VARGA LÁSZLÓ AMIKOR ELINDULT A VONAT Deportálás és kitelepítés Nagymegyer és környékén lévő településekről között

VARGA LÁSZLÓ AMIKOR ELINDULT A VONAT Deportálás és kitelepítés Nagymegyer és környékén lévő településekről 1945-1949 között

1

A kiadvány megjelenését támogatták : Nagymegyer Városának Önkormányzata Nevitel Rt., Dunszerdahely Csemadok Nagymegyeri Szervezete Nagymegyer és Vidéke Célalap Oktatási és Kulturális Minisztérium, Budapest Mécs László Társaság, Pozsony Lakszakállas Község Önkormányzata Ekecs Község Önkormányzata Alistál Község Önkormányzata Padány Község Önkormányzata Kulcsod Község Önkormányzata Csilizradvány Község Önkormányzata Balony Község Önkormányzata Szap Község Önkormányzata Csiliznyárad Község Önkormányzata Medve Község Önkormányzata

ISBN 978 – 80 – 89001 – 39 – 2 © Varga László © Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely 2

VARGA LÁSZLÓ

AMIKOR ELINDULT A VONAT Deportálás és kitelepítés Nagymegyer és környékén lévő településekről 1945-1949 között

Dunaszerdahely, 2007 3

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 38.

4

Előszó A 2007-es évben számos településen megemlékeznek a felvidéki maygyarság egyik legsötétebb korszakáról, a hontalanság koráról. A Csemadok nagymegyeri körzetében együttműködő alapszervezetek emlékezni és emlékeztetni szeretnék a településeiken élőket, fiatalokat és időseket egyaránt. Ez motivált bennünket e helytörténeti kiadvány megjelentetésére, amelyben a körzetben élő magyar lakosság 1945-49-es évek történetét dolgoztuk fel egyrészt a levéltári dokumentumok, illetve a meghurcoltatást átélt emberek visszaemlékezéseinek összegyűjtésével. A helytörténeti kiadvány két nagy részre tagolódik. Az első részben a körzet központja, a nagymegyeri magyarság megpróltatásaival ismerkedhet meg az olvasó. A második részben Lakszakállas, Ekecs-Apácaszakállas, Alistál, Padány és a csilizközi falvak magyarságának történelmével foglalkozunk az 1945-49-es időszakban. A kiadvány összeállításánál segítséget kaptam Bodó Richárd csiliradványi és Varga Gyula ekecsi Csemadok elnököktől, illetve a Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Gimnázium és Kereskedelmi Akadémia tanulóitól, akik aktívan bekapcsolódtak a forrásanyagok, visszaemlékezések összegyűjtésébe. Ezt ezúton is köszönöm, névszerint Bábics Zoltán, Garai János, Csicsay Lilla, Šuch Andrea, Szinghoffer Katalin, Boros Annamária, Ollé Szilvia, Katona Csilla, Buzgó Éva, Gerhardt Bernadett, Éliás Enikő, Néveri Zoltán, Petőcz Petronella, László Tamás, Lukovics Ágnes, Németh Katalin, Juhász Mária, Farkas János, Rácz Veronika, Petőcz Gyula volt és jelenlegi tanulóknak. Külön szeretném kiemelni Kugler József történész, falukutató, az MTA főmunkatársának támogatását és segítségét. Miután levélben megszólítottam, mindenben igyekezett segítségünkre lenni. Az ő hozzájárulásával sikerült pontosítani a Békés megyébe került nagymegyeriek jegyzékét. Nagyon szépen köszönjük, tisztelt Tanár Úr! A korszak történelmi eseményeinek feldolgozásánál jelentős mértékben a levéltári anyagokra támaszkodtunk. Hosszabb időt töltöttünk a vágsellyei, komáromi területi levéltárban, illetve a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban. Munkánkban felhasználtuk a korszak történelmének egyik legszakavatottabb ismerőjének, Vadkerty Katalinnak alapvető munkáját1 és az egyes településekről szóló helytörténeti kiadványokat. 5

6

Rövid történelmi visszatekintés Mottó : „A magyar kérdés vagonkérdés!” A csehszlovákiai kisebbségek sorsa a 2. világháború után igen mostohára fordult: az újjáalakult csehszlovák állam legelső megnyilvánulásai, így Eduard Beneš elnök dekrétumai között szerepelt a nem szláv nyelvű etnikumok, azaz a németek és a magyarok kollektív bűnösségének elve, illetve a szláv nemzetállam megteremtésének szándéka. Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nemegyszer megelőzték a prágai intézkedést). Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14-e és október 27-e között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, kb. 20 közvetve érintette a kollektívan bűnösnek tekintett magyarságot. Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elboscsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetéteit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

1. A köztársaság elnök aláírja a megtorló rendeleteket 7

A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5-ét) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként, és utasították ki az országból. Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. Az üldözések hatására 40 000 felvidéki magyar élete kockáztatásával szökött át Magyarországra.

2. A menekülők A reszlovakizációs folyamat vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak lehetőséget adtak visszatérésükhöz az anyanemzethez. Az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, és visszaadták elkobzott tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult: propagandamunkát végeztek, és elbírálták a beérkezett kérvényeket. Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok fiygyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy veszélyt jelent. 8

719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. A közmunkáról szóló 1945/88-as elnöki dekrétumra hivatkozva a maygyar férfiakat 16-tól 55, a nőket pedig 18-tól 45 éves korig közmunkára kényszerítették. A törvény keretein túllépve, sok esetben sokkal fiatalabb és idősebb polgárokat besoroltak a jegyzékbe. A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerőtoborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak több mint 6600 házat, közel 3900 hektár termelőföldet és szinte minden ingóságukat hátrahagytak. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból „kolonistának” jelentkezőkből állt. A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsereegyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián, illetve a páriszsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter, és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyaráynyú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek. 9

A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Maygyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal, s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 elején lépték át a csehszlovák-magyar határt. Egy 1948 nyarán napvilágot látott rendelet alapján összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része a magyar nyelvterületen volt található. Az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták. Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. 1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is –, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást. Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. 10

NAGYMEGYER - IZSAP

11

12

A 2. világháború befejezése után a bevonuló csehszlovák katonaság, csendőrök és néhány hivatalnok, később a visszatérő kolonisták, betelepülő „partizánok” jelenléte, s főleg a helyiekkel kialakított viszonya egyértelművé tette, hogy Nagymegyer magyar nemzetségű lakossága nem a felszabadítottak, hanem a legyőzöttek kategóriájába tartozik. A helyi közigazgatást egy hattagú intézőbizottság (miestna správna komisia) vette át. A bizottság élére kinevezték a tejhatalommal rendelkező „komiszárt”, Nagymegyeren ezt a tisztséget egy Ollé nevű személy töltötte be. Az állami hatalom további eszközei a városban csak szlovák nemzetiségű polgárokból álló helyi csendőrség (stanica národnej bezpečnosti), illetve a városba telepített katonai helyőrség volt. A megalakulást követően a helyi intézőbizottság elsősorban a háborús károk felmérését végezte. 234 bejelentés érkezett címére egyénektől, illetve közösségektől. Ez mellett már 1945 őszén érvényesíteni kezdik a kassai kormányprogram szellemében a magyar ellenes intézkedések egész sorát. A hivatalokról és középületekről eltűntek a magyar feliratok. A magyar nyelvű iskolát bezárják. A szlovák nyelvű iskolában viszont csak 1946. április l9-én indult el a tanítás, az iskola első igazgatója egy Pavel Fusek nevű tanító volt.

3. 1946-ban kialakított szlovák tannyelvű iskola A hivatalokban nem engedélyezik a magyar nyelv használatát. A helyi végrehajtó bizottságnak a legtöbb munkát az ún. „správcák”, felügyelők 13

kinevezése adta. Minden magyar nemzetiségű középbirtokos, kereskedő, iparos, kocsmáros és egyéb vallálkozó mellé egy megbízható szlovák nemzetiségű felügyelőt kellett kinevezni, amikor a gazdasági tevékenységből származó jövedelem nagy része is a felügyelőt illette. Nem egy személy volt városunkban is, aki két-három vállalkozónak volt a felügyelője. Ha végigolvassuk a korabeli dokumentumokat, a nagymegyeri intézőbizottság jegyzőkönyveit, az az érzésünk, hogy az adott időszak „legfontosabb eseményét” a felügyelők kinevezése jelentette. A kor jellegzetes sajátossága, hogy szinte verseny folyt a jól jövedelmező, munka nélküli állásokért2, ezért egyre több idegen jelent meg a városban.

4. A felügyelői jogkör megszüntetéséről szóló határozat Az 1945-ös évben a hatalom új képviselőinek a közrendet különösebb erőszak nélkül sikerült biztosítania. Megkönnyítette ezt az is, hogy a városban az 1945 előtt működő minden felekezeti, ifjúsági és kulturális szervezet működését betiltották. A helyi magyar lakosság között a félelem és a bizonytalanság érzése erősödött, hiszen nagyon kevesen voltak olyanok, akik az adott korzszak politikai viszonyai között tájékozódni tudtak. Az egyházak vezetői, a római katolikus egyház plébánosa, Cseri István, illetve a református 14

tiszteletes, dr. Katona Géza próbálta az embereket felkészíteni a várható eseményekre.

5. Cseri István esperes 1946-os év elején felgyorsulnak a politikai események. A csehszlovák kormány számára egyre pontosabban megfogalmazódott a terv, amelyet arra az időre készítettek, ha a magyarok teljes kitelepítését nem tudják megvalósítani nagyhatalmi támogatással. Ennek ellenére az ország déli részén lévő egységes magyar nyelvterület megbontására törekedtek, mégpedig a reszlovakizáció, deportálás és végül a kitelepítés segítségével. Az 1946-ban tartott népszámlálás szerint Nagymegyernek és Izsapnak 4556 lakosa volt. Ebből 455 szlovák, 1 német és 1 osztrák3. Tehát a jogfosztottság éveinek kezdetén a két településen 4099 személy, a lakosság 89,9%-a vallotta magát magyarnak. Ennek az aránynak erőszakos megváltoztatására törekedtek a hatalom képviselői. Ennek első formája volt a reszlovakizációs kampány meghirdetetése. A reszlovákizáció kérdésével a csehszlovák kormány 1946 januárja és júniusa között többször foglalkozott. Az első félév végére elkészült az a felhívás, amelyet Nagymegyeren is olvashattak: „Tudatjuk a község minden lakosával, hogy azok a személyek, akiknek 1930 után már nem volt lehetőségük magukat szlováknak jelenteni, s jelenben szlovák őseik révén ennek érzik magukat, utólagosan is jelentkezhetnek, hogy bevallják, szlovákok.” Ezután következett, hogy hol és mikor lehet jelentkezni a felhívásra.4 A befejezés igen csábítóan hangzott a minden állampolgári joguktól megfosztott magyarok számára: „A jelentkezettek megtarthatják csehzszlovák állampolgárságukat.” 5 15

Ezért talán több mint hat évtized távlatából sem lehet egyértelműen elítélni mindazokat, akik engedtek a csábításnak, mert nem tudjuk megitélni egy adott személy, család helyzetét az adott korban. Nagyon sok magyar számára ez volt az egyedüli lehetőség, hogy visszaszerezze emberi jogait. Ezért, bár a számok elszomorítóak, nem kívánjuk kommentálni. A reszlovakizációs bizottság szerint közel 435 264 személy kérte a szlovák nemzetiséget az 1946-48-as években. A beadott kérvények alapján a nemzetiségi változást közel 282 596 személynél hagyták jóvá az erre kialakított bizottságok.6 A reszlovakizációs folyamat dokumentumaira vonatkozólag sokszor egymásnak ellentmondó adatok ismertek. A reszlovakizáció hatása sajnos Nagymegyeren és Izsapon is megnyilvánult. 1946-os évben a folyamatban aktív szerepet vállalt a Slovenská Liga nagymegyeri szervezete Ľ. G. tanító vezetésével.7 A helyi intézőbizottság által kimutatott statisztika szerint a reszlovakizáltak száma jelentős volt. Nagymegyeren 693 személy adta be kérvényét, ebből 650 személy esetében jóváhagyta a bizottság a kérvényt, végül 227-en vehették át az igazolásukat a választott nemzetiséghez való tartozásról8. Izsapon 94-en kérték a reszlovakizálást, 91 személynek jóváhagyták a beadott kérvényt és végül 32 személy kapta meg az erről szóló bizonylatot.9 A korabeli dokumentumok között megtaláljuk azok nevét is, akik az adott korban próbáltak a magyarosítás erőszakos formája ellen fellépni. Ezek közé a bátor személyek közé tartozott az izsapi tanító, Simon Gyula.10

16

6. Reszlovakizációs okirat A reszlovakizáltak legtöbbjét már nem fenyegette a kitelepítés, illetve a deportálás veszélye. Viszont egyre inkább azokat a nagymegyeri maygyarokat, akik megőrizték nemzetiségüket. Nagymegyeren 1947. január 17-én megalakult egy nyolctagú ún. népbíróság M. Mäsiar vezetésével a háborús bűnök kivizsgálására. Ugyan17

ezzel a feladattal Izsapon egy kéttagú bizottságot bízott meg a hatalom, melynek irányítója Tomáš Banka volt.11 1946. június 24-én küldte el a komáromi járási komiszár azt a 78/1946 sz. „sürgős” jelzővel ellátott utasítást, amely a városban szállítóeszközzel (ló, ökör) rendelkező magyar nemzetiségű polgárok összeírására vonatkozott. A kimutatás 1946. július 31-re elkészült, 192 személy (család) nevét tartalmazta.12 A rendelkezés összefüggött a magyarországi kitelepítésre vonatkozó első forgatókönyvvel, amelynek előterjesztője az ismert szlovák politikus Vavro Šrobár volt. Elképzelése abból indult ki, hogy a csehszlovákiai magyarok többsége falun él. A legtöbb családban van ló és kocsi. Tehát egyszerűen „megoldható” a magyarok eltávolítása Csehszlovákiából. Saját lovas kocsijaikra kell őket „felpákolni és áthajtani” a magyar határon. Ezért született ez a rendelet, és ennek értelmében írták össze Nagymegyeren is a lovas kocsival rendelkező családokat. A tervet, bár először elfogadta a Szlovák Nemzeti Tanács, a külföldi és hazai ellenállás következtében elvetették. Helyébe újabb forgatókönyvek készültek. Mindezek ellenére ez a névsor képezte később a városból kitelepítésre, illetve deportálásra kijelölt személyek listájának az alapját. Az összeírásból kiderül, hogy a városban 1946-ban 194 családot jelöltek meg, akik vagy ökrös szekérrel (192-en) vagy lovas szekérrel rendelkeztek (91-en). Volt jónéhány olyan család, ahol mindkét fogatot biztosítani tudták volna. 1946. szeptember 16-án és 17-én 250 katonával erősítették meg a nagymegyeri katonai helyőrséget. A Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. szeptember 21-én keltezett levele értelmében a városban is intézkedések történtek a deportálás és a kitelepítés előkészítésére. A városi közigazgatási bizottság 2466/1946 sz. rendeletével biztosított két helyiséget a városban (az 597-es számú épületben) a Kitelepítési Hivatalnak. A hivatal 1946. november 4-én kezdte el működését a településen. Minden intézkedés megtörtént arra nézve, hogy a Nagymegyeren többségben lévő magyar lakosság arányát megváltoztassák.

18

7. Kitelepítési hivatal kialakítása Nagymegyeren 1946 végére megerősítették a hattagú helyi közigazgatási hivatalt, melyet Nagymegyeren Vojtech Magát vezetett, helyettese Pavel Fusek igazgató-tanító volt. Izsapon háromtagú volt a testület Tomáš Banka vezetésével.13 1946. október 28-án nagyszabású ünnepséget szerveztek a városban ünnepi szetmisével, kultúrműsorral, amelybe bekapcsolták a helyőrség katonáit és az iskolás gyermekeket is. 1946 novemberében a helyi közigazgatási hivatal azt jelenti, hogy a városból még 150 személy önként jelentkezett Csehországba munkára, 2-3 család pedig elköltözött. Ezek az emberek talán megérezték, hogy ezután még „rosszabb események várhatók”.14

8. Jelentés az „önkéntesekről” 19

Mindezek ellenére féltek a hivatalok a helyi magyar lakosságtól. Erről tanúskodik az a jelentés, amit 1946. december 6-án küldött a helyi közigazgatási hivatal a komáromi járási komiszárnak. Kérik a helyőrség további erősítését, beszámolnak benne a biztonsági intézkedésekről.15

9. Félelem a helyi lakosságtól A komáromi járási hivatalban a járási komiszár, Koreň úr parancsára már 1947. január 11-én elküldik azt az utasítást, amely Nagymegyer és környezetébe eső falvak magyar lakosainak deportálására vonatkozott. A rendelet szerint január 14-én kellett Nagymegyer, január 15-én Izsap lakosainak kézbesíteni a deportálásra vonatkozó döntést. Január 14-én a községekben a járási orvosnak és a mellé beosztott orvosoknak meg 20

kellett vizsgálniuk a deportálásra kijelölt személyeket. A döntés alapján Nagymegyerről három szállítmány indult 1947. január 16-18-a között. A nagymegyeriek az első és második szállítmányba voltak besorolva, akiket 1947. január 16-17-ig az esti órákig a körzeti autófuvarozási vállalat gépkocsijain a katonai helyőrség kíséretében a nagymegyeri állomáson várakozó tehervagonokba raktak be. Az izsapiakat az 1947. január 18-án a gellériekkel a harmadik szállítmányba sorolták be. A deportált családok hátrahagyott ingatlan és ingó vagyonáról, állatállományáról rögtönzött jegyzőkönyv készült. Nagymegyerről a terv értelmében a két nap folyamán 318 család 1082 tagját kellett a zimankós januári hidegben a zsúfolt vagonokba elhelyezni, akik számára az útirányát a Csehországból meghívott hivatalnokok segítségével a járási munkavédelmi hivatal jelölte ki. A harmadik szállítmányba Izsapról és Gellérről 406 személyt soroltak be. A valóságban arról, hány nagymegyeri és izsapi lakossal gördült ki a tehervonat 1947. január 16-18-a között, különböző adataink vannak. Vadkerty Katalin kimutatása szerint16 Nagymegyerről 1947. január 1617-e között 131 család 539 tagját, amelyből 83 volt a gyerek, deportáltak. Az Izsapról deportáltak számáról pontosított adataink nincsenek. A korabeli jelentések egyikében17 a helyi komiszár megállapította: „a kijelölt magyar nemzetiségű személyek deportálása nagyobb rendbontás nélkül és a terveknek megfelelően, megtörtént.” Az eseményeket másképp ítélték meg a kor szenvedő alanyai, a nagymegyeri és izsapi magyarok.18 A mindenki számára megalázó erőszakos elhurcolás után a különböző családok különböző viszonyok közé kerültek. Rendkívül megalázó volt az, hogy a célállomásokra (Mníchovské Hradiště, Rychnov nad Jizerou19) megérkezve a cseh gazdák úgy válogattak köztük, mintha rabszolgák lettek volna. Számos családdal szemben rendkívül embertelen munkakövetelményeket állítottak fel. Néhány hónap után, 1947 májusában, több deportált személy titkon visszatért. Legnagyobb megdöbbenésükre idegeneket találtak lakásaikban. Távollétükben a hatóságok az ún. bizalmiakat (dôverník) helyezték el az üresen maradt lakásokba, akik ezáltal tulajdonosi jogkörrel lettek felruházva. Emellett fokozatosan elkezdődött a belső telepítés Szlovákia északi járásaiból. Nagymegyerre 20 családot telepítettek Klubina (Liptó megye) nevű településről, míg Izsapra 90 családot Árva megyéből20 . 1948. március 24-én kelt jelentés szerint a városban problémát okozott 21

a betelepült szlovák családok elhelyezése, és ekkor még a jelentés szerint 240 családot vártak Magyarországról.21

10. Betelepítési lehetőségek Nagymegyeren Az 1947-48-as években Magyarországról Nagymegyerre végül 121 család került. Izsap községbe betelepült személyekre vonatkozólag nem találtunk adatokat.22 Ezek a tények is befolyásolták a helyi hatóságokat, igyekeztek minél több nagymegyeri magyar családot Csehországba deportálni, majd később Magyarországra kitelepíteni. Ezáltal az üresen maradt lakásaikat kiutalni, a belső és külső telepítés útján, a városba költöző szlovák családoknak. Emellett a városban nyolc házat építettek a lakásgondok megoldása érdekében. A helyi és országos hatóságok ezért nagy körültekintéssel próbálták előkészíteni az „ördögi” tervet. Erről tanúskodik az alábbi dokumentum is, amely Nagymegyer, Izsap és Gellér lakosságának csehországi deportálására vonatkozik. A terv tartalmazta az értesítések kézbesítésének harmonogramját, az orvosi ellenőrzések tervét és végül 1947. január 1618-a között indított három transzportba besorolt családok számát, akikhez 1512 személy tartozott. Ugyanakkor meghatározta az egyes hivatalok, 22

köztük a kitelepítési hivatal és a hatalmi szervek, csendőrség, hadsereg feladatait.23

11. A nagymegyeri, izsapi lakosok deportálási terve 23

A Csehországba deportált magyarok számára külön nehézséget jelentett a számukra teljesen idegen cseh nyelv elsajátítása. Mindezek ellenére, amint a visszaemlékezésekből kiderül, igyekeztek alkalmazkodni. Ebben segítették a deportáltakat azok a papok, akik 1947 nyarán meglátogatták a deportált családokat. Ők állították össze a kétnyelvű gyónási cédulákat, ami lehetőve tette a Csehországba került hívek vallásgyakorlását.

12. Gyónási cédulák Cseri István, nagymegyeri katolikus esperes is felkereste a Csehorzszágba deportált híveit, próbált a maga lehetőségein belül segíteni abban, hogy alkalmazkodni tudjanak. Cseri István két hétig tartózkodott hívei között Csehországban, Borsiczky Margit erre az eseményre ma is nagyon jól emlékezik: „1948 nyarán meglátogatott bennünket a nagymegyeri Cseri esperes, aki misézett a szomszéd falu templomában, ahová a környékbeli magyarok mind összejöttek. A szüleimnél aludt egy éjjel, majd elment egy másik járásba, visszafelé ismét náluk töltött egy éjszakát, mert jó katolikusként már itthonról is jól ismerték egymást.”24 24

A deportáltak megpróbáltatásai, úgy tűnt, hogy 1949. januárjában véget érnek. A megváltozott nemzetközi helyzet hatására25 kormányrendelet tette lehetővé a visszatérésüket. Nagymegyerre 1949. január 20-a és február 4-e között 3 szerelvény tért vissza. Ezeken 240 család 1067 tagja tért vissza szülőföldjére, Nagymegyerre és környékére.26 A kényszermunkára elhurcolt családok nagyobbik részének megpróbáltatásai ezzel nem fejeződtek be. Az egyik nagymegyeri család így emlékezett vissza a hazatérésre: „1949. januárjának végén több idegennel együtt 5 vagonra való embert szedtek össze, beleértve minket is, s hazajöhettünk. Keszegfalura vittek, de fél évig nem jöhettünk vissza Nagymegyerre, nem kaptuk meg a papírt a lakhatásra. Mire végre hazajöhettünk, a házunknak szinte hűlt helyét találtuk. A házunkba költözött szlovákok elvittek mindent, az odahordott építőanyagot, kerítést, kiemelték a frissen elültetett 34 szál gyümölcsfát...”27 Mindezt persze nem lehetett könnyű feldolgozni, s talán az nyújthatott vigaszt, hogy a több mint kétéves megpróbáltatás után mégis visszatérhettek szülővárosukba, ahonnan 1948-ban több száz magyar családot Magyarországra erőszakkal kitelepítettek. A levéltári források igazolják, hogy Nagymegyerről még 1947 májusában 304 család 1107 tagja szerepelt a kitelepített személyek listáján28. Ők voltak azok, akik az ún. fehércédulával rendelkeztek, ami átmeneti „védelmet” nyújtott tulajdonosaiknak. Miután 1947 áprilisában Csehszlovákiából elindultak az első szerelvéynyek Magyarország irányába, a nagymegyeriek is lázasan készülődtek, összerakták szállítható vagyontárgyaikat, igyekeztek pénzzé tenni ingóságaikat, a földet már a legtöbb esetben parlagon hagyták. 1947. augusztus 12-én a Nagymegyeri Nemzetbiztonsági Állomás ennek hatására feljelenti a Mezőgazdasági Megbízott Hivatalnál Fekecs Sándor, Horváth Vince és Lalák Jenő gazdákat, akik elhanyagolják földjeik gondozását. A feljelentésben utalás van arra, hogy az idetelepített 3 kolonista család (Liptó megyéből) nem vehette át a nagygazdák kisajátított földjeit.29

25

13. A nagymegyeri gazdák tiltakozása

26

14. A fehérlap 1948 februárjában politikai változás történt Csehszlovákiában. Maygyarország is próbálta a tárgyalásokon a rákényszerített lakosságcserét 27

lassítani. Sokan abban reménykedtek, hogy a programot leállítják 1948 tavaszán, de a csehszlovákiai politikai hatalomátvétel után minden folytatódott tovább. Sőt meghirdették a reszlovakizáció második szakaszát is. Ez azonban Nagymegyeren nem járt eredménnyel, ahogy erről 1948. október 30-án a Körzeti Hivatal képviselője számolt be. Izsapon ekkor két család reszlovakizált.30

15. Búcsázás a temetőben

16. Jelentés a reszlovákizáció második szakaszának eredményeiről 28

17. Reszlovákizáció eredménye a komáromi járásban Nagymegyerről 1948. május 12-e és december 13-a között31 többszáz embert deportáltak Magyarországra. Vadkerty Katalin történész kimutatása szerint 1948 májusától decemberéig településünkről 205 családot 29

telepítettek ki.32 Ebből 83 család 769 ha földterülettel rendelkezett szülővárosában.33 Arról, hogy a 205 család összesen hány tagja hagyta el pontosan Nagymegyert, Vadkerty Katalin nem közölt adatotokat. Levéltári kutatásaink alapján mi sem találkoztunk olyan adatokkal, amely ebben a kérdésben segítségünkre lehetne. Tánczos Tibor 1996-ban megjelent munkájában arra hivatkozik, hogy „összesen 90 család, s megközelítőleg 437 személy lett kitelepítve.” 34 A közölt létszám valószínűleg jóval nagyobb volt! A célállomások közé tartozott: Mezőmegyer (16 család), Gerendás (13), Elek (8), Csorvás (3), Mezőberény (6), Mágócs (2), Újkígyós (1), Békésscsaba (16), Körösladány (1), Drávaszabolcs (1), Németpalkonya (5). 35 A kitelepített személyek egy részét már a kitelepítés első napján (1948. május 12.) egy fiatal leányka36 egy kis formátumú kockás füzetbe jegyezte fel. Adatait összehasonlítottuk az Új Otthon folyóiratban megjelent adatokkal, illetve 1996-ban a nagymegyeri idős lakosok által összeállított kimutatással. Emellett még egy forrás, László Péter könyve is rendelkezésünkre állt. A többfajta forrás adatai eltérnek egymástól. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy kiadványunkban bemutatjuk az összes rendelkezésünkre álló forrást. László Péter Fehérlaposok c. kiadványában Dél-Dunántúlon az alábbi nagymegyeri családok letelepítését közli:37 Időpont:

Hely:

Név:

Családtagok:

1948. 05. 15.

Mágocs

Jankó Lajos, géplakatos, róm. katolikus

5

László Lajos, földműves, református

3

1948. 10. 24.

Drávaszabolcs

Dr. Katona Géza református lelkész

2

1948. 11 .09.

Németpalkonya

Balázs István, földműves, róm. katolikus

2

Farkas Vilmos, földműves, róm. katolikus

4

Pálkovács István, földműves, róm. katolikus

1

Pelle Gyula, földműves, róm. katolikus

5

Samu István, földműves, róm. katolikus

1

1948. 11. 10.

30

Mint arra már a bevezetőben utaltam e kiadvány összeállításánál a világháló segítségével kerültünk kapcsolatba a Mezőberényben élő Kugler József történésszel, településkutatóval, az MTA Alföldi Tudományos Intézetének főmunkatársával. Segítségével jutottottunk hozzá a Mezőberénybe és környékére telepített nagymegyeri családok adataihoz:38 Időpont:

Szerelvényzszám:

Családfő (szül. év):

Felesége:

Foglalkozás:

Családtagok száma:

Megjegyzés:

1948. 05. 19.

Ma 301/1.

Méry Gyula Tóth (1898) Etel(ka)

fm39

3

Csárdazszállás tanya

u. a

u. a

László Lajos (1905)

Nagy Etel(ka)

fm

5

Békés tanya

u. a.

u. a.

Id. László Imre (1884)

Lelkes Mária

fm

6

Mb40

u. a.

u. a.

Id. Kocsis Imre (1881)

Ládi Borbála

fm

5

Mb.

u. a.

u. a.

Szabó Gyula (1903)

+Baráth Ilona

fm

4

Mb.

1948. 05. 19.

Ma41 /301/1

Dusa Gyula (1900)

+Moravec vagy Morava Etel(ka)

fm 42

7

Mb.43

u. a.

u. a.

Vízváry Móric (1901)

Mikolai Erzsébet

fm, és cipőkereskedő

2

Mb.

u. a.

u. a.

Morva Béla (1903)

Nagy Ilona fm

7

Békés tanya

1948. 06. 07.

Ma 307/II.

Varga István (1870)

+ (özvegy) fm

1

Mb.

u. a.

u. a.

Bugár Béla (1907)

Pongrácz Irén

vendéglős

4

Körösladány

1948. 05.19.

Ma. 301/1.

Ifj. Kocsis Imre (1911)

Végh Mária

fm

5

Békés (X. ker) tanya

31

Mezőberénybe mintegy 200 család került, kétharmada Gútáról. Kugler József történész a szerzőhöz küldött levelében megállapította: „Sajnos, azok a Mezőberénybe került nagymegyeriek, akik maguk is átélték az áttelepítés gyötrelmeit, már többnyire meghaltak. A leszármazottak közül Kocsis Lászlót (50 körüli agrármérnök, édesapja volt nagymegyeri), illetve Angyal Irént (édesanyja volt nagymegyeri Kelemen Irén) jól ismerem. Irénke a helyi polgármesteri hivatalban dolgozik előadóként.” 44 A településen 2007. augusztus 19-én emléktáblát avattak a városba települt felvidéki családok emlékére. A római katolikus templom falára elhelyezett emléktábla fényképét, valamint a rendezvény programját Kugler József történész küldte el számunkra.

18. A mezőberényi emléktábla

32

19. A mezőberényi templom falára került az emléktábla Az emléktábla avatása 2007. augusztus 19-én a Boldogasszony Anyánk c. egyházi ének közös eléneklésével kezdődött. Sajó Sándor Magyarnak lenni c.versét Ignácz Mihály előadásában hallhatták a jelenlevők. A 60 évvel előtti történelmi eseményeket Kugler József történész idézte fel. Az emléktáblát Cservenák Pál mezőberényi és Horváth Árpád gútai polgármester leplezte le. Ezt követően három egyház (a római katolikus, a református és az evangélikus) lelkésze megszentelte az emléktáblát. A koszorúk, virágok elhelyezése után a Szózattal fejeződött be az ünnepség. 33

20. Az ismertlen kislány feljegyzése 1948. 5. 12-14-e között 34

21. Az ismeretlen kislány feljegyzése 1948. 9. 6 és 10. 20-a között 35

A feljegyzésekből kiderült, hogy 1948. október 19-én hagyta el Nagymegyert Cseri István esperes-plébános, akinek a hatalom nem boscsátotta meg, hogy 1947 nyarán meglátogatta Csehországba deportált híveit. A közölt dokumentumok szerint 1948. október 24-én hagyta el Nagymegyert Katona Géza református tiszteletes. Október 19-én sokan mentek ki a nagymegyeri állomásra, hogy elbúscsúzzanak Cseri István esperestől. Ezt igazolják egy ismeretlen személy által készített felvételek:

22. Cseri István esperes búcsúztatása a nagymegyeri állomáson

23. Mi lesz még velünk? 36

23-24. Mi lesz még velünk? Cseri István kitelepítése után Dorog közelébe lévő bányászfalu, Csolnok plébánosa lett. Később Budapestre került, ahol „Krisztus király templom” káplánjáként teljesített szolgálatot.45 Tánczos Tibor munkájában utal arra, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után ő is vizsgálati fogságban volt. Akkor már súylyos beteg volt, és rövid időn belül meghalt. A budapesti Rákoskeresztúri temetőben van a sírja, amire a nagymegyeri katolikus hívek a kilencvenes évek második felében kis emléktáblát helyeztek el, amikor ellátogattak a Rákoskeresztúri temetőbe.

37

25. A nagymegyeriek Cseri István sírjánál A jellemzett történelmi korszak egyik meghatározó forrása volt az 1947. május 14. és 1949 márciusa között megjelenő „Új Otthon” c. lap, amely nyomon követte a Magyarországra deportált családok sorsát. A Széchényi Könyvtárban hozzáférhető lap áttanulmányozása alapján fontos információkat szereztünk a Nagymegyerről deportált családok sorsáról is.

26. Az Új Otthon 1. száma 38

Az Új Otthon 1948. május 8-án megjelent számában megtalálható 1948 májusában Nagymegyerről indított szerelvények harmonogramja46: Szerelvény száma

Indulás napja

Névjegyzék

Berakodó község

Kirakodó állomás

297

05. 12.

69-3-15

Nagymegyer

Kecel, Pest megye

297/2

05. 13.

69-3-15

Nagymegyer

Kecel

299

05. 14.

70-3-15

Nagymegyer

Kecel

299/2

05. 15.

70-3-15

Nagymegyer

Kecel

301

05. 16.

72-3-15

Nagymegyer, Úszor

Harta, Dunapataly

301/2

05. 17

72-3-15

Nagymegyer, Úszor

Harta, Dunapataly

Szállítási tájékoztató az 1948. június 7-17. közötti időszakról47: Időpont

Községek

Kirakodó állomás

06. 9.

Nagymegyer, Őrsújfalu, Andód

Békéscsaba

06. 16.

Pozsony, Nagymegyer, Kamocsa

Békéscsaba

Az 1948-as év második felében is megtaláljuk a lapban a nagymegyeri kitelepítetteket szállító szerelvények indulási harmonogramját48: Szerelvény száma

Indulás napja

Névjegyzék

Berakodó község

Kirakodó állomás

336

09. 21.

110-3-15

Nagymegyer, Őrsújfalu, 9 család, 25 személy

Békéscsaba

39

27. 1948. október 16-18. között 2 család 9 tagja hagyta el Nagymegyert 1948. november 28. és december 13-a között a „soron kívüli áttelepítettek”49: Szerelvény száma

Indulás napja

Névjegyzék

Községek

3-2-R50

12. 6.

16 család, 51 személy

Nagymegyer Dunaszerdahely, Vámosfalu, Alistál, Dercsika, Csilizradvány, Albár, Lakszakállas, Nyékvárkony, Eperjes

R-12

12. 8.

5-6-K 14 család 43 személy

Nagymegyer Nagykeszi, Őrsújfalu, Aranyos, Csicsó, Nemesócsa, Megyercs, Medve, Lak

A lap név szerint is közölte a kitelepülő családok neveit 1948. június 5-én51: 40

28. Az áttelepülők névjegyzékének ellenőrzése

29. Kik települtek át?

41

30. A nagymegyeri családok „szétszórása” Békés megyében

42

31. A kitelepítésre jelölt Molnár Gizella tájékoztatója A nagymegyeri kitelepítettek magyarországi letelepítésére vonatkozólag a legobjektívabb forrásnak tekintjük a Békés Megyei Levéltárban megtalálható megyei földhivatal iratanyagát, amely alapján Kugler József történész az alábbi adatokat küldte meg számunkra52: 1. Időpont

Név (vallás)

Családtagok száma (fő)

1948.05.14. Ma. 297.

Csiba Rudolf

4

fm.III, keresk.

Mezőmegyer

1948.05.14. Ma. 297.

Strahl Béla

5

fm.III, báldogos

Mezőmegyer

1948.05.14. Ma. 297.

Berecz Vince

5

fm.II.

Mezőmegyer

1948.05.14. Ma. 297.

Pintér Gyula

7

fm.III., asztalos

Mezőmegyer

Szerelvény száma

Foglalkozás

Letelepítés helye

43

1948.05.14. Ma. 297.

Kórosi Mihály

5

szikvízgyártó

Mezőmegyer

1948.05.14. Ma. 297.

Cséfalvay László

7

fm.I.

Mezőmegyer

2. Időpont

Szerelvény száma

Név (vallás)

Családtagok száma (fő)53

Foglalkozás

Letelepítés helye

1948.05.14. Ma. 297.

Nagy András

3

fm III

Mezőmegyer

1948.05.14. Ma. 297.

Cséfalvay Imréné

3

fm II

Mezőmegyer

1948.05.17. Ma. 299/II.

Baráth Lajos

4

fmI

Mezőmegyer

1948.05.17. Ma. 299/II.

Bári Lajos

3

fm I

Mezőmegyer

1948.05.17. Ma. 299/II.

Győri Mihály

3

fm I

Mezőmegyer

1948.05.17. Ma.299/II

Varga Lajos róm. katolikus

6

fm.II

Mezőmegyer

1948.05.21. Ma.301/II. Kertész András róm. katolikus

4

fm III.

Mezőmegyer

1948.06.07. Ma. 305/II.

5

fmI

Békéscsaba (Fürjes)

Foglalkozás

Letelepítés helye

Németh Károly ref.

3. Időpont

Szerelvény száma

Név (vallás)

Családtagok száma (fő)

1948.06.11. Ma. 311/II. Nagyváthy Ferenc

7

textilkereskedő

Békéscsaba

1948.09.09. Ma. 321/II. Tóth Károly

4

fm. I.

Békéscsaba (Jamina)

1948.09.09. Ma. 321/II. Nagy László

2

fm. I.

Mezőmegyer

1948.09.09. Ma. 321/II. Baráth Dezső

4

fm II.

Békéscsaba

1948.09.09. Ma. 321/II. Szigeti Károly

5

fm II.

Békéscsaba (Kétsoprony)

44

(Telekgerendás)

1948.09.09. Ma. 321/II. Nagy Árpád

3

fm III.

1948.09.09. Ma. 321/II. Horváth József

5

fm., bérs- Békéscsaba cséplő (Kismegyer)

1948.09.09. Ma. 321/II. Nagy Zoltán

2

Fm.

Békéscsaba.

1948.09.22. D.3 .

Lalák Jenő

2

Fm. I.

Békéscsaba (Kétsoprony)

Név (vallás)

Családtagok szá ma (fő)

Foglalkozás

54

Mezőmegyer

4. Időpont

Szerelvény száma

Letelepítés helye

1948.09.22. D.3.

Belucz József

4

Fm. III.

Bcs.55 (Kerek)

1948.09.22. D.3.

Özv. Belucz Józsefné

1

Fm. III.

Bcs. (Kerek)

1948.09.23. D.4.

Torma Vince

4

Fm. I.

Bcs. (Gerendás)

1948.09.24. Ma 336/I. Özv. Zsemylye Istvánné ref.

1

Fm. I.

Mezőmegyer

1948.09.24. Ma 336/I. Dusa Lajos róm. kat.

3

Fm II.

Bcs. (Fürjes)

1948.09.24. Ma 336/I. Méry Elek ref.

2

Fm II.

Bcs. (Gerendás)

1948.09.24. Ma 336/I. Kosár Antal

3

Fm II.

Bcs. (Felsőnyomás

5. Időpont

Szerelvény száma

Név (vallás)

Családtagok száma (fő)

Foglalkozás

Letelepítés helye

1948.10.05.

Ma.346/III.

Jellasics János

2

vendéglős Bcs.

1948.12.14.

R.13.

László Béla

3

Fm.I.

Bcs. (Kerek)

1948

Ma 305/II.

Id. Mikolai Dezső ref.

3

Fm.I.

Bcs. (Kismegyer)

1948

Ma 305/II.

Gaál Vince ref.

3

hentes

Bcs. (Jamina)

45

Kugler József a földműves foglalkozású nagymegyeriekkel kapcsolatban megállapítja: „Az fm (földműves) – az utána következő római számok az áttelepülő családok által visszahagyott földterület nagyságát jelzik, illetve ez alapján mekkora magyarországi földterületre jogosultak. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) tisztviselői a felvidékiek optimálisabb maygyarországi elhelyezése érdekében visszahagyott földbirtokuk nagysága szerint kategorizálták a családokat (gazdasági egységeket). Az 1945. évi magyarországi földreformmal összhangban egy-egy gazdasági egység (önálló vagyonleltárral érkező család) maximun 15 kat. hold mezőgazdasági csereingatlant kaphatott Magyarországon. Ilyen nagyságú területhez csak az juthatott, aki a Felvidéken is legalább ekkora vagy ennél nagyobb területtel rendelkezett (I.), tehát a 15 kat. holddal vagy annál is nagyobb birtokkal rendelkező nagymegyeri gazdák, köztük lehetnek akár 30-50 kat. holdasok is. A (II.) a 10-15 kat. holddal rendelkező családok, vagyis ők Magyarországon is ilyen nagyságú területre jogosultak. A (III.) a 10 kat. hold alattiakat jelentik, az ő esetükben előfordulhatott az is, hogy a magyarországi juttatás valamelyest nagyobb volt, mint az otthon hagyott földterület.”56 A nagymegyeriek egy nagy része Mezőmegyerre került. A településről Kugler József ezt írja: „Mezőmegyer 1973 óta közigazgatásilag Békéscsaba része, a megyei jogú város VII. kerülete gyakorlatilag az elmúlt években csaknem öszszeépült Békéscsaba belterületével. A település 1927 és 1973 között volt önálló. Korábban Doboz község pusztájaként tartották számon. 1941-ben közel másfél ezren éltek Mezőmegyeren, a lakosság közel fele békéscsabai gyökerű szlovák volt. A szlovák lakosság többségét a második világháború időszakában a kisbirtokosok (2-5 kat. hold) közé sorolták, illetve számos családfő valamelyik csabai gyárban dolgozott. 1946-ban 297 magát szlováknak valló mezőmegyeri jelentkezett önkéntes áttelepülésre, nagyobb részük ténylegesen ki is költözött. A betelepített nagymegyeri családok számára tehát az ő ingatlanjaikból próbáltak életlehetőséget teremteni.”57 A nagymegyeri családok egy további csoportja Békescsaba, illetve annak vonzáskörzetébe tartozó tanyákra jutott. Az ő helyzetüket így jellemezte Kugler József : „A XIX. század második felétől Békéscsabát is a nagy határú mezővárosok között tartották számon. Jogi értelemben azonban csak 1918-ban vált rendezett tanácsú várossá. 1910-ben a település közel 33 ezer hektáry46

nyi területén több mint 40 ezren éltek, a népesség közel harmadát (29%-a) a tanyákon írták össze. 1923-ban az Orosházához közeli Gerendás önállósult, 1952-ben pedig Kétsopony és Telekgerendás vált el a várostól. Végül 1993-ban Csabaszabadi néven alakult új község a csabai határból. A város paraszti népességének csaknem teljes egésze még a második világháború előtti években szlovák (tót) gyökerű volt. Közülük is számosan jelentkeztek kitelepülésre a lakosságcsere során, így egyebek mellett a nagymegyeri parasztcsaládok egy részét is tanyákon (Fürjes, Kismegyer, Kerek, Soprony) helyezték el. A vasúton túli belterületi részen is nagy számban éltek kisbirtokos parasztcsaládok, illetve gyári munkások, akik nagyobb számban vállalkoztak szlovákiai átköltözésre, így Jaminában is számos felvidéki család kapott ingatlant. A csabai határ nagy részén, főként a déli és nyugati oldalon a termőföld kiváló minőségű, a föld értéke meghaladja a 35-40 aranykoronát. A felvidéki családok tehát a föld termőképességével elégedettek voltak, annál több panaszuk volt a számukra kiutalt tanyák állagára, és ismeretlen volt számukra a tanyasi életforma is.” 58

32. Megérkezett a transzport A deportált és kitelepített nagymegyeri magyar lakosságról először 1996 augusztusában emlékeztek meg hivatalos rendezvény formájában, Nagymegyeren. Ekkor leplezték le a város főterén levő emlékoszlopon elhelyezett emléktáblákat, aminek fellállítását a Csemadok Nagymegyeri Szervezete kezdeményezte. Az emléktáblákat az 1939-ben fellállított zászlótartó oszlopon helyezték el. A zászlótartó átalakítását Ács Sándor magánvállalkozó vállalta. 47

A rendezvényre meghívták a kitelepített családok tagjait, illetve azok hozzátartozóit. Sajnos fél évszázad után már csak egy részüket sikerült felkutatni. Felhívásunkra Gerendás, Mágócs és Békéscsaba polgármesteri hivatalából kaptunk választ. Ebből kiderült, hogy Békéscsabán már nem él László Lajos és felesége. A Magócs községből kapott visszajelzésből megtudtuk, hogy Mikolai Dezső, Gál Vince, Morva Joachimné, Ábrahám Géza és Németh Géza időközben meghaltak. Ugyanakkor Németh Géza leánya, Mária és fia, Géza elfogadták a meghívást a rendezvényre. Gerendás községből kaptuk a legpozitívabb visszajelzést. A községből Gajdács János polgármester vezetésével 15 fős küldöttség vett részt a megemlékezésen. A küldöttség tagja volt: Szász János és felesége, Szász Imre és felesége, Kiss Zoltán és felesége, László Imréné és László Letícia, Vizvári Gusztáv, Végh Kálmánné, Szigeti Ferenc és felesége, illetve Bodor Ferenc és felesége. Találkozásunk rendkívül megható volt. Elmondták, hogy egy részük 50 év után először volt Nagymegyeren. Egyszerűen „féltek” hazajönni. A Csemadok Nagymegyeri Szervezete jóvoltából mindegyikük átvehette azt az emlékérmet, amit az Udvardi Önkormányzat készítetett a jubileumi évben.

33. A megtorlások szimbólumává vált udvardi emlékmű 48

34. 1996 augusztusában leleplezett emlékművet ellepték a megemlékezés virágai A nagymegyeri kitelepített személyek még csak vártak sorsuk beteljesedésére, amikor 1948 májusában elkezdődött a magyarlakta városok és falvak neveinek megváltoztatása. Ez a legújabbkori történelemhamisítás egyik kezdeményezője, az alábbi dokumentum szerint, a Matica Slovenská volt. A nagymegyeri közigazgatási tanács 1948/12-es határozata értelmében a javaslatot „tudomásul vette”. Mindezek ellenére városunk történelmi nevét még az 1948-as évben megszüntették, és Čalovóra változtatták, amit csak 1990 októberében sikerült ismét módosítani. 49

35. Nagymegyer névének megváltoztatásaról szóló dokumentum

50

A nagymegyeri és az izsapi lakosok visszaemlékezése a deportálásra

51

52

1. Borsiczky (Morva) Margit A 2. világháború után a nagymegyeri magyar nemzetiségű lakosság jogfosztott lett. Dédnagyapám, Morva Imre 8 tagú családja is erre a sorsra jutott. A legöregebb gyerek már önálló, nagykorú volt, nem kapott „výmer-t“, de a családfő úgy döntött, hogy nem engedi szétzilálni a családot, s ha menni kell az ismeretlenbe, akkor legalább együtt vészeljék át a nehézségeket, úgy mégiscsak könnyebb lesz.

36. Morva Imre Az indulásra 1947. január 17-én -25 oC körüli hidegben került sor. Katonai teherautók álltak meg a kis ház előtt, amire felpakolták az elkészített holmikat és a megyeri vasútállomásra vitték, ahol egy marhavagonba pakolták a családdal együtt. Itthon maradt hét darab állat az istállóban, 53

amit nem vihettek magukkal, csak két disznót vágtak le, amit táplálékként vittek. Béla, a legidősebb fiú még valamiért visszafutott az állomásról, akkor vitték el a kocsijukat az erdészek, később az állatokat is széthordták a szlovákok. Az itthon hagyott kutya „bánatában öngyilkos lett”, aláfutott egy autónak. Az utazás a nagy hidegben három napig tartott. Kályhával tüzeltek a vagonban, hogy meg ne fagyjanak. A legfiatalabb gyerek még csak 9 éves volt, a legidősebb pedig 21. Az úton két alkalommal meleg ételt, gulyást kaptak. Egyébként amit itthon csomagoltak, azt ették az utazás alatt. A Hradec Králove-i állomáson állt meg a szerelvény. Ott válogatták a cseh gazdák a munkásokat. Dédszüleim nehezen keltek el, mert hat gyerekes család, ahol még három iskolás, nem nagyon kellett. Végül két gazda osztozott meg rajtuk. Nagymamám és Imre öccse, aki leventeként fogságba került, Franciaországban gyógykezelték, mert eltörött a lába, (elütötte egy autó), egy ottani nővér magához akarta venni, de a papa hazahívta, s nem sokkal a deportálás előtt jött meg, Marek Františekhoz, egy Skalicai gazdához került Hradec Královéhoz 9 km-re. A szülők a három kisgyerekkel egy másik gazdához, Pultz Jozefhez kerültek, ugyanabba a faluba.

37. A képen nagymamám, Borsiczky Jánosné született Morva Margit, édesapja és nevelőanyja, illetve a testvérei Feri, Imre, Béla, Józsi és Izidor látható 54

A legöregebb fiú, Béla pedig munkába állhatott egy autókarosszériát gyártó műhelyben, azzal a feltétellel, hogy nyáron a szezonmunkából kiveszi a részét a gazdaságban. Nagymamám, Borsiczky Jánosné született Morva Margit, így emlékezik az ott töltött két évre: Egy nagy portán laktunk, ahol a ház új részén az öreg gazdáék, a régi részén a fia lakott a feleségével, mi ketten pedig a cselédlakásban egy szobában kaptunk kvártélyt. Kályhával fűtöttünk, kaptunk egy-egy kanna szenet. Sokszor be se fűtöttünk, mert esténként inkább elmentünk a szülőkhöz, s mikor hazamentünk inkább lefeküdtünk hidegben, mint még a kályhával kínlódjunk. Reggel korán keltünk, etetni kellett.

38. Az első képen dédszüleim, a másodikon pedig Izidor, a legfiatalabb fiuk látható egy cseh barátjával, Pultz Jozef háza előtt Rám 16 szarvasmarha gondozása volt bízva. Etetése, fejése, tisztán tartása. Sokszor emlegettem, ami trágya volt az udvarban, annak eltakarítása mind az én dolgom volt, a tyúkok, disznók, szarvasmarhák. Imre öcsém a lovakat ápolta, meg egy nagy ökröt, amikkel napközben dolgozott a fiatal gazdával együtt. Reggelire egy pohár tejet és egy karéj kenyeret kaptunk. Együtt étkeztünk a gazdáékkal a konyhában. Napközben tavasztól őszig a földeken dolgoztunk, télen pedig csépeltünk a pajtában, fát vágtam, meg a ház körüli munkában vettem részt. 55

39. Átmeneti személyi okmány 56

Rozskötőt csináltam az istállóban, meg a teheneket pucováltam. Mindig is szerettem olvasni, vittem magammal könyveket, meg cseréltünk is egymás közt. Még a munkában is a munkaruhám (egy német katonakabát) belső zsebébe ott lapult egy könyv, s amint lehetett, olvastam. Sokszor a tehenek jászolánál, télen csak ott volt meleg, tehénvakarás, farokmosás helyett is olvastam. Tavasszal, amint jött a meleg, rőzsét kellett összevágnom, kötöznöm, a fákról levágott gallyakat, ágakat kellett tüzeléshez, az állatoknak szánt krumplifőzéshez előkészíteni. Reggelente a tejet, amit a fiatalasszonnyal kifejtem tulikocsival a gyűjtőhelyre kellett vinnem, ami közel volt a szüleim lakhelyéhez, s mindig elszaladtam hozzájuk kipótítani a reggelit egy kis hazai ízzel. Napközben a földeken dolgozott az egész család. A fiatalasszony ebéd előtt hazafutott, főzött egy kis krumplit héjában és mindenki annyit pucolt magának, amennyit akart, hozzá egy kis konzerv hús volt. Disznóvágáskor üvegekben lekonzerválták a húst, amit egész nyáron aztán ettünk. Déli harangszókor mentünk enni, utána vissza a földekre. Este ismét etetni az állatokat, fejni. Vacsora megint egy pohár tej kenyérrel. Idegenek voltak az ízek, hazajártam a szüleimhez jóllakni. Ők egy öreglegénynél dolgoztak, aki a nagynénjével élt. Etettek, fejtek, a mama csak otthon dolgozott, főzött, neki nem kellett a határba mennie. A papa nagyon ügyes ember volt, mindent megjavított a ház körül. A faluból eljártak megcsodálni, milyen rendben tartja a portát, s milyen szép állatai voltak a parasztnak.

40. Morva Imre által vezetett füzet 57

41. A képen látható füzetbe vezette dédnagyapám, hogy mit kapott Pultz Jozef gazdától Abban a faluban megyeriek csak mi voltunk, viszont a közeli falvakban voltak hazaiak. 1948 nyarán meglátogatott bennünket a nagymegyeri Cseri esperes, aki misézett a szomszéd falu templomában, ahová a körynyékbeli magyarok mind összejöttek. A szüleimnél aludt egy éjjel, majd elment egy másik járásba, visszafelé ismét náluk töltött egy éjszakát, mert jó katolikusként már itthonról is jól ismerték egymást. E cselekedete is hozzájárult, hogy az 1948-as év végén őt is áttelepítették Magyarországra, Budapest környékén, Csepelen van eltemetve59. Az itthon történtekről is pontos képünk, információnk volt, mert a papa nagyon szeretett levelezni, naponta járt a postás, hozta-vitte a leveleket. A két kisebb testvérem, Izi és Feri cseh iskolába járt, amit az 1. évfoylyamtól kezdtek, mert nem ismerték a nyelvet. Józsi már 14 éves lett, így munkára fogták. Lassan teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Majd jött a hír, hogy kormányváltásra került sor, s remény van arra, hogy visszatérhetünk. 58

42. Gyóntatási cédulák Csehországban

59

43. Okirat, ami lehetővé tette , hogy 1949 februárjában hazatérhessen a család Papa 1949-ben lázas levelezésbe kezdett, intézte, hogy legyen helyünk hova hazatérni, mert a régi családi házunk már foglalt volt. Megkaptuk az engedélyt, hogy hazatérhetünk, egy ismerős család felajánlotta, hogy befogad bennünket, ezért 1949 februárjában végül is útra keltünk hazafelé. Ekkor már személyvonattal jöttünk, a csomagjainkat pedig tehervonat hozta. Három hónapig ezeknél az ismerősöknél, Németh Gyuláéknál húz60

tuk meg magunkat. Arra is vigyáznunk kellett, hogy a régi házunk felé ne menjünk, nehogy háborgatásnak vegyék, aminek következményei lettek volna. Két szlovák nemzetiségű egyénnek is kezességet kellett vállalnia értünk, hogy maradhassunk Megyeren, mert máskülönben Kamocsára vittek volna minket. A házunkba települt szlovák nem akart kiköltözni, de végül is úgy alakult a politikai helyzet, hogy kénytelen volt átadni a házat a jogos tulajdonosnak. Először valamilyen szláv cigányok laktak benne, akik még a gerendákat is eltüzelték. Siralmas állapotban kaptuk vissza a házat, de legalább már a sajátunkban voltunk. Rendbe raktuk, átalakítottuk, s utána jött az újabb csapás, a szövetkezetesítés. Nehéz idők voltak, túléltük, de a deportálás oly mély sebeket ejtett a fiatal lelkekben, ami örökké megmarad, és soha nem heged be. Nem lehet elfelejteni, hogy szolgává, hontalanná válik egy szabad, maygyar ember. Lejegyezte: Bábics Zoltán

61

2. Belucz János Ezt a riportszerű párbeszédet egy, az anyai nagyapámmal a deportálásokról és a vele kapcsolatos élményeiről való beszélgetésünk alapján írom le. Balszerencséjükre felmenőimet (mindkét ágról) sújtották a megtorló intézkedések. Sajnos az apai nagyapám születésem előtt tragikusan elhunyt, így őt még csak nem is ismertem. Az anyai nagyapám neve Belucz János, 1940-ben született. Hat éves volt, amikor deportálták őket, így nem nagyon emlékezik a részletekre, de ahogy beszélgetünk, egyre több emlék jön felszínre... Legelőször arról beszéltünk, hogy mikor és hova deportálták őket, miylyen körülmények között zajlott, és a családot ez hogy érintette... A családot, édesapámat, édesanyámat, a hat hónapos Erzsébet húgomat és engem 1946 október végén vagy november elején60 deportáltak, pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy néhol már hó is volt, az út folyamán, és elég hideg volt. ...és a deportáláson kívül őket sújtó egyéb megtorló intézkedésekről... Most még megemlíteném azt is, hogy családomat a megtorló intézkedések közül nemcsak a deportálás érintette, hiszen édesapámat 1945-ben kényszermunkára vitték Csehországba, ahol embertelen körülmények között kellett dolgoznia. Erről nem sokat tudok, mert egyedül ment a családból, de Megyerről még rajta kívül hét férfit vittek el. Az embertelen körülmények alatt azt értem, hogy például nem volt megfelelő és rendszeres étkezés. Fizetést sem kaptak sokat, vagy egyáltalán semmit, a szállás pedig télen is fűtés nélkül volt, pedig arrafelé elég kemény a tél. Fél évig, vagy egy évig voltak ott, és édesapám megbetegedett. Abban az időben az ember nem fordult orvoshoz, ha egy kicsit nem érezte jól magát. Lehet, ha akkor elmegy orvoshoz, nem deportálják őt. A családom nem tartozott a gazdagok közé, mondhatnám úgy is, hogy mi a szegények közé tartoztunk akkor. A politikai háttérről akkor még nem sokat tudtam. Azt azért megfigyeltem, hogy az úgynevezett komisz62

szárok döntöttek az ilyen intézkedések végrehajtásáról, és már abban az időben is létezett a korrupció. Ha valakiknek sikerült összeszedni valami vagyont, ami tetszett annak a bizonyos komisszárnak, valószínűleg mentesült a deportálás alól. Én akkor úgy vettem észre, hogy a tehetősebbeket telepítették Maygyarországra, Békéscsaba mellé, Csorvás településre. A szegényebbeket – minket – pedig Csehországba vittek. Az egész úgy zajlott, hogy egy nap bejöttek felmutatva a végzést, hogy mi is a deportáltak közé tartozunk, és megmondták, hogy gyorsan pakoljunk össze, de csak ami nagyon szükséges. Velünk együtt Megyerről három családot vittek el, nagybátyámékat, Belucz Imre családját és a Bajcsi családot. Nekünk nem voltak állataink, így csak néhány bútort és egy tűzhelyet vittünk. Marhavagonokba vezényeltek bennünket. Egy vagon jutott két családnak, pokrócokkal választottuk szét. Fával, esetleg szénnel fűtöttünk, ha tudtunk szerezni. Az út három napig tartott, mert a személyvonatoknak előnyük volt, valamint fokozatosan kapcsoltak hozzánk további vagonokat, ahogy haladtunk a magyar településeken keresztül. Minket Bezdez város mellé úgy öt km-re, Belá pod Bezdezem majorba vittek. Ott a cseh gazdák szó szerint válogattak köztünk, főleg a munkaerő száma alapján. Mi nem tartoztunk a „kapósak” közé, mivel édesanyámnak a húgommal kellett lennie, én még csak hatéves voltam, és édesapám is betegeskedett. De végül is mindenki „elkelt”, ezt azért így mondom, mert nincs sok különbség a szó jelentése és aközött, ahogy ott bántak velünk. Továbbá szó esett az ottani életről, munkákról, iskoláról és egyéb körülményekről... Ezután lovaskocsikkal (arrafelé így közlekedtek) elvittek minket egy, akkori emlékeim szerint, cselédháznak mondható épületbe, ahol azelőtt a kitelepített németek laktak. Egy konyhánk volt, egy szobánk és volt egy spájz is. Talán édesapámat viselte meg legjobban ez a helyzet, mivel minden munka egyedül rá hárult. Édesanyámnak a húgommal kellett törődnie. A munka alatt azt értem, hogy reggel, illetve hajnalban (5 órakor, nyáron 4-kor) megetette az állatokat, megfejte a teheneket, befogta a lovakat, és azokkal ment ki a telek körül levő földekre dolgozni. Estefelé, úgy hat órakor visszajöttek, megetette a teheneket, lovakat, megfejte a teheneket, és azonnal elaludt. Nagymértékben kimerítette őt, hiszen a kényszermunkában elkapott betegséget se heverte még ki, tehát ez a túlhajtás csak súlyosbította állapotát. Később már édesanyám, mikor Erzsébet húgom 63

egyéves lett (és már nem kellett mindig vele lenni), besegített apámnak a munkában, például azzal, hogy megfejte a teheneket. Végül is édesapám állapota annyira rossz lett, hogy elment orvoshoz. Az hazaküldte őt azzal a kifogással, hogy talán a levegőváltozás a felelős! Ez természetesen elég gyenge érv, hiszen az ottani levegő sokkal tisztább és jobb a tüdőnek. De most, még mielőtt ezt a szálat folytatnám, elmondanám az iskolával kapscsolatos dolgokat. 1946-ban írattak be az első osztályba szlovák iskolába, mivelhogy a magyar iskolákat bezárták. A családom nem nagyon tudott szlovákul, de itthon az iskolában megvolt az az előny, hogy ha a gyerek nem értette az anyagot, a tanár magyarul is elmondta. Ott Bezdezre jártunk iskolába, úgynevezett speciális osztályba, vagyis kisegítő osztályba, vagy ahogy mi hívtuk a „buták osztályába”. Ide 614 éves gyerekek jártak, közös órarenddel. Szinte semmit sem értettem csehül, és itt nem is volt senki, aki elmagyarázhatta volna, hogy miről van szó. Arra tisztán emlékszem, hogy a nagyszünetekben kimehettünk az udvarra, és ott volt egy kisebb folyó, a partjához szoktunk menni (az idősebb tizenévesek ujjuk között meghajlított zsilettpengégek lövöldöztek a patak felé, ami elég életveszélyes volt, ha esetleg valaki eléáll). Beszéltünk hazajutásukról... Ahogy már említettem, édesapámat betegsége miatt hazaküldte az orvos. Verőfényes tavaszi reggelen távozott. Otthon, Megyeren anyai nagyanyám vette gondjaiba. A nagyanyám Žiar nad Hronomból származik, tehát tudott szlovákul, de őt nem deportálták, mert ő másik családrészhez volt besorolva. Ezek után szinte naponta jöttek hozzánk a táviratok, hogy nagyon rosszul van, menjünk haza sietve. Másnap pedig, mire elkézszültünk, jött, hogy már jobban van, maradhatunk. Ez így ment, sokszor túlzásokba esve, fokozva. Aztán egyszer csak a nagyanyám küldött egy táviratot: „Gyertek haza, nagyon rosszul van, lehet, hogy meg se éli, mire hazaértek!”. Kapkodva, két bőrönddel hazamentünk. Otthon, ágyban találtuk, naygyon rosszul volt. Nem sokkal azután meghalt. Hétéves voltam, mikor eltemettük, szinte fel sem fogtam, mi történt. Mi, húgommal otthon maradtunk a nagyanyámnál, édesanyám pedig visszament a bútorokért. De abban semmi köszönet nem volt! Elmondása szerint a bútorokat legalább hétszer átrakták. Azok teljesen szét voltak törve, jobb lett volna, ha el se megy értük, mert a szállítást is meg kellett fizetni! Arról, hogy a megtorló intézkedések hogyan befolyásolták további életüket... 64

1950-ben megnyíltak a magyar iskolák, ide jártam ötödik osztálytól kezdve. Nem voltam jó tanuló, hiszen otthon nagyon sokat kellett segítenem. Édesanyám hozzáment egy Mazúr István nevű férfihez, akinek ez volt a harmadik házassága, így további négy gyerekkel gazdagodott a család. Bizony a háború utáni időkben vagy csonka családok éltek, vagy ilyen, a miénkhez hasonló családok. A gyerekek közt én voltam a legidősebb, és így nekem kellett bizonyos munkákat elvégeznem, hogy segítsek „az apunak”. Volt néhány állatunk, főleg azokkal kellett törődnöm, és így nem nagyon tudtam az iskolával törődni. Később, a középiskolán már az eminensek közé tartoztam, mert ott kollégista voltam, ritkán jutottam haza. Itt ismerkedtem meg nagyanyáddal is, de ez egy másik történet. ...és végül röviden a család másik felét érintő intézkedésekről... Mint mondtam, a másik hely, ahova deportálták a magyarokat Békésscsaba és annak környéke volt. A családunk nagyobb részét számomra ismeretlen okokból Magyarországra vitték. Említettem már, hogy én úgy figyeltem meg, hogy a tehetősebbeket vitték arra a vidékre. Emlékszem egy Sándor Rudolf nevű férfira, aki pár évvel a deportálások előtt építtetett és szereltetett fel egy malmot magának. Őt is deportálták, ő egyedül, természetesen vagyonaival együtt, tizenöt vagont foglalt el. Mi pedig csak felet! Ő vitte magával az állatait, azoknak takarmányt, valamint a malom felszerelését, gépeket. Tehát, nem tudom miért, de a család másik felét a gazdagabbak közé sorolták, pedig azok semmivel se voltak tehetősebbek nálunk. Ők viszont többen voltak. Deportálták az én apai nagyszüleimet, akik már 60 felett voltak akkor, három nagybácsimat és egy nagynénimet, ők huszonévesek lehettek mind a négyen és egyedülállóak. Csorvás településre vitték őket, valószínűleg jobb körülmények közé, mert ott házasodtak meg, és nem is jöttek vissza. Nagyszüleim sajnos bánatukban és koruk folytán pár év múltán meghaltak. Így emlékezik a nagyapám 67 évesen az akkor hatévesen átélt viszontagságokra. Meglepő nyugodtsággal beszélt velem, ami nekem furcsa volt, hiszen kívülállóként engem jobban megérintett az egész történet. Tudomásom szerint a megtorló intézkedéseknek többek között a magyarok elszlovákosítása volt a céljuk. Az események különbözően érintették a kitelepített családokat, mivel néhányan még ma is ott élnek. Lejegyezte: Garai János 65

44. A deportálás útvonala

66

3. Bognár (Bartalos) Terézia Nevem Bognár Terézia, szül. Bartalos, 1930. 11. 1-jén születtem Nagymegyeren. Mikor betöltöttem 17. életévemet, nekem is, mint sok más társamnak, meg kellett tapasztalnom, hogy 1944. január 17-én, egy hideg téli reggelen szüleimmel és húszéves lánytestvéremmel egy marhavagonba zsúfoltak minket. Ezen a reggelen kezdődött életem egy meghatározó, s egyben szomorú korszaka. Rövid idő leforgása alatt kénytelenek voltunk összerakni mindent, ami eddigi életünkben fontos volt, és elindulni arra az útra, melyről még nem tudtuk, hogy hova vezet. A nagymegyeri vasútállomásról indulva Merklovicében kötöttünk ki. Majd gazdák jöttek az állomásra, s először a munkaképes embereket válogatták ki. Köztük voltunk mi is. Sokan, kik apró gyerekekkel voltak, heteken át vagonokban éltek, kályhával fűtöttek. Személy szerint, én Merklovicébe kerültem Vavruška Jozef gazdához. Először a beilleszkedés nagy gondot okozott, mivel még a nyelvet sem értettem. Naponta három alkalommal másodmagammal 36 tehenet fejtünk, majd a földeken robotoltunk, a tél folyamán pedig krumplit válogattunk. Mindezekért 360 koronát kaptunk. Vavruška gazda halála után fia kijelentette, hogy többé nincs ránk szüksége, ezért egyévnyi robot után más gazdához mentünk. Én Vamberkbe kerültem, ahol gazdám Ján Kubias egy konzervgyár tulajdonosa volt. Télen a gyárban dolgoztam, tavasszal és ősszel pedig a mezőgazdaságban. A beilleszkedés könnyebbnek bizonyult, mivel már a nyelvet is értettem.

45. Magyar nők egy csehországi gyárban 67

46. Átmeneti személyi iratok Ezután 1949 februárjában, Masaryk halála után K. Gottwald kijelentette, hogy kétévnyi hontalanság után újból hazatérhetünk. A gyár, amelyben dolgoztam, segített berakodni a vagonba, s ezután elindultunk haza. Az úticél Nagymegyer lett volna, de eltévesztették a címet, így Megyercsen kötöttünk ki, ahonnan Ócsára vittek minket. Egy jóakaróm tanácsára felültem a Nagymegyerre tartó vonatra jegy nélkül, s alvást színleltem, míg a kalauz a jegyeket kérte. Hosszú nehézségek árán, illetve sok megpróbáltatás után újra hazajutottam Nagymegyerre. A megpróbáltatások még ezzel sem értek véget, megdöbbenve észleltem, hogy a családi házat mások lakták. Így én kénytelen voltam keresztzszüleimnél, Beke Lajoséknál átmeneti szállást kérni. Végül egy hónap után visszatérhettem a szeretett családi házunkba. Lejegyezték: Csicsay Lilla, Šuch Andrea, Szinghoffer Katalin

68

4. Boros Katalin 1947. január 15-én felszólító parancsot kaptunk több hasonló családdal együtt. A parancs tartalmazta a deportálás tényét. Január 16-án katonaság jött, és elszállított minket Csehországba. Csak a legszükségesebb dolgainkat vihettük magunkkal. Szüleimmel és négy testvéremmel indultunk el az ismeretlen útra. Én voltam a legidősebb, 18 éves. A nagymegyeri állomásról indultunk el marhavagonokba összezárva. Az „utazás” három nap és három éjjelen át tartott. Akkor még nem is sejtettük, hogy ez a „kirándulás” két évig fog tartani. A vonat Újvárnak ment, a végállomás pedig a csehországi Michové Hradište volt. Megérkezésünkkor az állomáson parasztok válogattak közöttünk. Először a kiscsaládosok majd a nagycsaládosok kerültek le a vagonokról. A mi gazdánk Ján Mäiera lett, és Čista nevű faluban kaptunk szállást. A paraszt felesége tejeskávéval várt minket. Egy egyszobás cselédházba kerültünk. Nehéz munka várt ránk. Reggel az istállóban, délután pedig a földeken dolgoztunk. Mindig naygyon vártuk a vasárnapot, mert akkor szabadnap volt. Ezeken a napokon felkerekedtünk, és megkerestük a másik faluban élő társainkat, barátainkat. A kisebb gyerekek iskolába is járhattak. Ez a „szolgálat” két évig tartott. 1949-ben felszabadultunk a „rabszolgamunka” alól. Én és a húgom 1949 januárjában elmentünk dolgozni Mladá Boleslavba, a Grand Hotelba, így egy évvel később mentünk haza. 1950-ben elfogott minket a honvágy, és hazajöttünk. Nagyon sok szenvedést átéltünk, és remélem, hogy a következő nemzedék okul az esetből. Lejegyezte: Boros Annamária

69

5. Csepi Mária 1947-ben családom Bogyán lakott albérletben. Családunk négytagú volt: édesapám, édesanyám, öcsém (hároméves), és én, aki akkor hatéves voltam. 1946 decemberében értesítést kaptunk, hogy Csehországba visznek bennünket kényszermunkára. A csomag, amelyet magunkkal vihettünk, legfeljebb 50 kg súlyú lehetett, tehát csak a személyes dolgainkat csomagoltuk össze. Az állatokat itt kellett hagynunk. Ócsán szarvasmarhák szállítására szolgáló vagonokban zsúfoltak össze bennünket, ahol olyan hideg volt, hogy az ivóvíz is befagyott a kannában. Mi, gyerekek az otthonról hozott dunyhával takaróztunk, de még így is fáztunk. A felnőttek pedig fel-alá járkáltak, mert teljesen átfagytak. A třebušicei állomáson sokat kellett várakoznunk, mert ott osztották el, ki hol fog dolgozni. Végül bennünket e városon kívül fekvő cselédházban szállásoltak el több idegen családdal együtt.

47. A kényszermunkára elhurcolt család 70

Egy gazda osztotta be édesapámat famunkára, édesanyámat pedig a konyhára. Én itt kezdtem meg alapiskolai tanulmányaimat. Itt több osztály tanult együtt, ami gyakran előny volt, hiszen a nagyobbak ismételtek, mi, fiatalok meg előre megtanulhattuk a tananyagot. Számomra persze nagy hátrány volt, hogy nem ismertem a cseh nyelvet. Egyszer be is zártak emiatt, mert nem ismertem csehül az órát. Az iskola épülete Třebušicén volt, 3,5 km-re a házunktól, minden nap egyedül gyalog tettem meg ezt a távot. Nem voltak társaim, hiszen a gyerekek közül én voltam csak magyar, a többieket nem értettem. Egy és fél évig tanultam ebben az iskolában, a második osztályt már otthon fejeztem be. Édesapám vasárnaponként Černilovba vitt biciklin az ottani ismerőseinkhez. Édesanyám és öcsém kórházba került. Édesanyám a nehéz fizikai munka (fahordás) miatt köldöksérvet kapott, és megoperálták. Öcsém fertőző járvány miatt került hosszú időre kórházba. Gyógyulása annyira elhúzódott, hogy még hazafelé való úton sem volt teljesen egészséges. Kezdetben nem akarták kiengedni a kórházból. Végül csak 1949 telén jöhettünk haza. Albérletünket Bogyán szlovákok foglalták el, akik kisajátították az állatainkat is. Mi kerestünk magunknak egy másik albérletet, 1950-ben felépítettük saját házunkat. Lejegyezte: Ollé Szilvia

48. Csepi Mária ma a nyugdíjas klub és a Bárdos Lajos Vegyeskar aktív tagja (a képen a jobb oldalon) 71

6. Horváth Julianna Az akkori kisbíró, Rácz András jelent meg nálunk. Szinte rajtaütésszerűen, és két nap múlva már indulnunk is kellett. Minket is a „mindenkit valaki helyett” vittek el a városból. Abban a hónapban költöztünk be a még befejezetlen házba férjemmel és egyéves kislányunkkal. Kis bútort, ruhaneműt és némi élelmet vihettünk magunkkal. A vasútállomáson néhány ismerős családdal fél napot várakoztunk. Ez 1947. január17-én zajlott, akkor 23 éves voltam. Három nap és három éjjel vittek bennünket tehervagonokban, ahol egy-egy vagonba 3-4 család is összezsúfolodott. A kisgyermekek a januári hidegben sírtak, fáztak, később ezért egy személyvonatot is kapcsoltak hozzánk, amelyet felfűtöttek a gyerekeknek. Azt sem tudtuk, hogy merre járunk, kivéve Prágát, ahol sokáig vesztegeltünk. Néha megálltunk, kaptunk egy kis ebédet. Az úticél, ahová érkeztünk, Mnichov Hradište volt. Fájdalmas volt végigélni azt, ahogyan válogattak, mustrálgattak minket. Persze, ahol kisgyerek volt, így mi is „nehezen” keltünk el. Egy kiürült, leélt tanyára kerültünk, Pachoóba, amelyből korábban elüldözték az ott élő németeket. Egy olyan viskóban éltünk, melynek se ablaka, sem pedig ajtaja nem volt. Szóval nagyon nehéz volt a helyzetünk, rengeteget koplaltunk. Két hétig kénytelenek voltunk az éjjel lopott krumpliból élni, a kétdekás élelmiszerjegyek édeskevésnek bizonyultak. A tanya egy állami gazdasághoz tartozott, én teheneket fejtem, az uram pedig a disznókat etette. Itt született meg fiam is, de támogatásként, mint már megszoktuk, egy fillért sem kaptunk. Bár sokan hazaszöktek, mi a két kisgyerekkel nem mertünk útnak indulni. A másik évben már hozzánk is érkezett egy megfigyelő a magyar nagykövetségtől, aki meghallgatta a panaszainkat, ezt követőleg már több „jogot” kaptunk, több gabonát, tejet. 1949 januárjának végén több idegennel együtt öt vagonra való embert szedtek össze, beleértve minket is, s hazajöhettünk. Keszegfalura vittek, fél évig nem jöhettünk vissza Nagymegyerre, nem kaptuk meg a papírt a lakhatásra. Mire végre hazajöhettünk, a házunknak szinte hűlt helyét találtuk. A házunkba költözött szlovákok elvittek mindent, az odahordott építőanyagot, kerítést, kiemelték a frissen elültetett 34 szál gyümölcsfát. Mindezt átéltük, újjáépítettük a romokat, de sajnos, támogatást nem kaptunk a legínségesebb hónapokban sem. Lejegyezte: Boros Annamária 72

7. Fülöp Ilona Kérem meséljen a családjáról! Öten voltunk testvérek, Árpád (1930), Magdaléna (1935), Imre (1940), László (1950) és én (1931). Magyar iskolában tanultunk. Édesanyám otthon nevelte a gyerekeket. Édesapám Fábrik Imre gazdaságában dolgozott, tavasztól őszig a földeken segített. A gazdától ősszel krumplit, búzát kapott. A búzát malomba vittük. Egész évben ezt a lisztet használtuk.

49. Fülöp Ilona ma Hogyan fogadták a deportálás hírét? Két napot kaptunk, hogy összerakjuk dolgainkat. Bútorokat, kisebb állatainkat (tyúkok, kacsa, kecske) vihettük magunkkal. A tehenünket le kellett adni. A dolgainkért egy teherautó jött, ami a nagymegyeri állomásig vitt, ott berakodtunk a vagonokba, és indultunk Csehország felé. Egy vagonba 3-4 család utazott, állataink, bútoraink, ruháink a következő vagonban voltak. Mikor deportálták Önöket, és mikor jöhettek haza? 1947 februárjában61 vittek el minket, és 1949-ben jöhettünk haza. Hogyan élték meg az utat? Édesapám Komáromig sírt. Mi, gyerekek nem fogtuk fel, hogy valójában mi is történik velünk. Izgatottak voltunk, hogy megyünk egy messzi 73

városba, faluba. De szüleink mindenüket otthagyták, amiért dolgoztak, a házat, a tehenet. Szegény családból való vagyok, a szüleim örültek a tehénnek, amit ők nevelgettek, gyerekeknek volt tej, édesanyám túrót is csinált belőle. Csehországba hová kerültek? Vratnóban éltünk és dolgoztunk, ez egy kis falu nem messze Mladá Boleslavtól. Milyen családhoz kerültek, milyenek voltak életkörülményeik? A gazdák ragaszkodtak olyan családokhoz, akiknél több volt a munkaképes felnőtt. Nem örültek olyan családoknak, ahol sok volt a kisgyermek. A mi családunkban édesapám, bátyám és én voltunk munkaképesek. Ebben a faluban mindenki elég jó lakást kapott. Mi egy új, padlózott, emeletes ház alsó szintjén laktunk, volt egy nagy szobánk, konyhánk, kamránk.

50. Fülöp Ilona és családjának lakhelye Mit dolgoztak? Minden reggel mentünk „elosztásra”, akkor ezt úgy nevezték. Megmondták, hogy aznap ki és hova megy dolgozni. Fiatalabbak a földeken dolgoztak. Répát egyeltünk, szedtünk. Az idősebbek inkább az állatokkal foglalkoztak. Mi gyerekek nem panaszkodhattunk, mindig volt munka és rendes fizetés is. Télen havat söpörtünk, nyáron a földeken dolgoztunk. Minden szombaton kaptunk fél kiló vajat és tejet. 74

A kisebbek jártak iskolába, óvodába? Igen. Cseh iskolába és óvodába jártak. A húgom is oda járt iskolába, öcsém pedig óvodába. Mennyire sajátították el a szlovák (cseh) nyelvet? Ott magyar fiatalok között dolgoztunk, szórakozni, sétálni, templomba csoportosan jártunk, nem voltunk rákényszerítve a cseh nyelv használatára. Az ott dolgozó szlovák segédmunkásoktól tanultuk leggyakrabban a nyelvet. Hogyan bántak ott Önökkel? Nem mondhatom, hogy bántottak vagy csúnyán beszéltek volna velünk. Mit csinált az, akinek honvágya volt? Volt, aki hazaszökött. Őket rendőrök hozták vissza. De, aki szabadságot kért, hazajöhetett néhány napra. Körülnézett otthon, meglátogatta a rokonságot, és visszajött Csehországba. Tartották a kapcsolatot az otthon maradotokkal? Nem, mert az egész család kint volt, a nagyszülők pedig már nem éltek. A két év alatt mi nem is voltunk otthon, mert nem volt kihez hazajönnünk. Mit éreztek, amikor hazajöttek? Nagyon örültünk, mert honvágyunk volt, fiataloknak is, időseknek is. Hogyan jutottak haza? Ugyanúgy vagonokban, mint ahogy elvittek minket. Mi a saját házunkba vissza tudtunk költözni. Házunk nagyon tönkre volt téve, de szüleim tudtak annyi pénzt összespórolni, amiből rendbe hozták a házat, és építettek még egy szobát, mert bővült a család. Visszakapták a dolgaikat, amelyeket itt hagytak? Úgy kaptuk vissza, hogy például a tehenünk helyett egy kis borjút kaptunk. Miután hazajöttek, hol dolgoztak? Édesapám visszament Fábrik Imréhez dolgozni. Van olyan dolog, amire szívesen emlékezik vissza? Igen. Ott ismertem meg a férjemet. Mi laktunk a földszinten, ők az emeleten. Ő akkor 22 éves volt, én pedig 16. A hétvégén szórakozni, bálba jártunk. Azóta járt abban a faluban? Abban a faluban nem jártam. De voltam Csehországban, nem messze ettől a helységtől. Lejegyezte: Katona Csilla 75

8. Nagy (Sebő) Gizella Tudtuk, hogy mi vár ránk, de mégse hittük el az utolsó pillanatig, míg ott nem tartottunk, hogy kisebb tárgyaink összecsomagolására szólítottak fel bennünket. Édesapámat62, 3 nővéremet, engem és öcsémet vagonba tuszkoltak, 1947. január 21-én, embertelen körülmények között Kojovicére szállítottak, ami nem messze volt Mladé Boleslavitól. Az út rettenetesen hosszúnak tűnt, mivel félelem és riadtság érzése töltött el bennünket, és csak találgatni mertünk, hogy mi lesz velünk. Két idősebb nővéremet nem deportálták, mivel egyikük Pozsonyban tartózkodott, a másik pedig már férjnél volt. Miután minket elvittek, ő költözött családjával az üresen maradt családi házba, ezzel megakadályoztuk, hogy másé legyen az otthon maradt vagyonunk. Amikor megérkeztünk, úgy éreztem magam, mintha piacon lennénk. Az odaérkező cseh parasztok ránézésre választották ki az embereket, akik majd nekik fognak dolgozni. Mi a szerencsésebb családok közé jutottunk. Egy ismerős családdal kerültünk egy udvarba. Édesapámnak a földeken kellett dolgozni. Nővéreimnek pedig a háztartás vezetése és a jószágok gondozása volt a feladata.

51. Izsapi családok Kojovicén Én és az öcsém, korunkból adódóan, kisebb házimunkákba kapcsolódtunk be, de kötelezően iskolába jártunk. Nagyon féltünk. Tanáraink cseh nyelven beszéltek, mi ezt a nyelvet nem ismertük, de talán 2-3 hónap után kisebb hiányoságokkal elsajátítottuk. Az iskola, amit látogattunk nagyon jól felszerelt volt, én ott láttam először zongorát. A környék, ahol éltünk festőien szép volt, de az események nem voltak ennyire idilliek. Édesapám, nővéreim reggeltől estig dolgoztak. 76

52. Kojovicén kiállított dokumentum Életünk így zajlott majd két éven keresztül, mi ketten iskolába jártunk, a többiek pedig dolgoztak. 1949. január 19-én térhettünk vissza szülőföldünkre. Lejegyezte: Buzgó Éva 77

9. Nagy Mária Amikor 1947. január 16-án megjött a végzés, teljesen kétségbeestünk. Apámnak, Nagy Lászlónak be kellett mennie a városi hivatalba, ahol közölték vele, hogy vagy reszlovakizál, vagy költöznünk kell, méghozzá az elkövetkező napokban. Apám soha nem tagadta meg magyarságát, és úgy döntött, nem is fogja, így maradt a deportálás. Hazaérkezve elmondta, mi történt, és közölte, hogy pakoljunk össze, amit csak tudunk, mert nemsokára jön a teherautó, amire fel kell rakni mindent. Magunkkal vihettünk ruhaneműt, pár állatot, kutyát, macskát, néhány zsák gabonát, krumplit, és egy kis élelmet az útra. A többi állatot otthagytuk, mert nem volt más választásunk. Az autó kivitt bennünket a nagymegyeri állomásra, ott pedig vagonokba raktak minket. Nemsokára megkezdtük utunkat az ismeretlen Csehország felé. Ma már nem emlékszem63 pontosan mennyi ideig tartott az út, mindenesetre számomra mérhetetlen hosszúnak tűnt. Gyermeki lelkületem nagyon nehezen viselte, hogy elszakítottak megszokott környezetemtől és barátaimtól. A végállomásra érkezve nagyon sokat kellett várnunk, már szinte mindenki elment. Két kisebb testvérem anyám ölébe hajtott fejjel sírt. Aztán mégiscsak megérkeztek értünk. A gazda elég csúnyán nézett ránk, nem tetszett neki, hogy ilyen kis gyerekek vannak a családban. Egy Púchov nevű kis faluban kaptunk szállást. Mivel még egy család lakott abban a viskóban, ahol mi is, nagyon kevés helyünk volt. De azért megpróbáltunk összetartani. A másik családban két gyerek volt, egy 8 éves és egy 14 éves. A naygyobbnak már dolgoznia kellett, nekem kellett vigyáznom a fiatalabbra, mert anyám is rákényszerült a „robotra”. Emellett a ház körül mindig akadt munka számomra. Úgy éreztem gyerek létemre sosincs egy nyugodt percem. Próbáltuk fenntartani a kapcsolatot a többi idekerült családdal, és állandóan érdeklődtünk, nincs-e valami újság az otthoniakról. Csupán az tartotta bennünk a lelket, hogy abban bíztunk, egyszer talán hazajutunk. Gazdaszonyomat nem igazán szerettem, mivel nagyon szeretett paranscsolgatni nekünk, én pedig igyekeztem a kedvére tenni, de nem mindig sikerült. Azt kívántam, bárcsak hazajöhetnék, és újra iskolába járhatnék. Két hosszú év után aztán végre hazatérhettünk. Az otthon maradtak naygyon örültek nekünk, és mi hálát rebegtünk az Úrnak, hogy épségben újra Nagymegyeren lehettünk. 78

A problémák akkor kezdődtek újra, amikor megtudtuk, hogy házunkba már nem költözhetünk vissza. Oda szlovákokat telepítettek. Mindent elölről kellett kezdenünk. Több mint egy év után kaptuk vissza házunkat, addig is egy elhagyatott házban kaptunk ideiglenes szállást. Amikor végre visszaköltöztünk, semmi sem volt ugyanolyan, de próbáltuk újra megteremteni a régi szép életünket. Lejegyezte :Gerhardt Bernadett

10. Reiker Irma 1947. január 16-án megkaptuk a papírokat, hogy el kell hagynunk Nagymegyert. Édesapám ezután ládákat készített ruháink tárolására. Mivel fát nem tudott sehonnan szerezni, a gang tetejét bontotta le, és az onnan származó deszkákat hasznosította. Nemsokára rendőrök és katonák érkeztek felfegyverkezve, hatalmas teherautókkal. Csak annyit mondtak, hogy pakoljunk. Ellenkezni nem mertünk. Mindent elvittünk, amit csak tudtunk, még a kecskénket is. Vagonokban szállítottak minket egyenesen Mnichovo Hradištěre, és az ottani majorban szállásoltak el bennünket, itt mi voltunk az egyedüli nagymegyeri család. Majd jött a majorvezető, Robert, aki zsidó ember volt, ő munkásokat keresett.

53. Mníchovo Hradiště 79

Héttagú családunkból négyen vállaltak munkát. A legkisebb húgom, Rózsi még csak ötödik osztályos volt, bátyám, Laci orosz fogságban volt, édesanyám pedig otthon maradt főzni. Miután beosztottak bennünket a kényszermunkára, a szállásunkat is elfoglalhattuk. Először egy harminc cm széles kőfalú kétszobás lakást kaptunk. Heylyünk volt bőven, azonban a fal reggelre teljesen átnedvesedett. A meghűléstől való félelmünkben az intézőnkhöz fordultunk azzal a kéréssel, hogy keressen nekünk másik szállást. A major nagyszobával is rendelkezett, ahol kényelmesen elfértünk volna, ám az csak a szezonmunkások számára volt fenntartva. Mi végül egy egyszobás lakást kaptunk, ahol csak egy tűzhely volt és néhány ágy. Egy kis kamra tartozott hozzá, ott helyeztük el ruhásszekrényünket és konyhaszekrényünket.

54. Reiker Irma 17 évesen testvérével Egy héttel később a férfiak már dolgoztak a gazdaságban, szecskát vágtak, szalmát hordtak be, srótoltak. Ezen a télen már én is dolgoztam, raktárban robotoltam egészen a tavaszi munkákig. Átmértük az egész raktárkészletet, valamint segítettünk szalmát kocsira rakni, és az istállókba hordani. Az elvégzett munkáért megfizettek bennünket, bár amit megke80

restünk, hamar el is költöttük, hiszen az épp csak az élelemre volt elég. Ennek ellenére nem éltünk nyomorban, hiszen mind dolgoztunk, édesanyámat és legfiatalabb testvéremet leszámítva. A ruhákon és az élelmen kívül másra nem volt szükségünk. A munka egész héten folyt, reggeltől estig, egyetlen ebédszünettel, a vasárnapokat leszámítva. Elérkezett a tavasz és ezzel együtt az újabb megerőltető munkák, a krumpliültetés, a répaültetés, a krumpliválogatás. A répaegyelésre már megérkeztek a szezonmunkások is Dedinkáról. Bár a férfiak és az idősebbek télen is itt dolgoztak, a nők és a fiatalok csak tavasszal tértek vissza. Akadtak köztük olyanok is, akik később itt megházasodtak. Egy idő után már én is értettem nyelvüket, és használni is kezdtem azt. Kezdetben összekevertem a szlovák és a cseh nyelvet. Voltak itt németek is a Szudéta területekről, egy férfi és egy fiú, négy leány és két asszony. Együtt dolgoztunk, azonban ők sem beszélték a cseh, illetve a szlovák nyelvet.

55. Német és szlovák idénymunkásokkal A major, ahol laktunk, egyik felén domb volt, a másikon síkság. Lent a domb aljában kis kocsma működött, ahol egyúttal mozi is volt. Az utóbbit gyakran látogattuk. Máshová nem engedtek bennünket. Templomba sem járhattunk, hiszen a legközelebbi Mnichovo Hradištěn volt, meszsze a majortól, gyalog hatalmas távolság volt ez. Pedig itthon rendszeresen látogattuk a szentmiséket. A közelben folyt a Jizera folyó, rajta egy vízierőmű működött. Ebben a folyóban gyakran fürödtünk. Ha leeresztették a vízierőmű vizét, megnőtt a folyó sodrása, ilyenkor nem tudtunk átkelni ismerőseinkhez. 81

Egyszer a szomszéd majorba küldtek vízért. Ott két hatalmas kutyával találtam szemben magam, amiktől én rettegtem. Kijelentettem, hogy én márpedig be nem megyek. A szlovák szezonmunkások közül aztán az egyik elvégezte helyettem a munkát. Mivel én nem voltam hajlandó vizet hozni, nem adtak nekem egy kortyot se. Így aztán kénytelen voltam hazamenni. Mikor meglátott az „intéző”, kérdőre vont, hogy mit keresek én itt. Elmontam neki, mi is történt, s hogy csak egy kis vizért jöttem, és már megyek is vissza dolgozni. De ő megtiltotta, rámparancsolt, hogy én maradjak ott, és álljak be répát egyelni. Valószínűleg este megszidta a szlovákokat, mert másnap már újra együtt mentünk dolgozni. A krumplikapálásról is megmaradt bennem egy emlék. A területet, amit meg kellett kapálnunk, őr védte, aki megtiltotta, hogy az ott lévő csereszynyefáról egy szemet is levegyünk. De mi csak fölnyúltunk. Ő megfenyegetett bennünket, hogy felad a rendőrségen. Mi viszont visszaszóltunk neki, hogy csak nyugodtan, de mi már pedig akkor is enni fogunk erről a fáról. „Otthon” nyitva hagytuk a házkaput, nyugodtan elmehet, és ehet helyette a mi fánkról. Így végül békén hagyott bennünket, mi pedig kedvünkre falatozhattunk. Nagymegyeren közben házunkba magyarországi szlovákok költöztek. Egy évvel később szüleim hazalátogattak, a nagyszüleimnél szálltak meg. Anyám elhatározta, hogy megnézi a házunkat. A szlovák asszony nagyon kedvesen fogadta őt, később is tartották a kapcsolatot. Édesanyám bement a konyhába is, meglepetésére ott egy hatalmas „gödröt” talált, ott vágták az új lakók a fát, házunkat teljesen leélték. 1948 karácsonyára Laci testvérem megérkezett hozzánk az orosz fogságból, ahol négy évet töltött. Ettől kezdve az intéző minden este vendégünk volt. A Szovjetunióban történt eseményekről faggatta testvéremet. A két év kényszermunka alatt folyamatosan vágytunk haza. És végre elérkezett a hazautazás napja. Ez 1949. január 16-17-én volt. Az ócsai állomásom szállhattunk le, mert Füssre akartak költöztetni bennünket. Azonban Tábor utcai nagyanyám befogadott bennünket. Ott a bognárok laktak mellettünk. Gyula testvérem is ott tanulta ki a mesterséget. Édesanyám közben gyakran megfordult a városházán, hogy visszaszerezze a házunkat. Ez csak hosszabb ideig tartó harc útján sikerült, míg kiköltöztették az ott lakó szlovák családot. Rendbe raktuk a házat, amibe 1950 tavaszán visszaköltözhettünk… Lejegyezte : Ollé Szilvia 82

11. Rostás László A csallóközi magyar családok történetében az 1945-49-es években számos közös vonást találunk. Hiszen szinte minden egyes családot sújtotta a csehszlovák kormány nacionalista politikája, a Beneši dekrétumok gyakorlati alkalmazása. Ugyanakkor az egyes családok ezt a kort mégis egyéni sajátos formában élték meg. Ez volt a jellemző a nagymegyeri Rostás családra is. A 2. világháború végén az amerikai hadifogságból hazatért, akkor 24 éves Rostás László felismerte, hogy szülőföldjén mi vár a magyar lakosságra. Ezért úgy döntött, hogy ezeknek az intézkedéseknek a bevezetését nem várja ki. Önként Nyugat-Csehországba ment feleségével, Rostás született Komjáthy Máriával, hogy ott munkát vállaljon. Titkolt szándéka volt, hogy a későbbi időszakban családjával együtt ebből a régióból elhagyja az országot. A jól ismert történelmi események őt igazolták. 1946 októberében az ő címére is kiküldték az ún. „fehérlapot”, ami azt igazolta, hogy Nagymegyeren felkerült családjával arra a jegyzékre, akiket a városból Magyarországra szerettek volna áttelepíteni. Miután a magyarországi hatóságoknak átadták azt az országos jegyzéket, amit a csehszlovákiai hatóságok állítottak össze, a magyar hatóságok kiküldték ezt a dokumentumot, amivel egyfajta „védettséget” szerettek volna biztosítani az üldözött magyarságnak. Időközben elakadtak a csehszlovák-magyar tárgyalások a kitelepítésről. A csehszlovák hatóságok, hogy nyomást gyakoroljanak a magyar kormányra, elindították a csehországi deportálást. Így kerültek Rostás László Nagymegyer melletti Füssön élő családtagjai a nyugat-csehországi Třebušicére. 1947. január 11-én indult a nemesócsai állomásról az a szerelvény, ameylyen 82 család 367 tagját, akikből 68 gyermek volt, szállították. A deportált családok Füss, Bogya, Csicsó és Kolozsnéma községek lakói voltak64. Az eseményről így emlékezik a ma Nagymegyeren élő Csepi Mária65: „Ócsán szarvasmarhák szállítására szolgáló vagonokban zsúfoltak öszsze bennünket, ahol olyan hideg volt, hogy az ivóvíz is befagyott a kannában. Mi, gyerekek az otthonról hozott dunyhával takaróztunk, de még így is fáztunk. A felnőttek pedig fel-alá járkáltak, mert teljesen átfagytak. A třebušicei állomáson sokat kellett várakoznunk, mert ott osztották el, ki hol fog dolgozni. Végül bennünket e városon kívül fekvő cselédházban szállásoltak el több idegen családdal együtt.” 83

A deportált füssi család tagjai Třebušicén találkoztak a már korábbtól ott élő Rostás Lászlóval, és az akkor már áldott állapotban lévő feleségével, Rostás Máriával. Később itt keresett munkát Komjáthy Miklós, Rostás Mária testvére is. A család igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez, ugyanakkor rendszeresen tartották a kapcsolatot az otthon maradt családtagokkal. Az itt dolgozó Rostás László jelentős segítséget nyújtott, hiszen reá nem vonatkoztak a deportáltak mozgását korlátozó rendeletek. Ezért Rostás László több alkalommal meglátogatta a Füssön maradt családtagokat, akik továbbra is gondoskodtak az állatokról, disznót tartottak, hogy majd így biztosítsák a csehországi kényszermunkára hurcoltak, és az ott önként munkát vállalók támogatását. 1947. november harmadik hetében érkezett egy távirat a messzi csehországi településről, Třebušicéről. A táviratot Rostás László adta fel, de az adott korban ezt nem tehette magyar nyelven, ezért a távirat szövege a következő volt: „Zabijte prasa”66. Rostás László ismételten haza készült, hogy a közelgő tél előtt családjának élelem készletét feltöltse, és információkat szerezzen az otthon maradottak helyzetéről. Az egyszerű, rövid felszólító mondat mire eljutott a csallóközi Füssre, tartalmilag az alábbi formára módosult: „Zabili brata”67. A távirat magyar nyelvre való lefordítása először gondot okozott a hazaiaknak. Mikor a helyi plébános úr lefordította a rövid mondatot, kereste a szavakat, hogyan közölje a szülőkkel a szomorú hírt. Azok nem akartak hinni a fülüknek. Rendkívüli mértékben elkeseredtek. Miután a falu harangjai megszólaltak emlékére, mindenki a tragikus eseményről beszélt. A szülők elhatározták, hogy bármilyen 56. Komjáthy Miklós, akiről messze is van az a Třebušice, elmennek a szomorú hír szólt a szeretett Miklós temetésére. Koszorút vásároltak, és felkerekedtek, hogy megtegyék a nagy utat.

84

57. A szülők: Komjáthy Ilona és Komjáthy Ambrus Mikor megérkeztek a kis csehországi település vasútállomására, a heylyiektől próbáltak segítséget kérni, hogy megtalálják szeretteiket. Az itt élő csehek természetesen névleg nem ismerték az ide deportált magyarokat, de azt tudták, hogy valahol a városban, az elűzött német családok lakásaikba szállásolták el őket. A legtöbb információt a város bábaasszoynyától kapták, akivel korábban már felvette a kapcsolatot Rostás Mária. Késő éjszaka volt, amikor Komjáthyék megtaláltak a szálláshelyet. Mielőtt bekopogtak volna, Komjáthy Mária felismerte, hogy az ablakon azok a függönyök vannak, amit annak idején ő varrt leányának. Ekkor már tudták, hogy jó helyen járnak. A kopogtatásra csak nehezen nyitott ajtót a család. Nem tudták elképzelni, hogy ki kopoghat náluk ilyen késői órában. Végül úgy döntöttek, hogy megnézik. Rendkívül nagy volt az öröm és meglepetés, amikor az ajtóban megpillantották az otthon hagyott szeretteiket. Csak azt nem értették, miért vannak fekete ruhában, és miért hoztak magukkal koszorút? Rövid időn belül azonban minden kiderült. A zajos beszélgetés felébresztette a kis szoba sarkában alvó férfit, Komjáthy Miklóst, akinek a „temetésére” érkeztek a szülők. Hát lett aztán igazán leírhatatlan az öröm. Az átélt öröm és izgalom hatására viszont ezen az éjszakán gyarapodott a család. 1947. november 26-án hajnali öt órakor megszületett ifjabb Rostás László, ma a Csemadok Nagymegyeri Szervezetének alelnöke. Az apa viszont nem tartózkodott a városban a jelentős családi esemény idején. Füssre indult, hogy elhozza családjának a disznóölés utáni kóstolót. 85

A nagyszülőkkel az úton elkerülték egymást. Füssön értesült a tragikomikus eseményről. Rendkívül bosszantotta, ezért elhatározta, hogy utánajár, hol is történt a félreértés. Útja a csicsói postára vezetett, ahol kiderült, hogy a postás írta le pontatlanul a távirat szövegét, ezért feljelentette őt, és kártérítést követelt. Mindez talán egy jogállamban megvalósítható lett volna, de Csehszlovákiában 1947 végén nem lehetett „igaza” egy magyar embernek az államhatalmat képviselő postai alkalmazottal szemben. A posta képviselői rövid 58. Ifj. Rostás László időn belül meglátogatták a Füssre visszajött Komjáthy családot. Komjáthy Ambrus azonban nem kívánt „összeütközésbe” kerülni az államhatalommal, hiszen ebből csak ő kerülhetett volna ki vesztesen, ezért aláírta veje helyett is, hogy lemond a „kártérítésről”. Lejegyezte: Varga László

59. A csehországi Třebušicére deportált magyar családok, a kép bal oldalán a nagymegyeri Végh család, jobb oldalán a Rostás család 86

12. Szoboszlai Irma Hogyan tudták meg, hogy deportálva lesznek? Kaptunk egy papírt, szegények voltunk, és mivel mind a szegényeket vitték, ezért minket is deportáltak. Akik reszlovakizáltak, azokat nem telepítették ki, de mi nem írtuk alá a papírt. Hová és meddig voltak deportálva? 1947. január elején szállítottak minket Mladá Boleslavtól négy állomásra lévő Živnoba. Mennyi ideig utaztak? Két nap, egyik reggel elindultunk, és másik reggel értünk Živnóba. Addig kaptak ételt, vagy erről is önöknek kellett gondoskodni? Mi vittük az ételt, de amikor megálltunk egy állomáson, inni mehettünk. De akkor ilyennel nem törődtünk, mindenki el volt keseredve, főleg a gyerekek. Mit vihettek magukkal? Csak a legfontosabbakat, a bútort meg a ruháinkat. Az egész családot deportálták? Igen, az egészet . Ön hány éves volt akkor? Tizenhét éves, 1930-ban születtem. Én voltam a legidősebb, a testvéreim mind fiatalabbak voltak.

60. Szoboszlai Irma ma Hányan voltak testvérek? Négyen, a legfiatalabb testvéremet Józsefnek hívták, ő 1939-ben született, így akkor még csak nyolcéves volt, Mária húgom tizenegy éves, Ilonka pedig tizennégy. Hogyan választották ki, hogy melyik család hová kerüljön? A tehervonat megérkezett a holtvágányra, aztán jöttek a gazdák, és azt nézték, hogy kinél van több munkás. A mi családunkat egy nagybirtokos87

nál szállásolták el, négy magyar család lakott egy nagy emeletes házban, kettő fent, kettő lent, a szobák egymással szembe nyíltak. Olyan volt, mintha szolgák lettünk volna, csak egy szoba állt rendelkezésünkre, a hálószoba, konyha egybe, fürdőszoba nem volt, teknőben mosakodtunk, a szobában csak a szekrény, az ágyak meg a tűzhely volt, tüzelőfát biztosítottak a házban, a gazdának voltak lovai, tehenei, traktorja, csépelőgépe. Milyen munkákat kellett végezniük? Anyám otthon főzött, apám dolgozott, és mi, gyerekek is, minden fajta munkát végeztünk. Mezőgazdaságit, arattunk, kapáltunk, tavasztól őszig kint a határban dolgoztunk. A gazdaasszonynak főzni segítettünk, és takarítottunk, ki mit tudott csinálni, ki mihez értett, azt dolgozta. Furcsa volt az is, mikor az első levelet írtam haza februárban, hogy most „masinázunk”, az asszonyok csak csodálkoztak, learattunk, és a kévéket betettük a pajtába, mi is csak néztünk, hogy nálunk nyáron végzik ezt a munkát. Arrafelé többen voltak magyarok? Több faluban voltak magyarok, és annyira összetartottunk, mintha rokonok lettünk volna. Mint a testvérek, mindenki úgy üdvözölte egymást, hogy: „Földi, hogy vagy?” És a csehek hogyan bántak Önökkel? Nekik voltak előítéleteik? Nem, ők nem voltak gorombák velünk, ők szerették a magyarokat, a boltban sem nevettek ki minket, ha nem jól fejeztük ki magunkat. Pl. az egyik asszony marhahúst szeretett volna vásárolni, de nem azt mondta, hogy „hovädzie mäso”, hanem hogy „krava”, de megértették, és nem gúynyolták ki. De szerencsére én kicsit beszéltem a nyelvet, és két év alatt elég jól el is sajátítottam, hiszen cseh környezetben ez nem volt nehéz. A sok munka mellett volt idejük egy kis szórakozásra is? Igen, például eljártunk moziba. A fiatalabb gyerekeknek lehetőségük volt az iskolalátogatásra? Igen, cseh iskolába, így muszáj volt megtanulniuk a nyelvet. Bár abban a faluban nem volt iskola, csak a szomszédos faluban. Hogy történt a hazajövetelük? 1949 januárjában jöttünk haza, szintén télen. Addig a házunk üresen állt. Hát két év alatt, mivel senki sem lakta, eléggé leépült, az újraépítésére 1953-ban került sor. Amikor végre megtudtuk, hogy hazajöhetünk, a csehek sajnálták, szerették volna ha még maradunk, de erősebb volt a honvágyunk. Természetesen voltak, akik már nem jöttek haza, ott maradtak. Hazafelé is marhavagonokban utaztunk, de akkor már vígan, nótaszóval. Lejegyezte : Éliás Enikő 88

Nagymegyer környéki települések

89

90

Lakszakállas Lakszakállason 1946-ban végrehajtott összeírás szerint 1479 személy lakott. Ebből 21 személy vallotta magát szlovák, és egy személy német nemzetiségűnek68. A település 98,5%-os magyar lakossága szorongva élte meg a háború utáni éveket. 1945-ben a falu irányítását átvette a szlovák nemzetiségű komiszár, Ján Pekárek69. Az abszolút magyar többségű településen még a tűzoltó sem lehetett magyar. 1946. december 4-én a komiszár levelében arra is utal, a faluban levő „25 szlovák családot bízta meg a tűzoltó fecskendő kezelésével”70. A faluban az 1946-os év első felében megvalósított reszlovakizációs kampány hatására 50 személy kérte korábbi nemzetisége megváltoztatását. Ezek közül, bár mind az 50 kérvényt jóváhagyták, a valóságban csak tizennégyen vették át a reszlovakizációról szóló okiratot71. Ez ellen a kampány ellen az adott történelmi korszakban nagyon kevesen mertek fellépni. A településen volt egy ilyen bátor személy. Kutatásaink során a laki tanító, Farkas Jenő nevével találkoztunk azok között, akik felléptek az erőszakos szlovákosítás ellen.72 Az 1946. december 4-én készült jelentésből kiderül, hogy az 1946-os évben fokozatosan készítették elő a magyar lakosság erőszakos csehországi deportálását. A jelentést író komiszár feltételezi, hogy a megtorló intézkedést „problémamentesen” meg tudják valósítani. Az ellenállásnak jelével nem találkozott. Ennek ellenére fontosnak tartja az akció alapos előkészítését. A laki magyarok deportálására 1947. január 24-25-én került sor73. 1947. január 24-én a Komáromból induló szerelvénybe lakszakállasi és kolozsnémai családokat helyeztek el. Összesen 69 család 351 tagját, amiből 62 volt a gyermek. A célállomás a Trutnovi járásban lévő Moravské Hradiště volt.74 Másnap, 1947. január 25-én a lakszakállasiakat az apácaszakállasiakkal „párosították”. Ekkor 86 család 127 tagját, amiből 37 gyermek volt, hurcoltak el kényszermunkára. Ekkor a célállomás a Rakovníki járásbeli Libochovice volt.75 A harmadik szállítmány, amely a lakszakállasi magyar lakosságot érintette, 1947. február 21-én indult Nagymegyerről. A kényszermunkára kijelölt lakszakállasiak mellett Ekecsről, Szilásról, Apácaszakallásról, Bogyarétről, Kolozsnémáról, Füssről, Nagykesziről közel 300 személyt50 vasúti kocsiban szállítottak Csehországba. A korabeli dokumentumok azt 91

igazolják, hogy a hatóságok alaposan előkészítették a magyar lakosság kényszermunkára való elhurcolását.76 Lakszakállásról 1947. január és február hónapokban 231 személyt deportáltak a csehországi kényszermunkára.77 Tehát a lakszakállasi magyar lakosság 15,9 %-át. A deportált lakszakállasi magyarok házaiba Levinské Opatovce településről szlovák családokat telepítettek. A településen az első betelepülők már 1946-ban megjelentek. A belső kolonizáció olyan nagymértékű volt, hogy Lakszakálloson hat új ház is épült, ami lehetővé tette az újabb szlovák családok letelepedését.78 A magyar lakosok elleni megtorlás folytatását jelentette a Magyarországra való erőszakos kitelepítés az ún. lakosságcsere. A rendelkezésünkre álló forrásokban Lakszakállasról és Apácaszakállásról kitelepített családok száma együtt szerepelt. A két településről összesen 29 családot telepítettek át Magyarországra az 1948-as évben.79 A kényszermunka közel két évig tartott. 1949 januárjában és márciusában térhettek vissza a Lakszakállásról ide erőszakkal elhurcolt magyar lakosok. Ezek egyike volt Rajkovics Imre, akinek visszaemlékezéseit Néveri Zoltán gimnáziumi tanuló jegyezte le.

92

61. Politikai jelentés Lakszakállásról

1. Rajkovics Imre Rajkovics Imre, apai nagyapám első unokatestvére, 1939-ben született. Édesapja, idősebb Rajkovics Imre 1913-ban, édesanyja, Rajkovics Veronika 1915-ben, testvére, Rajkovics Erzsébet 1941-ben született. A családnak földje, vagyona nem volt, a családapa napszámosként alakalmi munkát végzett, és ebből tartotta el családját. Mivel a háború után kevés munkalehetőség volt, így nagy szegénységben éltek. A deportálások 1947 februárjában kezdődtek. Senki nem tudta kit fognak kitelepíteni, mindenki rettegésben élt. Legfőképp szegény, vagyon és földnélküli családokat telepítettek ki. A családokat aszerint válogatták ki, mennyi munkára alkalmas személy volt benne. A Rajkovics család a kitelepítési parancsot írásban kapta meg. Az időjárás nagyon zord volt, ugyanis nagy hó és nagy hideg volt. A hőmérséklet -20-25 °C körül mozgott. A hivatalok által megbízott emberek a nagy hideg közepette elkezdték a családok deportálását. Néhány család el tudta kerülni a kitelepítést. Ezeknek a családoknak anyagi hátterük volt, lefizették azokat az embereket, akik a kitelepítést végezték. De így igazságtalanok voltak más családokkal szemben, ugyanis helyettük másokat telepítettek ki. Ezt el lehetett érni úgy is, ha reszlovakizálódtak, tehát megtagadták magyar nemzetiségüket, és szlováknak vallották magukat. Ezt sok magyar család kétségbeesésében megtette. Mivel idősebb Rajkovics Imre a 2. világháborúban a magyar hadseregben szolgált, így a csehszlovák állam ellenségének számított. Minden család kapott egy vagont, amelyben magukkal vihették a számukra szükséges dolgokat. Rajkovicséknak nem volt sok vagyontárgyuk, ezért bőven elegendő hely volt számukra a rendelkezésükre álló egy vagonban, amelyben magukkal vitték a bútorokat és az állatokat is. A nagymegyeri vasútállomáson rakták fel őket a szerelvényre. Az út vonattal két napig tartott. Idősebb Rajkovics Imre a tehervagonban maradt őrizni a dolgaikat, hogy ki ne rabolják őket. A tehervagon nem volt fűtve, ezért kályhával kellett fűtenie, hogy ne fagyjon meg. A nők és a gyerekek a személyszállító részben tartózkodtak az út alatt. Rajkovics Imre családját Breijlbe telepítették. Ez egy kis település volt. A legközelebbi város Strašice volt. Amikor megérkeztek a végállomásra, lerakták őket. A családokat sorba állították, és a magángazdák válogattak a munkára alkalmasakból. 93

Nagyon megalázó volt, az egész úgy zajlott, mint lovakkal a lópiacon. Megérkezésük után a tehervagonokban szállított dolgaikat traktorokkal vontatott kocsikra rakták fel, -20-25 °C hidegben csúszós havas úton kellett megtenniük 15 kilométert. Az út során az emberek meleg teával és élelemmel segítették őket, ha elhaladtak egy ház mellett. Az úticéljuk végéhez este, sötétben érkeztek meg. Nagy megdöbbenésükre nem egy faluba, hanem egy erdőbe, ahol egy egyedülálló, egyemeletes ház állt, amelyben egy idős nő lakott egyedül. A ház többi lakóit kitelepítették Németországba. A házban négy család számára volt hely.

62. A képen a Szarka (Pósfa), Földes (Padány) és a Rajkovics család (Lakszakállas) női és gyermek tagjai láthatók, Rajkovics Imre a középső sorban balról a második Itt lakott a Rajkovics család, Szarka család, Földes család és az idős nő. A házban nem volt bútor, csak kályhák, de az állapotuk nem volt rossz. Ivóvíz csak az udvaron volt. A Rajkovics családnak szerencséje volt a 94

többi családhoz viszonyítva, mert elég jó sorsuk adódott. Voltak olyan családok, akik parasztokhoz vagy magángazdához kerültek, akik cselédként bántak velük, a nőknek és a gyerekeknek is dolgozniuk kellett. A családfő, Rajkovics Imre egy állami gazdaságnál, mint mezőgazdasági munkás dolgozott, ahol a növénytermesztés mellett állattenyésztéssel is foglalkoztak. Lovakat, mint igaállatot, is tartottak. A körülményekhez képest viszonylag jó sorban éltek, mivel a fizetés mellett terményt is kaptak, így állatokat is tudtak tartani. Az apró állatok mellett, mint a tyúk, kacsa, liba, disznót is tartottak. Esetenként titokban el is tudták adni, így többletjövedelemhez jutottak. A családok gyerekei iskolába jártak, ami a településtől 6-7 km távolságra volt. Ez a távolság főleg a téli hidegekben jelentett nehézséget, amikor sárban, hóban gyalogzszerrel kellett megtenniük ezt az utat. A kitelepített magyarok úgy kerültek ebbe a cseh nyelvű iskolába, hogy nem értették egyáltalán a nyelvet. A kezdeti időszakban felelni nem tudtak, ezért az iskola idős tanítója csak olvastatta őket. Cseh tanulókkal voltak együtt, így hamarosan valamilyen szinten megértették a nyelvet is. Az egész iskolában az összes évfolyam egy osztályba járt. A kitelepítettek februárban érkeztek ide, és az iskolába járást szeptemberben kezdték el a többi gyerekkel együtt.

63. A kitelepített magyar gyerekek Nový Dvůrra jártak iskolába összevont osztályba együtt a környék cseh gyerekeivel A kitelepítés a családok akarata ellenére történt, ezért voltak, akik vissza akartak szökni, de a rendőrök megkeresték, és visszahozták őket. 95

A második évben azonban már előfordult, hogy szökés esetén nem kényszerítették az elszökött családokat a visszaköltözésre. Miután Klement Gottwald hatalomra került80, a deportált magyar családok hazatérhettek. A Rajkovics család 1949 áprilisában tért haza Lakszakállasra. Mivel idősebb Rajkovics Imre munkájával nagyon meg voltak elégedve, marasztalták őt, de a családot hazavonzotta a honvágy, a szülőföld szeretete, a rokonok és a barátok. Igaz, hogy itthon a megélhetés nehezebb volt, a család mégis hazatért. A kitelepített családokból a jobb megélhetés miatt voltak, akik úgy döntöttek, hogy végleg Csehországban maradnak, és még ma is ott élnek.

64. Ifjabb Rajkovics Imre sorban középen látható ötéves korában családjával

65. Filkó Erzsébet családja (Rajkovics Imre felesége) a többi kitelepített családdal, akikkel együtt laktak 1947-ben 96

Lejegyezte: Néveri Zoltán

Ekecs-Apácaszakállas Ekecsen az 1946-ban elrendelt összeíráskor 1960-an vallották magukat magyarnak, 349 személy pedig szlováknak81. Ugyanekkor Apácaszakállas településen 37 szlovák és 1201 magyar élt.82 Ekkor már mindkét település teljes mértékben szlovák nemzetiségű polgárok irányítása alatt állt. Az ekecsi tíztagú közigazgatási bizottságot Ján Naď nevű földműves vezette Túszokpusztáról, helyettese Jozef Kovačik-Ondruš postai alkalmazott volt. Apácaszakállason a háromtagú legfelső állami szervnek vezetője Ján Skovajsa könyvelő, helyettese Ján Polaček munkás volt.83 Mindkét községben meghirdették a reszlovakizációs kampányt. Ennek eredményeként Ekecsen 305-en kérték nemzetiségük megváltoztatását. A bizottság 267 kérvényt hagyott jóvá, a valóságban csak 79 személy vette át az erről szóló okiratot.84 Erről a kámpányról írja Vadkerty Katalin történész: „A reszlovakizációra engedhetők számát az államérdek szabta meg, ezért a határövezetben csak kivételes esetekben szabad megadni a szlovák nemzetiséget. Az átigazoltak száma csak akkor növekedhet, ha végbemegy a reszlovakizáltak belföldi áttelepítése.” 85 A történész a továbbiakban megállapítja, hogy gazdasági kritériumokat is megszabtak. Az akció célja az volt, hogy a földvagyon szlovák tulajdonba kerüljön. Ennek érdekében a reszlovakizációból ki kellett zárni a földtulajdonosok vagyonos és tehetősebb rétegeit, de a kereskedőket és iparosokat is. Ezzel magyarázható, hogy mindkét településen a reszlovákizációs kámpánynál a „megfélemlített magyarok” csak közel egyharmada jutott olyan dokumentumhoz, ami egyfajta védelmet biztosított számára. Ez jellemzi az apácaszakállasi viszonyokat is. A faluban 182 személy kérte reszlovakizálását. A kérvényt 164 személynél hagyták jóvá, és végül 43 személy vehette át az erről szóló okiratot. Az 1946-os év második felében mindkét településen a közigazgatási bizottságok készítik elő a csehországi deportálást. Kezdetben az önkéntes munkavállalást propagálják. A korabeli források azt igazolják, hogy nem eredménytelenül. Egy 1946. szeptember 16-án Ekecsen kelt jelentésből kiderül, hogy a csehországi munkára 31 önkéntes személyt nyertek meg az ún. „megbízható magyarok” közül. Ők 1946. szeptember 7-én elutaztak a Kolíni járásba. A jelentést író beszámol a járási komiszárnak arról is, hogy azóta új jelentkezők nem voltak.86 97

66. Jelentés az önkéntes munkavállalokról A szlovák hivatalok ezzel messze nem voltak megelégedve. Ekecs, ahol a magyar lakosság aránya 69%-os volt, azon települések közé tartozott, ahol a magyar lakosság arányát minden körülmények között csökkenteni kívánták a hatalom birtokosai. A Beneš-dekrétumok értelmében ennek egyik eszköze a magyar lakosság erőszakos elhurcolása volt a szudétanémet területekre. Miután harmincegy önkéntes távozása után mások nem jelenkeztek, ezért a helyi hatalmi szervnek, a közigaztási bizottságnak a kényszermunkára kijelölt személyek névsorának összeállítása lett volna a feladata. Erre még 1946 augusztusában felszólították a helyi hatalmi szervet. Mindez 1946-ban a kora őszi hónapokban elmaradt. Okát nem ismerjük.Viszont ismeretes az a levél, amit a Nagymegyeri Csendőri Állomás parancsnoka küldött a komáromi járási komiszárnak 1946. november 21-én. Ebben az ekecsi közigazgatási bizottságot teszi felelőssé azért, hogy a névsor nem készült el.87 Ezt követőleg bizonyára nagyon gyors ütemben, kapkodva kellett kiválasztani és összeállítani azoknak az ekecsi magyaroknak a névsorát, akiket 1947. januárjában és februárjában deportáltak. Ebbe a névsorba 388 magyar lakos neve került.88 98

Apácaszakállasról ugyanebben az időszakban 200 személyt hurcoltak el kényszermunkára.89 Tehát míg Ekecsről a magyar lakosság 24%-át, addig Apácaszakállasról az ott élő magyarok 16,5%-át deportálják.

67. A Nagymegyeri Csendőri Állomás jelentése az elmaradt intézkedésekről A két faluban kijelölt személyeket 1947 első két hónapjában szállították el a nagymegyeri állomásról. Az ekecsi magyarok többsége 1947. január 23-án hagyta el szülőfaluját. Ezen a napon 52 család 200 tagja, amiből 62 volt a gyermek, lett bevagonírozva. A szállítmány célállomása a Hradec Králové-i járásbeli Hořice Dvůr volt.90 Az apácaszakállasiak nagyobbik csoportját két nappal később, 1947. január 25-én, közösen a lakszakállasiakkal szállították el Csehországba. A tehervagonokba 86 család 127 tagját, közülük 37 gyermeket raktak fel, hogy elszállítsák a Rakovníki járás Libochovice településére.91 99

A térség egy további nagyobb ingyenes „munkaerő-szállítmányát” 1947. február 19-e és március 1-je közötti időszakban szervezte meg a komáromi járási hivatal. Erre vonatkoztak az alábbi tikos irányelvek, ameylyek meghatározták nemcsak az akció lebonyolításának harmonogramját, hanem az egyes résztvevő szervek feladatkörét is:92

100

68. A deportálási irányelvek 1947 februárjában A két településen a deportáltak után üresen maradt házakba fokozaton telepítették be az északi megyékből leköltözött szlovákokat. A belső telepítési akción belül Ekecsre Liptó megyéből (Terchová, Podolie) 50 család került, míg Apácaszakállásra 37 család Maríková, Dolná Maríková és Dolný Kamenec településekről.93 Emellett Ekecs községbe és a hozzátartozó tanyákra 65 szlovák családot telepítettek be Lengyelországból.94 A kolonisták a lakóházak mellett meghatározott földterületeket is kaptak. A Földművelési Minisztérium első rendelkezése értelmében a belső telepítésben idekerült kolonisták maximálisan 20 hektár, az ún. repatriánsok (a szomszéd államok szlovák lakossága) 50 hektár földterülethez juthattak. Így gyorsan elfogytak a felosztható földterületek, az üresen maradt magyar házak. Ekecs község elöljárósága, hogy az igényeket kielégítse, hét házat épített.95 A jellemzett intézkedések hatására a magyarországi kitelepítés és onnan szlovák családok betelepítése már kisebb mértékben érintette Ekecs és Apácaszakállas településeket. A rendelkezésünkre álló források szerint Ekecsről hat családot telepítették ki Magyarországra. Apácaszakállas esetében nem állapítható meg a pontos szám, mivel a településről kitelepített 101

családok számát együtt mutatatták ki Lakszakállassal. A két településről összesen 29 családot telepítettek át az 1948-as évben Magyarországra.96 Ugyanakkor a magyarországi szlovák családok betelepítése a két településre, összehasonlítva más községekkel, kisebb volt. Ez bizonyára összefüggött azzal a ténnyel, hogy 1945-47 közötti belső kolonizáció Ekecsen és Apácaszakállason az átlagosnál, más településekhez viszonyítva, nagyobb volt. 1948. március 20-án az ekecsi közigazgatási hivatal jelentésében közli, hogy „a térségben nincs szállás és munkalehetőség.” 97

69. Jelentés Ekecs és Apácaszakállason kialakult elszállásolási lehetőségekről Az 1947-es év első hónapjaiban, a jelentés elküldése idején, a helyi politikai hatalom képviselői nem számoltak a két településről csehorzszági kényszermunkára kényszerített közel 600 magyar visszatérésével. Az ekecsi és az apácaszakállasi magyarok 1949-es év elején térhettek vissza szülőfalujukba. Átélt meghurcoltatásukról és visszatérésükről 60 év után önmaguk vallanak… 102

70. Berakodás a vagonokba

Ekecsről deportált személyek visszaemlékezései 1. Németh (Rasztgyörgy) Mária Nagyanyám, özv. Némethné született Rasztgyörgy Mária. Szülei Rasztgyörgy Imre és Csölle Mária voltak. 1937-ben született szülei első gyermekeként. Testvére, Margit öt évvel volt fiatalabb nála. Nagyanyám elbeszélése alapján írom le a 60 évvel ezelőtti eseményeket. Miután édesapám 1947 januárjában átvette a csehországi deportálásunkról szóló okiratot, az ún. ”výmert”, megkezdtük az útra való felkészülést. Édesapám deszkákból faládákat készített, amelybe használati tárgyainkat raktuk: edényeket, ruhákat. Megtartottuk a disznóölést, mert húst is vihettük magunkkal. 1947. február 2-án egy teherautó érkezett házunk elé, majd ez beállt az udvarra. Megkezdődött a felrakodás. Nagyon hideg volt, de a hó nem esett. Felkerültek az autóra a faládák, az ágyak, a tűzhely, háziállataink. Bár a deportálási parancs eredetileg öt személyre szólt, Julianna nagyanyám, idős korára való tekintettel, otthon maradhatott. Négyen hagytuk el ezen a napon szülőfalunkat. Az út először Nagymegyerre vezetett, ahol a teherautóról tehervagonokba rakták át családunk szállítmányát. A rakományt bezsúfolták egy másik család rakománya mellé. A kisgyermekes anyákat még a nap folyamán egy külön személykocsiban helyezték el. Este indultunk el Komárom felé, majd az út Újvár és Pozsony irányába folytatódott. Břeclavban édesanyám megkereste édesapámat, és ezután a család már együtt folytatta az utat, amely alatt szerencsésen megúsztunk egy balesetet. A vonat mozgásától elszakadtak a vagonhoz erősített tűzhely kötelei, és az rádőlt a körülötte lévőkre. Minket egy dunyha mentett meg az égési sérülésektől, ám másoknak nem volt ilyen szerencséjük. Az úton a katonaság kakaót és tejeskávét osztott a gyerekeknek. „Cibakot” is kaptak, ami a kenyérhez hasonlított. Nagyon kemény volt, csak akkor puhult meg, ha valamilyen meleg itallal fogyasztották. Körülbelül három napi utazás után a reggeli órákban érkeztünk meg a Dvůr nad Labem-i állomásra. Bemehettünk az állomás várótermébe, itt vártuk ki a további eseményeket, kit hova helyeznek el. Egész estig itt tartózkodtunk, míg értünk jött a gazda. Felrakodtunk egy 103

lovaskocsira, és elindultunk az időközben már elkezdődött hófúvásban a 10 km-re lévő Žireč nad Labem község felé. Útközben a gondosan betakargatott testvérem, aki akkor csak négyéves volt, elaludt. Amikor tizenegy óra körül megérkeztünk egy nagyház elé, szüleim hosszan ébresztgették, már azt hitték, hogy megfagyott. Ebben a házban szállásolták el családunkat. Lakásunk egy szobából és egy konyhából állt. Egy cseh asszony, „Knaal” néni fogadott bennünket, aki a késői óra ellenére forralt tejjel várt bennünket. Később is, mint a ház házmestere, férjével együtt sokat segített nekünk. Ebben a faluban összesen négy deportált családot helyeztek el. Az elszállásolás és berendezkedés után már másnap munkába álltunk. A gazdát pán Šafárnak nevezték. Minket „Imrichovcinak” hívtak, mivel nem tudták kimondani nevünket. Édesapám a földeken dolgozott, édesanyám fejőnő volt. Naponta 25-50 tehenet is megfejt. Később ekcémát kapott a sok tejtől, raktári munkát végzett. Szüleim munkájával a gazda nagyon meg volt elégedve. Elmondta, hogy nagyon rossz hírek előzték meg érkezésünket. Én iskolaköteles voltam, ezért az 1947 szeptemberében megjelentem a település iskolájában. Ekkor viszont helyszűke miatt nem vettek fel, csak a következő tanévtől látogathattam a helyi iskolát, húgom pedig az óvodát. A település szép természeti környezetben volt. Fenyves erdő vette körül. Nem messze tőlünk folyt az Elba folyó, nyáron sokat játszottam a partján. A falu lakóinak az életszínvonala is magasabb volt, mint a miénk Csallóközben. Az utcákon nem volt sár, a házakba be volt vezetve a víz és a villany.98 Itt láttam először narancsot és banánt. Vasárnap délutánonként gyakran felkerestük a faluba, illetve a környék falvaiba deportált magyar családokat. Így teltek a napok és a hónapok, míg végül eljött a hazatérés napja. 1949. január 9-én indulhattunk haza. A tehervagonba, amibe berakodtunk „Kolárovo” felirat volt, ami akkor nekünk nem jelentette az időközben megváltoztatott Gúta helységnevet. Családunk Pozsonyban leszállt a tehervonatról, és személyvonattal jöttek haza. Visszaköltözködhettünk a szülői házba, ahol nagyanyám már nagyon várt minket. Megőrizte házunkat, annak felszerelését. Nem tudta viszont megőrizni állatainkat… Lejegyezte: Petőcz Petronella

104

71. Az ekecsi deportáltak átmeneti lakhelye

2. Molnár Ilona 1946 ősze volt, amikor már a faluban egyre többen azt beszélték, hogy a magyarokat deportálni fogják Csehországba és Morvaországba. Ugyanakkor megbízottak a faluban ketten voltak, járták a házakat, és megpróbáltak mindenkinek a lelkére beszélni, hogy reszlovakizáljon. Nálunk is voltak még 1946-ban, de elutasítottuk ezt a megoldást, hogy így mentsük a bőrünket. Egyszer elküldtük, jöttek másodszor, harmadszor. 1947 januárja volt, mikor megint jöttek, de akkor már iratokkal a kezükben. Kértek bennünket, írjuk alá, s akkor maradhatunk. Nem volt a válaszunk. Vállaljuk azt, hogy magyarnak születtünk, s ha bármi történik, nem adjuk fel. Adtak egy papírt, az ún „Prideľovací výmert”, ami értelmében 1947. január 23-án családunk négy tagját kényszermunkára deportálják Csehországba. 105

72. Végzés a kényszermunkára való kijelölésről, Molnár Lajos és családja 106

73. Tájékoztató a deportáltak számára Összepakoltunk és 1947. január 23-án megjelentek a katonák. A bútorokat, kályhát, ruhaneműt és a baromfiakat felrakták a teherautóra, s vittek bennünket a nagymegyeri vasútállomásra. Nagy hideg volt, fél méteres hó, erős szél. Órákat várakoztunk az állomáson, ahol már bent állt a vonat. A katonák kiosztották mindenkinek a maga vagonját. Egy vagonba általában két családot raktak föl. Még mielőtt felrakodtunk volna, csendőrök között egy orvos jött, és mindenkit csak úgy látzszatra megvizsgált. Minket egészségesnek talált, de a mellénk osztott családban a kisgyermek lázas volt. Ennek köszönhetően a család „megúszta” egy időre a deportálást. Így azután magunk kaptuk meg az egész vagont, amibe a teherautóról berakodhattunk. Mindezek ellenére nagyon kis helyünk maradt. A megyeriek hoztak egy-két köteg szalmát, amire le lehetett ülni és feküdni. Miután elindult a vonat, begyújtottunk a kályhába, a füstöt egy csövön keresztül kivezettük az ablaknyíláson. Volt egy kis fánk, szalma, s az egyik sarokban összesöpörve, szénporra bukkantunk. Raktunk a tűzre belőle, de még így is nagyon hideg volt, az amúgy is huzatos vagonban. Pozsonyban megállt a vonat mozdonyt cserélni. Ott tud107

tunk egy üzletben enni- és innivalót is venni. Az út folyamán a szerelvény végéről pár kocsit lekapcsoltak. Közel három napos út után érkeztünk meg a hořicei állomásra, ahol ismét katonák vártak ránk. Teherautón vittek be bennünket a városba. Ott már vártak bennünket a cseh gazdák, akik elkezdtek válogatni közöttünk. Az 56 család közül mi voltunk az utolsók, akiket elvitt egy gazda a birtokára.

74. Megérkezés Csehországba Ő Hořice mellett egy kis faluban, Přankyn lakott. Lovaskocsin vitt el bennünket a szállásra, és hidegen a tudtunkra adta, hogy cigányok nem mehetnek be az ő házába, ehhez tartsuk magunkat. Egy kis szobába iráynyított minket, hogy ott fogunk lakni mi öten az elkövetkező pár évben. Hogy mi cigányok? Nem tudtuk mire vélni a dolgot. A cigányt arrafelé még annyiba se nézték, mint a magyart. Megmosakodtunk, kirakodtunk a ruhákkal és egyéb más dolgainkkal. Közben betoppantak a háziak, és amikor látták, hogy nem cigányok vaygyunk, egymás nyakába borultak. Háromnapos utázásunk alatt a vagonban ránkrakódott a szénpor, és ettől voltunk piszkosak és feketék, ezért a gazda joggal gondolhatta, hogy romák vagyunk. Nagy örömében a gazdasszony rögtön vacsorára hívott bennünket saját házukba. Itt elmondta, hogy mi is lesz a dolgunk. A kellemes fogadtatás után azt vártuk, hogy 108

egy nagyobb szobát is kapunk, ahol kényelmesebben berendezkedhetünk. Később kértük is a gazdát, akit Ján Vojteknek hívtak, hogy adjon nekünk egy nagyobb szobát. Ő ezt hidegen elutasította, mondván, úgysem lesz időnk arra, hogy „otthon gubbasszunk”. Hát bizony nem volt. Ahogy kitavaszodott, a ház körüli munka mellé jelentkezett a nagy földbirtok gondozása is. Férjem mindennap hajnali kettőkor kelt, kialmozott, megetette az állatokat, malacokat, lovakat, teheneket, bikákat. Négy után nekem is menni kellett fejni, de minden reggel pontosan megjelent a gazda, hogy már épp ideje kimenni a földre. Akkor a gazda, a fia és a férjem fölültek a szekérre, és mindig sötét este volt, amikor hazatértek. Nekem továbbra is a ház körül kellett dolgoznom, néha a gazdasszony helyett főznöm, minden héten két alkalommal kitakarítanom a nagy házat. Ezért a munkáért szegény uram 1000 koronát kapott, nekem a gazda sose adott 700 koronánál többet. 1700 korona öt személynek egy hónapra nem volt sok. Éppen, hogy kitartott a következő fizetésig. Mikor szólni mertünk a gazdának, hogy ez a pénz nagyon kevés, ebből nem lehet megélni, azzal fenyegetett, hogy ezentúl még ennyit sem fog adni. Napról napra többet kellett dolgozni, a gyerekekre alig maradt idő. Esténként megfejtem, s ha még nem jöttek meg a férfiak a határból, meg is etettem az állatokat. Egyre gyakrabban kellett így egymás között megosztani a munkát, mert hát egész napi földtúrás után kinek van még ereje harmincnál is több jószágot megetetni? Belefáradtunk mindketten. Egy nap kora hajnalban gyalog elmentünk Hořicébe. Felkerestük a munkahivatalt. Panaszt tettünk Ján Vojtek gazdára, és kértük, hogy helyezzenek el bennünket birtokáról. A hivatal vezetője, bár kezdetben „jöttment munkakerülőknek” nevezett bennünket, ennek ellenére csendőrökkel kivizsgáltatta panaszunkat. Eredménye az lett, hogy harmadnap férfiak jelentek meg a munkahivatalból egy lovaskocsival. Átszállítottak bennünket a Holovousy Állami Gazdaság területére. Itt már sokkal kedvezőbb életkörülményeket biztosítottak számunkra. Kaptunk egy kis házat, szobát, konyhát, kamrát. Amikor berendeztük, megjelent a major vezetője, Pravec úr. Kedvesen üdvözölt bennünket, majd arra kért, hogy menjünk vele. Egy kis ház előtt megálltunk, ő bekiáltott, s csodák-csodájára egy ekecsi fiatalasszony futott ki az udvarra. Kiderült, hogy több magyar család dolgozik ebben a majorban, végre volt lehetőségünk esténként valakivel magyarul is beszélgetni. Az új lakhelyünkön ráértünk reggel öt órakor kelni, és mindenki ment a maga dolgára. A munka sem volt olyan megerőltető, mint Přankyn, még a 44500 koronát is megkaptuk havonta. 1948 novemberében elterjedt az 109

a, mint később kiderült, rémhír, hogy a férfiakat Szovjetunióba szállítják majd kényszermunkára. Sokáig beszédtéma volt közöttünk ez a rémhír. Féltünk, hogy megvalósul. 1949 március elején Pravec úr bejelentette, hogy a legújabb kormányrendelet értelmében hazatérhetünk szülőföldünkre. 1949. március 17-én értünk haza. Már a nagymegyeri állomáson fogadtak bennünket rokonok, ismerősök, barátok. Ekecsről összesen 5399 családot deportáltak Csehorzszágba, többek között Fónód Lajos, László Ábel, Molnár Gyula, Molnár Alojz, Lakatos József, Varga Kálmán, László Sándor, özv. Ferenczi Lajosné családját. Mi szívesen jöttünk haza, de voltak, akik ott maradtak, s a mai napig is ott élnek. Azok az emberek, akik átélték a deportálást, soha nem tagadták meg magyarságukat. Hűek maradtak őseikhez, anyanyelvükhöz, a múltjukhoz. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket. Lejegyezték: László Tamás és Lukovics Ágnes

3. Lakatos János Édesapám Lakatos József volt. Öten voltunk testvérek, és mégis felkerültünk a Csehországba deportált családok listájára. Édesapám nem akart reszlovakizálni, illetve nem akarta 23 malaccal magát és családját „kiváltani” a deportált családok listájáról.100 Ezért a család megkapta a deportálásról szóló hivatalos okiratot. Elérkezett a nap, amikor három autóval kivittek bennünket a nagymegyeri állomásra, 1947 januárjában. Kaptunk egy vagont, ahová berakodhattuk a magunkkal vitt dolgainkat, három disznót, apróbb állatokat. Apám szétszedte, és magunkkal vittük a disznóólat is. A rokonok kikísértek az állomásra, segítettek berakodni a vagonba. Testvéreim közül két testvérem nem jött velünk. Bátyám, aki ekkor már Csehországban, húgom Pozsonyban dolgozott. A tehervagonban én maradtam apámmal. Édesanyám húgommal és öcsémmel a szerelvény elején lévő személykoscsikban utazott. Három napig tartott az út. Szerelvényünk célállomása Dvůr Králové volt. A vonatot katonák kísérték. Este tíz órára értünk a Dvůr Králové110

i állomásra, ami ki volt világítva, vártak bennünket már a cseh gazdák, akik név szerint is megkapták, hogy melyik család megy az ő birtokukra. A mi családunknak szerencséje volt, mert rövid időn belül megtalált bennünket a birtok intézője, Jozef Pišta. Rövid időn belül felrakodtunk a kocsikra, és három órás út után értünk el a Kosnikovo Hradište-i Gazdaságba. Itt már vártak bennünket, a kályhákban égett a tűz. Az elszállásolásban segített egy magyarul is beszélő szlovák férfi, Andrejkovič úr. A családunk az ún. „Pálencébe“, mi általunk „pálinka háznak“ nevezett, több részből álló nagy épületbe került. Itt további hat magyar család lakott. (Érsek, Molnár, Szabó, Lukács családok). A gazdaságba 16 ekecsi magyar család került, akiket további, a gazdasághoz tartozó, a németek által üresen hagyott épületekben szállásoltak el (pl. Fonód családot). Elmondható, hogy az első perctől emberségesen bántak velünk. Az utazás után lehetőséget biztosítottak számunkra, hogy elrakodjunk, kipihenjük az út fáradalmait. Néhány nap múlva álltunk csak munkába. Apám és én is kocsisok lettünk. A faluból Dohorák László, László Sándor traktorosok, László Lajos, id. Lukács, Szabó Imre teheneket etettek, mások gyalogmunkásokként dolgaztak a gazdaságban. Minden pénteken fizetést kaptunk. A fizetésből levonták a tejkvótát, lisztet101, de meg tudtunk belőle élni. A munkában nem hajszoltak bennünket. Itt napi 8-9 órát dolgoztunk. Persze nem mindenki volt elégedett. Voltak olyan ekecsiek, akik magángazdákhoz kerültek. Ilyen volt Horváth Imre, aki egy malomtulajdonosnál dolgozott, vagy egy Hoffmann nevű gazdához osztották be Varga Kálmánt és Varga Lacit csakúgy mint Szabó Lajost. Ők egy kicsit irigykedtek ránk. Csakúgy, mint azok, akik egyedüli magyarok voltak egy-egy szomszédos településen. Ilyen helyzetbe került Jávorka Pista is, aki egy magángazdánál dolgozott, és egyedül volt a faluban mint magyar. Ezért, miután egy kis pénzük összegyűlt, rádiót vásároltak belőle. Rövid időn belül híre ment, hogy rádiójuk van, kijött a hatóság, és elkobozták tőlük, mint „megbízhatatlan, közveszélyes“ személytől. Igaz, hogy később, az 1948-as év második felében, ez már az enyhülés jele volt, visszakapták rádiójukat. Mi, mégegyszer hangsúlyozom, meg voltunk elégedve helyzetünkkel.Rendkívül emberséges volt a gazda, Šafár úr. Honzónak hívott, egyik kedvence voltam. Örömet okozott, hogy családom is ismét együtt volt. Rövid időn belül eljött utánunk Józsi bátyám is, aki a közelben dolgozott. Ő is kocsis lett a gazdaságban. Gizka nővérem felmondta pozsoy111

nyi munkahelyét, és ő is utánunk költözött. Ő később a Dvůr Králove-i kórházban helyezkedett el. Az öcsém, Vendel még iskolaköteles volt. Az első évben még első osztályba sorolták be, a következő évben már a korának megfelelő harmadik osztályba került. Terka nevű húgom betegen jött Csehországba.Tulajdonképpen itt gyógyult meg. Családom és az idekerült magyarok munkájukkal, viselkedésükkel elismerést, megbecsülést vívtak ki a munkaadók és a helyi lakosság körében. Ennek rövid időn belül számos jelét tapasztaltuk. Nem okozott gondot az asszonyoknak a bevásárlás. A falunak két kocsmája és egy mozija volt. Lehetőségünk volt a szórakozára is. A vendéglősök meghívtak a szombat esténként tartott táncmulatságokra. Sokszor kértek, hogy magyarul énekeljünk. A pincér maygyarul tanult tőlünk csakúgy, mint szlovák kocsis barátom. A megbecsülés és az elismerés jele volt, amikor apámat 1947 végén behívták a gazdaság központjába, Dvůr Královébe, és felájánlották neki, ha aláírja, hogy a térségben marad családjával, 200 hektár földet kap és egy szép házat. Időközben 1948 februárjában megtörtént a rendszerváltás. A gazdaságból állami birtok lett. Apámnak tett ígéretet már nem lehetett megvalósítani, a föld állami tulajdonba került. Ugyanakkor családunk kapott egy másik ajánlatot. A gazda felkínálta apámnak, hogy vállalja el két halastó között fekvő kis gazdaságban, „Vikovceben” az állatok gondozását. Apám nem mondott nemet. Bátyámmal azután itt dolgoztak, disznókat etettek. Én továbbra is bejártam dolgozni a gazdaság központjába. A kis gazdaságban kaptunk egy szép házat. Az idő gyorsan haladt, mivel jól éreztük magunkat. Gyakran jártunk szórakozni, hiszen csak huszonegy éves voltam. Jó kapcsolat alakult ki az idénymunkára ide járó szlovákokkal is. Egyik kislány, Katka majdnem a menyasszonyom lett. Három barátommal engedélyt kaptam a gazdától, hogy hazalátogassunk. Végigjártam otthon maradt rokonainkat, házunkban akkor már egy Magyarországról jött szlovák család lakott. 1948 végén mi is megkaptuk ingyenesen az időközben megjelent Új Szó számait. A benne megjelent cikkek alapján még inkább bizakodtunk a hazatérésünkben. Végül ez a nap is eljött. Šafár gazda jelentette be ennek lehetőségét, ugyanakkor marasztalt is bennünket. 1949 tavaszán indultunk haza. Apám az útra disznót vágott. Az idehozott dolgainkat felraktuk a kocsikra, és a Dvůr Králové-i vasútállomáson a tehervagonokba. 112

Hazafelé az út már rövidebb volt, alig egy és fél nap alatt értünk Dunaszerdahelyre. Itt két barátommal, Dohorák Jenővel és Lacival lezszálltunk, és gyalog tettük meg az utat Ekecsre. Mi adtunk hírt a falunak az ekecsiek hazatéréséről. Bár az is igaz, hogy nem mindenki tért haza. Csehországban maradt a Jávorka család. Hazatérésünk idején házunk már üresen állt, időközben elköltözött az ide beköltözött szlovák család. Otthon kipihentük magunkat. Rövid időn belül Nemesócsán megszereztem jogosítványomat. Ekkor azonban megjelent Ekecsen Andrejkovič úr, aki hívott vissza bennünket a gazdaságba. Néhányan engedtünk a csábításnak, no, meg kötött bennünket az ígéretünk, hogy visszatérünk. Így néhány barátommal együtt visszamentünk, most már önként dolgozni Kosnikovo Hradištébe. Ekkor az intéző parádés kocsisa lettem. Jól éreztem magamat, de egyre gyakrabban jöttek hazulról édesanyám levelei. Ezek hatására nem volt maradásom, véglegesen hazaköltöztem az ötvenes évek elején, bár a barátaim egy része ott maradt a modern cseh gazdaságban. Lejegyezte: Varga Gyula

4. Özv. Szabó (László) Ilona 1923-ban születtem. Özv. Szabó Ilona vagyok. Családommal együtt 1946 novemberében102 deportáltak bennünket Csehországba, a Dvur Královei járásban lévő Kosnikovo Hradište-i Gazdaságba. Nem vihettünk magunkkal mást, mint az élelmet, bútorainkat, kis malacokat, apróbb állatokat. Otthon kellett hagyni a lovakat, tehenet, borjút, takarmányt. Két napig tartott az út a nagy hidegben. Ha megállt a vonat az állomásokon, teát kaptunk, vécére mehettünk. Mindezek ellenére én összefagytam, kórházba kerültem. A Dvůr Králové-i állomásra érkezett a vonatunk. Innen szállítottak el bennünket a Kosnikovo Hradište-i Gazdaságba. Itt szállásoltak el bennünket egy nagy házban, az ún. „pálinkafőző házban”. Itt hét magyar ekecsi család lakott. Rövid időn belül beosztottak bennünket munkába. Kezdetben gyalogmunkásként dolgoztam, répát egyeltünk, krumpit kapáltunk. Én később disznókat etettem. Amikor kijött hozzám a major vezetője, Pravec úr, rendkívül meg volt elégedve, hogy milyen szépek az állatok. Ugyanak113

kor látta, hogy ruhám, amit otthonról hoztam, csupa srót volt. Arra kértem, hogy munkaruhát adjon nekem. Másnap már ott volt a kért ruha. Mielőtt megérkeztünk, rossz hírek előztek meg bennünket. Az terjedt el rólunk, hogy munkakerülők vagyunk, a csizmában hordják a férfiak a kést. Az itt élők rövid időn belül meggyőződhettek ennek ellenkezőjéről. Ezért meg is becsültek bennünket. Semmi problémánk nem volt a helyi lakossággal. Emlékszem az 1948-as évben szervezett József-napi táncmulatságra. Az itt felvágott torta első szeletét nekünk magyaroknak adták. Mindezek ellenére vágytunk haza. Hiszen otthon maradt mindaz, a ház, az állatok a föld, amiért szüleink egész életükben dolgoztak. Ugyanakkor rendkívül nagy bizonytalanság közt éltünk. Azt terjedt el környezetünkben, hogy nem megyünk haza soha, és majd Szibériába visznek bennünket. Ha nem halt volna meg a Beneš, bizonyára így is lett volna! Amikor Gottwald került hatalomra, behívtak bennünket Dvůr Královéba. Itt letettük az állampolgársági esküt. De ezután sem éreztük magunkat teljes biztonságban. Végre elérkezett a várvavárt nap, amikor hazajöhettünk. Ez 1949 februárjában volt. Otthon semmit sem találtunk abban a formában, ahogy ezt mi itt hagytuk. Szerszámainkat szétszórták, szétlopták. Egy részét valahol Túzokpusztán találtuk meg. Állataink nem voltak. Mindent elölről kellett kezdeni. Lejegyezte: Varga Gyula

75. A cseh gazda termésének betakarítása 114

Alistál Alistál községben az 1946-os összeírás idején 1820-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek.103 Ezen a településen is fokozatosan valósítják meg a magyar lakosság számának csökkentése érdekében tervezett intézkedéseket. Ezek egyike volt a reszlovakizációs program. Ennek eredményeként a településen 54 család 175 tagja kérte a reszlovakizációt.104 A beadott kérvények elbírálása után 149 személynek hagyták jóvá kérvényét, végül a településen 36 család 103 tagja vette át szlovák nemzetiségéről szóló okiratot.105 A magyar lakosság elleni kampány részét képezte 122 felistáli lakos elleni vádemelés.106 A magyar lakosság csehországi kényszermunkára való elhurcolása is érintette a település magyar nemzetiségű lakóit. A faluból 53 család 157 tagját hurcolták el az 1946-os év végén Csehországba.107 A szállítmányt 1946. december 18-án Dunaszerdahelyről indították ki. Rajta az alistáliakon kívül az albári és a nagyudvarnoki magyarok voltak. Összesen 60 család 262 tagja, ebből 45 gyermek. A vonat célállomása Řičany u Prahy volt.108 Ezzel kapcsolatos tragikus eseményről számolt be 1946. december 21én Pozsonyban a Magyarországi Megbízotti Hivatalban Bartalos István alistáli lakos. Elmondása szerint a deportálás közben meghalt Bíró Ferenc, féléves kisgyermek.109 A magyar lakosság számának további csökkentését jelentette, amikor 1948. január 6-án az alistáliakat, a bögellői, padányi és a tanyi magyarokkal együtt Békéscsabára telepítették ki.110 Alistálból ez 36 családot érintett.111 Békéscsabán kívül Dunaszekcső (2 család), Nagybudmér, Beremend (2 család) Hegyhátmaróc (1 család) és Ivándárda (5 család) településekre kerültek a magyar családok.112 Helyettük Alistálra 47 szlovák család került.113 Ebből 12 család Maygyarországról, 2 szlovák család Lengyelországból114 és 7 család Romániából.115 1948. április 16-án a Megbízotti Hivatal egy új kilenctagú községi vezetőséget nevezett ki élén Ján Šriebekkel.116 Az időközben megnyílt szlovák tannyelvű iskolában elkezdődött a tanítás, aminek viszont csak egy osztálya volt, alig 18-20 gyermekkel. A szülők tiltakozásuk jeléül nem adták a szlovák iskolába gyermekeiket.117 115

Ezeknek az intézkedéseknek szinte a betetőzését jelentette, amikor 1948. június 11-én a település történelmi nevét „Hroboňovora” változtatták, ami egészen 1990-ig megmaradt. 1949. február 14-én a község lakosai járási küldöttek jelenlétében letették a hűségesküt, és ezáltal visszakapták az állampolgársági jogukat.118 Az átélt meghurcoltatásokra az alábbi formában emlékeznek vissza az alistáli magyarok.

1. Bartalos (Juhász) Ilona Falunkban 1946. december 16-án a kisbíró kézbesítette azt a felszólítást, hogy jelenjünk meg a kitelepitési hivatalban. Itt tudtuk meg, hogy családunkat Csehországba deportálják egy Mochov nevű településre. A kiértesítés után gabonánkat, háziállatainkat eladtuk, és elkezdtünk készülődni az útra. A dunaszerdahelyi vasútállomásról tehervagonokban szállítottak bennünket a kényszermunkára kijelölt térségbe rendőri kíséret mellett. A rendőröket bosszantotta, hogy a vagonokba zsúfolt emberek magyarult énekeltek, és ezért főleg a férfiakat próbálták megfélemlíteni. A vagonban bár fűtöttek, de az ablakok deresek maradtak. Enni a katonai konyháról kaptunk, mi viszont helyette az otthonról hozott ételt választottuk. Közel egyhetes úton érkeztünk meg a célállomásra, Mochovba. Amikor kiszálltunk a vonatból, megdöbbentünk a vasúti kocsik oldalán olvasható feliraton: „önkéntesek”. Az állomáson már vártak ránk a cseh gazdák, akik között előzetesen elosztották az ide érkező családokat. A mi családunkat a cseh gazda elutasította, mert édesanyám már áldott állapotban volt, és átengedett bennünket egyik rokonának, a Junek házaspárnak. Ez, mint később kiderült, számunkra rendkívüli szerencse volt. A gyermek nélküli család szeretettel vett körül bennünket. Külön házunk volt, kis kertünk, sőt mivel a gazdáék távolabb laktak, még autót is kaptunk tőlük. Egy évre szóló szerződés szerint a gazda állatait gondozták szüleim, én pedig a libákat őriztem. Itt született meg testvérem is. Egy év után egy másik településre, Ričanba kerültünk Sedlička gazdához. Itt már távolról sem voltak olyan kedvező életkörülményeink, mint a Junek családnál. Ezért, amikor 1948. december 1-jén lejárt az egyévi szerződésük, hazalátogattunk karácsonyra. 116

Ekkor úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza Csehországba. Szülőházunkban szlovákok laktak, akik végül egy szobát átengedtek számunkra. A falu lakosságának segítségével sikerült visszaszereznünk szülőházunkat, és elkezdtük megtakarított pézünkből életünket újra szervezni. Lejegyezte: Németh Katalin, Juhász Mária

2. Bartal Katalin A sors csapásain nem siránkozom119 Parasztcsaládból származom, mely azzal tartotta fenn magát, hogy a csallóközi Alistálon a papnak segédkezett az udvar körüli munkákban, illetve a templomban. Családunk fokozatosan három hektár földre tett szert, volt tehenünk, kismalacunk, baromfink és egy öreg nádfedeles szülői házunk. Szüleink keresztény szellemben neveltek, iskoláztattak minket. 1944-ben édesanyánk hirtelen meghalt. Éppen akkor, amikor 25. házassági évfordulójuk napja volt. Én akkor tizenhat éves voltam, a két bátyám valamivel idősebb. A háború éveiben falunkat Magyarországhoz csatolták, idősebb bátyámat el is vitték a nyilasok munkaszolgálatra, ahonnan hála Istennek a háború után épségben visszatért. Sokáig nem örülhettünk annak, hogy túléltük a háború visszontagságait. A Dunaszerdahelyi Munkaügyi Hivatal az államelnöknek az általános munkakötelezettséggel kapcsolatos rendelete értelmében 1998/69/1946 szám alatt ugyanis transzportlevelet állított ki Lubinská Katalin nevére is, ez volt a leánykori nevem, mely szerint engem, apámat és két bátyámat 1946. december 14ével egy évre (majd további két évre) a Prága-Jilov körzetbe telepítenek. Munkára Vladimír Hanuš földbirtokosnál kellett jelenkeznünk Rádlikban. Három nappal később katonák érkeztek hozzánk teherautókon, és a legszükségesebb bútorainkat felrakták a kocsik rakterébe. Az állatokat a szomszédok vitték el, a házunkba pedig kis idő múlva a hivatal romániai szlovák menekülteket költöztetett. A dunaszerdahelyi vasútállomáson kijelöltek számunkra egy marhaszállító vagont. Még szerencse, hogy édesapám valahol szerzett egy kis kályhát, mert kegyetlen hideg volt. Az utunk Prágába pedig teljes két hétig tartott. Ennek nagy részét ágyban fekve, 117

dunyha alatt töltöttem, reszketve a hidegtől és a félelemtől, hogy vajon mi lesz velünk. A szerelvény hosszú volt, s a vagonokban ott reszkettek az alistáli szomszédok: Kemény Antal, Bartalos Mihály, Marczel Vince, Fazekas Ignác, Mórocz Ferenc és Csémy Károly családjukkal. Felistálról és Aranyosról is sok családot telepítettek ki, pl. Fazekas József, Mórocz József, Angyal István családját, így tulajdonképpen az egész szerelvény szomszédokból és ismerősökből állt. Új gazdánk, éppen mint a feudalizmus idején, egy szörnyen hideg egyszobás lakást osztott ki ránk, amelyben mindössze két ágy fért el, ezért apámnak a konyhában kellett aludnia. A ház annyira hideg volt, hogy télikabátban aludtunk. Idősebb bátyám a földeken dolgozott, a fiatalabbik meg apámmal az állatokról gondoskodott. Nekem naponta kétszer kellett megfejni a teheneket, gondját viseltem a baromfinak, de mostam és bevásároltam, sőt főztem is az egész családnak. Ezenkívül másnaponként meg kellett raknom a kocsit fagyos szalmával, amit apám és a bátyám csákánnyal fejtett le a megfagyott asztagról. Társadalmilag teljesen izolálódtunk az idegen, cseh környezetben, hiszen nem beszéltük a nyelvet. De hét-nyolc kilométert is szívesen gyalogoltunk, csak hogy ismerősökkel, földiekkel találkozzunk.Én nagyon fiatal voltam. A hivatal is meghamisított adatokat írt a születési dátumom helyére, egy évvel öregítettek, hogy a törvény értelmében engem is kitelepíthessenek. Talán ezért is aránylag gyorsan megtanultam csehül, és már Prágába is elmentem bevásárolni. Fokozatosan közelebb kerültünk egymáshoz Radlík lakóival is. Néhány hónappal később bazedovkóros lettem. Orvosaim nem javasolták, hogy továbbra is nehéz fizikai munkát végezzek, de a gazdám erre nem volt tekintettel. A rabszolgamunkát folytatnom kellett. A három évig tartó megfeszített munka apámat is alaposan kimerítette. Már csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Attól féltünk, hogy meghal. Édesanyánk szülőfalunkban aludta örök álmát, apánkat sem temethetjük ilyen távolra az ottthontól. A család úgy határozott, hogy bár megszegjük az előírásokat, én hazamegyek, hogy aztán apánk is jöhessen. Elmentem a szülői házba, ahol a menekültek nagyon szerény körülmények között éltek, de megengedték, hogy meghúzzam magam a hátsó szobában. A helyi tsz-től munkát is kaptam. Néhány hét alatt valóban sikerült olyan körülményeket teremtenem, hogy apám hazatérhessen. Később a menekülteket a Szudéta vidékre helyezték, s így házunk teljes egészében felszabadult. Apám visszatért, bátyáim pedig a vagonokban utána küldték azoknak a bútoroknak egy részét, amelyeket Csehországban kéz alatt vásároltunk. 118

76. Család az indulás előtt

Padány A csallóközi kis községben 1946-ban 782 személy vallotta magát maygyarnak.120 Ezért amikor kijelölték a betelepítésre jelölt községek és kerületek övezetét a Dunaszerdahely–Nagymegyer vonalon, ebbe az övezetbe a szomszédos községekkel (Mad, Alistál, Felistál, Bögellő, Nagymegyer, Izsap, Csilizradvány, Medve, Kulcsod) ott volt a település is.121 A reszlovákizáció hatására kismértékben csökkent a magukat magyar nemzetiségű lakosoknak vallók száma. A településen 13 család 44 tagja reszlovakizált.122 1947-ben 13 személlyel szemben kezdték el az eljárást különböző koholt vádak alapján.123 Az 1947-48-as években folytatódtak a településen a megtorlások, a deportálás és a kitelepítés, bár ez nem olyan nagyszámú családot érintett, mint a szomszédos falvakban. Padányból tíz családot deportáltak a csehországi kényszermunkára.124 Ugyanakkor Magyarországra 1948. január 6-án az alistáli, tanyi, bögellői magyarokkal együtt öt családot telepítettek ki Nagybudmér településre.125 Helyükre egy szlovák család érkezett Magyarországról.126 119

77. A szülőföld elhaygyása 78. Felhívás Magyarországról

120

Kulcsod Kulcsodon a második világháború utolsó napjaiban már megjelentek a csehszlovák hatóságok, akkor tudatosították először a kulcsodiak az újbóli államváltást. A településen 1946 őszén tartott összeíráskor 445 személy tartotta magát magyarnak és négyen szlováknak.127 A hatalom új urainak első intézkedései közé tartozott, hogy összeszedték a magyar lakosságtól a rádiókészülékeket,128 mint a háború idején a zsidó lakosságtól. Ez talán nem véletlen, mert a Csallóközbe lekerült komiszárok ugyanazok voltak, akik néhány évvel azelőtt a fasiszta Szlovák Államban tanulták a „leckét”. A jogtalanság évei alatt a falu élére Talapka nevű komiszárt neveztek ki, és a Füzespusztára visszatért morva telepesekből állt a tanács.129 Bezárták a magyar iskolát, és a kis faluba szlovák tanítónő érkezett, Klára Rosová130, akit nem értettek a kulcsodi gyerekek. A településen 89 család ellen emeltek vádat különböző jogsértésekre hivatkozva. 131 Az 1946-os reszlovakizációs kampány során 42 kulcsodi132 írta alá a reszlovákizációs íveket, ami bizonyos védelmet nyújtott számukra a további megtorló intézkedések idején. Ezek közé tartozott elsősorban a csehországi deportálás és a magyarországi kitelepítés. Az 1945 ősszén megjelent Beneš-dekrétum értelmében 1946 őszén elkezdődött a magyarok kényszermunkára való elhurcolása. Gáspár Tibor a faluról írt monográfiájában idezi az egyik érintett személy, Csémi István visszaemlékezését: „Alig pár hónapja, hogy hazajöttem a fogságból, máris újra kezdődött minden. Október 25-26-án elvittek nyolc személyt. A dunaszerdahelyi állomáson bevagonoztak. November 1-jén már megérkeztünk egy városba. Elég hideg volt, mindent 30-40 cm-es hó borított. November 2-án 8 óra körül kivittek bennünket a piactérre, és elkezdődött elárverezésünk. Sok nagygazda volt ott, így aztán megvásároltak bennünket. Még aznap délután egy gazda vezetett az udvarába, ami olyan 45 km-re lehetett a várostól. Az istálóban 12 darab nagyon szép vöröstarka tehén volt párban és egyéb gazdasági felszerelések. Szabó Dániel barátommal egy szobába helyeztek el bennünket. Lefekvés után Dániel bátyám azt mondta: Mielőtt elaludnánk, gondoljunk az otthoniakra, szü121

leinkre, te meg, fiam a menyasszonyodra és a halottkra is, hiszen ma van halottak napja. A napok nehezen teltek. Késő estéig a földeken dolgoztunk. Innen hazatérve elkezdtünk gabonát csépelni, estefelé etetni és fejni. Így ment ez napról napra.” 133 1947. február 14-én Dunaszerdahelyen állították ki azt a dokumentumot, aminek értelmében Both Lajost, aki akkor 44 éves volt a 41 éves feleségével Both Irénnel, négy gyermekükkel (Vilma, Szerén, László és Lajos), akik közül Lajos csak hároméves volt, valamint a 68 éves nagymamával kényszermunkára köteleztek. A munka színhelye a Karlové Vary járásbeli Zlutice volt. A családot 1947. február 17-én Nagymegyerről szállították a kényszermunka színhelyére.134

79. A vonat indulására várva

122

80. Végzés a kényszermunkára való kijelölésről Both Lajos családja részére 123

Both Lajos és családja 1946-ban rákerült arra a jegyzékre is, amit a csehszlovák hatóságok átnyújtottak a magyarországi szerveknek. Ezt igazolja az alábbi dokumentum135.

81. Igazolás a kitelepítési jegyzékre való felvételről Az időközben bekövetkezett nemzetközi változások és a magyar kormány „időhúzó” politikája hatására nem tudták a csehszlovák politikusok tervüket teljes mértékben megvalósítani. Kulcsodról 1948-ban három családot telepítettek ki136.

124

82. A teherautókra várva

Csilizradvány Csiliradványt 1945. március 31-én foglalta el a Vörös Hadsereg. A hatalmat átvevő csehszlovák hatóságok a többi magyar településhez hasonló intézkedések egész sorát vezették be a csilizközi községben. Az 1946-ban történt összeírás során 948-an vallották magukat magyarnak és 120-an szlováknak.137

83. Csilizradvány 125

A falu irányítását 1945-47 között Szabó Móric, majd 1947-től Komináncky Matěj komiszár biztosította.138 A településen is bezárták a magyar iskolát, és 1946-ban pedig már a faluban is megvalósult a reszlovakizációs kampány. Ennek hatására 72 család 180 tagja reszlovakizált.139 A lakosság megfélemlítésére szolgált a 160 csilizradványi család elleni vádemelés. Az érintett családok közé tartozott Koczán Mór és családja.140 Az 1946-os évben 24 családot jelöltek ki a csehországi deportálásra.141 1947. január 22-én végül 15 családot deportáltak a nagymegyeri vasútallomásról, ahonnan a négy csilizközi településről (Balony, Csilizradvány, Csiliznyárad, Szap) 38 család 181 tagját, amiből 29 volt a kiskorú gyermek, szállították a Kladnói járásban lévő Slany célállomásra.142 Ebből Csilizradványból 77 személyt deportáltak.143 A csilizradványi deportált családok közé tartozott: Burián Pál, Fekete József, Gaál Imre, Kiss József, Kiss Zoltán, ifj. Mészáros Mihály, Makó Sándor, Szabó József, id. Szabó Zoltán, Szabó Sándor, id. Számel Pál, Takács Géza, Takács Mihály, Vendégh László, Mészáros László, Csicsay József és Mészáros Miklós családja.144 A falut érintette a reszlovákizácós kampány, viszont csak kismértékben a magyarországi erőszakos kitelepítés. Erre utal a község krónikájában található alábbi bejegyzés: A lakosság háromnegyede megkapta a Maygyarországra való áttelepítési értesítést, innen csak néhány családot vitettek odaátra. 1948 után leállították a „lakosságcserét”, és maradhattak a még át nem telepített „fehérlevelesek”.145 Abba a bizonyos „néhány családba”, ez pontosan hét családot jelentett,146 tartozott az 1948-ban áttelepített Kóczán Mór, református lelkész, az 1912-es stockholmi olimpia bronzérmese. Áttelepítése után egy a Pilis hegyei között megbúvó kis faluban, Alsógödön vett házat, és ott élte le élete utolsó éveit. 87 éves korában, 1972-ben halt meg. Rajta kívül Gaál Mihály családját és a Jesenszky családot telepítették ki. Burián Imre, akinek a családját kijelölték az áttelepített családok közé, ennek megvalósítása előtt felakasztotta magát. A csilizradványi emberek érzéseit jól kifejezik a történelmi korszak tanúinak, szenvedő alanyainak, a deportált családok hozzátartozóinak visszaemlékezései.

126

1. Makó (Bíró) Erzsébet Úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Férjem az előző év november 11-én jött haza a hadifogságból, és 1947 februárjában már deportálták családunkat.

84. A Makó család a deportálás idején A katonaság körbekerítette a falut. Az embereken úrrá lett a félelem. Szóltak, hogy pakoljunk, és még gondolkodni sem volt időnk. Minden család kapott két teherautót, abba bepakoltuk a legszükségesebb dolgokat, és már vittek is Nagymegyerre a vasútállomásra. Itt a férfiakat a tehervagonos szerelvényekbe, a nőket és a gyerekeket személyvagonokba osztották el, majd elindultunk a hosszú útra. Négy nap múlva megérkeztünk egy Smečno nevű községbe. A cseh gazdák válogattak közöttünk. A sokgyermekes családok nem kellettek nekik, a jó munkabírású emberekhez ragaszkodtak. Egy jó hosszú tanyasi házban szállásoltak el bennünket. Ebben a házban négy család lakott, köztük a Csilizradványról deportált Kis Zoltán családja. 127

85. Kiss Zoltán és családja Állatokat gondoztunk. Nyolc tehén és négy ló gondozása volt a feladatunk. Emellett nehéz fizikai munkával teltek napjaink, de a munkánkat megfizették. Mivel kisgyermekem volt, a felügyeletét a gazda családja látta el. Így a fiam gyorsan megtanult csehül. A gazda családja mindenhová magával vitte.

128

86. A Makó család Smečnói búcsúban

Nekem nagy nehézségeket okozott a nyelv. A csehek viszont emberségesek voltak, segítettek leküzdeni a nyelvi nehézségeket. Testvéremmel, Ilonával többször hazajöttünk látogatóba. 1949-ben mi is véglegesen hazaköltözhettünk. Szerencsére visszakaptuk házunkat, mert benne férjem testvére lakott. Lejegyezte: Farkas János

2. Mészáros Miklós A 2. világháború befejeződése után a nyugodt élet volt mindenki vágya. A nyugalom azonban nem tartott sokáig, különösen a Szlovákiában élő magyaroknak nem. A háború befejezése után újra Csehszlovákiához csatoltak bennünket. Az akkori kormány az itt élő magyarokat „kollektív bűnösnek“, ill. háborús bűnösnek nyilvánította. Mészáros Miklós 1947-ben 24 éves volt, szüleivel és kilenc testvérével együtt került Csehországba: Mészáros András – 1947-ben 58 éves (M. Miklós édesapja), Sebő Rozália – 1947-ben 47 éves (M. Miklós édesanyja). Gyermekeik – Miklós, Árpád, Gyula, András, Ferenc, Mária, Manci, Matild, Pista, Tihamér. Szülői házuk Csilizradványon a nagy tónál állt. 1947. 2. 22-én 14.00 órakor a katonaság körbekerítette a községet. Se ki, se be nem mehetett senki. A faluban úrrá lett a félelem azok körében, akik még nem kaptak „fehérlevelet“. Ekkor ugyanis a lakosság majdnem 70 %-a már megkapta a Magyarországra szóló kitelepítési parancsot. A kitelepítési bizottság azonnal kiosztotta a Csehországba szóló parancsokat. Az emberek nagyon elkeseredtek. 1947. 2. 23-án megérkezett a hadsereg nagy teherautókkal. Minden kitelepítendő családhoz két teherautót irányítottak. A katonák segítettek felrakni a bútorokat, csomagolásra alig maradt idő. A háziállatok egy részét elvihettük magunkkal, mi vittük az anyadisznót a malacaival. Ezt követte a családok kilakoltatása. A nagymegyeri vasútállomáson hosszú szerelvény várt bennünket. A marhavagonokból álló szerelvény első két kocsija személyszállító volt, ahova az asszonyok és a gyerekek kerültek. A bevagonírozás után a szerelvény Komárom felé indult. Komárom előtt több embernek sikerült megszöknie a vagonból és átszöknie Magyarországra. 129

Harmincnégy napos utazás után Prágába érkeztünk. Még aznap délután 16 órakor megérkezett a szerelvény Slanýba, ami 30 km-re volt Prágától. A cseh parasztok már vártak bennünket. Válogattak közülünk aszerint, milyen munkabíróak vagyunk, milyen nagy a család. Felrakodtunk a traktoraikra, -25 °C hidegben elindultunk különböző községekbe. Mi Tmáňba kerültünk egy nagyobb földbirtokoshoz. Egy kmre a falutól egy tanyára érkeztünk. Háromszobás lakást kaptunk, amiben már évek óta nem volt fűtés, a falak zúzmarásak voltak. A fűtőanyagot, fát magunk szedtük össze a környéken. Amikor felengedtek a falak, a pára esőszerűen lecsapódott. Három hónapba tellett, mire minden kiszáradt. Kétnapi pihenés után megkezdtük a munkát. Édesapám az egyik öcsémmel állatgondozó lett ott a telepen, a többi munkaképes családtagunk a faluban kapott munkát építkezéseken, mezőgazdaságban. A havi fizetésen kívül, ami 1000 Kčs volt, a családból két családtagra járt három mázsa búza, két liter tej és 60 kg burgonya – ez volt a deputát, támogatás. A többi dolgozó családtag órabérben dolgozott. Az egész család havi keresete 67 ezer Kčs volt. Egy év után a családunk rajtam kívül Lányba került, itt állami gazdaságban dolgoztak. Megismerkedtem Ozsvald Ilonával, aki Csécsénypatonyból került Csehországba. Három hónapon belül házasságot kötöttünk. Fiunk, Miklós 1949. december 6-án született. Az idősebbek jobban vágyódtak haza, mint a fiatalok. De meg kell hagyni, a csehek nagyon jól bántak velünk, sokkal jobban, mint a szlovákok. Ha a magyar asszonyok nem tudtak csehül, az üzletes szívesen segített nekik a bevásárlásban. 1948-ban Gottwald átvette a hatalmat, és 1949. március utolján a slanýi állomásról elindult a szerelvény hazafelé. Mindenki hazajöhetett. Én ott maradtam a feleségemmel a jó kereseti lehetőség miatt. De nekem is fájt a szívem az otthon után, ezért 1952. február 25-én mi is hazajöttünk Csilizradványra. 1949-ben szüleim hazatelepülésekor a község vezetősége kitelepítette a házunkból az időközben idetelepített Dubicnét, aki rövid időn belül visszatelepült Morvaországba. Visszakaptuk az üres házunkat. Az itthon hagyott két db ötmázsás tinót, két tehenet, három borjút, 20 tyúkot, két vagon szénát, 50 mázsa kukoricát és 80 mázsa krumplit a morvák közben széthordták. A földet is visszakaptuk, amit azonnal beadtunk az állami gazdaságba. A csilizradványiak nagy része hazajött Csehországból. Lejegyezte: Bodó Richárd, a Csilizradványi Községi Krónika és Berec Edit gyűjtése alapján 130

3. Rácz (Számel) Irén 1947-es év elején apámat a helyi községi hivatalba hivatták be 13 társával együtt, és közölték velük, hogy deportálják őket Csehországba mezőgazdasági munkára. Ekkor bátyám 18, öcsém 13, én 16 éves voltam. Édesapám megijedt, és felájánlott a jegyzőnek egy hízó disznót. Ő ezt nem fogadta el, azt mondta, hogy ha hajlandó reszlovakizálni, nem visznek el bennünket. Apám nem hitt neki és azzal utasította el, hogy: „én magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka felettem, magyarult tanított imádkozni az anyám, és én szeretem az anyanyelvemet”. A jegyző erre nagyon dühös lett, és megfenyegette, hogy ezért még csúnyán megfizet.

87. Számel Pál 1947. január 22-én nagy katonai teherautók jelentek meg a faluban. A deportálásra kijelölt családok házait katonák őrizték. Hiába sírtunk, nem hatotta meg őket. Ami felfért a teherautóra. azt fel engedték rakni, így bútort, sparheltet, fát, gabonát, egy disznót, tyúkokat, kutyát, macskát és élelmet. A többi állatot ott kellett hagyni, az otthon maradt szomszédokra bíztuk őket. Amikor mindenkit beraktak az autóba, a nagymegyeri vasútállomásra szállítottak bennünket. Azt a sírást és jajgatást sosem felejtem el. A tehervagonok már ott vártak ránk. Berakodtak a vagonokba, semmit 131

sem mondtak meg, hogy mi lesz velünk, mikor indulunk el, mikor érünk a helyszínre, ki fog várni bennünket. Nem tudom hány nap és éjjel mentünk, de nagyon hosszúnak tűnt az út, mert sokszor félreállították a vagonokat. Egyszer csak, amikor utoljára megállt a vonat, bejelentették, hogy senki ne hagyja el a vonatot, mert megérkeztünk Slanyba, ahol már vártak ránk a kijelölt gazdák.

88.Utasítás a deportáltak részére 132

89. Végzés a kényszermunka elrendeléséről Számel Pál részére 133

Mi egy Čizek nevű mérnökhöz kerültünk. Lakhelyünket egy Hummy nevű településen jelölték ki, ami Slany és Kladno között feküdt a hegytetőn. A házba, amibe költöztünk, két család lakott. Az egyik szobát mi kaptuk meg. A szoba és a konyha deszkával volt elválasztva. Anyám kórházba került idegkimerültséggel és tüdőgyuladással. Magunkra maradtunk a messzeségben, senkit sem ismertünk, beszélni sem tudtunk. Apám két lovat kapott, azzal járt a határba mezőgazdasági munkára. A bátyám, mivel már 18 éves volt, a tehenek mellé került etetőnek, engem pedig házimunkára fogtak. Az öcsém még iskolába járt. Így teltek a napok és a hónapok. Szorgalmasan tanultuk a nyelvet, és közben megismerkedtünk a gazdánál dolgozó asszonyokkal. Ők is keméynyen dolgoztak, herét gyűjtöttek, répát kapáltak. Aratás után egy pajtába hordták a gabonát, és télen csépelték ki. A férjeik a kladnói szénbányákban dolgoztak. Ezekkel az asszonyokkal jó barátságba kerültünk, sokat segítettek nekünk a beilleszkedésben. Közben rábukkantunk a faluba és a szomszéd falvakba deportált magyarokra, ami nagy örömet és boldogságot jelentett számunkra. Apám is kereste azokat az embereket, akikkel felvehette a kapcsolatot. Így ismerkedett meg Tóth Gézával, aki mint édesapámhoz 1948. október 17-én írt levelében erre utal, Prágában nyílt levelet adott át a csehszlovák kormány miniszterelnökének.147 A miniszterelnök válaszlevelében Tóth Géza állítása szerint arról írt, hogy a deportáltak rövid időn belül visszatérhetnek szülőföldjükre. Ezért arra kéri Számel Pált, hogy tartsanak össze, mert csak közösen tudják kiharcolni hazaszállításukat. Tóth Géza ugyanakkor segítséget kér öt járásban szétzszórt magyarokkal való kapcsolat megteremtésében is. Levelét azzal fejezi be, hogy: „elcsüggedni nem szabad, ezt csak a gyáva ember teszi.”

90. Hosszú vonatszerelvények vitték a a magyarokat az ismeretlen országrész felé 134

135

91. Tóth Géza 1. levele Számel Pálhoz Édesapám és barátai, köztük a csilizradványi deportáltak (Makó Sándor, Kiss Zoltán) bizalmatlanok Tóth Gézával kapcsolatban. Tóth Géza 1948. november 17-én válaszolt a csilizradványiaknak, levelében arra utal, hogy a deportáltak hazaszállítása érdekében tett intézkedéseihez 1000 személytől volt megbízatása.

136

92. Tóth Géza 2. levele Számel Pálhoz

93. Segélykérő magyarok a Megbízotti Hivatal előtt 94. Dr. Wagner Ferenc, a Megbízotti Hivatal vezetője

137

1949. március 20-án, két év és két hónap után, végre hazajöhettünk. Emlékszem, amikor közeledtünk a falu felé, az összes rokonunk már kint várt. Azt a boldog találkozást nem felejtem el soha. Hazatérésünk után csak fél év múlva kaptuk vissza házunkat. Mindent újra kellett kezdenünk. Szinte az egész életünket… Lejegyezte: Rácz Veronika

95. Kép az áttelepités előtt

Balony Balonyban az 1946-os összeírás idején 787 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek.148 A község volt a Körzeti Hivatal központja, amelyet Kamenicky nevű személy irányított. Az első reszlovakizációs kampány idején a településen 78 család 316 tagja kérte a reszlovakizációt, ebből149 219 személynek hagyták jóvá kérvényét,150 akik ezzel a döntésükkel bizonyos védelmet szereztek a 138

további megtorló intézkedések idején. Ezek közé tartozott elsősorban a csehországi deportálás és a magyarországi kitelepítés. A falu lakóinak megfélemlítését jelentette a 159 személy ellen indított eljárás különböző koholt vádak alapján.151 A csehországi deportálás a falu lakóit is érinti. A balonyiak közül 41 személyt vittek el kényszermunkára,152 köztük Vörös László és Csicsay Károly családját153. A falu lakóit 1947. január 22-én szállították el egy Dunaszerdahelyről indított szerelvényben közösen a szomszédos csilizközi falvak (Csilizradvány, Szap, Csiliznyárad) deportált lakóival. A szerelvényen, amelynek célállomása a csehországi Slany település volt, 38 család 181 tagját, amiből 29 gyerek volt, szállítottak az ismeretlen országrész felé.154 Az 1947-es év végén elkezdődött a magyar lakosság Magyarországra való áttelepítése az előre kidolgozott ütemterv szerint.

139

140

96. Tájékoztató az áttelepülőknek Balony községből 7 családot telepítettek ki Magyarországra, ahonnan egy szlovák család települt át a faluba.155 Magyarországra kitelepített családok között volt Horváth László, Vörös Péter, Takács Ferenc és Vörös Mihály családjával.156

97. Kitelepülő magyar búcsúzik szlovák szomszédjától

Szap Ezen a csilizközi településen is tapasztalhatták az itt élők a csehszlovák kormány nemzetiségi politikájának következményeit. A falu teljhatalmú ura Ján Uzovič komiszár volt. 141

1945 után elhurcolták a „malenkij robot”-ra Bartalos Árpádot Szilézia területére. Innen már nagybetegként tért haza és rövid időn belül meghalt.157 A faluban 1946-ban végrehajtott összeíráskor 647 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek.158 Az összeírást követte a reszlovakizációs kampány. Ennek hatására a településen 22 személy reszlovakizált.159 A településen lévő feszültség megnyilvánulása volt az az „incides”, ami 1946. október 1-jén a falu komiszárját érte, akit a fennmaradt dokumentum értelmében „agyon akartak csapni”, és a véletlennek köszönhette az életét. A komiszár jelentette az esetet a Balonyban székelő Körzeti Hivatal vezetőjének, Kamenickynek. Az ő jelentése maradt fenn, amit több hivatalnak, köztük a Dunaszerdahelyi Járási Hivatalnak és a Belügyminisztérium Védelmi Osztályának elküldtek 1946. október 23-án. Kamenicky az eseményt már úgy értelmezte, mint a „határt átlépő fegyveres magyar állampolgárok akcióját”. Ezért katonaság elhelyezését kéri a községben.160 Az eseményre a község idősebb lakói még ma is emlékeznek.

98. Jelentés a komiszár elleni támadásról Užovič komiszár „aktivitásának” eredményeként a településen 129 személyt vádoltak különböző, „a köztársaság ellen” elkövetett büncselekményekkel. Köztük Csekes Béla református tiszteletest és Khín István tanítót.161 1947-ben ifj. Csekes Béla református lelkészt 200 korona pénzbüntetés 142

megfizetésére kötelezik, mert hétköznap és vasárnap is magyarul tanítja a szapi parókián a gyerekeket.162 A faluból 1947-ben öt családot, vagy azoknak egyes tagjait, tizenegy embert deportáltak a Slany járásban lévő Bezovicébe, onnan később Otrubyba.163 A szapiak deportálása 1947. január 22-én történt Dunaszerdahelyről. A szerelvényen a Csilizköz négy településéről (Balony, Csilizradvány, Csiliznyárad és Szap) 38 család 181 tagja volt. Ebből 29 gyermek volt.164 Az elhurcolt szapiak egy része visszaszökött, köztük pl. Bartalos Lajos.165 Tizenhárom hónap után egyre több szapi jött vissza, akkor még illegális úton, szülőfalujába. Köztük volt Baráth Lajos és felesége. A lelkileg és testileg meggyötört asszony azonban Pozsonyba érve meghalt, nem láthatta meg szülőfaluját, a szapi temetőben alussza örök álmát. Magyarországra csak egy szapi családot telepítettek ki.166 Az eredeti elképzelés szerint a magyarországi áttelepítés jóval több családot érintett volna. A megtorló intézkedések sorozatát betetőzte, hogy 1948. június 11-én az abszolút többségében magyar település történelmi nevét eltörölték. A falut a 19. században élt szlovák nyelvújítóról „Palkovičovó”-ra változtatták. A falu lakói csak 1990-ben tudták visszaszerezni településük eredeti nevét. A település magyar nemzetiségű lakói által átélt megpróbáltatásokról 1998-ban Bartalos Lajos Végh Ferencnek így emlékezett vissza:

1. Bartalos Lajos167 Bartalos Lajos 1909-ben Szapon született. Édesapja Bartalos Lajos, felesége Nagy Hermina volt. Két lányuk született, Joli (1938-ban) és Éva (1944-ben). Kik, mikor, kiket és miként deportáltattak Szapról? A falu akkori vezetői, legfőképp Uzovič boltos, meg Sebő Rudi, összeírták a kitelepítendőket. 1947. január 17-ére virradóan megszállták a falut a szlovák katonák. Aztán a kijelöltekhez, hozzánk is bejöttek a csendőrök. Betolatott udvarunkba egy katonai teherautó, arra kellett hirtelen felpakolnunk. Rajtunk kívül Pápay Rezsőt, a Bika utcai Cseh testvéreket, Baráth Lajost feleségestül, Bartal Imre Janka nevű leányát vitték el. Hogyan és merre vitték önöket? Ami hirtelen eszünkbe jutott, azt pakoltuk a katonai teherautó ponyvái alá. A legszükségesebb bútort, élelmet vittük. A teherautó a megyeri vas143

útállomásra vitt, ott magunk kaptunk egy marhavagont.168 Megyerről Komárom felé indult a fűthetetlen tehervagonos vonat, végül nagy kerülővel reggel értünk Pozsonyba. Rettenetesen hideg januári éjszaka volt. Kicsi Évikénknek elfagytak a kezei, azóta sem jöttek rendbe. Reggel csupa jég volt mindenünk. Hiába takargattuk gyerekeinket, az asszonnyal mi is fáztunk, a kisleánykák fáztak legjobban. Pozsonyból tovább vitt a vonat. A vagonokban Nyáradról Tamás Imre, Barna Gábor és más csilizközi falukból deportált személyek fagyoskodtak. Végül hová, milyen körülmények közé kerültek? Egy Otruby, magyarul Korpa nevű faluba kerültünk. A vasútról heygyen kellett átmenni, hogy a faluba érjünk. Mire odaértünk, a német őslakókat kitelepítették, házaik bebútorozva üresen álltak. A cseh gazdák válogathattak köztünk. Megvolt már a névsorunk, hogy melyik családot kapják. De végül nem eszerint történt az elosztás. Kinyitották a vagonajtókat, mérlegelték erőinket, mintha rabszolgavásáron lettünk volna. A két kisleánnyal mi sem kellettünk annak a gazdának, akihez eredetileg beosztottak, ezért családunk maradt utolsónak. Aztán mégis jött egy ember, és elvitt bennünket. Nála maradtunk május végéig, abból éltünk, amit vittünk magunkkal. Cseléd kommencióként kaptunk nyolcvan kiló búzát, amit aztán elcseréltünk lisztre, így legalább süthetett az asszony. A gazdám nagy gazda lett volna Szapon. Modern gazdaságot „örökölt” a németektől. Volt négy pár lova, három pár ökre, a birtok meg kitett nyolcszáz hektárt. Szolga is jutott rá a magyarokból, szapiakból, radványiakból meg később a padányiakból. Miként alakult sorsa? Először girhes lovakat kaptam, alighanem magyar katonalovak voltak. Amikor odamentünk, január vége felé, hasig érő hóban jártak a lovak, de mindennap befogott a gazda is. Mindig megjegyezte, mikor mentem el, mikor értem haza. Faliórája reggel sietett, este meg késett. Mérges lettem miatta. Volt egy itthonról vitt príma svájci zsebórám, megmutattam neki a pontos időt. Meg is mondtam neki: ez az igazi óra! Maga meg dobja a kútba a csasziját! El is csodálkozott rajta, hogy nekem mim van. Azon még inkább meglepődött, hogy én gazdaember fia vagyok. Aztán fuvaros lettem, egy komposztrakást hordtunk széjjel a télen. Később eltűnt a koscsis, azután én fuvaroztam a városban. Mennyi ideig kellett Csehországban maradniuk? A papír szerint egy évig. De aztán se engedtek haza. Tizenhárom hónap után megszöktünk. 1948. február 28-án föllépett Gottwald, és meg144

változott a rendszer, amit már előtte zavargások jeleztek. Mondtam az asszonynak: elmegyünk haza. Az apám is azt írta: gyertek haza, letelt már az egy év. De féltünk szökni, mert elrettentő példa is akadt. Egyik sorstársunk felesége hazaszökött, de elmentek érte falujába a csendőrök, és visszatoloncolták. De készültünk, persze titokban. Eladogattuk suttyomban a bútort, a malacot, a jobb holmikat ládákba csomagoltuk, azokat becsempésztem a városba, ott feladtam a postán utánvétellel, a megyeri vasútállomásra címezve. Segítség nélkül nem mentünk volna semmire. Élt a városban egy asszony, eredetileg pozsonyi lány, az ura ott volt lakatos. Akkor ismertem meg, amikor bejártam fuvarosként a tejgyárba savóért. Megbeszéltem vele mindent részletesen. Vigyázni kellett, mert sok volt mindenfelô a titkosrendőr. Ez az asszony megvette a vonatjegyeinket, csomagjainkat is föladta a paklikocsiba, nekem meg azt mondta: az asszonnyal meg a leánykákkal menjenek ki a sínek mellett annyira hátra, hogy a befutó vonat végénél legyünk. Este kilenc órakor szálltunk vonatra, reggel értünk Prágába, és átszálltunk a pozsonyi gyorsvonatra. Ott meg gond volt a paklikocsibeli csomagjainkkal, nem akarták kiadni, mert nem stimmelt a számuk. Követelték a vonatjegyemet, megmutattam, mérgemben rájuk kiabáltam csehül, pedig nem is tudtam még azt se jól. De végre indulhattunk. Repülni szerettem volna, de útközben a vonat folyton megállt, mi meg rettegtünk, hogy mikor szállítanak le bennünket. Aztán végre Pozsonyba értünk. A nagyállomásról átcipekedtünk a város másik végén lévő kisállomásra. Nem ismertem én még akkor Pozsonyt annyira, hogy ne kelljen kérdezősködnöm. De a magyar szóra nem válaszoltak.Végre találkoztunk egy idős nővel, aki magyarul útbaigazított minket. Pozsonyból már magam vettem jegyeket Szerdahelyig. Ott már nem volt szokatlan a maygyar beszéd. De előbb még feladtam Szapra egy táviratot, hogy mikor érkezünk. Édesapám aztán elénk jött Szerdahelyre lovas kocsival. Így kerültünk haza. Haza? Csak megtűrt „vendég” lettem a saját házam hátsó szobájában meghúzódva. Az első szobámat elfoglalta egy betelepült tót. Ronda gusztustalan ember volt az. Az éjjeliedénye tartalmát az ablakon loccsantotta ki az utcára. Azt hangoztatta: ő partizán volt, neki a magyarok között mindent szabad csinálnia, bárkitől bármit elvehet. El is vette minden holminkat, és sajátjaiként használta azokat. Mink meg a rokonoktól kapott bútorok között laktunk. Nem tehettem semmit. Tűrnöm kellett. Végre nagyon sokára távoznia kellett Szapról a „hős partizánnak”. Állítólag azért, mert valahol, valakivel összeverekedett. Évekbe tellett, mire 145

eljutottam arra a szintre, amiből elhurcoltak. Az elszenvedett kínokért, megalázásért, kifosztásunkért soha, senki nem kárpótolt se minket, se más eldeportált magyart… Készült Végh Ferenc hangszalagos felvétele alapján169

99. A Komáromi Kitelepítési Hivatal irányelvei a deportálás színhelyét elhagyó magyarokkal szemben 146

Csiliznyárad Csiliznyáradon 1946-ban tartott összeírás idején 744 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Az összeírás után rövid időn belül a faluban is meghirdették a reszlovakizációs kampányt. Eredményeként 75 személy reszlovakizált.170 A magyarellenes intézkedések sorába itt is beletartozott, hogy 82 személy, köztük Zsitva János tanító ellen indítottak büntetőjogi eljárást.171 Az 1946-os év végére elkészült a csehországi kényszermunkára deportáltak jegyzéke. A falu lakóit 1947. január 22-én szállították el Dunaszerdahelyről indított szerelvényben közösen a szomszédos csilizközi fakvak (Csilizradvány, Szap, Balony) deportált lakóival. A szerelvényen, amelynek célállomása a csehországi Slany település volt, 38 család 181 tagját, amiből 29 gyerek volt. szállították a kijelölt város felé.172 Csiliznyáradról 14 család 79 tagját vitték el kényszermunkára. Közéjük tartoztak az alábbi családok:173 özv. Bábics Gáborné nyolc gyermekével: Rozália, Vince, Gábor, Árpád, Mária, Jolán, Pál, Aurél, Budai Imre, Budai Paula és három gyermeke: Panni, Margit és Tibor, Csicsay Antal, Csicsay Anna és három gyermeke: Irén, Éva, Tibor, Csicsay Gábor, Csicsay László, Csicsay Magda, Csicsay Gyula, Csicsay Anna és három gyermeke: József, Jolán, Anna, Csicsay Imre, Csicsay Mária és öt gyermeke: Lajos, Imre, Margit, Gusztáv, Ottó, Csicsay Sándor, Csicsay Rozália és négy gyermeke: Erzsébet, Antónia, Ilona, Mária, Horváth Imre, Horváth Teréz és hét gyermeke: Imre, Mária, Ottó, László, Erzsébet, Péter, Teréz, özv. Illés Istvánné és öt gyermeke: Pál, Imre, Erzsébet, Béla, Ilona. Lendvay István, Lendvay Mária és egy gyermeke: László, Patasy Gyula, Patasy Zsófia és három gyermeke: Mária, Gyula Katalin, Sebő János, Sebő Etelka és öt gyermeke: Erzsébet, Jolán, László, Ferenc, Lajos, Sándor Antal, Sándor János, Sándor Árpád, Sebő József, Sebő Eszter és négy gyermeke: Ferenc, István, Teréz, Mihály). 147

100. A Komáromi Munkahivatal hirdetménye

148

101. Deportálási irányelvek A falu önkormányzata 2007. július 11-én tisztelgett meghurcolt lakosai emléke előtt. A falunap keretében egy kopjafát avattak fel174, amelyre rákerült a településről kényszermunkára elhurcolt nyáradiak neve.

102. A csiliznyáradi emlékmű 149

103. A szépszámú résztvevők előtt Bábics Pál emlékezett vissza családja meghurcoltatásáról A deportálást követő magyarországi kitelepítés már nem érintette a község lakóit. Kutatásaink során erre magyarázatot nem találtunk.

1. Bábics Rózsa A nagymamám, Bábics Rózsa 1923-ban született Nyáradon. Ő volt a legidősebb testvére annak a nyolc gyermeknek, akiket édesanyjukkal együtt deportáltak. A legfiatalabb testvére a deportálás ideje alatt csak négyéves volt. Még nem tudott járni, és ráadásul beteg is volt. 1947 január vége felé történt, mikor elvittek minket Nagymegyerre a vasútállomásra, jéghideg tehervagonokba raktak bennünket, és elszállítottak a messzi Csehországba. Az én családom kilenctagú volt. Szegény édesanyám épp, hogy csak eltemette édesapámat, és az élet egy újabb, nagyon nehéz megpróbáltatás elé állította. A legfiatalabb testvérem a deportálás ideje alatt csak négyéves volt. A család négy napig utazott egy 150

fűtetlen tehervagonban a tél kellős közepén. Nem voltunk benne biztosak, hogy mindannyian túléljük a hosszú utat. Útközben meg-megállt a vonat a nagyobb állomásokon, és kaptunk egy kis híg levest. Nem vihettünk mást magunkkal, csak némi ruhát, néhány bútordarabot. Házunkba egyik közeli ismerősük költözött be. Utunk végállomása Skury nevű település volt. Ez az akkori Nagymegyerhez hasonló kisváros volt. Az állomáson úgy válogatták a csehek a magyarokat, mintha nem is emberek lettek volna. Minden ott lévő cseh kiválogatta a szerintük legjobban munkaképes embereket, és már hangzott is a később is jól ismert mondat: „Poď so mnou!”. A mi családunk „kelt el” legutoljára, hiszen a nyolc gyermekből csak kettő volt munkaképes, és egy négyéves beteg is volt közüttünk. Skuryból (a Slanii járáshoz tartozik, Prágán túl) személygépkocsival vittek el egy közeli faluba. A magyar családok a kitelepített német családok otthonába költözhettek be. Kilenc emberre összesen egy szoba jutott. Tavasszal végeztük a legkeményebb munkákat, és csak kevés pénzt kaptunk érte. Az aratást (cséplést) az akkor 23 évesen én végeztem fiatal nők segítségével. A férfiak más munkát kaptak.

104-105. Aratási munkák Csehországban Két év után hazajöhettünk a régi otthonunkba. A házunkat visszakaptuk. Csak valami hiányzott. Már nem volt ugyanolyan az otthon melege, mint azelőtt. Állataink, bútoraink nem voltak, vagyonunk is csak egy igen kevés. Nehéz volt, de újra megépítettük az otthont, nem könnyen, hátrahagyva a múltat. Lejegyezte: Petőcz Gyula 151

106. A deportált Bábics család ma élő tagjai, ill. házastársaik láthatóak, a képen balról jobbra: Bábics Pál, neje Bábics Izabella, Bábics Zoltán, Petőcz Rózsa szül. Bábics, Sebő Mária szül. Bábics, Ollári Jolán szül. Bábics és Ollári András

Csilizpatas A településnek az 1946-os összeírás idején 758 magyar és 104 szlovák nemzetiségű lakosa volt.175 A reszlovakizációs kampány hatására növekedett a magukat szlovák nemzetiségűeknek vallók száma. A településen 56 család 99 tagja kérte a reszlovakizálást, amit végül 44 személynél hagytak jóvá. 176 A falu magyar lakosságának megfélemlítésére szolgáltak az 1946-47es évi koholt vádemelések. Patason mindez 116 családot érintett.177 Kutatásaink során a rendelkezésünkre álló dokumentumok azt igazolják, hogy a településről a csehországi kényszermunkára nem deportáltak senkit. Patas tehát az egyetlen olyan falu volt a körzetben, amiről ez elmondható. Ennek bizonyára többféle oka volt, nemcsak a reszlovakizáltak 152

száma. Ugyanakkor a magyarországi kitelepítés már érinti a községet, ahonnan két családot telepítettek ki 1948-ban.178

153

107. Kitelepítési irányelvek

154

Medve Medve község nemzetiségi összetételének, a település fekvéséből adódóan, külön jelentőséget tulajdonítottak az 1945 után a politikai hatalmat visszaszerző csehszlovák hatóságok. 1945 őszén Duna híd ideiglenes felújításánál a térségben élő magyar lakosság először tapasztalhatta a csehszlovák és a szovjet hatóságok ellenséges magatartását. A híd felújítási munkáihoz naponta kivezényelték Csilizköz falvainak és Medve község magyar nemzetiségű polgárait.179 A településén 1946-ban tartott összeírásnál 698 személy tartotta magát magyar nemzetiségűnek.180 Számuk az 1946-os reszlovakizációs kampány idején csökkent. A faluban 24 család 106 tagja kérte a reszlovakizálást, amit 91 személy esetében hagytak jóvá.181 1946-47-es években a megfélemlítés eszközeként 92 család ellen emelnek vádat korábbi, a háború idején elkövetett koholt vádak alapján.182 Közülük hét férfit bebörtönöztek, akikről később derült ki, hogy ártatlanok.183 Az 1947-es csehországi deportálást megelőzte az a tény, hogy a faluból 1945-ben 30 személyt vittek el Csehországba. Talán ennek hatására az 1946-47-es években Medvéről nem kerültek újabb családok a szudétanémet területekre.184 Viszont Vadkerty Katalin kimutatása szerint a magyarországi kitelepítés a Csilizköz falvai közül a legnagyobb mértékű itt volt. Medvéről 15 családot telepítettek ki Magyarországra.185 Közöttük ott voltak nemcsak a falu nagygazdái, hanem értelmisége is, köztük Kiss Pál tanító és családja. Úgy gondolták, hogy nem lesz rá már szükség, hiszen 1947-ben csak a szlovák tanítási nyelvű iskolát nyitották meg a településen.186

155

108. A falu határában lévő Duna folyón is sokan menekültek Magyarországra

156

Utószó Mottó:„Azért vagyunk a világon,hogy valahol otthon legyünk benne.”

A szülőföld minden ember életének meghatározó tényezője. Részét alkotja életünknek, lelkivilágunknak, érzelmeinknek. Ebből az éltető közegből akarták kiragadni 14 település közel 16 367 magyar lakosát a politikai hatalom urai 1945-49es évek között Nagymegyeren és környékén. Tettükre a külvilág előtt indoklást keresnek. Ezért az egyes településeken, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, közel 846 személy ellen koholt vádak alapján bűnvádi eljárást indítanak. Az állampolgárságuktól, vagyonuktól megfosztott, megfélemlített embereknek felkínálják a menekülés útját. Ha meg akarsz maradni szülőföldeden, „tagadd meg nyelvedet, kulturádat, légy szlovák”! A körzetben élő magyarok egytizede (1582 személy) tagadta meg – kényszerből – a magyarságát. A nehéz évektől meggyötört emberek így védték életüket, jövőjüket, megmaradásukat. Ezek után jött a csehországi kényszermunka. 1605 személyt vittek el egy más nyelvi közegbe azzal a szándékkal, hogy így tovább csökken az alsó-csallóközi magyarok száma. És a megtorlásoknak még nem volt vége. A tizennégy településről 307 családot kényszerítettek szülőföldje végleges elhagyására az ún. lakosságcsere keretében. Otthon maradt házaikba 231 szlovák család tagjait telepítették Maygyarországról, illetve a szomszédos országokból vagy sok esetben ÉszakSzlovákiából. A kor krónikása, Fábry Zoltán írta: „És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok…”187 Hatvan évvel ezelőtt ez volt a csehszlovák nemzetpolitika itt, az AlsóCsallóközben is. Ezért szeretnék még ma is sokan azt, hogy erről ne bezszéljünk. 157

Hatvan év telt el a helytörténeti kiadvány témáját képező történelmi korszak óta. Szlovákiában napjainkan is a szlovák politikai körök szeretnék ezt a korszakot „tabuként“, csak a második világháború „következményeként” kezelni. Hatvan év után sem történt meg legalább az erkölcsi bocsánatkérés, a kollektív háborús bűnösként megbélyegzett szlovákiai magyarságtól. Mi a kiadvány megjelentetésével egyrészt azok emléke előtt tisztelgünk Nagymegyeren és környéken, akik e sötét korszak szenvedő alanyai voltak, másrészt az itt élő magyarság történelmi önismeretét kívántuk szolgálni. Kérem fogadják jó szívvel a könyvet! Nagymegyer, 2007. augusztus 13. Varga László

158

Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

13 14 15 16

17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

32 33 34 35

36

Vadkerty Katalin: A kitelepitéstől a reszlovakizációig, Kalligram, Pozsony, 2001. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/16/948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/61 1946. július 3-ig Vadkerty Katalin: Reszlovakizáció, Kalligram, 1993. 107. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/5/947 Tánczos Tibor: Ötven éve történt, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 5. 1996. 21-22. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/168/1947 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/23671/1946 adm. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/166/1947 prez. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig, Kalligram, Pozsony, 2001, 487-488. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN Lásd a visszaemlékezéseket. i.m. 487-488. old. Vadkerty Katalin i.m. 456-457. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/4949/1948 prez. Vadkerty Katalin i.m. 563. old. ŠAN pob. Komárno, 0NV KN 11/1947 prez. Lásd Borsiczky Margit visszaemlékezéseit A deportáltak nagy része K. Gottwaldnak tulajdonította visszatérésének lehetőségét. Vadkerty Katalin i.m., 507. old. Lásd Horváth Julianna visszaemlékezését. ŠAN pob. Komárno, 0NV KN/28/1948 rez. Tánczos Tibor i.m, 41. old. ŠAN pob. Komárno, 0NV KN/28/1948 prez Új Otthon, II. évf. 47. sz., 6.old. Korábbi feltevés szerint 1948. október 20-án fejeződött be a városból a kitelepítés. Vadkerty i.m. 562-563. old. Vadkerty i.m, 571-572. old. Tánczos i.m. 33. old. László Péter: Fehérlaposok (Adalékok a magyar csehszlovák lakosságcsereegyezményhez) 3. bővített kiadás, Szekszárd Völgységi Tájkutató Alapítvány, 318. o. Neve nem ismert.

159

37

38 39 40 41

42 43 44 45 46 47 48 49 50

51 52 53 54

55 56 57 58 59

60 61 62

63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73

László Péter: Fehérlaposok (Adalékok a magyar csehszlovák lakosságcsereegyezményhez) 3. bővített kiadás, Szekszárd Völgységi Tájkutató Alapítvány, 190-262. old. Békés Megyei Levéltár, Békés Megyei Földhivatal iratai XXIV. 201b/68. doboz Földműves Mezőberény Ma jelzésű szerelvények a kétoldalú csere keretén kitelepített személyeket szálltották Földműves Mezőberény Kugler József a szerzőhöz írt levele. Tánczos Tibor i.m. 36. o. Új Otthon, II. évf. 1948. 5. 8. Új Otthon, II. évf. 23. sz. Új Otthon, II. évf. 38 sz., 44. sz. Új Otthon, II. évf. 44. sz. R jelzésű szerelvények külön engedéllyel, családegyesítés céljából kitelepített személyeket szállította. Új Otthon, II.évf. 23. sz. Kugler József a szerzőhöz írt levele. A családfő és családtagok együttes lélekszáma. A csehszlovák hatóságok által háborús bűnösnek minősített személyeket szállító szerelvény. Békéscsaba A szerzőhöz írt levél. A szerzőhöz írt levél. A szerzőhöz írt levél. Pontatlan a megállapítás, mert Cseri István esperes a rákoskeresztúri temetőben van eltemetve. Az időpont nem felel meg a valóságnak. Valószínúleg pontatlan a hónap megnevezése. Édesanyámat korán elvesztettük, édesapám, Sebő Imre egyedül nevelte a hét gyermekét. 11 éves voltam. Vadkerty Katalin i.m. 486. o. Lásd Csepi Mária visszaemlékezését. Vágjátok le a disznót. Megölték a testvéreteket. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/166/1947 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/166/1947 prez. U.o. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. U.o. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig, Kalligram, Pozsony, 2001, 490-491. old.

160

74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108 109

110 111 112

113 114 115 116

U.o. U.o. ŠAN pob. Komárno, ONV KN Vadkerty Katalin i.m. 501. old. Vadkerty Katalin i.m. 194. old. Vadkerty Katalin i.m. 562. old. Ez volt az általánosan elterjedt tévhit, ami nem felel meg a valóságnak. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/22089/46 adm. U.o. ŠAN pob. Komárno, ONV KN168/1947 prez. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/28/1948 prez. Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció, Kalligram, 1993, 67. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/23671/1946 adm. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/23671/1946 adm. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig, Kalligram, 2001, 501 old. U.o. Vadkerty Katalin i.m. 490. old. U.o. ŠAN pob. Komárno, ONV KN Vadkerty i.m. 454. old. Vadkerty i.m. 170. old. Vadkerty i.m. 194. old Vadkerty i.m. 562. old. ŠAN pob. Komárno, ONV KN/4949/1948 adm. Nálunk akkor még petróleumlámpával világítottak. Az állítás pontatlan. Ezzel a lehetőséggel a faluban sokan éltek. Deputatnak hivták. Bizonyára pontatlan a visszaemlékezés. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10246 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1631/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Vadkerty Katalin i.m. 501. old. Vadkerty Katalin i.m. 484. old. Dr. Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története, 185. old., Széchenyi Könyvtár, Kézirat Vadkerty Katalin i.m. 565. old. Vadkerty Katalin i.m. 561. old. Szarka László–Tóth Ágnes: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945-48, Komárom 2003, 230-233. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48 Vadkerty Katalin i.m. 170. old. Közszségi krónika U.o

161

117 118 119

120 121 122 123 124 125

126 127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 149 150 151 152 153 154 155 156 157 158 159

U.o. Községi krónika Átvéve: Ladislav Takáč: Magyar voltál! Ezért!, 2003, Vydavateľstvo Michala Vaška, Prešov c. Könyvéből, 12-13. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10246 Vadkerty i.m. 596. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1631/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Lásd a település honlapját: www.dunainfo.sk/padan Szarka László–Tóth Ágnes: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945-48, Komárom 2003, 230-241. old. Vadkerty Katalin i.m. 560-562. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10 246 Gáspár Tibor: Kulcsod évszázadai, 2001, 32. old. i.m. 34. old. i.m. 33. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48 Gáspár Tibor i.m. 33-34. old. Lásd a mellékelt dokumentumot Család dokumentuma Vadkerty Katalin i.m. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10 246 Végh Ferenc: Roduan-Csilizradvány, 2003, 200. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1631/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Végh Ferenc i.m. 215. old. Vadkerty Katalin: A kitelepüléstől a reszlovakizációig, Kalligram, 2001, 489. old. Vadkerty Katalin i.m. 500. old. Végh Ferenc i.m. 215. old. Végh Ferenc i.m. 201. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, Antonín Zápotocký volt a miniszterelnök. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10 246 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1631/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Vadkerty Katalin i.m. 500. old. Nagy Andrea gyűjtése alapján Vadkerty Katalin i.m. 488. old. Vadkerty Katalin i.m. 560-561. old. Nagy Andrea gyűjtése alapján Végh Ferenc: A nemesek faluja Szap, 2001, 172. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10 246 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48

162

160 161 162

163 164 165 166 167 168

169 170 171 172 173 174 175 176 177 178 179 180 181 182 183 184 185 186 187

ŠAB pob. Šala, ONV DS, 736/46 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Dr. Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsre története, Kézirat, 162. old. Végh Ferenc i.m. 172. old. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig, Kalligram, 489. old. Lásd a visszaemlékezését. Vadkerty Katalin i.m. 563. old. Végh Ferenc: Nemesek faluja Szap, 2001, 172-175. old. Pontatlan a visszaemlékezés - a csilizközieket szállító szerelvény Dunaszerdahelyről indult. Bartalos Lajos 2001 májusában meghalt. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Vadkerty Katalin i.m. 488. old. Csiliznyárad önkormányzatának dokumentumai alapján. Készítője: Nagy Géza csicsói faragóművész ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10246 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1631/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Vadkerty Katalin i.m. 562. old. Végh Ferenc: Medue-Medve, 2005, 319. old. ŠAB pob. Šala, ONV DS, 10 246 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 8789/48 ŠAB pob. Šala, ONV DS, 1671/47 Végh Ferenc i.m., 399. old. Végh Ferenc i.m., 399. old. Vadkerty Katalin i.m., 562. old. Végh Ferenc.im., 399. old. Fábry Zoltán: Merre vagy Európa? Pannónia, 1991, 79. old.

163

Képek, illusztrációk jegyzéke 1.

A köztársasági elnök aláírja a megtorló intézkedéseket (Fehér Csaba: Magyar kálvária 1945-1948, Komárom, 2005, 12. old.) 2. i.m., 16.old. 3. 1946-ban kialakított szlovák iskola (Korabeli nagymegyeri felvétel, a szerző gyűjteménye) 4. A felügyelői jogkör megszüntetéséről szóló okirat (Komáromi Fióklevéltár) 5. Cseri István (Borsicky Margit magángyűjteménye) 6. Reszlovakizációs okirat (a szerző magángyűjteménye) 7. Kitelepítési hivatal kialakítása Nagymegyeren (Komáromi Fióklevéltár) 8. Jelentés az önkéntesekről (Komáromi Fióklelevéltár) 9. Félelem a helyi lakosságtól (Komáromi Fióklevéltár) 10. Betelepítési lehetőségek Nagymegyeren (Komáromi Fióklevéltár) 11. A nagymegyeri és az izsapi lakosok deportálási terve (Komáromi Fióklevéltár) 12. Gyónási cédulák (Borsicky Margit magángyűjteménye) 13. A nagymegyeri gazdák tiltakozása (Tánczos Tibor: 50 éve történt) 14. A fehérlap (Rostás László magángyűjteménye) 15. Búcsázás a temetőben (Fehér Csaba i.m. 23. old.) 16. Jelentés a reszlovakizáció második szakaszának eredményeiről (Komáromi Fióklevéltár) 17. Reszlovakizáció eredménye a Komáromi járásban (Komáromi Fióklevéltár) 18. Mezőberényi emléktábla (Kugler József gyűjteménye) 19. A mezőberényi római katolikus templom (Kugler József gyűjteménye) 20. Az ismeretlen kislány feljegyzései 1948. 5. 12-14. között (a szerző magángyűjteménye) 21. Az ismeretlen kislány feljegyzései 1948. 9. 6-10. 20. között (a szerző magángyűjteménye) 22. Cseri István esperes búcsúztatása a nagymegyeri állomáson (Borsicky Margit magángyűjteménye) 23-24. Mi lesz még velünk? (Borsicky Margit magángyűjteménye) 25. A nagymegyeriek Cseri István sírjánál (Németh Vince magángyűjteménye) 26. Az Új Otthon 1.száma (a szerző magángyűjteménye) 27. 1948. október 16-18. között 2 család 9 tagja hagyta el Nagymegyert (Fehér Csaba i.m. 79. old,) 28. Az áttelepülők névjegyzékének ellenőrzése (internet) 29. Kik települtek át? (Széchényi Könyvtár, Budapest) 30. A nagymegyeri családok „szétszórása” Békés megyében (Széchenyi Könyvtár Budapest) 31. A kitelepítésre jelölt Molnár Gizella tájékoztatója (Kováts Ágnes gyűjteménye) 32. Megérkezett a transzport (Fehér Csaba i.m. 26. old.) 33. A megtorlások szimbólumává vált udvardi emlékmű (Fehér Csaba i.m.) 34. 1996 augusztusában leleplezett emlékművet ellepték a megemlékezés virágai (a szerző magángyűjteménye)

164

35.

Nagymegyer nevének megváltoztatásaról szóló dokumentum (Komáromi Fióklevéltár) 36. Morva Imre (Borsicky Margit magángyűjteménye) 37. A Borsicky család (Borsicky Margit magángyűjtemánye) 38. A Borsicky család tagjai (Borsicky Margit magángyűjteménye) 39. Átmeneti személyi okmány (Borsicky Margit magángyűjteménye) 40-41. Morva Imre által vezetett füzet (Borsicky Margit magángyűjteménye) 42. Gyóntatási cédulák Csehországban (Borsicky Margit magángyűjteménye) 43. Okirat, ami lehetővé tette, hogy 1949 februárjában hazatérhessen a család (Borsicky Margit magángyűjteménye) 44. A deportálás útvonala (Garai János rajza) 45. Magyar nők egy csehországi gyárban (Fehér Csaba, i.m, 14.old.) 46. Átmeneti személyi iratok (Bognár Terézia magángyűjteménye) 47. A kényszermunkára elhurcolt család (Csepi Mária magángyűjteménye) 48. Csepi Mária ma (Csepi Mária magángyűjteménye) 49. Fülöp Ilona ma (Fülöp Ilona magángyűjteménye) 50. Fülöp Ilona és családjának lakhelye (Fülöp Ilona magángyűjteménye) 51. Izsapi családok Kojovicén (Nagy Gizella magángyűjte ménye) 52. Kojovicén kiállított dokumentum (Nagy Gizella magángyűjteménye) 53. Mníchovo Hradiště (Reiker Irma magángyűjteménye) 54. Reiker Irma 17 évesen testvérével (Reiker Irma magángyűjteménye) 55. Német és szlovák idénymunkásokkal (Reiker Irma magángyűjteménye) 56. Komjáthy Miklós (Rostás László magángyűjteménye) 57. A szülők, Komjáthy Ilona és Komjáthy Ambrus (Rostás László magángyűjteménye) 58. Ifj. Rostás László (Rostás László magángyűjteménye) 59. A csehországi Třebušicére deportált magyar családok (Rostás László magángyűjteménye) 60. Szoboszlai Irma ma (Szoboszlai Irma magángyűjteménye) 61. Politikai jelentés Lakszakállásról (Komáromi Fióklevéltár) 62. Csehországba kitelepített családok (Rajkovics Imre magángyűjteménye) 63. A Novy Dvůri iskolában (Rajkovics Imre magángyűjteménye) 64. Ifj. Rajkovics Imre és családja (Rajkovics Imre magángyűjteménye) 65. Filkó Erzsébet családja(Rajkovics Imre magángyűjteménye) 66. Jelentés az önkéntes munkavállalókról (Komáromi Fióklevéltár) 67. A Nagymegyeri Csendőri Állomás jelentése az elmaradt intézkedésekről (Komáromi Fióklevéltár) 68. A deportálási irányelvek 1947 februárjában (Komáromi Fióklevéltár) 69. Jelentés Ekecsen és Apácaszakállason kialakult elszállásolási lehetőségekről (Komáromi Fióklevéltár) 70. Berakodás a vagonokba (Fehér Csaba i.m. 25. old.) 71. Az ekecsi deportáltak átmeneti lakhelye (Petőcz Petronella magángyűjteménye) 72. Végzés a kényszermunkára való kijelölésről Molnár Lajos és családja részére (Molnár család magángyűjteménye) 73. Tájékoztató a deportáltak számára (Molnár család magángyűjteménye) 74. Megérkezés Csehországba (Fehér Csaba: Never Agan, 14.old.)

165

75. 76. 77. 78.

A cseh gazda termésének betakarítása (Fehér Csaba i.m. 16.old.) Család az indulás előtt (Fehér Csaba: Magyar Kálvária, 24. old.) A szülőföld elhagyása (Fehér Csaba i.m. 24.old.) Felhívás Magyarországról (Szarka László: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete) 79. A vonat indulására várva (Fehér Csaba i.m. 25.old.) 80. Végzés a kényszermunkára való kijelölésről Both Lajos és családja részére (Both család tulajdona) 81. Igazolás a kitelepítési jegyzékbe való felvételről (Both család tulajdona) 82. A teherautókat várva (Fehér Csaba i.m. 25. old.) 83. Csilizradvány (szerző magángyűjteménye) 84. A Makó család a deportálás idején (Makó család tulajdona) 85. Kiss Zoltán és családja (Kiss család tulajdona) 86. A Makó család smečnói búcsúban (Makó család tulajdona) 87. Számel Pál (Rácz Irén tulajdona) 88. Utasítás a deportáltak részére (Szarka László: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete) 89. Végzés a kényszermunka elrendeléséről Számel Pál részére (Rácz Irén tulajdona) 90. Hosszú vonatszerelvények vitték a a magyarokat az ismeretlen országrész felé (Fehér Csaba i.m. 13. old.) 91. Tóth Géza 1. levele Számel Pálhoz (Rácz Irén tulajdona) 92. Tóth Géza 2. levele Számel Pálhoz (Rácz Irén tulajdona) 93. Segélykérő magyarok a Megbízotti Hivatal előtt (Fehér Csaba i.m. 27. old.) 94. Dr. Wagner Ferenc a Megbízotti Hivatal vezetője (Fehér Csaba i.m. 27.old.) 95. Kép az áttelepités előtt (Szarka László: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 96. Tájékoztató az áttelepülőknek (Fehér Csaba i.m. 84. old.) 97. Kitelepülő magyar búcsúzik szlovák szomszédjától (Fehér Csaba: Never Again, 1945-1948. 12. old.) 98. Jelentés a komiszár elleni támadásról (Vágsellyei Fióklevéltár) 99. A Komáromi Kitelepítési Hivatal irányelvei a deportálás színhelyét elhagyó magyarokkal szemben (Fehér Csaba i.m. 48. old.) 100. A Komáromi Munkahivatal hirdetménye (Fehér Csaba i.m. 41. old.) 101. Deportálási irányelvek (Fehér Csaba i.m. 43. old.) 102. A csiliznyáradi emlékmű (Petőcz Andrea felvétele) 103. A szépszámú résztvevők előtt Bábics Pál emlékezett vissza családja meghurcoltatására (Petőcz Andrea felvétele) 104-105. Aratási munkák Csehországban (Bábics Rózsa tulajdona) 106. A deportált Bábics család ma élő tagjai (Petőcz Andrea felvétele) 107. Kitelepítési irányelvek (Fehér Csaba: Magyar Kálvária 1945-1948. 72-74. old.) 108. A falu határában lévő Duna folyón is sokan menekültek Magyarországra (Fehér Csaba: Never Again, 1945-1948. 19. old.)

166

Forrásmunkák 1. Alistáli lakosok visszaemlékezései Bartalos sz. Juhász Ilona, Bartal Katalin) 2. Apácaszakállas – ekecsi lakosok visszaemlékezései: (Németh sz. Rasztgyörgy) Mária, Molnár Ilona, Lakatos János, özv. Szabó (szül. László) Ilona) 3. Békés Megyei Levéltár, Békés Megyei Földhivatal iratai XXIV. 201b/ 68. doboz 4. Csiliznyárad önkormányzatának dokumentumai 5. Csiliznyáradi lakos: Bábics Rózsa visszaemlékezése 6. Csilizradványi lakosok visszaemlékezései (Makó sz. Bíró Erzsébet, Mészáros Miklós, Rácz sz. Számel Irén) 7. Fábry Zoltán: Merre vagy Európa? Pannónia, Pozsony, 1991 8. Fehér Csaba: Never Again 1945-1948, Komárom, 2006 9. Fehér Csaba: Magyar Kálvária 1945-1948, Komárom, 2005, Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeum 10. Gáspár Tibor: Kulcsod évszázadai, 2001 11. JNB Dunaszerdahely,1945-48, adminisztraciós iratok, reszlovakizáció Pozsonyi Állami Lévéltár Vágsellyei Fióklevéltára 12. JNB Komárom, 1946-48, adminisztrációs iratok Nyitrai Állami Levéltár Komáromi Fiókleváltára 13. JNB Komárom, 1945-48, járási közigazgatási iratok Nyitrai Állami Levéltár Komáromi Fiókleváltára 14. Lakszakállasi lakos: Rajkovics Imre visszaemlékezése 15. László Péter: Fehérlaposok (Adalékok a magyar csehszlovák lakosságcsere-egyezményhez) 3. bővített kiadás, Szekszárd Völgységi Tájkutató Alapítvány 16. Nagymegyeri és izsapi lakosok visszaemlékezései: (Borsiczky sz. Morva Margit, Belucz János, Bognár sz. Bartalos Terézia, Boros Katalin, Csepi Mária, Horváth Julianna, Fülöp Ilona, Nagy sz. Sebő Gizella, Nagy Mária, Reiker Irma, Rostás László, Szoboszlai Irma.) 17. Dr. Szabó Károly, Dr. Berecz Kálmán, Szőke István: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története IIII. kötet, Budapest, 1981, Kézirat, Széchényi Könyvtár 167

18. Szarka László–Tóth Ágnes: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945-48, Komárom 2003 19. Szapi lakos: Bartalos Lajos visszaemlékezése 20. Új Otthon, 1947-49, IIII. évfolyam, Széchényi Könyvtár 21. Takáč Ladislav: Magyar voltál! Ezért!, 2003, Michala Vaška Könyvkiadó, Prešov 22. Tánczos Tibor: Ötven éve történt. A deportálás és a kitelepítés története Nagymegyeren, Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 5., Nagymegyer, 1996 23. Vadkerty Katalin: A kitelepitéstől a reszlovakizácóig, Kalligram, Pozsony, 2001 24. Vadkerty Katalin: Reszlovakizáció, Kalligram, Pozsony, 1993 25. Varga László: Új évezred küszöbén, Nagymegyeri olvasókönyv, Nagymegyer Város Önkormányzata, 2000 26. Végh Ferenc: Roduan-Csilizradvány, Csilizradvány Község Önkormányzata, 2003 27. Végh Ferenc: A nemesek faluja Szap, Szapi Református Egyházközösség, 2001 28. Végh Ferenc: Medue-Medve, Medve Község Önkormányzata, 2005 29. Vígh Károly: A szlovákiai magyarság sorsa, Bereményi Könyvkiadó

168

Tartalom Előszó .................................................................................................. 5 Rövid történeti visszatekintés ............................................................. 7 Nagymegyer - Izsap ........................................................................... 11 A nagymegyeri és izsapi lakosok visszaemlékezése a deportálásra . 1. Borsiczky (Morva) Margit ....................................................... 2. Belucz János ............................................................................ 3. Bognár (Bartalos) Terézia ........................................................ 4. Boros Katalin .......................................................................... 5. Csepi Mária ............................................................................. 6. Horváth Julianna ...................................................................... 7. Fülöp Ilona ............................................................................... 8. Nagy (Sebő) Gizella ................................................................ 9. Nagy Mária .............................................................................. 10. Reiker Irma ............................................................................ 11. Rostás László ......................................................................... 12. Szoboszlai Irma .....................................................................

51 53 62 67 69 70 72 73 76 78 79 83 87

Nagymegyer környéki települések .................................................... 89 Lakszakállás ...................................................................................... 91 1. Rajkovics Imre ......................................................................... 93 Ekecs-Apácaszakállas ....................................................................... 97 Ekecsről deportált személyek visszaemlékezései ...................... 103 1. Németh (Rasztgyörgy) Mária ................................................ 103 2. Molnár Ilona .......................................................................... 105 3. Lakatos János .......................................................................... 110 4. Özv. Szabó (László) Ilona ...................................................... 113 Alistál ............................................................................................... 115 1. Bartalos (Juhász) Ilona ........................................................... 116 2. Bartal Katalin: A sors csapásain nem siránkozom .................. 117 Padány .............................................................................................. 119 169

Kulcsod ........................................................................................... 121 Csilizradvány .................................................................................. 1. Makó (Bíró) Erzsébet ............................................................ 2. Mészáros Miklós ................................................................... 3. Rácz (Számel) Irén ................................................................

125 127 129 131

Balony ............................................................................................. 138 Szap ................................................................................................. 141 1. Bartalos Lajos ........................................................................ 143 Csiliznyárad .................................................................................... 147 1. Bábics Rózsa ......................................................................... 150 Csilizpatas ....................................................................................... 152 Medve ............................................................................................. 155 Utószó ............................................................................................. 157 Jegyzetek ......................................................................................... 159 Képek, illusztrációk jegyzéke ......................................................... 164 Forrásmunkák ................................................................................. 167

170

A Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatban megjelent: 1. Vígan zengjetek citorák, Csallóközi betlehemes játékok és mendikák, gyűjtötte és válogatta Ág Tibor, 1992 2. Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága, 1994 3. Cséplő Ferenc: Réte – bástya és menedék, Helytörténet két egyházi könyv köré építve, 1995 4. Bíborpiros szép rózsa, Népzenei gyűjtés Peredről, a dallamokat válogatta Ág Tibor, 1996 5. Tánczos Tibor: Ötven éve történt, A kitelepítés és a deportálás története Nagymegyeren, 1996 6. Ázik, nem fázik, A nagyabonyi népdalkör legkedvesebb dalai, 1996 7. Legendák és tények Nagymegyer városának történetéből, Tánczos Tibor: A nagymegyeri Mátyás legendák; Henkey Gyula: A nagymegyeri magyarok etnikai embertani képe, 1997 8. Barsi Ernő: Tanácsok népdalcsokrok összeállításához, 1997 9. Marczell Béla: Naptár és néphagyomány, Csallóközi népszokások, 1997 10. Zalabai Zsigmond: Koszorúk, 1998 11. Nagy Iván: Erősíteni szíveket, Balony község népzenei monográfiája, 1998 12. Szőke István: A bábjátszás ábécéje, Az ujjtól a marionettig, 1998 13. Varga László: Az első lépések, A Csemadok Nagymegyeri Szervezetének és a Nagymegyeri járás Csemadok-szervezeteinek története, 1999 14. Himmler Zsófia: Mindentlátó királylány, Népmesedramatizációk gyermekbábcsoportoknak, 1999 15. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, Kelet-szlovákiai népdalok, 1999 (MC melléklettel) 16. Metzner Valéria: Emlékezés, A Csemadok rétei szervezetének megalakulása és tevékenysége napjainkig, 1999 *** Száraz Pál: Kilométerkő, Novellák, 1999 17. Móser Zoltán: Körülvesznek engem a dalok, (A népdalgyűjtő és népdalíró Czuczor Gergely), A hét szabad művészet könyvtárával (Zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Tanítóképző Főiskola) közös kiadásban, 2000 18. Presinszky Lajos: Felső-Csallóközi arcképcsarnok, 2000 19. Akkor sirassatok engem (Katona Pista összegyűjtött nótái), 2000 20. Lement a vacsoracsillag, Bartók Béla születésének 120. évfordulója alkalmából, Válogatás az 1910-es év nagymegyeri gyűjtéséből, összeállította Ág Tibor, 2001 21. Sidó Zoltán–Őszi Irma: Ötven év szolgálat, A Csemadok tevékenysége az Érsekújvári járásban (1949-1999), 2001 22. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001, (CD, MC melléklet) 23. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát? Előadók és felkészítők kézikönyve, 2001 (MC melléklet) 24. Henkey Gyula: A csallóközi magyarok etnikai-embertani képe, Alistál környéke, Bős, Nagymegyer, Csallóközi összefoglaló tanulmány, 2002 25. Varga László: Béke poraikra, Az 1. és a 2. világháború áldozatai és hősei Nagymegyeren, 2002 26. Csiba Lajos: Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások, Csallóközi vadásznapló, 2002 27. Borsi Ferenc: Mi vagyunk a rózsák, Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban, 2003

171

28. Tánczos Tibor: Az öreg juhász szép meséje és más elbeszélések, 2003 9. Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának, Nyitra-vidéki magyar népdalok, 2004 (CD melléklettel) 30. Varga László: Kultúránk szolgálatában, A Nagymegyeri körzet Csemadok szervezeteinek kialakulása és fejlődése, 2004 31. Köszöntsük a Jézuskát, Régi karácsonyi énekek a Felvidékről, gyűjtötte és válogatta Harmath Lajosné Vöröss Kornélia, 2004 32. A kolonyi templom előtt, Válogatás Ürge Mária népzenegyűjtéséből, válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Tari Lujza, 2004 33. A Népes, írta és összeállította Takács András, 2004 *** Száraz Pál: Beszélő fények, Kisprózák, egyéb szövegek, versek, 2004 34. Fügedi János–Takács András: A Bertóké és társai (Jóka falu hagyományos táncai), 2005 35. Kovács Ferenc: 40 év és a kiwi megérett, 2006 36. Ág Tibor: Az árgyélus kismadár, Martos község népzenéje, 2006 37. Pelle Andrea: Sej, Bást falu sáros, Óbásttal határos, Medvesalji népdalok, 2006 38. Varga László: Amikor elindult a vonat, Deportálás és kitelepítés Nagymegyer és környékén lévő településekről 1945-1949 között, 2007

A Gyurcsó István Alapítvány Könyvek hangzó-anyag sorozatban megjelent: 1. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, MC, 2000 2. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, MC-CD, 2001 3. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát?, MC, 2001 4. Bíborpiros szép rózsa, a népzenei vetélkedő országos gálaműsorának élőfelvétele, MC, 2002 5. Bárdos Ágnes: Tánc-lánc, MC-CD, 2002 6. Semmit sem vétettem Nyitra városának, Nyitra-vidéki magyar népdalok, CD, 2004 7. Szerelem, Csanaky Nóra–Écsi Gyöngyi, Válogatás a XX. század magyar szerelmi lírájából és népdalainkból, CD, 2004 8. Hommage a József Attila (Szlovákiai magyar verséneklők József Attiláról), CD, 2005 9. Sej, Bást falu sáros, Óbásttal határos, Medvesalji népdalok, 2006, CD, 2006

172

Ez a könyv a VALEUR KFT. NYOMDÁJÁBAN készült 929 01 Dunaszerdahely (Dunajská Streda) Múzeum u. 208/4 Telefon, fax: (0)31 551 72 19, 551 72 18

A KIADÓ CÍME: Csemadok Területi Választmánya, Dunaszerdahely P. O. BOX 16., Bacsákova 240/13., 929 01 Dunajská Streda Tel: +421/31/552 24 78 Fax: +421/31/550 98 30 E-mail: [email protected], [email protected] WEB INFO: www.csemadok.sk

ISBN 978 – 80 – 89001 – 39 – 2 VARGA LÁSZLÓ AMIKOR ELINDULT A VONAT Deportálás és kitelepítés Nagymegyer és környékén lévő településekről 1945-49 között Kiadta a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya a Csemadok Nagymegyeri Alapszervezete és a Csemadok Művelődési Intézetének megbízásából • A kiadásért a Csemadok Művelődési Intézetének igazgatója, Huszár László felel • A nyomdai előmunkálatok Dunaszerdahelyen, a Csemadok Művelődési Intézetében készültek • Nyomta a Valeur kft. nyomdája Dunaszerdahelyen 2007-ben • Megjelent

700 példányban.

173

174