé teszi a népeink közötti barátság erősítését, egymás megismerésének és megértésének további elmélyítését (…).” Kádár párizsi utazásának369 az előkészítéseképpen a Politikai Bizottság 1978. október 17-i ülésén megtárgyalta a külügyminisztérium magyar-francia kapcsolatokról szóló előterjesztését.370 A jelentés röviden áttekintette a francia belpolitikai helyzetet, s megállapította, hogy „A következő elnökválasztásig /1981/ nem várható olyan 366

U.o. p.45 Aki aztán a levél miatt – ugyancsak a szokásoktól eltérően - személyesen fogadta Olivier Stirn-t. Ez utóbbi akkor Giscard d’Estaing pártjának emelkedő csillaga volt, és az üzenet révén várhatóan létrejövendő Kádár- találkozóval az elnök vélhetően Stirn francia belpolitikai pozícióját is erősíteni akarta. 368 Külügyminisztérium központi irattár, 003/D „Kádár János az MSZMP első titkára, az Elnöki Tanács tagja hivatalos franciaországi látogatása (1978. november 15-17) I.köt. p.49 369 A PB 1978. május 30-i ülése hagyta jóvá a külügy erre irányuló javaslatát. MOL M-KS 288 f. 5/747. ö.e. 370 MOL M-KS 288 f. 5/757.ö.e. 367

131

átcsoportosulás a jelenlegi politikai erőviszonyokban, amely lényeges változáshoz vezetne a kormány irányvonalában.” A francia külpolitikát úgy látta, hogy abban „változatlanul érvényesülnek azok a negatív vonások, amelyek a francia nagytőke céljainak és az össz-imperialista érdekeknek a szolgálatából erednek”. Azonban „A nemzetközi enyhülés, az európai béke és biztonság kérdésében a francia külpolitika számos pozitív elemet is tartalmaz. Érdeke az európai béke és biztonság megszilárdulása. Politikai és gazdasági érdekeiből kiindulva súlyt helyez a kapcsolatok építésére a szocialista országokkal, elsősorban a Szovjetunióval. Ezzel kapcsolatos lépései többször nem esnek egybe az amerikai elképzelésekkel, s a Német Szövetségi Köztársasággal való versengés jegyeit is magán viselik.” A magyar-francia kapcsolatokat illetően a dokumentum megállapította, hogy azok „fejlődése a legutóbbi években - elsősorban a magyar erőfeszítések eredményeként – meggyorsult. Törekvéseinket a korábbiaknál jobban megérti a francia vezetés, s jobban törekszik kapcsolataink bővítésére. A Magyarország iránti érdeklődés növekedésében egyaránt szerepet játszanak hazánk eredményei, azok nemzetközi elismerése, a francia piacbővítési törekvés, s a szocialista országok megosztásának szándéka is.”. Hozzáfűzte, hogy „Törekedtünk a politikai párbeszéd fenntartására, a francia külpolitika pozitív vonásainak az erősítésére, a magyar népgazdaság érdekeit szolgáló kapcsolatok építésére (…) A miniszterelnökök 1968 óta négy ízben találkoztak, ebből háromszor a legutóbbi öt év alatt. 1977-ben Barre miniszterelnök átadta Kádár Jánosnak Valéry Giscard d’Estaing köztársasági elnök meghívását. Ennek alapján ez év novemberében sor kerül Kádár János franciaországi látogatására. „Ezzel a politikai kapcsolatok elérik azt a magas szintet, amelyre – a de Gaulle-nak 1968-ban átadott meghívásunk óta – törekszünk.” A gazdasági kapcsolatokkal összefüggésben a jelentés kiemelte, hogy ezek „szintje az ütemes és egyenletes növekedés ellenére elmarad a politikai kapcsolatokétól és a kívánatostól. (…) Saját nehézségeink és fogyatékosságaink mellett a francia protekcionizmus, a Közös Piac rendelkezései, a francia vállalatok még mindig lanyha érdeklődése összhatásában jelentősen nehezíti a Franciaországba irányuló exportunk növelését. A franciák – esetenként politikai eszközökkel is – elsősorban a Magyarországra irányuló exportjukat szeretnék növelni. Ugyanakkor ajánlataik versenyképessége gyakran elmarad más nyugati vállalatok mögött, így több ügylet nem jött létre: ezt a francia gazdasági és politikai vezetés kifogásolta. A Közös Piacon belül a legmerevebb magatartást Franciaország tanúsítja a kívülállókkal szembeni megszorító rendelkezések fenntartásában.” A kulturális kapcsolatok tekintetében is a magyar fél rovására fennálló egyensúlytalanságot kifogásolta az előterjesztés, amely összefüggéseiben is pontosan regisztrálta a magyar-francia viszony korabeli jellemzőit. A következtetések és javaslatok vonatkozásában a dokumentum a politikai érintkezések rendszerességét és hatékonyságának növelését sürgette az enyhülés elősegítésének céljával, s a ”kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében külgazdasági kapcsolatainkra fordítsunk különleges figyelmet”. Szorgalmazta a felsőszintű találkozások rendszerességét, a parlamenti kapcsolatok folyamatosságának a megteremtését, s azt, hogy „erősítsük kapcsolatainkat a különböző politikai pártokkal és mozgalmakkal, valamint megfelelő mérlegelés alapján a francia politikai és társadalmi élet olyan személyiségeivel, akiknek tekintélye és jelentős befolyása van.”. Fontos feladatként fogalmazta meg a gazdasági kapcsolatok szintjén, hogy „a kereskedelmi forgalom egészének gyorsabb növelésével törekedni kell a magyar deficit csökkentésére, exportunk fokozására, az import tevékenységbe pedig a fejlett technika és technológia behozatalára” (…) „kívánatos fejleszteni pénzügyi kapcsolatainkat Franciaországgal; a már kialakult ilyen kapcsolatokat használjuk fel arra, hogy a francia 132

fél versenyképesebb finanszírozási feltételek, hosszú távú hitelek nyújtásával kapcsolódjék be egyes infrastrukturális létesítmények megvalósításába.” A politikai bizottsági tagok jelentést illető kommentárjai után Kádár azt javasolta, hogy a PB fogadja el az anyagot. „A mostani találkozó előkészítéséhez ez elfogadható, de ott már nem halmazatban ugyan, de néhány konkrét dolognak kell szerepelnie (…) ami reális és szorgalmazható.” Hozzáfűzte, hogy „most már, ennyi évszázados kapcsolat után ne sértődjünk meg a franciákra. A franciák európai tényezők voltak hosszú időn át, s valahogy úgy alakult, hogy Kelet-Európa irányában – talán a franciaorosz konfliktusok miatt, talán nem – nem kerestek kapcsolatokat, így Magyarországgal sem. Azt sem árt elfelejteni, hogy Magyarország a német kiszniben (?) volt benne, s mi ezt érezzük ma is. (…) Mindezt tudva kell nekünk velük dolgozni, hogy növekedjék a gazdasági kapcsolat és a kulturális kapcsolat is.”371 Mialatt az állami látogatás előkészítése rendben haladt a maga útján, a programba tervezett Kádár-Mitterrand találkozó útjába váratlan akadály gördült az Francia Kommunista Párt és a Szocialista Párt rendkívüli módon megromlott viszonya miatt. A KB Külügyi Osztályának a kialakult helyzettel összefüggő javaslatát a Politikai Bizottság 1978. október 31-i ülése tárgyalta meg.372 Attól függetlenül, hogy magyar részről tájékoztatták az FKP illetékeseit, hogy Mitterrand kifejezte „találkozási készségét” Kádár Jánossal, aki ez elől nem kívánt elzárkózni, az FKP nemzetközi ügyekért felelős vezetője, a PB tagja Maxim Gremetz a párizsi magyar nagykövetségen keresztül kifogásolta a Kádár-Mitterrand találkozót. Kifogását azzal indokolta, hogy ez számukra problémát vet fel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni az adott helyzetben a francia belpolitikai tényezőket. A „találkozó Mitterrand-nal elsősorban az FKP ellen folytatott kampányt szolgálná, nem segítené harcát. A burzsoá sajtó úgy értékelné, hogy az MSZMP helyteleníti az FKP-nak a Szocialista Párttal kapcsolatos jelenlegi álláspontját, a jobbra fordulásra vonatkozó megállapításait, ennek leleplezését célzó politikáját.” – így a francia kommunisták vezetése. A francia kommunisták kifogására az a válasz született, hogy állami látogatásai alkalmával Kádár János találkozik az MSZMP-vel kapcsolatban álló baloldali pártok képviselőivel. A magyar párt 1976-ban, az FKP egyetértésével és támogatásával vette fel a hivatalos kapcsolatokat Francia Szocialista Párttal. A francia kommunistákkal történt egyeztetés után került sor 1976 májusában François Mitterrand magyarországi látogatására, és a francia szocialistákkal kialakított kapcsolat azóta is él. 1978 májusában az MSZMP és az FKP képviselőinek találkozóján francia részről kifejezték, hogy változatlanul célszerűnek tartják az MSZMP kapcsolatait a francia szocialistákkal. MOL M-KS 288 f.5/758.ö.e. (Miközben Kádárék minden követ megmozgattak a létfontosságú nyugati pénzügyi és gazdasági kapcsolatok előrelendítése érdekében, Lázár György miniszterelnök ugyanezen a PB ülésen arról adott szóbeli beszámolót, hogy a néhány nappal előbb lezajlott, Koszigin szovjet miniszterelnökkel folytatott megbeszélésén ez utóbbi élesen támadta mind a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, mind pedig a magyar-nyugati gazdasági kapcsolatok kialakítására-fejlesztésére tett törekvéseket. A „Világbankba be lehet lépni, de kilépni nem”, az amerikaiak kezében van, s a tagokkal azt csinálnak, amit akarnak, s tudni kell, hogy a ”tőkés országok adósságcsapdát állítottak fel”, s ezen keresztül akarják nyomás alatt tartani azt, aki belesétál a csapdába – mondta a szovjet miniszterelnök. Lázáron keresztül figyelmeztette a magyar vezetést, hogy érthetetlenül magas a deviza adósság, ilyen körülmények között miért vásárolnak nyugatról a magyarok, s az is rengeteg valutát emészt fel, hogy sok magyar utazik külföldre. Kimondva-kimondatlanul a nyugati relációk lazítására szólított fel Koszigin, hozzáfűzve, hogy ők különben is sokkal előnyösebb feltételek mellett szállítanak mindent.) 372 u.o. 371

133

Mindezek figyelembevételével az MSZMP nem látta indokoltnak, hogy elzárkózzon Miterrand-nak a találkozóra vonatkozó kezdeményezése elől – hozzáfűzve, hogy a találkozónak semmilyen konkrét célja nincs, de „elvi okok miatt mégis szükségesnek tartjuk (…).” A Politikai Bizottság végül úgy határozott, hogy „megerősíti korábbi döntését, s egyetért azzal”, hogy Kádár János találkozzon Mitterrand-nal. Így e találkozó útjából elhárult az akadály, jelezve, hogy Kádár – az 1969-es moszkvai találkozó határozatainak megfelelően - a nyugat-európai szociáldemokráciával épített kapcsolatait egyáltalán nem szándékozik konjunkturális szempontokhoz kötni, s e kapcsolatokat nem kívánja feláldozni más kommunista párt pillanatnyi érdekeinek az oltárán – a lehetőségek határain belül természetesen. Kádár párizsi látogatása a kétoldalú kapcsolatok jelentős eseménye volt, és a Le Monde ennek megfelelően hosszú interjút kért és kapott tőle373, amit aztán kiemelt helyen, a látogatás tényét közlő nagy szalagcímmel a címlapon kezdett közölni, együtt a lap egyik legtekintélyesebb külpolitikai újságírója, Manuel Lucbert folytatásos, magyarországi riport sorozatának első részével. Kádár a jó öt kolumnás interjúban sürgette azt, hogy „előre kell tekinteni”, s elsősorban azt kell keresni a kapcsolatok fejlesztésének a távlataiban, ami összeköti a két népet, a két országot. Meggyőződését fejezte ki, hogy látogatása nemcsak a kétoldalú viszony tekintetében lesz hasznos, hanem „hasznos hozzájárulás lesz a béke és a biztonság ügyéhez.” A tizedik évében járó gazdasági reformról szólva a sikereket - először leróva a kötelező tiszteletkört a KGST együttműködés előtt – a hajlékonyabb szocialista tervgazdálkodásnak tulajdonította, amely serkentette a kezdeményező és vállalkozó szellemet. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy „Minden szocialista ország helyzetének és céljainak megfelelően határozza meg gazdaságirányítási rendszerét. (…) A magunk részéről a saját feltételeinkből indulunk ki, és a nekünk megfelelő megoldásokat keressük: következésképpen természetes, hogy a saját körülményeink alapján kialakított gazdaságirányítási rendszert soha nem tekintettük más országok számára modellként.”. A gazdasági kérdések vonatkozásában – arra törekedve, hogy Magyarországot mindenképpen szolvábilis országként mutassa be - elmondta, hogy „külkereskedelmének a súlya miatt Magyarországot nem kerülték el a nemzetközi téren bekövetkezett változások, de túlzás függőségéről beszélni a kapitalizmus válságával összefüggésben. A szocialista tervgazdálkodás, a szocialista országokkal való együttműködés prioritása – bár nagy erőfeszítések árán – lehetővé teszik számunkra, hogy ellensúlyozzuk a válság hatásait és biztosítsuk a gazdaság bizonnyal szerény, de folyamatos fejlődését, a lakosság életszínvonalának szerény, de folyamatos emelését.” Hozzáfűzte annak a fontosságát, hogy a jelenlegi nemzetközi dekonjunktúrában nem lehet eltekinteni a KGST együttműködés erősítésétől, modernizálásától. A kis országok nemzetközi szerepét illetően Kádár markánsan fogalmazott: „Az országok szuverenitásának és a népek függetlenségének az elvei nemzetközileg elfogadottak és tiszteletben tartásuk kötelező. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az országok kölcsönös függése szünet nélkül erősödik. (…) A kis-,és közepes országok szövetségi rendszerei keretén belül – amennyiben tagjai ilyen csoportosulásoknak -, és kétoldalú kapcsolataik révén (…) sokat tehetnek azért, hogy a különböző társadalmi berendezkedésű országok közötti együttműködés erősödjön. (…) Legyen az a szövetségeseivel együtt a nemzetközi szintéren, vagy autonóm módon a Magyar Népköztársaság, mint a Varsói Szerződés tagja és a helsinki záróokmány aláírója a saját felelőssége alapján cselekszik.”

373

Le Monde, 1978. november 15. (Írásban feltett kérdésekre Kádár írásos válaszokat adott). 134

A látogatás374 első napján került sor az első négyszemközti megbeszélésre375, melynek során a nemzetközi kérdéseket illetően a francia elnök elmondta, hogy a nyugat-európai országok közül hazája ragaszkodik leginkább az enyhülés politikájához, mely politikát Franciaország és a Szovjetunió nyitotta meg. Állandó érintkezésben állnak Brezsnyevvel. Fontos szerepet játszik a kétoldalú kapcsolataik fejlesztése a keleteurópai szocialista országokkal, Magyarországgal kevésbé számottevő kapcsolataik voltak, nagyra értékelik azt a vezetési stílust, amelyet a magyar párt és a kormány valósít meg Magyarországon. Tapasztalták azt is, hogy Helsinki után a szocialista államok közül Magyarország részéről történt a legtöbb erőfeszítés a záróokmány végrehajtására. Francia részről arra törekszenek, hogy kiszélesítsék a politikai párbeszédet Magyarországgal. Kádár válaszában hangsúlyozta, hogy a magyar-francia kapcsolatok erősítése megfelel a két ország érdekeinek s nem irányul mások ellen. Méltatta Franciaország szerepét az enyhülési folyamat kibontakoztatásában. Említést tett a leszerelés fontosságáról. Beszélt a régi Magyarország német orientációjáról és az NSZK-val fennálló kapcsolatainkról. Hangsúlyozta, hogy az „NSZK a nem-szocialista országok között első számú kereskedelmi partnerünk. Törekvésünk az, hogy párhuzamosan az NSZK-val fennálló kapcsolataink szélesítésével fejlesszük és diverzifikáljuk a fejlett nyugati államokkal fennálló kapcsolatainkat.” A magyar fél szeretné, ha Franciaország is aktív részt vállalna ebből a folyamatból. Említést tett Magyarország történelmének alakulásáról, az „1956-os eseményekről” hangsúlyozva, hogy „levontuk a megfelelő tanulságokat és sikerült megteremtenünk a bizalom és a kölcsönös tiszteleten alapuló nemzeti egységet.” Kifejtette, hogy a magyar nép támogatja a kormányzat mind kül-, mind pedig belpolitikai törekvéseit. „Külpolitikánk világos és egyértelmű, együtt tevékenykedünk szövetségeseinkkel, a Szovjetunióval és a Varsói szerződés tagállamaival, ugyanakkor komolyan vesszük vállalt kötelezettségeinket, és őszintén törekszünk a más országokkal fennálló kapcsolatok elmélyítésére.” Helsinki előtt is a záróokmány szellemének megfelelően alakította Magyarország a nyugati államokkal fennálló politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatait. Ezt Helsinki után is folytatja mondta. A nemzeti egység kérdését illetően a francia elnök érdeklődött, hogy milyen módon jutnak kifejezésre Magyarországon a közéletben elkerülhetetlen véleménykülönbségek. Kádár válaszában ismertette az egypártrendszer kialakulásának és a nemzeti egység megteremtésének körülményeit. Beszélt az állam és az egyház közötti viszony rendezéséről és a Hazafias Népfront tevékenységéről. Rámutatott, hogy a világnézeti, vallási különbségek ellenére politikai egység alakult ki az alapvető célok tekintetében, a szocialista társadalom megteremtése érdekében. A francia elnök magyar gazdaságirányítási rendszert illető érdeklődésére Kádár a vacsorán adott tájékoztatást – a Le Monde-nak adott interjú szellemének megfelelően.

Kádár tiszteletére a francia elnök díszvacsorát adott. Jellemző a magyar diplomáciai kar fiatal derékhadának a felkészültségére, hogy amikor a francia elnök az előre írásban kiadott pohárköszöntőjét zsebre vágta és rögtönzött pohárköszöntőt mondott szünet nélkül, és tolmácsa csődöt mondott, a Kádár mellett ekkor tolmácsfeladatot ellátó fiatal diplomata – későbbi párizsi magyar nagykövet – diszkréten előrelépett és az irgalmatlan hosszú pohárköszöntőt szóról-szóra visszaadta magyarul. 375 Külügyminisztérium központi irattár, 003/D „Kádár János az MSZMP első titkára, az Elnöki Tanács tagja hivatalos franciaországi látogatása (1978. november 15-17) II.köt. p.174 374

135

A második négyszemközti megbeszélés november 17-én történt.376 A francia elnök bevezetőjében a nemzetközi kérdések néhány aspektusát érintette, majd kérte Kádárt, hogy magyar részről vizsgálják meg az új francia leszerelési javaslatokat, már több ország részéről pozitív visszajelzéseket kaptak. Kádár erre ígéretet tett, mondván, hogy a francia javaslatok figyelemre méltóak, bár el kellene kerülni a leszerelési fórumok túlburjánzását. Új elemként értékelte, hogy Franciaországnak a leszerelési tárgyalások iránti magatartása pozitív értelemben változott. Tájékoztatta a francia elnököt a két francia ellenzéki politikussal (Marchais, Mitterrand) történt találkozójáról. Rámutatott arra, hogy a két párt képviselőivel való találkozását a magyar-francia kapcsolatok általános fejlesztésének a keretébe kell helyezni, hiszen az e pártokkal való kapcsolatok általános fejlesztése nem kizárólagos pártügy, hanem a két ország és a két nép javát szolgálja. Amikor a francia elnök majd eleget tesz magyarországi meghívásának, neki is lesz módja arra, hogy találkozzon „különböző emberekkel” és képet nyerhessen az ország életéről. A magyar-francia gazdasági kapcsolatokat illetően Kádár elmondta, hogy az utóbbi időben ugyan fejlődés tapasztalható, de e kapcsolatok szintje még mindig alacsony. Külföldön gyakran nem ismerik a magyarországi központi gazdasági szervek és a vállalatok közötti kapcsolatok jellemzőit. Magyarországon a vállalatok önállóan működnek és a kormány nem adhat egyszerűen utasítást nekik. Ezért fontos szerepet játszik a két ország vállalatai közötti kapcsolatok erőteljes fejlesztése. A Magyar Műszaki Tájékoztatási Központ párizsi megnyitása új, fontos lépést jelent gazdasági viszony terén. Kulturális érintkezéseink egyoldalúan alakulnak, szükség lenne a kormányok támogatása annak érdekében, hogy ezek a magyar fél rovására tapasztalható aránytalanságok csökkenjenek. A francia elnök egyetértett azzal, hogy a kapcsolatokat fokozatosan, dramatizálás és illúziók nélkül kell fejleszteni. A nehézségeket elsősorban a két ország közötti távolságban látta. Elfogadta a magyarországi látogatásra szóló meghívást, később egyeztetett időpontra. Nem volt semmi kifogása a két ellenzéki politikussal történt találkozó ellen, reményét fejezte ki, hogy később magyarországi látogatása során megismerkedhet a magyar valósággal. Elmondta, hogy bár a gazdasági kapcsolatok konkrét fejlesztése nem tartozott a látogatás céljai közé, megígéri, hogy megvizsgálják a Közös Piac kereskedelmi politikája terén fennálló nehézségeket és a kölcsönösen előnyös megoldások felkutatásnak módjait. Szerinte az árúcsereforgalom fejlesztése helyett ipari együttműködésekre van szükség. A szovjetekkel is együttműködéseket alakítottak ki. Nem zárkózott el a kulturális kapcsolatok fejlesztése elől. Reményét fejezte ki a kapcsolatok fejlesztésének rendszeres jellegét illetően. Kádár és Valéry Giscard d’Estaing közötti harmadik találkozóra a november 17-i plenáris ülésen került sor.377A francia külügyminiszter tájékoztatása szerint megállapodás született arról, hogy a francia leszerelési javaslatokat a budapesti francia nagykövet kiegészíti.378 Magyar részről kifejtették, hogy a külügyminiszteri 376

U.o. p.178 Külügyminisztérium központi irattár, 003/D „Kádár János az MSZMP első titkára, az Elnöki Tanács tagja hivatalos franciaországi látogatása (1978. november 15-17) II.köt. p.184 378 A magyar álláspont szerint a leszerelés és a fegyverzetcsökkentés témájában a francia álláspont új elemekkel egészült ki. Franciaország – feltételekkel – ismét hajlandó bekapcsolódni a leszerelési tárgyalások munkájába, ha azok az ENSZ keretében folynak. Továbbra sem vállalt kötelezettséget a nukleáris fegyverek fejlesztésnek korlátozása tekintetében mindaddig, amíg el nem érte a nukleáris nagyhatalmak szintjét. Európában a hagyományos fegyverzetek csökkentésére helyezte a fő hangsúlyt, mégpedig az „Atlantióceántól az Urálig” terjedő területen. Kifogásolta, hogy az USA és a Szovjetunió a 377

136

találkozókra sűrűbb időközönként lenne szükség. A gazdasági kapcsolatok tekintetében egyetértettek abban, hogy olyan területeken kell előrehaladni, amelyeken komplementaritás van, és javítani kell a vállalatok közötti közvetlen kapcsolatokat is. Magyar részről különösen hangsúlyozták a harmadik piaci együttműködés fontosságát. Cél és magyar remény az árcsereforgalom rövid időn belüli megkétszerezése – ami egyébként azt mutatta, hogy a tárgyaló felek elbeszéltek egymás mellett, hiszen a francia elnök ipari együttműködéseket szorgalmazott az árúcsereforgalom növelése helyett. Kádár arról szólt, hogy a közös szándékok mellett megvannak a közös irányvonalak a megvalósításhoz. „A politikai kapcsolatokban éppúgy, mint gazdasági vonatkozásban megvannak a racionális találkozási pontok.” Biztosította a köztársasági elnököt arról, hogy „nagyon komolyan vesszük, amit mondtunk, komolyan mondjuk szavainkat, és ezt a hétköznapi munkában érvényesítjük (…) A munkában a rendszeres, szisztematikus jelleget kell fejleszteni. A találkozó újabb lehetőséget ad arra, hogy több területen előrelépjünk. Elvben egyetértünk az árúcsereforgalom többszörösére emelésével, de ez kemény munka, meg kell teremteni a feltételeket.” A francia elnök hasonló szellemben foglalt állást, kiemelte annak a fontosságát, hogy első ízben került sor ilyen szintű találkozóra. Szorgalmazta a külügyi érintkezések gyakorítását – különösen a leszerelés és az enyhülés kérdéseit illetően. Francia részről arra ösztönzik vállalataikat, hogy fejlesszék kapcsolataikat magyar partnereikkel. A Mitterrand-nal való találkozóra végül 1978. november 16-án került sor a magyar nagykövetségen.379 Megbeszélésükön Kádár utalt arra, hogy a találkozó azért valósulhatott meg, mert a magyar-francia kapcsolatokat nem tekinti egyszerű pártügynek, ezért természetes a találkozó a Szocialista Párt vezetőjével. Az MSZMPnek sok európai szocialista párttal van kapcsolata és nem is rosszak - mondta. „A kettejük – a Francia Kommunista Párt és a Szocialista Párt - ügyébe nem tudunk és nem is akarunk beleszólni. Ami korábban történt, annak örültünk, ami most történik annak nem. Ez azonban nem zárja ki, hogy pártjaink továbbra is kapcsolatban álljanak egymással” – mondta. Mitterrand megköszönte a találkozás lehetőségét, fontosnak minősítette a magyar-francia kapcsolatok erősítését. (Más forrásból a magyar vezetés értesült arról, hogy Mitterrand igen nagyra értékelte, hogy Kádár volt az első a hatalmon lévő kommunista pártok Párizsba érkezett vezetői közül, aki kész volt találkozni vele.) Visszaemlékezett budapesti látogatására, amelyről mély benyomásokkal érkezett haza. Kijelentette, hogy szerinte megdöbbentő, hogy Franciaország milyen keveset tud Magyarországról. Ma sajnos az ő részükről többnyire szép szavakban, bókokban merül ki a két ország jó és sokoldalú kapcsolata, amely pedig távolabbra nézve Franciaország számára fontos lenne. Franciaországot a második világháború utáni események túlságosan a Nyugathoz taszították. Mitterrand úgy vélte, hogy „hazája nem zárkózhat be viszont szűk területekre, ahová az Egyesült Államok nyomása szorítja”. Ezt a helyzetet nem ellensúlyozzák a francia-nyugat-német kapcsolatok. Európa nem érhet véget Ausztriánál. Ha a Szocialista Párt kormányon lenne, Franciaország érdekében Magyarország irányában külön politikát dolgozna ki és folytatna – fejtegette. fegyverzet ellenőrzése terén monopol helyzetben van a műholdak révén. Ezt az ellenőrzési lehetőséget francia álláspont szerint közkinccsé kell tenni. A konkrét francia javaslatok – így nemzetközi műbolygós ellenőrzési ügynökség, a nemzetközi leszerelési kutatóintézet és a nemzetközi leszerelési-fejlesztési alap felállítása – egyelőre nem realizálhatók. U.o. p.77 és p.82. 379 U.o. p.192 137

Franciaország atomhatalom, de ez nem old meg mindent, nem válasz mindenre. A második világháború előtt azt gondolták, hogy a Maginot-vonal mindent megold, nem gondolkodtak tovább – ez súlyos tragédiához vezetett. Most az a veszély, hogy a saját atomütőerő megteremtésével valami hasonló történik. Minden, katonai szövetséghez tartozó országnak arra kell törekednie, hogy legalább saját szövetségi rendszerén belül igyekezzen a fegyverkezés tempóját fékezni – hangsúlyozta a francia pártvezető. A közelmúltban lezajlott és elveszített parlamenti választásokra utalva Mitterrand meggyőződését fejezte ki, hogy Franciaországban a többség belpolitikai változást szeretne. Giscard d’Estaing értékes, de törékeny ember380 – mondta -, tekintélye az ő személyes érdeme, nem a pártjáé. A választásokon lehetőség nyílt változásokra, de a baloldal sajnos ne kapta meg a népi támogatást. Akárhogy számolják, a Kommunista Párttal együtt 53%-ot kaphattak volna, de az FKP úgy viselkedett, mint a versenyló, amelyik már sok versenyt megnyert, mégis a cél előtt megtorpant, nem merte venni az utolsó akadályt. A Szocialista Párt ennek ellenére, bármit mondanak róla, hű maradt a baloldal, a haladó erők összefogásának a gondolatához. Amíg ő lesz a párt élén, soha nem lépnek szövetségre konzervatív erőkkel – jelentette ki. Franciaország életében nehéz időszak következik: túl kell jutni az európai parlamenti választásokon, az elnökválasztáson, majd a parlamenti választásokon. Meggyőződése, hogy néhány éven belül a Szocialista Párt lesz a legerősebb politikai formáció Franciaországban. Pártja - jellegét tekintve - szerinte a szociáldemokrata és a kommunista pártok között helyezkedik el. A szocialista országok helyzetét megértik, korszerűen gondolkodnak, és Magyarország nagyon érdekli őket - fejezte be fejtegetését Mitterrand. A találkozó után Mitterrand a sajtónak nyilatkozott.381 Elmondta, hogy ez volt az első alkalom, hogy „hatalmon lévő kommunista párt hivatalos franciaországi látogatáson lévő vezetője vele való találkozót kért.382 Kádár személyiségét felidézve „bölcsességét” emelte ki. Kádár második, állami látogatás mentén szervezett találkozója Mitterrand-nal, a találkozó létrejöttének a körülményei, az elhangzottak ismételten arra mutattak, hogy Kádár immár stratégiai jelleget tulajdonított a szocialista-szocáldemokrata pártokkal ápolt kapcsolatoknak attól függetlenül, hogy döntő kérdésekben – a termelőeszközök tulajdonlásának, vagy a politikai pluralizmus - egy világ választotta el tőlük.383 Az volt a meggyőződése, hogy igazi baloldali, „a nép érdekét” szolgáló sikeres stratégia nem alakítható ki a szocialistákat opponáló és szovjetellenes politika alapján. Erre egyébként az FKP főtitkárával ugyancsak párizsi látogatása keretében folytatott konzultációján is utalt – tekintettel arra, hogy az FKP akkortájt vitte egyik legintenzívebb szocialista párt ellenes és szovjetellenes vonalát. A látogatásról készített jelentés politikai bizottsági vitáján384 Kádár a két baloldali pártvezetővel lezajlott találkozását ismertette és jónak értékelte. „Az események Ezt természetesen politikai értelemben említette Mitterrand. Le Monde, 1978. november 18. 382 Ez persze nem volt igaz, a találkozót ő kérte. 383 MOL M-KS 288.f.5/707 ö.e. Kádár ausztriai látogatása során ki is fejtette Kreisky kancellárnak, hogy sok helyütt „szociáldemokrata kormányok vannak kormányon, államérdeket képviselnek, ezért elkerülhetetlen az is, hogy együttműködjünk.” A szociáldemokráciához való viszonyáról árulkodott az is, hogy a „szorosan együttműködő” pártok „mai szociáldemokráciával” foglalkozó 1976. novemberi, budapesti konferenciája után is az MSZMP maradt a „témafelelős”. 384 MOL M-KS 288.f.5/760.ö.e. 380 381

138

igazoltak bennünket, a mi eredeti álláspontunk helyes volt: ha lehet, legyen, de mindkettővel. (…) A Marchais-val folytatott beszélgetésnél valójában két dologra hívtam fel a figyelmet. Nem mentem bele semmiféle vitába. Mondtam: nem akarok beleszólni, hogyan csinálják Mitterrand-nékkal, de gondolkozni kell, mert ha izolálódnak, mint kommunisták ”a kongresszuson meghirdetett perspektíva a porba hull. Meg hogy rendezzék a kapcsolataikat a Szovjetunióval.” Marchais azt mondta, hogy az nehéz lesz, Kádár válasza: akkor is. „Mitterrand-nal a magyar-francia kapcsolatokról, a közös európai ügyekről váltottunk szót és arról: amikor legutóbb Budapesten tárgyaltunk, mi üdvözöltük a közös baloldali programot, az önök egységét a Francia Kommunista Párttal. Mi nem avatkozunk bele a francia belügyekbe és a vitákba, csak megjegyzem: sajnáljuk most, hogy ez nem így van. Erre ő érdekesen válaszolt: szeretné két dologra felhívni a figyelmet. Őket mi ne nevezzük szociáldemokrata pártnak, mert ő maga személyileg úgy tudja és szeretné: vannak marxista-leninisták és vannak szociáldemokraták, ők a kettő között helyezkednek el. Ők nem akarnak a klasszikus értelemben vett szociáldemokraták lenni. Teljes felelősséggel kijelenti: az ő stratégiai céljuk a baloldal összefogása. Ők nem a jobboldalon vannak.” A Mitterrand által mondottak részletes felidézése a PB tagjai előtt arra utalnak, hogy Kádárt e találkozó csak megerősítette a korábban a moszkvai értekezleten elhatározott, és az általa követett stratégia helyességét illetően. Kádár és a francia elnök 1978.november 17-én írta alá a magyar kezdeményezésre összeállított Francia-Magyar Nyilatkozatot, amely az első olyan természetű dokumentum volt a két ország hosszú századokra visszatekintő kapcsolatainak a történetében, amely elsősorban azt vette figyelembe, ami összeköti, nem pedig szétválasztja a két, egymással szembenálló politikai és katonai szövetségi rendszerhez tartozó országot. Ez kétség kívül rendkívül fontos eredménye volt a magyar pártvezető párizsi látogatásának. A dokumentum jelentőségéből semmit nem von le az a tény, hogy aláírásához nyilvánvalóan hozzájárultak a helsinki értekezletet követő, sok tekintetben illuzórikus várakozások. A Politikai Bizottság 1978. november 28-i ülésére került a Kádár november 1517 között lezajlott franciaországi látogatásáról készült jelentés,385 és ez a látogatást „igen eredményesnek” értékelte Kádár szóbeli kiegészítőt fűzött a jelentéshez. „ A jelentés tükrözi a történteket”- mondta. „Ez a hozzám intézett meghívás része az általános NATO külpolitikának, az imperialisták általános gyakorlatának, akik szintén a maguk céljaira szeretnék felhasználni a békés egymás mellett élés kontaktusait. Van olyan célzata is, hogy a nyugati hatalmak külön, külön politizálnak az egyes szocialista országokkal, önálló politikára próbálják azokat serkenteni, elhúzni őket a Szovjetuniótól amennyire csak lehet. Úgy tűnik, vannak cél országok, mindenekelőtt Románia a külpolitikája miatt, aztán Magyarország a belső viszonyai miatt és talán Lengyelország mindenféle oknál fogva. Erről van szó! Azt hiszem, azért azt lehet mondani, hogy helyes volt elfogadni ezt a meghívást. (…) Ha a nyugatiaknak megvan a saját spekulációjuk, erre azt kell mondani, hogy nekünk is megvan a saját elgondolásunk: a békés egymás mellett élés kontaktusait hogyan akarjuk a saját javunkra fordítani.” (…) „Aztán azért itt még van olyan is, hogy a két világháború között a franciák „leírták” Magyarországot azzal, hogy az a németeké. Most úgy látszik, ilyen értelemben sem akarják tudomásul venni, hogy a magyar-nyugat-európai kapcsolatok csak magyarNSZK kapcsolatok legyenek.”

385

MOL M-KS 288.f. 5/760 ö.e. 139

Kádár és Mitterrand harmadik találkozójára már komoly mértékben módosultak a szerepek. A hatalom felé történő menetelésének, a „sivatagi átkelésnek” az évtizedei után a francia politikus célba ért, s az V. Köztársaság negyedik elnökeként egy nukleáris nagyhatalom óriási tekintélyű vezetőjeként ült tárgyalóasztalhoz. Kádár ekkorra már túl volt az előző év nyarán, a Krímben lezajlott drámai megbeszélésén Brezsnyevvel386, melynek során több olajat kért, s jelezte a szovjeteknek, hogy az oda irányuló magyar gépipari export dollártartama nő, ezt nem tudja fedezni, csak a nyugati hitelekkel, s ezeknek kedvező hiteleknek kell lenniük, ami a Szovjetuniónak is elsőrendű érdeke. Brezsnyev közölte, nem tud több olajat adni, sőt csak kisebb mennyiség szállításával célszerű számolnia a magyar félnek, s Kádár orra alá dörgölte, hogy a szocialista országok sok tíz milliárd rubelt kerestek azon, hogy nem világpiaci áron kapták a szovjetektől az energiahordozókat. Ez a krími találkozó – az előző időszak hasonló problémáit mintegy kumulálva - egy olyan lavinát indított el, amely alapjaiban rengette meg nemcsak a Kádár által felépített rendszert, hanem a szovjet-magyar kapcsolatokat is egy addig ismeretlen irányba sodorta – a főszereplők szándékától függetlenül. Ez azonban egyáltalán nem változtatott azon a paradox helyzeten, hogy Kádár akkor érkezett nemzetközi tekintélyének, elfogadottságának a csúcsára, mikor kurzusa tulajdonképpen minden lehetőségét, belső tartalékát felélte.387 Ezen a krími találkozón Brezsnyev bő teret szentelt a nemzetközi kérdéseknek, s ennek folyamán mintegy zöld jelzést adott a magyar-francia kapcsolatoknak is388 abban az új helyzetben, amit Mitterrand hatalomra kerülése jelentett. Kijelentette, hogy „A Szovjetunió feltételezi, hogy sikerül tovább fejleszteni a hagyományos együttműködést Franciaországgal. Bár Mitterrand hajlik a NATO felé, Franciaország feltehetően nem fog visszatérni a szövetség katonai szervezetébe.” Hozzáfűzte, hogy „Franciaország balratolódása jelentős esemény”, bár ez a szocialisták és nem a kommunisták befolyásának az eredménye. Egyebek mellett kifejtette, hogy a Szovjetunió továbbra is a válsághelyeztek felszámolására törekszik a Közel-Keleten, a Közép-Keleten és a Perzsa öböl térségében, valamint Dél-kelet Ázsiában. Az elhangzottak alapján bizonyos mértékig érthetővé válik, hogy Mitterrand budapesti látogatása során miért szenteltek olyan nagy figyelmet a magyar tárgyalók a Kárpát-medencétől több ezer kilométer távolságban található válsággócoknak, amelyek evolúciója magyar érdekeket nem érintett – lévén része a két szuperhatalom globális érdekütközésének. E témák persze kifejezetten szovjet kérésre kerültek a magyar tárgyalási dossziéba –mint az később kiderült. Mitterrand köztársasági elnökként 1982. július 7-9-én utazott Budapestre – egyes számú francia vezetőként elsőként a kétoldalú kapcsolatok történetében. Mi több, első alkalommal tett megválasztását követően látogatást „szocialista országban”. E látogatást az 1981. szeptember 20-ai dátummal, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Kádár János által aláírt meghívó levél kezdeményezte.389 A levél egyebek mellett hangsúlyozta, hogy „A Magyar Népköztársaság és a Francia Köztársaság kapcsolatai a kölcsönös érdekeknek megfelelően örvendetesen fejlődnek, s egyúttal hozzájárulnak a nemzetközi légkör jobbításához, a különböző társadalmi berendezkedésű államok MOL M-KS 288f 5/832 ö.e.. U.o. Kádár ezen a találkozón közölte Brezsnyevvel, hogy a magyar nemzeti jövedelemnek csupán harminc százaléka fordítható belső felhasználásra, a maradék adósság- és kamattörlesztésre megy el. 388 U.o. 389 A kettős aláírás oldotta meg azt a pártállami struktúrából fakadó kényes helyzetet, miszerint az állami protokoll felől nézve Losonczi Pál volt az állam első embere, de érdemben tárgyalni csak Kádárral lehetett. 386 387

140

közötti széles körű együttműködés elmélyítéséhez. Ennek jelentősége ma nagyobb, mint korábban bármikor volt.”390 Mitterrand válaszlevelét 1981. november 13-i dátummal Losonczi Pálnak és Kádár Jánosnak címezte.391 „A magyar nép Franciaország iránt érzett barátságát magában foglaló üzenetük annál is inkább mélyen érintett, mivel aláhúzza az országainkat egybefűző szálak szilárdságát. A francia-magyar kapcsolatok története – mióta az önök vállán nyugszik a vezetés felelőssége – úgy vélem, a történelem során örökölt európai közösség létezéséről tanúskodik, mely közösség a múlt megpróbáltatásai ellenére is él és fejlődik egymás politikai és társadalmi haladása tiszteletben tartása mellett. A magam részéről különös figyelemmel követem a Francia Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közötti viszony harmonikus fejlődését. Ezek a kölcsönös megbecsüléstől áthatott kapcsolatok hasznosak államaink számára és ígéretesek a földrészünk népei közötti megértés erősítése szempontjából (…) Személyesen is örülök, hogy (…) alkalom nyílik önökkel magyarországi találkozásra, valamint a Francia Köztársaság Elnökének első budapesti hivatalos látogatására.” A levél rendkívül szívélyes hangját nemcsak az indokolta, hogy Kádár ezt megelőzően két ízben is fogadta az ellenzékben és vert helyzetben lévő Mitterrand-t, hanem az is, hogy az 1981-es elnökválasztási kampány során a „szorosan egyeztető VSZ tagországok” vezetése közül – párizsi nagykövetségéről befutott jelentések alapján - egyedül a magyar számolt komolyan Mitterrand győzelmével. Az elnökválasztást illető szovjet üzenet világos volt, miután a kampány során Vinogradov, az akkori párizsi szovjet nagykövet együtt fényképezkedett az Elysée-palota peronján az elnöki mandátuma végéhez érkezett Valéry Giscard d’Estaing-nel, s ezt az üzenetet megértve a „baráti nagykövetségek” is Mitterrand vereségét jósolták.392 A Budapestre érkezését megelőzően adott interjújában393 a francia elnök, ha lehet még szívélyesebb hangot ütött meg, s kijelentette, „Nagyra becsülöm Kádár János első titkár egyéniségét, s úgy hiszem, megértettem erőfeszítéseinek értelmét, azt, ahogy országa, népe realitásaival számot vet. Minden bizonnyal az, ami Magyarországon kibontakozik, az egyik legeredetibb és legérdekesebb gyakorlati tapasztalat Európában. Volt alkalmam megismerkedni Kádár úrral s néhány más magyar vezető politikussal. Csak országom hasznát szolgáló ismereteket szerezhetek, ha meglátogatom őket. (…) Szeretném, ha a magyar nép tudná, hogy barátként jövök, és nagy tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetek Magyarország iránt. Nemcsak mondom, hogy barátként érkezem: ez a barátság nemcsak addig tart, ameddig maga a látogatás. Nyilvánvalóan különbözőek vagyunk, Európa két nagyon különböző részéhez tartozunk. Ebből nem az következik, hogy a különbségeket kell kultiválni. Azt kell keresni, amiben az egyik kiegészíti a másikat. Én a magyar népben semmivel nem helyettesíthető hagyományt és jelent látok. Ez évszázadok óta így van, a magyar nép, amely sokat szenvedett a In « François Mitterrand, a Francia Köztársaság elnökének látogatása, 1982. július 7-9” c. dokumentum kötet. Száma: 033/D. p.1. Külügyminisztérium központi irattára. 391 U.o. 392 E sorok írója ez időtt a párizsi magyar nagykövetségen szolgált ifjú I. titkárként, s jól emlékszik, hogy olyan szívélyes volt a viszony a francia belpolitikát referáló magyar diplomaták és a szocialista párti vezető politikusok, parlamenti képviselők között, hogy legtöbbjük tegeződött egymással. E viszony utóbbiak kormányra kerülése után is megmaradt. Jellemző, hogy az elnökválasztási és a parlamenti választási baloldali győzelmet néhány héttel követően, még 1981. nyár elején az új vezetés alá került Quai d’Orsay elsőként – a szovjetek és a „barátiak” előtt - hívta Párizsba konzultációra a magyar külügyminisztériumnak a nyugat-európai kapcsolatokért felelős miniszterhelyettesét. 393 Népszabadság, 1982. július 3. 390

141

múltban, ma azt bizonyítja, hogy a jelen realitásaink igen számottevő tényezője.”. Érkezését követő nyilatkozatában394 azonban már a nemzetközi politika megkerülhetetlen tényezőjeként helyezte el budapesti látogatását a francia diplomácia koordinátarendszerében kijelentve, hogy államfőként mindenképpen el kellett kezdenie a szocialista országok meglátogatását, s budapesti utazása bizonyosan a legrövidebb út a kelet-nyugati párbeszéd újraindítása felé, tekintettel Magyarország különleges adottságaira ebben a vonatkozásban. A magas szintű látogatások rituáléjának megfelelően Kádár viszontinterjút adott a Le Monde-nak és az A2 „félhivatalos” tévé állomásnak.395 Elmondta, elégedett Mitterrand látogatásával, melynek az ad jelentőséget, hogy az első alkalommal jár francia államfő Magyarországon. Azt várja, hogy a kétoldalú kapcsolatok minden téren szélesedjenek, de ez a „fejlődés meghaladja a kétoldalú kereteket, mivel ellenébe megy a nemzetközi helyzet súlyosbítására tett törekvéseknek.” Fontosnak ítélte azt a tényt, hogy a kétoldalú viszonyt nem terhelik rendezetlen kérdések. Arra a veszélyes vizek felé evező kérdésre, hogy „Az a tény, hogy Magyarország előtt Mitterrand nem ment Moszkvába, ad-e különös szerepet az ön hazájának?” Kádár nyomatékosan hangsúlyozta „realisták vagyunk, s nem tulajdonítunk hazánknak különleges szerepet”, az elnök látogatása fontos, mert „figyelemre méltó partnernek” tekinti Magyarországot, és „érdeklődik szocialista gyakorlatunk iránt.”. A közép-hatósugarú rakéták telepítése miatt kiújult hidegháború kellős közepén hitet tett a Szovjetunió és a Varsói Szerződés békepolitikája mellett és szokásos gyakorlatának megfelelően igen pontosan követte ez alkalommal is a szovjet álláspontokat a korabeli nemzetközi élet legfontosabb kérdéseit illetően. A gazdasági reform kapcsán annak eredményességéről beszélt hozzáfűzve, hogy a reform célja a „szocialista tervgazdálkodás hatékonyságának” a növelése, s a „jelenlegi helyzetben” a szocialista országokkal fennálló gazdasági kapcsolatok stabilizáló szerepet töltenek be.396 Az elkerülhetetlen, 1956-ra vonatkozó kérdés kapcsán Kádár jól ismert álláspontját – amit egyébként nyugati partnerei is (legalábbis a nyilvánosság előtt) elfogadtak – ismételte meg, miszerint „1956 novemberében hozott történelmi döntésünket az elmúlt negyed évszázad minden tapasztalat igazolta. Ma a magyar nép nyugodt és kiegyensúlyozott légkörben él és dolgozik.” A lap egy nappal később kelt, az elnöki látogatásról közölt kommentárja szerint Budapesten ugyanazt a „bikkfanyelvet” használják a politikusok, mint a többi szocialista országban, de a magyarok által követett „gyakorlat egyedi”. A francia elnöki látogatással foglakozó politikai bizottsági határozat 397 helyeselte, hogy a repülőtéren a francia elnököt Kádár János és Losonczi Pál fogadja – ezzel is jelezve, hogy Kádár jelenléte Ferihegyen különös súlyt ad a látogatás fontosságának. A PB úgy határozott, hogy Kádár János négyszemközti megbeszélésen – s ha sor kerül rá – plenáris ülésen folytasson tárgyalást az elnökkel, Kádár és Losonczi adjon díszvacsorát vendége tiszteletére. Ezen a vacsorán Lázár György és Aczél György, valamint a kormány három tagja vegyen részt. Lázár részvételét miniszterelnöki Le Monde, 1982. július 8. Le Monde 1982. júl. 7. 396 Kádár külpolitikai sikerei zenitjén sem felejtette, hogy a szovjet vezetés egyetértése nélkül semmi nem történhet, még középtávon sem. A Moszkvához fűződő, mindent meghatározó viszonyt illetően helyesen látta, hogy „Mit gondolnak, meddig udvariaskodnak ők? Miért velünk … bocsánat a kifejezésért, a mi kis tetű életünkkel, meg országunkkal, meg minden…, meddig fognak ők velünk udvariaskodni?” In: Békés Csaba: Magyar külpolitika a szovjet szövetségi rendszerben, 1968-1989. (A magyar külpolitika a 20. században. Szerk.: Gazdag Ferenc, Kiss.J.László. Zrínyi könyvkiadó, 2004.) 397 033/D.sz. dok. kötet, p.9. 394 395

142

tisztsége indokolta, Aczélét pedig az, hogy Kádár szűkebb környezetében kétség kívül ő ismerte legjobban Franciaországot, és Kádár után ő volt a legismertebb a magyar politikusok közül Franciaországban, s már találkozott Mitterrand-nal.398 A határozat francia egyetértés esetén közös dokumentum kiadását javasolta, valamint közös sajtókonferenciát. Egyetértett azzal, hogy a francia köztársasági elnök találkozzon dr. Lékai László bíborossal, a magyar katolikus egyház fejével. Az elnöki látogatással foglalkozó miniszteri értekezletre készült, a magyar-francia kapcsolatokat áttekintő dokumentum399 – szokás szerint egyensúlyozva a nemzetközi politika súlyos, jórészt a nagyhatalmak kompetenciájába tartozó kérdéseket illető „egyeztetett álláspontok” kötelező továbbadása és a magyar érdekek főként gazdaságipénzügyi vonalon történő képviselete között - leszögezte, hogy a „hatvanas évek végétől kezdődően a magyar-francia kapcsolatok minden szinten jelentős fejlődést mutattak.”. 1968-ban Párizsban került sor az első magyar-francia miniszterelnöki találkozóra400, amikor „miniszterelnökünk Losonci Pál nevében meghívást adott át de Gaulle köztársasági elnöknek. Ez időtől kezdve folyamatos a meghívás.” Hozzáfűzte, hogy 1978. november 15-17-én Kádár János hivatalos látogatást tett Párizsban s az volt addig a történelem során a legmagasabb szintű érintkezés a két ország vezetői között. A dokumentum aláhúzta, hogy „Mitterrand elnökké választása óta első alkalommal tesz szocialista országban látogatást. E ténynek kiemelkedő jelentősége van mind a magyarfrancia kapcsolatok, mind pedig a jelenlegi feszült kelet-nyugati viszony szempontjából.” A magyar fél látogatással összefüggő politikai céljait abban látta a külügyi vezetés, hogy a megbeszéléseknek demonstrálnia kell, hogy „a Magyar Népköztársaság a nemzetközi helyzet feszültebbé válása ellenére az enyhülés fenntartásán és az együttműködés elmélyítésén fáradozik. Ennek érdekében kész konstruktív párbeszédet folytatni, együttműködni mindazon erőkkel, amelyekkel ez lehetséges.” Kifejezte a magyar fél érdekeltségét a politikai-, gazdasági-, műszaki-tudományos-, és kulturális kapcsolatok fejlesztésében, valamint a felsőszintű találkozók folyamatosságának a fenntartásában - a kölcsönös előnyök alapján. A miniszteri értekezlet anyaga rámutatott a magyar-francia viszony fájó pontjára is, miszerint a politikai kapcsolatok rendezettsége ellenére a gazdasági kapcsolatok elmaradnak a politikai akarattól és a tényleges lehetőségektől, és felvetette mintegy egérútként a harmadik piaci együttműködés lehetőségét – ami aztán főleg az arab piacokon néhány projekt formájában meg is valósult, hozadéka azonban elmaradt a várakozásoktól. A francia küldöttség „várható céljai”401 között a magyar várakozás szerint az szerepelt, hogy „a francia politikai vezetés a látogatással kívánja demonstrálni, hogy a jelenlegi bonyolult nemzetközi helyzetben, az enyhülési folyamat megtorpanása, a kelet-nyugati kapcsolatok feszültebbé válása ellenére a szocialista országokkal fenn Franciaországi ismertségéhez egyebek mellett az is hozzájárult, hogy a hetvenes évek elején nyilvános tévé vitára hívta ki Alain Peyrefitte-et de Gaulle szóvivőjét, majd Giscard d’Estaing kulturális, majd később igazságügy miniszterét. A vitától Peyrefitte visszalépett, s az Aczél felkészítésére összeállított vitaanyagot „Egy elmaradt vita helyett” címen kiadták itthon is, Párizsban is. 399 033/D.sz. dok. kötet, p.12 400 Erről részletesen l. M. Szebeni Géza: Nyitott dossziék. Szemelvények a francia-magyar kapcsolatok történetéből. Külügyi Szemle. V. évfolyam / 2006. 3-4.sz. p.264-309. 401 Az akkori külügyminiszter kívánságára a „tárgyalási tematikák” magyar álláspontja mellé kellett szerkeszteni a partner álláspontját, ami sok esetben természetesen nem sok eredménnyel járt, hiszen a tárgyalás célja éppen a partner véleményének a megismerése volt. Persze voltak érvényes „találatok” is. 398

143

kívánja tartani a kapcsolatait és törekszik a párbeszéd folytatására. Kiegyensúlyozott belső helyzete, nemzetközi tekintélye miatt Magyarország kockázat nélküli helyszín lehet.” (…) „Feltehetően ki akarják tapintani véleményünket egyes nemzetközi kérdésekben kialakított új francia nézetekről”, valamint „a legmagasabb szinten akarnak támogatást adni a francia gazdaság expanziós törekvéseihez, a Magyarországra irányuló francia export növeléséhez”. A tárgyalások „fő tartalma” meghatározását illetően is tetten érhető a valóság elkendőzését szolgáló, sajátos kettős beszéd, mikor a dokumentum feladatul tűzi ki, hogy „Ismertessük belső helyzetünket, a szocialista építőmunkában elért eredményeket” akkor, amikor éppen, hogy sikerült megúszni az ország pénzügyi összeomlását. A nemzetközi helyzet kapcsán az európai együttműködés jelentőségének hangsúlyozása, a kelet-nyugat viszony további romlásának a megakadályozása, az EBESZ folyamat sikeres befejezése fontosságának kiemelése, a szovjet - amerikai viszony, a szovjet leszerelési és katonai enyhülési javaslatok jelentőségének aláhúzása volt a feladat. A kétoldalú kapcsolatok tekintetében politikai téren az alkotó párbeszéd folytatása a kapcsolatok minden szintjén, a gazdasági kapcsolatok terén pedig a diszkriminatív és protekcionista korlátozások megszüntetése, a harmadik piaci együttműködések kialakítása volt a cél. (A kétoldalú gazdasági viszonyt illetően az elemzés nagyon reális képet adott azzal, hogy „jelentősebb előnyöket nem várhatunk”, „Franciaország árucserénkben továbbra is 2%-os aránnyal van jelen, egyenlegünk krónikusan passzív”, és az „EGK agrárrendtartás életbe lépése miatt exportlehetőségeink romlottak.”) A francia külpolitikáról a Kádár számára készített külügyminisztériumi összefoglaló402 megállapította, hogy „kelet-nyugati viszonylatban az elmúlt időszakban a kapcsolatokat bizonyos mértékig visszafogták és ez fokozottan érvényesült a Szovjetunió tekintetben. E területen a francia külpolitika ez idő szerint az atlantizmus felé csúszik. (…) Az USA koncepció segítségére siet olyan alapvető fontosságú kérdésekben, mint a lengyelországi helyzet megítélése, a közép-hatósugarú rakétarendszerek és Afganisztán. Átvették a szovjet fenyegetés amerikai tézisét, egyetértenek az amerikai rakétatelepítéssel a szovjet expanzió visszaszorítására. Az USA szövetség nem konjunkturális elem, hanem hosszabb távú politikai választás. Ennek ellenére a kelet-nyugati kapcsolatok kérdése továbbra is fontos eleme marad a francia külpolitikának. Fontos érdekei fűződnek a szocialista országokkal folytatott gazdasági érintkezés fejlesztéséhez – ami érthetővé teszi a francia kormány ellenállását az amerikaiak által szorgalmazott, szocialista országokkal szembeni megszorításokkal szemben. (…) Támogatja az amerikai közép-hatósugarú rakéták telepítését, elutasítja a kérdésről folytatandó kétoldalú konzultációra vonatkozó szovjet javaslatot.” A szocialista országok irányában folytatott francia külpolitikában jelen van a kommunistaellenesség, szovjetellenesség, a létező szocializmussal való szembenállás. Az ideológiai elem erőteljesen jelen van Mitterrand „szakítás Jaltával” koncepciójában, vagyis a visszatérés „Jalta valódi szelleméhez” – figyelembe kell venni a Szovjetunió jogos biztonsági igényeit Közép-Európában, de ennek fejében a Szovjetunió fogadja el a kelet-európai országok „szabad” társadalmi fejlődését. „Ennek jegyében szentel Franciaország kiemelt figyelmet Magyarországnak és Romániának, s fagyasztotta be politikai kapcsolatait teljes mértékben Csehszlovákiával.” Annak ellenére, hogy „francia megítélés szerint kapcsolatainkban ma fesztivál van, kapcsolataink fellendülőben vannak”403, a gazdasági-, és pénzügyeket felügyelő, és a területét „kézi vezérléssel” működtető miniszterelnök-helyettes által aláírt 402 403

033/D.sz. dok. kötet, p.36 U.o. p.100 144

háttéranyag404 igen józanul megállapította, hogy „A hitelkapcsolatok területén Franciaország továbbra is szelektív, az amerikai javaslatokhoz jobban igazodó gyakorlatot követ.” (…) „Magyarország gazdaságát (…) hátrányosan érintik a kedvezőtlen világpolitikai helyzetből, a kelet-nyugati kapcsolatok alakulásából, a tőkés világban jelenlévő gazdasági recesszióból következő hatások. (…) A kialakult realitásokkal számolva jelentős erőfeszítéseket teszünk saját erőforrásaink hatékonyabb kihasználására, a külső és belső egyensúly megerősítésére. Szigorú pénzügypolitikát követünk. Célunk nemzeti valutánk konvertibilitásának az elérése, a kompenzációs törekvések háttérbe szorítása, a vállalati önállóság és vállalkozói készség továbbfejlesztése.” (…) „Az MNB együttműködése mind a francia központi bankkal, mind pedig a jelentősebb francia kereskedelmi bankokkal igen jó, és az együttműködés szellemében fejlődő kapcsolatokat alakított ki az elmúlt időszakban. Párizsi bankkapcsolataink a Franciaországból származó magyar import megfelelő finanszírozásán túlmenően komoly szerepet játszottak pénzpiaci hitelműveleteinkben is, mind rövid lejáratú, mind pedig középlejáratú európiaci hiteleket vettünk fel tőlük.” (…) „Az ismeretes nemzetközi események a francia bankokkal fenntartott kapcsolataink vonatkozásában a pénzpiaci ügyletekre hatottak kedvezőtlenül. Míg a magyar import finanszírozását francia összeköttetéseink fennakadás nélkül végzik, az általuk nálunk korábban elhelyezett rövidlejáratú devizabetétek összege lényegesen csökkent.” (…) „A francia nagybankokhoz címzett bátorítás – a felsőbb francia politikai-gazdasági vezetés részéről – a pénzpiaci ügyletek terén korábban kifejtett aktivitásuk visszaállítására jelentősen hozzájárulna francia bankkapcsolataink további kedvező fejődéséhez, az együttműködés fokozásához.”. Ez a rövid feljegyzés többet mondott el a kétoldalú kapcsolatok alakulásához fűzött várakozásokról, mind az összes többi együttvéve. Mitterrand egyébként ezt a „bátorítást” megtette. Kádár és Mitterrand első négyszemközti tárgyalására 1982. július 8-án került sor. A megbeszélésről készült szerkesztett jegyzőkönyv tanúsága szerint Kádár nagyon rövid bevezetőjében áttekintette a kétoldalú kapcsolatok történetét, s szűkre szabott, az általánosságok keretében mozgó tájékoztatást adott az ország helyzetéről – főként a „szocialista építőmunka eredményeire” helyezve a hangsúlyt. Kádár szavaira reagálva Mitterrand elismerte, hogy korábban Franciaország valóban elhanyagolta egy sor kapcsolatát. Ez volt a helyzet Ausztriával, Magyarországgal és Japánnal is. Elhatározta, hogy aktualizálni kell a kapcsolatokat, „új szolidaritásokat” kell létrehozni, ideértve Magyarországot is. Franciaországot Magyarország vonatkozásában nem az ellenségesség, hanem a közömbösség vezette korábban. Most Franciaország a megértés folyamatát kívánja elindítani, és ehhez a hivatalos körök kezdeményezésére van szükség. „Ezt a folyamatot először is kulturális téren kell megindítani, melyet jól alátámaszthat a két ország közötti gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzése is.” A nemzetközi pénzügyi kapcsolatok területén Franciaország azért szállt síkra, hogy Magyarország jó fogadtatásban részesüljön a Nemzetközi Valutaalapnál, és arra törekszik, hogy hozzájáruljon Magyarország gazdasági fejlődéséhez. Hitelkeretet nyitott Magyarország számára, melyet – habár nem jelentős mértékben – hajlandók 25%-os vagy 50%-os mértékben növelni. A két ország kapcsolataiban egyelőre nincsenek meg azok a gazdasági alapok, amelyek lehetővé tennék, hogy francia részről mindent megtegyenek, amit szeretnének. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a jelenlegi feltételek alkalmasak arra, hogy ilyen vonatkozásban is előre lépjünk. A pénzügyi hitelek vonatkozásában utasítást kaptak a francia bankok, hogy maximális könnyítéseket biztosítsanak Magyarország számára. A nehézségeket Lengyelország okozza – mondta az elnök -, mivel a Varsónak nyújtott nyugat-európai segítség negyedrészét 404

U.o. p.48 145

Franciaország folyósítja. Franciaország ezzel kimerítette lehetőségeit. Románia is segítséget kért. Románia gazdasági vonatkozásban egy újabb lengyel helyzetet jelent. Magyarországon ugyanakkor komolyabb gazdasági vezetést látnak. Lengyelországnak és Romániának sok gazdasági segítséget adtak, de mindennek nem látszik a vége, míg Magyarország vonatkozásában lehet látni a távlatokat. Szándékukban áll felülvizsgálnia jelenlegi helyzetet és azokat segíteni, akik saját magukon segítenek. A másik nehézséget számukra - folytatta a francia elnök – nyugati kapcsolataik jelentik, melynek gazdasági és politikai okai vannak. A nyugat és az USA ideológiai okokból nem fogadják el a Franciaországban bekövetkezett politikai változásokat. Az Egyesült Államok tekintetében ennek belpolitikai indokai is vannak. Reagan elnök ez év novemberében (törvényhozási)választások elé néz, és az a törekvése, hogy kimutassa, minden baloldali politika kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok nyugtalan a francia helyzet alakulása miatt. Nem számítottak a Szocialista Párt választási győzelmére. Az amerikaiak, az oroszok, németek, kínaiak, az angolok azért imádkoztak, hogy ne ő, Mitterrand legyen az elnök. Az ő számára azonban a francia nép többségének az állásfoglalása a döntő. Ideológiai téren szemben állnak a nagytőkével, a multinacionális társaságokkal. Az amerikaiak leállítják a harmadik világnak nyújtott állami támogatásokat, és magáncégek kezdeményezéseit szorgalmazzák. Nyilvánvaló, hogy ezek nem fognak iskolákat vagy kórházakat építeni, mert az nem hoz pénzt. Nicaraguának egy ízben fegyvert szállítottak francia részről, de ezt nem kívánják megismételni, mert ahol háború van, oda nem szállítanak. A latin-amerikai térség népei meg akarnak szabadulni az oligarchák uralmától és az USA gyámkodásától. Reagan szerint Franciaország szubvencionálja a nemzetközi kommunizmust. Jelenleg állandó támadásoknak van a frank kitéve. Elfogadhatatlan az amerikaiak gazdaságpolitikai uralomra törekvése, ami egyébként korlátozza a saját lehetőségeiket is. A francia szocialista kísérlet más, mint a magyarországi. Nincs egypártrendszer, és a középosztályok megnyerésére törekszenek. Áttérve a francia-szovjet viszonyra kifejtette, hogy a kapcsolatok hűvösek, de nem rosszak. A korábbi francia kormányok „engedelmesek és gyengék” voltak. „Nos, én nem vagyok engedelmes” – fűzte hozzá. A Szovjetunió nagyon sok fegyvert tart Európában, hagyományos fegyvereket és SS-20-as közép-hatósugarú rakétákat is. Lehet, hogy az Egyesült Államokhoz képest a Szovjetunió nem rendelkezik erőfölénnyel, de Franciaországhoz képest egészen biztosan. Meggyőződése, hogy Brezsnyev elnöknek békés szándékai vannak, és hogy a Szovjetunió nem expanziós hatalom. Azt is tudja, hogy a lengyel helyzet zavarja a szovjeteket, és megkönnyebbülést hozott számukra az a tény, hogy Jaruzelski intézkedései következtében nem kényszerültek arra, hogy saját maguk avatkozzanak be Lengyelországban. Az is nyilvánvaló azonban, hogy szovjet részről nem adhatják fel katonai hadállásaikat – francia részről nem is ennek az ellenkezőjére gondolnak. Franciaország a legóvatosabb nyilatkozott a lengyel helyzetről, és ő maga – Mitterrand – igyekezett maximális mértékben fékezni az ezzel kapcsolatos reagálásokat. A Szovjetunióval készek francia részről a komoly tárgyalásokra. A jelenlegi helyzetben szükség van Franciaország véleményére. A két szuperhatalom közötti erőegyensúly kérdése nem Franciaország dolga, de az európai egyensúly alakulásának a kérdése rájuk is tartozik. Amíg ezt Moszkva nem érti meg, addig „szándékomban áll szigorú magatartást tanúsítani a Szovjetunióval szemben” – jelentette ki Mitterrand. A szovjetek nehéz tárgyaló partnerek, és csak akkor tárgyalnak érdemben, amikor látják annak a veszélyét, hogy felborul az egyensúlyi állapot. Franciaország történelme azt bizonyítja, hogy szüksége van keleti szövetségesre. Ezért fontos Franciaország számára, hogy jó kapcsolatokat tartsanak fenn a Szovjetunióval. Szovjet részről igyekeznek helyreállítani

146

a korábbi jó viszonyt, több üzenetet is kapott Brezsnyevtől. „Amennyiben Brezsnyev elnök úr Párizsba kíván látogatni, szívesen látott vendég lesz.” – fejezte be a francia elnök, mintegy Budapestről üzenve szovjet partnerének. A második négyszemközti tárgyalásra egy nappal később került sor.405 Kádár kezdeményezésére a nemzetközi helyzet (különösen az Európán kívüli régiók – elsősorban a közel-keleti helyzet és az újabb libanoni válság, ahol a két szuperhatalom szembenállása pőrén mutatkozott) rendkívül alapos áttekintésére került sor, melynek során elsősorban a francia álláspontok kerültek a középpontba tekintettel arra, hogy a magyar külpolitika e tekintetben nem volt más, mint a „szorosan együttműködő szocialista országok egyeztetett álláspontjának” a hangoztatása – vagyis a szovjet diplomácia mozgásának automatikus követése. Mitterrand a Kádárral folytatott beszélgetés során egy olyan külpolitika víziót és gyakorlatot ismertetett, amely arra utalt, hogy a francia külpolitikának tulajdonképpen a világ minden részén – de elsősorban a válsággócok kezelését illetően – van tennivalója. E – szinte globális – célkitűzések valóra váltásához Franciaországnak persze nem voltak meg az eszközei, de egy sor kérdésben opponálva az Egyesült Államok törekvéseit (Közép-Amerika, arab világ, Afrika stb) objektíve a szovjet külpolitika törekvései támogatójává vált annak ellenére, hogy Lengyelország vagy Afganisztán kérdésében nem fogadta el Moszkva politikáját. Kádár és Mitterrand harmadik alkalommal a két küldöttség plenáris tárgyalásán ült tárgyalóasztalhoz.406 A két vezető néhány szavas bevezetőre korlátozta mondandóját, s ezt követően a miniszterek beszámoltak partnertárgyalásaik eredményeiről. E partnertárgyalások legfontosabbika kétségkívül a francia külkereskedelmi miniszter és a gazdasági-pénzügyi kérdéseket felügyelő magyar miniszterelnök helyettes között zajlott, amely tárgyalás tulajdonképpen a korabeli magyar-francia kapcsolatok legfontosabb vonatkozásait érintették. A pénzügyi kérdéseket illetően a francia miniszter kijelentette, hogy egy hónapja „felmerültek bizonytalanságok, amelyek a nemzetközi téren pénzügyileg jelentkeztek. Volt alkalmam találkozni a pénzügyminiszterrel, a Nemzeti Bank elnökével és megoldottunk néhány kérdést nemzetközi és kétoldalú kapcsolatok területén is. Kb. 10 nemzetközi, amerikai, nyugateurópai bank konzorciumát megoldottuk, köztük van két francia bank is. Franciaország és Magyarország pénzügyi intézményeinek kooperációjának kérdését az elkövetkezendő napokban fogjuk megtárgyalni.” Arra reagálva, hogy egy nappal előbb Magyarország hivatalosan is tagja lett a Világbanknak és a Nemzetközi Valutalapnak kijelentette. hogy „Megtettük a szükséges intézkedéseket, hogy a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok szorosabbá, gyakoribbá és eredményesebbé váljanak Kapcsolatainkat a kompatibilitás elvei alapján szeretnénk fejleszteni.” Magyar részről azt emelték ki, hogy „Nagy megelégedéssel állapítottuk meg, hogy a francia bank nagyban hozzájárult aktivitásával sikerünkhöz (mármint a magyar tagság eléréshez a Világbankban és a Nemzetközi Valutaalapban ). Felhívjuk francia kollégánk figyelmét, hogy nagyon fontosnak tartjuk, hogy a francia bankok visszajöjjenek a magyar piacra, legalább az elmúlt idők nívójára. A múlt év első felében csökkent ez a nívó. A színvonal emelése a növekvő gazdasági kapcsolatok pénzügyi alátámasztást is jelenti.”407 405

0033/D p.121 U.o. p.126 407 Bár a plenáris tárgyaláson nem került szóba, a partnertárgyaláson néhány külkereskedelmi téma áttekintése után a francia külkereskedelmi miniszter utalt rá, hogy a pénzügyminisztertől kapott tájékoztatás szerint a BNP és a Société Générale együttesen 40 millió dollárral részt vesz a 250 millió dolláros konzorcionális hitel Magyarország számára történő finanszírozásában. A magyar miniszterelnök helyettes kiemelte, „hogy a 406

147

A Politikai Bizottság 1982. július 20-i ülésén foglalkozott a látogatással408, és jóváhagyólag tudomásul vette „ a Francia Köztársaság elnökének hivatalos magyarországi látogatásáról készült jelentést, Kádár János szóbeli kiegészítésével együtt. Megállapította, hogy a látogatás és a tárgyalások jól szolgálták a két ország közötti politikai, gazdasági kapcsolatok erősítésének szándékát, a látogatás hasznos volt, elérte célját. (…) Helyesli, hogy a magyar-francia tárgyalásokról a KB külügyi osztálya tájékoztassa a szorosan együttműködő szocialista országok központi bizottságait.” A jelentés összegzése szerint a látogatásnak az adott „különös jelentőséget, hogy francia államfő első, szocialista országban tett hivatalos látogatására Magyarországon a nemzetközi helyzet, a kelet-nyugati kapcsolatok feszültségektől terhes időszakában került sor. A látogatás közvetlen, őszinte légkörben zajlott és jól szolgálta a két ország közötti politikai és gazdasági kapcsolatok erősítésének szándékát. Kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy e területeken jelentős előrelépés valósuljon meg. Francia részről többször hangsúlyozták, hogy az előbbre lépéshez szükséges politikai akarat jelenleg adott. Az eszmecserék jó légköre és hasznos volta ellenére változatlanul fennáll az, hogy a magyar-francia viszony fejlesztéséhez továbbra is szükséges a kezdeményező fellépésünk. Egyetértés mutatkozott abban, hogy a nemzetközi problémák megoldását és a kelet-nyugati kapcsolatok fejlesztését elősegíthetik a legfelső szintű találkozások.” Kádár elég terjedelmes (szétszórtságában, rossz nyelvi eszközeivel minden bizonnyal csökkenő intellektuális kapacitására is utaló), szó szerint jegyzőkönyvezett kiegészítése409 jól mutatja, hogy az elsősorban az európai közép-hatósugarú rakétatelepítések (amelyek azonban csak a tünetei voltak egy mélyebb elsősorban szovjet-amerikai válságnak) miatt befagyott kelet-nyugati kapcsolatok idején a magyar vezető játszott bizonyos, szerény közvetítő szerepet a két tábor vezető hatalmai között. A Kádár-Mitterrand tárgyalások egyik kiemelt fontosságú témája – a szovjet-francia kapcsolatok – ismertetése során Kádár kiemelte, hogy őt a néhány nappal korábban Magyarországon járt Gyemicsev a SZKP PB póttagja, a szovjet-magyar vegyes bizottság szovjet elnöke – miután elmondta neki, hogy a szovjet-francia kapcsolatok „nincsenek a legjobb állapotba”, s Moszkva e tekintetben hibázott – lényegében felkérte a közvetítésre.410 A szovjet-francia viszonyról Mitterrand-nal folytatott véleménycseréjével Kádár elégedett volt kijelentve, hogy „S valami ez is, az adott viszonyok között.” Az 1982-es libanoni válság is a Kádár-Mitterrand négyszemközti tárgyalások ( illetve a két külügyminiszter megbeszélésének) egyik súlypontját adták – kifejezetten szovjet kérésre. Kádár erről azt mondta a politikai bizottsági ülésen, hogy „Na, most külön téma volt itt ez a libanoni probléma (…) aztán azt hiszem valami pénteki napra volt a második tárgyalás beállítva, és aznap reggel a Gromiko elvtárstól jött egy üzenet, hitelakcióban részt vevő többi külföldi bank a két említett francia pénzintézet jóváhagyására várt. Nem elsősorban a hitel összegéről, hanem gesztusról van szó, annak pszichológiai hatásáról. Félő, hogy adósaink a közeljövőben nem teljesítik pontosan fizetési kötelezettségeiket. Ezért biztonsági tartalékként további 300 millió dollárra van szükségünk, mely összeget fizetési kötelezettségeink függvényében vennénk igénybe. Örömmel üdvözölnénk, ha ezt a kérelmünket az érintett francia bankkörök (pl. Banque de France) támogatnák.” 408 MOL K-KS 288.f. 5/858.ö.e. 409 MOL M-KS 288.f.5/858.ö.e. 410 U.o. „Viszont Gyemicsev valami olyasmit mondott, nagyon udvarias formába, hogy hát, ő gondolja, hogy itt a Mitterrandékkal való találkozás során bizonyára ez is szóba kerül. És hát tényleg szóba került. Mitterrand is pedzette, és én is elég részletesen foglalkoztam vele.” 148

hogy nyomatékosan kérte, ha mód nyílik rá, tegyük szóvá, hogy ami mint valami közös USA-francia katonai lépésről lenne szó, és hogy hát ez komolyan elmérgesítené a helyzetet. Hát, én szóvá tettem neki, hát, mindenféle üzenetre hivatkozás nélkül persze, hát, az információkra hivatkozva, hogy éleződik a dolog.”. Miután Kádár ismertette a francia elnök álláspontját hozzáfűzte „Hát, akkor én, mi az ördögöt tudtam én erre válaszolni” – ami egyébként jól mutatja, hogy a közvetlen magyar érdekek szempontjából a kérdés meglehetősen közömbös volt, és kifejezetten szovjet kívánságra kapott nagy hangsúlyt a megbeszélések során – a külügyminiszteri partnertárgyalásokon is. Kádár még hozzáfűzte „És hát, figyelembe véve a szovjet elvtársaknak ezt a sürgős kérésit, hogy valamit csináljunk, hát, hát, tényleg egy néhány óra múlva már válaszoltunk is, hogy mi volt a francia pozíció , és azt is, hogy én mit mondtam, mert azt is tudni kellett nekik. Hát, ezt elküldtük. Hát, én azt hiszem, még talán azt péntek kora délután valamikor átadtuk a szovjet nagykövetnek. (…)”. Kádár a látogatás tapasztalatait igen visszafogottan értékelte kijelentve, hogy „ez a látogatás mondjuk azt adta, amit ettől várni lehetett, a magyar-francia relációba feltétlenül pozitív eredménnyel végződött, azt lehet mondani.”. Kétségkívül elégedett volt azzal, hogy tárgyalása „egy árnyalatot talán segített” a kelet-nyugati kapcsolatok tekintetében, Mitterrand nem használta fel látogatását „szovjetellenes indirekt” támadásra, „okosan viselkedett”, és „azér olyasmi ebbül nem gyütt ki mégse , hogy mondjuk Magyarországot más szocialista országgal szembe favorizálták volna. Ilyen nem volt.” És Kádár számára a tárgyalások egyik legfontosabb eredménye ez utóbbi volt – a „magyar modell” hangoztatásától való irtózásának okán. Bár 1984-re egyre világosabbá vált, hogy a „magyar modell” is egy olyan lejtőre került, ahonnan nincs visszaút, Kádár nemzetközi tekintélye változatlanul igen erős volt, jószerével (a szovjeteken kívül) az egyetlen VSZ vezető maradt, akivel a „nyugatiak”, illetőleg a franciák szóba álltak. Mitterrand ezt meg is mondta neki azzal, hogy „korábban Romániával és Lengyelországgal volt kivételesen jó viszony, addig ma Magyarország esetében mondható ugyanez” 411. Ehhez a Szocialista Párt első titkára Lionel Jospin hozzáfűzte, hogy a szocialista országok közül csak Magyarországgal vannak Franciaországnak zavartalan kapcsolatai, amiben szubjektív tényezők is szerepet játszanak, mivel Mitterrand vonzódik az olyan „történelmi szabású államférfiakhoz, mint Kádár.”412 Francia részről többször is jelezték, hogy a francia elnök 1984-folyamán számít Kádár hivatalos párizsi látogatatására, majd 1984. március 6-án az elnök külpolitika tanácsadója hivatalosan közölte a párizsi magyar nagykövetséggel, hogy Mitterrand 1984 októberét ajánlja Kádár János viszontlátogatására. Jól mutatja a párizsi utazásnak tulajdonított fontosságot az, hogy a Politikai Bizottság három héttel a francia javaslatot követően határozatot hozott arról, hogy Kádár 1984. októberében utazzon Párizsba.413 E gyors döntésben feltehetően szerepet játszott az a tény, hogy a korábban mélypontra került szovjet-francia kapcsolatokban „sűrűsödnek a kapcsolatok normalizálásának a szándékát mutató francia kezdeményezések”414, alábbhagytak az éles szovjetellenes megnyilvánulások – attól függetlenül, hogy a legfontosabb nemzetközi kérdések tekintetében az amerikaiakkal vallott francia nézetazonosság nem konjunkturális jellegű volt. A szovjet-francia viszony rendezésére irányuló, mindkét fél részről megnyilvánuló törekvéseket jól illusztrálta, hogy Mitterrand 1984 júniusában Moszkvába utazott – Külügyminisztérium irattára. „Kádár János et. látogatása Franciaországban 1984. okt. 15-16” 007/D (1985) p.5 412 U.o. p.290 413 MOL M-KS 288.f.5/906 ö.e. 414 007/D (1985) p.21 411

149

mely látogatás előkészítése a Kádárhoz eljuttatott meghívás időpontjában már mindkét fél részéről javában folyt. A magyar pártvezetőnek francia részről rendkívül gazdag – és ilyen módon politikai üzenetet is hordozó – programot állítottak össze francia vendéglátói. Két alkalommal négyszemközt és egy alkalommal plenáris ülésen tárgyalt Mitterrand-nal, aki ebédet is adott a tiszteletére. Laurent Fabius miniszterelnök vacsorán látta vendégül Kádárt, fogadta őt a szenátus elnöke csakúgy, mint a képviselőház elnöke (ez utóbbi közvetlenül az elutazás előtt, kifejezetten Mitterrand kérésére-utasítására), s találkozott a francia külügyminiszterrel, majd az FKP és a SZP első emberével is. A programot Kádár „normális, korrekt program”-nak415 minősítette később, jelezve, hogy a politikai üzenet nem tévesztette el a célját. A négyszemközti megbeszélések igen fontos témáját a nemzetközi kérdések adták,416 melyek elemzése során a béke és az enyhülés megőrzése, a kelet-nyugati kapcsolatok folytatása, a fegyverkezés korlátozása tekintetében teljes nézetazonosságot állapítottak meg. A feszültséget kiváltó okokat illetően azonban eltértek az elemzések. Kádár elfogadhatatlannak tartotta az amerikai atomfegyverek európai telepítése kapcsán elfoglalt, támogató francia álláspontot417, míg a francia elnök a szovjeteket tartotta továbbra is a felelősnek a kialakult helyzetért, amit egyébként a szovjet tárgyaló partnerei tudomására is hozott azzal, hogy Moszkvának nincs joga arra, hogy egyedül rendelkezzen Európában közép-hatósugarú nukleáris fegyverekkel. Egyetértett azonban azzal, hogy az űrfegyverkezést be kell tiltani.418 Kádár a nézeteltéréseket regisztrálta, azonban úgy vélte, ezeket „dramatizálni nem kell” ,419 annál is kevésbé, mivel az elnök méltatta a szovjet-francia kapcsolatok alakulását, mely kapcsolatok ismét nyílttá és rendszeressé váltak, és érzékeltette, hogy a kapcsolatok túljutottak a kölcsönös félreértések és bizalmatlanság időszakán. Kádár a politikai bizottsági ülésen elmondta,420 hogy méltatta Mitterrand moszkvai utazását, s a francia elnök többször visszatért a moszkvai látogatására, mivel a francia-szovjet viszonynak nagy fontosságot tulajdonítanak, és kijelentette, hogy utazása létrejöttében „nekünk is szerepünk volt”, mivel „két évvel ezelőtt ezt nagyon komolyan elővettük nála”. A két ország belső helyzetéről adott kölcsönös tájékoztatás során Mitterrand hosszasan beszélt a növekvő gazdasági és szociális nehézségekről, a „megszorításokról”, melyek a kommunisták kormányból való távozását eredményezték. Az elnök azzal indokolta a számára meglepetést okozó lépést, hogy az FKP elsősorban a megszorítások miatt nem tudta vállalni a közös kormányzást, súlyos erkölcsi dilemma elé került, amit másképpen nem tudott feloldani. Ettől függetlenül Mitterrand nem tekintette véglegesnek az FKP döntését. Az ügyben Kádár a Politikai Bizottságnak adott szóbeli értékelésében „nem a legjobb alapállásnak” minősítette a francia pártvezetés politikáját, különös tekintettel arra, hogy a kettejük megbeszélésére „kisebb mellénnyel” érkező Georges Marchais kijelentette, hogy az igazi hiba a közös program aláírása volt. Ezt Kádár bizonyos fenntartásokkal fogadta, s úgy látta, hogy „nem nézett igazán szembe a helyzettel maga a Marchais”. Ettől függetlenül „internacionalista szolidaritást” MOL M-KS 288.f.5/750 ö.e. 007/D p.5 417 A találkozóról adott politikai bizottsági tájékoztatón sokkal keményebben fogalmazott, mint azt a látogatásról készült jelentés regisztrálta. Ezt utóbbi szerint „sajnálatosnak” minősítette a francia álláspontot. 418 Negyed század távlatából ma már világos, hogy éppen az amerikai „csillagháborús” program utolérésére tett szovjet erőfeszítések milyen mértékben ásták alá a rendszer anyagi alapjait. 419 007/D p.165 420 MOL M-KS 288.f.5/750 ö.e. (szószerinti jegyzőkönyv) 415 416

150

vállalva, a francia pártvezetőnek azt mondta, neki úgy tűnik, helyes volt, hogy „most kimaradtak” a kormányból. A magyar belső helyzetről szólva, Kádár a szocialista építőmunka eredményeit hangoztatta, s leszögezte, hogy a bel-, és külpolitikai kurzus folytatódik. Azonban a legfontosabb eredménynek azt tartotta, hogy „sikerült fizetőképességünket megtartani”. Nemcsak ez a megjegyzése árulkodott azonban arról, hogy 1984-re már igen súlyos gondokkal kellett szembenéznie a magyar vezetésnek, hanem az is, hogy a „dinamikus és harmonikus” kétoldalú gazdasági kapcsolatok „lehetséges és szükséges” fejlesztését szorgalmazva olyan területeket jelölt meg az együttműködés céljából, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az elektronika, a mikroelektronika, a biotechnológia, az energiagazdálkodás, a gépipar stratégiai fontosságú lehetséges együttműködéseit minősítette „stabilizáló elemeknek”, ami arra mutat, hogy legalábbis ebben a periódusban késznek mutatkozott a magyar gazdaság további nyitására. Erre utal az is, hogy egyetértését adta ahhoz a francia javaslathoz, hogy legyen a nemzetközi gazdasági rendről francia-magyar konzultáció. A látogatás visszhangja Kádár szempontjából igen pozitív volt – talán túlságosan is -, mivel a nyugati megfigyelők elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, hogy az amerikai közép-hatósugarú rakéták telepítésének a megkezdése óta Kádár volt az első szocialista vezető, aki látogatást tett nyugati országban. Feltehetően ennek tudható be, hogy Kádár igyekezett utazásának a jelentőségét csökkenteni azzal, hogy nem is kívánta - a korábbi gyakorlattól eltérően -, hogy a Politikai Bizottság napirendjén szerepeljen.421 A Quai d’Orsay nyugati diplomatáknak adott értékelésében 422 azonban jóval visszafogottabb volt, s alighanem a valóságos helyzetet állapította meg kijelentve, hogy a kapcsolatok a két ország között „privilegizáltak”, de ez nem következik a „kapcsolatok tényleges helyzetéből, inkább az Elysée-palota és a Szocialista Párt akaratából fakad.” Ezzel lezárult a magyar-francia kapcsolatok egyik leggazdagabb fejezete. Mitterrand ezután még egy újabb elnökválasztást megnyert, és ezzel az V. Köztársaság történetében páratlan módon tizennégy évig volt az Elysée-palota lakója. Kádár útja a bukás felé vezetett, rendszere – illetőleg a termelőeszközök társadalmi tulajdonlásán alapuló modell - összeomlott. Ettől függetlenül az 1960-as évektől az 1980-as évekig terjedő bő két évtized a magyar külpolitika kiemelkedően fontos időszaka volt, melynek során „a magyar kérdés” kezelésétől szerény közvetítő szerepig jutott el Kádár személyében. Ugyanakkor az is kézenfekvő, hogy az 1969-es moszkvai tanácskozás kitűzte feladatok teljesítését illetően – különösen a szocialista-szociáldemokrata pártok vonatkozásában – Kádár járt el a szovjet szövetségi rendszer kommunista pártjai közül a legsikeresebben, mivel az MSZMP gyakorlatilag az összes európai szocialistaszociáldemokrata párttal jó kapcsolatokat ápolt, sőt nyitni tudott kereszténydemokrata formációk és a nemzetközi kapcsolatok egyéb politikai szereplői felé is.

421 422

U.o. 007/D p.290 151

Kádár Rómában… Kádár János 1977. június 7. és 9. között lezajlott olaszországi látogatása sajátos – a kádári külpolitikára mindvégig jellemző – módon jelenítette meg azt a kettős törekvést, hogy a magyar pártvezető tárgyalásai során képviselje a szovjet (főleg külpolitikai), illetőleg a magyar (főleg gazdasági) érdekeket. Olaszország az 1970-es években újólag a szovjet szándékok homlokterébe került, tekintettel arra, hogy a belpolitikai stabilitás hiánya, a nehezedő bel- és külgazdasági feltételek, és nem utolsósorban az Olasz Kommunista Párt (OKP) potenciális kormányzati tényezőként való jelenléte elvileg nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az olasz csizmán egy olyan fordulat megy végbe, amelynek következményeképpen gyengülhet a nyugati szövetségi rendszer kohéziója – attól függetlenül, hogy a harminc százalékos választási eredmények körül tanyázó OKP elfogadta az ország NATO tagságának tényét – vagyis Itáliát nem kívánta leválasztani a nyugati szövetségi rendszerről. A helsinki értekezlet (1975) eredményei is lehetőséget adtak arra, hogy a záróokmány „kosaraiba” mindkét tábor belerakja a neki tetsző „portékát”, s a Helsinkiben meghirdetett „európai biztonság és együttműködés” végül is mindkét fél számára megnyitotta az utat arra, hogy a másik oldal közvéleményének legalábbis egy részét meggyőzze saját igazáról. Ezzel egy időben a magyar vezetés számára teljesen világossá vált (különösen a magyar gazdasági reform elleni szovjet támadás után), hogy a kádári modell egész egyszerűen tarthatatlan a Nyugaton megszerezhető pótlólagos források nélkül – vagyis a Nyugattal ápolt kiegyensúlyozott, ideológiai megfontolásoktól mentes, gyakorlatias kapcsolatok híján. Az olasz viszonylat kedvező terepként kínálkozott Kádárnak egy NATO tagországban teendő első látogatásra, mivel az előzetesen lezajlott, előremutató olasz– magyar szakminiszteri és miniszterelnöki találkozók mintegy garantálták a legmagasabb szintű tárgyalások kedvező kimenetelét. Ezt olasz részről is hasonlóan értékelték, mivel Andreotti miniszterelnök 1977. december 24-én, karácsony első napján magához kérette a római magyar nagykövetet, s arra kérte, hogy továbbítsa az olasz kormány meghívását Kádár Jánosnak. Olasz részről szívesen vennék, ha Kádár 1977 első felében (június hónapig) beiktatná programjába római látogatását – szólt az olasz invitáció. Andreotti a kétoldalú kapcsolatokról megelégedéssel szólt, hangsúlyozta, hogy törekvésük és gyakorlatuk a szocialista országokkal fennálló kapcsolataik fejlesztésére irányul. Az olasz kormány Helsinki szellemében járul hozzá a kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztéséhez – mondta. A maga részéről úgy véli, hogy a kelet–nyugati viszony nem merülhet ki a szovjet–amerikai kapcsolatokban, szélesebb körben kell a két tábor közötti érintkezésekre törekedni. Az olasz miniszterelnök a nagykövettel folytatott beszélgetésében, mintegy előre jelezve a Kádárral folytatandó tárgyalások egyik fő irányát, egyetértett azzal, hogy kölcsönösen keresni kell a harmadik piacokon való együttműködés lehetőségeit, és meg kell találni azokat a komplementaritásokat, amelyek a két ország iparának struktúraváltásában előnyösek lehetnek. Az EBEÉ Belgrádba tervezett utóértekezletével összefüggésben (az utóértekezletet a nyugati

152

résztvevő országok közül számosan arra akartak felhasználni, hogy bemutassák a Szovjetunió és némely szövetségese szerződésszegését az emberi jogokkal kapcsolatban) kijelentette, hogy az nem lehet „számonkérő szék”, inkább a továbbhaladás útját kell meghatározni.423 Ez az olasz állásfoglalás természetesen igen nagy tetszésre talált a szovjet blokkon belül, és elősegítette a Kádár-látogatásra vonatkozó kedvező magyar döntést. Az olasz miniszterelnök Kádárnak szóló meghívását annál is könnyebb volt kedvezően fogadni, mivel a moszkvai magyar nagykövet rejtjeltáviratban küldött jelentése szerint az olasz külügyminiszter 1977 elején lezajlott moszkvai látogatását szovjet részről pozitívan ítélték meg. Úgy értékelték, hogy az olasz kormány folytatni kívánja azt a politikát, ami évek óta a szovjet–olasz kapcsolatok folyamatos fejlődését, ezen belül a gazdasági kapcsolatok volumenének évről-évre történő növekedését eredményezték. Moszkva elégedett volt a nemzetközi kérdéseket illető olasz állásponttal is, kiemelve, hogy a belgrádi utóértekezlettel összefüggésben az olasz vélemények közel állnak a szocialista országok álláspontjához, és az olasz magatartás egészében kedvezőnek mondható az enyhülési politika szempontjából. 424 A budapesti szovjet nagykövet külön tájékoztatást adott a magyar külügyminiszternek Armando Forlani az olasz külügyminiszter moszkvai útjáról. Elmondta, hogy Brezsnyev, aki kivételesen fogadta az olasz politikust, hangsúlyozta Forlaninak, hogy a két ország békét és enyhülést szolgáló politikai együttműködésének további szélesítése a szovjet–olasz kapcsolatok egészének döntő tényezője – vagyis, amennyiben az olasz politika Moszkvának kedvezőtlen irányban változna, nincs több nagy üzlet. Forlani egyetértett az enyhülésre vonatkozó szovjet értékeléssel, és kijelentette, hogy az olasz érdekeknek megfelel az enyhülés politikájának megvalósítása. A nemzetközi biztonság kérdéseit illetően a szovjet vezetők úgy értékelték, hogy van lehetőség előbbre lépni – elsősorban a leszerelés kérdését illetően, elutasítva persze azt az olaszok által is hangoztatott nyugati tézist, hogy az európai hagyományos katonai erők tekintetben nyomasztó a szovjet fölény. Belgráddal kapcsolatban az olasz fél egészében elfogadta a szovjet érvelést. Forlani kifejtette, hogy Olaszországnak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a találkozó propagandisztikus összeütközések színterévé váljon. Majd Forlani megjegyezte, hogy az olasz fél nehéz gazdasági helyzetben van, és nagy jelentőségű számára a gazdasági együttműködés fejlesztése a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, és ugyanilyen fontosságot tulajdonítanak az újabb, jelentős gazdasági-kereskedelmi szerződések megkötésének. A szovjet fél kifejezte készségét a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatoknak a kölcsönösen előnyös és hosszú távú alapon történő kiszélesítésére. Szorgalmazták olasz részről Brezsnyev római útját, amire a szovjet fél szerint csak a következő évben kerülhet sor.425 Az olasz külügyminiszter moszkvai látogatása lényegében visszaigazolta azokat a feltételezéseket, melyek szerint az óriási szovjet piacon lehetséges gazdaságikereskedelmi előnyök megszerzése érdekében Róma hajlandó arra, hogy a szovjet érdekeket is figyelembe vevő, árnyaltabb megfogalmazásoknak adjon hangot a helsinki záróokmányban vállalt kötelezettségeket illető szovjet magatartást illetően. A római magyar nagykövet elemzése szerint Kádár meghívását olasz részről az indokolta, hogy Olaszország egyike volt azoknak a nyugati országoknak, amelyek a legutolsók között szakítottak a hidegháborús politikával. Erősebb partnerei már jóval előbbre kerültek a 423

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032 MOL XIX-J-1-j 103. doboz 117-1 00457 425 MOL XIX-J-1-j 103. doboz 117-1 00457/1 424

153

szocialista országokkal épített politikai és gazdasági viszony vonatkozásában. Az olasz „lemaradáshoz” hozzájárult a hatvanas évek közepétől tartó zavaros belpolitikai helyzet, amely az olasz politika befelé fordulását eredményezte. A meghívás ténye egyrészt az Andreotti kormány politikájának a többoldalúságát, másrészt az erősebb partnerekhez való politikai felzárkózás igényét bizonyította. Az Andreotti-kormány – így a nagykövet elemzése – „több síkon játszik”. Feltétlenül hű nyugati szövetségeseihez, de az európai kontinensen tapasztalható relatív elszigetelődésből való kijutás érdekében aktív lépéseket tett a kelet–nyugati kapcsolatok előmozdítása érdekében. Olaszország számára az enyhülés tartós folyamata, az Európában a két blokk között kibontakozott széleskörű kapcsolatrendszer, saját gazdasági problémái egy részének a megoldása tették szükségessé a szocialista országok felé nyitást. A belpolitikai helyzet is arra kényszerítette Andreottit, hogy több vasat tartson a tűzben. A kormány helyzete törékeny, a kereszténydemokrácián kívül álló szövetségesek vagy legalábbis a tartózkodók megnyerésének szükségessége a bel- és külpolitikai – sikeres – lépések sorozatát követelte. A meglévő hívek megtartása csak az eszközök széles skálájával volt biztosítható. A nagykövet úgy látta, hogy a Kádár-látogatás az olasz kormány pozícióinak az erősödéséhez is hozzájárulhat. Az elemzést a nagykövet azzal a kötelező megállapítással zárta, hogy Kádár meghívásának tényében szerepet játszik a Magyar Népköztársaság több mint húsz éve töretlen bel- és külpolitikája426 – vagyis a „kádári út” Nyugaton is elismert helyessége. A Bem-rakpart illetékes területi főosztálya néhány nap múlva feljegyzésben foglalta össze a fejleményeket. Kádár olaszországi látogatásának a lehetősége 1970-től kezdődően különböző olasz–magyar magas szintű találkozások alkalmával felmerült – nem hivatalos formában. Ez alkalommal azonban a külügyminisztérium szakértői úgy foglaltak állást, hogy Andreotti közlését már hivatalos meghívásnak kellett tekinteni, mivel az olasz protokoll nem ismer olyan kialakult gyakorlatot, amely szerint a meghívásokat minden esetben írásban kell átadni. Javasolták, hogy Kádár fogadja el a meghívást. A javaslat megtámogatására elősorolták, hogy a szocialista országok vezetői közül 1975 szeptembere óta hivatalos meghívása volt Brezsnyevnek; 1973-ban, 1974ben és 1975-ben Rómába látogatott Tito, Ceausescu és Zsivkov. 1975-ben Leone olasz köztársasági elnök látogatást tett a Szovjetunióban, meghívták Jugoszláviába, Romániába, Bulgáriába, és szó volt 1977-es magyarországi látogatásáról is. Mindezeken túlmenően az OKP kezdeményezte és támogatta a szocialista országok és Olaszország államközi kapcsolatainak minden téren való fejlesztését.427 Fentieknek azért volt különös jelentősége, mivel Kádár később is konzekvensen kerülte azt, hogy a kommunista vezetők közül elsőként tegyen látogatást valamelyik nyugati országba. Mikor már mások megtörték a jeget, ő is utazott. A látogatásra vonatkozó pozitív döntésről a római magyar nagykövet tájékoztatta Andreotti miniszterelnököt, aki a „bejelentést látható örömmel vette”. Az olasz miniszterelnök jelezte a magyar nagykövetnek, hogy a kétoldalú kérdések megbeszélése mellett a tárgyalások középpontjába a belgrádi értekezlet előkészületeit, valamint a KGST és a Közös Piac kapcsolatait javasolja állítani. Hozzáfűzte, hogy a látogatásig a két külügyminisztérium vizsgálja meg azokat a rendezetlen kérdéseket, amelyekben eredményt lehet elérni, hogy a látogatás során már ne kelljen ezekkel foglalkozni.428

426

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/5 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/1 428 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/2: 427

154

Tekintettel arra, hogy Kádár római utazásának kérdése eldőlt, a Külügyminisztérium illetékes területi főosztálya által készített, a látogatással összefüggő magyar és várható olasz célokat rögzítő „koncepciót” az 1977. március 29-i miniszteri értekezlet napirendjére tűzték. A dokumentum szerint a meghívásnak Kádár 1977. június 7-8-9-én kíván eleget tenni. Fontosnak tartották leszögezni, hogy az MSZMP KB első titkáraként – vagyis hatalmon lévő kommunista párt első embereként – és a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács (ET) tagjaként utazik. Ez utóbbira azért volt szükség, mivel az ET tagjaként protokolláris akadály nélkül találkozhatott az olasz államfővel – akinek ilyen módon a partnere –, valamint az olasz szenátus és képviselőház elnökével. A „koncepció” leszögezte, hogy Olaszország a fejlett tőkés országok között Magyarország kiemelt fontosságú partnere, s a tárgyalásoknak különös jelentőséget ad az a tény, hogy ilyen magas szintű érintkezés a felszabadulás óta nem volt a két ország vezetői között. Fontos szempont volt az is, hogy az Olasz Kommunista Párt, amellyel az MSZMP-nek igen jó kapcsolatai voltak, a nyugati világ legnagyobb kommunista pártja. A dokumentum a látogatás fő célját abban határozta meg, hogy a magyar fél demonstrálja elkötelezettségét az enyhülés, a békés egymás mellett élés erősítésére, hangsúlyozza a magyar–olasz kapcsolatok jelentőségét, valamint érdekeltségét az együttműködés elmélyítésében. Jelezze Magyarország figyelmét és érdeklődését Olaszországnak a nemzetközi kérdésekben megmutatkozó, a NATO vezető országainál árnyaltabb, realistább politikája, a szocialista országokkal való kapcsolatainak fejlesztésére irányuló erőfeszítései iránt. A tárgyalások ugyanakkor arra is lehetőséget adnak, hogy bátorítsák, „befolyásolják” olasz felet az enyhülési folyamat továbbvitele érdekében. A magyar pártvezető római tárgyalásai adjanak új lendületet a kétoldalú kapcsolatoknak, a gazdasági együttműködés terén pedig mozdítsa elő a maximális célok elérését. A „koncepció” készítői és a miniszteri értekezlet részvevői úgy vélték, hogy Kádár római szereplésének várható sajtóvisszhangja ellensúlyozhatja a szocialista országok ellen folytatott propagandakampányt – mely utóbbit elsősorban a Szovjetuniónak és néhány más szövetségesének az a súlyos deficitje váltotta ki, amit az emberi jogok tekintetében Helsinkiben vállalt kötelezettségek semmibe vevése jelentett. A magyar külügy vezetése úgy látta, hogy olasz részről azt kívánják majd láthatóvá tenni, hogy Olaszország az enyhülés következetes támogatója, az e téren megnyilvánuló speciális olasz törekvések után a szocialista országokkal való kapcsolatfejlesztést tekinti fontos céljának. A Kádárral folytatandó tárgyalások révén olasz részről bizonyítani kívánják, hogy a folyamatos belpolitikai válság nem vezetett nemzetközi elszigetelődéshez, egyoldalú orientációhoz. A tárgyalások fő tartamát a Bem-rakpart szakértői abban határozták meg, hogy a magyar–olasz kapcsolatok legyenek intenzívebbek, a gazdasági érintkezések ismét élénküljenek. Indítványozták, hogy Kádár hívja meg Andreottit magyarországi látogatásra, és jelezze Leone köztársasági elnöknek, hogy szívesen látott vendég Budapesten. A politikai érintkezések intenzitásának növelésére irányuló magyar szándékot mutatta, hogy a Külügyminisztérium javasolta Kádárnak, kezdeményezze a külügyminiszterek és a két kormány más tagjainak rendszeres találkozóját a parlamenti kapcsolatok gyakorításával együtt. Az európai biztonság és együttműködés előmozdításnak az érdekében magyar részről kívánatosnak találták a két külügyminisztérium szakértői közötti konzultációkat. A „koncepció” kiemelte, hogy a magyar fél hosszú távú gazdasági együttműködés kialakítására és fenntartására törekszik Olaszországgal, fontos célja az árúcsere-forgalom növelése és az ipari, valamint mezőgazdasági kooperációk kialakítása, és a kulturális téren az olasz túlsúlyt mutató aránytalanságnak legalábbis a csökkentése.429 A római magyar nagykövet 429

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/11 155

jelentése szerint az olasz tárgyalási célok nem estek távol a magyar szándékoktól, mivel az olasz külügyminiszternél tett látogatása szerint olasz részről a megbeszélések középpontjába a Helsinki EBEÉ belgrádi utóértekezletére való felkészülést állítják. Az európai biztonság és együttműködés a kérdést tágabb értelemben fogják fel, mivel ideértik a katonai enyhülést, az EGK–KGST kapcsolatokat, és figyelembe veszik a szovjet–amerikai tárgyalásokat is.430 Kádár római látogatása előkészítési folyamatának talán a legfontosabb mozzanata volt a magyar pártvezető és a budapesti olasz nagykövet megbeszélése a „Fehér Házban”. A találkozóra 1977. május 20-án került sor, s a tolmácsfeljegyzés szerint a négyszemközti megbeszélés ötven percig tartott. A nagykövet kifejtette, hogy az olasz kormány igen nagy jelentőséget tulajdonít a látogatásnak, annak a tudatában, hogy Kádár első ízben keres fel NATO tagállamot. A látogatás súlyát emeli a két ország közt Helsinki óta kialakult rendkívül jó politikai kapcsolat. Kádár – kijelentve, hogy a két nép között őszinte rokonszenv tapasztalható – egészen elképesztő megállapítást tett azzal, hogy „a mi országaink a Horthy-korszak közepén, a harmincas évek derekán is megpróbáltak – egy egészen más európai helyzetben és bizonyos mértékig Hitler háta mögött – valamiféle olasz–magyar együttműködést kialakítani”. Vagyis, nem tett mást, mint teljesen eretnek módon, mintegy elismerte a két világháború közötti, kényszerhelyzetekbe zárt magyar diplomácia egyik fontos törekvésének – az olasz orientációnak – a helyességét, függetlenül attól, hogy a hivatalos terminológia szerint „az olasz fasizmus és a Horthy-rezsim” közötti, kénkőszagú közeledésről volt szó. 431 Hozzáfűzte, hogy a történelmi körülmények megváltoztak és különösen Helsinki óta „egy igen konstruktív és nagy perspektívákat nyújtó kapcsolat alakult ki a két ország között”. Tovább erősödött a jó politikai kapcsolat, s felhívta a figyelmet arra, hogy igen sok kérdésben egyetértés van, és ehhez képest csekély a véleménykülönbségek köre. Feltétlenül ki kell használni az ebből a jó viszonyból származó előnyöket, különösen a közelgő belgrádi konferenciára való tekintettel. Kádár úgy vélte, hogy Budapest és Róma egy cseppet sem érdekelt a fegyverkezési verseny fokozásában, ezeket a pénzeket sokkal okosabb célokra lehetne fordítani. „Központi gondolatként fogom hangsúlyozni Andreotti úr előtt, hogy az örvendetesen jó olasz–magyar viszonyt fel kell használni arra, hogy országaink minden nemzetközi fórumon együttes fellépéssel gyakoroljanak nyomást a fegyverkezési költségek csökkentése érdekében, hogy ezzel is előmozdítsák a SALT-tárgyalások sikerét.” Rámutatott, hogy véleménye szerint a Helsinki találkozó, az ott elfogadott okmánynak az adja a jelentőségét, hogy „a legkülönbözőbb világnézetű és egészen eltérő ideológiát követő huszonöt ország állam képviselői mégis megegyeztek abban, hogy korunk legdöntőbb politikai irányzata az enyhülési folyamat erősítése. Mi rendületlenül a nemzetközi enyhülés, a béke és a biztonság hívei maradunk.” Kádár még külön, röviden szólt a helsinki záróokmány harmadik kosarának a kérdéséről, ugyanis e tekintetben volt a legnagyobb a keleti blokk deficitje. Konstatálta, hogy az emberi jogok kérdésében a nyugat támadásba lendült, de hozzáfűzte – a körülményeket tekintve egyébként teljes joggal –, hogy „az emberi jogok egyes területein mi többet tettünk, mint mások, de ennek fordítottja is áll”. Gazdasági kapcsolatok vonatkozásában megállapította, hogy ezek szintje elmarad a politikai kapcsolatok szintjétől. Hozzáfűzte, hogy Magyarország nem akarja egyik kapcsolatát sem monopolhelyzethez juttatni, és ez az egyik oka annak, hogy látogatására most kerül sor. E megjegyzése természetesen a nyugati relációban tapasztalható tendenciákra vonatkozott – elsősorban a nyugatnémet jelenlét dominanciájára. Kijelentette, hogy a magyar gazdaság teljesen nyitott, vagyis minden vonalon a saját gazdasági érdekek érvényesítése a cél, s kifejezte reményét, 430 431

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/19 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/77 156

hogy „egyre jobban megtaláljuk a keretszerződéseket konkrét tartalommal megtöltő lehetőségeket”.432 Kádár – szinte kényszeres módon – ez alkalommal is kitért 1956-ra azzal, hogy az addig elkövetett hibák „gyökeres kijavítása” politikájának a központi elemét képezte, s ez a politikai törekvés „szép” eredményekkel járt. Várakozásának megfelelően az olasz nagykövet visszaigazolta az általa mondottakat, s kifejtette, hogy kormánya ezeket az eredményeket nagyra értékeli, és a kapcsolatok fejlesztését illetően tudatosan épít a magyarországi politikai stabilitásra, és tényként fogadja el, hogy „a magyar közvélemény döntő többsége helyesli az MSZMP politikáját.” A nagykövet még tovább ment, s felhívta Kádár figyelmét annak a jelentőségére, hogy a szocialista országok között az olasz kormány kiemelt helyet biztosít politikájában Magyarország számára, s különösen az ország teljes politikai stabilitását és nyugalmát értékelik, valamint azt, hogy a nyugat-európai közvélemény is úgy látja, hogy a magyarok vették a legkomolyabban a helsinki záróokmány aláírásával vállalt kötelezettségeket az emberi jogok vonatkozásában. A nagykövet elmondta, hogy a miniszterelnöknek küldött jelentésében leszögezi, hogy „Magyarország és Olaszország egészen különleges szerepet tölt be a szövetségi rendszereken belül. Mindkét ország tartja a szövetségi rendszere által előírt kötelezettségeket, de ez mégsem akadályozza a jó kapcsolatok fejlesztését. Mi mind a NATO-n mind a Közös Piacon belül pozitív hatást tudunk gyakorolni az események alakulására, úgy érezzük, Magyarország ugyanezt teheti a VSZ-en és a KGST-n belül, ez a példamutató kapcsolat igen sokat használhat a világpolitikai helyzet alakulásának.” Kádár a szokásos mértéktartással zárszóként elfogadta, hogy római útja nagy szolgálatot tehet az európai enyhülés ügyének, de „felesleges illúziók nélkül” ajánlatos a megbeszélések várható eredményeire tekinteni.433 Sajnálatos módon az olasz miniszterelnök és Kádár négyszemközti és a többi tárgyalásáról készült jegyzőkönyv már nem lelhető fel. 434 A látogatásról készült jelentés435 néhány fontos kérdést illetően csak az olasz fél álláspontjának az ismertetésére tért ki, így csak a Kádárnak készített tárgyalási témavázlatok alapján következtethetünk arra, hogy Kádár pontosan mit mondhatott az olasz miniszterelnöknek, illetőleg a többi partnerének. A javasolt témavázlat a két ország közötti politikai kapcsolatokat szerteágazónak, rendszeresnek és folyamatosnak ítélte meg. Egyre jobb és tárgyilagosabb a tájékoztatás egymásról – állapította meg. Olaszország kiemelten fontos partnere Budapestnek, olasz részről viszonozzák az érdeklődést, az együttműködés fejlesztésének lehetőségeinek keresése kölcsönös, a magas szintű találkozók gyakoriak, magyar részről várják az olasz köztársasági elnök és a miniszterelnök látogatását. A kapcsolatokat a legtöbb területen jó egyezmények szabályozzák, Olaszország a harmadik legfontosabb gazdasági partner a fejlet tőkés országok közül, a nem szocialista országokkal folytatott külkereskedelemből 8-9%-kal részesedik. A gazdasági kapcsolatok gondjai: a világgazdasági problémák miatt ezek kölcsönösen sebezhetőnek bizonyultak, az árucsere-forgalom csökkent, a termelési kooperációk nehezen jönnek létre, az olasz cégek gyakran nem versenyképesek. Cél: a gazdasági együttműködés fejlesztésének 432

Uo. MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/77 434 Ezeket a jegyzőkönyveket 1977. szeptember 26-i dátummal 0032/95. számon a római magyar nagykövet felterjesztette a Külügyminisztériumnak egy külön borítékban, azonban a boríték az aktában szereplő bejegyzés szerint az olasz referatúrán maradt, így a Magyar Országos Levéltárhoz nem került fel, s több mint harminc év után feltehetően nyoma veszett. 435 MOL M-KS 288.f.5/720 ö.e. 433

157

meggyorsítása, a kereskedelmi és kooperációs kapcsolatok mennyiségi és minőségi fejlesztése, az árúcsere-forgalom tükrözze jobban a magyar ipar fejlettségét (jelenleg a feldolgozott termékek a kivitel alig 10%-át teszik ki), a korábbi árúcsere-forgalom formái hosszú távú együttműködéssel, új formákkal egészüljenek ki (termelési kooperációk, harmadik piaci együttműködés). A magyar fél fontosnak tartja, hogy olasz részről adjanak erőteljesebb bátorítást az olasz gazdaság irányítóinak és a gazdasági, ipari egységeknek, gyorsítsák meg az árúcsere-forgalom liberalizációját, a kereskedelem-politikai akadályok felszámolását (a mennyiségi korlátozások gyorsabb lebontása olasz döntéstől függ, más közös piaci országok többet tettek Magyarország irányában), Olaszországnak van szerepe abban, hogy a Közös Piac politikája a szocialista országokkal kapcsolatban kedvező irányban változzék. A magyar fél javasolja a két ország gazdaságtervező szerveinek rendszeres eszmecseréit a gazdaságfejlesztés fő irányairól, az olasz tervezett beruházásokról, amelyekbe a másik fél kellő felkészülés után részvételre jelentkezhet. A magyarországi lehetőségeket illetően előnyben részesülnek a kooperációs megoldásra hajlandó, a legkorszerűbb műszaki színvonalat képviselő és kedvező hitelfeltételeket nyújtó partnerek. A gazdasági vegyes bizottságot váljon akcióképesebbé, többek között az állami ipar és a nagy konszernek képviselőinek fokozott bevonása révén. 436 A nemzetközi kérdéseket illetően a dokumentum megállapította, hogy a fő irányzat az enyhülés. A magyar fél reméli, hogy a tapasztalható megtorpanás csak átmeneti. Az enyhülés alapját képező erőviszonyok változatlanok, a záróokmány végrehajtása az enyhülés előre vitelének egyik fontos feltétele, hosszú távú program, a végrehajtás eddigi tapasztalatai pozitívak. A záróokmány magyar felfogás szerint egységes egész, Budapest ezt várja el minden aláíró államtól. Bizonyos nyugati körök a harmadik kosár bizonyos kérdéseire koncentrálnak, más országok belügyeibe való beavatkozásra kívánják használni, a közvéleményt is a szocialista országok ellen hangolják. A gazdasági és tudományos együttműködés nem kap kellő hangsúlyt. Magyarország végrehajtja a záróokmányt, javaslatokat ad át végrehajtásra kétoldalú kapcsolataiban. Belgrádot illetően a magyar és olasz álláspont több kérdésben közel áll egymáshoz. Leszerelés és haderőcsökkentés kérdésében az egyeztetett VSZ álláspont a követendő a tárgyalások során.437 A Kádár római találkozóiról készült jelentés,438 amit egyébként az MSZMP Központi Bizottsága két héttel később külön napirendi pontként tárgyalt,439 megállapította, hogy a kapcsolatok állását mindkét fél kedvezően értékelte, s e kapcsolatok fejlődéséről is elégedetten szólt. Gazdasági téren – és lényegében ez volt a látogatás legfontosabb hozadéka – az együttműködés kiszélesítését, a harmadik piaci együttműködés és a termelési kooperációk jelentette korszerűbb formák meghonosítását szorgalmazták, és magyar kezdeményezésre az olaszok egyetértettek azzal, hogy a két ország tervező szervei teremtsenek kapcsolatot egymással és a kormányközi vegyes bizottság munkájában vegyenek részt a nagy olasz konszernek képviselői is. (A magyar indítvány – miután hasonló kezdeményezést Kádár az előző év végén az osztrák kancellárral folytatott bécsi megbeszélésén is tett – arra mutatott, hogy az e fajta szoros gazdasági együttműködésre irányuló magyar szándék állandó eleme lett a kádári 436

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/49 Uo. 438 Megbeszélést folytatott a miniszterelnökkel, a köztársasági elnökkel, a szenátus és a képviselőház elnökével, valamint az olasz ipar vezető képviselőivel. Találkozott az OKP vezetőivel is. 439 MOL M-KS 288.f. 4/150 ö.e. 437

158

külgazdasági stratégiának, függetlenül attól, hogy a tervező szervek közötti kapcsolatok feltehetően betekintést engedtek volna nemcsak a magyar, de azon keresztül a KGST illetőleg a szovjet tervekbe is.) Az olaszok kezdeményezték a tudományos és egyetemek közötti kapcsolatok fejlesztését és késznek bizonyultak a „kulturális cserében meglévő aránytalanságok” csökkentésére is”.440 Andreotti miniszterelnök meglepő nyíltsággal szólt az olasz belső helyzetről. Elmondta, hogy a legnagyobb gondot a nehéz gazdasági helyzet, a munkanélküliség, az infláció, a belpolitikai stabilitás hiánya és a fokozódó terrorizmus jelenti. A legfontosabb nemzetközi kérdéseket illetően a nézetazonosság szinte teljes volt. Egyetértés volt az enyhülés folytatásának, a béke megőrzésének a szükségességéről, és mindkét fél leszögezte, hogy érdekében áll a belgrádi találkozó eredményessége és a Helsinkiben megkezdett munka folytatása. Andreotti elmondta Kádárnak, hogy bár a leszerelés vonatkozásában a nagyhatalmak feladata és lehetősége meghaladja a középes és kis országok lehetőségeit, a kis országok képesek hatást gyakorolni a nagyhatalmakra. Olaszország mindenképpen érdekelt a leszerelésben, de úgy véli, hogy nemcsak a nukleáris, hanem a hagyományos fegyverzetek csökkentését is szorgalmazni kell. Ez utóbbi tekintetében a NATO-val egyetértésben olasz részről hangsúlyozták, hogy nincs egyensúlyi helyzet a két katonai tömörülés között.441 A látogatást értékelő központi bizottsági beszámoló végül is okkal állapította meg, hogy Kádár római látogatása „minden szempontból elérte kitűzött célját és eredményes volt.”442 Hasonló szellemben fogalmazott a Közös közlemény is, amely az 1975-ben kiadott fontos Magyar–olasz nyilatkozat443 fő vonalait követte. Megállapította, hogy a megbeszélések szívélyes, baráti légkörben zajlottak, a kétoldalú kapcsolatok eredményesen fejlődtek, s a két fél mindent megtesz népeik barátságnak a fejlesztéséért, s ennek érdekében elősegíti a két ország állampolgáraink az érintkezését. A dokumentum hangsúlyozottan szólt a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fontosságáról, fejlesztésének a szükségességéről, az ipari és mezőgazdasági kooperációk, illetve a harmadik piaci együttműködés. A helsinki záróokmány fontosságát aláhúzva síkra szállt a leszerelés ügyének támogatása, az általános és teljes leszerelés szorgalmazása mellett. A magyar és az olasz tárgyaló fél megelégedéssel nyugtázta, hogy nézeteik számos kétoldalú és nemzetközi kérdésben hasonló vagy közel állnak egymáshoz. Kádár a bécsi látogatásához hasonlóan római tárgyalásairól nemzetközi sajtóértekezlet keretében számolt be az érdeklődő közvéleménynek. Az elhangzottak szerint elemében érezte magát, magabiztosan válaszolt a feltett kérdésekre, s bécsi sajtóértekezletéhez hasonlóan nem a kommunista vezetőktől megszokott „betonszöveget” mondta. A bevezetőben elégedetten szólt arról, hogy kölcsönös törekvés nyilvánult meg a két ország együttműködésének a fejlesztésére, elmélyítésére. A kapcsolatok fejlesztése jól szolgálja a két nép érdekeit, a béke ügyét. Olyan benyomást szerzett – mondta –, hogy kölcsönös a szándék a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére. Az olasz vezetők megígérték, hogy együttműködésre fogják ösztönözni az olasz gazdasági élet szereplőit. Termelési 440

Uo. Uo. 442 Kádár ugyanezen útja keretében VI. Pál pápával is találkozott a Vatikánban. L.: M. Szebeni Géza: A golyószórótól a pápai emlékéremig – Kádár János és VI. Pál találkozója. http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=GLOMOT 443 Ez a dokumentum a magyar diplomáciatörténet egyik legtehetségesebb, hajdani nagykövetének, dr. Bényi József akkori római magyar nagykövetnek a kezdeményezésére született. Néhány évvel később párizsi nagykövetsége idején ugyancsak az ő kezdeményezésére látott napvilágot egy Magyar–francia nyilatkozat is. 441

159

kooperáció, harmadik piaci együttműködés kialakítása az egyik legfontosabb célkitűzés. A nyugati újságírók magyarországi szabad mozgását illetően kijelentette, hogy „ma az az érdekes, hogy ki mit ír ma Magyarországról, nem az hogy húsz évvel ezelőtt mit írt. Emberi emlékezetünk van, de feketelistánk külföldi újságíróról nincs.” A nyugati sajtóban a legnagyobb port a sajtókonferencián az eurokommunizmussal kapcsolatban feltett kérdésre adott válasza verte fel – hasonlatosan bécsi kijelentéseihez. Ezidőtájt a nyugat-európai kommunista pártok – elsősorban az olasz, a spanyol és a francia – erőteljes kísérletet tettek arra, hogy a moszkvai vonal, a szovjet modell célként meghatározott addigi követése helyett eltérjenek a monolit bolsevik modelltől. Az elsődleges szándék egyrészt a nemzeti érdekek megjelenítése volt és az, hogy ezek a kommunista pártok ne „ideológiai”, hanem „program”-pártok legyenek vagyis, ne a valóságot igyekezzenek az ideológia teremtette „virtuális valóságba” gyömöszölni, hanem a párt politikáját igazítsák a valóság kihívásaihoz. Ezek a törekvések persze kivívták Moszkva rosszallását, mivel rést ütöttek a szovjet vezető szerep páncélzatán. Kádár bécsi látogatása idején a bolgár pártvezető éles támadást intézett az eurokommunista pártok ellen, azokat szovjetellenesnek bélyegezve meg. Teljesen természetes módon, sajtóértekezletén megkérdezték Kádárt, egyetért-e ezzel a minősítéssel. Kádár válasza az volt, hogy ezt a nézetet nem osztja – és ez a vélemény nem volt összhangban a nyilvánosság előtt elfogadott pártállásfoglalásokkal a keleti blokkon belül. Kádár valamivel később az MSZMP Politikai Bizottsága előtt igen ravaszul azzal érvelt, hogy a tolmács rosszul fordított, és ő nem értette pontosan, hogy miről volt szó, mert ha értette volna, akkor másként válaszol. Ettől függetlenül, a magyar vonalat mintegy kijelölve azért hozzáfűzte, hogy „Mindezt végig gondolva utólag nem nagyon bánom, hogy így történt, de ha pontosabb lett volna a fordítás, jobban tudom, miről van szó, pontosabban tudtam volna válaszolni. De nem vagyok kétségbeesve, mert mi ellene vagyunk, hogy a nyugateurópai kommunista pártokat antikommunista pártoknak állítsák be”.444 Kádár véleménye azért hamarosan igazolást nyert, mivel a szovjet blokk kommunista pártjai ideológiai és külügyi titkárainak szófiai értekezletén azt a határozatot hozták, hogy a Nyugat az eurokommunizmust manipulálva azt akarja elérni, hogy szembeállítsa egymással a hatalmon lévő és a „fejlett tőkés országokban harcoló” kommunista pártokat. Ezt a manipulatív törekvést le kell leplezni, és az egész mozgalom érdekeit szem előtt tartva kell reagálni.445 Miután Rómában Kádár az eurokommunizmus egyik fő zászlóvivőjével Enrico Berlinguerrel is tárgyalt, természetes módon a római sajtókonferencián is feltették neki azt a kérdést, hogy mi a véleménye erről, az olasz párt által is követett irányzatról. Kádár kifejtette, hogy az európai kommunista mozgalomnak valamennyi európai kommunista párt a tagja. Az azonos helyzet bizonyos pártok között hasonlóságot teremt. E pártok a monopoltőke diktatúrájának a viszonyai között küzdenek a szocialista jövőért. Ez természetes, és az is, hogy saját adottságaiknak megfelelően saját útjukat keresik a társadalmi felszabadítás érdekében. „Nemcsak joguk, ez kötelességük is, nem vitatkozunk róla, ebbe nem is tudunk beleszólni, az a saját hatáskörükbe tartozik, hogy miképpen, milyen utat keresnek a dolgozó nép szabadságának a kivívására. Akár proletárdiktatúrával vagy a nélkül, akár pluralista vagy másfajta szocializmust megvalósítva, de nyissák meg népük előtt a szocialista utat. Teljes szolidaritásnak kell érvényesülnie a kommunista pártok között, és ezt senki nem fogja tudni megbontani.”446 Kádár állásfoglalását persze az eurokommunista pártok nagy egyetértéssel fogadták, s M-KS 288.f.5/707 ö.e. M-KS 288.f.5/713 ö.e. 446 Népszabadság, 1977. június 10. 444 445

160

bár néhány héttel később a Krímben lezajlott találkozójukon Brezsnyev is „jóváhagyta” Kádár római, vatikáni és bonni tárgyalásait – Kádárnak ezeket az „eretnek gyanús” rokonszenveit aztán mindig bizonyos gyanakvással szemlélték a keményvonalas szovjet vezetők. Római tárgyalásait Kádár olyan fontosnak tartotta, hogy a már említett központi bizottsági ülésen „néhány momentumra” külön visszatért.447 Az MNK nemzetközi tekintélyének erősödéséről szólva újólag visszatért 1956-hoz, s mintegy saját legitimitását igazolva a külföld véleményével, kijelentette, hogy „Magyarországon a 956 végi helyzethez képest a pártnak, a munkásosztálynak, a népnek sikerült radikálisan és gyökeresen megváltoztatni a helyzetet”, és ezeket az eredményeket nemzetközileg elismerik. Kádár úgy látta, hogy az előző évi osztrák és az az évi olasz meghívásának a hátterében az Egyesült Államokkal történt politikai egyeztetés állt – „olyan benyomásom van, mintha nem az ő (mármint Andreotti) fejében született volna meg a meghívás gondolata – ez is konzultáció eredménye.” Miheztartás végett még hozzáfűzte, hogy a magyar eredmények feltűnő méltatása mögött az a szándék is meghúzódik, hogy a magyar vonalat szembeállítsák a más szocialista országok politikájával, hogy „differenciáljanak közöttünk”. Kádárnak ebben igaza volt, de ettől függetlenül nyugati elfogadottságában és sorozatos meghívásaiban döntő szerepet játszott az a tény, hogy elsősorban amerikai „megítélése drámai változáson ment át”, tekintettel arra, hogy az amerikai stratégia a szovjet blokk tagjait illetően gyökeres változást mutatott, a „felszabadítás stratégiája” helyébe a belső fejlődés, a belső reformok, a szovjet szál csendes lazításának a szándéka lépett.448 A látogatás gazdasági vonatkozásait illetően Kádár nyomatékosan leszögezte, hogy Magyarországnak eminens gazdasági és politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy ne csak az NSZK-val bővüljenek a kapcsolatok. Az egyoldalú nyugatnémet kapcsolatfejlesztést Kádár elutasította, de a „FIAT-konszern vezérigazgatójával” folytatott eszmecserén megjegyezte, hogy a nyugatnémet „javaslatok jobbak”, ők fürgébbek, így ez a reláció erősebb. Magyarországnak azonban nem áll szándékában a nyugatnémet reláció monopolizálása, s ennek következtében szívesen fogadja a magyar fél a budapesti látogatásra készülő üzletembert, aki tíz javaslatot hoz magával. Kádár még hozzáfűzte, hogy e javaslatokra konkrét válaszokat kell adni, de nem „két és egynegyed év múlva”, nem a szocialista relációkban szokásos „lassú tempóban”. Mondandóját azzal zárta, hogy mindkét fél részéről jelen van az együttműködés bővítésére irányuló szándék, és ennek megfelelően az ebből adódó lehetőségeket ki kell használni. A római magyar nagykövet annak rendje s módja szerint jelentésben számolt be a Kádár-látogatás olasz politikai körökben hallható értékeléséről. E szerint az OKP elsősorban a Kádár sajtóértekezletén az eurokommunizmussal kapcsolatban mondottakat emelte ki. A köztársasági elnök környezete szerint az elnök személyesen is lépni fog annak az érdekében, hogy magyarországi látogatása minél hamarabb megvalósuljon. Andreotti miniszterelnök az alapvető nemzetközi kérdéseket illető nézetazonosságot hangsúlyozta, személy szerint arra törekszik, hogy a látogatás nyomán keletkezett jó politikai atmoszféra gazdasági eredményekben is realizálódjon. Felvetette a recski rézvagyon kitermelésben való olasz részvétel lehetőségét. Forlani Kádár előzőleg, 1977. június 10-én fogadta a Budapesten tartózkodó Katusev szovjet miniszterelnök-helyettest és tájékoztatta őt a római tárgyalásairól. MOL M-KS 288.f.5/720 ö.e. 448 V.ö. Borhi László: Egy amerikai diplomata beszélgetései 1978-ban. W. Averell Harriman, Kádár János és Nicolae Ceausescu. In Múltunk, 2009. 1. 447

161

külügyminiszter a belgrádi értekezletre való felkészülés szempontjából emelte ki a látogatást, amelynek során újabb biztosítékokat kaptak az MNK enyhülés érdekében kifejtett erőfeszítéseiről. Utasította a Külügyminisztérium apparátusát a gazdasági lehetőségek megvizsgálására.449 Az olasz–magyar legfelső szintű találkozó elemzésének igen érdekes dokumentuma az olasz külügyminisztérium („megbízható forrásból származó”) írásos értékelése a Kádár-látogatásról. A dokumentum feltehetően a magyar vagy az egyik baráti katonai hírszerzés valamelyik ügynökétől származhatott, mivel a külügyminiszternek a honvédelmi miniszter által 1977. június 29-i dátummal megküldött anyag olyan bizalmas volt, hogy az aktán szereplő szignók szerint csak a külügyminiszter és az illetékes külügyminiszter-helyettes látta a külügyminisztériumban. Bár az aktán látható utasítás szerint miniszterhelyettesi engedéllyel más is megtekinthette volna a dokumentumot, arra valószínűleg nem került sor, mivel az akta nem került tovább az illetékes miniszterhelyettes titkárságáról.450 Az olasz külügyminisztérium értékelése megállapította, hogy Kádárnak ez volt az első látogatása olyan országban, amely a Közös Piac és a NATO tagja. A látogatás beilleszkedett az előző évi decemberi ausztriai látogatás és a várhatóan júliusban sorra kerülő, az NSZK-ban teendő látogatás közé. Az olasz vezetők Kádárral kétoldalú és nemzetközi kérdéseket vizsgáltak meg. A megbeszélések főbb témáit illetően az olasz diplomácia elsősorban az enyhülési folyamattal összefüggő magyar álláspontot emelte ki. Úgy érzékelték olasz részről, hogy a belgrádi utótalálkozóval kapcsolatban a magyar fél aggodalmának adott hangot, hogy az esetleges sikertelenségnek negatív visszahatása lesz az enyhülés folyamatára. Kádár hangsúlyozta a VSZ tagországok nézet azonosságát, és aláhúzta annak a fontosságát, hogy a találkozó ne fulladjon konfrontációba, hanem konstruktív jellegű legyen, mivel a záróokmány hosszú időre szóló programot ad. A magyar fél aggodalmát fejezte ki az emberi jogokkal kapcsolatos esetleges kampány vonatkozásában, amely Belgrádban megronthatja az értekezlet légkörét. Utalt az emberi jogok vonatkozásában az USA és Kanada és a többi nyugati ország eltérő álláspontjára. Kádár kifejtette, hogy a kérdés körül kibontakozó nyugati sajtóhadjárat nem jelentene problémát, viszont aggasztóak az olyan kormányszintű állásfoglalások, amelyeknek a célja egy ideológiai probléma politikai célokra való felhasználása. Az elemzés szerint a magyarok megerősítették, hogy (szemben az olasz állásponttal) ellenzik a leszerelés vagy a földközi-tengeri biztonság belgrádi napirendjére tűzését, mivel a belgrádi fórum nem lenne alkalmas ilyen nehéz témák megvitatására, az e térségbe tartozó államok jelenléte nem hozhatna kiemelkedő eredményeket.451 Az olasz fél emlékeztetett arra a nyugati célkitűzésre, hogy konstruktív jellegűvé tegyék a belgrádi tanácskozást, keresve az együttműködés lehetőségét, függetlenül a résztvevő országok alkotmányos rendszereinek a különbözőségétől. A kölcsönös bizalom légkörének a kialakítása idővel lehetővé tenné a jelenleg különbözőképpen értékelt kérdések megoldását. Az emberi jogok vonatkozásában például a későbbiekben lehetőség nyílna a konfrontáció felváltására olyan törekvésekkel, amelyek eredményeképpen mindenki a saját országában érne el javulást. Fontos az e területen kibontakozó párbeszéd megindításához alapot biztosító irányelvek és rendszabályok meghatározása. Az olasz fél kiemelte, hogy kapcsolat van a földközi-tengeri és az 449 450

451

MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/90 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/94 Uo. 162

európai biztonsági problémák között. Magyar részről a SALT-tárgyalásokra súlyt helyeztek, ezeket minden állam szempontjából fontosnak tartották. A haderőcsökkentést illetően a nézetek azonossága volt tapasztalható, olasz részről hangsúlyozták a katonai terhek csökkentésének fontosságát. „A fentieken túl szó volt kétoldalú, elsősorban gazdasági és kulturális kapcsolatokról.”452 A nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában az olasz értékelés Kádár illetve a külügyminisztere által elmondottakból elsősorban az enyhülési folyamattal összefüggő magyar álláspontokat emelte ki vélhetően annak okán, hogy Kádárt úgy tartotta számon az amerikai és a nyugati (köztük az olasz) vezetés, mint az enyhülés mellett elkötelezett kommunista politikust, akinek az együttműködésére e tekintetben számítani lehet – függetlenül attól, hogy a Szovjetunió iránti hűségét senki nem kérdőjelezte meg.453 A Kádár-látogatás valódi jelentősége valóban az enyhülés folyamatába illesztve kapott értelmet, e tekintetben az olasz külügyminisztérium értékelése teljesen helytálló volt. Figyelemre méltó, hogy a látogatás gazdasági utóéletét illetően a római magyar nagykövet igen józan elemzése megállapította, hogy a jövőben sem lehet számítani lényegesen aktívabb olasz magatartásra. Az olaszokat elsősorban nagy piac és a nyersanyagforrások érdeklik, s ennek okán csak úgy lehet előbbre lépni, hogy a magyarok aktívabbak és folyamatos kezdeményezésekkel jelentkeznek az olaszoknál. A látogatás eredményeként könyvelte el a nagykövet azt, hogy a magyar fél felhívta az olasz kormány és a gazdasági körök figyelmét a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, illetve az erre irányuló magyar szándékra. Lehetőségek vannak, de a magyar exportot úgy lehet csak fejleszteni oda, ha az eddigieknél jobban figyelembe veszi a magyar fél az olaszoktól beszerezhető importot, magyarán, ha az olasz importnak a nyugat-német behozatal szűkítése árán biztosít helyet.454 E téren azonban e dolgozat keretét meghaladó okok miatt nem lehetett áttörést elérni.

452

Uo. V.ö.: Borhi I.m. 454 MOL XIX-J-1-j 102. doboz 117-1 0032/86 453

163

Néhány újabb lap a Mindszenty-ügy történetéhez Mindszenty bíborosnak a budapesti amerikai (nagy)követségen töltött évei kétség kívül a magyar diplomácia történetnek is a legizgalmasabb fejezetei közé tartoznak. A magyar állami levéltárakban jelenleg kutatható dokumentumok tanúsága szerint a magyar katolikus egyházfő sorsa szorosan kötődött az amerikai-magyar kapcsolatok kérdésköréhez is, mely kapcsolatok normalizálása iránt támasztott amerikai feltételek egyik, későbbi sarokkövét alkották. Ettől függetlenül az amerikai adminisztráció a bíborosnak az amerikai követségen történő menedékkérését az első hónapokban nem fogadta tetszéssel, s nem egy ízben tett kísérletet arra, hogy Mindszenty Józsefet eltávolítsa az amerikai diplomáciai képviseletről. E kísérletek egyikéről a budapesti olasz követ számolt be Sík Endrénél, a külügyminiszter első helyettesénél tett, 1957. május 24-i látogatása során. A több témát érintő véleménycsere során az olasz nagykövet Mindszenty bíboros „ügyével” kapcsolatban megemlítette, hogy a budapesti amerikai követség (feltehetően) ügyvivője több alkalommal megpróbálta rábeszélni „az olasz követség”-et arra, hogy „vegye át tőle” az amerikai követségen tartózkodó bíborost. Az olasz követ ezt mindannyiszor megtagadta – nyilvánvalóan hazai utasításra.455 Így Mindszenty bíboros a budapesti amerikai követségen maradt, s helyzetének rendezése igen hamar a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálása egyik elemévé vált. Az egy másik kérdés, hogy e normalizálás feltételei az évek múlásával egyre szűkültek, s végül Washington – miután 1962 decemberében levetette az ENSZ közgyűlés napirendjéről a magyar kérdést - megelégedett az 1963. április 4-re meghirdetett amnesztiával, aminek eredményeképpen sok 1956-os elítélt kiszabadult, de még így is épp elegen maradtak börtönben, s csak a hetvenes évek legelején kerültek szabadlábra. A magyar-amerikai kapcsolatok kérdése – tekintettel arra, hogy ezek a szovjetamerikai viszony egyik alrendszerét jelentették – folyamatosan szerepelt a Budapest és Moszkva közötti külügyi konzultációk napirendjén, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a szovjetek instrukciókkal látták el a magyarokat, mely instrukciókat az utóbbiak pontosan követtek – az amerikai követségre menekült Mindszenty ügyében is. Ennek megfelelően szoros egyeztetés történt az ENSZ közgyűlés napirendjén szereplő magyar kérdés kezelését illetően oly annyira, hogy a magyar külügyminisztériumban készült, a „Tervek az u.n. magyar kérdés likvidálására a nemzetközi fórumokon” című feljegyzést a budapesti szovjet nagykövetség útján Moszkvába továbbíttatták. A Politikai Bizottság határozatának megfelelően, 1960. február 5-én Sík Endre külügyminiszter a Szovjetunióba utazott és látogatást tett Pirjubin (máshol Firjubin) külügyminiszterhelyettesnél azzal a céllal, hogy feljegyzésben foglaltakat illetően megfelelő utasításokat kapjon. 455

MOL XIX-J-1-u 65.doboz sz.n. (Volt külügyminisztériumi vezetők irathagyatéka – Sík Endre 164

A szovjet külügyminiszter-helyettes alapos eligazítással látta el a magyar külügyminisztert. A két diplomata közötti tárgyalás témájának megfelelően elsősorban a magyar-amerikai viszonyt érintették, de Sík Endre ezzel kapcsolatban felvetette a „Mindszenty problémát” és részletesen informálta Pirjubint az elmúlt év októberében a Kreisky osztrák kancellárral folytatott megbeszéléséről. Válaszában Pirjubin kifejezte azt a véleményét, hogy Kreisky kancellár mindazt, amit mondott, kétségen kívül amerikai utasításra mondta abból a célból, hogy kitapogassák „hajlandók vagyunk-e a Mindszenty kérdés rendezéséről szóba állni”.456 A továbbiakban a szovjet diplomata nagyon helyesnek ítélte meg azt, amit Sík Endre Kreisky kancellárnak mondott (vagyis, hogy nincs felhatalmazása erről a kérdésről tárgyalni, de meggyőződése az, hogy amennyiben konkrét javaslattal jönnének amerikai részről, azt a magyar kormány komoly megfontolás tárgyává tenné). Véleménye szerint azzal, amit Sík Endre mondott „értésére adtuk” az amerikaiaknak is, a Vatikánnak is, hogy „hajlandók lennénk” a kérdésről szóba állni. Ezek után - Pirjubin szerint - „nekünk” egyelőre nincs más tennivalónk, mint várni, hogy ők – mármint az amerikaiak - jöjjenek a kérdéssel. A szovjet külügyminiszter-helyettes kifejtette, hogy ha Kreisky nem jelentkezett, mint ahogy ígérte, az azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kormányának és a Vatikánnak még nem sikerült közös javaslatot kialakítania a bíboros további sorsát illetően. Úgy látta, hogy erre a közös javaslatra „előbb vagy utóbb” sor kerül és indítványuk Pirjubin szerint csak egy lehet: javasolni fogják, hogy Mindszentyt „engedjük” ki az országból. Pirjubin felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar kormánynak („nekünk”) viszont csak olyan álláspontot lehet elfoglalnia, „amely nem sérti országunk – s ezzel a szocialista tábor presztízsét”. Ez az álláspont pedig Pirjubin szerint csak az lehetett, hogy Mindszenty jöjjön ki a követségről, és adja magát a magyar hatóságok rendelkezésére, és „csak ha ez megtörtént, akkor fogunk tudni dönteni arról, hogy mi történjen vele”. Ugyanakkor megfelelő formában az amerikaiak értésére adható, hogy ha ez megtörtént, szó lehet arról, hogy Mindszenty ügyében – megfelelő feltételek mellett – kedvező döntést „hozzunk”. Pirjubin szerint arról is lehetett volna szó, hogy megfelelő amerikai engedmények ellenében (a magyar kérdés végleges levétele az ENSZ közgyűlés napirendjéről, a magyarellenes lépések beszüntetése stb.) Mindszentyt az országból „kiengedjük”. Ez esetben a szovjet koncepció szerint „írást vehetnénk tőle, amelyben egy s más bűnét beismerné, esetleg funkciójáról lemondana – azzal, hogy amennyiben ellenséges aktivitást fejtene ki, írását nyilvánosságra hozzuk”.457 Pirjubin véleménye szerint Mindszenty külföldre kiengedése különösebb veszedelmet amúgy sem jelentene „számunkra”, mert még ha fel is lépne „ellenünk” nyilatkozatokban, beszédekben vagy a sajtóban, annak jelentősége a történetek után minimális lenne. Egy-két hétig beszélnének róla „mint Nagy Ferencről”aztán lekerülne napirendről.458 Ez a mondat meg újabb jelzése annak, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök sorsáról sem Budapesten döntöttek. A moszkvai „konzultációt” követően Politikai Bizottság elé került jelentés gyökeresen szakított azzal a korábbi koncepcióval, miszerint az amerikaiakkal szó sem lehet a Mindszenty-kérdés megtárgyalásáról – mivel az a magyar belügyekbe történő súlyos beavatkozás. A jelentés előterjesztői világosan leszögezték a szovjet külügyminisztériumban kidolgozott új álláspontot, amennyiben kijelentették, hogy a A többes szám első személy használata végig a feljegyzésben talán arról is árulkodik, hogy a szovjetek mennyire a „magukénak” érezték a Mindszenty ügyet. 457 Ezt később Kádár saját megnyilatkozásaiban is szükségesnek tartotta egy ideig. 458 MOL 288.f.32/11öe/1960. 456

165

”Vatikán és az Egyesült Államok által elfogadhatónak tűnő kompromisszumos megoldásba, vagyis Mindszentynek az országból való kiengedésébe, akkor mehetünk bele, ha világos már, hogy az őszi ENSZ közgyűlésen a „magyar kérdés” napirendre tűzése iránti javaslat elmaradt s a magyar delegáció mandátumát elismerték. Ebben az esetben – függően a nemzetközi helyzet akkori egyéb vonatozásaitól – és feltéve, hogy az Egyesült Államok és a Vatikán garanciát nyújt Mindszenty szilencium alatt tartására, hozzájárulhatunk kiengedéséhez”. Hozzáfűzték még, hogy a magyar fél számára egyelőre előnyös a jelenlegi helyzet, tekintettel arra, hogy „megkímél bennünket a Mindszentyvel szemben való eljárás szükségességétől”. A helyzet a jelentés szerint lehetőséget adott arra, hogy az Egyesült Államok hidegháborús támadásaival szemben a budapesti követségnek a nemzetközi jogot sértő eljárását a magyar kormány támadja. Ezen túlmenően megkötötte az Egyesült Államok kormányának kezét a hidegháborús támadások tekintetében: nem fenyegetőzhet azzal, hogy megszakítja a magyar kormánnyal diplomáciai kapcsolatait. A kialakult helyzet – így az előterjesztés - már megfosztotta Mindszentyt a hazai egyházi közvélemény előtt „főpásztori” nimbuszától és kialakult Mindszenty nélkül, s részben ellene, az új egyházi vezetés – jelezve ezzel, hogy a szovjet irányelvek nyomán a magyar vezetés felismerte a bíboros amerikai követségen tartózkodásában rejlő zsarolási potenciált. A Mindszenty bíboros további sorsát illető tárgyalások aztán rövidebb-hosszabb szünetekkel követték a maguk útját. Sík Endre irathagyatékából előkerült, a Pirjubin szovjet külügyminiszter-helyettessel folytatott tárgyalását ismertető dokumentum mindenesetre újabb, kézenfekvő bizonyítékát adja annak, hogy a magyar külpolitika a szovjet globális törekvések egyik „alvállalkozója” volt, és a szovjetek „kézi irányítása” még a magyar egyházpolitikai kérdésekre is kiterjedt.

166

Mindszenty-ügyek Mindszenty bíboros budapesti amerikai (nagy)követségen töltött tizenöt éves belső emigrációjával összefüggésben készült számos hivatalos dokumentum a Szentszék és a magyar kormány vonatkozó megállapodása459 alapján 2041-ig nem kutatható a Magyar Országos Levéltárban. Sajnos, nem ismerhetők meg a „másik oldal” dokumentumai sem, mivel a vatikáni „Archivio segreto” is csak 1938-ig kutatható, s feltehetően ott is majd 2041 után lesznek elérhetőek Mindszenty bíboros életének e periódusával összefüggő iratok. Ennek ellenére, a rostán fennmaradt, elsősorban a keletkezésükkor titkosított MSZMP dokumentumok alapján több-kevesebb pontossággal rekonstruálható, hogyan viszonyult az ország - napi politikai gyakorlat szerinti - legfőbb hatalmi központja, az MSZMP Politikai Bizottsága és személy szerint Kádár János ahhoz a nem mindennapi helyzethez, amit a magyar katolikus egyházfő amerikai menedékre találása jelentett, illetőleg, hogyan zajlott ez a (egyszerre külpolitikai és belpolitikai) konfliktus a katolikus egyház és a kormányzat egymásnak feszülésével a háttérben. A frissiben hatalomra került Kádár a késedelem nélkül beindított tömeges megtorlások közepette sem feledkezett meg arról, hogy „rendet tegyen” az új rezsim és az egyház(ak) kapcsolataiban.460 Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága461 igen hamar, már 1957. március 5-én napirendjére tűzte az „Előterjesztés néhány egyházpolitikai kérdés rendezésére”462 című dokumentumot, melyet a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala készített – lévén, hogy az addig főhatóságként működő Egyházügyi Hivatal önállóságát az új kormány megszüntette – legalábbis átmenetileg. A dokumentum a „jelenlegi” helyzetet értékelve, egyfajta idilli képet festve megállapította, hogy az „ellenforradalom előtt” – vagyis Rákosiék regnálása idején - „az egyházpolitikai helyzetet általában az állam és az egyházak között normális, inkább jó viszony jellemezte. A felmerülő kérdéseket az egyes egyházakkal megkötött egyezmények alapján tárgyalások, megegyezések útján rendeztük.” A dokumentum készítői némi önkritikával megállapították, hogy „Bizonyos korlátok között, de biztosítva volt a vallásszabadság, bár a korlátozások részben feleslegesen sértették a vallásos tömegek érzületét. Az egyházak kormányzását közvetlen ellenőrzés alatt tartottuk. Az egyházak hivatalosan támogatták a kormány politikáját, bár több reakciós püspök és lelkész ellenséges magatartást tanúsított. Ezeket igyekeztünk elszigetelni, háttérbe szorítani.”

Erről a megállapodásról is csak szóbeli információk vannak. Annál is kevésbé, mivel a pápa három dekrétumban is állást foglalt az 1956 őszén Magyarországon történtekkel kapcsolatban. (Egyébként a pápa egyházi átokkal sújtott mindenkit 1948 utolsó napjaiban, aki Mindszenty bíboros üldözésében szerepet játszott, így Kádár is egyházi átok alatt állt.) 461 Később kapta a Politikai Bizottság elnevezést 462 MOL M-KS 288.f. 5/17 ö.e. 459 460

167

Az előterjesztés szerint „az ellenforradalom napjaiban az egyházakban előtérbe kerültek az ellenséges erők. Az egyházakban a reakciós erők mindent elkövettek, hogy meghódítsák a kulcspozíciókat és a demokratikus felfogású egyházi embereket a háttérbe szorítsák. Ezzel akarták elérni az egyházaknak az ellenforradalom szolgálatába állítását” (…) „A katolikus egyházban Mindszenty kezdeményezésére és intézkedése következtében kb. 30 békepapot távolítottak el állásaiból és függesztették fel papi és közéleti tevékenységüktől (sic!). Ezekkel az intézkedésekkel a papi békemozgalmat lefejezték és működését teljesen megbénították. A katolikus püspöki karban előtérbe kerültek a legreakciósabb személyek (…)”. „Nemrégen a Vatikán jóváhagyta ezeket az intézkedéseket, sőt megerősítette és kivette a rendezés lehetőségét a püspökök kezéből. Az elhelyezett békepapok helyére az esetek többségében reakciós papokat helyeztek. A püspöki kar képviselőivel folytatott megbeszéléseken határozottan kijelentettük, hogy ezeket az elhelyezéseket nem ismerjük el és nem hagyjuk jóvá, ezek az egyezménnyel és a püspöki kar eddigi állásfoglalásaival ellentétes intézkedések, továbbá a Vatikán közbelépése az ország belügyeibe való beavatkozást jelent, amit nem tűrünk el. A püspöki kar azonban nem hajlandó változtatni ezeken az áthelyezéseken. A helyzet meglehetősen kiéleződött és bonyolulttá vált. Ennek rendezése igen határozott és erélyes intézkedéseket követel.” (…) A dokumentum eléggé terjedelmes második része ezeket az „igen határozott és erélyes” közvetlen intézkedésekre tett javaslatokat sorolta fel, és mintegy keretül szolgált az állam és az egyház közötti viszony számára. Ezek között kiemelten szerepel, hogy „Mindszenty József Magyarországon többé nem végezhet egyházi funkciót”, készüljön „törvényerejű rendeletet az állam legfőbb felügyeleti jogának gyakorlásáról”, az „ellenforradalom támogatásával hatalomra jutott egyházi személyek és csoportok gyors félreállítása a kibontakozás alapvető feltétele”, valamint „A püspöki karral hivatalosan írásban is közöljük, hogy nem ismerjük el azokat a leváltásokat és áthelyezéseket, amelyeket hozzájárulásunk nélkül eszközöltek október 23-a után, valamint nem ismerjük el a Vatikán rendelkezéseit, és azokat nem lehet végrehajtani. A minisztériumba hívjuk meg az egész püspöki kart. Közöljük velük ezeknek az intézkedéseknek a bevezetését azzal, hogy mi tette indokolttá és szükségessé ezeknek az intézkedéseknek a megtételét.”463 Azok számára, akik esetleg nem értették volna, hogy itt nem másról, mint a katolikus egyház önállóságának a teljes és újbóli lerombolásáról volt szó, a javaslatok még kiemelték, hogy „Minden püspökségre kivétel nélkül azonnali hatállyal miniszteri biztost rendeljünk ki, akik ellenőrzik az egyházmegye kormányzatát.” E miniszteri biztosok munkáját megkönnyítendő, a javaslatok még sürgették, hogy „19-20 reakciós papot, segédlelkészt, plébánost és másbeosztásút, akik az ellenforradalom alatt is és most is ellenséges tevékenységet fejtetek és fejtenek ki, közbiztonsági őrizetbe kell venni”. Érezve azonban, hogy a totális konfrontáció még a megtorlások idején sem volt vállalható, az előterjesztés sürgette, hogy „Az egyházi reakció erőinek a visszaszorításával párhuzamosan történjenek intézkedések a közvetlen politikai érdeket nem sértő, a vallásos tömegeket érintő egyházi igények kielégítésére (…) az egyházi lapokat a régi terjedelemben és keretek között engedélyezni kell, tekintettel arra, hogy a megfelelő szerkesztőség biztosítva van.” Az előterjesztés olyan stratégiai vonalak meghatározására is vállalkozott, melyek mentén hosszú éveken át szerveződött az egyház „kézben tartására” irányuló szándék. 463

Az eredeti javaslatok negyedik pontját, amelyben Badalik Bertalan veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári, Kovács Sándor szombathelyi, Kovács Vince váci püspök felfüggesztését és kényszerlakhelyre telepítését javasolják, törölték. 168

Egy pillanatig nem hagyott kétséget afelől, hogy a hatalom mindenképpen vissza akarja állítani azt a korábbi, „ellenforradalom előtt”-i állapotot, amelyikben „az egyházpolitikai helyzetet általában az állam és az egyházak között normális, inkább jó viszony jellemezte.” A dokumentum fontosságát jelezte, hogy hozzácsatolták a Művelődési Minisztérium Egyházügyi Hivatala elnökének nyilatkozat tervezetét Mindszenty József helyzetéről. A nyilatkozat tervezet szerint a bíborost jogerősen ítélték el életfogytig tartó fegyházbüntetésre464, a büntetést csak enyhítették 1955-ben azzal, hogy egyházi objektumot jelöltek ki számára tartózkodási helyéül. Ez nem amnesztia, csupán kedvezmény volt – így ő továbbra is jogerős büntető ítélet hatálya alatt áll. 1956. október 30-án engedély és amnesztia nélkül önkényesen megszakította büntetése letöltését, és november 30-i rádióbeszédében a „Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje ellen lázított. Utasítást adott az Állami Egyházügyi Hivatal kirablására és az irattár elhurcolására, amit utasításának megfelelően Turcsányi Egon, Mindszenty személyi titkára végre is hajtott.” Mindszenty vendégként az USA követségén tartózkodik, a magyar állam területén kívül, és olyan rendeleteket adott ki, „amelynek értelmében a demokratikus felfogású, haladó gondolkodású egyházi személyeket állásaikból elmozdította, eltiltotta a közéleti tevékenységtől és Budapest területéről kiutasította őket.”. Mivel ezek a rendeletek ellentétben állnak az egyház és az állam közötti megállapodással és állami törvényekbe ütköznek, végrehajtásuk állami törvényekbe ütköző cselekedetnek minősül. „Mindszenty József Magyarországon, éppen a fenti helyzetből kifolyólag többé nem végezhet egyházi funkciót.” Az ideiglenes intéző bizottsági vitán az előterjesztő a katolikus egyházat illető erőteljes rendszabályokat szorgalmazott, míg engedményeket azokon a területeken, amelyek a vallásos tömegeket érintő problémákra vonatkoznak. Elég észrevehetően jelen volt az a törekvés, hogy a híveket leválasszák az egyházról. A bíborosra vonatkozó kérdésekre azt felelte, hogy „Mindszentyről nem tudok sokat. Ő már két ízben megpróbálkozott, hogy Rómába utazhasson, ezt a pápa megtiltotta. Azóta olyan rendeletet hozott a pápa, hogy gondoskodtak helyettesítéséről, tehát ma már a Vatikán sem ismeri el, mint egyházkormányzati tényezőt. Ha egy ilyen nyilatkozat, melyet javasolunk, megjelenne, akkor eltávozna külföldre – és számunkra ez lenne a legjobb megoldás. Amit esetleg kiabálni tud rólunk, azt már úgyis tudják, újat mondani nem tud.” A vitában megszólaló Marosán György szerint a „Mindszenty kérdést hiába próbáljuk vitatni, amíg Róma nem dönt”, míg Kállai Gyula úgy vélte, hogy a nyilatkozatot a püspöki kara tagjainak is meg kell küldeni azzal, hogy „Mindszenty a magyar törvényeket – mint elítélt465 - semmibe véve intézkedik, illetve intézkedett és ezeket az intézkedéseket a püspöki kar nem tekintheti magára nézve kötelezőnek (…) A Mindszenty ügyében teendő nyilatkozat a katolikus hívők nagy részét mellénk fogja állítani” – jelentette ki magabiztosan. Az előterjesztést illetően többen úgy vélték, hogy elérkezett az ideje annak, hogy „támadásba menjünk át”, s Fock Jenő szerint nem helyes meghatározni, hogy 15-20 reakciós papot le kell tartóztatni, „Tartóztassunk le annyit, amennyire szükség van, de nem szabad számokat mondani” – fejezte be harcias mondókáját a későbbi miniszterelnök. Kádár természetesen nagyon jól tudta, hogy Mindszenty bíborost koholt vádak alapján állították bíróság elé és ítélték el, a hozott ítélet jogosságát azonban soha nem vonta kétségbe. A justizmordnak részéről történő elismerése annak a bevallása is lett Mint ismeretes, az ügyről már 1949. januárjában kiadott „Sárga könyv”-ben szerepeltették a bíboros „vallomását”, melyben „elismerte”, hogy volt ő náci, royalista, áruló, kém, diktátor jelölt, valutázó, fellépett a köztársaság ellen és háborúra uszított. 465 Kállainak tudnia kellett – ráadásul ő is koncepciós per áldozataként ült a börtönben ártatlanul -, hogy Mindszenty József ártatlan volt az ellene felhozott vádakban. 464

169

volna, hogy saját letartóztatásáig viselt tisztségei okán466, ilyen-olyan módon ő maga is részvett koholt perek megszervezésében, s ez nem fért volna össze az ő „szenvedéstörténetével”, mivel ez utóbbi nagy szerepet játszott saját legitimitása megerősítésében. Igaz, 1954-es rehabilitációs tárgyalásán kijelentette a Legfelsőbb Bíróság előtt, hogy ő „alanya és tárgya” volt az elkövetett törvénytelenségeknek, de később már az „alanya” szót a jótékony feledés kierőszakolt homálya fedte. Jellemző módon, a néhány évvel később „a személyi kultusz éveiben elkövetett törvénysértések kivizsgálására” kiküldött bizottság az 1962. augusztus 14-ei központi bizottsági ülés elé terjesztett jó ötszáz oldalas jelentése is a koholt pereket, törvénytelen eljárásokat is csak az 1949-es Rajk-pertől tárgyalta. Így az azt megelőző Mindszenty-per eleve kívül került az „elkövetett törvénytelenségek” körén – együtt azokkal a perekkel, amiket nem a hatalom bástyáin belül lévő ártatlanokkal szemben folytattak le. A Politikai Bizottság (az Ideiglenes Intézőbizottság időközben nevet változtatott) mintegy fél évvel később foglalkozott ismét egyházpolitikai kérdésekkel 467. A Művelődési Minisztérium Egyházügyi Hivatalának előterjesztése ez alkalommal nem tért ki a Mindszenty Józseffel összefüggő ügyekre. Ettől függetlenül – néhány más munkaanyaggal együtt - figyelmet érdemel, mert a Vatikán lépéseire reagált és bepillantást enged a főhatalom birtokosainak gondolkodásmódjába, és mutatja, hogy a szándékot tett követte, s valóban „támadásba mentek át”. A „Tájékoztató jelentés a katolikus egyházban kialakult helyzetről” megállapítja, hogy egy kérdés maradt függőben, azaz a két békepap visszahelyezése. De „ezt a püspöki kar felterjesztette a Vatikánba rendezés végett. A Vatikán július elején elutasította. Ennek következtében mi is kitettünk az állásából kb. 20 reakciós papot és egy (görög katolikus) püspöki helynöknek (…) megvontuk a működési engedélyét. Július 16-i kelettel a Vatikánból újabb három dekrétum és rendelkezés érkezett, ami igen durva beavatkozás és tűrhetetlen állapotot jelent. A három rendelkezés lényege: A három parlamenti képviselő katolikus pap azonnal mondjon le mandátumáról, Horváth Richárd nem lehet Budapesten plébános, azonnal el kell távolítani, Magyarországon katolikus pap és püspök semmilyen politikai és társadalmi tevékenységet nem fejthet ki, nem vehetnek részt a békemozgalomban, a Vatikán azonnal jelentést kér és magyarázatot az eddigi tevékenységről. Akik nem engedelmeskednek „ipso facto” „különleges kiközösítés alá esnek”. Mindegyik rendelkezés „a pápa rendelete”. A konfliktus élesedését jelezte, hogy a javaslati részben az szerepelt, hogy a püspöki kar nem hozhatja nyilvánosságra a pápai dekrétumokat és nem engedelmeskedhet, és tiltakozni kell a „Vatikán brutális beavatkozása ellen.” Az előterjesztés az egyházon gyakorolt totális kontroll szándékát fogalmazta meg, hangsúlyozva, hogy „a miniszteri biztosok egész nap a püspökség épületében tartózkodjanak, és részletesen ellenőrizzék az egyházmegye kormányzását. Püspöki konferenciát csak az EH előzetes engedélyével, általa jóváhagyott napirenddel lehet tartani, A Minisztertanács hozzon rendeletet, hogy minden katolikus egyházi állás betöltéséhez, az abból való elmozdításához az Egyházügyi Hivatal előzetes engedélye szükséges. Badalik Bertalan veszprémi püspök jogkörét, működési engedélyét az Elnöki Tanács vonja meg, ő költözzön el Veszprémből. 40-50 reakciós papot vegyen a BM közbiztonsági őrizetbe. A legmegbízhatóbb békepapoknak biztosítsanak állami védelmet.” 1946-tól az MKP, később az MDP főtitkárhelyettese. Főtitkárhelyettesi beosztását, MKP ill. MDP KV és PB tagságát letartóztatásáig, 1951-ig tartotta meg. 1948-1950-ig belügyminiszter is volt. 467 MOL M-KS 288.f. 5/ 39 ö.e. 466

170

A jelentésről folytatott vitában elhangzott, hogy Grősz érsek 468 „arra vállalkozik, hogy e hónap végén, de legkésőbb szeptemberben küld (…) levelet a Vatikánba, amelyben vázolja majd az egyház és az állam viszonyát, hogy a kormány nem ellenezte a vallásszabadságot, sőt a hitoktatást is rendezte és megállapítja – amit az egész püspöki kar aláír -, hogy a Vatikán rendelkezései zavarják ezt a viszonyt. Ebben megállapodtunk Grősszel, azonban úgy néz ki, ha újabb vatikáni intézkedés fog bekövetkezni, elállnak ennek a felterjesztésnek az elkészítésétől.” Kádár szerint „ha ki lehetne szorítani a Grősz-féle feljegyzést, az nagyon nagy dolog volna. Ha ehhez erőszakoskodás kell, meg kell csinálni.” – fűzte még hozzá vészjóslóan, nyilván arra célozva, hogy a Grősz érsekkel szemben elkövetett törvénytelenségek során alkalmazott „erőszakoskodás” egyszer már eredménnyel járt. Még ugyanannak az évnek a nyarán újabb terjedelmes jelentés került a Politikai Bizottság elé az állam és az egyház viszonyáról.469 Maga a dokumentum az aktuális helyzet értékelése, s ebben akaratlanul olyan tételeket fogalmaztak meg, amelyek arra utaltak, hogy a „támadásba lendült” hatalom minden igyekezete ellenére sem volt képes arra, hogy az egyházzal összefüggésben kialakított politikai elképzeléseit maradéktalanul megvalósítsa. A dokumentum leszögezi, hogy az „egyházi reakció nem semmisült meg (…), az ellenforradalom idején magához ragadta a kezdeményezést és az egyházi kulcspozíciókat. (…) Támadását az ellenforradalom után is folytatta, kihasználva az állami vezetés más irányú lekötöttségét.(kiemelés tőlem) Az egyházi reakció elleni fellépés ezt megállította és vannak eredmények.”. Az előterjesztés összegzésképpen megállapította, hogy „az egyházakban három fő politikai áramlat létezik. Az egyik és számunkra a legfontosabb, a szocialista államunkkal szilárdan együttműködő békepapok csoportja, amely számát tekintve 810%-a a lelkészeknek. A másik áramlat, amely nem képez aktív reakciót, de még elég távol áll tőlünk, jelentős reakciós befolyás is érvényesül rájuk, ez számszerűleg a legnagyobb, kb. a lelkészek 60-70%-át foglalja magába és a legtekintélyesebb csoport. (…) A harmadik áramlat az aktív reakciósok csoportja, amely számszerűleg nem túl nagy, kb. 10-15%-a a lelkészeknek, de befolyása a papi körökben számarányuknál lényegesen nagyobb.” Az akkurátusan összeállított kimutatás arról árulkodik, hogy a hatalom erőfeszítései ellenére, a papság döntő többsége nem működött együtt az új rezsimmel. Az előterjesztők az állam és az egyházak közötti együttműködés „elvi alapjai” között kiemelten szerepeltették azt az igényt, hogy az „egyházak támogassák a szocializmus építését, tanúsítsanak az állam iránt lojális magatartást, támogassák a nemzetközi békemozgalmat. A továbbiakban a jelentés megjelöli a távlati célt: „A katolikus egyházon belül kialakultak már olyan elemek, akik határozottan akarják – ebben érdekeltek is – a Vatikántól való politikai elszakadást. Erősíteni és támogatni kell ezeket az erőket, ugyanakkor fokozatosan, de egyre határozottabban kell igényelni az egyház vezetőitől is a politikai eltávolodást a Vatikántól.” Az elképesztő módon behatáridőzött feladatok az egyházon belüli kulcspozíciók visszaszerzését, a „reakciós elemek” „jól jövedelmező állásokból” történő kiszorítását, a hívő tömegek bevonását az egyházi reakció elleni harcba, a reakciós püspökök leleplezését, a lelkészek rendszeres politikai nevelését a békemozgalom keretén belül tűzték ki célul. Hozzáfűzték még, hogy az ifjúsággal csak a vallási nevelés keretében szabad foglalkozni - minden más forma megengedhetetlen. A nyugati (katolikus)szervezetekkel a kapcsolatok csak a minimális mértékben engedélyezhetők 468 469

Aki korábban szintén ártatlanul szenvedett börtönbüntetést. MOL M-KS 288.f.5/82.ö.e. 171

(jobbára adományok - pl. papír az egyházi sajtótermékek számára – begyűjtésére). Elérendő célkitűzés, hogy a Vatikánnal szembeni függetlenség mind nagyobb legyen. Szükséges több évre szóló terv kidolgozása a papnevelő intézetek „demokratizálására”, a hallgatók létszámának csökkentésére. A jelentésről szóló vita jegyzőkönyve szerint az előterjesztő megállapította, hogy a papnevelő intézetek tekintetében „kevés eredményt tudtunk elérni. Az egyházak ezeket az intézeteket elzárják, és ezek tulajdonképpen a reakció fő bázisai, a jövő szempontjából a jelentőségük igen nagy.” Az egyházban lévő kulcspozíciókat az év végégig vissza lehet szerezni - folytatta -, és a Vatikántól való függetlenedés célja is reális. Kádár megjegyezte, hogy nemcsak „ők támadnak, nekünk is vannak szerveink pl. a BM is harcol”. Világossá kell tenni – elmélkedett Kádár -, hogy miben lehet együttműködni és miben nem, mert most sokan abban a tévhitben élnek, hogy „megalkudtunk az egyházakkal.” Minden félteértést elkerülendő Kádár nyomatékosan hozzáfűzte, hogy „Meg kell értetni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt hatalom. (…) Mi az, ami ellen nem harcolunk? A vallásos világnézet. (…)De itt már döntő szerep a kulturális szerveké. (…) Lehet, hogy a klerikalizmus ellen harcolni kell még öt évig, és a vallásos világnézet ellen két generáción át. (…)” Hozzáfűzte, hogy „A katolikus püspöki kar elé olyan követelményt nem állíthatunk, hogy mint egyházi szervezet szakadjon el Rómától, ellenben követelhetjük a püspöki kartól, hogy Róma politikai reakciójától határolja el magát. A püspökökkel többet kell foglalkozni, vitatkozni, megegyezni…” Miután előzetesen kifejtette, hogy „tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk” befejezésképpen felszólított a túlzások, túlbuzgóság ellen.470 1958. október 10-én elhunyt XII. Piusz pápa, s ennek következtében Mindszenty bíboros ügyében váratlan fordulat történt.471 A külügyminisztérium illetékese (de nem a külügyminiszter) 1958. október 18-i dátummal Kiss Károlynak472 rövid feljegyzést küldött, melyben az állt, hogy „ma délelőtt ½ 11-kor értesítették a külügyminisztériumot, hogy Ackerson ügyvivő kormánya utasítására azonnal meg kívánja látogatni a Külügyminisztérium vezetőjét. Negyed óra múlva fogadtam. A látogatás célja a mellékelt jegyzék átadása volt. Ackerson megkért, hogy jelenlétében olvassam el a jegyzék szövegét. Miután elolvastam, közöltem vele, hogy nincs semmi megjegyzésem, s a jegyzéket kormányomhoz továbbítani fogom. A látogatás mintegy két percig tartott.”473 A jegyzék szövege szerint az Amerikai Egyesült Államok kormánya üzenetet kapott a pápaválasztó Bíborosok Tanácsának titkárától, Rómából. Az üzenetben az áll, hogy „A Bíborosok Tanácsa nagyra értékelné, ha az Egyesült Államok budapesti követsége felhasználná jószolgálatait a (fogadó) ország joghatóságainál annak az érdekében, hogy lehetővé váljék Mindszenty kardinális kiutazása Rómába, a Conclavé-ra olyan formában, természetesen, hogy személyi biztonsága megfelelően biztosítva legyen.”. A kérés természetes volt, hiszen a katolikus egyház egyik, ha nem a legfontosabb eseményéről – az új pápa megválasztásáról - volt szó, amely eseményen Mindszenty bíborosnak, mint pápaválasztó főpapnak ott kellett volna lennie.

A dokumentumok olvasójában önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy a tűz és a vas, a golyószóró és a börtön után vajon mi lehet a túlzás és a túlbuzgóság? 471 MOL XIX-J-1-j 10. doboz 29. tétel 005726/1958 472 MSZMP titkára, a PB tagja. Kádár később őt is felelőssé tette a „személyi kultusz éveiben elkövetett törvénysértések” kapcsán. 473 Ami egyébként jól jelezte a két kormány közötti kapcsolatok minőségét. 470

172

„A követség örülne” – folytatódott a jegyzék –, „ha tudomására hoznák, hogy hajlandó-e a Magyar Népköztársaság kormánya Mindszenty kardinális római útját lehetővé tenni és részére olyan szabad mozgást /safe conduct/ biztosítani, amely garantálná a kardinális személyi biztonságát attól az időtől kezdve, hogy kilép az amerikai követségről egészen addig, hogy Ausztriánál átlépi a magyar határt. Egy ilyen írásbeli biztosíték kézhezvétele után a követség örülne, ha a Minisztérium által kijelölt kompetens tisztviselőkkel megtárgyalná a kardinális Magyarországról való távozásának részleteit, akit a követség ideiglenes ügyvivője kísérne el.” Az amerikai diplomáciai demars azért is bírt különös jelentőséggel, mert Kádárék egyház elleni offenzívája és a megtorlások kellős közepén474 tett kísérletet arra, hogy a magyar egyházfőt kimenekítse Magyarországról, felhasználva a pápaválasztás nyújtotta teljesen legitim igényt. Ennek ellenére Kiss Károly szóbeli bejelentése alapján a Politikai Bizottság 1958. október 22-én tudomásul vette Mindszenty József római útjával kapcsolatos amerikai jegyzékre adott elutasító választ.475 A dolog persze nem volt ilyen egyszerű, mivel az amerikai jegyzék olyan izgalmat keltett, hogy a külügyminisztériumban mintegy hetven oldal iratanyag keletkezett a válaszjegyzék különböző fogalmazványai révén. A tervezetekben olyan kitételek is szerepeltek, melyek szerint a bíboros „megátalkodott bűnöző, aki a magyar nép és a Magyar Népköztársaság ellen súlyos politikai bűncselekmények egész sorozatát követte el”… A kérdés fontosságára utalt, hogy a tervezetek végleges jóváhagyás előtt egészen a legfelsőbb vezetésig kerültek (Kádár, Münnich, Marosán). Jól mutatja, hogy Kádár olyan mértékben tartotta kezében ezt az ügyet is, hogy az amerikai diplomáciai kezdeményezésről kiadandó, néhány soros külügyminisztériumi sajtóközlemény szövegét a tervezeten szereplő megjegyzés szerint Kádár instrukciói alapján javították. A válaszjegyzéket október 21-i dátummal továbbították az amerikai követségre. A dokumentumban nem elégedtek meg azzal, hogy visszautasították az amerikai jegyzékben foglaltakat. Kifejtették, hogy „(…) figyelemre méltó az a megállapítás, hogy Mindszenty Józsefet – akit a magyar igazságügyi hatóságok különböző politikai és egyéb bűncselekmények miatt életfogytiglani fegyházra ítéltek, s aki 1956 októberében őrizetéből megszökött és az ellenforradalom napjaiban a Magyar Népköztársaság társadalmi rendje ellen újabb bűnös tevékenységet fejtett ki, majd az ellenforradalom leverése idején a felelősségre vonás elől elmenekült – az Egyesült Államok budapesti követsége befogadta és azóta – immár két éve – ott tartja.”. Ezt követően az Egyesült Államok külügyi szolgálatának 1939-ben kiadott szabályzatára hivatkozva szögezték le az amerikai menedéknyújtás törvénytelenségét, majd a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy az Egyesült Államok követsége menedéket nyújt egy „elítélt bűnözőnek a helyi kormány törvényes hatóságainak eljárása alól”, s ezzel beavatkozik a Magyar Népköztársaság belügyeibe. A válaszjegyzékben ezt követően leszögezték, hogy „a magyar nép és a Magyar Népköztársaság ellen elkövetett súlyos politikai bűncselekmények miatt elítélt Mindszenty József magyar állampolgárnak az országból való kiengedése illetve büntetése elengedésének vagy felfüggesztésének kérdése olyan kizárólagosan magyar belügy, amely nem képezheti amerikai-magyar megbeszélések tárgyát. Éppen ezért a magyar kormány a követség fent hivatkozott jegyzékét, mint az ország belügyeibe való újabb beavatkozási kísérletet, a leghatározottabban visszautasítja.”. (…) „Az a követség által elismert tény, hogy Mindszenty József, súlyos bűncselekmények miatt jogerősen 474 475

1958 és 1960 között még majdnem száz halálos ítélet született. MOL M-KS 288.f.5./100.ö.e. 173

elítélt magyar állampolgár az Egyesült Államok követségén tartózkodik, teljesen abszurd és tarthatatlan helyzetet teremtett, amely a Magyar Népköztársaság közvéleményét jogosan nyugtalanítja, és arra kötelezi a Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt, hogy ezt az ügyet fokozott figyelemmel kísérje.”. A jegyzék utolsó sorainak az ad különös jelentőséget, hogy a későbbiek során Kádárék egy ideig azt a taktikát választották, hogy nincs hivatalos tudomásuk arról, hogy Mindszenty bíboros az amerikai követségen tartózkodik. XXIII. János „a jó pápa” beiktatását követően a Politikai Bizottság 1959. májusában ismét napirendre tűzött „egyházpolitikai” kérdéseket476. A kádári vezetés jól érzékelte, hogy XXIII. János életközelségének megjelenése a nemzetközi kapcsolatok bonyolult összefüggésrendszerében olyan új minőségű helyzetet teremtett, amely mellett nem mehettek el szó nélkül. Attól függetlenül, hogy az elemzés ma már nehezen emészthető pártzsargonban történt, saját szemszögéből nézve több vonatkozásban helyes megállapításokat tett felismerve, hogy a XXIII. János vezette egyházzal fenntartott kapcsolatokat mindenképpen módosítani kell. A dokumentum leszögezte, hogy „A jelenlegi pápa megválasztásával a világkatolicizmus élére olyan személy került, aki az eddigi politika lényegének fenntartása mellett rugalmasabb taktikai módszereket próbál alkalmazni mind nemzetközi, mind egyházpolitikai vonatkozásban.”. A dokumentum készítői a továbbiakban kifejtették, hogy ennek a rugalmasabb taktikának a lényege: az adott világpolitikai helyzethez való alkalmazkodás, a kompromisszumok, az áthidaló megoldások, az úgynevezett „módus vivendi” (sic) politikája. Úgy látták, hogy a Szentszék politikájának a lényege, hogy látszólagos engedmények árán megszilárdítsa az egyház helyzetét a népi demokratikus országokban. Azonban a Vatikánon belül és bizonyos amerikai körökben nem veszik szívesen az új pápa rugalmasabb taktikai törekvéseit. Ettől függetlenül – így az előterjesztés - a Vatikán politikája az egész kapitalista világ érdekeit szolgálja. Az új helyzetben a jelentés előterjesztői néhány alapelv rögzítését látták célszerűnek. Ezek között első helyen szerepelt a „konzultációs kapcsolat a baráti országokkal”. Ezt követően szükségesnek látták, hogy bekövetkezzen „a Vatikán és a magyar katolikus hierarchia közötti kapcsolatok lazítása, fokozatos ellentétekké fejlesztése”, tekintettel arra, hogy „a nyílt szakítás feltételei még nem értek meg.” A továbbiakban azt javasolták, hogy magyar püspöki karhoz intézett pápai meghívás elfogadásához a Politikai Bizottság mintegy retorzióképpen ne járuljon hozzá, mivel a Vatikán a Magyar Népköztársaság fennállása óta „ellenséges viszonyt tart fenn államunkkal, támogatta az ellenforradalmi erőket, Mindszenty Józsefet ma is a katolikus egyház fejének tekinti, a haladó papokat dekrétumokkal sújtotta, beavatkozott az ország belügyeibe, a vatikáni sajtó és rádió állandóan rágalmazza kormányunkat és uszít népi demokratikus rendszerünk ellen.” Hozzáfűzték még, hogy a püspöki kar összetétele is a kiutazás ellen szól különös tekintettel arra, hogy 1958 őszén Grősz érsek ügyét a Vatikánban külön bizottság tárgyalta. Ennek eredményeképpen a Szentszék nem járult hozzá a Grősz érsek által követett politikához. A Politikai Bizottság utasította az Egyházügyi Hivatal vezetőjét, „írasson Grősszel válaszlevelet a Vatikánba”, s közölje ebben a pápával azokat az okokat, amik miatt XXIII. János meghívásának nemhogy a püspöki kar, de még egyes püspökök sem tehetnek eleget. Mintegy igazolva a fent említett eljárás helyességét a jelentés készítői még hozzáfűzték, hogy a pápai meghívásra adandó válasz ügyében egyeztetendő megkérdezték a szovjeteket. Ez utóbbiak azt válaszolták, hogy „ilyen meghívást tudomásul sem vesznek”.

476

MOL M-KS 288.f.5./130.ö.e. 174

A jelentést követő vitában Kádár kétség kívül hajlékonyabb álláspontja jutott érvényre. Határozottan kijelentette, hogy véleménye szerint az új pápa trónra lépését követően változás történt a Szentszék politikájában, bár – fűzte hozzá - ez „taktikai változás”. Úgy vélte, hogy „differenciálni kell”. Az új politikára, az új taktikára nem lehet rögtön nemmel válaszolni, arra új válasz kell, „a régi módszer” alkalmazása nem helyes. A pápának a magyar püspöki karhoz intézett meghívását illetően nagyon határozottan leszögezte, hogy „Nem követelhetünk mi Grősztől semmiféle levelet”. A római utazást illetően is árnyaltabb megközelítést tartott szükségesnek, nyomatékosan sürgette annak a hangsúlyozását, hogy „ez idő szerint” nem utazhatnak ki, de a kiutazás lehetősége nyitott – később, bizonyos feltételek teljesülése esetén. Arra utasította az illetékeseket, hogy Grősz érsek kapjon írásos választ arra, hogy miért nem mehet ki Rómába, és az is szerepeljen a dokumentumban, hogy ez az intézkedés „nem személye ellen szól”. Kádár megemlítette, hogy mivel a „Vatikán megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a lengyel emigráns kormánnyal”, (ami igen fontos gesztus volt a varsói kormány számára), „Magyarország irányában is kell tenni valamit, ami „lojalitásra vall.”. Ha ezt megteszi, mi is irányában teszünk valamit”. Lényegében ez volt az első alkalom, amikor felmerült valamiféle kontaktus lehetőségének a megteremtése a Szentszékkel. Valamivel később a pártvezetés ismét napirendre tűzte a Mindszenty kérdést.477 A hosszabb jelentés megtárgyalását az tette szükségessé, hogy függetlenül attól, hogy Magyarország ENSZ tagságát nem vonták meg, diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal sem az Egyesült Államok sem pedig szövetségesei nem szakították meg, sőt a gazdasági érintkezések intenzitása is visszaállt az 1956 októbere előtti szintre. Az e téren történő normalizálódást jól mutatta pl., hogy 1959. áprilisában magyar-francia kereskedelmi egyezményt írtak alá. Ugyanez év október elsején pedig megbeszélések indultak Párizsban megvizsgálandó a magyar kormánynak azt az óhaját, hogy hosszú távú kereskedelmi megállapodást hozzanak létre a két ország között. Sőt, az 1961. április 4-i állami fogadás már a nyugati követek részvételével zajlott. A Kádár kormány nemzetközi elszigeteltségét mutatta azonban, hogy a magyar ENSZ mandátumot felfüggesztették és a „magyar kérdés” folyamatosan szerepelt a világszervezet napirendjén. A Politikai Bizottság elé került jelentés gyökeresen szakít azzal a korábbi koncepcióval, hogy az amerikaiakkal szó sem lehet a Mindszenty-kérdés megtárgyalásáról – mivel az a magyar belügyekbe történő súlyos beavatkozás. Az előterjesztők világosan leszögezték az új álláspontot, amennyiben kijelentették, hogy a ”Vatikán és az Egyesült Államok által elfogadhatónak tűnő kompromisszumos megoldásba: Mindszentynek az országból való kiengedésébe, akkor mehetünk bele, ha világos már, hogy az őszi ENSZ közgyűlésen a „magyar kérdés” napirendre tűzése iránti javaslat elmaradt s a magyar delegáció mandátumát elismerték. Ebben az esetben – függően a nemzetközi helyzet akkori egyéb vonatozásaitól – és feltéve, hogy az Egyesült Államok és a Vatikán garanciát nyújt Mindszenty szilencium alatt tartására, hozzájárulhatunk kiengedéséhez”. Hozzáfűzték még, hogy a magyar fél számára egyelőre előnyös a jelenlegi helyzet, mivel „megkímél bennünket a Mindszentyvel szemben való eljárás szükségességétől, lehetőséget ad arra, hogy az Egyesült Államok hidegháborús támadásaival szemben a budapesti követségnek a nemzetközi jogot sértő eljárását támadjuk, megköti az Egyesült Államok kormányának kezét a hidegháborús támadások tekintetében: nem fenyegetőzhet azzal, hogy megszakítja velünk diplomáciai kapcsolatait, már megfosztotta Mindszentyt a hazai egyházi közvélemény előtt 477

1960. március 29. MOL M-KS 288.f.5/176 ö.e. 175

„főpásztori” nimbuszától és kialakult Mindszenty nélkül, s részben ellene , az új egyházi vezetés – jelezve ezzel, hogy felismerték a bíboros amerikai követségen tartózkodásában rejlő zsarolási potenciált. Igaz, ez utóbbi kínálta lehetőségeket túldimenzionálták, amit igen jól illusztrál az a dokumentumban megfogalmazott szándék, hogy „A kérdés bonyolultságának megfelelően a tárgyalást hármas síkra kell indirekt eszközökkel terelni: a./ Közvetítőkön keresztül a kompromisszumos megkeresésekre válaszolva (SíkKreisky beszélgetés) érzékeltetni, hogy mi a koexisztenciás (sic!) politika érdekében hajlandóak vagyunk elnézőeknek lenni, de ennek előfeltétele, az Egyesült Államok hidegháborús magatartásának enyhülése. b./ Nem hivatalos megnyilatkozásokban – különböző formában mérsékelt, tárgyilagos hangon ugyan, de ugyanakkor fölényesen és ironikusan (sic!) – érzékeltetni kell a budapesti követség lehetetlen helyzetét Mindszenty ottlétével kapcsolatban. c./ Az Egyesült Államok képviselőivel – nem Mindszentyt, hanem a budapesti követség törvénytelen magatartását kritizálva – éreztetni kell, hogy a számunkra lehetetlen helyzetből kivezető útra nekik kell javaslattal jönniök. (A mai, Hruscsov elvtárs által bevezetett „nyílt diplomácia” korában szükséges az amerikaiakkal közvetlenül is beszélni a kérdésről.) A garanciákra nézve az amerikaiakkal közvetlenül kell tárgyalni.” (…) „A három tárgyalási mód együttes alkalmazásával nagyon valószínűen elérhető, hogy az Egyesült Államoktól megkapjuk a nekünk szükséges ellenszolgáltatást: a „magyar-kérdés” levételét a nemzetközi szervezetek napirendjéről.” A dokumentum szerint az amerikai és a vatikáni érdekek között ellentét alakult ki, mivel amerikai részről elérkezettnek látták az időt arra, hogy „a jelenlegi helyzetet érdekeiknek megfelelő” irányban módosítsák – vagyis a bíboros amerikai követségen tartózkodásának véget vessenek. Ezzel szemben a Vatikán számára a jelenlegi helyzet előnyös, mert amíg a bíboros az amerikai követségen tartózkodik, addig a Szentszéknek nem kell foglalkoznia funkciói betöltésének a kérdésével, továbbra is fennáll annak a látszata, hogy a főpásztor nem hagyta el a nyáját, és a Vatikán továbbra is nyitott kérdésként kezelheti a magyar kormány „egyházpolitikai intézkedéseit.”. Az előterjesztők a fentiekből azt a következtetést vonták le, hogy a saját érdek az Egyesült Államokkal történő tárgyalás szükségét diktálja. Kádár azonban más véleményen volt (azzal, ha nem jó az álláspontja, győzzék meg az ellenkezőjéről). A vita során kifejtette, hogy katolikus főpap letartóztatásáról, elitélésről szó sem lehet. A tárgyalási folyamat megindításának a kezdetén szerinte azt kell mondani, hogy „itt van ez a probléma, ez nekünk közömbös, de meg kellene oldani”. Igen határozottan kijelentette, hogy nem az amerikaiakkal kell tárgyalni, mivel azt a tárgyalást azzal kell kezdeni, hogy követelni kell Mindszenty kiadatását. Kádár új álláspontja szerint nem rendelkeztek hivatalos tudomással arról, hogy a bíboros a követségen tartózkodik, „jelenlegi ott tartózkodását ő is csak úgy mondja, hogy hírek szerint”. Kádár úgy látta, hogy az amerikaiakkal történő tárgyalás kezdeményezése olyan új konfliktusokat generálhat ennek a kérdésnek a révén, amely éppen, hogy szembe menne azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb törjék meg kormányának relatív nemzetközi elszigeteltségét. Szerinte közvetítőként Kreisky kancellár személyében (aki már érdeklődött az ügyben Sík külügyminiszternél) harmadik résztvevőt kell a folyamatba bevonni – mivel ő már úgyis tapogatódzott a kérdésben. Mindenesetre Kádár realitás érzékét mutatta, hogy az előterjesztés túlzott dimenzióival szemben kijelentette, hogy abban az esetben, ha a Szentszék garantálja Mindszenty bíboros szilencium alá helyezését és berendelik kúriai szolgálatra – a bíborost huszonnégy órán belül átadják az osztrák hatóságoknak – attól függetlenül, hogy 1949176

es „ítélete rendben volt, azzal nem volt semmi baj”, a büntetés érvényben van, és még nem felelt az 1956-os ellenforradalom során elkövetett bűneiért. 1962 augusztusában a Mindszenty bíborossal kapcsolatos kérdések ismét a Politikai Bizottság elé kerültek.478 Az előterjesztés szerint ez alkalommal a Vatikán részéről érkezett érdeklődés és javaslat Mindszenty Józsefnek az októberi zsinatra való kiengedésére, „ott tartására és félreállítására”. Ugyanakkor a magyar-amerikai viszony normalizálása kérdésében az USA képviselőinek ismételt puhatolózása szintén aktuálissá tette, hogy a Politikai Bizottság határozza meg a kérdésben a további lépéseket. Ekkor még úgy látták, hogy a Mindszenty kérdés a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálásának a részét képezi, és úgy vélték, hogy az amerikaiak érdeklődése arra utal, hogy „presztízs veszteség nélkül akarnak megszabadulni a magyar ügytől az ENSZ-ben és Mindszentytől”. A szentszéki diplomácia is aktivizálódott. Részéről az első megkeresés a zsinattal kapcsolatban 1962. április 30-án az ankarai pápai nunciustól jött, aki a ottani magyar követnél érdeklődött, hogy kiutaznak-e magyar püspökök a zsinatra, és egyéni kérdésként azt vetette fel, hogy az esetleges kiutazók között lehet-e Mindszenty bíboros. Ankarában május 25-én a nuncius majd június 6-án az ügyvivő érdeklődött a válasz iránt. „Június 25-én történt a római közvetett érdeklődés a római magyar követnél. Ez alkalommal közvetítették azt a javaslatot, hogy Mindszentyt - ha kiengedjük -, a Vatikánban tartják és félreállítják.” Azonban várható, hogy a zsinaton kibontakozó vitában (szocialista országokkal kiegyező papok, püspökök) Mindszenty József a legagresszívabb szárny támogatója, eszköze lenne. Akkor is felhasználhatnák támadásra, ha az USA követségen ül továbbra is, de ez az USA kormányának a kellemtelenségét csak fokozná, Magyarország számára különösebb jelentősége alig lenne – így az előterjesztés. Az előterjesztő szerint tehát az amerikai és a vatikáni tárgyalási irány lehetősége fenn állt. Kádár korábbi álláspontjával szemben a dokumentum újólag azt hangoztatta, hogy „Jelenleg helyesebbnek tűnik, hogy a Vatikánnal történő tárgyalást az amerikaiakkal való tárgyalásnak rendeljük alá.” Mindszenty bíboros Magyarországról történő elengedésének árát a javaslat gondosan megszabta – követelni kell az Egyesült Államoktól a magyar kérdés levételét az ENSZ közgyűlések napirendjéről és a magyar küldöttség mandátuma kérdésének a lezárását. Javaslat vagy követelés formájában, hogy megállapodás esetén követek cseréjére kerüljön sor – ez utóbbi ne legyen feltétel, mert itt kongresszusi hozzájárulás kell.479 További feltétel: amerikai kormány ellenséges akcióinak megszüntetése minden nemzetközi szervezetben és amerikai politikai fórumokon, vagyonjogi diszkriminációk megszüntetése, a koronaékszerek visszaadása. Az amerikaiakkal történő megfelelő megállapodás esetén „Mindszentyt kiengedjük Rómába, ama feltétellel, hogy ott félreállítják.” Az előterjesztés az esetleges megállapodást úgy képzelte el, hogy a bíboros csak a zsinat után távozhat Magyarországról „eljárási kegyelmet gyakorolva vele szemben.” Az eljárási kegyelem gondolata első ízben merült fel. Az előterjesztés szerint az amerikai külügyminisztérium közölte, hogy hajlandó félúton elébe menni a magyar kormánynak az ENSZ-beli magyar kérdésben. Ennek következtében a Vatikánnak azt a választ kívánták adni, hogy Mindszenty bíboros az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálódását követően, a zsinat befejezése után hagyhatja el Magyarországot. A javaslat a továbbiakban még határozottabb követeléseket fogalmazott meg miszerint, a „Vatikán képviselőivel való külön tárgyalás 478 479

MOL M-KS 288 f. 5/274 ö.e. A magyar illetőleg az amerikai követséget ügyvivők vezették. 177

során követelhetnénk minden olyan vatikáni intézkedés hatálytalanítását, amely az állam és az egyház közti normális viszonyt kívánó egyházi személyek ellen irányult (kiközösítés visszavonása). Ha viszont a Mindszenty kérdést a magyar-amerikai viszonynak rendeljük alá, akkor ez az utóbbi kérdés a magyar püspöki kar és Vatikán közötti viszony rendezésére vonatkozó kérdések között marad.” Az egy héttel később született határozati javaslat480 alaphelyzetként, magabiztosan fogalmazta meg, hogy a „magyar kormány tárgyalási pozíciója az ország megerősödésével megszilárdult tovább erősödött.” Tárgyalni kell az Egyesült Államok képviselőivel a kétoldalú kapcsolatok normalizálásáról, és ennek keretében (kiemelés tőlem) a Mindszenty ügyről. Kell tárgyalni a Vatikánnal is - hangsúlyozta a javaslat -, de a Vatikánnal való tárgyalást alá kell rendelni az amerikaiakkal való tárgyalásnak. Azonban a Vatikántól konkrétabb kezdeményezéseket kell igényelni, mert az ankarai és római megkeresések nem tekinthetőek hivatalos javaslatnak. A vatikáni tárgyalók számára világossá kell tenni, hogy „Mindszenty büntetőjogi eljárás hatálya alatt áll, aki jogerős büntetését nem töltötte ki, s megszegte ama feltételeket, amelyek mellett büntetését félbeszakították.” Azt is kell látniuk, hogy „Mindszenty kiengedése az USÁval való viszonyt is érinti, tehát attól is függ hogy az USA hajlandó-e normalizálni a két ország közötti viszonyt”. A magyar kormány további feltétele, hogy a Vatikán tartsa tiszteletben a magyar állam hagyományos jogát, hogy csak a magyar állam beleegyezésével szentelhet fel püspököt. A Szentszéknek garantálnia kell, hogy Mindszenty bíborost félreállítják, és megtiltják neki, hogy a magyar kormány ellen bármilyen tevékenységet folytatasson. Ezen kívül Mindszenty bíboros kérje írásban a magyar kormánytól, hogy mentesítsék a jogerős ítélet, a büntetőeljárás hatálya alól. 481 Ezt követően jelentkeznie kell a magyar hatóságoknál, majd egyenesen Rómába utazik. Erre azonban csak a zsinat után kerülhet sor. A határozati javaslatot a Politikai Bizottság elfogadta, mint „általános elvi eligazítást”. Több mint egy fél év elteltével482 újabb dokumentum került „Javaslat a Vatikán és a magyar állam közötti néhány kérdés rendezésére” címen a Politikai Bizottság elé. Megállapította, hogy a vatikáni zsinat és a pápa politikája következtében kedvező helyzet alakult ki ahhoz, hogy néhány kérdésben megállapodás legyen elérhető – ezek a kérdések többségükben általános jellegű, egyház – állam közötti kapcsolatokat érintettek, s előrevetítették az egy évvel később megkötött megállapodást Budapest és a Szentszék között. A jelentés készítői kiemelték, hogy „továbbra is a Vatikán szorgalmazza a megoldást (…) A részünkről történő sietség vagy előreszaladás tárgyalásai pozícióinkat gyengítené.” 483 Bizonyos előrelépés történt Mindszenty bíborossal összefüggő kérdésekben is, mivel az ankarai magyar képviselet ügyvivője közölte az ottani nunciatúrával korábban feltett kérdésükre a választ, illetőleg a magyar kormány véleményét a zsinaton kint járt magyar püspökök „Question Mindszentiana” címen írásban benyújtották az Államtitkárságon. Kádárék új, az előzőekhez képest hajlékonyabb álláspontjának a lényege az volt, hogy amennyiben a Vatikán garantálja, hogy Mindszenty bíboros a „Magyar Népköztársaság ellen nem folytat ellenséges tevékenységet, magyar egyházi ügyekkel nem foglalkozik”, szabadon elhagyhatja az országot. Ugyanakkor MOL M-KS 288.f.5./275.ö.e. Ez persze képtelenség volt. Ennek a feltételnek a teljesítése esetén Mindszenty bíboros elismerte volna az ellene hozott ítélet jogosságát. Nem is került elő többet ez az ötlet. 482 1963. április 2. MOL M-KS 288. f. 5/296.ö.e. 483 Az ülést megelőző napon a bécsi nunciatúra ügyvivője jelezte a magyar képviseletvezetőnek, hogy „szeretne vele megbeszélést folytatni a Mindszenty ügyben, annak jogi vonatkozásairól, stb.(…)” 480 481

178

kijelentették, hogy a kérdés megoldásában érdekelt az Egyesült Államok is, mivel Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségen tartózkodik. A feltételek teljesítése esetén „Mindszenty a zsinat folytatása előtt is” már Rómába utazhat, de távozása előtt nyilvános egyházi szertartást nem végezhet A jelentést áttekintő vitában Kádár gyorsan magához vette a szót és kifejtette, hogy több kérdésben kell határozni, és egyúttal meg is jelölte ezeknek a határozatoknak az irányát. Az egyház szerint jogilag Mindszenty József a hercegprímás és annak is tartja magát. „Másik harci kérdés” – fűzte hozzá -, hogy ki kell kerülnie egy büntetés hatálya alól, mert büntetés hatálya alatt áll. Hat és fél éve van az amerikai követségen, „ami nemzetközi kérdés is, amit fel tudnak használni ellenünk meg a többi szocialista ország ellen.” Kijelentette, hogy törekedni kell ennek a kérdésnek a megoldására. „A Vatikán részéről is van valamilyen szándék, hogy Mindszentyt behívják belső szolgálatra. A kérdés, elősegítjük-e ezt realizálni vagy sem? Ha berendelik és aztán egyházjogilag mit csinálnak, az nem érdekes. Ekkor ez azt jelenti, hogy elállnak attól, hogy erőszakolják, hogy Mindszenty Magyarország hercegprímása”. Kádár félreérthetetlenné tette, hogy a hivatalos álláspont a tekintetben nem változott, hogy az 1949-es ítélet továbbra is érvényes, a bíboros büntetés alatt áll, és nincs szándék a rehabilitálására. Kegyelmet kaphat, amennyiben „hivatalosan javasolják, hogy berendelik”. Kádár szerint a bíboros soha nem fog kegyelmet kérni, és mivel a kialakult helyzet tulajdonképpen a magyar kormánynak kedvező, nem kell előtérbe állítani azt a kérdést, hogy kér-e kegyelmet vagy sem. Ettől függetlenül csak úgy szabadulhat, hogy kegyelmet kap. Amennyiben ebben a kérdésben megegyezés jön létre a Vatikánnal, akkor az Elnök Tanács hoz egy döntést és „kegyelmet kap ez az ember”. Persze – fűzte hozzá Kádár -, jobb volna, ha ő kérné a kegyelmet, „de ezt még a Vatikán sem fogja szorgalmazni, mert politikailag kompromittálná, ez a bűnösségének az elismerése lenne. Hallgatólagos megoldás lesz, azt se írhatjuk meg, hogy kért vagy nem kért kegyelmet, valahol legyen, hogy kapott. Kap egy polgári útlevelet és kész.” Befejezésképpen Kádár még egy dermesztő megjegyzést tett „Tegnap kaptunk valamilyen tájékoztatást, amiből látom, hogy a Vatikán úgy intézkedik, hogy a pápa júniusban meg fog halni. Ez is figyelembe veendő tény. Tűnjön el innen Mindszenty (…)” Az 1964. május 15-én Budapesten aláírt magyar-vatikáni megállapodás – amely kétség kívül óriási diplomáciai siker volt Kádárék számára, hiszen ez volt az első ilyen jellegű megállapodás a Vatikán és egy kommunista kormány között – előkészítése során a tárgyaló felek számos alkalommal érintették Mindszenty bíboros további sorsának a törekvéseikre súlyosan nehezedő a kérdését. A magyar püspöki kar elnöke 1963. áprilisának végén484 Bécsben tárgyalt Agostino Casarolival, a „Vatikáni Államtitkárság rendkívüli egyházügyek helyettes titkárával.” Ennek a megbeszélésnek a során Casaroli jelezte, hogy Magyarországra akar jönni még azon a héten azzal a céllal, hogy a magyar kormány képviselőjével tárgyaljon. Jelezte, hogy „látogatása során találkozni kíván Mindszentyvel”. A jelentés szerint Agostino Casaroli a Mindszenty üggyel kapcsolatban nem foglalt állást, csupán azt juttatta kifejezésre, hogy a pápa különbséget tesz Mindszenty bíboros egyházi és politikai minősége között. „Az előbbire vonatkozóan nem akarja Mindszentyt paranccsal térdre kényszeríteni, az utóbbira vonatkozóan azonban a leghatározottabban tiltó állásponton van. /Ne tekintse magát zászlósúrnak, hercegprímásnak, politikai vezérnek, stb./.” A Politikai Bizottság ezek után azt a határozatot hozta, hogy nem 484

MOL M-KS 288.f.5/299.ö.e. 179

gördít akadályt Casaroli és Mindszenty bíboros tárgyalása elé. „A találkozást ő intézze el az amerikai követségen.” Az előzetes terveknek megfelelően Agostino Casaroli Budapestre érkezett és 1963. május 7-9 között folytatott megbeszéléseket.485 A tárgyaló felek a nyilvánosságot kizáró, teljes diszkrécióban állapodtak meg. Casaroli elöljáróban világossá tette, hogy nincs megbízása megállapodás aláírására, csak arra, hogy megismerje a magyar kormány álláspontját a két felet kölcsönösen érintő kérdésekben, és arról referáljon a Szentszéknek. Áttekintették a püspöki kinevezésekkel, az állami esküvel,, az egyház állami ellenőrzésével, a püspökök kormányzási tevékenységének szabadságával, a vallásszabadságot érintő panaszokkal, a zsinatra kiutazó papok számával, a papok politikai és társadalmi szereplésével, a nem hivatalos konzuli kapcsolatokkal összefüggő kérdéseket. Bár Mindszenty bíboros ügyét Casaroli külön napirendi pontként nem jelölte meg, a magyar fél azon kérésére, hogy fejtse ki a Vatikán álláspontját, mivel a Szentszék a magyar kormány hivatalos álláspontját ismeri, de ez fordítva nem áll, Agostino Casaroli a jelentés szerint kifejtette, hogy „a Mindszenty kérdés a Szentszék számára rendkívül fontos és kényes kérdés. A pápa elvileg nem kényszeríthet rá megoldást Mindszentyre, a megoldás Mindszentytől függ. Elmondotta, hogy tárgyalni kíván Mindszentyvel és az a véleménye, hogy ha általános rendezésre kerülne a sor, Mindszentyt rá lehetne venni arra, hogy az egyház érdekében, az általános rendezés megkönnyítéséért saját belátásából önként egyezzen abba bele, hogy eltávozik Magyarországról.” A továbbiakban kijelentette, hogy a magyar részről ismertetett feltételeket a Szentszék elfogadhatónak tartja. Azzal kapcsolatban, hogy nem használják fel a Mindszenty ügyet hidegháborús célok érdekében, kifejtette, hogy a „Szentszék csak a maga részéről tud garanciát vállalni, de a lehetőségükhöz képest odahat, hogy máshol se használják fel ezt a kérdést propaganda célokra. Ami Mindszenty személyét illeti, úgy hiszi, hogy a Szentszéknek van arra módja, hogy rábírja, ne folytasson ellenséges tevékenységet a Magyar Népköztársaság ellen, s ne működjön Magyarországgal kapcsolatos egyházi intézményekben.” Casaroli május 8-án felkereste őt az amerikai követségen, több órát tárgyalt vele, de nem nyilatkozott erről a tárgyalásról. A magyar-vatikáni megállapodást előkészítő megbeszélések első fordulójával mindkét fél elégedett volt, mivel Casaroli a római magyar nagyköveten keresztül kezdeményezte augusztusban a tárgyalások folytatását486. A magyar kormány elfogadta a vatikáni kezdeményezést, de a politikai bizottsági állásfoglalás hozzáfűzte, hogy „Mindszenty József ügyében ne kezdeményezzenek, amennyiben ezt a Vatikán felveti, úgy a Politikai Bizottság által megszabott feltételek az irányadóak. Ha a Vatikán a Zsinat folytatása előtt rendezni kívánja a Mindszenty kérdést, úgy ehhez a feltételeink alapján hozzájárulunk.” A magyar kormány és a Vatikán megbízottai közötti tárgyalásra Rómában. 1963. október 1-5 között került sor.487 A Politikai Bizottság elé került jelentés szerint a Vatikán megegyezésre törekedett és a tárgyalások szívélyes légkörben zajlottak. A kétoldalú kapcsolatok normalizálását rögzítendő megállapodás előkészítéséről a véleménycserét a vatikáni megbízottak novemberben folytatni akarják Budapesten. Ez alkalommal azonban a megbeszélések során széles teret szenteltek a Mindszenty bíboros helyzetével összefüggő kérdéseknek. Agostino Casaroli elmondta, MOL M-KS 288.f.5/300.ö.e. MOL M-KS 288.f.5/311.ö.e. 487 MOL M-KS 288.f.5/318.ö.e. 485 486

180

hogy a bíboros még nem kapott parancsot az országból való eltávozásra. A Szentszék nem akarja kényszeríteni erre, inkább személyes meggyőződésre akarják bírni. Ez volt a Szentszék álláspontja XXIII. János pápa idején is, és ez az álláspont most sem változott. A jelentés szerint Casaroli hangsúlyozta, hogy a Szentszék rendkívül nehéz helyzetben van, mivel Mindszentyt a világ nagy részéről támogatják. Azt is hangsúlyozta, hogy Mindszenty esetleges római tartózkodása esetén nagyon nehezen lehetne biztosítani, hogy ne szerepeljen, és ne üssön meg hidegháborús hangot. Megkérdezte, hogy nem lehetne-e Mindszentyt kegyelmi aktus nélkül, esetleg egy diplomáciai kocsin titokban kivinni az országból. Másik variációnak említette a kegyelmi eljárás bizalmas kezelését. Mindszenty esztergomi érseki címét továbbra is meg akarják hagyni. Casaroli szerint a bíborossal történő megállapodást nehezíti: Mindszenty temperamentuma és jelleme, nem hajlandó bűnösnek elismerni magát, nem hajlandó kegyelmet kérni, sőt az is nagy nehézségekbe ütközi, hogy a kegyelmet elfogadja, személyes ügyét nem hajlandó elválasztani, elszigetelve vizsgálni az egyházi kérdések összességétől. Mindszenty mereven ragaszkodik ahhoz, hogy az ő ügyét kössék össze valamennyi többi püspök és pap ügyével, akik börtönben, vagy működésükben akadályoztatva vannak, valamint emigrációba kényszerültek. Mindszenty saját ügyét az egész magyar nép ügyével hozza összefüggésbe, köztük azokkal a fiatalokkal, akiket Mindszenty szerint Szibériába kitelepítettek. Mindszenty semmiféle kedvezményt nem hajlandó elfogadni, míg a magyar nép és az egyház helyzete szerinte nem kielégítő. Hivatkozott Casaroli Mindszenty bíboros azon kijelentésére, mely szerint az 1956-os magyar kormánynak az volt a véleménye, hogy az ő 1949-es elítélése nem volt törvényes. Mindszenty bíboros további feltételei között Casaroli felsorolta az 1950-ben lebontott Regnum Marianum templom újbóli felépítését, valamint az új ipari központok templom és lelkészség ellátásának az igényét. A magyar tárgyalófélnek a fentiekre az volt a válasza, hogy a magyar kormány álláspontja eben a kérdésben ismert, nincs változás. „De nem sok kilátás van a megoldásra, ha a Szentszék Mindszenty feltételeitől teszi függővé a megoldást. Szükség lenne a pápa tekintély érvényesítésére. A Szentszékre tartozik, hogy milyen módszereket alkalmaz a Mindszenty ügy megoldására, de ha sürgős nekik az ügyek megoldása, akkor saját maguknak kell megtalálni a módját.” Magyar részről határozottan visszautasították azt az elképzelést, hogy a bíboros kegyelmi aktus nélkül titokban hagyja el az országot, mivel ez burkolt rehabilitációnak minősülne. Azt sem tartották elfogadhatónak, hogy a Szentszék csupán jogi garanciákat kész vállalni Mindszenty József Rómába utazása esetén. Nem fogadták el azt a javaslatot sem, hogy Mindszenty bíboros esztergomi érseki címe megmaradjon. Végül azt a közös álláspontot fogadták el, hogy a Mindszenty ügyet a Szentszéknek kell megoldani, amelyhez a magyar kormány az ismertetett feltételek mellett kész segítséget nyújtani. A különböző kérdéseket (püspöki kinevezések, állameskü, miniszteri biztosok) valamint a Mindszenty ügyet a teljes megoldásig elő kell készíteni, és valamennyi kérdést egy időben megoldani. Ez a későbbiekben persze lehetetlennek bizonyult, s a továbbiakban „egyetértés volt abban, hogy az egyéb kérdéseket a Mindszenty ügytől függetlenül is mindkét fél kész megoldani.”488 1964. március 13-24 között újabb tárgyalási fordulóra került sor Budapesten a szentszéki és magyar megbízottak között.489 A Mindszenty ügy megoldásáról ez alkalommal is hosszas vita folyt, melynek során a vatikáni megbízott felvetette azt a lehetőséget, hogy Mindszenty bíboros Magyarországról történő eltávozása esetén nyilvánosság előtt nyilatkozatot tegyen arra vonatkozóan, hogy nem fogadja el a 488 489

MOL M-KS 288.f.5/330.ö.e. U.o. 181

kegyelmet, és magát ártatlannak tartja. Ezt a magyar fél „határozottan” visszautasította, s megoldásra vonatkozóan a következő alternatívákat állította fel: „1.Kegyelmet kap, elhagyja az országot és a Szentszék teljes garanciát vállal arra vonatkozóan, hogy Mindszenty semmiféle politikai aktivitást nem fejt ki. 2. Mindszenty kegyelemben részesülve Magyarországon marad, de ebben az esetben feltétlenül le kell mondania érseki címéről. 3. Amennyiben az előző kettő feltételeit nem teljesítik, Mindszenty marad a jelenlegi tartózkodási helyén, nekünk ez is elfogadható, mert a Mindszenty ügy megoldása sem belpolitikai, sem az amerikai-magyar viszony szempontjából nem sürgető.” Az előterjesztett alternatívákat a vatikáni megbízott tudomásul vette azzal, hogy jelentenie kell a pápának. Hozzáfűzte, hogy a harmadik variációról, mint végső megoldásról még korai lenne tárgyalni. A megállapodásra vonatkozó tárgyalások azonban a Mindszenty bíborost érintő kérdésektől függetlenül jól haladtak, mert a Politikai Bizottság egy újabb határozatában490 úgy foglalt állást, hogy az ÁEH elnöke „kapjon felhatalmazást arra, hogy – a Mindszenty kérdés megoldásától függetlenül – a megállapodást írja alá a Politikai Bizottság idevonatkozó korábbi határozata alapján. Aláírás előtt az egyezmény szövegét a Konzultatív Bizottság hagyja jóvá. (…) Amennyiben a Vatikán megbízottja az aláírásra kerülő megállapodásban vállalja az általunk kért teljes garanciát, úgy Mindszenty külföldre távozhat, és a Magyar Kormány államjogi fenntartásai mellett tudomásul veszi, hogy átmenetileg Mindszenty érseki címe megmarad. Ebben az esetben az Esztergomi Főegyházmegye élére teljes jogú, püspöki kinevezéssel bíró apostoli kormányzót neveznek ki.” 1964. szeptember 15-én a Vatikán és a magyar kormány képviselői aláírták „részleges megállapodást” a hozzácsatolt, a függőben maradt kérdéseket rögzítő jegyzőkönyvvel együtt. A következő év nyarán 1965. június 14-21 között tárgyalások folytak a megállapodás értékelése ügyében.491 Az erről a találkozóról készített jelentésben foglaltak szerint Agostino Casaroli a jegyzőkönyvi pontok felsorolása közben kijelentette, hogy a „Mindszenty kérdés megoldása jelenleg lehetetlenebbnek látszik, mint korábban.” Megkérdezte, folytatunk-e tárgyalásokat az amerikaiakkal a Mindszenty ügyben. Nemleges válasz után a magyar fél ismét kijelentette, hogy továbbra is ragaszkodik a Mindszenty ügyben kért garanciákhoz. Mindszenty bíborossal összefüggésben 1965. szeptember 14-i dátummal újabb előterjesztés került a Politikai Bizottság elé.492 Ez arról számolt be, hogy augusztus 28án az amerikai követség ügyvivője közölte a külügyminisztérium illetékesével, hogy Mindszenty bíboros súlyosan megbetegedett. A nagykövetség kérésére a magyar hatóságok lehetőséget adtak négy amerikai orvos beutazására, akik megállapították, hogy a bíboros fertőző tüdőbetegsége kiújult, és közben tüdővérzést is kapott. Túl van az életveszélyen, de az állapota továbbra is súlyos. Szeptember 4-én az amerikai ügyvivőnek a külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettesével folytatott beszélgetése során kitűnt, hogy az amerikai kormány a Mindszenty kérdést szemmel láthatóan szeretné megoldani. Amerikai részről Mindszenty betegségéről tájékoztatták a Vatikánt is – hangzott el az ügyvivő tájékoztatásában.

MOL M-KS 288.f.5/335.ö.e. MOL M-KS 288.f.5/370.ö.e. 492 MOL M-KS 288.f.5/374.ö.e. 490 491

182

Szeptember 3-án Agostino Casaroli jelezte a római magyar nagykövetnek, hogy Magyarországra utazna megbeszélések céljából, de ezek tárgyát nem jelölte meg. Szeptember 7-én sürgős találkozót kért a római magyar nagykövettől, s e találkozó során közölte, hogy értesítést kaptak az amerikai kormánytól Mindszenty bíboros betegségéről, s azért akar Magyarországra utazni, hogy a helyzetet megvizsgálja, és tárgyalásokat folytasson a magyar kormánnyal a helyzet megoldásáról, továbbá, hogy a bíborost is meggyőzze egy esetleges megoldás szükségességéről és elfogadásáról. Megjegyezte, hogy e tekintetben komoly kétségei vannak, mert nem hiszi, hogy a betegség sokat változtatott Mindszenty korábbi álláspontján. Mégis megkísérlik meggyőzni őt, mert egyetértése nélkül nehéz lenne a Vatikánnak a magyar fél által kért garanciát elvállalni, mert azt csak úgy tudná betartatni, hogy Mindszenty bíborost zárt helyen őriztetné. Megemlítette, nem tartja kizártnak, hogy az amerikaiak eltúlozták a bíboros egészségi állapotának súlyosságát, mert az ügy elhúzódása kellemetlen számukra. Felvetette azt a kívánságát, hogy e probléma kétoldalú és nemzetközi vonatkozásairól a kormány egyik tagjával eszmecserét folytasson. Szeptember 13-án érkezik. Az előterjesztés készítői mindezekből azt a következtetést vonták le, hogy „új helyzet állt elő, az amerikai kormány ösztönzi a Vatikánt a Mindszenty kérdés megoldására. Az amerikai kormánynak kellemetlen lenne, ha Mindszenty a budapesti követségükön halna meg.” (…) „A Vatikán „történelmi felelősséget” továbbá a kérdés humánus oldalát említve, úgy tűnik, hogy az eddigieknél nagyobb hajlandóságot mutat a Mindszenty kérdés rendezésére.” Úgy vélték, „előnyösebb lenne, ha Mindszenty a Vatikán által adott garanciák után elhagyná az országot. Ez esetben esetleges halálát kevésbé tudnák hidegháborús célokra felhasználni. A humánus megoldás emelné államunk nemzetközi tekintélyét és javítaná a magyar-amerikai viszony rendezésének kilátásait”.493 Az előterjesztéshez csatolt határozati javaslat úgy szólt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője tárgyaljon Casarolival Mindszenty bíboros ügyében, de továbbra is ragaszkodjon a Vatikántól már korábban kért és a Politikai Bizottság által jóváhagyott garanciákhoz. Ne ragaszkodjon ahhoz, hogy Mindszenty az esztergomi érseki címről lemondjon, azonban a Vatikán nevezzen ki az esztergomi érsekség élére utódlási joggal teljes jogú címzetes érsek apostoli kormányzót. E kinevezéssel megszűnik Mindszenty lehetősége arra, hogy a magyar egyház ügyeibe beavatkozzon. Ha a garanciákat megkapja a magyar fél, Mindszenty bíboros elhagyhatja az országot. A megállapodást külön okmányba kell foglalni. 494 Az előterjesztésről szóló vitában elhangzott közönséges, Mindszenty bíborost minősítgető – nyílván a megszólalók elvhűségét bizonyító – megjegyzéseket, „eszmefuttatásokat” nem érdemes idézni. Ezekkel szemben Kádár véleménye mindenképpen releváns, mivel ő volt az egész ügy kezelésének „spiritus rector”-a, és így véleménye döntő szerepet játszott. A vitáról felvett jegyzőkönyv szerint Kádár úgy fogalmazott, hogy „ami a lényeget illeti: az amerikaiaknál is eljutott a dolog egy bizonyos stádiumig. Náluk is megérett a dolog annyira, hogy szabadulni akarnak tőle. Az amerikaiak javaslatot nem tudnak tenni, ők szorítják a Vatikánt. Egyébként A magyar-amerikai diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelésére 1966 szeptemberében került sor. 494 Az Állami Egyházügyi Hivatalnak a külügyminisztérium kérésére készített egyik későbbi feljegyzése szerint vatikáni kezdeményezésre 1965. szeptember 13-17-ig folytak a Mindszenty ügyben tárgyalások Budapesten. A tárgyalások összefüggésben voltak Mindszenty megbetegedésével. Végül a vatikáni megbízott a kérdés rendezését nem nyilvánította sürgősnek. ( MOL XIX-J-1-j 00485/5 1971. február 20.) 493

183

Mindszenty betegsége más tekintetben nem tragikus, nem úgy van, hogy rabként hal meg. Ebben a helyzetben az az előnyös a számunkra, hogy lekopik róla a mártíromság. Csak a saját csökönyössége miatt ül itt, ebből a szempontból a mi propagandánk nem rossz. Már maga a pápa is meg akarja oldani, az amerikaiak is meg akarják oldani csak Mindszenty csökönyös. Ha meghal, meghal. Nem rab ő tulajdonképpen. Teljesen más helyzet lenne, ha börtönben lenne nálunk. Nem kell nyomban válaszolni úgy, ahogy a diplomáciában ez szokásos, csak kézben kell tartani.” A megoldásra három lehetőséget képzelt el. Az „egyik: valamilyen módon rögzített formában legyen meg, hogy pápa garantálja a szilenciumot. Ha nem tudják garantálni, akkor ez más. Belső jegyzőkönyvben ezt mondják ki. Ez a minimum. A második dolog az egyeztetett kommüniké, nem kerülhet ki az országból (mármint a bíboros.) az Elnöki Tanács kegyelme nélkül. Ennek egyeztetett közleményben kell lenni, ha nem lesz benne, a mienkben benn lesz. Mi másképp nem tudjuk csinálni. Nem kell nagy terjedelmű, bent lehet a sportrovat mellett. Ha ez nincs akkor, maradjon ott (ahol van). Én ezt tartom fontosnak. Szilencium, eljárási kegyelem, és ez az esztergomi tisztség. A valóságban ez érvényes, ez nagyon fontos. (…) Ennek a Casarolinak azt mondjuk, hogy Mindszenty nem érdekes a számunkra, az amerikaiaknak is ezt kell mondani.” A kérdésben hozott határozat felhatalmazta az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét, hogy tárgyaljon Casarolival a Mindszenty kérdésről. E tárgyalás során továbbra is ragaszkodni kell a Vatikántól korábban kért és a Politikai Bizottság által jóváhagyott garanciákhoz. A megállapodás létrejötte érdekében – eltérően a korábbi határozattól – nem kell ragaszkodni ahhoz, hogy Mindszenty az (esztergomi áthúzva a szövegben) érseki címéről lemondjon. A Vatikán azonban nevezzen ki az esztergomi egyházmegye élére utódlási joggal teljes jogú címzetes érsek apostoli kormányzót. „Amennyiben a kért garanciát megkapjuk, Mindszenty elhagyhatja az országot.” Kétesztendei szünet után kisebb intermezzo törte meg a bíboros körüli csendet.495 A Politikai Bizottság 1967. szeptember 12-i ülése foglalkozott König bíboros, bécsi érsek Mindszenty bíborosnál tett rendszeres látogatásaink a kérdésével. Az előterjesztés szerint 1963 óta König bíboros öt ízben látogatta meg Mindszenty bíborost a budapesti amerikai külképviseleten. Látogatásának bevallott célja az volt, hogy „tájékoztassa Mindszentyt a második vatikáni zsinat munkájáról, átadja a határozatokat és a pápa alkalmi ajándékait.” A magyar hivatalos érdeklődésre vatikáni hivatalos helyről közölték, hogy nem vatikáni megbízásként látogatja Mindszenty bíborost, König látogatása magánjellegűnek tekinthető. Az előterjesztésben kifejtették, hogy König bécsi érsek Mindszenty bíborosnál tett látogatásai zavart keltenek a magyar katolikus egyház vezetői, a papok és a hívő tömegek között. E látogatások célja nem más, mint a közvélemény figyelmének a felcsigázása, Mindszenty fontosságának a hangsúlyozása. A dokumentumban foglaltak szerint a magyar katolikus főpapokat sérti, hogy König bíboros budapesti látogatásai során a püspöki kar tagjai közül senkit nem keres fel, mintha a magyar egyházat az ő számára egyedül Mindszenty bíboros. Képviselné. Több magyar püspök közölte, hogy a közeljövőben személyesen is tiltakoznak Könignél a sértő magatartás matt. A legutóbbi látogatása során a Kathpress közölte, hogy a König bíboros még az eddigieknél is gyakrabban fogja látogatni Mindszenty bíborost A Politikai Bizottság tudomásul vette a Kőnig bíboros látogatásáról szóló jelentés, és szükségesnek tartotta, hogy a külügyminisztérium járjon el az ügyben. Közölje az 495

MOL M-KS 288.f.5/434.ö.e. 184

amerikai nagykövetség vezetőjével, hogy König látogatásai nem segítik elő a kapcsolataink javulását, mivel ezt minden alkalommal az osztrák és ezen keresztül a világsajtó a Magyarország elleni támadásra használja fel. „Az amerikai fél felelőssége a Mindszenthy (sic!) ügy rendezésében igen nagy, és eljárásával nem segíti elő megoldását.” König eddigi látogatásai Mindszentynél zavart keltettek a nemzetközi közvéleményben és különböző híresztelésekre adtak alkalmat. A látogatások nem kívánatos hatása zavarhatja a magyar kormány és a Vatikán folyamatban lévő tárgyalásait is. Közölni kell az osztrák nagykövettel, ha legközelebb vízumot kérnek König bíboros számára, kérjék meg, hogy mellőzze Mindszenty meglátogatását, vagy ha mégis látogat, akkor azt olyan körülmények között tegye, hogy az ne legyen zavartkeltő nemzetközi közvéleményben, és ne nehezítse a két ország kapcsolatainak a fejlődését. Közöljék továbbá, hogy a magyar püspöki kar rossznéven veszi Mindszentynél tett látogatását. Végezetül a Politikai Bizottság tudomásul vette, hogy a magyar püspökök tiltakoznak Könignél sértő magatartása miatt. Alig két héttel később König bíboros látogatásainál azonban lényegesebb fejlemények történtek.496 Agostino Casaroli szeptember 22-én közölte a római magyar nagykövettel, hogy értesüléseik szerint az új amerikai nagykövet október 15-18-a között elfoglalja budapesti állomáshelyét. Tekintettel arra, hogy évekkel ezelőtt Mindszenty bíboros azt a véleményét közölte a Szentszékkel, hogy az amerikai-magyar viszony helyreállása után nem maradhat a jelenlegi helyén, számítani kell arra, hogy Mindszenty bíboros a saját elhatározásából elhagyja az amerikai nagykövetség épületét. Ez új helyzetet teremt, amelynek mindenki számára kellemetlen következményeit el kívánják kerülni. Casaroli hozzáfűzte, hogy a pápa bízik abban, hogy Mindszenty bíboros Rómába jön, és meg tudja győzni, hogy tartsa magát a megállapodásban vállaltakhoz. Casaroli nem hivatalosan újabb tárgyalásokat indítványozott az ügy megoldása érdekében. Ez előtt azonban tudniuk kell – érdekelődött -, hogy változatlan-e a kormány álláspontja a garanciák kérdésében. Külön megbízottat küldenek Mindszentyhez, aki tájékozódna a bíboros elképzeléseiről. A maguk részéről olyan megoldás is elképzelhető, hogy Mindszenty bíboros kijön a budapesti amerikai nagykövetségről, és egy másik magyarországi amerikai objektumba menne. Casaroli hangsúlyozta, nincs tudomásuk Mindszenty bíboros szándékairól, de fel kell készülni a fenti lehetőségekre. A jelentés végén a megoldásra tett javaslat szerint elfogadhatatlan, hogy Mindszenty csak úgy fogja magát, és máshová megy. Amennyiben a saját kezdeményezésére kijön az amerikai nagykövetség épületéből, le kell tartóztatni. A magyar kormány megbízottja révén kész tárgyalni Rómában, azonban a magyar kormány továbbra sem tekint el a garanciáktól. Magyar részről nem kifogásolják, hogy a Vatikán megbízott képviselője tárgyaljon Mindszentyvel. A magyar kormány ragaszkodik tárgyalási irányelveihez: Mindszenty József kegyelmet kap az Elnöki Tanácstól, elhagyhatja az amerikai nagykövetség épületét azért, hogy a Vatikánba menjen. Ez utóbbiaknak a feltétele, hogy a pápa garantálja, hogy „hatáskörében nem engedi, hogy Mindszentyt hidegháborús célra használják fel, Mindszenty nem nyilatkozik, és nem tesz olyat, ami sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit, lemond esztergomi érseki címéről, és nem foglalkozik a magyar katolikus egyház ügyeivel”. Abban az esetben, ha ezt nem lehet elérni, a pápa nevezzen ki apostoli kormányzót érseki, de legalább püspöki rangban az esztergomi főegyházmegye élére utódlási joggal. Megegyezés esetén Mindszenty külön repülőgépen, feltűnés nélkül hagyja el az országot. „A Mindszenty ügy megoldásáról a Vatikán és a magyar kormány egy időben, azonos szövegű kommünikét ad ki. Amennyiben Mindszenty önkéntesen elhagyja az MOL M-KS 288.f.5/435.ő.e.

496

185

amerikai nagykövetség épületét, le kell tartóztatni.” A jelentésről folytatott vita azzal zárult, hogy a magyar álláspont változatlan. „Javaslat a Vatikán Mindszenty üggyel kapcsolatos kezdeményezésére” címen újabb dokumentum került a Politikai Bizottság napirendjére.497 Eszerint a Vatikán által adandó garanciákat illetően az álláspont változatlan, továbbra sincs ellenvetés azzal szemben, hogy a Vatikán elküldje megbízottját Mindszentyhez tárgyalás céljából Casarolinak azzal a közlésével kapcsolatban, hogy Mindszenty bíboros el akarja hagyni az amerikai nagykövetség épületét, amikor az új amerikai nagykövet elfoglalja állomáshelyét. Október hetedikén a római magyar nagykövetnek Casaroli elmondta, hogy König bíboros október hatodikán meglátogatta Mindszenty bíborost. E látogatás eredménytelen volt, mert noha közölte Mindszentyvel a pápának a magyar garanciaigényekkel teljesen megegyező javaslatait, Mindszenty bíboros a feltételek egyikének a teljesítését sem vállalta. Casaroli a római magyar nagykövettel folytatott beszélgetése során a magyar álláspont újabb közlését kérte, érzékeltetve, hogy tárgyalásokat tartana kívánatosnak a magyar kormány és a Vatikán között. Elmondta azt is, hogy König bíboros benyomása szerint Mindszenty álláspontja nem végleges és lehetséges, hogy Rómába érkezése után jobb belátásra lehet bírni. Agostino Casaroli sürgős választ kért, és „benyomásunk szerint továbbra is azt szeretnék elérni, hogy elálljunk a garanciakövetelésektől”. A dokumentumban foglaltak szerint Casaroli megjegyezte azt is – ezzel a magyar követelésekből lényegében kettőt elfogadva -, hogy Esztergom élére még Mindszenty bíboros távozása előtt és beleegyezése nélkül lehetségesnek tartják teljes jogú helynök kinevezését. Ennek révén biztosítva látják, hogy Mindszenty bíboros ne avatkozzon a magyar katolikus egyház belügyeibe. „Végső fokon készek mindent megtenni, hogy Mindszenty maradjon jelenlegi helyén, de garantálni ennek sikerét nem tudják”. A javaslat készítői „mérlegelve Mindszenty elvakultságát, tudatos törekvését, hogy elsősorban a Magyar Kormánynak, de a Vatikánnak és az Egyesült Államoknak is politikai bonyodalmat okozzon” azt indítványozták, hogy a Politikai Bizottság ne változtassa meg addigi álláspontját, mert remélhető, hogy a Vatikán az általa kért garanciákat megadja. A római magyar nagykövet közölje a Vatikánnal, hogy az ügy megoldása érdekében kifejtett erőfeszítéseit a magyar fél méltányolja, és egyetért azzal, hogy egyik fél szempontjából sem lenne kedvező, ha Mindszenty önkényesen elhagyná az amerikai nagykövetséget. A magyar kormány továbbra is ragaszkodik a garanciára vonatkozó álláspontjához. Ebben a javaslatban hangzott el első ízben, hogy a „Mindszenty ügy lezárása nekünk is érdekünk”. Ezt követően a magyar kormányzati igények ismételt megfogalmazására került sor, miszerint a Vatikán „Mindszentyt 75 éves korára tekintettel helyezze nyugdíjba”. Ezek után tartózkodási helye lehet Róma is, ha a Vatikán kezességet vállal a bíboros magatartására vonatkozóan. Maradhat azonban az amerikai nagykövetségen is, - viszont, „ha önkényesen elhagyja az amerikai nagykövetséget a magyar kormány kényszerlakhelyet jelöl ki számára”. A magyar fél továbbra is azt követelte, hogy a Vatikán az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával nevezzen ki esztergomi érseket. Amennyiben „ez most nem kivitelezhető, akkor érseki vagy püspöki rangú teljes jogú apostoli kormányzót nevezzen ki”. E feltételek elfogadása esetén a magyar kormány kész megbízottja útján tárgyalásokat folytatni a Vatikán megbízottjával. A döntést megelőző, jegyzőkönyvezett vitában egyesek arra hajlottak, hogy kegyelemmel el kell engedni a bíborost, mert az „jobb, mintha mártírként itt halna meg”, mások szerint maradjon itthon, de menjen „papi rendházba vagy öreg papok 497

1967. okt.10. MOL M-KS 288.f.5/436.ő.e. 186

szociális otthonába”, megint mások a letartóztatást látták célszerűnek azzal, hogy a nővére házában jelöljenek ki a számára kényszerlakhelyet, s a ház kertjét magas kőfallal vegyék körbe a kíváncsiskodók ellen. Kádár igen határozottan kijelentette, hogy „egy dologban nincs engedmény: nem mehet el az országból úgy, hogy a jelenlegi méltóságában maradjon. Lényeg, hogy ellenjegyzett papírral rendelkezzünk, amely érinti a garanciákat. Hogy a pápa tudja-e ezt garantálni, az más kérdés. Az amnesztiát 24 óra alatt meg lehet csinálni”. Az ülés résztvevői végül úgy döntöttek, hogy római magyar nagykövet közölje Casarolival: „a magyar kormány igénye továbbra is az, hogy Mindszenty akár marad a mostani helyén akár távozik, a pápa mentse fel esztergomi érseki címe és funkciója alól. A felmentés módozatait a Vatikán tudja meghatározni”. A magyar fél azt látta szükségesnek, hogy, már Mindszetny bíboros későbbi felmentéséig is érseki vagy püspöki rangú, teljes jogú apostoli kormányzót nevezzen ki a Szentszék Esztergomba -esetleg utódlási joggal, az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával. Arra az esetre, ha Mindszenty bíboros végül Rómába megy, „szükséges magatartására vonatkozóan előzetes megfelelő garanciákban megállapodni”. A döntést még aznap késő délután eljuttatták a magyar római nagykövetnek. 1967. október 11-én az amerikai ügyvivőt498 fogadta a külügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese, akivel az amerikai ügyvivő közölte: az Egyesült Államok kormányát a Vatikán tájékoztatta a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásról. Az ügyvivő kijelentette, hogy amerikai részről a rendezést a Szentszék és a magyar kormány ügyének tekintik, minden beavatkozást elkerülnek, ugyanakkor készek együttműködni az ügy rendezésében. Hozzáfűzte, hogy a „leghatározottabb fontosságot tulajdonítják a sürgősségnek, mert Mindszenty elmeállapotából az USA kormánya és a Vatikán is azt feltételezi, hogy október 18-ig az amerikai nagykövet érkezése előtt távozik a követségről és – most szó szerint idézem – a magyar hatóság őrizetére adja magát”. Az ügyvivő továbbiakban kifejtette, hogy ez a fejlemény a nemzetközi és az amerikai közvéleményre erős érzelmi hatást gyakorol, ami az ügyvivő szerint megnehezítené a javuló fejlődést a két ország között. Még egyszer hangsúlyozta az azonnali sürgősséget és a rendezés reményét, majd erősen érdeklődött arról, hogy a magyar kormány kiengedné-e Mindszentyt Rómába. „Magából a szövegből és a fellépésből világosan kiderül, hogy nyomást akarnak gyakorolni ránk, maga a szöveg is elég otromba volt”. Ugyancsak október 11-én beszélt a római magyar nagykövet Casarolival, amiről az MSZMP vezetése másnap kapott tájékoztatást. A beszélgetésről készült beszámoló szerint Agostino Casaroli lényegében a következőket mondta: még Mindszenty bíboros Rómába érkezése előtt - függetlenül hozzájárulásától -, a Szentszék teljes jogú apostoli kormányzót kíván kinevezni. „Itt használ olyan kifejezést, hogy ezzel Mindszenty esztergomi érseki funkciója gyakorlatilag és jogilag megszűnik. Ugyanakkor kijelenti ez után mindjárt, hogy ha a címről való lemondást is feltételül szabnánk, az áthidalhatatlan akadályt jelentene”. Akkor is kineveznek apostoli kormányzót, ha Mindszenty bíboros a helyén marad - azonban nem teljes joggal, hanem akadályoztatás címén. A garanciákra vonatkozó magyar igényt illetően személyes véleményét mondta el, ennek „lényege, hogy tartalmilag és formailag ketté kell választani, külön erre vonatkozóan nem tudnak írást adni számunkra, de valamilyen okmányban meg lehet a formáját találni annak, hogy ezt rögzítsük”. Casaroli hangsúlyozta, hogy személyes véleményét mondta el, referálni fog a pápának és majd jelentkezik. Három nappal később újabb megbeszélésre került sor a római magyar követ és Agostino Casaroli között, ezúttal a gyengélkedő érsek lakásán. Ennek során Casaroli 498

MOL M-KS 288.f.7/290.ő.e. 187

„Emlékeztető”-t499 adott át Száll nagykövetnek. Az „Emlékeztető” szerint a pápának az a kívánsága, hogy a magyar kormány adja meg a lehetőséget Mindszenty bíborosnak arra, hogy elhagyja az országot. A Vatikán kész a Népköztársaság Elnöki Tanácsa előzetes hozzájárulását megvárva, teljes jogú apostoli kormányzót kinevezni az esztergomi érsekség élére a jelenleg funkciót gyakorló püspökök közül. A pápa, mint a katolikus egyház legfőbb vezetője teljes befolyását latba veti, hogy „Mindszenty bíboros miután elhagyta az országot ne avatkozhasson be a magyar egyház életébe, ne nyilatkozzon a Magyar Népköztársaság és kormányával szemben, tartózkodjon ellenséges tevékenységtől és ne akadályozza a magyar katolikus egyház működését”. Casaroli az Emlékeztető átadásakor kiegészítésképpen többek között kifejezésre juttatta: az Emlékeztetőt a pápa jóváhagyta, de nem ismerve a magyar kormány és Mindszenty szándékát, az anyagot szándékosan általánosan fogalmazták, amely így tárgyalási alapul szolgálhat. A garanciák megfogalmazásánál a pápa személyes kötelezettségét azért emelték ki, hogy így a garancia a legmagasabb színvonalon biztosítva legyen. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a garancia nem személyes, hanem intézményes, amely a Szentszéket is elkötelezné, amit készek írásbeli szövegezésnél világossá és egyértelművé tenni. Megismételte azt is, hogy nem tudnak formálisan kötelezettséget vállalni, hogy Mindszenty minden nyilvános szereplését pápai engedélyhez kössék, de Mindszentynek minden esetben a pápával előzetesen kell konzultálnia, s így gyakorlatilag biztosítható, hogy Mindszenty ne tegyen politikai nyilatkozatot, illetve ilyen ne kerülhessen nyilvánosságra. A Szentszék hivatalos válaszát szóban is kiegészítette. Ennek lényege az volt, hogy a magyar kormány adjon lehetőséget arra, hogy Mindszenty elhagyja az országot. A Szentszék kötelezettséget vállal, hogy teljes jogú püspöki rangú adminisztrátort nevez ki, a garanciákat illetően a pápa felhasználja teljes befolyását. Ez nem személyes garancia, hanem intézményes garancia lenne, amit írásban is készek világossá tenni, és ez Mindszenty kinti tartózkodási idejére is vonatkozik. Továbbá közölte, ha a magyar kormány egyetértését nyilvánítja, azonnal kapcsolatba lépnek Mindszentyvel a megállapodás céljából. Ezért König bíborost október 16-án Budapestre akarják küldeni, hogy beszéljen Mindszentyvel, ismerje meg szándékát. Ezt követően Casaroli érdeklődött, hogy a magyar kormány véleményét mikor tudhatná meg, jelezve, hogy jó lenne, ha König bíboros a magyar kormány véleményének a birtokában érkezhetne. Hozzáfűzte, az amerikaiak tudomására hozták, hogy még abban az esetben sem tudják lebonyolítani Mindszenty utazását az új követ megérkezéséig, ha a magyar kormány a legjobb indulattal kezelné a kérdést. A római magyar nagykövet csupán azt közölte válaszul, hogy a magyar fél nem kifogásolja König bíboros budapesti érkezését. A jelentésről szóló vitában500 Kádár kijelentette, hogy a Politikai Bizottság által az előző ülésen elfogadott álláspont a helyes, nem kell változtatni. Ő szerinte az a lényeg, hogy „Mindszenty szűnjön meg esztergomi érsek lenni”. Ha megszűnik esztergomi érsek lenni, teljesen alárendelt kérdéssé válik, hogy hol van. Ennek alapján kell tárgyalni. A következő kérdés, hogy „Mindszenty innen úgy nem mehet el, hogy a Vatikán érte valamiféle garanciát ne vállaljon. Harmadik: ha úgy alakul a helyzet, hogy ezt nem sikerül rendezni, Mindszenty kijön az amerikai követségről az utcára, akkor mi Mindszentyt börtönbe nem csukjuk, közigazgatási eljárás alá vonjuk. A Königgel való Mindszenty találkozó után két helyre kellene válaszolni, az amerikaiaknak és a Vatikánnak. Most úgy néz ki, hogy nem lehet elérni, hogy Mindszentyt nyugdíjaztatása stb. címen az esztergomi érseki címe alól és megbízatása alól felmentsék. De el lehet érni, hogy kinevezzenek egy püspöki rangban lévő apostoli kormányzót. Adnak valami MOL M-KS 288.f.5/437.ő.e. MOL M-KS 288 f.7./290. Ez alkalommal az MSZM KB titkársága is foglakozott a kérdéssel.

499 500

188

garanciát és kérik, hogy kimehessen Rómába. ( …) A Vatikánnak azt kell mondani, hogy megbeszélés tárgya lehet az általuk felvetett megoldási mód, nem mondjuk, hogy egyetértünk vele. Készek vagyunk arról tárgyalni, hogy elhagyja Magyarországot, kiutazhat Rómába, kineveznek apostoli kormányzót püspöki rangban és a pápa megfelelő formában garanciát ad. Továbbá, a korábbi pozíciónk az volt, hogy nem folyhat bele a magyar katolikus egyház ügyeibe és nem léphet fel ellenséges módon a MNK ellen. Mind megnevezni minden olyan kérdést, amiről készek vagyunk tárgyalni, beleegyezést ne adjunk. (…) Ha kijön, hogy a magyar szervek őrizetére bízza magát, a magyar szervek nem fogják őrizetbe venni. Ha elhagyná az épületet, udvarias egyházi politikusok, és egy csukott gépkocsi várja, és elviszi egy erre alkalmas helyre. Utána, sőt ezzel egyidejűleg el tudnám képzelni, ha ez megtörtént két óra múlva az MTI leadna egy közlést, hogy illetékes szervek megbízásából közli, hogy Mindszenty ilyen és ilyen lakos, aki korábban többszörösen megsértette a magyar törvényeket és a legutóbbi időszakban az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén tartózkodott, elhagyta a nagykövetség épületét. Ezt meg kell mondani. S olyan közlésnek kellene a továbbiakban lenni, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1963. évi amnesztia rendelet megfelelő előírásai alapján Mindszenty Józseffel szemben eljárási kegyelmet alkalmazott. A magyar hatóságok mindig nagy súlyt helyeztek arra, hogy az állam és az egyház viszonya normalizált legyen. Mindszenty ezt ismételten zavarta, így közigazgatási eljárást alkalmazott és tartózkodási helyéül lakhelyet jelölt ki számára. Valami olyasmit is kell mondani, hogy szabadlábon van”. (…) „Az amerikaiaknak adandó válasz, amit a külügyminisztérium javasol: Mindszenty nagykövetségen tartózkodása törvénytelen, a törvénytelen helyzetből adódó problémákért az Egyesült Államok a felelős. Ennek ellenére követségen tartózkodását nem tekinti úgy, hogy az akadálya lenne annak, hogy az USA új nagykövete elfoglalja budapesti állomáshelyét. (…) „Valami olyasmit is el lehetne érni, hogy Mindszenty írjon alá valamit. Ott lesz, hogy vele szemben eljárási kegyelmet alkalmaztak. Akkor majd tárgyalunk. Amikor majd tárgyalunk, szívesen elfogadnám, hogy a püspöki kar jelöljön ki két alkalmas embert arra, hogy őrizzék, gondozzák. Az amerikaiak nagyon félnek ettől a dologtól”. A titkárság végül tudomásul vette a tájékoztatót a Mindszenty ügy állásáról, illetve a Politikai Bizottság október10-i határozatának a végrehajtásáról. Egyetértett azzal, hogy az amerikai ügyvivő részére küldendő – az ülésen ismertetett közlést adják át, tovább azzal, hogy a Vatikán részére küldendő válaszban utalni kell arra, hogy a Vatikántól kapott „Emlékeztető”-ben foglalt megoldási mód a magyar fél részéről megoldási mód lehet. Amennyiben a Vatikán e kérdések ügyében tárgyalásokat kíván folytatni, a magyar fél kész megfelelő felhatalmazással rendelkező képviselőjüket fogadni. A titkárság tudomásul vette, hogy a Vatikán megbízásából König érsek ismét felkeresi Mindszentyt. Ez meg is történt, mivel a Vatikán október 17-én Budapestre küldte – a szinódus alkalmával Rómában tartózkodó – König bíboros érseket, hogy a pápa megbízásából megakadályozza Mindszenty bíboros önkényes távozását a budapesti amerikai nagykövetségről. König érsek 24 órás budapesti tartózkodás után visszatért Rómába. Az amerikai nagykövetség ügyvivője arról tájékozatta ezt követően a külügyminisztériumot,hogy Mindszenty a nagykövet érkezésekor nem hagyja el tartózkodási helyét. Tims ügyvivő véleménye szerint a tárgyalás esetleges elhúzódása maga után vonhatja Mindszenty álláspontja megváltoztatását és a pápai utasítás figyelembe nem vételét. Néhány nappal később a Politikai Bizottság tűzte napirendre az MSZMP KB Agitációs és propaganda osztályának, az Állami Egyházügyi Hivatalnak és a külügyminisztériumnak a „Javaslat a Politikai Bizottságnak a Mindszenty ügyben 189

folytatandó tárgyalás irányelveire” című együttes előterjesztését.501 A határozati javaslat szerint a vatikáni megbízottal folytatott tárgyaláson az alábbi irányelveket kellett követni: A javaslat készítői úgy látták, hogy a Vatikán bizonyos engedményekre kényszerült. Annak az érdekében, hogy a tárgyalók további engedményeket próbáljanak elérni, első menetben ragaszkodjanak ahhoz a követelésünkhöz, hogy a pápa mentse fel Mindszenty bíborost esztergomi érseki címe és funkciója alól, mielőtt ez utóbbi elhagyná az országot. A Szentszék október 14-i „Emlékeztető”-je alapján azonban várható, hogy a Vatikán ezt a követelményt nem teljesíti. Ebben az esetben elfogadható a következő megállapodás: a pápa úgy nevezzen ki az esztergomi főegyházmegye élére érseki vagy püspöki rangú teljes jogú – esetleg utódlási joggal felruházott apostoli kormányzót, hogy a kinevezés egyértelmű legyen Mindszentynek az esztergomi érseki joghatóságból való jogi és gyakorlati felfüggesztésével. „Ilyen megállapodás esetén a Vatikán szempontjából Mindszenty esztergomi érseki címe megmarad”. A tárgyaláson lehetőleg el kell érni, hogy a Vatikán írásbélileg is (megállapodás, levél, jegyzőkönyv formájában) ismerje el, hogy Mindszenty joghatóságának a felfüggesztése egyértelműen az jelenti, hogy Mindszenty semmilyen formában nem avatkozhat be a magyar egyház ügyeibe és a joghatóságtól való felfüggesztés Mindszenty nyugdíjazásáig, illetve haláláig változatlanul érvényben marad. E feltételek esetén Mindszenty érseki címtől való formális megfosztása a magyar kormány számára nem olyan lényeges, „mivel érseki joghatóságától való örök időre történő felfüggesztése Mindszenty méltóságának megtörését, egyházkormányzati jogának elvesztését jelenti”. Az irányelvek megfogalmazói még tovább mentek, és újabb követeléskéntfeltételként a maguk részéről a Szentszék számára újabb irányokat fektettek le azzal, hogy a létrejövő megállapodás értelmében a pápa a „Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulása alapján nevezze ki dr. Brezenóczy Pál egri, vagy dr. Ijjas József csanádi püspököt címzetes érsekké, teljes jogú apostoli kormányzóvá és – esetleges utódlási joggal – az esztergomi főegyházmegye élére”. A magyar kormány és a Szentszék közötti megállapodás létrejötte után, Mindszenty bíboros elhagyhatja az országot, és a Vatikánba távozhat. Ennek az aktusnak a feltétele, hogy későbbi magatartására vonatkozó garanciát – a vatikáni emlékeztetőben vázoltakat alapul véve, megfelelő kiegészítésekkel – egyértelművé kell tenni és írásba kell foglalni; - Az Elnöki Tanács figyelembe véve, hogy „a pápa kérte annak lehetővé tételét, hogy Mindszenty elhagyhassa az országot, eljárási kegyelmet alkalmaz Mindszentynél”; - az elutazás módja: külön repülőgép, a magyar kormány és a Vatikán megbízottja kíséretében. A javaslat azzal fejeződött be, hogy a tárgyalásokról a magyar kormány és a Vatikán külön, de egy időben és egyeztetett közleményt ad ki. A magyar közleményben legyen benne, hogy a magyar kormány és a Vatikán megállapodására tekintettel Mindszentyt az Elnöki Tanács eljárási kegyelemben részesítette. „A pápa dr. Brezanóczy Pál püspököt, vagy dr. Ijjas József püspököt az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával kinevezte címzetes érsekké, teljes jogú apostoli kormányzóvá, amely egyházjogi szempontból is egyben Mindszenty esztergomi érseki joghatósága megszűnését jelenti”. A tárgyalások eredményét hivatalos okmányban kell rögzíteni. A nemzetközi jog követelményeinek megfelelő okmányt a Vatikán és a magyar kormány teljes joggal felruházott megbízottai írják alá.

501

1967. okt. 20. MOL M-KS 288.f.5./437 190

A vitáról felvett jegyzőkönyv szerint Kádár részletesen és igen célratörően fejtette ki véleményét az ügyben, és meghatározta a tennivalókat. Azt mondta, hogy „Amennyiben én ismerem ezt az új hullámot a Mindszenty ügyben, ez a hullám úgy keletkezett, hogy talán Mindszenty az amerikaiakat és a Vatikánt, azok pedig minket ijesztgettek, mi pedig belementünk ebbe az utcába. S most, mint győzelmet jelentik, hogy König rá tudta venni Mindszentyt, hogy ne jöjjön ki. Azonkívül, ők nagyon ügyesen terelik ezt a dolgot sajtóvonalra, és ügyesen használják fel a saját javukra. (…) Véleményem szerint változtatni kell a mi gyakorlatunkon. (…) Nem tettük meg, hogy a magyar közvéleménnyel valamit közöljünk. (…) Évtizedes harca ez a Magyar Népköztársaságnak, és a nyilvánosságra hozatalt illetően nincs semmi előkészítve. ( ..) Ha nem az ellenség számára hasznos, ésszerű kompromisszumot is hajlandók vagyunk kötni (…)A kérdés, hogy belemenjünk-e abba, hogy az egyházjog szerint maradna Mindszenty érsek Esztergomban és elhagyja az országot. Ez fontos kérdés, és ez itt el van ködösítve. Most kineveznek apostoli kormányzót bizonyos feltételekkel, s ilyent akkor szoktak kinevezni, ha a szóban forgó funkcionárius akadályoztatva van funkciója ellátásában. Ez harci kérdés, ezzel foglalkozni kell. A Vatikán szándékosan hagyja nyitva ezt a posztot. Kompromisszumos megoldás kell, s meg kell nézni, hogy belemenjünk-e vagy sem. De arra is vigyázzunk, nehogy magunknak többet beszéljünk be, mint amiről szó van. Én támogatni tudom, hogy ezen az alapon tárgyaljunk. A Politikai Bizottság erősítse meg a titkárság állásfoglalását. (…) Az egész ügyet el lehet hagyni a jubileumi ünnepségek utánra.502 Tehát ne nagyon rohanjunk. (…) Azt a bizonyos amnesztia rendeletet úgy képzelem el, hogy direkt vagy indirekt hivatkozás történjen arra, hogy annak a szellemében történt az eljárás, és legyen benn az is, hogy visszaesés esetén az amnesztia hatályát veszti. És az is legyen benne, hogy érvényben marad az állampolgári jogok bizonyos korlátozása. (…) Én nem kerültem annak a hatása alá, hogy kijön Mindszenty. (…)Azért sürgetnek most minket, mert az amerikai kormány felé a dolog úgy sülhet el, hogy minek őrizgette, ha az a vége, amivel kezdődött. Nem fog kijönni. Königgel beszéljünk, hogy egyezzünk meg, mit szivárogatunk ki, de akkor egyformán járjunk el”. Valóban nem siették el a dolgot, mivel egyéb témákban – püspöki nevezések stb. – folytatott tárgyalásokra összepontosított mind a két oldal, s Kádár is úgy látta, hogy e témák mellett „Mindszenty ügye nincs napirenden.”503 Ezt a vélekedését csak nyílván erősítette, hogy az 1968-as, végül is katonai megszállásba torkolló csehszlovákiai események, a magyar új gazdasági mechanizmus bevezetésének a gondjai a bíborossal összefüggő problémákat messze a háttérbe sodorták. Legközelebb majd három évvel később nyerte vissza időszerűségét és megoldási kényszerét a Mindszenty kérdés. A Politikai Bizottság 1971. április 21-én tűzte napirendjére Péter János külügyminiszter VI. Pál pápánál tett látogatásáról készült jelentését. 504 Ez volt az első pápai audiencia, amit a Szentszék magyar külügyminiszternek biztosított.505 Ugyanakkor a jelentést teljesen elképesztővé teszi506, hogy Péter János olyan Az oroszországi októberi forradalom 50. évfordulója. MOL M-KS 288.f. 5./478. 504 MOL M-KS 288.f.5/552.ő.e. 505 Ez a magánkihallgatás sajnálatosan hiányzik a külügyminisztérium honlapján szereplő magyar-vatikáni kapcsolatok kronológiájából. 506 E sorok írója 2001-2005 között a Magyar Köztársaság Szentszék melletti nagykövetségének volt követi rangú helyettes vezetője, több alkalommal ideiglenes ügyvivője. E minőségében jó néhány köztársasági elnöki, miniszterelnöki, parlamenti elnöki pápai audienciát készített elő vagy vett részt ezek előkészítésében és lebonyolításában, következésképpen a lehetőségek határain belül ismeri a pápai audienciák protokollját. 502 503

191

állításokkal tűzdelte meg szerzeményét, amelyek megtörténte e dolgozat szerzőjének vélekedése szerint teljesen kizárt. Sajnos, az audienciáról készített szentszéki feljegyzés egyelőre nem kutatható. Azt ma már csak találgatni lehet, hogy a külügyminiszter miért terjesztett nehezen hihető részletekkel megspékelt jelentést az ország főhatalmával rendelkező testület elé, és azt is, hogy ez a testület miért fogadta el ezt a jelentést. Ettől függetlenül a dokumentum jelentőségét kiemeli az a tény, hogy ez az audiencia lendítette a Magyarországról történő végleges távozásig Mindszenty bíboros ügyét. A magyar külügyminiszter VI. Pál pápánál teendő „magánkihallgatás jellegű” látogatása időpontjának egyeztetése az olasz külügyminisztérium, és részben a római nagykövetség útján történt meg kölcsönös kezdeményezéssel. A Vatikán javasolta azt is, hogy az audiencia után a magyar külügyminiszter látogassa meg Villot kardinálist, a pápai államtitkárt (miniszterelnököt).507 Péter Rómába érkezése után a vatikáni államtitkárság a római magyar nagykövetség útján javasolta, hogy a kihallgatás négyszemközt történjék, francia nyelven. „A javaslatot elfogadtam”. 508 Az audienciára 1971. április 16-án 11 órakor került sor. A Vatikán Állam bejáratától kezdve a pápa rezidenciájáig a vatikáni őrség állt díszsorfalat.509 A pápa előszobájában összeismertették Villot kardinálissal, aki meghívta Pétert magához a pápánál történt látogatás utánra. A jelentés szerint VI. Pál pápával a beszélgetés első 3-4 perce állva történt. VI. Pál pápa bevezetőjében a következőket mondta: „Mélyen meghatja őt, hogy a magyar kormány egy tagjával találkozhat. El sem képzeljük, hogy milyen régóta várt arra, hogy ilyen lehetősége nyíljék. A látogatás előkészítése során környezetében megkérdezték tőle, hogy vajon ellenséget, ellenfelet, idegent, vitapartnert vagy barátot fogad-e. Ő erre azt válaszolta, hogy feltételezés szerint barátot”.510 Az udvarias válasz után Péter kifejtette a magyar kormány alapelveit az egyházzal való együttműködés tekintetében. Kiemelte, hogy a magyar kormány megbecsüli azt, ami „az egyházak hagyományos életéből a mai viszonyok között érték”, (…) „a pápa lehetőségeit a nemzetközi viszonyok javítására, a béke erősítése érdekében”. Jó viszonyra törekszik mind a Vatikánnal, mind a magyar püspöki karral. A nemzetközi helyzetet érintve Péter elmondta, hogy „a magyar kormány gondosan tanulmányozta a Vatikán részéről a magyar kormányhoz juttatott két jegyzéket az európai biztonság ügyében. Mind a két jegyzéket hasznosnak tartjuk az európai biztonsági konferencia előkészítése szempontjából. Ezzel kapcsolatos párbeszédre mi a továbbiakban is készek vagyunk. A mai nemzetközi helyzetben csak ez az alternatíva áll előttünk: vagy termonukleáris háború, vagy a különböző rendszerű, világnézetű népek és emberek együttműködése minden eddiginél emberségesebb korszak építése érdekében” VI. Pál pápa válaszában az általános nemzetközi helyzetből indult ki, feladatának minősítve, hogy részt vegyen a termonukleáris katasztrófa elhárításáért folyó Ez az aktus a hasonló jellegű pápai audienciák része, mivel az államtitkárral tekintik át részletesen az időszerű kérdéseket, amiket a pápánál csak jeleznek – ha egyáltalán. 508 „A négyszemközt” természetesen azt jelenti, hogy magyar részről Pétert nem kísérték. 509 Ez képtelenség. Egyrészt nincs annyi gárdista, ahány ezt a feladatot – mondjuk egy méteres sorközzel – teljesíteni tudná, másrészt egy olyan ország külügyminiszterének, amelyikkel a Szentszéknek nincs diplomácia kapcsolata, feltehetően még az sem jár, hogy a San Damaso udvari bejáratnál egy fél szakasz gárdista tisztelegjen előtte. Ha volt is valamiféle díszsorfal, az biztos nem neki szólt. 510 VI. Pál nyílván használt valamilyen udvarias formulát, de annak ilyen módon történő megfogalmazása alighanem Péter fantáziájának a szüleménye. 507

192

erőfeszítésekben, a béke megszilárdításában. Kétoldalú kapcsolataink fejlesztését is ebben a szerves összefüggésben látja. A magyar külügyminiszter szerint a pápa azt mondta, hogy „nagyra értékeli Magyarország nemzetközi tekintélyének növekedését, Magyarország belső viszonyainak fejlődését. Örül annak, hogy nagy tekintélyű kormánya van Magyarországnak.”511 Tudatában van annak, hogy kétoldalú kapcsolatainkban történtek kedvező események, de vannak nagyon nyugtalanító nyitott kérdések is, amelyekben nincs előrehaladás. Válaszában Péter János elmondta, hogy az 1964-ben elért és aláírt megállapodások kedvező hatásai azonnal megmutatkoztak és azóta is fokozottan érvényesülnek mind Magyarországon az állam és az egyház kapcsolatában, mind a Magyar Népköztársaság és a Vatikán viszonyában. Értékét nem csökkenti az, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem sikerült előre haladni. Hozzáfűzte, hogy „a magyar állam és a Vatikán kapcsolatainak az alakulásánál természetesen figyelmet kell arra is fordítanunk, hogy milyen a Vatikán viszonya a többi szocialista országhoz s emellett a többi szocialista ország is figyeli, hogy a magyar-vatikáni megállapodások milyen tapasztalatokkal járnak együtt, s ezeket a tapasztalatokat a saját döntéseiknél figyelembe veszik”. A pápa a maga részéről is kifejezte, hogy ők is nagyon gondosan tanulmányozzák a Vatikán és Magyarország kapcsolatainak a tapasztalatait, és ők is figyelembe veszik ezeket a többi szocialista országgal való tárgyalásoknál. VI. Pál ezt követően - Péter János előadásában – szinte bocsánatkérően folytatta. „Ő teljesen megért engem”,mondta volna a pápa – „hogy ezt a mostani látogatást én csak beszélgetésnek és nem tárgyalásnak minősítem, ő nem is kér hivatalos válaszokat az általa előadandó kérdésekre, őt teljesen kielégíti, hogy ha elmondhatja őszintén azt, hogy magyar viszonylatban őt mi foglalkoztatja, és ha ezekről a kérdésekről én kész vagyok személyes véleményt mondani, ő megköszöni”. A jelentésben foglaltak szerint a kihallgatás következő nagy témaköre Mindszenty kardinális helyzete volt, ami a pápának „évek óta az egyik legnagyobb gondja. Mi lehet itt a megoldás – kérdezte”. „Ezzel reagáltam: ezt én is szeretném tudni”. VI. Pál elmondta, hogy „Mindszenty tulajdonképpen a történelem áldozata, viszont nagy nehézségeket okoz ez a Vatikánnak, és úgy gondolja, hogy a magyar kormánynak is. A pápa ezután Mindszenty lelki alkatáról beszél, nagyon nehezen kezelhető ember, nagyon nehezen érthető meg sok ténykedése. A pápa tudatában van annak, hogy nagy változásokra volt szükség Magyarországon, a nagy latifundiumokat, beleértve az egyháziakat fel kellett számolni. Igazat ad abban is, hogy az Egyesült Államoknak a legkényelmetlenebb a helyzet, el sem tudjuk képzelni – mondta –, hogy őt milyen sokszor kérte már az Egyesült Államok, hogy valami módon oldják meg a kérdést. Ők most ezt szeretnék megvalósítani. Úgy gondolja, hogy – bármennyire Magyarországon is szeretne maradni Mindszenty, ez nem lenne helyes megoldás. Ha a követséget elhagyja, akármilyen körülmények közé kerül, elkerülhetetlenül zavarokat okozna mind az egyháznak, mind az államnak. Ezért ők arra gondoltak, hogy kihozzák Magyarországról, valahol kolostorban helyezik el és megfelelő egyházi rendszabályokkal, kellő súllyal megtiltják neki a nyilvános szereplést. Úgy gondolja, hogy ehhez megvan a Szentszéknek az ereje. Magát a kihozatalt König bécsi érsekre lehetne bízni.” Annak ellenére, hogy a Péter jelentésnek ezt a részét is a legnagyobb fenntartásokkal célszerű kezelni, a további fejlemények tekintetében annyi biztosnak 511

Ez a néhány mondat ebben a formában inkább Péter tisztelgésének tűnik Kádár előtt. 193

tűnik, hogy VI. Pál döntött arról, hogy Mindszenty bíboros nem maradhat tovább a budapesti amerikai nagykövetségen, illetve Magyarországon. Péter válaszában megismételte a magyar kormány jól ismert álláspontját, különös tekintettel a garanciákra, hozzáfűzve, hogy „mi minden konkrét javaslat jóakaratú tanulmányozására készen vagyunk”. Amennyiben a Magyarországra készülő Cheli püspök hoz magával a kérdés megoldására javaslatot, „mi azt a kielégítő megoldásra való törekvés szellemében fogjuk vizsgálni”. A pápa azzal zárta le ezt a kérdést, hogy ez a válasz őt teljesen kielégíti. A jelentés szerint VI. Pál második kérdésként említette az egyházi személyek kinevezésével kapcsolatos 1957. évi 22. számú törvényerejű rendeletet. A törvény szerinti gyakorlatot „kapcsolataink jellegéhez mérten bántónak” minősítette. A pápa úgy gondolta, hogy meg kellene adni a lehetőséget arra, hogy püspökök, érsekek papokat előzetes hozzájárulás nélkül nevezhessenek ki. „Szeretne megnyugtatni – mondta – hogy ezt a könnyítést az egyház nem akarja felhasználni arra, hogy az állam életével és a kormánnyal szemben ellenséges elemeket juttassanak funkciókba. Ő igyekszik arra vigyázni, hogy lojális legyen a viszony a püspöki kar és az állam között, a Vatikán és a magyar állam között”. Péter szerint „ez olyan kérdés, amelyet a magyar kormánynak nem a Vatikánnal, hanem a magyar püspöki karral kell megbeszélnie. Viszont én is megemlítem, hogy van egy másik fajta személyi probléma. A pápa átvette a szót és mondta, hogy igen, az 1957-es dekrétum, amelynek a feloldását a magyar kormány szükségesnek tartja. Mondom, igen és úgy gondolom, hogy két ügyet nem szabad egymással junktiumba hozni, ha ők a dekrétumot visszavonják, számunkra bizonyára megkönnyítik a törvényerejű rendelet végrehajtásával való foglalkozást. Azt válaszolta a pápa, hogy ő nem akarja junktiumba hozni a két kérdést, de az egyidejűség indokolt lenne”. Hozzáfűzte, „ha Cheli annak idején azzal a bíztatással jön vissza Budapestről Rómába, hogy a magyar kormány megfelelő könnyítő intézkedéseket tesz, akkor az intézkedések megtétele előtt a dekrétumok visszavonását a Vatikán nyilvánosságra hozza”. Péter irománya szerint harmadik kérdésként említette a pápa a letartóztatott papok ügyét512 mondván, hogy „legjobb tudomása szerint hitterjesztő tevékenységük miatt kerültek bajba”. Hangsúlyozta a pápa, hogy „elnézést kér”513, amiért ezt megemlíti, tudja, hogy én ebben semmiféle hivatalos véleményt nem mondhatok, ő csak apellálni szeretne a magyar kormány nagylelkűségére. „Közöltem a pápával, hogy én ezeknek az ügyeknek az érdemét nem ismerem, arról, hogy valami effélék történtek hallottam, véleményt itt most nem tudok mondani, de arról biztosíthatom, hogy a magyar kormány nagylelkűségére mindig lehet számítani”. Ezt követően a pápa elmondta, hogy járt kétszer Magyarországon, 1922-ben az apjával és egy másik kispappal járt Budapesten az Interparlamentáris Unió konferenciáján, majd 1938-ban, mint Pacelli közvetlen munkatársa. Végül Péter – mintegy saját agilitását és azt bizonyítva, hogy az ügyet a kézben tartotta - arra hívta fel a pápa figyelmét, „hogy ezt az én látogatásomat a nemzetközi sajtó szenzációhajhászó módon kezelte már eddig, és ha a látogatás után nem pontosan egyeztetett válaszokat vagy közléseket adunk a sajtónak, akkor ez a szenzációhajhászás tovább fokozódik”. Ezt követően a magyar külügyminiszter nem átallotta azt jelenteni, Nyílván ezek miatt „örült” VI. Pál annak, hogy Magyarországnak nagytekintélyű kormánya van. 513 Képzeljük el a jelenetet, amint a katolikus világegyház feje „elnézést kér” a renegát református püspöktől. 512

194

hogy „A pápa megkérdezte, hogy milyen szöveget képzelnék el. Miután ezt elmondtam, papírt és tollat vett elő és kérte, hogy diktáljam le neki a szöveget (kiemelés tőlem), melynek az volt a lényege, hogy magánjellegű kihallgatás volt, személyes jellegű, őszinte és hasznos beszélgetést folytattunk időszerű nemzetközi kérdésekről és a kétoldalú kapcsolatokról. A beszélgetés légköre konstruktív volt. A pápa először azt kérte, hogy ehhez tegyük hozzá a szívélyes jelzőt is, később pedig azt kérte, hogy a szívélyes helyett a baráti jelzőt tegyük hozzá”.514 A jelentés záró sorai feltehetően megfelelnek a valóságnak, melyek szerint a pápa kérte jókívánságai és üdvözlete tolmácsolását az Elnöki Tanács elnökének és a kormánynak. Az audiencia után a szokásoknak megfelelően Pétert átkísérték Villot bíboros államtitkárhoz, akivel rövid beszélgetést folytatott a magyar-francia kapcsolatokról (???), mivel „Villot nem sokkal Fock elvtárs látogatása előtt még lyoni érsek volt”. A jelentést a Politikai Bizottság vita nélkül elfogadta. Egyedül Kállai Gyulának lehetett valami gyanús az ügyben, mert azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy „pápai kihallgatásról ilyen részletes jelentés még nem olvastam, nem tudom, hogy éppen a pápa feladata-e, hogy ennyire exkuzálja magát konkrét kérdésekben.” A pápai audiencián elhangzottak mindenesetre a Mindszenty bíborossal folytatott tárgyalásokhoz vezettek. 1971. július 16-án a távozó USA nagykövet búcsú koktélján a külügyminisztérium illetékes főosztályvezetője hosszabb beszélgetést folytatott Puhan nagykövettel.515 A nagykövet elmondta, hogy a vatikáni megbízottak és bíboros között a tárgyalások a várakozásoknak megfelelően jól alakultak, s bár Mindszenty nem volt egyértelmű végig, úgy néz ki, hogy elfogadta az ország elhagyására vonatkozó vatikáni tervet. Közölte továbbá, hogy ismeretei szerint amennyiben valamilyen zavaró körülmény nem jön közbe, Mindszenty úgy készül, hogy ez év szeptemberében hagyná el Magyarországot. A főosztályvezetőnek arra a kérdésére, hogy ezt üzenettovábbításnak szánta-e, az amerikai nagykövet közölte, hogy 21-én találkozik a külügyminiszterrel és szeretné, ha már a találkozás előtt minél többet tudna a Mindszenty kérdésről. Reményét fejezte ki, hogy ezt a témát a külügyminiszternél szóba hozhatja. Ezt követően „Jelentés a Mindszenty ügyről” címen került előterjesztés a Politikai Bizottság elé.516 Tartalma egyelőre nem ismerhető, mivel 2041. december 31-ig zárolt a jelentés és a vita is. Ezzel szemben a legközelebbi politikai bizottsági ülés517 napirendjére tűzött jelentés szerint egyetértés alakul ki „abban, hogy Mindszenty elutazásának napján egy időben közös közleményt adjanak ki. A kommüniké szövegét előzetesen elfogadtuk.” (…) „A Vatikán megbízottainak megítélése szerint Mindszenty Rómába utaztatása legkésőbb szeptember 25-ig megtörténik”. (…) „A pápa levelét, amelyben a pápa 25-re Mindszentyt magához hívja, Zágon Ferenc (sic!) a közeli jövőben adja át Mindszentynek”. A dokumentum a „Megállapodás tervezet a Magyar Népköztársaság és az Apostoli Szentszék között Mindszenty József bíboros ügyében”-t is tartalmazza. A tervezet szerint „Az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság Kormányának teljes jogú megbízottai Budapesten 1971. szeptember …-án tárgyalást folytattak arról, hogy Mindszenty József bíboros a Szentszék kérésének (kívánságának) Ez a néhány sor Péter János szavahihetőségét porig rombolja. MOL XIX-J-1-j 002428/5 516 1971. júl. 27. MOL M-KS 288.f.5/560.ő.e. 517 1971. szept.7. MOL M-KS 288.f.5/563.ő.e. 514 515

195

megfelelően, lehetőséget kapjon Magyarország elhagyására. E lehetőség megteremtése céljából a két Fél az alábbiakat vállalja: 1./ Az Apostoli Szentszék biztosítja a Magyar Népköztársaságot, hogy Mindszenty József bíboros, miután elhagyta Magyarországot, tartózkodni fog attól, hogy akár közvetlenül, akár közvetve beleavatkozzék a magyar katolikus egyház életébe és ügyeibe, ellenségesen nyilatkozzék vagy tevékenykedjék a Magyar Népköztársaság és Kormánya iránt. 2./ A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kegyelemben részesíti Mindszenty Józsefet. A Magyar Köztársaság Kormánya hozzájárul ahhoz, hogy Mindszetny József Magyarország területét elhagyja, és a Vatikánba távozzék. 3./ Miután Mindszetny József bíboros elhagyta Magyarország területét mindkét Fél a melléklet szerinti, hivatalos közleményt adja ki. 4./ A Magyar Kormány hozzájárul, hogy addig is, amíg az esztergomi érseki szék ügye véglegesen meg nem oldódik, az esztergomi főegyházmegyét „sede plena” apostoli kormányzó kormányozza, a jelenleg működő püspökök közül /erről a Felek külön megállapodnak./. 5./ Mindszetny József bíboros Mons. Cheli és Mons. Zágon (és esetleg más személyek, akik szükségesek) kíséretében a bécsi nunciatúra gépkocsiján, vagy repülőgépen vatikáni útlevéllel 1971. szeptember …-án az USA budapesti nagykövetségének épületéből útmegszakítás nélkül hagyja el Magyarország területét.” A Politikai Bizottság ajánlja a MNK ET-nek, hogy a vatikáni képviselőkkel folytatott tárgyalás eredményeképpen kidolgozott dokumentum aláírása után „Mindszenty József ügyében gyakoroljon kegyelmet.” Az ülésről felvett jegyzőkönyv szerint Kádár leszögezte, hogy „A kommünikének518 politikai jelentősége van, mert évek óta beszéltünk erről a kérdésről, hogy valamiképpen köztudottá kell tenni, hogy Mindszenty bűncselekményekben ludas, amelyekért amnesztiát nem kaphat, illetve csak úgy távozhat el, ha amnesztiát kap. Arra jutottunk, hogy elállhatunk attól, hogy az amnesztia szerepeljen a kommünikében, mert nem túl sokat lehet vele nyerni, és a belső megállapodásban519 ott szerepel a tény és az a fontos. Ezért jobb az egy kommüniké, ha odaírjuk, hogy kegyelmet kapott, sokat nem érünk vele a tömegagitációban. Ha megkérdezik miért kapott kegyelmet, sokat nem tudunk mondani, nem mondhatjuk, hogy Mindszenty megjavult. Ami mellékelve van, az jó. Érkezzen meg, és aztán tegyük közzé a közleményt. Senkinek nem jó, ha mindjárt elkezdődik a sajtókampány, a vatikáni megbízottak még arra is gondoltak, hogy „nem a saját nevére állítják ki az útlevelet.” (…) „Tájékoztatni kell a párttagságot, mert ez egy politikai akció, nem csupán amnesztia”. Az egyik PB tag hozzáfűzte, „gondolom, Mindszentynek a készsége, hajlandósága benne van ebben az előterjesztésben, ha nem is kimondottan, de benne van. (…) Tudom rendkívül makacs, gyorsan változtatja a véleményét. Nem látom ebben az előterjesztésben azt, ami szerepelt a múltkori anyagban520 ), hogy Mindszenty jövő év tavaszán lemondana érseki rangjáról. Erről folyik e megbeszélés?” Az Állami Egyházügyi Hivatal képviselője azt válaszolta, hogy „Ami Mindszenty készégét illeti, a tárgyaláson megkérdeztem, történt-e változás a korábbihoz képest Mindszenty „Közlemény tervezet: A Magyar Kormány és a Szentszék közötti megállapodás alapján Mindszenty József bíboros ma elhagyta Magyarország területét és Rómába távozott.” Megjelenik az elutazása napján 13 órakor.” 519 A „Megállapodás” végső szövege szintén nem kutatható. 520 Nem kutatható. 518

196

szándékát illetően? Azt mondták nem, sőt már 25. előtt a jövő héten ez a Zágon József (sic!) hozza a pápa levelét, amelyben 25-re magához hívja Mindszentyt. Erre nem mondhat Mindszenty nemet. A múltkor arról volt szó, hogy Mindszenty jövő év márciusában lemond. Szóvá tettem ezt is a megbeszélésen, mint olyant, amire számítunk, ami tulajdonképpen a teljes megoldást jelentené. Erre ők azt mondták, ez így lesz, tehát megerősítették. A jelenlegi megoldást ők is átmenetinek tekintik. Az az elképzelés, hogy a megállapodás aláírás után emlékeztető formájában mellékelni fogunk mindent, amire számítunk, s felhívjuk a figyelmet arra, hogy jövő év márciusa Mindszenty lemondatására nagyon alkalmas időpont lenne. Erre csak az aláírás után kerülne sor”. A bíboros Magyarországról történő elutazása előtt a Politikai Bizottság még egyszer napirendre tűzte „a Mindszenty ügy állását”, azonban az erről készült dokumentumok továbbra is zároltak.521 1971. szeptember 23-án a Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodásának értelmében - akarata ellenére, de a pápának fogadott engedelmesség okán – Mindszenty bíboros elhagyta Magyarországot. Mivel úgy látta, hogy ez a megállapodás személyi szabadságát sértette, saját akaratából - a Szentszék nem akadályozta meg a döntését - a magyar prímások bécsi rezidenciájára tért meg és halálig ott élt.

521

1971. szept.21. MOL M-KS 288.f.5/564.ő.e. 197

Kádár János és VI. Pál találkozása Az 1970-es évek Kádár János politikai pályafutásának kétség kívül legsikeresebb periódusát jelentették. Tekintélye, népszerűsége odahaza és külhonban az egekbe szárnyalt, szinte minden történés politikai stratégiájának helyességét igazolta vissza – legalábbis külföldi utazásai során.522 Egyik legnagyobb sikerét minden bizonnyal „egyházpolitikai fronton” érte el, s ezen belül is a katolikus egyházat illető politikájában hozott gyümölcsöt hol könyörtelen, hol engedékenyebb – de mindig a hatalom szempontjait előtérbe helyező taktikája. A hetvenes évekre már sokat veszített súlyából az a tény, hogy XII. Piusz 1949. február 12-én egyházi átokkal sújtott mindenkit – így Kádárt is -, akinek egyáltalán köze volt Mindszenty bíboros vád alá helyezéséhez és elítéléséhez. Valószínűleg Kádár sem arra gondolt, hogy „mi a klerikalizmus ellen tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel harcolunk”,523 amikor átvette VI. Pál saját kezűleg átadott emlékérmét (felesége pedig a rózsafűzért). Az egyház és állam közötti kapcsolatok élhetőségének megteremtésében – Magyarországon mindenképpen – nehezen túlbecsülhető fontosságú szerepet játszott a Szentszék rendkívül bölcs döntése. Nevesen, Kádár-rendszerrel történő intranzigens, csak megtorlást kiváltó szembenállást kereső egyházi és konzervatív katolikus körök szempontjainak figyelembe vétele helyett inkább arra törekedett, hogy a katolikus hitélet - körülményekhez képest - normális feltételeit biztosítsa a nagypolitikával nemigen foglalkozó, de vallását megélni kívánó hívők tömegei számára – magának az egyháznak a megőrzésével együtt.524 A történelem mindenképpen visszaigazolta a Szentszék politikájának a helyességét. A Mindszenty-ügy lezárása Kádár számára is megkönnyítette a katolikus egyház irányába tett, rendszerét nem fenyegető gesztusokat, a rendkívül óvatos továbblépést a Szentszékkel addig szakértői szinten fenntartott kapcsolatokban. Kádárt e tekintetben nem, illetve nemcsak az motiválta, hogy „zsebre vágja” egy engedékenyebb egyházpolitika otthoni „osztalékait”, hanem az is, hogy illeszkedjen a maga szerény lehetőségeivel a szovjet külpolitika törekvéseihez. E törekvések Kádár ekkori felfogásában is végső soron a szocializmus világméretű győzelme felé vezető út egy-egy állomását jelezték, s ilyen értelemben számára teljesen legitim volt a szovjet prioritások elfogadása, támogatása. A helsinki folyamat és a záróokmány aláírása arra a következtetésre juttatta a szovjet vezetést (és Kádárt is), hogy az évtized fő tartalma az enyhülés és a békés egymás mellett élés. Nyugati ellenlábasaikhoz hasonlóan úgy látták, hogy a Helsinkiben aláírt záróokmány kitűnő kereteket nyújt a szembenálló tábor gyengítésére, „fellazítására”. Moszkva ennek érdekében, az új körülményekhez A Moszkvával, a belső ellenzékével folytatott birkózása nem tárgya jelen dolgozatnak. MOL M-KS 288.f.5/82 ö.e. 524 V.ö. Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága – a Szentszék és a kommunista államok (1963-1989) Szent István társulat, Bp. 2001. 522 523

198

módosítva ismét elővette az ötvenes években már jó szolgálatokat tett „békeharc” taktikáját, és annak szellemében indított újabb „békeoffenzívájának” tárgya lett a világbéke megőrzése érdekében nem szűnően argumentáló Szentszék – és rajta keresztül az európai katolikusok milliói is. Kádár maga is a nagy nyilvánosság előtt méltatta és megköszönte a „pápa és a Vatikán erőfeszítéseit, amelyeket a béke ügye, a békés egymás mellett élés, az enyhülés és különösen a helsinki megállapodás érdekében tett. (…) a pápa és a Vatikán szavára többen hallgatnak, mint ahány állampolgára van a Vatikánnak”.525 Ezen túlmenően Kádár természetesen tudatában volt annak a katolikus klérus köreiben tapasztalható megosztottságnak, ami a Szentszék keleti, illetőleg a magyar kormányzat irányában folytatott politikáját illette – és ebből a megosztottságból vérbeli profi politikusként a lehető legtöbbet akarta „kivenni”. A hetvenes évek közepére megérett az a gondolat, hogy megfelelő alkalom esetén találkozik a katolikus egyházfővel. E találkozót azonban – tekintettel az ügy egyebek mellett történelmi vonatkozásaira, lévén, hogy Trianon után rajta kívül egyetlen első számú magyar vezető, Horthy Miklós kapott magánkihallgatást a pápától 526 – a reá jellemző óvatossággal és körültekintéssel készíttette elő. A kommunista vezetők pápai audiencián történő részvételére több precedens adódott, mivel addig járt már a pápánál Podgornij mint a Szovjet Legfelsőbb Tanács elnöke, Tito jugoszláv elnök, 1973-ban Ceausescu román, majd két évvel később Todor Zsivkov bolgár vezető. Gromiko szovjet külügyminisztert 1973-ban és 1975-ben fogadta a pápa.527 1971-ben Péter János magyar külügyminiszter és 1975-ben Lázár György miniszterelnök vett részt pápai magánkihallgatáson. Ennek megfelelően 1977 elejére körvonalazódott, hogy a pápával történő találkozóra Kádárnak a tervezett hivatalos, olaszországi tárgyalásai mentén kerül majd sor, „mivel a vatikáni látogatást a hivatalos olaszországi látogatás után ´´szeparáltan kell szervezni´´.”528 A szervezést illetően azonban már kezdetben gondot jelentett annak a kényes kérdésnek a megválaszolása, hogy ki kezdeményezi ezt a látogatást? Az első lépést a magyar fél tette, legalábbis erre enged következtetni Kádár római látogatását záró sajtókonferencián elhangzott kijelentése, miszerint „Illőnek tartottam, hogy Rómába jövet felkeressem VI. Pál pápát” 529. A magyar kezdeményezés tényét erősíti az, hogy a látogatás után mintegy két héttel az MSZMP Központi Bizottsága ülésén Kádár értékelte vatikáni magánkihallgatását. Ez alkalommal elmondta, hogy „felmerült a szokásos kérdés: beköszönni a Vatikánba vagy nem beköszönni. Végül a Politikai Bizottság úgy döntött, hogy igen, tegyünk látogatást a Vatikánba is – kiindulva abból, hogy mi pozíciónk nem rossz, magában a Vatikánban is védhető és védhető a közvélemény előtt is úgy idehaza, mint nemzetközi síkon. Így került sor erre a találkozóra.”530 A magyar kezdeményezést bizonyítja Casaroli érsek lentebb idézett töprengése és az is, amit a római magyar nagykövet rejtjeltáviratban531 jelentett Agostino Casarolinál tett látogatásáról. Ennek során áttekintették a Szentszék helsinki folyamattal és a belgrádi utótalálkozóval összefüggő álláspontját – „amely lényegében azonos a magyarral”, majd a nagykövet tájékoztatta partnerét Kádár közelgő, római látogatásról. Casaroli a látogatásról már tudott. „Elnézést kért, de a Vatikánnak nem Népszabadság 1977. június 10. 1936. november 28-án 527 MOL XIX-J-1-j 131. doboz 160-1, 160-2. 528 MOL XIX-J-1-j 102.doboz 117-1 0032/5 529 Népszabadság 1977. június 10. 530 MOL M-KS 288.f.4/150. ö.e. 531 MOL XIX-J-1-j 102.doboz 117-1 0032/10 525 526

199

szokása, hogy formális meghívót küldjön - fél az esetleges visszautasítástól –, de a kérdésre rövidesen visszatér.” Ez nem sokkal később meg is történt, 532 és Casaroli ezúttal arról tájékozatta a nagykövetet, hogy VI. Pál április 5-én beszélt Villot bíboros államtitkárral, akinek határozottan kijelentette, Kádár János Vatikánban teendő látogatását hasznosnak tekintené. Mivel a Szentszék tisztségviselői nagyon jól tudták, hogy hivatalos kérést a magánkihallgatásra Kádártól nem kapnak533, kétségeik ellenére sem akarták, hogy elmaradjon a találkozó. A Szentszék ilyen irányú kételyeit idézi a Távlatok 2003/3. számában a nagy tekintélyű literátus és történész Szabó Ferenc SI, aki VI. Pál tolmácsaként Casarolival együtt várta az érkező Kádár Jánost. Az atya visszaemlékezése szerint Casaroli azon töprengett, hogy „Nem tudom, hogy jól tettük-e, hogy fogadtuk Kádárt? De hát ő kérte a pápai kihallgatást. Majd a történelem ítélni fog.” Casaroli még elmondta a magyar nagykövetnek, hogy a Vatikán hivatalosan senkit nem hív meg, de a pápa kijelentése egyenértékű a meghívással, és ezt a magyar fél értelmezze így. Hozzáfűzte még, hogy ezt a látogatást félhivatalosnak veszik, hasonló lesz Lázár György látogatásához azzal a különbséggel, hogy most Kádárné is ott lesz a magánkihallgatás befejező aktusánál. Ettől kezdve a szentszéki közlést magyar részről hivatalos meghívásnak tekintették534 és úgy is kezelték, hogy Kádár mintegy a pápa kezdeményezésére és meghívására megy a Vatikánba. Annak semmi nyoma a fennmaradt iratokban, hogy a látogatás kezdeményezésének protokolláris (bár kétségkívül politikai jelentőséggel is rendelkező) kérdése Kádár Jánost érdekelte volna – inkább arról lehetett szó, hogy az apparátus igyekezett valamiféle presztízs győzelmet aratni azzal, hogy lám, Kádárt a pápa is meghívta. A Szentszék előkészületei csak magyar forrásokból követhetőek nyomon, lévén e tekintetben is érvényes az „Archivio segreto” hetven éves kutatási moratóriuma. Lékai László bíboros prímás 1977. március 28 - április 1 között részt vett a Nevelésügyi kongregáció ülésén, amellyel összefüggésben hosszasabb megbeszélést folytatott Nagy Miklóssal az ÁEH elnökével.535 Vatikáni tartózkodása során Lékai bíborost Agostino Casaroli tájékoztatta arról. hogy a Szentszék a római magyar nagykövet „kezdeményezésére” foglalkozik Kádár János VI.Pál pápánál történő magánkihallgatása előkészítésével. A pápát érdekli a magyar bíboros prímás e látogatásról alkotott véleménye. Nagy Miklós feljegyzése szerint Lékai bíboros azt felelte, hogy „Kádár János a magyar nép nagy tekintélyű vezetője, aki mélységes felelősséggel tesz erőfeszítéseket az ország nyugalmának biztosításáért. Nagy gondot fordít az egyházakkal kapcsolatos rendezett viszony ápolására is. Igen népszerű ember, emberi értékeiért, szerény magatartásáért az egész országban nagyra értékelik.” Lékai bíboros a dokumentum szerint egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a pápa találkozzon Kádár Jánossal, és ezzel a véleménnyel szerinte Casaroli is egyetértett. Ugyanakkor az egyházjog által ötévenként kötelezően előírt ad limina látogatásra 1977-ben kellett magyar püspököknek kiutazniuk a Vatikánba, és erre az útra az áprilisra eső húsvét utáni héten került sor. Így a magyar megyés főpásztorok Lékai bíboros vezetésével még jóval a Kádár-látogatás előtt tudtak beszámolni a pápának és a szentszéki hivatalos szerveknek egyházmegyéjük és a magyar katolikus egyház 532

U.o. 0032/22 A római látogatással foglalkozó miniszteri értekezletre készült koncepció tervben egyébként szó szerint az szerepel, hogy „Amennyiben a Vatikán részéről kezdeményezés történik Kádár elvtárs (június 9-én) délelőtt találkozna a pápával.” U.o 0032/11 534 MOL M-KS 288.f.5/718 ö.e. 535 MOL XIX-J-1-j 0032/24 533

200

helyzetéről. A pápa április 14-én együtt fogadta őket magánkihallgatáson. Nehezen elképzelhető, hogy a magyar püspökökkel nem konzultáltak volna az Államtitkárság Kádár-látogatást előkészítő illetékesei, és hogy véleményüket ne vették volna figyelembe. Az ad limina látogatás időzítése azt is érzékeltette a magyar hívek tömegeivel – és Kádárékkal -, hogy a Szentszék prioritásai között változatlanul kiemelt helyen szerepel a magyar katolikus egyház körülményekhez képest zavartalan működésének a biztosítása, illetve elsőbbsége a magyar állammal fenntartott kapcsolatokhoz képest. Jó három héttel később a római magyar nagykövet ismét Casaroli érseknél járt Kádár János pápai magánkihallgatásának ügyében, amely eseményt a nagykövet jelentése szerint az Államtitkárság 40 percre tervezte.536 Az érintendő témák közül a nemzetközi kérdésekre a pápa rövid időt szánt, melynek során az enyhülési folyamat, a leszerelés és (a belgrádi utótalálkozóra készülve) a helsinki záróokmány méltatása kerülne előtérbe. VI.Pál sokkal hangsúlyosabban kívánt szólni a kétoldalú kapcsolatok (ezekben sajátos módon keveredtek az egyház és állam - vagyis belpolitikai – és a magyar kormány és a Szentszék – vagyis külpolitikai – viszonyának a szempontjai) helyzetéről. A kétoldalú viszonyt „az előrehaladott normalizálás” állapotában látták a Szentszék részéről, és a pápa ennek megfelelően tovább kívánt lépni a „jelenlegi tűrés, türelmesség állapotából” a kölcsönös bizalom felé. Rendkívül figyelemre méltó gesztusként Casaroli hozzáfűzte – nyilván pápai felhatalmazással -, a „katolikus egyház kész arra, hogy sajátos eszközeivel ne csak az állam és az egyház viszonyát segítse, hanem, hogy az MNK érdekeit befolyásával elősegítse.” (Mindezt annak dacára, hogy az NSZK és az Egyesült Államok bírálta a Szentszéket amiatt, hogy nem tiltakozik a csehszlovák, a román /a görög katolikusokról is szó volt/, az NDK-beli katolikus egyház, illetőleg a szovjetunióbeli katolikusok nehéz helyzete ellen.)537 A magyar érdekek érvényesítése megtámogatásának azonban két, a pápa által is megemlítendő „feltételét” hozta fel Casaroli. Az ifjúság nevelésének a kérdésében több türelmet és megértést várnak az állam részéről – azzal együtt, hogy elismerik a „szocialista társadalom rendjének létjogosultságát”, és tudomásul veszik az „ideológiai harc állandó (jelen)létét.” A másik, ismételten megfogalmazott „feltétel” – hivatkozva arra, hogy Jugoszláviába 1966-ban küldték első hivatalos képviselőjüket, majd négy évvel később nunciust – nem volt más, mint a szentszéki-magyar kapcsolatok intézményesítése, vagyis a diplomáciai kapcsolatok újrakötése. Nem ez volt az első alkalom, melynek során a Szentszék felvetette a diplomáciai kapcsolatok kérdését.538 Erre vonatkozó elképzeléseit 1965-ben és 1968-ben „Pro memoria”-ban összefoglalta, mely elképzeléseknek a lényege az volt, hogy a Szentszék nem hivatalos képviselőt küldene Magyarországra azzal a feladattal, hogy „állandó kapcsolatot tartson fenn az állami szervekkel, személyesen győződjön meg a katolikus egyház helyzetéről (az 1964-es) megállapodás vonatkozásában, és ha szükséges a MNK és a Vatikán között létrejött megállapodások betartásában közreműködjék. A Vatikán képviselője szabadon és közvetlenül érintkezne a magyar püspökökkel, diplomáciai vagy konzuli kiváltságokat élvezne”. A Vatikán lehetségesnek tartotta volna, hogy képviselője ne állandó jelleggel tartózkodjon az országban, és annak sem tulajdonított volna jelentőséget, hogy egyedül a magyar kormányhoz lett volna akkreditálva vagy egyidejűleg más szocialista állam mellé is. „A Vatikán természetesen egyetért azzal, hogy az MNK kormánya a maga részéről is – nem hivatalos jelleggel – hasonló összekötő szervet létesítsen az állandó jellegű és közvetlen kapcsolatok fenntartására.” 536

MOL XIX-J-1-j 0032/47 MOL XIX-J-1-j 0032/10 538 MOL XIX-J-1-j 0032/36 537

201

Jól példázza, hogy a Szentszék milyen fontosságot tulajdonított a közvetlen kapcsolatok megteremtésnek az a tény, miszerint Casaroli megemlítette Kádár Jánosnak 1975-ös, helsinki találkozásukon: eljött az idő a kapcsolatok normalizálásának a befejezésére, és VI. Pál is hasonlóan nyilatkozott, mikor ugyanazon év novemberében magánkihallgatáson fogadta a magyar miniszterelnököt. A magyar álláspontot illetően a Politikai Bizottság 1972. november 21-én és a Minisztertanács 1973. április 13-án nyilvánult meg. Ennek értelmében a magyar fél kész a kapcsolatok eddigi szinten történő fenntartására, egyelőre nem adottak azok a feltételek, melyek időszerűvé tennék a kapcsolatok állandósítását, de a magyar fél készen áll arra, hogy a kérdést tanulmányozza, és alkalmas időben visszatérjen rá. A kialakult hivatali ügymenetnek megfelelően Kádár János vatikáni látogatása „alapanyagait” az Állami Egyházügyi Hivatal készítette el. 539 Feljegyzésük röviden összefoglalta, hogy mi adhat alapot a látogatáshoz, s e tekintetben kiemelt helyen tárgyalta azokat a nyilatkozatokat, amiket a pápa és a Szentszék felelős tényezői tettek a békéről, a leszerelésről, a társadalmi haladásról és fejlődésről. A pápa megnyilvánulásai közül az ÁEH kiemelte a pápának a helsinki záró okmány kapcsán az aláíró országok kormányaihoz intézet üzenetét, a pápa ENSZ-nek írt levelét a gazdasági együttműködésről, „A fajgyűlölet és keresztény felelősség…” és a „Ha békét akarsz, védd az életet…” kezdetű enciklikákat, amely utóbbiban VI.Pál felhívta az emberiséget a béke védelmére és a háború elitélésére. E nyilatkozatok a nemzetközi politikai életben jelentős visszhangra találtak, így különös figyelmet szentelt nekik a szovjetekkel szorosan egyezető magyar diplomácia is – tekintettel a helsinki záróokmány aláírását követő szovjet „békeoffenzívára”. A kétoldalú viszonyt illetően az ÁEH mérlege a magyar kormányzati érdekeket illetően pozitív volt. Kiemelte, hogy Mindszenty bíboros távozását követően a Szentszék számos, a magyar államnak kedvező lépést tett. 1971 októberében a Szentszék feloldotta a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciával szembeni „diszkriminációt” és a katolikus papképviselőket sújtó pápai büntetést. Eszerint megszűnt a MKPK arra irányuló jogainak a korlátozása, hogy engedélyezze katolikus pap politikai szerepvállalását országgyűlési képviselőként, tanácstagként, vagy más ezekhez hasonló poszt betöltését. Az effajta közéleti tevékenység engedélyezését a Szentszék 1971 októberéig magának tartotta fenn. Két évvel később a Szentszék az esztergomi érseki széket egyházjogilag is üresnek - „sede vacante” - nyilvánította, így megnyílt a lehetőség arra, hogy Mindszenty bíboros esztergomi érsek félreállításával végre rendeződjön az esztergomi érsekség kérdése. Ezt követően magyar katolikus főpapok kinevezésére került sor, ami mindenképpen hozzájárult a magyar egyházmegyék működésének többé-kevésbé „normális” kerékvágásba zökkentéséhez. A kapcsolatok elmélyítésének mindkét fél részéről megnyilvánuló szándékát mutatta, hogy a pápa 1975-ben audiencián fogadta Lázár György miniszterelnököt, majd a következő évben a Szentszék és a magyar kormány képviselői négy alkalommal találkoztak. Az ÁEH elemzése végül megállapította, hogy az állam és az egyház viszonya rendezett, és kitért a diplomáciai kapcsolatok meglehetősen sikamlós kérdésére is, mely kapcsolatok felvétele természetesen nem volt elképzelhető a magyar kormány önálló, szuverén döntéseként, mivel e tekintetben is messzemenően figyelembe kellet venni a szovjetek, illetőleg a „szorosan egyeztető”, és azon belül is a jelentős katolikus népességgel rendelkező VSZ tagországok érdekeit. Ennek ellenére –

539

MOL XIX-J-1-j 0032/33 202

ami persze gyakorlatilag semmit nem jelentett - a magyar kormányzat készen állt „megvizsgálni a kapcsolatok továbbfejlesztésének a kérdését.”540 Az ÁEH „alapanyaga” felhasználásával a külügyminisztérium illetékes területi főosztálya elkészítette a tárgyalási dossziéba került, „A MNK és a Vatikán kapcsolatai” című, tájékoztató jellegű háttéranyagot.541 Ez utóbbi már sokkal „politikusabb”, „harcosabb” volt és jóval szélesebb összefüggésrendszerbe helyezte a Szentszékkel ápolt kapcsolatokat. A kétoldalú viszony kronológiai áttekintését követően megállapította, hogy az állam és az egyház rendezett kapcsolata kedvező hatást gyakorolt a Vatikánnal folytatott érintkezésekre. A Vatikán rugalmasabb, reálisabb magatartása – így a feljegyzés – „a benne rejlő veszélyek ellenére” „objektíve jó lehetőségeket nyújt a szocialista országok számára a nemzetközi enyhülés érdekében folytatott harc szélesítéséhez”. (kiemelés tőlem) A dokumentum a továbbiakban nyíltan kifejtette, hogy a Szentszék törekvése a szocialista országokkal történő kapcsolatkeresésre felhasználható arra, hogy „hatást gyakoroljunk a Vatikánra, annak intézményeire és szerveire. Behatolunk a Vatikánban mutatkozó ellentmondások réseibe, és ezzel álláspontunk szélesedő körben egyre offenzívebben juthat érvényre.” A dokumentum arról árulkodik, hogy Kádárnak a kapcsolatok óvatos fejlesztésére irányuló szándéka mellett jelen volt egy elég jól körvonalazható – de nem Kádár tudta nélküli - törekvés arra, hogy a „szilárd, belső egyházpolitikai bázisra építve mindinkább befolyásoljuk a Vatikánt, hogy progresszív és béke melletti állásfoglalásaiban konkrétabb és következetesebb legyen.” Ennek a politikának a valóra váltásához már egyenesen a világegyházak „progresszív köreivel” tágítandó kapcsolatok kiépítése volt a cél annak a révén, hogy „püspökeink” olyan személyiségekkel érintkezzenek, akiknek a politikai felfogása közelebb áll a szocialista országok törekvéseihez. A szemérmesen „kapcsolatteremtésnek” nevezett akciók színhelyéül a különböző „vatikáni fórumok” szolgálnának. A feljegyzésben rendkívül világosan „reprodukált” stratégia szerint az illetékesek542 számoltak azzal is, hogy a Szentszék kedvezőbb helyzetet akar biztosítani a magyar katolikus egyház működéséhez és a hitéleti keretek folyamatos kiszélesítéséhez. Azonban már ehhez sem akart partner lenni a kádári vezetés, mint ahogy árulkodik erről Kádár vatikáni látogatása után tartott politikai bizottsági ülésen az egyik résztvevő kijelentése, miszerint „szükséges egész egyházpolitikánkról tájékoztatni a pártaktívát, hogy a vatikáni látogatással nem kezdődik új folyamat az egyházpolitikánkban. Ezt a propaganda-munkában is tudatosítani kell.” 543 Lényegében ugyanez a koncepció érvényesült a diplomáciai kapcsolatok kérdését illetően is. Az ÁEH fentebb idézett544 feljegyzése két lehetőséget kínált a Szentszék javaslatának a kezelésére. Az egyik az volt, hogy a magyar fél megvizsgálja a kapcsolatok továbbfejlesztésének reális lehetőségét, és ezzel a feladattal megbíz egy szakértői bizottságot, amely bizottság a Szentszék illetékeseivel is tárgyalna. A másik lehetőség az lett volna, hogy a magyar fél még a Szentszék felvetésénél is tovább megy, és teljes körű diplomáciai kapcsolat felvételét javasolja. Ennek a megoldásnak az lett volna az előnye az előterjesztők szerint, hogy váratlanul éri a Szentszéket, így időt lehet nyerni „a hazai felkészülés, és a többi szocialista országgal történő egyeztetés” 540

U.o. MOL XIX-J-1-j 0032/41 542 Tudnivaló, hogy a külügyminisztérium vatikáni ügyekkel foglalkozó diplomatái ezidőtt a BM egyházi ügyekkel is foglalkozó csoportfőnökségétől kerültek át a külügyhöz, a szemérmesen „kölcsönadás”-nak nevezett rendszer keretében. Közülük nem egy a KGB főiskoláján öt évig folytatott tanulmányai során szerezte „egyházpolitikai ismereteit”. 543 MOL M-KS 288.f.5/723 ö.e. 544 MOL XIX-J-1-j 0032/36 541

203

érdekében. A feljegyzés azzal érvelt a diplomáciai kapcsolat mellett, hogy az a magyar fél számára kedvezőbb és nem nyújt előnyt a „Vatikán számára.” Amennyiben ez a megoldás nem jó a két fél számára, még mindig lehet tárgyalni egy másik változatról. (Volt még egy harmadik, inkább csak a javaslattevő tájékozottságát mutató lehetőség, miszerint az esztergomi érsek a XV.század óta legatus natus, így közvetlen kapcsolatot tarthat fenn a pápával. Ennek a formulának a feltámasztása is továbblépést jelentett volna az ÁEH elnöke szerint.) Egyáltalán nem meglepő, hogy az olaszországi Kádárlátogatásra készült külügyminiszteri előterjesztés545 (melynek három oldalából egy oldal foglalkozott a pápai audienciával) a nem hivatalos, állandó kapcsolatok létesítésére irányuló szentszéki javaslatokra azt a választ javasolta Kádár Jánosnak, hogy „Meg fogjuk vizsgálnia kérdést és visszatérünk rá.” A „Témavázlat Kádár János elvtárs és VI. Pál pápa beszélgetéséhez” címet viselő elaborátum546 bizonyos mértékig igazodott a Szentszék által előzetesen jelzett témákhoz. Azt indítványozta, hogy Kádár tekintse át a MNK nemzetközi törekvéseit különös tekintettel a béke, az enyhülés, a békés egymás mellett élés érdekében kifejtett erőfeszítésekre. Fejtse ki, hogy a magyar fél az EBEÉ záróokmány maradéktalan végrehajtása érdekében ténykedik. A magyar állam és az egyház viszonyát minősítse rendezettnek, a felmerülő kérdéseket a püspöki karral folytatott tárgyalások útján „megoldjuk”. Mutasson rá, hogy az egyházak megtalálták helyüket a szocialista társadalomban, a teljes vallásszabadságot élvező hívők és papok többsége „egyetértéssel és bizalommal” viszonyul az állam és a katolikus egyház kapcsolata javulásához. A témavázlatban a külügyminisztérium azt is javasolta elmondani, hogy a kétoldalú kapcsolatok kedvezően fejlődtek az elmúlt tizenöt év alatt, elősegítették a kölcsönös bizalom erősödését. „A jelenlegi helyzet kielégítő. Bizakodással tekintünk a jövőbe.” A kényesebb témák érintését csak abban az esetben indítványozta a külügy, ha VI. Pál felveti őket. Így az állandó kapcsolat kérdését illetően a válasz: megvizsgáljuk, visszatérünk rá. Viszont a hitoktatás fakultatíve biztosított, a gyakorlat tovább fejleszthető. Az új szerzetesrendek létesítését illetően a magyar álláspont az volt, hogy a működési kereteket az állam 1950-ben rendeletileg szabályozta (vagyis feloszlatta a rendek többségét). Magyarországon négy tanító-rend működik, új szerzetesrendek működésének az engedélyezése nem indokolt. A lényeget tekintve Kádár a Szentszéknek az igazán fontos kérdéseket illetően elutasító állásponttal a tarsolyában érkezett a pápa magánkihallgatására, és ehhez az állásponthoz szigorúan tartotta magát. Annál is inkább, mivel a részére készített tájékoztató anyagok között szerepelt a VI. Pálról készített „profil”,547 melyben az szerepelt, hogy a pápa „Nagy állhatatosságot tanúsít a bírálatok ellenére abban, hogy a szocialista országokkal, az ott élő hívek érdekében folyamatos párbeszédet kell kialakítani, amely később állandó kapcsolatot eredményezhet a szocialista országok kormányaival.” Kádár János olaszországi látogatásáról készült jelentés kisebbik része ismerteti az audiencián történteket.548 Sajnálatos módon a Politikai Bizottságnak az e jelentést is megtárgyaló üléséről549 nem maradt fenn a szó szerinti jegyzőkönyv, így Kádár Jánosnak a jelentéshez fűzött szóbeli kiegészítésének mibenlétről is csak találgatni lehet. Viszont Kádár bőségesen kommentálta vatikáni magánkihallgatását az MSZMP KB fentebb említett ülésén, aminek a jegyzőkönyve viszont olvasható. A jelentés 545

U.o. U.o. 547 MOL XIX-J-1-j 0032/41 548 MOL XIX-J-1-j 0032/81 549 MOL M-KS 288.f.5./720 ö.e. 546

204

mindenesetre arról árulkodik, hogy a magyar vezetés teljes mértékben elégedett lehetett az audiencia eredményével. Kádár megköszönte a pápának, hogy személy szerint sokat tesz a békéért és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért, és elismerően szólt a katolikus egyház bölcsességéről, amellyel „felismerte az idők szavát”. Megköszönte azt a türelmet és rugalmasságot, aminek a révén a Szentszék elősegítette a magyar állam és a katolikus egyház viszonynak a rendezését. Elismerően szólt a pápa „bölcs döntéséről”, amellyel megoldotta az esztergomi prímási szék betöltése körüli bonyodalmakat. Kádár aláhúzta, hogy a magyar fél soha nem zárkózott el az egyház „reális igényeinek” a figyelembe vételétől, de kéri, hogy az egyház vezetői is értsék meg az állam érdekeit. Feltétlenül ebben szellemben kell előrehaladni a további kérdések megoldásában, mivel a helyzet kielégítő, de nem ideális. VI.Pál „szívesen látott” vendégként aposztrofálta Kádár Jánost, akinek a jelenléte betetőzi egy hosszú munka időszakának jó eredményeit. Reményét fejezte ki arra nézve, hogy a jövőbeni kapcsolatok is ebben a szellemben fejlődnek. Kifejezte a magyar állam és egyház rendezett viszonya felett érzett örömét és kijelentette, hogy az egyház nem kért és nem is fog kérni olyasmit, ami a magyar kormánynak gondokat okozhatna. Az egyház szándéka, hogy elősegítse a szociális haladást, és nem vonja kétségbe azokat az eredményeket, amiket e téren Magyarországon elértek. A pápa három kérdést érintett – a jelentés készítő szerint „indirekt” és futólag” -, mely három kérdés nyilvánvalóan a Szentszék számára a kétoldalú viszony talán legfontosabb területeit érintette. A diplomáciai kapcsolatok, az iskolai hitoktatás és a szerzetesrendek kérdését vetette fel VI.Pál, természetesen azon a finomra hangolt, kódolt diplomáciai nyelvezeten, amelyik a Szentszéknek évszázadok óta a sajátja. Kádár a kapcsolatok „jelenlegi rendszerét” kielégítőnek és a jövőben is fenntarthatónak” minősítette, a két másik kérdést illetően pedig megígérte, hogy figyelmet fordít rájuk, és „megvizsgáljuk, hogy lehet-e tenni valamit és mit.” VI. Pál zárszavában „teljes mértékben” egyetértett vendégével abban, hogy kölcsönös a felelősség azért, hogy az emberiség ne élje át egy mindent leromboló új háború rémségeit. Aláhúzta, hogy az egyház politikája nem változik a nemzetközi kérdésekben. Mindez több volt, mint amire a magyar vezetés előzetesen számíthatott. Bár a Szentszék találkozóról készült értékelését nem ismerhetjük550, bizonyos betekintést enged azonban a fentebb már említett Szabó Ferenc SI összefoglalója, amit az eseményt követően készített a Távlatok c. folyóirat számára. Innen is tudható, hogy Kádár János audienciáján az akkori külügyminiszter is részt vett, és jelen volt még Agostino Casaroli érsek, az egyházi közügyek tanácsának titkára. A pápai magánkönyvtárban majd egy óra hosszat tartó magánkihallgatás végével VI.Pálnak bemutatták Kádár feleségét, és a többi Kádár Jánost kísérő személyt. Szabó Ferenc idézi a Szentszék sajtóirodájának a közleményét, mely szerint a magánkihallgatás során meglehetősen nagy teret szenteltek a helsinki folyamat kérdéseinek, megállapítva, hogy az e folyamatot illető nézetek közösek, vagy nagyon közel állnak egymáshoz. VI.Pál és Kádár János áttekintette az állam és a magyarországi katolikus egyház közötti kapcsolatokat, kiértékelték az eddigi eredményeket és mindkét részről kifejezték „azt a szándékot, hogy előbbre viszik a még nyitott kérdések megvizsgálását és megoldásait.” VI.Pál ezt követően Kádár János és kísérete valamint a jelenlévő szentszéki személyiségek előtt hosszabb beszédet tartott,551 s ebben mintegy áttekintette a Szentszék keleti politikáját. A Kádár-látogatást „egyedülálló jelentőségű és különös fontosságú esemény”-ként aposztrofálta, amely esemény „csaknem a célpontja” volt egy feszültségekkel és szembenállással terhelt hosszú folyamatnak, amely még nem zárult 550 551

Feltehetően ez esetben is érvényes a hetven évre szóló titkosítás. Ezt a Népszabadság 1977. június 10-i száma is közölte. 205

le. A pápa ezek után kitért arra, hogy a kétoldalú viszony alakulását sokan kétkedve, kritikus szemmel nézik, de ezekről a lépésekről a „történelem mond ítéletet.” A pápa leszögezte, hogy a Szentszéket nem a pillanatnyi előnyök elérése kecsegteti, mikor merész döntéseket hoz, mivel az embert kell szolgálnia, „aki méltó életre vágyik, békében, igazságosságban és határt nem ismerő testvériségben.” Emlékeztetett arra, hogy az egyház a hívők jogos érdekeit védi, de nyitott arra is, hogy megértéssel viszonyuljon az államra tartozó sajátos területekhez, és egyenesen kijelentette, hogy a magyar kormányzattal folytatott párbeszéd célja, hogy „elősegítse a társadalmi élet valamennyi összetevőjének egységét és lojális együttműködését, a nemzeti közösség egyre nagyobb hasznára.” VI. Pál ugyanakkor együttműködést kínált az egész emberiséget is érdeklő területeken, különösen a béke, a társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődés vonatkozásában. Méltatta a magyar kormánynak a Budapesti Felhívásban testet öltött erőfeszítéseit az európai biztonság és együttműködés érdekében, és afelől biztosította Kádár Jánost, hogy a Szentszék változatlanul részt kíván venni a helsinki folyamat sikerre vitelében. VI. Pál szavai nem jelentettek se többet se kevesebbet a magyar vezetés számára, mint azt, hogy a Szentszék mintegy kezességet vállalt Kádár János szovjetekkel szorosan egyeztetett külpolitikájának a helyességéért és azért, hogy a vele folytatott párbeszéd a „nemzeti közösség” hasznát is szolgálja. Kádár ezt pontosan értette és az elutazása előtti nemzetközi sajtóértekezleten552 VI. Pál gesztusát vissza is igazolta. Ezúttal a nemzetközi nyilvánosság előtt is kijelentette, hogy rendkívül jó benyomásokat szerzett a Vatikánban, és megköszönte a pápának a béke ügye, a békés egymás mellett élés, az enyhülés és a helsinki folyamat érdekében tett erőfeszítéseit. Hangsúlyozottan szólt arról, hogy a magyar kormányzat és az egyház viszonya rendezett, és ezt azért tekintette különösen fontosnak, mivel a rendezett viszony révén nem kerülnek a hívő állampolgárok feloldhatatlan erkölcsi problémák elé. Kifejtette, hogy a magyar katolikus egyház tiszteletben tartja az alkotmányos törvényeket és támogatja a magyar nép építő terveit – s ennél többet a magyar vezetés nem kíván. Kívánatosnak tartotta, hogy a kedvező folyamatok ne szakadjanak meg. A nagykövetnek a látogatás visszhangjáról készített jelentései egyrészt azt mutatták, hogy a neki mondottak alapján a Szentszék igen jó véleményt alakított ki Kádárról, akinek „humanizmusa, realitásérzéke és az egyház iránt kifejezett tisztelete” megerősítette a pápa abbéli meggyőződését, hogy a megkezdett utat folytatni kell 553, másrészt a Szentszék – közelebbről Casaroli – a kapcsolatok teljes helyreállítását nemcsak lehetségesnek, de közelinek is tartotta. A nagykövet nem mulasztotta el, hogy a már-már eufórikusnak beállított kúriai reagálások mellett felterjessze a „kúriai és olasz papi konzervatív erők” reakcióit is.554 Persze, ezek a vélemények, ha lehet még teljesebbé tették Kádár sikerét, mivel a másik tábor megosztottságát ország-világ számára nyilvánvalóvá tették – bár a helyzet aztán II. János Pál trónra lépésével gyökeresen megváltozott. A konzervatív tábor felhívta a pápa figyelmét az evangélium és a marxizmus kibékíthetetlen ellentétére, „botrányosnak” tartották a pápa magatartását és nyíltan bírálták az ő és Casaroli tevékenységét, amely a nagykövet szerint „riadalmat” okozott a „kisszámú, reakciós” magyar papi emigráció körében. Emellett az

552

U.o. MOL XIX-J-1-j 0032/82 554 MOL XIX-J-1-j 0032/88 553

206

NSZK kormánya és a német katolikus egyház is nehezményezte a Vatikánban, hogy VI. Pál fogadta Kádárt.555 A Szentszék azonban ezeket a kritikus észrevételeket elhárította. Bár az akkori magyar nagykövet „oral history” interjújában 556 „a hiteles szemtanú meggyőződésével vallja”, hogy „VI. Pál és Kádár amint kiléptek a pápai dolgozószoba feltáruló ajtaján, megindultság és meghatottság ült az arcukon, kifejezve a megbékélés és a megnyugvás humánumának fölemelő érzését és ünnepélyes pillanatait”, a képet mindenképpen árnyalni kell a későbbi történések fényében. Kádár János igen „fukar kezekkel” mért a hazatérte után. Az MSZMP KB 1977. június 22-i ülésén hosszan kommentálta vatikáni magánkihallgatását, amit „jó szellemű”-nek minősített, megjegyezve, hogy a pápa is nagy súlyt helyezett erre a találkozóra, amit jól mutatott, hogy kivételesen hosszú ideig tartott az esemény. Kádár igen elégedetten állapította meg, hogy VI.Pál elismerte a magyar kormányzat tevékenységét, vagyis – fűzte hozzá – a „szocialista építés eredményeit”. Úgy vélte, hogy a pápa legfontosabb mondanivalója az volt, hogy a Szentszék kész mérlegelni a magyar állam gondjait, de a magyar fél is vegye tekintetbe az egyház problémáit. Nem tagadta, hogy VI.Pál audienciát követő hosszabb beszéde bizonyos zavart okozott, mivel ő, Kádár az első pillanatban nemigen tudta, hogy mi legyen a beszéd sorsa, különös tekintettel arra, hogy a pápa át is adta neki a szöveget. Végül úgy döntött, hogy „vegyünk egy mély lélegzetet, vezessünk be egy újítást, és publikáljuk Magyarországon ezt a pápa beszédet, lényegében csonkítás nélkül (kiemelés tőlem).” Kádár szerint a pápa beszéde hozzájárult ahhoz, hogy feloldódjon az ateista államban élő és dolgozó hívők lelkiismereti konfliktusa, mert a beszéd hozzásegíti őket ahhoz, hogy másként nézzenek „közös ügyeinkre”. Ugyanakkor elismerte, hogy az egyházak igazi befolyását „csak becsülhetjük.” Hozzáfűzte, hogy meg kell találni a katolikus egyházzal való együttélésnek a modus vivendijét, mivel „ez az új állam, ami ma Magyarországon van és az egyház nemzedékeken át együtt fog még élni.” Kádár igen jól érzékelte, hogy a pápai magánkihallgatás egyáltalán nem jár azzal a következménnyel, hogy neki bármilyen engedményt is tennie kellene a Szentszék által felvetett ügyekben. Ennek megfelelően – mint ahogy arról az említett KB ülésen beszámolt - az Egyházügyi Hivatalban találkozott Lékai, Ijjas és Cserháti érsekkel, és nagyon világosan értésére adta a katolikus főpapoknak, nehogy azt képzeljék, a vatikáni látogatást követően valami új világ kezdődik Magyarországon. Azt kell folytatni, „amit eddig csináltunk.” Ezt azért tartotta szükségesnek elmondani, „nehogy félreértés legyen, hogy holnaptól kezdve nem tudom miket fogunk Magyarországon csinálni az egyházpolitikában.” Ezt a címzettek világosan meg is értették – fűzte hozzá. Hasonló módon egyértelműen foglalt állást a diplomácia kapcsolatok tekintetében, vagyis arról nem lehet szó, hogy a Szentszék és Magyarország között diplomáciai kapcsolatokat hozzanak létre. Kádár még azt is szükségesnek tartotta, hogy az Egyházügyi Hivatal munkatársaival találkozzon, megköszönje munkájukat és felhívja a figyelmüket arra, hogy a pápai magánkihallgatás után „nem katolikus napok következnek Magyarországon, nehogy ilyen félreértés legyen.” A birtokon belül lévő Kádár „szűkmarkúságában” nemcsak eredendő egyházellenessége játszott szerepet, és az, hogy lényegében ellenszolgáltatás nélkül minden tárgyalásai célját elérte. Kádár egyáltalán nem akart a Szentszék számára fontos kérdések megoldásában „előrerohanni”. Ezt az álláspontját óvatosságán túlmenően az is 555

556

MOL XIUX-J-1-j 131.doboz 160-1, 160-2 Vatikán 005533. sz rejtjeltávirat. Ez különös, mivel egy hónnappal később Kádárt Bonnba várták. Pankovits József: Fejezetek a magyar-olasz politikai kapcsolatok történetéből. Gondolat, Budapest 2005. p.147. 207

indokolta, hogy látogatásának nem ez, hanem a „helsinki folyamat” melletti szentszéki elkötelezettség erősítése volt a „szorosan egyeztető szocialista országokkal” vagyis a Szovjetunióval összehangolt célja. Ezen túlmenően a diplomácia kapcsolatok felvétele vagy újabb szerzetesrendek „beengedése” még tovább erősítette volna az általa konzekvensen elutasított „magyar modell” létezését illető, általánosan elterjedt felfogást, és további elemeket adott volna „külön utas” politikáját illető vádak számára. E kérdésben is a fontolva haladás taktikáját választotta, amit jól mutat a Politikai Bizottság néhány, a vatikáni látogatást követő egyházpolitikai intézkedése.557 A PB döntése szerint a templomi hitoktatás helyi tanácsok általi ellenőrzését – e joguk érintetlenül hagyása mellett – újabb intézkedésig felfüggesztették. Az ellenőrzés jogát bizalmi alapon megkapta a püspöki kar. Kádár hozzáfűzte, hogy a „hitoktatás ellenőrzését vissza lehet állítani, ha a tapasztalatok rosszak”. Egyetértését adta a PB ahhoz, hogy az egyház szeretetotthont és Leányfalun lelkigyakorlatos házat létesítsen, és arra is engedélyt kapott, hogy a Budapesti Római katolikus Hittudományi Akadémián egy helyen (a kért hat helyett) három éves levelező teológiai tanfolyamot szervezhet az egyházi alkalmazottak és az érdeklődő katolikus hívők számára. Vagyis továbbra is táncolhatott a magyar katolikus egyház – de béklyóval a lábán. A vatikáni látogatásából eredő feladatok külügyminisztériumi összesítése558 előírta a felkészülést arra, hogy a „Vatikán” a kétoldalú kapcsolatok eddigi formájának a módosítására tesz javaslatot. E felkészülés jegyében át kell tekinteni a magyarvatikáni kapcsolatok történetét és feljegyezni annak „esetleg ma is érvényes” vagy figyelemre méltó elemeit. Szükséges feldolgozni a diplomáciai kapcsolatok megszakításának a körülményeit – ami kétség kívül illúzió volt, mivel e feldolgozás során ki kellett volna térni a SZEB, vagyis a szovjet megszálló erőknek a nuncius kiutasításában játszott szerepére. A dokumentum a pápa és a Szentszék nemzetközi kérdéseket illető állásfoglalásainak és a belgrádi utótalálkozón tanúsított „magatartása” fokozott figyelmét is előírta. Ugyanakkor az „időszerű egyházpolitikai feladatok” kezelésére az addig bevált gyakorlat követését ajánlotta – „nehogy félreértés legyen”. VI. Pált 80. születésnapján a magyar vezető (az addigi szokásoktól eltérően) még köszöntötte, s a szimbolikus gesztust a pápa külön levélben köszönte meg.559 Tulajdonképpen ez volt az utolsó állomás a Szentszék és Kádár közeledésének hosszú útján. Ennél tovább aztán nem lehetett menni, mivel beigazolódott, hogy a helsinki folyamat egyáltalán nem válaszol a szovjet várakozásokra, sőt a remélttel éppen ellenkező eredményeket hozott, így értelmét vesztette az a szándék is, hogy a nyugateurópai katolikus tömegeket majd a szovjet békeoffenzíva sikere érdekében mozgósítani lehet. Ennél is súlyosabb indok volt, hogy VI. Pál 1978 augusztusában bekövetkezett halála után trónra lépő II. János Pál elődjének politikájától gyökeresen eltérő utat választott. A „gonosz birodalma” ellen viselt hadjáratában Reagan teljes joggal úgy vélte, hogy számíthat a „lengyel pápa” együttműködésére, annál is inkább, mivel a szentszéki diplomácia alapelvei – az igazság, a szabadság, az emberi méltóság, a vallásszabadság, az emberi jogok, a béke védelme, a háború radikális elutasítása – azonosak illetve közel állóak voltak az amerikai, morális szempontoktól is motivált diplomáciához. Az Egyesült Államok és a Szentszék együttműködési stratégiája sikerrel járt, megcáfolva Kádár Jánosnak római sajtókonferencián elhangzott egyik mondata első részét miszerint „Nekem személy szerint az a meggyőződésem, hogy a szocialista magyar állam, a Magyar Népköztársaság sok-sok nemzedéken át fenn fog állni…”.

MOL M-KS 288.f.5/723 ö.e. MOL XIX-J-1-j 0032/84 559 MOL M-KS 288.f.11/4367 ö.e. 557 558

208

Mondatának második része teljes mértékben beigazolódott: „és még nemzedékeken át az egyházak is létezni fognak.”

209

Kádár és a kancellárok A szó szoros értelmében évezredes alapokon nyugvó magyar-német viszony olyan sokszálú és robusztus volt, hogy még a huszadik század szörnyűségei, az együtt vesztett háború, az európai kontinens politikai kettészakadása sem tudta alapjaiban megrendíteni.560 A hatvanas évek elejére a magyar-NSZK kereskedelmi forgalom volumene olyan mértékben növekedett, hogy 1963. november 10-én aláírták a magyarNSZK kereskedelmi megállapodást, aminek értelmében aztán a következő évben megnyitották a frankfurti magyar és a budapesti NSZK kereskedelmi képviseletet. A továbblépésre elvi lehetőséget nyitott a kormányzati erővé előlépett nyugatnémet szociáldemokraták új „keleti politikája”, melynek értelmében Bonn részéről a német újraegyesítés nem volt többé előfeltétele annak, hogy normális államközi kapcsolatok jöjjenek létre Európa keleti felével. Ennek értelmében vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Bonn és Bukarest 1967-ben, s vetette fel ugyanennek az évnek a januárjában budapesti tárgyalásai során a nyugatnémet külügyi államtitkár a diplomáciai kapcsolatok felvételének a kérdését. Erre azonban a feltételek nem értek meg, elsősorban azért, mert a nyugatnémet kérdéskomplexum olyan mértékben képezte a két szuperhatalom Európa politikájának a részét, hogy a magyar-nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok tekintetében önálló lépést nem tehetett a hol hosszabb, hol rövidebb járszalagra eresztett kádári diplomácia. A lehetőségeket jól körülhatárolta a VSZ külügyminiszterek 1967. február 8-10 között Varsóban lezajlott konzultatív találkozója, mely leszögezte, hogy a diplomácia kapcsolatok csak akkor lehetségesek, amikor a nyugatnémet kormány tettekkel bizonyítja, hogy új politikát követ. A szovjet nézőpontból, meglehetős arroganciával megfogalmazott állásfoglalást az esetleges félreértések elkerülése végett pontosította az európai kommunista és munkáspártok ugyanebben az évben megtartott karlovy vary találkozója. Ennek résztvevői leszögezték, hogy a diplomácia kapcsolatok felvételéről akkor lehet szó, amikor az NSZK lemond a német nép egyedüli képviseletének igényéről, visszautasítja az atomfegyver birtoklásának minden formáját, elismeri, hogy két szuverén német állam létezik, elismeri a háború után kialakult európai határok véglegességét, elismeri NyugatBerlin önálló statútumát, és végül a müncheni szerződés érvénytelenségét. Az ügyben Kádár is megszólalt a konferencián és kijelentette, hogy tényleges előrehaladásra csak akkor van mód, amikor a nyugatnémet kormány meggyőzően szakít a revansista követelésekkel, félreérthetetlenül lemond az által „kiagyalt” és minden valóságot nélkülöző egyedüli képviselet jogáról.

560

Az Adenauerrel 1953-ban, a hidegháború kellős közepén folytatott, washingtoni tárgyalások során az amerikai külügyminiszter kifogásolta, hogy a Szövetségi Köztársaság hengermalom alkatrészeket szállított Magyarországnak, s jelezte, hogy az amerikai közvélemény nehezen érti a kelettel folytatott kereskedést. 210

Arról persze mindenki mélyen hallgatott, hogy addig, amíg Moszkva nem rendezi ügyeit Bonn-nal, szó nem lehet a „szövetségesek” esetleges lépéseiről a diplomáciai kapcsolatok felvétele felé. Mivel ez utóbbit mindenki (Bonn is) megértette561, a diplomáciai kapcsolatok felvételnek a kérdése lekerült napirendről. Brandt kancellársága a legfontosabb kérdésekben áttörést eredményezett, mivel a nyugatnémet fél elismerte a két német állam létét, csatlakozott az atomsorompó egyezményhez, késznek mutatkozott arra, hogy a kelet-európai szocialista országokkal minden nyitott kérdést megvitasson és lemondott a Hallstein-doktrina alkalmazásáról. 1969 decemberében meg is indultak a szovjet-nyugatnémet tárgyalások, s ezek eredményeképpen 1970 augusztus 12-én aláírták a szovjet-NSZK szerződést, amely kimondta az erőszakról való lemondás elvét, az Odera-Neisse határ elismerését, valamint azt, hogy a szovjet-NSZK szerződés és az NSZK valamint a szocialista országok szerződései együttes egészet alkotnak. Az NSZK kötelezte magát, hogy nemzetközi jogi érvényű megállapodást köt az NDK-val, valamint a mücheni egyezmény érvénytelenségéről megállapodást ér el a Prágával, és a szovjetunióval együtt síkra száll az európai biztonságért. Miután Moszkva lényegében valamennyi célkitűzését elérte, megindulhatott a magyar-nyugatnémet kapcsolatok normalizálásának folyamata, melynek első lépéseként a magyar kártalanítási igények egy részének Bonn helyt adott. További fontos fejlemény volt, hogy 1972 őszén parafálták az NSZK-NDK közötti alapszerződést, amely Kádár számára azt jelentette, hogy „megjavultak és érlelődnek a feltételei hazánk és a Német Szövetségi Köztársaság közötti államközi kapcsolatok rendezésének, így a diplomáciai kapcsolatok felvételének (a feltételei) is.”562 Ennek megfelelően a Politikai Bizottság napirendjére tűzte a magyar-nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok kérdését, és hangsúlyosan leszögezte, hogy a jövőben is a VSZ egyeztetett álláspontja a mérvadó, és „amikor csehszlovák és NSZK megegyezés jön létre a müncheni szerződés tekintetében, a szövetséges szocialista országokkal való konzultáció után vegyük fel a diplomáciai kapcsolatokat.” Az erre vonatkozó dokumentumnak tartalmaznia kellett azoknak a megállapodásoknak az elemeit, melyek a szovjet-NSZK és a lengyel-NSZK szerződésekben szerepeltek.563 Az 1973 augusztusában megindult, a magyarnyugatnémet diplomáciai kapcsolatok felvételét előkészítő, szakértői tárgyalások lelassultak, és csak akkor indulhattak újra, mikor a Moszkvában tárgyaló szovjet és nyugatnémet fél megállapodott a nyugat-berlinieknek nyújtandó jogsegély kérdésében, amely jogsegély nyújtását Bonn magának vindikálta. Végül 1973. december 21-én a magyar-nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szinten megköttettek. A diplomáciai kapcsolatok felvételét követően természetes igényként jelent meg, hogy a kétoldalú politikai viszony is tükrözze azt a tényt, hogy az NSZK a fejlett tőkés országok közül Magyarország egyes számú gazdasági partnere, amit jól mutatott a milliárd márkás nagyságrendet elérő forgalom a két ország között. Igen hamar, már 1974 elején megindultak a legfelső szintű találkozók lehetőségére irányuló tapogatózások, s e tekintetben a nyugatnémet fél volt a kezdeményező, mikor is a januárban Budapesten járt külügyi államtitkár felvetette Kádár János bonni látogatásának a kérdését. A magyar fél azzal tért ki a kezdeményezés elől, hogy először az NSZK kancellárja látogasson Magyarországra, amit egyébként még 1975-re sem látott reálisnak.564 A német szondírozásról természetesen tájékoztatást kapott Prága és Ráadásul közbejött Prága 1968. Népszabadság 1972. december 1. 563 MOL M-KS 288.f.5./602 ö.e. 564 Magyar külügyminisztérium levéltára „Kádár János látogatása az NSZK-ban – 1977. július 4-7. Dokumentumkötet I-II. 0035/D. I.köt. p.2. 561 562

211

Moszkva, az NDK vezetésével együtt. Ez annál is inkább indokolt volt, mivel szándékos (?) bonni indiszkréció miatt a Kölner Stadt-Anzeiger 1974. február 4-i száma már arról cikkezett, hogy „az ősszel esedékes Kádár János magyar pártvezetőnek a bonni látogatása” …”Schmidt kancellár valószínűleg 1976 tavaszán utazik Magyarországra.” Bár az enyhülés, a helsinki konferencia jó európai légkört teremtő előkészületei, a nyugatnémet keleti politika és annak szovjet fogadtatása kétségkívül kedvező perspektívákat jelzett Bonn és Budapest számára, arról természetesen szó sem lehetett, hogy Kádár „előrerohanjon”, és megelőzze a szovjet stratégia számára Magyarországnál nagyságrendekkel fontosabb Csehszlovákia vagy Lengyelország vezetőit a Bonn felé vezető úton. Kádár egyébként erre más relációkban is gondosan ügyelt, ami meg is felelt „fontolva haladó” külpolitikai stílusának. Így aztán esetleges bonni látogatásával kapcsolatban a moszkvai, prágai, a nem szocialista európai fővárosokban szolgáló, és a washingtoni, ottawai nagykövet arra kapott felhatalmazást, hogy nem hivatalos személyeknek, újságíróknak elmondhatja, „kölcsönös erőfeszítések történnek a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére, ennek keretében, mint más viszonylatokban is felmerül a magas szintű látogatások kérdése. Végleges egyeztetés ebben a kérdésben nem történt.”565 1975 nyarán a bonni külügyi államtitkár ismét Budapestre látogatott és átadta Schmidt kancellár Kádárnak szóló írásos meghívását, melyben a látogatás időpontjául 1976 elejét ajánlotta. Kádár a meghívást elfogadta azzal, hogy reményét fejezte ki, még Helsinkiben is találkozhatnak a Záróokmány ünnepélyes aláírása alkalmával. Erre a találkozóra sor is került 1975. július 30-án, és a lezajlott megbeszélésen a kancellár hangot adott abbeli véleményének, hogy Kádár bonni látogatása komoly segítséget jelentene az NSZK kormánya számára a keleti politika folytonosságának a biztosításához és az ellenzék elleni harchoz.566 A külügyminisztérium ennek megfelelően azt javasolta, hogy a látogatásra az NSZK-beli szövetségi parlamenti választások előtt fél évvel kerüljön sor, s a Politikai Bizottság 1976. április második felét jelölte ki. A látogatás céljaként a külügyminisztérium előterjesztése azt határozta meg, hogy a Kádár keresse a lehetőségeket a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére, és folytasson eszmecserét a legfontosabb nemzetközi kérdésekről. A külügy kiemelte, hogy a látogatás célja nem lehet a konkrét problémák megvitatása, „inkább a hatékony együttműködéshez szükséges légkör megteremtésére összpontosítsunk, amely hosszabb távra megalapozza a kétoldalú kapcsolatok kiegyensúlyozottabb fejlődését és elősegíti a konkrét célok elérését is.”567 A döntést mindenképpen megkönnyítette, hogy ekkora már egyrészt Brezsnyev bonni látogatása megtörtént (1973-ban), a bolgár pártvezető Zsivkov látogatása 1975-re, a csehszlovák Husak és a lengyel Gierek látogatása 1976-ra volt kitűzve. Kádár bonni útja elé azonban váratlan akadályok gördültek. A külügyminiszter arról jelentett a KB külügyi titkárának,568 hogy az 1975 novembere óta eltelt közel négy hónap alatt nyugatnémet részről nem tértek vissza Kádár látogatásának konkrét időpontjára és a nyugatnémet külügyminiszter (aki a koalícióban résztvevő szabaddemokrata párt vezetője volt és alkancellár) magyarországi látogatását illetően is csak halogató válaszokat adtak. A kétségkívül kellemetlen fejleményből a külügyminiszter azt a következtetést vonta le, hogy vagy csökkent az érdeklődés a legmagasabb szintű találkozó iránt, vagy a nyugat-német belpolitikai helyzet valóban olyan súlyos a kormány számára, hogy a kancellár nem látja célszerűnek a találkozót. U.o. (Bár 1974-ben a szövetségi elnök Walter Scheel Budapesten járt.) U.o.p.14 (A külügyminiszter javaslata a KB külügyi titkárának.) 567 U.o.p.23 (A külügyminiszter előterjesztése a PB számára.) 568 U.o. p. 26 565 566

212

Azt sem tartotta kizárhatónak, hogy Genscher külügyminiszter tudatosan akadályozza, hogy Kádár bonni látogatásával választási segítséget kapjon a SPD.569 A külügyminiszter azt is lehetségesnek tartotta, hogy Schmidt és Genscher a nyugatnémetlengyel szerződéssel kapcsolatos ratifikációs eljárást várja, s annak lezárulása után a közlejövőben jelentkeznek a Kádár és a Genscher látogatás időpontja ügyében. Az ügy jelentőségére való tekintettel a külügyminiszter azt javasolta, hogy a külügyminisztérium illetékes vezetője kéresse be a budapesti nyugatnémet nagykövetet és a bonni magyar nagykövet keresse fel a nyugatnémet külügyi államtitkárt, és a két találkozó során magyar részről fejtsék ki, hogy az elmúlt négy hónap során konkrét menetrend nem alakult ki Kádár illetve Genscher látogatásával kapcsolatban, pedig a két ország diplomáciája között az érintkezés folyamatos. A magyar fél úgy látja, hogy Schmidt kancellárnak és Genscher külügyminiszternek gondjai vannak a két látogatás időpontja meghatározásával. A magyar fél sürgős választ várva azt kérdezte, nem tartanák-e célszerűnek Kádár bonni látogatásának későbbre halasztását? Ugyanakkor hozzáfűzték, hogy a megfelelő előkészítés szempontjából elengedhetetlen, hogy Genscher látogatása előzze meg a bonni utat. A területi főosztály feljegyzése szerint a fenti javaslatot a bonni nagykövet 1976. márc.17-én közölte a nyugatnémet külügyi államtitkárral, akit nem ért váratlanul a felvetés, felkészült a válaszra, és elmondta, hogy a belpolitikai helyzet alakulásából eredő terhek következtében kénytelenek javasolni Kádár bonni látogatásának a választások (1976.okt.30.) utáni időpontra halasztását. Másrészt Genscher azt üzente a magyar kollégájának, hogy szeretne 1976 júniusa előtt eleget tenni meghívásának, időpont javaslatot később tesz. Az államtitkár hosszan méltatta a magyar fél megértését helyzetük iránt. A nyugatnémet választ elemezve a magyar külügyminisztérium német ügyeket referáló szakértői azt a következtetés vonták le, hogy a nyugatnémet fél már előzetesen a látogatás elhalasztását kérő álláspontra jutott. Helyes volt a magyar diplomáciai demars, mivel megkönnyítette a nyugatnémet válaszadást, és ez a magyar fél számára politikailag kedvezőbb helyzetet teremtett, mintha megvárta volna a halasztó ajánlatot. A nyugatnémet döntés oka a belpolitikai helyzet megváltozásában keresendő. A kormány újra értékelte a választási esélyeket és úgy döntött, hogy a választásokig Gierek és Brezsnyev látogatására összpontosít. Feltehetően abból indultak ki, hogy Kádár látogatása a jelenlegi belpolitikai helyzetben nem jelentene további választási támogatást és bizonyos értelemben támadási felületet nyújtana az ellenzéki propaganda számára. Ugyanakkor Kádár útjának az elhalasztása azzal a hátránnyal járt az elemzők szerint, hogy a választások után egy ilyen látogatást a kancellár már lényegében kisebb mértékben értékel majd a jelenlegi kormánykoalíciónak nyújtandó politikai segítségként, győzelmük esetén azzal is számolni kell, hogy magabiztosabb pozícióból tárgyalnak külföldi partnereikkel. A halasztás viszont azzal az előnnyel jár, hogy a választásokat követően előreláthatólag nyugodtabb belpolitikai helyzetben lesz az új kormány, hosszabb távra lehet felmérni a nyugatnémet szándékot az együttműködés különböző területein. Erre a választások előtt kisebb lett volna az esély. Mivel a látogatás halasztódik, felmerül a kérdés, szükség van-e valamilyen közbeeső akcióra a gazdasági, pénzügyi kérdésekben.570 A Kádár-látogatás időpontját végül többfordulós ajánlattevések után a két fél 1977. július 4-7-re tűzte ki – mely látogatással összefüggésben Willy Brandt a nála járt magyar nagykövetnek megjegyezte, hogy Ekkorra ugyanis a kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai találkozója határozata értelmében (kapcsolatépítés és fejlesztés minden antiimperialista erővel és szervezettel) gőzerővel folyt az MSZMP kapcsolatainak a normalizálása az addig kiátkozott szocdemekkel – nyugaton. 570 U.o. p. 30. (Az illetékes területi főosztály feljegyzése a miniszternek.) 569

213

„Véleménye szerint a közelgő látogatás nagy szolgálatot tesz az enyhülés politikájának”.571 Az időpont előtt aztán lezajlott Zsivkov és Gierek bonni útja, és Kádár is letudta római és vatikáni látogatását – ettől függetlenül a külügy illetékes területi főosztálya által a látogatásra készített koncepció nagyon helyesen szögezte le, hogy „nem ez az első, de ez a legfontosabb látogatás, amelyet Kádár elvtárs fejlett tőkés országban tesz.”572 Ez a megállapítás megfelelt a valóságnak, mivel a magyar vezetés – elsősorban politikai okok miatt – olyan gazdaságfejlesztő stratégiát állított fel a hetvenes évek második felére, melynek a középpontjában a világpiachoz történő alkalmazkodás, a gazdasági növekedés, a szerkezetváltás, és ezek révén a rendszer legitimitása alapjául szolgáló folyamatos életszínvonal emelés állt. A stratégia óriási pénzösszegeket igényelt, és ezt a tőkét az akkor (itt nem tárgyalandó okok miatt) „könnyű pénzektől” zsúfolt nemzetközi és nyugatnémet tőkepiacon573 lehetett biztosítani. A dolog úgy állt, hogy az MSZMP gazdaságpolitikai irányváltásának megvalósítása egész egyszerűen nem volt elképzelhető a masszív nyugatnémet hitel-jelenlét, az NSZK-ból származó import és a magyar export számára létfontosságú nyugatnémet piac nélkül. (Más kérdés, hogy az új vonal olyan adósságcsapda irányába terelte az országot, amely végül lényeges, de nem kizárólagos szerepet játszott a rezsim összeomlásában.) E tekintetben igen határozottan fogalmazott a számottevő befolyással rendelkező Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága Kádár tárgyalási dossziéjához készített elemzésében.574 Leszögezte, hogy „Közös cél a mindkét irányú forgalom növelése mellett megtalálni az árucsere harmonikusabb és stabilabb fejlődésének az útjait. Ez kivitelünk fokozottabb bővítését és szerkezetének további javítását feltételezi. Ebben erőteljesen támaszkodni kívánunk a nyugatnémet cégekkel való együttműködésre. Értékes a kooperációs kapcsolatok eddigi fejlődése, mindkét részről fennáll az érdeklődés. A magyar vállalatoknál elősegítették a műszaki színvonal növelését, a piaci versenyképesség és az export fokozását. A nyugatnémet vállalatok stabil piacot szereztek Magyarországon és rajtunk keresztül a szocialista országok és más országok piacain. (…) Több olyan projekt van, melyben kedvező műszaki feltételek és kereskedelmi feltételek (finanszírozás, visszavásárlás) esetén potenciális partner lehetnek a németek. Recski rézkombinát, élelmiszeripar, vegyipar gépipar számos területe. (…)…”előtérbe helyezzük a gyártási együttműködést, a nagy volumenű, exportunkat jelentősen növelő kooperációkat nagy nyugatnémet cégekkel. Ezek stabilizáló tényezőt jelenthetnek.„ Az elemzés készítői hozzáfűzték, hogy a vagyonjogi és kártalanítási ügyek nem lezártak, mivel Bonn nem hajlandó e kérdésekről tárgyalni, éppen ezért a magyar félnek keresni kell a lehetőséget a kártalanítási ügyek hitellel történő kiváltására. Lényegében hasonló következtetésre jutottak a külügyminisztérium szakértői is a Politikai Bizottság számára készített előterjesztésükben,575 kiemelve, hogy az NSZK nemzetközi súlya az elmúlt években növekedett, megerősödése folytán a Közös Piac tagállamainak a fő hitelezőjévé vált. Ezzel párhuzamosan nőtt politikai és katonai súlya, és egyre inkább magának tudhatja a vezető szerepet Nyugat-Európában. Egy esetleges, 1980-ban bekövetkező kormányváltást követően is a legfontosabb tőkés partnerünk maradna az NSZK. Jól mutatta a magyar diplomácia zsákban futási kényszerét annak a leszögezése, hogy „Az egyezményes viszonyunk fejlesztése csak fokozatos lehet, azzal 571

MOL XIX-J-l-j 96.doboz, 109-1, 00188/44 MOL XIX-J-l-j 96.doboz, 109-1, 00188/16 573 Az NSZK a közös piaci tagországok egyes számú hitelezője is volt. 574 0035/D. I. kötet. p.233. 575 U.o. p.77. 572

214

párhuzamosan, ahogy a NSZK a Szovjetunióval és az NDK-val rendezi a különböző egyezményekkel kapcsolatos problémákat.” A Kádár-látogatásról formailag döntő politikai bizottsági határozat576 az előkészítő szakértői elemzésekben foglaltaknak megfelelően foglalt állást, hozzáfűzve, hogy az egyoldalú gazdasági orientáció elkerülése céljából az NSZK mellett más közös piaci és azon kívüli fejlett tőkés országgal is fejleszteni szükséges a kapcsolatokat. Igen jól mutatta a gazdaságpolitikai korrekciós szándék tőkeéhségét az, hogy a Politikai Bizottság úgy döntött, le kell venni a vagyonjogi és kártalanítási kérdéseket napirendről, mint jogi vitát, és törekedni kell arra, hogy „érdekeinket közvetve érvényesítsük. E gesztus ellentételeként igyekezzünk számunkra kedvező gazdasági megállapodásokat elérni (hosszúlejáratú hitelek stb)”. Ennek megfelelően a kérdést Kádár is szóbahozta, mikor elutazása előtt – a szokásoknak megfelelően – fogadta a budapesti nyugatnémet nagykövetet.577 A kb. harminc perces beszélgetés során Kádár a kétoldalú kapcsolatokat rendezettnek minősítette és kijelentette, hogy Magyarország a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal folytatott együttműködés mellett érdekelt a fejlett tőkés országokkal való gyümölcsöző együttműködésben. A restitúciós kérdéseket illetően Kádár azt ajánlotta, hogy az azokról folytatott véleménycsere ne legyen süketek párbeszéde. A probléma kerüljön le napirendről úgy, hogy az NSZK bizonyos összegű hitelkedvezményt biztosítana Magyarországnak hosszú lejáratra. Egy ilyen hitelnyújtás a fenti kérdéstől függetlenül a gazdasági együttműködés kapcsán is felmerülhet. Kádár dagadó vitorlákkal érkezett Bonnba, ismertsége és elismertsége a zenitjén állt. Alighanem igaza volt a budapesti brit nagykövetség Foreign Office számára küldött értékelésének, mely szerint külpolitikai vonatkozásban Magyarország „nemzetközi tekintélye talán soha nem volt olyan magas szinten, mint 1976-ban”.578 Maga Kádár is a hízelgőnél hízelgőbb epitheton ornans-okat kapta (amiket magyar környezetben tilos volt használni a másutt azonban gyakorolt „személyi kultusz” okán, s amely jelzőket viszont Kádár nyugaton szemrebbenés nélkül tudomásul vette) – és nemcsak az NSZKban. Bonni látogatása előtt Willy Brandt „nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt Kádár Jánosról, és az a véleménye, hogy Kádár János a XX. század kimagasló politikusai és vezető egyéniségei közé tartozik, s úgy a nyugati világban, mint a szocialista országokban nagy népszerűségnek örvend. A maga részéről úgy az enyhülési politika, mint a pártközi kapcsolatok elmélyítése érdekében nagy jelentőségűnek tartja a Kádár Jánossal való találkozást, és nagyon örül, hogy személyesen is alkalma lesz megismerkedni vele.”579 Kádár bonni tárgyalásai plenáris ülésén Schmidt kancellár egyenesen arról beszélt, hogy soha ilyen korlátlanul barátian nem fogadtak nyugatnémet újságírók kelet-európai vezető politikai személyiséget, mivel nagy tisztelet övezi a Kádár vezetése alatt az elmúlt húsz évben elért eredményeket. „Az a körültekintés és mértéktartás, amellyel külpolitikájukat, de belső fejlődésüket is alakították, nemcsak az NSZK-ban, hanem más nyugati országban is elismerésre talált.” 580 A kancellár később sem fukarkodott az elismerésekkel hangsúlyozva, hogy milyen nagy tiszteletet érez Kádár és az ő „23 éves politikai tevékenysége” iránt.581 Az ilyen és ehhez hasonló megállapítások Kádár számára természetesen visszaigazolták az 1956 novembere óta 576

U.o. p.92. MOL XIX-J-l-j 96. doboz 109-1 00188/42 (KüM tolmács feljegyzés.) 578 MOL XIX-J-1-j 96.doboz.109-1, 00188 579 MOL XIX-J-1-j 96.doboz.109-1, 00188/22 580 Magyar külügyminisztérium levéltára „Kádár János látogatása az NSZK-ban – 1977. július 4-7. Dokumentumkötet I-II. 0035/D. II.köt. p.303. (A plenáris ülésről készített szó szerinti jegyzőkönyv.) 581 MOL XIX-J-1-j 98. doboz. 109-1, 00504/28 ( Kádár-Schmidt négyszemköztiről szó szerinti jegyzőkönyv.) 577

215

folytatott politikája egészének a helyességét – ideértve a „munkáshatalom védelmében” végrehajtott megtorlásokat is. Kádár megítélésének a nyugati világban viharos gyorsasággal történt változása mögött „az amerikai külpolitika Kelet-Európa-felfogása fokozatos és mélyreható” változása is állt, amely változás lényege a hetvenes évek elejére a szovjet birodalom kelet-európai szövetségeseinek lassú demokratizálódásának és az óvatos függetlenedésének elérése volt. „Az Egyesült Államok el akarta érni, hogy a vasfüggöny mögött országokban javuljon az emberi jogok helyzete, és bővüljenek kapcsolataik a nyugati világgal, illetve azt, hogy területüket a Szovjetunió ne használhassa fel a Nyugattal szembeni ellenségeskedések során. Mindez nagyon messze került a felszabadítástól.”582 Az új amerikai stratégiai koncepcióba nagyon jól illeszkedett a kádári politika, amely nagyobb kilengések nélkül, kiszámítható kerékvágásban haladt a nyugati világgal való kapcsolatbővítés útján. Sőt, amerikai részről egyenesen megfogalmazták azt az igényt is, hogy „Kádár felhasználhatná befolyását annak érdekében, hogy elősegítse (a szovjet-amerikai viszony néhány vonatkozásának) a helyes irányba történő elmozdulását (…)583 Önök a szovjetek hűséges szövetségesei (…) ugyanakkor kiépítettek kapcsolatokat a Nyugattal is és ennek következtében képesek konstruktív befolyást gyakorolni.”584 Ezen túlmenően Kádár a békés egymás mellett élés és az enyhülés elkötelezett híve volt, amely két alapelvhez a kelet-nyugati kapcsolatok, a szovjet-amerikai viszony ingamozgásai közepette is ragaszkodott – s e ragaszkodásának hangot is adott nyugati politikusokkal folytatott tárgyalásai során. Az a tény, hogy Kádár kétség kívül „szalonképes” volt nyugaton – különösen Helsinki után -, és hogy vele nyugaton is érthető nyelven lehetett tárgyalni, pozícióit nyílván erősítette nemcsak a hazai közegben, hanem – mértékkel - Moszkvában is. Kádárban persze nem éltek illúziók sem a nyugatiakkal, sem pedig a szovjetekkel kapcsolatban. Nyugati partnereit „imperialistáknak” tekintette, akik a szocialista országokkal fenntartott kapcsolataikban a saját érdekeik érvényesítésére törekszenek (amit egyébként Kádár természetesnek tartott). A szovjeteket illetően pedig az emlékezetes, 1980. január 29-i PB ülésen tett kirohanása585 lebbentette fel a fátylat a szovjet vezetést (de nem a rendszert) illető valódi véleményéről. Nyugati elfogadottságához alapvetően járult hozzá az is, hogy jó taktikusként ottani tárgyalásai, sajtókonferenciái során időről-időre kilépett abból a chiliasztikus, virtuális valóságból, amit a munkásmozgalom bolsevik szárnya teremtett, és amiben testet öltöttek a hatalmon lévő kommunista pártok kapcsolatai. Ez volt Kádár realizmusa, mint ahogy azt is eléggé „földhöz ragadt” módon túlzásként értékelte, hogy a nyugat azt képzeli róla, befolyásolhatja a szovjet politikát. Mindenesetre Kádár nyugati vezetők körében kialakult imázsát jellemzi, hogy a Schmidt kancellár tiszteletére adott díszvacsorán ez utóbbi azzal fordult hozzá, hogy hamarosan az USÁ-ba utazik, ahol Carter elnöknek Borhi László: Egy amerikai diplomata beszélgetései 1978-ban… in Múltunk 2009.1. p.65. Kádár a „közvetítéssel” kapcsolatban később a PB-ben elmondta, hogy „abban bizonyos túlzás van. Bizonyos mértékig próbálunk hatni a szovjet elvtársakra. Bizonyos esetekben van értelme. Ezt kell folytatni a jövőben is. Néha azt mondják: jó, megvizsgáljuk a dolgot, néha nem mondanak semmit.” MOL M-KS 288.f.5/780ö.e. 584 Borhi i.m. 585 MOL M-KS 288.f.5/791 ö.e. (A szovjetek nyugati kapcsolatok befagyasztására irányuló kérését vonakodva fogadó PB tagoknak rámutatott, hogy „a mi kis tetű életünkkel, meg országunkkal” Moszkva egyáltalán nem fog udvariaskodni a „kérés” elutasítása esetén. Békés Csaba: Magyar külpolitika a szovjet szövetségi rendszerben, 1968-1989 in: Magyar külpolitika a XX.században p.133. Zrinyi 2004.) 582 583

216

beszámol a Kádárral folytatott megbeszélésein szerzett kedvező benyomásairól, s mivel a Carterral folytatott beszélgetésen valószínűleg felmerül Kádár amerikai meghívásának kérdése, ő – Schmidt – mit válaszolhat erre az amerikai felvetésre? Az esetleges meghívást elvben elfogadná – volt Kádár válasza.586 (A látogatás után egy héttel a magyar külügy illetékes miniszterhelyettese az akkori szokásoknak megfelelően tájékoztatta a budapesti szovjet nagykövetség első beosztottját, aki megkérdezte, hogy nem került-e szóba Kádár washingtoni látogatása. Az epizód jól illusztrálja Moszkva kereszt-ellenőrzéses módszerét – s mutatja a kádári diplomácia mozgásterének szűkösségét.)587 Ettől függetlenül Kádár és Schmidt négyszemközti tárgyalásáról készült feljegyzés588 arról árulkodik, hogy a kor legfontosabb nemzetközi kérdéseinek áttekintése során nyugatnémet részről Kádárt úgy kezelték, mintha legalábbis egy közép-európai középhatalom vezetője lett volna. Sőt, miután a kancellár kijelentette, hogy Magyarországgal jobbak a kapcsolataik, mint a másik német állammal, egyenesen arra kérte Kádárt, jelezze az NDK vezetésének, hogy Bonn a két Németország kapcsolataiban már túl sokat engedett, és elérte a tűrési határt. Kádár igen elismerő szavakkal méltatta az NSZK politikáját, különösen a keleti szerződések jelentőségét hangsúlyozta, s ezzel párhuzamosan fegyelmezetten kiemelte a szovjeteknek és Brezsnyevnek az enyhülési politikában játszott szerepét. Az olyan nagy jelentőségű globálstratégiai kérdések tárgyalása elől azonban kitért, mint az energia és a nyersanyag és olajárak, az Észak-Dél kapcsolatainak a problematikája, arra viszont ígéretet tett, hogy az ezekkel összefüggő német álláspontot Brezsnyevnek megemlíti – amit meg is tett. A plenáris ülésen aztán Kádár egészen a lehetőségek határáig ment kijelentve, hogy igen elégedett a tárgyalások eddigi menetével, mivel ismét nyilvánvalóvá vált, hogy lehetséges egyetértésre jutni a különböző társadalmi berendezkedésű országok között, és egy irányban dolgozni a nagy nemzetközi kérdéseket illetően. Kijelentette, hogy a vártnál több kérdésben hasonló a két fél véleménye, és egyenesen rendszeres konzultációs rendszer kialakítására tett javaslatot. Az enyhülés, a békés egymás mellett élés és a béke iránti elkötelezettség kölcsönös hangoztatásán túl sokkal fontosabb volt Kádár bonni látogatásának a gazdasági fejezete. A tárgyalások légkörét Kádár nyíltnak és racionálisnak minősítette, ami lehetőséget adott neki arra, hogy a gazdasági kapcsolatok kérdését többé-kevésbé a realitásoknak megfelelően vesse fel. Kardinális problémáként a nyersanyag és energia biztosítását jelölte meg. Hangsúlyozta a gazdasági kapcsolatok minden irányú építését, a kijelentette, hogy a fejlett nyugati országok közül a legfontosabb partner az NSZK. Kádár a plenáris ülésen lényegében felvázolta a következő néhány évre kidolgozott gazdaságpolitikai stratégia fő vonásait azzal, hogy a fizetési mérleg egyensúlyának a helyreállítása az egyik legfontosabb cél. Azt kérte, hogy nyugatnémet részről növeljék a magyar export lehetőségét. Keresni kell a gazdasági kapcsolatok magasabb rendű formáját, nevezetesen a kooperációkat és a harmadik piaci együttműködést. Magyar részről támogatást kapnak a nagy volumenű kooperációk, amelyek esetleg az értékesítésre is kiterjednek. Schmidt nem zárkózott el Kádár felvetései elől, Bonn fontosnak tartja kereskedelmi kapcsolatai diverzifikálását, a gazdasági kapcsolatok fejlesztését Magyarországgal - mondta. Eddigi tapasztalataik jók, s lehetőségeik keretén belül törekszenek a német-magyar áru - és szolgáltatás csere növelésére, a döntő szó a Magyar külügyminisztérium levéltára „Kádár János látogatása az NSZK-ban – 1977. július 4-7. Dokumentumkötet I-II. 0035/D. II.köt. p.337. (A Kádárnak ez alkalommal alkalmilag tolmácsoló külügyminiszter feljegyzése). 587 U.o. p.430 588 U.o. p.303. 586

217

piacé – fűzte hozzá. Magyarország továbbra is pozitív megítélést élvez hitelképessége vonatkozásában – hangzott el, ami Kádár számára valószínűleg a legfontosabb megjegyzés volt. Kádár találkozója Otto Wolf von Amerongennel a Német Gazdaság Keleti Bizottságnak elnökével s a nyugatnémet gazdasági élet képviselőivel 589 jelentőségében messze meghaladta a plenáris ülés fontosságát, mégpedig azért, mert ez alkalommal már kendőzetlenül kellett beszélni a valóságról, illetőleg arról, hogy a magyar gazdaságnak a nyugatiba történő integrálódásának a mértéke a kérdés, ami ugyanakkor súlyos, politikai természetű vonatkozásokat is felvetett. Kádár kifejtette, hogy a magyar gazdaság jelenlegi adottsága a nyersanyag és energia szegénység, a másik oldalról pedig a dinamikusan fejlődő ipar, amelyek szükségessé teszik a külkereskedelem állandó fejlesztését. Az elmúlt időben 1,5%-kal nőtt a külkereskedelmi forgalom, ideértve a fejlett nyugati ipari országokat is. A jövőben is ez a terv. A magyar vállalatok az 1968ban bevezetett új irányítási rendszer előnyei között nagyobb önállósággal rendelkeznek, anyagilag is érdekeltek a külkereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében. A magyar-NSZK kapcsolatokban is számos eredmény van, a magyar fél keresi az együttműködés fejlettebb formáit, a számos kis és középvállalat mellett szeretne nagyobb volumenű üzleteket létrehozni nyugati cégekkel. Keresi a harmadik piaci együttműködés lehetőségeit, és a magyar törvények a közös vállalatok lehetőségét is biztosítják. Az NSZK kormánya egyetért a magyar törekvésekkel – jegyezte meg. Kádár kitért a „szocialista országok eladósodásával kapcsolatos híresztelésekre”. Azt mondta, tény, hogy az utóbbi időben bizonyos adósság jelentkezett nemcsak a szocialista országok összességénél, hanem Magyarországon is. Számszerű értékelésbe nem akart belemenni, de egyes híresztelésekben jelentős túlzások is vannak - mondta. A hitelkapcsolatok a gazdasági élet szerves részét képezik, különösen a nagyberendezések vásárlásánál. Budapest is, hasonlóan a Szovjetunióhoz, rendkívül nagy gonddal ügyel fizetési kötelezettségeink mindenkori betartására. Ennek alapján Magyarországot pénzügyi partnerei az első osztályú adósok sorában tartják nyílván. Ezt a pozíciót nemcsak megtartani, de erősíteni kívánja Magyarország. A kormány fogyasztási célra hitelt soha fel nem vett, még baráti országtól sem. A felvett hitelek a termelés bővítését, korszerűsítését szolgálják, a létező gazdasági kapcsolatok bővítését. Von Amerongen megköszönte az őszinte és reális tájékoztatást a magyar gazdaság helyzetéről, amit jól ismernek a jelenlévők, mert több évtizedes kapcsolatokat tartanak fenn Magyarországgal. A kereskedelmi kapcsolatok további dinamikus fejlődését fékezi a kiegyensúlyozatlanság, ennek felszámolása közös feladat, igyekeznek segíteni a dinamikusabb magyar export kibontakoztatásában. Az eladósodást illetően nem kifogásolják az eladósodás nagyságrendjét a szakértők, de a nyugati gazdasági körökben bizonyos aggodalmat keltett az adósságállomány növekedésének üteme 1974 után. Magyarországot e szempontból is szinte kivételnek tekintik az évtizedes kiváló pénzügyi kapcsolatok alapján. Külön megnyugtatásukra szolgál, hogy az 1974-es törés után a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban megindult a kiegyenlítődés folyamata, amelyet a magyar export gyorsabb ütemű fejlődése igazol. A Dresdner Bank elnökségének a tagja a hitelkapcsolatok korrektnek tartotta, nem a híresztelésekből indulnak ki, hanem igen erősen differenciálnak a hitel célja, a fizetési készség szerint. Biztos abban, hogy Magyarország a jövőben is meg tudja oldani exportbázisának bővítéséhez szükséges finanszírozási kérdéseit a nemzetközi (kiemelés tőlem) pénzpiacokon.

589

U.o. 0035/D II. köt. p. 332. 218

A nyugatnémet gazdasági és pénzügyi szereplők óvatosságát még jobban aláhúzta a restitúciós igények kiváltására irányuló magyar szándék teljes kudarca. 590 A kérdés megvitatásával megbízott magyar külkereskedelmi miniszter partnerének elmondta, hogy „jogos igényünket fenntartjuk”, és a kérdés mindkét fél számára elfogadható lezárása érdekében elképelhetőnek látszik az NSZK részéről nyújtandó kedvező hitellel történő megoldás. A lengyel megállapodáshoz hasonló megállapodásra gondol a magyar fél, tárgyalási alapként 1 mrd DM 5 éves türelmi idővel, 25 éves lejárat és évi 2%-os kamat jöhet szóba. Válaszában a német fél aláhúzta, hogy a lengyel hitelnyújtás egyszeri, politikai indítékú, nem tekinthető precedensnek, a döntés politikai síkon született. A német fél közölte, hogy a kancellárt és a külügyminisztert is tájékoztatta szóban, egyeztetés folyt a pénzügy, gazdaságügy, és a kancellári hivatal illetékes részlegeivel. A lengyel típusú hitelnyújtás nem lehetséges, a feltételek meghatározásánál kerülni kell az olyan kérdéseket, melyek parlamenti döntést kívánnak. A németek fontosnak tartották, hogy a restitúció és a hitel kérdése ne legyen összekapcsolva. A magyar kérés köntörfalazás nélküli elutasításának keserűségét az sem oszlatta, hogy lengyel és bolgár mintára a nyugatnémetek javasolta közös nyilatkozatot Kádár és Schmidt aláírta. Mivel bonni látogatása ismét megmutatta, hogy egy dolog a politikai „virágdobálás” és más dolog a pénzügyi és gazdasági kapcsolatok szikár valósága, Kádár a Politikai Bizottság ülésén meglehetős visszafogottsággal értékelte útját.591 A kérdés fontosságának megfelelően rögtön az elején kitért a restitúciós igények elutasítására, ami kétségkívül őt is érzékenyes érintette. Ezzel szemben elégedetten állapította meg, hogy az ország bonitása rendben van, jó fizetőnek tartják. A nyugatnémetek meg is nevezték azokat a magyar pénzügyi szakembereket, akik az ő számukra garanciát jelentenek. A politikai vonatkozásokról szólva Kádár értékelte a nyugatnémet enyhülési politikát, s megemlítette, hogy kérték, érzékeltesse a magyarokkal és szövetségeseikkel, hogy Bonn az enyhülés és a béke mellett áll. Hozzáfűzte, hogy minden partner dicsérte a magyarországi viszonyokat azzal, ha az NDK és a többi szocialista ország viszonylatában is ezt mondhatnák… Bonni látogatásának részleges sikere következtetéseként azt vonta le, hogy a relációban „intenzív, alapos munka” szükséges. A történet a PB előtti értékeléssel nem zárult le, mivel Kádárt 1977. július 26-ára Brezsnyev raportra rendelte a Krímbe.592 A köztük lezajlott beszélgetésről Kádár szóban beszámolt a Politikai Bizottságnak. Brezsnyev lényegében az egész magyar vonalat megkérdőjelezte, általánosságban beszélve a „nyugattól való függés”-ről kijelentette, hogy sok adósság megtakarítható lett volna, ha jobban támaszkodnak a szocialista országok a saját integrációra, s mivel több ország hasonló helyzetben van, ez a fajta függés nem folytatható. Azokat az árucikkeket, amiket nem feltétlenül a nyugattól kell beszerezni, gyártsák a szocialista országok, ezért a KGST-ben elhatározott integrációs döntésekből hatékony gyakorlatot kell teremteni. Brezsnyev itt lényegében egy olyan fajta szocialista autarchiára hívott fel, amely a magyar adottságokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, és így elfogadhatatlan volt. (Kádár egyébként később – igaz, más összefüggésben -, 1982-es bonni látogatása során ki is fejtette, hogy nem szívesen gondol olyan helyzetre, amelyikben Magyarországot autarchiára kényszerítik.) 593 A U.o. 0035/D II.köt. p. 351 (A magyar külkereskedelmi miniszter jelentése partner tárgyalásáról.) 591 MOL M-KS 288.f.5./722 ö.e. 592 MOL M-KS 288.f.5./723 ö.e. 593 Magyar külügyminisztérium levéltára Kádár János bonni látogatása, 1982. április 26-28. Dokumentumkötet 0036/D. p. 173. 590

219

nemzetközi kérdéseket illetően lényegében a szovjet célok követését írta elő a szovjet pártvezető, és az NSZK-val kapcsolatban központi kérdéskent határozta meg annak megakadályozását, hogy Bonn nyomást gyakoroljon az NDK-ra. Hozzáfűzte, hogy ismerik Kádár római és bonni útját, nagyra értékelik, és úgy tekintik, hogy a közös ügyet szolgálják.594 Kádár ezt követően részletes tájékoztatást adott NSZK-beli látogatásáról, próbálta felhívni a figyelmet Bonn néhány kedvező álláspontjára nyílván nem sok sikerrel, mivel Brezsnyev reakciója az volt, hogy Carter emberjogi „keresztes hadjárata” (aminek eredményességével kapcsolatban Schmidt kételyeit fejezte ki) az új fegyverkezési verseny beindítását eltakaró szélhámosság. A brezsnyevi dorgálásnak az lett az eredménye, hogy Schmidt kancellár budapesti viszontlátogatásával a magyar vezetés taktikusan kivárt, aminek következtében a kancellár csak két évvel később, 1979. szeptember 4-6-án látogatott a magyar fővárosba – miután a többi VSZ tagországban már letudta tárgyalásait. A kapcsolatok szűkítését előíró szovjet igényt Kádár ekkor már nem vehette figyelembe… Így a külügyminisztérium által a látogatásra készített koncepció595 a tárgyalások politikai céljai (kiemelés tőlem) között továbbra is az első helyen, mindenekelőtt említette a gazdasági együttműködés továbbfejlesztését, a kölcsönös előnyök, a békés egymás mellett élés elve és a helsinki záróokmányban rögzítettek alapján. A dokumentum szerint a nyugatnémet kancellár látogatásának demonstrálnia kell a fejlett tőkés országokkal meglévő kapcsolatok fejlesztésére irányuló magyar készséget. A tárgyalások erősítsék meg – így a külügy - Schmidt kancellárnak az európai enyhülés kérdéseiben elfoglalt, a magyar fél számára pozitív álláspontját. A koncepció külön szólt arról, hogy a gazdasági kapcsolatokat illetően Schmidt nem zárkózik el a magyar érdekeket is figyelembe vevő fejlesztés elől, de erre vonatkozóan a magyaroktól várnak javaslatokat. Kádár jellegzetes taktikázásának megfelelően a dokumentum miniszteri példányán található javítások és kiigazítások arra utalnak, hogy Kádár – feltehetően elkerülendő a szovjetek negatív reakcióit - a látogatás körüli hírverést vissza akarta fogni azzal, hogy a tömegtájékoztatás csak „szordínósan” foglakozzon az NSZK-val, és a Lékai prímás bíboros-érsekkel való találkozó csak akkor jöjjön létre, amikor azt a nyugatnémet fél kifejezetten kéri. Sőt, a Politikai Bizottság határozata596 már úgy szólt, hogy a programjavaslatból törölni kell Lékai meglátogatásának a tervét. A látogatásról közös közlemény kiadását és a kancellár sajtókonferenciáját támogatta a testület, de a magyar tévé nem készíthet interjút a vendéggel.597 Ez persze visszalépés volt Kádár látogatásához képest, amikor is volt Kádár interjú, sőt közös sajtókonferencia. Végül egy „váratlan fordulat” eredményeképpen a német tévé Kádár interjút készített, és Schmidt kancellár is a Hét c. hatalmas nézettségű külpolitikai tévé műsor interjú alanya lett. A Kádár-Schmidt tárgyalásokhoz a külkereskedelmi minisztérium által készített háttéranyag598 már arról árulkodott, hogy a Brezsnyev által kifogásolt „nyugattól való” függés már olyan ténnyé vált, olyan mértékben integrálódott a magyar-nyugatnémet gazdasági-pénzügyi kapcsolatokba is, hogy azon változtatni már nem lehetett. A dokumentum szerint 1975 óta jelentős DM hitelfelvételekre került sor. 1975-ben hat éves, 8,25% kamatozású, 100 M DM összegű, 1977-ben 8 éves futamidejű 6,5% Kádár vatikáni látogatását Brezsnyev teljesen figyelmen kívül hagyta. Kádár szerint azért, mert a pravoszlávokat nem érdekli a Vatikán. 595 MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 oo5o4/2 596 U.o. 597 MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 00504/19 598 MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 00504/5 594

220

kamatozású, 100 M DM összegű kötvényt bocsátott ki Magyarország a nyugatnémet piacon, továbbá több száz milliós márka összegű bilaterális és konzorcionális hitelt vett fel nyugatnémet bankoktól közép- és hosszúlejáratú futamidővel. 1979-ben is több ajánlatban fejezték ki a nyugatnémet pénzintézetek készségüket jelentős összegű, hosszúlejáratú hitelek nyújtására. Ezek kihasználására a jövőben sor kerülhet – írta a külkereskedelmi minisztérium - elsősorban a Deutsche Genossenschaftbank és a Dresdner Bank szervezésében. Ez utóbbi hajlandónak mutatkozott a recski rézvagyon kiaknázásának finanszírozására mintegy 400 M dollár erejéig. A megalapítás előtt lévő magyar-nyugati közös bankban egy nyugatnémet bank is részt akar venni. Az első négyszemközti tárgyaláson599 Kádár hangsúlyozottan szólt a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fontosságáról – melyek a magyar fél számára nyílván nagyobb súllyal esnek a latba. A két ország között a gazdasági együttműködés erősödik, 1978ban a külkereskedelmi áruforgalom volumene elérte a 3.5 milliárd márkát – a magyar fél tovább akar menni ezen az úton. Magyar részről a gazdasági együttműködés olyan perspektíváit vázolták fel, melyek a kooperációtól a harmadik piaci együttműködéseken túl egészen a vegyes tőkeérdekeltségű vállalatok létrehozásáig terjedtek. A német kancellár ezeket a magyar kezdeményezéseket kedvezően fogadta. Szólt arról, hogy a gazdasági ügyeket illetően az olajárak további emelkedése minden gazdasági együttműködést veszélybe sodorhat, az NSZK gazdaságát is. Az amerikai gazdaságból kiáramló recesszió és Európa felé mozgásnak a veszélye fenn áll. Az USA gazdasági és pénzügyi politikájában túl sok a cikk-cakk, ez komoly gondot okoz. Kádár kiemelte, hogy gazdasági téren az NSZK olyan teljesítményt nyújtott, melynek révén a legstabilabb nyugati ország, és amely teljesítmény előtt „le a kalappal.” Magyar részről a ma létező NSZK-val kívánnak kapcsolatot tartani, s mára megváltozott az a korábbi kép, hogy az NSZK revansista állam, amerikai fiók. Kádár kiemelten szólt annak a jelentőségéről, hogy az NSZK az enyhülés mellett „tette le a voksát.” Egyesen kijelentette, hogy a nagy bölcsességről és bátorságról valló nyugatnémet keleti politika nélkül nem lett volna Helsinki, s a jelenlegi politikai kurzus fennmaradása azért kívánatos, mert ez jó a két országnak és a két népnek. E politikával állította szembe Kádár a CDU/CSU vonalát, s emlékezve Kohl-lal történt korábbi találkozására azzal, hogy a két Németország újraegyesítése nem reális.600 Ettől függetlenül persze a két hónappal előbb Magyarországra kiránduló bajor parlamenttel és kormánnyal érkező Straußt Kádár hosszabb hezitálás után fogadta, annak ellenére, hogy a bajor kormányfő magánlátogatását a szovjetek kifogásolták.601 A kétoldalú kapcsolatok fejlesztését illető közös akarat kinyilvánításán túl a nagy nemzetközi kérdésekben is olyan fokú nézetazonosság nyilvánult meg, amely azt a benyomást kelthette, hogy a két ország nem két egymással szemben álló katonai szövetségi rendszerhez tartozik. Kádár azt hangsúlyozta, egyetért a kancellárral abban, hogy a jelenlegi helyzetben nincs jobb, mint az egyensúly fenntartása. Budapest az egyenlő biztonság elvéből indul ki, de ezt az egyenlő biztonságot jó lenne kevesebb fegyverrel biztosítani. A békés egymás mellett élés nem egyenlő azzal, hogy nincs háború. Kapcsolatokra, együttműködésre van szükség a gazdaság, a kultúra területén és 599

MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 00504/28 U.o. A szó szerint felvett jegyzőkönyv szerint: „Schmidt: Ahhoz, amit Kohl-ról mondott, jegyzőkönyvön kívül – ha kérhetem, ne jegyezzék – csak annyit mondanék, hogy Kohl ostoba fajankó. Jobb lett volna, ha megmarad a falujában királynak.” Másutt még azt is kijelentette Kádárnak, hogy Kohl soha nem lesz kancellár. Persze Kádár is mellétrafált, amikor ugyanez alkalommal arról elmélkedett, hogy a „fegyverkezési verseny terhei sem vehetik rá a szovjet népet annak feladására, amit elért. Inkább éhezik, vagy akár meghal.” 601 MOL M-KS 288.f.5./ 780 ö.e. 600

221

más területeken. Találkozni, tárgyalni kell, meg kell érteni a másikat, mert csak így juthatunk előre. „Fiatal marxistaként azt hittem – fűzte hozzá Kádár -, hogy a dolgokat objektív törvényszerűségek határozzák meg, azóta rájöttem, hogy az embereknek is szerepük van.„ Schmidt kifejtette, hogy szerinte is az egyensúlynak alacsonyabb szinten kellene létrejönnie. Ehhez béke és az együttműködés fenntartására irányuló akaratközösség kell. A katonai kérdésekkel kapcsolatban nyugtalanítja, hogy a középhatósugarú rakéta fegyverzet terén a Szovjetunió egyre inkább előnyre tesz szert. Bízik a SALT-II-ben és a SALT-III-ban. Nyugaton és az NSZK-ban aggodalmat keltett a kubai és szovjet katonák nagyobb számban való megjelenése Afrikában és az arab félsziget déli részén. Az NSZK, amíg ő a kancellár nem vállalkozik ilyen expedíciókra, nem lesz nukleáris felfegyverzés vagy euroatom felfegyverzés sem az NSZK-ban. Kádár a két szuperhatalom közötti, stratégiai egyensúlyt illető birkózást a tárgyalások napirendjére tűzve igen vékony jégre siklott, és hibát követett el a szeptember 4-i, első napi négyszemközti tárgyaláson azzal, hogy a kancellár által előhozott argumentumokat nem a kellő keménységgel verte vissza, illetve cáfolta. Ennek az lett a következménye, hogy a szovjetek szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel602 táviratban (?), illetőleg 5-én kora reggel a budapesti szovjet nagykövet által a „fehér házban” Kádár munkatársának átadott két oldalas feljegyzésben szabták meg, hogy Kádár mit kell mondjon a kancellárnak.603 Ennek lényege az volt, hogy az NSZK-ban új amerikai közép-hatósugarú rakétákat akarnak elhelyezni és személyesen Schmidt kancellár az USA nyomására egyre inkább arra kezd hajlani, hogy beleegyezik a telepítésbe. „A szovjet fél megfelelő munkát folytat az NSZK vezetésével (sic!), hogy meghiúsítsa az említett tervek realizálását. Azonban fontosnak tűnik számunkra, hogy ebben a kérdésben a testvéri szocialista országok egységes frontot alkossanak.” Udvarias formában felszólították Kádárt, hogy hozza szóba az ügyet és mondja meg Schmidt-nek, hogy a rakéták telepítése ”komoly nyugtalanságot” vált ki a szocialista országokban. A nagykövet a papír átadásakor kérte, hogy Kádár később valamilyen módon adjon választ az üzenetre – vagyis jelentse, hogy a szovjeteknek megfelelően járt el. Ennek következtében a külügyminiszternek két feljegyzést 604 is kellett készítenie arról, hogy mi hangzott el lényegében szó szerint, és ő kapta azt a feladatot, hogy a partnertárgyalásán keményen adja elő a fentiekben jelzett álláspontot. Kádár pedig a szeptember 6-i plenáris ülésen igen visszafogottan szólt arról, hogy van néhány konkrét kérdés, ahol nem esik egybe az álláspont: SALT-II óriási jelentőségű önmagában is, de valamennyi kérdés megoldására kihat pozitívan vagy negatívan. Szerinte alapvető fontosságú, hogy mielőbb hatályba léptessék ezt a megállapodást. Az a feladat, hogy ezt mindenki segítse elő, „mi is megtesszük a magunkét, tudjuk, hogy az NSZK is megteszi a magáét”. A szenátus és a SZU törvényhozó testülete ratifikálja a megállapodást – ettől azt várjuk, hogy gátat vet a nukleáris háború elé, és hogy mérséklődik a hovatovább elviselhetetlen fegyverkezési verseny. Hovatovább elviselhetetlen a fegyverek felhalmozásában rejlő potenciális veszély és a növekvő anyagi terhek miatt. „Haig és Luns nagyon fenyegető bejelentést tett, hogy ilyen-olyan fegyvereket kell kifejleszteni. Szerintünk tartózkodó álláspontot kellene tanúsítani, mindkét oldalon – amennyire lehet – tartózkodni kellene az egyoldalú lépésektől, amelyek komplikálják a helyzetet. Várni kellene egy ideig, hogy mi lesz, abból a célból, hogy az egyenlő biztonság alacsonyabb szinten valósuljon meg.„ Az ügy olyan jelentős volt, hogy Kádár a találkozót értékelő

Vagyis Moszkva azonnal értesült arról, hogy mi hangzott el a négyszemközti tárgyaláson??? MOL M-KS 288.f.47/763 ö.e. 604 MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 00504/32 és 00504/33. 602 603

222

politikai bizottsági ülésen605 meglehetős terjedelemben számolt be róla. Elmondta, hogy nem tudott megfelelően reagálni, meg az idő is elfogyott. A szovjetek ismerik az NSZK álláspontját, nem értenek egyet vele, elítélik, „Felhívták a figyelmet, hogy egységesen foglaljunk állást (…) Tartózkodni kell az egyoldalú lépésektől.” A másik, a tárgyalások szintén fontos fejleménye az volt, hogy Schmidt kancellár hosszasan és bizalmasan beszélt Kádárnak a belnémet ügyekről. A téma azért volt kényes Kádár számára, mivel ez a terület már teljes egészében a szovjet birodalmi érdekek kizárólagos területe volt, és itt őneki már vajmi kevés keresnivalója lehetett. Schmidt szerint az újraegyesítés össz-európai formában képzelhető el, de az újraegyesítés nem érintheti az olyan területeket, ahol már nincsenek németek. Jelenleg arról van szó, hogy a két német állam együttműködését megvalósuljon. Vannak már eredmények, de még sok a tennivaló. Ködös megfogalmazásban ugyan, de tévé vitában elmondta, hogy kész lenne az NDK-ba utazni, s azért fogalmazott ködösen, mert nem tudja, hogy Honecker ezt kívánja-e. 1979 tavaszán hoztak egy törvényt az NDK-ban, amelyik tiltja a nem engedélyezett riportokat. Ilyen feltételek mellett nem engedheti meg magának a választások előtt, hogy oda látogasson. Schmidt ezek után kijelentette, hogy „Tanácsát kérném egy olyan kérdésben, ami már hónapok óta foglalkoztat. Nevezetesen abban, hogy tegyek-e látogatást az NDK-ba. Már arra is gondoltam, hogy talán nem Berlinben, hanem valahol máshol kellene Honecker úrral találkoznom. Nem lehet normálisnak tekinteni, hogy már valamennyi szocialista fővárosban jártam, csak Berlinben nem. Válaszát nem most azonnal kérem, de talán holnap vagy akár 14 napon belül.” Nyíltan fel akarja vetni Honeckernek is, hogy ez utóbbinak belpolitikai presztízs okok miatt bizonyára érdeke fűződne a látogatáshoz, de ugyanakkor aggódhat is, hogy Schmidt személye és látogatása iránt a lakosság körében esetleg túl nagy támogatás nyilvánul meg. Az NSZK-NDK kapcsolat rendezése nekünk is európaiaknak is érdek – válaszolta Kádár. (Schmidt: nekem az is jó, ha Honecker jön hozzám). Személy szerint üdvözli az NDK-ban teendő látogatás gondolatát, de hogy erre mikor kerüljön sor, „azt magam sem tudom megmondani. Gondolkodom rajta és visszatérek.” A Politikai Bizottsággal közölte, hogy a budapesti szovjet nagykövet megkapta ezt az információt, és az NDK budapesti nagykövetén keresztül a német pártvezető is. „Véleményt és választ kértünk, hogyan válaszoljunk, illetve ha számukra elfogadható, lépjenek egymással érintkezésbe.”606 Másnapi, szűk körű megbeszélésükön607 Kádár kifejtette, hogy a belpolitikai helyzet stabil, szilád, kiegyensúlyozott. Tette ezt, mégpedig azért, mert az egyre bonyolultabbá váló nemzetközi helyzetben, saját belső gazdasági és politikai problémáival birkózva egyik – ha nem a legnagyobb - hitelezője számára világossá kellett tennie, hogy „jó adós” státuszát az ország továbbra is őrzi, bonitását nem veszélyezteti belpolitikai „felfordulás”. Ennek értelmében - a kádárizmus tiszta összegzéseként - hosszabb áttekintést adott a gazdasági helyzetről, az akkorra már több, mint tíz éves gazdaságirányítási rendszerről, és az 1956 óta folytatott politikájáról. Elsősorban annak a kiemelésére törekedett, ami a „szociális piacgazdasághoz” közelítette a magyar gazdasági modellt mondván, állami terv van, mert fontos, hogy a fejlesztésnek legyen koncepciója, de a vállalatok önállóak, nincs kötelező tervük. A közgazdasági szabályozókkal, a vállalati érdekeltség beléptetésével biztosítja a kormány, hogy a vállalatok gazdasági terve az állami tervvel szinkronban legyen. „Az a véleményünk, hogy a szocializmusban is árutermelés folyik, van pénz, érvényesülnek a piaci törvények.” (kiemelés tőlem). Kádár hozzáfűzte, hogy tíz éves tapasztalat alapján MOL M-KS 288.f.5./780.ö.e. U.o. 607 MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1 00504. 00504/26 605 606

223

mondhatja, hogy bevált és működik a rendszer. Reális árakkal akar a kormány dolgozni, a termelői árak rendezését is előkészíti, ez még fontosabb. A belpolitikai stabilitást – vagyis a termelés és a hiteltörlesztés zavartalanságát – bizonyítandó politikájának némely alaptételét is elősorolta, mondván, hogy nem mindenki kommunista, de az alapvető szocialista célokkal a nép nagy többsége egyetért. Egypárt rendszer van, de szükség van a magyar közvélemény nagy többségének az egyetértésre, támogatására. (Schmidt: szükség van rá, vagy meg is van? – „szükség is van, meg is van.” – volt a válasz.) Kádár – önigazolásként is - hosszabb áttekintést adott az 56-ot követő politikáról, aminek az a lényege szerinte az volt, hogy a „mai platform behatolt a tömegekbe, ha én fellépnék a platformmal szemben, remélem engem is félretennének.” (Schmidt: de az ön személyes tekintélye legalább akkora súlyú – ez külföldön mi nagyon jól érzékeljük-, mint a platformé.) Kádár szerint ezt dialektikusan kell nézni, feltehető, hogy ő is csinált valamit, s a platformot a nevéhez kapcsolják. „Ez így van, néha olyat is nekem tulajdonítanak, amit talán nem is én csináltam”. Kialakult egy légkör, ha valahol konfliktus van, az emberek úgy reagálnak, hogy „csak nálunk ne változzon”. Schmidt elismeréssel és szimpátiával megköszönte az „informatív expozét”. Rövid áttekintést adott az NSZK belső helyzetről, s kifejtette, hogy ők nagyon sértőnek találják, ha az NSZK-t kapitalista országnak titulálják, ennek ellentmond a jóléti rendszer, a munkavállalók jogai, a szakszervezetek erős jelenléte. Szívügye, hogy keleti és nyugati partnerei kiszámíthatónak lássák az NSZK politikáját. Konzekvens marad az enyhülés és az egyensúly kérdésében. Az újraegyesítést illetően nem adja fel a remény, ez azonban a távoli jövő kérdése, ma még a formája sem látható, s csak európai összefüggésben kerülhet rá sor. Semmiképpen sem terjedhet ki olyan területekre, amelyeken ma már nem élnek németek. Ezzel az állásfoglalással szemben igen erős az ellenállás. Nem akarja a német haderő minőségét nukleáris területre áthelyezni. A szerződéseket betartják. A záró plenáris ülésen608 Kádár kijelentette, hogy „együttműködésünk különböző országok és különböző társadalmi és szövetségi rendszerhez tartozó országok együttműködése. Saját érdekeink vezetnek, ez a világ legtermészetesebb dolga. Nem a partnerek kárára, de a saját érdekeinket akarjuk szolgálni. Ha nem így lenne, az nem lenne normális. Vannak kérdések, melyekben minden ország érdeke azonos – az enyhülés, a világháború megakadályozása, továbbá az emberiség olyan érdekei, amelyek szintén közösek: mi lesz a világgal, energia, környezet… ezekkel szintén foglakozni kell.” Schmidt kancellár lényegében visszaigazolta Kádár téziseit, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a magyar pártvezető Brezsnyevék ortodoxiájától, annak virtuális valóságától hátrább lépve – ha kis mértékben is – hozzájárult a súlyos fenyegetéseknek kitett európai biztonság és együttműködés fenntartásához. Kádár 1982-es NSZK-beli látogatására ettől függetlenül már jóval komorabb körülmények között került sor.609 A helyzet valóban veszélyes volt egyrészt az ország pénzügyi összeomlásának a réme miatt, másrészt pedig azért, mert egyáltalán nem lehetett kizárni annak a lehetőségét, hogy a Szovjetunió „előre menekül”, s valamiféle katonai kalanddal akarja elejét venni a kelet-nyugati viszony számára egyre kedvezőtlenebbül alakuló további fejlődésének. A lengyel szükségállapot 1981. december 13-i bevezetése feltehetően ezt is megelőzte, Kádár nem véletlenül szentelt olyan sok időt Schmidttel folytatott tárgyalásán ennek a kérdésnek. 608 609

MOL XIX-J-l-j 98. doboz 109-1. 00504/29 Magyar külügyminisztérium levéltára. Kádár János látogatása az NSZK-ban – 1982. április 26-28. Dokumentumkötet. 0036/D. 224

Kádár ekkorra már túl volt az előző év nyarán, a Krímben lezajlott drámai megbeszélésén Brezsnyevvel610, melynek során több olajat kért, s jelezte a szovjeteknek, hogy az oda irányuló magyar gépipari export dollártartama nő, ezt nem tudja fedezni, csak a nyugati hitelekkel, s ezeknek kedvező hiteleknek kell lenniük, ami a Szovjetuniónak is elsőrendű érdeke. Brezsnyev közölte, nem tud több olajat adni, sőt csak kisebb mennyiség szállításával célszerű számolnia a magyar félnek, s Kádár orra alá dörgölte, hogy a szocialista országok sok tíz milliárd rubelt kerestek azon, hogy nem világpiaci áron kapták a szovjetektől az energiahordozókat. Ez a krími találkozó – az előző időszak hasonló problémáit mintegy kumulálva - egy olyan lavinát indított el, amely alapjaiban rengette meg nemcsak a Kádár által felépített rendszert, hanem a szovjet-magyar kapcsolatokat is egy addig ismeretlen irányba sodorta – a főszereplők szándékától függetlenül.611 Két héttel bonni látogatása előtt került a Politikai Bizottság elé a KB Gazdaságpolitikai osztályának „Jelentés nemzetközi pénzügyi helyzetünk alakulásáról” c. dokumentuma, amelynek drámaisága olyan mértékű volt, hogy csak a politikai bizottsági tagok olvashatták a benne foglaltakat.612 A dokumentumban írottak szerint az ország pénzügyi helyzete az utóbbi hónapok során kritikussá vált. A hitelfelvétel lehetőségek beszűkültek, az arany és devizatartalékok lényegében kimerültek. Az ismert politikai és gazdasági okok miatt 1981 májusa óta nagyobb összegű hitel felvétele gyakorlatilag lehetetlenné vált, a Magyarországról történő betétkivonások növekedtek. A jelentés azonnali teendőként határozta meg egyebek mellett a Nemzetközi Valutaalaphoz történő csatlakozást,613 a belföldi felhasználás csökkentését, a védelmi kiadások ésszerűsítését, a hazai ellátásban nélkülözhető gazdaságtalan termelés, illetve üzemek egy részének leállítását, és az itt felszabaduló munkaerő átcsoportosítását. Kádár a jelentésről folytatott politikai bizottsági vitában kijelentette, hogy az abban foglaltak az ország első számú problémáját jelentik. Az addigi pénzügypolitika jogosságát védve kijelentette, hogy ország napi fizetőképességét meg kellett őrizni, mert ha az nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lettek volna nemcsak Magyarországra, hanem más szocialista országra nézve is. A nemzetközi pénzintézetekbe a felvétel kérését nem pusztán gazdasági megfontolások indokolták – „legalábbis, ami engem illet” fűzte hozzá. Mivel a szovjetek 1974-ben nem tudtak adni 1 mrd rubelt, át kellett menni, hogy „ezeket a nyugati mezőket megtapossuk.” A kérdést nemzetközi politikai dimenzióba emelve, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokban történő magyar részvétel szükségességét indokolva kijelentette, hogy a „másik oldalon is vannak”, akik a békés egymás mellett élést, a normális kapcsolatokat akarják, és azoknak is „adu” a kezében, hogy keleten is vannak olyan országok, melyeket hasonló szándékok vezetnek. Még Schmidtnek, Kreiskynek, Thatchernek, Mitterrand-nak is szüksége van „valami ilyesfajta Magyarországra.” A jelentésben foglaltak külpolitikai vetülete azt írja elő, hogy a kelet-nyugati viszonylatban az eddigi magyar politika az érvényes, ezzel függ össze a küszöbön álló bonni látogatás, bizonyos értelemben jelezve az eddigi politika érvényességét. Nyomatékosan fűzte hozzá az elmondottakhoz, hogy az eddigi politikát folytatni kell, a „népnek élni kell”.

MOL M-KS 288f 5/832 ö.e.. U.o. Kádár ezen a találkozón közölte Brezsnyevvel, hogy a magyar nemzeti jövedelemnek csupán harminc százaléka fordítható belső felhasználásra, a maradék adósság- és kamattörlesztésre megy el. 612 MOL M-KS 288.f.5/851 ö.e. 613 U.o. Ennek érdekében „fékezzünk egy kicsit azzal a hülye ellenzékkel”- mondta Kádár. 610 611

225

Az 1981.december 13-án kihirdetett lengyelországi szükségállapot (katonai hatalomátvétel) beláthatatlan következményekkel fenyegető folyamatok árnyát vetítette előre. Jelezte, hogy a szocializmus nemcsak gazdasági, hanem ideológiai tartalékait is felélte, és valós volt annak a veszélye, hogy összeomlásában magával rántja az egész európai kontinenst. Mivel a lengyel szükségállapot bevezetését követően kelet-európai első számú vezető nem járt nyugaton, a Kádárnak 1982. március 22-én továbbított, bonni látogatásra szóló, bizalmasan kezelendő614 meghívás Schmidt éleslátást is mutatta. Kádár kíséretének az összetétele, technikai jellege (külügyi államtitkár, külkereskedelmi államtitkár és a KB külügyi osztályának helyettes vezetője) jól mutatta, hogy ez alkalommal „kármentésről” volt szó. Erről árulkodik a külügyminisztérium által készített sajtóterv615 is, amely a látogatás céljaként a legmagasabb szintű párbeszéd folytatását jelölte meg, különös tekintettel a nemzetközi helyzetre. Az a tény is ebbe az irányba mutat, hogy a bonni tárgyalásokról csak „Emlékeztető”616 készült és Kádár csak szóban számolt be a Politikai Bizottságnak „megbeszéléseiről.” Mivel a kelet-nyugati kapcsolatok teljes (ideértve a gazdasági és pénzügyi fejezeteket is) befagyasztását szorgalmazó amerikai vonal erősen korlátozta Kádár mozgásterét, a kancellárral folytatott négyszemközti megbeszélésén hangsúlyozta, hogy a nehezebbé vált világpiaci körülmények ellenére a magyar belső helyzet szilárd, az elmúlt két év alatt javulás mutatkozott a külkereskedelmi mérleg alakulásába, viszont a külső fizetési helyzet a korább hitelfelvételek következtében komoly gondokat okoz. Kádár külön megköszönte a kancellárnak az ezzel kapcsolatos „konstruktív magatartását”. A Schmidt személyes közbenjárása eredményeképpen nem sokkal előbb adott 600 millió dolláros német kölcsön alighanem elkerülhetővé tette a pénzügyi összeomlást.617 A kancellár egyébként teljesen világossá tette, hogy a két ország viszonyának a további erősítésén fáradoznak. E tekintetben nyilvánvaló konszenzus volt a vezető nyugatnémet politikai erők között, mivel Strauß még tovább ment, s kijelentette Kádárnak, hogy a két ország kapcsolatain nem kell változtatni, „Lengyelország és Afganisztán nem idetartozó kérdés, kapcsolatainkat nem érinti”. Nincs annak politikai akadálya – mondta -, hogy többet tegyenek a kapcsolatok fejlesztéséért, „segíteni akar abban, hogy a szocialista országokban el lehessen kerülni a gazdasági robbanást”. Kohl pedig egyenesen kijelentette, hogy Magyarország nem egy a sok ország közül, hanem az NSZK természetes partnere, s ő maga személyesen is kész arra, hogy a kétoldalú kapcsolatokban jelentkező gondok esetén segít megoldásukban – s felkérte Kádárt, hogy segítse elő Reagan és Brezsnyev személyes találkozóját. Kádár a nyugatnémet gazdasági élet kilenc vezető képviselőjével és a Bundesbank elnökével folytatott beszélgetés során köszönetét fejezte ki a német támogatásért, majd tájékoztatást adott a további magyar gazdaságpolitikát illető elképzelésekről. A szövetségi bank elnöke rámutatott az áthidaló kölcsönök nehézségeire, különös tekintettel a garanciavállalások bonyolultságára. Kifejtette, hogy miként más ügyekre, a (magyar) kölcsönfelvétel sorsára is negatív hatást gyakorolnak a lengyelországi események. A Bundesbank és a szövetségi kormány is hatást próbálnak gyakorolni az Egyesült Államokra, hogy ne léptessen életbe további korlátozásokat a szocialista Magyar külügyminisztérium levéltára. Kádár János látogatása az NSZK-ban – 1982. április 26-28. Dokumentumkötet. 0036/D. p.1. 615 U.o.p25. 616 M-KS 288.f.5/852 ö.e. 617 Fekete János visszaemlékezése in Moldova György: Kádár János I-II.Urbis könyvkiadó, Budapest 2006. p.59. 614

226

országokkal szemben. Ettől függetlenül mind nagyobb gondnak tekintik a szocialista országok eladósodását, aminek következtében a bankok nagyon óvatosak lettek az újabb hitelek nyújtásával. A magyar vezető számára ilyen módon alapkérdés volt, hogy alternatíváit egy normálisan működő ország alternatíváiként mutassa be, és a közös pontokra helyezze a hangsúlyt. Aggasztó törekvéseknek nevezte, hogy a lengyel fejlemények ürügyén gazdasági és pénzügyi háborúval veszélyeztetik a kelet-nyugati kapcsolatok normális fejlődését. Kiemelte, hogy a Lengyelország körüli feszültségek további alakulása, a szocialista és tőkés államok kapcsolatainak az alakulása szempontjából kiemelkedően fontos lehet az NSZK kormányának a józan, körültekintő állásfoglalása és magatartása. Ez a józanságra és körültekintésre vonatkozó megállapítás érvényes lévén a másik táborra is, Kádár ennek megfelelően fejtette ki álláspontját a nemzetközi kérdéseket illetően is. Kijelentette, hogy a nyugatnémet féllel azonos módon ítéli meg a világpolitikai helyzet jellemzőit, s értékeli az NSZK kormányának a feszültség csökkentésére irányuló erőfeszítéseit. Ugyanakkor jelentős eltérések mutatkoznak a helyzet, a feszültség okainak a megítélésében. A lengyel kérdést, a NATO kettős határozatát sorolta ide. Schmidt – aki világosan látta, elődjeihez hasonlóan, hogy egy európai összecsapás esetén a német nép megszűnne létezni, a magyarhoz hasonlóan - kifejtette, hogy a nyugatnémet közvélemény aggasztónak tartja a világhelyzet alakulását, amely a lengyelországi fejlemények óta még súlyosabbá vált. A Szovjetunió afganisztáni és a lengyelországi lépései irritálják a nyugati világot, nekik az új washingtoni vezetéssel is komoly gondjaik vannak, mivel „tönkrezúzza” elődeinek politikáját. Bizonytalansági tényezőt jelent, hogy Moszkva túlfegyverkezik, túlbiztosít. A szövetségi kormány olyan nemzetközi viszonyok mellett teszi le a voksát, amelyek biztosítják a dialógus fenntartását, a kellő erőfeszítéseket a katonai erőegyensúly megőrzésére, s egyidejűleg az NSZK biztonsági érdekeinek az érvényesítését. A szövetségi rendszerükhöz való hűség, a kelet-nyugati párbeszéd, a normális viszony fenntartása, a szankciók politikájának a tarthatatlansága adja az alapot nemzetközi politikájuk számára. E tételeket Kádár is nyugodtan aláírhatta, s e tekintetben Kohl helyesen látta, hogy a Kádár-látogatás jelentősége abban rejlett, hogy a szembenálló két katonai tábor egy-egy tagállamának a vezetői képesek a párbeszédre egy olyan helyzetben, melyet az éles szembenállás jellemez. Igaz, Strauß kijelentette Kádárnak, hogy a legkisebb háborús veszélyt sem látja, mivel az atomfegyverek lényege, hogy senki ne használja őket elsőként. Kádár a Politikai Bizottság előtt tartott szóbeli értékelése során 618 elmondta, hogy összesen mintegy nyolc órát tárgyalt a nyugatnémet kancellárral, és igen fontosnak ítélte meg a „gazdasági élet igazi vezetőivel” folytatott megbeszéléseit, mert „ők az urak”. Kiemelte annak a fontosságát, hogy vendéglátói az ő látogatását afféle „demonstrációnak” szánták, bizonyítandó, hogy ez lehetséges, kontaktus kell a szembenálló felek között. A nemzetközi kérdéseket illetően lényeges volt, hogy partnerei kivétel nélkül béke mellett szavaztak, mikor megkérdezte őket béke lesz-e vagy „lőni kell?” Egyetértés volt abban, hogy egyenlő biztonságot kell elérni a fegyverzetek alacsonyabb szintjén. A látogatásnak azonban – azon túl, hogy Kádár nemzetközi formátuma ismét igazolást nyert – sokkal jelentősebb eleme volt az, hogy megerősödött a Magyarország iránti rokonszenv, aminek a pénzügyi hozadéka „megnyugtató” volt, s annak ellenére, hogy az arab olaj-országok a nyugati bankokból is viszik a pénzt a lengyel ügy miatti bizonytalanság okán, mind az IMF tagság, mind 618

M-KS 288.f.5/852 ö.e. 227

pedig egy újabb nyugatnémet kölcsön ügyét rendben lévőnek lehetett tekinteni. A kapcsolatok tovább fejlesztésének irányát Kádár a PB előtt újólag megerősítette: magasabb fokú együttműködés a vegyesvállalatok, a harmadik piaci együttműködés terén – tehát semmiképpen nem elfogadható valamiféle autarchiára törekvő politika. A sok-sok szálból font magyar-nyugatnémet viszonyt nem lazította Helmut Schmidt 1982 októberében bekövetkezett bukása. A Bundestag történetében első alkalommal konstruktív bizalmatlansági indítvány révén a kancellári posztot megszerző Helmuth Kohl a következő hónapban fogadást adott a Bonnba akkreditált misszióvezetőknek, és ez alkalommal rövid beszédet tartott, s hangsúlyozta a keleteurópai országokkal továbbra is a jó viszony fenntartására törekszik. A fogadás alkalmával a kancellár több nagykövetet magához kéretett, de a szocialista országok képviselet vezetői közül csak a magyar nagykövettel beszélgetett. Kohl kérte, hogy a nagykövet tolmácsolja szívélyes üdvözletét Kádárnak. Nem felejtette el, hogy a magyar pártvezető legutóbbi bonni látogatása alkalmával újból meghívta őt, Kohlt Magyarországra. A jövő évi szövetségi gyűlési választások után szeretné a látogatást realizálni. Elmondta, hogy ő már évek óta rokonszenvvel kíséri figyelemmel Kádár tevékenységét, sok sikert és jó egészséget kíván neki. Érdeklődött a magyar belső helyzet alakulásáról. 619 Mivel erre a felvetésére nem érkezett válasz, a kancellár egy évvel később ismét visszatért a témára, s közölte a magyar nagykövettel, hogy ha a nemzetközi helyzet nem vesz kedvezőtlenebb fordulatot, s a kelet-nyugati kapcsolatok alakulása lehetővé fogja tenni, úgy tervein felül jövő év (1984) február végén vagy márciusában tenne eleget Kádár korábbi meghívásának. Hozzáfűzte, hogy az európai közösséggel való kapcsolatainak rendezésére való törekvésében a magyar fél számíthat személyes támogatására. Tudja, hogy a közösség vezetőinek elsősorban politikai döntést kell hoznia, ő saját maga számára ezt presztízskérdésnek tekinti, Budapest számíthat aktív fellépésére, de a témát kezeljék a magyarok diszkréten.620 Kohl kezdeményezései a Kádárral történő közvetlen kapcsolatfelvételre igen jelentősek voltak az akkori viszonyok között, tekintettel arra, hogy ekkorra Reagan elnök meghirdette csillagháborús programját, megkezdődtek az amerikai középhatósugarú rakéták telepítése néhány nyugat-európai országban, megszakadtak a genfi eurorakéta tárgyalások, hasonlóan az MBFR és a hadászati fegyverkorlátozásokról szóló tárgyalásokhoz. Brezsnyev halála után utódja Andropov is elhunyt 1984 februárjában, és az ő helyébe lépő idős, beteg Csernyenko is inkább csak a bizonytalanságot jelentette. A bekövetkezett, kétségkívül súlyos következményekkel fenyegető helyzetben a szovjetek úgy döntöttek, hogy a sorokat szorosra zárják. 1983. november 28-án a budapesti szovjet nagykövet a KB külügyi titkárán keresztül „Emlékeztető”-t juttatott el Kádárhoz, melyben a szovjet vezetés megértést és támogatást kérve ismertette külpolitikai elgondolásait abban az új helyzetben, amit az amerikai rakétatelepítés jelentett. A kérdést Kádár azonnal a Politikai Bizottság 1983. december 6-i ülésének a napirendjére tűzette azzal, hogy a szovjet dokumentum léte sehol nem szerepelhet, semmiféle formában, még baráti beszélgetésben sem, mert „kellemetlen következményei lehetnek”.621 A szovjet emlékeztető – a tények ellenére, a hasonló esetekben szokásos szómágiát alkalmazva - kijelentette, hogy az amerikai közép-hatósugarú rakéták nyugateurópai telepítése elleni fellépés nem volt hiába való. Ettől függetlenül Washington, Bonn, London és Róma nem hallgatott az értelem szavára. A veszélyes és 619

MOL XIX-J-1-j, 104 doboz. 006485 MOL XIX-J-1-j, 96. doboz. 005152/1 621 MOL M-KS 288.f.5/ 897 ö.e. 620

228

ellentmondásos helyzet a szocialista országoktól alaposan megfontolt, előretekintő és jól összehangolt akciókat igényel. „A szovjet fél úgy gondolja, hogy az MSZMP is ezt az álláspontot vallja”. A nyugati országokkal való kapcsolatokat differenciáltan kell megközelíteni, előnyben kell részesíteni azokat az országokat, ahol nem lesz telepítés és a semleges országokkal fenntartott kapcsolatokat erőteljesen kell aktivizálni. Az előállott helyzetre kidolgozott szovjet akcióterv a politikai és a diplomáciai téren a stratégiai fegyverekről szóló tárgyalások megszakítását, a bécsi haderő csökkentési tárgyalások megszakítását és az Amerikai Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatok befagyasztását írta elő. Az NSZK-t illetően a szovjetek kijelentették, hogy az a tény, hogy Bonn befogadta a rakétákat, negatív hatással lesz a Szövetségi Köztársaság és a Szovjetunió valamint az előbbi és a többi szocialista ország kapcsolataira. A politikai kapcsolatok korlátozása a Szövetségi Köztársasággal cáfolja ez utóbbinak a tézisét, miszerint a szovjet-NSZK viszony a történtek ellenére tovább fejlődik. Szovjet részről egy sor felsőszintű látogatást elhalasztanak, tartózkodni fognak a legközelebbi jövőben a műszaki-tudományos együttműködések, kulturális csereprogramok megkötésétől, és leállítják a jogsegély-egyezmény tárgyalásokat is. A dokumentum szerint Moszkva aktivizálni kívánja a rakétatelepítés elleni politikai erőket, s értésére kívánja adni a kormányzó SPD vezetésének, hogy döntésükkel a kereskedelmi-gazdasági és a műszaki-tudományos kapcsolatok gyorsabb fejlődését akadályozták meg. NagyBrittaniával, Olaszországgal és az NSZK-val szemben egyforma, retorziós politikát helyeztek kilátásba szovjet részről, míg Belgium és Hollandia országok tekintetében nem látják irányváltás szükségét – Franciaország, Kanada és más NATO ország irányában attól függően változhat a szovjet magatartás, ahogy a jövőben a rakétatelepítéshez viszonyulnak. Finnország, Ausztria, Svédország és Svájc vonatkozásában minden téren szükséges a kapcsolatok fejlesztése. Ugyanakkor Moszkva – elővéve az ötvenes évek nagy békeharc receptjét – a rakétatelepítés elleni nyugati pártok, társadalmi szervezetek, szakszervezetek mozgósítását és a propaganda munka intenzitásának növelését helyezte kilátásba. Az „Emlékeztető” végül nyomatékosan felhívta a figyelmet a nemzetközi életben tett lépések „szoros és operatív” egyeztetésének a szükségességére. A szovjet ukáz követeléseit Magyarország természetesen nem teljesíthette maradéktalanul. A szovjet birodalom nyugati peremvidékén lévő közép-kelet-európai kisállamként nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amikkel a „vonal” változása után helyreállíthatta volna az előzetesen lebontott kapcsolatokat. Viszont figyelmen kívül sem lehetett hagyni Moszkva „kérését”. A Politikai Bizottság ülésén622 Kádár ismét a tőle nem idegen egyensúlyozás és kivárás irányába mozdult el. Kijelentette, hogy a magyar gazdasági és kulturális gyakorlatot elfogadni segítő enyhülés és Helsinki évei elmúltak. A kibontakozó új körülmények nem könnyítik az együttműködést, s „egyformán sújtanak bennünket” – főként a gazdasági együttműködés terén. „Ne csodálkozzunk, hogy szövetségeseinknél bizonyos fajta idegesség jelentkezik, és központi kérdés a szocialista országok egységének és összehangoltságának a kérdése, különösképpen a külpolitikai területén”. Megállapította, hogy a nyugat normális politikát folytató országnak ismerte el Magyarországot s egyfajta közvetítő szerepet szánt neki a szovjetek felé, de ezzel egy időben éket is akart verni a szocialista országok közé. E helyzet korrekciójaként olyan külpolitika folytatását szorgalmazta – megfelelően a szovjet elvárásoknak -, „amely eloszlatja a felmerült kétségeket” a szovjet vezetésnél és más szövetségeseknél. Később – mondta – „meglátjuk, hogyan 622

U.o. 229

alakulnak a dolgok”. Egyelőre azonban a magyar külpolitikát a szovjet intencióknak megfelelően kell differenciálni, világossá kell tenni, hogy Budapest „nem kacsintgat ki a szövetségből.” Le kell állítani azt a gyakorlatot, hogy állandóan a nyugati kapcsolat erősítése folyik, aztán egy kicsit a szocialista relációk kerülnek előtérbe. Kijelentette, hogy a szovjet okmány fontos, de Magyarország olyan helyzetben van, hogy az összes relációt folytatni kell, különös tekintettel a gazdasági kapcsolatokra. Az „Emlékeztető” következményeinek az elemzését azzal fejezete be Kádár, hogy a szovjeteknek is hosszú távú gazdasági megállapodásaik vannak az NSZK-val, és elhatározott szándékuk, hogy ezeket nem mondják fel, folytatják az együttműködést. „…az persze a szovjet elvtársak dolga, hogy a szovjet-NSZK kapcsolatokat hogyan építik, és a mi dolgunk, hogy a magyar-NSZK kapcsolatokat hogyan építjük. (…) Az NSZK sajnos nekünk nagyon komoly gazdasági partnerünk és gondolom a jövőben is annak kell maradni (…) Aztán, hogy s mint, majd meglátjuk (…) a Kohlt most nem sietünk fogadni.” 623 Az „Emlékeztető” ügyében hozott politikai bizottsági határozat nagy vonalakban követte a szovjet intenciókat – de csak nagy vonalakban. A határozat szerint a fejlett tőkés országokkal fenntartott kapcsolatokban gondos mérlegelés, a látogatások ütemezése és koordinációja szükséges. Az USA, az NSZK, Olaszország és NagyBritannia624 esetében rá kell mutatni az Egyesült Államok különlegesen negatív szerepére, és éreztetni kell, hogy a többieket is felelősség terheli. A politikai kontaktusokat visszafogottan kell kezelni, elkerülendők a látványos kezdeményezések és a következő néhány hónapban elkerülendők a demonstratív, magas szintű találkozók. A mégis létrejövő találkozókon erőteljesen hangot kell adni az álláspontok eltérésének, de a kapcsolatok szakadása ellen biztosítani kell - a magyar érdekekkel összhangban – a kontaktusok fenntartását a gazdasági, műszaki-tudományos és kulturális téren. Kohl kancellár látogatását nem kell szorgalmazni, de az 1984. december 21-re kitűzött bonni külügyminiszteri találkozó a diplomáciai kapcsolatok felvételének a 10. évfordulója alkalmából jöjjön létre, és a magyar országgyűlés fogadja 1984 elején a Bundestag delegációját. A más relációkban már egyezetett programok elé nem kell akadályt gördíteni. Szovjet részről megelégedtek a magyar „hűségnyilatkozatokkal” és a PB határozatban foglaltakkal, amit jól mutat, hogy a valamivel később a testület megállapította625, hogy a rakétatelepítésben érintett nyugati országok vezetőinek magyarországi látogatásával kapcsolatban konzultáció folyt a szovjet illetékesekkel. Ez utóbbiak véleménye egyezik a korábban kialakított magyar állásponttal. Ennek megfelelően a Politikai Bizottság 1984. február 28-án újabb határozatot626 hozott arra vonatkozóan, hogy a magyar miniszterelnök közölje levélben Kohl kancellárral, hogy magyarországi látogatásának időpontja rendben van. A PB hozzájárult, hogy a nyugatnémet kancellárt kérésére fogadja Kádár és az Elnöki Tanács elnöke. A válasz „ravaszsága” abban rejlett, hogy a kancellár vendéglátója és tárgyaló partnere a magyar miniszterelnök volt – eltérően a korábbi gyakorlattól, mikor is minden alkalommal Jellemző epizód, hogy ez alkalommal, elküldendő újévi üdvözleteinek a listájáról Schmidtet kihúzatta azzal, hogy a volt kancellár a rakétatelepítés mellett foglalt állást. Ettől függetlenül Schmidtet meghívta magánlátogatásra, amire még Kohl utazása előtt sor is került. Kohlnak aztán azt mondta, hogy elődjét azért hívta meg, mert korrekt embernek ismerte meg és fontos, hogy „akkor is megismerjük partnereinket, ha már nincsenek hivatalban.” 624 Mint ismeretes 1984-ben a brit miniszterelnök, a német kancellár, az olasz miniszterelnök, és a francia elnök járt Magyarországon. 625 MOL M-KS 288.f.5./899 ö.e. 626 MOL M-KS 288.f.5./904 ö.e. 623

230

Kádár vezette a magyar tárgyaló delegációt -, de ettől függetlenül teljesen világos volt mindenki számára, hogy a Kohl igazi partnere a magyar pártvezető. (Jellemző, hogy a Kohl látogatásról készült jelentést a Politikai Bizottság nem tárgyalta meg – jelezve a „visszafogottan” kezelt politikai kontaktust.) Helmuth Kohl kancellár budapesti látogatása627 1984. június 21-23-án annak rendje s módja szerint létrejött. Kádárral összesen két órát tárgyalt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a tolmácsolást leszámítva mintegy harminc perc jutott az álláspontok kifejtésére, jelzésére. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy a megbeszélés létrejötte volt a lényeg, nem pedig az időtartama. Az egész eseményt a kétoldalú viszony fejlesztésére nem pedig befagyasztására irányuló szándék szőtte át és át – ami meglehetősen távol állt a korábbi szovjet „Emlékeztető” dörgedelmeitől – igaz, a szovjet pártfőtitkári székben ugyancsak rövid ideig ekkor már Csernyenko ült, váltva az alig valamivel több, mint egy évet regnáló Andropovot. Kádár méltatta Kohl látogatását, rámutatva, hogy a látogatás nemcsak a kétoldalú kapcsolatok szempontjából hasznos, hanem bizonyára szélesebb értelemben is. Köszönetét fejezte ki azért, hogy Kohl kancellárként is bizonyságát adta annak, hogy támogatja a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését. A magyar fél az új NSZK kormány megalakulása óta következetesen folytatja kapcsolatépítő munkáját. Ezt tanúsítják a látogatások, konzultációk, gazdasági, kulturális események, a lakosság megnövekedett érintkezései. Magyar részről mindennek a folytatása a cél. Az NSZK-val e tekintetben kialakult nézetazonosság bizonyosfajta hozzájárulás az európai együttműködéshez. Az EGK-val napirenden lévő kapcsolatok nyugatnémet támogatását Kádár köszönettel vette, de megjegyezte, figyelembe véve a jelenlegi helyzetet nem célszerű elhamarkodott lépést tenni, a kérdést a jövő évben lehet megvizsgálni. Kohl a magyar magatartást nagyra értékelte. Öröm számára a Kádárral létrejött találkozás, emiatt jött Magyarországra. A kétoldalú kapcsolatokat minden szinten jónak értékelte, kiemelten szólt a fejlődő gazdasági kapcsolatokról, többet lehetne tenni a kulturális együttműködés terén – utalva a német kulturális intézet megnyitására. Megerősítette, hogy mindent megtesz az EGK és Magyarország kapcsolatai mielőbbi rendezése érdekében. Kohl hangsúlyozta, hogy kormánya politikáját a nyugati szövetségi rendszerhez való hűség, a kiszámíthatóság és a realitásokra támaszkodás jellemzi. Érdekelt Európa biztonságának erősítésében, a rakéták eltávolításában, mivel az erőszak nem lehet a politika eszköze. Azt szeretnék, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakuljanak a tárgyalások feltételei. Német megítélés szerint kívánatos, hogy az NSZK és Magyarország helyzetéből adódó lehetőségekkel élve segítse elő a két világhatalom közeledését, anélkül, hogy közvetítő lenne. Nyugtalanítják azok az értesülések, miszerint a Szovjetunó komolyan meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok háborúra készül. Tart attól, hogy a helyzet tovább romolhat, ha a politikai döntés ennek a tévhitnek a nyomán a katonák kezébe kerül. A Szovjetunió és az Egyesült Államok is tudja, hogy együtt kell élniük, csak nehezen találják meg az utat egymáshoz, ebben kellene segíteni nekik. Kormánya kész a dialógusra s szocialista országok mindegyikével. A német egység békés eszközökkel való megteremtéséről soha nem mondhat le, tiszteletben tartja a realitásokat, a kérdés jelenleg nincs napirenden. Honeckerrel is, csehekkel és lengyelekkel is rendezni a kapcsolatokat. Kérte Kádárt, juttassa el üdvözletét Jaruzelskinek. Ő mindent meg kíván tenni annak az érdekében, hogy a nyugati közösség magatartása pozitívabbá váljon Lengyelországgal szemben.

627

MOL XIX-J-1-j 109 doboz. 00112/10 231

Kádár kijelentette, hogy a német egység helyreállítását célzó elképzelésekbe Magyarország nem szólhat bele. A kancellár kijelentése arra vonatkozólag, hogy az erőszak ellen vannak, és hogy a rakéták tűnjenek el Európából, egybeesik a magyar törekvésekkel és nagyon fontos elem. Felhívta a figyelmet a rakétatelepítésből eredő felelősségre, hogy bár a közvélemény elsősorban az Egyesült Államokat okolja, a telepítésnek helyet adókra is elítélőleg gondol. Helsinki és az NSZK keleti szerződései hozzájárultak a feszültség csökkenéséhez, azonban a veszélyezettség érzésének a csökkenése sajnos nem tartott sokáig, az amerikai rakétatelepítéssel ismét felerősödött. Magyarország is fellép a telepítés ellen, egyúttal arra is gondol, hogy a kontaktusokkal talán hozzájárulhat az általános helyzet javításához. A magyar fél nem akar postás, tolmács lenni, de kellenek a kontaktusok, a tárgyalások. Így került sor Thatcher, Craxi és mások látogatására. A szocialista. országok nem akarnak elzárkózni, és Csernyenko is kijelentette, hogy a Szovjetunió az erőfölényt nem engedi meg, de határozottan a béke mellett van, és az ésszerű kompromisszumok útját keresi. Magyarország is békét akar, rakéták nélkül, és erősíteni kívánja a politikai-gazdasági, lakossági kontaktusokat. A Kohl kancellárral folytatott megbeszélésével Kádár több legyet is ütött egy csapásra. Eleget tett a szovjet elvárásnak azzal, hogy a látogatást halasztotta, hangot adott az amerikai középható-sugarú rakéták telepítését elítélő szovjet és saját álláspontnak, kiemelte azokat a pontokat, amikben a magyar és nyugatnémet álláspont azonos volt vagy közel állt egymáshoz – és talán ami mindennél fontosabb volt, sikerült biztosítania a magyar-NSZK viszony töretlen folyamatosságát. Az a sorsközösség, ami a hosszú évszázadok óta egymáshoz fűzte a magyar és a német népet néhány évvel később, már Kádár halála után a váratlan és senki által előre nem látott események következtében szorosabbá vált.

232

Kádár és a Vaslady A történelem néhány pillanatától eltekintve a magyar-brit (angol) kapcsolatokat a kölcsönös közöny jellemezte évszázadokon át. Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1984. február 2-4 között lezajlott hivatalos magyarországi látogatása előtt egyes számú brit vezető nem tette lábát magyar földre.628 Zsigmond királyunk után - aki 1416. május 1-augusztus 26-ig tartózkodott Angliában ezer lovag kíséretében bonyolult külpolitikai kérdéseket megoldandó –több mint ötszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök az USA-ban tett látogatását követően, 1946. június 8-25 között Londonban tárgyaljon. Bár a küldöttségben miniszterelnök-helyettesként részt vevő Rákosi „felügyelete” alatt zajló megbeszélések során Nagy Ferenc aligha képviselhette a magyar érdekeket. A helsinki folyamat kiváltotta újabb enyhülési hullám nyomán a magyar vezetés 1975-ben a brit miniszterelnököt hivatalos, magyarországi látogatásra hívta meg. 1983 májusában, londoni látogatása alkalmával Marjai miniszterelnökhelyettes a magyar miniszterelnök nevében ezt a meghívást megerősítette, majd a brit külügyminiszter 1983. szeptemberi látogatásakor Kádár és Lázár György miniszterelnök emlékeztetett a meghívás érvényességére. Ezt követően a brit külügyminiszter-helyettes 1983. november 5-én hivatalosan közölte a londoni magyar nagykövettel, hogy a brit miniszterelnök 1984 elején Magyarországra kíván látogatni. Mivel a Vaslady 1983. november 14-én egy fontos beszédet tart az egész brit kormány és a Lord Mayor jelenlétében, ez alkalommal kívánja bejelenteni a látogatást, brit részről egyetértést kértek ahhoz, hogy a bejelentés egyértelmű lehessen, és ne kelljen szerepeltetni egy olyan félmondatot, hogy „remélem, eleget tehetek ennek a látogatásnak.” A külügyminiszter-helyettes szerint ezzel nagyobb ereje lenne a bejelentésnek, és jobban kötelezné a miniszterelnököt is. A brit miniszterelnök látogatására szóló közlést 1983. november 8-án a brit ügyvivő megerősítette. Az előzményekre való tekintettel a magyar külügyminiszter azt javasolta az MSZMP KB külügyi osztályának, hogy a londoni magyar nagykövet közölje, a magyar fél várja a brit miniszterelnököt 1984 elején, egy a mindkét félnek kölcsönösen megfelelő időpontban.629 A brit miniszterelnök beszédének időzítése nem volt véletlen, mivel aznap érkezett meg az első amerikai cirkálórakéta Nagy-Britanniába. Kijelentette, hogy jobb kapcsolatokat keres a kelet és a nyugat között, ez azonban nem jelenti azt, hogy kormánya kompromisszumra lenne hajlandó az alapelveket illetően. A nyugati életforma megvédése nem kérdés, ez nem tárgyalható, az eszmék harca folytatódik, és Nemcsak az első brit miniszterelnök volt, aki Magyarországra látogatott, de ő maga is első alkalommal utazott Kelet-Európába. 629 A magyar Külügyminiszter levele az MSZMP KB külügyi osztálya vezetőjéhez. Külügyminisztérium levéltára, „Margaret Thatcher brit miniszterelnök magyarországi látogatása, 1984.február 2-4” . 002030 Dok. kötet. I-VI. Vol.II. p.4. 628

233

mindent meg fognak tenni annak az érdekében, hogy győzedelmeskedjenek. Más összecsapást nem keresnek. Mindent megtesznek annak az érdekében, hogy csökkentsék a háborús veszélyt, és elkerüljék azokat a félreértéseket, melyek ezt a veszélyt erősítik. Britannia kész arra, hogy a megfelelő körülmények között folytassa az értelmes párbeszédet a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal. „Ebben a szellemben fogadtam el a jövő év elejére szóló meghívást Magyarországra”. Egy biztonságosabb világért akarunk és fogunk dolgozni. Soha nem mondják majd azt, hogy ebben azért buktunk el, mivel a kelet és a nyugat nem értette meg egymást – húzta alá a Vaslady.630 A budapesti látogatás bejelentése meglehetős feltűnést keltett, aminek a következtében persze Magyarország ismét a címlapokra került a szokásos, túlzó jelzők kíséretében. A Reuter brit tisztségviselőkre hivatkozva 1984.január 29én azt írta, hogy a magyarok, bár szorosan kötődnek a keleti tömbhöz az utóbbi időben a többieknél nyíltabb gazdaságpolitikát folytatnak, s ez a politika a kelet-nyugati enyhülésre épült. A magyar vezetés arra törekszik, hogy gazdasági eredményeiket ne tegye tönkre a szuperhatalmak között egyre fokozódó feszültség. A miniszterelnökhöz közel álló források szerint a Moszkvának címzett jelzések egyértelművé teszik, hogy Londonnak szüksége van a kommunista tömbbel folytatandó független párbeszédre. A Guardian 1984. január 10-i száma pedig egyenesen arról írt, hogy biztosra vehető, hogy a miniszterelnök nem csupán a kelet-nyugati kapcsolatok romlása miatti aggodalmát szándékozik hangsúlyozni (Budapesten), hanem a Kreml gondolkodásmódjában járatos vezető (Kádár) tanácsát kéri majd arra nézve, hogyan lehet a legmegfelelőbben elérni a jobb megértést a Szovjetunióval. Thatcher már demonstrálta, hogy elhatárolja magát az amerikai retorika egyes szélsőséges megnyilvánulásaitól, továbbá az elnökválasztás előtti periódusban új amerikai kezdeményezések bizonytalanok, így lehetősége van arra, hogy hallassa szavát Moszkvában. Engedményekre azonban a rakétatelepítést illetően nem hajlandó. Nem osztja azt a nézetet, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok Moszkva és Washington ügye, és a szövetségesek szerepe a partvonalon tapsolásra szorítkozik. Más lapok magas rangú kormányforrásokat idéztek, melyek szerint Thatcher budapesti látogatása csupán egy felvonás abban a nagyszabású vállalkozásban, amelynek a célja, hogy Moszkva és Washington ismét komolyan tárgyaljon az európai közép-hatósugarú nukleáris rakétákról. A magyar fővárosból egy olyan üzenetnek kell eljutnia Moszkvába, mely szerint Nagy-Britannia kész a jelenleginél magasabb szintű érintkezést tartani a Szovjetunióval, ha az oroszok is tesznek ennek érdekében erőfeszítést. A külügyminisztert idézve a Times (1984.jan.25) meg azt írta, fontos annak a felismerése, hogy az úgynevezett keleti blokk minden egyes országával való kapcsolatoknak szerepük van a kelet és a nyugat közötti kapcsolatok javításában. Mások úgy vélték, hogy Magyarország ideális híd lehet a kelet-nyugati közeledésben. Thatchernek a sajtó által idézett szavai szerint többet kell tenni egymás megismeréséért, több párbeszéd kell és Magyarország alkalmas terepnek tűnhet a jég megtörésére, de ő maga nem számít óriási előrelépésre a kelet-nyugati kapcsolatok terén, „végtére is nem az oroszokkal tárgyalunk”. Gyakorlatilag semmi nem történhet addig, amíg Andropov ismét meg nem jelenik a színen. Az egyik fő probléma éppen az, hogy Andropov a múlt év augusztusa óta nem jelent meg a nyilvánosság előtt – és ez a kijelentés nagyon is jól jelezte, hogy a brit vezetés tisztában volt a szovjet vezetési válsággal illetőleg annak a veszélyeivel az amerikai rakétatelepítések megkezdésekor. Később, a londoni magyar nagykövet rezidenciáján a tiszteletére adott díszvacsorán a miniszterelnök asszony külön visszatért a kérdésre. Pohárköszöntőjében elmondta, hogy 630

Thatcher beszéde 1983. nov. 14-én. Külügyminisztérium levéltára, u.o. Vol.VI. p.1. 234

reméli, Kádárral hosszabb, őszinte, konstruktív beszélgetést folytathat. Úgy véli, hogy jelenlegi nemzetközi helyzetben, amikor a két nagyhatalom között alig van érintkezés, fontos szerepet tölthetnek be a vezetők találkozásai és a közbenső államok. A kétoldalú kapcsolatok erősítése – aminek nagy fontosságot tulajdonít – s a vélemények egymás gondolkodásmódjának megismerése hozzájárulhat a nemzetközi légkör javulásához és a két nagyhatalom közeledéséhez. Reaganról úgy nyilatkozott, hogy egyszerűen gondolkodó, becsületes ember. Sajnálatosnak tartja, hogy a másik oldalon nincs partner és Andropov betegsége miatt a szovjet vezetés részről bizonytalanság tapasztalható.631 A két szuperhatalom közötti rendkívül kiélezett helyzetben632 brit részről kifejezetten sürgették Thatcher budapesti látogatása időpontjának kijelölését, olyannyira, hogy a budapesti brit nagykövet idevonatkozó egyik demarsáról készített külügyminiszter-helyettesi feljegyzés margóján a külügyminisztériumi államtitkár arra utasított, hogy a londoni magyar nagykövet ne kezdeményezzen, az időpont kérdésében legyen passzív, „mert nem kizárt, hogy mi inkább halasztásra hajlunk.”633 Tette ezt jó okkal, mivel a bekövetkezett, kétségkívül súlyos következményekkel fenyegető helyzetben a szovjetek úgy döntöttek, hogy a sorokat szorosra zárják. 1983. november 28-án (egy nappal az államtitkár utasítása előtt) a budapesti szovjet nagykövet a KB külügyi titkárán keresztül „Emlékeztető”-t juttatott el Kádárhoz, melyben a szovjet vezetés „megértést és támogatást kérve” ismertette külpolitikai elgondolásait – a vezető nyugati hatalmakkal való kapcsolatok befagyasztását - abban az új helyzetben, amit az amerikai rakétatelepítés jelentett. A kérdést Kádár azonnal a Politikai Bizottság 1983. december 6-i ülésének a napirendjére tűzette azzal, hogy a szovjet dokumentum léte sehol nem szerepelhet, semmiféle formában, még baráti beszélgetésben sem, mert „kellemetlen következményei lehetnek”.634 A szovjet ukáz követeléseit Magyarország természetesen nem teljesíthette maradéktalanul. Kádár a nyolcvanas évek elején arra kényszerült, hogy a megroppant rendszer legitimitását külföldön – nyugaton – keresse, annál is inkább, mivel az 1984 januárjában meghozott áremelésekről adott információs „hangulatjelentés” a PB-nek például már arról árulkodott, hogy a bizalom alapvetően megrendült a kádári politikában. „Országszerte tapasztalható közömbösség, fásultság, passzív beletörődés. Aggódó, kétkedő, elkeseredett, indulatos és borúlátást tükröző megjegyzések is elhangzottak.”635 A lakosság fogyasztásának az adósságtörlesztés szolgálatába állított visszafogását célzó politika nem működhetett az export növelése nélkül – s ehhez a nyugat jóindulatú magatartása nélkülözhetetlen volt. Másrészt a szovjet birodalom nyugati peremvidékén lévő közép-kelet-európai kisállam élén Kádár nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amikkel a „vonal” változása után helyreállíthatta volna az előzetesen lebontott kapcsolatokat. Viszont figyelmen kívül sem lehetett hagyni Moszkva „kérését”. A Politikai Bizottság ülésén Kádár ismét a tőle nem idegen egyensúlyozás és kivárás irányába A londoni magyar nagykövet rejtjeltávirata.1984.febr.1. Külügyminisztérium levéltára, u.o. Vol. II. p.68. 632 Ekkorra Reagan elnök meghirdette csillagháborús programját, megkezdődtek az amerikai közép-hatósugarú rakéták telepítése néhány nyugat-európai országban, megszakadtak a genfi eurorakéta tárgyalások, hasonlóan az MBFR és a hadászati fegyverkorlátozásokról szóló tárgyalásokhoz. 633 Külügyminiszter-helyettes feljegyzése 1983. nov.29. Külügyminisztérium levéltára, „Margaret Thatcher brit miniszterelnök magyarországi látogatása, 1984.február 2-4”. 002030 Dok. kötet. I-VI. Vol. II. p.6. 634 MOL M-KS 288.f.5/ 897 ö.e. 635 MSZMP KB információs jelentés, MOL 288/f/11/4419) p.51-56 631

235

mozdult el. Kijelentette, hogy a magyar gazdasági és kulturális gyakorlatot elfogadni segítő enyhülés és Helsinki évei elmúltak. A kibontakozó új körülmények nem könnyítik az együttműködést, s „egyformán sújtanak bennünket” – főként a gazdasági együttműködés terén. Egyelőre azonban a magyar külpolitikát a szovjet intencióknak megfelelően kell differenciálni, világossá kell tenni, hogy Budapest „nem kacsintgat ki a szövetségből.” Le kell állítani azt a gyakorlatot, hogy állandóan a nyugati kapcsolat erősítése folyik, aztán egy kicsit a szocialista relációk kerülnek előtérbe. Kijelentette, hogy a szovjet okmány fontos, de Magyarország olyan helyzetben van, hogy az összes relációt folytatni kell, különös tekintettel a gazdasági kapcsolatokra. Az „Emlékeztető” következményeinek az elemzését azzal fejezte be Kádár, hogy a nyugattal a szovjeteknek is hosszú távú gazdasági megállapodásaik vannak (…) és elhatározott szándékuk, hogy ezeket nem mondják fel, folytatják az együttműködést. „…az persze a szovjet elvtársak dolga, hogy a (…) kapcsolatokat hogyan építik, és a mi dolgunk, hogy a magyar (….) kapcsolatokat hogyan építjük (…).636 Az „Emlékeztető” ügyében hozott politikai bizottsági határozat nagy vonalakban követte a szovjet intenciókat – de csak nagy vonalakban. A határozat szerint a fejlett tőkés országokkal fenntartott kapcsolatokban gondos mérlegelés, a látogatások ütemezése és koordinációja szükséges. Az USA, az NSZK, Olaszország és NagyBritannia637 esetében rá kell mutatni az Egyesült Államok különlegesen negatív szerepére, és éreztetni kell, hogy a többieket is felelősség terheli. A politikai kontaktusokat vissza fogottan kell kezelni, elkerülendők a látványos kezdeményezések és a következő néhány hónapban elkerülendők a demonstratív, magas szintű találkozók. A mégis létrejövő találkozókon erőteljesen hangot kell adni az álláspontok eltérésének, de a kapcsolatok szakadása ellen biztosítani kell - a magyar érdekekkel összhangban – a kontaktusok fenntartását a gazdasági, műszaki-tudományos és kulturális téren. A már egyezetett programok elé nem kell akadályt gördíteni. (Kiemelés tőlem.) Szovjet részről megelégedtek a magyar „hűségnyilatkozatokkal” és a PB határozatban foglaltakkal, amit jól mutat, hogy a valamivel később a testület megállapította, hogy a rakétatelepítésben érintett nyugati országok vezetőinek magyarországi látogatásával kapcsolatban konzultáció folyt a szovjet illetékesekkel. Ez utóbbiak véleménye egyezik a korábban kialakított magyar állásponttal. 638 Ettől függetlenül a szovjet nyomás állandóan jelen volt, és a moszkvai vezetés nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy emlékeztessen a szovjet érdekek prioritására, illetőleg arra, hogy a magyarok a szovjetektől függő helyzetben vannak – amely taktika nyilván részét képezte a „sorok szorosra zárásának”. Az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekért felelős titkára 1984 januárjában Moszkvába látogatott, ahol a Gajdar Alijev (PB tag, a minisztertanács első elnökhelyettese) vezette szovjet küldöttséggel tárgyalt. Alijev a nemzetközi helyzetről szólva kijelentette, hogy a szovjetek aktív harcot folytatnak az USA agresszív politikája ellen, amely harcban a szovjetekre hárul a fő teher. A reagani diszkriminációs politika elsősorban a szovjetek ellen irányul, míg a többieket Washington megpróbálja differenciáltan kezelni. Magyarországot nyíltan dicséri, „vállon veregeti”. Alijev a félreértések elkerülése végett kijelentette, hogy „a jelenlegi helyzetben különösen fontos egységünk a nemzetközi szintéren, semmilyen körülmények között nem szabad politikai engedményeket tenni az

MOL M-KS 288.f.5/ 897 ö.e. Mint ismeretes 1984-ben a brit miniszterelnök, a német kancellár, az olasz miniszterelnök járt Magyarországon. 638 MOL M-KS 288.f.5./899 ö.e. 636 637

236

imperialista országoknak.”639 Magyarország megbízható barát – folytatta -, a magyar kérések iránt nincs közömbösség Moszkvában, de a felvetések megoldásánál a realitásokból kell kiindulni. A Szovjetunió az előirányzottnál több olajat nem tud szállítani, ezzel szemben úgy számolnak, hogy a feléjük teljesített magyar exportban növekedni fog a magasan fejlett technikát hordozó termékek, a jó minőségű fogyasztási cikkek aránya – teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az általuk kért termékekben a dollártartalom magas, és teljesítés esetén a magyarok a tovább mélyülő válság miatt még nehezebb helyzetbe kerülnek. Sőt, Rizskov KB titkár arra utasította magyar tárgyalópartnerét, hogy a magyar gondok megoldásánál ne kapjon a jelenleginél nagyobb súlyt a magántulajdon, kerülje a magyar fél a jugoszláv módszerek alkalmazását. Hozzáfűzte, hogy változatlanul vitathatónak tartja a gazdaságirányítás fejlesztésére irányuló egyes magyar lépéseket. (Az már csak adalék a szovjetek „nyílt, elvtársi” magatartása jellemzéséhez, hogy a súlyosan beteg, utolsó napjait élő Andropovról kijelentették Havasinak, hogy a pártfőtitkár állapota javul, nincs ok az aggodalomra. Andropov két hét múlva meghalt.)640 A magyar vezetés, Kádár „tojástánca” persze nem kerülte el a Thatcher-látogatást előkészítő budapesti brit nagykövet figyelmét sem. A nagykövetet 1983. december 22én kérésére fogadta a magyar külügyminisztérium államtitkára az előbbi javaslatának megfelelően tisztázandó néhány, a brit miniszterelnök utazásával összefüggő kérdést. A közelgő látogatás néhány, technikai jellegű részletkérdésének megbeszélését követően a brit nagykövet kertelés nélkül felvetette, hogy nem zavaró-e Magyarország számára, hogy három, az amerikai közép-hatósugarú rakétákat befogadó NATO ország magas szintű látogatási szándékkal jelentkezett. Az utóbbi hetekben – folytatta a nagykövet úgy látja, mintha bizonyos hangsúly-eltolódás volna magyar részről a párbeszéd fenntartására irányuló készségünk, valamint a szocialista országokkal való szolidaritás hangsúlyozása között az utóbbi javára. Válaszában az államtitkár kifejtette, hogy egyetlen külföldi ország javaslata sem zavaró, bár a magyar fél természetesen üdvözölné, ha a körülmények lehetővé tennék, hogy más VSZ országba is történnének ilyen látogatások. Az más kérdés, hogy Budapest minden javaslatot gondosan mérlegel és valamennyi körülmény figyelembe vételével dönt, és a maga részéről – szerény lehetőségei szerint – igyekszik aktív lenni. Ismert, hogy a magyar fél nem szeret a lapok első oldalán szerepelni, de nem is gubódzik be arra várva, hogy a külső világ majd neki tetszően megváltozik. Nem kelt viszont illúziókat társadalmi rendszerét, szövetségi hovatartozását és elkötelezettségét illetően. A „hangsúly eltolódás”-ra reagálva az államtitkár kijelentette, hogy nem a magyar politika, hanem a helyzet változott meg a rakéta-telepítés megkezdésével. Nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Budapest továbbra is a tárgyalások folytatása mellett áll, ha van lehetőség érdemben tárgyalni. Porhintéshez nem nyújt segédkezet.641 A látogatáshoz a külügy brit ügyekben jártas szakértői által készített koncepció megállapította, hogy a magyar-brit kapcsolatok az utóbbi években mentesek voltak a politikai problémáktól és egyenletesen fejlődtek. Rendszeressé váltak a különböző szintű külügyi konzultációk és gyakoribbá lettek a külügyminiszteri találkozók is. Folyamatos volt a párbeszéd és sikerült megőrizni az enyhülés éveiben elért az Nyílván ennek a „tapintatos” figyelmeztetésnek volt betudható, hogy amikor Havasi egy évvel későbbi amerikai látogatása során vendéglátói felvetették, hogy Reagan elnök 1985. május elején szívesen tenne látogatást Magyarországon, az MSZMP KB titkársága állásfoglalása az volt, hogy „a jelzett időpontban történő magyarországi látogatás elől – nagy elfoglaltságunkra való hivatkozással – kitérünk.” MOL M-KS 288.f.5/933 ö.e. 640 MSZMP KB információs jelentés, MOL 288/f/11/4419 p.66-71 641 Külügyminisztérium levéltára. 002030 Dok. kötet. Vol. II. p.9. 639

237

eredményeket. A rakétatelepítés megkezdése után még jobban kiéleződött és bonyolultabbá vált nemzetközi helyzetben a magyar fél törekszik a párbeszéd fenntartására, szerény lehetőségeihez mérten a helyzet javítására, nemzeti érdekeink érvényesítése mellett a szövetségeseivel egyeztetett külpolitikája képviseletére. A magyar-brit felső szintű találkozó célját abban jelölte meg, hogy a látogatás létrejöttével a kétoldalú kapcsolatok az eddigi legmagasabb szintre kerüljenek. A miniszterelnök fogadásával a magyar fél elő kívánja mozdítani a magyar-brit kapcsolatok további fejlődését. A magyar álláspont kifejtésével járuljon hozzá a szocialista országok törekvéseinek az érvényesítéséhez, a kelet-nyugati viszony javításához. Mutasson rá az USA negatív szerepére a genfi tárgyalások megszakadásában, a NATO felelősségére a rakétatelepítésben és ezzel az európai feszültség jelentős aggodalmat keltő kiélezésében. Használja ki a lehetőséget annak kipuhatolására, hogy a brit, illetve a nyugati szövetségi rendszer részéről vannak-e elképzelések, tervek a rendkívüli feszültség feloldására, a holtpontról való elmozdulásra. Ezzel egyidejűleg maximálisan törekedjen arra, hogy ne következzen be törés a magyar-brit kapcsolatokban, sőt – a lehetőségekhez mérten – igyekezzen e magas szintű találkozóval megalapozni azok továbbfejlesztését, elsősorban gazdasági, pénzügyi vonalon. Ez utóbbi tekintetében fontos volt, hogy a London támogatta a magyar felvételi kérelmet a világbankba és az IMF-be, s Londonban magyar bank is működött, és általában a londoni pénzvilággal a magyar kapcsolatok igen szívélyesek voltak, s ezt külön is jelezte Thatchernek a Bank of England főkormányzója.642 A koncepció világosan jelezte a magyar érdekeltséget, és láthatóvá tette, hogy Magyarország egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy elzárkózzon a felé irányuló nyugati kezdeményezések elől. Erről tanúskodott egyébként az is, hogy a brit miniszterelnök asszony után még Budapestre látogatott ugyanabban az évben az olasz miniszterelnök és a nyugatnémet kancellár – szovjet „Emlékeztető” ide vagy oda. Thatcher budapesti látogatásának az előkészítése annak rendje s módja szerint zajlott. A program kidolgozásnak a menetéből két epizód érdemel említést. Az egyik, hogy a brit miniszterelnök-asszony kérte, hogy a Lázár Györggyel (aki a hivatalos meghívója és tárgyalópartnere volt – elkerülendő a szovjetek rosszallását amiatt, hogy Kádár a fő tárgyaló az akkori helyzetben) folytatandó megbeszélése mellett találkozhasson Kádárral, akinek igenlő válaszát a Politikai Bizottság „tudomásul vette”.643 A másik pedig az, hogy az egyik program-előkészítési tárgyalásról készített feljegyzésre a magyar külügyminiszter (Kádár volt személyi titkára) ráírta, hogy a magyar fél törje meg a gyakorlatot, és ne a miniszterelnök, hanem a külügyminiszter várja a repülőtéren a magas vendéget. Lázár ezt azzal utasította el a külügyminisztériumi államtitkár széljegyzete szerint, hogy nem célszerű eltérni az általános gyakorlattól, ő fogja várni a repülőtéren a brit miniszterelnököt. Bár a brit miniszterelnök hivatalos tárgyalópartnere és meghívója a magyar miniszterelnök volt, mindenki tudatában volt annak, hogy a Vaslady valódi partnere Budapesten Kádár János. Találkozójukra 1984. február 3-án, a Parlamentben került sor, ami szintén azt jelezte, hogy Kádár pártvonalról állami vonalra kívánta terelni a látogatást, s ezt tehette formailag is, mivel tagja volt az Elnöki Tanácsnak. Találkozójukon Kádár örömét fejezte ki azért, hogy egy nemzetközileg ilyen feszült helyzetben a látogatásra sor került. Tudja, hogy egy ilyen látogatás lebonyolítása bizonyos bátorságot tett szükségessé Thatcher részéről. Üdvözölte az elhatározását, köszöni a Magyarország iránt megnyilvánuló érdeklődést. Kifejezte köszönetét a brit kormány támogatásáért és megértő álláspontjáért abban az időben, amikor 642 643

U.o. Vol. I. p.5. U.o. Vol. II. p.17. és Vol. I. p.30. 238

Magyarország fizetési mérlege és pénzügyi helyzete átmenetileg bizonytalanná vált. Magyarország rendkívüli nagy hangsúlyt fektet arra, hogy fizetéseit nemzetközileg mindig pontosan és időben teljesítse. Így volt ez mindig és így lesz a jövőben is. Az ország az 1956-os „polgárháborús körülmények” között is pontosan teljesítette fizetési kötelezettségeit – hangsúlyozta, világossá téve, hogy tárgyalása leglényegesebb momentumának a magyar bonitás nemzetközi pénzpiacokon történő megőrzését tartotta. (Ez az elem nyugati vezetőkkel folytatott megbeszélésein mindig jelen volt). Thatcher a megbeszélés során rendkívül konstruktív és a lehetőségek határain belül nyílt volt. Elmondta, hogy Magyarországra Magyarországért jött, látogatása jelentős esemény a bilaterális kapcsolatok szempontjából, mulasztást pótol, a magyarokat tehetséges népnek tartják. Tudja, hogy más szövetségi rendszerhez tartozik a két ország, de ez nem kell, hogy akadálya legyen a két ország közötti eredményes jó viszonynak. Ebben nagy szerepe van a személyes kontaktusoknak, kapcsolatoknak. Ez utóbbiak nemzetközi kerete feszült és aggodalomra ad okot. Mindent el akar követni, hogy egy tragédia megismétlődését elkerüljék. 1983 nyarán stratégiát dolgoztak ki az ezredfordulóig. Arra a következtetésre jutottak, hogy az ezredfordulóig számolni kell a különböző szövetségi rendszerek így az EGK és a NATO valamint a VSZ fennmaradásával.644 Kétségtelen, hogy a két szövetségi rendszer között jelentős különbségek vannak, ők készek a maguk ideái megvédésére minden áron, de látni kell, hogy a másik oldal, így Magyarország is a saját eszméi védelmére mindent elkövet. A nézetkülönbségek nem kell, hogy a kapcsolatok hiányát vagy konfliktust eredményezzenek. Összeköt az a közös érdek, hogy békében kell élni a földgolyón. Ezért a béke megőrzése a legfontosabb. Annak ellenére, hogy a szuperhatalmak meghatározó szerepet játszanak, a kisebb szövetségeseknek, mint Nagy-Britanniának és Magyarországnak is lehet jelentős szerepe. A szuperhatalmaknak is szüksége van barátokra és e kisebb országok egymás közötti bilaterális kapcsolataik fenntartásával sokat tehetnek a nemzetközi helyzet enyhítéséért. Az is következtetésük volt, hogy a másik felet olyannak kell elfogadni, amilyen, úgy kell vele megállapodásra jutni és kapcsolatokat építeni, amilyen és nem arra törekedni, hogy belső rendszerét megváltoztassák. Mindezek alapján Reagant 1983 szeptemberében igyekezett erről meggyőzni. Thatcher itt természetesen erősen túloz a saját szerepét illetően. A „másik fél” elfogadásának és belső rendszere megváltoztatására irányuló erőfeszítések elhagyása, és nota bene Kádár megítélésének a nyugati világban viharos gyorsasággal történt változása mögött „az amerikai külpolitika Kelet-Európa-felfogása fokozatos és mélyreható” változása is állt, amely változás lényege a hetvenes évekre a szovjet birodalom kelet-európai szövetségeseinek lassú demokratizálódásának és az óvatos függetlenedésének elérése volt. Ezen túlmenően Kádár a békés egymás mellett élés és az enyhülés elkötelezett híve volt, amely két alapelvhez a kelet-nyugati kapcsolatok, a szovjet-amerikai viszony ingamozgásai közepette is ragaszkodott – s e ragaszkodásának hangot is adott nyugati politikusokkal folytatott tárgyalásai során. Thatcher a továbbiakban elmondta, hogy Reagan őszinte, jóakaratú ember, túlzás nélkül állítható, hogy mindennél jobban a békét akarja, már csak a koránál fogva is elsősorban az érdekli, hogy az ehhez szükséges jó dolgokat cselekedje. Reagan. számára rendkívül nagy személyes csalódás volt az, hogy amikor hatalomra kerülését követően röviddel egy hosszú, rendkívül őszinte hangvételű, kézzel írott levelet írt Brezsnyevnek. Hosszas késedelem után kapott csak egy meglehetősen szűkszavú szabvány levélnek nevezhető és a kapcsolatépítő-kezdeményezéstől elzárkózó levelet. Ezt követően úgy 644

A történelem Thatchernek is meg másoknak is fityiszt mutatott. 239

érezte, hogy a Szovjetunióval csak egyenlő helyzetből képes tárgyalni, ehhez pedig az Egyesült Államok katonai helyzetének a megerősítése szükséges. Ő úgy érezte, hogy sikerült Reagant meggyőznie, és az amerikaiak hozzá akartak fogni 1983 szeptemberében a vonalmódosításhoz, ennek a jegyében újították fel a gabona megállapodást a Szovjetunióval. Közbejött azonban a koreai utasszállító repülőgép lelövése. A brit fél úgy látja, hogy a helyzet most komoly, milyen kilátásokkal lehet számolni? A technikai fejlődés új fegyverkezési spirált eredményezhet, abban az esetben, ha nem sikerül megállapodást kötni a korlátozásról. Elvi egyetértés valószínűleg megvan azt illetően, hogy meg kell akadályozni a fegyverkezés újabb hullámát – főleg a nukleáris, de a hagyományos téren is. Gyakorlati lépésre azonban nem kerül sor. Az USÁ-ban az elkövetkező 10 hónap az elnökválasztás jegyében telik, míg a Szovjetunióban vezetésbeli válság van, ami főleg abból fakad, hogy Andropov nem látható. Talán ez a katonai vezetők befolyását növeli? Ez kolosszális bizonytalanságot eredményez a nemzetközi életben. A kisebb szövetségeseknek mindent meg kell tenni a helyzet javítása érdekében, nem nézhetik ölbe tett kézzel a fejleményeket és mind Nagy Britannia érekében, amely ország egy nukleáris háborúban anyahajó szerepét játszaná el, mind az EGK keretében, mind pedig a kelet-nyugati kapcsolatokban fellelhető érdekek alapján és globális problémák megoldása érdekében cselekedni kell.645 Kádár alapjában véve egyetértett a Thatcher által mondottakkal, az azonos helyzetértékelés mellett azonban kiemelte, hogy kevéssé ért egyet az előállott helyzetet kiváltó tényezők megítélésében. Nincs alapja cáfolni azt, amit Thatcher Reaganről mondott, mert még nem találkozott vele, „de innen nem úgy néz ki, hogy béketörekvő” lenne az amerikai elnök. Nagylelkű megfogalmazásnak minősítette azt, hogy Magyarországot és Nagy Britanniát partnere egyformán kisebb szövetségesnek minősítette, mert a két ország nem azonos nagyságrendű. Ezzel összefüggésben Kádár 1975-os helsinki beszédét felelevenítve ismét megemlítette Trianont, annak végzetes következményeit. Anekdotaként hozzáfűzte, hogy ezt hallva, az ő beszéde közben Kissinger egész vidáman odament a magyar külügyminiszterhez azzal a kérdéssel, hogy a magyarok visszakövetelik az elszakított részeket? A válasz „nem” volt, de Trianont fejben kell tartani, hogy Magyarország helyzetét megértsék, mert ez Budapestnek nehézségeket okoz, amivel foglalkozni kell. Ezt követően Kádár „kénkőszagú” fejtegetésbe kezdett, mintegy visszaigazolva a fentiekben jelzett amerikai stratégiaváltás helyességét. Kijelentette, hogy „a szövetségi rendszereken belüli tagállamokat sok minden összeköt, de az egyes tagállamok között jelentős különbségek vannak. A fejlődés, a jövő útja a világnak ezen térségében is az, hogy az országok fokozottan figyelembe veszik és fejlődésüket hozzáigazítják a nemzeti sajátosságokhoz és nemzeti adottságokhoz. Ha a nemzetközi helyzet tovább éleződik, veszély helyzet alakul ki, akkor ezek a folyamatok megállnak. Akik amellett vannak, hogy ez a folyamat ne álljon meg, azoknak nem szabad olyan lépéseket tenniük, amelyek e folyamatok megállásához vezetnek.” Vagyis félreérthetetlenné tette, hogy a Szovjetunió kelet-európai szövetségeseinek lassú demokratizálódásának és óvatos függetlenedésének általa is óhajtott elérése képtelenség a hidegháborús fenyegetések közepette, mivel arra a válasz a szovjetek részéről csak a „sorok szorosra zárása” lehet.646 Majd, mintegy önmagát is nyugtatva hozzáfűzte, hogy a szovjetek fenyegetve érzik magukat és a vezetésben van bizonytalanság, de ennek következtében nem nő meg a katonai vezetők politikára gyakorolt hatása. A legfelsőbb szintű vezető személye Üzenet – ez a rész lényegében szó szerint belekerült a szovjeteknek átadott írásos tájékoztatóba. Külügyminisztérium levéltára. 002030 Dok. kötet. Vol. II. p.193. 646 Ez a rész viszont kimaradt a szovjeteknek átadott írásos tájékoztatóból. 645

240

fontos, de a politikát meghatározó döntéseket többen, testületileg hozzák. Andropov beteg ugyan, de szellemileg teljesen friss és munkaképes, dolgozik (e beszélgetés követően egy héttel a szovjet pártfőtitkár meghalt). Thatcher nagyon fontosnak nevezte a beszélgetést, és Kádár hozzájárulását kérte ahhoz, hogyha a nemzetközi helyzet nagyon veszélyessé válik, akkor üzenhessen neki. Kádár. jelezte, hogy az indítvány nincs ellenére.647 A brit miniszterelnök budapesti látogatásáról a Politikai Bizottság számára készült értékelés megállapította, hogy a látogatás hasznos volt, a párbeszéd fenntartására irányuló politika helyességét bizonyította, ugyanakkor módot adott a magyar álláspont kifejtésére és a kétoldalú kapcsolatok – mindenekelőtt a gazdasági és kereskedelmi együttműködés szorgalmazására. A tárgyalások nyílt, konstruktív légköre megfelelt a várakozásoknak. Igazolta, hogy a meglévő nézetkülönbségek ellenére nemcsak szükséges, hanem lehetséges is a párbeszéd folytatása, a feszültségek enyhítését kereső eszmecsere. A Kádár távollétében megtartott politikai bizottsági ülésen Lázár György az írásos jelentést azzal egészített ki, hogy a előzetes várakozásoknak megfelelt a látogatás. A politikai alapkérdéseket illetően nem voltak illúziók, hogy közeledésre kerülne sor. Mindkét fél a saját pozícióját képviselte, egyetértés volt, hogy a nagyhatalmak közötti párbeszéd hiányában a kis- és közép-országoknak is megvan a szerepe a nemzetközi politikában. A brit miniszterelnök tett kritikai megjegyzéseket is az amerikai adminisztráció nemzetközi politikájáról. Közvetett módon bírálta az erőfitogtatás politikáját. Készséget mutatott arra, hogy a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban történjen előrelépés. Az egyik PB tag még hozzátette, hogy ez a budapesti látogatás abban is segített, hogy Thatcher elment Andropov temetésére, mert enélkül nem ment volna el.648 A londoni magyar nagykövet rejtjeltáviratokban jelentett a budapesti látogatás hivatalos körökben keltett visszhangjáról a Foreign Office és a miniszterelnökség vezető tisztségviselőivel folytatott megbeszélései alapján.649 Thatcher igen jó benyomásokat szerezett Budapesten, bebizonyosodott, hogy az adott nemzetközi légkörben is van lehetőség a párbeszédre, ha a felek erre őszintén törekszenek és erre az érintkezési pontokat keresik. Sajtó érdeklődése óriási volt. Úgy vélik, hogy a látogatás nem tárta ki a kapukat kelet felé. Újabb, magyarhoz hasonló látogatással nem számolnak a közeli jövőben. Van meghívása Romániába, de ennek realizálására hosszúideig nem kerül sor. A miniszterelnök elégedett, hogy Kádárral s Lázárral megtalálták a közös hangot. A magyar tárgyalópartnerek megértették, hogy őszintesége és békevágya valódi. Magyarországi tapasztalatainak nagy része van abban, hogy vállalkozott mostani moszkvai utazására (vagyis Andropov temetésén való részvételre). Szovjet részről ígéretet tettek arra, hogy Thatcher kap húsz percet arra, hogy az új szovjet vezetővel Csernyenkóval tárgyaljon. (Ami egyébként a tolmácsolást leszámítva öt-öt percet adott mindkét félnek, hogy mondandóját kifejtse – jól mutatva, hogy a szovjet vezetés végül is hova helyezte Nagy-Britanniát azokban a válságos hónapokban.) A Vaslady budapesti látogatása nemcsak a politikai téren hozott eredményeket, de kifejezetten jótékony hatással volt a kétoldalú gazdasági kapcsolatokra is. A következő év őszére szervezett angliai Kádár-látogatáshoz készített összefoglaló egyenesen arról ír, hogy e kapcsolatok az utóbbi időben fejlődésnek indultak. Nagy-Britannia a fejlett tőkés országokkal folytatott magyar külkereskedelemben az exportban a 7., az importban a 6. helyen áll, részesedése a magyar összforgalomban kb.5%. A magyar 647

U.o.Vol. I. p.146. M-KS 288.f.5/902 ö.e. 649 Külügyminisztérium levéltára.002030 Dok. kötet. Vol. II. p.69. p.75. 648

241

részesedés a brit külkereskedelmi forgalomban 0.1%. A forgalom az utóbbi két évben (kiemelés tőlem) dinamikusan fejlődött, főként a magyar kivitel növekedett, két év alatt több mint 70%-kal (kiemelés tőlem). A COCOM listát brit részről szigorúan betartják, de a lista amerikai bővítési törekvéseinek ellenállnak.650 Ennél azonban még fontosabb volt, hogy ugyanilyen kedvező értékelést adott a MNB a magyar-brit pénzügyi kapcsolatokat illetően. A nyolcvanas évek elején az ismert politikai nehézségek és egyes szocialista országok fizetési nehézségei Budapest iránt is csökkentették az egyes angol bankok érdeklődését, sőt egyesek visszavették a betéteiket és megnehezült a hitlétfelvételünk, azonban 1982-ben jelentős erőfeszítések eredményeképpen komoly hitel megállapodások születtek angol bankokkal. Az ekkori magyar likviditási nehézségek sikeres leküzdésében nem kis szerepet játszott az angol központi bank és kormányzója. Az utóbbi időben újra fokozódott az angol bankok érdeklődése és törekvése az üzleti kapcsolatok helyreállítására, elmélyítésére. „Elsősorban ennek tulajdonítható, hogy sikerült fizetőképességünket fenntartani, egyensúlyi helyzetünket erősíteni, ami nagymértékben javította nemzetközi megítélésünket.” A kapcsolatok kedvező alakulását mutatja, hogy 1984-ben hosszabb idő után először angol bank vállalta konzorcionális finánchitel szervezését Magyarország részére. Az érdeklődésre jellemző, hogy az előirányzott 250 millió dollár helyett 300 millióra jött létre megállapodás 1984 decemberében. Az angol bankok magatartásában bekövetkezett pozitív változás tükrözi azt is, hogy valamennyi világbanki társfinanszírozási magyar hitelfelvétel szervezésében az angol bankok is részt vettek vezető pozícióban. (…) Az angol bankok részéről az utóbbi időben tapasztalt nagyobb aktivitás alapján lehetőség van arra, hogy az üzleti kapcsolatok e bankokkal tovább bővüljenek és London az eddigieknél nagyobb szerephez jusson a magyar hitelfelvételi tervek megvalósításában.651 Kádárék természetesen nagy figyelemmel követték azt, hogy a nyugati kapcsolatok szűkítésére, befagyasztására felszólító szovjet ukázt követően szövetségeseik milyen intenzitással tartják a „vonalat”. A londoni magyar nagykövetség 1984. május 21-i jelentése ”Nagy-Britannia és a szocialista országok kapcsolatai a rakétatelepítés megkezdése óta” címmel tekintette át az elmúlt fél év fejleményeit. Ezek lényegében visszaigazolták a nyugattal ápolt kapcsolatok enyhe lassítását, de nem befagyasztását illető magyar döntésnek a helyességét. A brit kormány a rakétatelepítések megkezdése óta erőteljesen hangsúlyozza – így a jelentés -, hogy a rakétatelepítést nem tekinti akadálynak a kapcsolatok útjában, sőt kész a szocialista országokkal új dialógusra. A Szovjetunió és a szocialista országok részéről megnyilvánuló bírálatot és Anglia hűvös kezelését indokolatlannak látja a brit vezetés. Azonban az utóbbi hónapokban a kapcsolatok elmozdultak a holtpontról és kedvezően fejlődtek, számos területen bővültek – erre utal Thatcher budapesti és moszkvai – Andropov temetés – látogatása. A brit kormány és a gazdasági körök nagyobb szerepet kívánnak játszani a kelet-nyugati viszony alakításában, a kereskedelmi forgalom nőtt, a brit exportban a szovjet piac első, és az importban is első helyet foglalja el. Sokat jelent a két ország közötti politikai érintkezés magasabb szintre emelése, a politikai viszony normalizálása. Andropov temetésén rövid, de tartalmas megbeszélések zajlottak a két fél között, Gromiko szovjet külügyminiszter és brit partnere között 1984 januárjában tárgyalásra került sor Stockholmban, majd a szovjet első külügyminiszter-helyettes 650

651

Külügyminisztérium levéltára. „Kádár János angliai látogatása 1985. október 31-november 2.” 003/D. Vol. I. p.40. Külügyminisztérium levéltára 003/D vol. II. p.85. (a határozat szövege persze pontatlan, mivel a brit kormány hívta meg, nagy-britanniai látogatásra – Kádár az út keretében még Skóciába is elutazott.) 242

londoni látogatást tett. A brit-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételének 60.évfordulójára megemlékezés sorozatot rendeztek, de az egyáltalán nem csökkenő érintkezések során „a szovjetek mindig hangsúlyozták a britek felelősségét a nemzetközi helyzet feszültebbé válásában”. Ettől függetlenül a brit-szovjet kereskedelmi kapcsolatok bővültek, és fejlődtek a brit-szovjet társadalmi-kulturálistudományos kapcsolatok is. Normalizálódtak a brit-lengyel kapcsolatok is, megélénkültek a brit-NDK kapcsoltok is. Prágával a viszony stagnált, a brit-román viszonylategyenletesen fejlődött, és bolgár részről szorgalmazták az együttműködés fejlesztését.652 Végül is az „Emlékeztető”-ben megfogalmazott szovjet elvárások a kapcsolatok befagyasztására, szűkítésére csak mérsékelten – ha egyáltalán – teljesültek, különös tekintettel arra, hogy Moszkva sem tanúsított túl nagy buzgalmat a saját követeléseinek a teljesítésére. Ebben feltehetően szerepet játszott a szovjet vezetésben bekövetkezett változások gyorsasága, a hatalmi harc, az új vonal hiánya. (Ettől függetlenül a budapesti szovjet ügyvivő a KB külügyi titkáránál továbbra is azt mantrázta, hogy differenciáltan fellépni, jobban megosztani a nyugat-európai országokat, a kapcsolatokat annak megfelelően alakítani, hogy milyen álláspontra helyezkednek a rakéták ügyében.)653 Így aztán, amikor a londoni magyar nagykövet 1985. január 25-én jelentette, hogy előző nap a brit külügy illetékes főosztályvezetője bekérette és a miniszterelnök utasítására közölte vele szóban, hogy őfelsége kormánya Kádár Jánost meghívja nagybritanniai látogatásra654, az igenlő választ lényegesen egyszerűbb volt megadni. A brit kapcsolat fontosságának megfelelően a Politikai Bizottság 1985. február 26-i határozata egyetértett azzal, hogy Kádár az „angol kormány meghívására Angliába látogasson”655 – Lázár György londoni látogatásáról persze ezek után már szó sem esett. Kádár helyzetét ez esetben megkönnyítette, hogy nem sokkal előtte a Szovjetunióban járt és Gorbacsovval tárgyalt. A szovjet vezető néhány álnaív kérdés után végül is egyetértett Kádárral a magyar út helyességét illetőn, vagyis áldását adta még a magyar külpolitika „közös ügyhöz” történő hozzájárulására is.656 Kádár így 1985. október 31-november 2 között abszolválta nagy-britanniai látogatását. Bár a program rendkívül gazdag volt, és Kádár mindenkivel találkozott, aki „számít”,657 a megbeszélések közül vitán felül kiemelkedik a miniszterelnök asszonnyal folytatott megbeszélés és a Brit Gyáriparosok Szövetségének a képviselőivel folytatott megbeszélés. Thatcherrel egybehangzóan szóltak arról, hogy e látogatás az 1984. februári budapesti találkozó folytatása. Egyetértettek, hogy a brit látogatási szándék és a magyar 652

MOL XIX-J-1-j 30.dob. 6-10, 003415. MSZMP KB információs jelentések 288/f/11/4420 p.82-87 654 Külügyminisztérium levéltára, 003/D vol. III. p.96. 655 Külügyminisztérium levéltára,003/D vol. I. p.1. 656 „Kádár János a Szovjetunóban 1985. szept.24-25.” MSZMP KB információs jelentés, MOL 288/f/11/4430 p.148-160 (Gorbacsov megkérdezte, hogy a magyar gazdaság jelenlegi függése a nyugattól történelmi múltunkkal, a KGST hiányosságaival vagy pedig valamilyen gazdaságpolitikai döntés eredménye-e. Kádár erre kifejtette, hogy nehézségeket a szovjetekkel együttműködve akarta megoldani, de a szovjet közgazdászok úgy ítélték meg, hogy Magyarországnak nincs szovjet hitelre szüksége, ezért volt kénytelen nyugat felé fordulni. Újfent rámutatott, hogy a Szovjetunióba irányuló magyar exportnak magas /20%/ dollártartama. Fontos eredmény volt, hogy a tárgyalás során 1990 utánra prolongálta Gorbacsov a magyar 5-600 millió rubeles adósságot.) 657 A Munkáspárt vezérével, a brit KP vezetőjével, a brit gyáriparosokkal, az alsóház elnökével, külügyi bizottság elnökével, a Lord Mayorral, és ellátogatott Skóciába. 653

243

fogadókészség helyesnek bizonyult. A találkozó nemcsak a kétoldalú kapcsolatok fejlődését segített elő, de az akkori feszült nemzetközi helyzetben hozzájárult a keletnyugati párbeszéd megőrzéséhez, a bizalomépítéshez is. A négyszemközti megbeszélésen a legnagyobb hangsúlyt a szovjet-amerikai viszony várható alakulása, a genfi csúcstalálkozó, s azon belül az SDI (az u.n. „csillagháború”), illetve a fegyverkorlátozás kilátásai kapták. A brit miniszterelnök elmondta, hogy az amerikai elnökkel a közelmúltban folytatott tárgyalásai alapján úgy látja, Reagan békét akar, álma, hogy az emberiség megszabaduljon a nukleáris fegyverektől, ezt várja az SDI programtól, aminek elkezdéséhez, kutatási szakaszához mindenképpen ragaszkodik. Hangsúlyozta, hogy más nyugat-európai vezetővel elmondta Reagan-nek, hogy a mai bizonytalan világban különösen fontos a megkötött megállapodások betartása, így be kell tartani a rakétaelhárító rendszerekről kötött szovjet-amerikai egyezményt. Szerinte az amerikai elnök érti az egyensúly, a kölcsönös biztonsághoz való jog és az azt garantáló megállapodások jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy az elnök, az USA nem akar háborút, ennek alátámasztására azzal érvelt, hogy az amerikai vezetés a II. világháborút követő években sem használta ki az atomfegyver monopóliumát. Hozzátette, hogy tudja, az amerikai szándékok békés jellegéről nehéz a szovjet vezetőket meggyőzni, a genfi csúcstalálkozóval kapcsolatban megjegyezte, hogy szerinte egyelőre nem nagyon látszik a megegyezés lehetősége, de kifejezte azt a meggyőződését, hogy mindkét félnek szüksége van a sikerre, a két országon túl a nemzetközi közvéleményt is csalódottsággal töltené el a találkozó eredménytelensége. Kádár szerint a szovjetek is békét akarnak, döntő fontosságú az űrfegyverkezés, amely Reagan szerint kiiktatná a támadó nukleáris fegyvereket, a valóságban azonban ezek számára biztosítanának védettséget. Sokkal jobb megoldás lenne a nukleáris fegyverek csökkentése, erről kellene kölcsönösen ellenőrizhető megállapodásokat kötni. Szovjet részről bármeddig készek elmenni, de ez egyensúlyhoz, az egyenlő biztonsághoz ragaszkodnak. Gorbacsovot illető kérdésre azt válaszolta, hogy a szovjet vezetők személyisége különböző vonásokat mutat, de az egyéni vonásokat hiba lenne abszolutizálni. Gorbacsov nézeteit támogatja a SZKP PB, párttagság, a közvélemény is. Miután a négyszemközti találkozó bővült külügyminiszterekkel, Kádár tájékoztatást adott a belső helyzetről. Meglehetősen rózsaszínűre árnyalt képet festett, hangsúlyozta, hogy Magyarország megőrizte fizetőképességét, javította egyensúlyi helyzetét, és valamelyest csökkenteni tudta külföldi adósságát. Jobb lenne az eredmény, ha az EGK nem korlátozná a magyar export bővítését. Thatcher elismeréssel beszélt Magyarországról, az ország nyitottsága is a vezetés önbizalmát tükrözi. A kétoldalú kapcsolatokról mindketten pozitívan nyilatkoztak, Kádár külön szólt azokról az intézkedésekről, melyek a kapcsolatok továbbfejlesztéshez szükségesek, így pl. az üzletemberek „biztonságérzetének” növelésére irányuló lépésekről. Thatcher aláhúzta, hogy brit részről támogatják a magyar törekvéseket, a szovjet-amerikai csúcs kilátásaitól függetlenül igen fontos a két szövetségi rendszer többi tagállama közötti párbeszéd fenntartása, ennek részeként a brit-magyar kapcsolatok eredményeinek a megőrzése.658 A brit gyáriparosokkal lezajlott találkozón a szervezet elnöke kijelentette, hogy a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlesztés mellett állnak, és nagy érdeklődéssel követik a magyar gazdasági reformot, amely ötvözni kívánja a szocialista tervgazdálkodást a szabad piaci követelményekkel. Kádár válaszában elmondta, hogy látogatása elsősorban politikai jellegű viszontlátogatás, és a Budapesten megkezdett tárgyalások folytatása. Az alapkérdésekben, mint pl. a fegyverkezései verseny megállítása, egy jobb békésebb 658

Külügyminisztérium levéltára,003/D vol. I. p.78. 244

világ megteremtése, egyetértés volt tárgyalópartnerével. Kádár kifejtette hallgatóságának, hogy minden országnak megvan a szerepe a béke megteremtésében, békére azonban csak normális, kiegyensúlyozott gazdasági, pénzügyi helyzetben van remény. Röviden ismertette a belső helyzetet, reformokat. Elismerte, hogy Magyarország jelentős eladósodottsággal küzd, de mindig pontosan eleget tett a fizetési kötelezettségeknek, a jövőben is így lesz. A jelen lévő kereskedelmi miniszter arról biztosította Kádárt, hogy Magyarország iránt nagy az érdeklődés üzleti körökben. Később a résztvevők úgy értékelték, hogy érdemes nagyobb figyelmet fordítani Magyarországra.659 A látogatást követően mindkét fél elemezte az eseményt. A londoni nagykövet rejtjeltáviratban jelentette, hogy a miniszterelnökség és a külügyminisztérium közös jelentése igen pozitív értékelést adott Kádár londoni útjáról, példa nélküli volt a keleteurópai szocialista országokkal fenntartott eddigi kapcsolatokban. Megállapította, hogy a látogatás a jelenlegi nemzetközi helyzetben példamutató más nemzeteknek is a párbeszéd folytatására és az együttműködésre. A találkozó egyenes és természetes folytatása volt a brit miniszterelnök budapesti látogatásának, brit részről nyugtázták a magyar politikai töretlenségét, a magyar együttműködési szándékot, úgy látják, hogy a kapcsolatok pozitív folyamatai a jövőben is fennmaradhatnak, sőt erősödhetnek – a magyar viszonylatot megkülönböztetett figyelemben kívánják részesíteni. 660 Kádár a Politikai Bizottság előtt röviden szólt londoni tárgyalásairól. Elmondta, hogy vendéglátói korrektek udvariasak voltak, „Olyan benyomásom volt, hogy (…) erre a találkozóra mindkét félnek szüksége volt,” a britek belső helyzetük meg a nemzetközi problémák miatt akarták. Az SDI-ről komoly vita volt. Megvan a brit készség a gazdasági együttműködés fejlesztésére. Thatcher kérte „engedjem meg, hogy tájékoztassa Reagant a tárgyalásainkról”, ennek megfelelően a magyar fél is tájékoztatta szövetségeseit. Kádár „fel is csöngette” Gorbacsovot november 4-én. Másnap pedig a szokásos tájékoztatót átadták a szovjeteknek. 661 A második Kádár-Thatcher találkozót illetően Kádárnak valószínűleg igaza volt abban, hogy partnere a belső helyzete miatt akarta – bizonyítva, hogy továbbra is „hídverő” szerepet játszik kelet és nyugat között. Kádár „helyi értéke” azonban megváltozott, Gorbacsov feltűnése a korábbiakhoz képest gyökeresen új helyzetet teremtett, amelyikben Kádár addigi nemzetközi szerepe veszített a jelentőségéből. Arról nem beszélve, hogy a kádárizmus eme alkonyi óráit a rendszer lassú széthullásának akkordjai kísérték, s e tekintetben a látogatás londoni értékelése jobbára a külügyi apparátus hivatalból lelkes elemzése volt. Más megfigyelők – elsősorban a független sajtó elemzői662 - arra hívták fel a figyelmet, hogy a nyugat hajlamos túlértékelni Kádár teljesítményét, elsősorban a szabadságot, a jólétet és a külpolitikai függetlenséget illetően. A magánkezdeményezéseket a párt politikai egyeduralma ellenőrzi, a kádári külpolitika gyanakvásokkal teli szovjet eltűrése pedig nem tekinthető adottnak, érvényességét hónapról hónapra ellenőrizni kell. Kádár könnyű helyzetben volt, mikor Thatcherrel tárgyalt, mert Gorbacsov ezt megengedte neki. A magyar gazdaság gondjai aggodalmat keltőek, és az utóbbi hónapokban éles fordulatot vett egy még aggasztóbb irányba, mely fordulatban a külső adósság, a nyugati recesszió és a keményebb szovjet kereskedelmi feltételek játszották a fő szerepet. Ez és a szociális feszültségek kikezdik a Kádár iránti bizalmat – s a továbbiak nem kiszámíthatóak.

659

U.o. MOL XIX-J-1-j 34.dob. 6-13, 00648/27 661 M-KS 288.f.5/954 ö.e. 1985.nov.5. 662 Pl. Neal Ascherson: Hungary: Make love and stay a virgin. The Observer 1985. nov. 3. 660

245

Margaret Thatcher megélte – igaz nem miniszterelnökként – a szovjet birodalom és vele együtt a Kádár rendszer előrejelzéseikre rácáfoló összeomlását. Ettől függetlenül a két Kádár-Thatcher találkozó előremutató szerepet játszott és hozzájárult a keletnyugati kapcsolatok válságos pillanataiban a két rendszer közötti párbeszéd fenntartásához.

246

Kádár Brüsszelben Kádár Jánosnak a brüsszeli látogatása (1987. november 16-17) volt az utolsó nyugati útja, ezúttal azonban már a közeli bukás láthatatlan árnyéka vetült a magyar vezetőre. Ekkor már nem az a virtuóz politikus, aki az előző tíz évben egy sor sikeres látogatást tett Nyugat-Európában, s kinek sajtóértekezletein elhangzott kijelentéseitől visszhangzott a világsajtó. Voltaképpen már szabadulni akart tőle mindenki, a szovjet vezetés is, amelyik szerint „A magyar vezető már nem érzékeli a társadalom és a párt hangulatában bekövetkezett változásokat.”663 Az 1987-es év második felének külföldi utazásai azt sejtetik, hogy ezek megszervez(tet)ésének ismét az a fő célja, hogy Kádár külföldön megerősített legitimitása, elfogadottsága a hazai politika élet-halál-, és a kádárizmus utóvéd-harcaiban a harminc éve fennálló rendszer életképessége melletti argumentum legyen. A diplomáciai kártya kijátszása annál is könnyebb volt, mivel a külügyi tárcát Kádár hajdani titkára, hű famulusa vitte, aki e szándéknak megfelelően tudta mozgatni a külügyi apparátust a fogadókészség elérése érdekében. Kétség kívül az is szerepet játszott ezeknek az utolsó nyugati utaknak a realizálásában, hogy a nyugati - jelen esetben a belga – vezetés a rendkívül bizonytalan perspektívákkal rendelkező keleti blokkban Kádárt egyelőre a magyar stabilitás zálogának tekintette – és a „keleti” stabilitás nyílván különösen fontos volt a nyugat számára664, mivel annak megroppanása beláthatatlan következmények lehetőségét is magában rejtette – mint azt később a Jugoszlávia felbomlását kísérő véres események igazolták. Ezen túl, a Kádár nevével fémjelzett kurzus még mindig úgy tűnt, hogy válságai ellenére talán megújítható, elmozdulva egy szociáldemokrata variáns irányába – különösen a gorbacsovi variáns megjelenését követően. Ebbe az irányba mutatott az új magyar miniszterelnök meghirdette „stabilizációs program”, amely elkésettsége ellenére némi lehetőséget vázolt fel a magyar válságból történő „kilábalásra”. Az iránta megnyilvánuló nyugati érdeklődést az is motiválta, hogy a kilátásba helyezett terápia (a gazdaságtalan termelés leállítása, gyárbezárások, elbocsátások stb) alig különbözött a nyugat hasonló esetekben alkalmazott gyógymódjától. A „stabilizációs program” nyugati – belga - visszhangjáról természetesen a brüsszeli magyar nagykövetnek is jelentenie kellett. A kapott feladatot roppant lelkiismeretesen ellátó nagykövet munkatársaival együtt igen széles körben tájékozódott a „visszhangról”. Tapasztalatairól a Kádár-látogatás előtt rejtjeltáviratban jelentett, mely tapasztalatok meglehetősen kiábrándítóak voltak. A nagy dérrel-dúrral beharangozott „stabilizációs programról” Brüsszelben lényegében nem hallott senki, a nagykövet becsületesen azt is jelentette, hogy „egyik beszélgető partnerem sem tudta”, hogy mindezek az intézkedések egy átfogó társadalmi-gazdasági stabilizációs, kibontakozási 663 664

In Huszár Tibor: Kádár, vol. II. p. 307. Bp.2003. Szabad Tér kiadó, Kossuth Kiadó. Talán a Magyarországon bent ragadt több mint 20 milliárd dollár miatt is. 247

program részei. A Közös Piacnál valamivel jobb volt a helyzet – feltehetően azért, mivel a Közös Piac a Magyarországgal folytatandó tárgyalások perspektívájában nagyobb figyelemmel fordult Budapest felé. A nagykövet jelentése szerint a „stabilizációs program”-ról a Bizottságban kialakult kép lényege az, hogy Magyarország a reformok folytatása és a politikai nyitottság jegyében keresi gazdasági problémái megoldását – vagyis remélhetően nem következik be egy ókonzervatív, kiszámíthatatlan következményekkel járó fordulat. A megkérdezett, a magyarországi fejleményeket és hátteret jobban ismerő német és osztrák diplomaták szerint viszont súlyos a helyzet Magyarországon, az osztrák nagykövet kijelentése szerint „ez nekik gondot okoz”.665 Mivel a szovjet blokk szétrobbanásával, a Szovjetunió összeomlásával senki nem számolt még legvadabb álmaiban sem, a rendszerek felpuhulásával viszont igen, Kádár még mindig „persona grata” volt a nyugati szövetségi rendszer számára. Ilyenformán belgiumi meghívása nem Wilfried Martens belga miniszterelnök törpe jellemről tanúskodó gesztusa volt a „diktátornak”, mint azt egyesek vélik666, hanem egy nyugat-európai kis ország vezetésének távlatos, több lehetőséget is megfontoló külpolitikai gondolkodásának a jele. Ettől eltekintve a nagy nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok mindig is azzal számoltak, hogy a szovjetek „szövetségesei” történelmi távlatokban visszanyerik helyüket Európában667, s ebből az aspektusból a belga meghívás is mintegy megelőlegezte a később történteket. A brüsszeli látogatás természetesen nem előzményektől függetlenül történt, mivel megelőzte a belga miniszterelnök budapesti és a magyar miniszterelnök belgiumi útja, illetőleg Albert királyi herceg száz belga üzletember kíséretében tett, sikeresnek minősített magyarországi tájékozódása. Mivel e három zökkenőmentes esemény mintegy garantálta Kádár brüsszeli megbeszéléseinek eredményességét, 1987 áprilisára már lassan körvonalazódtak az I. Baudouin, a belgák királya meghívására létrejövő látogatás protokolláris vonatkozásai. A belga miniszterelnök kabinetfőnöke közölte a brüsszeli magyar nagykövettel, hogy a látogatást hivatalosnak és nem államinak tekintik. Ettől függetlenül az uralkodó a királyi palotában ad ebédet Kádár tiszteletére, és ezen ott lesz a miniszterelnök, a külügyminiszter és a belga közélet fontos szereplői, s Kádár számára a maximális tiszteletadást biztosítják. A belga főtisztviselő a magyar nagykövet kérdésére válaszul elmondta, hogy az a hivatalos és állami látogatás közötti, „nem látható” különbség, hogy Kádár nem a királyi palotában lesz elszállásolva, és a király ebédet, nem pedig díszvacsorát ad a tiszteletére. Igen ám, de nyilvánvaló gondot okozott a belga fél számára, hogy a király partnere csak államfő lehet, nem pedig egy politikai párt első számú tisztségviselője, így aztán igen ravasz megoldást találtak a dilemma feloldására.668 A magyar fél legnagyobb meglepetésére a belga külügyminisztérium helyettes szóvivője bejelentette, hogy Kádár a belga kormány és nem pedig a király meghívására érkezik Brüsszelbe. A bejelentést a sajtó persze felkapta és szétkürtölte – lehetetlenné téve minden esetleges korrekciót. A brüsszeli magyar nagykövet azonnal interveniált a belga külügyminisztérium politikai főigazgatójánál. Ez utóbbi kifejtette, hogy tulajdonképpen kezdettől fogva gondot okozott számukra, hogy Kádár az MSZMP főtitkáraként nem tölt be államfői funkciót is, így a kormány hívja meg. A rendkívül agilis magyar nagykövet újabb demarsára a Martens miniszterelnök diplomáciai tanácsadója azt válaszolta, hogy ami megtörtént, megtörtént, ő maga sajnálja a helyettes szóvivő felhatalmazás nélküli nyilatkozatát, de 665

MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-519. 004626 Pl. Rab László hírlapíró és Debreceni József közíró (l. ez előbbi írását a Népszabadság 2006.okt.26-i számában és utóbbi „Arcmás” c. opusának vonatkozó részét.) 667 V.ö. Robert Schuman: Pour l’Europe, Nagel, 1963. 668 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13, 001551/2 és MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13, 001551/28) 666

248

már nem lehet változtatni rajta. A belga diplomáciai akció átgondolt voltára utal, hogy a királyi udvar nem is jelentette be Kádár látogatását.669 Ettől függetlenül, a magyar diplomácia mind az útról készült jelentésben, mind a magyar sajtó számára úgy kezelte az esemény, hogy az „I. Baldvin a belgák királya” és a belga kormány meghívására jött létre. A csúsztatás ellen a belgák nem emeltek kifogást. A brüsszeli magyar nagykövet rejtjeltáviratban jelentette, hogy a kétoldalú viszonyt áttekintendő, a látogatás előkészítési folyamatának részeként ismét felkereste a belga külügyminisztérium politikai igazgatóját. Ez utóbbi értékelése szerint, a magyarbelga kapcsolatok eredményesen alakultak. Brüsszel továbbra is megkülönböztetett fontosságot tulajdonít a kétoldalú viszony alakításának, külön figyelemmel követik a Magyarországon végbemenő folyamatokat, s Belgium a szerény lehetőségeitől függően mindent megtesz, hogy támogassa Magyarországot a magaválasztotta út folytatásában.670 Hasonlóan nyilatkozott a belga miniszterelnök is, akit a magyar nagykövet szintén felkeresett. A nagykövet jelentése szerint Martens „kellemesen emlékszik vissza” 1984 novemberében tett budapesti látogatására, melynek kiemelkedően emlékezetes mozzanata volt számára találkozása Kádárral.671 A Kádárnak készített felkészülési anyagok között található külügyminisztériumi összefoglaló a magyar-belga kapcsolatokról meglehetősen kiegyensúlyozott képet ad. A Bem-rakpart szakértői szerint a magyar-belga politikai kapcsolatok fő jellemzője, hogy állandósult a két kormányzat közötti magas szintű párbeszéd. Ennek keretében Martens belga miniszterelnök 1984-ben Budapesten tárgyalt, míg a magyar miniszterelnök 1986ban, viszonozta látogatását Brüsszelben. A két ország törvényhozása között is megindult a dialógus, aminek a jegyében a magyar Országgyűlés küldöttsége belgiumi utazásra készült. Örvendetes jelenség, hogy bővültek a szakminisztériumok és szakértők kapcsolatai is. A dokumentum kiemeli, hogy Belgiummal a legsokrétűbbek Magyarország egyezményes kapcsolatai, és külön említi a beruházás-védelmi egyezmény létrejöttét, amely egyezmény elengedhetetlen a reménybeli belga beruházások számára. A kedvező képet azért árnyalta, hogy a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok nem érték el a kívánt szintet, és mivel Belgium a 10. tőkés partnere Magyarországnak az árúcsereforgalom volumene is hagy kívánni valót. Ennek ellenére 1986-ban a két ország közötti forgalom mintegy 50%-kal nőtt, s a tendencia folytatódik. Kereskedelemfejlesztő akcióknak köszönhetően a Belgiumból származó import exportfedezettsége 53%-os. 1987-ben mintegy 40 kooperációs szerződés volt érvényben a gyógyszeripar és a növény-védőszer gyártás területén. Sajnálatos módon a bankkapcsolatok elmaradnak a kívánatos szinttől. A gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok fejlődését akadályozzák a kereskedelmi korlátozások, a „lefölözések és a pótlefölözések”, melyeknek jó része a Közös Piac belső, saját piacvédő rendtartásából eredt. A konzuli kapcsolatok zavarmentesek voltak, a két ország közötti idegenforgalmi jelentősen növekedett a nyolcvanas évtizedben. Magyarországra 20 ezer belga állampolgár utazott, mg 4-5 ezer magyar utazott Belgiumba. Az elemzés készítői befejezésül megállapították, hogy a kulturális kapcsolatok a két ország viszonyában nem képeznek súlyponti kérdést, ettől függetlenül a belga fél nyitott az együttműködésre.672

MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13, 001551/2 és MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13, 001551/28) MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/4 671 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/13 672 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-14 00566/2 669 670

249

Mivel Kádár tárgyalásairól nem maradtak fenn – vagy nem is készültek – jegyzőkönyvek673, csak a számára készített tárgyalási témavázlatok alapján lehet arra következtetni, hogy milyen képet adott a hazai helyzetről, illetőleg a nemzetközi kérdésekre vonatkozó magyar álláspontról. Mivel Kádár általában pontosan követte a javasolt tematikát, az ehhez hasonló esetekben a fő vonalaktól nem tért el, és igen valószínű, hogy brüsszeli látogatása során sem járt el másképpen. 674 E dokumentumok fontosságát kétségkívül aláhúzza az a tény, hogy a rendszernek egy valóban kritikus, válságos időpontjában készültek, nem sokkal Kádár János és a rendszer bukása előtt. Mindenesetre figyelemre méltó az a körülmény, hogy a belső gazdasági problémákról meglehetősen kendőzetlenül szólnak a témajavaslatok – bár ennek az őszinteségnek az értékéből természetesen levon az, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények tagjaként Magyarország nem tudta és nem is akarta pénzügyi-gazdasági gondjait eltakarni. A királlyal folytatandó megbeszéléséhez készített beszélgetés tervezet Kádár János brüsszeli látogatása fő célját a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztésnek ösztönzésében, a kelet-nyugati párbeszéd és az európai együttműködési folyamat előmozdításában jelölte meg. A saját belső helyzetről a külügyminisztérium azt javasolta elmondani – a témában napvilágot látott párt és kormány-dokumentumoknak megfelelően, hogy az ország fejlődésének új szakaszába lépett. A belpolitikai helyzet szilárd („több mint három évtizedes fejlődés eredménye” – bár valamivel korábban, az egyik PB ülésen a „fejlődés eredményét” azért szükségesnek látta a fegyveres testületek szerepének hangsúlyozásával megtámogatni675), ennek ellenére viszont komoly gazdasági gondokkal kell szembenézni – s ezek nem mások, mint a belső és külső okokra visszavezethető egyensúlyi zavarok. A „törekvéseink” alcímet viselő rész viszont olyan programot jelöl meg, amely vitán felül arra mutat, hogy a magyar vezetés súlyos társadalmi-gazdasági válsággal nézett szembe. A gazdaság stabilizálása, a kibontakozás, az ütemes növekedés feltételeinek megteremtése érdekében az ipar szerkezetének korszerűsítése, a hatékonyság követelményének, a fogyasztás visszafogásának fokozottabb érvényesítése kell, hogy előtérbe kerüljön (amely előbbutóbb ütközik azonban „szocialista mindennapok valóságával”). Következésképpen: elkerülhetetlen a politikai intézményrendszer reformja, a demokrácia kiszélesítése. A stabilizációs és kibontakozási program megvalósításában a kormányzat épít a kedvezőbbé vált külső körülményekre: a szocialista országokban (mindenekelőtt a Szovjetunóban) kibontakozó megújulási törekvésekre, a kelet-nyugati viszony javulására, a széleskörű nemzetközi gazdasági kapcsolatokra. A tervezet szerint a nemzetközi kérdések tekintetében reményt keltő fejlemények történtek az új gondolkodásmódot tükröző, a másik fél biztonsági érdekeivel is számoló szovjet javaslatok nyomán. A két nagyhatalom közötti viszony javulása (folyamatos párbeszéd, a két hét múlva esedékes csúcstalálkozó is), a közepes és rövidebb hatótávolságú rakétákról kötendő szerződés áttörést jelenthet. Jelen van az újabb fegyverkorlátozási lépések lehetősége (hadászati-, vegyi-, és hagyományos fegyverek korlátozása, az űrfegyverkezés leállítása), a helsinki folyamat előrehaladása Dokumentum kötetet sem állított össze a külügyminisztérium illetékes főosztálya, ami Kádár fénykorában elképzelhetetlen volt. 674 Az anyagokat jóváhagyó külügyminiszter-helyettes (a bevett gyakorlatnak megfelelően) korábban az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője volt, s nagyon is jól ismerte előző főnöke – Kádár – tárgyalási dossziékkal kapcsolatos elvárásait. Ráadásul, a javasolt tárgyalási tématervek olyan sok szűrőn mentek át, hogy mire Kádár elé kerültek, egyszerűen nem lehetett bennük az övével nem egyező koncepció. 675 Huszár i.m. p.294 673

250

(eredményes összeurópai találkozók és bővülő kétoldalú kapcsolatok), és mindezen kedvező folyamatokban a kisebb országok is fontos szerepet játszanak. Hozzájárulásuk a párbeszédhez, a légkör javításához, a bizalom erősítéséhez, a magyar külpolitika erőfeszítései. Nemcsak a szocialista országok, de az egész emberiség számára fontosak a Szovjetunióban kibontakozó folyamatok. Egyetemes érdek az új gondolkodásmód megértése, az új külpolitika támogatása. A kétoldalú kapcsolatok tekintetében a javasolt tematika azt emelte ki, hogy a magyar-belga viszony rendezett, a kölcsönös érdekeknek és előnyöknek megfelelően e kapcsolatok alapjai szilárdak. Magyarországnak Belgium fontos partnere, már csak a két ország hasonló méretei, adottságai miatt is. Magyar részről a cél a magas szintű találkozók gyakorlatának a folytatása, a gazdasági, műszaki-tudományos, kulturális és idegenforgalmi kapcsolatok folyamatos bővítése. Magyarország akkori helyzetében különösen fontosnak minősítették és kiemelték a külügy szakértői a gazdasági területet és azon belül is a Közös Piac részéről megnyilvánuló kereskedelem politikai akadályok felszámolását, az új együttműködési formák ösztönzését, ezen belül is a termelési kooperációk, a működő tőke beruházások, a magyar-belga vegyesvállalatok, és a harmadik piaci együttműködés megteremtésér. Kádárnak a király magyarországi meghívását is indítványozták.676 A belga miniszterelnökkel Wilfried Martens-szel folytatandó négyszemközti megbeszélésre készített tématerv alapjában véve a fentiekben ismertetett gondolatsor mentén haladt, talán finomabb hangsúlyeltolódással. Itt is az volt a legfontosabb mondanivaló, hogy Magyarország belpolitikai helyzete stabil, de a vezetésnek komoly gazdasági gondokkal kell szembenéznie (vagyis amennyiben nem sikerült a komoly gazdasági gondok megoldása, borul a belpolitikai stabilitás). A kormányzat fő feladata gazdasági téren a stabilizáció, a belső és a külső egyensúly helyreállítása, majd a fejlődés meggyorsítása. A tárgyalási anyag tanúsága szerint már egyáltalán nem lehetett elkerülni azt a kijelentést, hogy a „stabilizációs program” sikere nagymértékben függ a külső feltételektől, a nemzetközi munkamegosztásban rejlő lehetőségektől, a szocialista, valamint a tőkés és fejlődő országokkal történő együttműködés erősítésétől. A program sikeres teljesítéséhez viszont szükséges a gazdasági kapcsolatokat fékező, a Közös Piac által támasztott akadályok lebontása. (Más szóval, itt nem történt más, mint annak a megfogalmazása, hogy a rendszer belső tartalékai elfogytak, további életben tartásához a nyugat „lélegeztető gépére” kell kapcsolni.) A jónak minősített kétoldalú kapcsolatok továbbfejleszthetők. A szerény kereskedelmi forgalom növelése kívánatos cél, a gazdasági együttműködés fellendítését főként új formák ösztönzésével lehetne elérni, amelyek közé a magyar-belga vegyes vállalatok, belga vállalatok részvétele a világbank által finanszírozott programokban, vállalatok közötti együttműködés tartozott volna. Különös hangsúlyt kapott a harmadik piaci együttműködés, a műszaki-tudományos kapcsolatok fejlesztése, valamint a kulturális és idegenforgalmi érintkezések gyakorítása. Természetesen ez alkalommal is szót kellett ejteni Magyarország és az EGK viszonyáról, annál is inkább, mivel a magyar külkereskedelmi forgalomnak mintegy egyharmada EGK-val folytatott kereskedelemben realizálódott. A kérdés ekkorra már olyan fontossá vált, hogy a Politikai Bizottság külön ülésen foglalkozott a „Közös Piaccal folytatandó tárgyalások irányelveire” tett javaslatokkal.677 Az előterjesztés megállapította, hogy a Közös Piaccal 1982-ben kezdeményezett tárgyalások két évvel később megszakadtak, mivel az EGK nem volt hajlandó a magyar fél „jogos igényei” 676 677

MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/15 MOL M-KS 288.5./977 ö.e. 251

figyelembevételével folytatni a megbeszéléseket. 1985-ben az EGK elfogadta ugyan a KGST országok közös javaslatát arra, hogy hozzanak létre (intézményes) kapcsolatot a két szervezet között, de ezt a lépést a KGST országokkal kötendő kereskedelmi megállapodásoktól és az EGK diplomáciai elismerésétől tette függővé, továbbá az EGK ragaszkodott ahhoz is, hogy a KGST-vel kötendő megállapodás érvénye terjedjen ki Nyugat-Berlinre is. Ez persze további nehézségeket támasztott, de ettől függetlenül 1986 nyarán Budapest ismét vázolta elképzeléseit. Az EGK diszkriminatív mennyiségi korlátozásait záros határidőn belül számolja fel, amit a magyar fél rugalmas magatartással kész elősegíteni, a mezőgazdasági-, és élelmiszeripar területén „bizonyos versenytársak”által élvezett kedvezményeket viszonossági alapon kezelje a két fél, valamint egyes ipari termékek vámtételeit kölcsönösen csökkentse az EGK és Magyarország. Budapest készségét nyilvánította ki a diplomáciai kapcsolatok kérdésének a rendezésére, majd nagykövetek cseréjére hozzáfűzve, hogy ez együtt jár az Európai Parlamenttel létesítendő hivatalos kapcsolatokkal is. Miután a Bizottság elismerte, hogy Magyarország GATT tagsága alapján jogosult az egyenlő elbánásra, az EGK miniszteri tanácsa 1987. április 27-én felhatalmazást adott kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás létrehozására Magyarországgal. A Tanács azonban nem hatalmazta fel a Bizottságot a diszkriminatív mennyiségi korlátozások feloldására. Ettől függetlenül a Politikai Bizottság egyetértett azzal, hogy legyen megállapodás az EGK-val, a magyar kormány dolgozza ki az erre vonatkozó irányelveket és küldjön nagykövetet az EGK mellé. Ezek a döntések nagy jelentőségűek voltak. A fejlődést magyar álláspont szerint azonban komoly akadályok fékezték úgymint, mennyiségi korlátozások és vámhátrányok. A magyar álláspont szerint ez a gyakorlat elfogadhatatlan, GATT tagságunkból eredő jogokkal ellentétes.678 Olyan megállapodást akart Magyarország, amely kimondja jogát a diszkriminációtól mentes kereskedelmi kapcsolatokra, határidőhöz kötve garantálja a mennyiségi korlátozások lebontását. Ennek fejében a magyar fél ismételten késznek mutatkozott garanciát vállalni arra, hogy nem fogja zavarni az EGK tagállamok piacát.679 A miniszterelnökkel folytatandó négyszemközti megbeszélésen túl, a két küldöttség jelenlétében sorra kerülő plenáris tárgyalást is előirányoztak. Az erre az alkalomra Kádárnak készített tematika szólt a magyar gazdaság nehézségeinek okairól. A külső okok között a cserearányromlás állt az első helyen, a belső okok között pedig az, hogy a cserearányromlásra késői és nem megfelelő reagálás történt. A „stabilizációs program” fő céljai: a reformfolyamat továbbvitele – gazdasági és politikai téren egyaránt –, a kormány nem riad vissza a népszerűtlen intézkedésektől sem. A „stabilizációs programmal” járó intézkedések nem korlátozza a magyar-belga együttműködést. A nemzetközi helyzettel összefüggésben a dokumentum kijelentette, hogy a Szovjetunióban végbemenő folyamatok, változások döntően hatnak a nemzetközi kapcsolatokra, amelyekben a kisebb országok is fontos szerepet játszanak. A magyar külpolitika törekvései Európában: a lehető legalacsonyabb szintű katonai egyensúly, sokoldalú, kiegyensúlyozott együttműködés a helsinki záróokmányban szereplő elvek és ajánlások szellemében, a Bécsi Utókonferencián minél előbbi megállapodás elérése mind a három kosár témájában. A gazdasági együttműködés fontossága miatt érdekelt Magyarország a KGST és a EGK viszonyának a rendezésében

Más kérdés, hogy ez jórészt elvi probléma volt, mivel egész egyszerűen nem volt elegendő árualap ahhoz, hogy könnyítés esetén kibővülő kereteket magyar termékekkel feltöltsék, látványosan megnövelve a magyar exportot. 679 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/16 678

252

illetve Magyarország és az EGK megállapodásában – melynek legfontosabb momentuma a diszkrimináció mentesség.680 A látogatás fontos programja volt a belga gazdasági szakemberekkel folytatandó beszélgetés, különös tekintettel arra, hogy ez alkalommal számoltak a belga nemzeti bank kormányzójának a részvételével is. A Kádár számára készített témavázlat már egy olyan megoldássorozatot vázolt fel a rendszer válságos állapotának a kezelésére, amely a nyugat számára is elfogadható volt. A magyar vezetés számára ez azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy az irántuk megnyilvánuló nyugati bizalmat „feltőkésíthetik”. Ez igen lényeges szempont volt, mert ekkorra már teljesen világossá vált, hogy a szakadék szélén táncoló szovjetek nem tudnak és nem is akarnak kölcsönöket nyújtani vagy a kedvezőbb nyersanyag árakat megállapítani a kétoldalú kapcsolatokban. Így Kádáréknak a belga üzleti élet képviselőivel is ismertetni szándékozott, főbb konkrét céljai között a gazdaságban keletkezett feszültségek felszámolása, az ország fizetőképességének a megőrzése, az adósságállomány növekedésének a megállítása, a gazdaságtalan termelés felszámolása és a konvertibilis elszámolású kivitel fokozása, a további külgazdasági nyitás, a nemzetközi munkamegosztás még nagyobb fokú kiaknázása, a kereskedelmi kapcsolatok bővítése, a termelési kooperációk ösztönzése, külföldi tőke bevonása, vegyes vállalatok alapítása szerepelt. A célok megvalósítására a Kádár által ismertetni javasolt fő eszközök már arra mutattak, hogy kőkemény piacgazdasági módszerek bevezetéséről volt szó, amelyek mellesleg teljesen idegenek voltak a „szocializmus humánus voltától”. A szigorú pénzügyi politika (adó-, ár-, és bérreform), a szerkezet korszerűsítés, a szelektív termelésfejlesztés, a piaci mechanizmusok és a verseny erőteljesebb kibontakozása, a vállalatok önállóságának további növelése, a fogyasztás elkerülhetetlen korlátozása hétköznapi nyelvre lefordítva gyárbezárásokat, elbocsátásokat is jelentett – megfelelően a piacgazdálkodás vaslogikájának – bizonyítandó, hogy Magyarország adaptálódási képessége intakt és változatlanul megbízható partner. A belga vállalatoknak szóló üzenet az volt, hogy konkrét lehetőségek vannak a belga és magyar vállalatok közötti termelési együttműködésre, a belga vállalatok fokozottabb részvételére a magyarországi beruházásokban – különös tekintettel a világbanki finanszírozású programokra. Magyarország szívesen venné a közös vállalati együttműködés a harmadik piacokon. A belga vállalatoknak jó lehetőséget kínál tovább, hogy a szelektív fejlesztési politikának megfelelően növelni kívánja a magyar fél a korszerű gépek és gyártási eljárások vásárlását, fokozott figyelmet fordít a gyógyszer és vegyiparra, amelyben addig is jelentős volt a magyar-belga együttműködés.681 Kádár belgiumi látogatásának az egyik fontos – ha nem a legfontosabb – eseménye volt az EGK Bizottságának elnökével Jacques Delors-ral és a Bizottság nemzetközi kapcsolatokért felelős tagjával Willy de Clerq-kel lezajlott találkozó. A brüsszeli magyar nagykövet előzetesen rejtjeltáviratban jelezte, hogy az EGK e két, megkerülhetetlen tisztségviselője egyetértését fejezte ki azzal, hogy Kádárral november 15-én, közvetlenül belgiumi hivatalos programja kezdete előtt találkozzanak.682 A találkozó létrejöttének körülményeit tekintve bizonyos zavart okoz, hogy míg a nagykövet Delors-nak és de Clerq-nek a találkozót illető egyetértéséről jelentett, addig a Kádár-látogatásról készített jelentésben683 az áll, hogy az EGK vezetőinek kezdeményezésére jött létre a találkozó. A körülményeket figyelembe véve azonban az 680

MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/17 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/20 682 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/26 683 MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14-13 001551/31 681

253

tűnik valószínűnek, hogy ezt a megbeszélést a magyarok indítványozták, és a későbbi, újabb csúsztatást ismét csak az MSZMP-ben zajló hatalmi harc motiválta. Ettől függetlenül, a találkozó valóban fontos volt a magyar érdekek szempontjából, és Kádár ennek (és a fentebb idézett PB határozatnak) megfelelően meglehetős nyíltsággal beszélt. Szólt egy enyhültebb nemzetközi légkör elérésére irányuló magyar törekvésekről, rámutatott a kölcsönös biztonság, a fegyverkorlátozás és leszerelés, egy új igazságosabb és működőképes gazdasági világrend, a globális problémák és a nemzetközi gazdasági együttműködés összefüggéseire. Ismertette a magyar társadalmigazdasági fejlődést, a gondokat, a stabilizációs és kibontakozási programot. Hangsúlyozta, hogy a magyar politika nyitottsága a világ felé olyan objektív adottságokra épül, amely e politikának a jövőben is tartós eleme lesz – tehát nem konjunkturális elemekről van szó, ami kétségkívül a Magyarországra irányuló esetleges tőkemozgásnak szóló üzenet volt. Az objektív adottságok felismerése jegyében lépett be Magyarország a GATT-ba, a Világbankba, a Nemzetközi Valutaalapba, ezért kívánja kapcsolatai rendezését az EGK-val. Utalt arra, hogy a magyar gazdaság gondjainak egy része a Közös Piac hátrányos megkülönböztetésének a következménye. Delors rámutatott, hogy az EGK ugyan gazdaságra építkezik, de politikai természetű szervezet is, híve a békés egymás mellett élésnek és más társadalmi berendezkedésű országokkal is a kapcsolatok fejlesztésére törekszik. Fontosnak tartják a KGST országokkal a kapcsolatfejlesztést, ezen belül Magyarországot kiemelten kezelik. Kádár üdvözölte a Közösség általános együttműködési szándékát, az EGK és KGST közötti kapcsolatfelvételt. Az EGK-val való kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás mielőbbi létrejöttét a magyar fél akarja, s ezzel párhuzamosan kész a Közös Piac részéről kért diplomáciai elismerésre is. Magyarország igényeit szakértői szinten ismertette: diszkriminációmentes elbánás, a mennyiségi korlátozások határidőhöz kötött felszámolását, a magyar iparcikkeket sújtó vámhátrányok csökkentését, mezőgazdasági exportja korlátainak oldását várja. Az EGK számíthat a magyar fél rugalmasságára a megoldási módok kidolgozásánál, de elveiből engedni nem tud. „Csak olyan tartalmi megállapodás fogadható el, amellyel saját népünknek el tudunk számolni és szövetségeseink felé is képviselhető”. Kádár érveket sorakoztatott fel azokkal a kifogásokkal szemben, amik a megállapodás precedens voltára, Magyarország állami külkereskedelmi gyakorlatára, és a konkurencia túlzott megnövekedésre vonatkoztak az EGK részéről, s érzékeltette, hogy ezeket a kérdéseket az EGK-nak kell rendeznie. Igen fontos eredmény volt, hogy mindkét fél megerősítette a megállapodás mielőbbi létrehozására irányuló politikai akaratot és gazdasági érdekeltséget. A közös vélemény szerint a megállapodás tartalmi előkészítéséhez jó alapot nyújt, hogy a Bizottság ismeri, érti és alapjában elfogadja a minimális magyar platformot, ehhez azonban meg kell találni azt a megfelelő formát – mindenek előtt a diszkriminatív mennyiségi korlátozások határidőhöz kötött felszámolása terén – amely összhangban áll a mandátummal és a tagországok számára is elfogadható. De Clercq kijelentette, hogy szerinte a megállapodás 1988 első felében létrehozható. A brüsszeli magyar nagykövet rejtjel táviratban jelentett a Kádár és az EGK vezetői megbeszélésének a visszhangjáról. Jelentése szerint a találkozóról készített EGK belső feljegyzés szerint pozitív volt a véleménycsere, s egyik legfontosabb eredményének az tekinthető, hogy Delors-nak először volt alkalma közvetlenül magyar vezetőtől hallani a magyar álláspont kifejtését.684 A találkozó kétségkívül lendületet adott a magyar-EGK tárgyalásoknak,

684

MOL XIX-J-1-j 31. doboz 14- 13 001551/33 254

hiszen nem egészen két éven belül, a Kádár rendszer utolsó pillanataiban megtörtént a nagykövetek cseréje. Kádár látogatásának további programja is annak rendje s módja szerint zajlott. Találkozott a királlyal és szűk körben, valamint plenáris tárgyaláson folytatott megbeszélést Wilfried Martens miniszterelnökkel. Találkozott a parlament és a szenátus elnökével és parlamenti képviselőkkel, továbbá a flamand szocialisták elnökével és a belga kommunisták elnökével. A városházán tájékoztatta a belga üzleti élet vezetőit és elutazása előtt sajtókonferenciát tartott. A királynál Kádár kifejtette, hogy tárgyalásait eredményesnek tekinti, kétoldalú kapcsolatok fejlesztése, hozzájárulás a nemzetközi helyzet javításához. A király méltatta Kádár szerepét a magyarországi fejlődésben, és elfogadta a magyarországi látogatásra szóló meghívást. A Martens-szel folytatott szűk körű találkozón kölcsönösen megállapították, hogy a belga miniszterelnök 1984-es budapesti látogatása óta kedvező fejlemények mentek végbe a nemzetközi életben. Folyamatossá vált a magas szintű párbeszéd, a magyar-belga kapcsolatok fejlődtek és mindketten arra irányuló reményüket fejezték ki, hogy Kádár látogatása további lendületet ad a kétoldalú együttműködésnek. Kádár belga érdeklődésre szólt a nemzetközi élet legfontosabb kérdéseiről; a szovjet- amerikai viszonyról, a szovjetunióbeli változások magyar megítéléséről, a magyar EGK-tárgyalásokról. Martens méltatta a kis és közepes országok szerepét, üdvözölte a szovjet-amerikai csúcstalálkozót. Kifejtette, hogy a belga kormány részéről megvan a szándék a gazdasági együttműködés fejlettebb és stabilabb formáinak elősegítésére, a kapcsolatok minden téren való fejlesztésére. Martens a magyar stabilizációs program kapcsán rámutatott, hogy Belgium sok tekintetben hasonló problémákkal küzd, saját tapasztalatuk alapján fontosnak tartják a stabilizációs politika következetes végig vitelét. Üdvözölte a magyar politikai rendszer nyitottságának, demokratizmusának erősítésére irányuló szándékot, a reformpolitika folytatását – ami egyéként annak a kódolt üzenete volt, hogy magyarországi konzervatív fordulat esetén a kapuk bezárulnak. A Kádár-látogatásról készült és a Politikai Bizottság tagjai által is megkapott jelentésben egy sor sem szerepel arról, hogy Kádár fontos belga üzletemberekkel is találkozott. Ez meglehetősen furcsa, mivel ennek az útnak lényegesek voltak a gazdasági vonatkozásai is. Csupán a Népszabadság tudósít róla összefoglalójában azzal, hogy ott volt a belga nemzet bank kormányzója, a belga vállalkozók szövetségének az elnöke, valamint az Albert herceg kíséretében Magyarországon járt üzletemberek közül jó néhányan. Kádár reményét fejezte ki, hogy a kölcsönös érdekek alapján a belga pénzügyi és üzleti körök a jövőben aktívabban vesznek részt a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban. Élénk eszmecsere alakult ki a vállalatok közötti kooperációban, a közös vállalatok alapításában rejlő kiaknázatlan lehetőségekről.685 Kádár a hazatérése előtt, látogatásának utolsó mozzanataként tartott sajtóértekezletén is elsősorban a „fő feladat”-ról beszélt, ami felfogása szerint nem volt más, mint a szocialista társadalom humánus alapelveit szem előtt tartva megteremteni a racionális gazdálkodás feltételeit. A társadalom demokratizálására, a reformok folytatására való törekvést emelte ki. Arra a teljesen jogos kérdésre, hogy miképpen egyezteti össze törekvéseit a kommunista rendszerrel, Kádár egyrészt azt válaszolta, hogy Magyarországon még nincs kommunizmus, a szocializmus építése folyik, másrészt kifejtette, hogy a szocialista társadalomban is árutermelés folyik, márpedig az árutermelésnek vannak saját törvényei, amelyek minden társadalmi rendszerben érvényesek. A piac törvényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, csakis reális árakkal 685

1987. nov.17. 255

lehet gazdálkodni, ezen kívül a termelésnek nyereséget kell hoznia. Az új program sikere érdekében az emberek mind nagyobb tömegét kell bevonni az őket érintő kérdések eldöntésébe. Kádár válaszaival egy egészen új, az addigitól eltérő gazdasági és politikai rendszer modelljének az alapjait vázolta fel, amely fényévnyi távolságra lett volna a proletárdiktatúrától és inkább egy szolid polgári demokrácia képét előlegezte. Ennek nyomán igyekeztek kialakítani később a „szociáldemokrata” Kádár képet. 1977-es római látogatását lezáró sajtóértekezletén, büszkén vállalta az egyik olasz lapnak azt a megjegyzését, hogy ő a „kompromisszumok robotosa”. Az is volt – egy igazi zoon politicon. Egész politikai pályáját végigkísérte a kompromisszumok sorozata 1956 értékelésétől kezdve az 1968-as csehszlovákiai „bevonuláson” át a magyar gazdasági reformig és annak megtorpedózásáig. A Brüsszelben elmondottak sem valódi és igazi fordulatot jelentettek gondolkodásában. Mindez azt mutatta, hogy a megváltozott körülmények nyomasztó hatására alkut kötött és további alkuk megkötésére is készen állt – mint más alkalmakkor is. Amennyiben politikai és biológiai ideje lett volna, valószínűleg lenyesegette volna a „stabilitási program” nyomán megeredő vadhajtásokat – de ez már a politikai fikció körébe tartozik. Mindenesetre a belgiumi Kádár-látogatás a hivatalos értékelés szerint eredményes volt, céljait elérte. Hasznos és helyes volt, hogy a Közös Piac vezetőivel a szocialista országok közül első alkalommal a legmagasabb szintű találkozóra sor került. Demonstrálta a magyar politikai szándékot és hozzájárult a magyar álláspont jobb megértetéséhez és a magyar-EGK tárgyalások ütemének a felgyorsításához. A belga vezetőkkel folytatott megbeszélés hozzájárult a kétoldalú kapcsolatok különböző területein az előrelépés általános feltételeinek a javításához. A nemzetközi kérdések tekintetében a kifejtett – bár a két ország különböző szövetségi rendszer tagja álláspontok közeliek vagy hasonlóak voltak. Egyetértés nyilvánult meg abban is, hogy Magyarországnak és Belgiumnak kezdeményezően kell hozzájárulnia az európai légkör javításához. A jelentés készítője még szükségesnek vélte hozzáfűzni, hogy Kádárt megkülönböztetett tisztelettel fogadták.

256