Varga Jenő: A drágaság okairól*

Varga Jenő: A drágaság okairól* elen soraink célja felmutatni azokat az okokat, amelyek az utolsó tíz év világraszóló drágulását előidézték. Hangsúlyozzuk, hogy nem általában óhajtjuk a drágaság lehetőségét a kapitalista termelési rendben magyarázni, mint Otto Bauer a drágaságról szóló kitűnő brosürájában, hanem a mostani, tíz év óta tartó áremelkedést óhajtjuk megvilágítani. Ezen megszorítás folytán nem fogunk foglalkozni olyan tényezőkkel, amelyek ugyan de facto emelik az árakat, de állandó jellegűek, 10—20 év előtt épúgy érvényesültek, mint manapság. Tehát csak az utolsó évtizedben intenzitásban változott tényezőket szabad számításba vennünk. Mielőtt azonban a pozitív okfejtéshez fognánk, meg kell cáfolnunk néhány, az uralkodó osztály tudósai és publicistái által állandóan hirdetett magyarázatot, amelyeket oly gyakran hallunk, hogy a legtöbb ember az ismerősség érzelmét felcserélvén a bizonyosság érzelmével, helyes magyarázatoknak fogadja el azokat. Ilyen — nézetünk szerint téves — magyarázat az, hogy az árak általános emelkedésének az aranytermelésben beállott változás az oka. Az aranytermelésben az utolsó évtizedben két változás történt: 1. Az évente termelt arany mennyisége 1900-tól 1909-ig 77%-al emelkedett. * Sok olvasó talán úgy véli majd, hogy ezen írásomban számos olyan bizonyítás van, amely széleskörű statisztikai anyag bemutatását igényelte volna, hogy meggyőző legyen. Az ilyen olvasók számára bátorkodom megjegyezni, hogy legközelebb meg fog jelenni a Közgazdasági Társaság drágasági ankétjére készült tanulmányom, amelynek teoretikus tartalma a jelen cikkel lényegileg azonos, de minden állítás széleskörű statisztikai adatgyűjteménnyel van kapcsolatba állítva, amelynek közlésétől e helyen, helyszűke miatt, el kellett tekintenem.

282

Varga: A drágaság okairól

2. Az arany termelése az újabb módszerek alkalmazása által olcsóbb lett. Akik az aranytermelés emelkedéséből magyarázzák a drágaságot, a „quantitás-teória” gondolatkörében mozognak. Úgy vélik, hogy az az árúknak aranyban kifejezett értéke attól függ, hogy mennyi arany van forgalomban. Ha szaporodik az arany mennyisége, úgy — a kereslet és kínálat törvénye szerint — minden árúért több aranyat kell adni, mint eddig, vagyis általános drágulás fog beállni. Ez a magyarázat a következő okokból helytelen: 1. Ha helyesnek fogadjuk is el a quantitás-teóriát, nem szabad az évenkinti aranytermelést számításba venni. Az arany ugyanis minden más árútól abban különbözik, hogy csak igen kis részben, legfeljebb egyharmada az évi termelésnek, használódik föl, a többi ellenben évszázadok óta fölhalmozódik. Megbízható számítások szerint az európa-amerikai kultúrkör aranykészlete 1900-ban 12'3 millió kg., az 1900—1909 évi szaporulat, az ipari célokra fölhasznált mennyiség leszámításával 3.2 millió kg. A készlet szaporodása tehát csak 25%. Ennyivel drágulhattak volna, mindig a quantitás-teória értelmében, az árak, föltéve, hogy a forgatandó árúmennyiség nem szaporodott volna. Valójában azonban a világ árútermelése az utolsó évtizedben még nagyobb mértékben szaporodott, mint az aranytermelés. Így a nyersvasé 50%, kőszén 35%, petróleum 88%, gyapot 45%, búza 3l%, réz 61%, répacukor 29%-val A quantitás-teória értelmében tehát olcsóbbodásnak, nem drágulásnak kellett volna beállania. 2. Maga a quantitás-teória sem helyes. Az árúcserét manapság csak igen csekély részben közvetíti az arany; túlnyomó részben papírpénz, bankjegy, csekk, clearing stb. Ha szaporodik az arany, úgy ezáltal nem az árúk drágulnak, hanem a szaporodással egyenlő mennyiségű aranyhelyettesítő szorul ki a forgalomból, válik fölöslegessé. Az arany szaporodása csak abban az elképzelhetetlen esetben okozhatna drágulást, ha mennyisége oly nagy volna, hogy minden pénzhelyettesítő kiszorulna a forgalomból és minden csere effektív aranynyal bonyolíttatnék le. Aki egy pillantást vet bármely napilap közgazdasági rovatába, látni fogja, hogy mennyire kevés manapság az arany, mennyire igyekszik minden jegybank kamatlábemelés, váltóarbitrázs és más intézkedések által az aranyat megőrizni, kiáramlását más országokba megakadályozni. A quantitás-teória híveit a fedezetlen, kényszerárfolyamú papírpénz analógiája csalja meg. Amennyiben a pénz csak mint csereközvetítő szerepel, papírpénz is helyettesítheti az értékes fémet. A fedezettlen papírpénz nem fog bajt okozni, amíg csak akkora mennyiség van forgalomban, amennyire az árúcsere lebonyolítására szükség van. Ha azonban az állam ennél nagyobb mennyiséget hoz forgalomba, a papírpénz értéke leszáll, az

Varga:A drágaság okairól

283

árúk ára benne kifejezve fölszökik; minél több a papírpénz, annál magasabbak az árak: példa rá az áralakulás a francia asszignáták idején. Ami azonban helyes a fedezettel nem bíró papírpénznél, nem áll a nemzetközi forgalom tárgyát képező, belső értékkel bíró aranypénzre. Az aranytermelés föllendülése tehát nem lehet a drágulás oka: annál kevésbbé, mert az aranytermelés föllendülése a tizenkilencedik század közepén épen a nagy olcsósággal esett egyidőbe. Tudományosabb jellegű az a felfogás, hogy az arany termelési költségének kevesbbedése okozta az arany árhanyatlását, vagyis a drágulást. De akik ezt állítják, nem ismerik az aranybányászat technikáját. Az aranybányászatnál ugyanis a termelési költségek nem a termelt színarany mennyisége, hanem a feldolgozott érc mennyisége szerint változnak. Egy bizonyos mennyiségű aranyérc kibányászása, összezúzása, feldolgozása ugyanannyi költségbe kerül, akár egy kg., akár 100 kg. színaranyat tartalmaz. Ebből pedig az következik, hogy az aranyra nézve egyáltalán nincs egységes termelési költség, épúgy amint a búzára nézve nincsen. Valamely aranybányavállalat termelési költsége tisztán attól függ, hogy milyen gazdag aranyércet bányász. Mi következik ebből? Az, hogy az aranynál nem lévén egységes termelési költség, a termelésnél épúgy különbözeti bányajáradék lép fel, mint, a búzatermelésnél különbözeti földjáradék. Az arany árát nem a ráfordított munkamennyiség vagy termelési költség, hanem a legrosszabb körülmények közt termelt arany termelési költsége szabja meg. Valamely a termelést olcsóbbító eljárás behozatala tehát csak az esetben okozná az arany árcsökkenését, ha ezáltal a legrosszabb körülmények közt termelő bánya termelési költsége is megkisebbednék. Ez azonban az aranytermelés egészen sajátos körülményei folytán ki van zárva. Az aranytermelésnél ugyanis nincs semmiféle verseny, mert az arany eladási ára és általa a maximális termelési költsége előre adva van. Az újonnan termelt arany minőségileg miben sem különbözvén a már forgalomban levő aranytól, az újonnan termelt arany, amennyiben szükség van rá, ugyanolyan árért fog elkelni, vagyis súlyegységéért ugyanannyi árút lehet majd kapni, mint a már forgalomban levő arany súly egységéért. Meg lévén így szabva az újonnan termelt arany eladási ára árúkban kifejezve, meg van szabva az arany maximális termelési költsége is: egy kilogramm újonnan termelt arany termelési költsége a szokásos profittal kevesebb kell hogy legyen, mint egy kilogramm régi arany. Azok az aranybányák, amelyeknek érce oly szegény, hogy egy kilogramm arany megtermelése több mint egy kilogramm arany költségbe kerül, nem művelhetők, mert a vállalat ráfizet a művelésre. Mi lesz tehát a következménye annak, ha valamely új

284


eljárással az aranyérc feldolgozását meg lehet olcsóbbítani. Nyilván nem az összes forgalomban levő óriási aranymennyiség ára fog leszállni, hanem oly bányák is művelhetők lesznek és művelés alá fognak kerülni, amelyek eddig csak veszteséggel lettek volna művelhetők. Az arany nem lesz olcsóbb, mert a legrosszabb körülmények közt termelő bánya termelési költsége most is csak annyi, mint előbb; az egész változás csak abban fog állni, hogy az összes gazdagabb bányák különbözeti járadéka a megtakarítás arányában emelkedni fog. Hogy ezek a meggondolások megfelelnek a tényeknek, bizonyítja az aranybánya-vállalatok sorsa. Az újonnan megnyíló aranybányák igen nagyrésze egy-két évi kísérletezés után beszünteti üzemét, mert egy kilogramm arany termelése több mint egy kilogrammnyi aranypénz kiadásba kerül, viszont a gazdag aranybányák különbözeti járadéka világosan kitűnik az óriási osztalékokban; van olyan aranybánya-vállalat, Ferreira délafrikai bányavállalat, mely 1902—1910 években 2600%, kétezerhatszáz százalék osztalékot fizetett ki. Ha tehát történik is technikai javítás és olcsóbbodik az aranytermelés, ez nem az arany olcsóbbodását, hanem a jobb bányák különbözeti járadékának nagyobbodását idézi elő. Az arany ára, vagyis vásárlóképessége csak akkor csökkennék, ha a termelés olcsóbbodása folytán oly sok új aranybánya nyílna meg, hogy több volna az aranytermelés, mint a szükséglet. Erre azonban semmi kilátás nincsen, az elmúlt évtizedben pedig szó sem lehet róla; az arany utáni hajsza a kapitalista országok jegybankjai részéről talán sohasem volt oly nagy, mint az utolsó gazdasági válság alkalmával.* Ha tehát történt is olcsóbbodás az aranytermelés terén az utolsó évtizedben, ez az arany árcsökkenését és általa drágulást nem idézhetett elő. Hogy ezt a magyarázatot mégis annyira hangoztatják, ennek oka részben, mint Lexis is mondja, az, hogy felmenti az embereket a további gondolkodástól és kutatástól, részben mivel a felelőséget a drágaság által okozott tömegnyomorért egy természeti tényezőre, az arany termelésre hárítja át. *** A másik általánosan elterjedt vélemény, hogy a bérének az emelkedése okozza a drágaságot. A sztrájkok által magasabb béreket csikarnak ki; ezáltal minden árú termelési költsége, a termelők kénytelenek

munkásság munkások megdrágul az árakat

* Mialatt e sorokat írjuk, az európai jegybankok sorra emelik a kamatlábat, avval a kifejezett céllal, hogy az arany kiáramlását az országból megakadályozzák. Nur kein Goldexport! das ist der Wahlspruch .... írja a P. Lloyd az osztrák-magyar bank jelenlegi pénzpolitikájáról szeptember 22-iki számában.


285

emelni, minden drágább lesz; a munkásság helyzete még rosszabb, mint a béremelés előtt volt. Ennek a sokat hangoztatott nézetnek néhány téves premisszája van: 1. Hogy a munkások magasabb napi keresete mindig a termelvény egy egységére eső magasabb munkabérkiadást jelent; 2. hogy az árak mindig a termelési költség szerint alakulnak; 3. hogy bizonyos százalékú munkabéremelkedés ugyanakkora arányú áremelkedést jelent. A munkások nagyobb napi keresete épenséggel nem jelenti azt, hogy a gyáros általa drágábban termel. Számos tudós (Brassey, Brentano, Taylor) kutatásai kimutatták, hogy a munkabér emelkedése és a munkaidő rövidülése fokozza a munka intenzitását; a jól fizetett munkás rövidebb munkaidő alatt többet végez, mint a rosszul fizetett munkás hosszabb munkaidő alatt. Ezenkívül tekintetbe kell venni, hogy minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb mennyiségű árút termel egy munkás, annál kevesebb tőkekamat, hajtóerő, világítás, általános költség stb. jut a termék egy egységére; a tényleges termelési költség tehát még az esetben is kisebb lehet, ha a munkás darabszám szerint kap többet, ha egyúttal nagyon intenzív, nagyon gyors munkára kényszerítik. „Magas bérek, alacsony termelési költség mellett képezik a jó gyárvezetés fundamentumát” írja Taylor, az amerikai nagygyárosok ünnepelt munkáshajcsárja. A munkabér emelkedéséből tehát egyáltalán nem szabad a termelési költség emelkedésére következtetni. Hogy a magas munkabérek mennyire nem azonosak magas termelési költségekkel, világosan bizonyítja az a körülmény, hogy a legmagasabb munkabért fizető államok ipara (Anglia, az Unió, Németország) hódítja meg a világpiacot. Az árúk eladási ára épenséggel nincs szoros függésben a termelési költség emelkedésével. A mezőgazdasági termékek ára a termelés nagyságától függ; a mezőgazdasági munkabérek alakulása és a gabona áralakulása között semmi párhuzamosság fel nem fedezhető. Hasonlóképen majdnem teljesen független a kartellek által termelt árúk ára a termelési költségtől: a kartellek oly magasra szabják az árakat, amennyire azt a külföldi verseny, a vámtételek vagy a fogyasztás fenyegető csökkenése megengedik, amint ezt még tüzetesebben ki fogjuk fejteni. Noha nem tudjuk meghatározni, hogy az ipari termékek mily nagy hányada kerül manapság kartellár mellett — verseny kizárásával — forgalomba, annyi bizonyos, hogy nagyon tekintélyes része, talán a fele. Hisz épen a kapitalizmus legújabb fejlődése, a financtőke uralma, lényegileg a szabad verseny korlátozását hozta, az egyes termelési ágak monopolizálását egy-két bankcsoport által. A nagytőke ma már nem az olcsó árúival hódítja meg a világot, mint Marx idejében, hanem drága áraival zsarolja ki a világfogyasztást. Így tehát — ha igaz volna is — hogy a munkásság magasabb munkabére nagyobb termelési költséget

286


jelent, ez csak kis részben okozhatna drágulást, csak amennyiben az árúk szabad verseny mellett kerülnek forgalomba. De mégha igaz volna is, hogy minden béremelés emeli a termelési költséget és a termelési költség emelkedése nem a földjáradék, bányajáradék és kartellprofitot csökkenti, hanem az eladási árat emeli, akkor is, ezen irreális föltételezések mellett is csak a drágulás igen csekély, elenyészően csekély részét idézhette volna elő a munkabérek emelkedése. Hisz valamely árú eladási árában a kifizetett munkabéren kívül bennfoglaltatik a földjáradék, bányajáradék, tőkeprofit, a vámok és fogyasztási adók stb., úgy hogy a munkabér csak egy kis hányadot képez, melynek bármily nagymértékű emelkedése az eladási árat csak igen kis mértékben emelheti. Annál inkább áll ez, mert a kapitalista termelés tendenciája minél több gépet alkalmazni, minél kevesebb munkabért fizetni a termék egysége után. Hogy a munkabéremelkedés az eladási árban mily kevés súllyal bír, a következő számítással óhajtom igazolni. Károly Rezső: Mezőgazdasági üzemviszonyok, és üzemeredmények című művében közli húsz magyarországi nagybirtok üzemviszonyait és kimutatja, hogy a munkaköltség hány százaléka az összes kiadásnak, az összes kiadás hány százaléka a bevételnek. Ebből kiszámíthatjuk, hogy a munkabér hány százaléka az összes bevételnek, vagyis az összes eladási árnak. Károly adatai az 1902 évre vonatkoznak. A húsz nagybirtoknál a munkaköltség az összes eladási árnak átlag 204 százalékát teszi. Ebből kiindulva meghatározhatjuk, hogy a mezőgazdasági munkabérek emelkedése — föltéve, hogy a magasabb munkabér semmi teljesítmény-nagyobbodással nem járt — az eladási árnak mily fokú emelkedését tenné indokolttá. A mezőgazdasági napszámbérek emelkedtek 1902 és 1909 közt: Férfi-napszám Női-napszám Gyermeknapszám évi átlaga évi átlaga évi átlaga fillér fillér fillér 1902 128 98 63 1909 200 136 91 Emelkedés 56% 39% 44% A mezőgazdasági munkabérek átlagos emelkedése körülbelül 50%; mivel a munkaköltség az eladási ár 20 százaléka, a munkabér emelkedés az eladási árnak csak 10 százalékos emelkedését tenné indokolttá, holott a búzaár 1909-ben majdnem 100%-kal volt magasabb, mint 1902-ben. Bármily durva megközelítés is ez a számítás — Károly adatai is pontatlanok, munkaköltség közé veszi a gazdatisztek, irodai személyzet, sőt a tulajdonos munkadíját is, ellenben nem számítja közé a természetben (arató, cséplő rész, kommenció) kifizetett bért — mégis világosan kitűnik belőle, hogy a munkabér


287

emelkedése vagy semmi, vagy elenyésző jelentőséggel bír a drágulás előidézésében. Annak a magyarázatnak, hogy a munkabéremelkedés a drágulás oka, tisztán osztályjellege van; a drágulás által okozott bajt a munkásosztályra akarja tolni. *** Lássuk ezek után a drágulás igazi okait. Itt különbséget kell tennünk a világpiaci drágulás és a monarchiabeli külön drágulás, továbbá a mezőgazdasági termékek és iparcikkek drágulása között. A drágulás világpiaci jelenség. Európa száraz földjén csak úgy mutatkozik, mint Angliában és Amerikában. Az okainak is tehát általánosoknak kell lenni. Vizsgáljuk meg az iparcikkek drágulásának okait. Világos, hogy az iparcikkek megdrágulása nem származhatik abból, hogy termelésük most több munkamennyiségbe kerül, mint tíz év előtt. Hisz a technika haladása az utolsó tíz évben sem szünetelt, a munkamegtakarító-gépek szaporodtak. Egész általánosságban kifejezve: az ipari termelés a növekvő produktivitás törvénye alatt áll, mint ezt Oppenheimer kifejezi, vagyis minél nagyobb a termelés, annál kisebb a termék egy egységének előállítási költsége. Hogy a munkabér emelkedése nem drágíthatja meg számbavehetően az árakat, előző fejtegetéseinkben kimutattuk. Ha tehát mégis azt látjuk, hogy az összes iparcikkek ára tíz év óta állandóan emelkedik, ennek nem lehet természetes oka. A drágulást nem a termelés megdrágulása okozza, hanem a termelők szövetkezése az árak mesterséges emelésére, vagyis a kartellek: kartell kifejezés alatt itt minden olyan szövetkezést értek, amely az árak emelését célozza a szabad verseny korlátozása által, legyen az kartell, tröszt, fúzió vagy puszta árkonvenció. Amely iparágban kartell keletkezik, megszűnik a szabad verseny és megszűnik az árak függése a termelési költségtől. A kartell mindig a profit-maximumig igyekezik az árat emelni; az áremelésnek nincs más korlátja, mint a nemzetközi kartelleknél a fogyasztás megcsökkenése, országos kartelleknél ezenkívül a külföldi termelés versenye, amennyiben a vámok ki nem zárják. A kartellek — theoretice — addig emelik az árakat, amíg a fogyasztás oly érzékenyen nem csökken, hogy a magasabb ár és az egységenkinti nagyobb profit dacára az összprofit az eladott mennyiség kisebbedése folytán kisebb lesz, mint előbb. Ugyanez áll az országos kartellekre is, amelyeknek azonban meg kell küzdeni a külföldi kartellek versenyével is, amennyiben azt a vámok távol nem tartják. A kartellált nagyipar ugyanis politikai hatalmánál fogva egész Európában — Anglia kivételével — ipari védővámokat emeltetett termelvényei számára. Ennek az a következménye,

288


hogy a belföldön az eladási árat mindig a külföldi ár + vám + szállítási költség magasságban tarthatja. A külföldi verseny tehát gyakran korlátot szab az áremelésnek, annál is inkább, mert az országos kartellek, hogy a belföldön árúfelesleg ne keletkezzék, fölös termékeiket bármely áron, még veszteséggel is, külföldön igyekeznek elhelyezni, így kölcsönösen egymás ellen harcolva. Mostanában azonban már az egyes országok kartelljeinek egymás elleni versenye is szűnőfélben van; a finánctőke nemzetközi megegyezéseket hoz létre. A verseny kizárása és a magas védővámok folytán a kartellek mesterségesen fölverik az árakat és óriási hasznot zsebelnek be. Az iparcikkek drágulásának főoka a kartellek, amelyek az árakat mesterségesen fölhajtván, az átlagprofitot messze fölülmúló profithoz jutnak. A kartellek óriási profitját számszerű adatokkal bizonyítani nehéz. Egyes kartellek, petróleumtröszt, vaskartell, cukorgyárak óriási profitjai közismertek, de nincs jogunk ezt általánosítani. Módunkban áll azonban indirekt úton bizonyítani, hogy az utolsó tíz év drágulása mesterséges volt és az ipari profitráta nagyfokú emelése által jött létre. Az indirekt bizonyítást az államkölcsönök árfolyamának kontinuális hanyatlása szolgáltatja. Ha megvizsgáljuk az angol, francia és porosz — vagy bármely más — államkölcsönök árfolyamát, azt tapasztaljuk, hogy az tíz év óta folytonosan sülyed. Az árfolyamsülyedést az angol, francia vagy porosz állampapíroknál nyilván nem a bizalom hiánya, hanem a kamatozási viszonyok okozták. Az állampapírok kamatja állandó. Ha tehát ma 10—15 százalékkal kisebb összeget hajlandók csak az emberek ugyanannyi évi kamatért adni, mint tíz év előtt, ennek más oka nem lehet, mint hogy más elhelyezés mellett tőkéjüket jobban tudják kamatoztatni. Vagyis, az ipari, kereskedelmi, általában a termelésben működő tőke kamatozása az utolsó tíz év folyamán állandóan emelkedett. Tekintve azt, hogy a kapitalizmus normális fejlődése a profitráta csökkenésére visz, a profitráta most tapasztalható emelkedése nem tulajdonítható másnak, mint a kartellmozgalom rohamos fejlődésének. A kartellek a drágulás révén az ipari és kereskedelmi tőkének nagyobb profitot biztosítanak, mint eddig; a drágulás végső oka tehát a kartellek rohamos szaporodása, amely különösen az utolsó tíz évben mutatkozik. Az ipari termékek drágulása tehát a kínálat megszorítása, az ár tudatos emelése által keletkezett a kartellek révén. A mezőgazdasági termelés terén kartelljellegű tünemények nincsenek: a gabona világpiaci áremelkedése tehát természetes okoknak tulajdonítandó; nyilvánvalóan a kereslet és kínálat viszonya változott meg a világpiacon. Ezen változás a kereslet nagyobbodásában áll, mialatt a termelés és vele a kínálat nagyobbszerű emelkedést nem mutat. A kereslet nagyobbodása a népesség szaporodásának természetes következménye, úgy, hogy csak a termelés elmaradását kell vizsgálnunk.


289

A mezőgazdasági termelés elmaradt voltának nem az az oka, mint Malthus hívei állítják, hogy a föld in absoluto nem volna képes eltartani a rajta levő emberiséget. Óriási területek hevernek műveletlenül a világ minden táján; a művelés alatt álló területek hozadékát minden nehézség nélkül meg lehetne sokszorozni. A mezőgazdasági termelés azért nem fejlődik, mert ellentétben az ipari termeléssel nem a növekvő, hanem a csökkenő produktivitás törvénye alatt áll, azaz ugyanazon földdarabról bizonyos körülmények között nagyobb hozadék csak egységenkint nagyobb költséggel termelhető. Vagyis valamely mezőgazdasági üzem hozadékának nagyobbodása nem mindig jár együtt a tiszta jövedelem nagyobbodásával. A mezőgazdasági termelés analízise ugyanis azt mutatja, hogy minden mezőgazdasági üzem számára létezik — bizonyos földár, munkabér, terményár és kamatláb mellett — a művelés egy bizonyos intenzitása, amely a legnagyobb tiszta jövedelmet nyújtja. Ha az intenzitást, vagyis a földterület egységére eső munkát és költséget a tiszta profitnak ezen optimum pontján túl szaporítjuk, úgy a föld terményhozadéka ugyan növekedni fog, tiszta profitja ellenben csökkenni. A mai termelési rendben a föld magántulajdont képezvén, a mezőgazdasági termelés is a legnagyobb profit szempontjából szabályoztatik. A mezőgazdasági termelők a termelést nem abból a szempontból irányítják, hogy az emberiség élelemszükséglete minél teljesebben kielégíttessék, hanem hogy tiszta profitjuk a lehető legnagyobb legyen. Ha tehát profitérdekük úgy kívánja, a termelés intenzitását minden habozás nélkül megszorítják. Innen van, hogy a világ termés-átlagai — amennyire a kevéssé megbízható termésbecslésekből kivehető — alig emelkednek, a gabonával bevetett művelt terület pedig némely kultúrországban egyenesen fogy. Így például az állandó-legelő területe Angliában az utolsó évtizedben igen tetemesen gyarapodott a megművelt terület rovására. A legnagyobb nyers hozadék és a legnagyobb tiszta profit össze nem esése képezi a mezőgazdasági termelés elmaradásának főokát. Az utolsó tíz év gazdasági fejlődése több irányban gátlólag hatott a mezőgazdasági termelés fejlődésére. Az ipari kartellek folytán a profitráta az ipari termelésben emelkedett; az egyenlő profitráta törvénye folytán a mezőgazdaságban is emelkednie kellett, ami tőkeelvonás és a termelés intenzitásának csökkentése által következett be; ugyanerre utalta a gazdákat a városba tódulás által fokozott mezőgazdasági munkáshiány, amelyet — a mezőgazdasági termelés sajátos természete folytán — csak részben lehet gépek által pótolni. Ezek az okok természetesen csak az idegen munkaerővel dolgozó nagygazdaságra nézve irányadók. A saját munkaerejével dolgozó kisgazda nem a maximális tiszta profitra törekszik, hanem munkaerejét igyekszik földjén minél teljesebben kihasználni,

290


különösen ha nincs alkalma vagy nem akar bérmunkát végezni. A kisgazda tehát — elméletileg — mindaddig fokozni fogja a földjére fordított munkamennyiséget, amíg az egyáltalán hozadéktöbbletet eredményez, tekintet nélkül a tiszta profit arányára. Így volna ez legalább elméletileg. A valóságban a legtöbb helyütt nem így áll a dolog. A kisgazdák, parasztok ugyanis oly kevés gazdasági tudással, műveltséggel rendelkeznek, hogy földjük hozadékát még addig a pontig sem tudják fokozni, melynél a tiszta profit maximális. Ez a körülmény azonban nemcsak az utolsó évtizedben, hanem már sokkal régebben forog fönn és a mezőgazdasági termelés mostani elmaradásának csak részben oka. Végül nem fejlődik a mezőgazdaság a művelhető, de még művelés alá nem fogott területek spekulatív lefoglalása által. Óriási, művelésre alkalmas területek parlagon hevernek az Európán kívül eső világrészekben, mert egyesek spekulációból lefoglalták azokat és csak évi járadék fejében hajlandók rajtuk a művelést megengedni. Itt tehát az absolute Grundrente — mint Marx nevezi — lép föl, amennyiben a termelés csak akkor veheti kezdetét, ha vagy a közlekedés olcsóbb lesz, vagy a nyerstermékek ára száll fel annyira, hogy a tulajdonos járadékot húzhat a földből. A világpiaci drágulást tehát az iparban a kartellek, a mezőgazdaságban a tiszta profit és a nyershozadék maximumának össze nem esése, továbbá a föld spekulatív lefoglalása és a kisgazdák rossz gazdálkodása idézi elő, amely okok folytán a mezőgazdasági termelés nem tart lépést a népesség szaporodásával. *** A világpiaci dráguláson kívül van az osztrák-magyar monarchiának külön helyi, a világpiacit felülmúló drágasága. Erről mindenki meggyőződhetik, ha a londoni piac gabona, cukor, hús és ipari cikkek árait a budapesti vagy bécsi árakkal összehasonlítja. A világpiaci drágulást fölülmúló áremelkedést a monarchiában a magas behozatali vámok okozzák. A behozatali vámok ugyan már régebben fennállanak, árdrágító hatásuk azonban csak az utolsó évtizedben érvényesült teljes mértékben. Az ipari védővámok teljesen ugyanis csak akkor érvényesülnek, ha a szóbanforgó iparág a belföldön vagy a szükségletnél kevesebbet termel, vagy kartellben áll. Utóbbi esetben az árat mindig a külföldi versenyár + vám + szállítási költség magasságban tarthatja. Mivel a monarchiabeli kartellek az utolsó tíz évben erősen szaporodtak és megerősödtek, az ipari vámok árdrágító hatása sokkal erősebben érvényesült, mint előzőleg. A mezőgazdasági védvámok árdrágító hatása pedig épen csak az utolsó évtizedben mutatkozott. Mivel ugyanis a mezőgazdák közt nincs és óriási számuknál


291

fogva alig is lehet kartell, a mezőgazdasági védővámok csakis akkor érvényesülnek, ha az illető ország behozatalra szorul, agrárimport-terület. Ellenben, ha az illető országnak fölöslege van mezőgazdasági termékekben, tehát ha agrárexport-ország, úgy a mezőgazdasági vámok nem érvényesülhetnek, az ár mindig a szállítási költséggel alatta marad a világpiaci árnak. Így volt ez Ausztria-Magyarországon a legújabb időkig; a monarchia agrár export-terület volt, a gabona ára rendesen alacsonyabb volt a londoni világpiaci árnál, Mivel azonban a monarchia lakossága gyorsan szaporodik, a gabonatermelés ellenben nem emelkedik: a monarchia már közepes termés mellett is gabonaimportra szorul, a gabonaár tehát majdnem a vám teljes összegével magasabb lesz a monarchiában, mint Londonban; így 1902-ben 4,26, 1908-ban 6,03, 1909-ben 7,17 és 1910-ben 2,54 koronával állt a londoni átlagos búzaár métermázsáként magasabban, mint a budapesti. A marha- és húsárakra nézve máskép áll a dolog: állati termékekben a monarchia még mindig export-terület, az árak tehát nem lehetnek magasabbak, mint Németországban. A vámok drágító hatása csak az olcsóbb húsminőségeknél mutatkozik, az olcsóbb balkáni és argentíniai hús behozatalának korlátozása miatt. Amint azonban a monarchia lakossága szaporodik, az állattenyésztés ellenben nem fejlődik, a monarchia húsimportterületté fog válni — amit ma már közepes termés mellett gabonaimport-terület — és ekkor az állat-, illetve húsvámok szintén teljes mértékben érvényesíteni fogják árdrágító hatásukat. Ha tehát nem sikerül az agrárvámok rendszerét hamarosan megbontani, a monarchia élelmiszerárai a jövőben állandóan a vám és szállítási költséggel magasabbak lesznek a világpiaci árnál. Meglehetősen szomorú perspektíva!

Mandel Zoltán: Kísérlet a választójogi probléma megoldására* z a szerep, melyet az állam kormányzásában, vagy a társadalmi élet irányításában a választójogi reform tervezői visznek, egész gondolatvilágukat a saját képükre formálja. Annak, aki egy politikai párt vezére, vagy egy társadalmi osztály érdekeinek hordozója, — ha jóhiszemű ember — nem állhat másban a munkássága, mint eszközöket keresni a helyzete által már megadott cél megvalósítására. Nem kell elítélni, ha szem elől téveszti, hogy az államélet bizonyos részének szabályozásánál csak az állami egyetemes és az illető rész különös szempontjai jöhetnek számba: előtte kész eredmény lebeg, melynek létrehozása, az erre irányuló vágy nehézzé tesz minden más szempont mérlegelését. A választójogi reform tárgyában eddig nyilvánosságra hozott tervezeteknek és bírálatoknak ez a hibájuk. Van oly javaslat, melyet az ipari munkásság kíván, van, melyet a földbirtokos osztály tűrne, van amelyet a gyáriparosok szeretnének, van, amelyet a nemzetiségek; keletkeznek újak pártok egyesítésére és bontására, kormányok buktatására, — de azoknak, akik pártokon és osztályokon kívül állani törekesznek, más a kötelességök: keresni politikai utaktól távol álló ösvényeken oly megoldást, amely a nemzet életét talán századokra eldöntő reformot nem alacsonyítja le kicsinyes harcok kicsinyes békéjének egyik pontjává. * A Huszadik Század szerkesztőségének álláspontja a választójogkérdésében sokkal ismertebb, semhogy a cikkíró úr fejtegetéseivel szemben elvi kifogásainkat részletesen körvonalozni szükséges volna. Mégis ennek az érdekes cikknek örömmel adtunk helyet, mivel a kulturális és gazdasági erőviszonyok mérésére értékes javaslatokat tesz, valamint igen alkalmas arra, hogy a jóhiszemű hazafias aggodalmakat a nagy reformmal szemben eloszlassa. A szerk.

Mandel: Kísérlet a választójogi probléma megoldására

293

Ezeknek két problémát kell megoldaniok. Egyfelől oly választójogot kell keresniök, amelyet azok, akik a reformot szükségesnek tartják, akarnak; másfelől olyat, amely a nemzet összes erőforrásait a legszerencsésebben tudja összevezetni s megszólaltatni, valahányszor megkérdezik a nemzettől: mi az akarata? A választójogi reformot Magyarországon igazán akarja a munkásosztály s a polgárság. A munkásság oly választójogot akar, amely az osztályok alakulásának szabad teret enged. A polgárságnak nincs kialakult választójogi ideálja, de nevelésénél fogva csak oly reformot lát szívesen, amely a magyarság szupremáciáját biztosítja. A készítendő tervnek, hogy megnyerje a nemzet reformot váró részét, amely ma már többségben van, biztosítani kell az osztályok szabad mozgását és a magyarság szupremáciáját. Ez a probléma első — külső része. Erre kell felelnem midőn e kérdésre: „magyar választójogi probléma” ránézve, e szót látom meg: „magyar”. De hátra van a tulajdonképeni probléma, a helyes „választójog” megalkotása, s ez az, amiről leginkább elfeledkezünk. Ki kell emelnünk első sorban, hogy a választójogi reform megalkotásánál csak egyetemes, állami érdekek jöhetnek számba. Az állam életében három fontos tényező érvényesül: műveltség, vagyon, katonai erő. Ez idő szerint ez a három államfentartó tényező. Amikor oly szerv megalkotásáról van szó, amelynek hivatása az államélet irányítása, arról kell gondoskodni, hogy e három államfentartó erő szabadon érvényesüljön; s ha ez erők az állam területén nincsenek is egyenlően elosztva, a jog hivatása csak a tényleges erőviszonyoknak szabályokba való foglalása lehet. Teljes egyenlőségen alapuló választójogot csak oly ország létesíthet, melynek területén műveltség, vagyon, s katonai erő többé-kevésbbé egyenlően vannak elosztva, mert ellenesetben azon területek, melyek az értelmiség, közgazdasági érzék és az állam védelmére ez idő szerint szükséges hadi készség szempontjából alacsonyabban állanak, döntenének a szellemi és gazdasági haladás, a háború és béke kérdése felett, amely kérdésekhez ők kevésbbé értenek, amelyek őket kevésbbé érdeklik. Ha oly megoldást tudunk találni, amely mellett a fentemlített három erő birtoka határozza majd meg a jogok arányait, akkor nemcsak a reform tudományos és általános alapföltételeit valósítottuk meg, de megóvtuk a magyarság szupremáciáját is; a magyarság kultúra, vagyon és katonai erő tekintetében számarányát messze felülhaladólag vezet az összes nemzetiségek között. Az eddig előterjesztett két kormányjavaslat iparkodik a most ismertetett célokat megvalósítani. A Kristóffy-féle javaslat csak kultúrcenzust állít fel, s ennek mértékéül az írás-olvasást teszi. Ε cenzus alkalmazását a mun-

294


kásság, de mint minimálist az egész nemzet is, elfogadta. A cenzus azonban hiányos. Kétes, vajjon az írás-olvasás magában elegendő-e a szellemi kultúra mérésére, hogy a gazdálkodási képességben rejlő államfentartó erőt teljesen kiaknázatlanul hagyja a javaslat, az nem is vitatható. Az Andrássy-javaslat a három fent leírt erőt figyelembe veszi, de tökéletlenül. A vagyont egyének jogainak meghatározó eleméül Magyarországon, hol úgy a vagyon szerzése, mint annak megtartása gyakran ép államellenes képességek vagy pozíciók eredménye, nem lehet tenni. Igen költséges, sok visszaélésre ad alkalmat a választók összeírása s technikailag igen nehezen vihető ki. De mind e bajok elnézhetők lennének, ha nem állítana korlátot egyén és egyén között, nem emelne kasztokat, amelyek épen mert közvetlenül láthatók, oly fájdalmasak. A pluralitás védelmére, midőn minden más érv elfogy, a magyarság szupremáciájának megóvását szokták felhozni. De nem érhetjük-e el célunkat más úton? Vajjon az államfentartó erőket: értelmiség, gazdagság, katonai erő, egyénenkint kell-e megszólaltatni, vagy nem inkább nagyobb körzetekben? Nézetünk szerint nem az egyén képességein dől el a kérdés; az nem mutat mindig értelmiségre, ha valaki írniolvasni tud, gazdálkodási képességre, ha vagyona van, hadikészségre, ha katonaviselt; de az értelmiség biztos jele, ha egy nagyobb körzeten sok az iskolát járt, az írni-olvasni tudó ember, ha egyáltalán sok ott az iskola, a középiskola, vannak egyéb közoktatási intézetek, könyvtárak; a gazdálkodó képesség bizonyítéka, ha az illető helyen virágzó földművelés vagy ipar minél több embert tesz képessé magasabb adó viselésére; katonai erőre mutat, ha egy vidéken az egészségi viszonyok megengedik, a népszokások pedig rákényszerítik az ifjúságot, hogy katona és jó katona legyen. Nézetünk szerint az államélet irányításánál az államfentartó tényezőket nem egyénenkint, hanem területenkint kell figyelembe venni. Meg kell mérni az ország részeit, mit érnek műveltség, gazdálkodó képesség és katonai erő szempontjából s amennyit érnek, annyi kerületet kell nekik juttatni. Az egyének életében vannak véletlenek, történnek igazságtalanságok, a tömeg életében mindez eltűnik. Mikép történjék e mérés? Az értelmiséget az írni-olvasni tudással, iskolavégzettséggel mérjük. Az országban van 2,621.737 huszonnégyévet betöltött írni-olvasni tudó férfi. Ha az értelmiség egyenlően volna elosztva, minden kerületre jutna ennek 413-ad része, azaz 6348. Ez a szám lesz az értelmiségi mérték, értelmiségi normálkerület. A vagyont az adózóképességgel. Bizonyos adónemekből kivetnek évente 187 millió korona adót; ha a gazdálkodási képesség egyenlően volna elosztva, minden kerületre jutna ennek


295

413-ad része, azaz 452 ezer korona. Ez a szám lesz a vagyoni mérték, a gazdasági normálterület. Évente besoroznak az ország területéről 56.576 újoncot; (póttartalék nélkül) ha a katonai erő az ország területén egyenlően volna elosztva, minden kerületre jutna 136: ez lesz a katonai erő mértéke, a katonai normálkerület. Most sorban megnézem a törvényhatóságokat, mint megmérendő objektumot: hány kerületet adna ki az értelmisége, hányat gazdálkodási, hányat katonai képessége után, még pedig olyképen, hogy az értelmiségi mértékkel elosztom az illető megye területén lakó írni-olvasni tudók számát, a vagyoni mértékkel az ott fizetett adóösszeget, a katonaival az ott besorozott újoncok számát. Természetesen, mindig más és más eredményre jutok. Például: Liptóban van 14.919 írni-olvasni tudó ember, ezt elosztom az értelmiségi normálkerülettel 6348-cal, eredmény: 2,35, tehát ennyi képviselő jutna Liptóra, ha csak a kultúrképességet vennők figyelembe. Most nézzük azonban a gazdálkodásit. Liptó a később kiírandó egyenes adók fejében 555 ezer koronát fizet, ezt elosztom a vagyoni normálkerülettel, eredmény: 1,22, ami azt mutatja, hogy Liptóban kevesebb a gazdálkodási képesség, mint a kultúrképesség, illetőleg hogy Liptó kevesebbel járul az állam terheihez, mint amennyivel annak kultúrájához. Ugyanígy állapítjuk meg a katonai képesség eredményét is, amely körülbelül 1.5 lenne. Most összeadom e három eredményt: 2,35 + 1,22 + l.50 = 5,07, ennek átlagát veszem, azaz osztom hárommal, eredményem lesz: 169, ennyi képviselő jut Liptóra értelmisége, vagyona és katonai ereje után. Ezt a tervet vittem keresztül a mellékelt kimutatáson, a rendelkezésemre álló eszközök hiánya miatt eléggé fogyatékosán. Nem tökéletes vagyoni mérésem, mert csak az I., II., III., IV. osztályú kereseti adót, a III. osztály után kivetett általános jövedelmi pótadót, a ház- és földadót volt módomban, s ezeket is csak törvényhatóságonként figyelembe venni; teljesen mellőznöm kellett a katonai erő mérését, mert a minisztérium nem bocsátja nyilvánosságra, hogy egy-egy hadkiegészítő kerületben hány embert soroznak be. Ε számítás a következőkép lenne kiegészítendő. Külön volnának feldolgozandók a 20.000 lélekszámot meghaladó lakosságú városok, tekintet nélkül arra, hogy törvényhatóságok-e vagy sem. A vagyoni mérést kikellene egészíteni az összes egyenes adónemekkel s a fogyasztásiak közül azokkal, amelyek nem a termelés szakában szedetnek be; esetleg az állami összes bevételi forrásaival. A kivetési összegek helyett több év beszedési átlagát kellene alapul venni. S végül teljesen ki kellene dolgozni a katonai mérést. Minde fogyatékosságuk mellett módot nyújtanak e számok arra, hogy az eredményről ítéletet alkossunk.

296



297

298


Mand Kísérletaválasztójogi problémamegoldására

299

300



301

302


Javaslatunk a vagyoni mérték alkalmazásával a városok jelentőségét, hol aránylag sokkal több adót fizetnek, erősen felemeli; ép ezért a vármegyei törvényhatóságok a hozzájuk tartozó városi törvényhatóságokkal együtt figyelendők meg; a 27 törvényes joggal felruházott városnak jelenleg 43 képviselője van, Andrássy javaslata szerint lenne 69, Kristóffyé szerint 55, holott értelmisége és adó alá vett vagyona után mint számításunk mutatja, 95 kerületet érdemelnének. A városok jelentőségének emelése egyszersmind a magyarság szupremáciájának alátámasztása. Ha a nálam kiszámított értelmi- és gazdasági méréshez a katonai hozzá fog járulni, ez a városok egységeiből le fog vonni egy részt, hogy a frissebb vidék egységeinek számát szaporítsa, de ez a szaporodás a magyar megyéknél lesz észlelhető; a hadmentességi díj alapján tett számításaim útján konstatáltam, de különben köztudomású is, hogy a kiállított újoncok száma nincs arányban a hadkötelezettek számával, hogy aránylag több katona válik be Hajdúmegyében, mint Beregben, több a szolnoki hadkiegészítő kerületnél, mint a mármarosszigeti előtt. Adataim e stádiumban csak félig, nevezetesen a városok jelentőségének emelése szempontjából tüntetik ki az eredményt; de már e ponton is látható, hogy az a magyarság szempontjából az Andrássy-féle javaslatéval egyenlő. Legyen tehát a választójog egyénenként egyenlő, válaszszon mindenki egyenlő joggal, aki írni és olvasni tud. De ne nyomjon ugyanannyit a latba 1000 nagyváradi polgár szavazata, mint 1000 emberé Mármarosmegye valamelyik járásában. A kerületek beosztásánál szolgáljon alapul a most leírt, tisztán mathematikai számítás, melyet politikai rosszindulattal vagy részrehajlással vádolni nem lehet. Tegyük félre a hitet, mintha a magyarság szupremáciáját csak mesterkélt eszközökkel, választási arithmetikával, önkényes kerületbeosztással lehetne megóvni; nem kell más, csak az állam életében nyilvánuló erőket venni alapul a kerületek számának meghatározásánál. Ne feledkezzünk meg arról, hogy erőszakot csak akkor szabad alkalmazni, mikor muszáj s arról sem, hogy ha lelépünk az igazság egyenes útjáról, az eltérés nem javunkra, hanem kárunkra fog történni, — bizonyság rá a jelen. S épen ez az, amit előre ki akarok emelni az esetleges ellenvetésekkel szemben. Nevezetesen, hogy nem igaztalan-e, ha Budapesten 4000 ember fog egy képviselőt választani, Hunyadban pedig 14000? Felelem: hiszen ez meg van ma is, csakhogy fordítva, Budapesten egy választókerület választóinak átlagos száma 7471 volt 1908-ban, Jásznagykún-Szolnokban 3440, addig Hunyadban 1854, Alsó-Fehérben 737 és az egész Királyhágón túl 1152; — s a budapesti polgár, szolnoki paraszt, nem is igen tud róla, hogy ő voltakép háromszor kevesebbet ér, mint hunyadmegyei társa! Ha a kerületek mathematikai adatok alapján


303

osztatnak be, ezt a beosztást nyugodt lelkiismerettel védelmezhetjük a végsőkig. Bár úgy látszik, mintha ez a terv a bevezető részben felállított problémákat: a magyarság szupremáciájának s az osztályok szabad mozgásának együttes biztosítása az államfentartó erők felhasználásával, megoldotta, mi sincs távolabb tőlem, mint hinni, hogy magát a választójogi problémát megoldottam. De talán közelebb jutottunk egy lépéssel a célhoz, mától fogva talán világosabban áll a kérdés: „Akarja-e Magyarország ez időszerinti nemzete előjogainak feláldozásával, de a nemzeti szupremácia biztosításával megteremteni a jövő Magyarország nemzetét s vele: az ifjú Magyarországot?”

Bosnyák Béla: Oros község gazdasági és társadalmi rajza* I. közlemény. „Ez a magyar Ugar.” (Ady Endre.) ros község egész közönséges, mindennapias magyar falu s falu s épen ezért alkalmas arra, hogy „egy magyar falu falu társadalmi és gazdasági rajzának” tárgyául szolgáljon. gáljon.Orost tíz éve ismerem, több ízben heteket, hónapokat töltöttem ott s ilyen körülmények között alkalmam volt arra, hogy a falu minden zegét-zugát, embereit, mezőgazdaságát, iparát stb. alaposan megismerjem. A módszer tehát, amelyet követtem, a személyes mélyes tapasztalás. Azt azonban, amit magam láttam, igyekeztem mások tapasztalataival kiegészíteni. Az egyes emberekhez kérdéseket intéztem, statisztikákat állítottam össze a községházánál, kutattam. Oros község telekkönyvei között, érdekes iratokat vettem ki a törvényszéki irattárból stb. Ezekhez még egyes helyiérdekű nyomtatványok, évi jelentések, röpiratok stb. járultak, melyekre adott helyen hivatkozom. Oros, nagyközség Szabolcsmegye bogdányi járásában, Nyíregyháza városától keletre, vele közvetlen szomszédságban fekszik. Határa 12.511 kat. hold. Földje sík, a tájék semmi különös természeti szépséggel nem rendelkezik. Maga a falu, zeg-zúgos, kövezetlen, poros, sáros, árkos utcáival sem kelt kellemes benyomást. A falu határán a Nyírvíz-szabályozó Társulat levezető csatornái folynak keresztül. Ezeket azonban semmi féle mezőgazdasági célra ki nem használják, bár az ép oly nagy „Ér” folyóval Nyíregyházán a bolgárok nagyszerű kerti gazdálkodást folytatnak s bár a gazdák csapadékhiány miatt panaszkodnak a legtöbbet. Elegendő csapadék rendszerint csak ősszel van s ez a körülmény a körülbelül kétharmad részben kitűnő, fekete, búzatermő földű s egyharmad részben homokos talajú határ kellő kihasználását erősen hátráltatja. * A Galilei kör 1909—1910. évi pályázatán első díjjal jutalmazott pályamunka.

Bosnyák: Oros község gazdasági és társadalmi rajza

305

Érdekes volna megtudni, hogy ezen a földön minő gazdasági szervezetben telepedtek meg az emberek s hogy ez a szervezet az idők folyamán minő változásokon ment át. Oros történetére vonatkozólag egyedül Magyarország Vármegyéi és Városai című mű „Szabolcsvármegye” kötete tartalmaz néhány adatot, hol a következők olvashatók:

„Oros község már a történelem előtti időkben is lakott hely volt. Határában gyakran találnak kő- és bronzkori tárgyakat, melyeket a szabolcsvármegyei múzeumban helyeznek el. Az anjoukori okmánytárban egy 1325-ből származó oklevélben Wrus in districtu Nyr formában van említve, a pápai tized lajstromokban pedig, mint Vrs és Wrus. A Kállay család levéltárában 1440-ben „Orosváros” elnevezés alatt fordul elő, hét évvel később pedig már „Oros” néven. Ε községnek a legrégibb időktől kezdve egész máig a Kállayak a birtokosai, de 1446-ban a Sztritteyeknek, 1452-ben az olnodi Czudaroknak és 1479-ben a Vardayaknak is voltak itt birtokrészeik, aXIX. század első felében pedig az Elek és Mérey családnak is. A községben levő három templom közül a róm. katholikust 1814-ben, a gör. katholikust 1835 körül és az ev. reformátust 1722-ben építették. A róm. kat. egyház birtokában egy 1722-ből származó, zománcozott ezüst kehely van, melyet a rajta levő felírás szerint Kállay János készíttetett. A községben három régi kastély van. Az egyiket Kállay Ignác építette, ez jelenleg gróf Dessewffy Miklósé, amásikat Kállay Gábor, ez özv. Kállay Jenőnéé, a harmadikat KállayKároly, ez ma özv. Kállay Aurélné szül. Elek Lauráé. Még egy úgynevezett „Rongyos kastély” is volt itt, melynek csupán roppant erős, szétszedhetetlen alapfalai vannak meg. A községhez tartozó „Táborhely” nevű dűlőn, a hagyomány szerint a francia hadjárat alkalmával a francia hadsereg táborozott. Lehet azonban, hogy ez az elnevezés még a török időkből származik. Ide tartozik Harangod és Nyirjes puszta. Az előbbi egy 1352-iki anjoukori oklevél szerint község volt. A negyvenes években még templomának alapfalai is megvoltak. Később itt volt a régi időkben híres Harangod fürdő, mely még Kállay Ignác idejében nagy látogatottságnak örvendett. A határban levő „Várhegy” nevű domb alján a mocsárban egy sáncokkal körülvett földvár nyomai láthatók.”

Ε sorok ugyan nem nyújtanak felvilágosítást Oros gazdasági szervezetének változásairól, de azért mégis figyelemreméltók, mert dokumentumai annak, hogy hogyan csinálnak a magyar vidéken történelmet s híven visszatükrözik a vidéki értelmiség gondolkodásmódját, mely a birtokosok változását s a templomok építését tekinti a községi élet legjelentőségesebb eseményeinek. Oros lakosainak száma 1890-ben 3237 volt. Ez 1900-ban 4065-re, 1910-ben 4737-re emelkedett. Az 1900. évi népszámlálási statisztika így részletezi Oros lakosainak foglalkozásbeli megoszlását: Kereső 1364. Eltartott 2701. Mezőgazd. és kertészet Kereső

1171

Eltartott

2421

Egyéb őstermelő 5 17

Ipar Ker. és hitel

Közlekedés

60

14

—

117

29

3

306

Bosnyák: Oros község- gazdasági és társadalmi rajza

Kereső

21

52

29

Ismereti, s egyéb fogl. 12

Eltartott

40

32

16

26

Közszolg. és szab. fogl. Napszámos Házi cseléd

Ennek a statisztikának, mint látni fogjuk, nagy jelentősége van. Azonban jelentőségét a mi céljaink szempontjából az a nagy hiba csökkenti, hogy a foglalkozás közössége nem jelenti a közös osztályhoz való tartozást s így nem szolgálhat Oros társadalmi rajzának alapjául. Oroson körülbelül a következő társadalmi rétegek különböztethetők meg: a) Mezőgazdasági cselédek. I. b) Zsellérek. c) Kisgazdák. d)Közép- és nagybirtokosok, bérlők. II. Szabad foglalkozást űzők. III. Iparosok. IV. Kereskedők. V. Cigányok. Oros társadalmának zömét az I. csoporthoz tartozók képezik. Ezek azok, akik közvetlenül mezőgazdaságból élnek. A rendelkezésükre álló földművelési ágak szerinti megoszlása a következő:

A föld 93,7%-a tehát termékeny. Azonban a legelő, kert és szőlő egyaránt aránylag igen kevés. Összesen csak 7,3%-át képezi a földnek. Ezt a képet kiegészítik a Nyíregyházai Kereskedők és Gazdák Körének 1908. évi jelentéséből vett adatok, melyek szerint Oroson 1908-ban 3460 k. holdban búzát és rozsot, 1600 k. holdban tengerit és burgonyát, 1810 k. holdban szálas takarmányt, 220 k. holdban cukorrépát, 360 k. holdban takarmányrépát, 557 holdban dohányt termeltek, 2072 holdat pedig ugaron hagytak. Ahogy fent a kert és szőlő aránylagos csekély voltából, úgy itt a gabonaneműek bevetette terület, továbbá az ugar óriási nagyságából némi következtetést vonhatunk arra, hogy Oroson magtermelésen alapuló extenzív mezőgazdaságot foly-


307

tatnak. Ε föltevésünk azonban nagyon általános. A mezőgazdasággal foglalkozók, mint láttuk több társadalmi réteget képeznek. Ε rétegeket ép úgy, mint gazdálkodásukat külön-külön fogjuk vizsgálat tárgyává tenni. I. A cselédek Oros mezőgazdasággal foglalkozó népességének tekintélyes részét a földből semmi sem illeti meg. Ezek közül valók a mezőgazdasági cselédek. Számukat a népszámlálási statisztika 229-re teszi, s összesen 632 családtagot tartanak el. Körülbelül minden 25 holdnál nagyobb földön gazdálkodó mezőgazdának szüksége van mezőgazdasági cselédre. A cselédek egész évre szerződnek el. Sorsuk legkevésbbé sem megnyugtató. Már a cselédember külseje is szánalmas. Sovány, agyondolgozott rongyos ruhájú emberek. Lakásukon hálálkodva fogadják az embert. „Isten áldja”, mondják, „amiért a mi szegénységünket megtekinti”. Lakásaik, melyeket gazdájuktól kapnak, rendszerint nem felelnek meg a higiéné követelményeinek: túlzsúfolt, nehezen szellőztethető, rossz levegőjű lakások. Számos cselédlakást megtekintettem, ezek között egy béresgazda lakása volt a legjobb. Egy szobából és egy félpitvarból állott. A szoba méretei 2½, 5 és 5½ méter. Szóval 68.75 köbm. levegő. Laktak benne hatan. Tehát a szükséges levegő fele volt meg. De súlyosbbító körülmény, hogy, a különben is szűkablakú lakásokat nem szellőztetik rendesen. Általában a friss levegő fogalma a falusi emberek előtt ismeretlen. Nyáron kint, az udvaron feküsznek. Télen azonban betapasztják az ablakot, hogy a meleg ki ne menjen. A szoba bútorzata két ágyból, egy gyalult asztalból, egy szekrényes lócából és néhány székből áll. A padló vakolva van, s ez illik a piszokhoz, amely már a lakások túlzsúfoltsága következtében is kevés kivétellel uralkodik a cselédházakban. A falakat szent olajnyomatok díszítik, melyeket a máriapócsi búcsúkon vásárolnak. Pár évvel ezelőtt több család is lakott egy szobában. Ma ez általában szünőfélben van, bár egyes helyeken még ma sem ismeretlen. A cselédek életnívója igen alacsony. Nem is csoda, hiszen fizetésök is minimális. Egy cseléd átlagos évi fizetése 70 korona. Ehhez járul 12 köböl (á 120 1.) gabona, 2 köböl búza, 1 köböl főzelék (paszuly, lencse, köleskása stb), 12 kg. só. Szabad disznótartás és 1 drb marha tartása illeti még meg a cselédet, de a borjút már kéthetes korában el kell adnia. Azonkívül kap minden cseléd 1500 négyszögöl földet, melyet családja művel meg. Ε földek 1/3 részében burgonyát ültetnek, a többit kukoricával vetik be. A kukorica közt paszulyt, a szélében pedig napraforgó magot termelnek, s átlag termésök 10 köböl esős tengeri, 1 köböl paszuly és 3½ köböl napraforgó, 15 q burgonya. Rendes körülmények között a konvenciós föld egész termését és egész természetbeni fizetését a cseléd saját ház-

308


tartásában fogyasztja el, részint emberi táplálék gyanánt, részint pedig az állatok hizlalására. Terményeket csupán azok a cselédek adnak el, kik szegénységük folytán állattartási jogukat ki nem használhatják. Számuk különösen a drágaság folytán szaporodott, mert azok, kiknek állatai elpusztulnak, a magas árak folytán nehezebben tudnak disznót vagy tehenet vásárolni. Egy 15 cselédet foglalkoztató orosi gazdálkodásban tehéntartási jogát csak 9, disznótartási jogát pedig csak 10 használta ki, 3 cselédnek pedig se disznója, se tehene nem volt. A cselédbérek fenti átlaga alól kevés kivétel van. A főcselédeket, s a régi embereket 10—20 korona fizetésjavítással, 1—1 marhatartással, vagy egy öltözet ruhával, egy pár csizmával tüntetik ki. Van azonban a cselédeknek némi mellékjövedelme is. Ha van tehenök, az átlagos 5—6 liter tejnek bizonyos időközökben csak egy részét fogyasztják el, a többit vagy ott helyben adják el 12—16 fillérért literenként, vagy egy kis aprómarhával, tojással együtt beviszik a közeli Nyíregyháza piacára. A cselédasszonyok mosni, takarítani járnak az uraságokhoz, sőt néha napszámba is járnak. Ilyenkor a gyermekeket a legidősebbre bízzák és ennek gyakori következményei a gyermekszerencsétlenségek. 8—10 éves korában a gyermek már napszámba jár. A cseléd szereti a sok gyereket, mert ha megnőnek, kiuzsorázza őket. Amíg csak meg nem házasodik a fiú, vagy főkötő alá nem kerül a leány, keresete az apát illeti. De a napszámból jövő mellékjövedelmet nem szabad túlbecsülnünk. A napszám lehetősége először is a munkaképes családtagok számától függ, a konvenciós föld megművelése is lefoglal sok munkaidőt, végül pedig, mint látni fogjuk, a napszám nem magas, a munkaalkalom pedig nem állandó. A cselédek jövedelme tehát nem igen üti meg az emberi mértéket. De munkájuk azt meghaladja. A cselédség napi munkaideje általában 12—14 óra. Rendes körülmények közt reggel 5-től este 7-ig dologban van a béres és kocsis s ez a munkaidő nyáron egészen 16—18 óráig is felszökik. 10—15 évvel ezelőtt az egész környéken a férficseléd munkaszolgáltatása mellett a cselédasszony is teljesített évenként 2—3 napi ingyen szolgálatot, robotot. Ez az utóbbi időben fokozatosan megszűnt, a nagyobb uradalmakban ma már teljesen ismeretlen, de, dacára az új cselédtörvény tiltó rendelkezésének, kisebb gazdaságokban, elvétve még mindig előfordul. Megbízható emberek állítása szerint a testi fenyíték és a pénzbüntetés sem veszett ki még teljesen, a cselédség tegezése pedig uralkodó szokás. Még szomorúbb lesz ez a kép, ha az iránt érdeklődünk, hogy hogyan táplálkozik a cselédség. Bizony, hús igen ritkán kerül a cselédember asztalára Egy parádés kocsis családja, amely már a gazdával való érintkezésből kifolyólag is, a cselédség körében a magasabb életnívót képviseli, hetenként csak háromszor eszik egy negyed kg. húst. Reggelije kávé kenyérrel, délben főzelék,


309

borsó, paszuly, krumplileves járja, a vacsora pedig sült krumpli. Az igás kocsis, meg a béres, már egyszer egy héten eszik 1/2 kg. (egy fél font) marhahúst. Reggelije szalonnás kenyér, ebédje tésztaleves és főzelék, a vacsora pedig krumpli. Egy öt tagú béres család évi fogyasztása a következő volt: ca. 100 kg.-os disznóhús, 10 kg. marhahús, 12 kg. disznózsír, a kommenciós búza, rozs és főzelék, 1—½ szekér burgonya, 365 liter tej, 36 kg. só, 15 liter petróleum, 12 liter ecet, 12 kg. szappan, 54 liter pálinka. Ezenkívül 35 koronába kerül a férfi, 15 a gyermekek, 10 az asszony ruházata s körülbelül 10 korona kell évente fehérneműre. Körülbelül ugyanez volt a helyzete egész a legutóbbi évekig a dohányos kertészeknek, sorsuk azonban a nagy drágaság folytán lényegesen rosszabbodott. Jogilag a dohányosok tulajdonképen nem tartoznak a cselédek kategóriájába. Gazdaságilag a cselédek és a mezőgazdasági munkások között állanak, a falu társas életében pedig cselédeknek tekintetnek. A dohányos kertészek 4 kat. hold dohányföld megművelését vállalják el. A gazda csupán a föld felszántására, letrágyázására s a szárítópajták, simítóházak előállítására köteles. Minden dohányos kap szokásos cselédlakást, 1500 négyszögöl konvenciós földet, azonkívül havonta 20 korona előleget a megélhetésre, továbbá előlegezi a gazda a megmunkálás összes költségeit. A dohányos köteles a dohány teljes megmunkálását, tehát az ültetést, kapálást, törést, simítást saját költségén teljesíteni, s ezért a dohánytermésért kapott összeg felét kapja. Ebből azonban visszafizetendők a kapott előlegek, fizetik továbbá a dohányengedélyi illeték felét, az összes tűz- és jégbiztosítást s a simítóházak fűtését és világítását. Egy 14 dohányost foglalkoztató gazda könyveiből sikerült megállapítanunk, hogy jó termés esetén egy-egy dohányos átlag jövedelme 500—600 korona között ingadozik. A dohányosok tényleges jövedelme azonban a drágaság folytán jelentékenyen csökkent. A dohányosok ugyanis búzát, rozsot nem kapnak a gazdájuktól s így ők most lisztszükségleteiket sokkal drágábban fedezik, mint azelőtt. Ez az összeg pedig korántsem jelentéktelen, hiszen kenyér a legfőbb eledelük. Érzik a húsdrágaság káros hatásait is, ugyanis kénytelenek lovat tartani s most a lóvételbe sokkal nagyobb összeget kell befektetni, mint azelőtt. Azonkívül állattartási joga nincs a dohányosnak, legfeljebb nyári legelőt ad a gazda. A magas takarmányárak folytán pedig csak igen kevés dohányos tarthat tehenet, soknak disznója sincsen s ezért a dohányosok az állandó tej- és húsvásárlók közé tartoznak. A cselédség kultúrnívója igen alacsony. A cseléd szabad idejében alszik, iszik s búját vagy pálinkába fojtja, vagy elalussza. A világ sorával nem törődik, semmi iránt nem mutat érdeklődést, ami munkakörén kívül esik.

310


II. A zsellérek A cselédektől nem igen különbözik a zsellérek sorsa. A zsellérek a tulajdonképeni mezőgazdasági munkások. Ezek napszámból és részes munkából élnek. A hivatalos statisztika szerint Oroson 1900-ban 708 mezőgazdasági munkás volt, kik összesen 1270 családtagot tartottak el. Ezen munkások közül 222-nek volt saját lakóháza. A falusi nép tulajdonképen ezeket nevezi zselléreknek. S ezeknek a saját lakóházzal s egy kis kertecskével, legeltetési jogosultsággal bíró embereknek még elég tűrhető a helyzetük. A zsellérek fő jövedelmi forrása a napszámos munka. A napszámos munka már maga sem tartozik a legkellemesebb foglalkozások közé, mivel a napi munkaidő 12—16 óra között váltakozik, amihez még egy 3—4 kilométeres séta járul, mert rendszerint, kint a falu határában dolgoznak. De a napszámos munka nem is valami jövedelmező. A napszám alacsony. Egy felnőtt ember maximális napszámja két korona, mely a téli hónapokban egy koronáig csökken. 8—12 éves gyermek nyári hónapokban egy korona 20 fillért, 15 éves egy korona 60 fillért kap, de tavasszal ez is csökken 80—90 fillérig. Még ezek a napszámok tűrhetők volnának, ha egész éven át volna munka. De a napszámos munkás után való kereslet rendkívül ingadozó. Egy 630 magyar holdban gazdálkodó bérlő napszámos könyvéből állítottuk össze a következő statisztikát, mely a napszámos munka ingadozásait elég híven tükrözi vissza: Január Foglalkoztatott napszámosok száma Munkanapok összege

Február Március Április

Május

Június

4—5

6—7

12—13

7—8

11—12

9-10

53

60

113

70

72

58

Aug.

Szept.

Okt.

Nov.

Dec.

Július Foglalkoztatott napszámosok száma

38

41

8

8

7

4

Munkanapok összege

384

450

100

70

45

28

Ez a számsor bizonyítja, hogy a téli munkaszükséglet alig ⅛ része a nyárinak. S azért a csekély munkáért nemcsak a zsellérek versenyeznek. Láttuk, hogy a cselédek is napszámba küldik munkaképes családtagjaikat. Ugyanezt teszik a törpegazdák is. Azonban a napszám még sem öleli fel az összes munkát. A fenti számsorban a júniusi munkamennyiség azért oly csekély, mert az aratást részes munkások végzik el. Ugyancsak részben munkálják a kapásnövényeket. A dohányos napszámosokat pedig a dohányosok fizetik. Így a fenti táblázatnak hiányai vannak, melyek külön-külön való mérlegelést érdemelnek meg.


311

A zsellérek fontos jövedelmi forrása az aratás. Valaha ez nem így volt. A gazdák inkább tót munkásokkal arattak. De lassan-lassan belátták, hogy ha olcsóbb is a tót munkás, sokkal rosszabbul dolgozik, mint a magyar. Azonkívül a kivándorlás is kezdett ijesztő mérveket ölteni, munkáshiány fenyegetett s mivel mi sem alkalmasabb a munkások megkötésére az aratási szerződésnél, újabban magyar munkásokat foglalkoztatnak. Az aratók a termés 1/11-ed részét kapják, ezért „szerződő munkások kötelesek a munkaadótól vett felszólítás után legkésőbb 24 óra alatt a munka helyén saját munkaeszközeikkel és segédmunkásaikkal megjelenni, a munkát megkezdeni, azt a munkaadó utasítása szerint pontosan és rendesen teljesíteni”. Ezt a munkások pusztán a részért meg nem tennék. Nekik földre van szükségük Tehát: „Kapnak fejenként 3 magyar hold harmados tengeriföldet és egy magyar hold harmados krumpliföldet; megszántva és bevetve a tengerit, ellenben a krumpliföldet munkavállaló a munkaadó által adott krumplival tartoznak bevetni. Munkavállalók kapnak az egész aratási szerződés tartamára fejenként 3 koronát.” Ez egyúttal biztosítás a sztrájk ellen is, mert: „Ha munkavállalók a szerződésben foglaltakat be nem tartanák, úgy őket a munkaadó minden jogorvoslat kizárásával a harmados földből és a 3 korona pénzilletményből kizárhatja s ezzel egyidejűleg természetesen az illető az aratásban sem vehet részt.” Pálinkát csak akkor kapnak, ha az aratók az élelmezést is kikötik maguknak. Ez esetben azonban a termésnek csak 1/16-od részét kapják. Az aratásból származó jövedelem még a legfontosabb a zsellérek életében. A kezeink közt lévő szerződésben 120 magyar hold learatására 13 család vállalkozott. Ennek egy munkásra eső tizenegyed része jó termés esetén 4—5 mázsa terményt tesz ki, amin csaknem egész éven át rágódhatik egyegy zsellér család. De rossz termés esetén csak a koplalásra való jut az aratásból. Az aratási szerződés egyúttal részes munkát is biztosít a zselléreknek. A szokásos felvállalt terület 3 magyar hold kukorica s egy m. hold burgonya. Néha-néha káposzta harmados megmunkálását is elvállalják, ez azonban rendes körülmények között néhány száz négyszögölet meg nem halad. A részes munka elég szépen jövedelmez ott, ahol a munkás nemcsak a termés, hanem a kukoricakóró harmadát is megkapja s ahol az „uzsorá”-nak nevezett mellékszolgáltatás alól fel van mentve. Számos helyen azonban csak a termés harmadát kapja a munkás s emellett holdanként még két ingyen napszámra, vagy két csirke ingyen szolgálatára is van kötelezve. A részes munkára a munkás mindenesetre feláldozza családja, valamint a saját munkaerejének tekintélyes részét, úgy hogyha a zsellér rendes jövedelmét a maga 60 két koronás s családjának 100 egy koronás napszámjában állapítjuk meg, hozzáveszünk 90 korona aratási keresetet s 200 koronát a részes munkából, akkor egy zsellér évi rendes jövedelmét 500 koronára tehetjük. S ebben már benne van az

312


esetleges téli napszám, a városi favágás, hókaparás s vasúti munkálat is. Szerencsésebb helyzetben van az a zsellér, aki feles földet kap s azt munkálhatja meg. A tanítók, papok és a jegyző ugyanis földilletményben is részesülnek s többen közülök mivel gazdálkodáshoz nem értenek, vagy idejök nincs hozzá, földjeiket zselléreknek adják ki felében való megmunkálás végett. Ilyen földek a 10 holdas jegyzői alapon kívül a különböző egyházak tulajdonát képező tanítói és lelkészi alapok, melyek összesen mintegy 250 holdat képviselnek. Ennek a területnek körülbelől a fele van minden évben feles megmunkálásra a zselléreknek bérbeadva. Ε földek, melyek különben néhány jelentéktelen belsőség (templom, paplak, iskola) kivételével az egyházak összes orosi ingatlanai, a hatszáz földetlen zsellér közül bizony csak kevésnek adnak kenyeret. A zsellérek azon része, mely sem harmados, sem feles földet nem tud szerezni, bérel magának egy kis földszalagot. A községnek van mintegy 50 hold földje, melyet bérbe szokott adni. Ezért a zsellérek 1000 négyzögölenként 120—160 koronát is fizetnek. A külön tagot képező s közvetlenül a belsőségek mellett kedvezően fekvő községi földön, intenzív gazdálkodás folyik. A zsellérek káposztát, cukorrépát, burgonyát s általában kapás növényeket termelnek rajta, de a magas bér folytán, egyes jó esztendőktől eltekintve, mégse keresnek meg többet, mint amennyi a befektetett munka bérértéke. Mindössze az a megnyugvásuk van, hogy saját gazdaságukban értékesítik munkájukat. A zsellérek közül elég jó dolga van annak a 222-nek, akinek saját háza van a faluban. Ugyan ezeknek is kell házbért fizetni, mert úgyszólván kivétel nélkül eladósodottak, de legalább van egy kis kertjük, amely néha 1—2 holdat is kitesz s ezt kitűnően hasznosíthatják. Van esetleg közlegelő illetőségük s akkor egy kis tehénkét s néhány disznót is tarthatnak. A zsellérek legelője 69 hold 383 n.-öl. Azonban községi szabályrendelet szerint csak 150 marha legelhet rajta. Ezt a néhány állatot is megfizetik. Darabonként 6 korona legelői díjat fizetnek. Azonkívül a közigazgatás kötelezi őket arra, hogy drága fajbikákat tartsanak. Ámde, mivel a legelő kicsi és rossz, borjú felnevelésére kevesen képesek s így a drága bikák fajnemesítő hatása nem érvényesül eléggé. Akinek tehene meg kertje van, szert tehet mellékjövedelemre. A tejet ott a faluban eladhatja. Egy „tejes zsidó” naponta 150 liter tejet vásárol össze 12—16 fillérjével. De mivel csak hat kilométernyire van Nyíregyháza, az asszonynép inkább maga megy be a vásárra. Azelőtt gyalog jártak. De újabban vonat köti össze Orost Nyíregyházával s ma már a legtöbb asszony vasúton jár be a városba. Reggelenként hangos az orosi állomás a városba járó zsellérasszonyoktól. Évről-évre növekszik az orosi állomás forgalma.


1905-ben 1906-ban 1907-ben 1908-ban

313

Az elszállított és érkezett utasok száma 6243 7242 9146 8749 9908 9897 9365 9408

Ezek közt van természetesen más is, nemcsak zsellér asszony. Már láttuk, hogy néha a cselédasszonyok is járnak a városba élelmiszerekkel s ugyanezt teszik a kisgazdák is. De mégis a módosabb zsellérek közt a legtipikusabb jelenség a városba járás. Csaknem egész tejtermésüket, kertjük egész termését, sőt még az apró macskákat és kutyákat is a városba viszik, hol ilyesmire mindig akad elég vásárló. A módosabb zsellérek kocsit és lovat is tartanak s fuvarozásokat vállalnak el. Két lóval, szekérrel végzett napi munkáért 8—15 koronát is kapnak. De ezen jobbsorsú fuvarosok száma jelentéktelen. Amelyik zsellérnek azonban se háza, se kertje nincsen, annak koplalás az élete. Alig 500 koronás jövedelméből 60—80 korona lakbért fizet, egy kis, egy szobás „lakásnak” nevezett odúért, s ugyan 400 koronából, hogy lehet eltartani egy családot? Nyáron még csak csöppen, csurran valami. De, ahogy beáll a tél, megszűnik a napszámos munka, elfogy az aratásban szerzett kis kenyér, mellékkereset semmi sincs, megkezdődik a koplalás. Ilyenkor ébred fel gyűlölete környezete iránt. Jó maga családjával együtt elmennek lopni. „Amióta három csendőr van a faluban, mondta nekünk egy orosi ember, azóta egy kis rend van.” De azért még most is lopnak s a csendőrőrmester azt mondta nekünk, hogy a zsellérek oly rosszindulatúak, hogy szeretné valamennyit egy hegyre felvinni, ágyúval körülvenni és halomra lövetni. A zsellér lop amit lophat. Vasat, fát, szalmát, aprómarhát, pénzt, ami épen lopásra kínálkozik. S hogy ennyire demoralizálódott, abban óriási része van a nyomorúságnak. A zsellérség életnívója szomorúan alacsony. Rosszul táplálkozó és alkoholista. Amelyik zsellér még a maga házában lakik, az kívül, az udvart, a kertet, a házat tisztaságban tartja. De a belső tisztaság és a jó levegő iránt a legritkábbnak van némi érzéke. A szobák alacsonyak, szűkek, túlzsúfoltak. Rendes átlagméretük 4 m. hosszú, 3 m. széles és 2 m. magas. A táplálékban alig szerepel a hús. Hetenkint egyszer 1 félfont, ez a rendes. A többi eledel: korpás kenyér, krumpli és főzelék. Ilyen viszonyok között a zsellérség a falu legnyomorultabb, de egyedüli forradalmi eleme. A zsellérség az, amely mindenre kész, mert semmi veszteni valója sincsen. Helyzeténél fogva pedig alkalmas arra, hogy benne forradalmi gondolatok verjenek gyökeret. A zsellért nem fűzik patriarchális kapcsok a gazdához, az ő fejéből nem veri ki a gondolatot az állandó lekötöttség s gyakran gyötri az éhség, ez a nagy ösztönző, amitől a cseléd meg van védve. Azonkívül befogadhat bárkit házába, az ő háta mögött nincs a tiltakozó gazda, mely a cselédtörvény alapján

314


a magyar vendégszeretet szabad kifejlődését meggátolhatja. Ε mellett a zsellér érzi a nagybirtokos nyomását, érzi a közigazgatás terhét, mert közvetlen összeköttetésben van a közigazgatási közegekkel. Több adót fizet, mint a cseléd. Télen mikor éhezik, hitelre szorul s belekerül az uzsorások karmaiba; jövedelmének aránylag nagy része áll pénzből s így inkább érintkezik kereskedőkkel, iparosokkal, a várossal, szóval a kultúrával s ez is nagyban befolyásolja gondolkodását. A zsellérek között próbált gyökeret verni a szocializmus, de rendszeres munkásmozgalom ki nem fejlődhetett, munkásszervezet nem alakulhatott, mert a néhány szocialista szellemű munkás agitációját a közigazgatási hatóság elfojtotta. Miután szervezett munkásmozgalom útján nem javíthatott helyzetén a zsellérség s miután a szomszédos városban, melyben sem nagyobb ipar, sem fokozódó munkásszükséglet nincsen, le nem telepedhetett, nem maradt más hátra, mint a kivándorlás. A kivándorlás és a munkásmozgalom lehetetlensége között kétségtelenül okozati összefüggés van. Az elégedetlenség, melyet egy sikeres munkásmozgalom meg nem nyugtathat, a kivándorlás útján keres kielégülést. Orosról több mint egy évtizede tart a kivándorlás s méreteit már eléggé kifejezi az a tény is, hogy míg a népesség 1890-től 1900-ig 828 emberrel szaporodott, addig a szaporodás 1900-tól 1910-ig csak 672-t tett ki. A szaporodás ezen csökkenése kizárólag a kivándorlás terhére írható, mert a természetes szaporodás bármiféle korlátozása Oroson még nem szokásos. A kivándorlás egyedüli célja a pénzszerzés. De a pénz után csak azért vágyakozik az orosi ember, hogy földet szerezzen s csak az vágyakozik, akinek földje nincs. Ezért a kivándorlás csaknem kizárólag a zsellérek között pusztít. A cselédek közül kevesebben vándorolnak ki, mert nehezebben tudnak anynyit megtakarítani, amennyi a kivándorláshoz szükséges. A kisgazdák pedig csak akkor mennek Amerikába, ha túlságosan eladósodottak s adósságaikat máskép kifizetni nem tudják Általában a gazdasági függetlenség felé, az orosi embernek, Amerikán át vezet az út. A kormány ugyan sok hazug hírt közöl az amerikai nyomorúságról az ingyen is osztogatott Néplap-ban. A jegyző pedig hivatalból figyelmezteti az útlevelet kérőket az amerikai veszedelmekre, sőt jegyzőkönyvbe is beleveszi, hogy útlevelet kérő „elismeri, hogy az Egyesült Államokban uralkodó rossz gazdasági és kereseti viszonyokra figyelmeztetve lett”, de azért nevetve mondják az emberek: „Nem igaz abból uram egy szó sem, Vas András most is küldött 500 koronát, Vida János pedig most jött haza egy summa pénzzel”. Az orosi postamester szerint 1907-ben 102.000 koronát küldtek haza Amerikából, 1908-ban a krízis évében pedig 68.000-et. Hiába, ennek a sok pénznek a csörgése messze elhallik. De látják azt is az emberek, hogy minden amerikajárt embernek háza van és pedig cseréppel fedve. Meg ott áll az útfélen az a márvány kereszt is, amelyet


315

egy hívő katholikus küldött haza Amerikából Isten és a magyar nyomorúság nagyobb dicsőségére. Így aztán mennek Amerikába bőven az emberek. A zsellér elhatározza, hogy nemcsak télen, de nyáron is koplal, eladja, ha van, a házát, tehenét, vagy vesz uzsorahitelre pénzt s megy Amerikába. A községházán szerzett adatok szerint elment Amerikába: 1906 Útlevéllel Útlevél nélkül

28

1907 években 60

2

2

1908 21 —

A kivándorlásnak maguk a kivándorlottak csinálják a legnagyobb reklámot. Leveleikből kitűnik, hogy a viszonyok Amerikában minden tekintetben kedvezőbbek, mint Magyarországon s e levelek, valamint a hazatértek elbeszélései a legnagyobb fokozói a kivándorlásnak. „Szülőföldem, kedves magyar hazám, nem sajnálok én benned semmit sem, csak szüleimet és testvéreimet, jó embereimet és sok rokonaimat” írja egyik Amerikában levő orosi ember. Mindamellett a kivándorlottak tekintélyes része, ha annyi pénzt szerzett, amennyi egy kis földdarab vásárlásához elegendő, visszatér. A községházán levő följegyzések szerint 1906-ban 15, 1907-ben 24, 1908-ban 16 orosi ember tért vissza. Sokan csak látogatóba jönnek haza, s van olyan ember aki 5—6-szor is megtette az amerikai utat. Sokan azonban örökre kintmaradnak, s a kintmaradottak után gyakran csak nagy tragédiák maradnak hátra. Vannak öreg, összetörött emberek, kiknek gyermekei kivándoroltak, eleinte küldtek is néhány forintot, később pedig örökre elvesztek Amerika forgatagában. Vannak asszonyok, kiknek férjeik tűntek el az újvilágban, s utánok nyomorgó családok maradtak. Általában azok, akik nagyobb összeget megtakarítani nem képesek, vagy akik odakint házasságot kötnek, örökre kint maradnak Amerikában. A hazajövök pénzküldeményei az iparosoknak és kereskedőknek, ügyvédeknek és földbirtokosoknak egyaránt nagy hasznára vannak. Az Amerikát megjárt emberek azok, kik parcellázások alkalmával nagy áron megveszik a végkép eladósodott földbirtokokat, melyeken földbirtokosok, kereskedők és ügyvédek (sőt még az állam is) egyaránt nyernek. Házaikat ezek építik nagyobb igényekkel, szükségleteik Amerikában fokozódnak, úgy hogy ipari szükségleteik messze túlhaladják a zsellérekét. Az amerikai kivándorlásnak tehát a fennálló viszonyok között tagadhatatlanul üdvös, jó hatásai vannak. A zselléreknek van még egy kisebb csoportja, mely külön figyelmet érdemel. Ezek a tót szőlőbirtokosok. Oros 4065 lakosa között 1900-ban 115 tót anyanyelvű volt, de legalább is 600-ra tehető a tót eredetűek száma. Ezek a tótok nyíregyháziak.

316


Nyíregyházát ugyanis a XVIII-ik században tót telepesek alapították. Ε telepesek egyrésze köralakú úgynevezett bokor tanyákban telepedett meg, hol minden telepes egy-egy körcikkelyt kapott megmunkálás végett, s ezek a maguk zárt gazdaságában mind a mai napig megmaradtak tótoknak. A tótok másik része azonban szőlőgazdálkodást kezdett. Ezek a tót szőlőtelepek messze benyúlnak Nyíregyháza vidékébe s az orosí tót szőlőtelep ezen település kisugárzása. A szőlőbirtokosok szegény emberek. 1—6 vékás (á 300 négyszögöl) szőlőjük nem elegendő arra, hogy egy-egy család ellátását biztosítsa. Különösen nem az újabb időben, midőn, a csemegeszőlő a tótok parasztszőlőjét teljesen lekonkurrálta. így azután ezek az emberek egyéb mellékfoglalkozásra vannak utalva. Közülök kerülnek ki a nyíregyházai taligások, fiákeresek, favágók és napszámos munkások. Leányaik a nyíregyházai dohánybeváltó hivatalban dolgoznak, vagy beállanak a városba cselédnek, így ezek az emberek teljesen a város felé gravitálnak, hiszen annak határán laknak, s rokonaik a többi tót szőlősgazdák szintén városi lakosok. Így a falu társadalmi és gazdasági életében teljesen lényegtelen szerepet játszanak. Mégis két okból igen érdekesek ezek az emberek. A városi élet a nők nemi erkölcsi életét megrontotta. Másrészt a magasabb városi és magyar kultúra, úgyszólván teljesen felszívta magába a tótságot. Ma már a tótok nagy része teljesen magyar lett, magyarul pedig valamennyien beszélnek. III. A kisgazdák A zsellérek és a cselédek közt osztályellentét nincs. Az osztályellentét a gazdáknál kezdődik. A gazdák már a magasabb társadalmi réteget képviselik. Ők részt vesznek a falu közéletében, a bírók közülök kerülnek ki, s ők tartanak minden vasárnap kupaktanácsot a községházán, melybe zsellérembernek beleszólása nincsen. A zsellérek és a gazdák össze nem házasodnak, s kétségtelenül nagy része van a nép földszeretetében annak, hogy gazdasorba akar kerülni, amely sor úgyszólván egy magasabb emberfajt képvisel. Az orosi kisgazdák mostani birtokaikat a félszázaddal ezelőtt lefolyt úrbéresi rendezés alkalmával kapták. A birtokrendezés hullámai már végkép elcsendesültek, csupán néhány homályos mese kering a faluban arról, hogy a birtokrendezés alkalmával egyesek jogosulatlanul is földekhez jutottak, mások pedig igen rossz földeket kaptak. Oros birtokeloszlása következő:


1 1-5 5-10 10-50 50-100 100—500 500-1000 1000

A birtokosok száma

Az összes terület hold

-öl

A terület %-a

835 142 55 65 8 8 6 1

379 314 406 1222 537 1661 4184 3803

920 1277 691 455 1116 519 850 1408

3.02 2.58 3.31 9.68 4.30 13.27 33.44 30.40

1120

12510

836

100

22.89

A birtok nagysága

317

Ε statisztika Oros adókataszteri összesítése alapján készült s ennélfogva lényeges hibákat rejt magában. A kataszter alapját ugyanis a telekkönyvi bejegyzések képezik s azért ez a statisztika nem a gazdaságok, hanem a telekkönyvi tulajdonok eloszlását tükrözi vissza. Az a 20 holdas birtok pl., mely egyik gazda gazdálkodását képezi, de a telekkönyvben a felesége, mostoha gyermeke s a saját tulajdona gyanánt szerepel, itt három birtok gyanánt van felvéve. Viszont az a két, összesen 400 holdas birtoktest, mely mostanában parcelláztatott, de a telekkönyvbe még bevezetve nincsen, még a 100 holdnál nagyobb birtokok között szerepel. Csak lényeges megszorításokkal használhatjuk tehát e statisztikát. Ez a statisztika mindamellett minden kétséget kizárólag elárulja, hogy Oroson a 100 holdnál nagyobb birtok, tehát a közép- és a nagybirtok dominál. A területnek csaknem 80%-át ez foglalja el. Ennek természetes következménye azután, hogy 1900-ban, mint láttuk 1364 önálló kereső közül 229 volt mezőgazdasági cseléd, 708 pedig mezőgazdasági munkás (zsellér), szóval a keresők 68%-a volt kifejezett mezőgazdasági proletár. Tényleg azonban a mezőgazdasági proletárok száma lényegesen nagyobb. A népszámlálási statisztika szerint Oroson 1900-ban 157 kisbirtokos és kisbérlő volt. Ezek közül már a statisztikában 35 mint kisbirtokos napszámos, 8 pedig mint részes földműves szerepel. Tényleg azonban a megmaradó 114 kisbirtokos tekintélyes része is zsellér és kisbirtokos között ingadozó proletárokból áll. A községi jegyzőnek, az adókataszter alapján végzett számlálása szerint, egész Oroson csak 15 olyan jómódú gazdaember van, aki kizárólag gazdálkodásból, minden mellékfoglalkozás nélkül meg tud élni. Általában alig találni Oroson jóltáplált, rendes, sötétkék ruhában járó gazdaembert, amilyenekkel az Alföld parasztvárosai telve vannak. A nép ron-

318


gyos, szegényes ruházata is elárulja, hogy a nagy, termékeny földterületen, több nyomorúság, mint jólét lakozik. A kisgazdák nyomorúságának egyik legfontosabb oka a háromnyomásos gazdálkodás, mely a föld intenzív megművelését teljesen lehetetlenné teszi. A háromnyomásos gazdálkodás az úrbéri rendezés idejéből maradt meg. Akkor a kisgazdák, illetve ahogy még ma is mondják az „úrbéresek”, összes földjeit egy tagban osztották ki. Ebből egy részt kiszakítottak legelőnek, a megmaradó részt pedig három részre osztották, melyet még ma is úgy művelnek meg, hogy egy-egy részben, hároméves fordulóban, először kizárólag kapásnövényeket, azután kizárólag kalászost termelnek, végül a harmadik évben ugaron hagyják. A termelés ezen rendszerének megfelelőleg már az úrbéri rendezés idején minden gazda földjét legalább három darabra osztva kapta meg. Ez a feldarabolódás azonban a lefolyt fél évszázad alatt a többszörös öröklés, összeházasodás, vétel és ajándékozás folytán a legnagyobb mértékben fokozódott, úgy hogy akárhány olyan 10 holdas gazda van, kinek földje 15—20 darabban, több kilométer távolságra van szertecibálva az egész határban. Ez a szétszóródás már maga teljesen kizárja az intenzív megművelés lehetőségét. De kizárja ezt maga a háromnyomásos rendszer is, mely az ősi gazdálkodási mód megkövesítése. A nyomásos rendszer pontosan előírja a vetésforgót s arra kényszeríti a kisgazdákat, hogy túlsok ugart hagyjanak. Betetőzi ezt az a körülmény, hogy a nyomásos gazdálkodás folytán a gazdák földjeikre ki nem települhetnek, kint a mezőn tanyát nem építhetnek. Az ugaron hagyott terület ugyanis, továbbá aratás után a kalászossal bevetett terület is közös legelőül szolgál. Ennek következtében állandó jellegű építkezés a mezőn nem lehetséges. A gazdák tehát szérűskertjeiket bent a faluban tartják, istállóikat bent építik fel s ősszel minden terményt behordanak, tavasszal pedig az egész trágyát a faluból hordják ki a mezőre. Ha tekintetbe vesszük a földek szétszórt állapotát, s azt, hogy a határ egyes részei a községtől 2—3—4 kilométernyire, sőt távolabbra is feküsznek, beláthatjuk, hogy a nyomásos gazdálkodás mérhetetlen idő s munkapazarlásra kényszeríti a kisgazdákat, kik földjeik megművelésére tudatlanságuk folytán különben sem volnának képesek. A tudatlanság ép úgy reánehezedik a kisgazdákra, mint a nyomásos gazdálkodás fojtó rendszere. Az egyik gazdának kinek birtokát megnéztem, négy hold szántóföldje volt, négy darabban. A négy hold földhöz ez a gazda még négy hold szintén négy darabban levő feles földet szerzett. Földjét természetesen hármas fordulóban műveli meg s a kapás részt minden évben állati trágyával letrágyázza. Rendszeres trágyakezelésről azonban szó sincs. Műtrágyát sohasem használt, nem is ismeri. Hasonlóképen teljesen ismeretlen fogalom volt e gazda előtt az, hogy a vetőmagot cserélni szokták s hogy jobb vetőmagvak szerzése igen hasznos befektetés. Ε gazda még kétszerest, búza


319

és rozskeveréket is termelt, amely valóságos merénylet a saját jóléte ellen, mert a rozs és a búza sohasem érik be egyszerre. Kapásnövények közt krumpli és kukorica a legfőbb. Takarmányrépa és káposzta előfordul még néha, de cukorrépát, továbbá konyhakerti növényeket nem termel. A föld megmunkálását maga és felesége meg a gyermeke végzik, de e mellett még előfordul, hogy családja tagjai napszámba járnak. Általában csak a törpe-gazdák, vagy a végkép eladósodottak küldik gyermekeiket napszámos munkába, mivel ez már társadalmi sülyedést jelent s a paraszti gőggel ellenkezik. A föld megműveléséhez eddig csak egy faboronát és egy fagerendélyes ekét használt. Azelőtt kézzel vetett, csak újabban vett nyolc társával együtt egy sorvető gépet. A cséplést cséphadaróval, szóval kézzel végzi. Van 2 lóva, 1 tehene és 3 disznója. A tejet csaknem mind elfogyasztják. Csak néha-néha visznek be aprómarhát és egy kis tejet a városba. A házuk mellett levő nagy kertben ép úgy gazdálkodnak mint odakint, csupán egy kis földszalag szolgál virágos és veteményes kert gyanánt. Lakása egy kis pitvarból s egy-egy tisztán tartott, rendes szobából áll, mely 4 m. széles 6 m. hosszú és 2½ m. magas, szóval 60 köbméter levegő van benne, de nyolcan lakják. A bútorzata egészen cselédszerű, csupán két fényezett szekrénnyel van több, mint egy tipikus cselédlakásban. Egy másik kisgazda 16 holdon gazdálkodik, mely 12 darabban van. Földje megmunkálására 1 legénycselédet tart, miután még csak két kis fia van és ezek munkáját még nem hasznosíthatja. A cseléd évi bére 110 korona és teljes ellátás. A cseléd a parasztgazda asztalánál vele egyforma ételt eszik. Műtrágyát nem használ, vetőmagot sohasem cserél. Legutóbbi évben 6 hold ugart hagyott, 6 holdban kalászost termelt, 1 holdban cukorrépát, ugyanannyiban krumplit és kukoricát, félannyiban takarmányrépát és káposztát. Munkaeszköze egy 1 fagerendélyes eke, egy vasborona és egy sorvető gép, melyet 4-en együtt vettek. A cséplést bérbevett járgányos cséplőgéppel végzi. (Ilyen van nyolc a faluban. Újabban két benzin motort is szereztek.) Van azonkívül egy tengeri morzsolója. 3 lovat és 1 tehenet tart. Télen fuvarozást is elvállal. Van 6 sertése is. Birtokához tartozik egy 600 négyszögöles szőlő, melynek egész termését megissza. Sőt még néha vesz bort. A kertjében szabad gazdálkodást folytat ugyan, de eladásra konyhakerti növényeket nem termel. Két nagyszobás, tisztán tartott lakása van. A szoba fényezett bútorokkal van bútorozva, a falakat hazafias olajnyomatok díszítik. Ε gazda életnívója messze felülhaladja a zsellérekét és a cselédekét. Hetenkint háromszor eszik marhahúst, máskor disznót vagy aprómarhát. Reggelire szalonnát, ebédre tésztalevest és főzeléket, vacsorára szintén főzeléket, tejfélét vagy tojást. A jómódú gazdák életnívója elég magasnak mondható. Mindenesetre hasonlíthatatlanul jobban élnek, mint a zsellérek és a cselédek. Ők nem is vándorolnak ki. Mindamellett elége-

320


detlenek. Az elégedetlenségnek többféle oka van. Azonban azt hisszük, hogy az orosi kisgazda főszerencsétlensége elmaradottsága és tudatlansága. Amily primitív a gazdálkodása, ép olyan állattenyésztése is. Oros község 1910. évi haszonállat összeírása szerint volt Oroson Bika tehén ökör ló sertés 100 holdnál nagyobb gazdaságokban 84 616 565 262 698 100 holdnál kisebb gazdaságokban 6 575 45 322 389 A kisbirtokosok állatállománya tehát, bár mintegy negyedrész annyi terület áll rendelkezésökre, mint a közép- és nagybirtokosoknak, csaknem oly nagy, mint a közép- és nagybirtokosoké. Szakszerű állattenyésztésről mégis csak az utóbbiaknál lehet beszélni. Míg egyik orosi nagybirtokos ménese és gulyája a megye legpompásabb állatait produkálja, addig a kisgazdák állattenyésztése alig változott az utóbbi évtizedekben. A kisgazdák legelője, ép úgy mint a zselléreké az állatok számához mérten kicsi. Nem is részesül különös gondozásban s azért a kisgazdák kevés marhát nevelhetnek rajta s kénytelenek a legtöbb borjút 2—3 hetes korában eladni. Az újabb időben beszerzett drága fajbikák fajnemesítő hatása tehát csak lassan érvényesül. Az istállók nagyrésze is szűk, primitív, egészségtelen tákolmány s mint mindenben, a kisgazdák az állattenyésztés tekintetében is konzervatívek. Hiába van lépfenével fertőzve a legelő, ők azért kihajtják a marhát, „ha fizetjük a gulyást”, mondják, „akkor legalább legeltetünk is”. Idegenkednek a védőoltásoktól is. A kisgazdák hízott marha előállításával sem foglalkoznak. Ennek a célszerűségét még nem látták be. A kisbirtokosok nem hizlalják ki marháikat, hanem soványan adják el a mészárosoknak, úgy hogy Szabolcsmegye élelmezése jórészt sovány marha útján történik. Ez a legoktalanabb húspazarlás, nem is szólva arról, hogy a soványhús minősége is rosszabb, mint a hízott marháé. A tejtermelés és tejértékesítés szintén elmaradott. Tejfeldolgozó gépek még teljesen ismeretlenek s legjobban jellemzi a viszonyokat az, hogy aki Nyíregyházán, e nagy mezőgazda vidék középpontjában finom vajat akar enni, az Teschenben készült osztrák vajat vásárol. Míg a gazdák járatlansága a termelésben a terméseredményt csökkenti, addig a termékek értékesítésénél ugyanez az ok a pénzbeli jövedelmet szabdalja meg. Az orosi paraszt igen primitív módon értékesíti terményeit. Ha pénzre van szüksége, két lovas szekerére felpakol 1—2 zsák terményt és behajt a városba. Útközben 24 fillér vámot és a búzapiacon vásárhelypénzt fizet. A kereskedők már most 30—80 fillérrel a rendes ár alatt megvásárolják terményeit. Kín ilyenkor nézni a szegény parasztot, kinek egy élet örökös nehéz munkája nem vájt barázdát a homlokába, mint csepeg róla az izzadság, ha a falnak támaszkodva a kapott összeget utána számolni igyekszik. Bizony a paraszt egy cseppet sem jártas a számolásban s nem csoda, ha a kereskedő ellen, kit ellenőrizni alig képes, gyűlölettel vegyes


321

elégedetlenséggel van eltelve. A piacról egyenesen a „korcsmába fordul, mely ott a helyszínen bőségesen található. Örülhet, ha csak a pénze egy részét itta el s fejbeverés nélkül távozik. Azután bevásárlásokat végez. De ismét, tudatlansága lehetetlenné teszi a jó vásárt, ismét bizalmatlan, alkudozik s magam is láttam, mikor egy parasztgazda egy friss újságon és egy zsemlén alkudozni kezdett. Amikor így a paraszt haza megy, az a hangulat fogja el, mint a Pestre járó jó vidékit. Ahogy a jó vidékiek szidják a fosztogató Pestet, úgy szidja a parasztgazda is a várost.

Határkérdések A fajnemesítés (eugenika) problémái.* Dr. Liebermann Leó csak röviden jelezni kívánja álláspontját a fajnemesítés kérdésében általában, anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék. Két dolgot különböztet meg: 1. a testi épséget; 2. a lelki épséget, helyesebben a szociális vagy antiszociális ösztönök kérdését, melyet gyakran összezavarnak a lelki épség kérdésével. Ami a testi épséget illeti, vagyis azon kérdést, kell-e különös eszközökkel oda törekednünk, hogy kiselejteztessenek mindazok, akik a mértéket meg nem ütik, nem habozik kijelenteni, hogy nem feltétlen híve a közmondásnak: mens sana in corpore sano. Sőt ki meri mondani azt is, hogy igen gyakran bizonyos ellentétet tapasztalunk a robusztus testalkat és a finomabb lelki tehetség között. Minden orvos már korán, pályája kezdetén, észreveszi, p. o. azt, hogy a gyenge testalkatú skrofulás, vagy angolkórra hajlamos, sáppadt, szelíd, csendes gyermekek milyen intelligensek s rendszerint mennyire felülmúlják intelligencia tekintetében kifogástalan egészségű kortársaikat. Számos példát hozhatunk fel a művelődés történetéből is, melyek legalább is azt bizonyítják, hogy gyenge, beteges konstitucióval a legmagasabb szellemi képesség járhat. Így p. o. tudjuk Kantról, hogy testileg rendkívül gyenge ember volt, ki csak legnagyobb óvatossággal volt képes egészségét tűrhető állapotban megtartani. Schillerről tudjuk, hogy tüdővészben halt meg. Kortársai leírásából világosan kitűnik, hogy nála meg volt a habitus phthisicus: magas, sovány alak, beesett, lapos mellkas, hajlott testtartás. Aki Helmholtz arcképét látja, azonnal felismerheti a frontális koponyarészen, hogy nem volt normális gyermek, hanem hogy azok közé tartozott, kiket felszólaló már * Előző közleményeket lásd a f. évi júniusi, júliusi és augusztus-szeptemberi számainkban.

Liebermann: A fajnemesítés (eugenika) problémái

323

előbb említett, még ha nem is tudná, hogy csakugyan gyengélkedő volt, még pedig elég sokáig. Mivel pedig felszólaló azt hiszi, hogy az a haszon, melyet egy kiváló intelligencia, egy valódi szellemi tehetség az egész emberiségnek hajt, kiszámíthatatlan mértékben felülmúlja azt, melyet akár ezrekre rúgó robusztus, de különben középszerű emberek tevékenységétől várhat, még az emberi faj egészsége vagy testi épségének fejlesztése szempontjából is, melynek eszközeit az intelligencia, a tehetség vagy épen a genie bocsátja rendelkezésére: meg van arról győződve, hogy messze túllőnénk a célon, ha a gyenge vagy épenséggel satnya testalkatnak kiselejtezését mesterséges úton vagy pláne drákói szigorúsággal akarnók a fajnemesítés érdekében keresztülvinni. Különben felszólaló meg van győződve arról is, hogy a természetnek erős reparáló ereje van; már a vérkeveredés is ilyen reparálásra vezet. A betegségekre való hajlam ennek révén, továbbá a kellő miliőben, kedvezőbb életkörülmények között praktice eltűnhetik. Ha a természetnek magának ilyen raparáló ereje nem volna, ha bizonyos betegségekben szenvedő szülők ivadékai már születésüktől fogva el volnának kárhoztatva, alig tudnánk megérteni, hogy még mindig van egészséges ember és még kevésbbé azt, hogy az emberek vitalitása — legalább civilizált országokban — folyton javul. A tuberkulózisról nem tudjuk, hogy mióta sújtja az emberiséget az egész lakott világon. Eredete elvész a legrégibb idők homályában. De annyit tudunk, hogy már több mint 2000 év előtt nagyon pontosan leírták ezt az akkor is közismert népbetegséget. Hogy érthetnők meg azt, hogy mi, utódok, még mindig számosan vagyunk, akik nem vagyunk tüdővészesek, sőt hogy szerencsére messze túlhaladja a nem tuberkulotikusok száma a betegek számát; hogy egyes országokban — különösen Németországban — évről-évre csökken, annyira, hogy kilátás van arra, hogy ez a betegség idővel egészen ki is pusztul? Felszólaló oda konkludál tehát, hogy a fajnemesítés céljából nem kell semmi új, különös eszközhöz folyamodni, hanem hogy elegendők azok, melyekkel a higiéné bennünket eddig is megismertetett. De minden erővel oda kell törekedni, hogy a higiéné szabályai érvényre jussanak. Szinte felesleges ezeket felsorolni, hiszen köztudomású, hogy minden haladásnak az egészségügy terén alapja a nép vagyonosodásának előmozdítása. Ezután következnek a jóléti külön intézmények: a betegekről, munkaképtelenekről, de különösen a gyermekekről való gondoskodás, végre a speciális védekezési eszközök egyes betegségek ellen, még pedig első sorban a preventív eszközök. A fajnemesítés kérdésével foglalkozókat erősen izgatja az a kérdés is, mi történjék azon elemekkel, akik lelkileg annyiban nem épek, hogy antiszociális ösztönöket hoztak magukkal a világra. Tudjuk, hogy fölvetették azt a kérdést is, vajon nem

324

Glücklich: A fajnemesités (eugenika) problémái

volna-e célszerű ilyen ösztönök átöröklését megakadályozni p. o. a szaporodási képesség mesterséges megszüntetésével? Felszólaló véleménye szerint, egyes kivételektől eltekintve, melyek csakugyan a patológia körébe tartoznak és eszerint kezelendők, az antiszociális ösztönökkel úgy áll a dolog, hogy ezek kisebb-nagyobb mértékben talán minden emberben megvannak s hogy csak az életkörülményektől, valamint az egyén erősebb vagy gyengébb individualitásától függ az, hogy azok érvényesülnek-e vagy nem. Szinte hajlandó volna azt hinni, hogy általában véve az ú. n. erősen antiszociális elemek nem is képezik a legrosszabb emberanyagot, sőt talán ellenkezőleg — különösen épen a „fajnemesítők” szempontjából — a legéletképesebbet, a legtevékenyebbet, akik csak addig maradnak „antiszociálisok”, míg érvényrejutásukat kierőszakolták, s akik aztán, ha megtollasodtak époly erőszakosan fogják megőrizni a nekik most már kedvező társadalmat, mint amilyen erőszakosan támadták addig, míg érdekeiket ki nem elégítette. Itt van Ausztrália angol lakosságának példája. Az ősök deportált tolvajok, rablók és gyilkosok voltak. Itt van Amerika példája is, ahova, amint tudjuk, a régi világ etikailag nem legmagasabb fokon álló elemei vándoroltak. Azt hiszem, nem szükséges fejtegetni, hogy mi lett az ivadékaikból s bebizonyítani azt, hogy valóban nagy kárt szenvedett volna a világkultúra, ha ezen antiszociális elemeket elpusztították volna, csak azért, mert a vén Európában nem fértek a bőrükben. Azt hiszem, hogy ezen antiszociális elemek ellen sem kell teljesen új, eddig soha sem használt, vagy épen hallatlan eszközökkel védekezni. Az általános társadalmi állapotok javítása, visszásságok megszüntetése, a megélhetés feltételeinek minél nagyobb mértékben való megteremtése folyton csökkenti az antiszociális érzésűek számát; az pedig, hogy ezen ösztönök átöröklésétől, még kedvező életkörülmények között is, mint az emberi civilizációt veszélyeztető tényezőtől, komolyan kellene tartani, egészen téves, amint ezt a fent említett tapasztalat bizonyítja. Glücklich Vilma elsősorban Madzsar József dr.-nak azzal az állításával polemizál, amely szerint a nevelés hibái és hiányai az egyénre nézve nagyon károsak ugyan, de mivel a csírasejtekre hatásuk nincs, eugenikai szempontból — szerencsére — nem ártalmasak. Ezzel szemben utal arra, hogy a szervezet bármely részét érő hatás okvetlenül befolyást gyakorol az egész szervezet sejtjeinek összességére. Lehetetlen feltételeznünk, hogy a hiányos testi nevelés, a mozgási és alkotóösztön erőszakos elnyomása, a gyermekeknek a mai iskolában kénytelenségből tanúsított passzivitása minden hatás nélkül maradnának a csírasejtek fejlődésére. Eugenikai szempontból különösen az okoz mérhetetlen károkat, hogy a mai nevelés a szexuális élet fontosságát s a velejáró felelősséget tudatossá

Glücklich: A fajnemesítés (eugenika) problémái

325

nem teszi (1. Harkányi Ede felszólalását a Társadalomtudományi Társaság középiskolai vitájában). Ε téren néhány év előtt nagy érdemet szerzett Liebermann tanár úr, amennyiben népszerű füzetben tárta az egyetemre lépő ifjúság elé a nemi ösztön vak követésének veszedelmeit; annál meglepőbb, hogy éppen Liebermann tanár úr tart ma fölöslegesnek minden intézkedést a faj érdekei szempontjából. Epstein dr. úr felszólalásában attól tart, hogy „ha a radikális feminizmus az egész vonalon győzne, ... ha a nő ép úgy venne részt az élet küzdelmében, mint a férfi, nem tarthatna igényt olyan előjogokra, mint ma és a nők között is növekednék a neuraszténia és paralízis-esetek száma; a statisztika bizonyítja, hogy cselédek, napszámos-asszonyok már ma is nagyobb kontingensét szolgáltatják ezeknek a betegségeknek, mint a középosztály asszonyai”. Ugyan melyek azok az előjogok, amelyeket a nő ma élvez? az-e, hogy a legjövedelmezőbb pályákat elzárják előle? vagy hogy egyenlő munkáért a férfinál rosszabbul fizetik? vagy hogy a középosztály asszonyának minden betevő falatnál attól kell félnie, hogy férje összeroskad a megszerzésére szükséges munka terhe alatt? Senkisem mondhatja, hogy a nő ma nem vesz részt az élet küzdelmében, mikor a kenyérkereső asszonyok millióival szemben a közép- és felsőosztályok asszonyainak csupán egy egészen vékony rétege áll, amelynek tényleges vagy sokszor csak színleges jóléte még megengedi, hogy apja vagy férje, vagy más férfirokona munkájából éljen. Ami az idegbetegeket illeti: bizonyos, hogy paralitikus és neuraszténikus férfiak is azokból az osztályokból kerülnek ki nagyobb számmal, amelyek a megélhetésért erősebben kénytelenek küzdeni. Péterfi dr. úr már utalt arra, hogy az önálló hivatást be nem töltő asszonyoknak is van egy aequivalens idegbajuk: a hisztéria. Osztja felszólaló Engel Zsigmond dr. úr abbeli kívánságát, hogy a törvény szigorú büntetéssel sújtsa a fajrontó cselekményeket, pl. a tudatos fertőzést. Liebermann tanár úr szembehelyezkedik a régi közmondással: mens sana in corpore sano. Pedig a mens sana nem jelent kiváló tehetségekkel felruházott elmét, hanem egészséges, vagyis képességeinek határai között normálisan működő agyvelőt; több mint kétséges, hogy a gyenge vagy deformált test valószínűbbé tenné a nagy tehetség kifejlődését. Liebermann tanár úr szerint a természetnek „reparáló ereje” van; ez csak úgy érthető, hogy a születés kedvezőtlen előfeltételeit esetleg ellensúlyozhatják utóbb bekövetkező, az egyén fejlődésére kedvező körülmények; de mennyivel kedvezőbb e fejlődés perspektívája, ha ilyen rekompenzáló hatásra nincsen szükség! A germánoknál Liebermann tanár úr véleménye szerint nyoma sincs a degenerációnak; de vajon a szexuális életnek azok a beteges tünetei, amelyeknek főfészke Berlin, nem tekinthetők-e mégis a degeneráció szimptómáinak?ó

326

Hahn: A fajnemesítés (eugenika) problémái

A gazdasági viszonyok eugenikai befolyását bőven tárgyalták a vita folyamán; de csupán Epstein és Péterfi urak felszólalásában került szóba a nő helyzete, mint eugenikai faktor. Pedig a nemi kiválasztás mindaddig nem érvényesülhet a társadalomban, amíg a nőre nézve a házasság (bármely formájában) nem egyedül a fajfentartás, de, sőt nagyobbrészben, az önfentartás ösztönét is szolgálja; amíg a nő gazdaságilag nem független a férfitól s ezért a család alapításánál anyagi érdekek játsszák a fő, sokszor az egyedüli szerepet; s amíg fiatal leányok és férfiak nem ismerhetik meg egymást munkájuk körében, ahol a másik fél egyéni értékét összehasonlítás alapján, sok más egyénéhez mérve állapíthatják meg. Az eddig felismert biológiai és társadalmi törvényszerűségek alapján megkezdhető a küzdelem azok ellen a tényezők ellen, amelyek káros voltát a tudomány már kimutatta. Semmi esetre sem kívánatos, de nem is volna célravezető, hogy az állam beavatkozzék az emberek legintimebb életközösségébe; csakis a köztudatba jutott eugenikai higiéné szolgálhat a nemi ösztön hatása alatt kialakuló akarat keletkezésekor olyan motívum gyanánt, amely elősegíti a faj érdekeinek érvényesülését. Az idevonatkozó tudományos megállapítások népszerűsítésére szolgáló füzet kiadását és az egész országban terjesztését ajánlja felszólaló. Az eugenikai követelések megvalósítása a társadalom mai változatlan formájában nem lehetséges; de teljes tétlenségre indíthat és ezért veszedelmes több felszólalónak az az álláspontja, hogy csak a szociális állam fogja azokat kielégíthetni. Ne felejtsük el, hogy minden lépéssel, amelyet a faj érdekeinek megértetése felé teszünk, egyszersmind némileg módosítjuk a társadalom belső struktúráját és haladunk a végső cél felé. Siettetjük tehát ezzel annak a társadalomnak kialakulását, amelyben fölszabadult mind a munkásság, mind a ma kétszeresen kizsákmányolt asszony; csak ebben lesznek teljes mértékben megközelíthetők az eugenika szempontjából kitűzött célok is. Dr. Hahn Dezső szerint a társadalom elsőrendű érdeke, hogy az emberanyag, melyből összetevődik, minél tökéletesebb legyen. Az egyén is csak azt akarhatja, már önzésből is óhajtja minden szülő, hogy gyermeke minél tökéletesebb legyen. Mégis azt látjuk, hogy az eugenika biológiai értelemben is, szociológiai értelemben is kezdetleges tudomány. Az emberi kultúrának ugyan általános sajátsága az, hogy még csak nagyon kevés igazán és általános emberi érdek kielégítéséhez vezetett, hogy a felületen aránylag gyorsan halad, a mélybe pedig megdöbbentő lassúsággal terjed. A társadalomtudományok fejlettségével rikító ellentétben áll társadalmi berendezkedéseink siralmas tökéletlensége. Természetfilozófusaink egyidőben élnek a lourdesi víz csodatételeiben hívőkkel és sokkal kevesebben vannak azok,


327

kik természetfilozófusainkat megértik, mint akik Lourdesban hisznek; azért nem csodálja, hogy az eugenika, ez a tudományok tudománya ma még nem lehet gyakorlati tudomány, ezért tartaná a mindenható állam hatalmi tényezőinek felhasználásait eugenikai célok elérésére kilátástalannak még akkor is, ha ezek mindenütt rendelkezésünkre állanának. Ha Amerika egyes államaiban erőszakkal műtét útján teszik képtelenné a visszaeső bűnözőt vagy az alkoholistát — csak a férfit — arra, hogy valaha gyermeket nemzhessen, úgy ez csak bántó karrikaturája az eugenikai tevékenységnek. Mert semmivel sincs bizonyítva, hogy az ily egyén utódai veszélyesebbek a fajra, mint a szifilitikus, a tuberkulotikus gyermekei. Ki vállalkoznék arra, hogy mindezeket — férfit, nőt egyaránt — végig terméketlenné operálja? Ez kivihetetlen is volna, aminthogy előre kizártnak látszik, hogy hatásos legyen bármilyen eugenikai rendszabály addig, míg e rendszabály teljes megértésre nem talál mindazoknál, akikre alkalmazandó volna. Hogy az eugenika céljainak megértése áthassa legalább az emberiség ama kis részét, mely ily tanítások befogadására már kellően elő van készítve, hogy e tanítások aztán a kultúrfirnisznek eme vékony rétegéből beszivároghassanak a milliók nagy embertömegébe, hogy így tisztultabb faji erkölcs kialakulhasson, ahhoz az szükséges, hogy igazságai tudásunk mai állása mellett megdönthetetleneknek mutatkozzanak. Az eugenika alapigazságai ma még nem látszanak ilyeneknek és ezért nagy és fontos feladata a komoly eugenikai kutatásnak, hogy az elfogulatlan, tudományos kritika eszközeivel tisztázza az alapkérdéseket, ne fecsérelje erejét a gyakorlati kivitel módozatainak utópisztikus tárgyalásával. Itt e kritikai munka csak egykét részletkérdésével óhajt röviden foglalkozni. Hogy milyenek az ember testi, szellemi és erkölcsi tulajdonságai, azt két tényező szabja meg: az öröklés, tehát a veleszületett tulajdonságok összessége és a környezet, vagyis az életben reáható tényezők összessége. Az eugenika szempontjából a legfontosabb kérdés az volt, hogy az öröklés, vagy a környezet hatása nagyobb-e? Hogy az öröklésnek hatása van, azt nem kell részletesebben tárgyalni, a hasonlatosságot szülő és gyermek közt szemünkkel látjuk. A biometrikai kutatás az átöröklés mérésére is ad módot és igen éleseszűen konstruált viszonyszámok segítségével kimutatja, hogy bizonyos testi tulajdonságok, a test hossza, a végtagok hossza, a haj színe stb. milyen mértékben örökölhetők. A szellemi tulajdonságokra vonatkozólag is végeztek ily biometrikai kutatásokat és az elért eredmények (a viszonyszámok megegyezése) alapján elfogadták azt a tételt, hogy a szellemi tulajdonságok is első sorban örökölt képességek eredményei. Ez természetesen ahhoz a felfogáshoz vezetett, hogy az embert testi és szellemi tulajdonságaiban első sorban örökölt képességei határozzák meg. További konzekvenciáiban ez a fölfogás odavezetett, hogy az egyén szempontjából már társadalmunk mai szervezete mellett

328


is fontosabbnak tartják veleszületett tulajdonságait, mint a környezet hatása alatt szerzetteket. Az ember elsősorban örökölt tulajdonságainál fogva lesz okosabb, erősebb és élelmesebb. Így értünk el oda, hogy társadalmunk osztálytagozódását is a természetes kiválasztás eredményének kellene tekinteni. A neomaltuziánizmus ilyenformán az emberiség nagy veszedelme volna. Az egy-két gyermekrendszer elsősorban a magasabb társadalmi osztályokban talál gyakorlati alkalmaztatást. A vagyonosok, a műveltek, de az alacsonyabb társadalmi rétegekben is a legokosabb, legértelmesebb elemek látják be legelőbb, hogy érdekükben áll a gyermekszám korlátozása. Így fogynak az értékes elemek, azok, melyek szüleiktől értékes tulajdonságokat örökölhetnének, míg a judíciumnélküli, degenerált, értéktelen elem korlát nélkül szaporodik, veszedelmesen rontva a fajt. A következtetésnek ez a logikus láncolata helyes, ha helyes a kiindulási pont, az, hogy az embert testi és szellemi tulajdonságait elsősorban örökölt képességek szabják meg. De ennek a fontos alaptételnek igazsága még nincs bebizonyítva. A biometrikai kutatás a dolog természeténél fogva ma még nem terjedhet ki sok nemzedékre. Egy-két nemzedékre nézve pedig, ha meg is állapítják azt, hogy szülő és gyermek bizonyos testi és szellemi tulajdonságokban megegyeznek, nem zárhatják ki azt, hogy ebben nincs-e nagy része annak, hogy a környezet hatása, az osztályhelyzet a két nemzedéknél egyforma volt. Vajon örökölte-e a fiú apjától testének satnyaságát, vagy csak azért satnya-e, mert ugyanolyan nyomorban nő fel, mint apja? Azért bűnőző-e, mert apjától örökölte a bűnözésre való hajlamot, vagy azért-e, mert a fegyenc gyermeke oly légkörben nő fel, melyben könnyen fejlődik ki a bűnözésre való hajlandóság? Hahn véleménye szerint épen az ember legfontosabb tulajdonságaira nézve a biometrikai kutatás legnagyobb hibaforrása és gyöngesége az, hogy a megfigyelések nem a nemzedékek elég hosszú sorára vonatkoznak. Ε meggyőződés helyességét egy egyszerű meggondolás igazolhatja. Biológiai törvény az, hogy szerzett tulajdonságok nem örökölhetők. Bizonyos semita fajok évezredek óta végzik a cirkumciziót. Ε fajok újszülöttei azért mindig praeputiummal jönnek a világra, és vannak komoly kutatók, Albert etc, kik azt állítják, hogy bizonyos fejlődési rendellenességek a praeputiomon, melyek e fajokat e műtét kötelezővé tételére késztették, e fajok újszülötteinél még most is észlelhetők. Itt e nemzedékek hosszú sorozatára tekinthetünk vissza. A társadalmi alakulások, melyek a ma uralkodó osztályokat kiváltságos helyzetükbe hozták, úgyszólván szemünk előtt alig évtizedek alatt folytak le. A kisfalusi szatócs fia ügyvéd lesz. Az ügyvéd fiából jogtudós lett. Szellemi tulajdonságait apjától örökölteknek veszi fel a biometrikai kutatás, mi pedig megállapíthatjuk azt, hogy ez a fiú szellemileg is, testileg is sokkal közelebb áll apjához, mint nagyapjához és így a legtöbb esetben már a harmadik nemzedék is feltűnően elüt


329

az őstől, ami nagyrészt feltétlenül a változott környezet hatásának tulajdonítandó. A biometrikai kutatás nem lehet tekintettel az apa és az anya befolyására. Pedig melyik orvos tagadná a női csírasejt hatását az utódra. Nem lehet tekintettel a kereszteződésekre s így öröklötteknek vesz föl oly tulajdonságokat, melyek kétségtelenül a környezet hatása alatt keletkeztek, mert viszonyszámaival legföljebb azt tudja bizonyítani, hogy bizonyos tulajdonságok néhány nemzedékben megegyezők. Ennek pedig nincs bizonyító ereje, mert sehol sem lehetett kizárni a környezet átalakító hatását, még a Dugdale híres esetében sem, aki egy iszákos asszony 834 leszármazottja közt 181 prostituáltat, 142 csavargót és 7 gyilkost mutatott ki. Szembetűnő az okfejtés helytelensége ott, ahol leghangosabban demonstrálják az úgynevezett fajromlás hatásait, mikor a sorozásokra kerülő újoncanyag satnyulását hangoztatják; Mármarosban 459 hadköteles közül 41-et találtak katonai szolgálatra alkalmasnak. Egy évtized alatt lényegesen rosszabbodott tehát az emberanyag. Ez nem tudható be a kultúra rohamos haladásával járó, a természetes kiválasztódás eliminálása folytán beállott fajromlásnak, az előbb kifejtett okokból nem is tarthatja felszólaló a szerzett testi és szellemi tulajdonságok átöröklődésének, hanem elfogadja azt a tudományosan meg nem okolt, de valószínűleg helyes megokolást, melyet a bizottság fűz jelentéséhez, hogy a pálinkafogyasztás emelkedése, a megye lakosságának kulturális és gazdasági viszonyai okozzák az emberanyak satnyulását. A környezet hatásáról az egyén testi és szellemi tulajdonságainak kifejlődésére sok és meggyőző adatot gyűjtöttek. Ez adatok alapján és a biometrikai kutatás nemzedéksorozatainak rövidsége, elégtelensége folytán nem látszik beigazoltnak azt, hogy az emberanyagnak napjainkban tapasztalható romlása az öröklött tulajdonságok megromlására volna visszavezethető, hanem elsősorban a környezet hatását, a társadalmi forma tökéletlenségeit tarthatjuk e satnyulás okainak és csak ennyi tekinthető kifogástalan szociológiai és biológiai módszerekkel beigazoltnak. Kisebb jelentőségű az öröklés útján az egyénnel veleszületett tulajdonságok hatása. Fel kell tennünk azt, hogy a legtöbb ember csírasejtjeiben oly sok egészséges energia van felhalmozva, hogy társadalmunk gyalázatosságai és a kedvezőtlen környezet ellenére, melyben az emberiség többsége él, is alig romlott az emberi faj, mint ilyen és hogy bizonyos társadalmi osztályok, kedvezőbb gazdasági helyzetbe jutva, csakhamar kiheverik a satnyulás tüneteit. Ε föltevés valószínűsége mellett bizonyít az a tünet, hogy a kultúrállamokban a halandóság a legújabb időben lényegesen kisebb lett, ami nehezen volna összeegyeztethető az általános fajromlás fölvételével. Vannak kutatók, kik azt állítják, hogy a természetes kiválasztódás az emberi társadalomban ma úgyszólván megszűnt. Az alkoholistákat, az elmebetegeket, a tuberkulotikusokat szanatóriumokban, gyógyintézetekben ápoljuk, féltő gonddal életben

330

Hahn: A fajnemesítés (eugenika) probléma

tartjuk őket, hogy degenerált gyermekeket nemzhessenek és ronthassák a fajt. A higiéné fejlődése mindenütt csökkenti a halandóságot, megküzd a fertőző bajokkal és így oka annak, hogy életben maradnak a gyengék, a nem kívánatos elemek, melyek egyébként az erők szabad küzdelmében a természetes kiválasztódás útján elpusztultak volna. Ez nagy tévedés és nehezen kiküszöbölhető, mint minden tévedés, melynek magvában némi igazság van. Az igazság az, hogy a kultúrállamokban a higiéne terjedésével az általános halandóság fogy. De az a hit, hogy most már el van hárítva az emberiség útjából a halált, pusztulást okozó társadalmi tényezők többsége, hogy most már a természetes kiválasztódás is szűnőben van, az aránytalanul nagy és érthetetlen túlbecslése a kultúrának és a higiénének. Nem a higiénét mint tudományt nézzük. Az talán képes volna ilyen csodákra. De tanításának érvényesítésére gondoljunk a mai társadalomban. A lakosság összhalandósága csökken. Az igaz. De tegyük fel, hogy a természetes és jó életviszonyok közt élő egészséges ember átlagban elélhet 70—75 évig. Ilyen életkort véve alapul, a halálozás száma 13.3 pro mille volna. Ezer ember közül évenként 13,3 halna meg. Voltak Angolországban 1847-től 1871-ig terjedő időben tényleg körzetek, melyekben a halandóság foka tényleg csak 15—17%-os volt. De átlagosan sokkal nagyobb az európai népek halandósága. A halálozási coefficiens Magyarországon 30-nál is magasabb. A higiéne tehát még távolból sem töltötte be hivatását. Magyarországon évente 80.000 ember hal meg tüdővészben és állandóan 500—600.000 gümőkóros. Az összes tüdőszanatóriumokban mégis alig van 500 hely. Németországban, ahol legfényesebbek a tüdővész elleni küzdelem alkotásai, alig 3—4%-a a gümőkórosoknak talál helyet szanatóriumokban. Tényleg úgy áll a dolog, hogy a higiéne alig képes arra, hogy széles néprétegek elszegényesedéséből, elproletárosodásából, a kultúrélet más jelenségeiből, a lakászsúfoltságból, az élelmiszerdrágulásból beálló egészségi károkkal megküzdjön és amit nyerünk a vámon, elvész a réven. Kultúréletünk a gyilkos és néppusztító tényezők nagy és leküzdhetetlennek látszó sorozatát teremtette meg. A természetes kiválasztódás pusztító tényezőit, ha egy helyen apasztotta, máshelyen megsokszorozta őket. Ha egy társadalmi réteg, a vagyonosabb osztály számára talán apadt is e pusztító tényezők száma, ez még nem jelent sokat, hiszen feltűnő kisebbségről és bizonyos eugenikai iskolák tanítása szerint a konzerválandó értékesebb elemekről van szó. A kultúrélettel járó nagy társadalmi bajok emberpusztító szelektív hatásával szemben a higiéne és a társadalom minden törvényes és charitativ embermentő akciója sem tudott megküzdeni és kérdés, hogy az egyenleg a jövőben milyen lesz, mert sok tekintetben még rosszabbodnak is a viszonyok. Példáit ennek a pusztító hatásnak számtalant tudunk felsorolni. Budapest főváros statisztikai hivatalának aligazgatója, Dr. Pikler


331

kimutatta, hogy pl. 1907-ben a IV. kerületben a legvagyonosabb lakosságú belvárosban 1000 lakó közül meghalt 12,4, a III. kerületben a legszegényebb lakosságú Ó-Budán meghalt 23,8, tehát majdnem mégegyszerannyi. A IV. kerületben az emberek átlag elért életkora 448/12-ed, a III. kerületben 314/12-ed év. Ezek a különbségek nem lehetnek földrajzi tényezők következményei A III. kerület fekvése egészségesebb, mint a IV-iké. A különbség oka a lakosság gazdasági viszonyainak különbözőségében keresendő. Pikler kimutatta, hogy e különbségek az analfabéták számában, a lakások zsúfoltságában, a kultúrélet majdnem minden relációjában is fennállanak. A foglalkozás, az ipari bérmunka munkaviszonyai is nagy mértékben befolyásolják a halandóságot. Flügge angol statisztikából állapította meg, hogy a 35 évnél idősebb, de 45 évnél ifjabb lakosságból 1000 szabó közül meghal évente 129, 1000 cipész közül 111, 1000 földműves közül csak 88. Ezer élő közül évente meghal (25—45 életévig) pap 4.6, mezőgazdasági munkás 7,5, cipész 9,3. szabó 10,7 és reszelővágó-munkás, ami a legegészségtelenebb foglalkozások egyike, évente 15,3. A reszelővágók halandósága tehát háromakkora, mint a papoké. A berlini betegpénztár kimutatása szerint 1000 nyomdász közül meghal évente 17, 1000 mázoló közül 12, 1000 asztalos közül 11, 1000 mészáros közül 4,5. A nyomdászok halandósága tehát majdnem négyszer akkora, mint a mészárosoké. Solingen kerületében az iparfelügyelő megállapítása szerint egy fémköszörülő-munkás átlagos élettartama 39 év, a többi lakosságé ugyané kerületben 54 év. Sveici kimutatás szerint 1000 selyemgyári munkás közül évente megbetegszik 205, 1000 pamutszövő-gyári munkás közül 285, 1000 gépmunkás közül pedig 419. Ε különbségek még akkor is horribilisek, ha fel is vesszük, hogy e hivatás megválasztásánál már bizonyos szelekció érvényesül. A felsorolt néhány adattal csak azt akartam illusztrálni, hogy a modern termelési módszerek emberpusztító hatását a higiéne még nem tudta ellensúlyozni. Az ipari munka terjed és vele terjednek az belőle háramló egészségügyi károk. A természetes kiválasztódás megszűntéről, vagy csak nagyarányú korlátozásáról a mai viszonyok között még beszélni sem lehet. Annál szembetűnőbb a csíramérgek pusztítása. Az alkohol, a szifilisz, a többi csíraméreg hatását naponta látjuk. A szifilitikus anyának, szifilitikus fekélyekkel borított újszülöttjét minden orvos látta; hogy az iszákos apa gyermekei közt hamarabb akad eskóros, mint az absztinens gyermekei közt, minden statisztikus igazolhatja. Itt nem a hajlam örökléséről van szó, hanem a csírasejt megbetegedéséről van szó. A legjobban differenciált sejtek az idegsejtek és a csírasejtek, a legérzékenyebbek a szervezeti mérgek ellen. A csíramérgek beteggé teszik magát a csírát, így lesz aztán beteggé, nyomorékká az utód is. Az ipari termelés a csíramérgek számát is szaporította. Csíraméreg pl. az iparban annyira elterjedt ólom is. Száz ólommal foglalkozó munkásnő

332

Dienes: A faj nemesítés (eugenika) problémái

közül, Tardieu megállapítása szerint, 60 vetél el. Száz szifilisben szenvedő nő közül csak 28, pedig a szifilis a természetes elvetélésnek leggyakoribb oka. A magyar agyagedény-iparral foglalkozó munkások gyermekei között, amint azt Dr. Chyzer Béla kimutatta, feltűnő sok a degenerált, nyomorék. Míg tehát társadalmi viszonyaink között a házasság mai rendszere mellett akár a pozitív, akár a negatív kiválasztódás mesterséges elősegítése gyakorlatilag keresztülvihetetlennek, elméletileg még eléggé meg nem alapozottnak látszik: addig a csíramérgek elleni küzdelem eredményes és mindenképen indokolt is. A csíramérgek elleni küzdelem és oly faji morál megteremtése, mely az egészséges önzés mellé a faj iránti kötelezettség érzését is átviszi a gondolkodó ember öntudatába és cselekvéseibe: ezek az eugenika legfontosabb gyakorlati feladatai. Az öröklés szabályainak nem statisztikai, hanem biológiai összehasonlító módszerekkel való kutatása, a csíramérgek pusztító hatásának alaposabb tanulmányozása lesznek tudományos alapjai e morálnak. Nem állami beavatkozás, hanem szüntelen, makacs, semmiféle akadálytól meg nem riadó, magát meg nem adó, elszántsággal folytatott felvilágosító munka pedig a terjesztés egyetlen hatásos eszköze. Ez a munka nem lesz könnyű. De vigaszul szolgáljon az, hogy e munka az életnek vigasztalan mélységeiből derűs magasságokba visz és hogy az út a magasság felé mindig hosszú és mindig fáradságos. Dr. Dienes Lajos zárszavában konstatálja, hogy a biometrika módszere és jelentősége ellen két részről merült fel komoly kifogás. Dr. Fülöp Zsigmond nem kifogásolta a módszert és az eddig elért eredmények megbízhatóságát, de szerinte ezeknek a vizsgálatoknak és eredményeknek nem sok jelentősége van az eugenikára nézve. Az eugenikára csak általános biológiai tudásunk előhaladását tartja lényegesnek. Ezen felfogáshoz részben előadó is hozzájárulhat. A legtöbb az eugenikában fontos jelenség belátását tényleg alig várhatjuk csupán az embereken gyűjtött statisztikai anyag feldolgozásától, ami mindig izolált és sohasem eléggé ellenőrizhető ismeretekhez fog vezetni. Ismereteink megbízhatóságát mindig biológiai tudásunk haladása fogja nyújtani. Azonban jelenleg igen sok jel azt mutatja, hogy az útja ezen biológiai ismeretek megszerzésének épen a biometrika lesz. Az átöröklés egész vizsgálata akár a Galton, akár a Mendel által megkezdett úton halad, lényegileg a biometrikához tartozik: csoportokat vizsgál meg, statisztikailag jár el s igen sok esetben a mendelizmus hívei is a Pearson által kifejlesztett matematikai segédeszközöket használják. A variációk, a mutációk kilépésének, a külső környezet hatásának vizsgálatát, akár emberről, akár más élőlényről van szó, el sem tudjuk képzelni

Dienes: A fajnemesítés (eugenika) problémái

333

a variációk eloszlásának exakt leírása nélkül; ismét a biometrikához kell folyamodnunk. A biometrika sokkal általánosabban használható és használatos tudományos módszer, mint azt a referátumban lehetséges volt feltüntetni s igen valószínű, hogy nagy szerepe lesz az eugenika alapján fekvő biológiai jelenségek tisztázásában. De a biometrikának nemcsak ez az általános jelentősége van. Akkor is, ha a biológiai kérdéseket a növényeknél és állatoknál tisztáztuk, ahhoz, hogy nyugodtan merjünk rájuk szociálpolitikát alapítani, szükséges ellenőriznünk, hogy az embereknél is úgy folynak-e le azok s ennek igazolására meg kell szereznünk a lehető legnagyobb bizonyosságot. Ezt a bizonyosságot csak a biometrikai vizsgálat adhatja meg. Más módot — mellyel képesek volnánk a szóban forgó problémákat az emberre vonatkozólag megvizsgálni és eldönteni — eddig nem ismerünk. Másfelől a társadalom hatására vonatkozó konkrét és megbízható ismereteket csupán olyanfajta vizsgálatok adhatnak, mint aminőket a londoni eugenikai laboratórium most is végez. Előadó nem tartja ezen vizsgálatok eredményét mindenben megbízhatónak, azonban azt hiszi, hogy igen sok hasonló, kiterjedt és megbízható anyagra támaszkodó vizsgálat az egyedüli módja annak, hogy a társadalomban folyó biológiai jelentésekről necsak feltevésekkel, hanem ismeretekkel is rendelkezzünk. Azt, hogy a biometrika egyes esetekre nézve nem előrelátást, hanem valószínűséget ad, nem tekinthetjük komoly hátránynak. A társadalomban úgysem az egyes eseményeknek van szerepe; s egyelőre úgysem propagandát akarunk csinálni, hanem megbízható ismereteket szerezni. A biometrika módszere, illetve eddigi eredményei ellen Dr. Rónai Zoltán emelt kifogást. Először kétségesnek tartja, hogy a biometrika által az átöröklésre megállapított adatok tényleg az átöröklésre vonatkoznak s nem a környezet hatását mutatják-e; másodszor azt hiszi, hogy az előadó által a környezet hatására nézve közölt vizsgálatok alapján egyáltalán nem lehet kritika tárgyává tenni azokat az adatokat, amelyeket szerinte más vizsgálatok kétségtelenné tettek. A kritika első részének nem tudunk jelentőséget tulajdonítani. Támogatására három gondolatot használ fel Rónai: 1. Az egyes párok (apák és hozzátartozó fiúk) környezete oly eltérést mutat a többi párok környezetétől, hogy az számot adhat a talált hasonlóság jelentékeny részéről. 2. A környezet lehetséges hatásának bizonyítására szolgál az, hogy az egyes néposztályok között testalkatban különbséget találunk. 3. A fajkeveredés oly nagy, hogy a testalkatban való különbség oka nem lehet az öröklött képességek különbözősége. Ezen állítások alapján Galton törvényének helyességét kétfajta okból nem lehet kétségbe vonni. Az első az, hogy a törvény bizonyítékainak legnagyobb része nem eshetik ezen kritika alá. Az élőlények tulajdonságait a külső környezet igen különböző mértékben befolyásolja. Míg

334

Dienes: A fajnemesítés (eugenika) problémát

a testsúly, izomerő, növényeknél a magasság, a mag nagysága, zsír- vagy keményítőtartalma stb. nagy mértékben változik a környezet szerint: addig más tulajdonságok, mint a szőrözet színe, az idegrendszer súlya és szerkezete, egyes morfológiai tulajdonságok stb. alig befolyásoltatnak a környezet által. Hogy egy bizonyos tulajdonság mely csoportba tartozik, azt csak a tapasztalat döntheti el. Oly tulajdonságoknál, melyek a környezet által tudvalevőén igen kevéssé befolyásoltatnak, a környezetben előforduló kisebb változások az öröklés vizsgálatában hibát nem okozhatnak. Azok a tapasztalatok, amelyeken Galton törvénye nyugszik, jórészben ily tulajdonságokra vonatkoznak. Második ellenvetésül hozhatjuk fel, hogy az említett három állítás helyessége egyáltalán nem bizonyos. A keveredés arra sem elég, hogy egyes osztályokon belül kiegyenlítse az egyének öröklődő képességeinek eltérését. Úgy az állatokra, mint növényekre vonatkozó vizsgálatokból nyilvánvaló, hogy az egymással folytonos keveredésben levő egyének között igen eltérő öröklődő képességekkel bíró egyének vannak s hogy ezen eltérés oka az öröklés, nem pedig új változatok előállása. Annál kevésbbé mondhatjuk bizonyosnak azt, hogy a keveredés elég arra, hogy a különböző társadalmi osztályokban az öröklődő képességek megoszlását egyenlővé tegye. Ha nem akarunk az öröklődő képességek homogén voltára következtetni, akkor nincsen semmi alapunk arra, hogy ne kételkedjünk a Rónai által idézett vizsgálatok megbízhatóságában. Különben is ezen vizsgálatok, legalább is amennyiben nekünk hozzáférhetők voltak, nem mutatnak a testmagasságban az egyes társadalmi osztályok közt nagyon jelentékeny különbséget. Így a Niceforo: Anhtropologie der nichtsbesitzenden Klassen 112. lapján lévő táblából a jómód és a testmagasság közötti korreláció koefficiense 0,3-nak adódik ki.* A többi felnőttekre vonatkozó * A számítást nem hajthattuk pontosan végre, mert az adatok részben nem elég számosak, részben nincsenek közölve. A számítások hosszadalmassága is akadályul szolgál. Középértéknek a két csoport arithmetikai közepét vettük és standard eltérésül Pearson adatát használtuk. (7 cm.) A valószínű hiba legfeljebb pár századra terjedhet ki. A gyermekekre vonatkozó adatokat a megfelelő számítási adatok hiánya miatt nem lehetett kiszámítani. Úgy látszik, hogy a szegény és jómódú gyermekek fejlődése nem halad parallel. Hogy véletlen-e ez ezeknél az adatoknál vagy nem, azt nem lehet eldönteni. Lehetséges az, hogy a környezet e fejlődést jobban befolyásolja, mint a felnőttek testmagasságát. De nyilvánvaló, hogy a felnőttek összehasonlításánál ez nem játszhat szerepet. Meg akarjuk még jegyezni, hogy az idézett munka 115. lapján levő tábla hibás, mert a középértéket utánaszámítva a szegények és jómódúak között jóval kisebb eltérést kapunk, mint amit belőle Niceforo számít ki 3,9 cm. helyett 1,2 cm.-t. Ha ez a helyes érték, akkor ez a tábla egészen más korrelációt mutat ugyanazon csoportok közt, azaz mutatja, hogy a vizsgált esetek száma nem kielégítő.

Dienes: A fajnemesítés (eugenika) problémai

335

adatok, melyeket Niceforo felemlít (48. 1.) 0,2 körüli vagy kisebb korrelációt mutatnak. Mindenütt jóval kevesebbet, mint a Galton törvényét kifejező korrelációk. Még ha ez a korreláció egészen a környezet hatásából származnék is — amit jelenleg semmi sem bizonyít — akkor is azt mutatná, hogy a külső környezet oly nagy különbségei is, mint aminők a proletár és a jómódú osztályok közt vannak, a testmagasságot félannyira sem befolyásolják, mint az átöröklés. Az apák és fiúk hasonlóságának környezetük hasonlóságából való magyarázatát tarthatjuk legkevésbbé valószínűnek. Az anyag, melyen Pearsonnak a testmagasságra stb.-re vonatkozó számításai alapulnak a jómódú angol középosztályból van összegyűjtve. Ha a kapott korrelációt vagy annak nagy részét a környezet hatásából akarjuk leszármaztatni, azt kell feltételezni, hogy az apák és fiuk környezete 1) hasonlít egymáshoz, 2.) a többitől való közös eltérésük oly nagy, hogy a testmagasságban lényeges eltérést hozhat létre. Ha a környezet és testmagasság korrelációja a jómódúak és proletárok közt sem emelkedik 0,2-nél magasabbra, bizonyára igen sokkal kevesebb lesz a jómódú társadalmi osztályon belül annak hatása, hogy az utódok a szüleik életmódját követik. Ha fölvesszük, hogy az utóbbi hatás fele az elsőnek, az még nem változtatja meg a korreláció-koefficienseinket oly mértékben, hogy az azokból az eugenikára levont következtetéseinket is meg kelljen változtatni. Mi nem hisszük, hogy a korrelációkoefficienseinkben a környezet hatása lényegesen szerepel; az, hogy a korreláció-koefficiensek egyeznek azon tulajdonságok koefficienseivel, amelyeknél a környezet hatása nem jön számításba, elég biztosítékul szolgál erre nézve. De ha Rónai gondolatmenetét el is fogadjuk, tekintetbe véve a szóban forgó számok nagyságát, a korreláció-koefficienseket nem kell lényegesen megváltoztatni. A kritika második részére előadó a következő megjegyzéseket teszi: Az, hogy a kriminalitási, öngyilkossági statisztika mily nagy anyagra támaszkodik, annak a kérdés eldöntésében nem tulajdoníthatunk fontosságot. Kisebb anyagra terjedő, de megbízható vizsgálat sokkal több következtetést enged meg. S minden hiánya mellett és dacára (melyeket inkább kiemelni, mint elpalástolni igyekeztünk) az általunk említett vizsgálatoknak több igen nagy előnye van azon vizsgálatok felett, amelyeket Rónai említ. 1. Nagyjából egy társadalmi osztályhoz tartozó egyénekre vonatkoznak egy városon belül. 2. Azok a tulajdonságok, amiket figyelembe vesz: testmagasság, súly stb. nem függenek a társadalmi viszonyoktól, mint a kriminalitás, az öngyilkosság, amellett sokkal egyszerűbb és jobban ismert tulajdonságok, mint a mortalitás. 3. Lehetségessé teszi, hogy ne csupán a hatások jelenlétét mutassuk ki, hanem azt is, hogy összehasonlíthassuk azok nagyságát. Hogy a környezet hatásának — mindig eltekintve a szélső

336

Fülöp: A fajnemesítés (eugenika) problémái

esetektől — kisebb szerepet vagyunk hajlandók tulajdonítani, mint az átöröklésnek, annak egyéb okai is vannak. Ilyen az a tapasztalat, hogy a szervezet nemes részei alig szenvednek a környezeti hatások alatt. Ha az állat lefogy vagy hiányos táplálkozás miatt rosszul fejlődik, az idegrendszer a szív- és érrendszer alig lesznek ezáltal befolyásolva. A hasonló öröklődő képességgel bíró ikrek rendesen hasonlóak maradnak a legkülönbözőbb környezetben, míg azt egyetlen esetben sem találták, hogy a nemhasonlóak egyforma környezet hatása alatt hasonlóbbakká váltak volna. S talán a leghathatósabb érvet az állatok és növények nemesítése körül tett tapasztalatok szolgáltatják. A környezet akármilyen változtatása mellett is, ha jó eredményeket akarunk elérni, minden fajnál és minden tulajdonságra nézve a leszármazást is szabályozni kell. Mi sem hisszük azt, hogy az eugenikus laboratórium eddigi vizsgálatainak eredményei mindenben összhangban lesznek a későbbi vizsgálatokkal s az eddig kapott számadatok nem fognak később korrekcióra szorulni. De az a benyomásunk, hogy igen nagy haladást jelentenek az eddigi hasonló vizsgálatok felett s az eredmények a legnagyobb reményekre jogosítanak fel. Hogy igazunk van-e vagy nincsen, azt alig lehet egy rövid vita keretében végleg eldönteni. Valószínűleg nem is fogja más eldönteni, mint az, hogy a későbbi fejlődés kinek ad igazat. Dr. Fülöp Zsigmond zárszavában mindenekelőtt megállapítja, hogy a legfontosabb alapvető kérdésekben a felszólalók többsége osztotta az ő álláspontját; így a szerzett tulajdonságok átöröklését, a környezeti behatások fontosságát illetőleg. Újból hangsúlyozza, hogy az eugenikai kutatásokban a döntő tényezőket az általános biológiai kísérleti eredményei szolgáltatják. Ezzel szemben a biometrikai kutatások csak egyoldalú és másodrendű fontosságú kutatási módszer gyanánt szerepelhetnek. A vita során felmerült ellenvetések körül legfontosabbnak tartja, hogy van-e csakugyan degeneráció? Mivel e kérdés rendkívül komplikált és igen széles területen mozgó, ígéri, hogy ezt beható tanulmányozás tárgyává teszi s annak eredményéről külön előadásban fog beszámolni.

Szemlék és jegyzetek Szirtes Artúr: Képek az ausztráliai munkásdemokráciákból. (A Commonwealth.)* A ma már önálló gyarmatként szereplő Dominion of New-Zealandtól eltekintve Ausztrália hat gyarmatországból áll: New-South-Wales, Victoria, South-Australia, Western-Australia, Queensland és Tasmania. 1901-ben létesült az egységes politikára törekvő gyarmatországok között az államszövetség, amelynek keretében a hat szövetséges ország egyszersmind hat külön állam. Ezt az államszövetséget Commonwealthnek nevezik, amely elnevezés alatt egyben a nevezett hat gyarmat összes területét is értik. Ez a terület, amelyre a brit birodalom nevében először Philipp kapitány tette kezét 1788-ban, 7,699.652 négyzetkilométer kiterjedésű. Az 1908. évi népszámlálás szerint 4,119.481 lélek lakja. Tasmaniától eltekintve Victoriának van a legkisebb területe, de termékenysége folytán (Victoria, the Garden-State) aránylag a legnépesebb; Nyugat- és Délausztráliának viszont a legnagyobb a területi kiterjedésük, de terméketlenségük folytán (ismét Tasmaniától eltekintve) a legkevesebb a lakójuk. A bennszülöttek száma Ausztrá* Új-Zélandot a Huszadik Század 1910. évi júniusi számában ismertettem lelen cikkemben kizárólag a többi ausztráliai államra szorítkozom. Valamint azonban Új-Zélandról szóló tanulmányomban, ebben a cikkemben sem kívánok e demokráciák minden nevezetes intézményének minden részletére kiterjeszkedni. Lehetetlen volna is ez egy-egy rövid cikk keretében. A részletek tekintetében utalnom lehet csupán Siegfried, Reewes, Métin és Schachner kimerítő könyveire. Cikkeim célja legfőkép az, hogy a leglényegesebb viszonyok ismertetése kapcsán élesen megjelöljem azokat a legfőbb szempontokat, melyekből az ausztrálázsiai szociális fejlődést meggyőződésem szerint szemlélni kell. Leglényegesebb forrásaim voltak jelen második cikkem adatai tekintetében: Official Yearbook of the Commonwealth of Australia és az egyes államok külön hivatalos évkönyvei. Reewes W. P.: State experiments in Australia and New-Zealand (London, 1902.) Schachner R: Australien in Politik, Wirtschaft, Kultur. (Jena, 1909.) Egerton Η. Ε.: A short history of British Colonial policy. (London, 1908.) Vigouroux L.: L’évolution sociale en Australasie. (Paris, 1902.)

338

Szirtes: Képek az ausztráliai munkásdemokráciákból (A Commonwealth)

liában is (mint Új-Zélandban) fogyóban van. Mintegy 153.000 ma a számuk. A nem-angol települők (német, amerikai, skandináv, kínai, japán, szíriai) száma is — az angol idegengyűlölet folytán — erősen csökken. Ausztrália népe tősgyökeres brit, gondolkodásában, szokásaiban és ideáljaiban egyaránt. Brit, mely azonban álmaiban és törekvéseiben mind észrevehetőbben különválik az európai testvérektől és egyéniségében mind önállóbb ausztráliai britté lesz. A hat állam keletkezésének folyamata a 19. század első felében ment végbe. Pénzügyi és politikai okok azonban a 19. század második felében a közigazgatásilag decentralizált államokat politikai centralizációra kényszerítették. Az ausztráliai-brit Parkes vérközösségi jelszava (the crimson thread of kinship runs through us all) toborozta össze 1890-ben Melbourne-ban az első szövetségtanácsot. Tíz év vitája után, leküzdve az egyes államok önzését, 1901 január 1-én életbe lépett végre az ausztráliai államszövetség. Ez államszövetség alaptörvénye értelmében az államok összességének, a Commonwealth-nek külön parlamentje van, melynek hatáskörébe az államok összességére hatályos kereskedelmi, pénzügyi, közjogi, tengerjogi, közlekedésügyi, stb. törvényhozás tartozik, míg ellenben a magánjogi törvényhozás zöme, továbbá a büntetőjogi, egészségügyi, ipari, szociálpolitikai, közoktatásügyi és erdő-, mező-, bányagazdasági törvényhozás az egyes államok külön joga maradt. A közös, azaz szövetséges törvényhozás hatalma, főleg annak folytán, hogy a pénzügyi törvényhozás az államközösség joga, nőttön nő. Az irányzat az, hogy az államszövetség törvényhozásának köre az egyes külön törvényhozások hatáskörének rovására mindinkább szélesíttessék. A mai államrendet a letelepült bevándorlók hosszas küzdelme és az anyaország jobb belátása hozta létre. A férfiak választói joga 1857/8 óta általános és titkos. A nőknek 1894 óta van választói joguk (Új-Zélandban 1893 óta), és pedig aktív és passzív egyaránt. Ausztráliában sem volt még ugyan nő képviselő, de minden jel arra vall, hogy — a nő politikai érettségének fokozatos elismerése folytán — nemsokára lesz. A victoriai Women's political Association elnöknője például a szövetségi parlament tagjainak első választásakor (1901) már 51.497 szavazatot kapott, amely szám már csaknem diadalra juttatta. Az érintett szavazati jog alapján választott képviselők (alsóház) három évenként választatnak és fizetést kapnak. Az angol tradícióktól még telített ausztráliai államszervezetekben sem lehetett ugyan a londoni House of Lords mására készült felsőházak szervezését elkerülni, de csakhamar kiderülvén, hogy a demokratikus fejlődés nem tűri meg a felsőházak intézményét, ezek befolyása egyre csökken és az ausztráliai parlamentek összetétele mind közelebb jut a demokráciában egyedül helyes egy kamara-rendszerhez. A Commonwealth parlamentje felsőházának tagjait ma már az összes államok polgárainak általános és titkos választása jelöli ki. Az ausztráliai államok pénzügyi politikája főleg a 19. század közepe után alakult ki, akkor, amidőn a nagy aranymennyiségek fölfedezése folytán az Ausztráliába vándorlás divatos és tömeges lett. Az államok hitele fokozatosan emelkedett és mind nagyobb beruhá-


339

zások lettek eszközölhetők. A nagy kiterjedésű, parlagon heverő földek legnagyobb része ekkor ment át az államok kezéből az egyesekébe. Mintegy a 80-as évektől kezdve tettek ilyenformán az adók is némi jelentőségre szert. Noha a földadó is, a jövedelemadó is enyhe (az adómentes jövedelem ma Tasmaniában 100 font, Délausztráliában 150 font, a többi államokban 200 font, progresszivitás tekintetében pedig sem a föld, sem a jövedelemadó nem mintaszerű), az adók és illetékek mégis lényeges állami jövedelmi források. Az ausztráliai államoknak adókból befolyt összes jövedelme például 1906/7-ben 3,986.922 fontot tett. Az adók — és ezek között első helyen az angol mintára behozott örökösödési adók említendők — általában az összes államok jövedelmének mintegy 28,5%-át teszik; a többi jövedelmet főleg az állami vállalatok (public works) hajtják (az államok összes jövedelmeinek több mint felét), melyek közül első helyen a vasutak említendők. Tetemes állami jövedelem forrásai a mai védvámos rendszer mellett a vámok is. Anglia fennhatósága Ausztráliában ép úgy, mint Új-Zélandban a Governor útján érvényesül. Óvatosan kerüli Anglia ma már itt is a Governor jogainak részletes törvényes körülírását. Csupán a három főjog van itt is részletesen törvénybe iktatva: a vétójog a törvények hozásánál, a parlament feloszlatásának joga, az új minisztérium kinevezésének joga. Mindezeknél erősebb azonban az a befolyás, mellyel a kormányzó a közhangulatot irányítja akkor, amidőn a politikai vitákban hol az egyik, hol a másik párt mellé áll. Ám a kormányzó itt épp úgy, mint Új-Zélandban igen óvatosan és lehetőleg feltűnés nélkül érvényesíti befolyását. Anglia gyarmatügyi politikája ma arról a taktikájáról nevezetes, hogy gyarmatállamainak látszólag lehetőleg teljes önállóságot ad és — a múltak példáin okulva — csak ott szól dolgaikba, ahol ezt a birodalom érdekei föltétlenül megkövetelik. Viszont Ausztrália, ha itt-ott nyíltan el is árulja, hogy szeretne végre teljes és valóságos függetlenségre szert tenni, bölcsen tudja, hogy a közel Ázsiából nagy veszedelmek fenyegetnék, ha a hatalmas angol protektor nem tartaná kezét fölötte. Hozzájárul a ragaszkodás eme legfőbb okához az az igen fontos ok is, hogy Ausztrália hitelszükségletét még most is túlnyomó részben (az összes államadósságok 77,28%-át) Londonban elégíti ki, továbbá, hogy az alább ismertendő állami segítő tevékenységek folytán az ausztráliai termények legnagyobb része a londoni piacon kel el. Anglia is bölcsen tudja tehát, miért ad bőven pénzt Ausztráliának és miért tartja fölötte protektori kezét: dús talaj megműveléséhez és kiaknázásához nyújt odatelepített véreinek segédkezet, okos politikájával, eszközeiben alig látható, de hatásaiban annál nyomatékosabban érvényesülő befolyásával pedig oda törekszik az ausztráliai államéletet fejleszteni, hogy a gazdag terménymennyiséget lehető jutányos áron a londoni piacon az angol világ fogyassza el. Elsősorban Anglia eme érdekéből magyarázandók a demokratikus állapotok és a munkásvédelmi törvényhozás fejlettsége. Anglia elsőrendű érdeke, hogy a munkás Ausztráliában igen jól érezze magát, azaz jól dolgozzék, és hogy lehetőleg minden Ausztráliában élő ember ilyen munkás legyen. Így sikerült a munkástábornak keresztül-

340


vinnie, hogy a szakszervezetek a maguk külön képviselőit küldhetik a képviselőházba, aminek révén aztán kiválóan fejlett munkásvédelmi törvényhozás létesült. (A szakszervezetek képviselői egyébként önálló szövetségtanácsban is — Federal Council — egyesülnek, melynek az a kötelessége, hogy a munkások összességének érdekei fölött őrködjék. Amerikai mintára létesült az Australian Federation of Labour, mely a munkásság szellemi irányítója; elvei a németországi szociáldemokratapárt alapelveivel sokban egyeznek.) Eme nézőpontból érthető meg az a kép, mely az ausztráliai munkásdemokráciák szemléleténél elénk tárul. Úgy látszik, a birtokpolitika az egyetlen terület, amelyen a munkásdemokrácia törekvései még legkevésbbé érvényesültek az Ausztráliában sem hiányzó kapitalista korrupcióval szemben. Az ausztráliai birtokpolitika ugyan nagyjában azonos az új-zélandival, ennek fejlettségét azonban eddig el nem érte. Ez a modern ausztráliai birtokpolitika (részletesebben Új-Zéland, mint korunk legfejlettebb szocialisztikus államszervezete című tanulmányomban ismertettem a Huszadik Század 1910 júniusi számában) closer settlements néven ismeretes és röviden abban áll, hogy az állam a nagybirtokot kisajátítja (kényszer útján megvásárolja) és aztán kisbirtokok alakjában újra felosztja (örökbérbe adja) Új-Zélandban teljes sikerrel valósult meg e rendszer; a Commonwealth államai közül csupán New-South Wales és Victoria számolhatnak be némi eredményekről. Egy kéz illetve egy család kezében itt is általában legfeljebb 640 illetve 2000 acre terület lehet (aszerint, amint I. illetve II. minőségű földről van szó), azonban a további birtokszerzés tilalma távolról sincs oly hatályosan szabályozva, mint Új-Zélandban, aminek folytán természetesen az egész rendszer élét veszti Amint föntebb is történt róla említés, a földadó mai rendszere sem alkalmas arra, hogy a nagybirtok fejlődését megakadályozza. A felsőházaknak eddig még mindig sikerült a munkáspártokat a földadó progresszivitására irányuló törekvéseikben megakadályozniuk. A nagybirtokok száma nő. New-South-Wales-ben például 1885-ben még csak 513, 1905-ben már 722 volt a 10.000 acre kiterjedést meghaladó földbirtokok száma. Ennek legfőbb oka bizonynyal az, hogy Anglia sem igen kedvez e téren a munkásdemokráciák törekvéseinek, minthogy — úgy hiszi — az egyes nagybirtokosoktól ép úgy meg tudja az olcsó és jó terményt kapni, mint a kisbirtokostól. Ha a gazdálkodás így nem is oly intenzív, mint a closer settlements kisbirtokrendszere mellett, viszont az így megtakarítható birtokfelosztási költségek felérnek ama veszteséggel, mely az intenzivebb és jelenleg nagyobbára kevésbbé intenzív gazdálkodás mellett mutatkozik. Egy Seddonnak kellene Ausztráliában is jönnie, hogy a kisember érdeke e téren a Commonwealthban is az új-zélandihoz hasonló diadalra jusson. Ipari és kereskedelmi téren azonban, de a gazdasági munka terén is, Anglia segélyével könnyen honosodott meg az egészséges demokratikus szellem, melyet méltán bámul még egy Roosevelt is. kiváló munkásvédelmi törvényhozás az 1884-ben, Melbourneban tartott szakszervezeti kongresszus óta fejlődik. Ennek a gyűlésnek


341

érdeme, hogy a szakszervezetek külön képviselőket küldhetnek az országgyűlésre, (a legutóbbi, 1910. április 13-iki választás is tekintélyes számú munkáspárti képviselőt juttatott a szövetséges parlamentbe, sőt tekintélyes kormányférfiak is kerültek ki e pártból), hogy a nyolc órai munkaidő a gyárakban és műhelyekben is általános, hogy a többlet-munka ügye szigorúan szabályozva van és hogy a munkaviszonyok egyéb tekintetben is, ha nem is ütik meg mindenben az új-zélandi állapotokat, általában Ausztráliában is igen jóknak mondhatók. Az ipari békéltető bíróságok két főformája az arbitration court és a wage-boards. Az előbbinek hatáskörébe tartoznak a sztrájk és lock-out, továbbá a kollektív szerződések ügye, az utóbbiéba a munkabérek megállapítása és a munkauzsora megelőzésére szolgáló minden intézkedés. Az egyes államokban (Nyugat-Ausztráliát kivéve, ahol csak arbitration court áll fenn) mindkét intézmény meghonosodott és áldásosán érezteti hatásait. A munkásvédelmi törvényhozásból különös figyelmet érdemel a Customs Tariff és az Excise Tariff, mindkettő 1906-ból. Eme törvények, ellentétben az európai védvámszabályokkal, a gyárost, a fogyasztót és a munkást egyaránt védik. A gyárost azzal, hogy magas védvámot szabnak meg; a fogyasztót azzal, hogy a gyártmányok (főleg mezőgazdasági gépekről szólnak) legmagasabb eladási árát törvényileg megállapítják; végül a munkást azzal, hogy a gyáros e törvények értelmében bizonyos büntetéses jellegű díjakat köteles fizetni, ha megfelelő, törvényileg meghatározott munkabért a munkásnak nem fizet. Élénk figyelmet érdemel az eme törvényhozáshoz sorakozó 1906. évi iparvédelmi törvény is (Commonwealth Anti-Trust Act). Ennek mintája az amerikai 1890. évi Sherman Act volt, mégis tökéletesebb az utóbbinál, amennyiben azokra a kereskedelmi és ipari vállalatokra, egyesülésekre is kihat, melyeknek működése nem terjed túl amaz állam területén, melyen a vállalatnak székhelye van. Ez a törvény minden olyan ipari vagy kereskedelmi egyesülést (trust stb.), mely az ausztráliai iparnak valamely mértékben ártalmára lehet, 500 £ sterlingig terjedhető pénzbüntetéssel sújt; ismétlés esetén e pénzbüntetéshez egy évi elzárás járul. A károsult, vagy károsultak minden esetben káruknak háromszorosát követelhetik. Büntetendők azok a vállalatok is, melyek működéséből előrelátható vagy valószínű, hogy a konkurrens vállalatok az addigi munkabérek mellett képtelenek lesznek vele versenyezni. Íme, végeredményében itt is a munkást védi a törvény! A makacskodó vállalat árúi elkoboztatnak. Az igazság kérlelhetetlen kiderítése céljából a bíróságnak a rendesnél sokkal szigorúbb, speciális büntető eljárást kell alkalmaznia, így a rendesnél szigorúbb következményekkel jár a tanúzási kötelesség megtagadása, szigorúan büntetik azt is, aki, bár egyébként ártatlan, de tudott a kérdéses tisztességtelen versenyről és nem tett följelentést vagy nem szolgáltatta a rendelkezésére álló bizonyítékokat, büntetik a trust megalapítóját is, végül pedig teljesen a szabad bírói mérlegelésre van bízva az ítélkezés, amely ennek folytán büntető lehet akkor is, ha semmi konkrét bizonyíték az eljárás során fel nem merült és csupán a körülményekből merített összbenyomása az, mely a bírót ítélethozatalra készteti. Képzelhető, hogy az ausztráliai kereskedő-

342


világ mily élénken tiltakozott e törvény életbeléptetése ellen. Minthogy azonban Ausztráliában a láthatatlan angol befolyás támogatásával rendszerint mégis csak az a törekvés jut ilyen tereken diadalra, mely a munkásoknak kedvez, a törvény nagy harc után életbe lépett és a kereskedők egyetlen reménye most még csak az, hogy a bírák rosszul fognak ítélkezni. Bármily érdekes példákban bővelkedik is Ausztrália munkásvédelmi törvényhozása, állami szocializmusról Ausztráliában sem lehet szó. Minthogy nem egy erős kultúrájú társadalom szocializmusa a fejlődés rugója és célja, az állami üzemekre Ausztrália alig helyez súlyt. Elsősorban földművelést és állattenyésztést kívánván lakóival űzetni, az állami kezelésben levő nagy erdőségeket potom áron dobja a magánosok kezébe, hogy — kiirtva — termőfölddé (szántóvá, legelővé) alakíttassanak. De nemcsak az erdőgazdasági, egyéb gazdasági üzemek terén is kizárólag abban merül ki az állami tevékenység, hogy a magánosokat intenzívebb gazdálkodáshoz, minél jobb temények előállításához, az államokat pedig — elsősorban Anglia felé — minél élénkebb kivitelhez juttassa. Állami kohók, állami vágóhidak, állami kiviteli állomások, stb. mind ezt a célt szolgálják. Délausztrália állama például vágóhídján bárkinek kívánatára leöli a juhokat; vágóhídjával egybekötött hűtőtermeiben a nagy távolra való szállításra teljesen alkalmassá fagyasztja a leölt állat húsát, amelyet egyben a nagy teherszállítógőzösök kikötőibe szállít. Eme hűtőkészülékeiben szállításra szánt disznó, nyúl és baromfihúst, gyümölcsöt, vajat stb. egyaránt fagyaszt az állam. Mindezt pedig egyáltalán nem az állami jövedelmek szaporítása céljából teszi (hiszen ezek a „segítő” állami üzemek a fiskusnak nemcsakhogy nem hajtanak hasznot, de egyenesen rájuk fizet majd minden állam), hanem tisztán a gyarmatpolitika szolgálatában Angliának kíván vele olcsó, jó és sok nyersterményt nyújtani. Ha ugyanis a termelő nem jelöl meg határozottan más vevőt, eme állami üzemek egyenest Londonba menesztik az árút, ahol az — ugyancsak államilag fentartott lerakodóhelyeken (boltokban, csarnokokban) — piaci áron eladódik. Ez eljárás mellett természetesen az ausztráliai termelő is jó üzletet csinál, hiszen terményének kikészítését, szállítását és eladását az állam minden magánosnál olcsóbban és jobban végzi. Az a különbözet tehát, mellyel így Londonban sokszor más piac árainál olcsóbban kel is el az árú, kétszeresen megtakarítódik a kikészítés, szállítás és eladással járó költségeken. Oly jól jövedelmezőnek bizonyult ez a rendszer, hogy ez állami kiviteli hivatalok mind több és több terményre (tojás, bor, sajt, halak stb.) terjesztik ki segítő tevékenységüket. így csupán Délausztrália állama például 1906-ban 225.491 darab így kikészített juhot, 590 tonna vajat, stb. exportált. Viszont a magánosok részéről is mind keresettebbé lesz az állam e segítő tevékenysége, aminek egyik főoka a föntebb mondottakon kívül mindenesetre az is, hogy az exportálandó árúk vételárára az állam bőkezűen ad előlegeket. Az állami üzemek minden ilyen „kisegítő” jellegtől menten csupán a közlekedésügy, bankügy és biztosításügy terén jelentkeznek. Míg azonban Új-Zélandban az állami biztosítási ügy nagy fejlettsége


343

mellett (emlékezzünk például a 60 éven felüli öregek állami ellátására az Old age pensions intézményének formájában) a múlt század 80-as éveiben az állami bank felállításával az állami bankügy is nagyot lendült: addig Ausztrália állami bankügye a kétségtelenül igen fejlett és minden nyerészkedési szándék nélkül való postatakarékpénztár intézményén túlfejlődni eddig nem tudott. Nem igazi szocialisztikus törekvések lévén az ausztráliai munkásdemokráciák fejlődésének rugói, a községi üzemek is jelentéktelenek. Legfeljebb a nagyobb városok (Adelaide, Sydney, Melbourne, Geelong, Hobart, Brisbane, Perth) ú. m. városi üzemei versenyezgetnek a magánüzemekkel, de ezek is lanyhán és sikertelenül. A községi üzemeket, sőt — és ez is élénken igazolja, mennyire nem szocialisztikus alkotás az ausztráliai munkásdemokrácia — magát a község intézményét is annyira elhanyagolták Ausztráliában, hogy városi szervezetei messze az európaiak mögött maradtak. Csak legújabban csillannak fel egy-egy állam munkáspártjaiban (Victoria, Queensland) a községi üzemek kiterjesztésére, szabályozására és a községnek, mint munkaadónak és elárusítónak fejlesztésére irányuló törekvések. Még Ausztrália kultúrájából kell egy képet látnunk, hogy végleg meggyőződjünk, mikép az ausztráliai demokratikus fejlődés, mely amint láttuk, a valóban radikális reformok terén mindenkép igen keveset nyújt, semmiesetre sem lehet valamely nagy kultúrájú társadalom mélyen átérzett szociális törekvéseinek az eredménye. Vegyük a közoktatásügyet. A néptanító sorsa igen siralmas. Nem képességei, hanem tanítványai száma szerint kapván díjazását, évi fizetése ritka kivételektől eltekintve mindenütt 100 fonton alul marad. Tanítói nyugdíj az egész ausztráliai világrészben csak Új-Zélandban és Délausztráliában van; másutt mindenütt nyomor az öreg vagy munkaképtelen tanító osztályrésze. Képzelhető, miféle tanítói kar az, mely Ausztrália gyermekeit neveli! A gyermekeknek általában 7—14 éves korukig terjedő tankötelezettségét nem veszik szigorúan egy államban sem. Az egyes iskolákhoz tartozó körzetek 2—3 kilométer sugarú körök lévén, a gyermekek legnagyobb része, különösen a mezőgazdasági munka idején, állandóan hiányzik, a szülőket pedig ezért alig vagy egyáltalán nem büntetik. A nyomorúságos iskolák szobáiban 3—16 éves gyermekek ülnek vegyesen egymás mellett; képzelhető mily egységes és mily magas színvonalú tanítás folyhat ily iskolákban! Írás-olvasáson és némi számoláson kívül mi tudást sem hoz haza az iskolát végzett gyermek. A rengeteg bajnak e téren az a főoka, hogy Ausztráliában (ellentétben Új-Zélanddal, hol a népoktatás ügye sokkal tökéletesebb is) az egész elemi népoktatásügy állami kézben van. Európai szemmel nézve a dolgokat szinte érthetetlen e panasz, hiszen nálunk az iskolaügy teljes államosítása a radikális törekvés. Csak akkor érthető az ausztráliai radikálisok e panasza, ha az ember az ausztráliai államok demokratikus fejlődésének főrúgóját felismerte. London szolgálatában állnak ez államok ma is és kielégíti őket, ha az iskola jó földműveseket nevel, akiknek — úgy vélik — fölösleges a túlnagy intelligencia.

344


Nem is lesz máskép, míg a népoktatás ügye társadalmi kézbe nem kerül, mint ahogy Seddon óta Új-Zélandban van (school districts, school committees), ahol az állam csupán a tanterv megállapításába szól bele. A középiskolák tekintetében viszont az a panasz, hogy majdnem kizárólag felekezeti kézben vannak, amit tetéz az a körülmény, hogy a tandíj a középiskolákban oly magas, hogy csak a gazdagok járathatják oda gyermekeiket. Ausztrália még nem látta be, hogy valamely nemzet igazi ereje csakis tudományosan képzett, művelt munkásai munkájában rejlik. Az ausztráliai egyetemek (Sydney, Melbourne, Adelaide és Hobart városokban) az angol college-rendszer szerint szervezve, színtelen parádés intézmények, melyeknek tudományossága a társadalmi és állami élet kialakulására semmi befolyással nincs. Ennek oka az, hogy az alsóbbfokú tanítás hézagosság és hibái folytán a felsőbb tanítás nem nyerhet kellő tanuló anyagot, a tanerőket pedig még ma is sokszor minden kritika nélkül importálják Angliából. Az ausztráliai művészet és újságirodalom — ha nem is igen magas színvonalon állnak — némileg pótolják azt, amit a népnevelés és népművelés terén az iskolák oly silányan nyújtanak. Szocialista vagy épen radikális szocialista sajtója természetesen alig van az államszövetségnek. Egyedül a szakszervezeti alapon álló sydney-i The Worker érdemel említést. Ez az egyetlen lap, amelynek sikerült a mezőgazdasági munkásvilágban a munkásügy iránt némi érdeklődést ébresztenie. Hiába vannak ily körülmények közt Ausztráliának a hazárdjátékok és az alkoholizmus ellen is küzdő jó büntetőtörvényei, a bűnök és káros szenvedélyek elleni küzdelem igazán sikeres addig sehol sem lehet, míg az ország kormánya a nép nevelésére, szellemi kiképzésére és kulturális szórakoztatására kellő gondot nem fordít. Hiába való az egyház és az állam teljes szétválasztása is ott, ahol a nép kultúrájának foka alacsony. Az egyház (angol, presbiter, római katolikus) Ausztráliában társadalmi úton ép oly hatalmasan érvényesül, mintha nem választották volna külön az államtól. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk, hogy Ausztráliának sem sikerült még odafejlődnie, hogy magának az anyaországnak, Angliának politikájára befolyást gyakoroljon. Az imperialisztikus törekvések Ausztráliában is, mint Új-Zélandban ma még csak fel-fel csillanó álmok. Igazi kultúra, szabadkereskedelem és az összbirodalommal közös vámterület híján nem szervei ők az összbirodalomnak, hanem csak gépies táplálói e szerveknek. És az angolpolitika minden a munkásdemokráciák tökéletesítésével szemben tanúsított előzékenysége mellett a legnagyobb óvatossággal ügyel arra, nehogy e demokráciák az anyaország politikai életének irányítására önálló befolyást nyerjenek. Így kívánja ezt a bölcs gyarmatpolitika. Jó árúkat, terményeket kíván Anglia Ausztráliától; ehhez — minthogy az értelmes letelepültekkel rablópolitikát űzni nem lehet és nem is volna észszerű — lehetőleg minden kereskedelmi és ipari kapitalizmus nélkül való munkásdemokráciák kellenek. De óvatosan ügyel e mellett Anglia, nehogy e demokráciák mai, gazda-

Nagy: Az emberfajok első egyetemes kongresszusa

345

ságilag és politikailag egyaránt függő szerepükből befolyásos szervekké lendüljenek. Azt mondja Schachner, hogy egy külső, közös veszélynek kell jönnie, hogy az anyaország gyarmatállamaival jobban összefogjon s így Ausztrálázsia is nagyobb politikai befolyást nyerjen az angol birodalmi politikára. Schachner e nézetével szemben kérdés, hogy a kétségtelenül közelgő veszély — fejlődő német világhatalom — nem lazítani fogja-e a kapcsot az életerős gyarmatok és a bel- és külpolitikájában egyaránt gyöngülő anyaország között. Kérdés, nem közelg-e Anglia ama idő felé, amidőn képtelen lesz a gyarmatok érdekszálait továbbra is kezében összpontosítani és eddigi erejének majd minden forrásai, a gyarmatországok, ki fognak gazdasági és politikai befolyása alól siklani. Kérdés, nem így fognak-e megvalósulni Ausztrálázsiának imperialisztikus álmai. Hacsak egy a németet is feldöntő japán világuralom eme álmok megvalósultának ismét gátat nem fog vetni. Akárhogy is lesz, tudományos bizonyossággal ma még semmi sem állapítható meg. Bennünket egyébként nem is a süppedékes világpolitikai jövendölések, hanem azok a tanulságok érdekelnek, melyeket az ausztrálázsiai szociális kutatásokból a magunk fejlődésére levonhatunk. Eme tanulságok felderítéséhez kívántak cikkeim útmutató szempontokkal szolgálni.

Nagy Dénes: Az emberfajok első egyetemes kongresszusa. z emberfajok első egyetemes kongresszusa f. évi július 26—29-ig A tartotta gyűléseit Londonban. Célja volt, hogy a modern tudomány és a modern gondolat világánál megvitassa a Kelet

és Nyugat népeinek, fehér és az úgynevezett színes fajoknak viszonyát, hogy a közöttük jó egyetértésre, baráti érzelmekre és szíves együttműködésre buzdítson. Mintegy 1200 ember gyűlt össze az Imperial Institut nagy termében, egyfelől a különböző fajok kiváló képviselői, másfelől a békéért és az emberi egyenlőségért küzdők lelkes tömege. Lord Weardale elnöki megnyitójában kifejezte a kongresszus szervezőinek ama reményét, hogy a mindinkább erősbödő békemozgalomnak emez újabb nyilvánulása a különböző civilizációk közötti békés érintkezéseknek kiinduló pontja lesz. Utána az idegen küldöttek mondták el üdvözleteiket; hatalmas benyomást tévő pillanatok, amidőn a legkülönbözőbb országok megbízottai hirdették a békét, igazságot követelve az elnyomottak számára. Csaknem a világ összes népei képviselve voltak: az egész emberiség először találkozott az egyenlőség eszméjében. Az előadások nyomtatásban előre megjelentek.* Ε kötet * Interracial problems. Edited by G. Spiller. London, King 1911. p. XLVI+485 p.

346


a kongresszus tudományos eredménye: benne foglaltatnak a legkiválóbb antropológusoknak a fajra vonatkozó vizsgálódásai, az emberi haladás általános föltételeit, a különböző műveltségű népek érintkezésének kérdéseit tárgyaló cikkek, egyes fajok helyzetéről adott szociológiai fölvételek, végül a béke és nemzetköziség előmozdítását célzó intézmények és eszmék ismertetése. A kongresszus gyűlésein inkább a praktikus szempontok voltak előtérben s az egésznek jellege demonstrativ volt: tüntetés a fajok egyenlősége és a nemzetközi gondolat mellett. A faji kérdés tárgyalását Brajendranath Seal indiai tudós vezette be a Faj, tribus és a nemzet jelentéséről szóló dolgozatával. A morfologikus különbségek alapján nem lehet egyes fajok alacsonyabb vagy magasabb képességeire következtetnünk. A morfologikus jellemvonások is változnak, a fajokat haladásra és fejlődésre képes realitásoknak kell tekintenünk. Egyes fajok társas szervezetének alapja a horda volt, ebből lett a klán, a tribus, végül a nemzet. Utóbbi is csak egy fázis az egységes emberiség felé való haladásban. Antropológiai szempontból tárgyalta a fajokat v. Luschan: a mai tudomány elismeri az összes fajok monogenetikus eredetét, a körülmények okozzák, hogy egyik gyorsabban fejlődik, mint a másik. Három főváltozatot lehet megkülönböztetni: az indo-európait, az afrikait és a kelet-ázsiait. A létért való küzdelem törvénye az emberre is áll, a nemzeti és faji antagonizmusnak mindig fenn kell maradnia. Csak szűkkeblű emberek borzadnak el a Dreadnoughtok nagy kiadásain. Ameddig Európa minden nemzete többet költ évrőlévre borra, sörre és pálinkára, mint hadseregére és hajórajára, addig egyiknek sincs oka arra, hogy a militarizmussal járó elszegényedéstől féljen. Érthető, hogy ez a tudományosan megálló nézet nem épen tetszett a kongresszus békéért lelkesülő tagjainak. Foerster német tanár kinyilvánította, hogy a német tudósok nagyrészt nem értenek egyet Luschannal a háború dicsőítésében. A faji egyenlőség problémáját a kongresszus népszerű titkára, Spiller tárgyalta: úgy értelmi képesség, mint erkölcsiség és szépség tekintetében a fajok egyformák. Nem a faji, hanem a társadalmi és történeti elem az, amely az emberből civilizált lényt formál. Egyes fajok helyzete a környezet okozata. Egyik népnek sincs joga arra, hogy a másikkal mint alsóbbrangú fajjal bánjon. Látnivaló, hogy Spiller a modern szociológia álláspontját képviselte, amely szerint a faji elem nem hat determinálólag a társadalom fejlődésére. Sergi is, az olasz antropológia feje, minden faj számára egyenlő bánásmódot követelt. Részt vettek még a vitában John Gray, Ranke, Haddon stb. Második tárgy a nő helyzetének megvitatása volt, amelyet Miss Μ. Noble (Sister Nivedita) dolgozata vezetett be. Legérdekesebb pontja Mrs. Annie Besant előadása volt az indiai nőről, aki különösen azt a szokást támadta, hogy fejletlen gyermekleányokat férjhez adnak. A nők választójogi küzdel-


347

mének nemzetközi jellegéről és hatásáról beszélt Miss N. Boyle. A kínai, török stb. nők helyzetéről tartottak még előadásokat. A fajközi házasság kérdéséről szólt Earl Frinch amerikai néger tanár; úgy az ő, mint a többi előadó nézete, hogy a faji keresztezés átlag jó eredménnyel jár. A parlamentarizmusról tartott előadást Lange, az interparlamentáris unió titkára. A nemzetközi érintkezésekben mindjobban eme kormányforma felé haladunk; ez képes leginkább a különböző viszonyok között élő népeket egybekötni, mert lehetővé teszi kisebb egységek autonómiáját egy nagyobb egységben. Példa rá az Egyesült Államok alkotmánya s a hágai békekonferencia. A fajok kongresszusa, jogi kérdések tárgyalására is kiterjeszkedve, legalkalmasabb lenne arra, hogy az „Ember parlamentje” legyen. Utána érdekes előadásokat hallottunk a kínai, japán, perzsa stb. államformákról. A gazdasági és ipari kérdéseket Hobson kitűnő beszéde indította meg a gazdasági nemzetköziségről. A modern kapitalizmus korában nemcsak a tőke, hanem nagy munkástömegek mennek át egyik országból a másikba. Egyik főprobléma e részt a bevándorlók helyzete s a munkabér csökkenése a bevándorlók révén. Clark, Dubois, Guggenheim és Sidney Olivier mondták el szempontjaikat e kérdésben. A legérdekesebb pontok egyike Felix Adler beszéde volt a fajközi erkölcstan alapelvéről. Adler fejében fogamzott meg a fajok kongresszusának eszméje, a tagok lelkes ünneplésben részesítették. Az egyes népek helyzetéről szóló előadások közül emeljük ki Zangwill-ét és Zollschan-ét a zsidókról, Sir Harry Johnson-ét a négerekről és különösen Dubois-nak az amerikai négerről szóló kitűnő tanulmányát. Tárgyalta még a kongresszus a vallás, a nemzetközi jog és a nyelv kérdését. Az eszperantisták felhasználták az alkalmat, hogy törekvéseiket propagálják. Tagadhatatlan, hogy e száznyelvű társaságban mindenkinek éreznie kellett egy nemzetközi nyelv szükséges voltát. Egyéb, a nemzetközi barátság fejlesztésére alkalmas eszközök: a művészet, irodalom és a sajtó, amelyeknek fontosságát Tönnies fejtegette, nemzetközi klubbok szervezése, aminő a wisconsini egyetemen alapított nemzetközi diákegyesület, amelyről L. Lochner tartott előadást. Mead a fajok közötti jó viszony ápolására nemzetközi szövetség szervezését ajánlja. A kongresszus utolsó délutánján határozatokat hozott. Legfontosabb egy nemzetközi tanács kiküldése, amelynek feladata különböző, a kongresszus eszméinek megfelelő intézmények szervezése, többek között egy Journal of comparative civilisation kiadása. Az a néhány előadás, amelyet vázoltunk s az ülések programmja alig éreztetik meg a kongresszus gazdagságát. A világ minden részéből összejött, nekünk gyakran excentrikusoknak tetsző gondolkozóknak, a legkülönbözőbb műveltségek képviselőinek szembeállítása sokszor mélységes távlatokat tárt fel előttünk. Aki jelen volt a kongresszuson, éreznie kellett,

348

Emile Levasseur

hogy az emberiség egységének gondolata immár a világ minden részében ható erő. Az angol sajtó egy része szentimentalizmussal vádolta a kongresszus tagjait. De nyilvánvaló, hogy az eddigi társadalmi keretek mindjobban engednek merevségükből, az emberek lelkét mindjobban lelkesíti az egész emberiség testvériségének, a nemzetköziségnek eszméje. Azonban a nemzetköziség nem jelenti az eddigi egységek megszüntetését. Mint Lange mondta, faji és nemzeti különbségek a haladás lényeges föltételei, a „nemzetközi” szónak egyik része és jelentésének lényeges föltétele a nemzet. De lehetséges a nemzetek között béke, a fajok között barátság, lehetséges az emberiség minden tagja számára egyenlő bánásmód. Az emberfajok első kongreszszusa ezeknek az eszméknek a realitását demonstrálta.

Emilé Levasseur. 1828—1911.

A

z Emile Levasseur szép és hosszú élete egyike volt a legszorgalmasabb és a legtermékenyebb tudományos pályáknak. A francia társadalomtudománynak kevés alakját vette ilyen osztatlan tisztelet és szeretet körül, mint az övét. Talán azért, mert a legkülönbözőbb iskolák és irányok emberei egyaránt menthettek az ő rendkívüli gazdaságtörténeti tudása kincseiből. Ugyanis nem voltak kedvenc elméletei, melyeket mindenáron alkalmazni akart, hanem a gazdaságtörténeti realitás legkülönbözőbb oldalait dolgozta fel a legfinomabb pontosság és a legteljesebb tárgyilagosság szellemében. Mint az irodalom és a történelem tanára kezdette a pályáját, de csakhamar a gazdaságtörténeti kutatások terére lépett Recherches historiques sur le Systeme de Law című munkájával. Innen kezdve egy félévszázadon át hű maradt ehhez a kutatási területhez. S nagyon meglepő, hogy pusztán irodalmi előképzettsége dacára, mily hamar jutott el a gazdasági élet fejlődésének egy olyan tiszta és teljes átértéséhez, melyet előtte alig ért el valaki. Talán ép irodalmi pszichológiájának finomsága volt az, mely a gazdasági tények labirintusában képessé tette őt arra, hogy a lényegest a lényegtelentől megkülönböztesse és mindenütt a dolgozó emberek társas átalakulásait keresse, nem pedig a számoknak és a rendeleteknek holt sorait. 1859-ben jelent meg főműve: Histoire des classes ouvrières en France jusqu à la Revolution, mely máig is klasszikus maradt, úgy hogy negyven évvel később egy erősen tovább fejlesztett kiadását tehette közzé. Ebben a pompás két kötetben megelevenedik előttünk az egész francia munka története, úgy amint az a francia államot a mai nagyságához elvezette, vagyis a politikai történelemnek ama tulajdonképeni alapja, melynek érdeme szerint való méltánylását az újabb francia történetíró-nemzedék elsősorban ép Levasseurtől tanulta meg.

Emile Levasseur

349

Egész más színben és jelentőségben tűnnek fel a közkeletű történelem tényei, ha Levasseur gyönyörű leírásait olvassuk, melyekben a munka és a tőke szervezetének minden porcikája az élő valóság erejével lüktet. Méltó befejezése ennek a nagy munkának a Histoire des classes ouvrières en France depuis la Revolution volt, melynek tanulmányozása nélkülözhetetlen mindenki számára, aki az újabb Franciaország kialakulását megakarja érteni. Tartalmi érdekessége, sőt nélkülözhetetlensége mellett műveinek népszerűségét elsősorban stílusának nemes és meleg egyszerűsége magyarázza meg, valamint az a művészeti jelessége, mellyel összefoglalni, csoportosítani s, jellemezni képes volt. Mint az École Normale és a később Collège de France tanára, egyike volt a legkedveltebb professzoroknak, aki több nemzedék tudományos munkáját irányította. Munkabírása szinte páratlan volt. A felsoroltakon kívül még számos, nagy összefoglaló munkát (La France et ses colonies, La population française stb.) és megszámlálhatatlan kisebb értekezést írt s mégis mindig talált időt arra, hogy a fiatalabb nemzedék tudományos törekvéseit neve fényével és óriási tudása tanácsaival erősítse. Ε mellett szervezőleg és irányítólag befolyt a legkülönbözőbb állami statisztikai fölvételek létesítésébe. Geográfiai, demográfiai, statisztikai, történelmi és gazdaságelméleti tudásának nagysága és sokoldalúsága ritka módon képessé tették a szociológiai törekvések megértésére és méltánylására. Ez volt az oka, hogy míg Németországban az egyetemek nagyhírű specialistái oly ellenséges magatartást tanúsítottak a szociológiával szemben, addig Levasseur a fiatal tudományt védőszárnyai alá fogadta s mindent elkövetett, hogy az azzal szemben jelentkező bizalmatlanságot eloszlassa. Jellembeli tulajdonságait így méltányolja egyik tanítványa: „Emilé Levasseur mindenekelőtt a kötelességek embere volt; híven teljesített minden missziót, amit elvállalt. A tudomány embere volt, aki eleve meg volt nyerve minden számára, ami a felvilágosodás ügyét előre vihette. Méltányos és jóakaratú ember volt, aki igazságot akart szolgáltatni mindenkinek és szíves volt mindenkihez. Mint ilyen liberális, mérsékelt, önző érdekektől ment ember volt; egy bölcs, a szó legmagasabb értelmében. Köztisztelet és szeretet vették körül. Nem voltak sem ellenségei, sem irigyei. Magas kora oreólát adott neki s mindenki szerette magát az ő tanítványának nevezni.” — r.

350

Szociálpolitikai szemle

Kortörténeti jegyzetek Szociálpolitikai szemle. (Anglia, Franciaország és Olaszország.)

Angliában a sztrájk befejezésével, a lordok háza vétójogának eltörlésével a politikai és társadalmi életben teljes szélcsend állott be, amit a kormánybuktató Home rule javaslat előterjesztésének közelgő elodázhatatlan határideje sem zavar meg. A bágyadtságról tanúságot tesz a szakszervezeti kongresszus, melytől különösen sokat vártak, amely azonban a legunalmasabban folyt le és a történtekre vonatkozólag sem adott felvilágosítást, hanem az azok felett tartott általánosságokban mozgó vita frázisokban merült ki. Várták, hogy a kormánnyal szemben foglal majd határozott állást a sztrájk alkalmával tanúsított kétszínű magaviselete miatt. Ahelyett ez volt az első szakszervezeti kongresszus, melyen a kormány hivatalosan képviselve volt. És a kongresszus avval kezdte munkáját, hogy hálát adott a kormánynak a nagy megtiszteltetésért, melyben a munkásság részesült, akkor, amikor a koronázásra, először a történelemben, hivatalos volt szervezete. Várták azt is, hogy az antiparlamentáris irány most végre felülkerekedik; a munkáspárt szánalmas szerepe a sztrájk alkalmával eléggé dokumentálta az összeférhetetlenséget a tiszta munkásszempont és a parlamentarizmussal szükségkép adott pártpolitika között. De a kongresszus hangsúlyozta, hogy politikai eszközökkel kíván harcolni és elfogadott egy határozati javaslatot, mely szerint a munkásképviseleti bizottság jobban alárendelendő a szakszervezeteknek. A sztrájkmozgalom minden sikerét kétségkívül az erőszakosságnak köszönhette, amely általában jellemezte. A szakszervezeti kongresszus első dolga volt hangsúlyozni, hogy a kormány kötelessége minden körülmények között és elsősorban a rend fentartása, elítéli a zavargókat, a huligánokat, kik az ügyet kompromittálták. Végeredményben mindig a csőcselék, a vulgus cupidum novarum rerum az, mely a társadalom szervezett erőit egymással szemben folytatott küzdelmükben diadalra uttatja, a szükséges erőt a másik hatalmának letörésére szolgáltatja és a győztes mindig megtagadja a vele való közösséget. Ez a szabály érvényesült itt is. Érdekes volt még, hogy a szakszervezeti kongresszus állást foglalt azon javaslat ellen, melyet a munkáspárt képviselői a képviselőházban is megkockáztattak: hogy t. i. a betegségbiztosítás a munkásság számára ingyenes legyen. A biztosítási törvény főjelentőségét abban látják, hogy oly munkáselemeket von bele valamelyes szervezetbe, mely a munkásság önálló szervezkedésének eddig hozzáférhetetlen volt. A szakszervezeti kongresszus mellett említésreméltó a vasutasok ügyében kiküldött bizottság előtti küzdelem a szakszervezetek elismerése tárgyában. A vasúttársaságok erről hallani sem akarnak — közelfekvő okokból — a szakszervezetek pedig ebben látják minden baj orvoslását. Miután a bizottság állásfoglalása döntő lesz e kérdésben, mindkét fél igyekszik a maga álláspontját kiforszírozni. A társaságok arra hivatkoznak, hogy a szervezett munkásaik száma alig tehető az alkalmazottak egyötödére, emellett négy nagy vasútasszervezet van, melyek ritkánkövetnek egyforma politikát, sőt, egymással valósággal konkurrálnak. Melyiket ismerjék el közülük? Azután meddig terjedjen ez az elismerés, mit jelent ez? Hivat-


351

koznak arra, hogy épen azon két vasúttársaság vonalain állandó az elégületlenség, sőt azokon volt a leghevesebb a sztrájk, melyek elismerték a szakszervezeteket. A társaságok megvannak általában elégedve a jelenlegi békéltető eljárással és annak eredménytelensége esetén a döntőbírósági eljárással csak azt kívánnák, hogy az ügy mielőbb a döntő bíró elé kerüljön. Ezért eltörülni kívánják az ú. n. central board-okat, melyek a többféle munkanemben foglalkoztatott munkásságra kiterjedő kérdéseket vannak hivatva békés megegyezés útján megoldani és azokat a kérdéseket, melyeket a szekcionális board-ok, az egyes munkanembeli alkalmazottakra vonatkozó munkaidő- és munkabérkérdéseket elintéző békéltető-bizottságok eléjük utalnak. Előbbieknél az összes munkanembeli alkalmazottak, akikre a békéltető eljárás kiterjed, képviselve vannak, de az egyes munkanemek szerint, utóbbiaknál csak az illető munkanembeliek, mindkét board-ban természetesen a társaságok is képviselve vannak; ha a board-ok oly megegyezésre jutnának, mely a társaságnak költségeket okozna, az igazgatóság beleegyezése szükséges, ha bérleszállításban állapodnának meg, akkor az illető munkanembeli alkalmazottak megszavaztatása; ha nem egyeznek meg, az ügyet bármelyik fél döntőbíró elé terjesztheti. A döntőbírósági eljárást úgy kívánnák a társaságok szabályozni, hogy a döntőbíró mellett munkaadók és munkások részéről egy-egy asszistens működjék, kik a szakkérdésekben felvilágosítással szolgáljanak. Követelik továbbá a társaságok, hogy a sztrájkot büntetendő cselekménnyé tegye a törvényhozás és nevezetesen a sztrájk finanszírozását a szakszervezetek részéről. Szóval ha felelősségre vonásról van szó, akkor ismerik a szakszervezeteket. A szakszervezetek álláspontja a békéltető eljárás megreformálása kérdésében egyáltalán nem egyöntetű. Míg a legjobban fizetett vasutasok, a vonatvezetők és fűtők, vagy egyáltalán nem akarnak békéltető eljárást, vagy ha igen, ők is a central board-ok eltörlése mellett vannak, s azt kívánják, hogy az ő szakmájuk teljesen külön békéltetőbizottságot kapjon: addig a vasutasok legnagyobb szervezete, az Amalgamated Railway Servants Society ép a szekcionális board-ok eltörlését kívánja és csak a central board-ok megtartását, mert a szekcionális board-ok az egyöntetű eljárást megakadályozzák, a munkásságot megosztják; az allgrade programm az egységes munkaviszonyok és munkabérek érvényesítését lehetetlenné teszi. A döntőbírói eljárásnak határozott ellenségei, mert a munkásság a független, részrehajlatlan harmadik döntésével nem tett jó tapasztalatokat, nem annyira a döntőbíró részlehajlása, mint inkább döntései szakszerűtlensége folytán, amit azután a társaságok a maguk javára bőségesen ki tudtak aknázni és evvel az eredményeket illuzóriussá tenni. A minden vasúttársaságnál külön-külön működő central board-ok. felé egy National Board-ot helyeznének, amelynek tagjait a szakszervezetek végrehajtó bizottsága és a vasúttársaságok szövetsége nevezné ki és amely valóságos felebbezési törvényszék lenne. Különösen követelik, hogy az egyeztető eljárás alá ne csak a bér- és munkaidőkérdés, hanem általában a munkaviszony szabályozása tartozzék. Követelik a szakszervezetek elismerését, hogy a szervezetek tisztviselői képviseljék a munkásokat a társaságoknál és a békéltető eljárásban. Evvel szemben garanciát vállalnának, hogy az eljárás folyama alatt sztrájk nem lesz és a békéltető-

352


bizottság határozatait a munkásság respektálni fogja. Azt azonban, hogy minden kérdésben békés megegyezést biztosítsanak, hogy a békéltető eljárást ennek megfelelően szervezzék (döntőbíró vagy a békéltető bizottság elnöke független harmadik legyen döntő szavazattal), ellenzik. Az üzleti kockázatot vállalni kívánják és nem akarnak hosszabb időre szóló döntéseket és egyezségeket. Időközben tisztán szolidaritás okából az ír vasutakon kitört a sztrájk, mert a vasúti alkalmazottak nem akartak bojkott alatt álló cégektől származó árúkat kezelni. Egy vasúttársaság azonnal deferált is a munkásság álláspontjának és nem fogad el szállítást ezen cégektől. A birodalmi politika szempontjából igen jelentékeny a kanadai választások eredménye. Mint már megemlékeztünk róla annak idején, Kanada és az Egyesült Államok között főleg a mezőgazdasági termények tekintetében vámunió volt tervezve, melyhez a húsz év óta kormányon levő kanadai kormánynak meg is volt a többsége, a kongresszus képviselőháza is az unió mellett volt, csak a szenátusz támasztott nehézségeket, ezek azonban a rendkívüli ülésszakban legyőzettek. Amikor az unió ügye már biztosítva látszott, Kanadában az ellene kifejtett rendkívül heves agitáció folyamán ha a párt nem is, de a liberalizmus leghívebb elemei, az iparosok és kereskedők az unió ellen nyilatkoztak. A konzervatív párt természetesen kihasználta a helyzetet és az angol piac elvesztésével, a világbirodalom bukásával, az Egyesült Államokba olvadással is rémítgetett. A nacionalisták, kik kezdetben az Angliától való függetlenség megnyilatkozást látták az unióban és ezért kezdetben mellette voltak, most a konzervatívek érveinek hódoltak be és a leghevesebb agitációt indították meg az unió ellen, mely különösen a francia kanadaiakra volt nagy hatással, kik ezidőszerint túlnyomóan a liberálisok mellett voltak, mint amely párt Kanada függetlenségének ügyét inkább képviselte. A kormány végül is kénytelen volt új választásokhoz folyamodni, aminek eredménye a liberalizmusnak a hatalomból kibukása és evvel az unió eszméjének elseprése volt. Az unió a gabonakereskedelmet és feldolgozást kivette volna a kanadaiak kezéből, e melett az iparosok joggal tarthattak attól, hogy csak az első lépés védvámjaik megszüntetése felé és Kanada az Egyesült Államok gabonatermelő gyarmata lesz. Evvel szemben a kormány fenyegetése, hogy a magas vámok elleni mozgalom elodázhatatlan és ha nem jön létre az unió, annak ellenállani nem lehet, elsősorban pedig az ipari vámokat fogja így érni, nagyon keveset nyomhatott a latban. Franciaországban az élelmiszerdrágaság elleni, a franciákat jellemző eredetiséggel lefolyt mozgalom volt a legnevezetesebb esemény. A mozgalom a munkás asszonyok között indult meg, a munkások női hozzátartozóinak volt action directe-je. Ha lekicsinyelték és az érdekeltség lapjaiban nagy tudósok ki is mutatták, hogy nem vezethet eredményre, mert a drágaság gazdasági okait nem érinti, ez nem akadályozta a mozgalom gyors elharapódzását, sőt még azt sem, hogy a mozgalom sok helyt sikerrel járjon el s nevezetesen, amennyiben a drágaság a kereslet és kínálat szabadságával adott kiuzsorázás lehetőségére vezethető vissza, azt megszüntesse. Sok helyt az elárusítók s a fogyasztóközönség között valóságos kollektív szerződések jöttek létre, melyekben a táp-


353

szerek egységára megállapítást nyert, ami bizony az erőszakosságok nélkül sohasem történt volna meg. Azt is hiába várták volna összetett kezekkel és népgyűlési határozatokkal, hogy a kormány tegyen a hatalmas érdekeltségekkel szemben valamit. Csak a mozgalom erőszakos jellege, a közrendet fenyegető komoly veszély volt képes rábírni a kormányt annak a kevésnek megtételére, amit az érdekeltségekkel szemben megtehetett. Jellemző volt az az erély, amivel a mozgalommal szemben fellépett. A Champagne harcában jóval tovább mentek a pusztítás terén, mint itt, erőszakoskodás is több volt. Mégis az új mozgalommal szemben az igazságszolgáltatás keze nemcsak sokkal fürgébb volt, hanem sokkal többeket és jóval súlyosabban sújtott, mint a vincellérmozgalomnál. Katonaság és csendőrség is sokkal erélyesebben lépett fel és kevésbé kímélte az emberéletet. Először is nagyrészt nem választókról volt szó. Liberális lapok siettek az ügyet összefüggésbe hozni a Confédération Générale du Travail egy év óta a drágaság ellen folytatott akciójával, noha kétségtelenül megállapítható, hogy inkább kihasználták, mint kezdeményezték ezt a mozgalmat. Fenyegették a kormányt, hogy e mozgalom révén megnyeri a Konfederáció az egész közönségrokonszenvét, gyors és erélyes eljárásra van szükség. De meg nem is privilégiumok védelméről volt szó, melynél az erőszakot is megbocsátja egy oly tipikusan burzsoá állam, amilyen Franciaország. Itt erélyeskedni kellett. Sőt amikor egy város szocialista tanácsa nem tett szigorúintézkedéseket a végeredményben üdvösnek bizonyult erőszakoskodásokkal szemben, a kormány még kegyetlenebb eréllyel sietett helyrepótolni a mulasztást. Természetesen arról, hogy a mezőgazdasági termékek igen magas védvámját habár csak rövid időre is felfüggesze a kormány (illetve erre vonatkozólag javaslatokat tegyen), szó sem lehetett. Mindjárt kisütötték, hogy ez hatálytalan, de veszedelmes precedens volna. Hanem kiviteli tilalmakkal dolgoznak (ez persze nem hatálytalan eszköz, mikor annyi sincs, amennyi bent szükséges; de az érdekelteket semmiesetre sem érinti súlyosabban, hiszen a kelendőség biztosítva van, a magas árak szintén). Olaszországban a kivándorlási tilalmakkal beállott a vérbőség. A züllött politikai viszonyok is cselekvésre serkentik a kormányt, a radikális programm pedig a híveknek sehogy sem ízlik, amellett mozgalom is indult ellene. A hadseregre csak nemrég áldoztak újabb milliókat, hogy harcképessé tegyék. Ilyenkor a kormány Olaszországban is a nemzeti dicsőségre gondol, amely lecsapolja a felesleget, eltereli a belállapotoktól a nép figyelmét, a kormányt kellemetlen feladatoktól megkíméli és helyzetét megkönnyíti. Crispinek is ez volt politikája és ha ez Abbesszíniában hajótörést szenvedett, ennek csak az a tanúsága, hogy másutt kell a diadalt keresni. A kormány Tripoliszra vetette szemét és annak megszállásával ugyancsak sietett. Komoly ellenfélre számítania ott nem kell. Ott még teremhet dicsőség az olasz fegyvereknek. Az afrikai kérdés amúgy is napirenden van, az alkalom kedvező, ürügy pedig van elég. Tripolisz okkupációja leveszi napirendről a radikális programmot, helyébe a kalandos külpolitika kerül, melynél minden jó hazafi kötelessége a kormányt kímélni, hogy kellő eréllyel léphessen fel az olasz állam. (S. K.)

354

Sajtószabadság és terrorizmus


Körülbelül ugyanakkor, amikor a győri polgármester saját külön ukázzal statuálta magának a preventív cenzúra jogát, egy munkapárti képviselő fölállt a Házban, hogy megvédje a sajtószabadságot. De nem a győri polgármester ellen szónokolt, hanem a Magyar Távirati Iroda című félhivatalos kőnyomatos mellett; sőt még ezt is csak ürügynek használta fel arra, hogy durván és kíméletlenül sértegethesse az obstruáló ellenzéki pártokat. Nem a sajtószabadság igazságai, hanem a Magyar Távirati Iroda hazugságai késztették fölszólalásra Hegedűs Kálmán képviselő urat. Az eset előzményei eléggé ismeretesek. Sümegi Vilmos képviselő nem fogadta el Radó Sámuelnek feléje nyújtott kezét, sőt hevesen megtámadta, hogy a kormány által dúsan megfizetett Magyar Távirati Iroda című kőnyomatosában minden ellenzéki mozgalomról tendenciózus valótlanságokat közöl. Ez az összeszólalkozás annak az ötletéből történt, hogy Radó Sámuel a Félegyházán, szeptember 17-én tartott népgyűlésről még a szokottnál is valótlanabb tudósítást küldött a lapoknak s így teljesen meghamisította a közvéleményt. S mivel Sümegi ezen a népgyűlésen maga is ott volt, jogos fölháborodással rivalhatott rá a kormány zsoldjában álló kőnyomatos gazdájára, hogy: — Azért, hogy valaki udvari tanácsos, nem muszáj mindig hazudnia! Amilyen indokolt és érthető volt ez a kifakadás, épen olyan félszeg és nevetséges volt az, ami utána következett. Radó Sámuel ugyanis provokálta Sümegit s ez megverekedett avval az emberrel, akiről palam et publice kijelentette, hogy hazudik. Megverekedett vele; sőt megtetézte ezt az ízléstelenséget avval, hogy végig evett egy lunch-öt is, az általa hazugnak, hitvány embernek deklarált szerkesztő költségére, mintha a levegőbe pufogtatott vaktöltés egyszerre megsemmisítette volna mindazt a sok ferdítést és hazugságot, mellyel a nevezett Radó Sámuel — mindig Holló és Sümegi képviselők szerint — a parlamentarizmust meghamisítja, a közvéleményt ferde irányba tereli s az igazságot hamis színben tünteti föl. A látszat szerint tehát Sümegi éppen úgy csak pour la galerie fakadt ki a „félhivatalos lelkiismeret” ellen, mint ahogy Hegedűs Kálmán is csak pour la galerie kelt a „sajtószabadság” védelmére. Mert azt az „irodalmat”, mely a Magyar Távirati Iroda s a hasonló „félhivatalosok” hasábjain éktelenkedik, igazán nem a sajtószabadság szülte: ez csak szélesebb alapokra fektette és elősegítette elhatalmasodásukat. S amilyen szánalomra méltó, sőt megdöbbentő látvány volt Sümegi pezsgőzése avval a szerkesztővel, akiről két nappal előbb a teljes meggyőződés fölháborodásával állította, hogy tollat, meggyőződését, lelkiismeretét pénzért eladta a kormánynak: éppen oly visszataszító és hazug volt Hegedűs Kálmán följajdulása is, mikor a Sümegi-Radó-afférra vonatkozólag azt kérdezte: „Ha az az esemény, amely itt tegnap történt, nem a sajtószabadság terrorizmusa (bizonyára „terrorizálást” akart mondani, csak nem volt tisztában a két rokonfogalom értelmével), akkor nem tudom, mi az? Ha ez az incidens nem a legbalkánibb eszközök fölhasználása,


355

akkor nem tudom, mi az? Ha ez nem a legsötétebb reakció, akkor nem tudom, mi a reakció ...” Készségesen elhisszük a képviselő úrnak, hogy nem tudja mindezt; sőt mindjárt hozzátesszük, hogy még sok egyebet nem tud. Mert: megfenyegetni a hazugságot — még ha sajtó útján követik is el — nem terrorizálása a sajtószabadságnak; és ha például azt írná valaki holnap Hegedűs képviselő úrról, hogy ezüstkanalakat lopott: vajon szótlanul tűrné-e ezt, annak az elvnek az értelmében, hogy a „sajtószabadságot terrorizálni” nem szabad? És ha már annyira fölháborítja Hegedűs képviselő urat a „sajtószabadság terrorizálása”: ugyan mit keres Khuen gróf háta mögött? Hiszen a miniszterelnök még nem hívta meg pezsgős lunchre Braun Sándort azóta, hogy A Nap-tól megvonta a kolportázs-jogot, pedig micsoda szelíd terrorizmus volt a Sümegi kifakadása, ahhoz az ökölcsapáshoz képest, mellyel Khuen gróf tettleg inzultálta a sajtószabadságot! Avagy Hegedűs képviselő úr is azt tartja, hogy la petite morale tue la grande: vagyis legyünk tisztességesek a kis dolgokban, hogy becstelenek lehessünk a nagyokban? Ha „balkáni eszköz” volt a Sümegi kifakadása a kormány fizetett, hamis információkkal dolgozó kőnyomatosa ellen: ugyan miféle „eszköz” volt a kolportázsjog erőszakos megvonása, amely jogot a miniszterelnök önkényesen „kedvezmény”-nek degradált, hogy annál könnyebben konfiskálhassa? Miért nem szólalt föl a sajtószabadságnak ez ellen a terrorizálása ellen Hegedűs s miért érte be a miniszterelnöknek azzal a cinikus kijelentésével, hogy: hiszen azért az A Nap még mindig azt írhatja, amit akar és — az utcát kivéve — ezentúl is szabadon terjesztheti gondolatait! Nagyszerű válasz, valóban, amelynek már volt precedense is akkor, amikor a húsdrágaság miatt nála járó küldöttségnek azt mondta Khuen gróf, hogy miért nem eszik a szegény nép vadhúst? . . . És ezt a cinikus jó tanácsot a vadászati tilalom kellős közepén adta a tréfás miniszterelnök! Arról talán ne is szóljunk, hogy Hegedűs Kálmán képviselő úr reakciónak nevezi azt a törekvést, mely igazmondást követel még a kormány zsoldjában álló félhivatalostól is. Olyan elemi elszólás ez, amely felment bennünket attól, hogy komolyan vegyük Hegedűs képviselő úr egész följajdulását. Mert a pénzért hazudozás megint nem a sajtószabadság kérdése, sőt még csak a reakcióé sem, hanem egyenesen a kibérelt lelkiismeret, az eladott meggyőződés gyalázata, vagyis a sajtószabadság teljes negációja. Mert a sajtószabadságot az az optimista föltevés szülte, hogy az ország és köz érdekét fogja védelmezni s nyíltan, őszintén, magáncélok, szenvedélyek és kapzsiság nélkül fogja visszatükrözni ama vélemények valamelyikét, melyek az egyes társadalmi osztályok és politikai pártok közhangulatában kialakulnak. És egy képviselőnek illenék tudnia azt is, hogy a napi sajtó szabadságát nem törvény statuálta, mikor megszületett: Mirabeau merte megkísérteni ezt a vakmerőséget, még pedig a törvény ellenére; Mirabeau, aki épp oly gonosz, mint amilyen nagy ember volt. Lassanként aztán a gonosz, de már nem „nagy” emberek kezdtek visszaélni a sajtó szabadságával, illetőleg árúba bocsájtották ezt a szabadságot, melyet a többet igérő bármikor megvehetett.

356


Amikor pedig a „kapitalista termelés” a sajtószabadságot is bevonta „üzemkörébe”, egyre több lett azoknak a vállalkozóknak a száma, akik teljesen magánérdekeik szempontjából mérlegelték és döntötték el, hogy így vagy inkább amúgy írjanak-e bizonyos kérdésekről. Minél csekélyebb a járadék, amit ez a vállalkozás tisztességes alapon hajt, annál inkább rászorul és hajlandó is rá a kiadó, hogy eladja lapja szabadságát. És bankárok meg képviselők, gazdasági érdekcsoportok meg politikai pártok és miniszterek egyaránt vásárolják, bérlik a sajtószabadságot: azt, tudniillik, amelyet Hegedűs képviselő úr fogott védelmébe. Ez a leggyalázatosabb mesterség, ami civilizált társadalomban csak elképzelhető. Az ilyen kibérelt sajtó nem igazgatja, irányítja, tükrözi a közvéleményt, hanem tévútra viszi és meghamisítja. A sajtó megvásárlása az igazi merénylet a sajtószabadság ellen, mert az erőszak talán visszaszoríthatja ideiglenesen a közvélemény őszinte nyilatkozását, de meg nem fojthatja azt: a pénzen megvásárolt sajtó ellenben meghalt, elveszett az igazságra nézve, sőt egyenesen föladatának tartja az igazság elhomályosítását ama ferdítésekkel, melyeknek közrebocsájtásáért a kormány megfizeti. „Így aztán — írja Bonghi* a kibérelt újságírók valósággal olyanok lesznek, mint a középkori brávók, akik szintén hatalmas kényuruk szolgálatában álltak: avval a különbséggel, hogy fegyverük nem a tőr, hanem a toll. Megrészegülve e furcsa hatalom mámorától — amelyre mandátumot senkitől sem kaptak s épen ezért felelőséggel sem tartoznak senkinek — már nem törődnek többé a közvélemény szondirozásával és megértésével, mert hiszen a közvéleményt ők maguk csinálják. Megszokják tehát a félrevezetést, a hazugságot, sőt másokat is rászoktatnak erre. És legtöbbjük rá is szokik: aki pedig az igazság nevében ágaskodik, azt kimarják maguk közül, vagy semmivé teszik. Ebből pedig két dolog következik; először: minél romlottabb lesz az ilyen eladott újság, annál jobban terjed bomlasztó hatása; és másodszor: minél több művelt, becsületes és erős meggyőződésű ember fordít hátat ennek a tisztességtelen foglalkozásnak, annál több műveletlen és tág lelkiismeretű kontár veti rá magát az újságírásra. A sajtószabadság hajnalán Cavour írt a Risorgimento hasábjain: ki ismeri vagy ki emlegeti azoknak a nevét, akik most írnak ottan? S ki nem igyekszik sokat kerülni azok közül, akik most írnak ottan? . . . Oda jutottunk immár, hogy igen gyakran oly egyének rendelkeznek jó hírünkről, becsületünkről és nyugalmunkról, akiktől lelkünkben undorodunk: s ez a szomorú körülmény két rosszat is okozhat; még pedig vagy azt, hogy aggodalmunkban, avagy dicséretre vágytunkban paktálunk e titokban megvetett egyénekkel, vagy pedig azt, hogy se velük, se dicséretükkel vagy rágalmaikkal nem törődünk. És mind a két esetben csorbát ütünk erkölcsi integritásunkon: mert vagy lealázzuk magunkat s erőszakot teszünk érzelmeinken, vagy pedig olyan letargiába kényszerítjük egész valónkat, mely lassanként aláássa akaratunk és cselekvésünk egész energiáját.” Ezt írja Ruggero Bonghi a közelmúlt egyik legnagyobb poli* Questioni del giorno, — a Questa fin di secolo című kötetben.


357

tikusa és publicistája: s akárcsak a mi állapotainkról írta volna, oly rájuk illő minden sora! Avagy ki nem emlékszik arra a hallatlan esetre, amikor egy országgyűlési riporter a parlament folyósóján tíz koronát kért kölcsön Széll Kálmántól: s a megdöbbentő itt nem a riporter vakmerősége, hanem az a szolgalelkűség, amellyel a miniszterelnök rögtön a zsebébe nyúlt és átadta a pénzt! Vagy ki nem emlékszik a „nemzeti kormány” szédületes pausáléira, mikor a sajtó prezentálta a „tulipános ellentállás” számláját, melyet honorálni kellett? Mivel a lapok külön-külön tettek szolgálatot a nemzeti ellentállás vezéreinek s mivel az uralomra jutott pártvezérek érdekei nem voltak azonosak, sőt politikailag ellentétesek is voltak: az történt, hogy minden miniszter külön sajtószolgálatot szervezett, persze az ország pénzén, a maga és pártja céljaira. Így lett külön lapja Wekerlének, Andrássynak, Kossuthnak, Apponyinak és Zichy Aladárnak, míg egyes újságok általánosságban szegődtek a koalíció egyetemének szolgálatába, mert minden minisztertől külön kértek és kaptak pénzt. Még a hivatalosan informáló sajtó is bifurkálódott: a miniszterelnökségi sajtóiroda mellett Kossuth külön sajtóirodát szervezett magának és pártjának a kereskedelmi minisztériumban, Andrássy pedig benyomott Wekerle sajtóirodájába egy országos képviselőt hatezer forint fizetéssel, amivel egy bécsi lapnak küldött téves információit díjazta. Mivel a miniszterek személyesen érintkeztek nemcsak az újságírókkal, hanem a lapkiadókkal is, akiknek maguk osztogatták a pausálékat s egyéb kedvezményeket: ez a korrupcióban való közösség természetszerűen a cimboraság egy nemét teremtette meg köztük. Ezen erkölcstelenül bizalmas viszony következtében a zsurnaliszták és lapkiadók egyre követelőbbek lettek, úgy hogy a miniszterek folyton nagyobb összegekkel voltak kénytelenek megváltani az illető lapoknak mindig csak ideiglenes és feltételes támogatását. Ezek az időszaki zsarolások akkor érték el tetőpontjukat, mikor a koalíció bukása már fenyegetett. Ekkor már tarifája volt minden cikknek; meg volt szabva, hogy mennyibe kerül egy támadó cikk Lukács ellen s mennyibe egy másik, mely a koalíciós minisztereket dicséri. A lapok kiadói valóságos vérdíjakat tűztek ki egyes emberekre; az egyik például minden reggel „Stern rabbi fiával” kezdte a vezércikkeit, míg végre Szterényi betömte a nagyhangú szájat. Egy másik mindaddig istenítette Wekerlét és a közös bankot, míg Wekerle 1909 elején meg nem vonta tőle azt a szubvenciót, mely lehetővé tette az újságnak vidékre való olcsó szállítását. Ekkor rögtön fölcsapott önálló bankosnak s végezetül a szerkesztője megírta a Wekerle-kormány panamáit: ma pedig heves munkapárti a lap, mert ismét megkapta az elvont szubvenciót . . . A sajtónak ebbe a kategóriájába tartozik a félhivatalos irodalom is, melynek „szabadságát” Hegedűs képviselő úr a parlamentben megvédelmezte; azt a „szabadságát” tudniillik, hogy kénye-kedvére hamis információkkal áraszthassa el a hazai és külföldi újságokat a jövőben is, lekicsinyelve minden ellenzéki akciót és lebecsülve azt a nehéz küzdelmet, melyet a Justh-párt a népjogokért és a rettentő katonai terhek ellen folytat. Azt akarja Hegedűs képviselő úr — amit különben a miniszterelnök is akar — hogy ez a pénzzel és szuronnyal

358


összetoborzott osztálytöbbség számolatlan milliókat préselhessen ki a népből, a nép hozzájárulása és beleegyezése nélkül: s hogy ez a brutális, kegyetlen érvágás könnyebben sikerüljön, a hazudozás és ferdítés teljes szabadságát akarja biztosítani a Magyar Távirati Irodá-hoz hasonló orgánumoknak. Akarja pedig ezt ugyanakkor, amikor a hatalmi erőszak minden fegyverével összehozott többség tapsolva helyesel a miniszterelnöknek, aki az A Nap kolportázs-jogának megvonásával valóban a sajtószabadságot gázolta le. Talán emlékeznek: a miniszterelnöknek az A Nap stilusa, alantas gyalázkodásai ellen volt kifogása, amit „sajtószabadosság”-nak nevezett el, a nála már megszokott útszéli humorral, ugyanakkor, mikor a kormány zsoldjában álló egyik esti lap a legdurvább szitokszámba menő ocsmány kifejezéssel, mint szellemes refrénnel, végezte az ellenzék ellen írt támadásának minden egyes bekezdését! . . . — Tűrünk és szenvedünk! — mondta Várady Zsigmond pilátusi kézmosással, mikor megkérdezték, hogy mi a véleménye Tisza Istvánnak a választójog ellen intézett kirohanásáról. De hát miért tűrnek és miért szenvednek? .. . Azért, hogy törvény legyen a véderőjavaslatokból? Hát annyira fontos neki és liberális társainak a véderőreform, hogy készek érte tűrni és elszenvedni még azt is, hogy Tisza István belegázoljon legszentebb meggyőződésükbe? És nem céltalan, nem gyávaság-e, reménytelenül tűrni és szenvedni? Mert azt csak nem hiszik, hogy Tisza István, ha lesz rá hatalma, bármikor is „tűrni” fogja az általános választójog törvénybeiktatását? Nem elárulása-e hát elveiknek és meggyőződésüknek, ha növelik Tisza István hatalmát ahhoz a párthoz tartozóságukkal, amely párt akkor lenne csak igazán nagy és hatalmas, ha sikerülne megszavaztatnia a véderőreformot?! Nem látják-e, hogy bentmaradván abban a pártban, melynek igazi vezére Tisza Isván, valósággal eltorlaszolják a választójog megvalósításának útjait s meghunyászkodásukkal csak növelik ennek az elvakult junkernek a dölyfét? — Tűrjön és szenvedjen az ország! — ezt dörögte valamikor Tisza István is, mikor a chlopyi hadparancs után golyóval és akasztófával fenyegette meg a nemzetet. De ő durván és gőgösen mondta ezt, míg most halkan, szomorú lemondásként kel sóhajos visszhangjuk e szavaknak a Váradyak ajkán. — „Tűrünk és szenvedünk” — panaszkodnak kenetes szemforgatással s bedugják fülüket, hogy ne hallják a milliók nyögését, akik szintén „tűrnek és szenvednek”, de csak azért, mert képviselőikben nincs elég bátorság: a hatalmi párton kívül „tűrni és szenvedni” elveikért! Mert, ha már tűrni és szenvedni kell: nem férfiasabb és érdemesebb-e az elveknek és meggyőződésnek nyilt színvallásával tűrni és szenvedni, de egyúttal küzdeni is a szintén tűrő és szenvedő milliókért? Ha szenvednünk kell, hadd jöjjön a szenvedés: de a tűrésből elég volt már. Legkivált elég volt abból a passzivitásból, amellyel eddig is tűrtük a kormány sajtójának visszaéléseit, melyeket a sajtószabadság leple alatt követ el. Razziát kell tartani a kibérelt lelkiismeretek ellen, melyek oly vakmerőén űzik már a politikai kútmérgezést, hogy a népjogok szóvivőit deklarálják hazaárulóknak. A parazita-sajtót, a kormány zsoldján hízott irodalmi brávókat el kell némítani, hatalmas társadalmi akcióval, a közvélemény erejével, amely legalább is van

A patronage kongresszus

359

akkora, mint a űzetett újságoknak délibábszerű zsarnoksága; mert ez — amabból sarjadván — megdől legott, mihelyt a közvélemény ellene támad. Ezt az erőt, a közvélemény fölháborodását kell öntudatra kelteni, fölkorbácsolni, hogy viharzó ébredése elsöpörje a szemetet, mely a sajtószabadság csarnokában fölhalmozódott; akkor a vihar után ismét tiszta lesz a levegő s megint fognak támadni Csengeriek, Szalayak, Eötvösök és báró Kemények, mint a magyar hírlapirodalom hajnalán s egyszersmind fénykorában. (Zigány Árpád). A patronage kongresszus

Nagy ünnepségek közepette, a király képviselőjének jelenlétében folyt le a patronage-egyesületek harmadik kongresszusa szeptember 17—19-ig Kassán. Közel 70 egyesületnek több mint 400 tagja volt a kongresszuson, amelyen négy minisztériumnak, a főrendiháznak, több közintézetnek, főiskolának, bíróságoknak, megyei és városi hatóságoknak küldöttei is megjelentek. A kongressus három kérdést tárgyalt tanácskozásaiban, nevezetesen: a) meghagyható-e a segélyben részesülő gyermek a családjában, illetőleg községében? b) a föltételesen elítéltek körüli teendők a próbaidő alatt; a) a hivatásszerű bűntettesek irányában kifejthető patronagetevékenység keretei. A patronage-ügy hazánkban egészen új keletű, tulajdonképen az 1907. pécsi kongresszus óta fejlődött, s mai munkája abból áll, hogy nevelő-telepeket és intézeteket létesített, amelyekben fiatalkorúak javító nevelésével foglalkozik; Budapesten munkaközvetítőt tart fenn, melynek működési köre az egész országra kiterjed; azután részt vesz a fiatalkorúak bíróságainak munkájában. Az egyes patronage-egyesületek között már minden felekezetnek több külön egyesülete is van, amelyek valamennyien állandó és intenzív összeköttetést tartanak fenn az állam gyermekvédelmi működésével. Ez az összeköttetés abban áll, hogy az állam gavallérosan fizeti a felekezeti intézetekbe „beutalt” gyermekek tartásdíját. Vagyis e téren is nagy arányokban tartja ki az állam a klerikálizmust. A patronage-tevékenység igen gyors és inkább extenzív fejlődésével nem tartott lépést a működés intenzivitása. Csupán a katholikusok egyesületei ölelték fel a társadalmi munka e részének szerves egészét és bármennyire kártékonynak tartsuk is a felekezeti tagoltságnak minden jelenségét: azt mégis el kell ismernünk, hogy amit a katholikusok Szociális Misszió-társulata dolgozik, az nagy koncepciójú s tervszérű munka. A Bethánia Gyermek-otthon a Kis-svábhegyen, a Bethánia Szeretetház Szikszón, az Orsz. Kath. Leányszövetség, a Kath. Munkásnő-Egyesület, a Kath. Patronage-Egyesület, a kath. egyetemi hallgatónők szent Margit-köre, a Magyar Kath. Tanítónők Egyesülete, a Kath. Nővédő-Egyesület, a Kath. Nővédelmi Hivatal és a Szociális Szeminárium olyan áttekintéssel és annyira alaposan dolgozzák fel a társadalmi pártfogásnak különböző feladatait, amely messze meghaladja az összes többi felekezeti és felekezetnélküli patronage-egyesületeknek, továbbá az államnak ily irányú működését. Prohászka püspöknek és Farkas Edithnek e munkáiban nemcsak a tervezés gondolatai,

360

A patronage kongresszus

hanem a gyakorlati kivitel is megérdemlik a rokonegyesületekkel szemben hitfeleiktől az elismerés pálmáját. Ez a pálma azonban — fájdalom — csak meddő dicsőséget jelent, mert az a tömérdek munka és sok anyagi áldozat, amit a felsorolt intézmények és pedig úgy a felekezetiek, mint a felekezetnélküliek kitűzött céljaikra fordítanak, egyáltalában nem áll arányban még az elért eredményekkel sem, a megoldandó feladatokhoz képest pedig egyenesen kacagni való semmiségekké törpül. Mert ugyan számítsák fel, rubrikázzák össze a patronage-egyesületek összes működésüknek látható és remélhető eredményeit; aztán állítsák szembe ezekkel a még pártfogásra szoruló elesettségeket: akkor majd be fogják látni azt, hogy milyen vigasztalan és elenyésző semmiségek azok az eredmények, amelyeket a sok önzetlen munkával elértek. A termelésnek mai kapitalista rendje, s a munka teljes szervezetlensége napról-napra sorvasztja, zülleszti a családot. Az apa, az anya egész nap robotol, az alig serdült gyermeknek már kenyere után kell szaladgálnia, a szülő sokszor az iskolától vonja el a gyermeket, mert nem nélkülözheti munkáját. Ez a nép millióinak rendes, mindennapi, normális életfolyása. Ehhez járulnak mint időszakos, de elháríthatlan események, a munkanélküliségnek s a betegségnek katasztrófái, továbbá az egyéni hibáknak és bűnöknek veszedelmei. Mindezek mint tömegjelenségek determinálják a milliók sorsát: a műveletlenséget, a nyomort, a betegséget, az alkoholizmust, a prostitúciót és a bűnt. Az anyagi és szellemi elesettségeknek e határtalan óceánjaival szemben aztán leülnek a partra kegyes urak és finom úrhölgyek, hogy az egyéni jótékonyság apró ezüst kanalaival kimerjék a nyomornak és bűnnek tengereit. A közadakozások ösztövér summáival, s az unatkozáson fölül megmaradt kicsinyke szabad idő pepecselő érdeklődésével akarják e nagystílű, kollektív életnek minden lélegzésével együttjáró bajokat meggyógyítani. Nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a kapitalista társadalmaknak szüksége van a munkanélküliek éhező tartalékseregére, az ipari és paraszti proletariátus iskolakerülő gyermekeire; nem nélkülözheti az a tőkének, a földnek, az árúnak és a munkának igazságtalan uzsorajövedelmeit. Hogy ez a kendőzött, hazug erkölcsi világrend fennállhasson, ehhez szükség van a nyilvános és titkos prostitúcióra, a köztudomással elhallgatott sokféle gazságra, a szerencsejátékokra, a hamis kártyásokra, a különböző panamákra, a kijárókra, a vesztegetőkre. A mai osztályállamnak is szüksége van az alkoholizmusra, a nép tudatlanságára és nyomorára. A kassai kongresszus fényes gyülekezete pedig, összes államtitkárjaival, grófjaival, püspökeivel és alispánjaival együtt mint egy ember szállana szembe azzal a radikális demokrata politikával, amely elegendő és jó iskolát adna a népnek, eltörölné a szegénységre nehezedő fogyasztó adókat, s behozná a progresszív vagyoni adókat; amely politika földhöz juttatná a parasztot, gyárakat varázsolna ínséges vidékekre, fokozná a nemzeti munka produktivitását, megapasztaná az uzsorákat, s itthon tartaná a kivándorlókat. E politika idejében majd nem esnék el az élet harcában az apa, nem bomlanék szét a család, nem züllenének el a gyermekek, nem

Az előkelő kliens új ügyvédje

361

lenne alkoholizmus, nem lenne prostitúció . . . Ebben a társadalomban már csak az egyéni bűnök és hibák katasztrófái érnék az embert, s ezek ellen sikeresen küzdhetne a patronage-tevékenység: a mai elesettségek tömeg jelenségeivel szemben ellenben az egész küzdelem gyenge és erőtelen. A szociológia pedig ma már Magyarországon sem kénytelen foglalkozni az olyan naiv ráolvasásokkal, amilyeneket a kassai táltosok hirdettek, pl. hogy a bűnözés meggátlására az erkölcsi nevelés a legfontosabb (Farkas Edith); férfiaknál az alkoholizmus elleni küzdelmet, a nőknél pedig a tudatlanság leküzdését tartja fontosnak (Geőcze Sarolta); a kriminalitás legtöbb esetben a lélek problémája; minden az akaraton múlik (Fischer-Colbrie) stb. És amikor Fischer-Colbrie püspök úr nagy elragadtatással hivatkozik arra a Balmes-idézetre, hogy t. i. a keresztény civilizációt minden mástól megkülönböztetik a keresztény Caritas fenséges elvei: akkor nekünk az inquiziciók kínzó kamaráira, az autodafék máglyáira, s a gályarabok siralmaira kell emlékeztetnünk a kegyes püspök urat, hogy ez egyházi intézmények reális tényeit szembeállítsuk az idézet irreális fantazmáival. Nincsenek oly szép idézeteink, de vannak súlyos tényeink, amelyekkel igazoljuk, hogy jó iskolapolitika, igazságos adótörvények, emberséges közigazgatás és demokratikus kormányzat minden Caritasnál több jót művelnek. Ezért nem bízunk mi az emberszeretet legendáiban, hanem rajongunk a demokrácia uralmáért. A patronage-munkát pedig jószándékú, önzetlen, de egészben véve elégtelen és hatástalan erőfeszítésnek tartjuk. (Z. Z.) Az előkelő kliens új ügyvédje

A szécsényi zsidó-fiskális, meg a csabai gentry-fiúk eredményes megvédése után most már magának az Úristennek a védőügyvédjeként szerepel Quintus-Kenedi Géza, holott ez a — engedelmet kérünk, de bizony mindig csak fogadatlan — prókátoroskodás eddigelé a főtisztelendő plébános és rabbinus, valamint a nagytiszteletű prédikátor urak monopóliuma volt. Quintus-Kenedi Géza azonban bizonnyal úgy látja (el kell olvasni — mert igen szomorú dokumentum ez az írás — az Az Újság 221. számában a Monizmus c. cikket!), hogy az eddigi prókátorok mellett veszendőben vagyon az ügy s a monisták hamburgi kongresszusa alkalmából ő maga mond védőbeszédet. Még pedig olyan tapsos sikerrel, hogy az esküdtszék — vagy mit is beszélünk? az olvasó közönség — nemcsak, hogy felmentő ítéletet hoz azonnal (ad notam: Balassagyarmat és Békésgyula), de egyidejűleg a korlátoltság és ostobaság vádjában marasztalja el a világ összes monista — úgynevezett — tudósait általában véve. Általában véve, mert a fő-főkorlátoltakkal és ostobákkal — valami Haeckel-, Ostwald-, meg Loeb Jaques-nevű emberekről van szó - maga Quintus végez statáriális úton. S ezt olyan fényes jogászi érveléssel, brilliáns ügyvédi tudással és szónoki lendülettel teszi, hogy pl. a tasnádi úri kaszinóban — oh, szinte magunk előtt látjuk ezt a jelenetet! —szélesen mosolygó arcú elégtétellel teszi le az Az Újság-ot a tekintetes szolgabíró úr, mondván: — Na, az a Quintus ugyancsak elverte a port a sok zsidó és

362

Az előkelő kliens új ügyvédje

német filozopteren !... Hejh, csak nem is hiában mondják azt, hogy a magyar jogász-ember a világon mindenhez a legjobban ért! Így a tasnádi úri kaszinó. Azonban: — azonban nem addig van a dolog. Az a nyelvöltögetés, amivel a Quintus cikke egy csomó becsületes és komoly munkában eltöltött emberi élet tudományos eredményeit fölényes, de — bizony isten — nagyon olcsó viccelődéssel kicsúfolja és lekicsinyli, nem a Tasnád és Vidéke-ben jelent meg. Írója sem az odavaló római katholikus káplán úr. Sőt! Magyar viszonyok szerint súlyt jelentő helyen és súlyt reprezentáló tollból eredett az a cikk, amelyből lehetetlenség néhány passzust — virágszálakat egy bokrétából — itt be nem mutatunk. „Az öreg Haeckel végleg kimondotta a nagy monista dogmát, hogy „a világegyetem örökkévaló természeti törvényeknél fogva a maga erejéből áll fenn, az elpusztíthatatlan lényeg (Substanz) energiaformái szerint, amely lényeg az anyaggal elválaszthatatlan módon van összekapcsolva, valamely világonkívüli Isten minden közreműködése nélkül”. Szemellátható (ezt már Quintus mondja), hogy az öreg Haeckel dogmája mind a négy lábára sántikál ...” Tehát: szemmellátható, hogy az öreg Haeckel téved. Nem is a Quintus, de a szolgabíró, az adótárnok, a patikárus és a vámbérlő — szóval az összes esküdtbírák! — szemével látható a jó öreg Haeckel tévedése, ugyebár, Quintus úr?. . . Istenem, be szép! Egy öreg német tudós egész életén át dolgozik, filizofál és kísérletezik s mikor élete alkonyán e szakadatlan munkásságnak, évtizedek búvárkodásának az eredményeit leszűri, akkor — akkor a Quintus szövegezésében elolvassa a dolgot a tasnádi telekkönyvvezető s két perc múlva kimondja a csalhatatlan ítéletet: „Persze hogy szemmellátható tévedés az egész eredmény” . . . Menjünk tovább. „Legérdekesebb volt Loeb Jaques nagy biológus előadása. Loeböt, amint tudjuk, néhány év előtt a budapesti orvosi egyetem tanszékére akarták hozni fanatikus hívei, de nem sült el. (Mi nem sült el? — Idéző.) Most a newyorki Rockefeller-intézet professzora. Mint biológus, ma is elsőrangú nagyság. Mint monista, kész suszter.” Kész suszter. Nagyszerű ötlet!.. . „Hejh, ez a Quintus, ez a Quintus ...” — honorálja a dolgot az úri kaszinó patikárus-tagja. „Mindez kémiai változások útján megy; sehol más erőnek a nyoma. Ennélfogva az élet minden nyilvánulásának, tehát az etikának az alapja is a kémia. (Ez eddig — fogadjuk így el — a Loeb szava; ami ezután jő, az már tisztára a Quintus szellemi terméke). No, itt már be lehet kötni a kolbászt. Az etika nem más mint kémia!” . . . Be lehet kötni a kolbászt! Hehehe ... Jó megcáfolás! Mi? És ez így megy, ilyen hangnemben, véges-végig. Embereket, meggyőződéseket, tudományos igazságokat rugdos meg, bukfenceztet hanyatt suszterinasos gáncsvetéssel és ötletkinccsel Quintus. A tudománytól való őszinte és burkolatlan undorodást még nem láttuk klasszikusabb formájú megtestesülésben, mint itt, ebben a cikkben. Jó, tudjuk mi azt, hogy az Úristen védelmében buzgólkodó ügyvédek soha se szerették, soha se vállalták azt az istentelen népséget, amely a tudományt műveli. De ha már Quintus be is állott a védők

Mezőgazdaságunk reformja és a kereskedelmi utazók

363

sorába, istenem, nem lehetne-e legalább hangban, formában, s a kultúra szeretetében egy kicsit különbözni az ő fegyvertársától, a magyarbagosi tisztelendő káplán úrtól? (Nagy János.) Mezőgazdaságunk reformja és a kereskedelmi utazók

Helyesen lett megállapítva, hogy a magyar demokrácia kérdése elsősorban agrárprobléma; hogy Magyarország jelenlegi sok bajának az oka helytelen földbirtok-eloszlásában és elmaradt gazdálkodási módszerében található; valamint, hogy az lesz a XX-ik század Széchenyije, aki a magyar közép- és kisbirtokot modernül gazdálkodni megtanítja. Az új Széchenyik, úgy látszik, már jelentkeznek, még pedig olyan különös alakban és szerepben, hogy egyáltalán nem lesz érdektelen a tény megállapítása. Ε sorok írója legutóbb meglepetve tapasztalta azt a sok termésjavító reformot, melyet az utolsó 3—4 évben a perifériákon fekvő egyik legkonzervatívabb megye középbirtokosai a gazdálkodásukban meghonosítottak. Az átalakulás annál érthetetlenebb volt, mert az úgynevezett „modern” gazda típusának még a nyomára is alig lehetett ráakadni. Senki sem járt külföldön, senki sem tanult, senki sem tanulmányozott mintagazdaságokat. Szó sincs róla, hogy bárkinek eszébe jutott volna, hogy lelkesítsen, izgasson, apostolkodjék. Az ember, hogy a rejtélyt megfejtse, már-már hajlandó lett volna misztikus társadalmi erők létezését hinni, melyek automatice fellépnek mindenütt, ahol a beteg társadalomnak gyógyító segítségükre szüksége van. Pedig a dolog nyitja igen egyszerű. A magyarázatot egy fiatal, komoly gazda, aki radikalizmussal igazán nem vádolható, a következőkben adta meg: — A mi legnagyobb jóltevőink nem a boldogult koalíció, nem a győztes munkapárt politikai hősei, hanem azok az obszkurus, sok beszédű ügynökök, vigéc-ek, akikkel a gazdasági cikkek előállításával foglalkozó gyárak az országot elárasztják. Ezek az ügynökök mindenüvé bejutnak, eljutnak a legfélreesőbb falvakba is. Ha műtrágyát akarnak árulni, addig magyarázzák a műtrágya alkalmazásának előnyeit, míg a gazda tényleg elhiszi nekik, amit mondanak és „beugrik” egy rendelés erejéig. Ilyenformán jutottunk a műtrágyán kívül több kitűnő géphez, szerszámhoz, mélyebb nyomású ekéhez, nemesített fajtájú lóhoz, szarvasmarhához, sőt néhány tudományos szakmunkához is. A Campbell-féle talajművelést, például, nem elméleti kitűnő könyvekből tanultuk, hanem attól a vigéctől, aki tárcsás boronát és amerikai talajtömörítőt akart nekünk eladni. Most már meg van törve a jég, ezután talán már a magunk erejéből is fogunk tudni egyet-mást, hasznosat, üdvöset megvalósítani. De hogy az első lépést megtettük előre, azt kétségtelenül a kereskedelmi utazóknak köszönhetjük. Igaz, hogy az említett rendszerváltozást egyelőre csak a középbirtok, a gentry alkalmazza. De ha ez egyszer túlhaladta a kezdetleges extenzivitást, melyet a nagybirtok ráerőszakolt, a haladásban bizonyára nem fog egyhamar megállani — hiszen a birtoktípus, a jelenlegi állapotokhoz viszonyítva, szinte korlátlan lehetőségét nyújtja ennek — és útjában a kis- és törpebirtok mindenütt kísérni fogja. A társadalom, ez

364

Új forradalom Oroszországban

a hatalmas élő organizmus, mindig gondoskodik magáról. A parazitái hiába ülnek rá a parlamentre, megyére, iskolára: a parcellázás olyan jó üzlet, hogy ma már mindenki földet oszt és a vigécek olyan sokat beszélnek, hogy maholnap a legmaradibb magyar nemes is Campbellmódszer szerint műveli a földjét. (Kyn.) Új forradalom Oroszországban

A hatalmas orosz forradalomban a parasztság és a proletariátus vesztes maradt. Az orosz burzsoázia, az orosz intellektuellek csak addig támogatták az alsóbb néposztályok harcát, amíg saját céljaikat el nem érték. Ekkor egyesültek volt elleneikkel eddigi fegyvertársaik ellen: a rémuralom diadalt ült. Szomorú évek köszöntöttek a nagy orosz birodalomra. A kemény tél mintha örök életűnek ígérkezett volna. De íme, újra tavaszodik a nagy pusztaságon. Kievben egy rendőrségi szolgálatban álló forradalmár agyonlövi a reakció látható fejét, Sztolypint. És vele egyidőben a távoli Odesszában az orosz proletariátus megvívja első győzelmes sztrájkját a nagy forradalom leverése óta! Sokáig némán tűrt az orosz proletariátus. Legjobbjai elhullottak a forradalom csatáiban, elsenyvedtek a börtönök mélyén, húzták az igát Szibéria ólombányáiban. Golyóval és kancsukával simított el az orosz bürokrácia minden sztrájkmozgalmat, a „haladó” bourzsoázia nem kis örömére. De az orosz munkásság újra talpon van. Noha a szakszervezeteket a reakció föloszlatta, az újságokat tönkretette, a vezetőket börtönre vetette, a munkásmozgalmat nem lehetett eltiporni. Az idén már itt is, ott is a nagy birodalom különböző részein, bár félénken, tapogatózva megkísérelte az orosz munkásság szembeszállni kizsákmányolóival. A kísérletek eddig mind sikertelenek maradtak; az odesszai kikötőmunkásokat illeti meg a dicsőség, hogy az angol példán fölbuzdulva megvívták az első sikeres küzdelmet a burzsoázia és az azt katonai erővel támogató bürokráciával szemben. Új forradalom előszelét látjuk ebben a győztes sztrájkban. Az elkínzott, kizsarolt orosz proletariátus az első sikeren fölbuzdulva sietni fog hosszú évek mulasztásait pótolni. Hatalmas méretű sztrájkokra van így kilátás a legközelebbi időben, amelyek igen valószínűen ismét politikai forradalomba fognak átcsapni. Az odesszai kikötőmunkások győzelme új, nagy harcok kezdetét jelenti! (Vj)

Könyvismertetések és bírálatok Az atya helyzete primitív Az angol antropológiai iskola társadalmakban. E. S. emez újabb értékes terméke Hariland: Primitive paternity. a természetfölötti születés mitho London, Nutt 1909-1910, két szát vizsgálja a család történetével kötet 325 +328 p.) való kapcsolatában. Minden népnek vannak mondái, amelyekben egyes rendkívüli lények, kiváló hősök különös, természetfölötti úton születnek. Létrejöttök nem a két nem érintkezésének eredménye: a fogamzás oka valamely étel, ital, akár egy, a nő ölébe hulló kő, halott emberi testrész érintése, szél, eső, fürdő, nap vagy valamely isteni lény tekintete, sőt néha egy kívánság is elegendő. Hartland a világ minden részéből idéz mondákat, mi elégedjünk meg egy példával. A hottentották egyik isteni hőse, Heitsi-eibib, így született: egy fiatal leány valahol valamilyen nedvdús füvet szakított, megrágta s lenyelte a levét. Ettől teherbe esett s a hősnek adott életet. De a természetfölötti módon való fogamzás babonája nemcsak mondákban van meg, egész sereg mágikus szokás, bűbájosság eredete e hitben keresendő. A mondákban ugyan teljes parthenogenezisről van szó, míg a mágikus szertartásokban résztvevő nők legtöbbször nemi életet is élnek, azonban nyilvánvaló, hogy a gyermek születését a bűbájosságnak, a mágikus inkantációnak tulajdonítják. Ilyen hathatós eszközök a rozmaring, a nadragulya, egyes állati ételek használata stb. Egész sereg, fiatal leányokra fennálló tabu célja, hogy a serdülés korában, mielőtt férjhez mennek, ilyen étel vagy ital révén teherbe ne essenek. A fogamzás előidézésében sokszor a napnak van szerepe: ide mutat Danáé mondája s alighanem itt van eredete azoknak a tilalmaknak, amelyek serdülő leányokat sötét helyekre zárnak el; csak éjjel vagy napfogyatkozáskor szabad előjönniök, hogy a nap sugarai meg ne termékenyíthessék őket. Megtermékenyítés volt a római Luperkáliák különös szertartásának is a célja: két ifjú, a megölt áldozati állatok bőrébe öltözve, homlokukat vérrel kenve végigrohant az utcákon s

366

Az atya helyzete primitív társadalmakban

ugyancsak az áldozati állatok bőréből hasított szíjakkal megverte az asszonyokat; a szent állatok bőre hat termékenyítőleg. Ilyen szokások ma is, mindenütt találhatók: így nálunk, Békésben meddő asszonyt olyan bottal vernek meg, amellyel előbb párzó kutyákat választottak szét. (I. 106.) A bűbájosságnak vannak eszközei, amelyek képesek a gyermeket egyik asszonyból a másikba vinni át; nagy szerepük van bizonyos szent ruháknak, köveknek. Számos házassági szertartásnak is célja az asszony megtermékenyítése. Például általános, mágikus eljárás, hogy az eredményt, a kívánt tárgyat utánozzák: a gyermeket kívánó nő gyermeket vesz az ölébe vagy babát használ; innen e játékszer eredete. Ε mesék és szokások, kapcsolatban egyéb, a serdülés és házassággal járó rítusokkal, oly korra mutatnak vissza, amidőn az ember a születés fiziológiai okával nem volt tisztában. Kétségtelen, hogy mai intellektuális légkörünkben ez alig volna lehetséges. Hogy a mondák alapjait képező hit eredetét megérthessük, az alsóbbrangú népek társas életét kell vizsgálnunk. Előbb azonban a születésnek a halállal s különösen a lélekvándorlás tanával való összefüggését is meg kell figyelnünk. Gyakori eset, hogy e mesékben a természetfölötti módon született gyermek nem új személy, csupán valamely hősnek újból való megjelenése. A halál nem jelent teljes pusztulást: számos mondában a halott fává változik át: mindenki emlékezik érzelmes történetekre, amelyekben két szeretőnek sírjából két fa nő s ágaik ölelkeznek. Innen a szokás, hogy sírokra fákat ültetnek, ily módon a halottnak új testet nyújtva. (I. 161.) Más mondákban a halott állattá lesz. A transformáció hite egyiránt megvan a budhizmus, a kelták, az egyiptomiak tanaiban. A halott csak egy időre távozik, hogy születés vagy más úton visszatérjen a társadalomba. Innen a rítusok, amelyek annak megállapítását célozzák, ki tért vissza az újszülött személyében: ez után nevezik el a gyermeket. A huronok a fiatalon elhunytakat közel az úthoz temetik el, hogy arra menő asszonyok ölébe juthassanak s újra születhessenek. Azok a szokások, amelyek egy gyermek meggyilkolása révén akarnak a meddő nőnek magzatot biztosítani, szintén e hiten alapulnak: az asszony a megölt életét hatalmába kerítette s az tőle fog újra születni. Az alsóbbrangú gondolkodás a személyiséget nem fogja fel oly határozott, individuális, viszonylag változatlan formának, mint mi. A forma változhat, a személyiség megmarad. Élő személy is vehet fel más alakot: boszorkány-történetek e hit tanuságai. A lélekvándorlás az átváltozás hitének kifejlődése. Egy, már előbb létezett személyiség saját magának direkt akciójából, a hímnem közbejötte nélkül újjá születhetik. Az alsóbbrangú népek társadalmi szervezete nem alkalmas arra, hogy a születést illetőleg helyes fogalmakat adjon. Igen sok nép ma is anyai ágon számítja a leszármazást. Ezekben az anyajog alapján álló törzsekben az apa teljesen alárendelt sze-


367

mélyiség. A rokonság alapja a vérközösség: az ugyanazon törzshöz tartozók között erős, a közös véren alapuló szolidaritás áll fenn. A rokonság megszerzéséhez az atyafiság vérével való keveredés szükséges: innen a vérszerződés. Ilyen vérrokonság akadálya a házasságnak, ezért e törzseknél általános az exogámia. Az atyát idegennek tekintik, gyermekének nem is rokona. A potestas az anya legidősebb fivérének van a kezében; a gyermek ettől örököl, ellenben atyjának vagyona az ő vérrokonainak, nővérei gyermekeinek jut. Az atya és fiú különböző klánokhoz tartozván, szembe is kerülhetnek egymással: innen az apa és fiú harcára vonatkozó történetek. Az ismert legalsóbbrangú népnél, az ausztráliaiaknál az atya tekintélye semmi, bár egyes helyeken a növekvő patria potestas már szembetűnő. Az anyajog rendszere a vérrokonság tudatában gyökerezik, e rokonságot pedig csak anyai ágon ismeri el. Eredetének magyarázatául felhozták, hogy az anya mindig biztos, míg az apa bizonytalan. De hogy ez nem helyes felfogás, annak bizonysága, hogy oly törzsekben is, amelyekben az atya személyisége biztos, anyajog uralkodik, másrészt igen sok atyai jog alapján álló társadalomban az atya leghatározottabban és egnyilvánvalóbban nem nemzője gyermekeinek. Hartland számos példát fel: így Dél-India egyes törzseiben (Reddies) húszéves nők öt-hatéves fiúkkal házasságra lépnek. Ilyenkor a nő a férjnek valamely idősebb, anyai rokonával él: az ebből a viszonyból származottakat a férj gyermekeinek tekintik. Mire ez felnő, felesége öreg s nem szül többé: ezért ő ismét más asszonnyal él s más fiú számára nemz gyermeket. Számos hasonló példát idézhetnénk jeléül annak, hogy sok helyt az atyajog olyanokat köt össze rokoni kapcsokkal, akik vérbelileg nyilvánvalóan nem is rokonok. Idevágnak azok a szokások is, hogy halottnak gyermeket nemzenek: mivel gyermek nélkül halni nagy szerencsétlenség, a halott özvegyének és fivérének kötelessége, hogy számára utódot nemzzenek. A gyermekeknek csupán anyai ágon való leszármaztatása nem az atya bizonytalanságából ered. A rokoniság kifejlődése a házasság rendjével függ össze s ha a környezet különbözősége folytán nincsenek is meg mindenütt ugyanazok a fokozatok, nagyjában evolúcióját így jellemezhetjük. Kezdetben a férj alig más, mint szerető, akit el lehet küldeni, amikor tetszik. (II. 5.) Nem lakik feleségével, csak látogatóba jön hozzá, még pedig eleinte csak titokban. Amor és Psyche mondája annak a stádiumnak felel meg, amidőn a férj csak titkosan, éjjel jön nejéhez: Psyche a titkosság tabuját szegi meg. Később ez a titkosság névleges, a férj állandó vendéggé lesz, végül sok helyt a vezetést is a kezébe ragadja, másutt asszonyát és gyermekeit saját házába viszi. A házasság fejlődésének különböző fokairól, régibb formák maradványairól Hartland számos példát idéz. Hogy egy érdekes esetet mi is említsünk, Szumatra szigetén, Rejangban egész a 18-ik század végéig kétféle házasság volt: jujur és

368


ambel-anak. Az első esetben a férfi pénzért vett nőt, aki férjének birtokává lett. Az ambel-anak házasságban a leány atyja választott ki egy fiatal embert, rendesen alsóbbrangú családból, fizetett érte és saját családjába vitte, ahol helyzete az adós és a fiú között volt, vagyont nem szerezhetett. Ε két rendszer két különböző társadalmi organizációnak felel meg. Az előbbi újabb, mesterségesebb, az utóbbi ősibb. Gyakori eset, hogy régibb formák az alsóbb néposztályok körében tovább is fenmaradnak. Amidőn az időszakos látogatásokból állandó együttélés lesz, a nő rokonai többé nem lehetnek közönyösek a férj személye iránt. Az asszony állandó viszonyán nagyobb ellenőrzést gyakorolnak. Saját asszonyaikban eszközt találva arra, hogy önmaguknak asszonyt szerezhessenek, a leányokat szigorúbb őrizet alá veszik, a szüzesség bizonyos értéket nyer, a nemi életet erősebb szabályok korlátozzák. Míg az anyajogi klán erős, a férj az asszony rokonságának marad alárendelve. Sok helyen azonban gazdasági okok, élelemhiány kisebb csoportokra osztják szét (mint pl. Közép-Brazília erdőiben. II. 99.) s ezekben a családokban a férfi lassanként a háztartás fejévé lesz. A gyermekek ugyan még fiatal korukban nagybátyjuk gondozásába mennek át; de ahol az élelem ritka, ahol a lakosság nem képezhet nagyobb falvakat, a kis csoportok szétszórva élnek, a gyermek nem könnyen megy át más házba. A gyöngébb családtagok az erősebb férfiben látják támaszukat: ennek tekintélye, a patria potestas abszolút lesz. Erősebb kötelék áll elő a gyermek és atya között, mint a gyermek és az anya családja között. Ily módon az atyajog kifejlődése teljesen végbemehet, ha csak időszakos, nagyobb közösségi összejövetelek nem állják útját. Másfelől az erő mindig éreztette hatalmát: a férfi rablás útján saját házába vitte a nőt. A gyermek iránti vonzódás is hozzájárult, hogy a hatalmat fölötte az atya akarja megtartani. A vagyon kezdett felhalmozódni, az örökség számottevő volt; mindezt az anyai jogrendszerben a gyermek elvesztette. Végre is az anyajog helyét az atyajog foglalja el. Míg amaz vérkötelék, emez csupán társadalmi konvención alapszik; nem a rokonságra vonatkozó elméletek változásának, hanem társadalmi, gazdasági okoknak következménye. A rokonságnak atyai ágon való elismerése az anyai rokonság analógiáján alapszik és semmi köze a vérrokonság tudatához. Igen sok alsóbbrangú nép körében a férj egyáltalán nem törődik felesége erkölcseivel, a nők nagy szexuális szabadságnak örvendenek. A féltékenység ritka. Vannak ugyan esetek, hogy a házasságtörésért büntetés jár, de ilyenkor is a férfi birtokának megsértése s nem morális okok miatt. (II. 127.) Sok helyütt öregebb férjek asszonyaikat fiatal embereknek engedik át, hogy gyermekeik legyenek, nagyobb fontosságot tulajdonítva annak, hogy gyermekeiknek erős, egészséges szülőket szerezzenek, minthogy maguk nemzzék azokat. Hartland bőséges analízisét adja az alsóbbrangú népek nemi életének, kimutatva, hogy a férj épenséggel nem törődik avval,


369

vajon tényleges nemzője-e gyermekének. A szexuális licenciával összekötött szertartások, a nők kicserélésének, a polyandriának számos példái közül mi csak az aruntákét idézzük: Midőn egy nő elérte érettségét, kiosztják valamelyik férfinak abból a csoportból, amely hozzá unawa, vagyis potenciális férj viszonyában áll. De mielőtt átadnák, kegyetlen szertartáson megy keresztül s e szertartást az összes jelenlevő férfiakkal való közösülés követi; és pedig előbb azokkal, akikkel rendes körülmények között nem szabad egyesülnie, aztán az unawákkal. Végül feldíszítve elküldik férjének, aki másnap, bár ez nem okvetlenül kötelező, visszaküldi, hogy az interkurzust mégegyszer megismételjék. Csak ettől kezdve birtokosa a nőnek. De bizonyos törzsi szokások mindig kötik; egyes esetekben a nő fölötti birtoka megszűnik, más unawáknak adja át; némely ceremóniáknál, mint a serdülés rítusainál, szexuális kommunizmus áll elő. Amit mi az erkölcsiség szigorú megsértésének tartunk, épen nem általános. Úgy látszik, a házastársi féltékenység szenvedélye nem olyan primitív és alapvető emberi tulajdonság, mint gyakran állították. (II. 243.) Mindez bizonyságot tesz arról, hogy alsóbbrangú népek körében a tényleges apaságot illetőleg általános közönyösség áll fenn. Igaz, hogy a leány teherbe esését sok helyt házasságnak kell követnie, de másutt gyermekgyilkosság vagy magzatelhajtással segítenek a bajon. Másfelől vannak társadalmak, ahol terhes nők nagyobb értéket nyernek: férjük legalább egy gyermekről biztos, hogy ő-e a nemző, avval nem törődik. A gyermek számára érték, hatalmát öregbíti, agg korában dolgozik érte. A gyermeket vallási okok is fontossá teszik. Azonkívül a nehéz viszonyok között élő törzsekben az asszonyok nem nagyon termékenyek: itt egy-egy születés általános örömet okozó, társadalmi esemény. Legjellemzőbb példa a dinkoké: a magtalanul elhalt dinko számára nem is volt felesége szül posthumus gyermeket, hanem halála után választanak ki részére egy nőt, akit az ő nevében valamilyen férfivel egyesítenek, akihez épen úgy nincs semmi köze, mint a nőhöz. Ε párnak szülötte azután a halott gyermeke. Ez a legnyilvánvalóbb példa arra, hogy az atyajog mesterséges rendszer, a vérrokonságot illetőleg közönyös, törvényes fikciók melegágya. Ez az atya személyét illető közöny nem lenne oly általános, ha nem alapulna a születést illető tudatlanságon. Eddigi elemzéseink arra a végső következtetésre visznek, hogy az atyaság mibenlétét a primitív ember nem értette meg. Még ma is némely alsóbb népek számára a születés teljes misztérium. Ez érthetővé válik előttünk, ha meggondoljuk, hogy a nemzés és szülés között mily hosszú idő telik el. A születés fiziológiájának ismerete ép úgy, mint más természeti tüneményeké, hosszas tanulmány és türelmes megfigyelés eredménye. Alsóbbrangú népek érdeklődése sokkal inkább irányul egyéb tüneményekre. A helyes ok fölfedezését egyebek között az is hátrál-

370

Kereskedelmi politika deduktív alapon

tatta, hogy alsóbb népeknél a nő igen korán kezdi a nemi életet. Fiatal, éretlen leányoknak felnőtt férfiakkal való egyesülése oly sérüléseket okoz, hogy e nők nem is szülhetnek. Hartland a világ minden részéből idéz példákat a korai házasságra. Szülők sok helyütt egész fiatal gyermekek egyesülését is megengedik, sőt mosolyogva nézik végig. (II. 263.) Ilyen esetek nyilván útját állják, hogy az ok és okozat közötti összefüggés fölfedeztessék. Ép így nem látják a menstruációnak a fogamzással való viszonyát: sok nép a a nemi élet következményének tartja. (275) Csak lassanként jöttek rá, hogy a nemi élet és a születés között összefüggés van. Mégis a hagyomány oly erős, hogy még mindig, sokáig nemcsak az igazi oknak tulajdonítják az eredményt. Így Ausztrália egyes törzsei, például északi Queensland benszülöttei azt hiszik, hogy a gyermekeket messze nyugaton szellemek készítik; ezek az asszonyokba kígyó vagy más formában lépnek be s így nyernek emberi alakot. Ámbár ennyire csak az ausztráliaiak tudatlanok, a téves felfogás némi maradványai más népeknél is föllelhetők. Megjegyzésre méltó, hogy míg az anya szó jelentése a legtöbb nyelvben teremtő, létrehozó, addig az atya szó eredetileg csak annyi, mint öregebb ember, gondoskodó (provider). Hartland könyvének eredményei több irányban fontosak: mindenekelőtt érdekes annak a ténynek megállapítása, hogy az alsóbbrangú népek a születés fiziológiai okával nincsenek tisztában. A természetfölötti születésre vonatkozó mondák s a megtermékenyítést célzó mágikus szokások ennek a tudatlanságnak eredményei. Olvasóink emlékeznek, hogy Frazer a totemizmus eredetét is a születés primitív magyarázatában keresi.* Végül fontosak Hartlandnak a patriarchális család előállására s az atyajog kifejlődésére vonatkozó elemzései, különösen annak kifejtése, hogy az atyajog alapján álló család mesterséges, konvención alapuló társaság, amely nem természetes, vérbeli, hanem csupán társadalmi összeköttetést jelent. Nagy Dénes. Kereskedelmi politika A tiszta közgazdasági teóriairodeduktív alapon. (Alfred dalma legújabban egy kiváló Weber, Die Standortslehre und értékes munkával gyarapodott die Handelspolitik. Archiv für Alfred Webernek az ipari telepSozialwissenschaft und Sozialekről szóló könyve által.** W. politik. Mai 1911. könyve mindenfelé nagy föltünést keltett: bírálói főleg azt hangoztatták, hogy semmiféle praktikus következtetésre nem alkalmas. Weber most egy cikkben példát mutat teóriájának gyakorlati alkalmazására. W. műve a Huszadik * Totemism and exogamy című művében. L. a Huszadik Század 1910. novemberi számát. ** Über den Standort der Industrieen. Von Alfréd Weber. Tübingen, I. B. Mohr, 1909.


371

Század-ban már ismertetve volt.* Az összefüggés jobb megértése kedvéért ismételjük az elmélet lényegesebb tartalmát. Minden ipari termelő arra törekszik, hogy árújának termelőköltsége a fogyasztópiacra szállítva a lehető legkisebb legyen; így versenyezhet sikeresen. Fölmerül az a kérdés, vajon a gyártási telep geográfiai helye befolyással van-e a termelési költség nagyságára? Más szóval; van-e a termelési költségben olyan elem, amely a telep geográfiai helyének megváltoztatásával csökken vagy emelkedik. Ennek eldöntésére W. az ipari termelés folyamatát részekre bontja. Minden ipari termelés a következő négy részből áll: 1. A telephely és az álló tőke (gépek, épületek stb.) megszerzése; 2. A feldolgozandó anyagok (nyersanyag, segédanyagok, félgyártmányok) és az erőanyagok (szén, fa stb.) beszerzése; 3. Az anyag átalakításának folyamata; 4. A kész termék elszállítása a fogyasztás helyére. Valamennyi folyamat javak felhasználását és munkaerő alkalmazását igényli, melyek a kapitalista termelésnél pénzben számítódnak. Ha ezeket a részeket tovább analizáljuk és megvizsgáljuk, hogy a termelési költség mely elemekből tevődik össze, azt találjuk, hogy 1. a telek és állótőke árának kamatja továbbá az álló tőke amortizációjának a termék egységére eső része képezi a termelési költség egyik alkatrészét; 2. a feldolgozandó anyagok ára a lelőhelyen, valamint a lelőhelyről a gyártási telepre való szállítási költség a maga egészében átmegy a termelési költségbe. 3. Az anyagok átalakítása munkaerőt igényel, amelynek bére a maga egészében átmegy a termelési költségbe, úgyszintén 4. a szállítási költség a termelés helyéről a fogyasztás helyére is. Vizsgálván ezeket a tényezőket, látjuk hogy némelyik a gyártás telephelyének változtatásával egyáltalán vagy számbavehetően nem változik: nem változik a nyers- és erőanyag beszerzési ára a lelőhelyen: nem számbavehető a telekár. Ellenben változik a telephely eltolásával az összes szállítási költség és a munkaköltség. Minden iparág — ha a munkaköltség és a feldolgozandó anyagok árkülönbségétől egyelőre eltekintünk — ott helyezkedik el, ahol az összes szállítás költsége: minimum. Ez a pont, az illető iparág természete szerint vagy a fogyasztó piac helyén, vagy a nyers- illetve erőanyag lelőhelyén, vagy a kettő között valamely ponton lesz. Az ipar által használt anyagok vagy olyanok, amelyek bárhol találhatók: ubiquitas-ok; vagy olyanok, amelyek csak bizonyos lelőhelyeken találhatók. A felhasznált anyagok * Basch J.: Az ipari település, 1911. 3januári szám

372


súlya pedig egészen, kisebb vagy nagyobb mértékben, vagy egyáltalán nem megy át a kész termék súlyába; ettől a két viszonytól függ, hogy hol helyezkedik el valamely speciális iparág. Az összes felhasznált anyagot a telep helyére, a kész árút pedig a fogyasztás helyére kell szállítani, a szállítási költségeknek minimumnak kell lenni. Ha az iparág kész termékének súlyában csakis bárhol föllelhető anyagok súlya foglaltatik, az iparág a fogyasztás helyére fog húzódni, mert így az ott helyben föllelhető nyersanyagot nem kell szállítani: ilyen iparág megközelítőleg — a fűtőanyagtól eltekintve — pl. a téglagyártás. Ha az iparág csak olyan anyagokat használ föl, amelyek csak bizonyos helyeken találhatók, de amelyeknek egész súlya átmegy a késztermékbe, az iparág a felhasználandó anyagok lelőhelye és a fogyasztópiac közti vonal mentén bárhol elhelyezkedhetik, mert a szállítási költség azonos, akár a feldolgozandó anyagokat, akár a készterméket szállítják a fogyasztás színhelyére. Ha az iparág csak olyan anyagokat használ fel, amelyek csak bizonyos helyeken találhatók, de amelyek nem egész súlyukkal mennek át a késztermékbe, ahol tehát, a késztermék könyebb mint az előállításához szükséges anyagok — ez a tüzelőanyagés nyersanyag-hulladék miatt rendesen így van — az iparág a fölhasználandó nyersanyagok lelhelyére települ, mert előnyösebb a készterméket, mint a nyersanyagot szállítani. Végül ha valamely iparág, ilyen csak bizonyos helyeken található, súlyukban kisebbedő nyersanyagot és ubiquitas-okat dolgoz föl, a kettőnek súlyarányától függ, hogy a lelőhelyre vagy a fogyasztópiacra húzódik-e? A valóságban valamely iparágnak több anyaglelőhelye és több fogyasztópiaca van; továbbá használhat víziutakat, amelyek olcsóbbak stb. Mindez komplikálja a tényállást, de az elven mit sem változtat: minden iparág ott helyezkedik el — ha más faktoroktól eltekintünk — ahol az összes szállítási költség minimum. Az iparágak tényleges elhelyezkedését úgy kell képzelnünk, hogy a szállítás szerint orientált elhelyezkedésben, amely a főfaktor, más tényezők deviációkat okoznak. Ilyen deviáló faktor elsősorban az emberi munka, melynek minősége és költsége a különböző helyeken különböző. Ha a munkaköltség megtakarítás valamely iparág számára, bizonyos helyen nagyobb, mint az eltolódás által okozott szállítási költségtöbblet, az iparág a szállítási költség-minimum által megszabott helyről az előnyösebb munkaköltség helyére vándorol át, illetve olyan helyet választ, ahol a kettő együtt minimum. A különböző iparágak nem egyformán hajlanak, a minimális munkaköltség helye felé irányuló deviációra. Általában minél több emberi munka szükséges valamely iparcikk egy súlyegységének előállítására, annál nagyobb jelentőséggel bír a munkaköltség kisebbedése, annál nagyobb súllyal


373

vonja el a munkaköltség kisebbedése az illető iparágat a szállítási költség minimuma által kijelölt vidékről. Szállítási költség és munkaköltség minimum-vonalai jelölik ki a különböző iparágak letelepülésének vidékét; ezen vidéken belül különböző tényezők az illető iparágra tömörítő vagy szétszóró hatással vannak; ezek leírását most mellőzzük. Ezek W. teóriájának legfőbb tételei; W. maga az egészet exakt matematikai módon vezeti le és igazolja. Mi következik ebből a kereskedelmi politikára? Ezt vizsgálja W. ebben a cikkben. A szabadkereskedelem tana voltakép a fődolgot, a szállítási költséget teljesen figyelmen kívül hagyta és az ipartelepülés tényeit a munkamegosztásból, egy másodrangú tényezőből magyarázta. Téves volt List nézete is, hogy ipar csak a mérsékelt égöv alatt fejlődhetik. Ellenben a védvámrendszer abból a téves felfogásból indul ki, hogy állami beavatkozás által bármely ipar bármely országban telepíthető. Ennek a tannak egyik folytatása az imperialista politikát hirdető védvámrendszer, Öldenberg, Adolf Wagner, Chamberlain, akik politikai eszközök alkalmazását tartják szükségesnek az európai ipar föntartására. A W.-féle település-teória szerint ezek a fölfogások helytelenek. Az ipar egy részének, az ubiquitas-okat földolgozó iparnak meg van az a tendenciája, hogy az egész világon szétszóródjék, mindenütt, ahol csak földművelő fogyasztók laknak. De a német ipar 1895-iki fölvétele szerint 5,1 milliót tevő nagyipari munkásságából csak 1,4 millió dolgozott a fogyasztó piac szerint lokálisalt iparágakban, 3,7 millió ellenben az anyag és munka szempontjából lokalizált üzemekben. Mégha a fogyasztás szerint lokalizált munkásokhoz hozzáadjuk a 2,9 milliót számláló mesterembereket, akkor is csak 50%-a az összes ipari lakosságnak van a fogyasztás szerint lokalizálva. Ha a számítást tovább részletezzük, azt találjuk, hogy a 3,7 millió munkásságot számláló német koncentrált iparból 2,6 a munkapiacok szerint, csak 1.1 millió van a nyers- és fűtőanyag szerint lokalizálva. Ebből látjuk azt, hogy a német ipar főleg a német munkaerőn épül föl: tehát fönnáll az a veszély, hogy a munkaerő elvándorolhat újonnan iparosodó országokba és a német ipar tönkremegy. Ez a félelem azonban kevés alappal bír. A legtöbb iparág nemcsak a munkapiac előnyössége, hanem a szállítási költség szerint is igazodik: egyenlő előnyös munkapiacok közül azt választja ki, amely a szállítás szempontjából legelőnyösebb. A modern nagyipar fejlődésében pedig egyre nagyobb szerepe van a szénnek; a szén súlyából azonban semmi sem megy át a késztermék súlyába; a szén fokozott használata tehát fokozatosan a széntelepek felé irányítja az ipari települést. A munkapiac szerint lokalizált iparágak is tehát azokat a munkapiacokat keresik föl, amelyek széntelepek közelében feküsznek.

374

A német zsidóság pusztulása

Ha a világpiacot abból a szempontból átnézzük, hogy belátható időn belül a szén lelhelye az ipari település főtényezője, azt találjuk, hogy öt nagy szénterület létezik: a kínai, az északamerikai, az alsórajnai, a felsősziléziai és az angol. Ezek közül a kínaihoz nincs még megfelelő munkapiac: a négy nagy aktív szénterület, közül tehát kettő részben német területen fekszik. Ez a körülmény biztosítja Németország világiparát. A német ipart csak oly magas vámtételek által lehet valamely országból kiszorítani, amelyek a német ipar meglevő nagy előnyeit paralizálják. Ilyen magas védvám pedig annyira megdrágítja a fogyasztást és általa a termelést, hogy az illető ország egész közgazdaságát tönkreteszi. Németország ipari exportja a védővámos országok közül csak Északamerikába csökkent: itt azonban — mint fönn láttuk — ipari nagytermelésre alkalmas viszonyok voltak. Itt tehát a védővámrendszer csak a természetes fejlődést siettette. Az ipari település analízise tehát arra az eredményre visz, hogy a szabadkereskedelmi tan azon nem kellőleg bizonyított állítása, miszerint védővámokkal és kedvezményekkel nem lehet bárhol ipart fejleszteni, teljesen igaz. Weber fejtegetéseihez csak egyetlen megjegyzést fűzünk; ha igaz W. rendszere — egyelőre nem tudunk nyomós ellenérveket fölhozni — akkor Magyarország iparosodásának a kilátásai nem valami biztatók. W. tana egyben megmagyarázza a a magyar „iparfejlesztés” minimális eredményeit. Vj. A német zsidóság pusztuMég alig ült el a Sombart új könyve lása. (Dr. Felix A. Theilhaber: okozta izgalom, máris egy újabb Der Untergang der deutschen Juden zsidókönyv bukkant fel a német könyvMünchen, Reinhardt, 1911. 170 p.) piacon, amely ugyancsak érdemes arra, hogy számba vétessék. Dr. Felix A. Theilhaber közgazdasági tanulmányt tesz közzé, amelyben a legalaposabban kifejti, hogy Németországban a zsidóság a kihalás problémája előtt áll. Minden társadalmi gazdaságtudománnyal foglalkozó kell, hogy figyelemmel kísérje azt a népességi mozgalmat, amelyet a német zsidóság az utolsó emberöltő alatt mutat, mert nem igen akad nép vagy néposztály Európában, amely ugyanoly rövid időn belül, oly változatos számadatokkal oly pontosan kimutatható fejlődéstörténeten esett volna át és mert egyetlen „kultúrfaj” sem áll oly nyilvánvaló mód veszte előtt, mint a zsidó Németországban. A zsidóság komoly kutatói Leroy Beaulieu, Hoffmann, de Neufville, Firks, Andrée, Nossig mind arra az eredményre jutnak, hogy a zsidóság fajfentartó működése ideális, hogy a viszonylag gyengébb termékenységet a gyermekek nagyobb biztosságú fölnevelése és magasabb átlagos életkor ellensúlyozzák. R. Wassermann és Zollschan, bár már nem bizakodnak oly nagyon, nem tudták az általános tudományos felfogást áthantolni, amely majdnem azonos a 36. zsoltár mondásával, hogy népek


375

keletkeznek, népek tűnnek, de Izrael örökre megmarad. Szerzőnk alaposan belehasogat ebbe az illúzióba. A német császárság megalapításakor 1871-ben 512,000 zsidó van a birodalomban — 1905-ben 607,802-őt számolnak össze. Ε nyers számok gyarapodást mutatnak, azt a hitet keltve általánosan, hogy a zsidóság szaporodott. Csakhogy az összlakosság sokkal erősebb mértékben gyarapodott. Tízezer helybenlevő személy közül zsidó volt Németországban: 1871-ben 125, 1880: 124, 1890: 115, 1900: 104, 1905: 100. Nyilvánvaló úgy ebből, mint Theilhaber számos egyéb autentikus adatából, hogy a zsidók százaléka a német lakosság közt jelentékenyen visszament. Tizenhét német államban időközönként absolute fogyott a zsidóság már 1880 óta. Három államban ugyancsak csökkenés mutatkozik az utolsó 5 év óta. Az egyes államokban való csökkenés még nem olyan fokú, hogy ebből kihalásra lehetne következtetni, de ez a konzekvens, egész vonalon való visszaesés nem engedi azt a feltevést lábrakapni, hogy csak esetleges véletlen körülménnyel van dolgunk. A zsidóság megfigyelt apadása a német államokban annál frappánsabb, mert meglehetősen erős volt a külföldi zsidók beözönlése, amely ezt az apadást paralizálta. Nézzük pl. Bajorországot. Itt a zsidóság a következőleg állott és áll: 1840 1852 1871 1880 1890 1895 59.168 56.168 50.162 53.526 53.885 53.750 a lakosság 1,38 1,02 0.98 %-ában

1900 54.928 0.89

1905 55.341 0.85

Vagy vegyük Hamburgot, melyet Sombart szerint gazdaságilag a zsidóság teremtett meg. Hamburgban volt zsidó: 1871-ben 13.796 %-ban; 4,07

1880-ban 16.024 3,53

1890-ben 17.973 2,87

1900-ban 17.949 2,34

1905-ben 19.602 2,24

Tizenhat államban esett a zsidók száma, háromban — amint minden kétséget kizárólag megállapítható — csak a külföldi zsidók bevándorlása okozta a zsidóság szaporodását, egy államban számuk nem mozdult. Poroszország zsidószaporulatának ¾ része a bevándorlóknak tudandó be. A végeredményben a német zsidók az utolsó tizenöt évben nem szaporodtak. A bevándorlás ezt a tényt elhomályosította. Nyilvánvaló ez a körülmény a következőkből. A születési többlet szemben a halandósággal volt pl. Poroszországban: 1877/80-ban 24.865 1880/85-ben 21.859 1885/90-ben 14.840 1895/900-ban 12.999 1900/05-ben 10.060 Ez a többlet nem lett volna elegendő ama veszteségek fedezésére, amelyekről még alant lesz szó. A német zsidóság két irányú áramlást mutat. Az egyik áramlat célja a nagyváros, másiknak iránya a nyugat. A zsidóság egyik főfészke az Ostmark volt, amelyből az ott dühöngő antiszemitizmus folytán tömegesen vándorolt ki. A zsidók által elhagyott helyeket a lengyelség foglalta el és a zsidók a jelzett irányban vándoroltak. Míg a 20.000-nél kisebb

376


lélekszámú helyeken lakó zsidók Poroszországban az ottani összes zsidóságnak 1895-ben 42.17; 1900-ban 36.1 és 1905-ben már csak 32.64 százalékát teszik: azalatt a 100.000 több lakosú városokban ugyanezen időpontokon lakó zsidóság az összes zsidóságnak 43.22, 49.3 és 55.06 százalékát teszi ki. A falusi német zsidó lakosság teljesen pusztulóban van, a zsidó hitközségek nagyrésze ugyancsak pusztul. Szerzőnk szerint Berlin schmarotzert an dem preussischen Judenthum. 1875-től 1905-ig a porosz zsidóknak 100.745 lélek születési többletük volt. Ebből a számból 31.373 lélek elveszett. Nem téved szerző, ha felteszi, hogy az idegen zsidók beáramlása legalább oly erős volt, mint a német zsidók elvándorlása. Berlin egymaga abszorbeálja a születési többlet háromnegyedét, felszívja a zsidóság minden erejét. Statisztikailag bizonyos, hogy azok az idők, amidőn a zsidókat termékenyeknek ismerték, elmultak. A városi zsidóság a neomalthuzianizmus felé hajlik. A kétgyermekes szaporodás következése a quantitativ fogyatkozás és a faj qualitativ romlása. A következő megállapítás (mindig megbízható számlálások alapján) az, hogy a városi zsidó lakosság 1879 óta megkétszereződött, különösen nemzőképes korban lévők vonulnak a városokba, a születések száma azonban abszolúte egy hatoddal csökkent. Azáltal, hogy a zsidó falusi lakosság kihal és a külföldről való beözönlés elmarad, továbbá azáltal, hogy felnő ama nemzedék, amelyet már a mindinkább megszokottá váló viszonyok hatása alatt álló zsidóság prokreált, még erősebb lesz a megcsappanás és még jobban korlátoztatni fognak a születések. Kimutatott tény továbbá, hogy a zsidók kevesebb házasságot kötnek, mint a keresztények és a házasságkötési számadatok tendenciája még a jövőben is feltétlenül sülyedni fog. A házasságon kívül születő gyermekek nagy szerepet egyelőre nem játszanak, mert az anyjuk után zsidó vallásúak még mindig elég kis számúak, viszont a keresztény atyától valók keresztényekké válnak. De mégis megjegyzendő mint fontos sziptóma, hogy míg a keresztény törvénytelenek száma csökken, azalatt a zsidóké emelkedik. A sokat dicsért zsidó családi élet kötelékei határozottan lazulnak. A zsidó törvénytelen gyermekek halandósága viszont nagyobbfokú mint a keresztényeké. Bármily valószínűtlennek hangozzék is, a becsületes számok ékesszólóan mutatják, hogy a keresetképes korban lévő keresztények halandósága jobb, mint az ugyanily sorban lévő zsidóké, bár ez utóbbiakról mindig az hangzik, hogy gazdaságilag kedvezőbb helyzetben élnek, hogy mértékletesebbek — különösen az alkoholélvezet tekintetében — olyan pályákon működnek, amelyek az egészségre nem ártalmasak. Az előzőknél még érdekesebb része a megbeszélt műnek az, amely a zsidóság feloszlásáról szól. Azzal kezdi, hogy minden időkben előfordult, hogy a zsidóság nagy tömegei szívódtak f el. Kasztilia zsidósága 12 90— 479 közt 850.000-ről 150.000-re fogyott le. A görög kultúra majdnem teljesen felszívta a zsidóságot. Az az egy milliónyi zsidóság, a mely a Krisztus utáni első században élt Egyptomban, úgylátszik teljesen a kereszténységbe olvadt bele, mert a 2—10. század közt alig van szó zsidókról Egyptomban. Annak a nagy intimitásnak, mely az arabok és a zsidók közt fennállott, bizonyosan hasonlóképen nagyfokú összeolvadás volt a következése.


377

És a modern időkben? Tény, hogy pld. 2000 összeszámított nemesített zsidó család legnagyobbrésze kikeresztelkedett (Bülow: Geschichte d. Adels, 1903). Azt is kimutatták (Nordau), hogy mindazok közül a zsidók közül, akik az utolsó 30—40 évben bármi téren kiváltak, alig egy ötödrész maradt meg zsidónak. Nem létezvén rendszeres statisztika arról, hogy mennyi neológ és mennyi ortodox zsidó él, ezek az utóbbiak azzal a hamisan könyvelt nyereséggel ámítják magukat, amely a vidékről beözönlő zsidósággal jut a hívők javára. Lehet, hogy az óhitű zsidók szorosabb szervezete akadályozza a zsidóság egészének túlgyors széttöredezését. Ez azonban nem változtat ama tényen, hogy az ortodoxia a zsidók körében mindinkább szűnik. Es mi marad akkor? Territorium és állami lét régtől nincs, ezek helyébe védőgátként uralkodó absztraktumok léptek, elsősorban a vallásos kultusz. És ha ez is eltűnik, mi marad? A zsidóságon végzett érvágások egyike és nem utolsója a kitérés. A kitérések egy tekintélyes része statisztikailag pontosan meg nem ragadható; annyi azonban bizonyos, hogy a születési többlet nem elegendő ezen veszteség pótlására. A vegyes házasságokra is sokáig rámondogatták, hogy nem sokat jelentenek. Megállapítható azonban, hogy számuk ma már oly nagy, hogy méltán elmondható, hogy a zsidóság ezúton is keveredik környezetével. Egyelőre a házasságok egy nyolcada vegyes, de e szám is emelkedő tendenciájú. Németországban is magas e szám és emelkedő. Érdekes a dán statisztika, amely szerint 100 tiszta zsidó házasságra 1880—1890-ben 55.17, majd 1891—1900-ban 71.07, végül 1901—1905-ben 96.05 vegyes házasság (keresztényekkel) jutott. Ez a hányad még erősebb volna, ha a bevándorló oroszok nem volnának erősebb mértékben hithűek. Magyarországban a vegyes házasságok százaléka 15 év alatt megkétszereződött (4.43%—7.54%) Budapesten 1896—1900-ban 13.33%, 1907-ben 18-40% volt. A lényeg az, hogy a vegyes házasság ma már nem véletlen, csak kitevője a mind általánosabbá váló aszimilációnak. A vegyes házasság társadalomgazdasági szempontból érdekes jelenség. Megállapították, hogy nem termékeny, továbbá azt is, hogy az összes vegyes házasságok 12%-a felbontatik. Fontos fejezet az is, amely a zsidók foglalkozásait és ezeknek szaporodásukra gyakorolt befolyását tárgyazza. A zsidók foglalkozása tekintetében nagy eltolódások tapasztalhatók az utolsó időben. Legnagyobb mértékben a szabad pályákat özönlik el. Szabadfoglalkozást űzött száz kereső közül Zsidó keresztény 1895 18,04% 17,24% 1907 25,73% 21,89% + 7,69% + 4,65% Ezzel szemben a mezőgazdaságot űzők száma csökken. A zsidóknak kereskedelmi és ipari központokba való bevonulása egész egyoldalúvá teszi a zsidóság foglalkozási struktúráját. A nagyváros ellensége a patriarchális életmódnak. Ennek tűnésével oszladozik a családiasság, a gyermekáldás óhajtása. Másodlagos tünetként fölemlítendő a takarékosság, alázatosság, szorgalom stb. tünése. A kapitalizmus kifejlődése sem kedvez általában a szaporaságnak. Szerző egy részletesebb munkában

378

Kormányzóságom története

egészen pontosan igazolni kívánja, hogy azok a körök, amelyek egészen a tulajdonképeni modern gazdasági élettől és a tőke szeszélyeitől függnek, gyermekszegényebbek, mint azok, amelyek ugyan a pénzgazdaságban élnek, de a tőkegazdasággal nincsenek olyan bensőleg összenőve. A degeneraciós formák közül felemlíti Theilhaber az elmebetegségeket, amelyekre nézve kiemeli, hogy a zsidók 1892—1900-ban az összes elmebetegek 3,5%-át tették. Ez háromszor és félszer annyi, mint amennyinek a zsidók egésze számarányához képest lennie szabadna. Kiterjeszkedik még más betegségekre, a nemibetegségekre, az öngyilkosságra is. Mindezekkel szemben megkonstruálja az immigráció mérlegét. A bevándorlás mindinkább megnehezíttetik. De még ha nem is volna nehéz, akkor sem okozhatna mélyreható változást az állapotokon. Erős bevándorlás folytán a mai német zsidók másokkal helyettesíthetők, akik a halál csíráját ugyancsak magukban hordják, mert bámulatos, hogy mily gyorsan aklimatizálódnak a zsidóságra nézve életveszélyes viszonyokhoz. Azzal végzi kutatását a szerző hogy, ha a többi nyugot-európai államban hasonló viszonyok vannak, nem kell nagy látnoki kézség a nyugoteurópai zsidóság elmerülésének kiszámításához. Az itt röviden ismertetett munka nagy figyelmet érdemel és valószínű, hogy a kiegészítő és ellenőrző számítások és megállapítások a benne foglalt levezetéseket alterálni nem fogják. V. I.

Egy georgeista álma. Álmában Anglia főkormányzójává választ155p. Ára 1 korona. Kapható a Nép ják: teljhatalmú kormányzóvá. Új szava könyvkereskedésében.) alkotmányt fogadnak el, mely szerint a természet kincseihez mindenkinek szabad hozzáférhetése van. De mindenki nem használhatja a természet minden kincsét; aki tehát, magának valamit lefoglal belőle, köteles az ebből folyó jövedelmét a közösségnek átengedni. Erre a célra szolgál az „egyetlen adó”, a single tax, amely elveszi mindenkitől jövedelmének azt a részét, amely a természeti kincsek monopolizálásából származik; minden más jövedelem adómentes, a tőkejövedelem is. A hallgatóság felzúdul ez ellen: a szegény gazdát megadóztatni, a gazdag gyárost nem! ez csak nem szabadság és egyenlőség? A kormányzó visszavonul szobájába, ahová sorba járnak a különböző társadalmi osztályok képviselői és az új rendről tárgyalnak. Párbeszédek alakjában föltárul előttünk az ország szociális állapota a reform után. Mivel a földjáradékot a befektetett tőke kamatain kívül az állam elveszi, a föld felszabadult, a földbérlet megszűnt; minek adná valaki is bérbe földjét, mikor a bérösszeget az állam elveszi. A szabaddá vált földet elözönlik a munkások, a munkanélküliség mintegy varázsszóra megszűnik. „A munkásnak nem kell többé munkáért könyörögnie, és ha nem akarják megfizetni munkáját úgy ahogy ő értékeli, nem adja el” panaszolja a vasúttársaságok küldöttsége, amely követeli a régi állapot visszaállítását. Ez nem Kormányzóságom története (Angolból fordította Braun Róbert.

Kormányzóságom története

379

sikerülvén, hamarosan átadják a vonalakat a fölszerelés értékének megtérítése fejében az államnak. Még drasztikusabb az „Új Folyó Társaság” esete; részvényeinek értéke félév alatt 138.000 fontról 13 fontra esett le. A társaság küldöttsége és a kormányzó közt lefolyó párbeszéd a legszemmelláthatóbban mutatja be a tőkehaszon monopólium jellegét; az Új Folyó Társaság haszna minimumra sülyedt, amióta mindenki szabadon födözhette vízszükségletét a folyóból, építhetett vezetékeket; hasonlóan jártak a bányavállalatok is. A kis mű rendkívül jó agitációs füzet; szinte úgy látszik, minden sorát, minden betűjét meghányták-vetették mielőtt leírták. Fokozatosan, lépésről-lépésre bontakozik ki előttünk az egyetlen adó hatása. A legkitűnőbb példák kapcsán bemutatja, hogy a jövedelemre vagy vagyonra kivetett adó akadálya a termelésnek és áthárul a fogyasztókra. Ha a járadék elkülönítése nélkül bármily nagy adóval sújtják a föld jövedelmét, csak az lesz az eredménye, hogy a föld terményeinek ára emelkedni fog, a differenciál földjáradék változatlanul fenmarad. Ha a vagyont sújtjuk adóval, az emberek szorgalma csappan meg. Így azonban ha a föld monopolizálásából származó jövedelmet vesszük el, mindenki bátran dolgozhatik, gyűjthet vagyont és meggazdagodhatik. Olvasván ezt a kis füzetet, fölmerül az összehasonlítás gondolata George és Oppenheimer rendszerei között. Alapelvük ugyanaz; szabaddá tenni a földet. Míg azonban Oppenheimer megváltás és parcellázás által akarja ezt elérni, George a földjáradék törvényhozási elkobzása, tehát sokkal radikálisabb eljárás által. Ha megváltjuk a földjáradékot, kettős kár származik; az új tulajdonosok a megváltási összeg kamatját és amortizációját kénytelenek keresményükből födözni; ezenfölül pedig az államot is el kell tartaniok adófizetés által. George elkobozza a munkanélküli járadékot, a termőföld járadékát csakúgy mint a bányákét és közlekedési vállalatokét; így az állam óriási jövedelemhez jut, nem kell más adót fizetni, sőt az állam óriási jövedelméből minden közérdekű intézményt bőségesen elláthat. Oppenheimer terve szerint a földjeikből kivásárolt földbirtokosok serege tovább folytatná úri semmitevő életét; George egy csapással véget vet minden természet-monopóliumból származó munkanélküli jövedelemnek. Az összehasonlítás tehát határozottan a radikálisabb George javára üt ki. Mindkét javaslatnak vannak azonban közös hibái, amelyek inferiórissá teszik a teljes kommunizmussal szemben. A termelés vezetése és irányítása ezentúl is magánosok, illetve szövetkezetek kezében marad, nem lehet tehát az egész ország termelését oly egységesen vezetni, mint egy kommunista társadalomban és így a munkaerőt sem lehet oly eredményesen kihasználni. Ugyanezen körülmény folytán a termelés anarchiája is fönmarad és vele az ipari túltermelés és válságok lehetősége. Igaz, hogy szabad föld lévén, a munkanélküliek földművelést űzhetnek. De kérdem, mit csináljon a magántulajdonon és magántermelésen alapuló Oppenheimer vagy George-féle társadalomban az az ipari munkás, aki novemberben, valamely termelési ágban beállott túltermelés folytán, munkanélkül marad? Mit használ neki, hogy messze az ország határán vagy a civilizált világ határán van

380

A bosnyák agrár-kérdés

szabad föld, amelyet ő művelés alá vehet? Abból, ami azon jövő nyáron teremni fog, ő télen nem élhet meg! Hisz elhiszem, hogy egy ilyen társadalomban, ahol a munkások bére nem a teljesen vagyontalan, a természet kincseitől elzárt határkuli bére szerint alakul, hanem az ipari munkások évi bére legalább is olyan magas, mint az eddig művelt föld határán elterülő szabad földön gazdálkodó paraszt évi jövedelme, hogy ilyen társadalomban minden ipari munkásnak lehet megtakarított pénze és így a munkanélküliséget könnyen kibírja! Lehet, de nem kell hogy legyen; és így nincs kizárva, hogy egész munkáskategóriák, bárha nem hosszú ideig, nyomorogni kénytelenek. George is, Oppenheimer is azzal érvelnek a kommunizmus ellen, hogy általa megszűnik az egyéni szorgalom jutalma; az emberek csak akkor dolgoznak szorgalmasan, ha saját egyéni munkájuk eredménye az övék. Másfelől mindkelten a termelés anarchiája ellen a szövetkezeti termelés által óhajtanának védekezni. Úgy tetszik, egyik sem látja, hogy ez a két dolog ellentmond egymásnak. Mert ha az emberek több század vagy ezred magukkal szövetkezetekben dolgoznak, úgy minden ember szorgalma gyümölcsének csak, mondjuk, egy ezred részét kapja. De vajon lesz-e nekem kedvem csak azért szorgalmasnak lenni, mert szorgalmam gyümölcsének egy ezredrésze rám hárul? Nem-e fogom mondani: dolgozzon a többi 999, én majd lustálkodom, hisz úgyis megkapom az összes eredmény egy ezred részét? Nem-e jobban lehet-e a kommunizmusban a közérdek, az erkölcs és a kötelesség nevében munkára serkenteni az embereket, mint egy ezer tagú szövetkezetben azzal, hogy az eredmény egy ezredrésze a munkásé. Ezek és hasonló ellenvetések merülnek föl, midőn az ember ezt a kis könyvet olvassa. Ép ezért nagyon ajánlható mindenkinek, hogy ezt a kis könyvet figyelmesen olvassa el; megkönnyíti ezt az, hogy noha tudományos könyv, oly vonzóan, könnyedén olvasható, mint egy regény. Örülünk, hogy Braun Róbert fordítása révén a magyar közönség részére hozzáférhetővé tette. Szerzői két Ausztráliában élt fiatalember, egyik közülök magyar: nevüket Braun nem említi. Vj. A bosnyák agrár-kérdés. (Karl Grünberg: Die Agrarverfassung und das Grundentlastungsproblem in Bosnien und der Herzegovina. Leipzig, 1911. Duncker & Humblot 720. l)

Bosznia és Hercegovina eredetileg

szabad parasztok hazája volt. de igen korán, már a XII-XIII. században a szabad parasztok tekintélyes része a földesurak szolgálatába sülyedt. Ettől az időtől kezdve Bosznia népessége három nagy rétegre oszlott. A társadalom ormán állottak a földesurak. Nekik szolgáltak a kmetek, kik termésök tekintélyes részét, legtöbbször ⅓-át kiszolgáltatták a földesuraknak s nagyrészök emellett még személyes szolgálatokra is kötelezve volt. Személyileg a kmetek teljesen szabadok voltak, nem állottak földesúri hatalom alatt, hanem közvetlenül az államhatalomnak voltak alárendelve s földjeiket, melyek tulajdonjogilag a földesurakat illették, bármikor elhagyhatták.

A bosnyák agrár-kérdés

381

A földesurak és a kmetek között foglalt helyet az aránylag csekély számú szabad parasztság. A társadalmi tagozódás ezen képe a török hódoltság alatt csak annyit változott, hogy sok új, mohamedán földesúr települt az országba, a régi földesurak pedig áttértek a mohamedán hitre. Ugyancsak mohamedánok lettek a szabad parasztok. Csak a kmetek maradtak meg régi, keresztény hitükben. A kmetek helyzetében sem állott be változás. Földjeiket az eddigi szolgálatok fejében tovább művelhették, továbbra is fennállott a régi házközösség intézménye, a zadruga, mely szerint a cifluknak nevezett földesúri birtokot a családfő vezetése alatt álló törzs művelte meg s ez a törzs volt kötelezve az előírt szolgálatok teljesítésére is. Bosznia agrár szervezetének még ma is, számos évszázad elmúltával, ugyanez a képe. A helyzet pusztán annyit változott, hogy a kmetek terhei az utóbbi évszázadban súlyosabbak lettek, hogy a szabad parasztok száma szaporodott s hogy előállott a tehermentes földdel is rendelkező, félig szabad paraszt, félig kmet típusa. Lényeges változás állott azonban be a kmetek érzületében. A kmetek mindjobban tudatára ébredtek helyzetök tarthatatlan voltának. A hetvenes években állandó forongásban tartotta az agrár-kérdés Boszniát s midőn az okkupáció megtörtént, az volt a közös kormány álláspontja, hogy kötelezőleg keresztül viszi a kmetek megváltását. Ez azonban máig sem történt meg. A közös kormány mindmáig a szabadság álláspontjára helyezkedett a szolgaság fentartásában, nem rendelte el a kmetek kötelező megváltását, hanem az önkéntes megváltás, a „gazdasági szabadság” elvét fogadta el s a felek szabad megállapodására bízta a megváltás összegének a megállapítását is. Csak természetes, hogy a megváltási egyezségek túlnyomó többségénél uzsoraárakat fizettek a felszabaduló kmetek s ezek az árak annál nagyobbak lesznek, minél inkább késik a teljes kmetmegváltás. Súlyosbította a helyzetet az, hogy a megváltás financiális részének lebonyolításánál nem gondoskodtak a kmetek érdekeiről s nem védelmezték meg őket az uzsorahiteltől. Az 1911. évi kmetmegváltási törvény olcsó államhitelt nyújt ugyan a kmeteknek, de a kötelező kmetmegváltást ez sem rendeli el s ha a megváltás olyan arányokban fog tovább folyni, mint eddig, akkor Grünberg számításai szerint csak valamikor a XXI. században fog befejeződni a kmetek megváltása. A mezőgazdasági népesség tagozódásáról pontos képet nyerünk az 1910 évi népszámlálás következő adataiból: Családfő Hozzátartozó Földbirtokosok száma 14.742 56.642 Szabad parasztok száma 136.854 634.791 Kmetek száma 79.701 444.894 Félkmetek száma 31.416 205.745 Egyéb mezőgazd. népesség 20.450 43.352 Ezekből az adatokból kitűnik, hogy a felszabadításra váró kmetek s a félig felszabadult kmetek száma 110.000 s ezek összesen 650.000 családtagot tartanak el. Ezen nagy tömeg felszabadítása nemcsak az állandó forrongás és elégedetlenség lecsillapítása végett szükséges, hanem azért is, mert a középkori munkaszervezet teljesen meggátolja

382

A magyar választási korrupció

a mezőgazdaság haladását. A mezőgazdaság technikája egészen középkori s a természetbeni szolgálmányok mai rendszere minden vállalkozó kedvet megbénít, minden modernebb termelést meggátol, mert a nagyobb hozam, főleg a földesúr jövedelmét gyarapítaná. Így tehát az uralkodó kmet-rendszer a földesurak szempontjából sem előnyös s a földesurak helyzete évről-évre kényelmetlenebbé is válik, mert a forgalom növekedése mellett folytonosan nehezebb a kmetek teljesítésének ellenőrzése s így ez örökös pörösködések forrása. De kívánatos a kötelező kmetmegváltás azért is, mert a jogbizonytalanság mai állapotát igen sok földesúr arra használja fel, hogy a kmeteket földhöz való joguktól megfossza. A boszniai bíróságok 1895—1909 között Grünberg számításai szerint 2225 esetben mondották ki, hogy a kmetnek földhöz való joga megszűnt; lejátszódik tehát előttünk a parasztpusztításnak egy modern formája, mely a létező kisbirtokrendszer kulturális emelése helyett nagybirtokok kialakulására vezet. Minden komoly érv a kmetek kötelező felszabadítását követeli. Ellenzői világszerte ismert ócska frázisokkal védekeznek. A kötelező felszabadítás sérti a tulajdonjogot, megrendítené a közállapotok egyensúlyát s erőszakos átmenetet képezne a naturálgazdálkodásból a pénzgazdaságba. Komolyabban hangoztatott érv az, hogy a kmetmegváltás gazdasági romlásba döntené a török bégeket és agákat, kiknek gazdasági képességei minimálisak s nem tudnának alkalmazkodni a változott viszonyokhoz. Azonkívül a török földesurak jogainak csorbítása megzavarná az egész török népesség nyugalmát, mert az „egységes nemzeti érzület” összefűzi az összes törököket s a kötelező kmetmegváltás esetén az összes törökök kivándorolnának. Grünberg kimutatja, hogy mindezen érvek teljesen tarthatatlanok. Eltekintve attól, hogy a műveletlen kultúrellenes török földesurak nem érdemlik meg a védelmet, a kivándorlásról szóló mesét a statisztika adatai teljesen megcáfolják s hogy a törökök, ha a saját érdekükről van szó, a gazdaságiak iránt nem érzéketlenek, azt legjobban egy török képviselő törvényjavaslata bizonyítja, melyben a kmetek felszabadítása helyett azt követelte, hogy azok teljesen kiszolgáltassanak a földesurak önkényének. Nagyon helyesen mondja Grünberg, hogy a kmetkérdés nem faji kérdés, hanem néhány ezer földesúr s sok ezer kmet harca s a közös kormány legnagyobb mulasztása, melyet Boszniában elkövetett, az volt, hogy nem vitte keresztül teljes eréllyel a kmetek kötelező megváltását. Grünberg könyve nagyon érdekes s alapos felvilágosítást nyújt a bosnyák agrár-kérdésről. Bosnyák Béla.

Scotus Viatornak ezt az új könyvét is ugyanaz a gazReform in Hungary A Study of Elec- dag adatgyűjtés és ugyanaz toral Practice. London, Constable & Co. az éles kritikai látás jellemzi, 1911. XVI+197 l.) mint a Racial problems in in Hungary c. munkáját. A privigyei, a szakolcai, a szenici, a rózsahegyi, a kisjenői, a dicsőszentmártoni, az alvinci, a magyarigeni, a szászvárosi, a karánsebesi, a lovrini, a kisbecskereki és A magyar választási korrupció. (R. W. Seton-Watson: Corruption and

A magyar választási korrupció

383

a lippai választások történetével — sok eredeti okmány és megbízható tanuk közlései alapján — rajzolja meg a becstelenségeknek azt a láncolatát, melyet magyar alkotmányos életnek szokás nevezni. Természetesen nincs módomban a felhozott összes tényeket megbírálni, csak azt mondhatom, hogy a szerző mocsárvirággyűjteményében nincs egyetlen olyan sem, melyhez analógszínű és szagú növényeket magam is ne gyűjtöttem volna. Szerző azonban abban az egyben nagyon téved, hogy ezt az irtózatos korrupciót szinte kizárólag a nemzetiségek elleni visszaélések számlájára írja. Tény ugyan, hogy a nemzetiségekkel szemben való elbánás általánosságban brutálisabb, mint a magyar ellenzéki jelöltekkel szemben. (Elsősorban inkább azért, mert a nemzetiségi vidék szegényebb, elmaradottabb, vezető intelligenciában inkább szűkölködő, mint a magyar.) Másrészt egy egész sereg esetet ismerek, ahol hazafias Justh-párti jelöltekkel szemben nem kisebb betyársággal jártak el. Sok helyütt még korrupcióról sem lehet beszélni, hanem csak szimpla bracchiálerőszak alkalmazásáról. Általában a junker-atyafiság mindenütt korumpál és terrorizál, ahol nagyobb műveltség, szervezettség és kultúra nem állja útját. Vagyis országunk túlnyomó részében. A nemzetiségi elnyomáson túlmenő általános rotten boroughrendszer még növeli gyalázatunkat, mert az adatok nagy többségében még az álpatriotizmus és a soviniszta heccelődés leple sem takarja a nemes urak és zsidó uzsorásaik üzelmeit. Így kétszeresen reánk illik Petőfinek angolra fordított verse, melyet Scotus Viator könyve mottójául használ, s mely így hangzik: I am a Magyar. Shame bedecks my face, That I must call myself of Magyar race. We cannot see the dawn: 'tis gloomy night, While all around the sun is burning bright. Ez a szégyenletes erkölcsi elmaradottságunk olyan fokú, hogy nyugateurópai ember számára csaknem érthetetlen. Teljes joggal mondja erre nézve szerzőnk: „Fő nehézségem — mely a Racial Problems in Hungary írásánál is állandóan szemem előtt lebegett — abban áll, hogy az olvasóban egy olyan lelki állapotot teremtsek, mely képessé teszi őt a Magyarországra vonatkozó igazság csak egytizedrészének is az elhívésére. A puszta tények maguk az átlag nyugateurópai embernek kitalált meseként fognak feltűnni”. Tényleg egy angol ember alig fogja elhinni, hogy pl. a választókat fegyveres erővel lehessen szavazásra kényszeríteni vagy attól távoltartani. Hátha még tudná, hogy legfőbb bíróságunk a legförtelmesebb gazságú választásokat sem semmisíti meg! Scotus Viatornak ezt az utolsó könyvét persze újra fizetett bérenc művének bélyegezték azok, akik a mindenkori kormányhatalom cselédei. A független magyar közvélemény ellenben hálás lesz az angol utazónak, mint mindenkinek, aki a magyar közélet eme legnagyobb szégyenének erkölcsi diszkreditálásához hozzájárul. Annál inkább hálás lesz, mert Scotus Viator ezúttal félreismerést nem tűrő világossággal utal arra, hogy ez

384

Könyvszemle

a gyalázatos rendszer nem a magyar nép és az öntudatos polgárság műve, hanem a feudális Magyarországnak és szolgahadának terméke. Így a polgári társadalmon belül a Justh-párt korrupcióellenes küzdelmét ép úgy kiemeli, mint Kristóffy érdemeit a választójognak aktuálissá tétele körül A Huszadik Század akciójáról pedig ezt írja: „Kétségtelenül a jelen helyzetben a legreményteljesebb tényező a bátor és kifejezetten magyar politikusok és publicisták ama kis csoportjának a létezése, amely, bár befolyás nélkül a parlamentben, orgánuma, a Huszadik Század, a magyar szociológiai folyóirat útján egyre növekedő számú követőket szerzett magának az ország közép- és alsó osztályaiban”. Okos és figyelemre méltó javaslatok a választási korrupció kiirtására, zárják be a megdöbbentően érdekes könyvet. K. O.

Könyvszemle

Humanus. Gondolatok az emberi jólétről. Budapest, 1911. A „Demokratia” páholy kiadása. (113 p.) Ε kis füzet álnevű szerzője bizonyára gondolkozó ember, aki nem vezetteti magát sem a konzervatívok jelszavaitól, sem a szocialisták zajától, hanem a saját szemével igyekszik megismerni a dolgokat. A társadalmi haladás alapföltételéül a közművelődést tekinti, melyben a tisztultabb etikának fontos szerepet juttat. Erre alapítja gazdasági politikáját is. A tulajdon jogi alapjának a munkát tekinti, ennélfogva a földet — nagyon helyes következetességgel — nem tekinti jogos tulajdonnak. Nyilván Damaschke nyomán áttekintését nyújtja a földtulajdon egész történetének, melyből kitűnik, hogy a földnek magántulajdonban tartása aránylag új intézmény. A szerző azt tartaná helyesnek, ha a földet az állam venné tulajdonba és csak használatra engedné át — megfelelő bérért — egyeseknek. Ugyancsak köztulajdonba veendők a bányák, közlekedési eszközök, továbbá lehetőleg a biztosító társaságok és pénzintézetek. A gazdasági szervezkedésben a szerző Kropotkin fejtegetései által meggyőzetve, a kölcsönös támogatásban látja a jövőt. Ε reformok keresztülviteléhez az általános választójogra van szükség, melyet a szerző azonban csak fokozatosan tart megvalósítandónak. Ilyen módon azután a jövőben egy boldogabb társadalom körvonalait pillantjuk meg, melyben a vagyon igazságosabban fog megoszlani és a hitel, élelmezés, lakás olcsóbb lenne, a munkabér viszont emelkednék. Az ily jövő előkészítésére a szerző egy helyesebb nevelési rendszert tart égető szükségletnek, mert csak ez képes szerinte a kultúrszocializmust megvalósítani. Látnivaló e rövid kivonatból is, hogy a szerző nem a megszokott úton halad. Csupán az a sajnálatos, hogy a földkérdést illető elméletét Zerkowitz Zsigmondhoz hasonlóan nem egyenesen George-ból meríti, hanem Damaschke könyveiből. Talán az angol nyelv elterjedségének hiánya okozza azt, hogy a magyar közönség számára George klasszikus főműve, a Haladás és szegénység, mely sajnos még mindig nincs meg magyarul, oly nehezen hozzáférhető. Úgy esik meg azután, hogy a földkérdés iránt érdeklődők Damaschkére

Könyvszemle

385

bukkannak, aki sem azzal a tudományos éleslátással, sem azzal az erkölcsi pátoszszal nem bír, mely Georgeot a világ legolvasottabb közgazdaságtani írójává tette. Walter, Crane: Vonal és forma. Fordította Mihalik Gyula. Budapest, 1911. Néptanítók Könyvtára 41—42. füzet. „A vonal és forma valósággal nyelv, még pedig gazdag, kifejező nyelv, amely gazdag idiómájánál fogva minden célhoz alkalmazkodik. Kifejez érzelmeket és van logikája.” Ilyen fölfogásból indul ki Crane. Most képzeljük el, hogy valaki, aki ismeri ennek a nyelvnek minden csínját és erejét, bemutatja az ezen a nyelven való beszélésnek tökéletes szerkezetét és ezer meg ezer példát mond el ennek a szerkezetnek lehetséges kezelésével. Körülbelül ennyi a könyvnek a tartalma. Vonalnyelvtan és hozzá „gyakorlatok részére” bőséges gyűjteménye a vonalszavaknak. Tanulság: ilyen szavakkal és ilyen nyelvtannal így és így fejezheted ki rajzban az érzéseidet. Világos, hogy ez a tanításnak közönséges módja. Ezúttal azonban — s ezért nem lehet mégsem a könyv jellemzésénél csak erre a tartalomra szorítkozni — szokatlanul élvezetes is. Először, mert a kifejezési példák végtelenül sokfélék és emellett mindig érdekesek és emberiek, művésziek (szóval nem grammatika, a szónak lelketölő értelmében). „Itt egy görögös szalag hideg és márványszerű lányfejekkel; amott kaszáló parasztok a mozgás kifejezésére, amelyek hieroglifákra emlékeztetnek; ó-német, Dürerszerű háztornyok után egy minta, amely Kelet-Ázsia regevilágát hozza az emlékezetünkbe . . . Klasszikus, modern, középkori és exotikus világok vonalszépségei, írja Nádai Pál gördülékeny bevezetőjében. Másodszor, mert soha nem megy túl azon a technikai anyagon, amely csakugyan a „kisujjában van”, hogy a vonalnyelv mily szavakból áll és hogy mit lehet egy ilyen vonallal kifejezni, milyen lelkiállapotot, cselekvési képzetet stb. és még távolabb, hogy miért szép az így kifejező vonal — ezekbe a kérdésekbe egyáltalán nem avatkozik. A maga levegőjében pedig olyan biztosan mozog, mintegy örökké ragyogó, derült ég alatt nyugalmasan úszó, diadalmas léghajó. Az erőltetett hasonlatra mentség, hogy Crane előadása csakugyan művészileg tisztult benyomást kelt. Amilyen kecses, kellemetes, simulékony, hajlékony a tárgyalásnak a tárgya: a vonal és a forma, olyanannyira vonalszerű, könnyű, szinte kedves a tárgyalási mód is. Tanulókönyvnek tehát ritka, ismétlem: élvezetes grammatika. Les questions actuelles de Politique étrangère dans l’Amérique du Nord. Par A. Siegfried, P. de Rousiers, de Périgny, Firmin Roz, A. Tardieu. Confèrences organisées par la Société des anciens élèves et élèves de l'École libre des sciences politiques. Paris, 1911. Alcan. 242. p. Tulajdonképen öt nagyobb s elég különböző tárgyú értekezés gyűjteménye, melyeket tényleg csak a terület egysége tart össze, melynek dolgairól szólnak. Az első (A. Siegfried) Kanada és Anglia viszonyát ismerteti, melyet két ellentétes irányzat dominál: függetlenség és elszakadás után való vágy Kanada részéről, a gyarmati kötelékek szűkebbre szorítása Anglia részéről De ez a vágy a szerző szerint ne olyan erős, hogy ügyes politikával Anglia még sokáig fenn ne tudná tartani uralmát s meg ne akadályozhatná, hogy a kanadai angolok és franciák amerikaiakká ne legyenek. A második értekezés (P. Rousiers) a Panama csatornáról szól és esetleges megnyitásának követ-

386

Könyvszemle

kezményeit fejtegeti. Hasznos lenne elsősorban az Egyesült Államoknak, de a csendes tengeri kikötőket Európához is közelebb hozná. A harmadik Mexikóról s gazdasági fejlődéséről, a negyedik Tardieu-től, az Egyesültllamok külpolitikájáról szól. Szerinte ezt ma is a Monroe-elv szabályozza, csakhogy, amíg régen az csak Amerika védelmét jelentette Európa ellen, ma már Amerika terjeszkedését s különösen a Csendes Óceán meghódítását jelenti. A kötetet Paul Deschanel beszéde fejezi be szintén a Monroe-elvről és a pánamerikánizmusról. Még előbb Firmin Roz az Egyesült Államok belpolitikáját s pártviszonyait ismerteti s bízik Roosevelt visszatérésében. De la méthode dans les sciences. 2-iéme série. Paris, 1911. Alcan. 367 p. Hasonló cím alatt jelent meg az első sorozat 1909-ben, melyről annak idején be is számoltunk A bevezetésben, melyet Emilé Borel írt a második sorozathoz, azt olvassuk, hogy a sorozat elég lényegesen különbözik az elsőtől, amennyiben, míg amaz inkább általánosabb filozófiai szempontból vizsgálta a tudományok módszereinek kérdését, a jelen kötet inkább a technikai oldalukra fektet súlyt. A cél egyes kiválasztott példákon mutatni be az egyes módszereket, melyek az igazság megismeréséhez vezetnek s rámutatni arra is, hogy mennyire, mily fokban bíznak módszereikben az illető tudományok legkiválóbb kutatói. Ez látszik a legjobb feleletnek azok részére, akik kételkednek az emberi értelem képességeiben s a gyakorlatot állítják szembe a tudománnyal, mint egyedül lehetséges tudást. A tudatlanok és szándékosan vakok „gyakorlatával” szembe állítani a laboratóriumokban dolgozó tudósok „gyakorlatát”, ez látszott a legmeggyőzőbb okoskodásnak. A második sorozat a következő értekezéseket tartalmazza: B. Baillaud: Astronomie, jusqu à milieu de 18-e siècle; Jean Perrin: Chimie physique; Léon Bertrand: Geologie; R. Zeiler: Paléobotanique; L. Blaringham: Botanique; Gal. Reinach: Archeologie; G. Lanson: Histoire littéraire; A. Meillet: Linguistique; Lucien March: Statistique. Braibant, Marcel: Le socialisme et l'activité économique. Étude sur les mobiles de l'activité économique individuelle dans les diverses conceptions socialistes. Paris, 1911. Alcan. 227 p. A bevezetést a könyvhöz Paul Deschanel írta s nagy megelégedését fejezi ki annak eredményei felett. A közgazdasági tevékenység és a munkatermékek elosztása a szocializmus két leggyöngébb oldala, mondja, s a szerző nagyon helyesen mutat ezekre vonatkozó elméleteinek tarthatatlanságára. A termelés szempontjából igyekszik kimutatni az egyéni és családi érdek nagyobb hathatósságát a kollektív érdek felett. A jövedelemeloszlá tekintetében a szocialisták között lévő ellenmondásokba kapaszkodik s ezáltal akar meggyőzni teóriáik hasznavehetetlenségéről. A szocializmus tiltakozás egyrészt a mai rend ellen, remény másrészt egy jobb rend után s ami a reményben bizonytalan, az épen a szocializmus ereje a propaganda szempontjából, de mint a társadalom újraépítésének kísérlete, nem állhat meg a kritika előtt. Bevilaqua Béla: A valóság problémája. Ismeretelméleti tanulmány. Szerző mintegy száz oldalra terjedő könyvében egy nagyobb tanulmányának kiinduló pontját kívánta összefoglalni. Ez a kiindulási pont tulajdonképen Kant kriticizmusa, melyet a könyv szerzője sok finomsággal

Könyvszemle

387

elemez. Kant filozófiája ma is a filozófiai harcok középpontjában áll és azok a hatalmas csapások, amelyek a pragmatizmus, a denkökonomie, és a mai francia metafizika részéről érték, még jobban felé irányították a figyelmet. Ámbár sok könyv, sőt könyvtár jelent már meg erről a nagy gondolkodóról, nagyon kevés súlyában hozzá méltó. Szerző először a Kant ismeretelméleti jelentőségét vizsgálja, majd azokat a támadásokat próbálja visszaverni, amelyek az újabb filozófiai irányok részéről érték. A könyv azért érdemel különösebb figyelmet, mert előadási módja előnyösen különbözik a szokványos filozófiai írásoktól. Igen szépen, mondhatnám művészettel van írva, előadása elegáns, nyelve hajlékony és gondolatmenete világos. Dearborn, G. V. Ν: Moto-sensory development. Observations on the first three years of a child. Baltimore, 1910. Warwick & Jork. 215 p. A szerző napról-napra megfigyelte egy gyermek lélektani fejlődését 1095 napon keresztül s megfigyeléseiből érdekes következményeket von le. Szerinte a születésnél már teljesen kifejlődött alapfunkció a védekezés, az irányában történő mozgások akadályozása. Ez eleinte egészen reflex, melyet különösen a tapintás és a hallás befolyásolnak s csak később lesz öntudatossá, de még az öntudatos mozgás kifejlődése előtt. A test baloldala erősebben s korábban mutat reflex mozgásokat, vagyis úgylátszik, hogy az akarat orgánuma inkább a test jobb oldala, a eflex mozgásoké pedig a baloldal. A gyermek születése által magával hozott képességei igen gyakran szellemiek, a mi azt jelenti, hogy az emberi tevékenység szigorú elválasztása pszichológai és fiziológiai tevékenységekre, mindig önkényes. Igen sok a gyermekben a tudatalatti; maga mozgás utáni erős vágy is az. A gyermeki képzelet lényegesen motorikus. Az utánzás a fő tanulási eszköz, született hajlandósága van a gyermeknek a szimbólumok iránt. Claes, Valère: Le conirat collectif du travail, sa vie juridique en Allemagne. Bruxelles, 1910. Albert Dewit. XXVIII + 468 p. A szerző erősen híve a kollektív munkaszerződésnek. „A kollektív munkaszerződés megfogja adni mindazt — mondja — amit megengednek neki, hogy megadjon: az igazságot és békét a hivatásos viszonyokban s általában a társadalom igen nagy részében.” Egy régebbi munkában (L'organisation professionnele et le contrat collectif du travail des imprimeurs allemands. Louvain, 1908.) a kollektív szerződésnek egy adott iparág munkásainak sorsára való hatását vizsgálta, e munkában pedig általánosítván a kérdést, egész Németországban tanulmányozza a kollektiv szerződést és a reá vonatkozó bírói gyakorlatot, részletesen leírván azt, keresi tökéletlenségeit, hiányait s a lehetséges javításokat. A kollektiv szerződést a tények követelik s így is fejlődött a praktikus élet változatosságában s innen a határozatlanság s bizonytalanság, mely jellemzi: bírói formája még tökéletlen és változó. S bár egy német törvény sem beszél a kollektív szerződésről, a pozitív jog semmi akadályt sem gördít e szerződés bírói elismerése elé: az érdekeltek mindig felállíthatnak feltételeket, ha ezek nem ellenkeznek sem a törvényekkel, sem az elfogadott erkölcs rendelkezéseivel. Vaschide, N.: Le sommeil et les réves. Paris, 1911. Flammarion. 305 p. Az alvásra és az álom lélektanára vonatkozó elméletek expozéja. Közvétlenül nem tanulmányozza ugyan az álmok lehetséges befolyását a szociális

388

Könyvszemle

életre, de igen sok megfigyelést gyűjt össze, melyek alapjául szolgálhatnak egy ily tanulmánynak, különösen az egyének tudatos és tudat alatti érzelmi élete közötti viszony szempontból. Erre vonatkozólag megállapítja, hogy az álmoknak, bármilyenek is legyenek különben, van egy közös jellemvonásuk, mely őket elsősorban jellemzi, az t. i. hogy mindig érzelmekkel vannak kisérve, sohasem színtelenek, csupán értelmiek, s annyiban léteznek számunkra, amenynyiben érzelmi hatással vannak. Épen ez érzelmi hatás az, megkülönbözteti az álmot a képzettől, amint az éber állapotban megjelenik s az álom isteni természetében való hit kétségtelenül a kísérő érzelem intenzív és spirituális voltán alapszik. Samter, E.: Geburt, Hochszeit und Tod. Leipzig, 1911. Teubner. 222 p. A szerző kutatásai a keresztelés, házasság és halálozás alkalmával szokásos ceremóniák jelentőségének s értelmének felderítését célozzák. Ε ceremóniák eredete az volna, hogy a kezdetleges műveltségi fokon álló ember fenyegetve érzi magát élete fontosabb pillanataiban, mint p. o. a születés, házasodás, halálozás pillanataiban bizonyos ellenséges szellemek által s ezek ellen kell védekeznie vagy őket kibékítenie. Ez a hit, melynek maradványai magasabb civilizációkban is megtalálhatók, különféle szokásokra, rítusokra vezetett. Ε szokások gyakran elég különösek s jelentésük nem világlik ki könnyen, úgy hogy pontos és összehasonlító tanulmányra van szükség helyes megértésükre s megítélésükre, melyből azután hatásukat s életerejüket is megérthetjük. A könyv legnagyobb részét a védekezési rítusok értelmezése tölti ki. Karl Kautsky: Taktische Strömungen in der deutschen Sozialdemokratie. Berlin, 1911. Kautsky ezen kis füzetében a német szociáldemokrata-párt taktikai alapelveit és az ezek körül folyó vitát ismerteti. Négy fő taktikai elvet ismer. 1. Minden lehetőségét a proletariátus szervezésének felhasználni. 2. Az államban és községben elfoglalni és kihasználni minden pozíciót, amelyet a proletariátus a maga erejéből el bír foglalni. 3. A teljes függetlenséget megóvni minden polgári párttal szemben. 4. A párt akcióinak teljes egyöntetűsége. Kautsky tárgyalja a revizionista mozgalmat, mely a harmadik elv ellen készült véteni, valamint a szakszervezetek centralitására irányuló mozgalmat; mindkettő már teljesen múló félben van. A kis füzet érdekes tájékoztató a német szociáldemokrata-párt fejlődéséről és taktikájáról. Premier Mai. 25-me anniversaire du Parti ouvrier belge. Album commé moratif. Bruxelles, 1911. Impr. G. Bothy. 60 p. A belga szocialistapárt fennállásának 25-ik évfordulója alkalmából adta ki ez albumot, mely beszámol a párt történetéről e 25 év alatt s mai állapotáról. A párt keletkezéséről Vandervelde ír, az 1887/88-iki krízisről Louis Bertrand. Tartalmaz az album egy cikket Jules Destrée-től társadalmi törvényhozásunk címmel. Részletesen beszámol az album a szövetkezeti és szakszerveti mozgalmakról, melyek a párt kebelében szerveztettek, a szindikalista mozgalomról, a belga szocialista sajtóról s minden egyéb a mozgalmat érdeklő nevezetesebb eseményekről. Az albumot Maeterlinck cikke fejezte be — szociális kötelességeinkről. Az egészet különben belga művészek által rajzolt képek díszítik s több neves költő versét is tartalmazza.

Könyvszemle

389

Snell, F. I.: The customs of old England. London, 1911. Methuen & Co. 312 p. A szerző így összegezi munkája célját: a jelen kötet célja a régi angol szokások tanulmányozása, nem annyira festői érdekességükben — bár ez a rész sincs egészen mellőzve — mint inkább a középkori élethez való viszonyukban. Főképen ezen indokból csak ama szokásokra terjeszkedik ki, melyek nemzeti vagy némely esetben nemzetközi jelentőséggel bírnak. Nem igényli a középkori civilizáció alapelveinek tudományos expozéját nyújtani, de reméli, hogy könyve által világos képet fog nyerni az olvasó a középkori angol világról. Sinzot, J.: Les traités internationaux pour la protection des travailleurs. Louvain, 1911. Peeters. 231 p. A nemzetközi munkaegyezmények tanulmánya, melyek a nemzetközi munkajogot szervezték. Elsősorban az egyezmények valóságos szankciójára fekteti a súlyt: vizsgálja a tervbe vett rendszereket, előnyeiket és hátrányaikat s kivihetőségüket. Az ajánlott munkás nemzetközi jogi rendszer — mint mondja — utópisztikusnak látszhatik. De a nemzetköziség akadályai folyton kisebbek lesznek s már ma is a jog kezd nemzetközivé válni, magán- vagy közjog túllép a határon s a huszadik század megfogja érni a munkás-nemzetközi jog megszületését. Visscher, Η: Religion und soziales Leben bei den Naturvölkern. I. Prolegomena. Bonn, 1911. Schergens. VI. 286 p. Ez első kötet a vallásnak, mint szociális ténynek vizsgálata, a vallás szociális típusainak s a vallásosság fokozatainak (abszolút vallásosság, relatív vallásosság, relatív vallástalanság) keresése. Az első kötet részletesen csak az abszolút vallásosság fokozatának megfelelő szellemi állapotot vizsgálja s ebben talál helyet a kezdetleges népek értelmi és erkölcsi jellemvonásainak, a kezdetleges ember egyéniségének, az animizmusnak, fétisizmusnak etc. vizsgálata. Van Dyke Robinson, Edward: Commercial geography. New York, 1910. Rand. A munka két különböző értékű részre oszlik. Az elsőben azon tényezők megállapítását keresi a szerző, melyek megmagyarázzák a kereskedelem földrajzi eloszlását s e végből érdekes elméleti fejtegetéseit jól megválogatott tényekkel és adatokkal illusztrálja. A második rész a főbb nemzeteket írja le kereskedelmi szerepüket illetőleg, egészen alkalmazkodva a rendes kereskedelmi földrajzok módszeréhez s így nem is sok újat nyújtva, amint hogy nem is lehet egynéhány oldalon megismertetni egy nagy nemzet valóságos kereskedelmi szerepét. Barker, I. Ellis: Great and greater Britain. The problems of motherland and empire, political, naval, military, industrial, financial, social. Second and greatly enlarged edition. London, 1910. Smith, Elder & Co. XVI +587 p. Anglia külső és belső viszonyait tárgyaló munka, mely főképen politikailag akar hatni. Az új kiadás a belügyi kérdések között elsősorban a földkérdéssel és az írproblémával foglalkozik, melyeknek hét fejezetet szentel, a külügyiek között pedig a tengeri hatalom és gyarmatpolitika égetővé válni kezdő kérdései kötik le, melyeknek fontosságát még emeli Németország konkurrenciája, amelynek a szerző jól tudatában van.

390

Könyvszemle

Outlines of economics. Prepared by members of the department of political economy of the University of Chicago. Chicago, 1910. The University of Chicago Press, XIV + 120. p. A közgazdaságtan induktiv módszer szerint való tanítására írt tankönyvvázlat, mely rövid definiciókban és kijelentésekben megadja az anyagot s sok rákövetkező kérdéssel fejti ezt ki s teszi a tanítvány számára hozzáférhetőbbé. A vállalkozás érdekes. De kérdés, hogy az erőltetett rövidség és precizitás nem vezeti-e erős egyoldalúságra s néhány, talán alapjában helyes, de minden következményében el nem fogadható elvnek túlhajtására, ami épen a közgazdaságtanban nem ritka eset s ezáltal a tanítványban teljesen helytelen fogalmak ébresztésére a közgazdaságtant illetőleg. Garner, James Wilford: Introduction to political science. A treatise on the origin, nature, functions and organisation of the state New-York, 1910. American Book Co. 616. p. Vaskos államtani kézikönyv, melyben minden fontosabb államtudományi kérdés tárgyalást talál. A szerző széles mederben kívánja tárgyalni tudományát s azért a tárgyához távolabbról hozzátartozó kérdésekre is kiterjed, így p. o. részletesen szól a politika tudományának elvontabb, metodikai és illetőségi kérdéséről, továbbá az állam lényeges alkotó elemeiről, tevékenységi köréről s funkcióiról, a nemzetiség és állampolgárságról, az alkotmányok jogairól, forrásairól, a kormányzó hatalom megoszlásáról és a választójogról. Mégis inkább szuggesztív, mint kimerítő. A fejezetek élére helyezett angol, német, francia és olasz szak-bibliográfia igen jó szolgálatokat tehet. Eliot, C. W.: The future of Trade-Unionism and Capitalism in a democracy. New York, 1910. Putnam. 128 p. Profetikus jellegű munka, mely azon változásokat igyekszik megállapítani, melyeknek be kell következniök úgy a munkások szervezkedésében, mint a kapitalizmusban, hogy a szerző által festett demokratikus ideállal összhangban legyenek. A modern trade unionizmussal szemben elfoglalt álláspontja inkább arra enged következtetni, hogy a munka az, mely kevésbbé nyeri el szimpátiáját. A jelenlegi rossz munkaföltételek orvoslására ajánlott megoldása t. i. a verseny visszaállítása, mint az ipari bajok legnagyobb részének szabályozója, nagyon kétes értékű. Rothstein, Theodore: Egypt's ruin. A financial and administrative record London, 1910. Fiefield XXIII + 424 p. Az angolok egyiptomi uralkodását, ennek hatását Egyiptomra s reakcióit ellene, írja le a könyv Egyiptom romlása cím alatt, mely mindjárt következtetni enged a szerző véleményére az uralkodás eredményeit illetőleg. Leírja Egyiptom kifosztását, okkupációját s az angolok módszereit, adminisztratív s egyéb eszközöket, melyekkel az országot a lehető legjobban kihasználni igyekeztek s a képet cseppet sem találja lélekemelőnek. Uyehara, George Etsojiro: The political development of Japan, 1867— 1909. (Studies in economics and political science.) London, 1910. Constable. XXIV + (296. p.) Japán alkotmányjogi mozgalmának történelme, azon események leírásával, melyek a mozgalomhoz vezettek. Az ország politikai és gazdasági állapotá-

Könyvszemle

391

nak vázolása után részletesen ismerteti az újabb korban bekövetkezett alkotmányjogi mozgalmat, ennek részletes történelmét, majd pedig magát az alkotmányt, melyhez a mozgalom vezetett, nagy vonásaiban (a császár szerepe, a minisztérium, a törvényhozás és választójog), végre az alkotmányos rendszer hatását s ezzel kapcsolatban a mai politikai állapotokat. Silberling, Ε: Dictionnaire de sociologie phalanstérienne. Guide des oeuvres completes de Charles Fourier. Paris, 1911. Riviére. XI +459. p. A Fourier-féle szocializmus iskolájának tanai, szótár alakban, melyben betűrendben, rendszavak szerint van elrendezve az anyag, úgy, hogy valamely kérdésre a felelet, melyet a fourierista tanok szerint felelni kell, azonnal megkapható. A felelet lehetőleg Fourier saját szavait adja vissza, úgy, hogy az egész munka az ő összes művei kivonatául is szolgál. Az egyes feleleteknél forrásmunkákra is utal, melyekből bővebb felvilágosítás nyerhető. Az egész munka érdekes kísérlet a fourierizmus felélesztésére s ha máskép nem is, társadalom-történelmi szempontból mindenesetre hasznos szolgálatokat tehet. Ponsonby, Arthur: The Camel and the Needle's Eye. London, 1910. Fiefield. 187. p. A szegénység problémájával foglalkozó nagy számban megjelenő angol könyvek egyike. A szerző azt állítja, hogy nem ért a tudományos közgazdaságtanhoz s lehet, hogy igaza is van. Úgy akarja szemlélni a dolgokat, mint egy akárki más, aki érdeklődik az emberi dolgok iránt s részt is vesz azok küzdelmeiben. Sokat elmélkedik a pénzről, a pénzbálványról, a gazdagokról, a luxusról s szeretné, ha az emberiséget más ideálról lehetne meggyőzni. Kelly, Ε: Twentieth century socialism. New York, 1910. Longmans. XI + 446 p. Az első részben kimutatja a szerző, hogy a szocializmus sem nem anarchizmus, sem nem kommunizmus s hogy nem fogja elnyomni a versenyt, nem fogja feldúlni a családot, eltörölni a magántulajdont s megszüntetni minden szabadságot. A második rész a kapitalizmus felett ítél, mely anarchikus, pazarló és rendezetlen s a túlprodukció, munkanélküliség, prostitúció s a munka zavarainak egyenes oka. Az utolsó fejezet pedig előszámlálja a lehetséges előnyöket, melyek egy szocialisztikus gazdasági formából származnának. Demorgny, G.: La question du Danube. Historie politique du Bassin du danube. Etude des divers regimes applicables à la navigation du Danube. Paris, 1911. Larose & Tenin X + 380 p. Érdemesnek látjuk felemlíteni e tanulmányt, mert minket is közelről érintő kérdéssel s a mi viszonyainkkal, politikánkkal is foglalkozik. A munka első része a Duna medence földrajzát, etnográfiáját, politikai és diplomácia történelmét nyújtja. A második rész foglalkozik azután a Duna hajózás kérdésével, főképen jogi szempontból. Thompson, Beeby A.: Petroleum Mining and Oil-Field development. New-York, 1910. Van Nostrand Co. XX + 362 p. Tulajdonképen gyakorlati érdekű munka, mely a petroleumbányák felfedezése és kihasználására ad utasításokat, de ezzel kapcsolatban érdekes statisztikai és gazdasági kimutatásokat közöl a petroleumbányák és olajmezők eloszlásáról és eredetéről, valamint az olaj és gáz fűtőanyagok felhasználásának módszereiről.

392

Könyvszemle

Théry Edmond: La fortuna publique de la France. Paris, 1911 Delagrave, 256. p. Igen érdekes összeállításokat ad Franciaország vagyoni viszonyai felől annak minden részében, ingó és ingatlan vagyonban, ipar és kereskedelemben, egyéb vagyoni viszonyokban. Az összeállítások fejlődést mutatnak úgy a földművelési, mint az ipari, kereskedelmi és pénzügyi tevékenységben. 1892-től 1908-ig az egész közvagyon 18.3%al növekedett, vagyis 242 milliárdról 287 milliárdra, ami évenkénti 2 milliárd és 770 millió frank átlagos növekedést tesz ki. Egy lakosra esik átlag 6330 frank 1892-ben, 7314 frank 1908-ban, vagyis 981 frankkal több. Boninsegni, P.: Precis d'économie politique. Lausanne, 1910. Rouge & Co. VI + 196 p. Rövid közgazdasági tankönyv, mely a közgazdaság alapfogalmait és alapelveit akarja pontosan és logikusan megmagyarázni. Főtörekvése a fogalmak megtisztítása s a lehető legegyszerűbbeni beállítása. A legelvontabb és legnagyobb precizitásra törekvő írók vannak szemei előtt, mint Walras, Stanley Jevons, Pareto, Marshall stb., s különösen ezek megértéséhez kíván bevezetőül szolgálni. Jobé I.: La science économique au XXe siécle. Bruxelles, 1910. 247. p. A modern közgazdaságtant népszerűsítő tankönyv-féle. Előadja a különböző iskolák tanításait szembeállítva őket egymással s precizirozva kijelentéseik fontosságát és következményeit. A rendes szokással ellenkezőleg s talán helyesen az első részben adja elő a tanítások tartalmát s a második részben foglalkozik a módszer kérdésével. Davis, William Stearns: The influence of wealth in imperial Rome. NewYork, 1910. Macmillan XI + 340. p. A császári Róma gazdasági és társadalmi életének rajza. Célja kimutatni a pénz és kereskedelmi szellem hatását a római nagyság e korszakában; a rómaiak nagyságuk és bukásuk igen nagy részét annak a nagy becsületnek köszönik, melyben náluk a pénz és vagyon állott. Ennek az alapgondolatnak kivitele az egész munka. Wehnert, B.: Wissenschaft, Philosophie, Kunst und Religion. Dortmund, 1910. Wilhelm Ruhfus. 392 p. Az ily címet viselő német könyvek közül egy, mely nagyobb körnek szól, bár nem csupán tanítani akar. A tudomány és filozófia, művészet és vallás sokat tárgyalt napi kérdéseit tárgyalja meg még egyszer s talán olyan formában, s oly apparátussal, mely sokaknak könnyebben hozzáférhetőkké teszi azokat. Mc. Pherson, Logan G.: Transportation in Europe. London, 1910. Constable & Co. IV + 285 p. Közgazdasági szempontokból tárgyalja Európa közlekedésügyét, jelen állapotát, üzemi eljárás-módjait, melyekkel a különböző országokban találkozunk s a közlekedési politikát, melyet ez országok folytatnak. A könyv tulajdonképen az angol National Waterways Commission-hoz a szerző által benyújtott jelentésnek rövidített s irodalmibbá tett kiadása.

Varga Jenő: A drágaság okairól*

Recommend Documents