HADTUDOMÁNY
Dr. Balló István
VASFÜGGÖNY
A politikai szóhasználatban napjainkban is gyakran lehet hallani a vasfüggönyről. Ez a kifejezés a második világháború után vált ismertté a köztudatban, és sajátosan egybekapcsolódott a hidegháború eszmerendszerével. A vasfüggöny nem képzelhető el hidegháború nélkül, annak megszűnte egybeesik a kétpólusú világrend végével. A vasfüggönynek azonban kettős jelentése van. Ezt a kifejezést a színházi életben használták, és csak 1946 után került át a politikai életbe.
A VASFÜGGÖNY KÉT JELENTÉSE Színházi A vasfüggöny kifejezést sok-sok éven keresztül csak a színházak világában ismerték. A színházakban az előfüggöny elé szerelt, felhúzható és leereszthető, ajtóval is ellátott hullámbádog lemezt hívták vasfüggönynek. Ha ezt a lemezfüggönyt leeresztették, akkor a színpadot és a nézőteret teljesen el lehetett egymástól szigetelni. Ennek legfőbb jelentősége egy esetleges tűz tovaterjedésének megakadályozása volt. Azonban, ha egy színdarab megbukott, akkor a vasfüggönyt leeresztve, a színpadon lévő színészek testi épségének megóvására is szolgált. Magyarországon a vasfüggönyt először 1884-ben, a budapesti Operaházban alkalmazták.
Politikai Ismereteink szerint Winston Churchill — még mint brit miniszterelnök — használta először a politikai életben a vasfüggöny kifejezést, 1945. május 12-én Truman amerikai elnökhöz küldött titkos táviratában. „Vasfüggöny ereszkedett le az arcvonal mellett...” — jelentette ki üzenetében több más megállapítás mellett. A vasfüggöny politikai szóhasználata világszerte akkor vált ismertté, amikor Winston Churchill 1946. március 5-én az Amerikai Egyesült Államok-beli Fultonban
elmondotta az azóta híressé vált beszédét. Az európai helyzet elemzésekor arra a megállapításra jutott, hogy „...A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára.” A fultoni beszédtől indult tehát a „világ körüli útjára” a vasfüggöny mint politikai kifejezés, amely a későbbiekben a hidegháború egyik sajátos jelképévé vált. A választott téma fontosságából kiindulva a továbbiakban csak a politikai értelemben használt vasfüggönyről szólunk.
A HIDEGHÁBORÚ KIALAKULÁSA, A VASFÜGGÖNY LEERESZKEDÉSE A második világháború után két szuperhatalom jött létre: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. E két vezető állam köré felsorakozott országok alakították ki a két tábort, a két világrendszert. A nemzetközi erőviszonyok egyik pólusát a Szovjetunió és a vele szövetségre kényszerített, magukat szocialista országoknak valló államok jelentették. A Szovjetunió zömmel 1945—1948 között, a kelet- és délkelet-európai államokkal olyan jellegű, úgynevezett barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés sorozatot kötött,[1] amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt. A bilaterális szerződések kiegészültek a megjelölt államok egymással kötött szerződéseivel, amelyek létrehozták a szóban forgó államok szövetségi rendszerét. A megkötött barátsági szerződéseknek katonai tartalmuk is volt, hiszen a szerződő felek kötelezték magukat arra, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel katonai és egyéb segítséget nyújtanak egymásnak, amennyiben más ország részéről őket támadás érné. Az egész rendszer tulajdonképpen a Szovjetunió befolyási övezetének kiterjesztését jelentette. A világpolitika másik meghatározó tényezője az Amerikai Egyesült Államok vezette NATO lett, amelyet 1949. április 4-én alapítottak. A szervezet több európai tőkés országon kívül Kanadát is magába foglalta. Az alapító okmányt 12 állam írta alá.[2] A Szovjetunió és a második világháborúban győztes tőkés szövetségeseinek a viszonya 1947-től rohamosan elhidegült, az ellentétek egyre jobban kiéleződtek. A két pólus között nőtt a feszültség, a bizalmatlanság és a másikkal szemben táplált félelem. Az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetuniót nem ok nélküli erőszakos terjeszkedéssel, világuralmi törekvésekkel vádolta. A világszerte erősödő nemzeti felszabadító mozgalmakban pedig a nyugati országok vezetői kizárólag Moszkva szándékának megnyilvánulását látták. 1949 szeptemberéig a Szovjetunió és a nemzetközi kommunista mozgalom azt vetette az Egyesült Államok szemére, hogy
az atombomba monopóliumára támaszkodva a maga gazdasági, politikai és katonai érdekeinek akarja alárendelni a világot, erőszakos eszközökkel kívánja megakadályozni a nemzeti felszabadító és forradalmi mozgalmak térhódítását. Az erősödő ellentétek a két világhatalom vezette csoportosulás között kiéleződő fegyverkezési versenyhez, majd a későbbiekben krónikus (világ)háborús veszély érzetéhez vezettek. A második világháborúban győztes nagyhatalmak megegyezéséből következett az is, hogy Közép-Kelet-Európa szovjet érdekszférába került. A háború befejezése után 1947-ig a Szovjetunió ugyan kivonta csapatait Csehszlovákiából és Bulgáriából, de a fő hadászati irányban — Németország keleti részében és Lengyelországban — jelentős erők maradtak. Ausztria, Magyarország és Románia területén is szovjet csapatok állomásoztak, így hát a nyugati országok nem is alaptalanul tartottak a szovjet fegyverektől. A győztes nagyhatalmak Európában állomásozó csapatainak létszáma, a háborút követő leszerelések után, aránytalanságokat mutatott. 1947—1948 tájékán Nagy-Britannia 500 000 főt, az Egyesült Államok 400 000 főt, a Szovjetunió pedig 2,8 millió főt tartott fegyverben. A NATO létrehozása kétségtelenné tette, hogy az atomfegyver monopóliumára, illetőleg az abból származó katonai erőfölény tudatára épített külpolitika a jövőben a katonai terveket helyezi előtérbe. Ezeket támasztotta alá a csendes-óceáni, a földközi-tengeri és a délkelet-ázsiai térségében tervezett, majd a későbbiekben létrehozott egyezmények sorozata (ANZUS[3], CENTO[4], SEATO[5]), valamint a Szovjetunió bekerítését célzó légi és tengeri támaszpontok hálózatának kiépítése. Ezekre a bázisokra atombomba hordozására alkalmas távolsági bombázókat telepítettek. A Szovjetunió fő törekvése az volt, hogy megőrizze a második világháború után megszerzett területeket és pozíciókat. Tényként kell elfogadnunk, hogy a kommunista mozgalom helyzete 1945 után megerősödött. Ebben a folyamatban azonban döntő szereppel bírt a szovjet expanzionista törekvéseket megvalósító katonai erő, ugyanis a Szovjetunió a győzelem után 3 éven belül befejezte KeletEurópa magához láncolását. Ebben a térségben a kommunista mozgalom térnyerésében, valamint a kommunista pártok hatalomra jutásában a megszálló szovjet csapatoknak meghatározó szerepe volt. 1947-ben az USA és Nyugat-Európa politikusai úgy látták, hogy a Szovjetunió Nyugat-Európát fenyegető terjeszkedő politikát folytat. Tartottak a szovjet irányítás alatt álló nyugat-európai kommunista pártok fokozódó tevékenységének hatásától. A Marshall-tervet a Szovjetunió ösztönzésére a kelet-európai országok elutasították, azonban a terv így is teljesítette az elképzeléseket: a háború után legyengült nyugat-európai tőkés országok gazdasági megerősítését, egy egységes piac létrehozását, az USA gazdaságával lépést tartó és a szovjet nyomásnak ellenálló gazdasági térség kialakítását. Az amerikai politikusok és diplomaták úgy
vélekedtek, hogy a Szovjetunió világuralomra tör. A szovjet terjeszkedés megállítására az Amerikai Egyesült Államok meghirdette a Truman elvet (1947. március 12.) és a féken tartás politikáját. Az amerikai diplomácia kezdetben ugyanis szorgalmazta a háború alatti együttműködés folytatását, és annak nemzetközi kiszélesítését az Egyesült Nemzeteken keresztül. Az amerikai törekvéseket azonban nem lehetett megvalósítani a szovjetek együttműködésének hiánya miatt. Az USA elemzői a hidegháborúért egyenesen Sztálint tették felelőssé, míg a szovjet kortársak, élükön Ponomarjovval[6] az amerikai imperializmust jelölték meg a hidegháború okaként. A történelmi igazság azonban az, hogy a hidegháborúért ha nem is egyforma mértékben, de mindkét félnek megvolt a maga felelőssége. Az is tény, hogy a korábbi két szövetséges — a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok — 1947-re ellenségekké váltak. Az 1947 őszén létrehozott Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (KOMINFORM) tervezte meg az egyes tagországok politikájának egybehangolását és a közös cselekvési egység kidolgozását. A szovjet, lengyel, csehszlovák, magyar, román, bolgár, jugoszláv, francia és olasz kommunista párt elhatározta az egységes harcot az amerikai imperializmus ellen. Ebben a szervezetben azonban messzemenően Moszkva akarata és szándéka volt a meghatározó. Hat európai szocialista ország[7] 1949. január 25-én Varsóban megalapította a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). A szervezet azzal a céllal jött létre, hogy bővítsék egymás gazdasági kapcsolatait, egymásnak műszaki segítséget nyújtsanak, továbbá segítsék egymást nyersanyaggal (kőolaj, földgáz, villamos energia, különböző ércek) élelmiszerekkel, gépekkel és különböző felszerelésekkel. A tagországok vezetői úgy vélték, hogy a KGST megalakítása megfelelő ellenlépést jelent a nyugati gazdasági integrációnak. A kínai forradalom győzelme után (1949. október 1.) a moszkvai terjeszkedő politika hatalmas erőkkel gyarapodott. A nemzetközti erőviszonyokat a szovjet atombomba (1949. szeptember) megjelenése is jelentősen módosította. Mindkét nagyhatalom meggyorsította erőfeszítéseit egy még hatásosabb tömegpusztító fegyver előállítására. Ebben a felfokozott versenyben az USA 1952. november 1jén, a Szovjetunió pedig 1953. augusztus 20-án tette közzé, hogy felrobbantották az első hidrogénbombájukat. A második világháború után nagy lendületet vett a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata, amely nem volt közömbös egyik csoportosulásnak sem. A szocialista világrendszer létrejötte és gyors térnyerése Európában és Ázsiában hozzájárult a tőkés országok szorosabb együttműködéséhez, katonai és gazdasági integrációjához. Mindezekből adódóan a két világrendszer versengésének színtere Közép-Kelet-Európa és Dél-Kelet-Ázsia lett, ahol a Szovjetunió és a tőkés világ érdekei és törekvései közvetlenül is érintkeztek.
Az USA külpolitikájának, stratégiájának fő iránya a szocializmus világméretű elterjedésének megakadályozására, a Szovjetunió legfőbb törekvése pedig a kapitalizmus visszaszorítására, a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatására irányult. Így lettek a korábbi szövetségesek ellenségek. Mindkét fél a másikat vádolva, nagy erőkkel készült a harmadik világháborúra. A szovjet és az amerikai vezérkarok ezekben a feszült években a stratégiai tervekből és doktrínákból eredően kidolgozták egy esetleges kirobbanó háború hadászati és hadműveleti kérdéseit és terveit, amelyek szerencsére csak tervek maradtak.
A VASFÜGGÖNYÖS VILÁG SAJÁTOSSÁGAI, AUSZTRIA ÉS MAGYARORSZÁG A VASFÜGGÖNY KÉT OLDALÁN A hidegháború lényegéből következett, hogy a nagyhatalmak egymás elleni hírszerző tevékenysége fokozódott, ugyanakkor propaganda aknamunka, a lélektani hadviselés eszközei és módszerei is felerősödtek. Kelet-Európa államai nemcsak a Marshall-terv nyújtotta anyagi előnyöktől fosztották meg magukat, hanem az amerikai és a nyugat-európai embargó következtében azokat a gépeket és technológiákat sem kaphatták meg, amelyek Nyugat-Európa gazdasági fellendülését biztosították. Ebben a — hidegháború kezdeti — periódusban a keleti és a nyugati világ országainak politikai, diplomáciai és gazdasági kapcsolatai minimális szintre estek vissza, a két csoportosulás közötti viszonyok feszültebbé és ellenségesebbé váltak. Az egyes országok polgárainak utazásai a másik fél országaiba szinte lehetetlenné váltak, és leginkább csak a diplomaták, sportolók, üzletemberek és az ügynöki feladatokkal megbízott személyek utazhattak. Ezekben az időkben Magyarországot északra Csehszlovákia, keleten a Szovjetunió, délkeleten pedig Románia határolta; mindhárom „baráti” szocialista ország. Hazánk délen Jugoszláviával határos, mely nem követte szolgai módon a moszkvai utasításokat, ezért a KOMINFORM ellenséges országnak kiáltotta ki, és az imperializmus előretolt bázisának bélyegezte. Az ötödik szomszéd a nyugati világhoz tartozó Ausztria. Magyarország politikai és katonai vezetőinek figyelme a nyugati és a déli határszakaszra irányult. A hadműveleti elgondolásokkal összhangban a hadszíntér előkészítésének folyamatában került sor a megjelölt irányok műszaki megerősítésére. A munkák a határ nyugati oldalánál kezdődtek. Az államhatár vonalát követve Mosonmagyaróvár—Sopron—Szombathely—Szentgotthárd
irányban kettős drótkerítést létesítettek, amelyet a későbbiekben elaknásítottak. A munkák végén e szakaszra 60 db magasfigyelőt és 60 db úttorlaszt építettek. A nyugati sáv műszaki megerősítése után 1948. augusztus 20-ától kezdődött meg a magasfigyelők átadása a határőrség részére. A déli (jugoszláv) határszakaszon pedig leginkább 1949—1952 között végeztek műszaki munkákat több mint 400 km-es sávban, ahol drótakadályok, aknamezők és különféle erődítési elemek épültek. A két irány közül a jugoszláv—magyar határszakaszt tartották veszélyesebbnek — mivel Ausztria ekkor még megszállt ország volt —, ezért itt sokkal jelentősebb erődítési munkák folytak, mint a nyugatin. Azonban Jugoszlávia Magyarország elleni támadási szándékáról még a mai napig sem kerültek elő dokumentumok. Ausztriában a második világháború után négy megszállási övezetet hoztak létre. Keleten szovjet, északon amerikai, nyugaton francia, délen pedig angol csapatok szállták meg az országot. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, NagyBritannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország 1955. május 15-én kötötte meg az államszerződést Ausztriával. Az országot független és demokratikus államként állították vissza a nemzetek sorába. Az államszerződés megkötése után a megszálló országok 1955. október 25-éig — az előírt 90 napon belül — vonták ki csapataikat. Az osztrák államszerződés 1955. július 27-én történt hatályba lépése és a szövetséges csapatok kivonulása után az osztrák Nemzeti Tanács elfogadta az örök semlegességi törvényt, amelyet a fenti négy nagyhatalom is elismert. Az osztrák katonai elemzők Ausztria 2800 km-es hosszú határának hatékony védelmét nem tartották lehetségesnek. Tényként fogadható el, hogy az egész ország területén végeztek műszaki munkákat. Az is igaz viszont, hogy a várható hadműveleti irányokat lezáró műszaki munkák leginkább a Csehszlovákiával és a Magyarországgal szomszédos területen folytak. Az osztrák semlegességből adódóan Ausztria területének egyenletes védelme helyett a súlypont az ország északi és keleti részére tevődött át. Ausztria ugyanis jobban tartott egy keletrőlnyugatra irányuló szovjet agressziótól, mint egy esetleges NATO támadástól. Ausztria 1955-től tehát független és demokratikus államként megkezdhette az ország építését a nyugati világ gazdasági törvényei szerint. A tényekhez mindenképpen hozzátartozik az a megállapítás, hogy 1955-ben Ausztria és Magyarország megközelítően azonos gazdasági szinten volt. Magyarország történelme a második világégés után nem alakult olyan szerencsésen, mint Ausztriáé. Az ország gazdasági és történelmi fejlődését, valamint lehetőségeit nagymértékben meghatározta, hogy a nagyhatalmak megegyezése alapján a Duna—Tisza menti régió is szovjet övezetbe került. Magyarországgal a békeszerződést a „Szövetséges és Társult Hatalmak” 1947. február 10-én írták alá Párizsban. E szerződés alapján kellett kivonni az országból minden szövetséges fegyveres erőt. A Szovjetunió azonban továbbra is jogot nyert arra, hogy Magyarországon olyan mértékű fegyveres erőt tarthasson, amellyel az
Ausztriában lévő szovjet megszállási övezettel a közlekedési vonalakat biztosítani tudta. E fegyveres csoportosítás nagyságát azonban nem határozták meg. Az 1950-es évek elején a Magyarországon diszlokáló szovjet katonai erő már négy hadosztálynyi volt. A közlekedési utak biztosítását szolgáló két lövészhadosztály mellett vajon mi indokolhatta azt, hogy egy-egy vadászrepülő- és vadászbombázó hadosztály is Magyarországon állomásozott? Miután Ausztriából 1955 októberében kivonultak a megszálló csapatok, Magyarországról is ki kellett volna vonni a szovjet erőket. Az osztrák államszerződés megkötése előtt 1 nappal — 1955. május 14-én — az európai szocialista országok megkötötték a Varsói Szerződést (VSZ). Az okmány úgy rendelkezett, hogy a közös fegyveres erők elhelyezése a szerződésben lévő államok területén, az érintett államok megegyezése szerint történik majd. Magyarországon a szovjet csapatok 1955 októberétől 1957 májusáig a nemzetközi jog megsértésével tartózkodtak, ugyanis csak 1957. május 27-én írták alá azt a magyar—szovjet egyezményt, amely rögzítette a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetét, illetve az állomásozással összefüggő kérdéseket. A politikai helyzet szerint alakult a magyarországi szovjet erők létszáma és összetétele. Így például a magyar forradalom és szabadságharc leverésére 1956-ban 16 szovjet hadosztályt vetettek be. A magyarországi szovjet intervenciós erőkből 1956 decemberéig 11 hadosztályt vontak ki az országból. A magyar hadsereg erőinek egy része a Varsói Szerződés szervezetének közvetlen alárendeltségébe került. Az 1970-es és az 1980-as években a magyar szárazföldi csapatokat az 5. hadsereg és a 3. hadtest képviselte. A szárazföldi kötelékek fő csoportosítását egy harckocsihadosztály, öt lövészhadosztály és egy rakétadandár jelentette. A VSZ nagy figyelmet fordított a szovjet támadó doktrínának megfelelően a csapatok és a törzsek kiképzésére, felkészítésére. A tagországok egy sor együttes gyakorlaton demonstrálták felkészültségüket. A teljesség igénye nélkül megemlítünk néhányat: 1962 (Magyarország) Duna—62, 1963 (Német Demokratikus Köztársaság) Quartett, 1966 (Csehszlovákia) Vltava, 1967 (Bulgária) Rodope, 1969 (Lengyelország) Odera-Neisse, 1970 (NDK) Fegyverbarátság, 1972 (Csehszlovákia) Pajzs—72, 1976 (Lengyelország) Pajzs—76, 1979 (Magyarország) Pajzs—79, 1982 (Bulgária) Pajzs—82. Magyarország szomszédai Ausztria kivételével mind szocialista országok (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia) voltak, délen pedig az el nem kötelezett Jugoszlávia határolta az országot. Ez utóbbi szomszédos országgal az 1950-es évek végére rendeződött Magyarország és a többi szocialista ország kapcsolata: nem lett tagja a VSZ-nek, de ellenségnek sem számított. Ausztria elvileg és gyakorlatilag is semleges ország volt, ebből következően nyugati szomszédunkat nem kellett volna ellenséges országnak tekinteni. A szovjet katonai elemzők azonban feltételeztek olyan helyzetet, amelyben a két katonai szövetség közötti ellentétek jelentősen kiéleződnek és a diplomáciai kapcsolatok
megszakadnak, akkor mindkét fél mozgósítással egybekötött gyakorlatokat tart, és így háborús helyzet jöhet létre. Feltételezték továbbá, hogy a győzelem érdekében a NATO, megsértve Ausztria függetlenségét, annak területére lép, elsősorban német és olasz csapatokkal. Ezt pedig a VSZ és így a Magyar Néphadsereg erői sem nézhetik tétlenül, és a szükséges ellenlépések között számoltak Ausztria területén folytatandó harctevékenységekkel. A magyar csapatokat a feltételezések alapján a Duna-völgyi, illetőleg a grázi irányban folytatandó harcokra, hadműveletekre készítették fel többnyire szovjet erőkkel együttműködve: 1. A Duna-völgyi hadműveleti irány: három harcászati irányt foglalt magába (mosoni, soproni, kőszegi). Wien—Linz—Salzburg—München városokat érintve kellett volna különböző terepszakaszokat elfoglalni és a NATO célpontokat elpusztítani. 2. Észak-olasz hadműveleti irány: két harcászati irányt foglalt magába (szombathelyi, rábavölgyi). Graz—Klagenfurt—Udine—Milánó—Genova településeket érintve kellett volna a kijelölt terepszakaszokat elfoglalni és a NATO célpontokat megsemmisíteni. Szerencsére a hadműveleti és a hadászati terveket soha nem kellett végrehajtani, a Varsói Szerződés és a NATO között konfliktus nem robbant ki. A hidegháború időszakában, részben a Szovjetunió, részben a szocialista országok közössége több krízishelyzet elé került. Így volt ez pl. 1953-ban Berlinben, 1956-ban Magyarországon, 1962-ben Kubánál, 1968-ban Csehszlovákiában, 1969-ben a szovjet—kínai határvidéken, 1970-ben Lengyelországban, 1979-ban Afganisztánban.
A HIDEGHÁBORÚ BEFEJEZŐDÉSE, A VASFÜGGÖNY LEOMLÁSA A két szuperhatalom (Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió) versengése, szembeállása az 1960-as és az 1970-es években változatlanul folytatódott. Az USA az űrtechnológia terén óriásit lépett előre, amelyet megfelelőképpen jelenített meg az 1981. április 12-én fellőtt űrrepülőgép (Columbia) is. Nagy visszhangot váltott ki Reagan elnök 1983. március 23-án bejelentett csillagháborús[8] terve is. Megkezdődött a tervezése egy olyan „űrpajzs” kiépítésének, amely a szovjet támadó rakéták ellen hatékony védelmet ígért. Az űrfegyverkezéstől — az USA stratégiai elemzői — azt várták, hogy a Szovjetunió belerokkan, mivel 1980-tól a
Reagan-kormányzat a CIA[9] értékelésekből arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet gazdaság a „csőd szélén” áll. A szovjet gazdaság az 1980-as évek közepén valóban súlyos gondokkal küszködött, főleg a mezőgazdasági termelés volt alacsony szintű. A kelet-európai szocialista országok adósságállománya és a felvett kölcsönök törlesztései igen nagy terheket jelentettek. Az új szovjet főtitkár — Gorbacsov — egyre gyakrabban beszélt a békés együttélésről és az elégséges védelemről. 1985-től rendszeressé váltak az évenkénti amerikai—szovjet csúcstalálkozók, így került sor a közepes hatótávolságú rakéták kölcsönös megsemmisítéséről szóló INF[10] szerződés megkötésére (1987). Az utolsó szovjet SS—20-as rakéták megsemmisítésére amerikai ellenőrzés mellett 1991. május 11-én került sor. Az amerikai fél bizalmát az is erősítette, hogy a Szovjetunió 1989 februárjában kivonta csapatait Afganisztánból. A vasfüggöny lebontásának jelképévé vált, amikor Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter Sopron mellett az osztrák—magyar határon a drótkerítést átvágta (1989. június 27.). 1989-től Kelet-Közép Európában az elemi erejű demokratikus mozgalmak forradalmi láncolatot indítottak el. A kelet-német menekültáradat miatt 1989. szeptember 10-én Magyarország megnyitotta nyugati határait (ebben meghatározó szerepe volt Horn Gyula külügyminiszternek és Németh Miklós miniszterelnöknek) és ezzel közvetlen előkészítője lett a berlini fal lebontásának és a csehszlovák forradalmi eseményeknek. 1989 Karácsonyára a „dominó elv” elérte Romániát is, ahol ez a Ceausescu-rendszer összeomlásához vezetett. 1989 végén Bush és Gorbacsov Máltán találkozott. A nemzetközi helyzet legfontosabb kérdéseinek áttekintésén túl, minden bizonnyal arról is szó volt, hogy a Szovjetunió nem fogja megakadályozni a demokratikus folyamatok kibontakozását Közép-Kelet-Európában. Egy azonban bizonyos, a szovjet vezető már nem ugyanazt a Szovjetuniót képviselte, mint korábban. A bipoláris világ összeroppant. Az 1989-ben megindult közép-kelet-európai forradalmi hullám a Szovjetuniót megfosztotta korábbi hatalmi zónájától. Az egyes folyamatok megítélésében és kimenetelében jelentős volt az a tény, hogy a két nagyhatalom egymást már nem tekintette többé ellenségnek, hanem olyan partnernek, amellyel lehetséges a sokoldalú együttműködés. Teljesen új helyzet következett be. 1991. július 30-án Bush és Gorbacsov aláírták a START-szerződést, [11] amely jelentősen csökkentette a két nagyhatalom hadászati atomkészleteit. A kettéosztott Németország egyesült (Berlinben ezt hivatalosan 1990. október 2-án jelentették be), a Szovjetunió megszűnt (1991). A Balkánon több éves polgárháború robbant ki — Jugoszlávia szétesett, Csehszlovákia szétválásából pedig két demokratikus ország jött létre: Csehország és a Szlovák Köztársaság. Megszűnt a
VSZ és a KGST. Megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Németországból (NDK), Csehszlovákiából, Magyarországról és Lengyelországból. Térségünk történelmi folyamatainak fontos mérföldköve volt 1990. március 10., amikor Moszkvában Horn Gyula és Sevardnadze aláírta a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásának egyezményét. Az okmányból következően a Szovjetunió az alábbi főbb kötélékeket vonta ki: két lövészhadosztály, két rakétadandár, 2 légvédelmi dandár, egy műszaki ezred, két vadászrepülő hadosztály, két harci helikopterezred, intézetek, kórházak, törzsek, parancsnokságok stb. Összesen 27 146 db technikai eszközt szállítottak el, amelyből 21 726 db kerekes jármű, 2269 db lánctalpas jármű, 196 db rakéta (ScudB ill. Frog) 860 db harckocsi, 1473 db harcjármű és 622 db tüzérségi eszköz volt. Adataink szerint Magyarországról 1991. június 19-ig 55 000 fő, Csehszlovákiából 1991. június 27-ig 60 000 fő, Lengyelországból 1993. szeptember 17-ig 56 000 fő, Németországból 1994. augusztus 31-ig pedig 390 000 fő szovjet katona vonult ki. A Varsói Szerződés megszüntetését az egykori szocialista országok vezetőinek 1991. február 25-én Budapesten és 1991. július 1-jén Prágában megtartott tanácskozásai és azok tárgyában elfogadott jegyzőkönyvek tették lehetővé. (2. és 3. sz. mellékletek) A hidegháborús bipoláris rendszer végét intézményesen 1990. november 19-től számíthatjuk, ugyanis akkor üléseztek Párizsban a VSZ- és a NATO-tagállamok vezetői az Európai Együttműködés és Biztonsági Értekezlet keretén belül. 1991-től kezdve Bush és Gorbacsov is a hidegháborús korszakról már múlt időben beszélt. A NATO 1999. március 12-ei keleti kibővítésével (Lengyelország, Cseh Köztársaság, Magyarország) és az egyes volt szocialista országok 2003 körüli Európai Unióba történő csatlakozásával új távlatok nyílnak Közép-Kelet-Európa, de egész Európa történelmében, valamint politikai, katonai, gazdasági és kulturális kapcsolataiban egyaránt.
FELHASZNÁLT IRODALOM BALLÓ ISTVÁN: Die Ungarische Volksarmee in Warschauer Pakt. Möglichkeiten und geplante Aufgaben Richtung Österreich vor 1989. Österreichische Militärische Zeitschrift 1998/2. sz. BORHI LÁSZLÓ: Az Európa-gondolat és a hidegháború. Rubicon 1991/9. sz.
BORHI LÁSZLÓ: A világ politikai kettészakadása és a hidegháború. Rubicon 1997. 10. mell. BORHI LÁSZLÓ: Vasfüggöny ereszkedett alá. Rubicon 1991/4. sz. FISCHER FERENC: A megosztott világ. IKVA Kiadó, Budapest, 1992. GOSZTONYI PÉTER: Szovjet csapatok Magyarországon I. rész (1945—1955). Hadtudomány 1991/2. sz. GOSZTONYI PÉTER: Szovjet csapatok Magyarországon II. rész (1956—1991). Hadtudomány 1992/1. sz. HABER PÉTER: Egyesített Fegyveres Erők. Budapest, 1980. HALMOSY DÉNES: Nemzetközi Szerződések 1945—1982. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985. JÓZSA GYÖRGY: Kivonultak a volt szovjet katonák. Magyar Nemzet 1994. szeptember 1. KENDE ISTVÁN: Forró béke — Hidegháború. Kossuth Könyvkiadó, 1970. A kivonulás adatai. Magyar Nemzet 1991. július 3. Magyarország politikai évkönyve 1990. Szerk.: KURTÁN SÁNDOR. Aula-OMIKK, 1991. A magyar nyelv értelmező szótára 7. kötet (U—Zs) 3. kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. Magyarország politikai évkönyve 1991. Szerk.: KURTÁN SÁNDOR. Ökonómia Alapítvány — Economix Rt., 1991. Magyarország politikai évkönyve 1992. (Szerk.: KURTÁN SÁNDOR...) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Economix Rt., 1992. PATAKI ISTVÁN: A szovjet csapatok létszáma és diszlokációja Magyarországon. Új Honvédségi Szemle 1999/5. sz. ROSKA ISTVÁN. A Varsói Szerződés Szervezete 1955—1985. Dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó, 1986. SMITH, JOSEPH: A hidegháború 1945—1965. IKVA, Budapest, 1992.
[1] 1943. december 12. szovjet—csehszlovák; 1945. április 11. szovjet—jugoszláv; 1945. április 21. szovjet—lengyel; 1948. február 4. szovjet—román; 1948. február 18. szovjet— magyar; 1948. március 18. szovjet—bolgár; 1948. április 6. szovjet—finn. [2] Belgium, Dánia, Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország, Portugália. [3] ANZUS — Australia, New Zealand and United States Defense Pact, Pacific Security Treaty — Csendes-óceáni védelmi szerződés (1951). [4] CENTO — Central Treaty Organization — Központi (földközi-tengeri) szövetség (1954). [5] SEATO — Southeast Asia Treaty Organization — Délkelet-ázsiai szövetség (1954). [6] Ponomarjov 1946—49 között a Szovjet Tájékoztató Hivatal (Szovinform) vezetője volt. 1956-tól a Központi Bizottság tagja, 1961-től egyik titkára volt. [7] Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szovjetunió. [8] SDI— Strategic Defense Initiative — Stratégiai védelmi kezdeményezés. [9] CIA — Central Intelligence Agency — Központi hírszerző hivatal. [10] INF — Intermediate-Range Nuclear Forces — Közepes hatótávolságú nukleáris erők. [11] START — Strategic Arms Reduction Talks — Hadászati fegyverkorlátozási tárgyalások.
MELLÉKLETEK 1. A Varsói Szerződés (Varsó, 1955. május 14.) alapító okirata (a magyar fordítás, valamint az eredeti német nyelvű szöveg első oldala és az aláírások). Külügyminisztérium 3 Szerződéstár T—005 (11. lap). Az okmány csak német, orosz, lengyel és cseh nyelven készült. 2. Jegyzőkönyv a Varsói Szerződés tagállamainak 1991. február 25-én Budapesten hozott határozatáról. (A VSZ keretében kötött katonai megállapodások hatályának
megszüntetéséről és a szerződés katonai szerveinek és struktúrájának felszámolásáról.) Külügyminisztérium 3 Szerződéstár T—005/15 (5. lap). 3. Jegyzőkönyv a Varsói Szerződés tagállamainak 1991. július 1-jén Prágában tartott tanácskozásáról (a Varsóban 1955. május 14-én aláírt Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés, valamint az annak érvényessége meghosszabbításáról szóló Varsóban, 1985. április 26-án aláírt jegyzőkönyve hatályának megszüntetésről.) Külügyminisztérium 3 Szerződéstár T—005/15 (5. lap).
