2007 MÁRCIUSI NAPLÓ
Firkálmányaimból Vége a hónapnak. Elıszedem azokat a firkálmányokat, a márciusban írottakat, melyeket napló-feljegyzések címén jegyezgettem esténként, mi is történt aznap. Ezt silabizálom, olvasni alig tudom, mivel ronda lett az írásom. Sietve, kapkodva rovom a betőket egymás mellé, az ékezeteket alig-alig aggatom a magánhangzók tetejére, nem is értem miért, mintha sietnék, mintha a betővetésen minél hamarabb túl akarnék lenni. Szóval próbálom kihámozni a hiányos mondatok, az emlékeztetınek szánt szavak jelentését, ám miután megfejtem, akkor sem „ragadtatom el magamat”, nincs miért, a napvégeken papírra hányt bejegyzések alig tudósítanak többrıl, minthogy megy-e a munka vagy nem. Az elsı sorok: lazán dolgozom; jól érzem magam a munkában; nedves idı, aluszékonyság; nem megy a munka; pöszmékelek az írással; javítom a Naplót; szédülés, alacsony vérnyomás, kínlódva írok; a korábban gépelt szövegeket újraolvasom. Aztán ilyeneket olvasok: gyönyörő tavasz, rügyek, virágok; süt a nap, séta; ébredés, szorongó álomból; tej reggelire sóskiflivel – régi reflexek -; tojásos reggeli. A napi bejegyzések akkor kezdıdnek másként, ha utazom, Kırösre tanítani, Kürtre kapálni, Grazba koncertet hallgatni, ha vendégek érkeztek, vagy mi mentünk vendégségbe, ha megérkezik a várva várt levél tóthárpádos tanítványaimtól, ha tárgyalok, s ha március 15-e van. Ha szépíteni akarnám magamat, sem hallgathatnám el, a tetszik, nem tetszik jelenséget, hogy bizony inkább csak a felszíni impressziókat rögzítem, többnyire közérzetem konstatálására teszek kísérletet, aztán történéseket, eseményeket, melyekre még este is emlékszem, ilyeneket jegyzek fel. S nincsenek magvas gondolatok, elmélkedésre utaló észrevételek, vagy ha akadnak is, elenyészı a számuk. Intem is magamat, fölös önócsárlást azért ne végezzek, mert vannak gondolkodásra utaló mondataim is, és ezekrıl késıbb majd még teszek is említést. Majd hogy meg nem feledkeztem, itt olvasom a krixkraxaim között, hogy nyomot hagyott bennem a Bergman film a Saraband, a Mezzo adásán egy francia nyelvő ismeretterjesztı koncert Bartókról, egy cseh szatíra az ötvenes évekrıl, egy újságközlemény, miszerint Pomogáts Béla, az irodalmár is ügynök lett volna, aztán Esterházy Péter könyve, a Harmonia caelestis, mely folyamatos esti olvasmányom, s egy Fehér Béla karcolat a Magyar Nemzet egyik szerdai számából.
1
Vendégünk Szelecsényi Norbert Szelecsényi Norbert szinte valószerőtlenül jó ember. Úgy hiszem, genetikailag jó. Már Debrecenben is az volt, diákkorában, amikor szeretetbıl zongorázott a színpadunkon, meg amikor megnyerte a Ki mit tudott, s jó volt híres zongoramővészként, amikor szívesen vállalt hangszerkíséretet, és jó tanítványként és barátként. Jósággal elegyes mővészet; ez az atmoszféra lengi be Bajzik Gyuriék lakását azon a kihelyezett Kuckón, amelyiken Norbertnek örülünk. Melegen fogja meg a kezed, rád néz világos szemeivel, s az az érzésed, hogy megengedi neked, hogy a szemén át beleláss a koponyájába. S abban is rend, derő és tisztaság. S amikor játszani kezd, s nem lepıdsz meg, mert azt játszik és úgy, ahogy és amilyennek az imént láttad. S közben magyarázza a zenét, Liszttıl a Szózat és a Himnusz parafrázisát, Chopint és Ránkit, saját gyermekjátékait, Megyeri népdalfeldolgozásait, s egyszerre csak jókedved lesz, s már nem tudod, a zenétıl, a mővésztıl vagy attól, ahogy a mővész tolmácsolja, s elemzi a muzsikát. S miközben mi hálásak vagyunk Szelecsényi Norbertnek, hogy eljött közénk, ı állandóan azt érezteti velünk, hogy milyen hálás, hogy köztünk van. S eszembe jut a fiam, a zenész, aki már nem zenész, de amikor az volt, s milyen tehetségesen volt az, bıgıkoncertjén Norbert volt a partnere és zongorakísérıje, s milyen alázattal kísérte-szolgálta ez a már akkor is neves zongorista a kezdı bıgımővésznek Debreczeni Lászlónak az elıadását.
Ez meg bolond! Játékok végszóra Jézus új erkölcsi törvényeket közöl a Hegyi beszédben, melyek jószerivel teljesíthetetlenek. Ezt neki magának is tudnia kell, mivel ismeri önmaga emberi természetét. A gyehenna tüzével fenyegeti azokat, akik elıbbre helyezik családtagjaikat, nálánál. Felháborodásában ostort fon, és erıszakkal őzi ki az árusokat a templomból. Megátkozza a fát, ami nem terem. Abból sem csinál titkot, hogy finoman szólván, nem kedveli a farizeusokat. S mégis ezt mondja: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki téged arcul üt jobb felıl, fordítsd feléje a másik arcodat is. És aki el akarja perelni tıled a te alsóruhádat, engedd oda neki a felsıt is. És aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettıre. Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket győlölnek és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” Tanítványaim azt a kiscsoportos feladatot kapták egy márciusi drámás órán; találjanak ki helyzetgyakorlatokat, olyan konfliktushelyzetet, melyben valakire, a fıszereplıre nem lehet nem azt mondani; ez meg bolond! Pompás gyakorlatok születtek. S az én tanítványaim nem is tettek mást, csak eljátszották azokat az igéket, melyeket Jézus tanít a Hegyi beszédben. Némileg meg is hökkentünk; akkor hogy is állunk eme krisztusi tanítással? Végül is konszenzusra jutottunk. Talán nem feltétlenül kell vállalnunk a bolond 2
jelzıt, elégségesnek tetszhet, ha törekszünk a jóra, s nem fukarkodunk gyarlóságunk beismerésével. Ismét a csövezık. İket sem szeretem Nem ítélkezem, bőnbakokat sem keresek, rámutatván, ezek meg ezek felelısek, amiért szép hazánkban ennyi meg ennyi ember él otthontalanul, ennyi meg ennyi ember él mások könyörületességébıl, hovatovább a dolgozó kisebbség munkájából. Még azt sem mondom, íme a kapitalizmus, ezt hozta nekünk, illetve ránk, s még azt sem mondom, íme az ember; ilyen gyenge, erıtlen, lumpen, mihaszna, s még azt sem mondom; ez vagy az a párt a felelıs. Megállom, nem ítélkezem. De nem tudom magam rávenni, hogy szeressem ezeket a szerencsétleneket, nem hatódom meg szánalomkeltı kéregetésüktıl, bosszankodom, hogy betelepülnek a telefonfülkébe, s berendezkednek a halászbástya védettebb beugróiba, hányinger környékez, ha megközelítenek, oly igen büdösek, és alkoholszagúak. Nemkülönben nem illenek rám a Hegyi beszéd korlátlan szeretetet sürgetı igéi, ha azokra a pozícióban lévı városvezetıkre gondolok, akik mindezt tétlenül tőrik, elnézik, akik nem teremtenek méltóbb keretet az élethez, akik megmagyarázzák, nincs mit tenni, akik az ember személyi szabadságára hivatkozva semmit sem cselekszenek azért, hogy ne legyenek húgyszagúak a beugrók, gusztustalanok az aluljárók, ne rontsák a városképet a szabadtéri éjjeli szállások. Nem szeretem a szájaló és tétlenkedı farizeusokat, s nem a tehetetlen lumpeneket, ápolatlan csöveseket. S magamat sem, amiért nem vagyok emelkedettebb. Bartókot hallgatva érzem, jó magyarnak lenni Miként a kalandozó magyarok, akik száguldoztak jó lovaikon ide meg oda, Itáliába, Frankhonba, germán területekre, Bohémiába, jobb híján akként szaladgálok a televízió csatornái között esténkét és olykor, majd csak találok kedvemre való, élvezhetı adást idegeim pihentetésére, szervezetem rekreálódását elısegítendı, amikor is megállapodok a Mezzo nevő sávon, a franciák zenei frekvenciáján, Bartók muzsikát hallok, azért. Egy szimpatikus fiatalember cseveg nem túl nagyszámú közönsége elıtt, mintha Ádám Jenıt hallanám, ez amolyan reinkarnációs élmény, több évtizede annak, hogy a jeles zeneszerzı és karnagy szellemesen és humorral kalauzolt a zenei mőfajok és stílusirányzatok közt, nos, valami hasonló érzésem támadt, mint egykor, amikor Ádám Jenıt hallgattam, hogy beavatnak valamibe, ami fontos, ami lélekemelı, ami megnyugtató. Bartók Concertóját magyarázza a fiatalember, közben zongorázik, egy japán hölgy hegedül, más gordonkázik, a közönség derül, olykor felszabadultan nevet, s mindeközben Bartókról esik szó, azaz, rólunk, magyarokról, a népdalról, amely átlényegül nekünk szóló megrendítı
3
muzsikává, hiszen egy kamarazenekar gyönyörően el is játssza, amit a karmester magyaráz. Érzelgıs öregember, bepárásodik a szemem, meghatódom, és büszke vagyok, hogy magyarnak mondhatom magam. És most értem meg, vagy újra megértem, a szurkolókat, akik eufóriás örömükben el is ragadtatják magukat egy-egy magyar sportgyızelem láttám, hallatán. Ezen az estén boldognak tudom magam. S Kósa Vilma sem mond ellent, hogy megigyunk egy kupicával Bartók Béla emlékére, aki ugye egy francia adón magyarság élménnyel ajándékoz meg, itt Magyarországon. Tanítványaim ötvenhatos élményei Elsıs tanítványaimmal, akiknek 1957-ben osztályfınöke lettem, s akik a forradalmas napokban még az általános iskolák padjaiban ültek, ki- ki a maga lakóhelyén, nem emlékszem, hogy egyszer is beszélgettünk volna arról, van-e valamiféle közvetlen vagy közvetett élményük a történelmi napok idejébıl, vagy azzal kapcsolatosan. Ám most, hogy készülök a könyvem folytatására, levélben kértem egykori tanítványaimat, búvároljanak az emlékezetük kútjában, s ha van kedvük, emeljék ki az emlékeket, a történelmi idıkbıl, írják le, s küldjék el. Többen megtiszteltek válaszukkal. Vida Lajos, aki Pocsajban gyerekeskedett, s most Hajdúszoboszlón él nyugdíjas tanár, irodalomtörténész -, így ír: „1956-ban megélt gyermekkori élményeimrıl még nem beszéltem, nem is lehetett sokáig. Kinek mondhattam volna el, hogy nyolcadikos fıvel Petıfit szavaltam esti nagygyőlésen az I. világháborús emlékmőnél, nem magam akartam, Zákányi Zsolt, Téglás Alajos tanáraim kértek meg rá, meg Tussai Ákos a református lelkész, ık aztán, mire én gimnáziumba mentem, elhagyták Pocsajt. Zákányi börtönbe is került rövid idıre, magyar tanáromat meg felpofozta a rendszerhő igazgató. (A sors késıbb úgy hozta, he nem is barátok, de jó ismerısei lettünk egymásnak.)” Fábry Zsolt, aki a forradalom idıszakában debreceni általános iskolás, ma, ugyancsak Debrecenben, nyugdíjas mérnök, ezt írja levelében. „Bennünket anyánk óvott minden politikai részvételtıl. Talán október utolsó napjaiban jártunk, amikor a házunk ablaka elıtt megjelent Bucz Hunor - akkor már tóthárpádos diák -, s nekünk, az ablakban könyöklı fiúknak mutogatta szerzeményét, egy pisztolyt és egy gyalogsági éles kézigránátot. Ezt meglátva, anyánk azonnal bezáratta az ablakot, s megtiltotta a további kapcsolattatást Hunorral. Féltett bennünket.” Egyébként érthetı. Az anya négy fiát özvegyen nevelte. Férjét, a gyerekek apját egy politikai per során 1952-ben kivégezték. Mányi István, 1956-ban nyolcadikos tanuló Hajdúsámsonban, ma építészmérnök Budapesten, így emlékezik. Az elsı napon rögtön nemzeti színő zászlót készítettem, feltőztem a bringámra, s azzal jártam be a falu utcáit. Késıbb kokárdákat horgoltam, szerettem horgolni, azokat a nıvérem, aki diák volt Debrecenben, a nemzetırök ruhájára tőzte fel, s amikor leverték a forradalmat, 4
fekete csíkot körítettem a nemzeti színhez. Egyébként – mesélte – édesapját és annak két testvérét a forradalom leverése után elıállították a rendırök és verték ıket. Balogh Csaba, egykori debreceni általános iskolás, Érden élı nyugdíjas mérnök: „Szerettem volna részt venni az eseményekben, tenni valamit. Nem rajtam múlott, hogy ne keveredjek bele. Az utcánkban Csepel teherautóról osztották a fegyvereket meg a karszalagot a nemzetırséget vállaló fiataloknak.” Dr. Tóth Tibor debreceni általános iskolás, budapesti orvos emlékezésébıl: Szülei elváltak, s ı maradt az édesanyával és a két lánytestvérrel, miután apja elköltözött, a bátyja meg disszidált. A forradalom jelentıségével tisztában volt, miként a diktatúra szörnyőségével is. A keresztapját, a koalíciós idık kisgazda politikusát nyomtalanul eltőntették, egyik nagybátyját, mint kulákot a szegedi Csillag börtönben agyonverték, a másik a letartóztatástól való félelmében, éveken át náluk bujkált. Balogh Tamás, valamivel fiatalabb az említetteknél, egykori színpadosom, tóthárpádos diák, ma színész Zalaegerszegen, mesélte néhány évvel ezelıtt, milyen eufóriával égették az orosz tankönyveket az iskola udvarán. Hát így, ötven év multával egészül ki a kép, ami formálódni akkor kezdett, 1957-ben. Nyíregyházi ötvenhatos mártírok emlékmőve a Morgóban A szüleim sírjára vittem virágot. Nyíregyházán, a Morgóban nyugosznak. Bandukolva a temetı sírkamrákkal, fejfákkal, obeliszkekkel, keresztekkel szegélyezett utjain, eszembe jutott – mostanában mindig ’56 jut eszembe -, hogy megrendült apukám is, a tanító, kinek elvtárs, kinek úr, pedig ı visszalépett a pártba, miután hírét vette, hogy a két harminckét éves férfit, a forradalmi bizottság vezetıit, Tomasovszky Andrást és Szilágyi Jánost felakasztották. Tomasovszky kolléga volt, személyesen ismerte és becsülte. Ez jutott eszembe, s nem véletlenül, hallottam ugyanis, hogy szobrot kapott a két mártír, itt a temetıben, s hogy én azt most megkeresem. Találtam is egy emlékmővet, azon több száz nevet, - a gulágból vissza nem tértek sorakoztak betőrend szerint -, meg egy, a neveket böngészı férfit, keleti típusú, ötven körülit, tıle kérdeztem meg, amit tudni akartam. Útba igazított, én már javában elmerültem gondolataimban, nézvén a két vonzó entellektüel bronzba formált fejét, amikor is utánam jött a keleti típusú, és mondja, hogy nyolc rokona, nyolc civil elhurcolt halt bele a felszabadításba, s hogy az ı neveiket kereste az emlékmővön. Aztán elkísért a buszmegállóhoz - kiderült, szakmunkás –, s mondta, csak mondta, hogy szörnyő az, ami itt van, Nyíregyháza is eladósodva, a milliárdosok meg élnek a nép nyakán, s most már elég volt a pofázásból, s ha lesz valami, márpedig elıbb-utóbb lesz, akkor ı tudni fogja, hol a helye.
5
Ellenzéki ünnepségeken, március 15-én Egyik tőntetésrıl mentünk a másikra március 15-e délutánján, egyrészt, hogy érzékeljük az úgynevezett néphangulatot, másrészt, hogy meghalljuk, mit is ígérnek az ellenzéki szónokok; miként tovább. (A záptojásos és a karanténos ünneplésrıl lemaradtunk.) A Jobbik a MIÉP és a Fidesz győléseinek a szélén cövekelıdtünk le, egyik helyen sem hosszú idıre, ott, ahol már zászló sem leng, s inkább a kíváncsi emberek sétafikálnak, mint a lázas szurkolók. A Vörösmarty térre akkor érkeztünk, amikor a jeles színész Petıfi egyik igen radikális versével kívánta az egybegyőlteket lelkesíteni. Aztán Wittner Mária olvasta fel, és elemezte a márciusi ifjak tizenkét pontját, s arra a megállapításra jutott - s ezzel a sokaság egyet is értett -, hogy ezek máig nem valósultak meg. Majd ı is elszavalt egy Petıfi verset. A MIÉP ünnepén is szavaltak, ott is radikális verset, majd Csurka István beszélt, meglehetısen érdektelenül, míg ott tartózkodtunk, jobbára Amerikát ostorozta. Valaki mellettünk azt mondotta, új vezér kellene. A Fidesz összejövetelén is szavaltak, ott is radikális Petıfi verset, s a szónokok is radikális hangnemben mondták el szelíd reformelképzeléseiket. Az ácsorgást megunván, már a televízióból hallgattuk Orbán Viktor ünnepi szónoklatát. Hogy miként tovább, - errıl szinte semmit meg nem tudtunk. A gyülde mellett az Erzsébet híd jobb oldalán, gólyalábakon járkáló ifjak szórakoztatták a kikapcsolódni vágyókat, s Lánchídon hazafelé jövet az egykori március 15-i nap eseményeit jelenítették meg hölgyek és urak, csábítván a járkálókat aktív részvételre, úgy tetszett énnékem, hogy itt a „reform napjának nevezett nagy március” szelíd paródiájának voltunk fül- és szemtanúi.
Amitıl feldobódtam - Ádám unokám és menyasszonya, Zsófi elhatározták, hogy összeházasodnak a nyáron. S tetszik nekik Kürt is. És már veteményeztek is. - Jó hangulatban töltöttünk el egy estét Laci fiamékkal pesti lakásszentelıjük alkalmából. - Békés hangulatban grilleztünk- együtt a család – Ági lányoméknál, születésnapja alkalmából. - Gáspár dédunokám szinte transzba esve hívta fel figyelmünket egy néprajzi kiállításra, melyet az iskolájukban meg is tekintettünk. A gyereknek igaza volt. A kiállítás remek. S a tíz éves gyerek, akinek erre affinitása van, még remekebb. - Együtt volt a kuckós csapat a grazi kiránduláson. Jó volt tapsolni Füzesséry Zoli vizsgakoncertjén. S jó volt együtt sörözni az osztrák kocsmákban. S jó volt nevetgélni Bezdán Józsi groteszkjein. - Találkoztam Szabó László egykori tanítványommal, szolnoki néprajztudóssal, s örültem, hogy nem gondolkodunk másként, ı az egykori diák-nemzetır s én az egykori forradalmi bizottmányi elnök.
6
- Anélkül hogy kértük volna, Mányi Pistáék, kocsival természetesen, megálltak a házunk elıtt, s ripsz-ropsz már ott is voltunk a Mővészetek Palotájában, Kiss Ferenc kitőnı koncertjén. - Változatlanul népszerőek a tanítóképzıs drámapedagógiai óráim, és sikeresek a színpadi próbáim. S bírom fantáziával meg szusszal. - A mártír Gulyás Lajosról készített dokumentumoratóriumnak - tíz éve, hogy megszületett – még mindig van közönsége. A pomázi elıadás is siker. - Szép lett a kürti nádtetıs ház. A mester mőemlékhez méltó gondossággal és esztétikai érzékkel nádazott. S bírtuk fizetséggel is. - A telet baj nélkül átvészeltük. A tavasz itt Kürtön gyönyörő. S megy a kapálás és kaszálás is. Egy irodalmi istentisztelet Helyszín: A debreceni Füredi úti református templom. Korszerő tervezés, alakítható belsı terek, mozgatható székek. Kezdeményezı: Sági Endre lelkész, aki minél több fiatalt szeretne vonzáskörében tudni. Akik virágvasárnap délelıttjén elıadást tartanak: A Nagykırösi Tanítóképzı Fıiskola Karácsony Sándor Színpadának elıadói. Az elıadás címe: Húsvétkarácsony. Azért ilyet még nem csináltam. Úgy kellett szólni az irodalmi szövegeknek, hogy pótolják a prédikációt. S szükség volt a protestáns istentiszteletek nélkülözhetetlen elemeire, az igére és az énekre is, hogy megteremtsék a templomi áhítatot. Irodalmi istentiszteletünk textusaként János evangéliumának elsı részét jelöltem ki, s az egész elıadást átfonta az ének. Több magyar dicséret és szakrális népének. Ének, vers, ige, próza, ezek kapaszkodtak egymásba, ezek együttesen vontak az áhítat közös aurájába. Végül is óhajtottuk volna elérni, hogy hívek és elıadók önmagukra figyeljenek, arra, milyen a kapcsolatuk Istennel. Körbe ültük a templomot. Arra törekedtünk, hogy az itt és most érzése legyen jelen, a szöveg (vers és próza), az énekek között, meg az ige között úgy szólaljon meg, mint ami akkor születik, a pillanat ihletettségében, az elıbbi alkotás asszociációs kényszerében. A vers - kívántam - legyen ima, a novella az Istenre figyelést elısegítı parabola vagy példabeszéd. A végén valamennyien mosolyogtunk, mint kik virágot adtak és kaptak ezen a vasárnapon. A szerzık, akiknek a segítségével ez az irodalmi istentisztelet létrejöhetett, fel is sorolom a nevüket, a következık: Áprily Lajos, Dzsida Jenı, Kosztolányi Dezsı, Olosz Lajos, Rab Zsuzsa, Reményik Sándor, Tóth Bálint, Czakó Gábor, Fekete István és Karinthy Frigyes.
7
