Varga Patrícia Zúgó patak
Létezel?
Tükörbe nézek, magamat látom, egy komor arcot kinek arcán ritkán derülnek fel mosolyok. Fénytelen sötét szempár tekint vissza rám Mely elvesztette csillogó varázsát. Lélekmagányomat hordozom legbelül, kifelé élek, gondolataimat másokkal megosztom. De van egy belső világ, mely csak az enyém melyet én építettem fel, fejlesztek s néha álmaimban megélek.
Ha tükörbe nézek, vajon egyszer majd Téged látlak? Fénytelen szemek helyett Huncut, csillogó tekinteted rám veted? Önmagam tükörképét keresem, ki valójában én magam leszek Egy másik testben?
Belőlem egy darab Más formában lakozva? Gondolataink egyek lesznek Egy síkon mozogva?
Ha igen, ha Te én vagyok Akkor a tükröm vagy Ki önmagamból egy kiszakadt darab, Kire ha ránézek nem kellenek szavak Érezni fogom, hogy lelkünkön Örökre bilincs marad.
Elárultál
Szép szavak, hamis ígéretek, hagyták el ajkad mikor lelked romokban hevert s szenvedett.
Vigasztaltalak, enyhítettem fájdalmadat, üres percekben ha kerestél megosztottam Veled magányomat.
Vártalak. Egyre ritkábban jöttél, kifogások, odavetett szavak lettek jutalmam kitartó s kedves szavaimért.
Mégis?
Csend honol s meleg Kánikula a nyárban, mely szenvedőn, de reményeket ébreszt. Vidám, családi napok önfeledt, együtt töltött percek Hazug szavaid már nem kellenek nekem. Nincs időm, nem tudok jönni közölted..s közben leveleim válasz nélkül a semmibe vesztek Még figyelmet sem szenteltél rá, hogy válaszolj, szavak, hazugság így teltek el az utóbbi napok.
Ne ámíts, ne hitegess Nem kell! Még egyszer nem akarok szenvedni szeretetet hazudó szavak miatt, Becsaptál, menj el, többé már nem kellesz!
Az idő gyorsan szállt A napok repültek S Te egyre ritkábban jöttél, nem kerestél s már nem éreztelek.
Elárultál, hazudtál Eddig tartott kitartásod Menj el! Nem akarok újabb hazugságot!!
Bánat Forró, izzó napsugarak Tombol a nyár, éget a meleg A szívekben újra éled a szeretet s a szerelem.
Millió gondok rontják kedvemet, próbálom
lerázni, de néha sok már a teher. Érzem, hogy Nálad is sátrat vertek a bánat- felhők Mosolygó arcodra szomorúság költözött.
Apró kis tüskék, pici fájdalmak, melyek egymást erősítve raktározódnak halmozódnak. Most nem tudok vigaszt nyújtani Neked Unottan, üresen élem az életem.
Nem érezlek, halványul képed, Akarom, de most nem megy. Gyenge vagyok s erőtlen, Szürke lett üressé vált életem.
Nem adom fel, bár lelkem halott. Muszáj, megint harcolok. Saját, valós közegem támad, hoznak fel ellenem koholt hibákat.
Fáj..de lepereg rólam Idő kell, hogy újra felálljak Nem tudom, fog-e még szabadon szárnyalni lelkem Vagy vágyik az áhított Lélekközösségbe?
Hol megtörik a fény
s egybeolvad a sötéttel. Hol nincs idő tér, csak a szeretet s emlékek Mennék is, de itt még van dolgom, imádott gyermekem sorsát magamban hordom.
Az én utam! Az én harcom! A csatáimat egyedül vívom. Te ne dobj el miattam mindent Maradj olyannak, amilyennek megismertelek.
Talán egyszer eltűnik a tüske belőlem Talán egyszer vérző
szívem újra beheged és szabadon szerethet. Talán egyszer majd megtalálom a lélekpárom Ki tudom, hogy engem keres S rám vár magányos éjszakákon.
Szívem a szíveddel
Ahogy a nap feltűnik a horizonton, fénnyel árasztja el a földet, a természet éled s megszünteti a sötétséget.
Úgy éledt a remény a szívemben, fényt hoztál eloszlatva a sötétséget Haldokló lelkemben.
Enyhítetted a fájdalmat s a bánatot, vártalak mint éj a csillagot. Szelíd lényed jólesőn átkarolt, vártalak akartalak, sürgettem hogy teljenek a nappalok.
Puha bárányfelhővel takartad be fájó lelkem, Próbáltad enyhíteni minden szenvedésem. Akarom, hogy maradj, hogy velem légy, szívemet adom a szívedért.
Fényév
Tudom, hogy létezel Bár nem talállak Elválaszt Tőled egy valós világ, hidak ködök és árnyak.
Fantom léted itt érzem magamban Gyere, találj rám, Mióta leszülettem újra ide a földre Csak Téged várlak.
Szerepelsz a gondolataimban Az álmaimban, a vágyban Minden egyes sejtemben érezlek, benne vagy minden szívdobbanásban.
Fényévekre vagy Tőlem De megtalállak Enyém leszel s lelkem A végtelenben Veled
Együtt szárnyal.
