pad
Irodalmi és Mûvészeti Folyóirat
Szerkesztõk: Dicsõ Zsolt, Gulya István, Jankovics Zoltán Szerkesztõség: 7100 Szekszárd, Palánki u. 3/a Tel.: 06-74/ 414-780
VI. évfolyam
1. szám
2002.
Lapunk megjelenését Szekszárd Megyei Jogú Város Mûvelõdési Bizottsága, és a Tolna Megyei Önkormányzat Közgyûlésének Elnöke, és a szekszárdi HEREDITAS Alapítvány támogatta.
A borítón és a belsõ oldalakon Bechtel Helga grafikái láthatók.
Folyóiratunk a Szerkesztõség címén megrendelhetõ és elõfizethetõ. Budapesten megvásárolható az Ister Kiadó és Kulturális Szolgáltató Iroda 1094 Budapest, Tompa u. 21. (utcáról nyíló) címén.
Kiadja: „PAD" Irodalmi, Kulturális és Mûvészeti Egyesület Felelõs kiadó az Egyesület elnöke
ISSN szám: 141 7 - 1465 A meg nem rendelt kéziratokat lehetõségeink szerint gondozzuk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni.
Tördelés-tipográfia: Fekete Mihály Nyomdai kivitelezés: Kerényi Nyomdaipari Kft. Felelõs vezetõ: Kerényi Zoltán
TARTALOM Jankovics Zoltán • esemes • 5. oldal Fenes Tibor • LE(BUKOTT) • 6. oldal Rainer Maria Rilke • Vitalij felébredt... • 9. oldal Gacsályi József • Theodulosz töredékei • 10. oldal Dicsõ Zsolt • Zsiroska Ésa Farkály • 12. oldal Panyi Zita • Már egy hét... • 15. oldal Jankovics Zoltán • két variáció • 18. oldal Erdélyi Z. János • Georg Trakl - A magányos õsze... • 21. oldal Baka István • Válámi ván... • 31. oldal Georg Trakl • Holdfényben • 34. oldal Georg Trakl • Iszonyat • 35. oldal Kis Pál István • Szent Márton gregoriánuma • 37. oldal Váncsodi József • Haiku(k) • 54. oldal
Jankovics Zoltán esemes (ez sem ez) mintha már csak így tudnék írni, nyomkodva gombokat keresgélve pontot, vesszõt, kérdõ és egyéb jeleket vagy csak sablonosan, költõietlenül: „Otthon vagyok. Hívjon ott!” (üzenet érkezett, hülye szöveg nincs ékezet) ha ez sem lenne, csak ülnék, ülnék itt gombtalanul
5
Fenes Tibor LE(BUKOTT) (Fejezet az Álom – forgató – könyvekbõl) A Nulladik Változatban gitározom és énekelem. Tudom, hogy ez tárgyas ragozás és megérdemelné a mit minél határozottabb megjelenítését. A gitározik más. Gitározok. Feloldódok. Feloldódom. Itt állok az ikes igékkel. Mind letett fegyverek; tombol a nyelv és fõleg a használat. Használni akarok. Nem mindennek, de semminek. Épp az új CD-ket viszem. Terjesztõhálózat. Nem adnak érte kétezret sem és maholnap háromezerbe’ lesz. Nekem megéri, mert mozgok és az használ. Ha leadok félszázat, az ötven és azt szorzom: fele az egésznek, nem is megy el vele az egész nap. Vigyorog az átvevõ srác: – Murmuc! Így hívom az asszonyt! Murmuc! Haragszik is érte, azt mondja, adjak neki más nevet! Nevet. Mondom neki, ez a hatodik lemez, a hat olyan ördögi, játékosan krampusz, szóval Murmuc. A délszlávok is. Ja. A szerbek fõleg. Vagy a dalmátok. Raguzaiak. Ha lenne tengerünk! Szélesre eresztem vizekre a hangom, a világóceán és tengerár elragad engem is feloldódom végleg. Ez színváltozás! Gazdagon áruló hajókkal járok, tengernyi kalóz között tisztán látok. A vízbe vetem magam. Már szántok a habokban. Ez színváltozás! Nézd! Szivárvány! Ölelés a hullámokban! Egy ölelést a hullámokban! Írom a szállítólevélre 50 db CD, átadom a Nulladik nevemben, ne keressenek, majd a pénzt, karácsonyra elfogy mind, hozom az újat: százezer forint. Csinálunk klippet. Csinál. Poézis. Néma hattyú és szent. Ha ötezer lesz elhallgatok. Én meg tudom tenni. Nem maradok végleg ebben a rendszerben. Ebbe’ a rendszerbe’. Én aposztrofálok. Nincsenek véletlenek, befektetek, meló, bejön. Színtiszta haszon. Számolok csak 49 van a dobozomban. Nem baj, 1 van még nálam, de azt viszem a srácnak, aki a remixet tette föl. Számla megírva. Mi legyen? Otthagyom mind az ötvenet. Rohannék melózni, míg el nem fogy 5 vagy 500 vagy ötezer. Ötvenezer már platina lenne, de nekem az arany is elég. Jegygyûrû. Mi jegyzett el engem? Kettõ az egyben kétezeregyben. Egyben a kettõ táncunk három, forduljunk hétszer a nászi ágyon. Nekem nyolc. Tavasz – õsz – tél – nyár. Már megint itt áll. Ez persze verbális, de következik a tett: hazaugrok, van még egy Murmuc, na játsszunk kismajmom, zokogj a pórázon te, játékos emberöröme. Tudom, hogy félórát kések a melóhelyrõl, de a gondolatok a könyvtárban megvárnak, mind papírbõrbe kötött ember és az összes olvasóm, ki még hisz, hiszen gyermeki. Felugrok – elhozom – beugrik hozzám a mixersrác Karányból. Korán. Koráni. Karányi. Talán. Bizalom az alapja és én ígértem. Ígéret vagyok. Vagy azzal egyenlõ, ha számít. 6
Egy a metró, egy a busz, mind elmegy elõttem, egyet-egyet várok, a félóra órán mutatkozik látszani, az idõ úgyis fontosabb. Már itt vagyok a nyolcban. Dõl a nedvesség, a fal, omlik a vakolat, megy a vaker, cicomás cigány, raszta roma, jótékonykodik a Biblia. A mi házunk a legszebb. Palota. Cifra vagyok, feka bõrcseki, rózsaszín szivar, kéken ég a gyújtó, füstté válok. A lépcsõ alján anyagosulok újra. Az öreg támasztja a falat. Mér’ csak fél kézzel? – Heló, bírsz hozni egy botot vagy mit? A fõnök beküldött a nagy fûbe, mondta ott a csap, mondja elzárni, mondom ömlik, mondja lábbal keresd. Meg is húztam. Szerintem eltört. Felkapom a félvállamra, félemeletig megyünk, mondom várjon, keresek egy nyelet neki, közben eszembe jut, tolvaj – rabló-e és becsap. Ahhoz túl izzadt és tényleg mindig a jobb lábára lép. Ép. Kulcs. Ajtó. Belép lakás. Nap kisüt. Kellemes izzadás a bõr alatt. Tíz másodperc CD, felveszek forintot és édes magokat. Betör a nap. Azt hiszem becsuktam az ajtót. Mégis nyitva és ülök székemben, szakállas - izzadtan, félemeletrõl felsurranva, már rég távol dogozva, felneveltem gyerekem is és lebukott vesztes-nyertes vagyok!
7
Rainer Maria Rilke Vitalij felébredt...1 Vitali erwachte... Vitalij felébredt. Nem tudott visszaemlékezni, álmodott-e vajon. De azt tudta, hogy suttogás ébresztette föl. Önkéntelenül az órára nézett. Alig múlt négy. A szoba félhomályát világosodás járta át. Fölkelt és fehér gyapjú hálókámzsájában, amelyben fiatal szerzetesnek látszott, az ablakhoz lépett. A kis kert ott feküdt elõtte – csöndesen és üresen. Éjjel eshetett. Tar ágak között látni lehetett a talajt, amely nehéznek és jóllakottnak tûnt, mintha belé süllyedt volna vissza menekültében az éjszaka, ahelyett, hogy a mennyekig emelkedett volna. Kietlenek voltak az égi magasok, felhõk fedték õket és élénk szelek csapáztak. De amint Vitalij pillantása céltalanul a felhõk fölé tévedt, ismét hallotta a suttogást, és csak most tudta, hogy korai, távoli pacsirták azok, akik ünneplik a reggelt. Hangjuk mintha mindenütt – közel s távol – feloldódott volna a langyos, harmatos levegõben, s inkább érezni lehetett, mint füllel felfogni. És egyszeriben megértette, hogy ez a hangokkal teli óra semmi néven nem nevezhetõ és semmilyen óralapról le nem olvasható. Hogy még nincs reggel, de már nincs éjszaka sem. Érzésével úgy közeledett az ablak alatti kerthez, mintha most jobban megértené annak arcát; és felismerte, amit korábban észre sem vett, az erõs bokrot, melynek ágain kis madárka nagyságú bimbók ültek és várakoztak. És ott lenn minden csupa várakozás volt és türelem. A fák s a már valami újra elõkészített kis kerek ágyások várták az égbõl a nappalt, mégpedig nem egy napos, sugárzó nappalt, hanem egy olyat, amelybõl esõ hull anélkül, hogy magának fájdalmat okozna, mert a természetben minden kézzé vált, amely õt fogadta. Ily megható türelemmel várakozott a kis kert. De Vitalij hangosan szólott fentrõl: úgy tekintek ki, akár egy gótikus ablakból. Aztán hátralépett és nyugodt léptekkel ágyához ment. Szívesen fogadta a reászálló álmot. De még hallotta, amint kint rákezdett egy nagy esõ és susogott. Erdélyi Z. János fordítása
1 Erdélyi Z. János fordítása a Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és egyéb szépprózai írások címû kötetben jelent meg. Kiadta a Fekete Sas Kiadó Budapest, 2002. A szerk.
9
Gacsályi József Theodulosz töredékei Most jön csak föl a nap… Kleodámosz: Most jön csak föl a nap, zabszín haja égre terül ki, mennyei tûzzuhatag készül ma is itt, lihegõ fák alján. Inni se tud ma az állat a tegnapi hûvös, lusta folyóból, amelybe nem ér el a kis patak ágya. Mürszón: Lépni alig tud a göndör nyáj, s a nyomába szegõdni fáradt lábaimat mozdítva nehéz. Kleodámosz, nem rég itt ültünk, dús páfrány nõtt körülöttünk és fû, széles, mélyzöld, nagylevelû. A madárhad – lég ezer éleshangú akrobatája – a lomb közt csattogtatva, fütyölve, csevegve, rikoltva a nászdalt küldte reménnyel az ágakon át, levelek sürüjébe. Pásztordal készült akkor, kibeszéltük az erdõ titkait, ének lett a fatörzs, a szirom meg a bokrok, bokron a pók, s hálóján dallá vált az esõcsepp. Kleodámosz: Emlékszem, fûsarjasztó, könnyû tavasz indult zöldbe takarni a rétet, s megzendíteni némán alvó szántót, szólítván a dologra az embert. Senki se hitte, hogy északi, sodró, vad, heves ár lesz, s rontva a gátat, döntve a házfalakat robog által vén tanyaudvarokon, kitekerve a fák gyökerét a jussát sokszorosan kiragadva, s nem lehetett még tudni…
10
Léted párkafonál… ...léted párkafonál, tudj függeni rajta örömmel, tetsszen a társaknak minden, amit teszel itt. Nem mindegy, hogy a messzire dörgõ Isten a végén mint ítél, ha az árny látszik a lenti folyón.
Mert elenyésznek… …mert elenyésznek a szépek is egyszer.
Nyoszolyád ez a máglya… …nyoszolyád ez a máglya, a tested már korom és füst, dér hull, szél szava szól, és csikorognak a fák.
11
Dicsõ Zsolt Zsiroska Ésa Farkály VII. DéBéla egy nyeles zsebtükörben szemlélte reménytelen, renyhe férfiasságát. Zsiroska állapította meg ismeretségük egy ágyas hajnalán a mértéktelenül fogyasztott alkoholtól, vagy mi mástól sikertelen aktus után, nekem jól állna ha volna, neked jó volna ha állna, de Zsiroska már akkor nõköltõnõ volt és olyanokat írt, hogy: ha párolt rizs a köret körülötte már nem rikolt a hamis haris ha kilátszik a harisnyakötõje. Még azt is modta ott, ne lógasd a fejed és DéBéla azóta kételykedik, hogy ez neki szólt, vagy fittyet hányó renyhe férfiasságának. Megkérdezni sem akkor, sem azóta nem merte, inkább szobrászmûvész lett és a nõköltõnõ jelenlétében soha többé nem tolta le alsónadrágját, viszont megkérdezte, tükröm-tükröm mondd meg nékem, mi jobb egy spontán erekciónál? A tükör nem felelt, DéBéla pedig kétségek közt pacalpörkölt-korsó sör, vagy monumentális köztéri mû-mechanikus szemafor kombinációban gondolkodott. Esetleg Brazíliába utazni az undok, tétlen tél elõl, kerülve a bélbajokat. A zsebtükör ekkor kinyilatkoztatt ahogy DéBéla elõször szobrokat szobort, aztán pénzt keresett velük,s mára már csak a pénzértmûvészet maradt. DéBéla nem értette, hogy jön ez a spontán erekcióhoz, hát hátat fordított. De a tükör hátat se vetve folytatta, ebben az országban magyarok éltek, s még aztán is jártak ide közülük sokan és sûrûn hangzott a magyar szó magyarul! Ahhoz, hogy egy új nyelvet megtanuljak, egy régit el kell felejtenem, s én csak magyarul, különben is olyan ez, mint hentes ujján a zöldcsíkos mûköröm, válaszolta DéBéla. Mi olyan, ki olyan, értetlenkedett a tükör, de a rémzõmûvész tudomást sem véve vacakolt. Délután aztán nekilátott, hogy emlékezetbõl és agyagból megmintázza a Kadarka utcai házat, mely minden találkozásukkor rabul ejtette nagy ívû nemes arányaival, kommersz, kesernyés konyhaillatával. Izzadt, lihegett, hegyeseket köpött, káromkodott keményen, bort vedelt, ciccegve cigaretázott, alkotott. Mikor elkészült, a balkonra lépett, s egyszerre látott napot, holdat. Együttállás, vélekedett a megfáradt alkotó. 12
A tükör szerint emeletnyivel alacsonyabbra sikeredett, de tapintatosan szemet húnyt, már ha hunynak egyáltalán szemet a kétkedõ tükrök, mi pedig hogy is hagyatkozhatnánk engesztelõ emlékezetére. Három hónap múltán majd Zsiroska hívja fel indulatosan DéBéla figyelmét az emeletnyi hiányra, s a repülõhalak mihasznaságára, hisz ha a halak hosszan szárnyalnak, fulladás fenyegeti õket, a víz alatti aviatika módszerei pedig még nem kellõképp kifinomultak. Ennél bizarabb csupán egy vízbe fult hal, de ezzel a kérdéssel Hollós Korvin Lajos már mélyrehatóan foglalkozott. A rémzõmûvész ekkor azonban már egyéb dolgokra lát. Azon töpreng, hogy juthatna annyi pénzhez, hogy megvalósíthassa monumentális köztéri szobrát. Zsiroska mit sem sejtve javasolja, utazzanak Brazíliába a tétlen, tunya tél elõl, feltéve, hogy kerülik a krónikus bélfertõzéseket. A rémzõmûvész majd lemondóan legyint és meghívja a nõköltõnõt pacalpörkötre, korsó sörre a Kiskulacs vendéglõbe.
13
Panyi Zita Már egy hét Dél van. Az idegeimre megy ez a dög a botorkálásával. Meztelen lábam fellendíteném és jól bögyön rúgnám! Hadd fájjon neki is! Minek olyan igénytelen féreg, hogy csak repül, turbékol, magokat keres. Bezzeg ha akarja, simán kitárja bacilusos szárnyait és odébb áll. Rúgásom nyomán elrepednének csontjai, szétmenne a tüdeje és elkenõdne a kockaköveken. Én meg mehetnék az akasztófára, mert másutt nem érezném jól magam. Már megint egy. Milyen édesen totyog felém! Ha ember lenne, biztosan kisfiú és csúfolnák dundiságáért. Akkor megvédeném! Foggal - körömmel, kíméletlenül. Mintha lecsillapodott volna a természet; csak a levelek percegnek pörögve szárazon a szélben. Ha sátán lennék, megérteném; azt mondanám: kiürült a tér. Miattam. Ha sátán lennék, nem félnék a sátántól. Tudod mit tennék? Odaröhögném neked, hogy élvezkedés a világ. Akkor nem nyalnék szemcsézõ port a lábak körül. Kiállnék oda, ahol mindenki lát. Foszlányos belsõm teleszívnám levegõvel – szinte megpattannék – és elkezdeném monológom. A sûrûn emlegetett kocsis emberek is befognák a fülüket. – Rád húznám az eget! Te. Te!! Miért ülök itt? Na? Na mi van? Megkukultunk? Kényelmes, mi? Akkor is elmondom; beléd fognak hatolni a hangok, a szavak. Megpróbálod majd hárítani õket, de csak még mélyebb táptalajt nyújtasz nekik. Beléd ivódok. Itt végre magam vagyok. Találtam egy helyet, ahol vegyül a nép és észrevétlenül kutatom õket füleimmel. A Szását körözik mellettem egy paddal odébb. A csaj már tizenöt éve él az apjával, a rendõrség három kérdést akar feltenni neki. A hangja emlékeztet egy volt barátnõm hangjára. Hasonlítanak – õ is züllött, de nem lett énekesnõ, ahogy tervezte. A haja pokol-pirosra van melírozva, apró szögeket illesztett fejbõrébe, azok vonulnak kettészelve õt. (Homloktól tarkóig: ez lopás!) Inkább nem nézek oda. Mi van, ha megkérdezik, mit csinálok, belenéznek a füzetembe és én megörökítem nyomorukat? Ezek csak a bazmeg kötõszót ismerik? Le kellene szoknunk róla. Szóval. Nézzük a másik oldalt! Négy triálozó emberke folytat eszmecserét: STX-fék, az ülõcsõ leengedése, kompozita anyagból álló váz, minél kisebb áttétel. Az egyik tipikus szõrtelenített mellkasú. Visszakanyarodok. Minek is múlatom az idõt ilyen jelentéktelen dolgok lejegyzésével? Hát, pofon egyszerû a válasz: mert mást nem tudok. 15
Csapó kettõ: Itt vagyok ihlet-lelõ helyemen. Tegnap egészen megbékéltem magammal, ameddig meg nem csörrent a telefon. Jézus! Minek függ össze minden mindennel? Most jut eszembe, hogy Mozart Sóhaj-motívumát csörömpöli lankadatlanul. Helyesebben némileg lankadtan, ha épp lemerülni készül szegény. Mozart. Hát én hallgatásakor nem „Csak a derû óráit számolom”. Nem. (Helyzetjelentés: egy piros pók rámászott a lapomra.) Minek kellett a pofámba dörgölnöd, hogy te már vallottál másnak? Átkozottul légy rá büszke! Nekem mondja-e valaha bárki is azt, hogy velem akar megöregedni? … Tíz év múlva: túl azon, hogy az ifjú vándor félig már megpihent, emelt fõvel olvasom vissza jegyzeteimet. Egyedül az vígasztal, hogy mindketten kihasználjuk a másikat. Jaj, bocs! Mindez lírai változatban; a VALAMI négy darab elnyûhetetlen szállal fûzött minket össze: szerelem, szellem, szülõi szeretet és szomj. Az utóbbi a tudásé. Általad csillapítom majd. Elvetettük mind a négy szemet. Itt pancsol egy félvér kislány, belefeledkezik a játékba. Kreolos kezeivel ritmusosan lapátolja ki a kútban rekedt vizet, néha hangosan beszél. „Esik az esõ, ki áll alá? Fürödhet!” Csinglinglingeli. „Ki fürdik? Irányítani is lehet!” Harmincévesen már nem irányítok. Most sem kellene, de én már csak magam maradok. „Á! Most kellene azt a nénit lefényképezni, olyan, mint egy filmben! A víz is csurog.” Nahát, rólam beszél! Mint egy filmben… Isten ments! Még meg is örökítené?! Térjünk a lényegre! Elmarlak, mert tehetetlen vagyok. Ezt látod, ugye? Nincs igazad. Kétely-telítetten és lemondóan nyomtam meg a vajszínre korosult négyzetet. Sehol semmi. Vártam. Aztán megjelentél. Tárult az ajtó és… ott álltál mosolyogva. Nálam jó pár fejjel magasabb jelenség, kín, zavarodottság. Bezsúfolódtunk a liftbe. Mi, egy nõ és két kerék. Felértünk. Homály, otthon-szag, átléptem a küszöböt. Hassa át a borzalom minden porcikáját annak, aki irányít! (Isten meg fog verni, mert így gondolok rá!) Gyere, te nagy isten! Csupa kisbetûvel! Félek tõled, épp ezért nincs veszítenivalóm! Kínozz, törj meg, alázz, ahogy mindig is tetted! Gyûlölsz? Hát tudd meg: én is téged! De ne bánts! Mosolyogj jóságosan, karod a bársony kárpitozású karfa kényelmében. Elkezdek hangot adni. Aaa… hal el. Nyöszörgéssé fajul, a hangok láthatatlanul lépik át a választóvonalat. Alattomos tovakúszás ebben a dimenzióban, ebben a jelenben, ebben a térben. Mint szerelmes férfi vérrel (a cizellált lelkek kedvéért finomított formában: zsibbadt végtagok), úgy telek meg én is nedvvel, diadallal, élõ kedvvel. Dús, vöröslõ ajkaim mámoros vigyorba torzulnak.
16
Én! Ééén! A hang dübörög, dobban a sejtben, rezeg belé a vese is. Tehetetlenül reped a talaj. Berobban üvöltésem. Élõvé hatja a téglát, a betont, a templomot! Áthatol a falakon, szétrobbantja õket, vacognak a gyertyák, kísértõ táncukat rezgik a szentképek. Krizantém a temetõbe. Valami változik. Nem mély, nem döng; nyúlik tovább, nyirkosan vékony leplet ölt, hideg-borzongatva csikordul a fém. Belesikít a fülbe – közelrõl. Egy megmerevedett borzalom-pillanat…, ráng a csonkított lélek… Csend. Mélán csobban egy hullám, egymásra gondoltunk. Délután fél kettõ. Kedvesem, lecsitítottál. Nem kívánom senkinek fájdalmam. Mint az Elfojtódásban; sírni, sírni… Ki tud? Hát adni? Mi tudunk. Eljöttem ma ide, hogy megörökítsek egy szökõkutat. Neked adtam volna, de nem csobogott. Helyette szereplõvé vált egy kislány, szomjam oltottam a tér vizével, haladtam utamon, tovább mélyült sorsunk.
17
Jankovics Zoltán két variácó Háy Jánosnak
vér, víz és az isten Nyakán a késed, folyt rajta a nyála, õ remegett, félig térden állva. – Õt is teremtette az isten, ahogy teremtett engem és téged. – Ne röhögtess már, nincs is isten! – Most is lát, mondom, porból csinált minket, orrunkba fújt, így lettünk mind a ketten. Már húztad a nyakán a késed, mondtad: – Na végre! – és spriccelt szét a vére, folyt rá a kézre, onnan le a földre. – Víz kell, – és nyitottad a csapot –, hogy tiszta legyek már végre! A víz ömlött rá a késre, kézre, de nem lett tiszta tõle sem a kés, sem a kéz, mert a víz itt már kevés. Az istenit! – mondtad, pedig nincs is isten.
18
már nem teremtek Te még nem tudod, mire képes egy isten! Ha keveri a piát, sugárban okád, az etikettre fittyet hány, de mellette nem fekszik aznapi lány. – Többé már nem teremtek – mondja az isten - Öreg vagyok. Pedig nem látni rajta ráncot, orvosságot vesz, lenyel egy egész világot. Bolygókra ül, onnan néz a körbe, várja Õt, egy istennõt, jön-e már végre.
19
Erdélyi Z. János Georg Trakl - A magányos õsze1 1887 egyik februári, feltehetõen hideg, havas napján, pontosabban február 3án... semmi rendkívüli nem történt, legalábbis látszólag. Nem rendült meg a föld, szokatlan természeti jelenség sem rémisztette a békés polgárokat, nem született új égitest, nem jelent meg csillag Salzburg fölött. Pedig e napon, vagyis február 3án délután kettõ óra harminc perckor a salzburgi Waagplatz 2. szám alatti ház egyik emeleti lakásában született meg a világirodalom igen jelentõs, de a német nyelvû irodalomnak – bízvást kijelenthetjük – egyik legnagyobb alakja, Georg Trakl. Ez az osztrák fiatalember – mintegy fittyet hányva az addigi klasszikus, mondhatni „bevett” irodalmi formáknak – költõi munkásságával (mely egy nem túlzottan nagy terjedelmû kötetben elfér,) alaposan felbolygatta a költészet addig nyugodtnak tekinthetõ állóvizét. Trakl volt ugyanis az irodalmi expresszionizmus megteremtõinek egyike. Néhány kortársa azonnal fogékonnyá vált az új irányzatra (mint pl. a német Else LaskerSchüler), de inkább hatása az, ami mind a mai napig rányomja bélyegét a német nyelvû, különösen az osztrák költészetre Élettörténetének ismeretében – s némi misztikát is vegyítvén a tények közé – különösebb kockázat nélkül állíthatjuk, hogy kiváló médium volt eme irányzat életre hívásához. Mely tények is voltak azok, amelyek szinte predesztinálták õt erre a szerepre? Az elsõ egy nyilvánvalóan születése óta meglévõ „életérzés” (úgy is mondhatnók: terheltség), amely elegendõ mérvû volt ahhoz, hogy pl. a középiskolát ne tudja befejezni, de nem gátolta abban, hogy egyéb irányú tehetségei nyugodtan kibontakozzanak. És ugyan lehet-e nagyszerûbb, fogékonyabb „közeget” találni az érzések, gondolatok, „bensõ történések” transzcendenssé transzformált kivetítésére, mint egy kábítószerek delíriumában élõ, állandóan látomások gyötörte, skizofrén (de legalábbis skizoid) tünetekkel küzdõ beteg elmét? Trakl ugyanis nagyon fiatalon (ha az írásos dokumentumoknak hinni lehet, 18 évesen) kapcsolatba került a kábítószerekkel, elsõként a kloroformmal, amit késõbb egyéb narkotikumok követtek, (mint pl. a kokain). Beteges szenvedélyének kiélését csak segítette, hogy a sikertelen középiskolai stúdiumok után apja gyógyszerészsegédnek adta, s az ehhez szükséges (és érdekes módon eredményes!) tanulmányok idején az egyik salzburgi gyógyszertárban, „A fehér angyalhoz” címzettben töltötte gyakornokságát, ahol viszonylag könnyen hozzájuthatott a kívánt szerekhez. 1 Erdélyi Z. János írása A magányos õsze, Georg Trakl összes versei és szépprózai írásai címmel megjelent kötet elõszavának szerkesztett változata. Kiadta a Fekete Sas Kiadó Budapest, 2002. A szerk.
21
S végül úgyszintén ismert tény, hogy volt Georg Trakl életének még egy titkolni való, erkölcsi szempontból minden idõben botrányosnak nevezhetõ momentuma: az egyetlen nõ ugyanis, akit életében igazi szerelemmel szeretett – testileg és lelkileg egyaránt –, a nála négy évvel fiatalabb tulajdon húga volt, Margarethe Trakl, vagy ahogy õt a családban hívták: Gretl. Ennek a testvérszerelemnek számos nyomát találjuk a versekben. Legnyilvánvalóbban a Vérbûn címûben szembesülünk a lelkiismeret furdalással, amit ez az érzés a költõben kiváltott és nyilván állandó jelleggel táplált. Trakl 1914 márciusában meglátogatta Gretlt Berlinben, ahol az férjével, egy Langen nevû könyvkiadóval lakott. Gretl ez idõ tájt súlyos beteg volt egy nem sokkal korábbi vetélés következményeként. Magáról az esetrõl Trakl leveleibõl tudhatunk, ám részletek nélkül. Minden esetre tény, hogy verseiben többször elõfordul a „meg-nem-született” szókapcsolat, szóegyüttes. Pl.: „...meg-nem-született jaj sír õszi szélben...” (Halottak napja)
Azt hiszem, vagy inkább úgy képzelem, ennek az ismétlõdõ szóegyüttesnek feltétlenül köze kell legyen Gretl gyermekének elvesztéséhez. Immár közelítõleg elõttünk áll mindaz, ami Trakl költészetére befolyásoló tényezõként hathatott: genetikai károsodás, kábítószer-élvezet, testvérszerelem. Ehhez társult még a rendkívül rideg, szeretet nélküli otthoni légkör, mert a hét testvérrel anyjuk jószerivel alig törõdött. (Trakl verseiben figyelemreméltó az anya alakjának ábrázolása.) Elvárhatnók-e, hogy ezek összességébõl más költészet sarjadjon ki, mint amit Georg Trakl a maga 27 évnyire kiszabatott életében létrehozott? Feltétlenül némi kétkedéssel ajánlatos fogadnunk az olyatén – elhamarkodottnak tûnõ – kijelentéseket, miszerint Trakl életében, költészetében a végnapjait élõ Monarchia jellegzetes századvégi életformája nyilvánul meg adekvát módon. Ez a nézet erõteljesen vitatható. Elég csupán az imént felsorolt momentumokra gondolnunk, hogy belássuk: ennek az embernek belsõ látomásai, netán szorongásai, félelmei lényegesen erõsebbek lehettek annál, mint hogy a külvilágra figyeljen. Igaz, életének színterei többnyire Salzburg, Bécs és Innsbruck voltak, ahol a társasági életben szükségszerûen találkoznia kellett az egész társadalmat érintõ, sõt nyugtalanító jelenségekkel. Ennek ellenére megkockáztatom, hogy ezekkel õ vajmi keveset törõdött. Önnön vízióinak világában élhetett (noha természetesen a kívülállók számára mindig kérdés, mennyire dominánsak ezek a belsõ hatások egy ilyen ember közérzetére, lelki világára nézve), s amikor elõször került szembe válságos helyzetben a külvilággal (ez a grodeki csata után történt, amikor felcserként egymagának kellett majd két tucat súlyos sebesültrõl gondoskodnia), elméje a realitások hatalmas súlyát képtelen volt elviselni, és öngyilkosságot akart elkövetni. 22
Társai vették el tõle a pisztolyt, nehogy agyonlõje magát. Így került a krakkói katonai kórház pszichiátriai osztályára elmeállapotának megfigyelése céljából. Ez 1914 októberének elejére esett. Alig egy hónap múlva, november 3-án este 9 órakor kokain-túladagolás következtében meghalt. Mind a mai napig nem sikerült eldönteni, vajon ez is öngyilkossági kísérlet volt-e, avagy valóban véletlen túladagolás okozta halálát. Kereken 26 évet és 8 hónapot élt. Az Innsbruck melletti Mühlau templomkertjében talált végsõ nyugodalmat. Húga, Gretl 1917. november 21-én, majdnem pontosan három évvel bátyja halála után, berlini lakásán agyonlõtte magát. Életrajzából ennyit feltétlenül tudnunk kell, hogy megérthessük költészetét, amelyet – mint arról már volt szó – alapvetõen az imént felsorolt tényezõk határoztak meg. Úgyszintén ezek adnak magyarázatot a teljes életmûvön mintegy sötét le-pelként szétterülõ nyomasztó hangulatra is. Elkezdjük olvasni valamelyik verset: kedves, sokszor idilli, vidám képpel kezdõdik, hogy aztán egy hirtelen, váratlan fordulattal elénk táruljon a romlás, a pusztulás, megjelenik a Gonosz; avagy egy haláltáncszerû kép ad az addigiaknak egészen más értelmet. Olyan költeményt csak elvétve találunk, amelynek hangulata egészében derût, nyugalmat, békességet áraszt. Általánosságban talán mondható: Trakl „az enyészet költõje”. Ez a megfogalmazás eléggé köztes, ugyanis a Trakli paletta az elmúlástól az enyészeten, a pusztuláson át egészen a romlásig, a Gonosz rombolásáig a teljes érzelmi-hangulati színképet tartalmazza. Az viszont elvitathatatlan, hogy az enyészet különbözõ formáit, változatait, árnyalatait olyan színesen, oly láttató „szófestéssel” jeleníti elénk, ami a versek befogadójában elõször esztétikai szépség-élményt kelt, és csak ezek után jut el tudatilag a nem ritkán szörnyû, rémisztõ jelentésig. Georg Trakl – elõbbi meghatározásunkat némileg pontosítva – a „gyönyörû enyészet költõje”. Teljes költõi életmûvének lefordítása után bízvást állíthatom: a két kezemen meg tudtam számlálni minap, mely verseiben nem jelenik meg (ha csak jelzésszerûen is) az elmúlás, a pusztulás. De éppenséggel a „hogyan” az, ami ezt a költészetet az utolérhetetlenség szférájába emeli. Megpróbálhatjuk idõben behatárolni verseinek születését, de csak bizonytalan eredményre jutunk. Ennek pedig az az oka, hogy Trakl nem írt dátumot elkészült mûveire, nagyban nehezítvén ezáltal az irodalomtörténészek dolgát. Még a helyet sem tüntette fel, ahol a verset írta. A „Trakl-bibliában”, vagyis a nagy két kötetes kritikai kiadásban valamennyi vers keletkezésére közelítõ meghatározásokat találunk csupán, ilyesféléket, mint pl.: „...legkorábban 1910 késõ nyara, de legkésõbb 1912 novembere, valószínûleg Salzburgban...” Az már pontos behatárolásnak tekinthetõ, ha ilyesmit olvasunk: „Keletkezett 1913. szeptember 22. után és október 1. elõtt Innsbruckban.” A rendelkezésre álló források alapján 23
a trakli életmû teljes egészében 1909 és 1914 között született. Középiskolai társak emlékezései ugyan arra utalnak, hogy gimnazista korában már írt kisebb prózai mûveket, ezek azonban nem maradtak fenn. Aminthogy nem maradt fenn két színpadi mûvének egyetlen példánya sem, ami azért is érdekes, mert mindkettõnek volt színházi bemutatója. (Az egyik mérsékelt sikert aratott, a másik viszont megbukott.) Maga a költõi életmû szinte kereken 300 verset ölel fel, a költemények összességét ismerve azonban joggal vetõdik fel a kétkedõ kérdés: valóban 300 versrõl van szó? – Hogy lehet ilyen kérdést feltenni? – mondhatná bárki. – Hiszen egyszerû számtani mûvelet végigszámolni a verseket. Csakhogy a dolog nem ilyen egyértelmû. Miért? Georg Trakl versalkotási módszere merõben eltér minden, számomra eddig ismert költõjétõl. Nyilván eddig is élt bennünk a gyanú – ha bizonyítani nem is tudjuk (vagy talán nem is akarjuk) –, miszerint költõink feltehetõleg nem úgy írták verseik zömét, hogy azonnal egyszer s mindenkorra ércbe önthetõ végleges formát adtak nekik. Bizonyára csináltak vázlatokat, variációkat, húztak, hozzáraktak, míg ki nem alakult az a vers, amelyet ma ismerünk. Mit sem tudunk viszont a versek „elõéletérõl”. Ezzel szemben, ha Trakl költeményeit nézzük, ilyesmiket találhatunk: „A Gonosz álma (1. változat)”; „A Gonosz álma (2. változat)”; „A Gonosz álma (3. változat)”. A verseket olvasván, az egyes változatokban hol egy-két szavas, hol néhány soros módosításokat fedezünk fel. Ebben az esetben napnál világosabb, hogy ugyanarról a versrõl van szó, csak bizonyos megfontolások, átgondolások folytán a költõ idõ közben változtatott rajtuk. Ám nem az elõzõ változat elvetésével, hanem annak megõrzésével. Ez a metódus – a megszokott gyakorlattól eltérõen – kissé különös, de tudomásul vesszük, sõt: örömmel vesszük tudomásul, mert a módszer nem mindennapos. Találunk azonban ilyesmit is: A kórházban, Emberi nyomorúság, Emberi gyász. Ha e három versnek nem volna alcíme, elsõ látásra aligha sejtenénk azonos eredetüket. Ám az elsõnek az alcíme Emberi gyász (1. változat), a másodiké Emberi gyász (2. változat), a harmadik pedig önmagában a 3. változat. Ezekben a mûvekben a felépítés jellege, a mondanivaló hasonló, azonban számos helyen mutatkoznak teljes vagy részleges eltérések. Itt, noha a fõcímek különbözõek, alcímük utal rá, hogy tudatosan keresendõ bennük a közös. Találkozhatunk azonban ennél érdekesebb „formációval” is. Ha megnézzük, netán el is olvassuk a Szél, fehérlõ hang..., (1. változat) címû verset, látjuk, hogy két részbõl áll: egy 9 soros és egy 8 soros szakaszból. Ha van 1. változat, kell lennie másodiknak is, gondolhatnók. S valóban: ott van a kötetben az elsõ mellett, de csak az elsõ szakaszra zsugorodott méretben, vagyis 9 sorban. Tartalmilag is változott némiképp, de az elsõ változat fõ gondolatait, jellegzetességeit megtartva. 24
Természetesen adódik a kérdés: mi lett a második, a 8 soros szakasszal? Megvan az is, de az eddigi logikától eltérõen teljesen új címen, mint Táj (1. változat) lelhetünk rá a kötetnek egy egészen más helyén. És magától értetõdõen megtalálható a Táj 2. változata is az eredeti vers (Szél, fehérlõ hang...) második szakaszának némileg módosított variációjaként. Bemutatok egy még ezeknél is extrémebb példát, ha sikerül tisztáznunk ezen változatok mibenlétét és miértjét. Mi lehet a magyarázata a különbözõ változatoknak, azok megõrzésének? Netán va-riációs játék volt ez Trakl részérõl, vagy komolyan tudatos mûhelymunka? Megkockáztatom, hogy sem egyik, sem másik. Ez a költészet a maga csodálatos valójában viszonylag kevés motívumból épül fel. Roppant szélsõséges fogalmazásban azt mondhatnám, ezek a motívumok építõkockaszerûen helyezkednek el egyik vagy másik versben, hol hangsúlyosabb, hol kevésbé hangsúlyos helyzetben. Ez a kijelentés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a gyanútlan kívülálló kvázimechanikus ismétlõdésekre gondolhat, pedig ilyesmirõl szó sincs. Igaz ugyan, hogy a motívumok száma nem túl sok, viszont variációik gazdagsága, sokrétûsége színesíti a verseket, nem pedig uniformizálja. Az egyre változó szövegkörnyezetben ezek a motívumok is folyvást más árnyalatot, más nyomatékot, más jelentõséget kapnak. Leggyakrabban visszatérõ motívumok: árny/árnyék, csillag, õsz, homlok, lélek, Hold, alkony, vér/vérzik, a magányos, kõ, holt, álom, kristály, Nap, nõvér, gyermek (sokszor halott gyermek vagy gyermeki csontváz), enyész/enyészet, csont/csontváz), menny/ég, pásztor, Gonosz, vad (rendszerint valamilyen jelzõvel: kék, szelíd, sötét), anya, szellem, tükör/tükröt. Nagyon figyelemreméltó az anya alakjának ábrázolása. A legkülönbözõbb kontextusokban jelenik meg, de egyetlen olyan helyet nem találunk, ahol igazi anyaként, szeretõ és szeretni való szülõként állna elõttünk. Szinte állandósult jelzõi a fekete vagy sötét (pl. „...a sötét anya árnya...”). Egy percre visszakanyarodom oda, ahol elõször beszéltem Trakl anyjáról. Azt tartja a fáma, hogy Maria Catharina Trakl (született Halik), családjával keveset törõdvén, naphosszat bent ült régiségekkel múzeumszerûen teletömött szobájában kék ruhában és hosszú barna hajjal, körülötte a kristályüveg-készítmények garmadája. Vannak, akik azt állítják, hogy ebbõl a(z akár idillinek is nevezhetõ) képbõl erednek Georg Trakl oly sokszor ismétlõdõ barna és kék színei, valamint a kristály gyakori szerepeltetése. Eredettörténeti magyarázatnak mindenképpen figyelemreméltó, azonban ez utóbbi sokkal inkább Novalis hatására utal. A színek vonatkozásában annyi feltétlenül megemlítendõ, hogy Trakl a század híresen színes költõi közé tartozik. Méltán sorolható Jeszenyin és Lorca mellé. Leggyakrabban használt színei a kék, fekete, arany, vörös és árnyalatai, zöld, bíbor, 25
ezüst, fehér, barna. Ezek közül vannak „racionális színek” (a meghatározás tõlem származik), mint pl. a barna vagy a fekete; ezekkel rendszerint valós dolgokat jelöl. Úgyszintén vannak „irracionális színek”, mint pl. az ezüst vagy a kék. Eme színeket általában transzcendens dolgokkal társítja (... egy kék vad, a lélek...). Szintén érdekességképpen: régebben Jeszenyin magyar fordításainak kapcsán foglalkoztam a jeszenyini színvilág vizsgálatával. Nála az öt leggyakoribb szín a kék, arany, fehér, fekete és zöld. Az érdekes egyezések mellett azért nem árt tudatosítanunk magunkban, hogy Jeszenyin költészetének van egy szó szerint színtelen szakasza, ugyanis a forradalom idején született, azzal kapcsolatos versek színvilága teljesen fakó, színt csak elvétve találunk bennük (s ha mégis, akkor többnyire fehéret, feketét, szürkét), míg Trakl teljes költõi életmûvét a színek burjánzása, szinte orgiája jellemzi. Kanyarodjunk azonban vissza a Trakl-versek fordításával kapcsolatos problémákhoz. No persze nem értelmezésbeli problémákról van szó. Trakl nem használ megfejtésre szoruló szavakat, kifejezéseket. Egészen konkrétan úgy fogalmazható meg a kérdés: vele kapcsolatban is tartható-e az a nálunk rég meghonosodott szokás (pontosabban: szabad-e tartani ezt a szokást), hogy egy külföldi költõ kötete sok fordító keze alól kerüljön ki magyarul? Lelki vállunk fölött kukkantsunk csak vissza azokra a példákra, amelyeket a különbözõ változatokra bemutattam. Ha emlékszünk rá, az elsõ csoportba olyan verseket soroltam, amelyek címe megegyezik (ld. A Gonosz álma), de több variációjuk van. Itt nincs gond, hiszen egy válogatott kötetbe a lehetséges változatok közül csak egy kerül be. A második csoporttal (ahol az alcímekbõl lehet tudni, hogy egyazon vers több változatáról van szó – ld. Emberi gyász), hasonló a helyzet (jóllehet feltétlenül megjegyzendõ, hogy ilyen esetekben a nagyobb eltérések miatt megfontolás tárgyává kellene tenni több, azonos alcímû vers beválasztását). Mi van azonban a harmadik csoporthoz tartozó versek esetében, ahol teljesen vagy közel azonos tartalomhoz más-más címek tartoznak? Innen kezd érdekessé válni a játék, különösen akkor, ha a szerkesztõ nem elég körültekintõ és mind a két, egymást átfedõ verset beválogatja a kötetbe. Itt két lehetõséget kell megkülönböztetnünk: szabad versrõl vagy rímes, kötött formájú versrõl van-e szó. Az elsõ esetben ugyanis még van remény, hogy a két fordítás többé-kevésbé hasonlít egymásra, hiszen nincsenek olyan erõs kötöttségek, amelyek „elvihetik” a tartalmat. Következik azonban a legizgalmasabb próbatétel. Az említett Trakl-biblia szerint is van három bizonyos vers: ezek annak idején egymásra hatva jöttek létre. Formájuk szerint is, terjedelmük szerint is különbözõek, vannak viszont bennük részek, amelyek ilyen-olyan mértékben vagy azonosak, vagy nagyon hasonlóak. 27
A következõ – s egyben utolsó – „felvonásban” e három vers kapcsán próbálom szemléletessé tenni az „egy költõ – egy fordító” elv fontosságát. Ehhez Az elátkozottak, az Útközben I. (2. változat) és a Szülõföldemen címû verseket, jobban mondva azok bizonyos részeit fogjuk vizsgálatunk tárgyává tenni. Saját fordításomban mutatom be õket, hogy az egyezéseket szemléltessem. Arra külön szeretném felhívni a olvasók figyelmét, hogy ne csupán a tartalmi egyezéseket figyeljék, hanem a rímelést is. Azzal az egyedülálló jelenséggel találkozhatnak ugyanis, hogy a különbözõ versek tartalmilag hasonló (netán egyezõ) versszakaiban a rímelés is teljesen azonos. (A bemutatott példáknál elõször mindig a német eredetit közlöm.) Az elátkozottak címû triptichon (három részes vers) elsõ harmadában ez áll: Am Fluß die Schenke tönt noch lau und leis. Guitarre summt; ein Klimperklang von Geld. Ein Heiligenschein auf jene Kleine fällt, Die vor der Glastür wartet sanft und weiß. Folyónál kocsma langy zsivaja száll. Gitár zizeg; pénz csörren válaszul. A dicsfény sápadt kislánykára hull, ajtóüveg mögött remegve vár. Ehhez az Útközben I. (2. változat) c. vers alábbi szakasza illik: Im Finstern trippelt puppenhaft ein Greis Und lüstern lacht ein Klimperklang von Geld. Ein Heiligenschein auf jene Kleine fällt, Die vorm Kaffeehaus wartet, sanft und weiß. Sötétben egy agg bábként sántikál, pénz csörrenése kacag álnokul. A dicsfény sápadt kislánykára hull, ki kávéház elõtt remegve vár.
28
Visszatérve Az elátozottak-ra, a következõ versszak ekként szól: O! blauer Glanz, den sie in Scheiben weckt, Umrahmt von Dornen, schwarz und starrverzückt. Ein krummer Schreiber lächelt wie verrückt Ins Wasser, das ein wilder Aufruhr schreckt. Mi kéklõ fényt hint szét az ablakon! Kívül révült-sötét tövis-keret Egy púpos írnok õrültként nevet a vízbe, min halk lázadás oson. Erre „válaszol” az Útközben I. (2. változat) megfelelõ strófája: O goldner Glanz, den sie in Scheiben weckt! Der Sonne Lärm dröhnt ferne und verzückt. Ein krummer Schreiber lächelt wie verrückt Zum Horizont, den grün ein Aufruhr schreckt. Ó, arany fényt hint szét az ablakon! Napos zsivaj zeng távol réveteg. Egy púpos írnok õrültként nevet égaljra, hol zöld lázadás oson. Az Útközben I. c. vers újabb helyén egy versszak formailag is, hangulatilag is sok hasonlóságot mutat a Szülõföldemen c. költemény megfelelõ részével. Lássuk egyelõre az Útközben I. (2. változat) kezdõ szakaszát: Ein Duft von Myrrhen, der durchs Zwielicht irrt, Ein Fastnachtsspiel, auf Plätzen schwarz und wüst. Gewölk durchbricht ein goldner Strahl und fließt In kleinen Läden traumhaft und verwirrt. Mirha-illat bolyong homály zugán. Farsangi bál, sötét, kopár terek. Aranysugár felhõn tör át s pereg öreg boltokba álmodón, kuszán.
29
Hogy illik ehhez a Szülõföldemen címû szonett elsõ strófája? Resedenduft durchs kranke Fenster irrt; Ein alter Paltz, Kastanien schwarz und wüst. Das Dach durchbricht ein goldener Strahl und fließt Auf die Geschwister traumhaft und verwirrt. Rezedaszag beteg-ablak zugán; Sötét, tar gesztenye óv vén teret. Arany sugár tetõn tör át s pereg a nõvérekre álmodón, kuszán. Mi következik az eddigiekbõl? Az, hogy a Trakl-verseket egyetlen fordítónak kell lefordítania az említett azonosságok feltárásával és fordításbeli érvényesítésével. Ha most képzeletben úgy helyezzük egymásra az egyes – az egyszerûség kedvéért különbözõ hosszúságú téglalapnak képzelt – verseket, hogy azonos részeik fedjék egymást, kezd kialakulni elõttünk egy mozaikkép. Mennél több téglalapot rakunk fel, annál több átfedés jön létre, míg végül a képzeletbeli hátteret teljesen betöltik a kis téglalapocskák, s azon vesszük észre magunkat, hogy az egyik sarokponttól elindulva, folyamatosan végig tudunk haladni az összes versen. Ha pedig ez valóban így van, bizonyítást nyer az a(z általam régóta sejtett) tény, hogy Trakl nem 300 verset írt – ahogy azt valamikor az elején mondtam –, hanem egyetlen egyet. „Költõi életmûve” egyetlen nagy formátumú vers. Ezt írta öt éven keresztül, több részben, sok felvonásban, színezve vagy fakítva, árnyalva, variálva – egyetlen hatalmas, fájdalmas sóhajt. Nem vehetünk méltóbb módon búcsút Georg Trakltól, mint egy Szerb Antal-idézettel: „Trakl elmebeteg volt és õrültként halt meg. Vele szemben is azt érezzük, amit József Attilával szemben: a schizofréniás költõnek olyan elõnyei vannak a normális költõvel szemben, hogy szinte tisztességtelen versenyrõl lehetne beszélni. A normális költõ csak az ihletett órán, képzeletének teljes megfeszítésével vagy mint Rimbaud, mesterséges eksztázisok útján jut el ahhoz, hogy megszabaduljon a szokványos képzetektõl és új, soha nem látott és mégis lényegszerû kapcsolatokba hozza össze a dolgokat – a schizofréniásnak pedig ez a természetes állapota, minden erejét össze kell szednie, ha azt akarja, hogy ne váratlan, hanem a szokásos módon kapcsolja gondolatait és képeit... De talán az ilyenfajta õrületet nem is szabad kórtani jelenségnek felfogni, nem szabad azt mondani, hogy Trakl azért írt ilyen verseket, mert õrült volt. Hanem inkább azt kellene gondolnunk, Hölderlin, Trakl és József Attila áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom.”
30
Baka István Válámi ván... – Néhány évvel 56 után megjelent Budapesten egy szovjet, bocsánat, orosz komikus, Arkagyij Rajkin – kezdte öreg barátom, Bakó András, kényelmesen hátradõlve karszékében –, és elõadott – méghozzá magyarul! – egy humoros monológot, melynek ez volt a refrénje: VÁLÁMI VÁN, DE NEM ÁZ IGÁZI. Fergeteges sikert aratott, nem is sejthette, mennyi-re a szívünk közepébe talált: ez a mondat ugyanis tökéletesen kifejezte a kor uralkodó életérzését. Most viszont a jelek szerint az igázi ván, csakhogy az valahogy nem eléggé válámi, – ugye, érted, mire gondolok? Bólintottam, mire Bakó András szivarra gyújtott, és folytatta. – Itt van, például, az esõ. Azelõtt az esõ a frissen ásott föld és a pipereszappannal mosott lányhaj illatát árasztotta, most viszont ázott kutyaszõr-szaga van; az isten tudja, mit csináltatok vele... – Én semmit – mentegetõztem ijedten, de öreg barátom ügyet se vetett rám. – Meg aztán itt vannak a házaitok. Istent keresitek, a vallásos érzést próbáljátok visszahozni kiszikkadt lelketekbe, de hát megy ez úgy, hogy közben kietlen betonkalitkákban laktok? Azt hiszitek, Isten a tapéta mögül fog elõbújni, csótányok kíséretében? Az én gyerekkoromban még igazi házakban éltünk – igaz, összkomfort nélkül, de minden háznak volt pincéje és padlása, azaz mindegyik tükrözte a kozmikus világrendet: pokol, föld, mennyország. A pokolnak a pince felelt meg, ahová a szenet hányták be kora õsszel, és szénporos macskák kergették a szénportól fekete egereket – ördögök a kárhozottakat – ide izgató és félelmetes volt lemenni a napi tüzelõért; hányszor megfogadtam, hogy jó leszek inkább, csak ezt a mindennapos elkárhozást ne kelljen megismételnem!... A föld, a földi élet színtere volt maga a ház: a lakószobák, a konyha, az éléskamra; itt zajlott az emberi család élete: Ádám orcája verítékével kereste meg a kenyerét, miközben Éva fõzött, mosott, gyereket nevelt, és fûszeres ételekkel s „fénylõ öle édes örömével" várta haza párját... Ezekrõl az örömökrõl mi, gyerekek is alkothattunk némi fogalmat, mivel az egész család egy szobában aludt, s éjszaka gyakran ébredtünk szapora lihegésre, elfojtott sikolyokra, melyeket a támlás szülõi ágy nyikorgása kísért, –szorongatóan izgalmas élmény volt, mint egy késõromantikus szimfónia szkercója; az emberi létezés minden alantassága és fensége kifejezõdött benne... És megvolt a mennyországunk is: a padlás. Ide csak ritkán engedtek fel, mert itt tárolták télen a sonkát, kolbászt, a diót is egy vesszõkosárban, meg mindenféle limlomot: kopott, behorpadt bõröndöket, összekötözött újságokat, régi ponyvaregényeket – egy akkoriban feledésre ítélt világ kultúrájának emlékeit; szentképekre is 31
emlékszem, amelyek idekerültek. Ám ezt a télen dermesztõen hideg, nyáron kibírhatatlanul forró és fülledt teret fénysugarak járták át, akárcsak a templomi képeken – titokzatos, megszentelt félhomály uralkodott itt, s a fénysugarakban örvénylõ porszemek az égi lelkek sereglését idézték. Lélek voltam én magam is, hangtalan mozgású, félig lebegõ, amikor a mennyei lomok között kotorásztam. Nem a készleteket megdézsmálni, hanem olvasni jártam ide, de még azt is tiltották... Egyszer megpróbáltam selyemhernyót tenyészteni. Minden reggel felpattantam feles kerékpáromra, és kivágtattam az eperfás országútra. De hiába etettem hernyóimat; vagy a levelek fonnyadtak meg, mire hazaértem, vagy a padlás – hiszen csakis ott tarthattam õket – volt túl meleg vagy túl hõvös, alig néhány gubózott be, nem lett volna érdemes leadni õket a selyemgombolyítóba. Így hát magára hagytam az egész tenyészetet, ám amikor jóval késõbb valamiért felmentem a padlásra, váratlanul rajnyi lepke röppent fel elõttem, pörögve-forogva keresték a kiutat, a fehér angyalszárnyakat átvilágító fénylándzsák vezették õket egy perc alatt eltûntek, kirepültek a nyitott padlásablakon. Akkor láttam életemben elõször és utoljára az ég angyalait – fejezte be Bakó András, és behunyta a szemét. Tudtam, most magára kell hagynom öreg barátomat. Lábujjhegyen lopakodtam ki a szobából. (Délmagyarország, 1992. február 7.)
33
Georg Trakl Holdfényben1 (Im Mondschein) Egérhad, férgek, hars patkánysereglet visong a pallón holdsugárban ázva. A szél sikolt, nyög, mintha álma fájna. Az ablakban levélkék árnya reszket. Madár csivog a lomb közt néha-néha, s kopár falakra másznak renyhe pókok. Fakó foltok borzongják át a gangot. Csodás a csend, a házban minden néma. Az udvaron csöpp fények kúsznak végig a korhadó fán, limlom sûrûjébe. Csillagot csillant éjszín tócsa mélye. Régi koroknak néhány árnya rémlik. Itt-ott tárgyak sötét kontúrja ernyed, egy ócska cégér, megkopott a festék, tán vidám, színes angyalokra kenték, kik Mária trónja elõtt énekelnek. Erdélyi Z. János fordítása
1 Erdélyi Z. János fordításai: A magányos õsze, Georg Trakl összes versei és szépprózai írásai címû kötetben jelentek meg. Kiadta a Fekete Sas Kiadó Budapest, 2002. A szerk.
34
Georg Trakl Iszonyat (Das Grauen) Láttam: megyek üres szobákon át. – Táncoltak õrült csillagok a kékben, harsány ebek csaholtak künn a réten, s fa ág-bogába vad szél ujja vájt. Majd hirtelen: csönd! Fojtó láz-zsarát szájamból mérges rózsát hajt setéten, s peregve-fénylõn, mint seb sírja vérem, megsápadt harmatot hullajt az ág. Tükör csalóka, üres-sík falából elõtüremlik lassan, szinte lángol – iszonyból-éjbõl Káin-arc ragyog. Az ajtón zizzen bársony szárnyú függöny, a nincsbõl lóg a Hold, ablakba függõn – s én gyilkosommal egyedül vagyok.
Erdélyi Z. János fordítása
35
Kis Pál István Szent Márton gregoriánuma1 Keresztyén krónika (3. töredék a római idõszámítás szerint 368. azaz Krisztus után a 337. esztendõbõl) Próbálta hitünk három nehéz század, s tetézi évbõl harminchét a százat… hol van a szó, mely nehezebb a gyásznál, nincs közöttünk már Konstantin, a császár, bár maga soha nem tér át hitünkre, bölcsességgel élt jövõnkbe tekintve, tudta, az ember, ki égi sugallat, Istennek épít földi birodalmat. Megvan az utód, Julianus császár, nála már sokkal szerényebb a vásár, kötõdve Róma sokisten-hitéhez, egy Istent hinni, nem nagy kedvet érez. Lenézi a hívõt, kivált, ha katona; legyen a kereszt mundérja a csuha, vitéz a császárt tekintse urának, ha neki szolgál, ne szolgáljon másnak. Csatára készül, harcra Galliában, szívében bosszú, sötétlõ halál van, látva, hogy frankok, nomád alemánnok, a Rajnán innen szedik már a vámot. Táborba szállva kõfalak tövében fakeresztet lát, amely elõtt éppen katona térdel, s merül az imába, Urához csendben fohászt küld az árva.
Kis Pál István: Szent Márton gregoriánumának elsõ része folyóiratunk 2001. V. évfolyam 2. számában jelent meg. A szerk.
1
37
Parancsot ad hát; – Félre a kereszttel! mérjenek óbort, katonának ez kell, erõt a harcra ne az ima adjon, halál és bosszú gõzöljön a kardon… – Nem kell a borod, maradjon a hadra, mint Krisztus vére, nincs az felmutatva! Hagyd a keresztet, sérelme csak bajt hoz. Meglásd, majd erõt, miként ad a harchoz… A hajnal épphogy ráköszön a hadra, indul a vitéz kardját hátrahagyva, csak egy kereszt a fegyvere s a vértje, visszhang felelget hangos énekére. Megcsodálja Õt az ellenséges tábor, mit akar egy szál kereszttel a jámbor? Hogy akar gyõzni, nem tudja, hogy este az egész hadnép fegyverét letette.
Márton küldetése és Krisztus második jelenése (Gallia, i. sz. 337.) Fényfeszületre hitet vet az árnyék, zaj-seben égve lecsordul a csend, sápad a tûz, a magány parazsán ég, néma fohásza homályba dereng. Még nem alázta meg így a türelme, lázad a szégyene ellen az ész, Hívja Urát szeme égre emelve, szól, s a vitára keserve merész: Látod Uram! Ha erõs hitben élek, császárokkal szállok perbe érted! Keresztedet hordozni a küldetés: mást se hordok, érezze a barbár, Urunk erõs, erõsebb a kardnál, s jelét ki hordja, halni érte kész…
38
Ám elhagytál… s én eszementté lettem! Kinevettek, s hagytál csúffá lennem! Látva; a barbár csatára gyenge még, a dühödt vezért – ez igazán rád vall – rábírtad csendes, szelíd unszolással, ellent sem állva, tegye le fegyverét… De gyötör, Uram, a kétely! Mi lesz? Mi lesz a küldetéssel? „Gyõzni akarsz? A kardod a zálog! Kész a babért learatni a császár! Nékem az élet a kincs, a halálod ára, a szolgálat, s ami rád vár… Rajtad a jel nem a harcos erény, koldusok árnya a vértezeted, vár a beteg, neki fény a remény, légy a szegényre derült szeretet…”
Felelgetõ ének (III.) (melyben a derengõ jelenés visszavezeti Mártont a remeteség és a szerzetesi élet helyszíneire…) – Már nem a kard sebesít, vagy a lándzsa vérzi hegyével a testet, bõsz vita dúl, Ariusszal eretnek tévtan terjed, akár az a tûz, fut a lángja… Hirdeti: Krisztus tán csak az Úr fogadott fia lenne, így csak a földi halandót ismeri el szava benne…
39
Tiszta hitének e szócsata zaj, hova lett az apostoli rend? Hívja a tenger ölén, a sziget fövenyén remetének a csend… Ringat igém Gallinár szigetén, áldva a csenddel imám Uramé, ám, ha Hiláriusz hív s Poitiers, ott a helyem, oda vár Ligugém… Terjed a hír Poitiers-ben a püspök, – bár csak a vad katonák ivadéka – mint a fiát, tudományra tanítja, s misszionál az a szó, amit általa küldöz… Bár fut a városból – hisz a cella szelíd remetéje – már egyedül soha nem jár, sok pici ház települ közelébe. Gyûlnek a hívek, a kis Ligugé telepére emelni monostort, kõfala jelzi a kort, hogy a példa kié, s ki vezette a sort. Más a vezérnek az élre kiállni, s más igyekezni követve a példát, az megy elõl, kinek jó Ura fényt ád, légyen a sokból az egy, az „akárki”…
40
– Rajta a jel, ha elindul az útra, bárhova lép, az az ösvény, jóra a példa vezet, nem a törvény, s értelmet kap a szó, ha apostola mondja… Mint az elárvult nyáj, a nyomába szegõdik a gyenge, pásztor után fut az árva néki fohászt dideregve … Lám, ez a sorsa, akár hova fut, ez a fél köpenyeg, ez a jel, zárna, ha tudna kaput remeténk, de ha kell, a kebellel ölel… Vitt az az út, vezetett a Loire is, Tours-ba a város püspöke hívott, ám hol a fülnek a zaj sivatag volt, Marmoutiers maga lett az oázis…
Keresztyén krónikás ének (4. töredék a római idõszámítás szerint 412. avagy Krisztustól számítva a 381. esztendõbõl) Krisztus után kelt századokból három, nyolcvanegy év áll még a számadáson… Ezer sebétõl vérzik büszke Róma, minden csatával keményebb a próba! Erõdök védik frankoktól a Rajnát, betörnek mégis, földjét letarolják, seregek élén járva gótok ellen, elesett Valens Adrianopelben.
41
Olcsó az élet, a fegyver a drága, testben a lélek mennye nélkül árva. Bírhat-e császár légiók hadával, míg a vezérkar törvényein lábal? Bírhat-e földi hatalmat az ember, amíg az égtõl jogot hozzá nem nyer? Köthet-e püspök szövetséget azzal, aki a pogány istenekre kancsal… Theodosius – császárságra lépve – elrendelte hát; Róma összes népe térjen át együtt „Szent Péter hitére”, s remélve az üdvöt, áldozzon is érte. Megtört a pogány istenek hatalma, szentélyük helyén új köveket rakva épül a templom, Urunk földi háza, békéje legyen mennyországunk mása. Konstantinápoly zsinatára vár már, egyházfiaknak elnököl a császár, köztük egy püspök, tekintete jámbor, a Tours-i pásztor, messzi Galliából. Mártont e tisztre, így szólnak a hírek, szelíd erõszakkal avatták a hívek, sehogy se akart püspökükké lenni, elbújt az ólba, ne lássa meg senki, ám ott a ludak szörnyû lármát csaptak, elárulták õt, ezért ráakadtak, s emelték Mártont szentelt-katedrára, így lett a bíbor nyugalmának ára. Szerzetes létét püspökséggé tette, ha rá volt szükség, indult hát sietve, beteget ápolt s gyógyított, ha kellett, szegénynek ruhát adott, mikor tellett...
43
Kitárulkozás (az utolsó jelenésnek Tours-Candes, i. sz. 397. november 8-11) Oltva a könnyel a szem ragyogása, Tours-ban a püspöki párna fölé árnyat idéz hite gyertya világa, álma monostora, Marmoutiers! Mégse pihenteti cella homálya, csendje, magánya az útravaló Candes várja igére, imára, s éhes a szóra a hittanuló… Félek, Uram! Mindig attól félek, halandónak ítélkezni vétek! „Tied az Ország! Tied a hatalom!” míg ételeddel vagyok éhesnek a tálca, hogyan lehetnék a latornak a pálca, ha bûneit szánja bennem az irgalom?.... Téveszmék ellen szót szólva a jóért, tanúságodra kínáljam a hóhért? Priscillianus gnoszticizmusával vitázhatok, de aszkéta a jámbor, szava a pornak nyáridei zápor, szent az a sár, ha érte kínhalált hal… Ne hagyj kételyekben árván tévelyegnem! „Földi hatalmad a néped, a nyájad, kell az erényhez a pásztor-erély, mert odaveszhet a jámbor alázat, métely a kétely, a nyájra fekély… Fontol a bölcs, hiszen õ felel érte, nem halogatja, ha tudja a dolgát, dönt, a kegyelmet utalva az égre, s tartja hitét, noha féli a sorsát…”
44
Felelgetõ ének (IV.) (melyben Márton és a derengõ jelenés a halandósággal vet számot) Látom, a hit soha el nem eresztett, óvta fehérrel a gyolcsod, tiszta erényre ölelve a sorsot, gyújtva a fényt, a reményt, hogy a vég csak a kezdet... Épül a hírrel a múlt, aki hallja, okulni remél tán, szerzetesek sora indul a pásztor-apostolok útján... Esti imára dalol Ligugé, ha a szerzetes-ének eseng, zengeti Marmoutiers, a monostor, a rend vele érted üzen... Zengve harang kötelével a néma zúghat apostoli hittel imákat, égre segítheti õt a csodálat, elnyeli mégis a csend szakadéka... Érc a harang, ami zeng, az a lelke. Mestere önti a formát, tornyot emel, ki a kõbe jövõt lát, szárnyal a hit, s a kötél fut az égnek eresztve... Így vagy a végsõ érv; ha fohásza idéz a betegnek, s irgalomért az a végzet, a bûnre imát keseregtet... 45
Éltet a hála, emészthet idõ, – aki érzi, se tudja talán – könnye, ha hull, az esõ, s amit öntöz a mán, az a holnapután... Buzgalmukban a társak a rendben, dalba, imába becéznek a szóval, áld a szegény, csupa hála a sóhaj, lesz-e elég, hogy az égbe emeljen? Égi idõt sose mér homokóra, nem cseretárgy az öröklét, mennybe emelhet imával az emlék, míg az utód a reményt vele váltja valóra.... Látva a buzgalmat, ha a gazda-imában is ott van, közben járva csodákért, csurran a mézed a mustban... Múlhat a test, – szeretettel erõs – az imákkal idézi a menny, szép tavaszálmon az õsz melegében a csend kicsi magra dereng... Érzem, Uram, kezed árnya a kéznek, lépve nyomodba az út pora enyhül, lassan a lázas imára a csend ül, s ködbe leheli a lelket az ének...
46
Apoteózis A derengõ jelenés megváltó éneke Szálljon a fény szemeiddel a kékbe, csillagos út pora hûtse a lábad, árva kezed, kezem árnya becézze, hozd el az égbe a földi csodákat… Lelked enyém az örök szeretettel, tested anyaggal enyészhet a porba, híred e fény – a jövõnek üzent jel – hû követõk szemeit beragyogja. Adja a számot Urának az ember, hullik az õsz kosarába gyümölcse, csûrbe terelt teli zsák a november, s újbora vár poharába kitöltve… Boldog e nap, neved õrzi az ünnep, légy az utódnak a példa a tettre, míg feledéssel a rossz tovatüntet, hírrel örök, ki a jót cselekedte.
Márton utolsó imája Látva, hogy a magból lisztes lágykenyér lesz, adtál, Uram, mezõt, s búzát a vetéshez, venyigéhez szõlõt, hogy minden ünnepen kelyhemben a véred illatos bor legyen, szorgalmat is adtál családnak, cselédnek, büszke számadókkal pásztorolt az ének, kolompom szavához gyarapodó nyájat, s jelet, hogy a nyájjal nyomodra találjak, 48
adtál jószágommal munkát, tisztességet, talentumot, amit veszni hagyni vétek; s ahol terhük alatt hajladozva járnak, teremtõ fohásszal ringatnak az ágak. Dolgomat letettem követõmre hagyva, add, hogy buzgalmának legyen foganatja, míg a hite tartja, légy a reménysége, ha fárad a teste, engedd fel az égbe.
Egyesítõ ének Hallgatja e szót az irgalmazó szándék, Krisztusé az arc, a tövis koszorúja, nem is lehet más a felelgetõ árnyék, fél köpenye párját viseli ma újra… Boldog öregember roskadozó lába máris könnyedebben viseli a terhet, támaszt lel a lelke, vállat ér a válla, várja õt a menny, ahol megpihenhet. Ködbeveszõ fények útjára találva két fél köpeny lenget jeleket a szélbe, tudja mind a kettõ, társa nélkül árva, kész hát egy köpennyé egyesülni véle… Így válhat majd eggyé Urával a végsõ számadásra tiszta erényekkel lépõ, a jóval, a jóban osztozó keresztény így lehet az égre jogot adó eszmény.
49
Keresztyén krónikásének (5. töredék a Krisztus utáni 1002. esztendõbõl, a hajdani Pannon provincia területérõl) Hajdani Róma büszke Pannon-tája sztyeppei pásztor nomádok hazája, feldúlták földjét gótok és alánok, Attila üszkén longobárd az átok. Avar a földjét ugyan megmûvelte, pogány, s e hittel védtelen a lelke, magyar nyilaknak ellene nem állhat, teste e földön menekülõ állat… Legelõt keres, hegyen s völgyön által, zúdul Árpád népe, mint Duna az árral, Szvatopluk hátrál, hazát veszt a morva, Zalán bolgár hada szétkergetett csorda. Szenvedi nyilát nyugat hívõ népe, mígnem a kereszt oltalmával élve Augsburg püspöke, s Ottó katonája hittel és karddal véres útját állja… Belátja Géza, kalandnak eresztve pusztul csak a had, akárki vezesse, békét a követ Quedlinburgból hozott, s imára lelkes keresztelõ papot… Úgy döntött megtér, keresztény utat jár, Kövesse Vajk, s tán lelket ér a zsoltár, Szerzetesek jönnek tanítani készek, rendháznak helyet kérnek a bencések… Nem messze, hol állt egykor Arrabóna, legenda egy hegy, évszázadok óta novemberelõn – a kötélhez a kender érkezik egy õsz, makacs öregember, bejárva szõlõt, számolva a nyájat, imával köszön borospoharának, Márton a püspök, gondolják a népek, örökléten át, rajong így a lélek 51
E föld, hol egykor született a teste, szentelésre vár Krisztusra, keresztre. Lehet-e méltóbb hely a monostorra, Szent Márton-hegynél, ora et labora! Hallva e kérést, Géza meg is hagyja legyen a püspök hegye Pannonhalma, Gallia szentje térjen Pannon-tájra, Hunnia földje követõkkel várja.
52
Váncsodi József Haiku(k) 11. Barázdák élén „tollászkodik a tavasz” aranysugára. 12. Formalin-tócsák és medikus sáskahad: beidegzõdünk. 13. Szenvedély-szerû életem nyomai, nézd: szivarfüst-jelek.
54
55
SZÁMUNK SZERZÕI
Baka István Bechtel Helga Dicsõ Zsolt Erdélyi Z. János Fenes Tibor Gacsályi József Jankovics Zoltán Kis Pál István Panyi Zita Rilke Rainer Maria Trakl Georg Váncsodi József
