Gyergyai Albert
Védelem az esszé ügyében
2011
Előszó helyett
Esszé az esszéről
1. Előadás az esszéről Ki akad azon fenn manapság, hogyha valaki esszéírónak tartja magát, csak azért, mert prózát ír, amit se rövid novellává, se hosszabb regénnyé nem kerekít, s esszének, nem is büszkén vagy nagyzolva, egyszerűen a szokást követve, esszének hívja a friss műkritikát akármilyen darabról, a rövid vagy hosszabb könyvismertetést akármelyik újdonságról, a futólagos elmélkedést, mondjuk: a mai falunak vagy az ifjúságnak műveltségéről, cikket az olvasókedv tüneteiről? Ma minden, ami nem széppróza: „esszé”, s egy fiatal kritikusunk nyugodtan állíthatta a minap, hogy „esszéíró nemzedék” vagyunk, bár ez semmiképp se pontos, több, sokkal több ma a lírikus, amellett hol vannak az esszék, az igaziak? Egy értelmes olvasó – az illető tudós és tanár – megállított, igaz, régen, az utcán, és kérdezte: hol vannak az esszék? mert ha a mai folyóiratokat nézi, inkább külföldi tanulmányok, beszámolók vagy értekezések kivonatait olvassa, minden személyes hozzátétel nélkül, interjút önálló arckép helyett, intim, néha nagyon is intim dokumentumokat kész műtermék helyett, statisztikákat elemző összefoglalás helyett. Ma már talán jobb a helyzet, de igazi esszé nálunk, a régieknél sem gyakori, jelenleg még kevésbé, miért? Ha Montaigne élne, az Essais írója, a műfaj tulajdonképpeni feltalálója és patrónusa, csodálkozna, hogy az ő egyéni, sőt ötletszerű kezdeményezését ma már majdnem
7
irodalomtudománnyá léptették elő – igaz, oly korban, amikor mindent tudománnyá avatnának, s nem szólva az irodalomtudományról (amelyet én még diákkoromban csak irodalomtörténetként tanultam), van külön könyvtártudomány, könyvtudomány, szövegtudomány, a tudományok tudománya, és így tovább… Mit szólna ugyanez a Montaigne, aki egy vad és véres korban, a 16. század Franciaországában, hivatali, diplomata- és politikuspályája után s aránylagos biztonságban, egy délvidéki kastély toronyszobája mélyén, kedves könyveit lapozgatta, olvasmányai felett való egyéni meditációit, talán mert nem volt kinek mondja, le is írta, ki is adta, ki tudja? hogy így vigasztalódjék a maga sorsa és a világé felett, s művét, szerényen, essai-nek, próbának, kísérletnek nevezte önmaga megismerésére, mert tudta, nincs benne külön, eredeti filozófia, csak a meglevők alkalmazása őrá és az egész korra – mit szólna ugyanez a Montaigne, ez az elragadó csevegő, ez a mindig mosolygó bölcs, ez a jó modorú, művelt ember, akit Sévignéné ideális szomszédjának kívánt, vidéken, télen, a kandalló mellett – mit szólna, ha hallaná, hogy arról vitatkoznak ma, körülbelül négy századdal az ő élete és kora után, hogy a mai esszé a francia essai-ből származott-e (i-vel) vagy az angol essay-ből (y-nal), akár Bizáncban, a középkorban, a homoiuszion-ról vagy a homouszion-ról? Ugyanis Bacon, az ő y-os esszéiben, inkább afféle próbákat, mintákat, töredékeket közölt tervezett, de meg nem írt könyveiből, Montaigne meg kísérleteket tett, hogy magát olvasmányai és tapasztalatai nyomán behatóbban tanulmányozhassa, s a nagy követők, mindkettő követői, többé-kevésbé ragaszkodtak elődeikhez, de az ő írásaik, természetesen, mégsem egyenes leszármazottjai Montaigne ellenállhatatlan rögtönzéseinek, vagy Ba-
8
con morális elemzéseinek, hanem a maguk énjének és a század közreműködésének eredményei. Akár francia, akár angol ennek a prózaváltozatnak az eredete (műfajt nem merek mondani, később majd kitűnik, hogy miért), bizonyos, hogy a komoly angolt és a jókedvű franciát sokan és sokszor utánozták napjainkig, akik, mint ők, ugyanazt a célt követték, vagy énjüket akarták minél fesztelenebbül és minél személyesebben kifejezni (bár tulajdonképp minden írónak ez az egyik, ha nem is egyetlen feladata), vagy pedig barátaikat tisztes módon mulattatni vagy nagyképűség nélkül tanítani. A 17. és 18. század nagy francia és angol moralistái (gondoljunk Pascalra vagy La Bruyère-re, Swiftre vagy Shaftesburyre), a német felvilágosodás nagyjai (gondoljunk Lessingre, Herderre vagy Schillerre), a romantika legjobb fejei (az angol Lamb, a német Schlegel, a francia Sainte-Beuve vagy Taine) s az újkorban az angol Macaulay, a német Hermann Grimm, az osztrák Hofmannsthal, az olasz Croce, a francia Gide – egymást ismerve vagy nem ismerve, egymással vitatkozva vagy egyetértőn, egyazon szempontból írták, véleményt mondani, tanítani, felvilágosítani, de nem unalmasan, szórakoztatni, de nem közönségesen, anélkül hogy tudatában lettek volna, legalábbis a többségük, hogy a próza egy új faját teremtették meg csak úgy spontánul, s az esszé, idők folyamán, majdnem olyan nagy múltú, kijegecesedett, változatos és kedvelt műfaj lett, mint a novella vagy a szónoki beszéd. Meghatározhatjuk-e, melyek a korlátai, a témái, a követelményei, az ismertetőjelei? melyek a változatai? mi a lényege, célja, jelentősége? Ezekre mind később felelünk, először ennek a kötetnek védőbeszédét mondjuk el, hátha szükség van rá.
9
Az esszé minden valószínűség szerint a közlés vágyából született, a társas életből, a társalgásból, s a conférence, mint Montaigne, az esszéisták őse mondja, vagyis a beszéd, az előadás, szellemének leggyümölcsözőbb és leghasznosabb gyakorlata. Az ember, főképp a francia, nem szeret egyedül lenni, „társas állat”, mint egy másik francia mondja, szükségérzete, öröme a beszéd, a kifejezés – és ha társasága nincsen, önmagával s önmagáról beszél. A társas élettel együtt az es�szé is fejlődik. Montaigne véres és bizonytalan századában az esszéíró inkább csak könyveivel társalog könyvtára védett tornyában, száz évvel később, a Napkirály árnyékában, szépasszonyok és jól-rosszul pallérozott nemesurak közt folyik a biztonságos csevegés, a levelek, az arcképek, a maximák társasjátéka, a felvilágosodás korszakában már hatalmas új témák gazdagítják a társas életet, s vele együtt az esszét is, az utazások, a felfedezések, az emberi társaság elemzése és javítgatása, maga az ember; viszont a múlt században mindennél fontosabbnak érzik az irodalmat és a művészeteket, hogy aztán mindent megtagadjanak a következőben. Nem csoda, ha csábított többünket e tarka társaság egy csokorba, egy kötetbe, egy nagy antológiába való egybegyűjtése, nem teljes gyűjtemény, az már a tudomány, a bibliográfia gondja, nem a legeslegjobb esszék minden korból, s mindenkinél, inkább, mint egy virágbokréta, amelyben büszke és szerény virágok, teljesek vagy még csak bimbók, magukban is pompázók vagy csak díszül szolgálók, válogatott mintagyűjteményként kerüljenek az olvasó elé, hogy legalább megsejtse: a regény, a novella, a dráma mellett mi mindent rejt magában ez a kimeríthetetlen, régi és csodálatosan folytonos francia nyelvű irodalom, amelynek – egyik szerzőnk, Gide szerint –talán
10
éppen az esszé, az irodalmi vagy a morális esszé a legjellemzőbb műfaja. Így történt, hogy nálunk is, nemcsak saját hazájában, kiadó és lektora, nyomdászok és tanácsadók összefogtak, hogy – mint régen mondták – a „felnőttebb” olvasókat megajándékozzák egy ily antológiával, amely új és sokszoros fényt vethet az eddig olvasott művek és írók nagy részére. Oly írások vannak itt együtt, amelyek különböző témáik, formáik, céljuk és keletkezésük ellenére, többnyire – mint a fiatal, hasonlóképp esszéíró Lukács György mondja –, bár korántsem mindenkor, meglevő művekhez csatlakoznak, abból indulnak ki, olykor azzal versenyeznek. Minden antológia, ez is, több-kevesebb egyezmény, sőt megalkuvás után lesz egésszé. Utána rögtön felmerül a kérdés: mire jó az ilyen mű? műveltségpótló, mint a franciáknál a válogatott szemelvények, franciául a morceaux choisis, amelynek rövid darabjai mindenkit ki szeretnének elégíteni, de tulajdonképp senkit sem, még a szerkesztőt sem győzik meg egészen? A részletek felkeltik-e az egész mű iránt való kíváncsiságot? vagy megmaradunk a válogatott részleteknél, s azokból is ki-ki a maga részletét válogatja? E könyv létrejöttekor illő, mint egyes angolok teszik, mindenkinek, aki részt vett benne, kellőképpen megköszönni, az íróknak, a fordítóknak, maguknak az olvasóknak, akik regényt vagy drámát egynéhány órára félrevetve, az esszé ritkább és nehezebb „műfajára” kíváncsiak, ha persze az esszét, ezt a mindenfelől nyitott és határ nélkül való műfajt külön műfajnak tekinthetjük. Hisz tudjuk, egyes regényírók állandóan esszészerű lapokkal gazdagítják meséiket, s kérdés, mi köti le inkább a mai, nem annyira nyájas, mint inkább kényes olvasót, maguk a tények és azok egybeszövése, vagy e
11
tények és okaik magyarázata? Ugyanígy vannak esszéírók, akik elmélkedéseiknek epikai formát kölcsönöznek – vagyis nehéz a határt megvonni az egyes műfajok között. Az es�széíró mindent kipróbál, hogy közelebb jusson az olvasóhoz: előadást tart néki, levelet ír, útirajzot vázol, arcképet fest magáról és másokról, a mások lelkét a magáéban, a magáét másokéban tükrözve, vitatkozik önnön énjével, mesél, újabban, talán kényelemből, interjút adat önmagának, minden álarcot kipróbál, minden magatartást megkísérel, hogy beszédre, véleményre, helyeslésre vagy akár ellentmondásra késztesse olvasóját, akit társának, munkatársának tekint, s akire sohasem nehézkedne tudásával vagy pláne tekintélyével. Meg kéne írni az esszéista ember voltát, mint ma mondanák: antropológiáját, mert ezt a műfajt, úgy látszik, külön emberfajta gyakorolja külön olvasófajtának, nemesúr régen, nagypolgár később, ma művész és alkotó egyre inkább, de mindig szabad, minden irányban, kötetlen és megfoghatatlan, osztályon, szakon, dogmán felül. Meg kéne találni és megállapítani az esszé belső és láthatatlan törvényeit, de előbb látható retorikáját, kezdetét, szerkezetét, nyílt be nem fejezettségét. Addig is kövessük figyelemmel az esszé múltját és fejlődését s ezt a mostani antológiát, amely (legalább egyelőre) az élőket kizárja („minden apoteózis feltétele – így Renan – a halál”), mint a jelenben oly divatos „ankétot” vagy „kongresszust” vagy „kollokviumot”, ahol a különböző véleményekből talán egyes sasszemek bizonyos irányvonalakat fognak kiolvasni – s az esszéíró örül, ha megindíthat egy gondolatot…
12
