„nikó” PROSTITÚCIÓ Az álom, amelyben csecsemőm rohamosan öregedett meg, a japánokkal való tárgyaláson végig követ. Miközben angolul beszélek, halk és egyenletes hangon, gyorsaságot, hatékonyságot és sikerorientációt sugallok, de azon gondolkodom, hogy miért is álmodik az ember. Felesleges. Itt van a jelen, az ébrenlét, feszes vigyázzban állás, sikerek, karrier, pénz. Belső eszmefuttatásomnak heves taps vet véget, mosolyogó arcok folynak egybe. Freddy bólogat, int nekem, de csak úgy hogy észre ne vegyék. Nincs tudomásuk, rólunk kettőnkről, együtt. De az üzlet összejön, és én, mint Freddy Speeder buzgó munkatársa állok fel, drapp kosztümömet igazítva. A tárgyalás magas összeggel járul hozzá az üvegfolyosós iroda financiális helyzetéhez. Aztán hirtelen önt el a méreg. A kis japánok hol Freddy, hol a Vezér előtt toporognak, hajlonganak, kotkodácsolva, angolozva gratulálnak ahhoz, ahhoz, amit összehoztam. Én meg akár egy senki, vicsorogva mosolygok tovább, báb képpel, egyedül. Az asztalon feltálalt kaviáros falatkák, mint sok apró szem, vigasztalanul bámulnak arcomba. Kimegyünk a teremből, előre vágtatok, méreg fullaszt, de ambícióm erősebb mindennél, szárnyakat ad, kilövell csillagászati távlatok felé. Bűbájjal sündörgök hát a Vezér mellé, megköszönöm, hogy alkalmam nyílt szóhoz jutni, tervet kovácsolni, elemezni, bemutatni, éjszakákon át kidolgozni, és egyáltalában reggel ötkor felkelni, hogy emberi, sőt bombázó női formára masszírozzam magam, a cég imidzsének megfelelően. Valami nyomja a gyomromat. Már hetek óta. És nem az éhség. A mosdóban beveszek két pasztillát. Csak, hogy nyugtom legyen. Kell. Másnap reggel. Kócosan, tépetten vánszorgok a cápaméretű ágyamból ki, majdnem végigverem magam a melegített padlón. Az esti bor hatása. Fejfájás, légszomj. A bérelt, uszodaszerű házban üres, asztallapos konyha, egy tányér, egy csésze. Erős kávé, ananász. Nekiütközöm a hótorlasznak beillő, üres hűtőgépnek. Cigi, és forró víz. Huszonhét vagyok és nincsenek barátaim. Nem baj. Sok-sok szürke, drapp, egyforma kosztüm a gardróbban. Egyiket felveszem. Rohanás, a fodrász vár, kihúzza a göndör hajtömegemet, kontyba szorítja, közben hatvan oldalnyi anyagot cenzúrázok, és állandóan cseng a mobilom. Kilence beérek. Fotocellás ajtó, halk, fontoskodó emberek. Csak még egy kicsit. Kitartás. Így. Bírni kell. Hónom alatt laptop, és a lefűzött anyagok. Sóhaj. Megint egy nap. Odabenn ajándék, Freddytől. Éjjel hiába vártam. A pillanat ezredrészéig felötlik bennem István. Harsogó kacagása, erőteljes egyénisége, férfiassága, ahogy annyi éven át kitartott mellettem. Tavaly lépett le, szó nélkül. Ugyan dehogy, tavalyelőtt.... Nem értem, nem értem ma sem, miért. Talán... jobbat talált. De nincs időm elmélkedni. A muffinok az asztalomon undorítóak, a csillogó, cukormázas domborúságukban, ahogy kínálják magukat. Súlyproblémák. Évek óta nem laktam jól. Étvágytalanul bekapok egy darabkát, borzalmasan sületlen, a szemétkosárban landol. Tízre a
Vezérhez megyek. Kézfogás. Boríték. Bólintok, megköszönöm gépiesen. Ezt is, mint a fizetésemet pillanatok alatt költöm el ruhákra, kabátokra avagy újabb wellness-hétvégére, ahol alszom vagy hullára unatkozom magam. Falun nőttem fel és nekem kislányként nem adatott meg, az, ami másoknak. Utazás, bulik, külföldi cuccok, srácok. Egyedül küzdöttem fel magam onnan, a nulláról. Nem voltak ismerőseim, csak tudásom. És bebizonyítottam, hogy igen, olyan nő vagyok aki lazán megszerez mindent. Hát sokan állnak mögöttem, fiatalabbak, szívósabbak, okosabbak, szebbek, és egytől egyig arra várnak, hogy mikor dőlök ki. De nem , nem teszem. Több éve vagyok vezetőségi titkár, Freddy mellett, imádom ezt a magasságot, anyagilag senkitől sem függök, és a szögre-szintre mért házban, a drapp heverőn, hétvégén is az üzleti élet rejtelmein töröm a fejem. Szabad estéim, üres perceim, felelőtlen kijelentéseim, mind-mind megszűntek. Nincsenek rokonaim sem már, megszakadt minden kapcsolatunk, és moziba sem jutok el soha, mert úsznom kell avagy edzenem, hogy tartsam a testem formáját. Szorongásaim egyre gyötrőbbek, féltem a posztomat. Éjjel eszembe jut, hogy másnap reggel kilenckor, elegánsan mosolyogva döntenem kell. Közben háborúk dúlnak, terrorcselekmények röpítik égbe az épületeket, ismeretlen kórok pusztítanak, katasztrófák tobzódnak a világban, én meg komoly arccal ülök a kivilágított, krómnikkel asztalos teremben. Szegény apa. Hogy féltett. Ha most látna... Azt mondta, kisfiam, az a fontos, hogy szeresd magad. Mert arra szükség van. Szegénykém, mindig azt hangoztatta, hogy tegyek félre pénzt, legyen mindig vésztartalékom. Éjjel nappal dolgozott, meg is halt, anya után egy évre. De apa, nekem nincsen időm és energiám pénzfélretételre, számolgatásokra, csekkek rakosgatására, egész nap teljesítek, hozzáállok dolgokhoz, intézkedek, ebédekre járok, és este nyolckor papírjaimat a mappába gyömöszölve, úgy lépek ki, arcomra fagyott vigyorral, mintha megváltottam volna a világot. Átvirrasztott éjem nyomait szemüvegem mögé rejtem. A sokemeletes, függőliftes palota, a benne hajbókolókkal, rajtam áll avagy bukik immár. Pótolhatatlan vagyok. Azzá tettem magam, kemény, pontosan kicentizett, kidolgozott, lépésről lépésre véghezvitt tervvel. Bármit megtehetek, és megszerezhetek, kiépített kapcsolataim vannak. Csak ne lennék egyre idegesebb. Még egy hétvége Párizsban sem képes feldobni. Untat és fáradok. Ez az üzlet sem okoz már különösebb örömöt. Megvan. Kész. Jöhet a következő. Az anyag ott lapul a táskámban, majd este, az ágyban átolvasom. Skalpgyűjtés. Szobámba érek. Eszelősen viszket a fejbőröm, szeretném kibontani a hajamat, megrázni, utálom ezt a szoros kis kontyot a tarkómon, de ez az előírás. Nem lehet. Pozíciómnak megfelelőn kell viselkednem és öltözködnöm. Hogy mindig kihűl a kávém! Persze ezeknek, odakinn, ilyesmi eszükbe se jut. Kinézek az üveggel elkerített szobámból. Kollégák. Beosztottak, mondom ki, nem minden él nélkül, magamban. Adél, egy magas, karcsú negyvenes, térden csúszik, egy fiókban keres valamit. A cipője sarka kitaposott, kosztümje turkálós. Özvegy anyját segíti, pátyolgatja,
az éves prémiumból meg gázkazánt cserél neki. És állandóan olvas, meg színházba jár. Zenét hallgat és mindig valami derű, oktalan jókedv árad belőle. Nem is értem, miért. Szilvi, a fiatal anya. Na, ő idegesít legjobban. Fényképekkel kirakott az asztala, három kis-gyerkőc kerek arca kacag rám, ahányszor elmegyek előtte. Amúgy Szilvi, kövér, gurulós csaj és nagyszájú. Mindig ugyanabban a kabátban jár. Ebédszünetben bevásárol, nagy szatyrokkal egyensúlyoz, és csak a főzésről beszél. A férje, pocakos, tévé előtt sört vedelő hájpacni, esemesekkel zargatja. Tibor, egy csúnya, alacsony piperkőc fiú, komor és szomorú mindig, a gépét bújja. Vele nem tudom, hogy állok. Ezek, itt kinn, tűrnek, állapítom meg. Sokat. Szilvi most nejlondobozos kajával sétál a konyha felé, és riszálja kerek csípőjét. Innen nem látom jól, pirosas színű étel. Valamit mond, Adél hangosan felkacag. Kihúzom magam. Ebédkor kimegyek majd egy elegáns kis helyre, salátázni. Veszek valami jobb cuccot is az Andrássy úton. Adél almát eszik, közben iratokat pakol. Tibor feláll és mond neki valamit. Aztán váratlanul felém fordul, és szúrósan néz rám. Gyorsan papírjaimba mélyedek. Nem, azért sem, fogok ezek előtt pirulni. Egy nap a Vezér hidegen közölte, hogy felső utasításra, meg kell válnia tőlem. És hogy adjam át minden munkámat. Végkielégítés nulla, közli a szentenciát. Azonnalival mond fel. Jó. Ezt nem tehetik meg velem. Biztosan nem. Nyugodtan megyek a vállalati jogászhoz. Külföldre utazott, közli a szőke titkárnője és az ajtaja előtt áll, szorosan. Akkor majd más. Perelek. Nem hagyom magam. Mit képzelnek. Délután vásárolok egy kicsit, nem, cseppet sem vagyok nyugtalan. Holnapra biztos rájönnek, hogy nélkülem úgysem megy. Útban a háziorvos felé, csokoládét falok, aztán kiíratom magam táppénzre, jog szerint ez jár nekem még, hát miért ne használjam ki. Majd pihenek. Rám fér. Meglátják. Odabenn. A hiányomat. Este egy belvárosi bárban iszogatok, sokáig. Lelohadtam, dühöm elszállt. Mi dolgom velük. Találok munkát... Két diplomával, nyelvtudással. Nézem a lábamat. Igen, biztosan találok. Hirtelen rohan meg a fáradtság. És mi lesz a házzal? A havi bérlettel? Á, erre nem gondolok. Majd... kitalálok valamit. Bundámat vállamra veszem, hazaindulok. Még rosszul leszek itt. A kocsim a bár mellett áll, alig tudok beülni, idétlenkedek, több részeg belém köt, elküldöm őket melegebb éghajlatra. – Holnap nem kell hajnalban kelnem! – ordítom nekik, és ők intenek, hogy nekik sem. Igen. Nehéz, nagyon nehéz a szép fejecském... Nem indulok. De... miért ne indulnék? Gázt bele. Hupp! Mintha a Vezért képét látnám magam előtt, ahogy teljes, megveszekedett, kőkemény, vasveretes, érvényesülni vágyó erőmmel beletaposok. Sötét.
Sürgősség. Tömeg. Bűz. Soha életemben nem jártam még kórházban. Állok, összehúzom magam, a lehető legkisebbre. Nem merek leülni, megfertőznek, bemocskolnak, rám köpnek, leöntenek. Itt minden megtörténhet. Állok, de szédülök nagyon. Az ügyeletes megvizsgált, aztán mielőtt hazaengedett, azt mondta, várjak, csinálnak még egy cétét. Ezt most miért? Muszáj? Bólint. Most arra várok. Morcosan, egyedül. Senkivel nem kívánok beszélgetni. Nem vegyülök. Egy fiatalember, a feje bekötve, nyitott szájjal alszik. Idősebb nő a fejét masszírozza, férje avagy társa lábatlankodik mellette, motyog neki, halkan. Olyan idegesítőek tudnak lenni a férfiak. Nyugtatgatja. Jobban lesz!, hallom. Ki? Rohanva kisgyereket tolnak be egy hordágyon, mellette szalad egy fiatal, szürke arcú nő kócosan, papucsban és steppelt pongyolában, több orvos és nővér lökdösik félre ezt a nőt, anyát, gondolom. Mondják neki, hogy nyugodjon meg. És elsietnek egy zárt fehér ajtó felé a gyerekkel. Na jó, én hazamegyek. Ezt aztán tényleg nem nekem találták ki. A kocsim, a cég kocsija, totálkáros, taxit hívok. A rendőrségre is be kell mennem holnap. A mobilom lemerült. Cigire gyújtok. Rám szólnak. Hogy ne cigizzek. Hú, ha ezen túl leszek beveszek még egy felest. És még nincs vége a napnak, nincs, mert kijön egy zsírosarcú, nagyon elhasznált nővér, és hangosan leszid, hogy miért gyújtok rá. Megadom magam. Igaza lehet. Felteszem a napszemüvegemet, mert már néznek a többiek. A Vezér azt mondta, azt állította, elszúrtam valamit a japán szerződésnél. Mi a fenét. Mit szúrhattam el? Leülök a földre, fejemet nyomkodom, mert fáj, beütöttem. Mit is? Mit fogok én holnap...? Hajnali három körül kerülök sorra. Betolnak egy állati nagy szerkezetbe, meztelenül. Sípol és kattog, lökdös le és fel. Előzőleg a nővér, az álmos, sápatag, lenézően faggat. Ittam, igen ittam, vallom be neki. A Vezér azt mondta, Tibor kerül a helyemre. Ki akarok szállni! – Ne tessék mozogni! Szívja be a levegőt... Benntartja... Úgy... Kinn várok az eredményre. Sokáig, nagyon sokáig. Már mindenki hazament. A takarítónő énekelve egy gurulós szerkezettel jön megy. Felmos, meg ilyesmik. Végre behívnak. Reggel van, és odakinn a villamosok már hallatják hülye kis zajaikat. A doki, köpcös, anyámasszony katonája, köhécsel. – Van itt valami... ami... Hát biztos van. Tibor meg a szemétségei. Benyalt a kis-gané. A doki mintha zavarban lenne, vagy nem tudná, mit mondjon nekem. – Ugye megnéztük , szóval natív cété volt... Megadom magam. Kilépek a tűsarkúból és mezítláb állok ott, várok. Hideg a cement. Aztán aznap, vagy nem is, mert már másnap van, újra elsötétül előttem a világ. Kis-doki azt állítja, azt mondja, azt ecseteli, hogy lát valamit az egyik
mellemben. Semmi különös, apró térfoglaló képlet, de el kell mennem efenabra. És jöjjek vissza másnap, időpontért. Melegem van, kabátomat húzom magam után, megyek a folyosón. Ezek itt barmok, ezek itt mind barmok. Nincs szemük. Fiatal nő vagyok. Nem, ez tévedés. Biztos az. Vagy álmodom. Kopogok egy ajtón. A padon legalább hatan ülnek, sorban, és maguk alá húzott lábbal. Nyugodtan. – Ne tessék kopogni,... szólítják majd! – mondja egy rekedt bácsi és köhögésbe fullad. Öreg néni tolókocsiban. Én is köhögök már. Csíp a szemem. – Lelkem, maga is vastagbéltükrözésre vár? – kérdez engem. Nekitántorodom a falnak. Mindjárt hányok. – Az mi? – kérdem és elhalkulok, magam sem értem, mitől. – Hát egy olyan izével,... csővel belenéznek az ember,... szóval, belső részeibe... Egy csövön. Az én részeimbe? Nem. Hazamegyek. – Nekem... szövettant csináltak, és az eredményre várok! Nekem... egy ciszta van... a mellemben! – a hang idegen és hasít, mintha nem is én szólnék. – Ó drágám, mindig ezt mondják,... kész sötétben tapogatózás ez a rákgyógyászat... – így a nénike. – Rák... gyógyászat? Rákot tetszett említeni? – kérdem, mert hát már pár napja, a balesetem óta, most először mondom ki ezt a szót. Az öreg-néni örvendezve néz, elégedetten néz, és nyugtat a továbbiakban, hogy ki lehet bírni a tükrözést, mert neki már hatszor csinálták. És hogy ő is arra vár. Igen. Én meg kiabálok. – De én nem arra várok, értse meg, néni, nekem semmi bajom... Én fiatal vagyok, minden pasi megfordul utánam és Vuitton-táskát veszek ma, ha ezen túl leszek... És akármikor elutazhatok Londonba ... Hát már nem, döbbenek rá, számat rágva, havi fizetésemnek annyi. Azok, ott csöndes, bölcs nyugalommal néznek rám. – … vagy Madridba... Érti? Soha nem feküdtem kórházban... A mellemben van egy ciszta... egy semmiség, és kész! Haza is mehetnék! A szembeni öreg maga elé bólogat, megszívja a fogát. Átmegyek a másik sarokba. Néznek. A néni, a köhögős férfi, és még páran, halovány, árnyarcúak. Már helyet csináltak nekem. Nem ülök le. Ha leülnék, azzal elfogadnám, hogy közéjük tartozom. De nem. Freddy este tízkor ért rá. Egy motel előtt, a kocsijában ültünk. Irtó idegesen szívta a cigijét. Megváltozott, jobbra balra tekingetett. – Nézd, ennek az egésznek közöttünk vége. Én a pozíciómnak megfelelően nem engedhetem magamnak meg, hogy veled... lássanak... Még azt sem! – Hogy velem lássanak? És amikor az ágyamban henteregtél?
– Édes... – fordul felém az én szeretőm, exem, Freddy Speeder – édes, érts meg... Te most, fegyelmit kaptál... Nem lehet... – Mellrákom van! Freddy Speeder cigije ráég a körmére. Nem néz rám. – Sajnálom... Kell pénz? A puccos nagylakásból műtét előtt két nappal költöztem ki, gyorsan találtam egy kis garzont a nyóckerben, és annyi pénzem maradt még a fizetésemből, hogy kórházi köpenyt és hálóingeket, meg papucsot vegyek. A betegek odabenn, az onkológián, azt tanácsolják, hogy pereljek. Ugyan. Az írásbeli felmondást hivatalosan közlő levél kézbesítésének tizenöt napja már lejárt. Át sem tudtam venni, mivel éppen akkor műtöttek, utána meg becsövezve kórházoltam egy ideig. De hamar kiengedtek, hogy szépen gyógyulok. Az otthonnak nevezett apró lakásban tébláboltam tehát, táppénzen. Szűkös, nyomorúságos kégli, de legalább könnyű kifűteni, és nyáron jó meleg, besüt majd a nap. Ha megérem. A nyarat. Néztem a mellemet, húzott a karom, felemelni csak könyökig tudtam, de a fájdalmak egyre gyengültek. Ez jó jel lehet. Megnézni nem merem. Egyszer leesik a kötés, magától. Hát nem szép, de el lehet viselni. Kisebb lett. Tornára is járok, hamar telnek a napok. Jól esik a mozgás. Egy szép napon a háziorvos, mondja nekem, hogy lejárt a passzív táppénz. Megyek, lépkedek az új, kicsike albérletem felé. Van egy összegem, az elszámolás megvolt, átutalták. De... Szóval, örökre nem futja. Nyár közepe, nyárutó, számolgatásaim nevetségesek. A kezelésekre pontosan érkezem. Belépek a Kék Golyó egyik, fekete háromszöggel ellátott épületébe, mely szerint erős sugárveszély van, és az a hülye érzésem támad, hogy egy angol film szüfrazsett felvonulásán menetelek, mert mindenki, a város minden nője, húsz és nyolcvan között itt van. Hát akkor ez egy nátha, summázom. Bárkit elkaphat. Jó, mert a kemoterápia alatt békén hagynak. Lassan csepeg belém a rákos sejteket halomra gyilkoló nedű, és lehet elmélkedni, hunyt szemmel számolni, hogy mennyi pénzem van még. És hogy tudok kijönni ebből. Az elején ez még egy bajlódásféle, aztán már könnyebbedik, átalakul és játékká változik, könnyed, jópofa játékká, mert nekem célom van, érdekes, erős célom, túl kell élnem, már anyagilag, a következő hetet. Mindig sikerül. Sóvár örömféle. Az orvosom azt mondja, jól reagálok a kezelésekre. Aznap megiszom egy pohár vörösbort. Koccintok magammal, a galériás kis-garzon díványán. A kórház udvarán, egyik sarokban mindig ott ül egy félszemű, girhes macska. Eleinte csak figyel. Aztán rám emeli sebes pofáját. Leguggolok hozzá, megsimogatom, felállni már nehezebben megy, a falban támaszkodom. A cica csipás egy-szeme rajtam függ. Jó hely ez, lehet ingyen ásványvizet inni. A portás is köszön. Hazafelé menet, szoktam venni egy kávét, azt a megállóban
iszom meg. Jól esik. Utána az utcai árustól kiflit eszem. Már megismer, nyújtja a sós, hosszúkás péksüteményt. Olvasok délután, előveszem a régi könyveimet. Sokat pihenek, ez előírás. Igaz, az egyik mellem forradásos, nyilallik, fáj, de kenegetem, pátyolgatom, beszélek hozzá. Mint a macskához. Így vagyok. Közben tisztességgel nekifutok az állásoknak, mert novembertől már nincs miből meglennem. Onkóék meg adnak valami tablettát, Tamoxifen, ezt kell nyeldesnem. Ingyen van. Az anyjába, nagybeteg lehetek, ha nekem pénz nélkül pasztillát adnak. Ülök a két rózsaszín, fodros fülem között és találgatok. Vajon mi tart ki hosszabb ideig. Az életem vagy a pénzem. Állás nincs. Az összegem fogy. Hosszú, sűrű, makrancos rézhajam szintén. Elhagyott rendre mind, először hátul szakadt ki, aztán már elől is jött, jött rendesen, ömlött, tiszta piros lett a fésű, mintha vér csorgott volna a fogai között. Most már parókával álldogálok interjúra várva, előszobázok, reménykedek, hogy felvesznek. De egészében, élek. Alszom, eszem, kávézom. Sugarakra várok, közben belül futtatom az interjú esetleges kérdéseit, bólintok is, de csak magamnak, és lehet, már látszik, mert felém figyelnek a szemben ülők. Az a sárga arcú fiú, a masinahangú férfi. Dühöngök. Azért engem ne szánjanak. Harminc sem vagyok és már kezdett kinőni az új-hajam, itt-ott pelyhes, mint a kisbabáknak, és nem is rossz, olyan, olyan hosszúkás a fejem, sosem tudtam elképzelni, milyen lehet haj nélkül. A szemem meg, mint két lyuk. A nagy nukleáris masina alól kikelve, rohanás a mosdóba, elő a menedzser stílust, paróka/tűsarkú, pofacsontom a sugaraktól piros, nem is kell arcpír, egészében úgy nézek ki, mint egy álláskereső ember. Délelőtt heverészek, sétálok, aztán a környéki parkban nézelődöm. A kutyák megszaglásznak. Egy idősebb, elegáns bácsi már ismer, messziről bólint felém, a kutyája, torzképű, ormótlan kövérség pont úgy jár, lúdtalpasan, ahogy ő. Ezen szórakozom. Egy kis piros-sapis fiú odajön, maszatos a képe, almát nyújt felém. – Kell? Nemet intek és oktalan bőgés fog el. Na. Évek óta nem sírtam már, még csak nem is fojtogatott soha. Nemet intek. Nekem, azt mondta az orvosom, hogy bizonytalan ideig nem lehet gyerekem. Persze ez legyen most a legnagyobb bajom. A fiúcska nevetve, integetve szalad el. Fúj a szél. Az égre nézek, felhők gyülekeznek. Igyekszem hazafelé. Megbotlom, nem szoktam hozzá a tornacipőhöz. Még elkap az eső, megázom és nátha lesz belőle, ezt meg nem szabad. Hazaérek. Otthon megmelegítem az ebédemet. Lehajtható asztalnál eszem, éhes vagyok, képtelenül éhes. Borzalmasan jól esik. Odakinn zuhog, esőszag árad, és valahol, valaki egy ócska, régi slágert énekel. Köszönöm az ebédet, mondom, csak úgy, senkinek, és felnevetek. Koppintás az ablaknál, megjelenik Ili néni, a szomszéd neje. Egy tálkán két almás pite. – Köszönöm szépen... – mosolygok. Megeszem majd a kávéhoz. Pihenek egyet és ha eláll az eső, kimegyek a
temetőbe, apáékhoz. Igaz, hogy sár van, de évek óta nem jártam ott. Majd felhúzom a gumicsizmát. És igen, van amikor valaki rád néz. Mert pontosan egyik injektoros-vérleszívós kontroll-akció után mondja az onkológus, hogy a tumor markerem megemelkedett. Mondom, jól beszívtam, ez is most emelkedik, amikor állás után kell járnom, de jól megemelkedett az anyja kis-passzusát, mert tízszer annyinak tűnt, mint amennyi kellett legyen. Orvos fejet csóvál, megvizsgál. Ez most komoly?, kérdem. És miért bicsaklik meg újabban az én szép, zengő hangom. Én nem szoktam így. Nekem erőm van, gyalázatos, nagy, büszke erőm, annyi van belőle, hogy hegyeket dögönyözhetnék össze. Orvos rám néz. Ez egy kicsi térfoglaló képlet. És kellene csinálni egy szövettant. A kórház udvarán a félvak cica rohan felém, két szakadt tappancsával kezd dagasztani a sárban. A parizert azonnal bekebelezi és dörgölődzik hozzám. Kis macsek, hé, pont hozzám? Mert megjött már az én szövettanom, melynek következtében újabb metszésre ítéltettem. Aggodalomra semmi ok, de ki kell venni. Minél hamarább, annál jobb. Mindig ezt mondják. Mindig. Hé, orvosok, ezek után mikor keressek én állást, és hogyan találjam meg a betevőt? Kétszer meglékelt, dupla-mínuszos, újabb adag sugár-okozta, égéses testtel. Néha, de tényleg csak ritkán, végigfuttatom ezt az egészet. Aztán rájövök, hogy nem is először pillantott rám valaki. Mert eddig abban a hitben vegetáltam, hogy ott, a pankrációs irodában, a sok emeletes, függőliftes Orwell-i környezetben, hajnaltól napestig munka címén tevékenykedtem. De nem. Mert én szabályosan prostituáltam magam ott, nyeltem a dolgokat, nyeltem némán, hajtottam, és kínlódtam, törtettem, gázolva mindenkin át. És ha már másodszorra is célba vettek, az már komoly. Nem lehet csak úgy elmenni mellette. Hazafele. A macska ott vár a kijáratnál. Öntudatos képpel néz. Kis pofám, közbalhé lesz, nem törődhetek még veled is! Megvonom a vállamat, megyek, lépkedek, öreg, ősöreg asszonynak érzem magam. A téren megállok, morzsát szórok a galamboknak, álldogálok, várok, mert ugye nyelveket beszélek, ismerem a motivált világot, a hatékony problémamegoldást, és a muffinokat. De ez kevés. Elmerengek, pamfletálok, de fenemód leereszthettem, akár a szegeccsel bepuffantott autógumi, mert sírhatnékom van. Arrább egy néni hétrét görnyed, alázattal, virág-bokrétázva koldul, feje mintás kendőbe bugyolálva, a sok csokrot remegve fogja egy kupacba és kínlódó mosollyal kínálja. Felé lépek, kikaparom tárcámból a pénzt, minden pénzemet, és erekkel tarkított, barna tenyerébe helyezem. Értetlenül bámul, szétgurulnak a fémszázasok, egy ezrest tovasodor a meleg szél. A gyűrött, holtszemű virágokat szorongatom, állok a járda szélén. És a híd alól akkor kanyarodik ki, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy újabb hegek, csövek, zacskók, sugárégések nyomora vár az én testemre, ott jövöget ártatlanul a sárga 47-es villamos. Állok a megállóban, állok még mindig. Elegem van ebből a sugarakkal belőtt, tamoxifenes létbizniszből. A sárga 47-es villamos közeleg, már bekanyarodott. Az oldalán csiricsáré felirat, Questor. Vagy valami hasonló. Valaki arra akar rávenni engem és másokat is, hogy vásároljunk valamit. Ez éppen olyan, mint a reklám. A villamos jön, jön felém. Questor. Meg hasonlók. Nagy lélegzetet veszek, felszállok. Paprikás-krumpli lesz ebédre. A hűtőben van egy söröm is. Ebéd után leheverhetek, majd este olvasok. És holnap, ha jobb idő lesz, elhozom a macskát. Kell egy ilyen nagydarab, szabályos, doromboló szőrmók az embernek. Bután, gyanútlanul nevetek sokáig. Leszállok a villamosról, az újságosnál, megveszem az Expresszt, biztosan van benne valami állás. Minden nap újabb. Aztán az újságot összehajtva, táskámba teszem azt, határozottan fordulok vissza. Indulok a kórház felé, a macskámért. A műtétet vállalom, a cicának gazdira van szüksége. És ez már valami. A kórház bejáratánál veszek egy forró csokit, illata orom tövéig szalad, mélyen beszívom. Nem is tudom, talán... szeretem magam.
