VÁROSOK VERSENYE 1 Korunk urbanisztikájának kihívásai I. Bevezetés A város természetesen sokkal több, mint egy materiális, építészeti együttes: gazdasági folyamatok rendszere, társadalmi kapcsolatok hálózata, kulturális miliő, amely meghatározások mindegyike más és más megközelítést kínál. A városok lényege több ezer éves történetük alatt nem változott: amellett, hogy az emberi kultúra foglalatai, az anyagi javak és szolgáltatások, valamint a gondolatok, eszmék cseréjének kitüntetett (sokszor megszentelt) helyei. Az őket formáló gazdasági alapok és társadalmi viszonyok viszont annál inkább átformálódtak. Mindenre kiható többdimenziós (politikai, társadalmi, technológiai, kulturális és környezeti) változások gyorsultak fel, amelyek együttesen jellemzik azt az új korszakot, amelyet a posztindusztriális – posztmodern jelzővel illetünk. Az ezredfordulóra az információs és kommunikációs technológiák fejlődésében bekövetkezett forradalmi változásoknak köszönhetően az információ előállítása, gyűjtése, feldolgozása, tárolása, továbbítása, elemzése nemcsak a gazdaság mozgatórugójává, hanem egyenesen a gazdasági siker kulcsává vált. Korunk kapitalizmusának információs módba való átmenete az emberiség történetének harmadik nagy forradalmi átalakulása. Mindez dinamizmust, alkalmazkodást és tudást igényel. Az urbanisztika, vagyis a tudatos várostervezés (mint szakma és tudomány) alig több mint száz éves története során rendszeresen legitimációs és identitásválságba kerül(t). E válságoknak jelentős szerepük van: olyan felismerésekhez vezetnek, amelyek nagymértékben hozzájárulhatnak megújulásához. Ezek közül emelik ki néhányat: - Alapvetően egy generalista, szintetizáló diszciplína, amelynek nincsen sem szimbolikus sem materiális saját tárgya, ami segíthetné definiálni önmagát. Nincs saját, intellektuálisan koherens elmélete sem csak ideológiái és technológiái. Intellektuális bázisa a városelemzés iskolája. - A településtervezés a fejlődés produktuma, és nem megfordítva. Önmagában nem vezet fejlesztéshez. - Az urbanisztika/településtervezés nem politikamentes (értékeket és érdekeket kezel). - Az urbanisztikai szakembereknek demokratikus berendezkedésű társadalmakban olyan meghatározó folyamatok felett nincsen befolyásuk, mint a népességmozgás, a bevándorlás, a nemzetközi munkamegosztás, vagy a spekulatív tőkemozgás. - A városi környezet tervezése egyenlő a kultúra tervezésével. Ez pedig roppant felelősség; sokkal nagyobb annál, hogy csak szakemberekre bízzuk! A városépítészet, amelyek célja az emberi élet megfelelő négydimenziós fizikai kereteinek fejlesztése (a térbeliségen túl a negyedik dimenzió az örökös változásra, az időtényező szerepére utal). A kortárs nyugati városépítészet egyik figyelemreméltó vonása: készsége az együttműködésre a társadalom- és viselkedéstudományokkal. A múltban, amikor az egyes kultúrák stabilabbak és homogénebbek voltak, valamint sokkal szélesebb társadalmi megegyezés volt a szimbólumokkal kapcsolatban, ritkán volt szükség arra, hogy az ember és az őt körülvevő környezet közötti kapcsolatot vizsgálják; a kettő között szoros volt a harmónia. Ma sokkal nehezebb az asszociációs világban tervezni, hisz a szimbólumok nem állandóak, s nem közösek.
1
Elhangzott a Várostudás Kollégium előadásán 2004. november 11-én.
II. Kortárs (fejlett) nagyvárosok fejlődésének sajátosságai A posztindusztriális gazdasági hangsúly eredményeként egyrészt a fejlett nagyvárosok polgárai egyre inkább szimbolikus világban élnek, ahol a szimbólumok előállítása fokozatosan nagyobb szerepet kap, mint az anyagi javak termelése; másrészt a nemzetállam keretein messze túlnyúló rugalmasan szervezett termelés és fogyasztás lesz a gazdasági siker kulcsa. Az új termelési mód sajátosságait tekintve olyan kérdések kerülnek előtérbe mint a versenyképesség, a kreativitás és az esztétikai tartalom. Ugyanakkor többek között az információs gazdaság eredményeképpen virágzó globális feketegazdaság is egyre inkább városfejlesztési (vagy inkább városformáló) tényezővé válik. A csillagászati összegeket mozgató világméretű pénzmosás egyik kedvelt eszköze a spekulatív ingatlanfejlesztés, ami az ingatlanpiacok instabilitását és a városalakzat hirtelen átalakulását eredményezheti anélkül, hogy a helyi társadalom és gazdaság érdekeit, illetve hagyományait figyelembe venné. A kísérő társadalmi folyamatokban a területi elkülönülés, a szegregáció trenddé válik. Hagyományos közösségek és értékrendek bomlanak fel, amellyel párhuzamosan egyszerre figyelhető meg a globális egyféleség és a kulturális sokszínűség kialakulása. A kortárs nagyváros komplexitásával való találkozás egyszerre kelthet egyfajta tiszteletet és kiábrándulást. A posztmodern város továbbra is a gazdag tapasztalatok, izgalom, lehetőségek és az innováció színtere, gyakran egyfajta hedonista színház mágikus hangulatával kísérten. De szimbóluma az egyenlőtlenségnek, a veszélynek, a szennyezésnek, a deprivációnak, a kizsákmányolásnak és a szegregációnak is. Témaparkok A városépítészet évtizedekig tartó háttérbe szorulása után reneszánszát éli a fejlett világban. Annak, hogy a nyolcvanas évekre ismét divatba jött, több oka van. Az egyik a világ nagyvárosai közötti erősödő verseny. A tét a globális pénzügyi, szórakoztató és fogyasztási szerepkör erősítése. Ennek során számos város vezetői felfedezték, hogy a városépítészet megfelelő eszköz lehet e cél elérésében, hiszen a városszépítés, az arculat vagy imázs javítása összeköthető a gazdasági fejlődéssel. A városi látványosságok szervezése, illetve manipulációja a tőke és a “kívánatos” társadalmi osztályok vonzásának eszközévé vált. A nemzetközi referencia megszerzésének ma már szinte egyedüli módja annak bizonyítása, hogy az adott város képes jelentős látványos rendezvényeket vonzani – például olimpiát, Forma-1 nagydíjat, világkiállítást, csúcsértekezleteket és kongresszusokat, divat show-kat, művészeti fesztiválokat stb. Ezen kívül a sikeres városoknak igazi – történelmi és kortárs – egyéniségekre (híres karmesterekre, írókra, képzőművészekre, sportolókra) is szükségük van ahhoz, hogy felépítsék, megváltoztassák és eladják imázsukat (hasonlóan a sikeres labdarúgó- klubokhoz). Kertész Imre Nobel díja felért egy jobb hitelbesorolással. Mivel a kapitalizmus információs módja ún. “áramlat-terekben” szerveződik, továbbá ezek az áramlat-terek a világ értékes (helyi) csomópontjait kötik össze és absztrahálják őket kulturális és társadalmi gyökereiktől, a posztmodern korszak építészete ezért olyan terekre koncentrál, mint a repülőterek, konferencia-központok és irodaházak. A városépítészet reakciója pedig a szervezett látványosság, befelé forduló mikrovilágokkal, pszeudo-közterületekkel, illetve terekkel, amelyek közös jellemzője a hagyományos utca gazdag hangulatának szimulációja, a centralitás nélküli változatosság, a tervezett áramlatok, valamint a minden áron emlékezetességre való törekvés a szervezett látványosság és a különféle utalások segítségével. A szórakozást és a fogyasztást célzó hedonista aspirációk a történeti város jól ismert és bevált elemeinek manipulációjához vezetnek. Ennek eredményeképpen a városépítészet eszköztára kiegészül, a növekvő absztrakció világában új fizikai formákat igyekszik létrehozni, a hagyományos helyi tevékenységek és közösségek pedig kiköltöznek.
2
Mindezek során a városi térből, mint erőforrásból áru lesz, amit fogyasztani lehet. A (város)építészet fő funkciója a csábítás és az elbűvölés lesz. Kialakul a középosztálybeli tömegek fogyasztói turizmusa, valamint egy újszerű virtuális turizmus, amelyre példaként említhetők a különféle témaparkok. Lefébvre markánsan mutat rá a lényegre: míg az ipari kapitalizmus korában a különféle árucikkek áramlottak az emberekhez, korunk tömegturizmusa az embereket áramoltatja a különféle történelmű, vagy természetű helyek és terek között. A turizmus az ezredfordulóra az egyik legnagyobb (legális) globális üzletté vált. A tematikus parkokat intenzíven behálózzák, illetve összekötik a telekommunikációs és közlekedési infrastruktúrák hálózatai. Az eredmény a kollázsváros, kulturális sokszínűségével, ellentmondásaival, illetve többértelműségével. A kollázsváros szövetének mozaikjait az infrastruktúra-hálózatok fogják össze. Ez a folyamat, szinte laboratóriumi körülmények között, legjobban az USA-ban, különösen Los Angeles, San Francisco és New York környékén figyelhető meg, de első elemei már Budapesten és környékén a kilencvenes évek elejétől megjelentek. Tehát a posztmodern város mindinkább elveszíti régi hagyományos értelemben vett városszerkezetét, és a vázolt gazdasági és társadalmi változásoknak megfelelően egyre inkább tematikus parkok gyűjteményévé válik olyan témákkal, mint: • szórakoztató parkok • üzleti és ipari parkok • védett, zárt privát lakótelepek • nyugdíjas közösségek • bevásárló központok • út menti lineáris kereskedelmi zónák • újrahasznosított, általában vízparti vendéglátásra orientált létesítmények • telepszerű, ún. campus-jellegű létesítmények • megaprojektek Mint láthatjuk, a tematikus parkok sok típusa fellelhető: kicsik és nagyok, tervezettek és spontán módon létrejöttek. Lényegük a sajátos atmoszférájú, befelé forduló, többé-kevésbé zárt világ, pszeudo (vagy privatizált) “közterületek”, valamint sok esetben (különösen a tervezett parkok esetében) a mindenáron emlékezetességre való törekvés. Ha e szemléletet, illetve megközelítést továbbfejlesztve alkalmazzuk, nem nehéz Velencét (a hajdani kereskedelmi nagyhatalom extravagáns “vízi-színpadát”, a tipikus amerikai fehér középosztálybeli elővárost (“a rasszizmus melegágyát”), Sowetho nyomornegyedét, a Harlemet vagy Budapest VIII. kerületét (“a permanensen marginalizáltakat”), London Docklandsét (“a globális üzleti primátus gigantikus parkját”) vagy Manhattant (“a megadollárok maszkulin küzdőterét”) sem egy-egy sajátosan címkézett tematikus parkként felfogni. A városfejlődés sajátos fintora, hogy a monofunkcionalizmus – melyet mint a modernista városrendezés egyik negatív eredményét ma már egyértelműen elítélünk – bizonyos típusú tematikus parkok formájában ismét kezd kialakulni. Az információs város A világot egyre inkább behálózó, üvegszál kábelek alkotta információs országút olyan mértékben alakítja át a tér–idő összefüggéseket, hogy életünk egyszer s mindenkorra alaposan megváltozik. Ami Haussmann báró idején az új sugaras úthálózat kiépítése volt Párizs középkori szerkezetének felszámolásával, vagy a múlt századi vasútépítés okozta távolságrövidülés a sínszálaknak és a gőzvontatásnak köszönhetően, az ma hihetetlen gyorsasággal, csendesen és sokak számára észrevétlenül zajlik a telekommunikációs forradalomban. A nagyvárosok egyre inkább a globális telekommunikációs és telematikai hálózatok gócpontjaivá válnak. E nagyvárosokban a fizikai környezeten túl a telekommunikációs
3
igények is sűrűsödnek, így az üvegszál- és a rézkábelek hálózata, valamint a mikrohullámú és műholdsugárzások egyfajta idegrendszeri központokká válnak. Egy mindezidáig legnagyobb szabású ember alkotta technológiai rendszer van kialakulóban, aminek hatása alól senki sem vonhatja ki teljesen magát. A telekommunikáció és a városok fejlődése közötti kapcsolatról mindmáig feltűnően kevés valós eredményt produkáltak a szakmai viták. Ezek a sokszor meglehetősen bizonytalan jövőképek valószínűleg számos utópisztikus elemet is tartalmaznak. Nem egyszer a média szenzáció keresését, vagy az egyszerű technológiai determinizmust is tetten érni. A jövő városának nagyszabású forgatókönyveit a rangos külföldi szakirodalom a metaforák széles skálájával jelöli. “A hely nélküli városi világ”, “A virtuális város”, “Az elektronikus ház”, “A huzalozott város”, “Az információs város”, “A láthatatlan város”, “A televáros”, “Teletópia”, “A kibernetikai város”, “Az intelligens város”, “A flexiváros”, “A virtuális közösség”, “A bitek városa”. Annyi már biztosan megállapítható, hogy a telekommunikáció és a telematika – ahelyett, hogy hirtelen és egyszerű képlettel leírhatóan forradalmasítaná a városokat – sokféle, többértelmű és komplex módon, differenciáltan alakítja át a városi életet. A hatások pedig nem egyformán érintenek minden várost. A hagyományos infrastruktúrákkal (például úthálózat) ellentétben a fejlett telekommunikációs hálózatok fejlesztésének különös sajátossága, hogy nagyrészt vagy teljesen láthatatlanok a városok polgárai számára, helyigényük igen csekély, valamint a klasszikus értelemben sohasem válnak mindenki számára elérhető közművekké. Sok hálózat lényege, hogy a társadalom bizonyos rétegeit kirekeszti a hordozott információból. A várospolitika és a várostervezők mindezidáig nem szenteltek elegendő figyelmet a területnek, Pedig a memóriakapacitás és a képernyőtér egyre inkább olyan értékké válik, mint a telek és az ingatlan. A városok fejlődésének történetét tekintve megállapítható, hogy azok alapvetően az emberek közötti kölcsönhatások, illetve a kommunikáció elősegítése érdekében fejlődtek. Arról, hogy a telekommunikáció hogyan hat a város formájára, alapvetően kétféle utópisztikusdeterminisztikus jövőkép létezik a szakirodalomban: a “feloldódó urbanizáció” és a “város reneszánsza” forgatókönyvek. Előbbi arra hivatkozik, hogy a történelem során először lehetséges az, hogy az ember egy hegycsúcsra költözzön fel és mégis valós idejű, hatékony, sőt intim kapcsolatokat tartson fenn üzleti és más közösségekkel. A tele-város egyre inkább felszabadul a földrajzi kötöttségek alól, és a hely szelleme mellett mind jobban meghatározza majd az intellektus. A kibernetikai térben létrejönnek a távolságoktól független virtuális közösségek. A tele-munka (otthoni irodából, távoli fiók-irodákból), a tele-vásárlás, teleügyintézés (például tele-banking), tele-rekreáció (home entertainment) egyre inkább szükségtelenné teszi a fizikai jelenlétet, és ezért mind a decentralizáció irányába hatnak. A másik elemzés azt hangsúlyozza, hogy a fejlett telekommunikáció – amely túlnyomórészt magántársaságok monopóliuma – egyre intenzívebbé teszi a városi tér feletti ellenőrzést. A történelem során a városok egyik lényege volt az akkori kommunikáció ellenőrzése: folyóké, csatornáké, kikötőké, valamint útvonalaké. A telekommunikációs technológiák pedig nem képesek a tér-idő viszonyok mindenütt egyenletes sűrítésére; egyes területeket kizárnak, míg másokat csomópontszerűen bekapcsolnak az új termelési és fogyasztási módokba. A globális hálózatok csomópontjain történő információs szolgáltatások így újabb centralizációt okoznak. Az informatika pedig további segítséget nyújthat a városi tevékenység-sűrűségből adódó zsúfoltságok kezelésére, például a közműszolgáltatások vagy a közúti forgalom szervezése (kapacitás-optimalizálás, információs rendszerek, úthasználat adóztatása) területén. Úgy tűnik, hogy város és telematika kölcsönhatásai életünkben sokdimenziós változást idéznek elő, ezért nem prognosztizálhatók egyszerű dichotómikus képletekkel. E komplex kölcsönhatások, illetve kapcsolatok az alábbi tipológiával írhatók le megfelelően
4
• fizikai fejlődési szinergiák jó példája a posztmodern építészet “erődítmény” karaktere és a magánkézben lévő telematikai hálózatok kizáró jellegének egymást erősítő párhuzamossága, vagy a meglévő fizikai infrastruktúra-folyosókat használó telekommunikációs hálózat fejlesztések • helyettesítési hatások kétségtelen, hogy az informatikai szolgáltatások bizonyos típusú utazások (például ingázás) egy részét feleslegessé teszik, számukat csökkentik • generáló hatások bizonyos területeken az információ, valamint az emberek és áruk fizikai áramlása egymást generálják, amire kiváló példát szolgálnak a konferenciák: előkészítésük roppant mennyiségű elektronikus információ-cserét igényel (telefon, fax, e-mail, repülőjegy foglalás stb.), az eredmény azonban egy fizikailag létrejövő találkozás százak vagy ezrek között, amely láncreakciószerűen további kontaktusok, elektronikus információcserék és későbbi találkozások egész sorát válthatja ki. • elősegítő hatások a fizikai hálózatok (vasút, közút, repülőtér, stb.) optimális működését elősegítendő az elektronikus térben párhuzamosan intelligens informatikai kontrollhálózatok jelennek meg (elektronikus nyomon követés, monitoring, irányítás, ellenőrzés, diszpécserszolgálat, biztonsági rendszerek, díjfizettetés). A lényeg tehát, hogy város és a telekommunikáció számtalan módon kölcsönhatásba kerül egymással: egyrészt tovább erősíti a fejlett nagyvárosok központi szerepét, másrészt elősegíti bizonyos tevékenységek decentralizációját, a fizikai áramlatok egy részét áttereli az elektronikus hálózatokra, bizonyos terek és szolgáltatások használatát ellenőrzés alá vonja, némely területen további igényeket gerjeszt, valamint további akadályokat hárít el a városnövekedés elől. A városi sűrűsödésre egy sor olyan tevékenységnek, melyeket nem lehet áramlatokba transzformálni, továbbra is feltétlen szüksége van: specializált oktatási intézményeknek és termelési központoknak, rekreációs területeknek, valamint speciális szemtől-szembe találkozásoknak (kórházak, szaküzletek, magas szintű vezetői megbeszélések stb.) Megjelennek a tele-közösségi házak, amelyek az esélyegyenlőséget próbálják biztosítani (például Manchester, Edinburgh), az internet-kávéházak, az intelligens épületek, a virtuális egyetemi campusok (például Antwerpen, Barcelona, Stockholm), tehát a távtanulás, valamint a tele-vásárlás, a tele-banking és a tele-szórakozás. A város fizikai és elektronikus terei egyaránt újraértelmeződnek. Míg a városi (fizikai) helyek társadalmi tagoltsága általában jól érthető, addig az elektronikus tereké – ahol a földrajzi elhelyezkedésnek a fizikai terekkel éles ellentétben nincs már semmi szerepe – sokkal kevésbé. Az otthon és munkahely, a magán és köz, valamint a fizikai és elektronikus közötti határok egyre inkább elmosódnak. A hatalommal rendelkező csoportok a telekommunikáció segítségével a városi tér és használata felett növekvő ellenőrzést gyakorolnak, míg új fizikai és elektronikus gettók jönnek létre a marginalizált, a szegény és a deprivált háztartások számára. Az információs város egyre inkább polarizálódik, és a különböző fizikai és elektronikus terek komplex “patchwork” (folt hátán folt)-szerű rendszerévé válik. A kulturális gazdaság & a kreatív helyek A 21. század sikeres nagyvárosainak kulcsszava a minőség lesz: szolgáltatásokban, életmódban és kultúrában egyaránt. Ugyanakkor a korszak gazdasági és kulturális értelemben meghatározó urbánus központjai azok a nagyvárosi régiók lesznek, amelyek az
5
úgynevezett „kreatív hely” tulajdonsággal jellemezhetőek. (Ilyennek számítanak jelenleg többek között: Los Angeles, a Szilícumvölgy, Ottawa környéke, Párizs régiója, vagy Lombardia térsége.) Természetesen egy kreatív hely kialakulása több feltétel szerencsés egybeesésének köszönhető: ezek között szerepelnek a kulturális hagyományok (az őslakóké és a bevándoroltaké egyaránt), a kedvező regionális gazdasági kontextus, a hely intenzív bekapcsolódása a globális infrastruktúra-hálózatokba, a helyi hálózatok gazdagsága (vagyis a szemtől-szembe találkozásoknak kedvező urbánus tereké és intézményeké; kávéházak, korzók, kiállítótermek, egyetemek), valamint az úgynevezett idegen elem jelenléte. Az új szervezési rendszer, illetve területi logika ellenére sem szabad megfeledkezni arról, hogy a személyes tapasztalat, a történelmi emlékezet és a kulturális identitás még mindig helyhezkötöttek. Egyrészt jó hír, hogy az információs társadalom korában is nagy szükség van a szemtől-szembe találkozásokra (nem csak társadalmi nosztalgiák, szociálpszichológiai igények felemlítése okán, hanem a kreativitás, vagyis a gazdasági siker érdekében is!), másrészt a városfejlesztésre mindig megtermékenyítően hatott az idegen, bevándorló elem: jó példa erre London, Párizs, Hollywood, vagy New York (ahol jelentős arányú a bevándorló népesség, köztük a zsidó közösségek). A kulturális gazdaság a nagyvárosi régiók egy sajátos gazdasági klasztere, az új posztindusztriális gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő, a piacgazdaságba egyre mélyebben beépülő jellegzetes eleme. Természetéből fakadóan igényli a városi koncentrációt, illetve miliőt (urbánus tereket és intézményeket), valamint a kis- és középméretű vállalkozások rugalmas hálózatát, beleértve a fejlett IT hálózatokat és az együttműködési kultúrát. Része a tudásalapú gazdaságnak, ahol a termékek egy részének fogyasztását (és árát) nem hasznossági, hanem kulturális szempontok határozzák meg. A materiális, gyakorlati értéknél sokkal fontosabb kulturális-esztétikai-szellemi-szimbolikus tartalmuk. A kultúra, mint üzlet egyik vezető szektora a posztfordista gazdasági fordulatnak, és alapja számtalan nagyváros megújulási folyamatának. A kulturális iparágak magukba foglalják a divat (ruházat, ékszer), a bútor, lakberendezés, a személygépkocsi, a reklám, a könyvkiadás, a zene, a film, az építészet, a vendéglátás és a túrizmussal összefüggő termékek és szolgáltatások teljes skáláját, illetve vertikumát. A zene esetében például ez horizontális értelemben a műfajok széles skáláját jelenti az operától, valamint a szimfonikus és a kamarazenétől az operetten át a jazzig, illetve a könnyűzenéig, míg vertikálisan az oktatástól kezdve a fesztiválokon át a kotta, CD kiadásig, illetve a hangszerkészítésig. A jelenség természetesen igen sokszínű, de a tematizálódás folyamata már jól megfigyelhető globális léptékben: London például a színházak városaként említhető, míg Hollywoodra a mozi fővárosaként gondolunk, Lombardia a formatervezés központja (Olaszország általában véve is ékszer- és lábbeli divat-nagyhatalom), Los Angeles a kozmetikai sebészet központjának lép elő, de ide sorolható a legutóbbi időben megjelenő brazil luxusfogyasztási cikkek megjelenése is. A kulturális gazdaság erősen helyfüggő, és szervesen táplálkozik a helyi hagyományokból (például Lombardiában, Milánó környezetében a Szaléziánus rend 400 éve oktatja az egyszerű embereket a minőségi, igényes kézműves munkára). A függés természete elsősorban társadalmi, és kiterjed a képzettségre, a szaktudásra, az igényességre, a munkamorálra, a bizalomra és az együttműködési készségre. A kulturális gazdaság különösen igényes a városi társadalom minőségére. A városok versenyképességéhez pedig jelentősen hozzájárul azáltal, hogy egyedi termékeket állít elő, a kölcsönös tanulás, szinergia, kreativitás, innováció iránti igényével kvalifikált munkaerőt hoz létre, valamint más fejlett gazdasági ágakat is vonz, egyrészt közvetlenül (például a túrizmust), másrészt az életminőségen keresztül közvetett vonzerőt is gyakorolva (lásd például az üzleti szolgáltatásokat). A kulturális gazdaság egyrészt szerves kapcsolatban van egy másik, jelentőségében növekvő szektorral az ún. szabadidő gazdasággal (amelynek részei a helyi rekreáció, a
6
túrizmus, és a szórakoztatóipar), másrészt tevékenységi szinten – ha nem is önállóan, illetve átfedések nélkül, de – négy komponense különböztethető meg. Ezek: (1) a hagyományos kulturális szolgáltatások köre – közművelődés, kulturális intézmények: kiállítások, múzeumok, színházak, koncertek stb., (2) a kulturális termékipar – elektronikus és nyomtatott sajtó, marketingkommunikáció, könyvkiadás, rendezvény- és látványipar, filmipar, zene, szoftveripar, divatipar, formatervezés, építészet, felsőoktatás, kutatás-fejlesztés és a speciális vendéglátás, (3) a kultúrával összefüggő turizmus – Operabál, Tavaszi Fesztivál, Pepsi sziget, gyógyvíztúrizmus, vallási túrizmus, konferencia-túrizmus, valamint (4) a tudásipar – felsőoktatás, nyári egyetemek, tudományos konferenciák, K+F. III. Budapest esélyei Az urbanisztika számára a globalizációs dilemmák két okból is fontosak. Egyrészt az épített kultúra szempontjából eldöntendő, hogy érdemes-e kritika nélkül egy uniformizáló globális erőfeszítést támogatni, amely végső esetben magát az ezerszínű városi kultúrát semmisíti meg, másrészt az utóbbi évtizedek azt mutatják, hogy a globalizálódó piac az egyneműséggel szemben felértékelni látszik az egyediséget. Christian Norberg-Shulz szerint a városépítészet a genius loci láthatóvá tétele. Az identitás persze nem feltétlenül egyenlő a PR céllal létrehozott és eladott imázzsal. Egy komplex nagyvárosban a kulturális identitás kérdése meglehetősen bonyolult. Felmerül a kérdés, hogy kinek az identitás-elképzelése érvényesüljön? Azoké, akik a történelem összes relikviáját meg kívánják őrizni, vagy azoké, akik a fejlesztések hatására emelkedő telekárakkal és lakbérekkel költözésre kényszerítenek jelentős rétegeket? Azoké, akik turistáknak komponálnak kereskedelmi imázst, vagy azoké, akik a „hrabali” hangulatú szegénységben vélik megtalálni a hely igazi identitását? Mára már a természetes identitás koncepciója is megkérdőjeleződött, ami után csak az ember választotta kulturális identitás lehetősége marad. A városok esetében pedig a kulturális identitás megalkotói a különféle intézmények és médiumok, beleértve a (város)építészetet is. Érdekes felfedezni Budapest nagyszerű örökségében, hogy a tematikus park egyáltalán nem új jelenség. A főváros rendelkezik néhány figyelemreméltó pozitív előképpel, mint például a Wekerle-telep (lakópark) vagy a millenniumi együttes a Városligetben (szórakoztató park), de a gyalogos Váci utca exkluzív üzleteivel is egyre inkább egyfajta (nem feltétlenül pozitív) tematikus park. E hagyományok méltó folytatója a Millenáris Park. Budapest kulturális öröksége, illetve kulturális lehetőségei kiválóak. Amellett, hogy az új gazdaság egyik legígéretesebb ágának, a kulturális és a szabadidő gazdaság klaszterjellegű fejlesztésének komoly szerepe lehet a főváros gazdasági versenyképességének növelésében, egy lassan formálódó jövőkép, illetve fejlesztési stratégiai meghatározó eleme is lehet. A metropolisz régió kulturális gazdaságának fejlesztése magába foglalja a hagyományosan állami feladatként jelentkező kulturális szolgáltatások fejlesztését, az üzleti szféra e területén működő kis- és középvállalatok fejlődésének, illetve hálózati együttműködésének támogatását, valamint az intenzív nemzetközi helymarketinget is. A város minden időben a kultúra foglalata, kultúrát pedig feltalálni nem, csupán folytatni lehet. Természetesen egy nagyvárost sokfajta kultúra kölcsönhatása alakítja. Ha ránézünk Budapestre, és azt mondjuk: nem tetszik nekünk valamelyik része, vagy úgy egészben, akkor tulajdonképpen azt mondjuk, hogy nem tetszik az a kultúra, ami alakította, illetve alakítja. Jó lenne, ha fővárosunkat igazán szeretnék lakói, és a várost az optimizmus, a kedvesség és az egymással törődés kultúrája alakítaná. E tényezőknek talán még nagyobb a szerepük úgy az életminőség, mint a gazdasági versenyképesség fejlesztésében, mint a hagyományos „műszaki” tényezőknek.
7
Hamvas Béla szerint az öt (európai) géniusz „a ködös észak”, „a mediterrán dél”, „kelet sztyeppéi”, „a polgárosodott nyugat” és „Erdély”. Magyarország – szerinte – attól különleges hely, hogy minden pontján egyszerre van jelen mind az öt primer komponens csak más-más arányban. Mindez persze az időben is változhat. Önökre bízom, hogy a mi Budapestünk géniuszában jelenleg melyik alkotórész dominál. Budapestnek már most temérdek látható és láthatatlan versenytársa van szerte Európában. A színfalak mögött öldöklő verseny folyik a megarendezvények jogának megszerzéséért, valamint emblematikus (kulturális) létesítmények megtelepítéséért. Minden aspiráns igyekszik jellegzetessé, összecserélhetetlenné tennie magát, és ennek megfelelően bőséggel áldoz a közfigyelemért. Glasgow – egy látványos városrehabilitációs program betetőzéseként – 1999-ben „az építészet és a formatervezés fővárosa” volt. Tavaly Graz volt „Európa kulturális fővárosa”, idén pedig Genova, az olimpiát sikeresen megrendező, Gaudi és Cerda Barcelonája pedig nemzetközi kulturális fórumnak adott otthont De a versenyben az európai városrangsorban harmadrangúnak számító városok is jelentkeznek: a 680 ezer lakosú Wroclaw például a 2010-es világkiállításra pályázik. A korábban gazdasági depresszióval és terrorista merényletekkel sújtott Bilbao Frank O. Gehry sztárépítészt szerződtetve néhány éve Guggenheim múzeumot épített, amely mára már több mint egymillió turistát vonz évente. Bátor és kreatív projektek (is) kellenek tehát a nagyvárosok sikeres fejlesztéséhez: olyanok, amelyek „lenyomatot” hagynak nemcsak a város szövetén, de a nemzetközi túrizmus térképén is. Meglepőnek tűnhet azoknak az attrakcióknak a sora, amelyek ezt Budapesttel valamilyen mértékben megteszik: a Sziget, a Száztagú Cigányzenekar, a Kommunista Szoborpark, a Terror Háza, a Millenáris Park, a Budapesti Tavaszi Fesztivál és az Ecseri piac. Egyelőre nem több. Budapest versenytársai közül már jónéhánynak sikerült felépítenie és eladnia arculatát. Bécs a szecesszióra épített, mely témába komplex módon belefoglalta az építészetet, a képzőművészetet és a zenét (utóbbit az operettől az operabálig). A császárváros mindezt városépítészeti rekonstrukcióval nyomatékosította. Kisebb léptékben Salzburg is sikeresen épített a Mozart-kultuszra, a zenei fesztiváltól a bonbonig. Prága a cseh irodalom klasszikusaira „játszik rá” sikeresen, a városarculatot középkori skanzen jelleggel alakítva. A Budapes-mítosz még várat magára, pedig van miből „gyúrni”. Ha Bécstől „csenne” jobb kiadású szecessziós város lehetne (gondoljunk csak Lechner Ödönre, Róth Miksára, Kós Károlyra, Csontváryra, vagy a Zsolnay-porcelánra), de kiválóan építhet a zenére is (Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi minden nehézség nélkül „értékesíthető”), beleértve a népzenét, a komolyzenét, az operettet, a cigányzenét és a kortárs könnyűzenét, illetve a dzsesszt. A páratlan magyar zenepedagógiában pedig ott van a Kodály-módszer! Az is valóságos csoda, hogy Budapesten egymással párhuzamosan közel egytucatnyi építészeti hagyomány alakult ki a pasaréti Bauhaustól a belvárosi szecessziós palotákon át Kós Károly budai, kispesti és állatkerti munkásságáig. Kínálja még magát – nem feltétlenül mai állapotában – az oktatás, a szakoktatás és az egyetemi képzés is („az egyetemi város” tematika, amely lehetővé tenné, hogy a délkelet-európai országok leendő elitjének képzőhelye legyünk), de egyes szakírók szerint egzotikumánál fogva még a századfordulós szegénység is „értékes”, illetve érdekes lehet a nemzetközi túrizmus szemszögéből. Budapestnek azonban Béccsel és Prágával szemben egyik komoly hátránya, hogy nem „gyalogosváros”. Riválisai pedig azok. Nemcsak léptéküknél fogva, hanem kiterjedtebb gyalogosövezetekkel és fejlettebb szolgáltatási színvonalú tömegközlekedéssel rendelkeznek. Ne felejtsük el, hogy egy város megismerése, felfedezése – hasonlóan a kisüzletekben történő vásárláshoz – alapvetően gyalogostevékenység. Ahhoz hogy ne maradjon le a versenyben Budapestnek komoly fejlesztési forrásokat kell fordítania a közeljövőben egyrészt a közúthálózat még hiányzó elemeinek megépítésére, másrészt a tömegközlekedés korszerűsítésére, illetve továbbfejlesztésére. E kettő adhatna lehetőséget további közösségi területek forgalomcsillapítására, illetve gyalogosítására.
8
A (történelmi) városrészek tematizálása Ha mikro-léptékben is, de bizonyos tematikus sűrűsödések elkezdtek spontán kialakulni az elmúlt évtizedben, a belső, elsősorban kereskedelmi városrészek terület-felhasználásában. Ilyen például a Belvárosban a Falk Miksa utca és környéke, amely műkincs-kereskedelem és az ehhez tartozó festményárverések központjává vált. A környéken tucatnyi, ma már patinás nevű magángaléria, valamint régiség/műtárgy kereskedés található, amelyeket előszeretettel keresnek fel a hazai elit mellett a tehetősebb külföldi turisták is. Hasonló sűrűsödés figyelhető meg a használt könyvek kereskedelmében is: a Múzeum körút és környéke számos antikváriumot kínál a bibliofil kincskeresőknek. Spontán előképek, majd lassú de tudatos fejlesztés eredményeképpen itt említhető még a Nagymező utca és néhány száz métere környezetében kialakuló „színházi-szórakoztató vigalmi negyed” is, beleértve a Liszt Ferenc tér-Jókai tér övezetét is. A térbeli sűrűsödés hiánya nem feltétlenül akadály. A tematizálásnak van egy másik, költséges beruházást nem igénylő, eddig még teljesen kihasználatlan módja: az ún. tematikus séták intézménye turisták számára, megfelelő térképpel és többnyelvű, gazdagon illusztrált útmutatóval, amelynek során egy-egy történelmi eseménysorozat, vagy kiemelkedő személy életútjának állomásait keresik fel. A nemzetközi porondon számos példa van erre Dublin James Joyce sétájától a bostoni teadélután járdák piros csíkját követő urbánus szafariájig. A budapesti témák között különlegesség lehetne például egy Krúdy-séta, egy kávéházi körkép, egy Bauhaus séta a Pasaréten, vagy az 1956-os forradalom stációit követő barangolás (érintve a Terror Háza múzeumot, a Köztársaság teret, a Rádió épületét, a Kossuth teret és a Kommunista Szoborparkot Nagytétényben). Az innovatív projektek szerepéről szólva az új – vagyis az adottságokat előnnyé formáló – gondolkodásmód jó példája lehetne a Józsefváros belső területének átformálása. Ahelyett, hogy a városrész a rendőrség és a térfigyelő kamerák segítségével a legigénytelenebb prostitúció fantomjával küzd, félretéve a nyárspolgári előítéleteket előnyére formálhatná a kínos hagyományt. A londoni Soho, az amszterdami belváros, vagy a sydney-i Kings Cross különleges – nemcsak „vigalmi igényeket” kiszolgáló – idegenforgalmi vonzerővel bír, afféle „pozitív gettó”, átlátható helyzettel és virágzó túrizmussal. (Akinek ez nem tetszik a helyi lakosok közül, az sem jár rosszul: korábban elértéktelenedett ingatlanja hamarosan a sokszorosát fogja érni, amelyből másutt kényelmesen megoldhatja lakásgondjait.) A hátrányok előnnyé formálása nagyobb léptékben is megkísérelhető; a szegregáció, a „gettósodás” okos várospolitikát követve hallatlan érték is lehet. A régi pesti zsidónegyed (a Dob utca, Kazinczy utca, Síp utca és Dohány utca egybefüggő térsége) ma is páratlan kulturális és civilizációs érték, amely – bár nemrégiben az Andrássy úttal együtt felkerült az UNESCO Világörökség listájára – mostanáig parlagon hevert az idegenforgalom szempontjából. (A prágai kisebb.) A budapesti abban is egyedi, hogy, szemben Európa többi tradicionális zsidónegyedével, az egykori gettó területén működik a mai zsidóság intézményeinek jó része, beleértve a hitéletet, a kulturális rendezvényeket, a kóser vendéglátást és a zsidó kultúrához kapcsolódó kiskereskedelmet is. Tudatos fejlesztéssel a budapesti „Jewish Town” a maga etnokultúrális világával a főváros egyik büszkesége lehetne, s ez a metamorfózis a történelmi sebek begyógyításában is segítene. S mint ahogy mára a „China Town” attrakciója is szinte kötelező látványossága már egy nagyvárosnak, fontolóra lehetne venni egy „pozitív skanzenként” funkcionáló „Gipsy Town” létrehozását is, a világszerte érdeklődést keltő cigány folklórra és muzsikára alapozva. De lehetne koncentrálni az olyan (városi) rekreációs lehetőségekre, amelyet a páratlan Dunapart kínálhat (gondoljunk csak a Hajógyári Szigeten spontán kialakuló miliőre). Budapestnek civilizációsan kell kitalálnia önmagát, a maga kulturális-civilizációs imázsát, amely nélkül a nagyvárosok versenyében nem lesz képes felkerülni a tőke, a kultúra, a túrizmus és a befektetések világtérképére. Úgy tűnik, hogy a kultúra, a kulturális gazdaság adottságainknál fogva az egyik nagy lehetősége Budapestnek és közvetlen környezetének, azon belül is a vizuális/látványipar és a zene emelkedhet ki sajátos „vezér-tematikaként”,
9
amelyre egy versenyképes imázst, az arra épülő komplex fejlesztési stratégiát, valamint az abból következő helymarketing akcióit, illetve a fejlesztési projekteket sikeresen építeni lehet. Egy kísérlet volt már a Budapestet és Pest megyét magába foglaló Közép-magyarországi Régió 2001-ben készült stratégiájában egy markáns jövőkép megfogalmazására: (mikor már Magyarország több éve tagja az Európai Uniónak…) „a régió fejlődésének felgyorsulása a régión belüli cselekvő partnerségnek, a sokrétű hazai és külföldi hálózati együttműködésnek, valamint a hatékonyan felhasznált Európai Uniós alapok gazdaságélénkítő hatásának köszönhető. A hagyományos infrastruktúrák terén felszámolta a legégetőbb kapacitáshiányokat, az információs társadalom fejlesztésében pedig kihasználta regionális versenyelőnyét. A tudásalapú emberi erőforrás- és gazdaságfejlesztés az üzleti szolgáltatásokra, a kutatás-fejlesztésre, a kulturális gazdaságra és a szabadidő-gazdaságra koncentrál. Jelentős, nemzetközi figyelmet is keltő zászlóshajó-projektek valósulnak meg. Az átgondolt fejlesztés eredménye a többpólusú fejlődés és a koordinált területhasználat. A térség többféle rétegnek is vonzó életkörülményeket kínál.”
Álom? „Az álom hazugság, de álmodni igaz” (R. P. Warren)
Dr. Lukovich Tamás a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke
C:\PK-MUNKAHELYI DOK\konfer\foep-dobogoko\Előzeteskiadvány\LUKOVICH-Városokversenye-2004.doc
10
