VELED TARTOK
Mi négyen akkor még elválaszthatatlan barátoknak hittük magunkat. A végzet azonban mást hozott...
i
Novak Andor
i
Novak Andor
VELED TARTOK
2015 © Novák Andor Minden jog fenntartva! 2015 © ADAMO BOOKS A konverziót az ADAMO BOOKS KFT. készítette Minden jog fenntartva! A könyv bármely részletének sokszorosítása, akár elektronikus, akár mechanikus úton, a szerző és a konverziókészítő írásbeli engedélye nélkül tilos! Kivételt képeznek a sajtóértékelés és ajánlás céljára idézett rövid részletek! http://novakandor.hu/ http://adamobooks.com/
Borítóterv: Novák Andor Konverzió: ADAMO BOOKS Kft. Szerkesztette: Tamási Izabella Tördelés, tipográfia: Novák Andor Narráció: Andy Baron (az interaktív PDF-ben) ISBN 978-963-12-2692-8
i
Novak Andor
VELED TARTOK
Első rész A határon innen
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió Emlékeim, amelyeket elfeledettnek hittem, olyan sodró lendülettel törtek a felszínre, mintha irányíthatatlan csónak lennék egy folyón hánykolódva. Különös, hogy mi indítja el a gondolataimat. Azt szokták mondani, a téma az utcán hever, és ebben van is némi igazság. Jelenleg este fél kilenc van – már leereszkedett a sötétség, langyos szél fúj a kivilágított főúton –, és én a villamosmegállóban állok, miközben egyre többen gyűlnek össze mellettem. Szeretem találgatni, milyenek lehetnek az emberek, mi érdekli őket, miről beszélgetnek. Témáim innen származnak: belőled és belőlem egyszerre. Észreveszek egy szerelmespárt, akik a villamosmegállóval szemközt lévő Lipóti Pékségből jönnek; a kezükben tartott papírzacskóból sajtos perecet csipegetnek. Figyelem a gesztusaikat, ahogy a lány igyekszik felhívni magára a fiú figyelmét, de azt mindig valami más köti le: most egy felettébb csinos lány feneke, amely úgy emelkedik és süllyed a farmernadrágban, mintha önálló életet élne. A fiú hipnózisba esik, teljesen megdelejezi a platinaszőke hajzuhatag és a barna szempár; látszik rajta, semmit sem hall abból, amit a barátnője mond. Mosolygok. Közénk lépdel egy hajléktalan. Kíváncsi vagyok, kik fognak adakozni neki. Az imént mellettem elhaladó lányt messziről elkerüli – valószínűleg nem a szőke szépség parfümje zavarta meg, amely bódítóan lengte körül a bőrét. A fiatal pár elhajtja a koldulót, aki gyámoltalanul cirkál, fejét épphogy megemeli. Összetalálkozik a tekintetünk. Furcsa, de engem mindig megtalálnak a kéregetők, és amennyiben nem a sokadikkal találkozom aznap, szoktam is adni pár forintot. Egy százast ejtek az utcák és 6
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió kukák foltjaival festett tenyerébe, majd oldalra billentett fejjel nézem, merre megy tovább. Hirtelen megjelenik egy anya és lánya. Utóbbi tizenhárom sem lehet; habár az anyja is harmincas, kissé elhízott, idomtalan, kreol, trágár. Már a távolból hallani, mikkel szidalmazza a lányát: „Tegnap éjszaka is, mit tom’ én, merre jártál és kiknek tetted széjjel a lábodat. Én ugyan nem fogom eltartani a kölködet, miután jól megba…” S ez így folytatódik, amíg a villamosmegálló végéhez nem érkeznek, ahonnan csak hangfoszlányok szűrődnek felém. Odanézek, hogy csodálkozzak az asszony kivételes ordítótehetségén… És ekkor pillantom meg azt a férfit, aki felszínre hozza a régmúlt egy darabkáját abból a korból, amikor én még kissrác voltam. Megdermedek, szinte érzem, kitágul a pupillám. Csak nem Méreg az? A torzonborz, kopott farmert és elnyűtt acélbetétes bakancsot viselő ember a Tankcsapda – Baj van!! albumának pólóját hordja. Haja nem túl hosszú, a válláig ér, de szakasztott olyan, mint Garthnak a Wayne világa című filmben. Testtartása bizonytalan, járása pedig talán egy húsz évvel ezelőtti incidens miatt labilis. Ide-oda cikázó tekintetével kibúvót keres a világból; egy kiskaput, amelyen megszökhet. Sunyin pillant mindenkire, utána a távolba, mintha azt mérlegelné, hogy mit lehetne ellopni, aztán merre szaladhat. De ebben az emberben már nincs erő. Szipog, nyelvét ajkának belső felén járatja körkörösen. Rosszul helyezi a lábát, elveszíti egyensúlyát. Tekintete egy pillanatra kitisztul, majd ismét elfedi a homály. Látszik, megkeseredetten él. Még nem teljesen földönfutó, de a lelket talán már csak a rongyos pólója tartja benne. 7
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió Húsz éve láttam utoljára ezt a pólót. Húsz éve láttam utoljára azt a fiút, akit felismertem ebben az emberben – és ki tudja, talán valóban Méreggel találkoztam össze most, a 47-es villamos megállójában. Húsz éve… amikor én még kissrác voltam…
8
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió
1 Amikor én még kissrác voltam – énekli Szörényi Levente az Illésben, amit gyors távozásom előtt apám nézett az Önök kérték című tévéműsorban, 1994 igazán tikkasztónak ígérkező nyarán. Már lent jártam, a csepeli Zrínyi utcát övező panelházak között szaladtam a park felé, de még mindig úgy ismétlődött fejemben a zene refrénje, ahogyan az osztályfőnökünk intelmei a nyárra vonatkozóan: „Ne ugráljatok forró testtel a vízbe; vigyázzatok magatokra; tévézzetek keveset és olvassátok a Tüskevárat…” Mikor befordultam az úton balra, szomorúan vettem észre, hogy barátaim nincsenek a kis parkban, ahol találkozni szoktunk. Csak az lehet a magyarázat, hogy túl korán indultam el – a többiek pedig későn. Már az iskolában, a negyedik osztály végén, miután a vakáció összes kusza állat- és gyümölcsformájú betűje a táblán díszelgett, elterveztük, hogy amennyiben lehet, mindennap összejövünk, és kitalálunk valamit, amivel kellemesen tölthetjük a szünidőt. Ezt a fogadalmunkat eddig többékevésbé sikerült is betartanunk. Mindig nagy várakozással indultam el otthonról, a mai nap azonban kivételesen jónak ígérkezett. Roli hívott fel bennünket telefonon, hogy egy óra múlva gyűljünk össze a szokásos helyen; bejelentenivalója van! Sejtettem, mit akar, mert Roli csak kivételes alkalmakkor izgatta fel magát ennyire. Ám hiába faggatóztam, pár szónál nem mondott többet. Lecsapta a kagylót, és én csak bámultam a tévében a műsort. 9
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió – Na, mi történt? – kérdezte apám. – Roli hívott, hogy egy óra múlva találkozó – feleltem. Szégyenérzetem támadt, amiért nem tudtam százszázalékosan osztozni barátom örömében. Azzal nyugtattam magam, hogy ezzel neki is tisztában kell lennie. – Lemehetek? – Csak ne maradj sokáig, és ne hagyd el a kulcsod – kaptam a választ, burkoltan kifejtve: ne kelljen este nyolc után hazaráncigálnia, vagy a lakóközösséggel kerestetnie. Azt mondtam, nem maradok sokáig, ami azt jelentette, hogy anya érkezéséig otthon leszek. Úgy gondoltam, ez megoldható. Egy óra múlva már a park felé tartottam, fejemben Szörényi énekhangjával. Fokozatosan rajzolódott ki előttem a gyomnövényekkel és fűcsomókkal teli, poros ösvénnyel átszelt terület, rajta a Nagy Fával. Imádtuk ezt a helyet. Számtalanszor megmásztuk a Fa ágait, és versenyeztünk, hogy melyikünk tudja először elérni az utolsó, magasba törő ág egyik vékony gallyát. Amikor összejövetelt beszéltünk meg, az mindig ide szólt. Ez volt a törzshelyünk. Persze nem kerítettük körbe, mint a magánterületeket szokás, de amikor ott voltunk, akkor a magunkénak éreztük, mint a Pál utcai fiúk a Grundjukat. Olyan jó volt megpihenni a Nagy Fa hűs árnyékában, és nevetni Tomin, Rolin, Balun vagy magamon! Élveztük a nyári napsütést, a fagylaltot vagy a kólát, amit a zsebpénzünkből vettünk, miközben kitárgyaltuk, hogy az iskolában melyik felsős lánynak a legszebb a bokája. Balu ilyenkor rendre rávágta: „Emlékeztek arra a magas, fekete hajúra… aki még télen is kiteszi?” Itt persze egészen másra gondolt, és magunk elé kép10
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió zelve a hórihorgas lány gömbölyded idomait, bőszen helyeselni kezdtünk, hogy neki tényleg fantasztikusak a bokái. Mi négyen akkor még elválaszthatatlan barátoknak hittük magunkat. A végzet azonban mást hozott… Hol lehetnek? Felpillantottam a Nagy Fa zöld, mozdulatlan levélfürtjeire, mintha közöttük megláthatnám a barátaimat. Nem voltak ott. Összeráncoltam a homlokom. Először azt hittem, elkéstem. Elnéztem az időt, és bárhová is mentek, már félúton járnak. Ezt nem akartam elhinni. Nem hagynának faképnél, hisz én sem tenném. Izzadt tenyeremmel végigsimítottam a hajam, feltoltam orrnyergemen hatalmas szemüvegemet, amelynek dioptriája nemcsak a szememet, hanem a fél arcomat is felnagyította. Mit csináljak? Kérdezzem meg az utcán lézengő felnőttek egyikét, hogy látott-e három srácot valamerre elrohanni? Ilyesmire nem szoktunk vetemedni, a dolgainkba csak végső esetben avattunk be kívülállókat. Talán valóban elnéztem az időt. De az is lehet, hogy korábban jöttem le. Igen, ez a valószínűbb, mintsem, hogy késtem volna. Megfordultam, és elindultam azon az utcán, amelyiket közrefogják a tízemeletes panelépületek. Miközben elhagytam azt a háztömböt, amelyikben laktunk, a kutyasétáltató embereket, a magányos lődörgőket és a velem egykorú gyerekeket néztem és hallgattam. Mi mindig alkony előtt hoztuk le Negrót, a szénfekete keverékkutyánkat egy kiadós rohangálásra, nehogy este nyüszíteni kezdjen. Különleges pajtás volt ő számomra, helyet szorítottam neki a szívemben, és sohasem fogom elfelejteni a gyászos tekintetét, amikor évekkel ké11
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió sőbb, S-alakba görbülve, nagybetegen, orvostól orvoshoz rohangálva kimúlt egy olyan betegségben, amit megállapítani sem tudtak. Minthogy átvitt értelemben a kutyáknak is van lelkük, úgy gondolom, a betegsége egyszerűen fogalmazva: szomorúság volt. Ám ekkor, ebben a pillanatban hiába figyeltem a kutyák szaladgálását és gazdáik lassú andalgását, eszembe sem jutott Negró. Az Illés együttes zenéje is kiszállt a fejemből, és már egyre jobban kezdtem izgulni, hogy mi történt a barátaimmal, amikor végre a távolban előbukkant Tomi, lóhalálában, mintha dr. Gikszer elől menekülne. Régebben sokat viccelődtünk ezzel: dr. Gikszer egy kegyetlen orvost testesített meg a képzeletünkben – inkább csak hangulatot, mint kézzelfogható személyiséget –, s amikor egyikünk bajba keveredve kiejtette száján ezt a nevet, tudtuk, nem tréfál. Manapság nem sűrűn használtuk, elfelejtettük, máshoz asszociáltuk a félelmeinket, most azonban, hogy Tomi veszettül szedte a lábait, újra felrémlett bennem ez az ősrégi dzsinn, és az is, hogy én találtam ki. Talán ezért szállt végül sírba? Mert a parazita csak a gazdatestből táplálkozhat, és én megfeledkeztem róla? Akárhogy legyen, most előjött, és még ha csak pár pillanatra is, de Gikszer doktor újult erőre kapott az elmémben. Lelassítottam, mintha nem mernék közelebb menni a problémához. Hiszen Tomi nem boldogan, széttárt karokkal jött, hanem rémületen. Ösztönösen arra összpontosítottam, hogy amikor mellém ér, idejében felvegyem barátom tempóját, aki hamarosan hallótávolságon belülre is került. 12
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió – Nyomás, nyomás! Szedd a lábad, mert elkap a trot�tyos! Hangjában egyszerre érződött a pánik és a kárörvendés. Csak amikor közelebb ért, vettem észre, hogy bár vonásait eltorzította a fáradtság, igazából nagyon élvezi a helyzetet, bármi is legyen az. – Mibe keveredtél már megint? – ordítottam oda, és már fej-fej mellett futottunk visszafelé. Tomi nem válaszolt. Úgy zihált, mintha nem működne rendesen a tüdeje. Légszomja minél több levegőt akart. Tüsszentett a felkavarodott portól, melynek utózöngéje furcsán kongott a mellkasában, mint amikor egy köhögő bádogembert hátba vágnak. Hiába erőltette meg magát, hamar kifogyott a szuflából, ám a gúnyos mosollyal, ami vékony ecsetvonássá húzta a száját, nem hagyott fel. Talán nem is dr. Gikszer karmai közül szökött meg… egész egyszerűen ilyen hangulatban kelt. Tomi alacsony, vézna fiú volt. Csontos arcán állandóan hamiskás vigyor ült, s habár még nem fejlődött ki rendesen, de szélesedő alsó porcos orrsövénye miatt valószínűleg krumpliorra lesz felnőttkorára. Csenevész karjai és lábai úgy mozogtak, mintha pusztán a törzséhez lennének szegecselve. Azt hiszem, erre az embertípusra mondják, hogy: vasággyal sem nyomhat többet huszonöt kilónál. Természete, habitusa és pimasz humorérzéke azonban távol állt savanyú kinézetétől, amit ennek megfelelően sokszor a vakmerőséggel ellensúlyozott. Tudta, nem pályázhat az „iskola sztárja” címre, nem lesz kapós a lányok körében, ezért nem volt más választása, mint felhívni magára a figyelmet a maga módján. 13
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió Az igazat megvallva, hasonló cipőben jártunk, noha én közel sem voltam az a hűbelebalázs típus. Én máshogy akartam kitűnni: a történeteimmel. Még tettünk pár lassuló lépést, majd megkapaszkodva a park végén lévő kopott padok háttámlájában, megálltunk. Tomi először hátranézett, várt egy pillanatot, és miután konstatálta, hogy senki sem követi, rövidnadrágját felgyűrve, a térdének támaszkodva kapkodta tovább a levegőt. Alaposan megizzadtam, pólóm beitta a hátamon kicsapódó verejtéket. Homlokom ugyanúgy gyöngyözött, mint Tominak, és amikor a szemembe folyó izzadság miatt hunyorogva felpillantottam, utálattal vettem tudomásul, hogy Tomi még mindig nem hagyott fel a tenyérbe mászó vigyorgással. Semmit sem értettem: most menekült, vagy csupán játszotta az eszét? Fejemben mélytengeri zúgással visszhangzott az előbbi kiáltása: „Szedd a lábad, mert elkap a trottyos!” – Mi történt? Mondj már valamit! – kértem, számon keresztül kapkodva a levegőt. – Oké, már nincs a nyomomban. Lekopott… Ez akkor is igazságtalan… De én voltam a hülye… Nem akartam kiejteni dr. Gikszer nevét. Valószínűleg Tomi csak értetlenül nézett volna rám, nem tudva, hogy miről beszélek. Kérdőn bámultam, utána meghúzva szám szélét, széttártam a kezem. – Miért is? – Na, emlékszel, hogy többször is hívtalak a bolondok boltjába, de te persze sohasem értél rá? Én ma elmentem – mondta büszkén, s kihúzta magát. Igen, tudtam a bolondok boltjáról. A Zrínyi utcától pár percnyire, egy jelentéktelen utcában csalogatta a 14
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió gyermekpopulációt, de Tomival ellentétben engem nem tudott lázba hozni. Maximum a kíváncsiság hajtott, ami túl szegényes indíttatás volt, hogy a zsebpénzemmel meg is látogassam a helyet. Barátok lévén rengeteg témánk volt, semmint állandóan ezzel foglalkozzunk, és csak most döbbentem rá, Tominak milyen rosszul esett, amiért sem én, sem Balu, de még Roli sem akarta elkísérni. Megtette ezért saját maga… most pedig itt szuszog a kimerültségtől! – Elmentél? Ne viccel! Mesélj… Egyáltalán, mi történt? Megkergetett a boltos, mert enyves a kezed? – Nyaljál sót! Az az átkozott, vén trottyos… És Tomi elmesélte a történetet: a bolondok boltja egy nagyszerű hely – vagyis frankó (így mondta) –, ahol rengeteg olyan dolgot lehet kapni, amiről azelőtt nem is hallottunk. Van művér és vámpírfog, különféle szagú flakonok, amelyekkel akár az egész lakást be lehet büdösíteni, hogy a szülők aztán fintorogva rágalmazzák egymást. Amikor Tomi ezt ecsetelte, majdnem kipukkadtunk a nevetéstől. Jól forgott a nyelve. Remek poénokat talált ki, és ezeket elő is tudta adni. Négyünk közül a mindig vicces gyerek kategóriát Tomi képviselte, amely egyszerre volt áldás és átok – néha percekig röhögtünk, néha azonban lekapartuk a falról a vakolatot idegességünkben, mert pont akkor nem tudta befogni a száját, amikor kellett volna. Mint kiderült, most is ez történt. Nem restellte szemléltetni. – Megvettem a műcigit. A vérre fájt a fogam, de arra nem volt pénzem… Talán majd egyszer… Állati, de komolyan! Képzeld, hintőporral van megtöltve a belseje, és amikor fújsz, akkor fehér por száll ki belőle. Jó-jó, 15
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió elég gagyi, de azért nem rossz. Még parazsat is festettek a végére. – Na, mutasd már! Azon csodálkozom, hogy nem a kezedben lóbálva jelentél meg – mondtam izgatottan. Tomi valóban felkeltette az érdeklődésem. – Hát ez az! Jött az a trotty, és beszólt, hogy azonnal dobjam el, meg mit képzelek, és hogy bemószerol, megjegyzi a képem… satöbbi. Szóval felment bennem a pumpa, ismersz. Visszaugattam, azzal nekivágtam a cigit, mire elkezdett üldözni. Öregem, úgy futott, mint a gépfegyverlövedék! Így: trrrrrrrrrr… Elnevettem magam. Habár Tomi komolyan beszélt, ahogy előadta a sztorit, nem lehetett nem megmosolyogni. Egyébként is önmagáról alkotott görbe tükröt: ő csakugyan olyan volt, mint amilyen színben tetszelegni akart. Nagyszájúsága számtalanszor sodort már kellemetlen helyzetbe bennünket. Az is előfordult, hogy miatta menekültünk a nagyobb srácok elől, és szívünk mélyén tudtuk, egyszer még ráfázunk Tomi vagánykodására. Egyelőre viszont csak nevettem az előadásán, és azon, ahogyan utánozta a hangját a rajongásának tárgyául választott Tommy Gun dobtáras géppisztolynak, amelyet annak idején a chicagói Al Capone és maffiózó csapata előszeretettel használt. Tomi, miután látott egy róla szóló dokumentumfilmet, megbolondult a börtönélete előtt mindig gentlemannek kinéző férfiért, és azért a fegyverért, amellyel a korabeli rendőrök ellen léptek fel: a Thomson-géppisztolyért, amelyet Tommy Gunnak becéztek. Attól kezdve, akárhányszor Tomi nagy iramot vett, ezt ordította: „Tomigán kilőőő…” 16
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió – Ez nem olyan vicces. Amúgy meg menj a fenébe! És menjen a fenébe a vén trottyos is. Miatta van ez az egész. Továbbra is nevetve válaszoltam: – Nem! Miattad van az egész. Ha elsétálsz, mint egy normális ember, akkor még most is meglenne a műcigid! Pedig igazán kíváncsi lettem volna rá. – Igazán? Ahhoz előbb el kell kapnod, Holdgyerek! – süvítette Tomi. Kezdetben Balu hívott így, míg végül mindnyájan átvették tőle. Egy pillanatra elméláztam, mert Tomi szájából visszásan hangzott ez a megszólítás. Végül arra eszméltem, hogy a barátom hangos csatakiáltással elviharzik mellettem. – Tomigán kilőőő… – És valóban pisztolygolyóként vetette magát a Nagy Fa irányába. – Megállj! – ordítottam, megfordultam, és ekkor vettem észre, hogy a távolban Balu épp most érkezik a szokásos gyülekezőhelyünkre. Meleg, nyári délután volt, a napkorong magasra hágott a horizonton, és a hőhullámok körbeöleltek. Tomi egy pillanatra beleveszett a tűfényekbe, amelyek a kitárt panelablakokról verődtek vissza és vakítottak el egy másodpercre. Balu azonban ott volt – megérkezett. Most már biztos voltam benne, előbb érkeztem a megbeszéltnél; Tomi pedig nyílván úgy gondolta, a találkozó előtt van még ideje leruccanni a bolondok boltjába, hogy végezetül üres kézzel, de jó néhány forinttal megrövidülve szaladjon most arra, amerre én is tartottam. Hamar beértem Tomit. Jobb futó voltam nála, a lábaim is hosszabbak. Mégsem hagytam le, mellette sza17
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió ladtam a fényben, és a mosolyom először lett igazán őszinte, egy másik, réges-régi zeneszámmal a fejemben.
2 Kócos kis ördögök voltunk… – énekli Zorán a Metró együttesben. Ez a zeneszám jutott eszembe, amit oly sokszor hallgatott apám, hogy már én is kívülről fújtam a szövegét. Szinte az összes Beatrice- és Deák Bill Gyula-dalt ismertem, de nekem a Solaristól a Marsbéli Krónikák album tetszett a legjobban. Már fiatalon érdekelni kezdett az űr. A könyveimből mintázva sokszor rajzoltam le a naprendszert, hitelesen, az egyiket gyűrűvel, a másikat gyűrű nélkül, mindegyiket a holdjaival. Akárhányszor felnéztem az éjszakai égboltra, elképzeltem, milyen lenne, ha a Földnek is több holdja lenne. Erről az ábrándomról nem szoktam le – csak ma már az univerzummal kapcsolatos érdeklődésemet amatőr kozmológiának nevezem. Ahogy rohantában figyeltem Tomit, arra gondoltam, minden kisördög kócos, minden kisördögnek piszkos az arca, s mindegyik rejteget valami égető titkot a szívében, amit egyik felnőtt sem tud. Egy pillanatra megrémültem, hogy már én sem kerülhetek ki a végtelen körforgásból: egyre magasabbra növök, formálódnak az izmaim, gyarapszik a testsúlyom; és lassan nevetséges lesz a kócos frizurám meg a Tomiéhoz hasonló rövidnadrágom. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy még számtalanszor 18
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió meg fogom bánni a felnőtté válást – hacsak ki nem fejlesztek valamilyen taktikát arra, hogy legalább apró darabokat megőrizzek abból a szabadságból, amit mi, gyerekek képviselünk. Tomival a napsütésben, verejtékező homlokkal, porlepte lábbal és bizonyára piszkos arccal együtt futottunk a Nagy Fáig. Balu is észrevett minket, így ellökte magát a fatörzstől… és leporolta a kezét. Balu volt közöttünk a legérettebb. Évvesztes lévén, tizenegy múlt, felnéztünk rá, mintha olyan tudás birtokában lenne, amit mi csak később fogunk megismerni. Én Baluval jöttem ki a legjobban. Ő volt az igazi barátom. Tomit tartottam a vicces gyereknek, akinek néha olyan beszólásai voltak, hogy percek múlva is sajgott a rekeszizmom, Baluval azonban beszélgetni tudtam, mintha a testvérem lenne. Van bátyám, de hát melyikünk az, aki a családjával osztja meg a titkait a barátai helyett? Manapság persze másképp gondolom. A család privát szféra. Ha valamit elmondasz, az többé nem felejtődik el, mert mindig lesz valami generátor, ami felszínre hozza. A család elől nem tudsz elbújni, egy barátot ezzel szemben le lehet szerelni. A család egy rendkívül meghitt vállalat: mindig mindenre emlékszik. Balunak Beatles-frizurája volt. Hogy tízévesen honnan tudtam ezt megállapítani? Onnan, hogy apám karcosra hallgatta a Beatles bakelitgyűjteményét, John Lennon-szemüveget viselt; amellett máig őrzöm relikviaként azt az Imagine kazettát, amelyen Lennon varázslatos hangja már csak recsegések sűrűjéből hallatszik. Különös, de sosem kérdeztem meg Balutól, szereti-e a Beatlest, de van egy sejtésem… 19
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió Nálam kicsivel magasabb volt, nyurga, jó kiállású, mozgékony, ugyanolyan hosszú ujjú, mint amilyenek nekem is vannak. Fejét általában büszkén fölfelé tartotta, magas homlokát és fülének porcos részét félig eltakarta a gombakalapként nyírt gesztenyebarna haja. Szeme csillogott, és bár meglehetősen haragvó tudott lenni, én tudtam: aranyszíve van. A többiekkel pattogó hangon beszélt, velem azonban nyugodtan és békésen, mintha egy fárasztó nap után megpihenne. Balu egy évvel ezelőtt kezdett el Holdgyereknek nevezni, amit azokban az időkben gúnynévnek tartottam – pedig nem volt benne élcelődés. Balu tehát leporolta a tenyerét. – Erre, erre! Szárazföld… – ordította Balu, magasba lendítve karjait. A szokásos módon üdvözöltük egymást. Sajátos köszönési formánk volt. Amikor találkoztunk, kétszer ös�szeérintettük a tenyerünket, majd összeütöttük az öklünket. A hagyományos kézfogást túl felnőttesnek tartottuk. Úgy éreztük, az általunk kitalált köszönéssel kiváltságosabbak vagyunk. Olyan szavakat és kézjeleket használtunk, amelyeket másképp értelmeztünk a többieknél. Néha eszembe jut, mennyivel kiegyensúlyozottabb lenne a felnőttek kapcsolata, ha megtartanák azt az ös�szetartozási szellemet, ami a gyerekeket elválaszthatatlanná teszi. – Veletek meg mi történt? – kérdezte Balu. – Velem semmi. De kérdezd csak meg ezt a jómadarat – válaszoltam, és bazsalyogva Tomira mutattam. Balu tudta a választ, hisz ő is számtalanszor rohant Tomi miatt idősebbek elől. Felnőtt fejjel úgy gondolom, 20
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió ezt az idegesítő zabszemet ott helyben meg kellett volna leckéztetnünk, de akkoriban tökéletesen kielégített minket Tomi szenvtelen viselkedése, és az összetartozásunk elvágásához egy műcigarettával felpaprikázott, zsémbes öregembernél súlyosabb indokra volt szükség. Baráti kapcsolatainkért mi voltunk felelősek – nekünk volt jogunk megkötni vagy elvágni a kötelékeket. – Te is ezt tetted volna! – fakadt ki Tomi, miután úgyahogy elmesélte Balunak a históriát. – Amúgy tudd meg, kivagyok már attól, hogy mindenki azzal jön, hogy szól a szüleimnek! Nekik mi közük ahhoz, hogy mit csinálok? Mi vagyok én? Kis pisis, akit tutujgatni kell? Egy pisis, akinek meg kell mondani, hogy mit tehet, és mit nem? Ez a véleményem erről az egészről! – méltatlankodott Tomi, majd fityiszt mutatott. Nem tudtuk visszafogni a nevetést. Tomi úgy mozgatta középső- és mutatóujja között a hüvelykujját, ahogy örömében egy kutya csóválja a farkát. Bohóckodásával felére tompította mondatainak élét. Végül, ahogy az lenni szokott, beszélgetve, jóízűeket nevetve indultunk Rolihoz. Nem értettük, miért nincs még itt, miközben ő hívott le bennünket. Ő, aki szótárunkban a minden tudás birtokosa volt – már csak abból kifolyólag is, hogy gazdagabbak voltak nálunk. Az apját egyszer sem láttuk, maga volt a megtestesült inkognitó, de az a hír járta, hogy emlékeztet Arnold Schwarzeneggerre. Balu már kezdett kikelni önmagából, amiért Roli sokadszorra ver át bennünket, amikor végre megpillantottuk az utca betonján hullámzó forróságban felénk szaladni a fiút. Rövidesen a hangját is hallottuk: 21
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió – Srácok, srácok, el sem fogjátok hinni! – Majd még hangosabban. – Ez baró! Nagyon, nagyon baró…
3 Közöttünk, ha valaki „baró”-nak nevezett valamit, annak súlya volt. Mint amikor azt mondtuk egymásnak: csapj bele, szent a béke! Tudtuk, Roli mire gondol, hiszen Tomival már legalább egy hónapja várta a Street Fighter érkezését, amit a játékteremben jó előre kiplakátolt a tulaj. Ördögien cseles taktika volt: több gyerek ment be, és habár nem játszott mindenki, azért akadtak, akik elverték az összes zsebpénzüket. Tomi és Roli rajongott a játékteremért. Sokszor nélkülünk is lementek, s gondolkodás nélkül a játékgépekbe dobálták a pénzüket. Balu és én viszont azon különös szenvedély miatt mentünk be, hogy a játékvilágban éljük ki a vágyainkat. Hiszen kissrácként ki ne akarna autóversenyző, pilóta, asztronauta… vagy ezekhez hasonló lenni? Olyan nagyokat tudunk álmodni, és felnőttként olyan keveset érünk el azokból! Rengeteget lehetne mondani arról, mi mindent jelentett számunkra ez az egyetlen szó: baró. Nincs a felnőttek körében olyan ígéret, mely fontosabb lenne; vagyis, ha Roli azzal jött, hogy valami baró, akkor azt komolyan kellett vennünk. Persze azért rázendítettünk: – Baró, vigyázz, te faló, ha elárulsz, neked karó… Roli arrébb akart lökni bennünket, de megéreztük a szándékát, egyszerre ugrottunk háromfelé, ezért Roli 22
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió csak pörgött egyet a tengelye körül. Majdnem felbukott a lábában, ezen pedig akkorát nevettünk, hogy szinte folyt a könnyünk. Teljesen elvörösödött, ha kazán lett volna a tüdejében, most lángokat köpött volna. – A faterom elintéz benneteket! – ordította, de közben maga is nevetett. Taknya folyva hagyta el orrát, amit mi akkor egyáltalán nem tartottunk undorítónak. Roli apjáról az a hír járta, hogy rettentően elfoglalt, mindig éjszaka jár haza a munkából – valamiféle kidobóember. Noha azt is hozzá kell tenni, hogy Roli szinte mindenkinek mást mondott, így az apja egyszerre fél tucat mesterséget űzött. Sokak szerint ő volt a lakónegyed legerősebb embere (a környék Schwarzija), és mivel rengeteget dolgozott, elképzelhetetlenül sok pénzük volt. Már gyerekként is átláttuk, hogy ebben több a mese, mint a valóság. Ettől eltekintve Roli apja amolyan misztikus szuperhős volt számunkra, és néha irigykedtünk is, hogy milyen jó lehet egy ilyen ember gyerekének lenni. Pár hónappal később már eszünkbe sem jutott ezt gondolni – de most még belengte a mendemondát a csodálat, amit gyerekekként előszeretettel színeztünk ki mindenfélével. Mégis, ez a fenyegetés – „Majd a faterom elintéz benneteket!” – elég volt ahhoz, hogy ne heccelődjünk tovább Rolival, aki lenyugodva újságolta el, mi az a baró dolog. Mint arra számítottunk, az új játékgépről volt szó. Roli abban a panelházban lakott, amelynek földszintjén a játékterem üzemelt. Rendszerint délelőtt nyitott, a mai napon azonban még délután egykor sem húzták fel a rácsokat. Roli ezért felvette a lesállást a biciklitároló homályában, ahol nyüzsögtek a hangyák, le23
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió gyek és darazsak, fél óra várakozás után pedig meglátta azt, amiért addig kitartott: két férfi szerencsétlenkedte föl magát a lépcsőkön, nyomukban a kotnyeles tulajjal. A munkások a Street Fighter játékgépet cipelték, és Roli szerint úgy izzadtak, mintha a Looney Tunes szereplői lennének. – Ott van az oldalán a felirat. Én már láttam, srácok! Sokkal jobban néz ki, mint a posztereken. – Apám, ha olyan nehéz, akkor biztosan marhajó is! Nem gondoljátok? Minél nagyobb és nehezebb, annál jobb, nem? Ezt Tomi kérdezte tőlünk. Akkor azt gondoltuk, mennyire igaza van. Azt hittük, hogy a dolgok mérete és súlya határozza meg a milyenségüket. Hiszen az égig érő paszuly tetejénél élő óriásnál nincs félelmetesebb, a hétfejű sárkány a legborzasztóbb a világon… a legkisebb királyfi pedig hiába nyeri el a királykisasszony kegyét, ő az, akit eleinte mindenki piszkál. Az idő persze megváltoztatja a hiedelmeket, de gyerekként kinek hiányzik egy királykisasszony és a fele királyság? Nekünk teljesen másmilyen királyság kellett: ami a közöttünk lévő barátságból jött létre. Roli és Tomi előrébb szaladt. Baluval gyalogolva figyeltük, ahogy felveszik kedvenc karakterük harcállását, és elimitálnak egy harcot. Roli tohonyább, pufók arcú gyerek volt, és a pólója alatt máris kontúrt rajzoltak az elzsírosodó mellei. Négyünk közül ő mozgott a leglassabban, úgy viselkedett, mint aki mindig ráér. Figyelmét nehezen lehetett lekötni vagy valamire ráirányítani, így a mímelt pofonok, rúgások és dobások hamar „leszívták az energiáját”. Ám Rolinak esze ágában 24
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió sem volt „elhalálozni”. A játékban legtöbbször veszített, most azonban nyerni akart. Különös, de amíg Tomi mestere volt a virtuális harcnak, addig Roli azokkal a karakterekkel is ügyetlenül bánt, akikkel állítása szerint folyton gyakorolt. „Majd meglátjátok, szét lesztek alázva. Soha többet nem tudtok majd megverni!” A nagyzolás túl gyermeki volt ahhoz, hogy komolyan vegyük. Minket nem érdekelt, mennyit játszott, a játékteremben lógó nagyoknak viszont élő céltáblául szolgált, és néha, amikor a kelleténél vadabb ugratást találtak ki a számára, Roli hiába is emlékeztetett kitörni készülő vulkánra, vagy elharapta a fájdalmait, vagy kirohant a játékteremből. Egyszer előfordult, hogy utána loholtunk, és sírva találtunk rá egy közeli lépcsőházban. Ott kuporgott, tenyerébe temetett arccal. Meggyötört és gyönge volt. Felsegítettük, megveregettük a hátát, vigasztaltuk – persze ezek a bántalmak közel sem voltak ahhoz a szenvedéshez mérhetők, amit pár héttel később élt át. Baluval ott gyalogoltunk tehát mögöttük, néztük és nagyokat nevetve hallgattuk, ahogy Tomi egyre határozottabban akarja térdre imádkozni Rolit arra hivatkozva, hogy a játékban már rég meg kellett volna halnia. Roli azonban élvezte a győzelem ízét, energiát merített a másik mérgelődéséből, ezért Tomi ténylegesen lökdösni, csapkodni kezdte az ellenfelét, aki mosolyogva állta a cséphadarót. Mi sem, Tomi sem tudta komolyan venni magát, így az egész bohózatba, mintsem sértődésbe torkollott. A felnőttek bizonyára nem így látták: Tomi igen vehemensen ugrott Roli hátára, miközben képzeletbeli hurkot tekert a nyakára, mintha egy 25
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió rodeó versenyzője lenne a legvadabb musztángon. Roli nem kívánta felvenni a kesztyűt, de ahogyan igyekezett lefejteni magáról a „piócát”, akkorákat prüszkölt, hogy azt már a körülöttünk lézengő felnőttek sem gondolhatták komolynak. Még akkor sem, amikor az utcai verekedés végeztével mindketten elvágódtak, és horzsolásokat szerezve, nagyokat jajdulva fetrengtek egymás mellett a betonon. – Barom! Ezt te fogod megmagyarázni anyámnak! – óbégatta Roli, akinek térdnél kiszakadt a nadrágja, és úgy fogta a lábát, mintha a háborúból tért volna haza. – Én győztem! – ujjongta Tomi. Jelenleg csak ez érdekelte. Hogy mi lesz a kiszakadt nadrág következménye, azt képtelen volt átlátni. Baluval annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az egész képtelen jelenetet csak akkor fogtuk fel, amikor melléjük értünk. Addig azonban teljesen más témát választottunk – olyat, ami csakis ránk tartozott. – Ma felmész Tomihoz? – kérdezte. – Még nem tudom. Szerintem megalázó neki, hogy korrepetálom matekból. Eddig sosem tudtam elmagyarázni neki a lényeget, mert nem figyelt oda. Meg aztán ott vannak a drágalátos szülei is, akik, ha rákezdenek, akkor vége. – Nézz csak rájuk. Nem úgy festenek, mint akik fényes jövő elé néznek. – Lehet – vontam vállat. – Nem hülye gyerek, csak elnyomják. Meg aztán lusta is. – Mindnyájan lusták vagyunk, Holdgyerek. Egyedül téged dicsérnek meg irodalomórán, és egyedül te tudod, hogy mi akarsz lenni, pedig én vagyok a rangidős. 26
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió – Na és aztán?! És ne nevezz így, elegem van már belőle! – Pedig Holdgyerek vagy. Egy kukkeres csodabogár, aki nem ért meg minket, és akit mi sem értünk. Balu ezzel csupán azt akarta mondani, hogy én vagyok közülünk a legfurcsább. Akkor úgy gondoltam erre, mintha én lennék a társaság rút „lánya”, akinek senki sem mondja meg, hogy igazából mennyire béna. Most már persze másképpen fogom fel a dolgot. Balu nem tudta tökéletesen érzékeltetni, hogy mire gondol; csak érezte, hogy bennem van valami, ami belőlük hiányzik. – Te sem értesz meg? – kérdeztem végül. – Ja, srácok! Majdnem elfelejtettem – kiáltotta el ekkor magát Balu. Ez volt az a perc, amikor a két jómadárhoz értünk. Tomi és Roli most tápászkodott fel. Tomi lábából némi vér szivárgott a nadrágja mögül. Eljátszotta a mártírt, mintha a horzsolás miatt legalábbis amputálni kellene a lábát. Roli eközben a nadrágja miatt siránkozott, és azt rikácsolta, hogy ezt valahogy meg kell magyaráznia otthon, különben búcsúzhat a zsebpénzétől. Bugyuta arcot vágott. – Most ezt nézd meg… Nézd meg, mit csinált ez a szerencsétlen! Hogy adom elő ezt anyámnak? Balu, csinálj már valamit! – könyörgött Roli. Balu volt közöttünk a bölcs, akinek mindig akadt egy jó ötlete a szorult helyzetekben. – Mindjárt jól seggbe rúglak titeket! – Mi van ma? Mindenkinek ki kell osztanom pár sallert? – öklözött a tenyerébe Roli, és újból taszított egyet To27
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió min, majd futásnak eredt… Vagyis futásnak akart eredni, mert az első lépések után rájött, hogy fáj a lába. Akkor megadta magát. Ha lett volna nála fehér zsebkendő, valószínűleg meglebegteti a levegőben. – És te, Holdas…? – Most már tényleg elmehetsz melegebb éghajlatra! – kiáltottam, és talán azon voltam, hogy becsatlakozom a birkózásba, nem játékos, mint inkább haragvó kedvvel, amikor Balu hármunk közé lépett. – Nyugi. Van egy ötletem, hogy adagold be az őseidnek, te királykisasszony. Roli felhúzta az orrát a mutatóujjával. Már arra számítottam, hogy fújtat egyet, végül azonban csak röffentet, amitől mindannyian hangos „fúj”-olásba kezdtünk. – Értelem az van. – Apádtól tanultam! – Én is tanultam pár trükköt az anyádtól! – feleselte Tomi, szóhoz jutni sem engedve Balut, aki most határozottabb közbeavatkozást indítványozott. Közben én csak mosolyogtam, és az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne folytatni azt a beszélgetést, amit ez a két IQ-bajnok szakított félbe. Hirtelen megharagudtam rájuk, és nem kívántam hozzájuk szólni. Balut hallgattam. – Jól van, ha nem érdekel, akkor négyszemközt beszéljük meg – makacskodott Balu, majd felém fordult. – Na, apafej! Mi az ötleted? – kérdezte Roli. – De csak ha lenyugszotok. Komolyan mondom, szégyen veletek mutatkozni. Senki sem szólt. Balu élvezte a hatásszünetet, a rászegeződő tekinteteket. Én sejtettem, miről van szó. Az 28
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió iskola utolsó napjain pedzegette, hogy jó volna lebringázni a Kavicsos tóhoz. A két jómadár úgy bámult rá, mintha Isten fia jelent volna meg előttük. Balu szélesen elmosolyodott. – Ha el tudtok kéredzkedni egy délutánra, akkor lemehetnénk a tóhoz, a nyaralónkba. Persze az őseink nélkül. Én beadom, hogy a te szüleid jönnek velünk – mutatott felém Balu –, ti meg azt, hogy az én szüleim lesznek ott. Senki sem fog gyanakodni. Roli, majd azt mondod, hogy ott szakadt ki a nadrágod, amikor beleakadtál egy gallyba a Körtefa utcában. Ja, amúgy jó már a bicajod? – kérdezte tőlem. Nem válaszoltam azonnal. Péntek délután volt, és amennyiben a többiek benne vannak a buliban, akkor holnap vagy holnapután esedékes is lenne a túra. Tikkasztó hőség perzselte az arcunkat, viharra esélyt sem láttunk. Képtelenség, hogy Balu ne a mostani hétvégét szemelte volna ki. Mindenesetre első körben megkérdeztem, hogy mindenki lyukat tud-e beszélni a szülei hasára. – Naná! Gigantikus lyukat. Ekkorát – mondta Tomi, majd amennyire lehetett, széttárta a karját. – Nagyszerű. Te, Roli? – kérdezte Balu. – Hááát… – Húú! Apuci kiporol majd, ha megtudja, hogy átverted? Csitt-csatt a popsira, és jön a bőgés, Rolibaba. – Állíts magadon – szólt újra Balu Tomira. Én ott feszengtem, mert most aztán nem halogathattam tovább a biciklim javítását. Én már akkoriban is írtam. Persze, minden más is érdekelt, de elsősorban az írás. Épp egy novellán dolgoztam, és már előre láttam, semmit sem fo29
Ingyenes, szabadon terjeszthető verzió gok haladni vele a hétvégén. Nem a kirándulástól sajnáltam az időt, az tökéletes lesz, hanem a bringám javításától, mert hát akadt fontosabb dolgom is, amihez csak egy füzetre, ceruzára és zárt ajtóra volt szükségem. – Be tudom adni. Remélem – felelte végül Roli. – Oké. Szóval, jó már a bringád? – kérdezte újra Balu. – Persze. Mikor indulunk? Tudtam jól, ha azt mondom otthon, hogy Balu szülei ott lesznek, akkor Gikszer doktor nem húzhatja keresztül a számításunkat. De előtte még egy hatalmas feladat tornyosult felettem, amelyhez igen kényszeredetten álltam, így aznap természetesen már nem mentem át Tomihoz korrepetálni.
A könyv megjelenése: 2015.09.04.
30
