VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA

Negyedik fejezet.

VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA Kósa ezredes vasárnap is bement dolgozni. Berendelte Karsait, Lajtát és Virágh alhadnagyot. A három nyomozó az irodában várakozott. Kósa aláírt néhány péntek óta várakozó levelet a létszámbővítéssel kapcsolatban. Amikor elkészült, Virághra pillantott. - Egyáltalán nem beszélt a kisöreg? - Nem szólalt meg. Egy szó se jött ki a száján. Az a fajta ember, aki hallgatással akarja bebizonyítani, hogy ártatlan. Meglátja, egy szót se fog szólni! - Hát, ez egy újdonság lenne az életemben. Hozd föl a zárkából, utána menj ki a Vidám Parkba, és szerezd meg az adatait! Amikor az alhadnagy elsietett, az ezredes Lajtához szólt. - Beszéltél Hevesi testvérével? - Bár sose találkoztam volna vele. Nem csodálom, hogy Hevesi elhagyta a családját. Maga még ilyen beképzelt, pökhendi alakot nem látott! Képzelje el, hogy levizsgáztatott az orvostudományból. Szó nélkül ezzel kezdte: tudja maga, hogy hány izom tartja össze az emberi szervezetet? Meg se várta, mit szólok rá, saját maga válaszolt bizonyítva, hogy ő tudja, és azonnal egy másik kérdést tett fel. Még jó, hogy Ádám apánk keresztanyjának a nevét nem kérdezte meg! Nagyszájú, tudálékos, undorító figura. Haha! A fogsorát a belső zsebéből vette elő. Azt hittem, elhányom magam. Néha rá voltam kényszerülve, hogy Toulouse-ról, a Dassaultgyárról, vagy a Concorde-gépről kérdezzem. Minden esetben, mint egy eszelős, rám vetette magát az agresszív

2 hangjával, hogy az idegen szavakat nem így kell kiejteni, hanem úgy, ahogy ő ejti ki. És ugyanúgy mondta ki őket, ahogy én. Megkérdeztem, milyen idegen nyelvet beszél. Azt mondja, hogy latint tanult. Lehet ekkora nagy marha egy orvos? Ezért mondtam, hogy nem csodálkozom Hevesin. - Alibi? - Amennyit akar! Vendégek voltak náluk. A szomszédok. Tanúskodott a felesége is. - Mit mondanak a szomszédok? - Este nyolctól éjjel kettőig voltak ott. Paprikás csirke volt vacsorára, uborkasalátával. Állítólag keserű volt az uborka. Kósa bejegyzett néhány szót a füzetébe, majd Karsaihoz szólt: - Behoztad a fényképeket? A százados szó nélkül átnyújtotta Hevesi Caroline szekreterjében talált képeket. Kósa megnézett belőlük egy párat, félretette őket, aztán újakat vett a kezébe. Amelyiket megnézte, a többi közé tette. Nem nézett Karsaira, csak megjegyezte: - Hívjál föl valakit a laboránsok közül. Fényképet kellene sokszorosítani. Tudod, amelyiket elvettem Ságitól. Kósa tovább nézegette a fényképeket. Régi, levelezőlap nagyságú, fekete-fehér családi képek sorakoztak a kezében. Mind a Hevesi családról, a régi szép időkről mesélt. Hevesi, néhány kép kivételével, mindenhol egy szép, szőke asszony társaságában volt levéve. Mintha az ikertestvére lett volna, úgy hasonlított Caroline-ra. Az egyiken egy villa teraszán állt az asszony Hevesivel, mellette babakocsi. Mindketten nevetve integettek a fényképezőgép lencséje felé. Egy másikon csecsemőt tart a karján. A csecsemő eltorzult arccal

3 üvölt. A képeken Hevesi a központ, robusztus, kissé előredőlt alakjával, ő foglalja el a kép közepét. Az utolsó öt képet már csak felületesen futotta át, vissza is akarta tenni őket a borítékba, amikor egy csipkés szélű fénykép felkeltette figyelmét. Először szórakozottan nézte a képet néhány másodpercig, fel sem fogta, mit ábrázol, nem ott járt az esze, mert utasítást akart adni Lajtának. Utasítás helyett elkáromkodta magát. - Mi az isten ez? - kérdezte saját magától, és önkéntelenül a szemüvege után keresgélt. Amikor feltette a szemüvegét, a világosság felé tartva, összehúzott szemmel vizsgálta a kezébe került fényképet. A kép nem tartozott a családi felvételek közé. Hatszor kilences formája volt. A sárgulásnak indult felvétel egy katonát ábrázolt. Az arcát nem lehetett jól látni, árnyék borult rá. Pisztolyt tartott a kezében. Célra tartás közben fényképezték le. Karját vízszintesen kinyújtotta, csuklójára derékszíj volt hurkolva. A derékszíjon egy vasaló lógott. Karizmot erősítő gyakorlatot fényképezett le a kép szerzője. A nyomozó iskolán ő is ezzel a kezdetleges szovjet módszerrel tanulta a lövészet technikáját. Kósa a két nyomozó felé fordult. - Nézzétek! Itt van Caroline első üzenete. Gyertek ide! A két nyomozó a töredezett fénykép fölé hajolt. Szótlanul bámulták a felvételt. Orosz típusú egyenruhát viselt a férfi: rövidszárú csizma, combban kiszélesedő nadrág, gallér nélküli fehér ing. Nyáron készült a kép. Fa alatt állt a katona, a lombozat beárnyékolta az arcát, A háttérben, sokkal távolabb, egy laktanyaszerű épület előtt katonák beszélgető csoportja volt látható.

4 Mindhárom nyomozó ugyanarra gondolt: miért tette Caroline ezt a képet a családi képek közé? Valóban üzenetnek szánta volna arra az esetre, ha ,,szerencsétlehség" történne vele? Ki ez a katona? És mi közé van Caroline-nak hozzá? Karsai szólalt meg elsőnek. - Főnök! Juliskának szólítsanak egy életen át, ha ez a kép nem Ságit ábrázolja. Nézze! Olyan magas lehet, mint Sági, és szőke a haja. Ha a laboratórium kinagyítja a képet, lefogadom, hogy Sági feje fog előbukkanni az árnyékból. - Sági nem volt katona - mondta Lajta. - Az ötvenes évek elején kitelepítették őket. Ez a felvétel másvalakit ábrázol. Kósa hátradőlt székében, maga elé bámult. Azt már biztosra vette, hogy a képet valamilyen megfontolásból szándékosan rejtette el Caroline a többi között. Virágh lépett be az irodába az atlétatrikós férfival. Kósa fölállt, és az íróasztalával szembeni székre mutatott: - Foglaljon helyet - mondta a férfinak, és intett a nyomozóknak, hogy menjenek ki az irodából. Utánuk ment, az ajtó előtt halkan szólt Lajtához. - Telefonálj a Calypsóba. Hozass föl néhány szendvicset, cigarettát és sört. Utána telefonálj le Szegedre a volt kollégáidnak, hogy nézzenek utána: dolgozott-e a botanikus kertben 1961 és 63 között egy Sági Kornél nevű segédmunkás. Ne vágj arcokat, fiam, tudom, hogy nem lesz könnyű, de én bízom a szegedi nyomozók rátermettségében. Azután menj le a laboratóriumba: amint elkészült Sági képének a sokszorosítása, menj ki a repülőtérre. Mutasd meg mind a két reptéren mindenkinek a képet, és érdeklődj az

5 útlevélkezelőknél: látták-e Ságit csütörtökön este kijönni, illetve pénteken reggel a párizsi géphez bemenni. Karsai felé fordult. - Hívjál föl néhány kollégát. A szállodákat látogassátok végig. Nem hiszem, hogy Sági igénybe vette volna bármelyiket is, de sose lehet tudni. - Te pedig - nézett Virághra -, menj ki a Vidám Parkba. Ha megtudtad az adatokat, azonnal telefonálj. Amikor visszament az irodájába, egyenesen az ablakhoz ment, kinyitotta, közben az előállított férfihoz szólt anélkül, hogy odanézett volna. - Hát maga? Hogyhogy maga még itt van? Miért nem engedték haza tegnap? Megmondtam az alhadnagynak, hogy engedje haza magát. Szeme sarkából a szék szélén kuporgó férfira pillantott. Az atlétatrikója kétszer akkora testre volt szabva: hol az egyik, hol a másik pántja csúszott le a válláról. Ököl nagyságú, sápadt arcából régi méretében megmaradt hegyes orr tolakodott előre. Az öregember felemelte fejét, reménysugár gyúlt ki fáradt arcán. Kósa leült, kihúzta íróasztalának egyik fiókját, és kivette a kilépési engedélyek tömbjét. - Itt a kilépője, és ne is lássam már magát - mondta mintegy saját magának, és az asztal fölé hajolt, hogy kitöltse a kilépőt. - Hányadika van ma? Harmincadika? - kérdezte, szándékosan eltévesztve a dátumot. Véget akart vetni a férfi némaságának. Amaz a helyére tette a lecsúszott vállpántot, félénken felemelte a mutatóujját. - Ne tessék haragudni. Ma, azt hiszem, elseje van. Selypes, gyerekes hangja halk, és szégyenlős volt, mint azoké, akik ritkán folytatnak párbeszédet, s

6 nincsenek hozzászokva, hogy meg is hallgassák őt. Belepirult a néhány kiejtett szóba. - Dehogy van ma elseje. Holnap lesz elseje. A másik elbizonytalanodott, de azért mégiscsak tagadóan ingatta fejét. Kósa belelapozott a naptárba. Csodálkozva nézett a férfi várakozó arcába. - Még ilyent! - kiáltotta el magát. - Magának van igaza! Már elseje van! - Beírta a dátumot a tömb felső lapjára. - Hogy megy az idő. - Onnan tudom - mondta bocsánatkérőn a másik -, mert holnap kellett volna fizetést kapni, de már megkaptuk pénteken, mivelhogy vasárnapra, illetve mára esik elseje. - Akkor pénteken volt dínomdánom, mi? nevetett egy nagyot Kósa, majd beleolvasott a kilépőpapír sorai közé. - A nevét kell beírnom. Mi a neve? Adja ide az igazolványát. Ijedt tónusba ment át a remegő hang. - Nincs nálam az igazolványom, kérem szépen. Már az a fiatalember is kérte, akivel az előbb idejöttem. Sajnos, nincsen nálam. - Hát, akkor hogyan akar innen kimenni kérdezte az ezredes. Arca azonnal ellágyult, kacsintott egyet. - Nem számít. Elintézzük, hogy kiengedjék. Én se hordom mindig magamnál az igazolványomat. Mit írjak be? Mi a neve? - Selmeczi, tisztelettel. Selmeczi László. - Ipszilonnal írja a nevét? - Nem, nem - emelte fel tiltakozón a kezét a férfi, mintha valami bűnös dologba akarták volna belevinni. I-vel tessék írni. - Jól van. Lakcím? - Tényleg haza tetszik engedni?

7 - Hát, mit tegyek itt magával? - pillantott Kósa a férfira. - Vasárnap van. Ma senki se dolgozik a rendőrségen. Mit írjak be lakcímnek? - Tizenharmadik kerület, Szent László út 39. Földszint 3. Kósa beírta a lediktált címet, és aláírta a nevét. Selmeczi László nekibátorodott. Valamivel gyorsabban, de szótagolva beszélt. - Nekem ugyanis ki kell mennem Szadára. Megígértem az egyik jó barátomnak, hogy segítek nekik almát szedni. Ha a 10 órás személyt még el tudom kapni a Nyugatiban, 11-re Veresegyházán tudok lenni. Az állomáson fog várni a barátom. Tetszik tudni... Kicsengett a telefon. A laboratóriumból jelentkezett a technikus. Barátságtalan volt a hangja, ami, vasárnap lévén, érthető volt. Kósa meghallgatta a labós sirámait, aztán így szólt: - A két kép közül a katonát ábrázoló képet kellene először kinagyítani. Hogy az arc felismerhető legyen. - Nem hiszem, hogy sikerülni fog - mondta durcásan a hang a kagylóba. - Szemcsés negatívval készült a kép, puha papírra hívták elő, túl mélyek a tónusok. Az arcot teljesen bezabálja az árnyék. A legjobb tudásom szerint fogom csinálni, de nem hiszem, hogy felismerhető lesz a pasi. - Tegye, ahogy jónak látja. Kopogtak az ajtón. Pincér lépett be tálcával a kezében. Lerakta a szendvicseket a tárgyalóasztalra. Mellé tette a dobozos söröket és a cigarettát. Kósa csodálkozva nézte a szendvicseket. - Nézzen oda! - mondta a fogatlannak. - Egy szendvicset kértem, erre hoztak hatot. Hallott már ilyet? Nem éhes? Nem akar egyet bevágni? Nézze! Van hozzá

8 sör is. Vegyen belőle nyugodtan, különben itt fog megszáradni. Selmeczi megint igazított egyet a trikó pántján, az asztalhoz lépett, közben Kósára pillantott, nem gondoljae meg magát, nem szánta-e a kínálást csak egy rossz viccnek. Remegő kézzel odanyúlt, elvett egy szendvicset, ott azonnal, biztos, ami biztos alapon, leharapott belőle egy nagydarabot, majd elvett egy dobozos sört is, és visszaült a helyére. Amikor lenyelte a hatalmas falatot, mélyen ülő, ráncos szemével ijedten nézett Kósára. - Tényleg elmehetek? Kósa felrántotta a vállát. - Persze, hogy elmehet, de 11-re nem fog kiérni Szadára. Ebben a pillanatban jutott az eszembe, hogy miért hoztuk be magát tegnap. Nem maga volt az, aki betelefonált nekem, hogy ne keressem azt a férfit, akinek az a forradás van az arcán? Merthogy sose fogom megtalálni. És hogy nem ő ölte meg azt az asszonyt. Ugye, jól emlékszem rá? Maga volt az? Selmeczi arca öt évet öregedett. Halkan válaszolt: - Igen, tisztelettel. Én voltam. - A fene egye meg! - csóválta meg a fejét Kósa. Összetévesztettem magát valakivel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem mehet el. Csupán magyarázatot kell adnia a telefonbejelentéssel kapcsolatban. Néhány kérdésemre kellene válaszolnia, és már mehet is. Jó? Visszaült a székre, kinyitotta a füzetét, beírta a dátumot. Selmeczire nézett. - Nézze, Selmeczi úr. Ha néhány kérdésemre tisztességes választ ad, leviszem magát Szadára a kocsimmal. Az autópályán lemegyünk Gödöllőig, onnan három vagy négy kilométerre van Szada. Így van?

9 Selmeczi nem válaszolt. Mérhetetlen csalódással az arcán, sértődött tekintettel nézett Kósára. Szégyellte magát, hogy így besétált a későn észlelt csapdába. - Válaszoljon - szólt rá Kósa. - Akarja, hogy levigyem Szadára? Selmeczi nem válaszolt. Mozdulatlanul ült a helyén, némán nézte Kósát. Az ilyen némaságra az egyetlen gyógyír, amit a rendőrség ismer, az a zárkába zárás. Egy, két, ha kell, több napon keresztül nem szólnak a konokhoz, és máris megered a nyelve: onnan feljőve az igazi néma is csacsogóvá válik. Kósa ilyen időveszteséget most nem engedhetett meg magának. Nem veszítette el a türelmét. Tapasztalatainak fegyvertárából egymás után vette elő, mindig jónak bizonyult érveit. - Figyeljen rám, Selmeczi úr. Nekem van időm. Napok, hetek, sőt hónapok állnak a rendelkezésemre. Érti? Tudok várni, amíg maga a fogdában rászánja magát a válaszadásra. Most már látta a fogdát, megbarátkozhatott vele, könnyű lesz elviselni benne egy-két napot vagy hetet, akár étlen, szomjan is. De egy pillanatra se felejtse el: a rendőrségen van. A gyilkossági csoport egyik ezredesével ül szemben. És vigyázzon! Gyilkossággal gyanúsított személynek kelt a védelmére. Jó lenne, ha válaszolna a kérdéseimre, mert ellenkező esetben komoly problémáknak nézhet elébe. Okos, rendes embernek nézem magát. Biztos vagyok benne, hogy semmi törvénybeütközőt nem követett el. Válaszoljon néhány kérdésemre, a további beszélgetést Szada felé menve az autóban folytatjuk. Végre megszólalt a soványka férfi. Siránkozó hangon panaszolta: - Be tetszett csapni.

10 - Dehogy csaptam be! Összetévesztettem magát valakivel! Tudja, hogy hány embert hoznak ide be naponta? Vagy nem hiszi el, hogy kiviszem Szadára? - Nem. - A barátjának van telefonja? - A szomszédjuknak van. Hosszú percekig tartott, amíg a veresegyházi telefonközpont kapcsolta a szadai számot. Kósa üzenetet adott át: a szomszédék ne várják Selmeczi Lászlót az állomáson, mert autóval fogják levinni a megbeszélt almaszüretre. Először ártatlan, érdektelen kérdéseket tett fel. - Az első kérdésem: honnan telefonált tegnap reggel? A Széchenyi fürdővel szemben van egy söröző. Onnan? - Igen - mondta Selmeczi olyan halkan, hogy szinte nem is lehetett hallani, mit mond. A szájmozgásából kellett leolvasni a választ. - Mióta dolgozik a Vidám Parkban? - Nyolcvan óta. - Télen hol dolgozik? - Nincs állandó munkám. - Ismét felemelte a mutatóujját. - Mindig találok magamnak tisztességes elfoglaltságot. - Biztos vagyok benne. Hány éves, Selmeczi úr? - Hatvankettő. - Van családja? - Nincsen senkim. - Szülei? Selmeczi nem válaszolt. - Meghaltak? - lehelte a kérdést Kósa, a töpörödött férfi felé. Selmeczi némán bólintott. - Mikor?

11 - Édesapám hatvanötben. Börtönben. Édesanyám tavaly halt meg. Kósa pillantása Selmeczi nikotintól megbarnult ujjára esett. - Van cigarettája? - Nincs. Tegnap este elvették tőlem. - Ott van az asztalon egy doboz Sopianae. Gyújtson rá. A remegő ujjak kibontották a papírt, félig kihúztak belőle néhány cigarettát, és kínálásra nyújtották az ezredes felé. - Köszönöm, nem dohányzom - hárította el a kínálatot az ezredes. Két könyökével föltámaszkodott az asztal lapjára, megvárta, amíg meggyújtja Selmeczi a cigarettát, és mohón leszív néhány hosszú slukkot. - Selmeczi úr! A tegnapi telefonnal elárulta, hogy ismeri a forradásos arcú férfit. Ha nem így van, akkor a rendőrséget akarta félrevezetni, amit a törvény szigorúan büntet. Válaszoljon. Ismeri azt a férfit, vagy nem? Selmeczi két ujja között gurigázta a cigarettát. Nézte a meglágyult fehér rudacska tekergő füstkígyóját. Hosszú gondolkodás után válaszolt. - Ismerem. - Ki ez a férfi? A testvére? Selmeczi rimánkodva nézett az ezredesre. - Nem... nem akarok róla beszélni. - Kezét imára kulcsolta. - Könyörgöm... ne kérdezzen semmit... nekem ez nagyon nehéz most... megszakad a szívem... ha most róla kell beszélnem... Kósa nem tudta elképzelni, miért ez a hirtelenjött drámai hangvétel. Majdhogynem elsírta magát Selmeczi. - Mondja meg legalább a keresztnevét. Ne kelljen állandóan forradásos arcúnak neveznem.

12 Selmeczi félrehajtotta a fejét, szipákolva nézett az ezredesre. Nem válaszolt. - Mondhat akármilyen nevet. Úgysem tudom leellenőrizni, hogy jó nevet mondott-e. - Attilának hívják - mondta sírással küszködve Selmeczi. - Régen ismeri őt? - Igen. - Mióta? - Kisgyerekek voltunk. Azóta. - Azóta jó barátok? A férfi könnyein keresztül nézett Kósa szemébe. - Igen. A főnyomozó értetlenül nézte a vergődő férfit. Ugyan mi válthatta ki belőle ezt az elérzékenyülést? Lassan, majdnem szótagolva mondta: - Selmeczi úr. Soha, egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy a barátja, Attila gyilkolta meg Sági Kornélnét. Soha! Viszont gyakran látták őt várakozni a Halom utcai villa előtt. Maga is olvassa az újságokat, tudja, miről beszélek. Valamilyen fontos, előttünk még ismereten szerepet játszik ebben az ügyben. Nemcsak Ságinét, hanem még néhány más személyt is megfigyelés alatt tart egy idő óta. Sőt! Ságinét egyszer pisztollyal még is félemlítette. Válaszoljon. Van fegyvere Attilának? Selmeczi mozdulatlanul nézte az ezredest. A hallgatásból Kósa megértette, hogy a forradásos arcú férfinál fegyver van. - Milyen fegyvere van? Selmeczi lesütötte a szemét. Néma maradt. - Válaszoljon, Selmeczi úr. Milyen pisztolya van? 7.65-ös? Selmeczi bólintott, aztán, mint egy fuldokló, levegő után kapkodott, hogy mihamarabb kimondhassa:

13 - Nem ő ölte még azt az asszonyt! Megesküszöm bármire! Nem ő ölte meg! - Jól van - mondta Kósa, mintha kisgyerekkel beszélt volna. - Elhiszem magának, és megköszönöm a segítségét. Tovább megyek. Nem tudjuk, miért figyeli Attila azt a néhány személyt. Most jól figyeljen rám! Ha jó a feltevésem, akkor a barátját komoly veszély fenyegeti. Érti, mit mondok? Könnyen megtörténhet, hogy Attila lesz a következő áldozat. Ugyanaz a személy fogja megölni, aki agyonlőtte Ságinét. Ha nem segít, meg fogják ölni Attilát. Olyan titkos nyomozási adatokat mondok el magának, amikből egyetlenegy következtetést vonhat csak le: teljes mértékben megbízom magában. Olyannyira megbízom, hogy a segítségét kérem: segítsen megtalálni a barátját, különben meg fog halni! Selmeczi beharapta alsó ajkát, gyermeteg ijedtséggel nézett Kósára. Mondani akart valamit, ehelyett csak nyelt egy nagyot. Hosszan megszívta a cigarettát. - Tudja, hol van Attila? - kérdezte még egyszer Kósa. Selmeczi bólintott. - Meg akarja menteni? - kérdezte Kósa, éles pillantást vetve a megrettent férfi szeme közé. Selmeczi megint bólintott. Szeméből elindult a könnyfolyam. Hagyta, hogy arcának ráncaiban lefolyjon a könnye, aztán két öklével megtörölte arcát. Maga elé suttogta: -Tudom, hogy veszélyben van! Tudom, hogy meg akarják ölni. Meg akarom menteni Attilát! - Meg fogjuk menteni - mondta Kósa. - Tudja, hogy hol tartózkodik most? - Igen.

14 - Mondja meg, hol van? - Nem mondhatom meg. Vidéken van. Biztos helyen. - Miért nem mondja meg? Azt mondta, segíteni akar rajta. - Most még nem mondhatom meg - válaszolta remegő hangon Selmeczi. - Majd később... most... olyan gyorsan jött minden... Kósa jobbnak látta nem erőltetni a dolgot. Biztos volt benne, rövidesen Attila is itt fog ülni vele szemben s rövidesen ráteheti a kezét Caroline gyilkosára. Szent meggyőződése volt, hogy a forradásos arcú tartja kezében a megoldás kulcsát. Más se járt a fejében: mihamarabb el kell fogni Attilát! Felkelt a székéről, a tárgyalóasztalhoz ment. Felrakott az egyik kartontányérra néhány szendvicset meg sört, és letette Selmeczi elé. Magának is elvett egy sonkás szendvicset, és jó nagyot beleharapott. Tele szájjal invitálta Selmeczit. - Egyen. Amint megettük a szendvicseket, indulunk Szadára. Selmeczi megkezdett egy májpástétomos szendvicset. Kipattintotta a sörös doboz tetejét, lehunyt szemmel, mohón ivott a hideg sörből. Kósa visszaült a helyére, elgondolkozva rágta a szendvicset, közben Selmeczit nézte. Egy idő után felszólította: - Meséljen néhány szót a barátjáról. Hol gyerekeskedtek? Hova jártak iskolába? Selmeczi csalódottan nézett a főnyomozóra. - Ugye, nem tetszik kivinni Szadára? Kósa felugrott a székéből. Tettetett dühvel rákiáltott Selmeczire: - Kezd az idegeimre menni a gyerekeskedésével, meg a bizalmatlanságával. Jöjjön! Menjünk! Látszik,

15 hogy nem tudja, milyen súlya van egy rendőrtiszt szavának. Sebtében összerakta íróasztalán a szétszórt leveleket, bezárta a fiókokat, becsukta az ablakokat, aztán elővette autókulcsát a zsebéből. - Jöjjön! - kiáltott rá az ijedt emberkére. Indulunk! Selmeczi kérdő tekintetet vetett a Sopianaéra. - Tegye el! - mondta mérgesen Kósa, és megindult a felvonók felé. Az autó felé menet Kósa megértette Selmeczivel, hogy csakis őszinteséggel segíthet a barátján. Mindent el kell mondani róla, amit tud. Amint elindult az autó az Andrássy úton, Selmeczi László magatartása megváltozott. Mintha szövetségesére talált volna Kósa ezredesben, egyszerre kitárulkozott. Eddig nem hallott nyugalommal kezdett beszélni: - A harmincas évek elején költöztünk be Veresegyházáról Budapestre, a Szent László útra. Itt, ebben a proli házban laktak Attiláék. Négyévesek voltunk, amikor szomszédok lettünk, amikor megismertük egymást. Jobban szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna. Elválaszthatatlanok voltunk. Együtt jártunk focizni a Tatai úti pályára, együtt barangoltuk be Angyalföld kis utcáit. Felfedeztük a Rákos-rendezői pályaudvart, a ló rakodókat, ahonnan később a magyar katonákat indították útnak a keleti frontra. Helyükre rakta a vállpántokat, s kis híján belepirult, amikor kibökte: - Egy lánnyal, akibe mindketten szerelmesek voltunk, együtt szívtuk el az első kukoricalevélből készített cigarettánkat egy fűzfa ágai között... Az a fa még ma is megvan... Néha arra sétálok...

16 Kósa szántszándékkal lassan hajtott. Az Opera előtti piros lámpa megállította, s attól kezdve, legnagyobb örömére, minden lámpánál meg kellett állnia. Minél később akart megérkezni Szadára. Hadd beszélje ki magát Selmeczi. - A Kapisztrán vízi cserkészekhez hat éves korunkban iratkoztunk be, ahol a mindennapos jócselekedetek versenyében mindig egyforma pontszámmal voltunk az elsők. Minket az iskolában is, otthon is csak a jóra tanítottak. Szüleim nagyon szerették egymást, soha veszekedést, káromkodást nem hallottam a szájukból. Ilyenek voltak Attila szülei is. Nagy barátság alakult ki közöttük is. A két család együtt ment minden vasárnap szentmisére a Béke téri, vagy a Kassai téri Szentlélek templomba. Délután a ligetbe mentünk sétálni. Nyáron a tavon csónakázókat, télen a korcsolyázókat néztük a hídról. Nagy néha kaptunk egyegy perecet. Nagyon jól vissza tudok emlékezni, ezekre az időkre. Amikor szomorú vagyok, mindig a gyerekkoromban találom meg a lelki megnyugvást. Kósára nézett, mosoly suhant át töredezett arcvonásain. - Nagyon szegények voltunk, de csodálatosan szép gyerekkorra emlékszem vissza. Pedig ez a kerület, magának nem kell mondani, akkor is a város leghírhedtebb része volt. - Megigazgatta a lyukas trikó vállpántját. Üres tekintettel nézte a forgalmat, amiből talán, semmit se látott. Gondolatait rendezgette. - A Huba utcai Salvátor Intézetbe jártunk elemibe. Már akkor elhatároztuk, hogy misszionáriusok leszünk. Afrikába, vagy a Csendes-óceán szigeteire szerettünk volna menni, Isten igéit hirdetni. Szüleinknek elmondtuk elhatározásunkat. Örültek neki. Egyetlen vágyunk volt, hogy az elemi után továbbra is felekezeti iskolába járhassunk, hogy minden pillanatban Isten közelében

17 élhessünk. Hosszas utánjárás után mindkettőnket felvettek a nyergesújfalui Szalézi Szent Ferenc Intézetbe bentlakónak. Sajnos, a háború kitörése s főleg elvesztése megváltoztatta az életünket. Negyvennégy őszén a Szalézi kollégium kapuit sajnos, örökre bezárták. - A háború után hogyan alakult a sorsuk? kérdezte Kósa. Szerette volna felgyorsítani a gyerekkor felidézését. Selmeczi szomorúan bámulta az autópálya szürke sávját. Többször is nekirugaszkodott, hogy elkezdje mondókáját, de mindig meggondolta magát. - Kell erről beszélnem? Ezekről nehéz lesz beszélni. Ezekre az időkre, nem akarok visszaemlékezni. Annyiszor megfogadtam már, hogy ki fogom kergetni a fejemből azt a rettenetes kort. - Zsebéből előhúzta a cigarettás dobozt, kérdőn nézett Kósára. Rágyújtott. Kicsit lehúzta az ablakot, a befütyülő szél miatt hangosabban folytatta: - Negyvenhatban a Rigó utcai bencés gimnáziumba kerültünk. Itt is érettségiztünk le, negyvenkilencben. Az érettségit követő héten mindketten kaptunk a szüleinktől ötven-ötven forintot és engedélyt, hogy elmenjünk kettesben megünnepelni a középiskola sikeres befejezését. Elhallgatott. Nagyot sóhajtott, megint hosszan rázta a fejét, nem akarta folytatni. - Mi a probléma? - kérdezte Kósa. - Beszéljen. Mi történt, amikor elmentek vacsorázni? Selmeczi akadozva folytatta. - Hogy mi történt, nem lehet elfelejteni. Június 18a volt. Szombat. Még soha azelőtt nem láttunk éttermet belülről. Úgy határoztunk Attilával, hogy vacsorázni megyünk Óbudára, valamelyik kiskocsmába. Gyalogosan indultunk el a Róbert Károly körúton a Duna felé. Jókedvűen, beszélgetve érkeztünk meg, a Fő

18 térre. A ,,Régi Postakocsi" éttermet választottuk ki. Korán volt még, csak egyetlenegy asztalnál ült négy fiatal. Halat, és vörösbort rendeltünk. Azelőtt sose ittunk alkoholt, engem ki is rázott a hideg, amikor az első kortyot lenyeltem. Jókedvünk kerekedett. Akkor már játszott a cigányzenekar. Attila odahívta a zenészeket az asztalunkhoz, és elmondta nekik, hogy most érettségiztünk, játsszanak nekünk néhány magyar nótát, van pénzünk, adunk majd borravalót. A zenekar játszani kezdett, mi pedig tovább beszélgettünk. Selmeczi egyre nagyobb szüneteket tartott, egyre inkább kereste a szavakat, halkabban beszélt. Kósa észrevette, hogy a férfi szeme tele van könnyel. Szipogva folytatta: - Egyszer csak, Attila intett a prímásnak, hogy hagyja abba a számot, amit éppen játszott, és kérte, játssza azt, amit ő fog énekelni. És Attila halkan elkezdte: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. - A zenészek nem akarták játszani a dalt: azt mondták, ez egy tiltott nóta, nem szabad ilyet játszani. Attila kikelt magából! Hogyhogy tiltott nóta, ki tilthatja meg a hazafiasságot, és Magyarország dicsőítését. Szó szót követett, mire a zenekar otthagyott bennünket, és visszament a dobogóra. Nem törődtünk velük. Elkezdtük halkan énekelni, hogy, szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. - Az ének feléhez sem értünk, amikor a másik asztaltól odajött az egyik fiatalember. Magas, vállas, szőke fiú volt. Valamivel idősebb lehetett, mint mi. Azt mondta, hogy igazoljuk magunkat. Attila megkérdezte, milyen jogon igazoltat, és hogy mutassa meg ő, az igazolványát. Erre elővett egy igazolványt a férfi: ÁVH-s főhadnagy volt. Attila azt mondta neki, hogy üljön

19 vissza az asztalához, és hagyjon minket békében. A tiszt nem mozdult. Attila megismételte az előbbi kérését. Erre a főhadnagy azt mondta, hogy ,,a kurva anyádnak pofázz, öcsi..." Erre Attila fölállt, majdnem egyforma magasak voltak, és kisportolt alakjával a fickó felé lépett. Felszólította, hogy vonja vissza, amit mondott, mert ha nem, pofon vágja. Így mondta. Erre a főhadnagy pisztolyt vett elő valamelyik zsebéből, felhúzta, és ráfogta Attilára. Nagyon megijedtünk. A felszólításra, Attila visszaült a helyére. Azt mondta a főhadnagy, hogy meg ne mozduljunk, amíg ő engedélyt nem ad rá. A telefon ott volt a közeli pulton. Odament, és utasítást adott valakinek. Nem tellett bele tíz perc, és bent ültünk egy rácsos ablakú autóban, amivel bevittek minket az Andrássy út hatvanba. Az autók egymás után hagyták le a lassan haladó Ladát. Kósa újabb cukorkát csúsztatott a szájába. Selmeczi újabb cigarettára gyújtott. - Három napig senki se nézett felém. Azt hittem, megbolondulok abban a teljesen sötét, vizes zárkában. Állandóan édesanyámra, édesapámra gondoltam: vajon tudják-e, mi történt velünk? Hol keresnek bennünket? Intéznek-e valamit, hogy kikerüljünk a börtönből. Minden zörejre felugrottam, azt hittem, értem jönnek, hogy szabadon engedjenek, hiszen az égvilágon semmi rosszat nem tettem. Szerdán reggel felvezettek egy irodába, ahol öt ávós néhány perc alatt félholtra vert. Akkor is ilyen kicsi, gyenge fizikumú voltam. Tudja, ezredes úr, engem soha senki nem ütött meg azelőtt. A szüleim gyengéd emberek voltak, nagyon vigyáztak rám, mert sokat betegeskedtem gyerekkoromban. Az valami borzalom volt, ahogy engem összerugdostak, összevertek. Akkor mindjárt négy fogamat kiverték, egy csomó vérrel együtt kihánytam őket. A verés után szó

20 nélkül visszakísértek a zárkába. Attól kezdve egy héten keresztül mindennap négyszer-ötször felkísértek ezekre, a borzalmas verésekre. Sem állni, sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Cafatokban lógott a hús az arcomból, a lábamból és mindenhonnan. Attiláról semmit sem tudtam, de elképzeltem, mit művelhettek vele is. Tíz napi fogság után, megint felvittek az egyik irodába, ahol szemben találtam magam azzal a nyikhajjal, aki az étteremben igazoltatni akart bennünket. Rám mosolygott. Hellyel kínált: - Ülj le, ürge! Percekig tartott, amíg, a székig elvánszorogtam. Azt mondta, nincsen megelégedve a fiúk munkájával, mert a másik ürgéhez képest egyáltalán nem vagyok kimaszkírozva. Majd gondoskodni fog róla, hogy szigorúbban bánjanak velem. Megértettem, hogy Attila a másik ürge. Elmondta, hogy a nyomozati anyagból kiderült, hogy szoros kapcsolatot tartunk fönn a klerikális reakcióval. Napok kérdése, és bebizonyítják, hogy az imperializmus zászlaja alá szegődtünk, a munkáshatalom megdöntése céljából. Ez pedig halálbüntetéssel jár. Részletesen elmesélte, hogyan kínoztatta meg édesanyámat, és édesapámat. Azt mondta, ha segíteni akarok rajtuk, akkor valljak be mindent, amit a dolgozó magyar nép ellen elkövettem. Hiába tagadtam, hogy sose mesterkedtem azon, hogy megdöntsem a munkáshatalmat, odaállt mellém, és amikor kedve tartotta, ököllel nagyokat belevágott az arcomba, vagy a hasamba rugdosott. - Egy ilyen vadállati őrjöngés során döbbentem rá, hogy ez az ember nem normális. Olyan hihetetlen élvezete telt abban, hogy védtelen embert verhet, hogy a kéj teljesen elváltoztatta az arcát. Lihegett, de a lihegését

21 nem a fáradtság okozta, hanem valami fizikai kielégülés. Ezek az ávósok nem olyan emberek voltak, mint mi, ezredes úr. Ezeknek az eszük nem volt rendben. Egyiké sem! Nem tudom, tetszik-e érteni? - Aztán önéletrajzot kellett írnom. Életemnek minden pillanatát legalább százszor leírtam. Ezt jó volt csinálni, mert egy szomszédos helyiségbe vittek, ahol asztalhoz lehetett ülni. Hallottam az utca forgalmának zaját, néha beszédfoszlányok is átjutottak a ráccsal védett, bezárt ablakokon keresztül. Amíg valamelyik ávós tiszt az életrajzomat olvasta, nekem egy különleges anyagból készült papuccsal a lábamon, állandóan állnom kellett. Amint felhúzták a papucsot, úgy éreztem, lángba borul a lábam, valami borzalmas égési fájdalmat éreztem. Úgy üvöltöttem, mint egy eszeveszett. Mosolyogva kérdezték a tisztek, hogy mi a véleményem erről az újdonságról? Ez egy premier, és vegyem megtiszteltetésnek, hogy rajtam próbálják ki ezt a vegyi anyagot, amivel átitatták a papucsot. Egyszer az a főhadnagy, aki letartóztatott bennünket, megkérdezte, mikor voltam utoljára Hatvanban. Mondtam neki, hogy soha életemben nem voltam ebben a városban. Erre megveretett. Gumibottal elverték a talpamat, meg mindenemet. Selmeczi belebámult a semmibe, gondolatban, valahol az ötvenes évek elején keresgélt az emlékei között. - Ezzel a hatvani dologgal, egy másik alkalommal, megint előjött a főhadnagy. Azt mondta, hogy most kapta kézhez annak a dossziénak az anyagát, amely a hatvani lázadással foglalkozik. Elmondta, hogy negyvenhat tavaszán letartoztattak egy papot ebben a városban, akit szovjet parancsra ki is végeztek még az év őszén, Sopronkőhidán. Hogy tudom-e, kiről van szó?

22 Mondtam, hogy halvány fogalmam sincs róla. Egy borzalmas verés után kávézgatás közben folytatta a kérdezősködést. Amikor azt mondta, hogy megint behívatja a fiúkat, hogy ellássák a bajomat, könyörögni kezdtem, mondja meg, mit kell aláírnom, bármit aláírok, csak ne veressen meg még egyszer. Erre elém tett egy papírt, aminek a szövegéből kitűnt, hogy lázadás kitörése várható Hatvanban, mivel a lakosok még mindig nem tudják, mi történt a Ferenc-rendi papokkal, és azzal a tucatnyi diákkal, akiket három évvel azelőtt letartoztattak. Azt mondta, hogy a dokumentumok engem, illetve minket terhelnek, Attilával egyetemben, mert azt a papot Kiss Szaléznak hívták, és mi biztos összeköttetésben voltunk vele, hiszen a Szalézi Kollégiumba jártunk iskolába. Hiába mondtam, hogy a Szaléz név itt egy keresztnév, és semmi köze Szalézi szent Ferenchez, és az intézetéhez. Azt mondta, olyan csekélységgel, mint egy keresztnév, nem foglalkozik, neki beismerő vallomást kell aláíratnia a gyanúsítottakkal. Ezt követelik a szovjet elvtársak, akik a nyomozást vezetik. Így írtam alá azt a beismerő vallomást, hogy én szerveztem meg a hatvani lázongást a Ferenc-rendi papok ügyével kapcsolatban. Mivel Attila nevét nem engedtem belevenni a szövegbe, másnap szembesítettek Attilával. Amilyen nehezen kezdett beszélni, úgy merült bele az elbeszélésbe. Észre se vette, hogy a kocsi egy parkolóhelyen áll, s csak a motor morgolódik csendesen, a motorház gyomrában. - Attilát a szomszéd szobában verték. Megismertem a hangját. Amikor eléje tették a vádat tartalmazó iratot, azonnal bevallotta, hogy ketten voltunk az értelmi szerzők, mi szerveztük be a hatvani lakosságot. Aláírta a vallomását, majd elvezettek

23 bennünket. Attila a folyosón odasúgta: Krisztusra gondolj, Lacika. Erőt fog adni a túléléshez. Ez a néhány buzdító szó tartott életben. - Két napra rá, bírósági tárgyalás nélkül, ötödmagammal utaztam Kistárcsára. Attila ült velem szemben a rabszállítóban. Tilos volt beszélgetni. Csak néztük egymást. Hol bőgtünk, hol nevettünk. Az ávós örök azt hitték, bediliztünk. Ma már tudom, hogy egy kicsit igazuk volt, ha azt hitték, hogy nem vagyunk normálisak. Mindennap, többször is kegyetlenül megvertek, sem szüleinkről, sem a külvilágról semmi hírünk nem volt. Akkor már négy hónap telt el életünk legelső éttermi vacsorája óta. Lehúzta az ablakot, kipöckölte a hamut, nagyot szívott a cigarettából. - Kilencszázötven augusztusán érkeztünk meg Recskre. Mi vertük le az első cölöpöket, hogy a haláltábor kerítését megépítsük, és a legutolsók között voltunk, akik ötvenháromban szabadultunk. Mi akkor már nem voltunk olyan emberek, mint mások. Az óránként ismétlődő brutalitás megváltoztatta énünket. Egyáltalán nem hasonlítottunk saját magunkra. Tudom, ezredes úr, nagyon jól tudom, hogy Cayenne-től, Szibériáig mindenhol léteznek ilyen haláltáborok, ahova kiirtani viszik az embereket. De ezek közül mindig az a legborzasztóbb, ahova engem visznek kiirtani. Kiirtani azért, mert egy vacsora alkalmával elénekeltem két olyan strófát, ami nem tetszett egy felfegyverzett gengszternek. - Egy szép napon, akkor még Kistarcsán voltunk, megjelent ez a mi ávós főhadnagyunk. Minket keresett. Megkérdezte, hogy pofon akarjuk-e még mindig ütni őt. Lehajtottuk a fejünket, nem válaszoltunk. Erre azt mondta, hogy a nem szólás, beleegyezést jelent. Behívatott néhány verőlegényt, és rettenetesen

24 megveretett bennünket. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert valami borzalmas emlékem maradt meg ezekről, a percekről. Attilát kemény fiúnak ismertem. Erősebb, mint én, aki mindig megvédett engem. Vézna mivoltom miatt sokat csúfoltak az iskolában. Amikor ő fölállt, és azt mondta, hogy nem szeretném ezt még egyszer hallani, akkor annak súlya volt. Tetszik érteni, mit akarok mondani? Itt, ebben az irodában én összeszorított fogakkal tűrtem a gumibotozást, meg a rúgásokat, míg Attila két kezét kisfiúsan összetéve rimánkodott, hogy ,,ne tessenek ütni, könyörgöm, ne tessenek ütni". Folytak a szeméből a könnyek, rimánkodott, és fogadkozott, hogy jó fiú lesz. Térdre borult az ávós csizmák előtt. Ilyenkor a főhadnagy odaugrott, és ott rúgta, ahol érte. Már régen kiverték belőle az ifjúkori Attilát, és egy akarat nélküli báb lett belőle. Megtörték, összeroppantották benne az embert. Kósa csendben hallgatta Selmeczi László drámai visszaemlékezését. Nem szólt közbe, nem akarta megzavarni a férfi gondolatmenetét. - Csak hosszú évekre rá – folytatta Laci bácsi -, amikor kiszabadultunk, akkor tudtam meg egyik rabtársunktól, hogy egyszer Kistarcsán azt kérték tőle az ávósok, hogy énekelje el a ,,Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország"-ot, merthogy olyan szép hangja van. Meg aztán, mondták, vasárnap van, és szeretnének egy kicsit szórakozni. Attila nagyon félt, hogy megint megverik, nem akart énekelni. Így is megverték, de ez nem volt elég. A gyengélkedőből kerítettek egy vékony orvosi üvegcsövet, feldugták neki a hímvesszejébe, és egy kalapács lapjával szétverték az asztalon. Selmeczi kiszállt az autóból, imbolygó léptekkel indult egy erdős rész felé. Fejét nekitámasztotta az egyik fának, nagyokat öklendezett. Kósa utánament.

25 Türelmesen várt, hogy valamennyire magához térjen az emlékektől feldúlt férfi, aztán visszakísérte a kocsihoz. Valamennyire meg tudta nyugtatni. Selmeczi csak nagy sokára folytatta, morzsolgatva a szavakat. - Két hét sem kellett hozzá, hogy a Szabad Európa, majd az Amerika Hangja a világ minden nyelvén elmondja, hogy mit csináltak Attilával Kistarcsán. Mindezt azért mondom el, mert arra akarom kémi, tisztelt ezredes úr, hogy nagyon vigyázzon Attilára, ha véletlenül rátalál, mert Attila a raboskodás alatt eszét vesztette. Érti? Attila megbolondult. Töpörödött arcát elöntötték a könnyek. Hiába törölgette keze fejével, könnyei állandóan folytak a szeméből. Az almaszüretet teljesen elfelejtette. Nem kellett mar bíztatni. Magától folytatta elbeszélését. - Recsken, amikor néha találkoztunk, és alkalmunk volt néhány szót váltani, összefüggéstelenül, érthetetlen mondatokat mondott. Tudni kell róla, hogy mindig nagyon sokat evett. Az iskolában rengeteget veszekedtünk emiatt, mert számtalanszor megette a tízóraimat. Állandóan éhes volt. Recsken borzalmasan szenvedett az éheztetéstől. Állandóan egy karaj kenyérről beszélt, amit félretett, és nem tudta, hogy hova. Ő, aki soha életében nem mondott volna ki egy ízléstelen szót se, iszonyatosan káromkodott a kenyér miatt. Állandóan azzal a karaj kenyérrel bajlódott. Amikor egyszer kértem, hogy gondoljon Krisztus szenvedéseire, az ő szenvedéseiből merítsen erőt, azt mondta, hogy menjek a - nem akarom kimondani a szót, hogy hova -, a Krisztusommal. Nem akar többet Krisztusról hallani. Kérleltem, hogy ne beszéljen így. Öklével az arcomba vágott, ütni, rúgni kezdett. Később is, mindig arról a kenyérről beszélt. Mindig égig érő karaj kenyérről, és égig érő morzsákról mormogott.

26 Teljesen megbolondult. Ilyenkor zokogva mentem be a barakkba, és nem tudtam aludni egész éjjel. Egyszer eldugtam a zsebembe egy picike kenyérdarabot, és megkerestem, mert tudtam, hol dolgozik. Odaadtam neki a kenyeret. Nem volt nagyobb egy bélyegnél. Az egyik ávós, akit vaspofának hívtunk, meglátta. Elvette kezéből a picurka kenyeret, és beletaposta a sárba. Elkísértetett bennünket az egyik tiszt irodájába. Kegyetlenül megvertek bennünket. Fetrengtünk a vérünkben, közben átkoztuk az anyánkat, amiért a világra szült bennünket. Az autók egymás után suhogtak a Gödöllő felé vezető autópályán. Egy nyitott tetejű kocsiból énekszó hallatszott. Fiatalok ültek a kocsiban, vidáman integettek feléjük. Selmeczi értetlenül nézett utánuk. - Ahogy Kistarcsára, úgy Recskre is eljött egyszer a mi ávósunk. Mindenfelé követett bennünket. Akkor már egy nagy csillag volt a váll lapján, az ávósok, azt hiszem, őrnagy elvtársnak szólították. Amikor megláttam, tudtam, miért jött. Attilát felvitték az egyik irodába. Ettől a naptól számítva mindenhol kerestük, nem találtunk rá. Eltűnt. Nem tudtuk, mi történt vele. Csak amikor egy évre rá visszakerült, akkor láttuk az arcán azt a borzalmas forradást. Sokkal később tudtuk meg az igazságot. - Azon a bizonyos napon, az őrnagy megint provokálta, megkérdezte, pofon akarja-e még mindig vágni. Attila, ugye, akkor már nem volt teljesen az eszénél, állítólag azt mondta, hogy igen. Erre ez behívatta a szomszéd irodából az ávósokat, és megverette őt. Attila kiszabadította magát a kezeik közül, és rávetette magát az őrnagyra. Rátapadt, mint egy pióca. Ütötte-verte, harapta az őrnagyot. Megharapta a torkát, és kiharapott a karjából egy jókora

27 húsdarabot. Ömlött a vér a sebekből. Erre ez felkapott egy ott lévő, vagy odakészített vasdarabot, és azzal odavágott néhányat Attila testére, és az arcára. Azt hitték, hogy meghalt, mert otthagyták őrizetlenül. Csak amikor az orvos odament, hogy elszállítsák az őrnagyot, akkor látták, hogy Attila még él. Így vitték el Attilát a gyöngyösi katonai kórházba. A lába három helyen volt eltörve. Az arcának a jobb oldalát valósággal ketté hasította az őrnagy, azzal az éles vassal. - Egy év múlva, amikor felépült, visszahozták Recskre, az ötös barakkba. Ide kerültek a büntetendő elemek. Teljesen elzárták őket a tábor többi lakóitól, állandó brutalitásnak voltak kitéve. Alig kaptak enni, nekik még vasárnap is kellett fejteni, törni az andezitot. Hord saroglyákkal, vagy a vállukon hordták a követ kora hajnaltól, ameddig csak teljesen be nem sötétedett. Selmeczi hosszú ideig csendben maradt. Kósa a reszkető férfi vállára tette a kezét. - Megértem a fájdalmát. Higgye el, mélységesen megrendít mindaz, amit elmondott. Borzalmas dolgokat kellett átélniük. Tudja, az emberiség történetének mindig azok voltak a legszörnyűbb időszakai, amikor az alja került a felszínre. Hála Istennek, ennek vége van, és lassan behegednek a sebek. - Igen, behegednek - suttogta Selmeczi. - De a forradások megmaradnak. Kósa a sebességváltót az egyes sebességbe csúsztatta. A kocsi megmoccant. - Hova megyünk? - kérdezte Selmeczi. - Szadára - mondta Kósa. - Viszem az almaszüretre. - Nem akarok almát szedni - suttogta Selmeczi. Most egyedül szeretnék maradni. Kérem, ezredes úr, vigyen vissza Pestre.

28 Fel kellett hajtani majdnem Gödöllőig, hogy vissza tudjanak fordulni. A kocsi ütemesen lötyögött az úton. Egy ideig csendben nézték a napsütötte tájat. Kósa törte még a csendet. - Most hol van Attila? - Vidéken van. Recski rabtársaink vigyáznak rá. Hol az egyik, hol a másik viseli gondját. Autóval viszik egyik helyről a másikra. Szinte verekednek érte, hogy egy kicsit babusgathassák. Aztán időnként felhozzák hozzám. Van egy búvóhelyünk, közel ahhoz a részhez, ahol gyerekkorunkban szoktunk játszani. Ide szoktunk menni. Itt senki nem találhat ránk. Ezt a romos angyalföldi házat senki sem ismeri. Itt lakunk egy-két napig, távol a világtól. Leheveredünk egy szalmazsákra, átöleljük egymást, és órák hosszat némán sírunk. Siratjuk elrontott életünket, vagy szótlanul bámuljuk egymást. Ő, a furcsa tekintetével, mintha sose látott volna még az életben, én pedig a világ összes fájdalmával a szívemben. Ilyenkor megsimogatom a haját, arcát, megpróbálom megvigasztalni. Tudom, szüksége van rá. - Még ma sem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett velünk. Várom, hogy egyszer felébredek, hogy megint kisgyerek vagyok, és édesanyám az ölében tart. Ott szeretnék egyszer sírva felébredni, és elmondani, hogy milyen rosszat álmodtam. Attila nem tudja kifejezni magát, de ő is erről álmodozik. Néha mesélni kell neki kisgyerekeknek való mesét, amitől megnyugodnak arcán a vonások. Ilyenkor, a nap bármely szaka legyen is az, azonnal elalszik. Álmában mosolyogni szokott. Ő is a szüleiről álmodik, akiket úgy szeretett, és akik belehaltak a fájdalmukba. Bent jártak Rákospalota apró házai között. - Mondja meg Attila családnevét. - Kárpáti Attila - mondta halkan Selmeczi.

29 - Nincsen véletlenül egy fényképe róla? - De van - mondta Selmeczi. - Itt van magánál? - Igen. Azt mindig magamnál hordom. - Mutassa meg. Nem fogom elvenni. Selmeczi kihúzott a farzsebéből egy régi Beszkárt igazolványt. A töredezett műanyag tokból komoly tekintetű, jóképű fiatalember arcképe tűnt elő. Érettségi tablókba szoktak ilyen képeket tenni. Okos tekintet, egyenes orr, huncutkásan mosolygós száj. Szőke, rövidre vágott haja éles választékkal volt oldalra fésülve. Elmerengve nézte a képet. Kézbe akarta venni, hogy jobban megnézze, mert Selmeczi keze túlságosan remegett, de a férfi elkapta előle. - Nem adom oda - mondta, és visszatette a tokot a zsebébe. - Ez az én képem. - Hány éves volt Attila, amikor a fénykép készült? - Tizennyolc. - Mikor találkozott vele utoljára? - Már régen nem volt Pesten. Lehet, hogy a napokban fölhozzák. Értesíteni fognak előtte. - Találkozni szeretnék vele. Szeretném látni szemtől szembe - mondta Kósa. Selmeczi hangja egyszerre határozott lett. - Lehetetlen! Soha nem fog találkozni vele! - Selmeczi úr. Sági Komélnét 7,65-ös pisztollyal ölték meg. Olyannal, amilyen a barátja zsebében van. Ki kell őt hallgatnom. - Soha nem fog találkozni vele - hajtogatta konokul Selmeczi. - Hol volt a barátja csütörtökön este? - Nem tudom. Két hete nem láttam. - És maga? Maga mit csinált csütörtökön este? Selmeczi rövid gondolkodás után válaszolt.

30 - Otthon voltam. Most azonnal leellenőrizheti. Kárászéknál voltam tíz óráig, utána benéztem egy másik szomszédomhoz is, a Balogh Pistáékhoz, egy negyedórára. A Pista még át is jött később, mert egy tiplit kerestem neki. Valami polcot akart föltenni a konyhájában, ahhoz kellett a tipli. Utána még rádióztam egy kicsit, aztán elaludtam. Csak nem képzeli, hogy én, vagy Attila ölte meg Ságinét. Kósa nem válaszolt. Amikor a Vidám Park mellett fölkormányozta kocsiját a járdára, még nem engedte kiszállni Selmeczit. Megfogta vékonyka karját. Keményen a szemébe nézett: - Mondja, Selmeczi úr! Miért figyeli azt a néhány budai villát a barátja? Magának tudnia kell. Biztos elmondta magának. Selmeczi kerülte Kósa tekintetét. Nem válaszolt. - Várom a válaszát, Selmeczi! - kiáltotta az ezredes. - Miért figyeli őket? A vékonyka ember mocorogni kezdett az ülésen. A karját szorító rendőrkéz nem engedett. - Megmondom, miért. Megmondom, mert tudom, hogy soha nem fogja elkapni Attilát. Soha! Nem fog tudni ártani neki. Az történt, hogy egyszer régen, legalább nyolc éve annak, Attila szavaiból ki lehetett venni, hogy egy asszony segített neki megtalálni néhány ávós tiszt címét. Azokét is, akik minket annak idején vallattak, és megkínoztak. És akkor azt mondta Attila, hogy egyszer ezeknek az ávósoknak felelniük kell a tetteikért. Kósa értetlenül nézett Selmeczire. - Asszonytól kapta a címeket? Ki volt az az asszony? - Nem tudom. Kérdeztem tőle, de nem mondta meg. Illetve a válasza mindig ugyanaz volt: szépasszony!

31 Nagyon szépasszony! Amióta megváltozott a rendszer, Attilát nem lehet eltéríteni szándékától. Ezért hordja mindig magánál a pisztolyt. Azt mondta, megtalálta azt az ávóst, aki minket letartóztatott, és meg fogja ölni őt. Azt mondta: ha tízmillió magyar nem mozdul, ő igen, ő mozdulni fog. Kósa értetlenül rázta meg a fejét. - Na, de miért tartotta megfigyelés alatt Ságiékat? - Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert ők is szép villában laknak. Attila azt hiszi, hogy az ávósok, mind meggazdagodtak az elrabolt értékekből, és mindannyian palotákban laknak. Kósa elengedte Selmeczi karját. Némán bámult a levegőbe. - Úristen - gondolta magában. - Ezt az embert meg fogják gyilkolni! És a gyilkos ugyanaz lesz, aki Ságinét meggyilkolta. Vasárnap délután, 15 óra Kósa kiszállt a kocsijából, és körülnézett a fákkal szegélyezett Királyhágó utcában. Régen nem járt erre. Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt itt egy gyilkosság, innen valamivel lejjebb, a Déli pályaudvar környékén. Akkor járt itt utoljára. Jellegzetes nyári, vasárnap délután. Mozdulatlan, kihalt környék. Azt hinné az ember, hogy vidékre, egy elhagyatott kis községbe került. Autó csak nagy ritkán futott végig a Böszörményi út forró macskakövein. Egy gazdája után szimatoló kutyán kívül, sehol egy lélek. A bérház, ahol Margó lakott, hűvös lépcsőházzal fogadta. A lift ajtaján táblácska lógott: A lift nem működik. Lassú léptekkel indult föl a lépcsősoron, nehogy kifulladva kelljen üdvözölnie Eke Margitot. Már

32 így is éppen elég hangosan dobogott a szíve, a viszontlátás pillanatának közeledtétől. Becsengetett a hármas számú lakás ajtaján. Senki se mozdult. Csengetett még egyszer, aztán még egyszer. Egy idő múlva léptek hallatszottak az ajtó mögül. Kinyílt a rácsozott ajtó egyik szárnya. Szép, szőke asszony arca jelent meg a félhomályban. - Szia, Margó - köszönt az ezredes. - Úristen! Kósa Sanyi - súgta az asszony rekedtes hangon, és máris kezdte forgatni, a majd féltucatnyi zárban a kulcsokat. Átölelték egymást, némán, mozdulatlanul álltak egy ideig az ajtóban. Amikor Margó becsukta az ajtót, mint egy ritka, értékes szobrot, úgy szemlélte Kósa izmos alakját. - Úgy eltűntél, mint egy aranyóra - mondta mosolyogva. - Hogy kerültél elő? Kósa megsimogatta az asszony arcát. Tudod, hogy tíz évvel ezelőtt az erkölcsrendészettől áthelyeztek a gyilkossági csoporthoz. - Na és? Ez szüzességi fogadalommal járt? Semmit se változtál! Kósa elnevette magát. - Már akkor is ilyen öregnek néztem ki? Újra átölelték egymást. Margó a tágas nappaliba vezette Kósát, s hellyel kínálta. - Nem zavarok? - nézett körül az ezredes. Egyedül vagy? Az asszony keserű grimaszt vágott. - Harminckilenc éves vagyok! Már nem hasonlít az ágyam a déli buszra, ahogy azt voltál kedves egyszer megjegyezni. Látod, milyen jó a memóriám! Jó! Akkor tizenhét éves voltam. Nem hasonlíthatott kriptára! Elhallgatott. Mosolyogva szemlélte Kósát. – Hogyhogy

33 eljöttél? Tudom, hogy ezredes lett belőled. Mindig kérdezősködöm utánad. Ha veled nem is, az emlékeinkkel gyakran találkozom. A ligeti sétákat, a kis szállodák dohos szobáit, az autóban való szerelmeskedéseket sokszor visszaidézem. Ilyenkor arra gondolok, hogy valahol még egyszer összefutok veled, és újra kezdődhet az egész. Emlékszel? Az álmodozás mindig erősségem volt. - Elhallgatott. Tekintetét megint a rendőrnyomozó arcára szegezte. - Olyan jó, hogy itt vagy, Sanyika. Mindjárt elbőgöm magamat. Nem hiszed el, mennyire örülök. Nagyon rossz periódusban vagyok. Olyan egyedül érzem magam mostanában. Öregszem. A horoszkópom is rossz. Fel fogom jelenteni a Magyar Hírlapot. Nekem mindig rosszat ír! Milyen most a kisugárzásod, Sanyika? Lehet, hogy megváltoztatod ezt a rossz passzt? Pozitív? Boldog vagyok, hogy látlak. A szemed még mindig olyan zöld, a szád ugyanolyan hullámos vonalú. A kurva életbe! Emlékszel, milyen szerelmes voltam beléd! - Mély lélegzetet vett. - Mindjárt beléd harapok! Döglenek utánad a nők, mi? Mesélj valamit! Mi újság veled? Kósa csak mosolygott. Margó nem változott. A bőbeszédűsége megmaradt, haja szőkesége ugyanaz, az arca szép maradt, formái izgatóbbak, mint lány korában. Délutáni sziesztáját zavarhatta még. A drága selyem pongyolát csak néhány gomb szorította össze derékban. Mezítelenül hagyta keresztbetett gömbölyű combját, félig látni lehetett két, keményen feszülő mellét. Nem szórakozni jött, így hát a combokról tekintetét a berendezésre csúsztatta. Modern bútorok, bőrfotelok, fehér pianínó a sarokban. Rézmetszetek, Szász Endre, Würtz képek a falon. Az egyik sarokban üvegajtós bárszekrény, tucatnyi színes üveggel a polcokon. Gratulálni akart a szép lakáshoz, de Margó megelőzte.

34 - A lakást nézed? Tudod ki lakott itt? Nemes Nagy Ágnes! - A költő? Ne mondd! Érdekes a beosztása. Margó körülnézett, mintha ő lenne a vendég. - Ugye, szépen be vagyok rendezkedve? Ismerted Keresi Gyulát? Dehogynem! A páncélos ezredest. Ő vette a bútorokat. Két éve ment nyugdíjba. Nagyhangú, kövér faszi, sose tudta begombolni az inggallérját. Úgy járt ide a lakásomba, mintha a kaszárnyájába jött volna. Intézkedett, parancsolgatott. Egyszer aztán kilöktem az ajtón. Üvöltött, hogy jön, és szétlöveti az emeletet. Anyádat! - kiáltottam utána. Azóta nem láttam. Ebédeltél már? - Választ se várva eltűnt a konyhaajtó mögött, onnan kiabált Kósa felé. - Tudod, hogy megtanultam főzni, Sanyika? Orosz könyvből tanultam. Az első órán azt tanultam, hogy vásároljunk egy konzervnyitót. A másodikon, hogy lopjunk valahol két tojást. A könyvhöz kaptunk ingyen egy fej káposztát is. - Mosolyogva nézett vissza az ajtó mögül. Hófehér fogai elővillantak. - Szereted az odaégett libacombot? Képzeld, valahogy odaégett. Pedig egész délelőtt imádkoztam a Szűzanyához, hogy ne égjen oda, és mégis odaégett. Látod, ő se tud libát sütni. A régi emlékek megelevenedtek Kósa előtt. Valóban, nagyon szerelmesek voltak egymásba. Margó könyörgött, vegye el feleségül. Jó lány lesz, meg jó anya. Szép lány volt! Elegáns! Nem is adta volna oda Brigitte Bardot-ért, pedig őt se egy novoszibirszki traktorról rángatták le annak idején. Egy pillanatig megütődve bámulta a felszolgált koromfekete libacombot. Margó elgondolkozva megjegyezte: - Lehet, hogy Afrikából hozták. A Lumumba volt a nagyapja!

35 Kósa hozzáfogott az evéshez. Margó bort készített az asztalra, két poharat tett az üveg mellé. Töltött a Soproniból. Koccintásra emelte a poharat. - Na, szabadság! - mondta, és kiitta a pohárból a bort. A libacombbal vesződő férfira nézett. - Tudod, sokszor elgondolkodom azon, hogy mi lenne ma, ha akkor minden másként történt volna. Ha megházasodtunk volna. Hogy jobb lenne-e, mint így, magányosan. Nem hiszem. Lenne három-négy gyerekünk, állandóan üvöltözni kéne velük, hogy tanuljanak, ne hordják be a sarat, halkítsák le a rádiót, ne hajoljanak ki az ablakon. A fiúkat te vernéd, a lányokat én. Amilyen szemtelenek a mai fiatalok, lehet, hogy rendőrségi túlkapás miatt fel is jelentenének. Visszamorognának, a szobájukban kitárgyalnák, hogy rohadt zsaru vagy, rám meg a fene tudja, mit találnának ki. Egymás kurva anyját szidnák. Jobb így, ahogy van. A kollégáid miatt is! Sose felejtették volna el, hogy ki volt a feleséged. Ha találkoznék velük az utcán, tisztességtelen ajánlatokat tennének. Jobb így! Hosszan nézte, ahogy Kósa grimaszokat vágva próbálta lefejteni a húst a csontról. - Ne edd, ha nem tetszik a színe. Zöld-fehér combot még tényleg nem tudok sütni. Én még ennek is megörültem. Kérsz egy kis kovászos uborkát hozzá? Nem? Jó, mert nincs itthon. Már egy éve nem vettem. Túlságosan megsózzák. Mit kérsz? Semmit? Az van! Kósa a szemöldöke alól Margóra pillantott. Elnevette magát. Gyengéden magához vonta, magához szorította. - Csak semmi bizalmaskodás - súgta Margó mosolyogva, és odabújt Kósa vállgödrébe. - Hagyd már a francba azt a hülye combot. Van annál szebb is, jobb is a házban.

36 - Ne haragudj, kedvesem. Sietnem kell. Csak néhány percre ugrottam föl. - Az évek múlásával mindannyian szöcskék lettetek. Bezzeg húsz évvel ezelőtt lángszóróval se lehetett benneteket kizavarni a lakásból. Disznók! Betakarta combját a pongyolával. Sértődött arcot vágott. – Hát, akkor beszélgessünk, Miért ugrottál föl? Miben tudok segíteni? Merthogy nem a Würtzömet jöttél megnézni, arra mérget veszek. Kósa leharapta az utolsó hús kinézésű darabot a csontról. - Keresek valakit - mondta, miközben megtörölte a száját a szalvétával. Ivott a borból. - Valakit, aki pornófilmeket forgat Budapesten. Tudnál segíteni? - Másodállásban akarod csinálni? - kérdezte Margó, visszafojtva a nevetést. - Csak jól fizessenek! - válaszolta mosolyogva Kósa. - És milyen természetű film érdekelne? Fiú lánnyal, vagy lány a fiúval? - Mindegy. - Ahá! - mondta Margó, és az egyik szekrényéhez ment. Rövid keresgélés után noteszt vett elő, és tárcsázni kezdett egy számot. - Fiúcskáról, vagy lányról van szó? - kérdezte a noteszban keresgélve. - Lányról. Egy hete nem ment haza. Állítólag filmet forgattak vele. A legnagyobb diszkrécióval kell kezelni az ügyet. Az egyik barátomnak a lánya. A szülők mindenre készek azért, hogy megakadályozzák a kazetta kiadását. - Tudod, mit fognak kérdezni? Mivel lehet több pénzt keresni? A kazetta megsemmisítésével vagy az eladásával? Ismerek két ilyen stúdiót. Először

37 megpróbáljuk előkeríteni a lányt, aztán átadom neked a címeket. - Rákacsintott. - Hátha egyszer rá leszel szorulva, és sztárdugónak leszerződtetnek. Hány éves a lány? - Tizenöt. - Hűha! - csukta össze a noteszát Margó. - Akkor nem hiszem, hogy filmre kellett a kicsike. Túl fiatal. Szerintem kefélni vitték megrendelésre. Ha akarod, megkérdezhetem, de azt hiszem, rossz úton keresgélünk. Van egy másik ötletem. Ismerek egy futballistát, aki valamikor a diszkókban szedte össze a fiatal csajokat honvédségi tisztek számára. Illetve nem ő, hanem egy kis csaj, aki vele dolgozott. Ne mondd már, hogy nem ismered a munkametódust. Megkérdezte a kis háromnegyed kurvákat, hogy nem szeretnének-e részt venni egy kisebb összejövetelen a Rózsadombon. Ott lesz ilyen meg ilyen filmsztár, meg olimpiai bajnok, meg operaénekes, meg mit tudom én, kicsoda még. Aztán vitték őket a rozoga főtiszteknek, meg a pártgóréknak. Egy pár szex-szemináriumon én is részt vettem a munkáshatalom góréi között. Ott lehetett igazán csillaghullást látni, amikor dobáltak le magukról a zubbonyokat. Hagyd már, Sanyika! Úgy csinálsz, mintha nem tudnád. Engemet is egy nő szervezett be annak idején Halason. Az anyám meg mindig a férfiaktól óvott! Nő hozott föl Pestre! Csak az Erzsébet királynő koronáját nem ígérte meg. Felhívom ezt a falábút. Hátha tud valamit mondani. A kiöregedett futballista, beszélgetés közben Kálmánnak nevezte Margót. A szőke asszony azonnal kapcsolt: a férfi felesége ott lábatlankodik körülötte. Margó néhány szóval elmesélte a kislány esetét. Kérdésére azt válaszolta a férfihang, hogy már régen nem jár ifjúsági meccsekre, csakis válogatott mérkőzések

38 érdeklik. De ha egy fiatal tehetséget keresnek, akit meg kell figyelni, szívesen elvállalja a munkát, megfelelő honorárium fejében. Különben tudvalevő, hogy a múltban a katonacsapatok, és a hozzájuk tartozó szatellit klubok kerestek állandó jelleggel fiatal játékosokat. A Pasarét környéki pályákra vitték őket próbajátékra. Margó lefordította Kósának a kódolt felvilágosítást. Hozzátette: - Ez a hapsi csak profi nőkkel foglalkozik. Azokat futtatja. Kósa a karórájára pillantott. Felhívta Mocskó vezérőrnagyot. Amikor meghallotta a hallózást, messze eltartotta a kagylót a fülétől. Mocskó nagyon megörült az alkalomnak, hogy Kósa át akar ugrani hozzá néhány percre. Lediktálta a címét. Nem, nem zavarsz, szirénázta az elhárítós tiszt. Gyere csak! Majd eldumcsizunk. Margó szomorúan állt az ajtóban. - Megváltoztál, Sanyika - mondta kislányos nyafogással. - Megetted a vacsorámat, és nemhogy nem vittél be az ágyba, de még csak meg se csókoltál. Undok vagy! S ha arra gondolok, hogy talán soha többé nem foglak látni. Kósa magához ölelte az asszonyt. - Nem ígérek semmit - súgta a fülébe -, de mindent megteszek azért, hogy még a héten viszontlássuk egymást. Hívjál föl a hét végén. Jó? Amíg megiszunk egy kávét, elbeszélgetünk. - Hülye vagy? - kiáltotta Margó. -A kávét egy hajtásra szoktad kiinni! - Ezt majd kettőre iszom ki. Köszönet a combért. Csodálatos volt! - Azt elhiszem! Erre is büszke lehetsz! Itt még úgyse kapott ingyen combot senki sem!

39 - Tényleg mennem kell. Most jut eszembe! Az élettársam két barátnője vacsorázni jön hozzánk ma este. Még be kell vásárolnom. Margó az elsiető Kósa után kiáltott: - Akkor ne felejts el macskaeledelt venni!

A Dayka Gábor utca nem az őrvezetők lakónegyede. Az utca némely részére szinte be se teheti a lábát egy közönséges halandó. A pazar villákat nem a hazatelepülő milliomos emigránsok építtették a rendszerváltás óta, ezek már régen gyökeret vertek a Sas-hegy lankáin. A többnyire munkás-származású tulajdonos nem fizikai munkával szerezte meg a múlt rendszerben, az építkezéshez szükséges milliókat. Kósa becsengetett Mocskóékhoz. A villa ajtaja azonnal kinyílt, fiatal férfi jelent meg a bolthajtás alatt. Feszes vigyázzállásban megvárta, míg Kósa elhalad előtte, és belép a nyitott ajtón. A tágas előszobában Mocskó széttárt karokkal üdvözölte Kósát. - Tanyika, drága barátom! - kiáltotta, és két kezével megragadta Kósa két karját. - Az istállódat! Semmit se változtál! Milyen jól nézel ki! Kósa nem ismerte meg azonnal Mocskót. Majomra emlékeztető vonásai ugyan megmaradtak, de a feje kétszer akkora lett, a teste pedig, mint egy öt hektoliteres hordó. Pazarul berendezett nappaliba vezette be Kósát, ahol a tévé előtt ült a felesége, és a lánya. Bemutatkozás után a férfiak félrevonultak a szalon másik végébe, ahova a fiatal férfi már letett két kávét egy asztalkára. A csészék mellé készített poharakba, Mocskó francia konyakot töltött. Iszogattak a forró kávéból, koccintottak

40 a konyakos pohárral. Elkezdődött a beszélgetés. A múlt felidézése, az azóta eltelt idők érdekesebb pillanatainak taglalása, s aztán a jelen, az átkos jelen, ahogy Mocskó megfogalmazta életének legbizonytalanabb szakaszát. Kósa hallgatta a fémes hangon előadott siralmakat. Közben diszkréten körülnézett a helyiségben. Hát igen, gondolta magában, aki ezt össze tudta szedni a múlt rendszer alatt, az nem az új kormányt fogja dicsőíteni. Közben azon is gondolkozott, hogyan hozza szóba jöttének igazi célját. Majd menet közben kitalál valamit. Ha akar, segít, ha nem akar, hát úgy is jó. Abban biztos volt, hogy senki se ismerte úgy a főtisztek magánéletét, mint Mocskó vezérőrnagy. Mocskó kérdésére Kósa nagy nehezen belekezdett: nem volt könnyű, de úgy néz ki, hogy sikerülni fog áthozni őt a rendőrséghez. Mocskó arcát elöntötte az öröm. Súgva mondta: - Gyere, menjünk föl az irodámba. Ott nyugodtabban beszélgethetünk. Az első emeleti iroda is egy angol lord munkaszobájára hasonlított. Bőrfotelok, bőrkanapék, a falon angol vadászjeleneteket ábrázoló rézkarcok. Rózsafából készült könyvespolcok. A dohányzó asztalnál foglaltak helyet. Kósa elmesélte, hogy személyesen beszélt Bárdossal, aki megígérte, hogy nagyon komolyan fog foglalkozni a javaslattal. - Bárdos azt mondta, hogy à priori semmi kifogása nincs ellened, de be kell tartani a szabályokat. Mocskó arca gondterhelt lett. Súgva kérdezte: - Ki ez a Priori? - Milyen priori? - Azt mondta, hogy ha a Priorinak semmi kifogása nincs ellenem.

41 - Ja! - kapott észbe Kósa. - Senki. Semmi fontossága sincs. - Akkor jól van. Csak nem akarom, hogy valaki beleköpjön a levesünkbe. Szóval te, Tanyika, te javasoltál? - Persze, hogy javasoltalak - hazudta Kósa szemrebbenés nélkül. - Hát, erre iszunk, öreg. - Felállt, széttárta az egyik szekrény ajtaját. - Válassz! Mit igyunk a jó hírre? Konyakkal folytatták. Amíg Mocskó a kitöltéssel ügyetlenkedett, Kósa tekintete a mellette lévő asztalkára kiállított fényképtartóra tévedt. Négy férfit ábrázolt a barnulásnak indult régi kép. Átölelték egymás vállát, úgy álltak a fényképezőgép elé. Nyáron készült a pillanatfelvétel. A Mocskó vállát átölelő férfi arca ismerősnek tűnt. Mocskó koccintásra emelte poharát. - Tudtam, Sanyikám, hogy nem fogsz megfeledkezni a régi barátodról. Ha mi nem tartunk össze, régi harcostársak, akkor az elkövetkező időkben mindannyiinknak vége lesz. Igazam van? - Igazad van, Bélám - mondta, és hozzáfogott mondanivalójához. - Tudod, azért jöttem el ma, mert először is itt jártam a közelben, másodszor pedig azért, hogy az előbbi jó hírt közöljem veled. De most eszembe jutott valami, amit szóbahoznék csupán azért, mert a kölcsönös segítségre céloztál az előbb. Különben nem beszéltem volna róla. - Önkéntelenül megint oldalra, a fényképre pillantott. Az a szőke férfi nagyon felkeltette a figyelmét. - Tegnapelőtt kaptam egy telefont az egyik parancsnokomtól azzal, hogy a barátjának a lánya eltűnt. Illetve nem tűnt el, hanem azt üzente haza, hogy ne aggódjanak érte, baráti társaságban van, majd a hét végén hazamegy. De a lány nem ment haza, még ma

42 reggel sem. Állítólag - ezt az én előzetes nyomozásom derítette fel -, pornófilmre használták fel a lányt. Nem ismersz te ilyen stúdiót Budapesten? Mocskó szeme egyszerre beszűkült. Öreg sasra hasonlított, aki már régen berepülte a világ összes zegzugát. Olyan vidékeket is, ahol még soha senki nem járt. Nem lehetett könnyen elaltatni az öreg rókát. - Szóval ezért jöttél, Kósa ezredes? A miniszterhelyettes lánya miatt? Gondolhattam volna, de nem gondoltam, mert téged másnak képzeltelek el. Hát, ha ezért találtad ki a mesét a felvételemmel kapcsolatban, akkor én azt válaszolom, hogy nem tudok arról a lányról semmit. Sose hallottam róla, és nem is akarok hallani. Sem róla, sem a velejéig rothadt egész rendőrségedről. Szarok bele, az egészbe! Kósa felemelte a konyakos üveget, és a világ legnyugodtabb hangján megkérdezte: - Te is iszol még egy pohárkával? A rendőrezredesből áradó kedvességgel vegyes egykedvűség megzavarta Mocskót. Morgott valamit magában, aztán intett, hogy töltsön neki is. - Tudod - mondta Kósa az aranysárga italt kitöltve -, egyszer ismertem egy nőt, aki rád hasonlított. Mindig azt hitte, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja, és nem úgy, ahogy én elmondtam. Örökös gyanakvó volt, mint te. Most pedig tudd meg, hogy én semmilyen miniszterhelyettes lányáról nem tudok! Nem tudom, miről beszélsz! Nekem egy kislányt kell megtalálnom és hazavinni, mert holnap iskolába kell mennie. - Pontosan! - kiáltotta Mocskó. - Tizenöt éves a kis kurva! Egy éve szed fogamzásgátlót! Ugyanarról a lányról van szó, csak neked nem mondták még, hogy miniszterhelyettes az apja.

43 - Ezt valóban nem mondták - rázta a fejét Kósa. És tudod, hogy hol van a lány? - Elő lehet keríteni - dőlt hátra a karosszékben Mocskó Béla. - Hát akkor gyorsán kerítsd elő, mert én az előbb nem hazudtam, ami a felvételedet illeti. Elhiszed? Mocskó tamáskodó képet vágott. Más választása nem volt, hát megadta magát. Megfogta poharát, és odakoccintotta Kósa poharához. - Na, szevasz - mondta békülékenyen, és kiitta a konyakot az utolsó cseppig. Kósa az órájára pillantott. - Mennem kell. A szavamban pedig ne kételkedj, amikor azt mondom, hogy mindent megteszek, hogy hozzánk kerülj. De most már én is kérek: kerítsd elő a kislányt. Fel foglak hívni ma este, remélem, tudni fogod, hol találhatom meg. - Cukorkát vett elő a zsebéből. - Te pedig úgy készülj, hogy legkésőbb holnapután be kell jönnöd az irodámba. Együtt megyünk föl az öreghez. Oké? - A fényképre nézett, mintha most vette volna csak észre. Felkiáltott: - De fiatal voltál, Béla! Ez te vagy, ugye, a szélén? Még ilyet! - Kezébe vette a képet, alaposan szemügyre vette a felvételt. - Te! Ki ez, aki itt melletted áll? Olyan ismerős az arca. Nem kezdett ő is nálunk a rendőrségen? Mocskó röfögve nevetett egyet. - Az a srác rendőr? Tudod, hol van az a kép levéve? A ,,D" tiszti iskolán. A kémelhárítóknál. - Ja, persze - kapott észbe Kósa -, te oda kerültél tőlünk. Tudod, hogy sokszor megbántam, hogy nem mentem át hozzátok. Ott sokkal színesebb, érdekesebb volt az élet. Állítólag az amerikaiak sem kaptak olyan kiképzést, mint ti. Igaz ez? - Hát, tanultunk egyet s mást.

44 - Valamikor azt hallottam, hogy még a lövedékeket is saját magatok öntöttétek. Hogy még ezt is meg kellett tanulnotok. Mi meg sose hallottunk ilyen dolgokról. - Ki mondta ezt neked? - kérdezte Mocskó kíváncsian. - Fogalmam sincs. Néhány évvel ezelőtt hallottam. - Ez nem igaz. Ilyesmit nem tanítottak, mert ennek semmi fontossága nincs. És mi az, hogy nem hallottatok róla? Bárki kiönthet magának lövedéket. Az igazság az, hogy voltak néhányan az iskolán, akik valóban szórakoztak ilyesmivel. Ma azt mondanánk rájuk, hogy pisztoly buzik. Ezek állandóan a lövészettel voltak elfoglalva. Állították, hogy pontosabb a fegyver szórása akkor, ha lágy lövedékeket használsz. Ez viszont sose lett bebizonyítva. Kósa beharapta a szája szélét, nem tudta levenni szemét a férfiról. - Hiába nézed úgy - folytatta Mocskó -, mondom, hogy nem ismerheted. Ő nem volt soha rendőrtiszti iskolán. Különben is: az a férfi nem magyar. Orosz! Illetve szovjet volt akkor. - Szovjet állampolgár? - kérdezte Kósa. Keveredni kezdett a gyomra. - Hogyan lehetett magyar iskolán, egy orosz? - Úgy, hogy Moszkvában született a srác magyar szülőktől. Tökéletesen beszélt magyarul. Tudod, ki volt az apja? Malinovszkij marsall egyik tolmácsa. Azt hiszem, ezzel eleget mondtam. Kósa elővette zsebkendőjét, megtörölte a homlokát. Hangja megremegett, amikor megkérdezte: - Hogy hívták az apját?

45 - Lenderszki. Lenderszki Iván ezredes. Nézz utána a történelemkönyvekben. A srácot pedig Lenderszki Alexnek hívják. Kósa tovább nézte a férfi arcvonásait. - Mi lett vele? - kérdezte erőtlen hangon. - Te, ennek az Alexnek a családja együtt jött haza Rákosiékkal. Alex tizenhét éves koráig még Moszkvában maradt, be kellett fejeznie valamilyen politikai iskolát. Ugyanakkor, egészen fiatalon már Berijáéknál, egy speciális osztályon dolgozott. Azt hiszem, negyvenhétben került Magyarországra. Nem tudom pontosan, hogy mi lett vele. Azt biztosan tudom, hogy az ávónál ügyködött. Én az ötvenes évek elején találkoztam vele utoljára. A munkatáborok felügyelőségénél dolgozott a Belügyminisztériumnál. Ötvenhat után teljesen eltűnt. Csak hatvanegyben hallottam róla újra. Ma úgy mondanánk, hogy hírszerző iskolára járt. Ha jól emlékszem, Prágában volt ez a kiképző iskola. Senki se beszélt többet róla. Miért érdekel annyira ez a fickó? - Berijánál dolgozott? Ilyen karriert futott be? Mocskó mosolyogva nézte a fényképet. - Ez a srác egy valóságos zseni volt. Egy ismeretlen újságcikk szövegét elolvasta, és vesszőhiba nélkül felmondta az egészet. Félelmetes memóriája volt. Öt, vagy hat idegen nyelvet beszélt tökéletesen. Tőlünk nagyon hamar elkerült. Hat hónapnál nem volt tovább az iskolán. Akkor is csak azért, hogy akklimatizálódjon. Kósa alig hallotta az utolsó szavakat. Kicsit megszédült. Hányingere támadt. A libacomb miatt? Furcsa képek jelentek meg előtte. Gyorsan elbúcsúzott, beugrott a kocsijába, cél nélkül autózott a Sas-hegy hepehupás utcáin. A friss levegőn kissé magához tért. Nem tudta, merre vezeti kocsiját, csak amikor felért a Gellérthegyre,

46 akkor tudatosodott benne: itt szerette volna nyugodtan átgondolni mindazt, amit az elmúlt negyvennyolc óra alatt megtudott. Leparkolta a kocsit a Szabadság-szobor mellett. Elindult lefelé a hosszú lépcsősoron arra, ahol három nappal azelőtt, Hevesi Caroline-t meggyilkolták.

Hétfő reggel, 9 óra

Amikor Kósa Sándor kilépett a liftből, a nyitott ablakok előtt beszélgető nyomozók feléje fordultak. A főnyomozó szokatlan gyors léptekkel közeledett a csoport felé. Köszönés helyett már messziről utasította a legfiatalabbat: - Lajta! Hívjál be mindenkit eligazításra az irodámba. Te, Karsai, gyere velem. Ti is gyertek be azonnal - szólt a többieknek. Elviharzott az irodák előtt, csak a titkársági szoba előtt állt meg egy pillanatra. - Amália! Hívja föl a párizsi magyar követséget. A konzul úrral szeretnék beszélni. Intézkedjen, hogy egyetlen telefont se kapcsoljanak be az irodámba, ami nem Ságiné ügyével függ össze. Oké? - Tovább akart menni, Amália tekintete megállította. - Letettem egy telefonüzenetet az asztalára, főnök - nyávogta a vénkisasszony. - Egy névtelen telefonáló a lelkemre kötötte, hogy adjak át egy üzenetet. ,,Eleonóra ma reggel hét órakor hazament. Személy és visszahívást kérnek." Leírtam a telefonszámot is. A hír hallatára, egy pillanatra szél és mosoly öntötte el Kósa arcát, majd az előbbi szigor jelent meg rajta. Órájára pillantva inkább saját magának mondta:

47 - Remélem, nem késett el az iskolából. Az irodában ledobta zakóját az első székre, az asztalfiókból elővett egy cukorkát. Amíg a zörgő papírral bajlódott, átfutotta az íróasztalán sorakozó jelentéseket. Átnézte Vilezsál százados jelentését a gellérthegyi szemléről és a BMW átvizsgálásáról. Az irodája zsúfolásig megtelt. Röviden ismertette a nyomozási eredményeket. Amikor végzett, tekintete egy köpcös nyomozón állapodott meg. - Dráfi, gyere közelebb! Röviden ismertette a feladatát, majd hozzátette: - Vegyél magadhoz néhány embert. Telefonálj Vilezsálnak, hogy technikusokkal menjetek ki a lakásba. Ságinak is telefonálj-, hogy érte jöttök az Átriumba. Ő is legyen ott a szemle alatt. A szekreter körüli lábnyomokról vegyetek mintát. Tegnapelőtt délután sem Sági, sem Karsai nem közelítette meg a szekrényt. Én csak egy lépést tettem feléje, az nem fog benneteket zavarni. Kutassátok át a pincét. Valahol fényképeket és ékszereket fogtok találni. Az ékszereket fényképezzétek le. Az értékesebbeket egy párizsi bankban őrzik. Az erre vonatkozó iratokat kérjétek el Ságitól, vagy keressétek meg őket. Kérdés? Nincs! Jelentkezz, ha végeztél. Kósa Karsai századosra nézett. . - Mit intéztél tegnap? Végigjártátok a szállodákat? - Lejártuk a lábunkat is - válaszolta Karsai. - Az ilyen melót az elítéltekre kellene bízni. - Eredmény? - Nulla, nulla. Sehol se látták Ságit. Legalábbis a bemutatott fénykép nyomán nem ismerték föl. - Ne várd meg az eligazítást, vegyél magadhoz valakit, és hallgassátok 'ki Hevesi kertészét. Mondja el a jelenetet, amikor Kárpáti Attila Ságinéval beszélt és ráfogta a pisz-tolyt. Aztán Hevesinél kérdezősködj a

48 lánya ékszerei után. Hol, melyik bankban vannak letéve. Utána azonnal gyere be! Szükségem lesz rád. Meg kell fognunk Kárpátit! Majd-nem biztos vagyok benne, hogy újabb gyilkosságnak nézünk elébe. Ne feledjétek! A forradásos arcú nem felelős a tetteiért! El kell fognunk, mert ha nem, mehetünk mindannyian utcát söpörni. - Szóval, mégiscsak beigazolódik az elképzelése, főnök? ^ Nem tudom! - Már nem Ságira gyanakszik? - Most Kárpáti Attilára kell összpontosítani. Ságit egyelőre felejtsd el. Induljatok! Az újonnan jött nyomozók a tárgyalóasztal körül foglaltak helyet. Kósa feléjük fordult, egyszerre vége lett a zsibongásnak. Kárpáti Attila volt terítéken. A csoport egyik részének a feladata a forradásos arcú elfogása volt. Az íróasztalához ült, s füzetébe egymás után beírta a neveket és a feladatokat. - Deák hadnagy! - Jelen - ugrott talpra egy díjbirkózó kinézésű fiatalember. - Figyelj rám. Készíts el egy kimutatást Angyalföld össz és romos, lakhatatlan házáról. Számításba jöhetnek épülőfélben vagy bontásban lévő házak is. Térképezd fel őket, és szervezd meg a megfigyelésüket. Lehet, hogy Kárpátit már ma, az esti órákban felhozzák Budapestre. Nehogy tűzpárbajba keveredjetek vele vagy Selmeczivel. Élve, sérülés nélkül hozzátok be őket! Világos? Vegyél magadhoz embereket, és induljatok. Hol vagy, Lajta? - Itt vagyok, főnök - tette fel a kezét a nyomozóalhadnagy az egyik sarokban. - Mit intéztél tegnap a repülőtéren? - Hat, az a helyzet, hogy felismerték Ságit a repülőtéren - kezdte a beszámolót Lajta, s közben úgy

49 kihúzta magát, hogy egy fejjel magasabb lett. - Itt van a jelentés a kezemben. A Ferihegy kettesen a jegykezelő nő és az útlevélkezelő határőr is határozottan felismerte Ságit. Kósa arca mozdulatlan maradt. A fénykép utáni felismerés nem sokat bizonyít, hiszen többen is hasonlíthatnak egy bemutatott fényképre. - A nevét is megjegyezték? Emlékeznek rá? Biztos, hogy ő volt az? - Nem. A nevére egyik sem emlékezett. - Hat, akkor... - mondta Kósa, de elharapta a folytatást. Ennyi ember előtt nem akarta lejáratni az alhadnagyot. - Megsütheted - mondta végül. Lajta arca megkeményedett. Feláldozta a vasárnapját, hogy végigkérdezzen több száz embert Ságival kapcsolatban. Nem volt pénze, nem tudott megebédelni, épp hogy meg tudott inni az embertelen hőségben két pohár sort. Erre a főnök azt tanácsolja, hogy süsse meg az eredményt! Hangja túl hangosra sikerült. - Nehogy már megsüssem, főnök! Pénteken a reggeli párizsi gépre szállt föl Sági! Mindkét szemtanú ugyanazt a drapp, kockás zakót irta le, mindkettő határozottan állítja, hogy ő volt az. A nő is meg a határőr is. A két szemtanú látta a mosolygós pofiját a kis lyukakkal. Sági pénteken reggel ment vissza Párizsba! Erre mérget vehet, főnök! Meg hogy süssem meg! Nevetni kezdett a társaság. Kósa is elmosolyogta magát. - Nem akarlak bántani - mondta Kósa -, de még túlságosan az elején vagy a szakmának. Tudnod kell: ha fényképet mutogatsz, tízből heten felismerik az illetőt, s ha a mosolyáról kérdezel, mindenki emlékezni fog rá. Ez

50 nem a te hibád, ilyenek az emberek. Mindenki villogni akar egy nyomozó előtt. - Főnök! - kiáltotta Lajta. - Én nem beszéltem a mosolyáról senkinek! Ők jöttek ezzel elő! Én lepődtem meg a legjobban. Biztos vagyok benne, hogy Sági Pesten volt csütörtökön éjjel. Csend lett a helyiségben. Mindannyian az ezred és felé fordultak. Túl nagy súlya volt Lajta állításának. Kósa komor arca még jobban elborult. Minden szót külön hangsúllyal nyomott meg. - Felfogod, Lajta, hogy előre megfontolt szándékkal végrehajtott emberöléssel vádolod Sági Kornélt? Lajta! Tudod, mit jelent ez? Le kell tartóztatnunk Sági Kornélt, Hevesi István vejét! Vállalod a felelősséget? - Vállalom, főnök! - És mit fogsz csinálni, amikor a bíróságon a Huntext vezérigazgatója és Tóth László tanúskodni fog, hogy csütörtökön este ők hívták fel Ságit a párizsi lakásán és Sági ott-hon volt? Felkészültél a következményekre? Most Lajtára szegeződtek a tekintetek. A vékony arcú alhadnagy farkasszemet nézett az ezredessel. Nem engedett a negyvennyolcból. - Vállalom a felelősséget, főnök. Sági Pesten volt pénteken reggel! Megcsörrent a telefon. Kósa fel combbal felült az asztalára, felvette a készüléket. - A párizsi magyar konzulátus - hallotta Kósa a telefon-központos hangját. Kihangosította a készüléket, hogy mindenki hallja a beszélgetést. - Jó reggelt, konzul úr - köszönt Kósa, és azonnal a tárgyra tért. - Sági Kornélné gyilkosságának ügyében telefonálok. Remélem, nem zavarom.

51 - Nem, egyáltalán nem, ezred és úr. Különben is nagyon érdekel az ügy kimenetele. A francia újságok sokat foglalkoznak az esettel. - Mit írnak az újságok? - Találgatnak! Bosszúról, zsarolásról írnak. Túlságosan gazdag és fontos emberről van szó Hevesi úr személyében. A zsarolók ilyenkor nem válogatnak az eszközökben. - Szeretnék néhány kérdést feltenni önnek. Tudjae, hol van a Surcouf utca Párizsban? - Hogyne tudnám - válaszolta a konzul. - Két utcányira lakom tőle. Ugyanis a magyar kolónia Párizs ezen részére lett telepítve valamikor régen. A város központjában, az Invalidusok tere mellett van. - Köszönöm. A budapesti gép melyik repülőtérről indul? - Az Orly repülőtérről. - Milyen messze van a központtól? - Kilométerben? Hat, lehet olyan 30-35 km-re. - Meg tudná mondani, konzul úr, hogy mennyi idő alatt ér ki a taxi a repülőtérre? Egy ideig csend volt a vonalban, aztán bizonytalanul folytatta a hang: - Hat, ezt nehéz megmondani. Attól függ, hogy a nap melyik szakáról van szó. A reggeli vagy a késő délutáni órákban olyan nagy a forgalom, hogy van úgy, hogy tíz percig is egy helyben állnak az autók a bulvárokon. Valaki taxival ment ki? - Feltehetően. (Nem tudok erre válaszolni...) - Ne haragudjon, ezred és úr, hogy a véleményemet mondom, de az egy őrültség taxit venni a repülőtérig. Az illető biztos először volt Párizsban. - Miért?

52 - Mert nem tudta, hogy a repülőtéri buszokkal, vagy a RER-rel kell kimenni. A RER pillanatok alatt kiviszi magát a reptérre. Párizs belvárosából huszonöt, maximum harminc père alatt. - Mit nevez RER-nek? - kérdezte Kósa. - Az expressz-metrót. Ez a legkényelmesebb megoldás. - És az átszállások? Mit csinál, ha nincs időben csatlakozás? - A RER-ről nem kell átszállni. Ez egy speciális vonal, ami a reptérre megy ki. Csak néhány helyen áll meg. - Honnan indul ez a metró? - Az Invalidusok teréről. A Surcouf utcától. A repülőtéri buszok is onnan indulnak. - Tehát ezt az állomásfélét mindenki ismeri? kérdezte Kósa. - Persze! Akik repülővel utaznak, ott szállnak föl a metróra vagy a buszra. A busz minden negyedórában indul. A nyomozók Kósa mozdulatlan arcát figyelték. Sági félrevezette az ezredest. Kósa tekintete összetalálkozott Lajtáévál. A fiatal nyomozó diadalmasan nézett vissza. Szemében a ,,na, mit mondtam!" kifejezés lángolt. - Köszönöm, konzul úr - mondta Kósa. - Bármikor felhívhat - búcsúzott a konzul. - Ha tudok, szívesen segítek. Egy ideig mindannyian csendben maradtak. Számtalan esetben sokkal kézenfekvőbb bizonyítékok is romba dőltek, gyengének bizonyultak arra, hogy valakit gyilkossággal lehessen vádolni. És most?! Kósa Lajtára nézett. Elmosolyogta magát.

53 - Látod, alhadnagy úr, ez a mi szakmánk óriási vonzata. Egyik pillanatról a másikra megváltozik vagy megváltozhat mindaz, amiért az előbb a tűzbe tettük volna a kezünket. De hogy valami megváltozzon újabb, megdönthetetlen tényekre van szükségünk. Látod! Eddig csak játszadoztam azzal a gondolattal, hogy Sági a gyilkos. Most már komolyan érdekel ez az ember. Sági hazudott! S aki hazudik, annak titkolnivalója van. Első dolgod az legyen, hogy előteremted a két szemtanút ma délutánra. Ságit valamilyen ürüggyel betereljük egy étterembe vagy sörözőbe, és utána egyen-ként beküldjük a két szemtanúdat azzal, hogy nézzenek szét a helyiségben. Ha külön-külön mindkettő rámutat Ságira, akkor te nyerted meg a szín és televíziót. - Nem lehetne becserélni egy szín és Mercedesre, főnök? - A repülőtérről menj el a Huntext igazgatójához. Tudd meg, ő hívta-e föl Ságit csütörtökön este, vagy fordítva. - Már itt se vagyok, főnök. - Várj! - kiáltott a nyomozó után Kósa. - Beszéltél tegnap a szegedi nyomozókkal? Letenei hadnaggyal? - Igen. Itt van a jelentésemben - adta át Kósának az agyonhajtogatott papírokat. - Már majdnem elvittem magammal. Azt mondta Letenei Gyuri, hogy a délelőtt folyamán telefonálni fog ez ügyben. Az egyik kertész, aki suhanckorában kezdett ott dolgozni, meg mindig ott kertészkedik. Ő szokta permetezni az almafáit. O biztos emlékezni fog Ságira. Kósa visszaült az asztalához, néhány pillanatig elgondolkodva nézte a nyomozókat. - Kockás hadnagy - jelölte ki végül az ajtófélfának támaszkodó, irgalmatlanul magas, vékonydongájú nyomozót. - Egy kellem és feladatot bízok rád. A mai

54 nap folyamán meg kell tudnod, dolgozott-e Sági nevű tisztviselő a harmincas években, Kubában, a magyar követségen. A nyomozókból kirobbant a nevetés. Hiába csitította őket Kósa, a nevetés hulláma még magasabbra tort, amikor Kockásra néztek. Kitűnően tudta utánozni, s most bemutatót tartott Louis de Fun és grimaszaiból. - Utána - folytatta Kósa nevetve -, leellenőrzöd Sági Kornél egész életét. Amikor a belügyminisztérium köz-ponti irattárában a kitelepítettek, majd az ötvenhatos bebörtönzöttek névsorát fogod kérni, Szebberényi Imréhez fordulj. Ne felejtsd el átadni neki az üdvözletemet. Megint végigpásztázta az arcokat, tekintete megállt egy pufók arcú, kopaszodó nyomozón. - Kallós, menj Kockással. Nézz utána az irattárban a négy szombati telefonálónak. Kik voltak ezek az emberek a múltban? Pártfunkcionáriusok voltak-e vagy magas rangú katonák vagy ávósok? Hol dolgoztak, milyen beosztásban? Induljatok, Kósa ekkor vett észre a papírok között egy nagyméretű fehér borítékot. A célra tartó katona kinagyított képei voltak benne. Az arcra boruló árnyék miatt valóban felismerhetetlen volt a portré. Csak azt lehetett kivenni a képből, hogy a férfi haja szőke. Amália nézett be az ajtón. - Bárdos altábornagy titkárnője kéri, hogy azonnal menjen föl az altábornagy úr irodájába. - Köszönöm. Mindjárt megyek. Kósa tekintetével Csehit kereste. - Nézz utána - mondta, amíg bejegyezte a nevét a füzetébe -, hogy milyen minőségben dolgozott Huták Emi a Május 1. Ruhagyárban. Tudni akarom, hogy honnan került oda, volt-e azelőtt háztartási alkalmazott,

55 hol és kinél? - Te, Virágh - szólt egy másik nyomozónak , végy magad mellé valakit, és hallgassátok ki Pulpiternét. Ő dolgozott Huták előtt Ságinénál. A nyomozók elsiettek. Kiürültek az irodák. Megcsörrent a telefon. A szegedi botanikus kertből kereste Kósát egy Kalmár nevű férfi. Letenei hadnagy adta meg a telefonszámot. 1960 óta dolgozik a botanikán, mint kertész. Két hónapja ment nyugdíjba. Nem emlékszik Sági Kornél nevű magas, szőke férfira. Nem hiszi, hogy ott dolgozott volna. Alig változott valamit azóta a csapat. Két öreg meghalt, azokat néhány éve fiatalokkal helyettesítették. Talan valamelyik raktárban dolgozott volna? Több mint harminc éve.,. nem-igen emlékszik vissza. Kósa kikiáltott a nyitott ajtón Amáliának: - Hívja föl Sági párizsi irodáját! Kósa elmondta a titkárnőnek, hogy Sági úr nem tud most telefonálni, mert a nyomozókkal a lakásának a szemléjére ment ki, de arra kéri, hogy egy fontos telefonszámot diktáljon le, amit valamelyik noteszába írt be. A bordeaux-i barátjáról van szó. A titkárnő Kósa elnézését kérte: semmilyen telefonszámot nem adhat meg. Bárki odatelefonálhat azzal, hogy a magyar rendőrségtől beszél, mi lenne, ha mindenkinek telefonszámokat diktálna le. Különben is, tette hozzá, Sági úrnak több notesza van, honnan tudja, hogy hol található az a szám. - Na, éppen ez az - erőltette a dolgot Kósa —, Sági úr az irodájában hagyta a zakóját csütörtökön, annak a belső zsebében van a notesz. A titkárnő elcsodálkozott. - Itt hagyta a zakóját? Nincs itt semmilyen zakó. - Egy drapp, kockás zakó. . - Ilyen zakója nincs Sági úrnak.

56 - Ne mondjon már ilyet, kisasszony. Ezt Sági úr mondta nekem, hogy nagyon meleg volt, és bent hagyta a kockás zakóját. Ami csütörtökön este volt rajta. A nő nem válaszolt. Hosszú idő múlva szólalt csak meg. - Nem tudom, milyen zakóról beszél. Telefonáljon Sági úr és magyarázza el, hogy miről van szó. Ne haragudjon, dolgom van. - Várjon egy pillanatra - kiáltotta Kósa. - Had segítsek. Abban a zakóban van a notesz, amelyikben Sági úr este kikísérte a barátját a repülőtérre. Maga is vele volt, nemde? Kattant a készülék. A nő letette a kagylót. Bárdos altábornagy ugyanolyan udvariasan fogadta Kósát, mint három nappal azelőtt. A beszélgetés alig tartott néhány percig. Bárdos szorongatta Kósa kezét, gratulált, nem győzte kifejezni háláját azért, hogy ilyen gyorsan előkerítette Eleonórát. A szülők már a legrosszabbra is fel voltak készülve. Micsoda szerencse, hogy előkerült. A miniszterhelyettes úr megígérte, folytatta Bárdos, hogy a legközelebbi estélyre, amit vidéki rezidenciájában fog rendezni, Kósát személyesen fogja meghívni. Megindult az ajtó felé. - Hogy álltok Hevesiékkel? Még nem kaptam meg a jelentést. Tudod, hogy be kell számolnom a főparancsnok úrnak. Tizenegy órára megyek kihallgatásra. - A titkárnőm most állítja össze a jelentéseket. Remélem, hamarosan lezárhatjuk a dossziét. - Türelmetlenül várom a fejleményeket. És még egyszer gratulálok a munkádhoz. Két óra is elmúlt már, amikor végre elhatározta magát Kósa, hogy leszalad ebédelni valamelyik szomszédos bisztróba. A folyosón Karsai jött szembe

57 vele. Az ebédből nem lett semmi. Visszamentek az irodába. - Érdek és híreim vannak, főnök - kezdte beszámolóját Karsai. - Beszéltem Hevesi kertészével. Kovács Imrének hívják. Közel harminc éve szolgál Hevesiéknél. Nagyon szereti őket, s amikor Caroline-ról kérdeztem, alig bírt beszélni. Lajta a jelenetet, amikor a forradásos képű elővette a pisztolyt. Hat, főnök! Ezt hallgassa meg! A jelenet a következő volt: Karpáti Attila megjelent a bejárati kapu előtt a járdán. Ott állt egy ideig, aztán elkezdett sétálni a sövény előtt. Később újra megállt a kapu előtt. Várt. Egyszer csak megjelent Caroline a teraszon, és odament a forradásoshoz. Ehhez mit szól? - Mit beszélsz?! - Várjon, főnök! Odament, és néhány percig beszélgettek. Mindenki tanúskodhat, mert a villa teljés személyzete látta a jelenetet. A kertész, és a felesége éppen virágot vágott a szobalánynak, aki két vázával a kezében állt mellettük. Az inas a teraszon tett-vett, terítette az asztalt a délutáni teához. Mindenki látta, mi történik a kapunál. Egyszer csak a férfi pisztolyt vett elő, és rázni kezdte a levegőben, mintha fenyegetne valakit. De nem fogta rá az asszonyra a fegyvert. Aztán, mintha mi se történt volna, el-ment, és nem látták többé. Ez nem sokkal Caroline-ék el-költözése előtt történt. Na, mit szól hozzá?! Kósa megrázta a fejét, mintha egyáltalán nem értette volna az elmondottakat. - Te, öreg - mondta, és maga elé idézte Guba rendőrparancsnok naplójába beírt sorokat. - Itt valami nem stimmel. Sági egészen másképp mondta el a történteket. Azt mondta, hogy amikor a felesége

58 észrevette a sövény mögött a férfit, az a zsebéből egy pisztolyt húzott elő, és megcélozta vele Ságiné fejét. Az asszony sikoltozva rohant a parkban dolgozó kertész felé. A kertész is látta a jelenetet, de mire kifutott az utcára, az ismeretlen férfi elmenekült. Ezek után azt magyarázd meg nekem, hogy ki hazudik, és miért? - Főnök! Van egy elfogadható magyarázatom. - Mi az? - Az a magyarázat, hogy mindez nem igaz! Sági Kornél hazudott a rendőrségen. Ságiné nem félt a hapsitól! Más félhetett tőle! Mégpedig Sági Kornél! Csakhogy ő a rendőrségen megmásította a történteket. Kósa összehúzta a szemöldökét. Mintha valami derengeni kezdett volna a homloka mögött. De kitől tudta meg Sági, hogy mi történt a kapunál? O akkor Párizsban volt. Caroline biztos nem mesélte el! Kérdésére Karsai azonnal válaszolt: - A kertész felesége elszólta magát. Sági aztán kikérdezett mindenkit, és egész nap üvöltözött a feleségével. Később megtudták, hogy elköltöznek a Lágymányosi útra. Olyan csendben mentek el, mint a tolvajok. - Beszéltél Hevesivel az ékszerekről? - Igen. - Papírt vett elő a zsebéből, onnan olvasta. A Banque Nationale de Paris bankban vannak biztonságba letéve egy páncélszekrényben. Az okmányokon két név szerepel: az övé, és a lányáé. Senki másnak nem nyitják ki a szekrényt. Ugyanis két kulcs kell hozzá, és az egyik a bank tulajdonában van. - Van meg valami mas? - Igen. Biztos vagyok benne, hogy a kertész tudja, ki az angolul telefonáló személy. Megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy Caroline-nak Angliában vagy Amerikában lenne férfi ismerőse, illetve barátja. Először

59 bólogatott, természetesnek vette a kérdést, aztán elborult az arca, mint aki rá-döbbent, hogy elszólta magát, és nem akart többet egy szót sem szólni. Hiába kérdeztem, néma maradt. Ki a nyavalya lehet az a férfi? - Nem tudom elképzelni - mondta elmerengve Kósa. - Fogalmam sincs róla. Hevesivel mit beszéltél még? - Tőle is kérdeztem az angol pasi után. Azt mondta, nem tudja, miről beszélek. Holnapután lesz a temetés. Az öreg el tudta intézni, hogy azonnal megtarthassák a szertartást. Lajta lépett be az irodába. Homlokáról csorgott a veríték. Gesztenyebarna haja feketének látszott, ahogy átázva rátapadt a bőrére. Lehuppant az első székre, öklével a tárgyalóasztalra vágott egyet. - Megvan a két szemtanú - nézett diadalmasan az ezredesre. - Mindkettő ma dolgozott. Egy óra múlva itt lesznek. Már elküldtem Sós hadnagyot, hogy foglaljon asztalt a Gerbeaud-ban. Oda fogjuk leültetni Ságit, aztán beengedjük a két delikvenst. - Meglobogtatta nyitott ingét, hogy kissé lehűtse felhevült testét. - Viszont tényleg zavar egy-két dolog, ami egyáltalán nem tiszta. - Tényleg? - kérdezte Karsai erőltetett meglepetéssel. - Vajon mi lehet az? - Bent voltam a Huntext vezérigazgatójánál mondta megtörölve homlokát az inge mandzsettájával. Határozottan állítja, hogy ő telefonált csütörtökön este Ságinak. Sági nem is telefonálhatott neki, mert nem volt otthon. Az egyik barátjánál römizett, és zsuga közben hívta föl Ságit, hogy mi van a félmillió lepedővel?! Amikor megkérdeztem, hogy van-e erre tanú, azt mondta, hogy legalább nyolcan fogják bizonyítani, hogy így volt. Most már csak azt szeretném tudni, hogy mit

60 csinálunk akkor, ha a két szemtanú mégis felismeri Ságit à zsúfolt kávéházban. - Semmit- mondta Kósa kedvetlenül. - Az még semmit se bizonyít, hogy felismerik. És ha tévednek? - Ketten? - kérdezte kétkedve Karsai. - Igen, ketten! Ha Tóth László és a Huntext úr azt mondja, hogy beszélt Ságival és azt a partnerei is bizonyítják, akkor annyi az azonosításnak. Tulajdonképpen ő és Tóth László Sági vasbeton alibije. Ok ketten túl fontos szerepet kaptak ebben a darabban, s nagyon diszkréten játsszák a szerepüket. Megszólalt a telefon csengője. Virágh alhadnagy volt vonalban. Pulpiterné most jött haza. Az istennek se akarja kinyitni a száját. Azt mondja, csakis magának hajlandó Caroline-ról beszélni. - Annál jobb. Hozzátok be! Kósa irodája egy buszvégállomás forgalmát bonyolította ezekben az órákban. A nyomozótisztek egymás után érkeztek újabb adatokkal, majd távoztak más adatok begyűjtésére. Amikor Lajta kiment, a szőke Csehi vágódott be az ajtón. A Május 1. Ruhagyárból érkezett. Elmondta, hogy valóban ott dolgozott Huták Emi. Mindenki jól emlékezett rá. A párttitkárságon dolgozott. Féltek tőle, mint szakács a kozmaszagtól. A haja miatt vörös terrornak hívták. Kósa egy ideig szótlanul nézte Csehit. Aprókat bólogatott, mint akinek bejött a jól kiszámított totóeredménye. - Jól van - mondta halkan. - írd meg a jelentésedet, és add át Amáliának. Felállt, az ablakhoz sétált. A nyitott ablakban kellemes, gyenge huzatot érzett. Nézte a körút forgalmát, közben Ságira, Kárpátira, az ismeretlen,

61 angolul beszélő férfira gondolt. Kusza képek cikáztak az agyában. Amikor megfordult, Kockás hadnagyot látta közeledni a folyosón. - Na, mi van? - nézett rá mosolyogva, miközben arra gondolt, hogy Kockás ezzel a hosszú orrai világbajnoki cí-met nyerhetne. - Átadtam az üdvözletét Szebberényi Imrének mondta Kockás mély torokhangján. - Nélküle még most is nyálaznám a lapokat. Micsoda egy rohadt szakmánk van nekünk, főnök. - Dolgozott Sági nevű egyén a kubai követségen harminckettőben? - Igen, főnök - válaszolta a közel két méter és férfi, összeverve a bokáját. - Tisztelettel jelentem, minden stimmel Sági önéletrajzában. Ilyen pontos, előnyös önéletrajzot csak a nyilasok tudtak írni negyvenötben és az ávósok kilencvenben. Apja neve, anyja neve, születési éve! Minden stimmel! Stimmel a kitelepítés Hajdúdorogra ötvenkettőben. Úgy van minden összehangolva, mint Hözendorfer zongorán az akkordok. - Bösendorfer, te lökött - javította ki Karsai. - Nem mindegy? Zongora, zongora. Egyik sem fog kukorékolni! Leülhetek, főnök? Köszönöm. - Hosszú lábát messze kinyújtotta az asztal mellett, egy ideig kopott cipőjét nézegette. - Az is stimmel, hogy az öreg Sági a forradalom alatt a Korvin közben meghalt - nézett ismét Kósára. - Sőt az is, hogy Sági Kornélt koholt vádak alapján őt évre ítélték az apja népellen és cselekedetei miatt. Sági hatvanegyben harmadolva szabadult. Akkor ment le az anyjával Szegedre. Kósa elgondolkodva nézte Kockás hadnagyot. Stimmel, stimmel, minden stimmel. Ezek szerint Sági

62 nem lehet azonos azzal a másik férfival, akinek a képe nem hagyta nyugton, amelyik újra és újra megjelent előtte. Hat akkor ki az a férfi? Ki az az ismeretlen, akit tudat alatt percről percre hajszol? Miért nem tudja megoldani a feladott problémát? Öregszik? Már nem jók az agyi reflexei? Miért nem szakít magának húsz perc időt egy telj és kikapcsolódásra és vizsgálja át újra a feladott leckét? Nyugodtan át kell gondolni az egészet! Nyugodtan és tárgyilagosan. A portáról telefonáltak. A Malévtől jött egy hölgy és egy határőr. Kósa ezredest keresik. - Azonnal lejövök. Várjanak! Karsai! - szólt oda a századosnak. - Hívd föl a Lágymányosi utat. Beszélni akarok Dráfi alhadnaggyal. A készüléknél Vilezsál százados jelentkezett. Éppen végeztek a lakásszemlével. Most értesítetté Ságit az apósa, hogy szerdán lesz a felesége temetése. Azt kérdezi Sági úr, hogy a szemle után maradhat-e a lakásban? - Várj! - mondta Karsai. - Átadom a kagylót a főnöknek. Vilezsál megismételte a kérdést. - Persze, hogy maradhat - mondta Kósa. - Ott van a közelben Dráfi? Majd add át neki a kagylót. Hogy álltok a szemlével? , - Hát a tömjénillat az egyértelműen kábítószer füstjéből származik. Amint beléptem a lakásba, rögtön azonosítottam az illatot. Mindenesetre idehívtam Maretics századost, ez az ő ,,asztala", de már ő is alátámasztotta az általunk észlelteket. Sági viszont azt mondja, hogy semmit se tud a kábítószerről. Dráfinak egyre azt hajtogatja - s ami hihető is -,hogy a feleségét a vagyona miatt behálózhatta valami ismeretlen banda. Kósa szobormereven állt a kagylóval a kezében. Bámult egy pontot, képtelen volt reagálni. Úgy érezte,

63 súlytalanul lebeg a levegőben. Caroline kábítózott! Csak nagy sokára, amikor már Vilezsál kétszer is hallózott, kérte a készülékhez Mareticsot. A százados megerősítette Vilezsál állítását. - Nem tévedtek? - kérdezte Kósa majdnem hebegve. - Nem, Sándor! - mondta a szakértő. - A nőci éjjeliszekrénye tele van fűtörmelékkel. Annyi van, hogy egy jókora cigit lehetne sodorni belőle. Az egész lakás tele volt vele! Te ezt nem vehetted észre! Az asszony valóban égetett indiai tömjént is, hogy álcázza valamennyire a Cannabis émelygő illatát. - Minek az illatát? - Cannabis. Marihuana néven ismert ez a növény. A nagyító alatt már így is felismertem. A laboratórium meg fogja erősíteni az állításomat. De ha akarod, kiküldhetjük felülvizsgálatra Párizsba. Hidd el! Nem tévedek. Kósa lehuppant a székére. Kiszáradt a torka az izgalomtól. Eddig csak a szúrásokkal beadott kábítószerekkel foglalkozott. A növényi eredetűek százait nem ismerte. - Cigaretta formájában szívják ezt? - kérdezte a szakértőtől. - Például. Vagy pipázzák. Vagy rágják. Más füvekkel összekeverve borzasztó erős kábítószernek számit. Ságiné, több mint valószínű, cigaretta formában fogyasztotta. Mindenképpen meg kell csinálnunk az analízist. Az eredményből meg tudjuk mondani, milyen hatást váltott ki a csajnál. - Milyen hatást válthat ki? - Te! Nem akarok most előadást tartani róla: vagy depressziót, az életuntság és a bezártság érzését, illetve a

64 bezártság igényét, vagy ellenkezőleg, igen kellemes, jó érzést idézhet elő. - És a boncolás?! Hogyhogy a boncolás nem mutatta ki a drog fogyasztását? - Nem tudják kimutatni. Ez a füst nem mutatható ki a vérben, és egyéb szervekben. Főleg nem mutatható ki hat vagy hét órával a halál beállta után.

Kósa hangja halk lett. - Értem. Szólj Dráfinak. Beszédem van vele. Amikor Dráfi alhadnagy átvette a kagylót, Kósa a következőket kérte tőle: mondja meg Ságinak, hogy ma már a lakásában aludhat, de még egy félórára jöjjön be az irodába. Nem is az irodába, hanem a Gerbeaud-ba. Ahhoz az asztalhoz ültesd le, amelyiknél Soós Gyuszi helyet foglalt a részére. Mondd azt, hogy azonnal érkezem, várjon meg ott - tette hozzá Kósa. - Te pedig maradj vele. Nyugtasd meg, hogy nem fogjuk többet zavarni. Karsai, aki végighallgatta a kihangosított beszélgetést, némán nézte főnöke feldúlt arcát. Kósa Karsait bámulta, de gondolatai másfelé jártak. Ahogy egy filmszalag kockáit visszatekerik a gépben, úgy peregtek vissza Kósa gondolatai péntek reggelig. Látta a félig felhúzott cipzárt, hallotta az orvos jelentését a bedagadt lábról. Egész nap zúgtak fejében a kérdések: miért, kiért ment fel az asszony éjnek idején a hegyre? Hát ezért! A kábítószerért! Ságiné egész nap alig evett valamit. Ezért volt ideges! Fogytán volt a kábítószere. Caroline száguldhatott a Gellérthegyre a

65 kábítószerért. Ki szállította Caroline-nak a marihuánát? Miért a Gellérthegyen adták át? És ki volt az? Hogyan fogja megtalálni? Biztos volt benne, hogy az általa ismert nevek közül fog kikerülni a tettes. De melyik az a név? Amikor idáig ért a gondolataival, komolyan kezdett hinni egy korábbi elképzelésében. Tény, hogy Caroline az írást senkinek se mutatta meg, még a hozzá legközelebb álló személynek, Sági Kornélnak sem. Márpedig, ha nem mutatta meg, és nem is beszélt az írás tartalmáról Sági Kornélnak, akkor feltehető, hogy az írás pontosan róla, a férjéről szólt. Történt talán valami a házasságuk alatt, amit Caroline nyilvánosságra akart hozni? Megtudott valamit a férjéről? Ezt a felfedezését írta le? Azért kellett meghalnia Caroline-nak, hogy a kézirat elrablása után teljes csend telepedjen a történtekre? Igen! Ez egy elfogadható, logikus magyarázat lenne. Most már csak be kell bizonyítani a feltevését. Tovább vizsgálta az érveket és ellenérveket, de be kellett látnia, hogy nem állnak össze úgy a képek, ahogyan szeretné. Bosszankodott, hogy nem fordított több időt az angolul telefonáló férfi kilétének felderítésére. Hetente többször telefonáltak egymásnak Caroline-nal. Sági tudott a férfiról. Óriási összeget ígért Huták Eminek a telefonszámért. Ő is tudni akarta, hogy honnan telefonál, és ki lehet az a férfi. Ő lenne a főszereplő? Ő lenne a rejtélyes szállító? Ő lenne a gyilkos? És a forradásos arcú? Őt is ismerte Caroline! Neki milyen szerep jutott Ságiné meggyilkolása körül? Ekkor vette csak észre, hogy Virágh alhadnagy közben bejött az irodába, egy középkorú hölggyel. Hellyel kínálta az asszonyt. - Köszönöm, hogy befáradt, asszonyom. Kósa ezredes vagyok. Velem kívánt beszélni.

66 Az asszony félénken körülnézett. Karsairól Virághra nézett, mintegy magától kérdezve, hogy beszélhet-e előttük, hallgathatják-e a mondanivalóját. - Az urak a munkatársaim – mondta Kósa. Nyugodtan beszélhet előttük. Tessék, hallgatjuk. Az asszony elővett a kosztümkabátja ujjából egy zsebkendőt, és gyűrögetni kezdte. - Özvegy Pulpiterné vagyok - mondta halkan. - A múlt év decemberéig dolgoztam Ságiéknál, illetve Sági Caroline-nál. Ez ügyben jöttek kihallgatni engem, és, és... - Tessék hangosabban beszélni - kérte Kósa az asszonyt. A felszólításra Pulpiterné a szemére szorította az előre kikészített zsebkendőt, fájdalmas zokogás tört ki belőle. Amikor elhalkult a sírás, és a szipogást is abbahagyta, élénk tekintettel nézett a nyomozókra. - Tudtam, én mindig tudtam, hogy ez lesz a vége. A Krúdy álmoskönyvében pontosan le van írva Caroline sorsa az utolsó pillanatig. Nem hoztam be a könyvet, de bármikor megmutathatom. - Kifújta az orrát, megint szétnézett. Bejelentésének a hatását méregette. - A férjem szegény, az Isten nyugosztalja békében, hívő ember volt, még félméteres hóban is eljött velem az éjféli misére, tanúskodhatna most, ha még élne. Mindig mondtam neki: Janikám, ugyanis János volt a keresztneve, nekem valami nagyon nem tetszik a Ságiéknál. Itt valami nagyon nincsen rendben, Janikám. Így szoktam mondani, mire ő, mivel nagyon megértő férj volt, mindig rákérdezett: mi nincs rendben, anyukám? Anyukámnak hívott mindig. Mondom neki, hogy mindig megálmodom, hogy mi fog történni, és mindig bejön az álmom jelentése, mint az Imperiál az első futam végén. Lovazni szoktunk a férjemmel annakidején. De amióta meghalt, nem voltam kint a Kerepesin. Na, de hogy az

67 elején kezdjem, tudni kell, hogy nyolcvankettőtől dolgoztam Caroline-nál, mint házi mindenes. Apróhirdetés útján jelentkeztem. A Doberdó úton bérelt egy kisebb villát. Szegény férjem akkor már kórházban volt, úgyhogy teljesen független voltam, így tudtam beköltözni Ságiékhoz. Ott laktam egy kisebb szobában. Azonnal felvett, mert látta, hogy úri nő vagyok, és disztingváltan tudok beszélni, meg viselkedni. Nem akarom feltartani az urakat, de már az elején feltűnt nekem valami. Először is tudniuk kell, hogy nagyon megszerettem Caroline-t. Egy csapásra megszerettem! Ami pedig feltűnt, az volt, hogy ez a gyönyörű teremtés, valami borzasztóan szomorú valaki volt, és jóformán állandóan sírt. Minden ok nélkül állandóan hullottak a könnyei. Kérdezgettem, faggattam, de válasz helyett csak a nyakamba borult, és még jobban rázendített. - Miért volt szomorú? – törte meg a csendet Virágh. - Nem mesélte el? - Várjon! - nézett kelletlenül a nyomozóra az asszony, majd újra Kósa felé fordult. - Caroline sose mondta el a bánatát. Soha egy szóval se, de én mégis kihámoztam a szavaiból néhány dolgot. Most, hogy a gyönyörűségem már nem él, hát gondoltam, hogy Kósa úrnak elmondok néhány dolgot. - Megint kifújta az orrát, csóválta a fejét, előre átélte mondanivalójának fontosságát. - Ugye, azt tudják, hiszen az újságokban is olvastam, hogy Caroline azért jött haza a nyolcvanas évek elején, hogy felügyeljen a villájuk építésénél. Csakhogy ez nem igaz! Caroline nem volt építész, nélküle is felépült volna az a bazi nagy ház. Itt volt helyben egy francia építész, ő irányított mindent az építkezés körül. Caroline nekem elmondta egyszer, nagy zokogások közepette - Pulpiterné keresztet vetett magára -, és most bocsánatot kérek tőle és a Jóistentől is -, mert

68 mindkettőjüknek megesküdtem annak idején, hogy soha, senkinek nem fogok beszélni erről, na, szóval elmondta, hogy ő egy nagyon nagy bűnt követett el a szülei ellen, és soha többet nem tudna a szemükbe nézni, és nem tudna mellettük élni. Erre megesküszöm a bíróság előtt is, hogy ezt mondta, és tudom, hogy igazat mondott, mert állandóan sírt, és egyszer azt mondta, hogy meg akar halni, mert nem tud tovább így élni, ezzel a nagy bűnnel a lelkén. Igaz, tette hozzá, és erre nagyon jól emlékszem, hogy kényszeríttették őt, de akkor is, nem lett volna szabad elkövetnie azt a bűnt. Kósa cukorka után keresgélt a fiókjában. A néhány perccel azelőtti, Ságival kapcsolatos gondolatai jutottak eszébe. Ha Caroline-t valaki olyan tettre kényszeríttette, ami miatt a fiatalasszony elbujdosott a szülei elől, az a valaki, csakis Sági Kornél lehetett. Ő volt a férje, vele élt, csakis ő lehet a ,,bűn" szellemi szerzője. Hogy mi lehetett az, amire rákényszeríttették? Egy híres feltaláló házában tömegével lehettek olyan dokumentumok, amik igen sok embert érdekelhettek. Caroline írása ezt a ,,bűnt" mesélte el? Úgy érezte Caroline, hogy a rendszerváltással eljött az idő, amikor leleplezheti a bűnöst? A Pulpiterné által feltárt titok birtokában sok minden megvilágosodott a főnyomozó előtt. - Nagyon fontos dolgot mondott, asszonyom mondta elismerően. - Mi is tudjuk, hogy Caroline saját elhatározásából hagyta ott a gondtalan életet, és jött ide, úgymond vezekelni. Csak azt nem tudjuk, hogy mi volt az a bűn, ahogy maga mondja, amiért ilyen súlyosan megbüntette magát. - Én tudom - húzta ki magát az asszony, és büszkén nézett Kósa meglepett arcába. A nyomozók

69 jobban elhelyezkedtek a székeken. Az asszony megkérdezte: - Tetszik ismerni Teri nénit? - Melyiket? - kérdezte Kósa, komolyságot erőltetve az arcára. - Azt, amelyik a harmadik kerületben lakik. A jósnőt. - Igen. Azt hiszem, ismerem. - Na! Ő mondta meg, milyen bűnt követett el Caroline. - Nocsak? - Tetszik tudni, az én helyemben maga is elment volna Teri nénihez. Azt hiszem, hogy már nem él, valahogy tavaly ilyenkor halhatott meg szegény. Nem jól kezdtem el. Ha szegény Janikám élne, most azt mondaná: anyukám, már megint összekevered a dolgokat. Arról van szó, hogy a szomszédasszonyomnak a fia abban az évben jött haza két hét szabadságra Kanadából. Ez valahogy nyolcvannégyben vagy nyolcvanötben volt. Ez a gyerek meg ötvenhatban ment ki. Csak azt nem tudjuk, hogy miért, mert favágó maradt egész eletében. De legalább nem dicsekszik. Na, ő mesélte egyszer, hogy ott, valamelyik televíziós adásban bemutattak egy asszonyt, akinek, ha a kezébe adtak egy tárgyat, elmondta a tárgy tulajdonosának az életét. Nem tudom, tetszik-e érteni? A nyomozók összepillantottak. Tudták, hogy a nyugati világ rendőrsége milyen fontos szerepet tulajdonít a médiumoknak, egyes nyomozási eljárás során. - Folytassa csak - mondta Kósa komolyan. Nagyon érdekel, amit mond. - Ezen a kanadai adáson egy szelencét adtak az asszony kezébe, és megmondta, hogy igen gazdag férfi

70 volt a tulajdonosa, a jobb lábára sántított kicsit, és úgy halt meg, hogy bent égett a házában. Állítólag az a személy, aki a szelencét behozta a stúdióba, majdnem elájult az izgalomtól, mert ő volt a lánya az illetőnek. Ő valahogy kiszabadult a lángok közül. Az égési sebeit meg is mutatták a kamerák. Vagyis az a médium igazat mondott! Amikor én ezt meghallottam, elhatároztam, hogy keresek valakit, aki el tudja mondani, hogy mi történt Caroline körül Franciaországban. Caroline-nak volt egy kedvenc, színtiszta aranyból készült púderos doboza, amiben volt egy tükör. Ez egy kedvenc tárgya volt Caroline-nak. Abban szokta néha nézegetni magát. Jaj, istenem, Kósa úr, mindjárt elbőgöm magam. Azt szokta ilyenkor mondani, hogy tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért jöttem én a világra? Vagy pedig megkérdezte tőlem: látja, Ibi néni! Milyen csúnya, karikás már megint a szemem. Drága kicsi életem! Soha többet nem fogja már megkérdezni. - Sírni kezdett, szipákolt, törölgette a szemét, s egyszer csak, minden átmenet nélkül, folytatta emlékeinek feltárását. - Hát én egyszer magamhoz vettem ezt a púderos dobozt. Azzal az ürüggyel, hogy szarvasgombát megyek keresni, elmentem ehhez a Teri nénihez. Őt ajánlották az ismerőseim. Olyan kis bögyös nőcske volt. Azt mondták róla, ő a legjobb jósnő, és médium Magyarországon. Olyanok ajánlották, akik minden hónapban jósoltattak vele, és mindig bejött a jóslata. Állítólag még az a disznó Rákosi is jósoltatott magának annak idején. Én még ilyen helyen nem voltam, irtóra megijedtem, amikor beléptem a lakásba. Mindenhol fekete bársony volt a falakon, ezüst szegéllyel. Itt-ott egy gyertya pislákolt, azok is a végüket járták, na, gondoltam magamban, jól elkéstem, ez az asszony pont most dobta föl a talpát, épp a végszóra értem ide. Majd elájultam, amikor kinézett az ajtórésen

71 egy nő, és bemutatkozott, hogy ő a Teri néni. Képzelhetik! Hosszan kicsengett a telefon az asztalon. Dráfi alhadnagy jelentkezett a Gerbeaud-ból. - Türelmesen várjatok, amíg megérkezem mondta Kósa röviden, majd az asszonyhoz szólt. Folytassa, kérem. - Leültem vele szemben, és elmondtam, mi járatban vagyok. Odaadtam a púderos dobozt. Jóformán meg se nézte, hogy mit adtam a kezébe. Lesütötte a szemét, a fejét is elfordította, mintha nem is akarta volna látni azt a szépen gizellált dobozt. Csak forgatta a kezében, elrejtette a tenyerében, állandóan tapogatta, és hosszú, nagyon hosszú ideig egy szót se szólt. Aztán, mintha teljesen megváltozott volna a hangja, valahogy nagyon távolinak tűnt, nagyon halkan, a fáradtságtól kimerülve szólalt meg:,,Látok egy szépasszonyt. Nagy, gazdag házat látok. Nagy terasza van, és sok fa van a ház körül. Egy sebesült bemegy a házba. Sebhelyet látok. Visz valamit a kezében. Most fényesség támad. Mintha fényképezőgép villanna. Megint villámlott! Férfit látok. Homályosan látom. Sír az asszony." Itt elhallgatott emlékezett vissza Pulpiterné. - Annyira kimerült e néhány szótól, hogy úgy pihegett, mint egy halálos beteg. Alig tért magához. Soha nem fogom elfelejteni, ezeket a szavakat. Hát ezt akartam elmondani, ezredes úr. Lehet, hogy maguk nevetnek ezen, én azonban hiszek benne. - Senki nem nevetett – mondta Kósa. - Beszélt erről Caroline-nak?. - Isten ments! - tiltakozott az asszony. - Mit szólt volna, hogy elvettem a dobozát? - Néhány kérdést szeretnék feltenni. Milyen viszonyban volt Caroline a férjével? Szerették egymást?

72 - Hogy szerették-e egymást? Azt tudom, hogy Caroline imádta a férjét, amikor hozzáment. Sokszor elsírta, hogy bármit kérhetett tőle, mindig mindent megcsinált a kedvéért. Aztán egyszer csak eltávolodtak egymástól. Csak az úri családokban megkövetelt felszínes szerelmet mutatták a külvilág felé. Ezt Caroline magyarázta el, ő ismételgette. Caroline csalódott a férjében. - Hogyhogy? - Hát úgy gondoltuk, hogy biztos van valakije Párizsban. - Ivott Caroline? - Soha. - Dohányzott? - Nem. A szülei, és Istvánkája iránti szeretetén kívül semmilyen szenvedélye nem volt. - Tessék? - A szüleit, és Istvánkáját imádta. A csend még sűrűbb lett az irodában. Senki se mozdult. Szinte hallani lehetett a három nyomozó lélegzetét. Kőszoborrá meredve nézték az asszonyt. Istvánka? Milyen Istvánka? Ki az az Istvánka, pillantottak egymásra a nyomozók. Kósa tette fel a kérdést. Hangja közömbös volt. - Most hol van Istvánka? Még mindig Amerikában? - Úgy tudom, igen - válaszolta Pulpiterné. Decemberben legalábbis még onnan telefonálgatott. - Mi a foglalkozása Istvánkának? - Repülőmérnök. Az apja azt akarta, hogy az ő foglalkozását tanulja ki. Nem is tudom milyen, valami bristoli egyetemen végzett.

73 Kósa olyasmit vett észre, amit még soha életében nem látott. Karsai századosnak leesett az álla, tátott szájjal bámulta az asszonyt. - Melyik városban lakik Istvánka? - Azt nem tudom. Azt hiszem, senki se tudja. Talán még a szülők sem. Csak egészen véletlenül tudtam meg, hogy Caroline-nak van fiútestvére. Egyszer, még az elején, magyarul beszéltek telefonon. Hallottam a beszélgetést. Istvánkának szólította az öccsét, és azt mondta, hogy ne féljen, ő még az életét is feláldozza érte. És akkor nagyon elkezdett sírni Caroline, el sem tudott búcsúzni tőle. Én elfutottam az ajtótól, de Caroline észrevette, hogy hallottam a beszélgetést. Nem volt mérges. Csak arra kért, hogy soha senkinek ne szóljak erről a beszélgetésről. Soha többet nem hallottam őket magyarul beszélni. Azután mindig angolul beszeltek. - Sági Kornél tudott Hevesi Istvánkáról? kérdezte Kósa. - Persze, hogy tudott. A sógora volt. - Arról is tudott, hogy Caroline telefonon beszélget vele? - Tudott hát! Csak bámulta a magas telefonszámlákat. Jaj! Most jutott az eszembe. Egyszer hozott nekem Párizsból egy ruhaanyagot a Sági. Arra kért, hogy ne mondjam meg Caroline-nak, mert esetleg félreértené. Hát, ez jó régen volt, akkor még jobban néztem ki, szép mellem volt, meg minden. Na, jó, megköszöntem az ajándékot, de nem tudtam mire vélni a bőkezűségét. Még soha egy rohadt rágógumit se kaptam tőle. Hát, kérem, Istvánka telefonszámát akarta megtudni. Kioktatott, hogyan kell leolvasni a készülékről a számot, miután Caroline letette a kagylót. Hallottak már ilyet? Kérdem tőle, nem lenne egyszerűbb megkérdezni Caroline-tól a sógora számát? Hát, hogy

74 nem, mert volt emiatt egy afférja, és hímezett, hámozott, hogy nem számít az egész, csak ne beszéljek erről a feleségének. Na, én bezzeg azonnal elmondtam. Caroline nagyon megijedt. Én is! Megfogta a két vállamat, és úgy megrázott, mint kutya a tollseprűt. Majd kiestem a ruhámból. Hogy tudtam-e Istvánka számát, és hogy megmondtam-e. Nem tudtam én, válaszoltam. Dehogy mondtam meg. De hogy miért kellett volna Ságinak annyira a telefonszám, azt sose értettem meg. A nyomozók egy pillanat alatt megértették, miért kellett Ságinak az a telefonszám. Az ő agyukban minden kivilágosodott az utolsó háromnegyed órában. Csupán azt sajnálták, hogy nem Pulpiternéval kezdték pénteken reggel a kihallgatásokat. - Ságiné szerette a tömjénfüst illatát? - kérdezte Kósa. - Tömjénfüst? - ráncolta össze a homlokát az asszony. - Igen. Az utóbbi időkben Caroline kérésére Sági hozott neki ilyen pálcikákat, amiket meg kellett gyújtani, és nagyon kellemes illatot árasztott a lakásban a füstje. - Mióta égette Caroline ezeket a pálcikákat? - Talán két vagy három éve kezdte el. Akkor egyszer rosszul lett az erős illattól, és Sági ki is hívatta az egyik orvos barátját, aki injekciót adott be neki. Ez az orvos minden vasárnap eljött, hogy beadja az injekciót. Nekem nem volt szabad ilyenkor odamenni, de tudom, mert Caroline aztán elmondta, hogy állandóan injekciókat kap. Nem értettem. Miért jár ide ez az orvos, kérdeztem Caroline-t, hiszen semmi baja sincs. Azt mondta könnyekkel a szemében, hogy nem számít, ő ezt is kibírja. Karsai százados felállt a helyéről, magasra húzott szemöldökkel bámult maga elé.

75 - Mondja - kérdezte Kósa -, mi volt Ságinénak a napi programja? Mit csinált egész nap? - Jóformán semmit. Imádott olvasni. Állandóan olvasott. Zenét hallgatott. Komolyzenét. Néha felöltözködött, mintha készülne valahova, aztán levetkőzött, és sokat sírt utána. A szívem majd megszakadt ilyenkor. Gyönyörű ruhái voltak. Mind nagy párizsi szabóktól. Postán kapta őket. Mintha rá lettek volna öntve, úgy passzoltak a szép alakjára. Végigsétált bennük a lakásban, megnézte magát a tükörben, aztán már folytak is a könnyei. Zokogva vetkőzött le. Sose ment sehova. Se opera, se színház. Néha kinyitotta a televíziót. Azt mondta egyszer, hogy százmilliók élnek úgy, hogy sehova se mennek szórakozni. Ő se fog belehalni a magányba. - Még egy kérdés. Levelet, vagy mást, sose írt Ságiné? - Nem - válaszolta az asszony. - De most, hogy tetszett kérdezni, arra gondolok, hogy szándékában volt írni valamit. Az utóbbi időkben emlegette ezt az óhaját. Hogy most már leírhat valamit, amit nem írhatott le a nyolcvanas években. Igen, mintha valami ilyesmit mondott volna. Kósa betett egy cukorkát a szájába. - Mennyi volt a fizetése Ságiéknál? - Mennyi? Az elején Sági úr tízezer forinttal vett fel, aminek nagyon megörültem, mert, ugye, ott laktam náluk, és megvolt a teljés ellátásom is. Amikor beköltöztünk a villába, akkor Caroline közbenjárására tizenkétezer lett a fizetésem. Ennyi volt a Lágymányosin is. - Nagyon köszönöm, hogy befáradt, asszonyom. Virágh alhadnagy haza fogja kísérni. Ha közben bármi még az eszébe jutna, nyugodtan betelefonálhat. A propo.

76 Azt a ruhaanyagot aztán megcsináltatta? Szép lett? Nem kezdett ki magával Sági Kornél? - Akár hiszi, akár nem, ez az az anyag, ami rajtam van. De látja, kiskabátot kellett felvennem már, mert még ebben a hőségben is fázom egy kicsit. Megöregedtem. Mélyen belenézett Kósa zöldeskék szemébe. - A szervezetem nem tüzel már úgy, mint régen. A portán türelmesen várakozott a határőr, és egy fekete hajú fiatal nő. Amikor megérkeztek a közeli Vörösmarty térre, Kósa elmagyarázta, hogy egyenként be kell menniük a Gerbeaud-ba, és amikor kijöttek, meg kell mondaniuk, hogy melyik asztalnál ül az a férfi, akit csütörtökön este megérkezni, illetve pénteken reggel elutazni láttak. Először a fiatal hölgy ment be körülnézni. Kósa és Karsai a tér egyik fája mögött várakozott. A nő hamarosan visszajött. Határozottan kijelentette, hogy annak ellenére, hogy a hőség miatt kevesen vannak bent, nem ismerte fel az illetőt. Igen, válaszolta Kósa kérdésére, mindenkit alaposan megnézett, két olasz mindjárt félre is értette, egészen a teraszig kísérték ki. Az útlevélkezelő határőr távolabb állt, a beszélgetésből semmit se hallott. Most neki kellett bemenni. Hosszabb időt töltött el, mint a nő. Amikor visszajött, mosolyogva mondta Kósának: nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, egy másik férfival ül a nagyteremben, közel az ajtóhoz. A kérdéses férfi sötétkék vagy sötétszürke öltönyt visel. Megismerem a hajáról. - Odaszólt a jegykezelő nőnek: - Menj vissza Zsuzsika. Nézd meg még egyszer. Majdnem az ajtónál ülnek. A nő Kósa felé fordult. - Visszamehetek?

77 - Menjen. De feltűnés nélkül nézelődjön. A nő elsietett. Bólogatva jött vissza. - Igen, azt hiszem, hogy ő az. De még mindig nem merném a kezemet a tűzbe tenni. - Én se - pillantott a határőr a nő kezére. - Ha ennyi gyűrűm lenne. - Köszönöm - mondta Kósa -, hogy idefáradtak. Értékes volt a közreműködésük. - Maga - nézett a katonára -, jöjjön be holnap a BRFK-ra, a jegyzőkönyvet aláírni. Sági Kornél az ajtó mellett ült, Soós hadnagy társaságában. Kávéztak. Kósa, és Karsai bocsánatot kért a késésért, panaszkodtak az embertelen hőségre, a rengeteg munkájukra. - Hol tartanak? - kérdezte Sági Kornél alig hallhatóan. - Elindultak már valamilyen nyomon? - Nem - mondta Kósa, éles pillantást vetve Ságira. - Van persze némi elképzelésünk, de konkrétummal még nem rendelkezünk. A nyomozás eddigi állása szerint legalább három személy követhette el a gyilkosságot. A kör azonban kezd összezsugorodni. - Kire gyanakszanak? - kérdezte Sági alig hallhatóan. - Most még nem mondhatok semmit – válaszolta Kósa. - Megígérem azonban, hogy a gyilkos nevét tudatni fogom magával a holnapi nap folyamán. - Ennyire biztos a dolgában? - Ennyire - válaszolta Kósa magabiztosan. Hogyhogy maga nem tudott arról, hogy a felesége kábítózott? Sági sokáig nem válaszolt. Forgatta a fejét jobbra, balra, nézelődött, mintha nem hallotta volna a kérdést.

78 - És ha tudtam volna róla - kérdezett vissza végül - mit tehettem volna? Csak nem képzeli, hogy feljelentettem volna azt a személyt, akit a legjobban szerettem az életemben. A főnyomozó hosszan nézte Sági mozdulatlan kőarcát. Semmilyen érzelem nem tűnt elő arcvonásain. Profi pókerarc. - Tulajdonképpen azért kérettem ide, illetve az irodába kellett volna jönnie, mert alá kellene írnia a kihallgatási jegyzőkönyvet. Sajnos, a titkárnőm nem tudta elkészíteni időre. Ha lenne szíves holnap reggel befáradni az irodámba. Egy percig fog tartam az egész. - Nagyon szívesen - válaszolta Sági. - Holnap úgyis korán kelek, mert be kell vásárolnom. Délben vendégeim lesznek. - Ugyan kik? - kérdezte Kósa kíváncsian. - Az apósomék. - Nocsak! - kiáltotta el magát Kósa. - Ez aztán a meglepetés. Ez igazán nemes gesztusra vall. Szóval meghívta őket? - Nem éppen. Legnagyobb meglepetésemre az apósom hívatta meg magát. Azt mondta, hogy ezt már régebben meg kellett volna tennie. Lehet, hogy ki akar békülni velem. - Ja? - kérdezte Kósa csalódottan. - Ezzel egy kicsit elkésett. Nem gondolja? - Én is azt hiszem, de jobb későn, mint soha. Sose mondtam, hogy Hevesi István rossz ember. Sőt! Annak idején mindig védtem őt. Caroline haragudott rá. Elbúcsúztak. Sági elindult a Váci utca irányába. Kósa mozdulatlanul állt a kávéház terasza előtt. Ságit nézte, ahogy kényelmes léptekkel, zsebre tett kézzel, lassan eltűnik a színes emberforgatagban. Megkérdezte a mellette álló nyomozókat:

79 - Mit gondoltok? Visszafordult volna, ha utána kiáltok, hogy Alex? - Biztos, hogy nem - mondta határozottan Karsai. – Az ő neve nem Alex. Ő Sági Kornél. - Nem számít - mondta Kósa, és legyintett a kezével. - Holnap, Sági Kornélné sérelmére elkövetett emberölés alapos gyanúja miatt, le fogom tartóztatni. - És a bizonyíték, főnök? - kérdezte Soós hadnagy. - Bizonyíték? Mit tanultál az iskolán? Azt, hogy nem kell mindenáron bizonyítanunk. A bűncselekménnyel alaposan gyanúsítható személy felderítése, és előállítása a feladatunk. Holnap délre készen leszek a jelentéssel. Egyik pontjából sem fog tudni kibújni Sági Kornél. Le fogom tartóztatni! Kicsengett a telefonja. Deák hadnagy hangja izgatott volt. - Főnök! Azt hiszem, megtaláltuk a forradásos arcú búvóhelyét! A Hajcsár út elején találtunk egy elhagyatott házat. Tuti, hogy itt bújnak meg Kárpátiék! Az egyik sarokban egy ócska szalmazsákot találtunk. A szalmazsák alatt újságokból kitépett lapok vannak elrejtve. Minden újságcikk és fénykép, Ságiné gyilkosságáról szól. Ziher, hogy jó nyomon vagyunk. Azon a részen van a ház, ahol a hullámvasút mellett, a Hungária körút felfut a hídra, a vasúti sínek fölé. Ha a Duna felé megyünk, a hídtól jobbra van a Hajcsár út. - Hol vagy most? - A Hajcsár út elején. Ott, ahol a Vác felé vezető vasúti sín metszi a felüljáró vonalát. - Maradj ott! Jövök azonnal! - Karsaiék felé fordult: - Gyertek! Deák megtalálta Kárpáti búvóhelyét. Futólépésben haladtak el a Kempinsky Szálloda előtt, bevágták magukat az egyik szolgálati kocsiba. Szirénázva indultak el a Városliget felé. A késő délutáni

80 csúcsforgalomban csak araszolva tudtak előrehaladni. Kósa egy ideig némán csodálta Soós vezetői képességének akrobatikus bemutatóját, aztán hátrafordult Karsai százados felé. - Ezt az Istvánkát szépen elcsalta előlünk az öreg Hevesi. Nem gondolod? - Esküszöm, főnök, hogy éppen ezen gondolkodtam. Hogy miért nem mondta meg, hogy van egy fia is. Mi lehet az oka, amiért a világ másik oldalára elrejtették Istvánkát. - Nem találtad ki? Mit zár el az ember a legjobban? Azt, amit a legjobban félt másoktól! A Hevesi család miért féltette Istvánkát? Azért, mert valaki el akarta venni tőlük. Valami olyasmi történhetett a Hevesi családdal a múltban, amiért valaki vagy valakik sakkban akarták tartani az öreget. Csakhogy olyasmi történt, amire az öreg Hevesi nem számított: mivel nem találták meg a fiát, elvették tőle a lányát. Sokba lefogadnám, hogy nem járok messze az igazságtól. Most már rengeteg adatunk van, és csakis, erre a variációra lehet gondolni. A fiával, a fia életével zsarolták Hevesit. Hallottad, mit mondott Pulpiterné: senki se tudja, hol van Hevesi Istvánka. És ezt el is hiszem. Az apán és Caroline-on kívül senki se tudta, hol él. Hogy Sági miért akarta megtudni a hollétét? Ezt még nem tudom. Erre a kérdésre holnap, az utolsó kihallgatáson kell majd válaszolnia. Olyan csapdát állítottam fel neki, amiből soha nem fog tudni kimászni. Remélem, holnap véglegesen lerántjuk a leplet Sági Kornélról. - Ezek szerint - mondta Karsai - most már nem titok az sem, hogy mit írhatott délelőttönként Caroline. Szerintem egy hosszú történetet írt le, amit hivatalos közegeknek szeretett volna átadni. Ami írásos bizonyíték lett volna egy vagy több személy ellen. Egy valóságos

81 vádirat készülhetett valakik ellen. Lehet, hogy Ságit csak felbérelték, hogy szerezze meg a sógora címét, illetve a kéziratot, Nem gondolja, főnök? - Lehet. A holnapi kihallgatáson minden el fog dőlni. A Hősök terénél a kocsi balra fordult, végigszáguldott a Dózsa György úton, a MÁV kórház után jobbra fordult a Vágány utcába. Soós hadnagy az utolsó száz méteren kikapcsolta a szirénát, nehogy felriassza az üldözendő ,,vadakat". Kiugráltak a kocsiból. A rájuk várakozó Deák alhadnaggyal behúzódtak a fölüljáró egyik pillére mögé. Deák előrenyújtotta a karját. - Ez a Hajcsár út, és ott van a kérdés és magányos ház a bozótos szélén. Abban a házban évtizedek óta senki se lakott. Se ajtaja, se ablaka. A házat körülvevő apró kertecske tele van szeméttel, limlommal. Már régen elhordták a hajdani szóba padlóját is. Én magam sétáltam arra, én néztem be a házikóba. Lehet, hogy vissza fog jönni a forradásos arcú meg a haverja enni, mert egy friss kenyér meg egy zacskó alma fel van kötve egy madzaggal az egyik gerendára. Biztos sok az egér meg a patkány. Kósa szemügyre vette a terepet. Baloldalon, a Vác felé vezető vasúti sínek húzódtak, jobb oldalon a Cegléd felé vezető vágányok. Valamikor régen apró vasutas házak sorakoztak ezen a részen. MÁV-telep volt a neve. Legtöbbjét lebombázták a háború alatt. Ma már csak a helyük létezett. Itt-ott még fel lehetett fedezni a szemét között a betonból épített óvóhelyek lejáratait, némely helyen a házacskák cementből készült alaprajzát is. Teljesen elhagyatott része volt ez a városnak, és mégis jóformán a város közepén feküdt a terület. Burjánzott a futóakác, derékig, vállig ért a gaz, és a különböző réti növényzet. A terület egy részét szemétlerakónak

82 használták: lábasok, ócska matracok, bútordarabok hevertek nagy halomban. - Hol vannak az embereid? - kérdezte Kósa. - Nagy körben bekerítettük a házat. Elrejtőztek a gödrökben, bozótokban. - Foglaljátok el ti is a figyelőállásotokat - mondta Kósa. - Most elmegyek, és eszem valahol egy szendvicset, aztán visszajövök. Ha történik valami, ezen a szent helyen megtalálhattok. A budai hegyek mögött már régen lebukott a nap, a közeli Szent László úti épületek ablakai mögött kezdtek felgyulladni a lámpák. Kósa a földön ült, hátát a híd pillérének támasztotta. Unatkozott. Nagy néha elrobogott mellette egy-egy vonat Vác vagy a Nyugati pályaudvar felé. Ez volt az egyeden esemény, ami egy ideig meg ébren tartotta. Később már ez sem. Szeme lecsukódott, a kimerültségtől mély álomba merült. Karsai százados ébresztette föl. Teljesen sötét volt. - Hány óra van? - kérdezte Kósa. - Fel kettő", főnök. Miért nem megy haza aludni? Majd jól meg fog fázni. - Nem történt semmi? - Semmi. Egypárszor már erre jártam, csak nem akartam fölkelteni. De most már kezd hűvös lenni. Menjen haza, főnök. Ha történik valami, azonnal telefonálok. - Jól van — morogta Kósa. Egy kicsit szégyellte magát a százados előtt, hogy nem bírja már úgy az éjjelezést, mint azelőtt. Pedig nagyon szeretett volna itt maradni az embereivel, és részt venni Kárpáti elfogásában. - Nálad van az autókulcs? - kérdezte Kósa. - Itt van, főnök. Nyugodtan elviheti az autót. A fiúk három kocsival jöttek ki.

83 Kósa ezredes vezetés közben teljesen magához tért előbbi kábultságából. A néhány órás alvástól, még ha nem is baldachinos ágyban feküdt, kipihentnek, majdnem frissnek érezte magát. Úgy határozott, hogy bemegy az irodába, újra átnézi, kiegészíti Ságiról írt jelentését. Sági a reggeli bevásárlása után jön be az irodájába, addigra kész akart lenni a munkával. Nagyon jól tudta, hogy a gyanúsítás, és a bírósági elmarasztalás között még sok víznek le kell folynia a Dunán. A munkáját azonban a lehető leggyorsabban be kellett fejeznie. Az íróasztalán valaki rendet csinált. Noteszei, naptára, egy csomó elolvasatlan levéllel egyúttal az asztal jobb oldalán állt egy csomóban. Az asztallap közepén néhány papírlap hevert. A fiókból kivett egy cukorkát, szórakozottan kezdte kicsomagolni a zörgő papírból, közben az első lap fölé hajolt. A Huntext vezérigazgatójának a káderlapja feküdt az asztalon. ..Magyar Partizán Szövetség, Budapest V., Beloiannisz u. 16. A dokumentum kelte: Budapest, 1967. május 9. Völgyi József, 1925. október 20-án született Moszkvában. Anyja: Grúber Sara. 1944 óta tagja a kommunista pártnak. 1944 májusától részt vett a Szovjetunióban szervezett magyar partizánegységben. 1945-től a Belügyminisztériumban vezető állást tölt be, majd átszervezik az AVH kötelékébe. 1956. október 24én önként jelentkezik a MÖHOSZ székházban alakított fegyveres partizánegységbe. Hősies magatartásával példát mutat társainak. Súlyosan megsebesül az ellenforradalom elleni fegyveres harcokban. 1956. november 4-e után aktívan részt vesz a karhatalom szervezésében. 1961 áprilisában leszerel, és polgári vonalon kerül vezető beosztásba."

84 A lap bal oldalán négyrészes pecsét. Cím: MSZMP központi irattára. Megőrzés ideje: Állandóra. Megőrzés helye: Archívumba. Irattáros: olvashatatlan név. Kósa egy ideig elgondolkodva forgatta a központi irattárból származó dokumentumot, aztán kézbe vette a másik lapot. ,,Tóth László, 1918. március 16-án született Röszkén. Anyja: Kovács Ilona. 1935 óta tagja a kommunista pártnak. Kimagasló szerepet játszott a felszabadulás előtti illegális mozgalomban. Részt vett a spanyolországi polgárháborúban. A II. világháború idején a Szovjet Unióban kiképzett partizánegységben harcolt a német fasiszták ellen. A felszabadulás után a Belügyminisztériumban kap bizalmi állást. 1950-től az ÁVH-nál teljesít szolgálatot, mint alezredes. Az ellenforradalom alatt önként jelentkezik fegyveres harcra, és tevékenyen részt vesz a tűzharcokban. Több ízben életét veszélyeztetve mentette meg elvtársai életét. 1956. november 4-e után részt vett à Partizán Szövetség tagjainak mozgósításában, a karhatalomban való részvételre. 1961 májusában leszerel, és polgári vonalon kerül vezető beosztásba, mint a Textil Kutató Intézet igazgatóhelyettese." Ugyanaz a fejléc, pecsét, ugyanazok a beírások. Kósa megvakarta a fejét. Ilyen koronatanúkkal ki lehetne irtani az országot, gondolta, és mérgében egy nagyot vágott öklével az asztalra. A tárgyaláson egy fabatkát sem ér, hogy kinek mit írtak be a múlt rendszerben a káderlapjára. Ha nem voltak büntetve, ezekről a személyekről legfeljebb meglehet az ember véleménye. Ezeket a sorokat nem lehet felhasználni Ságiné gyilkosságának ügyében. Annyit érnek, hogy tudomására jutott: megint egy oda nem való személy ül

85 egy olyan vezetői székben, amit a magyar demokráciának nem lenne szabad megtűrnie. Sajnálta, hogy bejött az irodába. Nem kellett volna elrontani az éjszakáját. Hajnalig fognak kavarogni a gondolatok a fejében, nem fog tudni aludni. Erre semmi szükség nem volt. Fél négyet mutatott az órája. Kezdett hajnalodni. Morogva hagyta el az épületet. Megindult Zsuzsa lakása felé. Kósa arra ébredt, hogy Zsuzsa ráncigálja, ébresztgeti, már majdnem a haját is huzigálja. - Mi van? - kérdezte Kósa, és ijedtében felült az ágyban. - Ég a ház? Zsuzsa az ágy mellett állt. A hordozható telefon kagylóját tartotta a kezében. - A BRFK-tól keresnek. Valami fontos dolog történt! - A BRFK-tól? - csodálkozott Kósa. - Hány óra van? Bolondok ezek? - Hét óra múlt. Tessék, kedvesem! Vedd el a kagylót. Kósa úgy nézett a kagylóra, mintha valami mérges kígyót kellene a kezébe venni. -Halló! Kósa! - Ezredes úr! - üvöltötte egy hang a vonal túlsó végén. - Itt a BRFK telefonügyelete. Két telefont kaptunk az elmúlt öt perc alatt a forradásos arcúval kapcsolatban. Az első telefonáló azt mondta, hogy látta a forradásos arcú férfit a Gellert-hegy tövénél, a Szabadság hídnál. Egy másik férfi, ebben a pillanatban telefonált, hogy a pesti oldalon, a Fővám téren áll a körözött férfi egy fának támaszkodva, és a Gellérthegyet nézi. Alig két méterre volt a telefonálótól a pasas. Kósa ebben a pillanatban ébredt föl, csak most fogta föl, hogy mi történik.

86 - Az istállóját! - kiáltotta, és telefonnal a kezében kiugrott az ágyból. Rákiáltott az ügyeletesre: - Kapcsold azonnal a központi ügyeletet, aztán azonnal értesítsd Karsai századost. Ő Deák csoportjával még mindig kint van Angyalföldön. Azonnal jöjjenek a Fővám térre. Néhány másodperc múlva valaki felvette a kagylót. - Központi ügyelet. Lajta alhadnagy. - Kósa ezredes! - kiáltotta a telefonba. - Te már megint nem alszol? - Nem várt a válaszra, mint egy sorozatvetőből, dőltek belőle a parancsok. - A körözött Kárpáti Attilát a Fővám téren látták két perccel ezelőtt. Azonnal riadóztasd a járőröket! Budapest összes rendőrautója zárja le a Szabadság híd pesti hídfőjétől számítva egy kilométeres körzetben a belváros utcáit. Sorolom: Irányi utca, Károlyi és Kecskeméti utca, Üllői út egészen a Köztelek utcáig, és le a Dunáig. Nem érdekel a torlódás! Nem érdekelnek a munkába menő emberek! Azt mondtam, hogy lezárni a belvárost. Megszállni végig a Belgrád rakpartot. Nehogy kimenjen Kárpáti a gyűrűből! Riadóztasd az akciócsoportot! A létező összes nyomozótiszt, és a rendőrezred szállja meg az említett körzetet. Riadóztass mindenkit a házban! Mindenkit, aki él! El kell fogni a forradásost. Vigyázat! Fegyver van nála! De fegyvert csak a legvégsőbb esetben szabad használni! Végrehajtani! - Értettem! - válaszolta ijedten Lajta. Kósa beleugrott a nadrágjába, a cipőjét zokni nélkül húzta föl, zsebre vágta a karóráját, vállára lódította a telefonját, és egy pillantást vetett az ajtóból Zsuzsára. - Telefonálok! - kiáltotta a lépcsőházból. Bekapcsolta a kocsi szirénáját, s egy perc múlva már nagy sebességgel száguldott a Szabadság híd felé.

87 Villogó kék lámpáját az ablakon keresztül feltette a kocsi tetejére. Az autók lehúzódtak az úttest jobb oldali sávjába, megnyílt az út előtte. Száz, százhúsz, majd százötven kilométeres sebességgel robogott végig a Rákóczi úton. Pillanatok alatt leért az Astoriához, ott azonban csak nagy nehezen húzódtak le a kocsik, nehezen adtak szabad utat a főnyomozónak. A Kálvin tér már le volt zárva. Messziről látta a járőrök kocsiján a kéken villogó lámpákat. A motoros rendőrök tízesével szállták meg a teret, határozott karmozdulatokkal próbáltak rendet teremteni a megtorpant forgalomban. A járdákon bámészkodó tömeg próbálta kitalálni a kora reggeli káosz igazi okát. Amikor a Korona Szálló előtt ügyködő rendőrcsoport felismerte Kósát a kormány mögött, félrehúzódtak az úttestről, a rendőrök feszesen tisztelegtek. Innen szabad volt az út. A Vámház körúton az autóforgalom teljesen leállt, kihalt volt az úttest, csak a villamosok álltak mozdulatlanul a vágányokon. A híd közelébe érve felkormányozta a kocsiját a járdára. A villamosmegálló közelében észrevette Karsait. - Épp most érkeztem én is, főnök – kiáltotta messziről a százados. A szeme be volt dagadva, kócos a haja, borotválatlan az arca, tíz évet öregedett a fáradtságtól. – Megszálltuk a környéket. Több százan jöttünk ki. Még semmilyen jelentést nem kaptam. Hogy ez hol a fenében tölthette az éjszakát? - Nem ment ki a gyűrűből? Nem ment vissza a Szabadság hídon? - kérdezte Kósa, és körülnézett a szomszédos Fővám téren. - Nem! A Gellért Szállónál zártuk le először a forgalmat. Arra nem mehetett vissza. A terület lezárása pillanatok alatt megtörtént, pillanatok alatt érkeztek meg

88 a környéken portyázó autók. Elképzelhetetlen, hogy kimenjen a körből. Mindenki ismeri a személyleírását, a járókelőket nem is kell igazoltatni, egyszerű ránézéssel azonosítani lehet,.a forradás miatt. Mindenki ismeri a feladatát. Az egyes csoportok vezetőivel tartom a kapcsolatot a rádiótelefonon keresztül. Minden jelentés hozzám fut be. - Gyere - mondta Kósa. - Nézzünk be a csarnokba. Átsiettek a Vámház körúton, bementek a zsibongó vásárcsarnok területére. Ezekben a pillanatokban, a háziasszonyok százai végezték reggeli bevásárlásukat. Hosszú sorok álltak a különböző standok előtt: kenyeret, kolbászt, különböző húsokat, szárnyasokat, konzerveket kínálgattak a fehér kötényes eladók. A százféle fűszer illata összekeveredett a kolbász, savanyú káposzta, s a frissen bontott tükörpontyok illatával. Egymást lökdösve haladtak előre az emberek a tömegben, meg-megállva a standok előtt, megbámulva valamelyik szemrevaló húsdarabot, vagy hízott libát. - Még egy fehérre lakkozott mozdonyt se lehetne itt megtalálni - morogta Karsai. - Micsoda tömeg! Ahogy a tumultus engedte, csak lassan haladtak előre. Minden zegzugot észrevettek, megnéztek, rendszeresen átvizsgálták a beugrókat, a standok melletti üres ládatornyokat. Benéztek a standok mögé, időnként visszafordultak, újra végigpásztázták a fejek között a területet, amit az imént átvizsgáltak. Éppen az egyik ládasor mögé nézett be Kósa, amikor nem messze tőle, egy hatalmas dörrenés rázta meg a környék bódéit. Mintha bomba robbant volna a közelben. A borzalmas detonáció megremegtette a zárt térben a levegőt. Nem lehetett megmondani: lövés volt-e, vagy robbanás. Ugyanabban a pillanatban üvöltözés, sikoltozás támadt. A pánikba esett tömeg egymást

89 tiporva menekült a kijáratok felé. Mindenfelé elhagyott kosarak, áruval teli szatyrok hevertek a földön. Összetört tojások, burgonyák, gyümölcsök százai gurultak szanaszét. Valóságos csatatér lett a piactérből. Itt is, ott is földre zuhant idős emberek ültek a földön, vagy vánszorogtak nyögdécselve, valamilyen biztonságot nyújtó sarok felé. Karsai tekintete összetalálkozott Kosáéval. A százados egy borzalmasat káromkodott, aztán ordítani kezdett: - Valaki lelőtte a forradásost! A rohadt életbe bele! Hogy lehet ilyen barom, egy rendőr! Kósa nem válaszolt. Az egyik stand felé intett a fejével, és futólépésben megindult a jelzett irányba. Karsai is futni kezdett utána. Ekkor vette észre a földön heverő alakot. Arccal zuhant a földre, feje beszorult a stand melletti ládák közé. A fej mellett vértócsa terjeszkedett. Estében a bal lába természetellenes vonalban zuhant át a másikon, groteszk cirkuszi mutatványként hatott. Karja szét volt tárva, mintha azt kérdezné, vajon miért történt ez az egész, ki eszelte ki, ezt a hülye viccet? Néhány nyomozó szintén a mozdulatlan test felé futott. Deák alhadnagy ért oda elsőnek. - Ki lőtte le Kárpátit? - üvöltötte. - Ki volt ez az oltári nagy állat? Senki se válaszolt. A rendőrök gyanakodva néztek egymásra. Tudták, csak önvédelemből szabad fegyvert használni Kárpáti ellen. Élve kellett elfogni! Néhány nyomozó a holttest fölé hajolt. Valamelyik lenyúlt a karjához, és egyetlen mozdulattal megfordította az élettelen testet. A halott feje egy bevásárlószatyorra billent, mintha kispárnáján feküdt volna. Merev szemekkel bámult az üvegtetős mennyezet felé. Valaki meglepetten elkiáltotta magát. - Ez nem Kárpáti! Ez Sági Kornél!

90 Kósa Karsai felé fordult. Az arca halottsápadt volt. - Hol van Kárpáti? - Sehol, főnök - válaszolta bűntudatosan a százados. Az ezredes üvölteni kezdett: - Ezer rendőr nem tudja megfogni? Hát miféle ember ez? Láthatatlan? Hívd a csoportvezetőket! El kell fogni Kárpátit! Nem mehet ki a lezárt területről! Tessék átkutatni minden házat, pincét, padlást, minden zegzugot! Templomokat, középületeket, mindent! Bent kell lennie a gyűrűben! Fogják el! Valaki megfogta a karját. - Szevasz, Sándor! - hallotta doktor Vígh László nyugodt hangját. - Hoztam egy kis nyugtatót. Miért idegeskedsz? Még sose láttalak ilyen állapotban. Lenézett Sági Kornél tetemére. - Ki ez a manus itt? Nézd, milyen szép fejlövése van! Letérdelt a hulla mellé, kinyitotta a táskáját, fütyörészve kezdte el a munkáját. Technikusok érkeztek, krétával kirajzolták a tetem alakját a földön, villogtak a vakuk. Mindenki végezte a munkáját. Két férfi érkezett egy hosszú rúddal. Tekerni kezdték, hordágy lett belőle. Letették a földre, rágurították a holttestet. Az egyik a tekintetével engedélyt kért az orvostól a tetem elszállítására. Megemelték, és elindultak vele a kijárat felé. Kósa tehetetlenül bámulta, ahogy a két férfi ruganyos léptekkel haladt el előtte Sági hullájával. Nézte szőke haját, ahogy a homlokon végigfolyt vérrel odatapadt a bronz barnára lesült bőrhöz. Szemügyre vette az apró sebet, ahol a lövedék behatolt a koponyába. Tekintete a kifejezéstelen arcot vizsgálta, majd lejjebb csúszott a sötétkék, rövid ujjú selyemingre. A négy fölső gomb nyitva volt. Látni lehetett az őszülésnek indult szőrzetet a mellkasán. Amikor az imént, a testet feltették a

91 hordágyra, az ing ujja a bal karon vállig felcsúszott. Meztelenül hagyta a kar fölső részét. Kósa meghökkenve nézte a tetem bal karját. Ráüvöltött a két technikusra. - Álljatok meg! Tegyétek le a hordágyat! A két férfi megtorpant. Letették a hordágyat, értetlenül néztek a főnyomozó hirtelen elsápadt arcába. Kósa a hordágy mellé guggolt, egy ideig kimeredt szemmel bámulta a Sági bal karján éktelenkedő, rég begyógyult sebhelyet. A vállizomból egy jókora húsdarab hiányzott. - Doki! - kiáltott rá a táskájával babráló orvosra. - Gyere ide! Nézd! Milyen forradás ez? Az orvos a test fölé hajolt. Füttyentett egyet. - Hűha! - mondta a fejét csóválva. - Ez, kérlek szépen, ez egy hatalmas nagy harapás helye. Na, ilyent még nem láttam. Ez nem kutya, ez egy vadállat harapása. Tisztán látszik, hogy egy nagydarab húst kitépett a karjából. Miért sápadtál így bele, Sándor? - ütötte hátba Kósát. Láttál te már ennél különb sebhelyet is! Akarod, hogy kielemezzük az eredetét? - Nem, kösz - morogta inkább saját magának az ezredes. Nagy nehezen felállt, nekidőlt a vaslépcső korlátjának. Múltak a percek, nem mozdult a korlát mellől. Az orvos már kiment, a technikusok is elhagyták a vásárcsarnok területét, de Kósa egyszerűen nem tudott magához térni. Gépiesen intett a nyomozóknak, hogy bevonulhatnak. Mintha megbénult volna, csak állt a lépcsőnek támaszkodva, és bámulta a földre kirajzolt krétavonalat. Csak akkor tért valamennyire magához, amikor Karsai melléje lépett. Alig hallhatóan szólt hozzá: - Vonulj be te is. Irányítsd tovább a nyomozást. Kapjátok el Kárpáti Attilát. Mindenáron meg kell akadályozni a személyes leszámolásokat. - Személyes leszámolás? - nézett a százados Kosára. Hát nem Kárpáti gyilkolta meg Hevesi Caroline-t? És ez

92 a mai gyilkosság nem azt bizonyítja, hogy egy őrülttel állunk szemben? - Rövid gondolkodás után fény gyúlt ki a szemében. - Vagy talán telibe találtam tegnap, amikor azt mondtam, hogy nem Caroline, hanem Sági félt ettől a Kárpátitól? Emlékszik, főnök? Kósa kimerültnek látszott. Szerette volna megnyugtatni a századost, hogy bizony alaposan telibe találta az igazságot, de most semmi kedve nem volt magyarázkodni. Lassan megindult a kijárat felé. Olyan halk volt a hangja, mintha magában beszélt volna: - Én most kimegyek Hevesihez. Végre jó hírt is közölhetek vele. Karsai kővé dermedve nézett az ezredes után. Biztos volt benne, hogy nagyon elfáradhatott az éjszaka folyamán az öregúr. Sokáig bámulta a palotát, mielőtt bement volna a kovácsoltvas kapun. Az ablakok a hőség ellenére be voltak zárva, a teraszról eltűntek a kék-fehér asztalok, és székek. Ezüstszegélyes, fekete szőnyeg futott le a teraszról a vörös murvára. Francia temetési szokások szerint fekete baldachint szereltek a terasz fölé. Szomorú képet festett a gazdagságba betolakodott halál hangulata. A magyarul beszélő lány nyitott ajtót. Suttogva mondta: - Hevesi úr a könyvtárszobában foglalatoskodik. Azonnal bejelentem az ezredes urat. - Hagyja csak - mondta Kósa. - Ismerem a járást. Amikor Hevesi megpillantotta Kósát, felugrott ültéből, és szigorúan rászólt: - Hogy mer így bejönni ide? Bejelentés nélkül! Ki engedte be?

93 - Elnézését kérem - mondta halkan Kósa. - A hölgy be akart jelenteni. Gyorsabb voltam nála. - Most vette észre, hogy Hevesi egy pisztoly tisztításával van elfoglalva. Az alkatrészek olajosan csillogtak az asztalon. Halkan szólt Hevesihez: - Visszateheti Hevesi úr a pisztolyát a helyére. Nem lesz rá szüksége. Sági Kornélt egy órával ezelőtt meggyilkolták. Hevesi István egy ideig nem tudta fölfogni Kósa szavainak értelmét. Aztán egyszerűen belezuhant a fotelba. Szótlanul bámult az ezredesre. . - Magát várta ebédre - folytatta Kósa. - Ezért ment el a Nagycsarnokba bevásárolni. Valaki megelőzte magát. Ott végzett vele a csarnokban. Azért jöttem, hogy ezt közöljem önnel. Hevesi nagy nehezen feltápászkodott a fotelból. A bárszekrényhez ment. Egy üveg calvadost, és két poharat vett elő. Töltött, koccintott Kósával. Egy hajtásra kiitta az aranyszínű italt. Megkérdezte: - Ki volt az? Tudják, ki végzett vele? - Igen. A forradásos képű férfi. - Tehát az, akitől annyira félt Sági Kornél az utóbbi években - magyarázta saját magának Hevesi félhangon. Az, akit annak idején önkényesen letartóztatott. - Igen, az - lépett közelebb Kósa Hevesi Istvánhoz. - És mindez a maga lánya bátor segítségével történt. Ő leplezte le Ságit. Kósa tekintete belefúródott a milliomos férfi szemébe. Hangja halk, de határozott volt. - Minden tisztázódott az elmúlt huszonnégy óra alatt. Kivéve egy dolgot. Valamire ön péntek este óta nem adott még választ, Hevesi úr. Mondja, honnan tudta ön, hogy a gyilkosság a Gellérthegy déli oldalán történt? Hevesi hangja elismerő volt.

94 - Gratulálok, ezredes úr! Sose gondoltam volna, hogy erre még egyszer vissza fog térni. - Újra töltött az italból a poharakba, s csak utána felelt. - Egyszerű lesz a válaszom. A lányomnak volt egy féltve őrzött fényképe, amely sokáig díszítette a szobája falát. A kép azon a napon készült a Gellérthegyen, amikor megismerkedett Sági Kornéllal. Kisebb társaság volt a képen. Egy vaskorláttal védett, erkélyszerű pihenőn állt néhány fiatal lány. A lányom párizsi barátnői, és Sági. Integettek a fényképezőgép felé. A magasban, szemben, a Szabadság szobor volt látható. Ismervén e képet, reflexszerűen futott ki a számon a déli oldal. Szinte biztos voltam benne, hogy a feladatát végrehajtva, ott fog végezni áldozatával a szovjet ipari kém, ahol megismerte őt. - Látja - válaszolta Kósa. - Ha akkor beszélt volna erről a fényképről, sokkal hamarabb el tudtuk volna kapni Ságit. - Egy hajtásra kiitta a calvadost. - Amint az előbb mondtam, a nyomozás elején meggyőződésem volt, hogy a forradásos arcú a lánya gyilkosa. Azt hittem, könnyedén rá fogunk találni, gyorsan le tudjuk tartóztatni a forradás miatt. Ma rájöttem, hogy soha nem tudjuk elfogni őt. Soha! Úgy látszik, időnként megjelenik, máskor viszont eltűnik az arcáról a forradás. Hevesi hosszan bámult egy pontot a levegőben. Szeme egyszeriben könnybe lábadt. - Értem, ezredes úr, hogy mit akart mondani. Csakhogy nem lehetett könnyű a sokmillió forradás közül, ezt az egyet megtalálni. Mert igaza van: időnként ugyan eltűnnek ezek a forradások, máskor viszont megjelennek. Megjelennek az arcunkon, testünkön, de sajnos, örökre ott maradnak a lelkünkön. Vége