VELICS GABRIELLA A rendszerváltozás hatása az újságírói munkában – ahogy azt a vidéki sajtó megélte A rendszerváltozás óta a magyar sajtó jelentős átalakuláson ment át. A kommunista sajtómodell helyét a liberális sajtópiac vette át, a limitált média korszakból átmentünk a sokcsatornás média korszakba. A változások átrendezték a sajtó tulajdonosi szerkezetét, a közönség médiaigényét és médiafogyasztását, az újság készítés és lapelőállítás technológiája modernizálódott, átrendeződtek a lappiacon belüli erővonalak, és az egyes lapokon, szerkesztőségeken belül is lezajlott egy csendes forradalom. Minden szerkesztőség átélte a változást. Mi változott és hogyan? A kutatás háttere A kommunikáció szakosok képzése során számos alkalommal nyílik esélyünk arra, hogy egy-egy kommunikációs vagy média részterület mélyebb vizsgálatába kezdjünk, ötvözve hallgatóink módszertani és szakmai felkészültségét. Úgy tapasztalom, hogy ezeket a feladatokat a hallgatók nagy kedvvel végzik, bár természetesen nem azonos színvonalon. Jelen tanulmányban az elkészült feladatokból forrásként használok 13 olyan interjút, melyet a NYME-SEK végzős kommunikáció szakos hallgatói készítettek a kommunikáció és nyilvánosság kurzus keretein belül. Az interjúk vezérfonalát rögzítettük, az interjúalanyokat a hallgatók ismeretségi körükből választották a kritériumoknak megfelelően. A feladat a következő volt: olyan újságíróval kell interjút készíteni aki a rendszerváltozás előtt és után is újságíróként dolgozott, az időszakról széles körű személyes emlékei lehetnek. A beszélgetés a személyes emlékekre összpontosítson, a történeteknek, a megélt, megtapasztalt eseményeknek elmondását és rögzítését végezzük. Az interjúk vezérfonala: A rendszerváltás előtti idők: 1. Milyen forrásból, forrásokból szerezték be az információkat? 2. Volt-e cenzúra? Milyen módon és hogyan befolyásolta a hatalom a szerkesztést? 3. Milyen technikai feltételek mellett végezték munkájukat? 4. Milyen munkakörülmények voltak? Milyen munkarendben dolgoztak? A rendszerváltás utáni idők: 1. Milyen új forrásból, forrásokból szerezték be az információkat? 2. Érvényesült-e valamilyen formában a politikai nyomásgyakorlás? 3. Hogyan élte meg a szerkesztőség a privatizációt?
239
4. Milyen új technikai feltételek mellett végezték munkájukat? 5. Miben változtak a munkakörülmények? 6. Miben látja a változás lényegét? Az interjúk felvételére 2009. októberében került sor. Az elkészült anyagok közül kiválasztottam azokat az interjúkat, melyek a fenti kérdésekre a „vidéki sajtó” szemszögéből adnak választ. Tettem ezt azért, mert tanulmányomban inkább e még kevésbé feltárt terület jellemzésére vállalkozom. Az országos sajtó átalakulása, az ebben dolgozó újságírók interjúi több tanulmányban is megjelentek (Rádai 2004.), az országos napi- és hetilapok, magazinok szerkesztőségeiben, televíziós és rádiós műhelyekben lezajlott változások azonban több ponton eltérnek a megyei napilapoknál és helyi szerkesztőségeknél tapasztaltaktól. A tanulmány nem tér ki minden forrás esetében minden részlet megmutatására. A válaszokat hét nagyobb téma egységben dolgozom fel. Ezek a következők: - Régi munkamódszer, technika - Öncenzúra - A rendszerváltozás megélése újságíróként - Privatizáció, új tulajdonos - Új technika, új technológia - Hirdetés, reklám - Az újságíró szerepe, társadalmi státusza manapság Az egyes egységek bemutatásánál - terjedelmi korlátok miatt - az elméleti háttér felvázolása után interjúrészletek segítségével bontom ki a témát. „Régi” munkamódszer, technika A munkamódszerek kapcsán többen beszámoltak a tájékoztatási folyamatok központosított irányításáról, mely több színtéren zajlott. A havonta egyszer az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya által összehívott főszerkesztői értekezletek a sajtó pártirányításának az alapját jelentették. Kéthetente került sor a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában az áldemokratikus kormányszóvivői tájékoztatóra. A pártközpontban és a minisztériumokban is rendszeresen tartottak értekezleteket, tájékoztatókat a lapszerkesztők, főszerkesztők számára. Ezeken az értekezleteken mindig téma volt egy-két konkrét ügy meghívott előadóval, majd értékelték a sajtó elmúlt havi tevékenységét, dicsértek és bíráltak, kéréseket fogalmaztak meg, miről lenne időszerű írni, illetve jelezték, mely témák nem publikusak. (Bővebben: Hegedűs 2001.) „Abban az időben nem volt divatos sajtótájékoztatót tartani, csak a fontosabb alkalmakra kaptunk meghívást. A 80-as évek végén még az újságírónak kellett a munka után mennie, jegyzetfüzetet használtunk és fejből dolgoztunk.” (7.forrás) „A Városi Tanács minden helyi jelentőségű programról, felvonulásról, ünnepek programjairól, közösségi és kulturális eseményekről tájékoztatta a
240
szerkesztőségeket. Ennek több funkciója is volt, egyrészt megkönnyítette az információszerzést, másrészt csak azok az információk jutottak el az újságírókhoz, amik már átmentek ezen a szűrőn.” (13. forrás) „A felettes szerv erős nyomást gyakorolt a főszerkesztőkre és az újságírókra. Ahhoz, hogy egy cikk megjelenhessen több ember ellenőrzésén kellett, hogy átmenjen, mielőtt végleges formáját elnyerhette, ha egyáltalán megjelenhetett. A lap nemcsak Szombathelyen gyűjtött anyagot cikkeihez, más városokban és falvakban is készítettünk interjúkat. A helyi gyárak munkásaival is elbeszélgettünk, volt rá példa, hogy ez mégsem került nyomtatásra, talán nem volt annyira érdekes a téma a vezetők számára. Ilyen alkalmakkor többször kaptam azt az utasítást: Érdeklődjék a tanácson, mi újság!” (12. forrás) A központi hírforrás szerepét az MTI töltötte be, válogatta, megszűrte és továbbította a híreket, erős kapcsolatban állt a Varsói Szerződés tagállamainak hírügynökségeivel és természetesen legfőként a szovjet TASZSZ-szal. „Vépnél egy szovjet teherautó átgázolt egy magyar családon. Négy halott volt. A Vas Népe nem írta meg. Nagy nyomás volt a lapon, mert ugye pillanatok alatt elterjedt a hír. Én akkor nagyon kivertem a blattot. Bementem a megyei pártbizottság titkárához, aki összefogta az adminisztratív osztályt, és elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Erre ő azt felelte, erről csak akkor írhatunk, ha a TASZSZ adja ki. Hiába tudott róla mindenki, a szovjet ügyekről ugyanis csak akkor írhattunk, ha a TASZSZ, a szovjet távirati iroda kiadta. Az össze szocialista országnak volt erről szerződése, ezt rúgtuk fel később, 88-89-ben.” (9. forrás) A technikai feltételek közvetlenül a rendszerváltás előtt mai szemmel nézve igencsak kezdetlegesek voltak. A szerkesztőségekben írógépek voltak, mechanikusak és elektromosak, ez utóbbi vidéken még ritkaságnak számított, és az írógépek mellett dolgoztak beíró kisasszonyok, akik legépelték amit az újságíró diktált nekik, a szerkesztőségben elérhető volt a telefon, volt fax is. Tegyük azonban hozzá, hogy ezek az eszközök egyáltalán nem voltak széles körben elérhetők a lakosság számára, egy-egy írógép vagy mikrofonos magnó különleges tulajdontárgynak számított, nem beszélve a telefonról! „Régi hagyományos diktafont használtam, amihez normálméretű magnókazetta kellett, és külön vezetékes mikrofon.” (13. forrás) „Egy Erika típusú írógépem volt, az elkészült cikket átnézte a rovatvezető, majd odaadta a gépíró kisasszonynak, akik átírták a cikket, hogy az olvasószerkesztő elé kerüljön.” (4. forrás) „A 80-as évek végén 10-15 írógép volt a szerkesztőségben, ezeket meg kellett osztanunk a többi kollégával, sorban álltunk, rajtam kívül húszan vagy harmincan írtak, tördeltek. Minden munkafolyamat lassabban haladt, volt hogy csak délután háromkor vagy négykor lett kész - nem úgy, mint most, hogy már reggel elkészültem a teljes cikkel. Elég unalmas és egyszerű volt a lap külalakja, sárga papírt használtunk, hogy ezzel színesítsünk egy kicsit. Nem erős sárgára kell gondolni, inkább tört fehér, vagy koszos fehér vagy halványsárga.
241
Természetesen fekete-fehér volt az egész lap, még a fényképek is. Nem volt sok kép, csak úgy éppen hogy. Két fotósunk volt, de ha kellett én is elvittem a gépet, kattintgattam valamit. Rendes, hagyományos diafilmet kellett befűzni a gépbe, meg még az előhívásra is kellett hagyni időt.” (7. forrás) Öncenzúra, megfelelés a hatalmi elvárásoknak A hatalmi elvárásoknak való megfelelés, az újságírók „megnevelése” egyaránt zajlott a szerkesztőségekben a munkahelyi szocializáció és a szerkesztőségi hatalmi struktúrák megtanulása révén, valamint a MÚOSZ két éves képzésében. Minden szerkesztőségben tudni lehetett, hogy a főszerkesztő személyétől és elkötelezettségének mértékén túl szakmaiságának mértékétől függően hol húzódnak a határok. A belső szűrőmechanizmuson a cikkek egy része fennakadt, törekedtek a szabott irányvonallal szembeni direkt konfliktusok kerülésére. Az öncenzúrának több formáját, fokozatát ismerjük: - az ötlet pillanatában egyeztetés a rovatvezetővel (felelősség megosztása) - az eredmények bemutatása után jön csak a kritikus mondanivaló (burkolt tartalom) - kategorikus kijelentéseket enyhítő jelzőkkel finomítanak (sorok között olvasás) - az elkészült anyag fektetése ( a következő heti szerkesztőnél átmehet) - eszébe sem jut tabunak tekintett témáról írni. (Hegedűs 2001:56-57.) „Álláspontom szerint a rendszerváltozásig nem volt olyan újságíró aki ne lett volna elkötelezett, másként nem fértek volna bele a szakmába. Nem voltak ellenálló újságírók, mindenki ugyanabból a bugyorból bújt elő. Azt, hogy az adott személyben belül mi zajlott nem lehetett tudni, azonban kifelé mutatni kellett az elkötelezettséget. Ez a helyzet a 80-as évek második felében kezdett repedezni, már közbe-közbe ki lehetett kacsintani.” (10. forrás) „Diktátum volt, de nem volt nagyon agresszív. A főszerkesztők eljártak a pártközpontba, ott volt sajtóosztály és rendszeres politikai tájékoztatás, hogy mit várnak el ezektől a megyei lapoktól. Általában a politikai vagy pártrovatnál, gazdaságpolitikai írásoknál várták el, hogy a párthatározatok megvalósulása tükröződjön. Ettől függetlenül elég színesen lehetett portrékat írni emberekről, remek riportokat készíteni brigádokról. Meg kellett bírálni a rossz dolgokat, pl. hogy egy mezőgazdasági szövetkezet mitől veszteséges, ha valakit kirúgtak, volt-e visszaélés. A Pártbizottság is súgott, hogy hova menjünk, és ha valami disznóság volt, azt írjuk meg. Kifejezett cenzúra nem volt, inkább öncenzúra, előfordult, hogy a főszerkesztő kihúzott az írásokból, de kemény tiltás nem volt. Szinte majdnem jobban meg lehetett írni a visszásságokat, mint ma. Ma nem nagyon jutunk be egy gazdaságba, vagy egy ipari üzembe, mert ha nem tetszik a tulajdonosnak, vagy ha el van kötelezve a média „reklámilag” azzal a céggel, akkor ott bizony semmiféle bírálat nincs.” (3. forrás)
242
„1957-88-ig a Zala megyei Pártbizottság volt a Zalai Hírlap kiadója, ami elvárta, hogy bizonyos hangfekvésbe írjanak az újságírók a lapba, de ez távolról sem volt diktatórikus. Az öncenzúra egy bizonyos humán önkontrollt jelentett, ami a mai bulvárlapok íróinál enyhén szólva hiányzik.” (4. forrás) „Egy időben volt olyan követelmény, hogy az újságíró havonta egy „pártos” cikket írjon, ez lehetett akár tudósítás is mondjuk egy taggyűlésről. Egyébként pedig lehet úgy írni, hogy „X. elvtárs olyan jókat, de jókat mondott” és lehet úgy is, hogy X elvtárs azt mondta, kettőspont, idézőjel…Szóval lehetett lihegni és lehetett tényszerűen tudósítani. Előbbi nem volt kötelező, bár karrieristák minden korban voltak és vannak.” (6. forrás) „A Vas Népe is pártlap volt. Az újságban fegyelem volt, de azon kívül többet meg lehetett engedni magunknak. A VAOSZ-ban külön törzsasztala volt a Vas Népéseknek, ott lehetett mindenről beszélni, ott el lehetett mondani, hogy melyik elvtárs hülye, melyik elvtárs jó elvtárs. Ennek nem volt semmiféle következménye, nem rúgtak ki, nem vittek el. Ha ezt valaki átlépte, és mondjuk az írásába is becsempészte, abból természetesen már gondok voltak.” (9. forrás) „A tudósítások öncenzúra alatt készültek. A vállalatoknak nem a valós, hanem az elvárt helyzetét mutatták be: a kiváló vállalat nem lehetett rossz. Emellett voltak érinthetetlen intézmények, melyekről nem lehetett negatívumokat írni: ezek közé tartozott a MÁV és a Magyar Posta. A szovjet csapatok zűrös ügyeiről egyáltalán nem lehetett írni. Tilos volt pártvezetők, párthoz kötődő személyek ügyeiről írni. Tilos volt olyan bűnügyi ügyekről írni, amit a rendőrkapitány nem engedélyezett. Nem lehetett bírálni a minisztériumokat. Tilos volt írni egyházi fejlődésekről.” (9. forrás) „1980-ban lettem újságíró, ekkor már nem kellett egyeztetni az írásokat. Nekem sose kellett megmutatni a tanácselnöknek vagy a pártbizottság titkárának, hogy mit írtam. Ma, ha valaki készít egy anyagot bármelyik politikussal, akkor az ragaszkodik hozzá, hogy lássa mit ír az újságíró. És, ha utólag úgy gondolja, hogy ez nem megfelelő számára, akkor megmondja, hogy ezt a részt vedd ki, vagy amazt módosítsd… tehát ma sokkal nagyobb a politika szerepe, mint közvetlenül a rendszerváltás időszakában.” (5. forrás) A rendszerváltozás megélése újságíróként A megyei szintű, helyi szintű ismertség, az újságírók és megyei- valamint városi vezetők a rendszerváltás után is egymás szeme előtt tevékenykedtek, viszonyukat azonban a politikai és gazdasági változások átrendezték. Kíváncsi voltam, hogy ebben a „mindenki ismer mindenkit” társadalmi felállásban hogyan játszottak a nyilvánosság szereplői: az újságírók és a hatalom képviselői. „Újságírónak lenni a rendszerváltozás idején nagyon kemény dolog volt. A meglévő és éppen alakuló pártoktól nagyon sok kritikát és jogtalan támadást kaptunk. Azok az emberek, akik bekerültek a helyi pártokba, vezetők és képviselők lettek, éppúgy részesei és kiszolgálói voltak az előző rendszernek
243
mint az újságírók. Csak mivel most beléptek egy másik pártba, egyből lelkileg, lelkiismeretileg megtisztulva, úgy érezték, hogy kötelességük kettőt rúgni a kommunista párt lapjának az újságíróiba.” (4. forrás) „Volt például az MDF-nek egy helyi potentátja, aki egy nap közvetlenül a rendszerváltozás előtt bejött a szerkesztőségbe, elsétált az íróasztalom előtt – miközben én éppen valami olyat írtam, ami nem tetszett neki – és azt mondta, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor ezt ők nem felejtik el nekem, úgyhogy vigyázzak magamra. Volt sok ilyen eset, ami a felfokozott érzelmi állapotnak volt betudható.” (5. forrás) „Az új helyzet számos változást eredményezett az információk beszerzését illetően. A külföldi források teljes mértékben elérhetővé váltak, és abszolút nem volt semmiféle korlátozása a külföldi hírek kommentárjainak. Igaz, a belföldi híreknél, különösen a helyi jelentőségű eseményeknél, történéseknél más volt a helyzet. Arra számítottunk, hogy mindenről szabadon lehet írni és kommentálni azt. Ez, tévedésnek bizonyult, mert az új demokratikus politikai erők szintén elvárták, hogy a média támogassa őket.” (13. forrás) „Új helyzet volt az is, hogy hogyan lehet a helyi televízióban egyenlően bemutatni a politikusokat. Volt olyan, hogy a politikus bemutatkozó filmjét megírtuk, leforgattuk, majd a politikus saját szövegének felolvasása majd egy napig tartott, hangsúlyozottan azért, mert e körben a politikusnak semmilyen rutinja nem volt, nagyon izgult. Az első parlamenti választás éjszakája is illúzióromboló volt, mivel a nyertes politikus elvárta, hogy a kamerák előtt koccintsak vele a sikerére… az új úr is szolgálatot követelt.” (10. forrás) „A Zalai Hírlap ’88-hoz képest hirtelen nem sokat változott: akkor még kommunista főszerkesztő volt, ezért minden hétfő reggel valamilyen mezőgazdasági gépnek kellett szerepelnie az első oldalon. Ez a 90-es évek elejére csiszolódott, akkor meg mindig egy papnak vagy püspöknek kellett az első oldalon szerepelnie, aki éppen megáldott egy újonnan átadott intézményt, ami egy nyilvános WC is lehetett. Mára ez a megkötöttség eltűnt az arculatból.” (4. forrás) „Az új rendszerben bizonyos téren a bezárkózás lett a jellemző, így sokkal nehezebb információhoz jutni. Korábban a politikai rovat vezetőjeként bejáratos voltam a város vezetőihez, szabad bejárásunk volt a minisztériumokba, ez ma már csak álom az újságírók számára. Eljött a nincs itt, nem elérhető, stb, kifogások időszaka. Abban az időben az egyik nagy meglepetés akkor ért, mikor az Ellenzéki Kerekasztalban a központi bizottság egyik korábbi vezetőjét fedeztem fel.” (8. forrás) „Az első sajtóperem egy önkormányzati tudósításból adódott, a rendszerváltás utáni első évben. Az egyik képviselő egy nagyon csúnya mondatot mondott, amit én megírtam. Ő tiltakozott és kérte, hogy helyesbítsünk. Én mondtam, hogy nem, inkább nézzük meg a közgyűlés jegyzőkönyvét. Kikértem, de a titkárnő, aki írta, csendesen elmondta, hogy sajnos az a helyzet, hogy a képviselő az eredeti jegyzőkönyvet módosítatta vele.
244
Én ennek tudatában is kitartottam az eredeti állításom mellett és meg akartam idézni tanúnak a titkárnőt, aki egyébként egy háromgyerekes édesanya volt, és sírva jött hozzám, hogy ő az állásával játszik, ne keverjem bele. Így aztán ezt a sajtópert elveszettem, aminek egyébként semmi jelentősége nem volt, csupán megjelent a Kisalföldben egy módosító nyilatkozat. Ez volt a legnagyobb konfliktusom, inkább napi csatározások volta, órák hosszat beszélgettünk egyegy politikai kérdésről és ütköztettük érveinket.” (5. forrás) Az altéma kibontásánál utolsóként, de nem utolsó sorban szeretném közölni azt az interjúrészlete, mely egy falusi helyi nyilvánosság megteremtésének civil kezdeményezését mutatja be: „1987-ben hivatalos úton próbáltam a faluban lapot indítani. A falu akkori vezetője nagyon örült a fiatalok ötletének, támogatást ígért. Eleinte csak azt szerette volna, ha minden egyes számba írhatott volna egy köszöntőt. Rábólintottunk a dologra. Az első számmal szinte már teljesen készen voltunk, amikor már csak arra vártunk, hogy hozza a köszöntőt és átnézi az elkészült anyagokat. Elolvastam, le voltam döbbenve, hogy miket írt. Az egész a politikáról szólt és a szövevényes politikai háló szerelőinek éltetéséről. Nagyon naiv voltam akkoriban, azt hittem, hogy létre tudunk hozni abban az időszakban egy politikamentes újságot. Kiszálltam, majd hallottam a faluban, hogy ők azért megjelentetik a lapot. Ez volt az utolsó csepp – eldöntöttem, hogy ha ők létrehozhatják a saját újságjukat, akkor én is az enyémet. Édesanyám szintén könyvtáros volt, ezért a munkaeszköze volt az írógép. Ezen a régi írógépen kezdtem el gyártani a saját hírharangomat. Nem volt szép, sőt ma már kifejezetten igénytelennek mondanám, persze nem volt lehetőségem más milyet csinálni. A másik lap befuccsolt, az én négy oldalas újságom kézről kézre járt, mind a családban, mind pedig a bizalmas jó barátiam körében. Kitartottam egészen addig, míg megtörtént a rendszerváltozás és az új polgármester ki nem adta immár hivatalosan az én kis újságomat.” (1. forrás) Privatizáció, új tulajdonos A rendszerváltás után villámgyorsan végbement spontán majd államilag felügyelt vidéki sajtóprivatizáció Zöldi László szerint vetekszik egy krimi izgalmával. A helyi napilapokat az MSZP, az MSZMP jogutódja adta el a külföldi jelentkezőknek, a folyamat 1990 közepére befejeződött. A 19 megyei lapból a Springer kilencet, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) négy megyei és egy városi lapot vásárolt, valamint kisebb részben szereztek tulajdont angol, francia és osztrák befektetői csoportok is. A WAZ csoport hazai lapjai alkotják a Pannon Lapok Társaságát, melyhez a Vas Népe, Zalai Hírlap, Fejér Megyei Hírlap, a veszprémi Napló, és a Dunaújvárosi Hírlap mellett Veszprémben egy modern nyomda és saját terjesztőhálózat is tartozik. (Zöldi 2001.)
245
„A Vas Népe német kézbe került, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung vette meg. Azt hittük, hogy a német tulajdon miatt majd többet fogunk dolgozni, keresni és jobbak lesznek a munkakörülmények, de ebből sem lett semmi.” (7. forrás) „Mi azt szerettük volna, ha a magyar sajtó magyar lesz. 1990-ben szavaztatták meg, hogy ki dönt amellett, hogy a Vas Népe 30 %-át egy német cégnek, 15%-át egy osztrák banknak adják el, a fennmaradó rész pedig marad a szerkesztőségé. Úgy emlékszem hárman nem szavaztuk meg, az akkori állomány 90 százaléka pedig megszavazta. Nem tudom, ha nem szavazzuk meg mi történt volna másképp, de biztosan más lenne a folyamat.” (9. forrás) „A kommunista rendszer összeomlása meghozta a szabadságot, legalábbis politikai értelemben. Gazdasági szempontból azonban hasonszőrű függő viszony alakult ki.” (13. forrás) Minden privatizált lapnál megfigyelhető volt a technikai rendszerek gyors cseréje, egyes sajtóműfajok háttérbe szorulása, eltűnése. Az új tulajdonosok kerülték a konfliktusokat a helyi politikai és gazdasági élet szereplőivel, hiszen az üzleti szempontok előtérbe állításával a cég eredményességében és nem feltétlenül a szakmai színvonal növelésében voltak érdekeltek. (Galambos 2008.) „Az első három évben éreztem, hogy szabad vagyok. Aztán a németek új formát akartak a lapnak. Míg a rendszerváltás előtt akár egy oldalas cikkek is megjelentek, a befektetők utasítására már nem lehetett egész oldalas cikket írni. „Írja a folyóirat az egyoldalas cikkeket…” így vélekedett a felső vezetés. Ez erősen gátolt az írásban, nem számított, hogy a saját gondolatainkat is beleírjuk a cikkbe, inkább a száraz, egyszerű tények közlése volt a fontos. A vezetők leginkább a gazdaságosságra törekedtek, mintsem az egyediségre. Míg korábban egy jó riport elkészítéséhez 1-2 hetet is eltölthettünk terepmunkával, az 1990-es évektől erre már nem kaptunk lehetőséget. Minél gyorsabban, minél olcsóbban legyen kész egy cikk a nyomtatásra.” (12. forrás) Új technika, új technológia Ennek az altémának a kibontása során egy részlet erejéig szeretnék kitekintést nyújtani a Magyar Hírlap példáján arra a folyamatra, ami az országos napilapoknál zajlott, hogy majd kontrasztba állíthassam a vidéki sajtóval. (Az országos lapok privatizációjáról, annak gazdasági, személyi és technikai aspektusáról Gulyás Ágnes, Juhász Gábor és Kaposi Ildikó írt kiváló összefoglalást. (Gulyás 2000.; Juhász 2003. 2004.; Kaposi 2001.) ) „Először is ki kellett rúgni a munkatársak egyharmadát, mert csak a fizetésüket vették fel, és csak protekcióval kerültek a laphoz. A másik, hogy új nyomdagépet kellett hozni Angliából, amin színeset is lehetett nyomtatni. A Sport in Life levetett nyomdagépeit kaptuk meg, ami kétszer akkora formátumban tudott csak nyomtatni, mint az akkor Magyar Hírlap, úgyhogy formátumot kellett váltani. A szlogen akkor az volt: Nagy lapra ébredtem! A harmadik feladata a számítógépesítés volt, de akkor még senki be sem tudta
246
kapcsolni a számítógépet, hacsak nem volt otthon Commodore-ja.” (11. forrás) Hangsúlyozom, hogy kirúgásokra az általam vizsgált megyei lapoknál nem került sor, a külföldi tulajdonos mindenkit átvette a régi szerkesztőségekből, aki akart maradhatott. Ez lényegi különbség. A technikai átállás az anyacéggel való szorosabb kapcsolattartás, a nyomdakoncentráció és a modernizáció jegyében nagyon gyorsan lezajlott. (Zöldi 2001.; Galambos 2008.) „A 90-es években megjelent nálunk az elektronika, megkaptuk az első számítógépeket. Ezek a mai gépekhez képest kezdetlegesek voltak, a Word elődjével, DOS rendszerben dolgoztunk. Az írógépeket még egy-két évig megtartottuk, mert az elején még voltak technikai problémák a számítógépekkel, leginkább lefagytak. Most már persze a számítógépes rendszeren megy az újság a veszprémi nyomdába.” (4. forrás) „Olyan volt, mintha kínaiul kellett volna megtanulnunk. Kaptunk kb. 10-15 számítógépet, akkor ezt még nagyon drágán lehetett megvenni, ezért csak kevés volt belőle. Hívtak hozzánk oktatót, aki segített nekünk, de az első időszakban sokan megmaradtunk az írógépnél, mert a számítógépnél mindig a másikra kellett várni.” (7. forrás) Hirdetés, reklám A privatizáció a magyar gazdaság számos szegmensében a technológiai átálláson túl, a szakmai színvonal nyugati szinthez való igazításával is járt. (Nemcsak a hardvert hanem a szoftvert is cserélték…) Ez az újságírás területén nem történt meg. Galambos Márton megállapítja, hogy a külföldi befektetők nem fordítottak figyelmet arra, hogy a megvásárolt lapok tartalmi színvonalát emeljék, ehelyett napjainkig is a pénzügyi befektetőkre jellemző piaci viselkedésmintát követve a hirdetésértékesítésre, a nyomdai és terjesztői racionalizálásra összpontosítanak. (Galambos 2008.) Hogyan élték meg a reklám, hirdetés szerepének változását az újságírók? „A rendszerváltozás előtti főszerkesztőt igazi vaskalapos kommunistának titulálták, ugyanakkor nagyon jólelkű ember volt és kiállt a dolgozóiért. Még akkor történt az az eset, hogy megszüntették a zalaegerszegi ruhagyár női munkásszállóját. A varrónők megkerestek, hogy írjak erről egy cikket. A cikk megjelenése napján a ruhagyár igazgatónője felhívta a főszerkesztőt, hogy a cikk szerzőjét küldje el a laptól, mert ő olyat írt a cikkben ami nem pártszerű és kárt okozott a ruhagyárnak. A főszerkesztő azt válaszolta az igazgatóasszonynak, hogy mutassa meg azt a sort, amiben az újságíró hazudott. Ha meg tudja mutatni, elküldi a laptól. Persze, nem tudott mit mutatni. Ezzel a főszerkesztő akkor olyat tett, amit lehet, hogy egy mai főszerkesztő nem vállalna fel. Az akkori újságban 12 cikkre jutott 4 hirdetés, most 4 hirdetés között van 1 cikk. Régen a sajtószabadságot a politika befolyásolta, most az úgynevezett sajtószabadságot a hirdetőknek és a szponzoroknak való megfeleléskényszer szabályozza.” (4. forrás)
247
„Akkor még nem voltak hirdetésszervezők, akinek volt olyan ismerőse, hogy boltot vagy fodrászatot üzemeltetett, annak hirdettünk, de nem volt különösebb divat. Csak úgy, nem jöttek be ügyfelek, hogy hirdetni szeretnének. Később, a 90-es évek elején már igen, külön csapat foglalkozott a hirdetésekkel, kellett a pénz.” (7. forrás) „Kezdetben öncenzúra volt egy párthoz alkalmazkodva, utána jött a többpárti cenzúra, plusz a pénzes fizetőkhöz való alkalmazkodás.” (4. forrás) „Eljött a szabad írás ideje, a tartalomba már nem szóltak bele. Jött azonban a sokkal szörnyűbb kényszer, a reklám kényszere. Addig nem írhattunk a postáról, a rendőrségről, az állami szervekről, a pártbizottságokról, most nem írhatunk rosszat a multinacionális cégekről és azokról akik nagy hirdetőfelülettel bírnak. Tulajdonképpen most sem szabad az újságíró, hiszen most is az egzisztenciáját kockáztatja, ha például szembeszáll egy multival. Most már újságon, szerkesztőn, tulajdonoson múlik minden. Másfelől a Kádárrendszerben még az újságíró és a cikk volt a lényeg. Ha maradt mellette hely, akkor tettek mellé valamilyen reklámot. Most fordítva: előbb beteszik a reklámot, és ahhoz íratnak cikket.” (9. forrás) Az újságíró szerepe, társadalmi státusza manapság A rendszerváltást megelőzően az újságírók többnyire valamilyen szakterület diplomájával rendelkező személyek voltak, akik szerkesztőségi beiskolázással a MÚOSZ két éves képzésén vettek részt. A rendszerváltozással kitágultak az újságírás-képzés után érdeklődők lehetőségei, az egyetemek és a főiskolák mellett az egyes lapok is nyújtanak újságírói képzést, aki erre a pályára indul válogathat a lehetőségek között. Igaz, a képzés végével már nem feltétlenül talál álláshelyet a médiában, túlkínálat alakult ki. Az újságírással, az újságíró szerepével kapcsolatos problémák feltárásával foglalkozó 2006-os kvalitatív kutatás öt problémát nevez meg: a gazdasági és politikai befolyást, a gyenge szakmai színvonalat, az egzisztenciális bizonytalanságot, a képzetlenséget, és az öncenzúrát. (Hermann-Wild 2007.) „Az újságíró személye nem fontos, mivel a szerkesztőségek nem hajlandók megfizetni egy jó újságírót, hiszen a piacon kevesebb pénzért találnak olyanokat, akik képesek csupán helyesen írni, ami az ő szemléletük szerint már megfelel a célra. A szakma felhígult, ma egyetlen újságíró sincs biztonságban, hiszen a konkurencia harcok miatt folyamatos támadásnak van kitéve.” (2. forrás) „Nagyon kevés újságíró van, aki felvállalja az elemzést és az oknyomozást, nem csak azért mert nehéz, hanem mert nagyon rizikós, mindenért beperlik az újságírót, aki így aztán a könnyebb ellenállást vállalja.” (3. forrás) „A rendszerváltáskor az emberek kíváncsiak voltak többféle véleményre, az újságírók presztízse még magas volt. Most már az emberek csak a saját elképzeléseiket alátámasztó véleményekre kíváncsiak és a vélemények egymással való összevetése visszaszorult.” (10. forrás)
248
„Az értelmiségi hierarchiában a magyar újságíró a demokráciában sokkal lejjebb került, mondjuk a harmadik helyről a negyvenedikre. Felhígult a szakma, szétesett. Az újságírás nem őrzi a magyar nyelv szépségét, nem foglalkozik a szakmai, irodalmi, újságírói örökséggel. Nincs is újságíróképzés, celebképzés van. Lehet valaki úgy újságíró, hogy oda sem figyel, az internet segítségét használja önálló gondolat nélkül. Az a lényeg, hogy minél kevesebb pénzért minél több teljesítményt nyújtson. Az én mércém szerint ezek nem újságírók, hanem sajtómunkások. A szó klasszikus értelmében vett újságíró Magyarországon nagyon kevés van már.” (9. forrás) A hazai média átalakulása, a nyugati minták átvétele mind a tulajdonosok stratégiájában, mind a fogyasztók médiahasználatában szembetűnő változást eredményezett, tény. Aztán, hogy ezzel a változással, a folyamatok irányával mennyire képesek azonosulni, egyetérteni a médiában dolgozók, már árnyaltabb válaszokat eredményez, ebből mutattam be egy válogatást. Zárszóként álljon itt egy idézet az egyik, jelenleg is újságíróként dolgozó interjúalanytól: „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nagy szabadság nagy boldogságot hozott. Volt két jó év, ’88 és ’89. …’90-re már kijózanodtunk.” Bibliográfia Bajomi-Lázár Péter 2005. Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Akadémiai Kiadó. Budapest. Galambos Márton 2008. A német kiadók és a magyarországi újságírás. Médiakutató 2008/tél: 23-37. Gulyás Ágnes 2000. Bulvárlapok a rendszerváltás utáni Magyarországon. Médiakutató 2000/ősz: 18-28. Gyáni Gábor 2006. Sajtótörténet a társadalomtörténész szempontjából. Médiakutató 2006/tavasz: 57-64. Hegedűs István 2001. Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató 2001/tavasz: 45-60. Hermann Irén – Wild Judit 2007. betegség vagy állapot? Kvalitatív kutatás a magyarországi újságírás problémáiról. Médiakutató 2007/tavasz: 81-88. Juhász Gábor 2004. A jobboldali hetilapok piaca, 1989-2003. Médiakutató 2004/tavasz: 61-72. Juhász Gábor 2003. Az országos minőségi napilapok piaca, 1990-2002. Médiakutató 2003/tavasz: 87-102. Kaposi Ildikó 2001. Napi Magyar nemzet. Médiakutató 2001/ősz: 23-35. Kunczik, Michael 2001. A demokratikus újságírás. Médiakutató 2001/nyár: 7-21. Rádai Eszter interjúi Médiakutató 2004/tél: 83-99.; 2004/ősz: 49-66.; 2004/nyár: 75-91. Kötetben: A rendszerváltás és az újságírók. (szerk. Bajomi-Lázár Péter – Monori Áron) Antenna Könyvek.
249
Schulz, Winfried 2002. Mi kell a minőségi újságíráshoz? Médiakutató 2002/tavasz: 77-82. Takács Róbert 2004. A polgári sajtó, a koalíciós időszak és a személyi kultusz újságírásának reprezentációja a Kádár-korszakban. Médiakutató 2004/tavasz: 85-99. Vásárhelyi Mária 1999. Újságírók, sajtómunkások, napszámosok. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest Zöldi László 2001. A glokális sajtó. A külföldi tulajdonban lévő helyi újságok Magyarországon. Médiakutató 2001/tél: 149-160. Források, interjúk: 1. Bekerics Éva, Csetényi Hírharang. Ma: könyvtáros. Az interjút Leitner Viktória készítette. 2. Bódizs Mária, Savaria Fórum. Ma: Vasi Gazdaság. Az interjút Doktor Mónika készítette. 3. Bozsér Erzsébet, Zalai Hírlap. Ma: nyugdíjas, a Szabad Földnek dolgozik. Az interjút Fülöp Zsuzsanna készítette. 4. Háry László, Zalai Hírlap. 1986-92 között dolgozott a lapnál. Az interjút Tolvaj Brigitta készítette. 5. Horváth Ferenc, Kisalföld. Ma: soproni Helyi Téma, főszerkesztő. Az interjút Tompa Zsanett készítette. 6. Jutasi Ferenc, Kisalföld. 41 évig dolgozott a lapnál. Az interjút Bakó Tamás készítette. 7. Komondi Gábor, Vas Népe. 1989-1995-ig dolgozott a lapnál. Az interjút Békei Szandra készítette. 8. Kovács Ferenc, Zalai Hírlap. Ma: nyugdíjas. Az interjút Györe Tamás készítette. 9. Kozma Gábor, Vas Népe. Az interjút Starcsevics Ádám készítette. 10. Molnár László, MR Pécsi Körzeti Stúdió. Ma: nem dolgozik újságíróként. Az interjút Patus Sándor készítette. 11. Nonn György, Magyar Hírlap, külpolitikai újságíró. Ma: Hír-Adás Sajtóügynökség tulajdonosa. Az interjút Dezső Beáta készítette. 12. Treiber Mária, Vas Népe. Ma: nyugdíjas. Az interjút Holdosi Júlia készítette. 13. Vadas Zsuzsanna, Keszthelyi Újság. Ma: Hévíz-Keszthely és Vidéke, felelős szerkesztő. Az interjút Kalotsa Gergely készítette.
250
