Victoria Mathilda hercegnő, vagy, ahogy a családban becézik. Tilda 18 éves, angyali szépségű, minden protokolltól irtozó, természetes gondolkodású

Victoria Mathilda hercegnő, vagy, ahogy a családban becézik. Tilda 18 éves, angyali szépségű, minden protokolltól irtozó, természetes gondolkodású életvidám lány, bár Viktoria angol királynő keresztlánya. Nem csoda, hogy megrémül, amikor tudtára

adják,

politikai

megfontolásból

egy

kis

német

fejedelemség urához, Maximilian herceghez adják feleségül. Ráadásul leendő férjével soha nem találkozott, még csak arcképről sem ismerik egymást, csak elrejtett megjegyzésekből hallja, vétek egy ilyen ártatlan lányt Maximilianhoz kényszeríteni. Jegyeséhez utazva meg kell állniuk Münchenben, s Tildának kedve támad belekóstolni a müncheni éjszakába, a sörbárok világába. Belekeveredik az utcán zajló diáktüntetésbe, egy ismeretlen ifjú menti ki a tömegből, hogy ne kompromittálja magát, egy fogadóba viszi magával, de alighanem ez lesz az igazán kompromittáló…

Barbara Cartland

A vásott angyal

Obernia kitalált ország, de magát a Linderhofot, mikor tavaly ott jártam, éppolyan titokzatosnak, izgalmasnak és szépségesnek találtam, mint Tilda. Történetem megköveteli, hogy Münchent valamelyest közelebb helyezzem Lajos álompalotájához, mint amennyire a valóságban van. B. C.

4

ELSŐ FEJEZET 1879. A vonat lassan betöfögött Windsorba. Az állomást ugyan nem ürítették ki, mint korábban, a királynő érkezésekor, de így is épp elég sok kényes-fényes, a – aranysújtásos tiszt várta Forthampton örökös úrnőjét, Priscilla királyi hercegnőt és leányát. Királyi hintó állt az állomás előtt. A hölgyeket fölsegítették rá, és már indultak is a kastély felé. – Ne feledje, Tilda – szólt Priscilla hercegnő –, hogy a Királynőhöz nem szólunk, amíg ő meg nem szólít. – Igen, Mama. – És ügyeljen a sorrendre: megfogja őfelsége kezét, földig bókol, aztán kézen –, és legvégül arcon csókolja. – Igen, Mama. – Es nagyon figyeljen, Tilda, őfelsége minden szavára. – Igen, Mama. – Ígérje meg, Tilda, hogy nem fog kérdést intézni őfelségéhez. Maga nagyon szeret kérdezősködni. Mondtam már máskor is. – Mama kérem, hogyan kell megtudni a választ, ha kérdezni nem szabad?

5

– Szinte vártam ezt a megjegyzést. Magára vall, kedvesem. Kár, nagy kár, hogy édesapja nem jöhetett velünk! Érzésem szerint maga mindig körültekintőbben viselkedik a jelenlétében. Csönd. Mióta kézhez kapták a windsori kastélyba szóló meghívást, Lady Victoria Matilda Tetherton-Smythe századszor hallotta eme anyai intelmeket. Rég megtanulta, legjobb, ha mindenkire ráhagy mindent, s közben hagyja, hogy gondolatai a maguk törvénye szerint járjanak. A gondolatába is beleborzongott, hogy látni fogja a kastélyt. Izgatottan nyújtogatta nyakát a hintóablakban. Egyelőre azonban csak házakat látott mindkét oldalon; az ódon, vaskos falaknak, melyeknek története fölgyújtotta képzeletét, még se híre, se hamva. Tanáraitól tudta, hogy a kastélyt még I. Vilmos építette. Megragadta a Hódító képzeletét a folyam fölé szökő meredek domb: ezt a leigázott, barátságtalan nációt, gondolhatta, nem árt folytonosan emlékeztetni normann hódítói jelenlétére. Hű, hogy gyűlölhették azt az embert, gondolta Tilda. – Ej, Tilda, hát nem figyel? – rótta meg anyja. – Mit is mondtam? – Ne haragudjon, Mama, valóban másra gondoltam. – Mint mindig! – háborgott Priszcilla hercegnő. – Lesz szíves rám figyelni, igen? – Igenis, Mama. Figyelek. – Azt mondtam az imént, ne feledje, hogy mostantól mindenki Viktóriának fogja hívni. A Királynőről kapta a nevét: mivel ő tartotta keresztvíz alá, mi sem természetesebb, mint hogy az ő nevét kell viselnie. – Gyűlölöm azt a nevet, – tört ki Tilda.

6

– Az édesapja sem kedveli – vallotta meg Priszcilla hercegnő – , ezért is kezdte Matildának szólítani. Ami persze rövidesen a meglehetősen közönséges Tildává rövidült. – Nekem tetszik, Mama. – Hogy magának mi tetszik és mi nem, annak édeskevés jelentősége van, Til…akarom mondani, Viktória. – Lám, hát ez az, Mama – mosolyodott el Tilda. – Akárhogy döntenek is Oberniában, önnek sem fog rájárni a szája a Viktória névre. – Márpedig az bizonyos, hogy az oberniaiak Viktóriának fogják szólítani – szögezte le a hercegnő. – És kérem, percre se feledje, Tilda, hogy házasságát maga a Királynő hozta födél alá. – Lehet azt elfelejteni, Mama? – Bizony nem. Nagy tisztesség az. Büszke lehet rá. Tilda nem felelt. Kis szünet után az anyja folytatta: – Nem sok magakorú leánynak adatott meg, hogy egy jelentős befolyású európai ország uralkodó hercegnéje legyen. – Azért odébb van az még… – dünnyögte Tilda. Mondott volna egyebet is, de ebben a pillanatban föltűnt a kastély, és el kellett ismernie, hogy épp olyan fölséges és lenyűgöző, mint gondolta. Gondolatai akaratlanul is a régi idők lovagjaira, megannyi vitézi öklelő torna résztvevőire tévedtek. Lelki szemével látta mívesen megfestett pajzsukat, gazdagon hímzett nyeregtakarójukat, no meg a sárarannyal kivert markolatú és gombú szép kardokat. – Hej, ha akkor éltem volna sóhajtott magában. Minden lovagnak volt egy Szíve Hölgye, aki' számára a szépség eszményképe volt, akinek fogadalmakat tett, s akinek nevével az ajkán állt sorompóba a vitézségét és férfiasságát bizonyító harci játékokon.

7

A lovacskák már a domb meredekén kaptattak a kastélykapu felé, s Tilda eltűnődött, vajon erre járt-e hajdan Erzsébet királynő is. Micsoda pompás teremtés lehetett azzal a törékeny alkatával és hajlíthatatlan akaratával, a kecsességével és kemény söriszszaságával! Szívesen vadászgatott a parkban, s mint írva van, „ennkezével ejtette el a dali, nagy szarvast is". Mindenki elismerte fölségét, nagyságát, férjhez mégsem ment soha. Alighanem el akarta kerülni, hogy mások válasszanak férjet neki, gondolta Tilda. A hintó megállt a kapu előtt. – Akkor hát ne feledje, Tilda, amit mondtam! – szólt izgatottan Priszcilla hercegnő. – A királynő évek óta nem látta. Jó benyomást kell tennie. – Igyekezni fogok, Mama. Beléptek a 14. századi gótikus előcsarnokba. Sötét folyosókon haladtak tovább: Tilda a félhomályban is megcsodálta a gazdag faragású mennyezetpárkányzatot és faburkolatot, Grinling Gibbon remekét. Maga sem tudta, miért, Gibbon faragványai mindig nagy hatással voltak rá. Kecses szimmetriába rendezett levelek, indák, gyümölcsök, halak, vadak: lénye egy meghitt zugában vertek visszhangot, maga számára is érthetetlenül. Minden valódi szépség láttán ezt a titokzatos, boldogságos belső izgalmat érezte. Tovább kalauzolta őket az ünnepélyes ábrázatú háznagy. Tilda látta, mennyire ideges az anyja.

8

Priszcilla hercegnőnek szokása volt, hogy ha fölizgult valami miatt, beharapta az ajkát. Ráadásul folytonosan igazgatta a sálját, a kézitáskáját, a ruhája elejét. – Semmi baj, Mama. Nem fogja megenni a királynő – mondta volna legszívesebben Tilda. Tudta azonban, hogy egy efféle megjegyzés csak még inkább idegesítené szegény anyját. Mint megtudta, ritkaság a királynőt Windsorban találni. Évek óta ki nem mozdult kedves Osborne-jából, hercegi párja halála óta ott pergette magányos napjait. A múlt év politikai eseményei azonban, meg az Oroszországgal támadt feszült viszony fölébresztették szunnyadó energiáit, amit a körülötte álló személyek csodás megifjodásként ünnepeltek. Nehezen ment a fejükbe, hogy a politikai helyzet állandó feszültsége, s az ebből adódó folyamatos döntéskényszer éppen az az élénkítőszer, amire Viktória királynőnek szüksége van. Őfelsége ez idáig nem győzött panaszkodni, hogy milyen rettentően agyondolgozza magát, és sokat korholta környezetét, amiért ilyen képtelen erőfeszítésekre kényszeríti. Csordultig volt önsajnálattal, sajnálta és sajnáltatta „a szegény királynőt" magányos sorsáért, s most, íme, mindennek egy csapásra vége szakadt. Mindenki meglepetésére nem akart Osbome-ban maradni, vagy Balmorálba menekülni, amivel a kormány tagjainak nem csekély kényelmetlenséget okozott volna, hanem átköltözött Windsorba. Immár nem minisztereinek kellett élénkebb tevékenységre serkenteniük az uralkodónőt, hanem ellenkezőleg, ő lett az, aki a többieket nógatta.

9

Az örvendetes változás egyik fő oka kétségkívül az volt, hogy együtt dolgozhatott miniszterelnökével, Mr. Benjamin Disraelivel, akit szeretett, s akiben megbízott. Később maga ISRAELI fogalmazta meg: „Az uralkodónő megihlette a miniszterelnököt, az pedig áldozatosságra kapatta őt!" Akármi lett légyen is a döntés oka, tény, hogy az államférfiaknak, a politikusoknak, sőt a rokonságnak is nagy könnyebbséget hozott a királynő Windsorba költözése. Priszcilla hercegnő még a vonaton mondta lányának: – Osbome-ba bizony igen körülményes az utazás, és nem szívesen hagytam volna oly sokáig magára az édesapját, Tilda. Forthampton hercege, aki abban a példátlan kiváltságban részesült, hogy polgárember létére nőül vehetett egy királyi hercegkisasszonyt, az uralkodónő unokaöccsének leányát, egy idő óta nem örvendett jó egészségnek. Nem vitás, hogy e ritka kiváltságban csupán azért részesülhetett, mert Anglia egyik leggazdagabb embere volt. És íme, mindenki egyetértő véleménye szerint, az ily módon összehozott házasság ragyogóan sikerült. Gondot csak az okozott, hogy a herceg jócskán idősebb lévén a feleségénél (éppenséggel egyéb okok is közrejátszhattak), frigyüknek csupán egyetlen gyümölcse lett: Viktória Matilda. S ez annyit jelentett, hogy a hercegségnek sajnálatos módon nem volt közvetlen örököse. Meglepetésként hatott, hogy a királynőnek, mikor házasságközvetítői terveit szövögette Európa szóba jöhető koronás fői között, eszébe jutott a keresztlánya. – Mennyire jellemző rá, Viktória nagy-nagynénémre! – kiáltotta Priszcilla hercegnő, elolvasván a levelet, melyben a

10

királynő tudatja, hogy elrendezte: Viktória Matildát feleségül fogja venni Oberaiai Maximilián. – Hogy értve? – kérdezte a herceg. – Azt hittem, tökéletesen elfelejtette, hogy Tilda egyáltalán a világon van. Legutóbb, mikor tiszteletünket teltük Osbome-ban, szóba sem hozta a nevét, és most, egyszer csak házasságot szerez neki! – Megtiszteltetés, drágám. Priszcilla hercegnő sóhajtott. – Bár LILLA is annak érezné. Tilda a hírt némi meghökkenéssel fogadta, de tiltakozni nem tiltakozott, pedig az anyja leginkább ettől tartott. Mindig is kiismerhetetlen gyermek volt ez a Tilda. Amit Priszcilla hercegnő nem tudott: tizennyolc esztendős leánya a worcestershire-i Forthanton-uradalmat, amelyen, neki úgy tűnt, börtönéveit pergeti, egyre kétségbeejtőben unta. Nem mintha nem lelt volna mivel elfoglalnia nyughatatlan szellemét. Nevelőnők, tanárok, épületes időtöltés, szórakoztató kéz mívesség – minden a rendelkezésére állt. Lovagolni is szeretett, s noha vadászni nem engedték, apjától két lovat is kapott, két jóvérű, tüzes paripát, nem olyan álmatag, béketűrő jószágokat, amelyekre a fiatal lányokat szokás ültetni. A Forthampton herceget úgyszólván nyomorékká tette a köszvény, s így szó sem lehetett róla, hogy Tilda fölutazzon a londoni báli szezonra, vagy hogy egy Forthamptonban rendezendő bálon vezessék be a társaságba. Londonba azért persze elvitték, de csak azért, hogy tiszteletét tegye a Buckingham-palota tróntermében. A fogadás első óráját még csak végigülte a királynő, de aztán e terhes hivatalt áttestálta fiára, a velszi hercegre, és szép dán menyére, a velszi hercegnére, Alexandrára.

11

Tilda szertartásosan bemutatkozott a királyi család tagjainak, S ami eztán következett, az éppolyan merev és unalmas volt, amilyennek várta. Úgy tűnik, gondolta, mintha az emberek más nyelven beszélnének a királyi vérből valókkal, mint a közrendűekkel. Mivel Tilda édesanyja ez előbbiek közül való volt, akik a közelébe férkőztek, azok bizony ilyen emelkedetten nyakatekert stílust erőltettek magukra, s beszéltek általában nem túl érdekfeszítő témákról. A háznagy, előttük járása-a windsori kastély folyosóit, megállt. Az uralkodói lakosztály elé érkeztek, s rövid várakozás után bebocsátást nyertek a fogadószobába. Ott ült karosszékében a királynő, mellette az asztal rojtos abrosszal takarva. Bő, fekete szaténruhájában, tükörfényes, fekete, puhabőrű magas szárú cipőjében és selyem blúzában valóban tiszteletet parancsoló jelenség volt, amit Tilda, mondhatni el is várt tőle. Furcsa volt belegondolni, hogy ez az apró asszony egy irdatlanul nagy birodalomnak az uralkodója, s Európának' szinte mindegyik uralkodójával valamiképpen atyafiságban van. – Az édesanyjától tudta, hogy a királynő csaknem 250 festményt és rengeteg fényképet őriz a rokonságáról: négy szobáját zsúfolta tele velük. A rokoni képmások mindig vele utaznak, Windsorból Barmoralba, Barmoralból Osborne-ba. Tilda most jó néhányat a tulajdon szemével láthatott az íróasztalon és egyéb asztalkákon, a súlyos, bíborvörös damasztfüggönyök mellett. A fényképek körül levélkötegek, kották, papírnehezékek, tintatartók, régi tollkések, meg, a Királynő Születésnapi Albuma". Ez utóbbi tele volt látogatóinak névaláírásával, vitte mindenüvé magával, s összetévesztették, nem is egyszer, a Bibliával.

12

Tilda csak mintegy a szeme sarkából vette tudomásul mindezt, királynőstül, olyannyira igyekezett eleget tenni az anyai instrukcióknak. Anyja, a hercegnő már ott is állt az uralkodó előtt: kecses mély bókot lejtve, épp fölemelkedett, hogy megcsókolja a királynő kezét, majd az orcáját. – Szóval hát ő volna a kis Viktória! Szokatlanul magas fekvésű hangja volt. A királynő élénk, kutató szemmel nézte, hogyan vágja ki Tilda a betanított szertartásos pukedlit érinti meg ajkával a sápadt, lágy orcát, s hajol rá a kékeres, öreg kézre. – Úgy van, Felség, Viktória – rebegte kissé elfúlva Priszcilla hercegnő. – Beszédem van veled, Viktória. – Igenis, Felség. Tilda tapasztalatból tudja, hogy ha egy felnőttnek beszéde van az emberrel, az szidást vagy egyéb kellemetlen dolgot jelent, ám a királynő így folytatta: – Édesanyád, nemde bár, elmondta, hogy feleségül mégy Maximilián oberniai herceghez? – Igen, Felség. – Fontos pozíció ez, több szempontból is. – Igen, Felség. – Először, méltónak tartom Maximilián herceget arra, hogy angol párja legyen, méghozzá éppenséggel a rokonaim közül való. – Bizonyos vagyok benne, Felség, hogy méltányolja is ezt a rendkívüli kegyet – szúrta közbe Priszcilla hercegnő. A királynő le nem vette volna a szemét Tildáról. – Másodszor – folytatta, mintha a hercegnő meg se mukkant volna –, Obernia földrajzi helyzete igen fontos a mi európai politikai stratégiánk szempontjából.

13

Tilda ráemelte kék szemét az uralkodónőre. Lám, végre valami érdekes, gondolta. – Meg kell értened – folytatta Viktória királynő –, hogy a Bajorországgal, Ausztriával és Württemberggel határos Obernia lényeges tényező az erőegyensúly szempontjából – föltéve, ha független bír maradni. A királynő szünetet tartott, de látszott, választ egyelőre nem vár. Kisvártatva így folytatta. – Poroszország, császárrá emelvén Vilmost, s bekebelezvén számos kis államot, olyan helyzetet teremtett, amely nem kis aggodalommal tölt el bennünket. Az uralkodói hang éles hang volt s érződött belőle magas helytelenítése. A hercegnő tudta, nem csupán az nyugtalanítja a királynőt, hogy a korábbi szövetségből valódi birodalom lett, hanem unokájának, Vilmos porosz királyi hercegnek a viselkedése is. Tudta az egész család, hogy Vilmost a Bismarckon meg a nagyszülein hízott büszkesége arrogáns, kiállhatatlan fráterré tette. A királynőnek tudomására jutott, hogy egyetértéssel hallgatja az angol anyját, Vikit, a királynő legidősebb lányát illető becsmérlő megjegyzéseket is. – Nem megy a fejembe, hogy Bajorország miért egyezett bele Bismarck herceg javaslatába! – folytatta a királynő, mintha csak magában beszélne. – Én úgy hallottam, Felség – szólt közbe izgatottan Priszcilla hercegnő –, hogy azért, mert Lajos Király olyan fogfájós fajta! A bismarcki javaslat értelmében egy porosz és egy baji uralkodó kormányozná – együtt vagy váltva – a német föderációt, de a bajor király, aki fájós foga miatt nem kívánt vitába bocsátkozni ilyen fontos kérdésekben, mindenestül a poroszokra testálta a vezetést.

14

– Értesülve vagyok e sajnálatos döntés körülményeiről – vetette oda megsemisítőleg a királynő. Priszcilla hercegnő fülig pirult. – Bárhogy történt is, megtörtént, immár hét éve, s a tény az óta is tény – folytatta a királynő. – Bajorország ma tagja a német föderációnak, bár meglátásom szerint Lajos királynak több szabadsága van a szövetségen belül, mint másoknak. Hallgatott egy sort, hogy annál erősebb nyomatékot kapjanak a következők: – Ami nyilvánvaló: Oberniának minden körülmények között függetlennek kell maradnia! Őfelsége azzal elfordította kegyes figyelmét Priszcilla hercegnőről. – Megértetted, Viktória? – kérdezte a fiatal lányt. – Afféle nem hivatalos minőségben bár, de te leszel Anglia oberniai nagykövete. Meg kell győznöd a férjedet, hogy mindig, minden körülmények között előnyösebb számára, ha velünk működik együtt, s nem a németekkel. E nyomatékos szózat után a királynő végigmérte keresztlányát, s váratlanul ezt találta mondani: – De hisz te roppantul fiatalkának látszol! Őfelsége igazat szólott. Tilda külseje ugyancsak gyereklányos volt még. Kicsi volt, törékeny termetű, hajszíne, mint a tavaszi napsugáré, porcelán kék szeme szinte teljesen kitöltötte virágszirom-arcocskáját; éretlenkének, házasságra még merőben alkalmatlannak tűnt. – Tizennyolc esztendős, Felség – vetette közbe idegesen Priszcilla. – Éppen annyi idős koromban koronáztak meg, s én is fiatalabbat mutattam koromnál.

15

– És meg tetszett szeppenni, mikor megmondták, hogy ön lesz a királynő? – kérdezte Tilda. Priszcilla hercegnőnek elakadt a lélegzete. Épp az efféle kérdésektől intette óva a lányát, mivel a föltételezés szerint ez az, ami sérti őfelségét. Meglepetésére, kis szünet után a királynő így válaszolt: – Megszeppentem, mi tagadás, mikor hajnali hatkor közölte velem a mamám, hogy vár a Canterbury érsek és Lord Conyngham. – Az lehetett ám a meglepetés! – suttogta Tilda. – Fölkeltem – folytatta a királynő –, és egy szál pongyolában átmentem a nappaliba. Lord Conyngham, Anglia főkamarása közölte, hogy szegény nagybátyám, a király nincs többé, s mától királynő vagyok. Tilda álmélkodva sóhajtott. – Micsoda megrázkódtatás lehetett, Felség! – Hát igen. Az volt, de már ott és akkor. eltökéltem, hogy helyt állok. Ám akkor, mint aki rádöbben, hogy túl sokat engedett meg magának, pattogósan így folytatta: – Neked is ezt kell tenned, Viktória. Helyt kell állnod! S mindig hazádhoz hűnek maradnod. Soha ne feledd, hívjanak akárhogy is, emelkedj bármilyen magasra, angol vér, az én vérem folyik az ereidben! – Nem felejtem soha, Felség. Néhány további, lényegtelen szó után az uralkodónő kegyesen elbocsátotta színe elől Priszcilla Hercegnőt és Tildát. Elköltöllek egy könnyű étkezést a királynő két udvarhölgyével, s aztán a hintó visszavitte őket az állomásra, és rövid idő múlva már ismét a vonaton ültek, Londonhoz közeledőben. – No, hát ezen is túl vagyunk! – kiáltotta Priszcilla.

16

Kényelmesen befészkelte magát a bérelt kupé szögletében, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Mama, ön fél a királynőtől? Csak tudnám, miért. – Mindenki fél tőle. Magának, mondhatni, szerencséje volt. Igazán elbűvölően viselkedett magával. De higgye el, nagyon félelmetes tud lenni. – Hát, egy királynőnek végtére olyannak is kell lennie – vélekedett Tilda, és elnevette magát. – Azt azonban kétlem, kedves Mama, hogy tőlem valaha is tartana valaki! Nem is lesz királynő, Tilda, hanem csupán uralkodó hercegnő – javította ki az anyja. – Bár nem értem, hogy Európában, ahol csak úgy hemzsegnek a királyok és nagyhercegek, Oberniának miért nem tellett soha királyra. – Talán mert túl kicsi – kockáztatta meg Tilda. – Leányom, kissé becsmérlőleg szól arról a földről, amelynek hamarosan az úrnője lesz – feddette meg az anyahercegnő. – De hisz csakugyan kicsi, drága Mama! – Igaz, viszont annál jelentősebb, maga a királynő mondta. – A Papa is ilyesmit hajtogatott. Tudja, Mama, mit kérdeztem volna még legszívesebben a királynőtől? Hogy a között a temérdek festménye, rajza és fotográfiája között akad-e akárcsak egy is Maximilián hercegről. – Mondtam már Tilda, nem megmondtam? Nincsen róla fénykép. Nem engedi fotografáltatni magát. Ki nem állhatja. – Vajh miért? – Bizonyos vagyok benne, hogy nyomós okkal idegenkedik az a máskészítésnek, ennek a modern divatjától; ízlése ellen való, hogy boldognak-boldogtalannak mutogassák. – Óh. Az okát tehát nem tudja, Mama. – Nyugodjék meg, ha megismerkednek, majd ő maga mondja el, miért.

17

Az anyahercegnő hangszínéből kitűnt, megvan az elképzelése arról, hogy miért nem hagyja lencsevégre kapni magát a herceg. Tilda nem értette. Hiszen mindenkit érdekel a kinézete, vagy tán nem? Mint a királynénál, minden házban ezüstkeretes képek állnak a versenyzongorán, a kis asztalokon, a kandallópárkányokon, az íróasztalon, sokszor tollnak-papírosnak is nehéz helyet találni közöttük – Legalább ha valami halvány fogalmam lenne a külleméről – sóhajtott Tilda. – Magam sem láttam kisfiú kora óta – vágta rá sebesen Priszcilla hercegnő. – Akkor, mondhatom, nyalka fiúcska volt, és amit hall az ember, a szerint most is mód fölött jóképű. Ha valóban az, vajon miért olyan félénk, miért nem hagyja, hogy ránézzenek az emberek? – töprengett magában Tilda. Elcsöndesedtek; csak a kerekek kattogtak, csak a mozdony sípolt. Akkor Tilda ezt találta kérdezni: – Hát a hercegnek van-e fotográfiája énrólam? – Az édesapja, mikor e frigy először került szóba, fölvetette az arcmáscsere ötletét, de mikor megtudta, hogy a hercegről soha nem készült sem portré, sem fénykép, úgy vélte, nem lenne helyénvaló, ha megküldené a magáról készített januári fölvételeket. – Úgy fest tehát a helyzet, hogy miként én, a herceg is zsákbamacskát vásárol? – vetette föl Tilda. Az anyahercegnő ingerülten fölegyenesedett. – Nahát, Tilda, még ilyen lehetetlen, közönséges kiszólást! Nem is értem, hol hallhatta! – Ámde igen találó, nem gondolja, Mama?

18

– Erről tovább nincs mit szólni! – zárta le a témát Priszcilla hercegnő. – Ha a nászáról kíván beszélgetni, Tilda, számba vehetjük a kelengyéjét, amely még korántsem teljes. – Isten őrizz! – csattant föl a lány – Hisz már most is sokkal több ruhám van, mint kellene. Kitartanak, azok ki tudja hány évig is még! Sóhajtott egy keserveset. – Elképzelhető-e, kedves Mama, nyomorúságosabb állapot, mint hogy tíz év múlva még mindig a rég divatjuk-múlta gönceimet igyekszem elhordani? Priszcilla hercegnő összepréselte ajkát. – Nem értem, Tilda, mi lelte az utóbbi időkben. Szinte forradalmár lett itt a szemem láttára. Adja az ég, hogy szegény apja meg ne tudja, miket beszél. Nagyon bántaná. – Mondja meg nekem, Mama. De igazán. Mikor fiatal volt, sosem érzett vágyat, hogy valami egészen mást tegyen, mint amit elvárnak magától? Anyja nem felelt. Tilda tehát folytatta: – Nem akart-e, teszem azt, világgá szaladni, mikor megtudta, hogy hozzá kell mennie a Papához? Soha nem unt rá sajátmagára, soha nem szeretett volna valaki egészen más lenni? – Nem, Tilda. Soha! – felelte eltökélten a matróna. – Boldog voltam és hálás, amiért kezem nyújthattam az édesapádnak. Öt leány testvérem volt, nem úgy, mint magának, és drága jó szüleimnek egy aggodalom volt az élete, hogy méltó párt találjanak mindegyikünknek. Ellágyult hangon folytatta: – Huszonöt is elmúltam, mire megengedtetett, hogy olyan házasságot kössek, amelyben nem viselhetem a koronámat, és mondhatom, igen-igen szerencsés vagyok, hogy olyan derék, jó embernek lettem a társa, mint az édesapja, Tilda.

19

– Es semmi lázadó gondolat, Mama? A lelke legfenekén sem? – évődött tovább Tilda. – Semmi! – viszonozta büszkén az anyahercegnő – és magának is meg kell ígérnie, leányom, hogy ilyen ártalmas és kárhozatos gondolatokat nem fog megtűrni a fejében. Tilda nem felelt. Az anyja folytatta: – Van-e fogalma, minő szerencse, hogy ily fiatal fejjel mehet férjhez, s ráadásul egy koronás államfőhöz? – Mit gondol, Mama, ez a Maximilián herceg… ez el akar venni engem? – Minden európai kisállamnak leghőbb vágya, hogy uralkodójának házastársa a mi szeretett királynőnk rokonságából kerüljön ki. Anglia erős hatalom ezen a világon, miként maga is tudja, Tilda. Minden országnak szüksége van jóindulatunkra, barátságunkra, s ha szükséges, pénzügyi támogatásunkra. – Még Németországnak is? – Még neki is! – felelt a hercegnő, noha hangjából nem sok meggyőződés csendült ki. – Ez a Bismarck herceg, ez csakugyan kivételes egyéniség – elmélkedett hangosan Tilda. – Létrehozta, ugye, a Német Föderációt, és többé nem független sem Hannover, sem Hessen, sem Kassel, sem Bajorország, sem pedig Braunschweig. – Örömmel tapasztalom, milyen tájékozott – dicsérte meg Priszcilla hercegnő. – A professzortól tanultam. Mama meghagyta, hogy tanítson meg Európa történelmére, és mit csinált, megtömött tudománnyal, ahogy a libát tömik kukoricával. – Schiller professzorról csak a legjobbakat mondhatom-szólt az anyja. – Meghagyom, hogy utazzék magával Oberniába. – Csak azt ne, Mama! Nem akarok egész úton leckét magolni!

20

– Előnyére fog válni, leányom. Apja egyébként úgy rendelkezett, hogy özvegy Lady Crewkerne is elkísérje Oberniáig, mint gardedámja és udvarhölgye. – Még csak az kéne! Éppenséggel Lady Crewkerne! Vén és unalmas és mindent nehezményez. Soha egy elismerő szót senkiről nem tud mondani! – Meglehet, Tilda, de sokat utazott. Bécsi angol követ volt a néhai férje. Kisujjában a protokoll, amit magának is múlhatatlanul szükséges elsajátítania, hogy mire a trónra lép hercegi párja mellé, véletlenül se hibázzék. – Lady Crewkerne és Schiller professzor! – kiáltott elkeseredetten Tilda. – Szép kis utazásnak tekintünk elébe. Már az bizonyos, hogy akármilyen is ez a Maximilián, örömmel fogom a karjába vetni magam'. – Őszintén remélem, Tilda, hogy így lesz, és tudom, hogy nagyon-nagyon boldogok lesznek. A leány mélyet sóhajtott. – Bár magam kísérhetném végig, de tudja, hogy nem hagyhatom oda szegény édesapját. – Őt bizony nem – bólintott Tilda. – Pedig mennyivel szórakoztatóbb lenne az út önnel, mint ezzel a két savanykás útitárssal. – Igen fontos, hogy valóban tiszteletreméltó kísérettel érkezzék, Tilda. Tudja-e azonban, hogy milyen költséges egy ilyen utazás? Gondterhelt anyai sóhaj. – Pillanatnyi nehéz helyzetünkben valóban csak a legszűkebb kíséretet adhatjuk maga mellé. Kiállítani két hatos fogatot, ez már önmagában is tetemes összeg.

21

Köztudomású volt a hercegről, hogy noha gazdag, végtelenül zsugori is, és ha a birtokán kívüli dolgokra kell költeni î, akkor a nevetségességig fösvény. A hercegnőnek nem kevés fondorlatába tellett, hogy kicsikarja belőle a lányuk kelengyéjére valót. – Két úti batár, Mama? – álmélkodott Tilda. – Egy a cselédségnek meg a poggyásznak. Nem csupán a kelengyét fogja magával vinni, hanem a nászajándékoknak is el kell jutniuk Oberniába. A hercegnő az ujjain számlálta: – Ezek szerint… két hatos fogat, mindegyikhez két kocsis, két inas. Az annyi, mint négy szolga. Szükség lesz továbbá négy lovas kísérőre is. Mert bizony, ebben a mi fölvilágosult korunkban is megesik, hogy útonállók tartóztatják föl és rabolják ki a jámbor utazót. – Tyűha, ez már érdekes! – ragyogott föl Tilda szeme. – Nos, szívemből kívánom, hogy efféle érdekességben ne legyen része – hűtötte le az anyja. – A lovasok, akiket maga mellé rendel az édesapja, mind gyakorlott lövészek, mesterien bánnak a pisztollyal, s biztosítani fogják, hogy épen és sértetlenül érje el úti célját. – Hát, nem kis út lesz, annyi biztos. – Nem ám. Hála istennek, az úton meg-megpihenhet rokonainknál, előszór a németalföldieknél, amint partra szállt a kontinensen. És végül, Lajos bajor királynál tett látogatása után, át fogja lépni Obernia határát. – Ővele, Lajossal aztán csakugyan régóta szeretnék megismerkedni. Mondják, érdekes ember. Priscilla hercegnő szóra nyitotta, de azon nyomban össze is préselte ajkát, s ebből Tilda megtudhatta, hogy az anyja szemében II. Lajos bajor király nem igazán kívánatos személy.

22

Tildát mindig tűzbe hozta, ha hírét hallotta zeneszenvedélyének, s a színháznak, melyet Wagner számára építtetett. Ismerte a portréit. Sápadt, jóképű, meglehetősen légies figura; akárha egy más univerzum lakója, gondolta Tilda. S hogy Lajos oly sok szóbeszédre és bírálatra alkalmat adó kastélyainak egyikében hálhat meg, ara Tilda csaknem akkora izgalommal gondolt, mint az uralkodó hercegi palotára, amely otthona, vagy Maximiliánra, aki a férje lesz. – Szívből remélem, Tilda, hogy nevéhez méltóan fog viselkedni! – szólt szenvedéllyel Priszcilla hercegnő. – Hallotta, mit mondott őfelsége, a királynő. Mától Anglia nagykövete, s csupán a legteljesebb önfegyelemmel teljesítheti a magához fűzött reményeinket! Lányára nézve, az a gondolat furakodott a fejébe, hogy inkább egy folyóparti piknikre érett ez a gyermek az osztálytársaival, mintsem erre az uralkodói frigyre. Elbűvölő volt a maga gyermeki törékenységében; porcelánbabát, virágot idézett az ember eszébe, s korántsem a felelősség, a politikai intrikák vagy éppenséggel a házaséletvilágát. Priszcilla hercegnőt elöntötte az anyai érzület egy hirtelen hulláma. – Ó, Tilda – szakadt ki belőle érzéssel –, tiszta szívemből kívánom, hogy boldog legyen! A leány elmosolyodott. – Ne aggódjék, Mama. A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy nem lehet az olyan rossz, olyan rémületes, amilyennek hangzik.

23

MÁSODIK FEJEZET

– Elbűvölő! Épp ilyennek képzel az ember egy királyi palotát! – kiáltott Tilda, mikor megérkeztek a Linderhofba. Újra és újra ez a dicséret fakadt ki belőle, mikor bejárták a fantasztikus kastélyt, melyet Lajos bajor király építtetett a zöld Gr SA mg-völgyben. – A birtok egy ősi hársról kapta a nevét, amely itt állt valaha – magyarázta idegenvezetőjük, a király szárnysegédje. – Ebelyt eredetileg csak egy csöpp vadászkunyhó állt. – Fantasztikus! – áradozott Tilda. – Épp az idén fejeződött be az építkezés – folytatta a szárnysegéd. – Őfelsége, akire nagy hatással voltak a versailles-i és trianoni épületek, elhatározta, hogy ő is valami egyedit, egy valóságos ékszerdobozt épít ide a bajor hegyek közé. – Tudomásom szerint – köszörülte meg a torkát Schiller professzor – Őfelsége ezt írta von, Leontod bárónőnek: „Szükséges fölépíteni egy ilyen Paradicsomot, egy ilyen poétikus szentélyt, hogy megfeledkezhessünk olykor az iszonyatos korról, melyben élnünk rendeltetett". – Hát ez aztán valóban maga a Paradicsomkert! – lelkendezett Tilda. Viszonylag kis alapterületű, hófehér, igen díszes, ha éppen nem túldíszített barokk építmény volt. Ilyen tündérkastély, gondolta Tilda, csak az álmok világában van. No és a király magas baldachinos, kékbársony ágya! Azok a burjánzóan gazdag aranyozott faragványok, s körben a faragott

24

kisangyalok, amelyek a koronát tartják magasba! Ilyen ágyban, gondolta Tilda, magam is szívesen hálnék. Aztán a nagyobb termeket elválasztó pazar sárga, mályvaszín, rózsás és kék porcelánkabinetek; a mór stílű kerti kioszk, a VÉNUSZ-GR OTTÓ, meg a fantasztikus, faragott-aranyozott lovas szán, amelyen Lajos a Linderhofból átrándulhat telente neusch-wansteini kastélyába: mind csupa varázs és csupa csoda! Mélységesen elszomorította azonban Tildát, hogy maga a király, nem lévén a Linderhofban, nem üdvözölhette. Nagyon számított Tilda erre a találkozásra; romantikus figurának képzelte a királyt, olyannak, aki csak a könyvekben létezik. Lajosról köztudomású volt, hogy kerüli az embereket, különösen az ismeretleneket, s Tilda, tudva magáról, hogy nem különösebben fontos személyiség, voltaképp nem lepődött meg azon, hogy a király a Chiemsee-n tartózkodik. Egy épülő palota munkálatait ment megtekinteni a tópartra; ez a háza állítólag Versailles pompájával is állni fogja a versenyt. Tény azonban, hogy a Linderhof így, királytalanul is merőben más élményt nyújtott, mint azok a kastélyok, amelyekben Tilda eddigi útja során megszállt. Magát az utat fárasztónak és végül is pokolian unalmasnak minősítette, mivel a két batár – a Németalföldet kivéve, ahol jók az utak – igen lassan haladt. A postakocsi-állomások, ahol lovat cseréltek, fölöttébb mocskosak voltak, a kiszolgálás kelletlen, de még a rokonok palotái is, hogy soka ne mondjunk, elég nagy csalódást okoztak Tildának. Noha nem tudta volna megfogalmazni, mire is számított, valami reményvesztett csüggedést vélt értékelni mindenütt.

25

Különösen élénken érezte ezt azokban a királyságokban és nagyhercegségekben, amelyeket magába olvasztott a Német Föderáció, és ezért hatalmuk és előjogaik semmivé enyésztek. Az anyja idejekorán figyelmeztette, hogy ilyen jelenségekkel kell számolnia: – Ezekben az országokban lesz szíves rokonainknak több tiszteletet adni, mint amennyit akár magának a királynő őfelségének adna. Tudja, érzékenyek a protokoll legkisebb árnyalatára is, és szükségük van egy kis önbizalom-gyarapításra. Tilda útja során mindezt beigazolódni látta. Megesett, hogy órákig ácsorgott, mivel a meglátogatott király és királyné nem mondott le arról az előjogáról, hogy másoknak állniuk kell a jelenlétükben. Beszédüket dagályosan mesterkéltnek érezte, s ha meg, mert kockáztatni egy kérdést, vagy új témával merészkedett előhozakodni, némán helytelenítő pillantással utasították rendre. Özvegy Lady Crewkerne bezzeg pompásan érezte magát ebben a légkörben, különösen, mivel mindenütt okkal-fokkal becsmérelhette a vendéglátás minőségét. S persze nem habozott kihasználni az alkalmat, hogy gonosz és könyörtelen pletykálkodásaihoz friss muníciót gyűjtsön. Tilda pedig, tetszik, nem tetszik, legtöbbször kénytelen volt igazat adni neki. Csak akkor kellett ellenkező álláspontra helyezkednie, amikor az öreg hölgy nevetség tárgyává tette III. Vilmos németalföldi király és Waldeck-Pyrmont hercegnő házasságát. Mert igaz ugyan, gondolta, hogy Vilmos király negyvenegy esztendővel idősebb az új feleségénél (előző évben ülték meg a nászt), de tény az is, hogy az újdonsült királynő boldog azzal az öregecske férjével, és Tilde a németalföldi királyi palotában olyan

26

harmonikus boldogságot talált, aminek párjára másutt nemigen bukkant. Egyébként rokonainak többsége vénséges vén volt. Csak Baden nagyhercege, I. Frigyes volt ifjú és nyalka, de kedvére vele sem beszélgethette ki magát. Az átkos protokoll miatt itt is olyan kétségbeejtően semmitmondó volt a társalgás, hogy az embernek az ásíthatnék ját kellett előbb elfojtania, valahányszor szólni akart. – Hogy fogom én ezt élethosszig bírni? – elmélkedett keserűen Tilda, miközben a esseni Kasselból Badenba, majd Württembergbe vándoroltak, s végül átkeltek a bajor határon. Bajor földön aztán a Linderhof végre megdobogtatta a szívét. A palotácska éteri szépsége láttán az a sajátos, borzongóbizsergető izgalom kerítette hatalmába, amit legutóbb a windsori kastélyban látott Grinling Gibbon s-faragványok váltottak ki belőle. El képzelhetni-e romantikusabb látványt, minta Vénusz-grottó, amelyet Lajos építtetett a domboldalon, s melynek villanyvilágítása – az első ilyen elektromos hálózat bajor földön – tetszés szerint változtatható? A tóra, melyet hullámkeltő géppel szereltetett föl, hattyúpárt telepített a király, és az aranyozott csónakon egy evezős szolgával maga is vízre szállt olykor. Varázsos volt a kert is: a szökőkút vize majd negyven méter magasba lövellt föl, s volt ott gyertyánsövény, buxuspiramis, művízesés, kerti pavilon, sőt egy kis templom is. Vajon lesz-e részem ilyesmiben odaát Oberniában?, elmélkedett Tilda. Beleborzongott a gondolatba, hogyha mégoly szép és romantikus lesz is az oberniai palota, azt bizony meg kell osztania a ki tudja milyen herceggel.

27

Útja során ugyanis egyre jobban nyomasztotta a végén váró vőlegény gondolata. Nem is az aggasztotta, amit neki mondtak róla, hanem amit akkor mondtak, amikor azt hitték, nem hallja. Az volt az igazán ijesztő. Akkor fogott gyanút, hogy kell valami iszonytatónak lennie a herceg külsejében, amikor az anyja nem tudta okát acháji]VM aximilian sajátos fotófóbiájának. Most már úgy tűnt neki, hogy valahányszor szóba kerül a herceg neve, rokonai valami sajátos, szavakban ki nem fejezhető képet vágnak. Hogy negatív érzelmet takargatnak vele, afelől bizonyos volt, sőt azt is érezni vélte, hogy szánják érte. Történt egyszer Hannoverben, ahol átutazóban szintén megszálltak, hogy Tilda, észrevétlenül nyitván be a szalonba, meghallotta, mit mond vastag hangján a nagyorrú hannoveri király, György, kinek pofaszakálla összeért az álla alatt: – Azért az mégsem járja, hogy ezt az ártatlan gyermeket hozzá kényszerítik Maximiliánhoz… György király elharapta a szót, mikor meglátta Tildát. Zavartan köhécselve odébbállt, feleségére hagyva a kínos helyzet föloldását. Ez óta az eset óta Tilda résen volt, s nem is hiába, mert elelfogott egy-egy diszkréten elsuttogott félmondatot. – Mégiscsak gyalázat! Hogy várhatják el attól a szegény… – Hogy engedhette Priszcilla? Neki, végtére, tudnia kellett… – Képzeljétek, mikor majd ez a kis drága kénytelen lesz… Mit rejtegetnek ezek előle? Mi nincs itt rendjén? Özvegy Lady Crewkerne-t vagy Schiller professzort hiába kérdezte volna: ők sem látták soha ő Hercegi Fenségét.

28

Tilde arra is rájött, hogy a diplomatikus tapintatban lefőzhetetlen özvegy amúgy sem mondana mást a hercegről, mint csupa szépet és jót. Kénytelen volt tehát szembenézni a ténnyel, hogy valami itt nagyon nincs rendjén. De micsoda? Torzszülött lenne? Nyomorék? Gnóm? De hisz mindenki állítja, hogy jóképű, délceg; Lajos bajor királlyal emlegetik együtt. És a Linderhofban látott Lajos-portrék igazán megnyerőek. Ugyan mi lehet az a nagy bökkenő, tépelődött Tilda. Ahogy délnek nyomulva, közeledtek úti céljukhoz, egyre keservesebben bánta, hogy nem zárkózott el a frigy gondolata elől már a kezdet kezdetén. Bár ki tudja, elért volna-e valamit is vele? Apja és anyja egyaránt odáig volt a megtiszteltetéstől; mindazonáltal azt azért kiköthette volna, hogy előbb látni akarja jövendőbelije képmását. Vagy köthette volna az ebet a karóhoz, hogy az eljegyzést csak az után hirdessék ki, hogy Maximilián eljött hozzá Angliába. – Képtelenség, gyermekem, Maximilián nem hagyhatja oda az országát. – Távollétében Németország esetleg kísértést érezne, hogy Oberniára is rátegye a kezét. – Idő sincsen már arra, hiszen a menyegző június elejére van kitűzve. Mindezek az ellenérvek nagyon is valószerűnek hangzottak, s Tilda minden további kérdés nélkül elfogadta őket. Most már azonban erősen gyanakodott. Létezik-e ebben a modern világban még egy olyan balga leány, aki látatlanban odaígéri valakinek a kezét?

29

A királyok, nagyhercegek képmása ki van verve országuk pénzérméin, de Tilda ez idáig oberniai pénzt sem látott még. A Linderhof hozta felszínre mindazon álmait, amelyekkel tele volt a feje, mióta csak eladósorba került. Az igen, a Linderhof aztán tökéletes színtere lehetne egy szép szerelemnek. Abban a palotában, ahol még a falak is a szerelemről suttognak, el tudná képzelni magát, amint káprázatos új palástjában végiglejt az aranydíszes, csillogó termeken. A tükörteremben sokáig elálldogált, s gyönyörködött tükörképeinek hasonmásában. Száz meg ezer Lady Viktória Matilda Tetherton-Smythe, s milyen kicsiny, jelentéktelen figurácska mind! Aztán elmosolyodott. A Linderhof arányaihoz épp megfelelne az ő mérete, gondolta, ott aztán ő lehetne a tündér-királykisasszony, ha ugyan akadna egy szerelmes szemű királyfi a közelben. Ám akkor hideg zuhanyként zúdult rá az anyai intelem emléke. Priszcilla hercegnő ezzel indította útnak: – Aztán ne várjon túl sokat a házasságtól, kedvesem. Királyi házasságot, Manager de convenance-ot köt, igyekeznie kell tehát, hogy jó barátságba kerüljön a férjével. Lojálisnak tartozik lenni hozzá, s ezt tőle is megkövetelheti, de sokkal többre ne számítson. Tildának akkor úgy tűnt, hogy bizony elég hideg-rideg módja ez egy házasság megkötésének, de magában, titkon reménykedett, hogy minden jóra válik. Majd szépen egymásba szeretnek a herceggel, amint meglátják egymást. Nagyon kevés férfit ismert személyesen, de még apja Worcestershire-! Vendégeinek szemében is fölfedezni vélte azt a kis csillogást, amelyről tudni vélte, hogy a tetszés, a hódolat jele.

30

Igenis tetszeni fogok a hercegnek, döntötte el magában, és ha kicsit is jóképű, ő is tetszeni fog nekem, és akkor aztán… Ágyában esténként arról mesélt magának, milyen pompás lesz is minden Oberniában, milyen romantikusan boldogok lesznek ők ketten. Nyájas, mosolygós, éljenző embereket vetített maga elé. Látta magát, amint megértő szeretette] fogadja alattvaló hódolatát, s valahol a szíve mélyén bizonyos volt benne, hogy a herceg szeretni fogja, és persze ő is viszont. Így érezte régebben. Most azonban félt. Ráijesztettek a rideg, tágasan kongó paloták, amelyekben megszállt; legtöbbje málló félben, s szinte mindre ráfért volna a festés, az újradíszítés. Elképzelte a királyokat és nagyhercegeket, amint a súlyos csöndben egyoldalú „beszélgetést" folytatnak alattvalóikkal, akik nagy alázatosan csak ezt mondhatják: – Igen, Felség, ó hogyne, Felség, mennyire igaz, Felség. Nem állhatom! Én aztán nem fogom ezt hallgatni nap, mint nap, év, mint év! – lázongott Tilda. Ugyanakkor bölcsen tudta, éppen erre a célra taníttatták, iskoláztatták, ezért töltött annyi tömérdek órát nyelvtanulással is. Ezért kellett végigrágnia magát azokon a súlyos történelemkönyveken, amelyekben nincs más, mint egy csomó évszám, egy csomó csataleírás, egy csomószületés, egy csomó halál. Ezért tanulmányozta oly szorgosan a tanterem falát díszítő térképeket. Az Európa-térképeket, mielőtt Napóleon át nem rajzolta szinte valamennyi állam határait, s a Napóleon utániakat, amelyeken az

31

országok, visszanyervén eredeti határaikat, eredeti színeikben pompáztak. A legújabb térképek az 1871-ben megalakult Német Föderáció határait mutatják már. Németország barnája terpeszkedik immár Oroszországtól egészen Franciaországig, s a térkép világosabb barnával mutatja a prágai béke értelmében hozzácsatolt területeket. Barna, ez a szín való Németországnak, gondolta Tilda. Tompa, nehézkes ország. Ugyanakkor meglehetősen baljóslatú. A poroszokat ridegnek és autokratikusnak, a bajorokat viszont, noha belőlük sem látott valami sokat, egészen másféle népségnek gondolta. A bajorok, gondolta, mosolygósak; ilyenek lesznek nyilván az oberniaiak is. Az apja és anyja összeállította részletes menetrend szerint két éjszakát volt a Linderhotban töltendő, mielőtt átlépi a bajoroberniai határt. Mivel a határ mindössze három mérföldre húzódott, így gyakorlatilag a Linderhof volt útjának utolsó állomása. A bajor vendégség után át fogja lépni ama hercegség határát, amelynek uralkodó asszonya lesz, és életének egy egészen új fejezete kezdődik. – Lajos király természetesen jól ismeri Maximilián herceget – mondotta volt Priszcilla hercegnő s tőle megtudhat mindent Tilda, amire kíváncsi, mielőtt megérkezne új hazája fővárosába. Az emberkerülő, titok teli Lajos király azonban nem volt ott, és Tildának csüggedten nyugtáznia kellett, hogy továbbra sem tud semmit sem Maximilián hercegről. És senki-semmi meg nem védi attól, hogy a Linderhofot elhagyva hibát hibára ne halmozzon.

32

A Linderhofba érkeztük estéjén nem sok idő volt az ismerkedésre, de másnap a királyi szárnysegéd töviről-hegyire végigmutogatta Tildának és kíséretének a kastélyt és a kertet. Apró lévén a birtok, hamar végére értek a látnivalóknak. Tilda, akit elbűvölt, hogy Lajos olyan precízen, minden részletre kiterjedően valósította meg romantikus álmát, egymagában újra végigbarangolta a királyi palotácskát. Megcsodálta a függönyök hímzését, a sévres-i porcelánpávát, és bűvöletbe esett a kicsiny, ovális Rózsa kabinettől, amelynek rózsás porcelánnal kirakott falain a király őseinek portréi pompáztak a bajor kéz mívesek mesterségbeli tökélyét dicsérő pompás faragványok között. Aki ezt a tökéletes szépséget megálmodta, annak a lelke nyilván érzékenyen rezdül mindenre, amit a szem lát, a fül hall, gondolta Tilda. Visszaért a szalonba, akárha fellegek közül ereszkedne alá, s ott, meglepetésére, általános fölfordulást talált. – Föl nem foghatom! – háborgott özvegy Lady Crewkerne – Bizonyos ön abban, hogy Ő Királyi Felsége tudja, hogy itt vagyunk… és várakozunk? – Mi történt? – kérdezte Tilda. Zavart csönd, majd az örökké higgadt és tárgyilagos Schiller professzor szólalt meg: – Úgy tűnik, Lady Viktória, hogy az ön oberniai fogadtatására még nem áll készen minden. – Netán korábban érkeztünk, mint várták? – Nem, az ön édesapja úgy számította, hogy mostanra érünk Linderhofba, és így tájékoztatta Ő Királyi Fenségét is. Annyira aggodalmasan néztek rá mind, még a szárnysegéd is, hogy Tilda elnevette magát. – Sebaj, ebben a szépséges, eszményi környezetben bármeddig szívesen várakozom.

33

Előbb Lady Crewkeme, aztán a professzor is a szárnysegédre nézett. Nem volt már fiatal ember, s Tildának már megérkezte kor föltűnt, milyen szorongó, aggodalmas pillantásokat vet. Zavara most mintha még fokozódott is volna. – Meg kell magyarázzam, Lady Viktória – mondta lassan, a szavakat keresgélve –, hogy ez a kis ütemezési malőr más szempontból is igen szerencsétlen. – Éspedig? – Ladységed nem tartózkodhat tovább minálunk. Tildának elkerekedett a szeme, s mielőtt szóhoz jutott volna, Lady Crewkerne közbevetette magát: – Bizonyos ön ebben? Nem lehetne engedélyt kérni Őfelségétől? A szárnysegéd megrázta a fejét, – Mint már említettem, Őfelsége semmilyen interferenciát nem tolerál terveiben. Arra számított, hogy önök két éjszakát töltenek itt. További terveit annak tudatában alakította, hogy holnap tovább utaznak. Legmélyebb sajnálatomra kötelességem közölnöm, hogy holnap csakugyan távozniuk kell. Özvegy Lady Crewkerne-ből fölháborodott kis hang szakadt ki, de mivel szólni nem szólt, egy idő után Tilda törte meg a csöndet: – Hová mehetünk tehát? Oberniába nyilvánvalóan nem, amíg készen nem állnak a fogadásomra. – Azt javasolnám, térjenek vissza Württembergbe – kockáztatta meg a tiszt. – Az lehetetlen! – kiáltott Tilda. – Károly király vendégszeretetét három teljes napra vettük igénybe, s távoztunk kor, tudomásom van róla, útra kelt Elzászba. Mivel mindenki hallgatott, mint a csuka, kisvártatva hozzátette: – Tőle igazán nem kívánhatunk még többet.

34

– Nem bizony – állt pártjára az özvegy. Tilda tudta, hogy ő is kutyául érezte magát Württembergben, s már csak azért sem lesz hajlandó visszafordulni. – Akkor mást el seitrtudok képzelni, mint hogy Münchenbe méltóztatnak menni – szólt elgondolkozva a szárnysegéd. – Őfelsége palotájában szállnánk meg? – kérdezte sóváran az özvegy. – Az, tartok tőle, szintén megoldhatatlan. Tilda látta, mennyire szenved, amiért a vendégekkel ilyen udvariatlannak kell mutatkoznia. Eszébe ötlött az a sok minden, amit Lajos király különc furcsaságairól meséltek. Az emberek általában vigyáztak, hogy senkit meg ne szóljanak a jelenlétében, Tilda mégis tudta, hogy az anyja rokonságának rossz véleménye van Lajosról. A szókimondó hannoveri uralkodó, György kerekperec ki is jelentette: – Az a fickó őrült! Csak az a baj vele, más semmi. Régóta mondom. Felesége lepisszegte, és azzal a téma el volt ejtve. Tilda azonban megjegyezte. – Csak nem azt akarja mondani, hogy valami hotelban leszünk kénytelenek megszállni? – kérdezte megbotránkozva az özvegy. – A müncheni hotel igazán pompás – védekezett a szárnysegéd. – Tanúsíthatom-kapcsolódott be a professzor. – Igen kényelmes, tiszteletreméltó intézmény; sok nevezetesség szállt meg már falai között. – A Forthampton herceg úgy tervezte meg leánya útját – jegyezte meg epésen Lady Crewkerae –, hogy semmilyen körülmények között ne kelljen vendégfogadóra fanyalodnia.

35

– Márpedig az lesz a vége – kerekedett fölül Tildában a józanész –, hacsak nem a hegyen akarjuk tölteni az éjszakát, ám de ott, láttam, áll még a hó, úgyhogy igencsak hűvös mulatság lenne! Nyájas mosollyal kísérte szavait. Egyrészt meglátta ugyanis a helyzetben rejlő kalandot, s másrészt, noha ezt magának se szívesen vallotta be, örvendett, hogy lesz még egy szusszanásnyi ideje Obernia előtt. Özvegy Lady Crewkerne fölállt. – Nem tudom, mivé is lesz ez a világ – közölte jeges gőggel –, ha kegyes Királynőnk közvetlen leszármazottja fizetni kényszerül kosztért-kvártélyért! És azzal méltóságosan kivitorlázott a szobából. Tilda rámosolygott a szárnysegédre. – Ne aggódjék. En nem bánom. Régóta szeretném látni Münchent. A professzor úr sokat mesélt róla. München tárgyában a derék professzor csakugyan szinte emberivé tudott válni. Ott diákoskodott ugyanis, s későbbi éveiben tanított is néhány évig a müncheni egyetemei'. Melegség csúszott a hangjába, mikor Münchenről beszélt, sőt még némi lelkesedést is mutatott, ami oly sajnálatosan hiányzott a történelmi és nyelvi leckéiből. – Ladvségcd kegyes figyelmébe ajánlom – szólt a boldogtalan szárnysegéd –, hogy követnem kell Őfelsége instrukcióit, egyebet nem tehetek. – Hisz az természetes – nyugtatta meg Tilda. – És olyan szerencsés utunk volt mindezidáig, hogy nem lenne szép, ha e miatt a csöpp zavar miatt neţân zúgolódnánk. Megint rámosolygott a tiszte, s az csillogó szemmel hajtotta meg magát.

36

– Ladységed valóban kegyes hozzám. – Nos, professzor úr – fordult Tilda az oktatójához –, most aztán kiderül, nem ragadtatta-e túlzásokra magát. Meglátjuk; csakugyan olyan pompás és izgalmas város-e az a München? – Meglátja, drága Tilda, meglátja! – Ígérte hévvel az öreg. Tilda tudta, hogy a professzor is örül a müncheni kitérőnek, boldog, hogy viszontláthatja ifjúsága szeretett városát. Özvegy Lady Crewkerne azonban duzzogott, s egész este igen mogorva volt. Tilda nem törődött a károgásával. A Linderhof bűvöletében élt most is; elhatározta, minden zugát mélyen az emlékezetébe vési. – Egy nap, úgy lehet – merengett el én is építtetek valami hasonlót. A gondolattól is megittasult szinte. Aznap este, a csillárok fényét százszorosan visszaszikrázó ezüstkeretes tükrök közepette úgy érezte, testestül elragadtatott valamely romantikus álomba, ahol az ember minden vágya és minden sóvár elképzelése valóra válik. Nem akarván elfecsérelni utolsó linderhofi óráit, reggel jó korán fölkelt. Leosont a földszintre, jócskán még az előtt, hogy Lady Crewkerne fölöltözött, vagy a jó professzor előkerült volna. Végigsétált a dísztermeken, s olyannyira beléfeledkezett a kastély csudáiba, hogy aztán mentegetőzhetett, amiért elkésett a reggeliző asztaltól. Az úti batárokat tizenegy órára rendelték elő (hogy miért nem korábbra, azt csak Lady Crewkerne meg a szárnysegéd tudta), és Tilda, nehogy ez utóbbinak örökös mentegetőzését kellőn hallgatnia, tett egy búcsúsétát a kertben.

37

Május vége volt meleg az évszakhoz képest, s a Linderhofot mesebelivé varázsolták a körülötte álló, teljes virágdíszben pompa: 3 fák. Fénylett a kastély, mint a gyöngy, s messze fönt a bajor hegyek hósapkás ormai karcolták a mélykék eget. Napközben, Tilda tudta, jócskán melegebb lesz, de az éjszakák még hűvösek voltak. El is kelt éjjelre a vastag pehelydunyha. Most már viszont kabát sem kellett, sőt jólesett az árnyék, melyet a főkötő vetett; az álla alatt megkötött szalag Tilda szeme színét idézte. Fölfelé lépte" a ház mögötti kerti lépcsőn, s rátért a még följebb vezető ösvényre. Lajos király kerttervezőnek sem volt utolsó; a fákat vadon, a maguk természetességében hagyta nőni. A kert így tökéletes foglalatul szolgált a kastély ékkövének. S mégis, a fehérben-ezüstben pompázó nyírfákat nézve, melyek alatt vadvirággal ékes mohaszőnyeg terült el, Tildának ama kellett gondolnia, hogy a természetnél nincs csodálatosabb. Egyre följebb kaptatott, reménykedve, hogy a dombtetőről elébe tárul a hegykoszorú fölséges panorámája. Meredek volt a domboldal; megpihent egy kidőlt fatörzsön. Körötte őrt álltak a fák. Egyszer csak hangokat hallott, s a fák között, íme, kéz a kézben egy párocska kaptatott fölfelé. – Tyű, de fárasztó – panaszkodott a lány. Németül szólt – Tilda folyékonyan beszélte a nyelvet. – Látnom kell a kilátást – felelt a fiatalember. Mély hangja volt. Hogy közelebb jutottak a fákat kerülgetve, Tildának föltűnt, milyen délceg férfi.

38

Kellemes, tiszta arcvonásai voltak, s Tilda arra gondolt, milyen sok, hasonlóan jóarcú embert látott, mióta átlépték a bajor határt. Paraszti gúnyája idegen volt Tildának, mégis szerfölött vonzónak látta azt is. A bőr rövidnadrág, a csontgombos zöld zeke, meg a sörtedíszes, hetyke kis nemezkalap igazán szépen hatott. Még hogy jóarcú, gondolta Tilda, hisz ez valóságos férfiszépség! Aztán meglátta a társát. Mutatós kis nő volt. A haja vörös, de olyan eleven, hogy aligha lehetett természetes. Sötét pillájú szeme szokatlanul nagy, a szája szokatlanul piros volt. Duzzogva biggyesztette ajkát: – Hiába Rudolf, ha egyszer nem bírom tovább. – Ugyan, ha már eddig eljöttél! Már csak egy ugrás! – És aztán még egy és még egy… – Jaj, Mitzi. ne légy már olyan kicsinyhitű! – esdekelt a Rudolf nevezetű. – Egy kis testmozgás, az csak jót tehet. – Elfáradtam. Nem megyek tovább és kész. Különben is, kit érdekel egy csomó vacak hegy? – Nincs neked lelked. Ez a nagy helyzet. – Lehet, de mekkora szívem van! – Az, látod, igaz. Amúgy álltó helyükben a férfi fogta, és átkarolta. – Milyen szép is vagy ma reggel! – szólt a fiatalember. – Csak nem elfeledtem szóvá tenni? – De bizony. Rosszul is esett. – Hadd tegyem tüstént jóvá – szólt Rudolf. Magához húzta és megcsókolta a lányt. Tilda tágra nyílt szemmel bámulta őket.

39

Ilyen férfias, birtokba vevő, ilyen szenvedélyes csókot ő még nem látott. A széles vállú, szálas Rudolf mellett Mitzi kicsinynek, törékenynek tűnt. Mintha teljesen körülvenné a férfi, mintha összeroppantaná a csontocskáit. S mégis, milyen szépséges, ahogy ott állnak egymásba fonódva, összeforrott szájjal. A szerelem kortalanul ősi, örök jelképét látta Tilda, noha ez így meg nem fogalmazódott benne. Végül, mikor már úgy tűnt, vége soha nem szakad a csóknak, Rudolf fölvetette a fejét. – Jaj, hogy izgatsz, Mitzi, örökké hogy fölizgatsz! Nagyon kívánlak! A lány elkuncogta magát. – Erre most mit feleljek? – Kívánlak! – ismételte a férfi, s mintha új, súlyosabb felhangok csúsztak volna a hangjába. – Akarlak, és enyém leszel, de tüstént! – Itt? Az erdőben? Elment a jó dolgod? – Miért? Nem ez a legszebb, a legtermészetesebb? Mitzi gyöngyözve fölkacagott; a férfi már nem az ajkát, hanem a nyakát csókolta. S íme, hiába ölelte még szorosabban, a lány valahogy kisiklott a karjából. – Nos, ha olyan nagyon kívánsz, rajta, fogjál meg! – kiáltott incselkedve, és elszaladt. A fákat kerülgetve, cikcakkban, egyre gyorsabban szaladt völgy iránt. – Mitzi! Mitzi! – kiabált Rudolf.

40

És azzal nekilódult. Súlyos léptekkel, mégis meglepően kecsesen futott. Gyorsabbnak bizonyult, mint a lány, ha ugyan nem szándékkal lassított amaz: mindenesetre a domb dereka táján megfogták. Tilda a nyakát nyújtogatta. A pár újra összefogózott, a szájuk megint összeért. Lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz most, ám akkor valamelyest lejjebbről egy hang őt szólította: – A kocsi előállt, s már csak Ladységedre vár. Tilda vonakodva fordította fejét a szárnysegéd felé, aki ugyancsak kimelegedett aranysújtásos egyenruhájában, az arca is majd kicsattant. Tilda fölkelt a tuskóról. – Jaj, sajnálom, megfeledkeztem az idő múlásáról. – Aggódtunk Ladységed végeit, nem tudtuk, hová lett. Szerencsére az egyik kertész látta, amint fölfelé méltóztatott indulni. – Máris jövök – Ígérte Tilda. Utolsó pillantást vetett a fiatalok felé, akiket az imént még csókolózni látott, de már csak hűlt helyüket lelte. Illetve, mintha látta volna egy röpke pillanatra Mitzi fehér szoknyájának lebbenését Nem tudott volna bizonyosat állítani. Messze volt, s annyira lent a fú között, hogy éppenséggel egy fehér virág is lehetett volna. Magának sem tudott számot adni, hogyan is esett a leskelődés vétkébe. Alább ereszkedett, ahol a szárnysegéd várta. A tiszt a kezét nyújtotta, és lesegítette a lányt egészen a lépcső kezdetéig.

41

– Gyönyörű ez az erdő – szólt Tilda. – Van-e szabad bejárásuk az embereknek? – Ez, kérem, meglehetősen félreeső zuga az országnak – felelt tisztelettel a szárnysegéd. – Hivatalosan nem korlátozzuk a turisták és kirándulók mozgását, de Őfelsége természetesen nem invitálja az idegeneket közel a palotához. – Érthető – vélekedett Tilda. Vajh ki lehet ez a Rudi, ez a Mitzi, elmélkedett. Ifjú házasok netán, szabadságon? Alighanem, gondolta. Hajadon leányt nem engednének így, kettesben egy férfival az erdőbe. De hogy ez a Mitzi milyen kis affektált jószág! Tilda bizonyosra vette, hogy sem ajkának, sem a hajának nem ez a természet adta színe. Soha nem fogom megtudni, kicsodák, gondolta, s még sóhajtott is hozzá egyet. Mint aki elvesztette félig-olvasott könyvét, s most már soha meg nem tudja, hogyan végződik. München felé, a batárban, azon kapta magát, hogy egyre arra gondol, milyen sajátosan elváltozott Rudi hangja, mikor ezt kiáltotta: – Kívánlak! Kívánlak! A hang emléke eleven visszhangot vert bensőjében, maga sem értette, miért. A nem királyi vérből valók, az egyszerű emberek alighanem mind így beszélnek ilyenkor, győzte meg magát. Tény, hogy egészen más volt ez a tónus, mint az a színtelen, fakó hang, amely az útjuk során megismert emberek ajkán mintha eleve kényszeredetten bukott volna ki.

42

A müncheni szálloda nagy volt, impozáns, és olyannyira kényelmes, hogy a nehezen kielégíthető özvegy Lady Crewkerne is megbékélt. Tilda számára a szállodai közjáték újabb, nem várt kalandot jelentett. Az utcán csak úgy nyüzsögtek az emberek; a férfiak legtöbbje bajor népviseletben, az asszonyokon is piros kabátka, fekete pruszlik és fehér, hímzett ingva II. Magas, impozáns házak között hajtattak át a Marienplatzra, ahol a professzor büszkén mutatott a meredek oromtetős, kis harangtornyokkal koronázott új városházára. A városháza homlokzatának zománcdíszes rézfigurái München fő nevezetességei közé tartoztak, és a glockenspiel, vagyis a harangjáték Európa legnagyobb ilyen szerkezete volt, amit a professzor persze nem mulasztott el büszkén fölemlíteni. – Ha lesz egy kis szabad időnk holnap, Lady Viktória, elviszem az Alt Pinakothekba, a régi képtárba. Velencei reneszánsz stílusban építették, és a Wittelbach-nemzetségnek a 16. században alapított gyűjteményének ad otthont. – Azt bizony jó lenne megnézni – mondta Tilda. – Nem beszélve, hogy sok olyan templom is van, amit kár lenne kihagyni, ha már itt vagyunk. – Szeretem a bajor templomokat- vallotta meg Tilda. – Azok a mozgalmas, vidám, festett fafaragványok! Csuda hogy milyen szépek! – Nagy kár, hogy nem szánhattunk meg a királyi palotában – fanyalgott az özvegy. – Én meg úgy vélem, szórakoztatóbb egy ilyen szálloda – vetette ellen Tilda. – Palotát egy csomót láttunk már, hotelban ez az első.

43

– Én csak abban bízom, hogy nem maradunk sokáig – szögezte le Lady Crewkerne. S azzal a professzorhoz fordult: – Értesítette-e Ő Hercegi Fenségét, hogy hol vagyunk megszállva? – Reggel, mielőtt elindultunk a Linderhofból, küldöncöt menesztettem Oberniába. Bizonyosra veszem, hogy Ő Hercegi Fensége méltányolni fogja szorultságunkat. – Úgy legyen! – hagyta rá Lady Crewkerne. Hangjából Tilda számára is kitetszett, hogy érzéketlen embernek tartja, olyannak, aki meg sem érti, micsoda sérelem esett meg rajtuk. – Jaj, istenkém – gondolta Tilda –, alkalmasint nem a legszerencsésebben kezdődik ez az én új életem! Tulajdonképp azonban nem bánta, legalább alaposabban megismerheti Münchent. A professzor ki nem fogyott a város dicséretéből; úgy beszélt a pompás utcákról, házakról, múzeumokról, templomokról, a szép egyetemről, mintha München az ésszel-értelemmel megáldott fiatalság paradicsoma lenne. S persze a sörházakról sem feledkezett meg. Egészen ékesszólóvá vált, mikor ifjúkori kalandjairól mesélt a müncheni sörcsarnokokban. Olyan vidám, bohókás, annyira szórakoztató élet pezseg a sörözőkben! Mindenféle művészek, énekesek lépnek föl. Operaénekes is akad közöttük, aki nem röstell egy kis külön gázsit megkeresni. És sokat táncolnak. – Milyen táncot? – érdeklődött Tilda. – Falusi táncokat. A táncosok tapsolnak, és a léderhózni szárát csapkodják, aztán a közönség is fölkapja a ritmikus tapsot, és fölzeng a közös ének.

44

– Ó, de szép is lehet! – sóhajtott Tilda. – Bizony az – bólogatott a professzor –, hát jég mikor rákezdik a jódéi-énekesek, meg a tehénkolomp-zenészek! – Tchénkolomp-zenész? Az meg mi fán terem? – A csorda vezértehenének kolompot kötnek a nyakára, hogy a gulyás messziről is hallja. No és ezeknek a kolompoknak más-más hangfekvésük van. – Értem már! – kiáltott izgatottan Tilda. – Ha egymás után rázzák meg őket, kiadnak valami dallamot! – Úgy, úgy – mosolygott a professzor. – Az angol falvakban is kolompolnak télen, karácsonykor, de nekünk nyeles kolompjaink ‘vannak. – No, ezeken a német kolompokon meg egy karika van, hogy rá lehessen akasztani a marha nyakára – magyarázta a professzor. – És mondhatom, sokan egészen bonyolult dallamokat is ki tudnak ügyeskedni rajtuk. – De szép lenne hallani! – lelkendezett Tilda. – Hát még azt a táncot látni! De ahogy kimondta, tudta is, hogy nem lesz abból semmi, hacsak díszelőadást nem adnak majd a hercegi párnak, neki meg Maxi mii annak. Münchenben lévén, erősen foglalkoztatták képzeletét a sörcsarnokok is. Mi lenne – olyan nagy képtelenség? –, ha rábeszélné a professzort, vigye el egy ilyen helyre! Egy meglehetősen komor hangulatú, tölgyburkolatú ebédlőben költötték el vacsorájukat, s ennek végeztével özvegy Lady Ciewkerne azonnal asztalt bontott. – Főfájásom van – jelentette ki legjobb, ha máris lefekszem, javaslom, Lady Viktória, hogy ön is cselekedjék hasonlóképpen.

45

– Úgy lesz, asszonyom – felelt engedelmesen Tilda. – Hanem a kávémat még meginnám, ha szabad. – Persze, tessék csak. Mellesleg, most jut eszembe, a szobalánya, Lady Viktória, csúnyán meg van fázva. Mivel nem szeretném, ha elkapná tőle és náthásan vonulna be Obemiába, őt is ágyba parancsoltam. Majd a hotel szobalánya segédkezik a vetkőztetésénél, rendben? – Nekem is föltűnt, hogy Hannah nincsen jól – mondta Tilda. Rosszul bírja a kocsikázást. Fölkavarodik a gyomra. És mióta útra keltünk, egyfolytában fáj a feje. – Más a főfájás és más a megfázás! – jelentette ki szentenciózusan Lady Crewkerne. – Reméljük, javul holnapra az állapota, de addig is jobb, ha távol tartja magát tőle, igen? Kis szünet után így szólt: – Jó éjt, professzor úr. – Jó éjszakát, asszonyom. Az özvegy távozott, s Tilda, aki udvariasan fölállt, most visszaült. – Innék, ha szabad, még egy csésze kávét – jelentette ki. – Tud majd aztán aludni? – Ohó, olyan nincs, hogy aludni ne tudjak. A kávé meg fölséges. – Hja, ha egyszer bajor kávé! – kurjantotta diadallal a professzor. – Itt a legkisebb falvakban is pompás kávét adnak, nagy kanál tejszínhabot csapnak a tetejére. Fölséges, valóban! – Mérnek-e a sörkocsmákban is ilyen kávét? – ravaszkodott Tilda. – Mérnek, hogyne mérnének. És magas, keskeny poharakban szolgálják föl az aranysárga, gyöngyöző bajor sört; finomabb az, hölgyem, minden rafinált pezsgőnél! – Szívesen megízlelném.

46

– A Hofbrauhausban – folytatta a lendületbe jött kis öreg –, ahol 1589 óta főzik a sört, van egy nagy, boltíves csarnok, és ott aztán nap nap után egész hordókkal fogy a sör! Látva, milyen őszinte érdeklődéssel csügg a szaván Tilda, így folytatta: – Hírességeknek, vagy fesztiválokra különleges söröket főznek. Tilda az asztalra könyökölt és jól előrehajolt. – Tudja mit, professzor úr? Ugorjunk el egy ilyen sörcsarnokba, még az este! – De Lady Viktória… ön bizonnyal tréfál. – Korántsem! Olyan szépeket mesél a müncheni sörházak vígságos hangulatáról, hogy igazán kíváncsivá telt. – Éppenséggel nekem sem volna ellenemre, de ön is éppoly jól tudja, mint én, hogy képtelenség. – Már miért lenne az? Ladysége visszavonult, ugyebár. Hanna h-nak is szabadságot adtunk, hogy kifeküdje a nátháját. Senki meg nem tudja, ha megszökünk néhány órácskára. – Ugyan! Nem! Hová is gondol! – tiltakozott a professzor. – S milyen tanulságos lenne a képzésem szempontjából – ütötte tovább a vasat Tilda. – Uralkodó hercegnő leszek, nemde? Illenék tehát ismernem az alattvalóim kedvteléseit. Nehéz megérteni az ilyesmit, amíg a magam szemével nem látom, milyen helyekre járnak, magam nem hallom a dalaikat, s nem látom a táncukat! – Kétségkívül tiszteletreméltó aspirációk, hölgyem – hajtott fejet a tanár. – S miként tudja, mindig is szabadelvűnek vallottam magam. És, igaz, ami igaz, az uralkodók bizony eléggé el vannak szigetelve alattvalóiktól. – Mint a királynőnk odaát Windsorban – jegyezte meg Tilda. – Úgy, úgy! – helyeselt élénken Schiller professzor. – De azt majd O Hercegi Fensége fogja megszabni, hogy mennyit lazíthat

47

ön a hagyomány-szenteltet protokoll kötelékein, amelyek, mi tagadás, mintegy vitrinbe zárva tartják az embert. – O Hercegi Fensége olyan rémesen nagy érdeklődést éppenséggel most nem tanúsít irántam – érvelt Tilda –, és különben is, úgy, de úgy szeretném látni azt a sörcsarnokot! – Megmondtam, hölgyem: képtelenség. Tilda nagyot sóhajtott. – Úgy. Ez esetben magam megyek! – De Lady Viktória! A professzor hangjában a legőszintébb riadalom csengett. – Egyedül megyek, igenis, vagy megkérek egy pincért, hogy legyen a kísérőm! És ha netán kitudódnék a vállalkozás, és kérdőre vonnának, hogy miként tehettem, meg fogom mondani, hogy ön a hibás, professzor úr! – Még hogy én! – Bizony. Önmesélt a sörcsarnokokról. Ön festette őket olyan vonzóra a szememben. Fölcsigázott, igen, és aztán nem volt hajlandó elkísérni! – Lady Viktória, ön ugrat engem – tiltakozott a boldogtalan professzor. – Voltaképp megszoktam, hisz mióta csak az oktatója vagyok, sok tréfát űzött a rovásomra, de ez már minden mértéket meghalad! – Nohát, pedig komolyan beszélek – makacsolta meg magát Tilda. – Vagy elvisz, vagy magam megyek! A professzor megsimította homlokát. Verejtékezett. – Könyörgök, beszéljünk logikusan! – Nincs ebben semmi logika. Eltökéltem magamat… Nem hagyom ki ezt a pompás lehetőséget. Harcias kis gesztust tett a kezével. – Lesz-e még egy alkalom az életemben, hogy Münchenben leszek, és végre valami igazit, életszerűt, izgalmasat láthatok? S

48

ugyan kinek lesz kára belőle? Ugyan kinek okoznék gondot? Mikor meg sem fogja tudni senki! – Azt maga honnan tudja oly bizonyosan, hm? Tilda látta, hogy lassacskán megtörik a professzor ellenállása. – Kimódoltam én mindent – mondta. – Ide tessék hallgatni…

49

HARMADIK FEJEZET

Tilda elégedetten szemlélgette magát a tükörben. Volt néhány nehéz pillanata az imént, amíg azt hitte, a szobalány nem tud olyan ruhát keríteni, amilyenre vágyott. Mikor feljött az ebédlőből, két aranytallért szorongatva a markában, a professzort mondhatni romjaiban hagyta. – Lesz szíves némi pénzt adni, professzor uram – mondta volt neki. – Pééénzt? – Ön is tudja, hogy nálam egy garas sincsen, és meg kell fizetnem a szobalányt, hogy kerítsen egy bajor népviseleti ruhát. A professzor meglepett pillantására elmagyarázta: – Sörcsarnokba menni így, ahogy most vagyunk öltözve, nem lenne bölcs. Föltűnőek lennénk. – Igaza van, Lady Viktória. Hát persze. Csak éppenséggel nem megyünk mi sehová, és punktum! – Jaj, drága professzor, ne kezdjük elölről! Hisz egyszer már ráállt, hogy elvisz, és ehhez most némi készpénzre van szükségem. A szegény tanár vonakodva bár, de átnyújtott két aranytallért. Tilda a zsákmánnyal fölszaladt hálószobájába, csöngetett a szobalánynak, és izgatottan várt. Nem tudta, csak remélte, hogy a szobalány fiatal lesz. Mivel Lady Crewkerne és Tilda nagyra becsült vendégei voltak a szállónak, könnyen megeshetett, hogy egy idősebb, tapasztalt

50

szobalányt küldenek, akinek nincs szíve, értéke az efféle csínytevésekhez. Azt senki nem tudta a szállodában, hogy Ő Hercegi Fenségének, Oberniai Maximiliánnak a jegyese. A Forthampton herceg kikötötte, hogy híre ne menjen a dolognak mindaddig, amíg Tilda biztonságban meg nem érkezik Oberniába. – Sok kínos pillanattól óvom meg vele, drágaságom – mondotta volt a lányának. – A zsurnaliszták ugyancsak orcátlan és tolakodó népség; Isten őrizz, hogy kiszolgáltassa magát a fotografáló gépeiknek meg a gonosz kérdéseiknek. Tilda tehát turistaként utazott. De a fogadókban, ahol lovat váltottak, vagy éppenséggel a müncheni Hotelban bizony nem kerülhették el a föltűnést fényes úti hintóikkal, lovas kísérőikkel. Kopogtattak, és Tilda hatalmas megkönnyebbülésére egy fiatalka, almaképű bajor parasztlány nyitott be: egyidősek lehettek. – Hívatott, gnadige Frăulein? – Igen. Hogy hívják? – GR ETEL, gnadige Frăulein. – A segítségét kell kérnem, GR ETEL. A lányka szeme elkerekedett. – A segítségemet? – mondta értetlenül. – Úgy van, azt. Egy titkot akarok magára bízni, GR ETEL. A lány fölvillanyozva közelebb lépett. – Meg fogok látogatni Schiller professzorral egy sörcsarnokot. Nagyon kíváncsi vagyok, sok érdekeset hallottam a maguk sörméréseiről. – Az már igaz. Nagyon vidám helyek, gnadige Frăulein.

51

– No, akkor hát megérti, miért vagyok olyan kíváncsi. Ehhez kell a segítsége. – Mit kell tennem? – Szükségem van egy bajor ruhára. Tud-e rám valót keríteni? A szobalány műértő szemmel nézte végig a hercegkisasszonyt. – Nagyon kicsikének tetszik lennie a gnadige Frauleimxtk – mondta. – Próbálja meg azért… Szépen kérem – rimánkodott Tilda. – És, lássa, fizetek is, megveszem, ha kell, vagy bért fizetek érte a mai estére. Kinyitotta a tenyerét, és megcsillant a két aranyérme. – Sok lesz az, gnadige Frăulein! – kiáltott rémülten a lány. – Sok, nem sok, ennyit adok. A szobalány tenyerébe támasztotta a homlokát. – Hát lássuk csak… Csak tán lesz valaki, akkorka, mint a grtădige Frăulein… Tildának úgy tűnt, hogy végtelenül sok idő után kiált föl a kis szobalány: – Megvan! Rosa mondta épp a minap, hogy ruhát vett a kishúgának, merthogy koszorúslány lesz, de majd csak még a jövő hónapban! Kis szünet után hozzátette: – Rosa-húga tíz esztendős mindösszesen, de bizonyos, hogy a ruhája paszent lesz a gnadige Frauleima! – No, akkor rajta, kerítse meg nekem sürgősen! A szobalány kiment, Tilda pedig lefejtette magáról a vacsorához viselt elegáns estélyit. Vajon méltányolja-e majd a herceg azt a sok szép ruhát, amire az anyahercegnő annyi pénzt és energiát költött? Valamennyit egy híres és méregdrága londoni szabónál készíttették, és Tilda szemében, aki vidéki magányában igen

52

egyszerűen öltözködött, maguk voltak a szabóművészet fölülmúlhatatlan remekei. Hanem hát egy sörcsarnokban ugyancsak visszásán hatna, gondolta mosolyogva, mikor a drága estélyit leterítette az ágyra. Levette egysoros gyöngy nyakékét is, és akkor balkeze gyűrűsujjára tévedt a tekintete. Az anyahercegnő megtiltotta, hogy ékszert viseljen az úton, csak a gyöngysorral tett kivételt. – Veszélyes dolog az – mondta. – Vonzza a rablókat meg a tolvajokat. Ezért aztán Hanna gondjára bízatott Tilda ékszerkészlete, mely alaposan megszaporodott a rokonok búcsúajándékaival. Hanna soha ki nem adta a kezéből; Tilda meg volt győződve, hogy még az ágyba is magával viszi, s ha nem is épp a párna alá dugja (az azért túl kényelmetlen lenne), de mindenesetre a keze ügyében tartja éjjel is. Közvetlenül Tilda útra válása előtt mondta Priszcilla hercegnő: – Egy gyűrűt azonban viselnie kell, hogy furcsának ne tűnjék rokonaink házában, amíg Hanna ki nem csomagolja a többi ékszerét. És azzal átadott egy vékony aranygyűrűt, melyre két, egymásba fonódó, apró briliánsokkal ékesített szív volt vésve. – Ó, mily szép, Mama! – kiáltott Tilda. – Afféle csecsebecse, az édesapjától kaptam még a mézesheteink során. Egy kirakatban látva megdicsértem, s ő azonnyomban megvette. Sokra tartom ezt a kis gyűrűt. – Nem akarnám megfosztani tőle, kedves Mama. – Boldogítani fog a tudat, hogy maga viseli – hárította el az anyja. Tilda most azt fontolgatta, lehúzza-e, de végül hagyta, nehogy furcsálkodásra késztesse a professzort, ha netán észrevenné.

53

A gyöngysort tehát az öltözőasztal fiókjába tette, a gyűrűt azonban az ujján hagyta. Megjött GR ETEL, karján az ígért ruha. – Jaj, milyen takaros! – örvendezett Tilda. A fehér muszlin ingvállon gazdag vörös hímzés, a fekete pruszlik mellrésze csipkedíszes, a vörös szoknya alá pedig három, ropogósra keményített alsószoknyát kellett húzni, melyek szegélyét angolos hímzések díszítették. A ruházatot csipkével beszegett, takaros kis kötény egészítette ki. – Biztos, hogy jól fog állni a gnadige Früuleinntk – szólt a kis cseléd –, és hoztam egy koszorút is a hajába. Fölmutatta, és Tilda láthatta, hogy művirágból van fonva, s hátul színes szalagok függnek. – Nem lesz ez egy kissé izé… túl ünnepi? – kérdezte, tudva, hogy nyoszolyólánynak készült. – Nem, nem, gnadige Frăulein. Sok lány jár így a sörözőkbe. Kiöltöznek szépen, mikor elmennek valahová a széptevőjükkel. – Az én széptevőm bizony öregecske – mosolygott Tilda, a professzorra gondolva –, de azért szívesen fölvenném ezt a koszorút. A termetes tízéves bajor lánykára szabott ruha valóban jó lett Tildára. Csupán a szoknya dereka volt bő, de az előrelátó GR ETEL tűt-cérnát is hozott, és egy-kettőre bevett belőle vagy kéthüvelyknyit. – Nagyon vonzónak tetszik a gnădige Frauleinnak lenni – jelentette ki meggyőződéssel. Tilda kissé kényelmetlenül érezte magát, mert a szoknya födetlenül hagyta bokáit, jő darabot látni engedve a fehér harisnyából, mely szintén része volt az öltözéknek. De aztán megnyugtatta magát, nem lesz ott senki, aki előtt röstelkednie kellene.

54

A professzor alkalmasint izgatottabb lesz, hogysem észrevegye, ami meg a helybélieket illeti, azok közül éppen, hogy nem fog kitűnni. Megjárta az eszét a gondolat, s ha megjárta, meg is ragadt benne: vajon férfiszemmel is vonzó ebben a jelmezben? Mit szólna például Maximilián herceg, vagy a reggel látott délceg bajor legény, hogy is hívták, Rudolf? Saját fekete papucscipőjét vette föl, s szőke hajában a virágkoszorúval még egyszer a tükör elé penderült. Szeme csillogott a várakozás teli izgalomtól, s valóban, nemcsak a kosztüm volt igen takaros: Tilda magamagát is szemtelenül fiatalnak és elevennek látta. – Köszönöm, kedves GR ETEL! Nagyon köszönöm! – kiáltotta – Végtelenül hálás vagyok! Életem legizgalmasabb estéje ez! Kis szünet után megkérdezte: – Ugye, megtartja a titkomat? Szót se senkinek! És holnap jó korán jöjjön el a ruháért, mielőtt még értem jönnének. – Úgy lesz, gnadige Frăidein – Ígérte GR ETEL –, de még az éjjel is elvihetem, amikor visszatetszenek jönni. Éjszakás vagyok ma. – No, akkor majd csöngetek, de aztán nehogy mást engedjen ám hozzám! A két aranyat a lánynak adta, hogy továbbítsa Rosának a kölcsönzésért, és így szólt: – Regge'l maga is kap kettőt a szolgálatkészségéért. – Sok az, gnadige Fraulein rengeteg sok az! – tiltakozott GR ETEL. Tilda azonban látta az orrán, hogy persze örül, és máris azon töri a fejét, milyen ruhát vegyen magának rajta. Tilda kissé félszegen vágott neki a folyosónak, s ment le az első emeletre.

55

A professzornak meghagyta, hogy ne a földszinti előcsarnokban, hanem az első emeleten, a lépcsőnél találkozzanak, mivel nem a főkapun akart távozni. Ott is várta már a derék ember, s Tilda száján meglepett kiáltás szaladt ki. Ő is bajor népviseletet öltött! Noha idős volt, s eléggé testes is, pompásan állt rajta a bőr rövidnadrág meg a zöld zeke, csak épp szokatlan volt a nyelvtudományok professzorához illő sötét öltöny után. – Magammal hoztam – magyarázta kissé röstell kedve –, gondolva, hátha úgy adódik, hogy kiruccanok bajor barátaimmal. – De jó! – örvendezett Tilda. – Igazán büszke lehetek a kísérőmre. Remélem, én sem hozok szégyent az ön fejére. – Egyenesen elbűvölő, Lady Viktória – szólt a professzor, s látszott, úgy is gondolja. – Mindazonáltal erősen helytelenítem, amire itt készülünk. – Ugyan már, professzor úr, félre az aggályokkal! – mosolygott Tilda. – S míg el nem felejtem: az unokahúga vagyok önnek, ön pedig az én derék Heinrich bácsikám. Rendben? Ki ne merje mondani, de még csak súgva sem, hogy Viktória! Még meghallanák. A professzor dörmögött valamit a bajsza alá, de annyiban hagyta. Tildával az élen lesiettek a hátsó bejárathoz vezető lépcsőn. Kiléptek az utcára. – Messze kell mennünk? – firtatta Tilda. – A Hofbrauhaus nincs messze. Néhány perces séta. – Akkor menjünk gyalog! A nappali forróság után kellemes volt a hűvös levegőn. Izgalmas volt már magában az is, hogy gyalogolnak, s nem kell Lady Crewkerne mellett ülni illedelmesen a zárt hintóban.

56

A professzor, nem tudván leküzdeni idegességét, elég gyors tempót diktált; Tilda ugyancsak szaporázta mellette lépteit, s arra gondolt, kár lenne beszélgetéssel lassítani a derék férfiút. Az utcát pompásan bevilágították a gömb alakú gázlámpák. Néhány saroknyi kanyargás után egyszer csak ott állt előttük a Hofbrauhaus fényárban úszó, széles kapuja. A bejáratnál többen összetorlódtak: itt kellett megváltani a belépőjegyeket. Beálltak a sorba. Várakozás közben Tilda körülnézett. Sok magas, jókötésű legény bajor viseletben, a lányokon olyan ruha, mint rajta. Voltak középkorúak és idősebbek is szép számmal, ők nyilván a családjukkal készültek egy görbe estére. A jegyárus hosszasan piszmogott, pénzváltási nehézségei is voltak, s így bizony elég lassan haladt a sor. Ekkor az egyik ajtónálló mélyen meghajolva szélesre tárta az ajtót egy pár előtt, akiknek nyilvánvalóan nem kellett jegyet váltaniuk. Tildának nagyot dobbant a szíve. Ők voltak azok! Akiket az erdőben látott a Linderhof fölött! Száz közül is fölismerte volna őket. A markáns arcú Rudolfot nem lehetett nem megismerni: a reggelről ismerős bajor ruhát hordta most is. Mitzi bezzeg alaposan kicsípte magát. Merészen kivágott zöld estélyi ruháját strucctollak ékesítették, vállán hosszú boa, ugyancsak strucctollakból. Bonyolult csigákba rendezett vörös hajában ékszer szikrázott. Sötét pillái még hosszabbnak, ajkai még vörösebbnek tűntek. – Jó estét, mein Herr, jó estét, gnadige Frăuleinl – köszöntötte őket a kapus. – Fönntartottuk uraságodék szokásos bokszát.

57

– Köszönöm – zendült a Tildának oly ismerős mély basszus. Látta, borravalót ad a kapusnak, s az egy másik bejáraton Bekalauzolja őket. Beletelt jó néhány percbe, mire a professzor megváltotta jegyüket, és beléphettek a tágas, boltíves csarnokba, amelyhez még csak hasonlót sem látott Tilda. A csarnok túlsó végében kis színpad. Kétoldalt a privát bokszok, afféle kis fülkék, melyekben a fontosabb, megbecsült vendégek fogyaszthatták vacsorájukat. A tágas térség többi részét kis kerek asztalok, s köröttük a székek töltötték ki, olyan zsúfoltan, hogy leülni is alig lehetett. Kínálkozott azonban a professzornak egy jó asztal, középütt, épp szemközt a színpaddal, s Tilda kedvtelve, kíváncsian nézett körül. Rudolfot és Mitzit nem tudta fölfedezni, mert a bokszokat szőlőindákkal ékes deszkafalak védték. – Pompás! – örvendezett Tilda. – Volna-e étvágya? – kérdezte a professzor. – Miért, itt enni is adnak? – De mennyire. Csupa müncheni specialitás. Itt van például a fehér kolbász, a Weisswurst, vagy a Schweinshaxen, vagyis sertéscsülök, meg az én kedvencem, az úgynevezett Steckerlfisch, azaz nyárson, kemencében sütött hal. – Megkérhetem, hogy rendeljen valami nekem valót? – szólt a lány. Nem kerülte el figyelmét, milyen lelkesen sorolja a jó professzor a söröző ételkülönlegességeit. Jött az ingujjas, bőrmellényes, barnakötényes pincér, és sózott retket, meg valami igen sós aprósüteményt tett az asztalra. – Sörkorcsolya – nevezte meg mosolyogva a professzor. – Lám, milyen ügyes üzleti fogás – bólintott Tilda.

58

Megkóstolta, s igen ízletesnek találta a sós süteményt. Eközben a szomszéd asztalnál egy idősebb úr, aki már ott ült, mikor Tildáék megérkeztek, feléjük hajolt, és megszólította a professzort: – Megbocsásson, meinHerr, nem tapasztaltak semminő rendbontást az utcán? – Rendbontást? Mire gondol? – Hallomásom szerint diákzendülés tört ki. A feleségem aggódik, szeretne mielőbb hazajutni, hiába mondom neki, hogy aggodalomra semmi ok. – Bizonyossággal állíthatom, hogy önnek van igaza – kelt szeretett diákjai védelmére a professzor. – Tudja, néha csakugyan elszabadulnak az indulatok – folytatta az idegen. – Tavaly történt, hogy egy barátunk megsérült egy diáktüntetés során, s a feleségem az óta szorong. – Nos, semmi rendkívülit nem tapasztaltunk, pedig gyalog jöttünk – mondta Schiller professzor. – No, tessék, hallod? – fordult a férfi diadalmasan az asszonykához. – Mi ellen tiltakoznak? – érdeklődött a professzor – Valami ok mindig adódik. Hiába, ez már csak hozzátartozik az egyetemi élethez. – Értesülésem szerint az új egyetemi alkancellár kinevezése van kedvük ellen. Bizonyos Herr Dulbrechtről van szó. – S mi a kifogásuk ellene? – Hogy nem bajor, hanem oberniai. Elég erős idegenellenes hangulat uralkodik mostanában az univerzitáson. – Tiltakozásra, tüntetésre mindig kerülközik ok. Kell a fiataloknak egy kis randalírozás – szólt mosolyogva a derék professzor. – Fölösleges aggódni miatta.

59

A szomszédot láthatólag megnyugtatta a professzor bölcsessége: visszafordult feleségéhez, és őt próbálta meggyőzni tovább. Tilda arra tippelt, hogy vidékiek. A férj szemlátomást nem szívesen hagyta volna veszendőbe menni a drága belépőt, s egy meg nem erősített, kósza hír miatt nem akart lemondani az esti szórakozásról. Lassacskán megtelt a helyiség, s mikor kihozták a megrendelt ételt, a színpad szélén rázendített a zenekar. Tilda figyelmét most egy időre teljesen lekötötte a kolbász, a csülök, a hal. Elbűvölte az öblös, kékmázas korsó, amelyben sörüket az asztalra tették, meg a karcsú, magas üvegpoharak, amelyekbe kitöltötték. Megízlelte, s meglehetősen keserűnek találta. A színpadra közben fölvonult a tánccsoport. Hat férfi, bajor népviseletben; a kopott léderhóznik arról tanúskodtak, hogy estéről estére irgalmatlanul megpaskolják őket. Táncra perdültek: nehéz bakancsuk alatt dübörgött a deszka, a vérpezsdítő combcsapkodás és ütemes tapsolás végigözönlött a tágas csarnokon. – Ez az! – örvendezett Tilda – Épp ilyennek képzeltem! De még kétszer el kellett mondania, hogy az általános zsivajban eljusson a professzor füléig. Akkor aztán mosolyogva biccentett, miközben olyan lelkesen csapkodta össze ő is a tenyerét, mint egy diákfiúcska, aki megtért régi iskolájába. A tánccsoport dörgő tapsot aratott. Csinos lány lépett a dobogóra, és szomorkás dalt énekelt szeretőjéről, aki elveszett a hegyekben.

60

A közönség szemlátomást nem volt igazán érzelgős hangulatban: hangos terefere keveredett a búbánatos balladával, s a föllengő pipa– és cigarettafüst megtorlódott fönn a boltív alatt. A következő műsorszám fölajzotta Tildát: – Tehénkolomp! Az asztalra tett kolompokon egy négytagú csoport játszott, s nem is csak szerfölött dallamosan, hanem igazi művészek módjára. – De örülök, hogy ilyet is hallhattam! – kiáltott föl Tilda a zeneszám végeztével. – Kihűl az étke, drága hölgyem – figyelmeztette a professzor. A szállóban elköltött bőséges vacsora után Tildának nem volt túl nagy étvágya, de hogy kedvében járjon a jó öregnek, aki szemlátomást szerette volna, ha Tilda is örömét leli abban, amiben ő, megkóstolta a kolbászt, s evett a halból is. – Azt hiszem, én iszom még egy kis sört – szólt a professzor. Iszik ön is még, vagy inkább talán egy pohár fehérbort? – Az utóbbit, kérem. Nem akarta kiábrándítani tanárát, de a sört nem tudta megkedvelni. Hiába, hogy könnyű volt, az íze mégis csípős, kesernyés: nem értette, hogyan élvezhetik annyira a férfiak. A professzor intett egy pincérnek. A zenekar egy új szám első taktusaiba fogott éppen, amikor lárma kelt az utcán. Kiáltozás, majd egy pisztolylövés. Mindenki fölkapta a fejét. Az ordibálás erősödött; egyszer csak fölpattant az ajtó, és behallatszott, mit kiabálnak: – Kifelé! Kifelé! Ki innen az idegenekkel! Pusztuljanak az országból! Pusztuljanak Münchenből! A söröző vendégei közül többen talpra szökkentek.

61

Néhány férfi az ajtóhoz sietett, hogy megakadályozza a diákok beözönlését. A terem túl felében, a színpad mellől azonban kifelé igyekeztek a vendégek. A professzor megragadta Tilda karját. – Tűnjünk innen! – kiáltotta. – Kell lennie valami hátsó kijáratnak! A körülöttük lévőknek is ez lehetett a véleménye. A tömeg felzúdult, s egymást tiporva csörtetett a színpad felé, borultak az asztalok, a székek, csörögve tört rapittyára az edényzet, folyt a sör. Nem volt kérdéses, merre kell menni: Tildát ellenállhatatlanul sodorta magával a tömeg A professzor el nem eresztette volna a karját, s kénytelenek voltak az előttük lévők sarkát taposni, mivel hátulról éppúgy taposták az övéket. Hátul, a bejáratnál egyre erősbödött a lárma. Újabb lövések. És még több, még erőszakosabb hang: – Idegenek kifelé! Bajorország a bajoroké! München a miénk! Tilda megpillantotta a táncosokat a dobogón: álltak, és értetlenül bámulták a fölfordulást, majd ők is sarkon fordultak, és menekülőre fogták. A tömeg a pódium oldalsó pereméhez sodorta Tildát és a professzort; a széles kettős ajtó oldalt tárva-nyitva. Tildának épp hogy eszébe villant, hogy ez az a vészkijárat, amire a professzor gondolt, mikor hirtelen sötét lett. A tömeg fele rémült, fele ujjongó kiáltással fogadta. A rendbontók hangja megsokszorozódott. – Elkapni őket! Szökőkútba velük! Egy kis müncheni emléket nekik!

62

A hangoskodók között voltak, akik nyilván csak szórakoztak, és élvezték a vigadalmas fölfordulást, mások azonban valódi gyűlölettel rikácsoltak a sötétségben. Akkor egy éles sikoltás, és újra pisztolyok ropogása. Tömeg megújuló rettegéssel taposta egymást; TILDÁNAK SZIN-TE nem is érte a lába a földet, olyan erővel sodorták tova. Kinyúlt, és sikerült újra elkapnia a professzor kezét. Történjék bármi, gondolta, nem szabad elszakadnom tőle. A professzor ujjai szorosan kulcsolták az övéit. Megérezte, hogy a professzor húzni kezdi elfelé, s épp idejében, mert már lélegzetet is alig bírt venni nagy szorongattatásában. Csak el ne ájuljak, gondolta, mert akkor bizonyos, hogy rettentően összetaposnak. A rémisztő gondolat erőt öntött belé, s görcsösen kapaszkodott tanárába, tudva, hogy ez a menekülés egyedüli lehetősége. Alagutat idéző folyosóba zúdultak be, a végén világosság derengett. Alighanem kitárták az utcára nyíló kapuszárnyakat is, gondolta Tilda. A sörcsarnok füstös-fülledt levegője után áldásként érte tüdejét a friss, hűvös szellő, s egyszer csak az utcán találta magát. Körülötte mindenki szaladt, ahogy a lába bírta. – Jönnek hátra, megkerülik a háztömböt! – kiáltotta valaki. Asszonyi sikoly: – Rögtön itt lesznek! Tilda velük rohant. Sötét, keskeny sikátorba jutottak. Az utcán lámpa nem volt, vagy ha volt is, kialudt. Tudta, nem szabad elengedni a professzor kezét.

63

Sokan szaladtak velük együtt, de hogy merre, azt alkalmasint senki nem tudta; csak minél messzebb a sörháztól meg a tüntető diákseregtől. Futottak, míg Tilda ki nem fogyott a lélegzetből. A sarkon föltűnt egy lámpaoszlop. Beléje fogózott, és úgy érezte, tapodtat, sem viszi tovább a lábai porcikái sajogtak a sörcsarnok sötét folyosóján elszenvedett taszigálódástól. – Megmenekültünk! – pihegte, fölnézve tanárára. Azt hitte, a szeme káprázik, vagy álmodik, vagy varázslat történt. Nem a professzor volt az, kinek a kezét szorongatta, hanem a Rudolf nevezetű bajor! A férfi is legalább annyira meg volt lepődve. Meresztgette egy ideig a szemét, aztán kibökte: – Pardon, azt hittem, másvalakinek méltóztatik lenni. – Én… én meg… azt hittem, hogy ön izé… a nagybácsikám – kapcsolt Tilda kurta tétovázás után. Ám akkor újra közeledőben volt a fegyverropogás meg az ordítozás. – Nos, bárkik vagyunk is, innen tisztulnunk kell-szólta férfi. Elengedte a lány kezét, mikor rájött, hogy nem az ő páija, de most újra megfogta. – Jöjjön – szólt –, nem lenne jó ezeknek a lármás ripacsoknak a keze közé kerülni. Elhúzta Tildát a lámpaoszloptól, és szaladtak egy rövid saroknyit a sikátorban, mindig a házak árnyékának takarásában, befordultak a sarkon, s pár másodperccel később egy másikon. Hátra egyikük sem nézett, de Tilda érezte, hogy nincsenek egyedül. Mögöttük is jönnek. Hogy jóba rá t-e avagy ellenség, nem lehetett tudni.

64

Csak az volt egyértelmű, hogy igaza van Rudolfnak. Tűnni innen, minél messzebb. Később minden elrendeződik: ő megleli a professzort, Rudolf Mitzit, de őrültség lenne most visszamenni értük. Szaladtak tehát egyre tovább, s egy elhagyatott sikátor sarkán befordulva, egyszer csak egy sereg diákkal találták szemközt magukat. Megtorpantak, és Tilda ösztönösen odabújt a férfihoz. Rájöttek azonban, hogy ezek a diákok nem randalíroznak, hanem csak állnak a kis téren, dacosan, szemközt a kivezényelt rendőrséggel. Rudolf gyorsan sarkon fordult, és vonszolni kezdte Tildát amerről jöttek. Ám ekkor egy rendőr meglátta őket. – Középre állni! – reccsent rájuk. – Nem tartozunk mi ezekhez, Herr Overinspektor – felelt Rudolf. – Tegye, amit parancsoltam! Középre! Ólmosbot volt az egyik, pisztoly a másik kezében; itt csak szót fogadni lehetett. Tettek tehát néhány lépést a mintegy kéttucatnyi diák felé, akik mogorván, dacosan ácsorogtak a tér közepén. – Most aztán… mi lesz velünk? – szepegte Tilda. – Semmi a világon. Bizonyítani fogjuk, hogy nem vagyunk egyetemisták. Ettől lódult csak meg igazán Tilda vére! Ha fölfedi kilétét, meg nem ússza a botrányt. Mert az aztán bizonyos, hogy lehozzák a londoni lapok is, ha Oberniai Maximilián Ő Hercegi Fenségének menyasszonyát tüntető diákként letartóztatják. Akkor aztán a brit követséget is tájékoztatják Tilda viselt dolgairól, és elképzelni is nehéz, mit fog szólni hozzá apja-anyja!

65

– Könyörgök, szöktessen meg innen! – suttogta rémülten. – Megkísérlem – súgta vissza Rudolf –, habár nem lesz könnyű. – Mire várunk itt, egyáltalán? – Alighanem a rabszállító kocsira. Tildának a lélegzete is elakadt. Rabszállítóval fogják a rendőrkapitányságra vinni! Ha megmondja, hogy turista, bizonnyal megkérdik, hol szállt meg. És úgy lehet, hogy csak akkor eresztik szabadon, ha? Hotel igazolja kilétét. Csupa kínos bonyodalom és nehézség. S a legrosszabb az egészben a rokonság várható rosszallása. Hallani vélte, micsoda megjegyzésekkel illetik majd hidegrideg palotáikban ücsörögve, ahol oly kevés a kapcsolatuk a való világgal. „Na, szép, a királynő keresztleánya! Mondhatom!" „Azért a neveltetése is nem tudom milyen lehetett, ha ilyenre volt képes." „Tudtam én azonnal, hogy nem való ez a lány Maximiliánboy!" Eztán nem Maximiliánt, hanem őt fogják méltatlannak tartani a frigyre. Szinte hallotta a hangjukat, lelki szemével látta, milyen képet vágnak, milyen rosszallólag ráncolják azt az arisztokratikus orrukat e hallatlanul botrányos viselkedés miatt. Azon kapta mag
66

A férfi nem válaszolt; lassan, észrevétlenül a középütt ácsorgó egyetemisták mögé vezette a lányt. Tilda megértette: Rudolf a szemközti utca felé óvatoskodik, a rendőrök ugyanis épp az ellenkező irányba tekintgettek, arra, amerről Tildáék érkeztek – nyilván onnan várták a rabszállítót. Hogy is lehettem ilyen őrült? Kellett nekem rávennem a professzort erre a lehetetlen kalandra! – kesergett magában. Noha persze az ő hibája volt, tudta, megbánással, kesergéssel meg nem ússza a következményeket. – Na, végre! Csakhogy megjött – szólt egy rendőr, s föltűnt a két ló vontatta rabomobil. Hosszú, keskeny, fekete kocsi, ablaka egy se, a hátulján kétszárnyú ajtó, azon tuszkolják be majd őket, s viszik a kapitányságra. Két rendőr ült a bakon. Lassan körbehajtottak a téren, s a lovakat az érkezés irányával szembefordítva, megálltak. Egy rendőr ajtót nyitott, két másik közelebb intette a zendülőket. – Beszállni! – harsant a parancs. Két-három fiatal mintha hajlott is volna a szóra. Ám akkor a többiek, mintegy varázsütésre, életre keltek, és teli torokból kiáltozni kezdtek: – Vesszen az elnyomás! Vesszen a rendőrség! Pusztuljanak az idegenek! München a miénk! Riadalmasan zengett hangjuk a sötétben, s mikor a rendőr megütött egy vonakodó diákot, harsány kurjantás hallatszott hátulról, s rögtön utána futó lábak dobogása; – iszkiri! Meneküljünk, bajtársak! Futás! Általános zűrzavar.

67

Zászlók és furkósbotok jelentek meg a diákok kezében, egykét, fiatal kést is rántott, és harci ordítással rávetették magukat a rendőrökre. Egy rendőr elvágódott, s azonnal megtiporta egy tucat diák. A bakról leugrott, és társai segítségére sietett az egyik kocsi hajtó. Leírhatatlan lárma és zűrzavar! Rendőrsípok szava, melyre a diákok minden eddiginél harsányabb ordítása volt a felelet. Lövések dörrentek. A bakon maradt rendőr előrehajolt, hogy lássa, mi történik. Derékig kihajolt, de a gyeplőt nem eresztette. Ekkor lendült akcióba villámszerű gyorsasággal Rudolf. Lerántotta a rendőrt a földre, kitépte kezéből a gyeplőt, és szinte egyazon mozdulattal fölkapta és a bakra hajította Tildát. A lánynak megrettenni sem volt ideje, s már ott is ült mellette a férfi. Rudolf fogta az ostort, és a lovak közé csapott. A két ló nekilódult, és nyitva felejtett, szabadon lengő ajtajával magával ragadta a kocsit. Az ajtó pokolian zörgött, és a lovak, szabadulni akarván tőle, még jobban belegyorsítottak. Mögöttük ordítás, üvöltés, pattogós vezényszavak, de Rudolf nem nézett vissza. Arra ügyelt csupán, hogy a lovakat az út közepén tartsa, mert tudta, hogy a jobbra-balra kilengő kocsi különben könnyen fölborulhat. Zötykölődve száguldottak, s Tildának ugyancsak kapaszkodna kellett, hogy le ne forduljon a bakról. – Sikerült! – lihegte, inkább csak úgy magának.

68

– Ó, hogyne, pillanatnyilag. Most már mindenesetre nemcsak a diákok, hanem a rendőrök is bennünket kergetnek. – És… utol tudnak érni? – aggodalmaskodott Tilda. – Szívből remélem, hogy nem. Mondják, nem egészen komfortosak a müncheni börtöncellák. Rudolf igyekezett szenvtelennek látszani, de Tilda látta, hogy izgul. Már az bizonyos, hogy bármilyen ijesztő, azért rettentően izgalmas, gondolta a lány. Szerencséjükre, kihalt utcákra keveredtek; látszott, hogy ez már nem igazán fontos része a városnak. A lovak azonban továbbra is szédületes sebességgel vontatták őket, és Rudolf még fokozni is próbálta a tempót. Tildának föltűnt, milyen ügyesen hajt a férfi, s nyilván az utat is tudja: szándékkal kerülte a főbb útvonalakat, nehogy rendőrrel találkozzanak. Rövidesen ritkulni kezdtek a házak. A fák viszont megsokasodtak, s aztán, átrobogván egy hídon, már földek, rétek között haladtak tovább. Rudolf tovább hajszolta az állatokat. Tilda végre szóvá tette: – Hová megyünk tulajdonképpen? – A lehető legmesszebbre Münchentől! – De az nem úgy van… de én… már úgy értve, hogy… szóval hogy Münchenben van a szállásom. – A müncheni klíma pillanatnyilag elég károsan hatna mindkettőnkre – szögezte le a férfi, és igen, semmi kétség: elnevette magát. – Nem csupán zendülő diákként, de kincstári eszköz eltulajdonítójaként is keresnek bennünket, s ez utóbbi, ha nem tévedek, aztán már csakugyan büntetendő cselekmény!

69

– Csakhogy nekem vissza kell mennem! – tiltakozott szinte sírva Tilda – Ha azt hiszik, elvesztem… abból nagy baj és nagy lárma lesz. – Feleakkora baj sem lesz, mint ami engem érne, ha most elkapnának-viszonozta Rudolf. Tilda megrágta a hallottakat. – Oka van netán… félni egy rendőrségi kihallgatás miatt? – Hogy van-e? De mennyire! – felelt a férfi. Most már nem nevetett. – Hát ez az, én is így vagyok vele – vallotta meg Tilda. Vajon mit követett el ez az ember, tépelődött, miközben tovább csörömpöltek az éjszakában. Olyan nagyon rettentő dolgot talán mégsem, hiszen még a reggel is milyen vidáman kergette Mitzit a Linderhof fölötti erdőben. Ugyanakkor jól emlékezett, miket hallani, hogyan is zajlik a kontinensen egy rendőrségi kihallgatás. Sötét, nyirkos cellába lökött emberekről hallott, akik ott rohadnak, míg ártatlanságukat be nem bizonyítják; nem úgy, mint Angliában, ahol mindenki ártatlan, amíg bizonyítva nincs a bűnössége. Igaza van, gondolta. Egyikünk sem akar a kezükre kerülni. A rendőrséget mindenáron el kell kerülnünk. Am e kívánság elég irreálisnak tűnt, hiszen éppenséggel egy lopott rendőr kocsival furikáztak az éjszakában!

70

NEGYEDIK FEJEZET

Tovább hajtottak, de Rudolf most már lassított, s így a nyitva maradt hátsó ajtó sem csapott olyan pokoli lármát. A hold, mely eddig felhő mögött bujdokolt, most előjött, s szelíd ezüst sugarába vonta a tájat. Az út völgyben kanyargott, kétfelől dombhátak, s távol hósipkás hegyóriások rajzolták körvonalukat a csillagfényes égre. A havas ormok felől fújó hideg szél megborzongatta Tildát. – Hiszen ön fázik! – kiáltott Rudolf – Tartsa a gyeplőt egy percig! Tilda ámulva engedelmeskedett. Látta, Rudolf leveszi zekéjét. – Semmi szükség erre, uram – szólt egész jól megvagyok. – Engedelmével, én azért jócskán edzettebb vagyok – ellenkezett a férfi. A zekét a lány vállára terítette, és visszavette a gyeplőt. – Hogy hívják? – kérdezte kis csönd után. – Tildának, és köszönöm a kabátot. – Nincs mit; én meg Rudolf vagyok. Tildának önuralomra volt szüksége, hogy ki ne kottyantsa: tudja. – Nemde, turistaként tartózkodik Bajorországban? – Igen. Angol vagyok. – Gondoltam. – Csakugyan? Miből? – Abból, hogy az ehhez hasonló, szerfölött kényes helyzetekben csak egy angol tud ilyen hűvös és higgadt maradni.

71

Tilda látta, hogy Rudolf elmosolyodik, miközben hozzáfűzi: – Nem is értem, miért nem zokog hisztérikusan a vállamra borulva. – Tudja, abban a hiedelemben nőttem föl, hogy a férfiak ki nem állhatják a jeleneteket, különösen, mikor éppen lóval bánnak. – Úgy is van – helyeselt a férfi. – Hát ön? Miért kell menekülnie? Ha eltekintünk, ugye, ettől az eltulajdonított rendőrségi kocsitól. Ön, végtére, nem külföldi. – Nem vagyok bajor, ha erre gondolt. Tilda meglepetten nézett rá. – Pedig azt hittem. – Oberniai vagyok. – Tehát az ön hazájának a hibájából tört ki ez a diákzavargás! – Honnan tudja? – A sörcsarnokban hallottam, hogy a diákok az egyetem új rektor helyettese ellen tüntetnek, éspedig azért, mert nem bajor, hanem oberniai. – Tudja, az egyetemi fiatalságnak nincs igazán szüksége még csak ürügyre sem egy kis rendbontáshoz – mondta Rudolf. – A diákság épp elég fontos és súlyos tényező – vélekedett Tilda. – Hogy mást ne mondjak, ők kényszerítették lemondásra II. Lajost. – Ott egy Lola Monte nevű hölgyé volt a főszerep – helyesbített a férfi. – Látom, nem hanyagolta el a történelemleckéit. – Nagyot hibázik, aki úgy látogat el egy országba, hogy semmit sem tud róla – jegyezte meg szerényen Tilda. – Így voltam ezzel én is, mikor Angliában jártam. Hanem én az önök történelmét, hogy őszinte legyek, bonyolultnak, s helyenként igen unalmasnak találtam. – Tud angolul?

72

– Tudok – felelte angolul Rudolf –, de korántsem olyan jól, mint ön németül. Halvány akcentussal, de kifogástalanul beszélt. – Hisz pompásan beszél! – örvendezett Tilda. – Ön hízeleg. – Csakúgy, mint ön, mikor a higgadtságomat dicsérte. – Valóban bátran viselkedett, valóban nehéz körülmények között. – Köszönöm. Hanem most mitévők leszünk? – Azt, látja, nem tudom. – Valamit pedig tennünk kell. Nos, az az egy biztos, hogy Münchenbe nem mehetünk vissza – szögezte le a férfi. – De nekem muszáj! Ön ezt nem értheti… – Dehogynem. Mindazonáltal, gondolja csak végig. Ha most visszafordulnánk, vagy a diákokkal kerülnénk szembe, akik a Várost meg akarják tisztítani az idegenektől, vagy a rendőrséggé és azt hiszem, nehéz lenne megmagyarázni, miért vettük kölcsön a kocsijukat. Tilda sóhajtott egyet. – Akkor mit javasol? – Keresünk egy fogadót, és eltesszük magunkat holnapra. Addigra elcsitulnak az indulatok, és legalábbis maga bízvást visszamehet. – Ha még sokkal messzebb hajt Münchentől – szólt Tilda –, akkor vagy gyalogosan, vagy valamelyik ló hátán leszek kénytelen visszatérni a városba. A férfi elnevette magát. – Bizony ez gond. Tilda a messzeségben fényeket látott.

73

Ház lesz az az út mentén, gondolta, de csakhamar rájöttek, hogy a lámpák magán az úton égnek. – Fények vannak előttünk – mutatta. Rudolf a gyeplővel azonnal megállította a lovakat. – Lehetett volna annyi eszem, hogy gondoljak rá: zavargások idején a rendőrség lezárja az utakat. – Egyszóval…nem mehetünk tovább? – Ha csak nem akarunk megbilincselve térni vissza. Rudolf fölmérte a távolságot a kordonig, aztán visszanézett, amerről jöttek. Akkor jobbszélre terelte a lovacskákat, és Tilda rájött, hogy meg akar fordulni. – Az nem lesz könnyű, itt megfordulni – figyelmeztette. – Tudom. Figyelje, nem jönnek-e mögöttünk? Tildának ugyancsak ki kellett hajolnia, hogy a kocsi mögé lásson, de megtette. A lámpások fényét nézve döbbent rá, hogy ha ők meglátták a rendőröket, akkor azoknak is látniuk kell őket. A kocsin ugyanis elöl két lámpa is égett, s azt könnyű észrevenni. – Azt hiszem, rendben – mondta tétován. De miközben Rudolf a hátráló lovakkal bajlódott, ijedt kis kiáltás szakadt ki Tildából: – Jaj, jönnek! Két lovas! Rudolf halkan elkáromkodta magát, s ezenközben a kocsi nagyot zökkenve bár, de megfordult. Ostorával végigvágott a lovakon, de azok, szegények fáradtak voltak, s hiába veselkedtek neki a hámszíjnak, azt a sebességet, amellyel a városból kiszaladtak, nem tudták produkálni. – Nézzen hátra, mesélje el, mi újság – kérte Tildát a férfi. Tilda, rettegve az egyensúlyvesztéstől, jó erősen megkapaszkodott és kihajolt.

74

– Még elég messze vannak, de szemlátomást közelednek – jelentette. – Most már csak egyet tehetünk – mondta Rudolf. – Lassítok, és maga észrevétlenül leugrik. – Nem válok el magától – állt belé Tildába a félsz. – Mihez kezdenék én ott… egyedül? – Követni fogom. Amint földet ér, lesz szíves fölmászni ara a dombra, ni, ügyelve, hogy a fák takarásában maradjon! – Ígérje meg… hogy… utánam jön csakugyan- kérlelte a lány. – Megígérem. Most pedig tegye, amit mondtam. Az egyedüli esélye. Visszafogta a lovakat, és kiadta a parancsot: – Na, most! Ugorni! Tilda repült, és szépen el is terült az útszéli pázsiton. – Futás! – ordított rá Rudolf. Fölpattant, és szaladt, ahogy mondták, domb iránt, szépen a fák között. Már azt hitte, Rudolf megszegte a szavát: hallotta, hogy kemény ostorcsapásokkal nógatja nagyobb sebességre a lankadt állatokat. Am akkor, lihegve, megkapaszkodván egy fatörzsben, meghallotta a közeledőt. A férfi utolérte, és megfogta a kezét. – Gyerünk! Minél távolabb kerülünk innen, annál jobb! Rudolf fölfelé vonszolta a lányt, s már jócskán följebb voltak, amikor Tilda patadobogást és egy férfihangot hallott. – Ejnye, ezek mégis megláthattak bennünket – mérgelődött Rudolf. – Azt hittem, az üres kocsit fogják követni. Kapkodva még följebb hágtak. Sziklás-köves lett az ösvény, nem is tett jót Tilda lábának. Megbotlott, és tenyerét jól fölhorzsolta egy sziklán.

75

Ekkor harsant hátuk mögött a kiáltás: – Állj! Állj, vagy lövök! Rudolf azonban csak fokozta a tempót. Az erdő itt sűrűbb volt, az árnyék áthatolhatatlannak tűnt. – Nem látnak bennünket – súgta bátorítólag Rudolf. – Az lehetetlen, hogy lássanak. – Állj! – kiáltott utánuk megint a rendőr. Pisztoly dördült, s visszhangzott kísértetiesen a fák között, a körben őrt álló hegyek pedig erejében is megsokszorozták a hangot. – Gyerünk! – sürgette Rudolf – Rögtön túl leszünk a lőtávolságon. Tilda egyre nehezebben tudta tartani az iramot. Jócskán hosszabb lába volt a férfinak, és Tildát, a talpa is csúszósabb lévén, többször csak a szerencse mentette meg, hogy el ne vágódjék. Újabb két lövés. Rudolf rekedten felhördült. – Eltalálták? – El, hogy fene enné meg! Lábon lőttek! Sántikálva tett még néhány lépést, és arccal a hegy felé megkapaszkodott egy fában. Tilda tudta, a rendőrök nem látják őket. A férfi mellékuporodva, aggodalmasan nézett föl rá. – Nagyon fáj? – Ott vannak még mögöttünk? – kérdezte Rudolf. Ám a sötét bozóton visszafelé sem lehetett keresztüllátni. Tilda tehát hallgatózott, és nem hallott se lovat, sem embert. Mélységes csönd volt. S aztán, messze, lent az úton, távolodó patkócsattogás. Tilda megkönnyebbült sóhajjal eresztette ki visszatartott lélegzetét.

76

– Elmentek – suttogta. Rudolf hallgatott. Kis szünet után ijedten kérdezte Tilda: – Annyira fáj? Akkor most mitévők legyünk? – Gyanítom, kell egy falunak lennie a közelben – szólalt meg végre a férfi. – Odáig mindenképp el kellene jutnunk. Tildának már száján volt a tiltakozás, hogy veszedelmes volna, emberek előtt mutatkozna Ám akkor rájött, hogy nem csupán Rudolf sérülése okozna gondot, hanem a hegycsúcsokról lezúduló jeges szél iş. Egyelőre nem fázott, s nem csak a vérpezsdítő testmozgás miatt, hanem mert Rudolf zekéje is őrajta volt. Rudolf fehér inge éppen ezért kiváló célpont volt a rendőröknek. – Igaza van – mondta tehát Tilda. – Megkeressük azt a falut. Kapaszkodjon a vállamba. Azt hitte, vissza fogják utasítani, de a férfi megfogadta tanácsát, s elindultak a domb oldalában, az országúttal párhuzamosan. Néhány perc után Tilda látta, hogy a férfierősen húzza a lábát. Nem sokkal később fél lábon kezdett szökdécselni. – Hát így nem jutunk messzire – állapította meg a lány. – Mi van ott előttünk? – Nem látok semmit. Tovább tántorogtak, holott Tilda tudta, hogy minden további lépés a kínok kínját jelenti Rudolfnak. A hold fényénél láthatta, milyen fájdalmasan szorítja össze a száját, és a vállára támaszkodó férfikar is percről percre nehezebb lett. Ám akkor váratlanul ritkulni kezdett az erdő. Tilda meglepetten fölkiáltott: – Nini, egy ház! Épp az orrunk előtt, arra, ni!

77

– No, addig talán bírom. Vagy ha nem, onnan már hozhat segítséget. – Eljutunk, biztos vagyok benne – bátorította a lány. Rudolf kínlódva tovább szökdécselt. Közel volt a ház, a menekülőknek mégis úgy tűnt, hogy irgalmatlanul sokára értek oda. Igen kicsi ház volt, bajor földön szokatlanul kicsiny, mondhatni kunyhó csupán. Fala fehérre festve, teteje sötét. Az ajtó két oldalán virágláda, tele virággal. Rudolf nekidőlt a falnak. – Kopogtasson! – rendelkezett. Kopogtató nem lévén, Tilda az öklöcskéjével döngette meg, jó keményen, az ajtót. Semmi. Tilda megkerülte a ház sarkát. Ablakot keresett. Talált is egyet, és mivel a függöny nem volt behúzva, be is tudott nézni, Kicsiny konyhát látott, üresen. Visszament Rudolfhoz. – Szerintem nincsenek itthon. Újból kopogott, sőt a kilincset is megrázta, hátha az nagyobb hangot ad. Meglepetésükre, az ajtó engedett. Tilda belépett. A kintről látott kis konyhában találta magát: mosogató, asztal, két szék, a sarokban kályha meg a csikótűzhely – a ház lakója alighanem azon szokott sütni-főzni. Úgy lehet, alszanak már, jutott eszébe. Kopogott az egyetlen ajtón, várt egy keveset, és benyitott. A függöny itt is széjjel volt húzva, és a hold fényénél jól látszott a terebélyes ágy, mely szinte az egész szobát betöltötte. A gazda, bárki légyen is, elment hazulról. Tilda tudta, Rudolf sebét mielőbb el kell látni.

78

Kilépett a szabadba: a férfi ott állt a falnak dőlve, a szeme csukva, és kísérteties sápadtsága a holdfényen is áttetszett. – Kerüljön beljebb – szólt rá a lány. – Nincs itt senki. Megpróbálom rendbe tenni a lábát. Rudolf, kinek nem maradt ereje ellentmondani, átölelte fél karral Tilda vállát, s hagyta, hogy a hálószobába vezessék. Tilda üggyel-bajjal az ágyra ültette. Az volt az érzése, hogyha Rudolf így leül, többé talpra nem ál egy ideig. Mikor kibontakozott a támaszt kereső ölelésből, meglátott az ágy mellett egy gyertyát meg egy doboz gyufát. Fölvette őket, és az ablakhoz lépve, behúzta a függönyt. Fönnállt még ugyanis az eshetősége annak, hogy a rendőrök a közelben ólálkodnak, és fölfigyelhetnek az ablakon kiszűrődő fényre. Behúzta tehát a konyhaablak függönyét is, aztán becsukta a bejárati ajtót. A gyertyát akkor az asztalra tette és meggyújtotta: akkor látta meg, hogy a polcon van még két másik. Azokat is meggyújtotta, és magával vitte a hálóba. Ott ült Rudolf az ágy szélén; könyöke a térdén, feje a tenyerébe hajtva. Tilda a két gyertyát letette a padlóra, s csak nehezen sikerült elfojtania egy rémült kiáltást. Rudolf ugyanis legyűrte közben a harisnyája szárát, és a lábikrájából ömlő vér sötétvörös pocsolyába gyűlt a padlón. Tilda törte az eszét, mit is tanult a sebek ellátásáról. Priszcilla hercegnő ötlete volt, hogy végezzen el egy elsősegély-tanfolyamot, mielőtt nekivág Európának. – Jószerint egész Európán át kell utaznia – mondta volt a nagyasszony. – Ilyen hosszú úton szükségképpen történnek

79

kiesebb-nagyobb balesetek, és ha nem tudja, miként kell ellátni a sérülteket, nem fog tudni tanácsot vagy utasítást adni másoknak. A hercegnő, noha nem mondta, arra is gondolt (s ezt Tilda is tudta), hogy az utóbbi időkben Európa-szerte elszaporodtak a monarchiák elleni anarchista támadások. Néhány éve Viktória királynőre is rásütöttek egy pisztolyt. Hercegi párját azonban nem hagyta el lélekjelenléte, és bátran eléje ugorva, saját testével fedezte az uralkodónőt. Épp egy éve követtek el sikertelen merényletet I. Vilmos német császár ellen. Egyszóval, felkészültnek kellett lenni efféle incidensekre, és maga Tilda el is ábrándozott azon, hogy ha őt és Maximiliánt megtámadnák holmi pisztolyos vagy bombahajigáló merénylők, hát akkor ő, Tilda, úgy viselkedne, hogy az urának nem kellene szégyenkeznie miatta. Lám, milyen jól jön most ez a kis szaktudás, gondolta. Először is le kell húzni a vérrel átitatott vastag gyapjúharisnyát. Keresni kell valamit, amibe beleteszem, ha egyszer a lábáról lehúztam, gondolta nagyon is gyakorlatiasan, és körülnézett a konyhában. Talált is egy lavórt, már csak valami törülközőt keresett. Hogy legyen miből tépést csinálni, elmélkedett. Arra gondolt, bár jobban figyelt volna a kötözési gyakorlatokon, mikor az előadó oly hosszadalmasan mutogatta, hol húzódnak a test ütőerei. Körülnézett az apró konyhában. A mosogatódézsa körül talált is bizonyos rongyokat, de ezekről tudta, sebkötözésre nem valami alkalmasak. Akkor látta meg a sarokban a nagy, fehér konyhaszekrényt. Abban talán lesz némi tiszta kendő.

80

Kinyitotta, és íme, a polcon egész csomó kötszert, vattát és többféle méretű és minőségű törülközőt talált. Nahát, gondolta, ezt a szerencsét! Könnyen lehet, szőtte tovább gondolatait, hogy a ház gazdája ápoló, vagy esetleg hegyi kísérő, hegyi mentő. Olvasta, hogy ezek a professzionális hegyi emberek nemcsak konyakot, de kötszert is mindig hordanak magukkal. Leszedte a polcról, amit szükségesnek ítélt, és bement a beteghez. A padlón az óta csak növekedett a vértócsa. – No, elállítjuk szépen ezt a vérzést – jelentette ki szigorúan. – Sajnálom, hogy ennyi bajt kell okoznom – mondta rekedten a férfi. Tilda ügyesen kioldozta a két nehéz bakancsot, és először az ép lábról húzta le. Ennek az embernek le kell feküdnie, amint elláttam a sebét, Gondolta közben. Nehezére esett összefüggően gondolkodni, s közben óvatosan ügyködni, hogy fölösleges fájdalmat ne okozzon. Levette a másik bakancsot is, és lehúzta, majd a lavórba dobta a véres harisnyát. Átvillant az agyán, hogy a sebet ki is kéne mosni, de mivel olyan nagyon vérzett, Tilda bizonyosra vette, hogy az esetlegesen belékerült szenny is távozott a vérrel. Megállapította, hogy a golyó oldalról érte a lábikra húsát, s noha erősen valószínűnek tartotta, hogy nem akadt el, hanem keresztülment és távozott, bizonyosat nem állíthatott, hiszen gyakorlata egyáltalán nem volt az effélékben. Azt azonban tudta, hogy Rudolf alaposan elgyöngült, és nem csupán a fájdalomtól, hanem a tetemes vérveszteségtől is.

81

Sebkötöző párnát készített, ahogy tanulta, és üggyel-bajjal rögzítette. Jól megcsomózván a kötszert, reménykedett, hogy a párna a helyén marad, és megállítja a vérzést, mert arra gondolni sem akart, hogy milyen csatatérré válik az ágy, ha nem alvad meg a vér. Körülnézve, a vértócsa mellett meglátott egy durva piros és kék gyapjúból szőtt, paraszti kis lábszőnyeget; fölvette, és azt tette az ágyba, Rudolf sérült lába alá. Tudta, paplant, plédet hiába is keresne Bajorországban, a könnyű, meleg pehelydunyha hazájában! Visszahajtotta a dunyhát. – Feküdjön le szépen – szólt a sebesültnek meglátja, rögtön jobb lesz. Segítsek beemelni a rossz lábát? – Majd csak magam – dünnyögte Rudolf. Végül mégis segítségre szorult, és megkönnyebbült szusszanással dőlt rá a párnára. Tilda látta, egyelőre nem vérzett át a kötés. Egy törülközővel feltörölte a padló vérfoltját, s a lavórt kivitte a konyhába. Nem volt valami kellemes látvány, ami a lavórban lötyögött; Tilda halványan elmosolyodott arra gondolva, milyen jó, hogy ilyen erős a gyomra, és a vér láttán nem ájuldozik, mint annyi más, vele egykorú fiatal nő. Mikor a lavórt a mosogatódézsába tette, eszébe jutott, hogy vérfoltot csak hideg vízzel lehet kimosni. A padlón talált vizeskorsóból megtöltötte a lavórt. A víz ijesztően vörös lett. Tilda fintorogva fordította el a fejét. Aztán újra körülnézett a polcon, ahol a kötszert találta. Lesz ott konyak is talán, gondolta. Jólesne most Rudolfnak. Tudta, hogy a férfinak nagy fájdalmai vannak.

82

Miközben a sebét kötözte, s később is, mikor lefektette, ijesztően csikorgatta a fogát. Tilda tudni vélte, ezzel veszi elejét, hogy fájdalmában el ne káromkodja magát. Pálinkafélét ugyan nem, de néhány gyógyszeres flaskát talált. A gyertya fényénél gondosan megvizsgálta őket. Megcsillant a szeme, mikor az egyik üvegen kibetűzte a laudánum német nevét. No, ebből adunk neki, gondolta. Szépen elalszik, nem fog szenvedni. Volt rég egy nevelőnője, az élt laudánummal a fejfájásai ellen. Általános gyógyszer volt az ópium minden női nyavalya ellen is, s noha eljárt fölötte az idő, Tilda tudta, hogy igen hatékony fájdalomcsillapító. Kanalat is lelt, s bevitte fiolástul a szobába. Rudolf hunyt szemmel feküdt. – Találtam egy kis laudánumot – szólt Tilda. – Szerintem jót tenne egy kanállal. Elmulasztja a fájdalmat és altatólag hat. Reggelre aztán már bizonyára jobban fogja érezni magát. – Bezárta-e az ajtót? – kérdezte a férfi. – Nem. – Zárja be szépen. Gondoskodnom kell a biztonságáról. Tilda letette az üveget meg a kanalat, és engedelmeskedett. Kulcsot nem talált, de a fából való tolóretesszel be tudta zárni az ajtót. Korán kell kelnem, hogy minél előbb kinyissam, gondolta. Ha a ház gazdája megjön, és nem tud bejönni, fura dolgokat fog képzelni. Egyelőre azonban nem ez volt a legnagyobb gond. Visszament a sebesülthöz. – Bereteszeltem az ajtót – jelentette –, és most vegyen be egy kis laudánumot. Jót fog tenni, meglátja.

83

Törte a fejét, vajon hány csöppet is szokott bevenni Miss. Gr over, a nevelőnő. De csak arra emlékezett, hogy a póni fogatta] elég sűrűn eljárogattak a faluba, pótolandó Miss. Gr over „fejfájós csöppjeit". Rudolf félkönyökre emelkedett. Tilda félig töltötte, majd a férfi szájába dugta a kanalat. – Jöhet abból több is – vélekedett Rudolf. – Nem igazán tudom, hogyan kell adagolni. – Adja csak ide. Húzott egy jót belőle, elfintorodott, és lenyelt még egy kortyot. – Hé, hé, nem lesz sok a jóból? – rémült meg Tilda. – Nem szeretnék holnap egyedül magyarázkodni. – Azt nyugodtan rám bízhatja. Visszaadta az üvegcsét, és úgy zuhant vissza a párnára, mint akit teljesen kimentett az, hogy tartania kellett a fejét. Tilda a lábát nézte. A kötés nem vérzett át, fogta hát a dunyhát és ráhúzta. – Tessék szépen aludni – szólt halkan, – Köszönöm – jött az álmoksás válasz. – Köszönöm azt a sok mindent, amit értem tett. Már a nyelve is nehezen forog, gondolta Tilda, és átment a konyhába. Tekintetével kerülve a véres-vizes lavórt, elrakta a fölösleges kötszert, és visszament a szobába. Rudolf addigra már mélyen aludt. Nehezen, szuszogva lélegzett, és Tilda megrettent a gondolatra, hátha halálos adagot vett be a tinktúrából. De rövidesen megnyugtatta magát; ha többet vett be, legföljebb tovább fog aludni, más baja nemigen lesz. Akkor jött csak rá, mennyire elfáradt. Hosszú, mozgalmas nap volt.

84

A megerőltető hegymászás, a rettegés a rendőrségtől, meg a Rudolf sebesülése miatt támadt rémülete halálos kimerültséggé csomósodott össze. Körülnézett. Egy árva faszék, párja a konyhainak. Halkan abban reménykedett, hogy talál valami kényelmes karosszéket, s megalszik abban, de alvó-alkalmatosság az ágyon kívül sehol nem volt. És akkor mindennek a tetejébe fázni is kezdett. Meglehetősen magasan voltak, és a szél dermesztő-hidegen üvöltözött odakünn. Hiába volt Rudolf zekéje most is a vállán, vacogni kezdett a foga. Fehérharisnyás lába feje majd lefagyott. Átvánszorgott a konyhába. A tűzhelybe, látszott, begyújtottak már aznap, de a tűz rég elhamvadt; nem volt másként a sarokban álló kályhával sem. A szél gorombán megrázta az ablaktáblát. Tilda elfújta a gyertyát és a sötétben visszament a hálóba. Leült az ágy túlsó sarkára, Rudolftól jó messze. Hű, hogy meg lenne, botránkozva a Marná, gondolta. Priszcilla hercegnő azonban nem volt ott, és Tilda nagy józanul végiggondolta, hogy ha reggelre tüdőgyulladása lenne, azzal mindenkinek, Rudolfnak is csak kellemetlenséget okozna. Nagy elszánással fölhajtotta tehát a dunyhát, és alája dugta a lábát. Áldott melegség. Beljebb vackolta magát, és a férfinak hátat fordítva, vállára húzta a dunyhát. Arra ébredt, hogy fogalma sincs, hol lehet. A függöny résén betűzött a napsugár.

85

Ráeszmélt, hogy teljesen föl van öltözve, sőt egy férfikabát is van rajta. Eszébe jutott a keserves müncheni menekülés, a rabszállító, a rémület, mikor lovas rendőrökkel a nyomában szaladt fölfelé a fák közt, s a későbbi pánik, mikor Rudolf a vérét csorgatta a padlóra. S épp mikor minden részletével megtért hozzá a tegnap, hallotta, hogy nyikordul a kilincs. Rögtön tudta, miről van szó. A ház gazdája nem tud bejönni! Kiugrott az ágyból, s amúgy harisnyásan szaladt ajtót nyitni. Idősödő asszony állt odakinn, s nézte meglepetten Tildát. – Kicsoda maga? Mi dolga itt? Nagydarab nőszemély volt, haja őszes, a bőre azonban rózsás fehér, sötétkék szeme átható tekintetű. – Rögvest megmagyarázom, gnadige Frau – tüsténkedett Tilda. – Itt húzódtunk meg éjszakára. – Azt látom. És mi az, hogy húzódtunk? – netán többen vannak? – lépett beljebb az asszony, s kosarát a konyhaasztalra tette. Beszéd közben feltűnően rásandított Tilda bal kezére, s ez szinte automatikusan adta Tilda szájába a választ: – A féfé… férjem… tetszik tudni, b… bajba keveredtünk az egyetemisták miatt… nagy-nagy bajba. – Hallom, hogy már megint randalíroznak – mondta az asszonyság. – Fárasztó egy népség. Valamit tenni kéne már velük. Hányadszor mondom! Tenni már valamit! – A rendőrök – folytatta kissé zagyván Tilda – le akartak fogni, mert azt… azt hitték, hogy mi is diákok vagyunk. És… és… a férjemnek a lábába lőttek… – Meglőtték? – kiáltott a derék asszonyság – Hol van? S már nyitott is be a szobába.

86

Rudolf az igazak álmát aludta. Az asszony a betegre, aztán a kisasztalon hagyott üvegre nézett. – Beadta neki? – Félő, hogy kicsit sokat is – ismerte be Tilda. – de hát nagyon fájt neki. Be is kötöztem, remélhetőleg nem nagyon rosszul. Az asszony visszahajtotta a dunyhát, s Tilda meglátta az átvérzett kötést. – Én kérem nagyon igyekeztem – védekezett. – A kötszert odakinn, a polcon leltem. – Képzelem, hogy örült, mikor megtalálta – szólt az asszony. Most nézte csak meg magának Tildát, apró termetét, szőke bajjal koronázott, ijedt kis arcát, meg a parasztruhára húzott bajor férfizekét. És akkor, micsoda megkönnyebbülés, elmosolyodott. – Fiatalka maga ahhoz, hallja, hogy rendőrökkel tűzzön össze, sebesült férfiakat kötözzön! – Hát, reménykedtem is, hogy… lesznek idehaza. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, és az… az urammal tovább semmiképp nem mehettem. – Magam is úgy látom, bölcsen tette, hogy nem hurcolta tovább. Most pedig bemutatkozom: RAU Sturdel vagyok, foglalkozásomra nézvést bábaasszony. – Hát ezért van itt annyi kötszer meg kendő! – Persze hogy. Vajúdó nőhöz hívtak, azért nem talált itthon. Kiment a konyhába. Tilda követte. – Kérem szépen, nagyon sajnálom, hogy így fölforgattuk a házát. Szívesen megfizetem a kárt. Jóhiszeműen mondta, amit mondott, mert neki ugyan fillére sem volt, de Rudolf zsebében duzzadó tárcát tapintott ki, s mert

87

Rudolf sörházbeli megkülönböztetett fogadtatása láttán bizonyosra vette, hogy tehetős ember. – Nem úgy néz ki, mintha bármi kárt okoztak volna. Most pedig mondja el szépen, hogy hívják. Tilda meglepődött. – Tilda vagyok. Ő pedig – biccentett az ajtó felé –, ő meg Rudolf. Látva, hogy RAU Sturdel csak vár, gyorsan hozzábiggyesztette az eszébe jutó első német nevet: – Webber. Az a nevünk, ugye… Webber. – Akkor, RAU Webber, ellátom az ura sebét. Magának meg azt tanácsolom, hogy ha titokban szeretné tartani ittlétüket, súrolja föl gyorsan a küszöböt. – A küszöböt? – Azt, azt. A bejáratnál. Csupa vér. Aki hozzám jön, annak rögtön föltűnne. – Jaj, pedig senkinek meg nem szabad tudnia! – kiáltott riadtan a lány. – Senkinek! Megyünk is innen, amint tudunk. – Amit a faluban hallottam a reggel, azok szerint München egyelőre nem biztonságos. Még most is azon vannak sokan, hogy kilakoltassák a külföldieket! Mondta, és nevetett. – Időről időre megismétlődnek ezek a diáktüntetések. Igazából különösebben senki nem törődik velük. Hanem látom, hogy maguk nem bajorok. – Én angol vagyok – közölte Tilda –, a férjem pedig oberniai. – Akkor maga is az, kedveském – szögezte le Far u Sturdel –, de a diákok szemszögéből az se jobb. Gyűlölik Oberniát. Tulajdonképpen mindenkit gyűlölnek. Csak magukat szeretik! RAU Sturdel beszéd közben levette kabátját és fehér kötényt öltött.

88

Aztán friss kötszert vett elő a polcról. – Most már aztán rajta, RAU Webber – szólt rá pattogósan Tildára – mihamarébb súrolja le azt a küszöböt. Bármelyik pillanatban betoppanhat valaki. Tilda tanácstalanul nézett körül. Soha életében sem súrolt sem lépcsőt, sem küszöböt. Kerítenem kell egy vödröt, egy súrolókefét, meg alighanem némi szappant, vette sorra magában. RAU Sturdel, mintha a gondolataiban olvasna, megszólalt: – A mosogató alatt megtalál mindent, ami kell. Van egy kis szőnyegféle is a térde alá. Merthogy a térdnek a legrosszabb a súrolás. – Aha… igen… hogyne. Elővette a vödröt, s ha lehet, még tanácstalanabbul nézett; – Hát… a vizet… azt honnan hozzam? – Talál egy kéziszivattyút a kertben. Kissé nehezen jár, de el fog boldogulni vele. A víz a hegyekből jön. Jeges-hideg még ilyenkor. Jut eszembe, jó lesz begyújtani. Tilda tétova léptekkel kibaktatott a kertbe: pár sor zöldség, egy dróthálóval elkerített részen néhány csirke. A szivattyú karja csakugyan nehezen járt, és sokáig kellett nyaggatni, mire fölkapta a vizet. Végül csak félig töltötte a vödröt, tudva, hogy tele aligha bírná. Aztán szépen térdre ereszkedett, és életében először fölsúrolt egy küszöböt. Az eredménnyel meg volt elégedve. Akkor jutott eszébe, hogy Rudolf lába végig vérzett idefele. Nyilvánvaló, hogy nyomot hagyott, föltűnhet egy éles szemű rendőrnek.

89

Vödröstül-keféstül visszafelé lépdelt tehát az ösvényen, amelyen előző nap jöttek, és csakugyan, több helyütt is száraz vérfoltot talált a kövön, a mohán. Ezeket is eltüntette, s vitte vissza szerszámait a konyhába. – Nos, végzett? – szólt át a hálóból RAU Sturdel. – Végeztem! Nyoma sincs a foltnak! – felelt büszkén a lány. – Akkor hozzon be egy kis tűzifát! Ott van fölrakva a ház mögött! Beletelt egy kis időbe, mire behordott annyit, amennyit becslése szerint el lehet fűteni egy nap. Mire ezzel is készen lett, kijött az asszony, s Rudolf véres kötéseit a lavórba dobta. – Áztassa be, kedveském – utasította Tildát. – Szépen kényelembe tettem a kedves urát. – Fölébredt? – Alszik, minta tej – nevette el magát a bábaasszony-a jóég tudja, mennyi laudánumot diktált maga belé! – Nem lesz ebből baj? – Á, nem, egy ilyen nagy erős embernek meg se kottyan. De a lába, az fájni fog egy-két napig. A lábikrának ez a része kutya érzékeny. – Golyó nem maradt benne? – Ha maradt volna, megtalálom – mondta RAU Sturdel. – Megbízhat bennem, kedveském, tapasztalt vén csataló vagyok én, megmondhatja bárki a környéken. – Jaj, világért sem vonnám kétségbe a hozzáértését. Olyan kedves hozzánk, igazán, nagyon hálásak vagyunk. Csak tudja, aggódom érte. – Nem valami régi házasok, hm? – kérdezte dévajul az aszszony. – Hát nem.

90

– Nos, jól van, jól: nemsokára lehet tovább turbékolni. Hanem fontosabb ennél, hogy ennünk kell valamit, legalábbis magának meg nekem. Nem nézett véletlenül a tyúkok alá? Tojtak-e, vagy sem? – Nem gondoltam rá – vallotta be Tilda. – Megnézzem? – Majd inkább én. Maga szedje elő addig a serpenyőt. Főzőcskében már inkább otthon érezte magát. Mindig is szeretett sütni-főzni; gyerekkorában volt a kertben egy kis háza, és ott kedvére süthetett a babáinak. Nagyobbacska korában aztán addig nyaggatta a szakácsnőt, míg bejárása nem lett a konyhára. Szüleinek is szívesen sütött a szabadban, ha pikniket rendeztek; pompásan el tudta készíteni a pisztrángot, amit apja fogott a közeli tóban. RAU Sturdel azonban nem adta át a kormányrudat. Ügyesen-gyorsan elkészítette az egyszerű étket, és leültek a kis konyhai asztalhoz. RAU Sturdel hozott a faluból friss kenyeret meg egy darabaranyló vajat. Előkerült egy kis fokhagymás kolbász is, de az túl fűszeres volt Tilda ízlésének. – Mit gondol, mikor ébred föl az uram? – kérdezte reggeli végeztével, miközben leszedte az asztalt. – Az attól függ, mennyi nyugtatót töltött belé, kedveském. Ahogy így elnézem, nem lepne meg, ha holnap reggelig ki se nyitná a szemét. – Atyaisten! – jajdult föl Tilda. – Ugyan már – nyugtatta a bábaasszony. – Nincs is jobb egy kiadós alvásnál. Persze nem tudta, hogy Tildát nem ez bántja, hanem az, hogy még egy teljes napig szóba se jöhet München. El tudta képzelni, micsoda fölfordulás van most a szállóban.

91

Aggódnak érte, most ebben a pillanatban is. Szánta a boldogtalan professzort, akinek számot kell adnia a dolgokról. Ha viszont igaz, hogy még most is a sihederek uralják az utcát, akkor csakugyan nem mehet vissza Lady Crewkerne-hez. Így aztán csak reménykedni tudott; van annyi esze a professzornak meg az özvegynek, hogy nem verik nagydobra a történteket. Szerencsétlen pillanat lenne, ha Maximilián herceg épp most invitálná be országába. – Az ő hibája ez az egész! – tört ki magában Tilda. – Ha fogadott volna a Papával megbeszélt időben, most semmi bonyodalom nem lenne! Közben ugyanakkor úgy érezte, ezt az izgalmas kalandot kár lett volna elmulasztani. Félelmes, mégis pompás élmény volt a szökés a rab kocsival, s aztán futni föl a dombra, Rudolffal. Vajon ő, Rudolf gondol-e rá, hogy tegnap reggel még egy Mitzi nevezetű nőszemélyt hajkurászott egy másik dombon, völgynek le? Visszaidézte a különös felhanggal elkiáltott szavakat: – Kívánlak! Kívánlak! Vajon mit akart? Mit jelenthetnek ezek a szavak? Olyannyira elmélyedt gondolataiban, hogy ijedten rezzent föl, mikor RAU Sturdel megszólította: – Így biztosan kényelmesebb neki. – Hogyan? – Jaj, hát nem most mondom? Ráadtam szegény férjem hálóingét. A jó asszony sóhajtott egyet. – Furcsa, nem? Öt éve, hogy megözvegyültem, azóta őrzöm mégis, de hát mit tegyünk, ilyen érzelmes fajta vagyok. Kis szünet után így folytatta:

92

– Legalább most kimoshatja az ura ingét, csak vigyázzon, mikor kiakasztja, jól dugja el a ház mögé. Mit szólnának az emberek, hogy férfi holmit fújdogál a szél a szárítókötelemen! Nevetett egy jóízűt, majd folytatta: – Estére magának is hozok egy hálóinget. A kismama, akihez vissza kell mennem, most könnyen nélkülözi. Majd azt füllentem, hogy meg akarom varrni neki… – Nagyon kedves, igazán – szabadkozott Tilda –, de… – Ő, tudja, inkább a maga mérete, mint én. És hát fontos, hogy takarosnak lássa az ura, ha nem régi házasok, ugye. – Hát köszönöm – némult el Tilda. Mert mi egyebet mondhatott volna? – Csak el ne felejtsem – szólt RAU Sturdel. – Hanem most már mennem kell. A kamrában talál ennivalót. Ha az urának sebláza lesz, amin nem csodálkoznék, akkor csak valami könnyűt adjon neki. Tojást, mondjuk. Van a kamrában az is. Kolbász is. – Nagyon köszönöm – hálálkodott Tilda. – Visszajön még az este? – Itt leszek hatra, megetetni a csibéket. – Hát éjszaka mi lesz? Nem túrhatjuk ki az ágyából… – Dehogy túrnak, kedveském. Nekem úgyis a kismama mellett kell maradnom. Mindenórás most már, de hát tudja, milyenek ezek a kisbabák. Lehet, hogy megjön egy óra múlva, lehet, hogy vár egy hetet is még. És nekem ott kell lennem, mikor megérkezik! Halkra fogta, mint aki nem akarja, hogy kihallgassák: – Nem valami erős a fiatalasszonyka. O sem bajor. Hanem elzászi. Nem olyan szívós fajta, mint mink! Persze remélhetőleg simán megszüli azért a kisbabát. Fölvette vásárlókosarát.

93

– Mindenesetre, nem az én hibám lesz, ha mégsem. Hát vigyázzon magára; jobb teszi, ha bereteszeli utánam az ajtót. – Úgy lesz – Ígérte Tilda. Elnézte a súlyos léptekkel távolodó RAU Sturdelt, ahogy aláereszkedik a falu iránt. A bábaasszony háza jócskán följebb épült, mint a falu többi háza, és Tilda ennek végtelenül örült. Aligha fognak zavarni bennünket, gondolta. Egy ilyen kis faluban mindenki mindent tud, s így aztán RAU Sturdelt is a mindenórás fiatalasszonynál fogják keresni, és nem idefönt. Helyére tolta a reteszt, és visszament a hálóba. Rudolf rendületlenül aludt. Meglepően szép, s valahogy fiatalabb is volt így, be húnyt szemmel; a hálóing fehér fodra kiemelte bőre napbarnítottságát. Tilda csak állt és nézte. Bezzeg nem is sejtette még tegnap reggel, mikor a Ljnderhof fölötti erdőben meglátta, hogy az éjszakát már kettesben töltik egy kunyhóban, és fogalmuk sem lesz, hogyan jutnak vissza Münchenbe! Visszaidézte a szenvedélyes csókokat, melyekkel az ezüst nyírek alatt Mitzit ostromolta a férfi. Úgy érezte, ez az ember izgalmasabb, és bizonyosan gyökeresen más, mint bárki, akit eddig ismert. És milyen nehezen, fájó szívvel hagyta oda az erdős domboldalt a szárnysegéd sürgetésére! Hogy szerette volna tovább követni Rudolf és Mitzi románcát! Éppenséggel most sem tudott többet, noha Rudolffal együtt lett részese egy vad kalandnak, sőt az éjszakát is egy ágyban töltötték! Mit szólna az anyja? Tilda lelki szeme előtt felrémlett Priszcilla hercegnő földúlt arca, hallani vélte megbotránkozott hangját.

94

Egyszer csak jóízűen elnevette magát. Hogyne, mikor olyan fölfoghatatlan, annyira képtelen a helyzet, s mégis, mennyivel élvezetesebb, mint a rátarti rokonokkal teli, zord királyi kastélyok, vagy mint az örökké elégedetlenkedő, örökké bírálgató özvegy Lady Crewkerne savanyú társasága! Hozzon bármit is a jövő, gondolta, ezt már senki el nem veheti tőlem. Erre – és Rudolfra! – örökké emlékezni fogok.

95

ÖTÖDIK FEJEZET

Tilda, mikor fölébredt, behunyt szemmel feküdt tovább, s hagyta szabadon sodródni lassan megtérő gondolatait. Először a hely tudatosult benne, aztán azon mélázott el, hogy vajon meddig kell még RAU Sturdel kunyhójában maradniuk, és egyáltalán, hogyan jutnak vissza Münchenbe, ha egyszer szabad lesz a visszaút. Gond, az tömérdek Volt, mégsem látszott olyan reménytelenül megoldhatatlannak, mint az este, mikor nyugovóra tért. Fura módon azt érezte, mintha átlépett volna egy másik világba, más valakinek az életébe. Immár nem azonos Lady Victoria Tetherton-Smythe-szel: őt csakugyan Tilda Webernek hívják. Mindennapi kis ember lett, nem nyomasztotta a fölséges rémisztő királyi házasság gondolata, meg a vőlegény személye, akiről mindenféléket suttogtak. Moccant valami, és Tilda, íme, egyenest Rudolfra nyitotta rá a szemét. Alig néhány hüvelykre volt egymástól az arcuk, és Tilda látta, hogy a férfi is most ébredhetett. Véghetetlen meglepetés ült a szemében, s rekedten, halkan ezt kérdezte: – Mit keres maga itt? Mi történt? Kora hajnal volt még, a függönyrésen beszivárgó napvilág is korai-sápatag.

96

Épp válaszolni akart, mikor rádöbbent, hogy egy ágyban fekszik a férfival, s mindössze a RAU Sturdeltól kapott vékony flanel hálóing van rajta. – … rögtön megmagyarázom – szólt gyorsan. – Ohó, emlékszem már! Megsérültem, átlőtték a lábam, és altatót kaptam magától. – Nem tehetek róla, hogy… hogy olyan sokat ivott belőle – védekezett Tilda. – Sokat? – Átaludta az egész tegnapi napot. Két napja már, hogy elszaladtunk a rendőrség elől. Rudolf hanyatt akart fordulni, de egy fájdalmas nyögéssel föladta a kísérletet. – Csak óvatosan – szólt Tilda. – Csontot nem ért a golyó, de a sebe így is igen fájdalmas. – Mi az, hogy! Rudolf most már óvatosabban tornázta följebb magát. – Mondja, tapintatlanság, ha megkérdem, miért fekszünk itt együtt? Tilda elpirult. Arca bíbora csak úgy sütött a hajnali derengésben. – Nem tudtam… másutt… aludni, maga meg… öntudatlan volt, ugye… – Remélem, nem képzeli, hogy panaszként említettem föl? – kérdezte bujkáló mosollyal a férfi. – Meg aztán – hadarta sebesen Tilda –, RAU Sturdel úgy tudja…házasok vagyunk. – Tudja mit, kezdje talán az elején – javasolta Rudolf. – Mesélje el, ki az a RAU Sturdel. Gyanítom, akinek az ágyában fekszünk.

97

– Igen. A falu bábája. Azért találtam, szerencsénkre, kötszert a konyhában. Rudolf végigsimított a homlokán. – Olyan tompaagyú lettem ettől az altatótól – panaszkodott. – Mondja, lehetetlen kérés volna egy jó erős kávé? – Főzök magának, csak lesz szíves a szemét becsukni. – Megkérhetem, magyarázza el, mi a csudának? Mint mondtam, nehezen fog az agyam. – Azért, mert… mert nem vagyok… felöltözve – szégyenkezett Tilda. – RAU Sturdel hozott egy hálóinget, és… nem lett volna szép tőlem, ha visszautasítom. Kis szünet után félénken hozzátette: – Nem beszélve, hogy elég… kényelmetlen lett volna… abban az egy szál ruhámban aludni. – A magyarázat teljességgel kielégítő – nyilatkozott Rudolf. – Látva szorult helyzetét, szavamat adom, hogy nem fogok leselkedni. – Felöltözöm a konyhában, és megfőzöm a kávét, rendben? Felült. – Becsukta? – kérdezte aggodalmasan. – Semmit nem látok. Tilda akkor kicsusszant a dunyha alól, fölkapta a szoba egyetlen székére terített ruháját, kimenekült, és az ajtót behúzta maga után. A kályhatűz kihunyt, de maradt annyi parázs, hogy újra gyújtani nem kellett. Még az este, lefekvés előtt behordott egy nyaláb tűzifát, s csak rá kellett dobnia a parázsra. Hamarosan vidáman pattogott a tűz, és Tilda tudta, hogy mire megmosdik és felöltözik, forrni fog a nyeles edényben odatett kávé.

98

A kancsóból öntött hideg vízzel kimosta szeméből a „pókhálót", ahogy a dajkája nevezte. Aztán odaállt a kis falitükör elé, és megfésülködött. Haját, mely lágy hullámokban omlott a vállára, hátrafésülte kis füleiről, s hátul megtűzte maradék pár hajtűjével. Sok tűt hagyott el az erdőn át menekülőben. A kávét betöltötte egy takaros porcelánkancsóba, fogta a hozzávaló nagy csészét, a kamrából elővette a RAU Sturdel vásárolta sűrű tejszínt, tálcára tett mindent és bevitte a betegnek. Rudolf időközben egészen felült; Tilda melléje tette a tálcát. Széjjelhúzta a függönyt, s a beözönlő napsugár arany dicsfényt vont a feje köré. – Lám, milyen tűzrőlpattant kis háziasszony – dicsérte meg Rudolf. – Tekintve, hogy házaspárnak adtuk el magunkat, megtudhatnám-e a nevünket? – Izé… Webber – nyögte ki nem kis zavarban Tilda. A férfi elnevette magát. – Nem valami eredeti vagy előkelő név, hallja-e? – Ez jutott hirtelenjében az eszembe – vallotta meg a lány. – Ami meg az előkelő neveket illeti, azokat érthető okokból kerülnünk kell, nemde? – Megmondta-e a háziasszonynak, hogy bujdokolunk? Tilda bólintott. – Kedves volt és együtt érző. Ő aztán nem fog föladni bennünket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk itt akármeddig. – Nem bizony – hagyta helyben Rudolf. – Vajon mikor leszek mozdítható? – Ezt nem kérdeztem meg tőle. De igen tapasztalt ápolónő. Nemsokára hazajön, és át fogja kötni a sebet, Akkor nyilván meg fog felelni a kérdéseinkre.

99

– Hát Münchenben mi a helyzet? – RAU Sturdel szerint tegnap még állt a bál. Úgy hírlik, hogy a diákok még gyújtogattak is. – Nem valami biztató a visszatérésünk szempontjából. – Hát nem – biccentett boldogtalanul Tilda. – Vajon mit gondolnak az enyéim, mi történhetett velem? – S ha elárulná, hogy kicsodák is a „magáéi"? – vetette föl Rudolf. Közben kitöltötte és kortyolgatni kezdte a kávét. Tilda hallgatott, és sebesen járt az esze. – Mint mondottam – szólalt meg végre –, ama… nagybátyámmal időztem a sörözőben. Mikor megfogtam a… maga kezét, azt hittem… az övét fogom. – Én is azt hittem, hogy másvalakit húzok kézen fogva – mosolygott Rudolf. – Mitzit! – szaladt ki meggondolatlanul Tilda száján. Látva a férfi meglepődését, már szívta volna vissza, ha teheti. – Mitzi? Honnan tud ön róla? – L… láttam magukat, mikor… mikor a söröző előtt jegyért álltunk a… bácsikámmal. és izé… akkor valaki a nevén szólította. Maga is érezte, hogy sántikál a magyarázat, de Rudolf csak mosolygott. – Mitzit mindenki ismeri – szólt. – Miatta nem aggódom. Őt aztán újjal sem illeti a diákság. – Miért, kicsoda? – Hát nem tudja? Tilda megrázta a fejét. – Egész Bajorország legnépszerűbb orfeumprimadonnája. Hatalmas rajongótábora van. Az bizony igaz lehet, gondolta Tilda, fölidézve Mitzi csinos kis arcát.

100

Ugyanakkor kínozta a föltételezés, hogy Rudolf szemében ő bizonyára nem éppen megfelelő helyettese annak a nőnek, akit kimenteni vélt a randalírozók közül. – Nagyon szép teremtés – lehelte. – Nagyon!-bólintott rá a másik. Ha nem, hogy visszatérjünk a magunk bajára. Mit gondol, mit tesz a bácsikája? Tilda jó ideje ezt kérdezgette önmagától, s arra a válaszra hajlott, hogy egyelőre valószínűleg semmit. Sem ő, sem az özvegy Lady Crewkerne. Több mint valószínű, hogy tétlenül várnak és reménykednek, hátha magától előkerül. Ha ugyanis elmennek a rendőrségre, azzal mintegy közhírré teszik a dolgot, és éppenséggel ezt akarják elkerülni, vagyis a botrányt, hogy ő, Lady Victoria Matilda Tetherton-Smythe részese volt a sörcsarnokbeli diákzendülésnek. – Bizonyos, hogy aggódnak – folytatta a férfi –, bár azt, hogy kicsodák valójában, még most sem hozta tudomásomra. – Hát… a nagybátyám, ugye… meg… meg egy másik rokon, aki szintén velünk utazik. – És a kedves férjeura? Látva Tilda megütközését, hozzátette: – Már csak a jegygyűrűje miatt kérdem. – Ez, kérem, nem jegygyűrű, noha igaz, hogy eljegyeztek. – Egy bajorral netán? Tilda tétován bólintott. Jó válasz, gondolta. Bajorország végtére elég nagy. – És őt vajon nem aggasztja, hogy nincs hír önről? – Ő aligha… aligha értesült a történtekről. Ugyanis ő… még nincsen Münchenben. – Meséljen róla, kérem. Nagyon szereti? – Soha nem is láttam!

101

Pillantásnyi csönd, majd Rudolf, döbbenten: – Soha nem látta? – Soha – feszengett Tilda. – A mi házasságunkat… ööö… úgy rendezték el. – Látja, én azt fölöslegesnek tartottam volna. – Már hogy értve? – Egy ilyen pompás kis teremtésnek, mint ön, nyilván tucatnyi széptevője volt. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy egy ilyen előre elrendezett házasságnak is sok előnye van. – Magam is… úgy vélem… Tilda akkor, más, kevésbé idegesítő mederbe terelte a beszélgetést, gyorsan hozzátette: – Hozzak-e még egy kis kávét? Vagy ennyitől is kitisztult a feje? – Mindenesetre kevésbé ütődöttnek érzem már magam. – Akkor akár hozhatnám a reggelit, csak nem tudom, nem lenne-e illendő megvárni, amíg hazajön RAU Sturdel. Engedélye nélkül a friss tojást nem szívesen venném ki a tyúk alól. – Nem olyan sürgős – legyintett Rudolf. – Remélhetőleg kapok majd egy borotvát is RAU Sturdeltól. Rám férne egy kis szőrtelenítés. – Fölteszem a vizet – ajánlkozott Tilda. – Most már minden percben megjöhet. Szinte bizonyos, hogy megőrizte a férje borotváját. – Miért, mi történt Herr Sturdellal, akinek, ím, az ágyát bitorolom? – Meghalt. – Ez esetben aligha fogom megköszönhetni a hálóingét. – Kötve hiszem, hogy odaát olyan nagyon nélkülözné – vont vállat Tilda. Keze már a kilincsen volt, mikor utána szólt a férfi:

102

– Hogy hívják? Mi a valódi neve? Tildának megint sebtében kellett kigondolnia. – Hyde – mondta, gondolva, hogy ez megfelel a pillanatnyi helyzetnek. – Ipszilonnal. – Nem felejtem el, ha majd írok önnek. Tilda nevetve ment át a konyhába, hogy föltegye a vizet. Akkor érkezett, friss szél gyanánt, RAU Sturdel. – Lám, fölébredt végre, fiatalember! Ideje volt, mit mondjak. Már azt hittük, így fogja végigszundikálni a maradék életkéjét! – Hála önnek, menne RAU, keleti kényelemben alhattam ki magam. Feleségemmel együtt igen hálásak vagyunk. Tilda látta, milyen jólesik RAU Sturdelnek az udvarias szó. Ez aztán ért a nők nyelvén, gondolta magában. Megint eszébe jutott, hogyan csókolta Mitzit a fák között, s milyen kacéran szaladt el a lány, ügyelve, hogy azért utol lehessen érni. – Most pedig maga készít reggelit – szólt RAU Sturdel Tildának –, és én addig rendbe teszem a kedves urát. Áthallatszott a konyhába, hogyan nevetgélnek azok ketten, miközben az asszony átkötözte Rudolf sebét, és rendelkezésére bocsátotta a néhai félje borotváját. – Nem kell aggódnia a kedves ura miatt – közölte később Tildával. – Erős, mint egy ló. Szépen gyógyul a sebe. Persze már kelne is föl, de szigorúan megtiltottam neki. Tilda kérdő tekintetére megmagyarázta: – Még csak az hiányzik, hogy újból meginduljon a vérzés. A fiatalok, hiába, már csak ilyen türelmetlenek. Pedig csupán hagyni kell a sebet, és szépen beforr magától, én már csak azt tartom. – Hallott-e valamit a zavargásokról? – váltott témát Tilda.

103

– A várandós asszony ura a postán dolgozik, és Ők persze állandó összeköttetésben vannak Münchennel. A helyzet még kutya, azt mondják, de már csillapodóban van. – És miutánunk nem kérdezősködnek a faluban? – kérdezte aggodalmas arccal Tilda. – Nem tudja azt senki, hogy maguk itt vannak – nyugtatta meg RAU Sturdel.– a falu csendőre pedig jó két mérföldre lakik innen. Tilda megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Hoztam egy kis ebédnek valót – mondta akkor a derék asszonyság. – Gyanítom, hogy éhes lesz az ura, mire kimúlik a laudanum hatása. Jó kis omlós marhahús, csak lassú tűzön tessék főzni, igen? – Úgy lesz – Ígérte Tilda. – Estére megjövök. Húzzák meg magukat szép csöndesen. Egyéb tennivaló nincs is. Magára öltötte a kabátot, s fogta a vásárlókosarát. – Vigyázzon rá, és ne aggódjék. Nem valószínű, hogy bárki is magukra nyissa az ajtót – Remélem is! Tekintetével elkísérte egy darabig a Befelé ballagó asszonyságot, aztán a szivattyús kútnál megtöltötte a korsót, s visszatérve a házba, bereteszelte az ajtót. Rudolf időközben megborotválkozott, és lélegzetállítóan jóképű lett tőle. A szoba tele napfénnyel, és Tildát újfönt elfogta ama különös érzés, hogy más ember egy másik világban. – Jöjjön csak, beszélgessünk, hogy el ne unjam már magam – hívta Rudolf. – S ugyan miről? – kérdezte kissé idegesen Tilda. – Teszem azt, önről. Mi lenne, ha elmesélné az élete történetét? Vagy ha elmondaná, amit a jegyeséről tud.

104

– Hát, elég keveset – felelt az igazsághoz híven Tilda. – Szüleim szerint összeillünk… és nekem, ugye… nincs.nincsen szavam ebben a kérdésben. – És ha, teszem azt, kiderül, hogy ellenszenves alak? Tilda beszívta és visszatartotta a levegőt. Nem is sejtette, mennyire kifejező az arca: Rudolf nem csupán a szorongását, de a konkrét ijedelmét is leolvashatta. – Akkor… akkor bizony… nem sokat tudok tenni – szólt némi habozás után. – Nézetem szerint barbár szokás a Manager de convenance – jelentette ki mély meggyőződéssel a férfi. – Férfinak és nőnek egyaránt szabadon kell megválasztania a párját; időt kell hagyni, hogy megszerethessenek valakit, s hogy aztán ezzel köthessék össze az életüket. Olyan szenvedélyesen szónokolt, hogy Tilda gyanút fogott: – Maga nős? – Nem. – Vajh miért? – Hosszú sora van annak. Legfőbb oka azonban az, hogy az agglegényélet sokkalta szórakoztatóbb. – Szórakoztatóbb? – merengett el Tilda – Azt akarja mondani, hogy kellemesebb dolog váltogatni a nőket, mint hűnek lenni egyetlenhez? – Nagyjából. Mondhatni ez a lényege, igen. – És mondja csak… nem akarná izé… nem akarná nőül venni… azt a Mitzit? – Ments Isten! E nyilvánvalóan őszinte kifakadás hallatán Tildát valami sajátos, soha nem tapasztalt öröm fogta el. – Miért? A férfi csak némi habozás után szólalt meg:

105

– Az ember nem vesz feleségül egy ilyen Mitzit, ha mégoly vonzó és csábos is. – Vele lenni azonban kellemes, hm? Rudolf fürkész tekintetet vetett a lányra, majd így szólt: – Mondja, nem képzel bele túl sokat ebbe a Mitzi-esetbe? Csak azért, mert együtt látott bennünket egy sörözőben? Meghívtam egy vacsorára. És? Mivel Tilda csak hallgatott, ő volt kénytelen folytatni: – Mire gondol, mégis? Mit föltételezett? – Jaj, hát… semmit. Csupán meg szeretném érteni. Soha nem láttam senkit, aki olyan, mint ez a Mitzi. – Az könnyen lehet – felelt a férfi, de gondolatai, látszott, másutt jártak. Aztán ezt mondta: – Látom, a világtól meglehetősen elzártan nevelték odaát Angliában. Nem lehetett valami mindennapi élmény, hogy ellátogatott a sörcsarnokba, igazam van? – Hát… úgy kellett kikönyörögnöm a… bácsikámtól, hogy vigyen már el. – Alighanem hízelgéssel vette le a lábáról, és a derék bácsi nem akart nemet mondani, nem úgy volt? Holott az angolok, amilyen merevek és szertartásosak, nem tudják jól érezni magukat az ilyen lármás helyeken. – Pompás helynek találtam, és remekül szórakoztam, míg a zavargás el nem kezdődött. – Ki gondolta volna, hogy ilyen goromba vége lesz az estének! S hogy ebben a szerfölött fura helyzetben fogjuk találni magunkat – elmélkedett Rudolf. – Mit gondol, keres bennünket a rendőrség? – Reménykedjünk, hogy nem. A kocsijukat visszakapták, végtére. Úgy lehet, fátylat borítanak az egészre.

106

A hangjában bujkáló bizonytalanság nem kerülte el Tilda figyelmét. – S ha mégis a nyomunkat keresik? – vetette föl. – Kivágtuk mi már magunkat nem egy kényes helyzetből – felelt a férfi. – Kivágjuk majd abból is. Tilda elmosolyodott. – Milyen ügyesen elejét vette annak is, hogy be ne vigyenek a rendőrkapitányságra… – … és ki ne faggassanak! – fejezte be helyette Rudolf. Tilda hallgatott egy sort, majd nekiveselkedett: – Úgy lehet, vakmerőség… netán orcátlanság, amit. Amit meg akarok kérdezni. Mégis, szépen kérem, mondja meg… mit követett el? Rudolf egy hosszú pillanatig állta a kíváncsi, kék szempár tekintetét, mielőtt megszólalt: – Mit gondol, mégis? Bankot raboltam? Ékszert loptam? Netán azt, hogy anarchista vagyok? – Jaj, dehogy. Almomban se jutna eszembe. Ugyanakkor csakcsak kíváncsi vagyok, hogy miért kell bujkálnia. – S ha csupán annyi a vétkem, hogy engedély nélkül vagyok távol valahonnan? – pendítette meg elővigyázatosan Rudolf. – Katona? A férfi bólintott. – Csak nem dezertőr? – Dehogy. Csak engedély nélkül szabadságoltam magam. Ami bizony koránt sincsen ínyükre a fölötteseknek. Nocsak, én is éppen hogy ebben vagyok elmarasztalható, gondolta a lány. És akaratlanul is megkönnyebbült, amiért kiderült, hogy a férfi vétsége nem súlyosabb.

107

Az éjjel elég sokat rágta magát azon, hogy hátha egy teljességgel elfogadhatatlan alakkal szűrte össze itt a levet, olyasvalakivel, aki, ha lebuknak, még kínosabb helyzetbe sodorná. Nem mintha föltételezte volna Rudolfról, hogy köztörvényes bűnöző, de hát soha sem lehet tudni. Nyilvánvaló volt számára, hogy egy okos, minden hájjal megkent szélhámos végképp nem annak akar kinézni, ami, szemben például a „nehéz fiúkkal", akik még félelmetesebbnek próbálnak tűnni. Hanem az engedély nélküli eltávozás, jóllehet szigorúan büntetendő a hadseregben, a polgári rendőrséget nem érdekli, bár az is igaz, hogy e két fegyveres testületet sok szál fűzi össze. Hírtelen rájött, hogy Rudolfot nézi. – Nos? Megnyugodott, hogy nem súlyosabb a vétségem? Végtére, egy apagyilkosra, egy fojtogatóra is bízhatta volna magát. – Ugyan kérem, efelől bizonyos voltam! – felelt sajátos hévvel Tilda. – Már ahogy én látom, egyikünk sem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhette volna, kivel és hogyan mentse a bőrét – mondta a férfi. Elnevette magát. – Azért szerettem volna látni, milyen képet vágnak derék rendőreink, amikor a rab kocsijuk szépen faképnél hagyta őket! Nem árt ez a kis lecke, máskor majd körültekintőbbek lesznek. – Elégtételt vettek azzal, hogy átlőtték a lábát. – Azt csak magamnak köszönhetem. Ha el nem felejtettem volna, hogy ilyenkor mindig lezárják az utakat, akkor hamarébb megállunk, vagy rátérünk egy földútra, és akkor aztán bottal üthetik a nyomunkat!

108

– Mindenesetre elmondhatjuk, hogy szerencsénk volt. Nagy, nagy szerencsénk – szögezte le Tilda. – Egyetértünk! – viszonozta a férfi, merőn Tilda szemébe nézve. Tilda megfőzte az ebédet. Rudolf nem fukarkodott a dicsérettel: – A jövendőbeli férjének nem lesz oka panaszra az ellátást illetően. Arra a sok ízetlen, nehezen emészthető ételre gondolva, amivel európai rokonaik tömték őket útjuk során, Tilda eltűnődött, vajon lesz-e esélye arra, hogy megszínesítse egy kissé az ober-niai uralkodói palota „cuisine"éjét. Azt ugyanis tudta, hogy a protokoll! Szerint semmi keresnivalója nincs a konyhában, de az is eszébe villant, hogy Maximilián herceg, fiatal lévén, tán mégsem annyira vaskalapos és engesztelhetetlen, mint a többiek. – Mire gondol, kedves? – kérdezte váratlanul Rudolf. – Olyan kis aggodalmas arcot vágott. – Hogy mire gondoltam? A jövőmre. – És aggasztónak látja? – Na, hallja! Persze. Magának hogy esne, ha kikötnék, hogy feleségül kell vennie valakit, akit nemhogy az életbe se látott, de még egy fényképet, egy rajzot sem mutattak róla? Rudolf nem siette el a választ: – Jó helyen tapogatózom-e, ha azt mondom, hogy ebbe a házasságba ön hozza a pénzt, ő pedig a rangot? Tilda látta, hogy veszélyes vizekre tévedtek. Összeszedte hát az edényt, amelyben Rudolf az ebédjét kapta. Kivitte a konyhába, elmosta, és közben arra gondolt, nem ártana, ha a férfi szundítana egyet. De arra tért vissza, hogy Rudolf csillogó szemmel várja.

109

– Jöjjön ide, Tilda! Beszédem van önnel. – Ugyan miről? – Jöjjön csak ide. Üljön szépen mellém. Tilda szemérmesen a matrac peremére telepedett, szemközt a férfival. Az megfogta a kezét. – Ön olyan kicsike, olyan védtelen és kedves, hogy megszakad a szívem, ha boldogtalannak kell tudnom. Tilda meglepetten nézett rá. Soha még senki ilyen gyöngéd, ilyen cirógató szavakat nem intézett hozzá. Jólesően belé is borzongott. Ugyanakkor érezte a férfi kezéből áradó nyugodalmas erőt. – S ha még csak ennyi volna! – folytatta Rudolf – De az is aggaszt, hogy ez az együttlétünk ártani fog a jó hírének. Ha a hozzátartozói tudomást szereznek erről a kis kalandunkról, alighanem mélységesen el fogják ítélni érte. – Úgy lehet, nem tudják meg… soha – lehelte a lány. – Mindenesetre reménykedjünk, hogy sikerül titokban tartani. Csakhogy ha majd Münchenben elválnak útjaink, önnek valami módon meg kell magyaráznia, hogyan s mivel töltötte a sörözőben történtek óta eltelt időt. – Majd csak kitalálok valamit. Az adott pillanatban, ilyen közel a férfihoz, kéz a kézben, nehéz volt bármi egyébre gondolnia. – Ha eljön az ideje, majd még beszélünk róla – szólt Rudolf. – Addig meg tovább játsszuk a papás-mamást. Egyébként csak gratulálhatok magamnak, amiért a sötétség dacára ilyen elbűvölő párt sikerült fognom! – Maga pedig, tisztelt uram, a legfessebb férfi, akit valaha is láttam.

110

– Köszönöm, de érzésem szerint szűkmarkúbban kellene bánnia az elismeréssel. – Úgy értsem… hiba volt azt… azt mondanom, hogy… fess férfi? – Hibának éppenséggel nem tartom, de annyi bizonyos, egy angolnak ön se mondta volna soha így a szemébe! Tilda elkuncogta magát. – Az, lássa, igaz. De az is igaz, hogy csakugyan nem találkozott még ilyen jóképű férfival. Rudolf keze megszorította az övét. – Ön egyszerűen imádnivaló! Biztosan sokan mondták már… – Soha, senki olyat még nekem nem mondott, amit igazán szívesen hallottam volna! Mondja… csakugyan… olyannak lát? – Hogy imádnivalónak-e? De mennyire! Nem gondoltam, hogy egy angol lány is lehet ilyen kicsike, ilyen elbűvölő. Ön, drága Tilda, mintha egy népmeséből termett volna elő! – Jaj, de drága! Hogy maga milyen szépeket mond! Minden nőnek ilyeneket mond, a Mitzi-féléknek is? – Hogy maga milyen zavarba ejtő kérdésekkel él! – kiáltott Rudolf. – Egyszerűen nem tudom elképzelni, miféle házban nőtt fel. – Talán éppenséggel a neveltetésemnek köszönhetem, hogy úgy érzem, most csakugyan kimondhatom, amit gondolok. Szólt Tilda, és sóhajtott egyet, mielőtt folytatta: – Olyan reménytelen, olyan csüggesztő az élet. Váljon csak, hadd találom ki… Némi összpontosítás után így folytatta: – Ha most Angliában lenne, alighanem éppen lovait hajtaná a Parkban. Vagy ellátogatna a Chrystal Palace-be. Estére bál, ugye, ahol egy mód fölött elegáns úrfi lenne a táncosa, kemény ingmellben, fehér kesztyűben.

111

Tilda elnevette magát. – Ennyire ismeri Angliát? – Jártam én ott, ráadásul épp az úgynevezett „londoni szezonban". Megfigyeltem az első bálozókat – úgy néztek ki, mint ön, csak nem voltak ilyen szépek –, amint kiszállnak hintáikból, szorosan nyomukban holmi zord, özvegyi gardedámmal, s lépdelnek engedelmesen valamely mutatós palotakapu felé, megkezdve működésüket a „házasságpiacon". – A házasságpiacon! – kiáltott föl Tilda. – Miért, ön szerint tán nem az? Mikor a társadalom bizonyos rétegébe született fiatal lányokat kiállítják, s az viheti őket, aki a legjobb ajánlatot teszi! Vagyis a leggazdagabb vagy legelőkelőbb nevű úr. A Rudolf hangjában rezgő megvetés meglehetősen elbizonytalanította Tildát. Noha ő sohasem volt első bálozó, tudta, hogy igaz, amit a férfi mond. Az elsőszezonos lányok csakugyan úgy járnak bálról bálra, mint valami emberpiacra, s nincs más vágyuk, mint hogy rangban vagy anyagiakban „jó partit" csináljanak. – De hisz ön is kiveszi a részét – folytatta a férfi. – Hozzáadják a minden bizonnyal disztingvált bajorjához, s igyekszik majd minél hamarébb elfelejteni, hogy valaha énvelem osztotta meg egy erdőszéli fakunyhó meghitt magányát. – Olyan élmény ez – szólalt meg halkan, de nyomatékkal Tilda –, amit soha- de-soha el nem felejtek. – Olyan bizonyos benne? – Ó, igen… Tökéletesen. Csak azt nem fogta föl Tilda, miért nem tudott közben a férfi szemébe nézni. Átbeszélgették az egész délutánt.

112

Zenekedvelők lévén mindketten, Rudolf hosszan ecsetelte Wagner elsöprő sikerét bajor földön. Olvasmányaik is sok ponton átfödték egymást. Mindkettejüket élénken foglalkoztatta a darwini evolúciós elmélet. Látva, hogy ennyi mindenben megegyezik az ízlésük, Tildának az érzése támadt, mintha párbajt vívnának. Neki volt mit titkolnia Rudolf elől, és tudta, hogy a férfi is rejteget valamit őelőle. Vajon ezzel a Mitzivel kapcsolatos, amit titkol? – töprengett. Tudta, Rudolf okosabb, hogysem kikottyantsa, amit meg akar őrizni. Ő azonban rettegett, hogy el találja szólni magát, ha ugyan titka nincs, eleve az orrára van írva, és tartott tőle, hogy a férfi különben is átlát rajta. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy ilyen kellemes délutánja még soha nem volt. Csak elképzelni is, hogy most először van így kettesben férfiemberrel, s ráadásul épp egy ilyen fiatallal, jóképűvel. Eddig minden alkalommal ott ült az anyja, vagy ha ő nem ért rá, egy másik idősebb, tekintélyes, megbízható „garda". Igen, de eddig még gardedám mellett sem volt alkalma ilyen pompás emberrel beszélgetni. Hogy egy ember ilyen jóképű, egyszersmind ennyire férfias jelenség legyen! Rudolfban aztán nincsen semmi puha, semmi enervált, semmi nőies, gondolta; ugyanakkor megmagyarázhatatlanul bár, de határozottan érezte, hogy ez az ember ugyancsak tapasztalt a nőkkel. Meglepetésszerűen toppant be RAU Sturdel: alig hitték el, hogy már hat óra.

113

– Gondolom, nemigen hiányoztam – mosolygott rájuk –, de hát meg kell már néznem, hogy van a betegem. – Teljesen jól! – kiáltott Rudolf. – Nono, azt majd én állapítom meg. Előkészített mindent a kötéscseréhez, s aztán Tildát olyan tennivalókkal bízta meg, amelyekről tudta, hogy egy időre a kertben meg a konyhában marasztalják. Tilda gyanította, maga Rudolf kérte meg az asszonyságot, hogy küldje ki a kezelések idejére. Ha azt hiszi, hogy megbolygatná a nyugalmamat a beteg lábának látványa, hát nagyot téved, gondolta büszkén. Valójában azért örült, hogy nem kell újra látnia. Nem felejtette el, milyen rémisztő volt az első este, mikor el akarta állítani a vérzést, és félt, hogy nem fog sikerülni. RAU Sturdeltól őzgerincet kaptak vacsorára, és Rudolf nem győzte dicsérni. Egy üvegsör is előkerült a jó asszony kosarából, s mikor a férfi köszönetet mondott gondosságáért, RAU Sturdel így válaszolt: – Olyan öreg azért még nem vagyok, hogy elfelejtettem volna, mi okoz örömet a férfiembernek! – Miért nem ment újra férjhez? – érdeklődött Rudolf. – Nem nyerte meg senki fia a tetszésemet. – Pedig, fogadok, nincs férfi a faluban, aki ne tenné a szívét a lába elé, RAU Sturdel! – bizonygatta Rudolf. – Ugyan, eriggyen már! – nevetett az asszonyság, de látszott, örül a bóknak. – Hát a kisbaba? Megszületett? – kérdezte Tilda. – Még mindig várakoztat bennünket, és ezért bizonyos vagyok benne, hogy kislány lesz! S azzal indult is vissza a faluba.

114

Tilda bezárta az ajtót, s lassan, eltűnődve ment vissza a szobába. Rudolf egy hosszú percig némán nézte, aztán megkérdezte: – Mi bántja? – Azon töröm a fejem, hogy… hol is aludjam. – Ahol mára virradóra! A lány elpirult. – Az aligha lenne helyénvaló, azok után, hogy most már teljes tudatánál van. Habár, ha jobban belegondolok… akkor nem fogom föl, miért ne lenne helyénvaló. Rudolf jól megfontolta a választ. – Azt, lássa, hosszan sorolhatnám, de nem teszem, inkább megmondom a megoldást, – Halljuk! – Mikor Svédországban jártam, ott meséltek egy sajátos szokásról, mely jegyespárok között dívik. – Halljuk, halíjuk! – Mint tudja, arrafelé cudar hideg a tél, és kályha faluhelyen általában csak a nagyszobában van. Ha tehát a jegyesek nagy\ hidegben, mikor tüzet nem gyújthatnak, kettesben maradnak, és beszélgetni szeretnének, akkor egyszerűen ágyba bújnak. – Egy ágyba? – kiáltott föl Tilda. – Bizony! Csak éppen hogy kettejük közé tesznek, hosszában, egy ilyen henerpárna-félét. Hogy hát ugye véletlenből se érintsék egymást. „Bugvolázásnak" hívják ezt a szokást. – Hát fura – kockáztatta meg a lány. – Fura, nem fura, a mi gondunkat megoldja. Nézze csak, itt a hátam mögött ez a párnahenger, ezt elveheti. Tegye közénk, és szavamat adom, nem lesz szüksége éberebb gardedámra. – Végül is… ésszerű…

115

– Na, ugye. De ha úgy gondolja, alhatok a padlón is, ami ugye nagyon kényelmetlen lesz, vagy töltheti ön is az éjszakát azon a pogány faszéken, de több megoldás egyszerűen nincs! – Hát nincs – biccentett Tilda. – Tehát „bugyolálni" fogunk, és kész. Kettejük közé tette a párnát, és így szólt: – Most megyek a konyhába hálóinget venni, maga pedig lesz szíves behunyva tartani a szemét? – Leszek. – Komoly? – Vitézi szavamra. – Ez nem hangzik túl meggyőzően. Ki a maguk védőszentje odaát Oberniában? – Ajaj, többen is vannak. De talán Szt.Gerhadt a legnépszerűbb. – Hírét se hallottam – mondta a lány. – Miről nevezetes? – Elég jól indult. Fölkoncolt néhány sárkányt, és elnyerte a királykisasszony kezét. Hanem aztán elzüllött. – Hogyhogy? – Odahagyva kastélyát, asszonyát, gyermekeit, barátcsuhát öltött, és országszerte szanaszéjjel kóborolva, Krisztus Keresztjének diribdarabjait kereste. – Szent akart lenni, gondolom. – Szerintem jó kifogás, hogy az ember kibújhasson a kötelezettségei alól – mondott ellent a férfi. – De szívesen esküszöm Szt. Gerhadtra, ha az megnyugtatja. – Ki kell szabnunk a büntetést is arra az esetre, ha megszegné a szavát – évődött tovább Tilda. – Nos, jó. Mit javasol? – Mi az, amiről a legnehezebben mondana le? Rudolf töprengett egy sort, majd így szólt:

116

– Alighanem a klasszikus „bor, nő, dal" triász lenne az, habár ami a dalt illeti, azt még csak elnélkülözném valahogy… – Nos, rendben. Lesz szíves utánam mondani: Szent Gerhard, ha szavam-szegem, Nő és bor ne jusson nekem! – Soha többé? Azért ez így túl szigorú! – tiltakozott Rudolf. – Mit javasol helyette? Rudolf nem sokat töprengett, hanem kivágta: Szent Gerhard, ha szavam-szegem, Egy nő legyen elég nekem! – Hisz ez csaknem olyan rossz, mint az előbbi, nem? – jegyezte meg Tilda. – Mert akkor, ugye, meg kell nősülnie, és búcsút mondhat a Mitzi-féléknek, meg a vidám, zajos nagy vacsoráknak. Ülhet szépen otthon a feleségével! Gyöngyözve elnevette magát, de mikor tekintete beleakadt a férfiéba, lehervadt a mosolya. Maga sem tudta, miért, de abban a pillanatban nemhogy moccanni, de sóhajtani sem bírt. – Az attól függ, hogy ki lesz a feleségem – zendült a férfi mély hangja.

117

HATODIK FEJEZET

Tilda és RAU Sturdel a reggeli edényt mosogatta. Kissé késve voltak a szokásos időhöz képest, mivel reggeli után jóízűen tréfálkozva elüldögéltek Rudolffal. – Erős a gyanúm, hogy ma délelőtt megjön a kicsi – jelentette ki a bábaasszony. – Tényleg? Biztos benne? – Lehet az ember biztos valamiben is ezen a rissz-rossz világon? És ezek az újszülöttek, ezek aztán végképp szeszélyes jószágok. Tilda mosolygott. Letette a frissiben eltörölt tányért, kinézett az ablakon, és meglepetten fölkiáltott. – RAU Sturdel! – Nos? – Oda tessék nézni! Odalentről két egyenruhás csendőr közeledett. – Az egyik a mi csendőr biztosunk, falunk béli – jelentette ki RAU Sturdel. – Most aztán mit tegyünk? Hová bújjunk? – kapkodta a tekintetét idegesen Tilda. RAU Sturdel két lépéssel az ajtónál termett, és behúzta a reteszt. Akkor halkan, határozottan rászólt Tildára: – Be a szobába! Egy-kettő! Tilda szót fogadott. Rudolf meglepetten tekintett föl a két nőre.

118

– Jönnek a csendőrök! – jelentette Tilda. RAU Sturdel a ruhásszekrényhez lépett. – Gyorsan az ágy közepére, mint a ketten! – parancsolta. Tilda értetlenkedve nézett rá, Rudolf azonban rögtön arrébb húzódott. Tilda is épp csak egy másodpercig tétovázott, aztán fölhajtotta a dunyhát és becsusszant a férfi mellé. Nem értette egész pontosan, mire is készül a derék asszonyság, de mindenesetre elborzadt a gondolattól, hogy fölfedezik, elviszik és kihallgatják őket a kapitányságon. RAU Sturdel a legfelső polcról elővett egy vastag, nehéz ágytakarót. Tarka-barka szövetdarabkákból varrták össze: igen derűs darab volt. Hanem szemlélődésre most nem jutott idő! Moccanatlanul, kinyújtózva feküdt a férfi mellett, s az átölelte. Tilda megreszketett: férfiemberhez soha még ilyen közel nem volt. RAU Sturdel pedig szépen rájuk terítette az iromba takarót. Akkor jött rá Tilda, hogy, hála a dunyhának, végül is nem fognak ők olyan nagyon kidomborodni, legföljebb maga a dunyha tűnik valamelyest ducibbnak. Senki fia nem gondolná, hogy emberek vannak az ágyban. Már ha békén meg bírnak maradni. Rudolf szemlátomást megértette, mi az asszonyság elképzelése, mert széjjelhúzta a két párnát, és ők maguk a lepedőre fektették a fejüket. Kopogtak odakint, épp mikor rájuk borult a takaró. – Méla csönd! – súgta szigorúan RAU Sturdel. Kiment, és a szobaajtót, mint akinek semmi takargatni valója, tárva-nyitva hagyta. Tilda hallotta a retesz koppanását, meg az asszonyság meglepetést színlelő hangját:

119

– Gután Morgan, Herr, Overinspektor! – Gután Morgan, RAU Sturdel – felelt egy férfihang. – Netán engem keresnek az urak? – Magát bizony. Íme, a fölöttesem, a Herr Oberpolizci-Inspektor. – Gután Morgan, mein Herr! – mondta udvariasan RAU Sturdel – Megkínálhatom az urakat egy jó kávéval? – Köszönjük, nagyon kedves, de sietnünk kell. A Herr Oberpolizei-Inspektornak volna néhány kérdése. – Állok elébük! – felelt szeretetreméltóan RAU Sturdel. – Két egyetemistát keresünk – köszörülte meg torkát a főfelügyelő –, akik három napja eltulajdonítottak Münchenben egy rendőr kocsit. – Még hogy! Rendőr kocsit! Ez már aztán! – álmélkodott az asszonyság. – Azon menekültek – magyarázta a másik. – Szégyenletes esemény, mit ne mondjak. A mulasztást elkövető rendőröket szigorúan felelősségre vontuk. – Még szép – vélekedett RAU Sturdel. – Biztosíthatom azonban az urakat, hogy nincs semmiféle rendőr kocsi a faluban. – Az megvan – felelt a boldogtalan főfelügyelő. – Hanem a diákok! Őket keressük. – Messze van ám München, mein Herr. – Meglehet, de erre látták őket utoljára, szaladtak föl a dombra nyugat felöl. Puskával lőttünk rájuk, ámbár kérdéses, hogy milyen sikerrel. – Hát, ha nem találták el őket, akkor azok árkon-bokron túl vannak már – kockáztatta meg RAU Sturdel.

120

– Hiszen én is ezt mondom – szólalt meg a helybéli csendőr –, de a Herr Oberpolizei-Inspektor váltig erősködött, hogy magát, aszongya, magát azért meg kell kérdezni, nem látta-e őket? – Két fiatalember, azt mondják? – A közeg, aki a tüzelést foganatosította, azt állítja, de nem egészen bizonyos benne. Lehet, hogy egy nő és egy férfi, de hát látjuk, RAU Sturdel, hogy nem tud a segítségünkre lenni ez ügyben. – Sajnos, csakugyan nem – felelt a jó bábaasszony, s még sóhajtott is hozzá. – Ha megtudok valamit, értesítem a Herr Overinspektort, ha csak… Elhallgatott egy pillanatra. – … hacsak nem akarnak házkutatást tartani? Mint látják, a házam nem valami nagy, itt ugyan bajos volna eldugni két embert. – Már az igaz! – bólintott rá a fölöttes. – Akkor hát, ne tessen, haragudni, amiért föltartottuk, hisz tudjuk, hogy vajúdóhoz várják. – Csakugyan. És milyen makacs kis baba, egyre csak húzzahalasztja a nagy eseményt. – Talán mert nem akar zendülő müncheni diák lenni! – elmélkedett a helyi csendőr, és nagyot nevetett. – Maga mindég ilyen arany pofa volt, Herr Overinspektor – dicsérte meg RAU Sturdel. – Ha azonban fogadna velem valaki, én sokat rátennék, hogy lányka lesz! – Most már csakugyan nem raboljuk tovább az idejét, menne RAU – búcsúzott az Oberplizei-Inspektor zordan, amint aki elvesztegetett időnek tartja az ilyen udvariaskodást. – Be kell szólnunk a plébános úrhoz, hátha ő hallott valamit, s aztán megyünk a szomszéd faluba. – Nos, ott remélhetőleg nagyobb sikerrel fognak járni. – Köszönet mindenért. Gután Morgan, RAU Sturdel!

121

– Gután Morgan, Herr Oberpolizei-Inspektor! Gután Morgan, Herr Overinspektor. Úgy tűnt, soha vége nem lesz a nyájaskodásnak. Tilda, aki úgy meghúzta magát Rudolf karjában, mint egy kisegér, megkönnyebbülten fölsóhajtott. Elment a zsandár! Megúszták! Tudta, hogy Rudolf is izgult. Egyikük se moccant, mióta RAU Sturdel eltakarta őket. Most azonban Rudolf ölelő karja szorosabbra fogta. Hallották, ahogy csukódik az ajtó, s Tilda akkorát sóhajtott, hogy belényikordult az ágy is. – Lám, hát ezt is megúsztuk! – nyilatkoztatta ki, s a takaró alatti sötétben Rudolf felé fordította az arcát. A férfi meg alkalmasint éppen feléje fordult, mert a következő pillanatban szája Tilda szájára tapadt. Tilda első érzése az elemi meglepődés volt, de a férfi ajkának érintése csakhamar soha nem tapasztalt, édes gyönyörrel töltötte el. Mint a villámcsapás, gondolta, s azonnal tudta, hogy mindig erre vágyott. Vagy ha nem is mindig, de azóta bizonyosan, hogy a Linderhof erdejében látta, mit művel Mitzi és Rudolf. Próbálta is elégszer elképzelni, mit érezhettek, de a valóságot persze egészen másnak, s olyan elképzelhetetlenül gyönyörűségesnek találta, hogy nem törődve semmivel, csak csüggött a férfi ajkán. Elfelejtkezett az alig-múlt veszedelemről, az ágytakaró fülledt sötétjéről, mindenről! Nem volt a világon más, csak ők ketten. Mikor RAU Sturdel kihámozta őket, szinte fizikai fájdalmat érzett az édes érintés megszakad tán.

122

– Tyű, ez aztán szoros volt! – kiáltott a derék asszonyság. – Tartottam tőle, most már bevallhatom, hogy ez a mi derék idevalósi csendőrünk, amilyen fontoskodó, még benéz a szekrénybe, meglátja a ruháikat, és gyanút fog. Hiába vették le róluk a takarót, Tilda úgy érezte, képtelen csak megmoccanni is. Ott akart maradni, fejét a férfi vállára hajtva, arcával oly közel a drága archoz. A férfi akkor lefejtette róla a karját, és Tilda visszanyerte szabadságát. Alig tudta, mit művel, gépiesen kimászott az ágyból, és segített az asszonyságnak összehajtani az ágyterítőt. Visszatették a szekrény felső polcára. – Mikor szegény jó nagyanyám nekem ajándékozta, nem tudtam, milyen jó hasznát fogom még látni! – jegyezte meg RAU Sturdel. – Asszonyom, fogadja őszinte, mélységes hálánkat! – szólt egyszerűen Rudolf, – Ha már egyszer ennyit bajoskodtam magukkal, csak nem hagyom, hogy elvigyék – mosolygott RAU Sturdel. – Hogyan is fejezhetnénk ki hálánkat? – Hát csak úgy, hogy ne kívánják nekem azt a bajt, amibe maguk másztak bele – felelt csattanósan Frau Sturdel. A faliórára nézett, és fölkiáltott: – Tyűha, mennem kell, ha nem akarom, hogy értem jöjjenek! Este, a szokásos időben megjövök. Jó mulatást, gyermekeim! A konyából azonban még visszaszólt: – RAU Webber! Az ebédre hozott húst tegye ki a kamrába, mert itt megmászkálja a légy! – Úgy lesz – Ígérte Tilda.

123

Hangját maga is kissé bizonytalannak érezte, mindazonáltal engedelmesen követte az asszonyt a konyhába, s a húst bevitte a kis kamrába, amelyet sűrű szúnyogháló védett a legyektől és egyéb rovaroktól. Mire végzett, RAU Sturdel már messze járt. Visszament a férfihoz. Rudolf, mint máskor, ott ült az ágyban, hátát a párnának vetve. Mikor a tekintetük találkozott, Tilda megtorpant egy pillanatra, de aztán kezét nyújtva odaszaladt. – Rudolf! Rudolf! – suttogta. Soha életében semmit még oly erősen nem kívánt, mint azt, hogy csókolják meg újra, de azonnal. Rá is borult volna a férfi mellére, ha az föl nem tartóztatja, és Tilda hogy, hogy nem, az ágy szélén ülve találta magát, éppúgy, mint a múltkor. – Tévedés volt, Tilda – szólt halkan a másik –, felejtsük el. – Felejtsem el, hogy… megcsókolt? – Igen. – De hisz oly csodás volt! Szebb dolog énvelem még az életben nem történt! Már miért akarnám… elfelejteni? Mivel a másik hallgatott, a lány folytatta halkan, szaggatottan, elveszetten: – Azt akarja… mondani, hogy… hogy nem.„nem esett jól… megcsókolnia? – Dehogyis azt! – mérgelődött szinte a másik – Pompás volt! Mesés! Tökéletesebb csókot nem kaptam soha, és mégis, Tilda, nem szabad megismétlődnie! – De miért? Nem értem… Rudolf két keze közé fogta a lány kezét. Tilda látta, keresgéli, és nem igazán leli a szavakat.

124

– Idehallgasson, Tilda. Találkoztunk, merő véletlenségből. A jövőben semmit sem fogunk jelenteni egymásnak, és nem szeretném meggyötörni. – Mivel is gyötörne… Rudolf nem felelt, így aztán kisvártatva újra Tilda törte meg a csöndet. – Kérem… csókoljon… csókoljon meg újra. – Tilda, legyen esze! – Mit számít az! Senki meg nem tudhat többet annál, hogy egy ágyban háltunk. – A dolog nem ilyen egyszerű. – Hogyhogy nem? Nem értem. Más nőkkel, ugye… csókolózik. Velem… velem miért nem? – Mondok kettőt is, hogy miért. – No, halljam. – Az első: mert ön úrinő. Tilda persze kész volt a vitára. Még hogy a születése miatt ne szabadjon csókolóznia! Hah! Rudolf azonban folytatta: – Járt-e már bajor templomban? Tilda meglepetten nézett rá. – Jártam. Persze. Sok templomban megfordultam bajor földön átutaztunkban. – Látta-e a faragványokat? Megnézte-e az angyalokat? – Hát hogyne. Angyal mindenütt. Aranyos, pufók, boldog kis angyalok, ott táncolnak a szószék oldalán, az oltáron, sőt még a mennyezetre is angyalkák vannak pingálva! – Na, lássa, ön is ilyen. Szeretetreméltó, kicsiny, csudálatos kis angyal. A férfi hangjában bujkáló meleg-sötét tónus hallatán tágra nyílt a lány szeme. Rudolf hallgatott egy keveset, majd így folytatta:

125

– Valamirevaló ember nem veheti magára, hogy meggyötörjön egy ilyen hihetetlen, egy ennyire tökéletes kis lényt! – Csakugyan… ilyen volnék? – susogta Tilda. – Szebb nőt én még soha nem láttam! – szólt lágyan Rudolf. – Én sem láttam soha… délcegebb férfit. Megrótt, emlékszem én, hogy nem szabad ilyet mondani… de nem értem, miért ne mondjam, ha… olyan jólesik… aminthogy azt sem értem, miért nem… nem akar megcsókolni… ha egyszer… csakugyan… így érez irántam. – Hiszen ezt magyarázom! Rudolf sóhajtott egy keserveset. – Más-más út rendeltetett minékünk. Ön el van jegyezve, és más világban élünk mi ketten. Ha visszatér Münchenbe, soha többé nem látjuk egymást. Tildának mintha késsel hasítottak volna a mellébe. Ujjacskái szorosabban fogták a nagy férfikezet: – Csakhogy én… még sokszor szeretnék találkozni magával. Sokszor lenni… együtt… – Én is azt szeretném! – mondta hévvel a férfi. – De ha lehetetlen! Csönd. Rudolf kerülte Tilda tekintetét. Egy idő után Tilda tétova hangja: – Ha… valóban… el… el kell válnunk, miért ne… élvezzük ki az együttlét óráit? Rudolf, szépen kérem… csókoljon… csókoljon meg újra… – Megmondtam, nem megmondtam? – zördült szinte durván a férfi hangja. – Irgalmazzon nekem, Tilda. Férfi vagyok, végtére, és nehezemre esik, higgye meg, úriember módjára viselkednem! – Értem én, csak azt nem értem, mi volna olyan szörnyű abban, ha… még egyszer megcsókolna!

126

– Egy nap majd megérti – zendült Rudolf mély hangja. – A férje minden bizonnyal el fogja magyarázni. Tilda ingerülten elrántotta a kezét, és így kiáltott: – Szavamra, mintha anyámat hallanám! Torkig vagyok vele, hogy nem kapok választ a kérdéseimre… hogy majd a férjemtől megtudom, köszönöm, szépen! És ha nem? – Mit mondott az édesanyja? Tilda kibámult az ablakon. – Megkérdeztem… mi történik, mikor… a férfi együtt hál a feleségével. – És ő? Mit mondott? – Hát ez az! Hogy majd a férjem elmagyarázza! Aztán mondott még valamit, de… de azt nem értettem. Mégis, mit? – Azt mondta: A férje, Tilda, úgy lehet, kellemetlen dolgokat fog művelni magával, de kérem, ne feledje, ura és parancsolója, és engedelmeskednie kell. Ez az Isten akarata. Az utolsó szavakat már épp hogy csak lehelte. Bátrabban tette hozzá utána: – Nos. Mit fog… művelni velem? Rudolf hallgatott. A lány folytatta: – Föl nem foghatom, miért olyan titokzatoskodó mindenki… a szerelemmel… meg azzal az illetővel kapcsolatban is aki… aki az Férjem lesz; ' Rudolf mély lélegzetet vett. – Tilda, ön olyan fiatal, olyan igen-igen fiatalka. Nagyon nehezen tudnék csak segíteni, és az igazság, hogy nem szabad segítenem. – Hogyhogy nem? Miért! – indulatoskodott Tilda – Micsoda fene titkok azok, hogy így ki vagyok rekesztve belőlük? Rudolf nem felelt.

127

A lány arcát nézte. A kék szempár tekintete szorongó, az ajkak duzzogva legörbültek. Bizony hogy olyan, mint egy kicsike és meglehetősen boldogtalan angyalfióka, gondolta Rudolf. Valami légies, lelki aura világolt Tilda körül, de a gyermeteg külső dacára csak úgy sütött belőle a nőiség vonzó varázsa. Most méltósággal fölállt az ágy széléről. – Hát jó – szólt hűvösen. – Ha nem világosít föl, ha tudatlanságban hagy, előbb-utóbb majd csak akad valaki, aki megmondja, amire kíváncsi vagyok… Addig fogok kérdezősködni, amíg választ nem kapok! – Majd kap a férjeurától! – vetette oda szinte nyersen Rudolf. – Kötve hiszem én azt! – vágott vissza a lány – Majd ő is kivágja magát, hogy nem lehet, mert fiatal vagyok, buta vagyok, csinos vagyok, ronda vagyok, magas vagyok, alacsony vagyok, valamit biztosan kitalál, csak hogy ki ne kelljen mondania az igazat! Hogy lehetnek maguk, férfiak, ilyen érzéketlenek! Rudolf, hiába küszködött ellene, elnevette magát. – Olyan most, mint egy kismacska, mikor fúj a kutyára! Az az érzésem, hogy igen kevés férfit ismerhetett. – Azt hittem, maga legalább különb lesz azoknál, akiket ismerek – szólt Tilda, nagymellényű rokonaira gondolva. – Lám, ki kellett ábrándítsam. – Bizony ki! És azzal nagy dühösen átment a konyhába. Nehezen fogadta el, hogy Rudolf nem csókolja meg, nem gerjeszti föl többé azt a szépséges elragadtatást, amely az imént is szétáradt egész testében, amint összeért az ajkuk. Sóhajtott egy keserveset. Lám, hát ilyen a csók, gondolta, legalább lesz mire… emlékeznem, ha csakugyan… nem láthatom többé!

128

Bántotta a gondolat, de mivel büszkesége tiltotta, hogy kimutassa keservét, fogta az üres kancsót, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és kővé dermedt. Odakint, mint aki éppen bekopogni készült, egy nyalka katonatiszt állt! Mögötte egy baka, két ló kantárját tartva. – Gután Morgan! – szólt a daliás tiszt. Tilda ijedten hátrasandított. Hála Isten, gondolta, volt annyi eszem, hogy nem hagytam nyitva a szobaajtót! Igazság szerint be akarta vágni mérgében, de az ajtó végül is résnyire nyitva maradt. Belátni nem lehetett. – Mit kíván? – kérdezte remegő inakkal. – Nem akartam megijeszteni… – mondta a tiszt. Meglátva Tilda ujján a jegygyűrűt, gyorsan hozzátette: – …menne RAU. Tildának torkán akadt a hangja, így a katona folytatta: – Beszélgethetnénk néhány szót? Nem fogom sokáig tartóztatni. Tilda nagy nehezen visszanyerte lélekjelenlétét. – Tessék, csak Hen Leutnant – szólt, látva a férfi vállán a hadnagyi rangjelzés. – Beljebb jöhetnék, menne RAU? – Megtisztel, en Leutnant. Közben sebesen járt az agya. Ez az ember nyilván Rudolfot keresi, gondolta. Hisz maga Rudolf mondta, hogy engedély nélkül távozott a kaszárnyából vagy honnan. Ezek azért jöttek, hogy visszavigyék az ezredéhez, és ott aztán haditörvényszék, ítélet, büntetés. Meg kell, mentsem, gondolta.

129

A mosogatóhoz ment, és letette a korsót, hogy egy kis időt nyerjen. Kedvesnek, megnyerőnek kell lennem, döntötte el; meg kell, győzzem a tisztet, hogy semmit nem tudok. A hadnagy a konyha közepén állt, s kesztyűjét húzkodta lefelé. – Milyen takaros kis háza van, menne RAU. – Ó, nem az enyém, az anyósomé. Itt szálltunk meg nála… az urammal. – Itthon van a kedves férje? – Nincs. – Akkor önnel kell beszélnem. – Tessék csak bátran – mosolygott rá a lány. – Miért nem foglal helyet? Tilda a székre mutatott, amely, szerencsére, háttal állt a szobaajtónak. – Köszönöm – szólt a tiszt. – Megkínálhatom, en Leutnant, egy kávéval? – Nem kérek, köszönöm a figyelmességét. Hogy hívják? – RAU Webber. Tilda leült a szemközti székre, az asztal túl felén. Szép szál ember, gondolta, azzal a göndör-szőke hajával, markáns vonásaival, kékesszürke szemével, amelyben, most vette csak észre, apró lángocska gyullad, valahányszor őrá tekint. Bátran belenézett tehát a liszt szemébe: – Miben segíthetek? Állok rendelkezésére. – Ön igazán kedves, menne RAU. – Igyekszem. Lenne szíves előadni, miért jött? – Egy bajor népviseletű fiatal férfit keresek. – Ó, hát az van erre épp elég, fiatal bajor férfi – mosolygott rá a lány.

130

– No, igen. Lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam. Ez az illető, utoljára egyébként a Linderhof környékén látták, föltűnően jóképű. Önnek is föltűnt volna, ha látja. – Olyan jóképű, mint ön? – kérdezte rajongással Tilda. – Ejnye, ön hízeleg, menne RAU! Jócskán fessebb fiú az illető. – Hát azt nehéz még csak elképzelni is! – ámuldozott gyermetegen Tilda. – Habár megfigyeltem, hogy Európában, s különösen ezen a tájon valóban szépek az emberek. Angol férfira én már aligha fogok ránézni. – Gondoltam, hogy angolnak méltóztatik lenni – mondta a hadnagy –, és ha igaz, hogy vannak közöttünk jóvágású férfiak, akkor még igazabb, hogy az angol nőknél senki nem bájosabb, vonzóbb! Tilda megkockáztatott egy csábosnak szánt mosolyt. – Ó köszönöm. Tudom, hogy hízeleg, jó uram, de szeretem, ha hízelegnek nekem. – Azt önnek száz meg száz férfi tenné nagy örömmel, menne RAU – szólt rekedten a tiszt. Tilda szemérmesen lesütötte a szemét. – Azt mondanám… – kezdte a hadnagy, de elakadt. – Nos? – Ha megbocsátja bátorságomat, arra gondoltam, megkérem, vacsorázzék velem valamelyik este. Van is egy pompás fogadó a közelben. Vendégfogadó a Királyi Határhoz. Tilda igyekezett kacér képet vágni. – Hű, hát ez igen kedves öntől, Herr Leutnant, és mennék is örömest, ha nem félnék, hogy az uramnak szava lesz ellene. – Meddig maradnak? – Az uram elutazik a hét végén. Én azonban maradok még. Szünet. Aztán a hadnagy:

131

– Ez esetben lesz-e kegyes később még fogadni szerény személyemet? – El nem tilthatom… mein Herr. – No, akkor hamarosan újra látjuk egymást – örvendezett a hadnagy. – És kérem, meine RAU, legyen kedves a szegény, magányos katonaemberrel. – Azt hiszem, épp elég nő szívesen tenne arról, hogy… ne legyen magányos, Herr Leutnant. – Meglehet, de hol vannak azok önhöz, menne RAU! Szemlátomást nehezen szánta el magát az indulásra. – Hiába, szólít a kötelesség. Jövő héten akkor benézek, hátha megtudott valamit a keresett illetőről, s akkor talán ezt a vacsorát is megbeszélhetnénk? – Nem közölte a szökevény nevét, uram. – A barátai Rudolfnak hívják. A családneve nem érdekes. Meg is változtathatta, végtére. Egyébként oberniai. – No, majd nyitva tartom a szemem – Ígérte Tilda. – Hogy köszönjem meg a kedvességét… és a szépségét? – udvarolt tovább a hadnagy. Megfogta és szájához emelte a lány kezét. Ajka kellemesen meleg volt. – Számlálni fogom az órákat a jövő hétig. Au Wiedersehen, menne RAU! – Au Wiedersehen, Herr Leutnant. A katona feszesen tisztelgett, s Tilda az ajtóból megvárta, amíg nyeregbe száll. Még egyszer szalutált, aztán elrúgtatott a fák közé, amerről jött. Tilda becsukta és elreteszelte az ajtót. Egy darabig csak állt és maga elé mosolygott. – Tilda! – harsant odabentről parancsszerű határozottsággal. Tilda az ajtóhoz lépett és benyitott.

132

– Ugye milyen okos voltam? – dicsérte meg magát. – Idejöjjön! Engedelmesen közelebb lépett, és csak akkor vette észre, hogy a férfi elmondhatatlanul föl van dúlva. Egy goromba mozdulattal megragadta a lány csuklóját. – Hogy merészelt! – dörögte – így viselkedni, ilyen szemérmetlenül kokettálni azzal a jött-ment hadnaggyal! – Magát kereste, jó uram. Ha kedvességgel föl nem tartóztatom, át is kutatta volna a házat! – Kedvességgel! Még hogy! Ez önnek kedvesség! – méltatlankodott Rudolf. Es egyszer csak viharosan magához ölelte. – Tilda! Tilda! – kiáltott rekedten, és az ajkuk újra összefont. Vadul, szenvedélyesen csókolta a meglepett lányt. Nem volt kegyelem. Tilda eleinte csak fájdalmat érzett. Aztán, mikor végigborzongott testén az elragadtatás, és a gyönyör, miként az előbb, megfészkelt a mellében, Rudolf fölemelte a fejét, és így krákogott: – Az enyém vagy, megértetted? Az enyém, és oda nem adlak senkinek! Tilda, szegény, nem is felelhetett, mert már újra csókolták, vadul, szinte gorombán, követelőén, félig-fájdalmasan, féliggyönyörűségesen. Tilda reszketve olvadozott. És akkor megrendült a szoba és lassan körbefordult, és a lány a férfi részévé oldódott, elveszítve akaratát, önazonosságát, mindenét. Mindenestül a férfié lett. S mikor Rudolf megszólalt, mintha csak azt visszhangozná, amit Tilda régtől, szavak nélkül is tudott.

133

– Enyém vagy! Az enyém! Tudom most már, kincsecském, hogy nem élhetek nálad nélkül! Jóval később Tilda félénken megszólalt: – Szeretlek… Rudolf. – Én is téged, angyalom! És így aztán kezdhetünk terveket kovácsolni. – Terveket? A férfi nagyot, keserveset sóhajtott. – Nem lesz könnyű kiverekedni, amit akarunk. – Én csupán azt akarnám, hogy… csókolj tovább – lehelte a lány. – Én is, egyetlenem, de azért nem árt egy kicsikét előre gondolkodni. – Miért? Rudolf elmosolyodott. – Mert noha ez a házikó maga a mennyország, örökké nem maradhatunk itt. Tildának, mi tagadás, ezenközben is eleget járt a fejében Lady Crewkerne meg a professzor, amint Münchenben hiába várják, 110 meg a házassági előkészületeket végző Maximilian herceg, és persze Viktória királynő, aki windsori kastélyában, mint oberniai nagykövetére gondol őrá. – Nem számít senki-semmi, csak te, szerelmem! – kiáltott érzéssel – Nem kényszeríthetnek, hogy olyan emberhez menjek, akit… nem szeretek! – Föl kell bontanod az eljegyzésedet, kedvesem. Nem lesz könnyű, erősnek kell lenned. – Nem megyek hozzá ahhoz az emberhez, és kész! – Nem is engedném – ölelte át még szorosabban a férfi. – És ha, mondjuk… huss, megszöknénk? Rudolf megrázta a fejét.

134

– Nem lehet, hisz még kiskorú vagy. szüleid vagy a gyámod kényszeríthetnek, hogy térj vissza hozzájuk, és semmit nem tehetnénk ellenük. Tilda a férfi nyaka köré fonta karját. – Márpedig nem mondok le rólad! – Nem is ajánlom! – zengette a hangát Rudolf. Bármekkora nehézséggel kell is szembenézzek, feleségül foglak venni! Csókot lehelt a lány homlokára, és így folytatta: – Tudva tudom, számomra nincsen boldogság, amíg a magaménak nem mondhatlak. – Mikor szerettél belém? – Amikor arra ébredtem, hogy ott van a párnán, közvetlen mellettem, az az imádnivaló kis arcod! Azt hittem, álmodom. Nem tudtam, hogy ilyen gyönyörűség létezik ezen a földön! – Komolyan? – De mennyire hogy! Illetve, ha jobban meggondoljuk, már a rabszállító bakján beléd szerettem, amiért olyan bátran viselkedtél. Rudolf elnevette magát. – Mintha csak séta kocsiztunk volna a Parkban! Szóval, már akkor megmoccant a szívem, és azt gondoltam, olyan ez a csöpp kis lány, mint egy szökőkút-lakó nimfácska, olyan, mint aki az álmaimból jön elő! – Én meg – vette át a szót Tilda –, mivel ilyen délceg emberrel nem hozott még össze a sorsom, az első pillanatra beléd szerelmesedtem! Ez az igazság, gondolta. Belészeretett, amikor Rudolf a hegyoldalban Mitzit csókolta. Csak akkor még nem tudta, hogy ez a szerelem. Rudolf most még szorosabban ölelte át. – És mi lesz akkor, kincsem, ha mégsem lehetünk egymásé?

135

– Olyan nincs! – háborodott föl a lány. – Minket… egymásnak… teremtettek! Ezenközben is a királynőre, az anyjára és Maximilián hercegre gondolt, de úgy látta, minden érv eltörpül Rudolf mellett. – A következőt kell tennünk – szólt lassan, elgondolkodva a férfi. – Össze kell házasodnunk, mielőtt bárki megakadályozhatna! – De hisz az imént mondtad, hogy a szüleim… visszakövetelhetnek… a törvény értelmében – ellenkezett ijedten Tilda. – Az igaz. Csak épp kétszer is meg fogják gondolni, hogy megtegyék-e, ha egyszer már férj-feleség vagyunk. Ami a lehető legrosszabb: beavatni őket elképzelésünkbe, amíg még tenni tudnak ellene. – No, igen – hagyta rá Tilda. – És azért a botrányt is jó lenne elkerülni. Tudta ugyanis, micsoda visszhangos botrány lesz ebből mindenképpen, de azt mondta magának, nem érdekli, és kész. – Ki kell módolnunk a viszonylag legsimább utat – szögezte le Rudolf. Nyílt a bejárati ajtó. A fiatal pár összerezzent. – Ki lehet az? Suttogta ijedten Tilda. Ám akkor meghallották RAU Sturdel hangját: – Csak én vagyok, visszajöttem a laudánumért. Tilda kibontakozott a férfi karjából, és kiment a konyhába. Ott állt RAU Sturdel a laudánumos üveggel meg néhány tiszta kendővel. – Lám csak, megjött a kisbaba? – Meg bizony. Es igazam lett: kislány! – No, hál isten. Végre ön is megpihenhet. Hát a kismama? Jól van?

136

– Kicsikét hisztis. Ezért kap laudánumot, de korántsem annyit, mint a kedves ura, RAU Webber! – RAU Sturdel! – szólt át Rudolf. – Válthatnánk egy szót? – No, hallja! A szekrényből kiszedett holmit letette az asztalra, és így szólt Tildához: – Főzne nekem egy csésze jó erős kávét, kedveském? – S valami harapnivalót hozzá? – ajánlotta Tilda. – Egy kis rántotta bizony jólesne. Talpon voltam egész nap, mióta csak elmentem hazulról. – Kis türelmet akkor, és rögtön készen leszek! – tüsténkedett a lány. Miközben előkotorta a serpenyőt, persze azt találgatta, mi megbeszélni valója van Rudolfnak az asszonysággal. Mindenesetre végigbeszélgették az időt, míg kész nem lett a tojás meg a kávé. Tilda akkor beszólt; RAU Sturdel nagy- sietve átjött, és szaporán, szó nélkül elfogyasztotta az ételt. – Szaladok vissza – szólt, s nagy kortyokban nyelte a kávét. – Hát köszönöm, RAU Webber, mondhatni, az életemet mentette meg! És azzal letette a bögrét. – Megteszem, amire kért, Herr Webber – szólt át a szomszéd szobába –, de két óra előtt aligha ér ide a fuvaros. – Jó az úgy – szólt Rudolf. – Mindent köszönök. RAU Sturdel elviharzott, Tilda pedig bement Rudolfhoz. – Miben sántikálsz? – kérdezte. – Gyere ide! Tilda, egyenest a férfi szemébe nézve, odament, és leült melléje. Rudolf megfogta mind a két kezét, s eddig soha nem hallott komolysággal a következőt mondta:

137

– Megbízol-e bennem, egyetlenem? – Tudod, hogy meg – lehelte a lány. – Akkor szeretném, ha jóváhagynád, amit kieszeltem. Nem lesz könnyű, különösen neked, de szentül hiszem, hogy így a legjobb mindkettőnknek. – Csak nem hagy… el akarsz… hagyni? – Kettő, legföljebb károm napra, igen. Rengeteg mindent el kell intéznem, de esküszöm, hogy rövidesen egymásé leszünk, és akkor aztán ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket! – Épp ezt… ezt akartam hallani – mosolygott Tilda. A férfi szájához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta a kezét. – Szeretlek! – szólt – Amit irántad érzek, az annyira tiszta, és olyan elsöprő erejű, hogy szavakat sem lelek, de hidd el, ha mondom, hogy semmi és senki, még az Atyaúristen sem állhat az utamba, Tilda! A feleségem leszel, és kész!

138

HETEDIK FEJEZET

A hintó befutott München külvárosába, és Tilda, az ablakon kikémlelve, így szólt RAU Sturdelhez: – Úgy látszik, lecsillapodtak a kedélyek. – Hja, így megy ez – felelt az asszonyság. – A hallgatók mindent fölborogatnak, óriási kellemetlenséget okoznak mindenkinek, aztán egyszer csak hopp, visszaülnek az előadótermekbe, mintha mi sem történt volna. Tilda úgy érezte, gyorsabban zajlottak le a dolgok, hogysem ideje lett volna fölfogni, mi is történik. Rudolf RAU Sturdel közvetítésével megegyezett a helybéli fuvarossal, hogy elszekerezi Oberniába. – RAU Sturdel szerint megbízható ember, nem fog sokat kérdezősködni – magyarázta Tildának. – S ha veled mennék? – reménykedett Tilda. – Nem lehet, kedvesem. Münchenbe kell menned, békét kötni a bácsikáddal, és megmondani a jegyesednek, hogy meggondoltad magad. – Nem akarok elválni tőled – tiltakozott Tilda. – Rövid időről van szó. Amint előkészítettem mindent az esküvőnkre, üzenek érted, és akkor aztán soha többé senki el nem választ bennünket! – Olyan biztos az? Rudolf szorosan magához ölelte. – Hogyan győzzelek meg, hogy, nekem már csak te számítasz? Tilda a férfira emelte szikrázó kék szemét.

139

– Hitesd… el… velem! – súgta. Összeforrt az ajkuk, és a férfi addig csókolta, amíg Tilda lénye újra össze nem olvadt az övével, és a lány fejéből a csók varázslatos hatására kiszaladt minden gondolat. Nagy sokára megszólalt Rudolf: – Érted küldetek, vagy magam ragadlak el, és ha már házasok leszünk, ellene szegülhetünk a világnak. – Mert a világ… el akar majd választani? – borzongott meg a lány. – Nem fog neki sikerülni. Rudolf üggyel-bajjal felöltözködött; Tilda látta arcán a rosszul titkolt fájdalmat. Közeledvén a válás pillanata, így szólt: – No, akkor hát indulok. El kell gyalogolnom egy darabon, ott vár a fuvaros. – S hát én? Velem mi lesz? Hogyan jutok vissza Münchenbe? – Amint hazajutottam, hintót és szolgákat küldetek érted. RAU Sturdel el fog kísérni, jó? – RAU Sturdel? – kiáltott kellemesen meglepve Tilda. – Csak nem gondolod, hogy egyedül utadra engednélek? RAU Sturdel talpraesett bajor nő, és bizonyos, hogy le tudja szerelni a kellemetlenkedő diákokat. – És kötélnek állt? – Elmagyaráztam, milyen múlhatatlanul fontos a boldogságunk szempontjából. – Jaj, csak nem mondtad el, hogy nem vagyunk férj-feleség? Rudolf elmosolyodott. – Dehogy. Azt füllentettem, hogy házaspár vagyunk, csak a szüleim még nem tudják. Nagyon fölizgatná őket a hír, s ezért megyek előre magam. Tilda nevetett.

140

– Gratulálok a fantáziádhoz! Rudolf kelletlenül krákogott. – Útálok hazudni, hát, még ha téged is érint a dolog. A boldogságunkért azonban még erre is hajlandó vagyok. Megtettem annak reményében, hogy hamarosan csakugyan házasok leszünk. Tilda rossz lelkiismerettel gondolt arra a sok hazugságra, amivel ő traktálta a férfit. Mit fog szólni, ha megtudja a valódi nevét, meg azt, hogy az uralkodójának a jegyese? Akárki vagyok is, bizonyos, hogy Rudolf szeret, Önmagamért szeret, gondolta. Ugyanakkor tudta, hogy a teljes igazságot nem tanácsos az orrára kötni mindaddig, amíg össze nem házasodnak, vagy amíg az előkészületek olyan fokáig jutnak, ahonnan nincs visszaút. Beléreszketett, ha arra gondolt, hogy Rudolf még föl is áldozhatja szerelmét a hazaszeretetéért, meg az uralkodója iránt való lojalitásáért. – A felesége leszek, ha törik, ha szakad! – kiáltotta. Hogy szerelmes lett, most látta csak igazán, micsoda képtelenség a marige de convenance. Angliában valahogy nem tűnt olyan szörnyűnek a látatlanban való házasság gondolata, s az sem, hogy elfogadjon egy olyan jövendőt, amit Viktória királynő meg a szülei írtak elő. Rudolf azonban olyasmit ébresztett föl benne, aminek létéről a leghalványabb sejtelme sem volt. Belső tüze a férfi csókjától lobbant lángra; az üdvösséges elragadtatásba ringató érintés után nyilvánvaló lett Tilda számára, hogy a Rudolf nélküli jövőt egyszerűen elképzelni sem tudja. Csak álmélkodott, és nem értette, miként szakadhatott rá ily hirtelen a szerelem, hogyan járhatta át ilyen tökéletesen nem csupán őt magát, de az egész világát is.

141

Rudolf az egyedüli valóság – az egymás iránt érzett szerelmük. Semmi más nem számít. Társadalmi rang, vagyon, tiszteletreméltóság, büszkeség – szánalmas kacat ehhez a nagy érzéshez képest! Úgy érezte, a szíve is csupán azért ver, mert közel lehet a szeretett férfihoz, aki viszontszereti. Rudolf tervét, miszerint kis időre visszamegy Oberniába, bizakodással fogadta: úgy látta, fölösleges minden aggodalom, a dolgok szépen megoldódnak. Szenvedélyes búcsúcsókot váltottak a kis konyhában. – Számlálni fogom a perceket, míg újra nem láthatlak… – Mondhatatlan gyötrelem, hogy el kell válnunk. – Maradhattunk volna még néhány napig… most, hogy kiderült, szeretjük egymást. Rudolf mosolygott. – És te azt hiszed, el tudnék tölteni még egy éjszakát úgy, hogy barikád van közöttünk az ágyban? – Eltüntetnénk azt a barikádot – súgta a lány. A férfi még közelebb vonta magához. – Tilda! Tilda! Fogalmad nincs, mit kívánsz egy férfiembertől! – Netán… nem helyénvaló kívánság? – Dehogynem, drágaságom, csak hát hiába, egy angyal nem fogja föl az emberek esendőségét. – Miket beszélsz… nem értem. – Mindent elmagyarázok, amint házasok leszünk – Ígérte Rudolf. – Akkor hát esküdjünk össze… minél hamarébb. Rudolf megcsókolta a homlokát. – A lehető leghamarább. Esküszöm. – És ugye vigyázol magadra? Rettegek a gondolattól, hogy megfognak a csendőrök… vagy a katonák.

142

– Nagyon óvatos leszek. Addig csókolta a lányt, míg végképp ki nem fogyott a lélegzetből, majd nekivágott a lejtős ösvénynek, melynek végén, az országútnál találkozója volt a fuvarossal. Sántikált: sérült lábát igyekezett tehermentesíteni. A kötést takarta gyapjúharisnyája, és Tilda, a távolodót nézve, ara gondolt, senki fia nem nézné sem zendülő diáknak, sem bujkáló katonának. Ugyanakkor erősen bántotta a gondolat, hogy Obemiában viszont már a hadnagy várja. Vagy más katonák. Most, Münchenhez közeledőben kínzó kérdések mardosták. Mi lesz, ha többé soha az életben nem látják egymást? Mi lesz, ha Rudolfot elsüllyesztik egy oberniai börtönben vagy valami büntetőtáborban, és nem tud még csak értesítést sem küldeni? Ugyan, drágaságom, nyugtatta magát, túl élénk a fantáziád. Hűvös fejűnek kell lennem, gondolta, olyannak, amilyennek Rudolf lát, hiszen angol vagyok. Aznap öt óra előtt pár perccel kopogtatták meg RAU Sturdel házának ajtaját. Maga a derék asszonyság mintegy fél órája jött meg: közölte, hogy a kismama jól van, őrá egy ideig most bizonyosan nem lesz szükség. Levette munkaruháját, és magára öltötte az ünneplőjét. Aztán leültek és békén teázgattak, míg a kopogtatásra RAU Sturdelnak föl nem kellett állnia. Libériás inas állt az ajtó előtt. – A kocsi előállt, gnadige RAU – közölte mély meghajlással. – Jövünk. Ráterítette meleg gyapjúkendőjét a lány vállára a csípős hűvösség ellen: a nap bizony már elvesztette melegét.

143

– S ha meglátnak bent minket a falusiak? – vetette föl félősen Tilda. – Ha meglátnak is, kérdőre fogni csak akkor tudnak, mikor visszajöttem – felelt higgadtan az asszonyság. Rá is mosolygott, és Tilda nyugalmat parancsolva magára, igyekezett lépést tartani a lejtős, kanyargó ösvényeit, mely a falut átszelő országúiba torkollott. A domb tövében csukott hintó várta őket, éppen az a fajta, amelyet Forthampton lord is megfelelő utazóalkalmatosságnak tartott volna. Két szolga a bakon, egy hátul, a hágcsón. Nem volt föltűnő sem a kocsi, sem a fogata, de látszott, hogy a kocsi masszív, s az állatok jó vérvonalból valók. Tilda tudta, akinek ilyen alkalmatosságra telik, az tehetős ember. Nem mintha fontos lenne, hogy Rudolf gazdag-e vagy szegény: szeretné őt pénz nélkül is. Mégis, mondhatni akarata ellenére is reménykedett abban, hogy Rudolf nem földönfutó, s így valamelyest csillapodni fog az apja haragja, ha megtudja, hogy egy szem leánya, elutasítva ő Királyi Fenségének kezét, egy közönséges oberniai polgáremberhez ment hozzá. A München felé robogó hintóban RAU Sturdel így szólt: – Meg kell, mondjam, RAU Weber, nagyon jól érzem magam. Tudja ritkaság, hogy a magamfajta hintóban utazhat, és bizony rettentően élvezem. – Nohát, örülök neki – mosolygott Tilda. – Es nekem nagynagy szolgálatot tesz azzal, hogy elkísér. – A kedves férje aggódik ám magáért. Fülig szerelmes, rá van írva az orrára, de hisz tudja azt maga. S hogy maguk milyen

144

szerencsések! Annyi manapság a szomorúság, a bánat, hogy örül az ember szíve, ha ilyen kedves, egymáshoz való fiatalokat lát! – Valóban ilyennek lát bennünket? – De mennyire! S keresve sem lehetne szebb párt találni. Tudja, a kedves urának alighanem sok nő utánafordul titokban, és mit mondjak, nagy szerencse, hogy őneki csak és csupán maga iránt van hajlandósága – nem is csuda, amilyen bűbájos kis teremtésnek tetszik lenni. – Úgy legyen – dünnyögte halkan Tilda. Mert hiába hadakozott az érzés ellen, bizony féltékeny volt Mitzire, meg a többi nőre, akit Rudolf valaha is szeretett. Amilyen szemet szúróan szép férfi, egyszerűen lehetetlen, hogy ne lett légyen egy sereg nő az életében. Nem számít, engem szeret, gondolta diadalmasan. Őszinteségéhez Tilda szemében semmi kétség nem férhetett; hiszen már arra készült, hogy nem látják többé egymást, mikor hirtelen megváltoztatta az elhatározását. Akkor már csak el lehet hinni, hogy azért döntött így, mert rájött, nem élhet nélküle! Tilda nagyot sóhajtott. Nem lesz könnyű kivárni az üzenetet, s mikor az megjön, odaállni Lady Crewkerne elé, és megmondani, hogy az uralkodói frigyből márpedig semmi nem lesz. Csak azért imádkozott, hogy Münchenben ne várja ő Királyi Fenségének üzenete: induljon azonnal Oberniába. Rudolfnak meg se merte mondani, hogy nem maradhat ő akármeddig Münchenben. Majd csak megoldom valahogy, húzni fogom az időt, gondolta. Beteget jelentek, ha muszáj. Az a gondolat is kínozta, hogyan fog rátalálni a férfi, mikor úgy tudja, Hyde-na hívják.

145

Mégis, így volt a jobb, gondolta, ezzel az egy füllentéssel a hazugságok egész láncolatának lehetett elejét venni; mindössze annyi lesz a teendője, hogy a szálloda recepcióján bejelenti: neki és csak neki adassék minden küldemény, ami „Miss. Tilda Hyde" névre érkezik. Legföljebb furcsálkodnak majd egy kicsit a recepción, gondolta. Ki lehet azt bírni. Még vállat is vont hozzá lélekben. Hogy mit gondolnak a Hotel Concierge-ben, igazán mellékes. Jelen pillanatban az a fontos, hogy semmivel föl ne ébressze Rudolf gyanakvását. A hintó rágördült a müncheni főutcára. Alkonyodott, a gázlámpák arany gömbökként lebegtek a kékes derengésben. Az utcán rengeteg járókelő, szemlátomást a legnagyobb békében: volt, aki dolgai után sietett, volt, aki kényelmesen őgyelgett, a kávéházak teraszán kis asztaloknál fogyott a jó bajor sör. – Egy perc és ott vagyunk a szálló előtt – szólt RAU Sturdel. – Hát még egyszer mindent nagyon köszönök – hálálkodott Tilda. – A világon senki más ilyen kedves és előzékeny nem lett volna velünk. – Részemről a szerencse – viszonozta a derék asszonyság. – Az igazat megvallva, végre egy kis színt hoztak ebbe az eseménytelen életembe. Mindig jót nevetek, ha eszembe jut, hogyan dugtam a nagyanyám ágyterítője alá magukat a Herr Ober-polizei-Inspector elől! – Hosszú utat tett meg a kedvemért, és lám, máris fordulhat vissza. – Ó a miatt ne tessék aggasztani magát. Majd szép urasan hátravetem magam, és eljátszom a nagyvilági dámát. A tulajdon hintómon megyek a polgármester estélyére, majd azt gondolom.

146

Tilda nevetve csókolta arcon RAU Sturdelt. A kocsi megállt. – Amint egyenesbe jönnek a dolgaink, írni fogok – Ígérte. – Egy nap pedig majd meglátogat bennünket, jó? – Az bizony pompás lesz. Csak cl ne feledjenek meghívni! – Dehogy felejtjük. Örökké hálásak leszünk, az urammal együtt! És búcsúképpen még egyszer megcsókolta a derék asszonyságot. Mikor azonban kilépett a hintóból, bizony kicsikének érezte magát, és ugyancsak elnehezedett a szíve. Ám akkor dacosan fölvetette a fejét. Számít az, hogy ki mit mond? Mikor Rudolf várja? Mikor Rudolf felesége lesz! Mikor Rudolf szereti! Átvágott a hallon, s a lassú, nyikorgós lifttel fölment az első emeletre. Mintha a liftes fiú furcsálkodva nézte volna, de szólni nem szólt. Tilda kiszállt az emeleten, s megállt lakosztályuk nappalija előtt. Mély lélegzetet vett és benyitott. Hárman üldögéltek a brokáthuzatos, súlyos karosszékekben. Három fő egyszerre fordult feléje, három szempárban egyszerre csillant a fölismerés. Elsőként a professzornak jött meg a hangja. – Lady Viktória! – Nagyon sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattam önöket… – kezdett bele Tilda a mondókájába. Akkor jött rá, kicsoda is a harmadik személy. Fiatal férfi; hét éve látta utoljára, de alig változott Francis Tetherton, az unokabátyja, az oberniai brit követség attaséja.

147

– Oberniában tiszteletét fogja tenni Francis – mondotta volt Priszcilla hercegnő. – Tudom, Tilda, hogy mindig unta a társaságát, mégis kedvesnek kell lennie hozzá, sőt időről időre lesz szíves meghívni a hercegi palotába. Tilda most Francist is egészen más szemmel nézte. – Ohó, Francis, kedves rokon, de jó, hogy látom! A nagyképű, lankatag, s meglehetősen ostobácska Francis Tetherton így felelt: – Drága Viktória kuzin, nagyon aggódtunk már önért. – Úgy van. Nagyon! – tódította meg epésen Lady Crewkerne. – Hol járt, Lady Viktória, s miért nem kommunikált velünk? Az után a minősíthetetlen és szégyenletes megnyilvánulás után, amit önök a professzor úrral produkáltak! Elképzelheti, menynyire aggódtam. Tilda a jó professzorra sandított. A vak is láthatta, hogy alaposan megkapta a magáét Lady Crewkerne-től, s megvert kutya tekintete láttán megesett rajta a szíve. – A professzor úr remélhetőleg tájékoztatta önt, hogy az én hibám az egész. – Erről eltér a véleményünk! – csattant föl az érdemes hölgy. – Hogy merészelheti bárki is megtenni, hogy önt, az ön pozíciójában… – Álljunk meg egy szóra – vágott közbe Tilda. – Tisztázzuk ezt a dolgot. A professzor úr nem tett velem semmit, nem késztetett semmire, hanem pusztán fölajánlotta kíséretét, mikor látta, hogy ha kell egyedül, de mindenképpen elmegyek a sörcsarnokba…úgy van! Magam mentem volna! Látta, mind a stílus, mind a szavai meglepik az öreg hölgyet, mindazonáltal zavartalanul folytatta:

148

– És amiről bizonyára hallgatott a derék ember: az ő bátorságának köszönhető, hogy nem tapostak agyon a diákok, vagy ami még rosszabb, nem lőttek belém! Megmentette az életemet, professzor úr, s ezzel örök hálára kötelez! – Ezt csakugyan nem közölte velünk – szólt kissé megjuhászodva Lady Crewkerne. – Valóban, úgy tűnik, hogy a professzor igen nehéz körülmények között állt helyt – nyilatkoztatta ki körülményesen Francis Tetherton, kinek nagyképűsége régtől bosszantotta Tildát. Jó oka lévén azonban arra, hogy kedves legyen vele, kitüntető figyelemmel hallgatta meg, s a derék professzor is egészen földerült. Tilda akkor hosszasan (és sok mindent elhallgatva) elregélte, hogyan sodorta magával az emberáradat a város szegénynegyedébe s ott hogyan lelt oltalomra egy derék bábaasszony házában. Mivel a rendbontás nem akart szűnni, egészen ma estig nem inerté megkockáztatni a visszautat. Eléggé hihető mese volt, arról nem beszélve, hogy az érdemes özvegy meg a többiek nemigen tehettek mást, mint hogy elfogadják. A mese végeztével újra Lady Crewkerne-é lett a szó: – S most, Lady Viktória, ön alighanem fürödni szándékozik, és alighanem mielőbb meg akar szabadulni ettől a sajátos maskarától. – Csakugyan. Hanem ha megbocsátja, asszonyom, váltanék egy szót négyszemközt a kedves kutinnal. – Hogyne, Lady Viktória. Szólok addig Hanna h-nak, hogy készítsen el mindent a hálószobájában. Távozott a jó professzorral együtt, s Tilda akkor a fiatalember szemébe nézett.

149

– Kérnék öntől valamit, drága kutin. – S mi légyen az? – Jaj, meg sem kérdeztem még, minek köszönhetjük a látogatását. Nem kerülte el figyelmét, hogy az ifjú ember szeme zavartan megrebben. – A nagykövet úr úgy gondolta, meg kell nyugtassam, drága Viktória, hogy az obemiai fogadtatásához szükséges előkészületek rendben folynak. – Azonban tovább kell várakoznunk, nemde? – Sajnos igen. – Vajh ki hibájából? Kurta, de annál kínosabb szünet után: – O Királyi Fensége mindent a legtökéletesebben kíván előkészíteni az ön fogadtatására. – Tudja-e, hogy itt vagyok? – – Nagykövetünk tartja a kapcsolatot a miniszterelnökkel és a kabinettel. A késedelem, valóban, a mi szemünkben is. méltánytalan, de be kell látnunk, semmit nem lehet tenni ő Királyi Fensége jóváhagyása nélkül. – Értem. Ez, úgy lehet, megkönnyíti önnek, hogy elébe tálja kérésemet – mondta lassan, tagoltan Tilda. – Igen? – Látni szeretném… a herceget, mielőtt átlépem Obernia határát. Pontosabban: ragaszkodom hozzá! Francis Tetherton megütközve nézett az unokahúgára. – Hisz az lehetetlen! Úgy van az eltervezve, drága Viktória, hogy önnek a palota lépcsőjén kell találkoznia ő Királyi Fenségével. Tilda hallgatott. A fiatalember folytatta:

150

– A miniszterelnök, a külügyminiszter és a brit nagykövet fogadja önt a határon. Díszkísérettel utazik tovább a fővárosba, s ott várja majd Maximilián herceg. Tilda mély lélegzetet vett. – Semmibe belé nem egyezem, Francis kutin, amíg szemtől szembe nem láthatom a herceget. Akár itt, akár ahol ő látja jónak. – Nem értem, kérem. – Pedig egyszerű – mondta Tilda. – Találkoznunk kell nem hivatalosan, nem-protokollárisan. Beszélgetnünk kell. Méghozzá mielőtt betenném a lábam Oberniába. – Az, kérem lehetetlen! Teljességgel lehetetlen! – tört ki a boldogtalan Tetherton. – Ez esetben a miniszterelnök, a külügyminiszter és a nagykövet végtelenül sokáig fog várakozni a határon – makacsolta meg magát Tilda. – Drága kuzin, nem mondhatja komolyan! – De. Komolyan mondom. – Tessék meggondolni, hogy Maximilián herceg királyi fenség! Államfő! Nem lehet csakúgy iderendelni, mint egy magánszemélyt! – Meglehet, ám ugyanakkor a jövendőbelim. S nekem, mint az ő jövendőbelijének, alighanem vannak bizonyos előjogaim, 9 egyszóval, eltökélt szándékom, hogy előzetesen találkozzam vele, és önnek kell közölnie mindezt. _– Viktória, én azt nem tehetem meg! Lássa be, ilyesmit nem hogy én, de maga a nagykövet úr őexcellenciája sem proponálhat! Ha beszélni kíván ő Királyi Fenségével, azt csak az Ober-niába érkezte után teheti meg. – Lesz szíves tájékoztatni ő Királyi Fenségét, hogy nem lesz Oberiánba érkezés, nem lesz díszkíséret, semmi, amíg nem láthatom színről-színre!

151

– Még ilyen képtelen föltételt! – mérgelődött Francis Tetherton. Tilda szép diszkréten elásította magát. – Igen fáradt vagyok, kedves kutin. Lefekszem. Gondolom, velünk ebédel. Fölhívom szíves figyelmét, amiről beszéltünk, nem lehet téma Lady Crewkerne és a professzor jelenlétében. – Nem akarja, hogy tudjanak erről az őrült szeszélyéről? – kérdezte nyersen az ifjú arisztokrata. Tildát nem lehetett kihozni a sodrából: – Úgy vélem, nagy bakot lőne, ha tudatná velük, mivel senki-semmi el nem tántoríthat szándékomtól. Látnom kell, és látni fogom Maximilián herceget. Ha ön nem, átadja majd más az üzenetem. – Képtelenség, tökéletes képtelenség! – hajtogatta kétségbeesetten a másik. – Úgy? Akkor kérem, tájékoztassa ő Királyi Fenségét, hogy indulok vissza Angliába. – Nem hihetem, hogy jól hallottam – tátogott Francis Tetherton. – Jó házból való, mi több, főúri angol hölgy nem tesz ilyet. Tilda elnevette magát. – Drága kuzin, nem szeretném, ha szereptévesztésbe keverednék. Nem önre van szabva a papám meg a mamám szerepköre. – Nézze, én csak annyit tudok, hogy mind a kedves papa, mind a kedves mama mélységesen elítélnék ezt a viselkedést. Nem megy a fejébe, drága Viktória, hogy épp elég aggodalmat és bosszúságot okozott ezzel a három napos kiruccanásával? – Szerencsére semmi szükség arra, hogy a herceg bármit is megtudjon belőle. – Valóban, hanem kettesben találkozni vele, az ellene mond a protokollnak, az etikettnek, de még a hétköznapi tisztességnek is!

152

– Nem vitatkozom, kedves rokon – szólt határozottan Tilda. – Közölje, kérem, a herceggel, hogy igen fontos mondanivalóm van számára, s addig át nem lépem az országa határát, amíg azt el nem mondom. Meglássa, el fog jönni. Kis szünet után hozzáfűzte: – Végtére, tartozik is ennyivel, ha úgy vesszük. Amiért ilyen hosszadalmasan megvárakoztat, ugyebár. – Mivel ön itt se volt, várakoztatásról ő Királyi Fensége nevében aligha beszélhetni – ellenkezett erőtlenül Tetherton. – Nos. Hajlandó-e mindezt így előadni Maximilián hercegnek? – kérdezte Tilda, és az ajtóhoz lépve, onnan folytatta: – Nem fogunk órákig vitázni, kedves kuzin. Megmondhatja, hogy tett légyen bármilyen bonyolult előkészületeket Oberniában, én innen el nem mozdulok, amíg nem találkozunk személyesen, négyszemközt. Tetherton araira nevetségesen kiült a szorongás. Tilda nem nevetett. Diadalmaskodott. Átment a hálójába, s ott Hanna némán rosszalló tekintetével szembesült. Másnap városnézésre mentek. Elkísérte, persze, a professzor, meg Lady Crewkerne, aki valamelyest megenyhült az éjszaka folyamán. Viszonya azonban mindenképpen kimértebbé vált két korosodó kísérőjével. Úgy döntött, fütyül rá. Látni kívánta Münchent, s a professzor egyre növekvő lelkesedéssel kalauzolta múzeumról múzeumra; megcsudálták a Pi-nakothek festményéit, s a Marienplatzon kigyönyörködték magukat a harangjátékban. Barokk templomokba tértek be, s Tilda hosszasan elmerengett a faragott angyalkák mozgalmas figuráin.

153

Elgondolkodtatta, hogy Rudolf, lám, ezekhez az életvidám kis figurákhoz hasonlítja, akik mintha a halandó embernek rendeltetett boldogságnál sokkalta nagyobb örömök élvezői lennének. fogom tenni Rudolfot, fogadta meg magába és akkora örömmel ajándékozom meg, amilyet és amekkorát más nőtől nem kaphat! Ám ha Mitzi vörös szájára és arra a csinos, provokatív pofácskájára gondolt, el-elfogta a kétség. Francis Tetherton csak másnap reggel került elő ismét. Tilda, amint meglátta, tudta, hogy üzenetet hoz. Vitte is azonnal a nappaliba, hogy minél előbb kifaggathassa. – Nos? Találkozhatom a herceggel? – esett neki türelmetlenül, előre rettegve Francis lassú körülményeskedésétől. – O Királyi Fensége találkozni óhajt önnel ma este – felelte másik –, de meg kell, mondjam, Viktória kuzin, hogy nem volt könnyű dolgom. Egyre azt firtatta fensége, mi mondanivalója lehet önnek. Nekem, persze, halvány fogalmam sem volt. – Mindazonáltal, hajlandó beszélni velem, igaz? Ide fog jönni? – Nem, az túl messze volna. Hanem elviszem, Viktória, egy fogadóba a bajor-oberniai határon. – A Királyi Határba! – tört ki izgatottan Tilda. Unokafivére meglepetten kapta föl a fejét. – Úgy is van. Hol hallott róla? Tilda a hadnagyocskára gondolt, aki ott szerette volna megvacsoráztatni, és csöndesen elmosolyodott. – Hányra vár ő Királyi Fensége? – Este fél tízre, s ha el akarja kerülni Lady Crewkerne kutakodó kérdéseit, legjobb, ha azt mondja, hogy én hívtam meg és viszem el egy fogadásra.

154

– Halálra sértődik, hogy őt miért nem hívták meg, de kit érdekel? Derekas munkát végzett, Francis kuzin, hálásan köszönöm. – Remélhetőleg tisztában van vele, Viktória kuzin, hogy micsoda rendkívüli kegyet gyakorol fensége a kérés teljesítésével. Remélem továbbá, hogy hangot is fog adni illendő hálájának. Tilda, aki jegyességük fölbontását akarta közölni, bölcsen tudta, hogy nem éppen az alázatos hálálkodás lesz a megfelelő attitűd. Szólni persze semmit nem szólt, s a nap hátralévő részében azt próbálgatta, mit mondjon, és hogyan mondja a hercegnek. Mivel Rudolf is oberniai, vigyázni kell, nehogy az ő nyakába zúduljon a Királyi Fenség csalódott neheztelése, ne adj Isten, bosszúja. A gondolat, hogy Rudolfot száműzhetik, bebörtönözhetik, bármi más módon üldözhetik, elviselhetetlenül bántotta. Ám akkor azt gondolta: a herceg van annyira nagyvonalú, hogy belássa, korunkban már nem lehet oltár elé hurcolni egy nőt, ha az mindenáron nemet akar mondani! Ugyanakkor visszatértek és újra meggyötörték régi aggályai, a homályos célozgatások, a sunyin elsuttogott félmondatok, a riadt elhallgatások. Ugyan mivel érdemelte ki Maximilián a rokonok rosszallását? S ami a legfurcsább: miért nem hagyja soha, hogy lefényképezzék, hogy megfessék a portréját? Volt, mondjuk, egy lovasbalesete, és az elcsúfította az ábrázatát. De az is lehet, hogy számára föl nem fogható okok miatt tartják nem éppen kívánatosnak jobb körökben.

155

Bánni légyen is a herceget körüllengő titok nyitja, őt, Tildát már nem érinti. Semmiképp nem fog hozzámenni, s a ma esti találkozó után soha többé nem kell hogy lássák egymást. Mindazonáltal, ahogy múlt az idő és közeledett az indulás, érezte, hogy a Rudolf által olyannyira megcsodált higgadtsága és nyugalma bizony foszladozik, és utat ad az izgalomnak. Mi lesz, ha a herceg kategorikusan megtagadja az eljegyzés fölbontását? Mi lesz, ha meg sem akarja hallgatni, hanem ellentmondást nem tűrve közli, hogy márpedig megtartják az esküvőt? Vagy – és ez a legijesztőbb – ha kiderül, hogy Rudolf nem veheti feleségül, mivel már a saját szabadsága fölött sem rendelkezik? Ez a gondolat érlelte meg Tildában az elhatározást, hogy Rudolfot semmi áron ki nem adja a hercegnek. Egyszerűen csak annyit fog mondani, hogy nem mehet hozzá, mert mást szeret. Kész. Belőle aztán harapófogóval sem húzzák ki Rudolf nevét, ha úgy ítéli meg, hogy veszélyt hozna rá vele. Akkor meg az ötlött az eszébe, hogy előfordulhat, nem maradhatnak meg Oberniában. Akkor aztán költözhetnek Bajorországba vagy Ausztriába. Most eszmélt csak rá, milyen keveset tud Rudolfról. Katona, rendben. Ez az egy, ami tudnivaló. És lám, annak sem kifogástalan. De például kicsodák-micsodák a szülei? Lovastisztnek általában csak jobb családok sarjait veszik föl. Apjától hallotta valaha, hogy a német lovasezredek tisztikarában harmincnégy herceg és ötvenegy gróf szolgál.

156

Oberniában talán más a helyzet, bár ennek csekély a valószínűsége, hiszen alighanem ama bizonyos hadnagyocskának is kék a vére. Hiába, nem volt idejük, hogy egyébről is beszélgessenek Rudolffal, mint a legsajátabb közös ügyükről, pedig milyen jó lett volna megtudni egyet-mást, még amíg együtt voltak. Azzal nyugtatta magát, hogy Rudolf vitán fölül talpig úriember: mindig nyájasan, türelmesen, megértően viselkedett. Soha meg nem botránkoztatta, rá nem ijesztett, sőt még zavarba sem hozta, pedig azt nem lett volna nehéz, hiszen egy szobába voltak összezárva, sőt egy ágyban is háltak! Minden ártatlansága mellett most azért megsejtette, hogy a helyzet azért veszélyes is lehetett volna, de hogy miként is, arról továbbra sem volt elképzelése. Emlékezett rá, hogy Rudolf ezt mondta: Irgalmazzon nekem Tilda! Férfi vagyok végtére, és nehezemre esik, higgye meg, úriember módjára viselkednem! Nos, úriember módjára viselkedett, csak azt nem tudta Tilda, mit tett volna, ha nem. Lehetetlen volt meg nem bízni Rudolfban, noha ő, Tilda „nem irgalmazott", s így végül akarata ellenére újra megcsókolta, sőt a kezét is megkérte. Nem szabad megbántanom a herceget, gondolta, okosan kell bánnom vele, nehogy fölébresszem a bosszúvágyát. Mikor aztán elindultak Francis Tethertonnal a városból, annyira feszült és ideges volt, hogy szinte mukkot sem szólt. Franciáson is látszott, hogy nyugtalan: a nyakravalóját babrálta, s minduntalan előhuzigálta szép arany zsebóráját. Alighogy elfogyasztották könnyű vacsorájukat a szállóban, Francis máris indulni akart, így aztán a kelleténél jócskán korábban értek a Királyi Határba.

157

– Különszobát foglaltam – magyarázta Francis –, gyorsan vágjunk át a halion. Nem akarom, hogy lássák az emberek. Megütköznének, hogy mit keres itt kettesben egy férfival. – Itt aztán aligha ismernek – ellenkezett Tilda. S hiába tiltakozott Francis Tetherton, Tildának muszáj volt bepillantania a nagyterembe, hogy lássa, hol vacsorált volna a nyalka szőke hadnaggyal. Szépséges tölgy mestergerendák, a falon kitömött állatfők, a kis asztalokon hangulatos gyertyavilág. Elég sok asztalnál ültek; Tetherton azonban nem hagyta tovább nézelődni, hanem magával vonszolta egy tölgyburkolatos kis szalonba. A kandallóban bömbölt a tűz. A férfi épp századszor vette elő zsebóráját. – Kérem, várjon itt, Viktória, én a bejárat előtt akarom fogadni ő Királyi Fenségét. Bizonyos, hogy nem szeretne föltűnést kelteni, úgyhogy egyenest ide fogom kalauzolni. A kuzin izgatott hadarását hallgatva Tilda elcsodálkozott, vajon miért képzeli Rudolf, hogy az angolok örökké higgadtak. – Menjen csak bátran, kuzin, megleszek én itt – biztatta. Francis Tetherton izgatottan távozott, s Tilda, szintén nyughatatlanul, föl és alá kezdett járkálni. Gondolatban még egyszer elpróbálta, mit is fog mondani. Bízott benne, hogy meg fogja értetni magát, és elfogadják az álláspontját: fölbonttatik az eljegyzés, amelyet nem ő akart megkötni. De még csak nem is Maximilián, villant át az agyán. Alkalmasint Viktória királynő ötlete volt mindenestül, s ő győzte meg Maximiliánt, milyen előnyös lenne számára egy angol hitves. Pedig bizonyé; hogy szívesebben válogatott volna a bajor és osztrák hercegkisasszonyok között. Mégis szót kellett fogadnia, inert tart Angliától, magától Viktória királynőtől pedig még

158

inkább. Úgy lehet, még örülni is fog, hogy megszabadul tőlem, gondolta. Ugyanakkor nagyon is gyötrő tudatában volt annak, hogy nem csak Maximiliánt fogja aggasztani az angol királynő várható neheztelése, hanem szegény anyját is, aki egyenesen retteg a királynőtől, még sokkal inkább. Jaj, szegény Mama, sóhajtott magában. Habár alighanem meg fogja kedvelni Rudolfot, csak egyszer is lássa. Rudolfra gondolva, jóleső melegség lopózott a szívébe. A melegség aztán minden porcikáját átjárta, mert eszébe jutott, hogyan ölelte, milyen szenvedélyesen csókolta a férfi. Ugyan miért keserülné uralkodónői reményei elvésztét, vagy akár a rátarti, üresfejű rokonság neheztelését, mikor Rudolffal, íme, szeretik egymást? Nem félek a hercegtől, mondogatta magában, nem félek én semmi egyébtől, csak attól, hogy Rudolfot el ne veszítsem. Újból hallani vélte a férfi eltökélt hangját: „Maga az Atyaúristen sem akadályozhat meg benne, hogy feleségül ne vegyelek!" „Engem sem, hogy tehozzád ne menjek", tette hozzá gondolatban a lány. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Tildának szinte a szívverése is megállt! Az ajtóban nem egy idegen férfi, nem a titokzatos Maximilián herceg állt, hanem maga Rudolf, teljes életnagyságban! Rudolf, és látszott, hogy ő sem akar hinni a szemének. Az ő hangja jött meg előbb: – Tilda! Gyönyörűségem! Mit művelsz te itt? Tilda botladozva, hitetlenkedve feléje szaladt. Nem merte megérinteni, csak az arcát emelte rá. A férfi egy pillanatig csak nézte, s már össze is forrt az ajkuk.

159

Ereiben újfönt végignyargalt a diadalmas elragadtatás, és addig-addig csókolták, míg úgy nem érezte, hogy teste mindenestül átolvad a férfi testébe. Az évszázad-hosszú, másodperc-rövid varázs elcsitul tával Rudolf újra a szemébe nézett: – Úgy, de úgy hiányoztál! – szólt rekedten. – Hát… szeretsz még? – Hisz tudod. Rudolf akkor erőt vett magán, és megkérdezte: – De hát hogy kerülsz ide? – Itt találkozom a… a jegyesemmel. – Hogy fölbontsátok az eljegyzést, ugye? S akkor aztán, gyönyörűm, szabad leszel! – Igen. És mikor… jöhetek… hozzád? – Talán már holnap. De holnapután bizonyosan. Nem várhatok tovább. – Én sem… – lehelte szemérmesen a lány. És azzal újra összeborultak, és beszélni nem, hanem csupán érezni lehetett. Rudolf hirtelen eleresztette, és így szólt: – Ha itt a jegyeseddel van találkád, jobb, ha eltűnök. – S te? Mi végett jöttél ide? Rudolf szóra nyitotta a száját, ám akkor nyílt az ajtó, és Francis Tetherton dugta be a fejét: – Minden rendben, Viktória kuzin? Meglátva Rudolfot, összekapta magát és fejet hajtott. – Elnézését kérem, Fenség, nem tudtam, hogy megjött. Úgy látszik, egy másik bejáratnál vártam önre. Nem szólt sem Tilda, sem a férfi, aki olyan különös tekintettel meredt a boldogtalan Tethertonra, hogy az végül kinyögte: – Őrködni fogok, Fenség, hogy senki meg ne zavarja.

160

Azzal eltűnt, és rájuk csukta az ajtót. Béna, siket csönd. Nagy sokára Rudolf: – Viktóriát mondott? Jól értettem? Hát hogy hívnak? Tilda néma, esdő tekintettel nézte. Szó, az nem akarózott kibukni a száján. T-Wa8ügy'ércíemintha valaki más felelne helyette: – Viktória… Matilda… Tetherton… Smithe… Erre aztán Rudolf szava akadt el, és a Tildáé jött meg: – Miért szólított Francis Fenségnek? És hogyan lehet, hogy… terád várt? Rudolf közelebb lépett. – Nem tréfálsz? Valóban ez a neved? Vadul, szinte nyersen kérdezte, de íme, azon nyomban harsány hahotára fakadt. Odatámolygott a kandallóhoz, és megkapaszkodott benne. – Hát ez nem igaz! – törölgette a kacagástól kicsordult könnyeket. – Ez nem lehet igaz! – Micsoda… nem értem. Mit beszélsz? És min kell annyira… nevetni? Nem fogta föl. Azt hitte, valami rémületes dolog történik. Egy röpke pillanatra igen-igen elveszettnek és magányosnak érezte magát. Am akkor Rudolf újra ránézett, és egy csapásra elmúlt a nevethetnékje. Látva a lány szemében ülő alaktalan rettegést, feléje nyújtotta mindkét kezét. Tilda a mellére vetette magát. – Jól van már, gyönyörűségem, jól. Hanem a miniszterelnököm szívszélhűdést kapott, mikor megmondtam: ha el nem vehetek egy Tilda Hyde nevű lányt, én lemondok a trónról!

161

NYOLCADIK FEJEZET

Az árnyas utcák során éljenző, zászlót lobogtató tömeg hullajtott virágzáport a nyitott hintóba. A házakon virágfüzér, mindenütt virágdíszes transzparensek: „Isten hozott Oberniában!", „Éljen soká Viktória!". Szép volt és izgalmas, és Tilda csillogó szemmel, kigyúlt orcával integetett a boldog, mosolygós embertömegnek. Elbűvölő volt a szeme színét utánzó ruhájában, parányi rózsabimbókkal szegélyezett, szalagkötős kalapjában; kis kék napernyőjét szintén rózsabimbók díszítették. Mellette ott ült a miniszterelnök, koros ember létére is délcegen; szemközt a brit nagykövet kalaptollát lengette a szél. A nagykövet mellett a külügyminiszter ült. A határon fogadták Tildát. Végig kellett hallgasson egy hosszú és meglehetősen1u unalmas üdvözlőbeszédet, s nehezen tudta leplezni türelmetlenségét, hiszen egyfolytában a perceket számolta, közeledvén a viszontlátás órája. Még most is hihetetlennek érezte, hogy éppenséggel Rudolf legyen Obernia uralkodó nagyhercege, vagyis az, akihez, mint eltökélte, nem megy feleségül, akiről azt föltételezte, hogy minden porcikájában ellenszenves lesz. – Valóban ön volna a herceg? – hitetlenkedett a határszéli fogadóban, immár visszaváltva a magázódásra – Azt hittem… azt hittem, a herceg… nyomorék. – Még hogy nyomorék! – ámult el most Rudolf is.

162

– Olyan rettentően titokzatoskodó lett mindenki, ha szóba jött a személye. Összesúgtak-búgtak, és ha beléptem a szobába, bűntudatosan elhallgattak. Arról nem beszélve, hogy képet nem láttam önről, és az a hír járta, hogy nem tűri, hogy lefotografál-jár. Rudolf habozott. Tilda mintha zavart látott volna a szemében. – De most már értem, miért volt ennyire rejtőzködő! – kiáltott föl – Azért, inert el szokott tünedezni, és nem akarta, hogy fölismerjék, igaz? Rudolf elmosolyodott. – Hű, de éles esze van, egyetlenem! Nos, beismerem, szerettem elkószálni. – Engedély nélküli eltávozás, hm? – Arra azért nem számítottam, hogy ezek az idióták kerestetni fognak! Az ön hibája, egyébként. – Az enyém? – kerekedett el Tilda szeme. – Vagyis, na, jó, az enyém – adta alább Rudolf. – főszámvevőin azt mondta, amilyen hosszú utat kell önnek megtennie, alighanem késni fog, és erre én, huss, megint egyszer eltűntem, és nem mondtam meg senkinek, hová! Mosolyogva folytatta: – A palotában kitört a pánik, mikor kiderült, hogy mégis pontosan érkeztek. A tervek szerint a megérkezés után egy héttel lett volna a menyegző, hogy legyen egy kis idő a megismerkedésre. – Végtére, épp az történt! – kiáltott föl Tilda. – Úgy van, s szerencsére az udvartartás mit sem tudott róla. Tilda nevetett. – Ön aztán, hallja, jó sok borsot törhetett az orruk alá! – Ah, örökké kárálnak, a fejük csóválják, bírálgatnak! Ezért hívatom magamat a második nevemen, és válok kámforrá, mikor már nagyon elegem van belőlük.

163

– S olyankor aztán hová? – Ismerkedni. Új barátokra tenni szert. – Akik, nemde bár, csinos hölgyikék? – Olyan imádnivaló, mint ön, egy sem volt köztük. – Jó, de… szerette őket… hm? Rudolf alaposan megfontolta, mit válaszoljon: – Az egészen másfajta szerelem volt, egyetlenem. – Nem értem… Elmagyarázná? Újabb szünet: látszott, gondosan válogat a szavak között. – Mint a virág, olyan a legtöbb nő. Az ember nagy kedvet érez, hogy leszakítsa, és nesze, ha megtette, rendszerint egykettőre elhervad. Tilda tágra nyílt szemmel figyelt. – S hiába mondja magának az ember, hogy csupán szórakozni, kikapcsolódni óhajt, mégis örökké reménykedik, hogy na, ez a virág ez egyszer más lesz, ez lesz a ritka kivétel, ama tökéletes példány, amely után kezdettől vágyódott. – És… ha sikerül… meglelnie? – Akkor az övé marad mindörökre, és nem szűnő, igaz boldogságot merít belőle. – És akkor aztán… vége a keresgélésnek? A mezei kószálásnak? – Akkor aztán igen. Egyszer s mindenkorra. – Biztos az? – kérdezte aggodalmasan a lány – Mert én… én nagyon nyomorultul érezném magam, ha eltűnne, nem tudni hová! – Esküszöm önnek, hogy nem kukucskáltam, mikor megígértette velem. És Szent Gerhard büntetése, íme, ennek ellenére utolért. Egy nőm lesz most már mindhalálig! – Csakugyan? Bizonyos benne? – Olyannyira, hogy az esküvőnkön felőlem ott lehet a világ valamennyi fotográfusa és festőművésze!

164

Magához szorította a lányt, és úgy folytatta: – És persze, drágám, elsősorban önről akarok képmásokat, hadd lássa a világ, milyen gyönyörűséges! És azzal összecsókolóztak, és megszűnt számukra minden egyéb. Termékeny völgyben épült Obernia fővárosa, kétfelől hósipkás hegyek vigyázzák. Mikor Tilda meglátta a hercegi palotát, arra gondolt: épp olyan, amilyennek lennie kell. A széles allét, mely az aranyozott dárdahegyű kovácsoltvas nagykapuhoz vezetett, lelkesen éljenző tömeg szegélyezte. A kapu mögött oszlopsoros, íves kapus, makulátlan-fehér, méltóságteljes épület; pazar szoborművei élesen kirajzolódtak a kék ég hátterén. – Jaj, de szép! – kiáltott föl elbűvölten Tilda. A miniszterelnök elismerően nézett rá. Úgy tájékoztatta Tildát az imént, hogy ő Királyi Fensége utasítása szerint még aznap délután megtartják a menyegzőt. Tilda tudta, mind a miniszterelnök, mind a nagykövet attól tart, hogy ő, Tilda, túl megerőltetőnek ítélné a ceremóniát rögtön az érkezése napján. – Hisz ez pompás! – kiáltotta, rácáfolva várakozásukra. Láthatta, meglepi őket lelkesedése. Hűha, óvatosnak kell lennem, gondolta. Meg ne sejtsék, hogy mi ketten ismerjük már egymást. Francis Tetherton titoktartást esküdött, de Tildának az járt a fejében, hogy vajon a miniszterelnök mit gondol, miért másította meg szavát az uralkodó herceg az utolsó pillanatban. Nagyot nézett bizonyára, mikor látnia kellett, hogy Rudolf, visszatérve Obemiába, immár szót sem ejt lemondásról, egyébről, hanem még előbbre is hozza a Lady Victoria Tetherton-Smytheszel tartandó esküvőjét.

165

– Hogyan magyarázza meg nekik? – kérdezte Tilda. – Nézetem szerint a magyarázkodás csak újabb bonyodalmakhoz vezetne – felelt mosolyogva Rudolf. A lány fölemelte az ajkát, s följebb emelve fejét, így folytatta: – Elmenni egy sörözőbe! Hogy lehetett ilyen kis vásott? Jó ég tudja, mi nem történhetett volna! – Hát, ami azt illeti, történt is, de kettőnkkel történt, közösen! – Istennek legyen hála – felelt rá ünnepélyesen Rudolf. – Nem tudom, mit szólna a Mama, ha megtudná, hogy egy födél alatt, sőt egy ágyban töltöttünk néhány éjszakát… – rémüldözött boldogan Tilda. – Remélhetőleg soha meg nem tudja, és ön pedig, szerelmem, el ne feledje: kimérten, szertartásosan, sőt egy kissé el fogódottan kell viselkednie, amikor találkozunk a palota lépcsőjén! – Majd igyekszem – Ígérte Tilda. – Isten látja lelkemet, nehéz lesz megállnom, hogy magamhoz ne öleljem! – Remélem, csinosnak fog találni: külön ruhát csináltattam a megérkezésre, de ön, ugye, eleddig csak paraszti gúnyában látott. – S abban olyan volt, mint egy angyal! Mint egy szerfölött csábos kis angyal! – Ühüm, és ennek ürügyén… megtagadd tőlem… a csókjait! – szólt szemrehányólak Tilda. – Igyekeztem úriember módra viselkedni. És nesze, nem sikerült a végén. – Még az a szerencsénk – jegyezte meg a lány. – Vak az a férfi, vagy szent, akit meg nem kísért az ön eperajka. – Jó uram… én csupán… önt kívánom… megkísérteni…

166

– És őszintén remélem, hogy több olyan gyötrelmes éjszakát nem kell kiállnom, mint mikor egy ágyban háltunk, de barikád volt közöttünk. – Ön tette oda… nem én. – No, igen… ez volt az egyetlen megoldás, mert… mert máskülönben nem álltam volna jót magamért. – Tudja mit, én nem… nem is bántam volna – lehelte Tilda. A fogat megkerülte a palota főlépcsője előtt működő nagy szökőkutat, s Tilda meglátta Rudolfot. Egyszeriben megfeledkezett minden elő vigyázatról: csak nézte, és boldog volt, hogy láthatja. Rudolf fölségesen festett arany vállasos fehér zubbonyában, melyen, számos érdemrend között, kék szalag volt keresztbe átkötve. Megállt a fogat. Tilda nagy nehezen összeszedte magát, míg az inasok ajtót nyitottak, lesegítették a lépcsőn, s válláról levették a könnyű útitakarót. Az ünneplő tömeg virágaival telehintett Tilda olyan volt, mint egy erdei nimfa. – Önnek hat lépcsőfokon kell föllépnie-oktatta ki idejekorán a brit követ –, ő Királyi Fensége hatot lép lefelé, és olt, éppen a félúton kell találkozniuk. – Lám, milyen gondosan elterveltek mindent Excellenciádé – szólt elismerőleg Tilda. – Remélhetőleg a megvalósításba sem csúszik hiba – viszonozta kissé idegesen a diplomata. – Megvallom, nem kis nehézségek árán, s csak az utolsó pillanatban tudtuk rávenni ő Királyi Fenségét, hogy hagyja jóvá terveinket. Tilda csak mosolygott magában. Vajh mit szólna a derék nagykövet, ha megmondaná neki, hogy Ő Királyi Fensége egészen a legutóbbi pillanatig semmi

167

hajlandóságot nem érzett, hogy oltár elé vezesse Viktória királynő kiválasztotta jegyesét? Hitelt adni még most sem volt könnyű annak, hogy Rudolf olyan megátalkodottan ragaszkodott egy Tilda Hyde nevű ismeretlen leányzó oltár elé vezetéséhez; nehéz volt elhinni, hogy valóban a trónról is lemondott volna a kedvéért. – Hát csakugyan szeret? – kérdezte Tilda elválásuk előtt a Királyi Határban. – Nagyon egyszerűen be fogom bizonyítani, mihelyt valóban házastársak leszünk. – Nekem sincsen hőbb vágyam annál. – És azok is leszünk egyetlenem, hitvestársak, életre-halálra. Indulás előtt még egyszer és utoljára a lány lelkére kötötte, hogy bizarr kalandjukról senkinek egy kukkot se szóljon. – Amit én mondok, amit én teszek, azon senki meg nem botránkozik – jelentette ki. – Megszokták, hogy ilyen vagyok. Önnel azonban más a helyzet. Öntől elvárják a maximális körültekintést. – Jó, majd igyekszem én is olyan nagyképűen viselkedni, mint azok a fölfújt hólyag rokonaim! Most, hogy már a díszlépcsőn lépkedett egyre följebb, s Rudolf is megindult feléje, tudta, a szemében szikrázó örömet hiába is rejtegetné, s hasztalan leplezné a testét át-meg átjáró boldogságos borzongást. Nem hitte volna, hogy Rudolf rá tud licitálni eddigi önmagára, már ami a megjelenését illeti, de bizony a nyalka díszegyenruhában még szebb volt, s határozottabbnak, még több tiszteletet parancsolónak tűnt. Mikor Tilda fölért a hatodik lépcsőfokra, a herceg a kezét nyújtotta. – Köszönöm a megtisztelő privilégiumot, hogy üdvözölhetem

168

Ladységedet Oberniában! Emlékezetes nap lesz ez Obernia népének, s életem nagy örömünnepe nekem magamnak. A herceg akkor ajkához emelte Tilda kezét, s Tilda érezte, hogy a férfi gyöngéden megszorítja ujjait. Mikor Rudolf fölemelte a fejét, Tilda bátran a szemébe nézett, s hirtelenjében kiment a fejéből a gondosan betanult üdvözlőbeszéd. Szeretlek, mondta volna legszívesebben. Ám akkor erőt vett magán, s noha kissé akadozva, de azért ügyesen végigmondta, ahogy itt következik: – Mélységes hálával megköszönöm Fenséged üdvözlő szavait. Kimondhatatlan öröm, hogy itt lehetek Oberniában, s tudni, hogy ez a szépséges ország lesz eztán az otthonom. Mikor szerencsésen a végére jutott, egészen halkan, alig mozduló ajkakkal hozzáfűzte: – Rudolf, olyan gyönyörű, olyan fenséges! Úgy, de úgy… megcsókolnám! Látta a férfi szemében lobbanó választ, s látta azt is, mekkora önuralommal nyújtja a karját. – Engedje meg Ladységed, hogy bekísérjem palotámba. Tilda kecsesen, szemérmesen belékarolt, s együtt mentek föl a lépcsőn, nyomukban a miniszterelnökkel és az angol nagykövettel. A többi magas rangú tisztviselő szépen oszlopba rendeződve követte őket. – Hová megyünk? – érdeklődött Tilda. – Be fogom mutatni a kormány és az udvar tisztségviselőit. Utána ön visszavonul termeibe, és átöltözik a menyegzői ruhájába. – Én kettesben akarok maradni… önnel – súgta szégyenlősen. – Én is azt tenném legszívesebben. De amíg férj-feleség nem leszünk, egyszerűen lehetetlen.

169

– És akkor… most meg se akar csókolni? – Jaj, dehogynem, tudja ön azt – szólt Rudolf, és Tilda meghallotta a mély férfihangban búgó vágyat–, de hát illedelmesen kell viselkednünk, egyetlenem. – Ugyan miért? Mi jó van abban, hogy az emberuralkodó herceg, ha nem teheti, amit akar? A beszélgetés persze OTTO vice hangzott el, s most Rudolf kieresztette a hangját: – Remélem, Ladységed élvezni fogja a palota e részében kiállított festményeket. Több képen közös elődeink láthatók, királyok, királynék, a szomszéd államok uralkodói. – Rudolf… nekem muszáj kettesben maradnom önnel. Muszáj, ha mondom… Ha csak egy percre is – susogta Tilda. – Hiszen órákba is beletelik, mire ezek összeadnak bennünket, és én annyira, de annyira nehezen… nélkülözöm magát… – S szintúgy én – viszonozta a férfi. – Hanem nagyon óvatosnak kell lennünk. – Jaj, ez az örökös óvatoskodás! Ez a folytonos… gyávaság – ugratta Tilda. – …És ez itt egy pompás ábrázolat Nagy Frigyesről – zengette ki Rudolf a hangját. – Alighanem ön is úgy látja, Lady Viktória, hogy a művész szerencsés kézzel nyúlt e fölemelő témához. – Nagyon szép – hagyta rá Tilda. S akkor, susogva: – Mi lenne ha… megjátszanám, hogy elájulok? Akkor legalább hozzám érhetne. A karjába vehetne! – Tilda, egyetlenem… viselkedjen, könyörgök! – Viselkedni fogok, megígérem, ha megcsókolhatom… Naaa, egyszer legalább! Megálltak a következő kép előtt, és akkor Rudolf észrevétlenül odasúgta:

170

– Rögtön befordulunk a folyosón. Jobboldalt nyílik egy ajtó, ott őrizzük az apám rendjeleit. Oda, lássa, besurranhatnánk egy percre. – Hál isten, hogy megjött az esze! – örvendezett Tilda. – Ha valami, ez aztán végképp nem ésszerű – dünnyögött a férfi. Befordultak, jócskán megelőzve a nehézkes processziót. Rudolf benyitott, magával húzta a lányt, s szinte ugyanazzal a mozdulattal kulcsra zárta az ajtót. Tildából gyönyör teli sikkantás szakadt ki. És már ott is volt a párja karja között, és Rudolf vadul, szenvedélyesen csókolta, mintha ki tudja milyen veszedelmeken verekedték volna át magukat, míg egymásra leltek. – Szeretem! Imádom! – suttogta a férfi. – És tiszta őrültek vagyunk, mellesleg. – Szépséges… mennyei… gyönyörűséges őrültség! – lehelte Tilda. Nemhogy moccanni, lélegzetet venni is alig bírt, mert a férfi jószerint a levegőbe emelte. Mozdult a kilincs. – Baj van netán, Fenség? – Hallották a miniszterelnök hang-ját. Rudolf eleresztette Tildát, s a lány látta a szemében égő tüzet: – Akarlak! Kívánlak! Te jó ég, hogy én mennyire kívánlak! Meglátta, hogy a lány arca kigyullad. Mint akiben ezer gyertyát gyújtottak, gondolta. – Lássa… ezt akartam mondani… ezt kellett közölnöm mindenáron. Rudolf emberfölötti erőfeszítéssel úrrá lett vágyán, elfordította a kulcsot, és ajtót nyitott. – Akadozik ez a kilincs, vagy mi – szólt közönyösen. – Az apám kitüntetéseit mutattam meg Lady Viktóriának.

171

– Csodálatos… érdemrendek – szólt Tilda lelkesen. A Katedrálistól elinduló nyitott hintóban megcsördült Ferdinand Holstein Mittlegratz főherceg kardja. – Az a drága ártatlan gyermeklány! Ezzel a két kezemmel fojtom meg Maximiliánt, ha tisztességtelen lesz vele! A főhercegné hamiskás mosollyal nézett rá. – Tudja, Ferdinánd, az érzésem, hogy a mi derék Rómeó hercegünk nem kóborol el soha többé. – Nem értem, miből gondolja, kedvesem, mikor mióta az eszét tudja, örökké a szoknyát hajkurászta! Nem fogom tűrni, hogy megbántsa azt a gyámoltalan, szelíd kis teremtést, és kerek-perec meg is mondom neki! – S ha Maximilián mindezek ellenére, tovább halmozná botrányait, amit egyébként nem Hiszek, de ha mondjuk mégis, akkor mihez kezd ön? – firtatta a főhercegné. – Akkor magam oltalmazom meg Viktóriát! A felesége elnevette magát. – Hát persze, Ferdinand, már, ugye ha egyáltalán a közelébe eresztik. – Tessék? – értetlenkedett a főherceg. – Tudja, a Katedrálisban elnéztem, milyen érzelmesen sürögforog ön is a kis menyasszony körül, s amit az ön arcán láttam, valamennyi férfi arcán az tükröződött. – No és? – Szerény nézetem szerint – folytatta rendületlenül a főhercegné – Maximiliánnak annyi gondot fog okozni a felesége kordában tartása, hogy a saját kis emberbaráti akcióira egyszerűen nem jut ideje. – Adná Isten, hogy önnek legyen igaza – horkantotta a főherceg.

172

– Nem beszélve arról – folytatta a főrangú hölgy –, hogy a csöpp kis Viktória alkalmasint jobban tudja érvényesíteni az érdekeit, mint hinnők. – Ne mondja már, asszonyom! Az egyszerű, ártatlan gyermek! Mit tud az a világról? Semmit! Olyan hévvel beszélt, hogy az asszonya, vetvén rá egy pillantást a szeme sarkából, csak ennyit szólt; – Minden bizonnyal úgy van, ahogy mondja, Ferdinánd. De a szeme közben gyanúsan szikrázott. Megroskadt a kandalló tüze, de vöröses visszfényében látni lehetett még a terebélyes ágyat, melynek baldachinját faragottaranyozott angyalok tartották, s rózsaszín bársony függönyeivel egy hatalmas, csöppen elnyílt rózsára emlékeztette a szemlélőt. A hímzett koronával ékes, csipkeszegélyes vánkoson, meghitt közelségben, két fej sötétlett. Rudolf még közelebb vonta asszonyát. Tilda engedékenyen, olvadékonyan hozzásimult. – Rudolf… kérdeznék valamit. – Ugyan mit, életem-szerelmem? Rudolf gyöngéden kisimította Tilda lenszőke haját a homlokából, és kedveskedő csókot lehelt rá. – Tudja, azon tűnődöm, hogy… hogy mikor áll elő azokkal a „kellemetlen dolgokkal", amikre a Mama célzott… Rudolf még jobban magához szorította. – A kedves Mama alighanem arra célzott, amit az imént műveltünk. Tilda meglepetten sikkantott egyet, és ura felé fordította az arcát: – Hogy hát a Mama… a szeretkezésre célzott volna… Azt nevezné kellemetlennek? Mikor olyan csudálatos, hogy szavakat nem találni rá? Mikor… elképzelni sem tudok nagyobb örömet?

173

– Komolyan mondja? – mélyült meg újfönt Rudolf hangja. – Hiszen ön is tudja, érzi, nem? Nem is álmodtam, hogy ilyen… boldog leszek, vagy, hogy ilyen… nagyon… föl tudok izgulni… – Igen? Tényleg izgalmasnak talál? – Jaj, de mennyire! – Drágaságom, maga egyszerűen imádnivaló! – Mi ketten… egymáshoz… tartozunk. – Mindörökre! – Nincs más vágyam, mint hogy örökké együtt legyünk – lehelte Tilda és az, hogy… nagyokat szeretkezzünk… és csókoljon, csókoljon! – Nos, a prepozíció koránt sincsen ellenemre, de sajna, olykor azért akadnak hivatalos dolgaim is. – Az sem baj, ha azt is együtt csinálhatjuk. – Mindig, mindent együtt fogunk csinálni, de meg kell ígérnie, egyetlenem, hogy jó kislány lesz. – Nagyon-nagyon jó kislány leszek! – fogadkozott Tilda. – Tudja, nem éppen a jóság teteje volt, mikor a Katedrálisban, az esketési ceremónia kellős közepén megkérdezte, hogy vajon itt van-e Mitzi… Bizonyosra veszem, hogy az érsek úris hallotta. – Csak kíváncsi voltam, meghívta-e vagy sem. – Már hogy hívtam volna! És legjobb lett volna, ha a nevét se hallja soha, kedvesem. – Nem úgy van az, jó uram, ön hálás lehet Mitzinek! Akkor szerettem magába, mikor meglestem, hogyan csókolja azt a lányt… – Meglesett bennünket? – hűlt el ő Királyi Fensége. – Hogy a csudába… – Ott voltam a Linderhof erdejében.

174

– Te jó Isten! Mikor lesz már elég a meglepetésekből, Tilda? Hogy is sejthettem volna, hogy egyáltalán megles valaki, hát még, hogy éppenséggel maga? – Márpedig meglestem, édesem, és mindent meg akartam tudni magukról – mondta a fiatalasszony. – Azt hittem, fiatal házasok, nemrég esküdtek. – Nézze, bármit hitt vagy gondolt, legjobb, ha mindenestül elfelejti. Ugyanakkor persze boldog vagyok, amiért belém szeretett, egyetlenem! – Azt gondoltam, ott és akkor, hogy maga a legdaliásabb, legizgatóbb férfi széles e világon! Tilda hallgatott egy keveset, majd így folytatta: – Mennyi szép férfi terein itt Oberniában! A szárnysegédje, például, az a szálasabbik, akár egy görög isten! – Kirúgom! Holnap kirúgom! És egy vénembert állítok helyette. Tilda trillázva fölkacagott. – Kihallgattam a bácsikáját, kedvesem. Azt a fehérbajszos öreget. Azt mondta valakinek: még ilyen taka ros kis fruskát! Túl jó annak a zöldfülű Maximiliánnak. No, majd meglátjuk, könynyen lehet, hogy magam is szerencsét próbálok nála! – De Tilda! Rudolf őszintén meg volt botránkozva. – Franzi bácsikám. Mondhatom. Züllött vénember, lesz szíves kerülni a társaságát, megértette? – Igen, és a másik bácsikája, Kari főherceg megcsiklandozta a tenyeremet, mikor elköszönt. Rudolf hevesen, szinte durván magához ölelte. – Hadd mondom meg idejekorán, Tilda – szuszogta –, hogy nagyon féltékeny férj leszek. Ha csak rápislant más férfira, hát én

175

megölöm, de legalábbis száműzöm azt az embert, magát pedig jól elfenekelem! – Hű, de… izgalmas lenne! – fészkelte magát még közelebb Tilda. – Tudja, nagyon… fölizgat, mikor… olyan erősnek és parancsolónak látom! Rudolf megfordult és felkönyökölt, hogy jobban szemügyre vehesse asszonyát. Utolsót lobbant a tűz, s fölfény lett Tilda szőke hajjal koronázott virágszirom-arcocskája. Tekintetét hódolattal emelte a férfira, ajka elnyílt. – Istenem, milyen szép – szólt indulattól rekedten Rudolf. – Milyen hihetetlenül gyönyörű! Egyszerűen imádom, egyetlenem, de sejtem már, hogy az életpályának lenni, az valami olyan gonosz tortúra lesz, hogy a kínaiak se találtak ki rosszabbat. – De hiszen én csak… boldoggá akarom tenni – súgta Tilda. – Én meg azt akarom, hogy hozzám, és csak hozzám tartozzon – viszonozta Rudolf. – Azt akarom, hogy engem szeressen, bizonyos akarok lenni afelől, hogy más férfi soha nem fogja érdekelni. – Szeretem, Rudolf! Most tudtam csak meg, hogy a világban megfér… ennyi… boldogság… és ilyen nagy szerelem! – Úgy is van, egyetlenem. És azt akarom, hogy maga is mindig úgy kívánjon engem, ahogy én magát, és soha-soha senki harmadik bele ne szólhasson! Tilda mély lélegzetet vett. – Rajta, Rudolf! Tegyen róla, hogy… úgy kívánjam-súgta. És a férfi szája újra foglyul ejtette az övét. Tilda szorosan hozzásimult az urához, s érezte, hogy a férfi szíve éppolyan lázas riadót dobol, mint az övé.

176

És akkor a férfi magával ragadta abba a sajátosan tökéletes mennyországba, ahová csak az ilyen szerfölött vásott és teljesen imádnivaló angyaloknak van bejárásuk.

Vége

177

Sorozatszerkesztő: Véber Károly A mű eredeti címe: A veri Naughty Angel A címlapot Lengyel János tervezte, Szamosi János felvételének felhasználásával Fordította: Falvay Mihály ISBN963 7790 632 0 ISBN 963 7790 60 8 © Barbara Cartland Promotion Felelős kiadó: dr. Véber János Felelős szerkesztő: Vadas József Készült a Fortuna Kiadó és a Romantika holding (Bécs-Honkong) kiadásában. Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt.

178

Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0218

179