Varga Lóránt: A jelen varázslója
Nem vagyok történész. Tudatlanságom talán nem végzetes, nem ártok vele senkinek, de a múlt számomra valóban ködbe vész, mint ősszel az erdő, melyet néhanapján visszatekintés nélkül hagyok a hátam mögött egy-egy kései kutyasétáltatás alkalmával. Adomák, reszketeg lábakon álló ismerettöredékek felfedezhetők emlékeim között, de erre várakat nem építek; megelégszem azzal, hogy nagyjából ismerem a történelem menetét, és nem kívánok ennél többet. A múlt már elmúlt. Megismerni valójában nem lehet. A poros iratok, részrehajló leírások, néma tárgyak, feltupírozott művészi üzenetek kaotikus sokszögében talán ki sem számítható a középpont helye, az az apró kis pont, ahol egy tisztán csillogó lencse egyszerű, torzításmentes ablakot nyit az akkori valóságra, és oly természetesen mutatja meg az évszázadokkal korábbi jelent, ahogy pár napja a gyulai gyógyfürdő közelében behuppantam egy autó hátsó ülésére. Akkor még mindezt így képzeltem. Jól haladtunk, de nem volt hová sietni, így a szemem előtt elsuhanó szántóföldek, gazdasági épületek ráérős nyugalommal várták, hogy elenyésszenek emlékeim között. Lám, ők is történelemmé váltak, az én gyorsan halványuló, magántörténelmemmé. Barátaim ötlete volt a kirándulás, kedvesem is hevesen bólogatott. Én magam nem vagyok egy kirándulós fajta. Egy jó könyv meglehetősen távoli vidékekre is eljuttat anélkül, hogy kifáradnék útközben. Szürke, ólmos éggel köszöntött ránk a reggel a szállodai szoba ablakából, a tojásrántotta közben megszületett a döntés, és én nem ellenkeztem; időtöltésnek egy kastély is megfelel, ha már – félig már behabzsolt könyvemmel – ma nem hűsölhetek a gyulai strand árnyas fái alatt. Negyed óra út után barátaim és kedvesem kipenderültek a kocsiból. Árnyas park bejáratánál találtam magam. Wenckheim kastély, hirdette a felirat. A név semmit nem mondott, de ezen nem lepődtem meg – tényleg nem vagyok történész. Egy biztos, ha kastélya volt, akkor gazdag ember lehetett. Beléptünk a kapun. Ősfák fogadtak. Vajon mikor ültethették őket? Ki vette a fáradságot, hogy gesztenyéket, kocsányos tölgyeket rendezzen egymás mellé szelíd türelemmel – a fák világában otthon vagyok. Észre sem vettem, hogy ezen gondolkodom. Tekintetem ráérősen pásztázta a kanyargós utat, mely két gyönyörű tölgy ollószerű takarásában tűnt el a szemem elől. Lassan sétáltunk. A többiek fényképeken tárolták el meg maguknak a jelent, hátha majd valamikor a jövőben le tudják porolni velük a múltat. A fákat csodálva andalogtam mögöttük. Észrevettek valamit, egy erdősáv vékonyka ösvényére tértek, mely mögött szabályos négyzet alakú, méretes tisztás kínálta magát. Nem akaródzott utánuk sietni, de azért lemaradni sem volt kedvem. Kiléptem én is a szabad ég alá. Földbe gyökeredzett a lábam. Az elém táruló kép több volt, mint megdöbbentő. Jártam már sok helyen a világban. Egy teljes hétig barangoltam a Loire völgyében, ahol majd minden falvacska büszkélkedhet egy kastéllyal, és a nagyok, a mindenki által ismert kastélyhírességek gyöngyfüzérként sorakoznak egymás mögött, ameddig a szem ellát. Jártam Neuschwanstein rajzfilmbéli tornyai között, és még ezer épített csodában, de amit most láttam, az több volt ennél. Nem a kövek tettek rám ilyen hatást – mondom, jártam már sok helyen a világban – nem is az épület előtt zöldellő franciakert nyűgözött le. Ezekkel a szépségekkel csak jóval később törődtem behatóan. Lábaim a váratlanság meghökkentő, gúzsba kötő ereje miatt cövekeltek 1
le. 1905-ben egy gyémántbányász kiemelt a sárga fölből egy követ, lemosta róla a földet és tenyerének ölében ott terpeszkedett az ötszázharminc karátos Afrika nagy csillaga. Már sokszor elképzeltem, hogy mit érezhetett az az ember – az ásványok is érdekelnek –, de megélni a megdöbbentést, ahogy a szív egyszerre lassul le a pillanat súlya miatt és gyorsul fel az izgalom által űzve, ahogy a gondolkodás megakad egy pillanatra, hogy minél több jusson a szem számára, mindezt megélni ritka kincs. Nekem sikerült. Az eklektika és neoreneszánsz visszafogott, mégis lábujjhegyen integető ékköve állt előttem. Úgy bújt meg a bukszusok, tölgyek, gesztenyefák zöldellő fészkében, mint egy félénk madár. Tökéletes volt, mesebeli, hihetetlen. Hogy rejtőzhet el így egy ilyen csoda? Milyen erők képesek eldugni, a világ szemei elől elzárni ezt az ékszerdobozt? Miért? Miért nem tudtam róla eddig, velem együtt gyönyörködő társaim miért nem tudtak róla? Miért ismerem Amboise, Chambord, Chaumont körvonalait, és a szabadkígyósi kastélyét miért nem? Percekig bámultam az épületet. Tüzetesen pásztáztam végig az ablaksorokat, az árkádos teraszt, a két tornyot – az elülső kecses toldalékot, és az épület fölé kapitányi hídként magasodó kilátót. Úgy dédelgettem a látványt, mint egy újszülött gyermeket, mely váratlanul, akaratlanul csöppen csodaként egy idősödő emberpár közé. A többiek unszolására végül elindultam az épület felé, mely lépésről lépésre bontotta ki előttem titkos részleteit, tárta fel szépségtapaszait és ráncait. Voltak ráncok. Tagadhatatlan mély árkok, melyeket nagy korokat megélt öregemberek arcán láthat viszont az ember. A vakolat megrepedt foltjai, a kőlépcsők idő rágta szélei nyersen hirdették az épület fölött átdübörgő XX. századot. De a látvány nem zavart. Nem éledt bennem fájdalom, vagy harag, mint valamikor a múltszázad nyolcvanas éveiben, amikor egy közép-oroszországi kolostor templomába lépve tehenek bődültek rám összetévesztvén engem a fejőlegénnyel. Ez a kastély állt a lábán. Májfoltosan, mély ráncokkal testén, de állt. Nem kopott ki belőle a fény, mely egykoron a magasba emelete, és amellyel embereket kápráztatott el, csak fátyolosabbá vált. Izgatottan kerültem meg az épületet. A hátsó bejáratnál – gyanítottam, hogy a gróf és a grófné is itt szállt ki hintójából, hogy otthonába jusson – egy tábla fogadott, mely megnyugtatott bennünket: A ház nyitva van, bejuthatunk. Újabb csoda. Kedves, középkorú nő várt bennünket. Befizettük a túrát. Tornacipőmre felkerült a filcpapucs – talán utoljára Párizsban hordtam ilyesmit –, és már ott toporogtam az ajtó előtt. Vajon mi várhat bent? Milyen csoda várat magára? Kísérőnk pár szóban felvázolta a kastély múltját, és végre kinyitotta a kétszárnyú ajtót. A szalon. Nem volt benne bútor, de láttam. Élénken, színesen láttam a forgatagot. A zongora mögött szorgoskodó zenészt – Chopint és Strausst játszik, ehhez kétség sem fér –, a libériás inasokat, a tánc közben parketta fölött suhogó selymet, szatént, tüllt, az elsőbálozó lányok izgatott pillantásait. Nem akartam, de láttam. Jobbra indultunk el. A kisszalon gyéren berendezett bútorzata ellenére vidáman vibrált. Fátyolszerű kopottság sugárzott a falakról, a tapéta halovány színei sok ezer ember sok-sok évnyi kipárálló jelenlétét üzenték. Megálltam középen. A helyiség főfrontján kör alakú szoba hívogatott. Szivarszoba, mondta vendéglátónk, de nem hittem neki. Tudtam, dehogy tudtam, láttam, hogy nőké volt a kisszalon, nők ültek a kistorony kerek szobájában, varrtak, vagy kávét szürcsöltek, míg a kertben virágba borult körülöttük a tavasz. Krisztina grófnő itt ébredezett reggeli félálmából, és itt ücsörgött csendben a délutáni szieszta után. Régmúlt jelenetek világlottak át a jelen megkopott felületein. Kísérőnk sajnálkozva tárta szét karját, mikor tovább akartunk menni. Sem az emelet, sem a szárny további szobái nem publikusak. Majd egyszer. Ha lesz pénz. Felszisszentem. 2
Európa büszke a múltjára, épületeire. Az öreg kontinens kevésbé megtépázott vidékein a kastélyok teljes pompában hirdetik a múltat a jelen számára. Lám, ezek voltunk, így éltünk; a büszkeség szinte kézzel tapintható. Ez az elfeledett gyöngyszem pedig szolid kopottságában, szenderegve várakozik a „lesz pénz” bizonytalan évszakára. Pedig mennyire bebújtam volna a cselédfolyosók sötét zugaiba. A kiszolgálóhelyiségek titokzatos funkciótól vezérelt labirintusába. Végigsétáltam volna a padlástéren, a pince árkádjai alatt, a kamrákban, a felső emelet vendégszobáin, hálótermein – talán meg is láttam volna Krisztina grófnőt, vagy magát Frigyes grófot. Olthatatlan vágyat éreztem, hogy többet lássak eme tetszhalotti álmából éledező épületből. Visszafordultunk. A főszalontól balra helyezkedett el a könyvtárszoba. Mély, komor, faburkolatú terem. Középen márványkandalló, a falakon üveges könyvszekrények. A gróf szerethette a könyveket. Az ablakhoz léptem. Kint eleredt az eső, és talán éppen ez rángatott a következő képbe. Gróffá váltam. Hátam mögött tea gőzölög, egy könyv pihen arccal lefelé fordítva a karosszéken, késő őszi eső szitál odakint, és arra gondolok, hogy hamarosan fel kell utaznom Pestre, várnak az ügyek, itt kell hagynom ezt az elzárt kis mennyországot, a grófnét, aki egészen október végéig marad még, a békét, az olvasással eltöltött nyárestéket, az ücsörgést a tónál. Gróf vagyok, aki felépíttette ezeket a falakat, aki átnézte a terveket, jóváhagyta a torony, a kápolna, a télikert vázlatát, aki mindezt kifizette és büszkén birtokolja. Úgy álltam az ablak előtt, mint egy igazi nemes. A társaság továbblendült. Beléptünk az ebédlőbe, melyről megtudtam, hogy az itt üzemelő agráriskola tornatermeként szolgált sok éven át. Abszurd gondolat volt. Bármennyire is erőltettem magam, agyam képtelen volt kicsiholni magából a képet, amint atlétatrikós kölykök rohangálnak a díszesen faragott, berakásos polcok előtt, pókfociznak az intarziás parkettán. Kificamodott, beteg kép volt, mely könnyedén tovalibbent, mikor az itt elköltött vasárnapi ebédek jutottak eszembe, a közeli mezőn elejtett fácán ropogósra sült combja, a szakács mindent tudó mosolya, amint felküldi a gőzölgő húslevest a grófúrnak és főként Krisztina úrasszonynak, aki inkább nem utazik haza, csak hogy ezt a levest ehesse nap mint nap. Végül eljutottunk a toronyig. A harangot tessék nem megkongatni – hallottuk a szigorú intelmet. Három emelet. Éppen ennyi kellett, hogy szerelmes legyek a kastélyba. A csigalépcső egyenletes ritmusban húzott minket az ég felé. Minden fordulóban ajtók feszültek a kastély titkaira, de az ajtók zárva voltak – majd ha lesz pénz –, így tovább lépdeltünk, egyikünk a másik után. Inas lettem. Libériában, masnis cipőben, harisnyás lábbal sietek fel a lépcsőkön, mert már várnak rám. Az úr és egy vendége délutáni teáját a kilátó teraszra kérte. Persze zsörtölődöm, de csak a rend kedvéért. Grófként én is ott nézelődtem volna napestig. Tálcámon összekoccannak a csészék, megbillent a gőzölgő porcelánkanna, mely úgy árasztja magából a fekete tea illatát – valahonnan Angliából hozatta az úr –, mint az alkonyati jázminfa. Fent enyhe, eső mosta szellő fogadott. Elláttunk a kert széléig. A távolban felsejlettek a szántóföldek, Szabadkígyós házai. De a tekintet mégis a kastélyon maradt. Mintha a park és a lábunk alatt meghúzódó épület saját gravitációval rendelkezett volna, apró fekete lyukként nem engedte messze kószálni a szemet. A főépület gerince éles, erőteljes egyenes húzott a képbe. Rajta ritmusos ütemben követték egymást a padlástér ablakkiugrói. Bál lehet. Lelki, időutazó szemeim előtt hintók, kocsik sora érkezik meg a ház mögé, hogy aztán üresen találjanak helyet a kocsiszínben és annak környékén. Zene szól lentről, vonósok érkeztek Gyuláról, a pezsgőt már felszolgálták, a tánc elkezdődött, és én, a gróf, elszökve a 3
kötelező koccintásoktól és mosolygásoktól, innen hallgatom házam, kastélyom életének belső hangjait – nincs szívderítőbb élmény egy jókedvtől pezsgő kastélynál. A grófné valakivel a franciakert szökőkútjának gorgóin túl beszélget – fontos lehet, ha így elvonultak. Esteledik, de holnap vadászat, sok vendég marad itt éjszakára. Jó húsz percig nézelődtem. Átitatott a múlt, mely 150 évnyi távolságból ért el. Nem vagyok történész, nem is értek a történelemhez, de most már értem, miért kellenek ezek a helyek… a gondolat megszakad, a társaság elindul lefelé. Lent mosolyogva fogadott minket házigazdánk. Ismét bocsánatot kért, amiért ilyen keveset mutathatott, de persze, majd ha lesz pénz. Elköszöntünk tőle, beírtunk valamit az emlékkönyvbe; a lényege, hogy legyen már rá pénz, majd kisétáltunk a fedett folyosóra. A kastély kiszolgáló épülete egyszerű, de pompázatos. Apró mestermű a nagy árnyékában. Nem bírtam ki, bementem. Szűk lépcsőház fogadott, kisöccse a nagynak. Balra koszos falú terem asztalokkal, régen tanterem volt. Szolid, de mégis elegáns lépcsősor vezetett fel az emeletre. Itt volt a konyha, a cselédszobák, a mosoda, a vasalószobák. Vasalószoba. A szó megakadt bennem. Inas vagyok megint. Reggel óta vasalom az ágyneműk, lepedők, paplanok, abroszok rengetegét. Kint zöld színű gesztenyetenger hullámzik a nyári szellőben, benyálazott ujjammal megpöckölöm a szenes vasaló alját, ha kihűl a parázs, semmit nem ér a nagy nekiveselkedés. Még elég meleg. Estig végeznem kell, holnap bál lesz. Átitatott a cselédélet helyszíne. Ezt az épületet is fel kéne újítani. Nem tantermi bútorokra érdemes falak. Kint elállt az eső. Csendes sétát tettünk a parkban. Szemem minduntalan a kastély meseszerű tömegére tévedt. Itt sétáltak ők, az egész történelem, ezek között a fák között keringett százötven éve minden ember, akinek a parkhoz, a kastélyhoz köze volt. Ezt látták ők is, a zöld lombfüggönyök, göcsörtös fatörzsek mögött felsejlő formát, a park origóját, a kastély egy-egy részletét, mely minden rávetett pillantással biztosította a bámészkodókat, hogy ott van és ott is lesz, míg világ a világ. Már értem, miért kellenek ezek a helyek, kúszott vissza agyamba a gondolat. Kellenek, szükség van rájuk, de nem emlékként. Dehogy. Nem a múlt felidézése miatt van rájuk szükség. A múlt a múlté, soha nem jön vissza már. A jelenért kellenek. Tornyaikkal, parkettáikkal, márvány kandallóikkal, faragott ebédlőasztalaikkal azért van rájuk szükség, hogy a jelenemet fényesítsék, hogy eltöröljék az éveket, és én ott állhassak egy ablak előtt grófként, átérezhessem az inas teaillatos, körlépcsős billegését, hogy most és itt érezzem a falak között eltöltött életeket. A kastély nem a múltba visz, a múlt jelenét teszi a ma jelenévé. Szétvágja az idő szalagját, hurkot vet belőle és ehhez az órához illeszti. Rendkívüli hálát éreztem, amikor a tisztáson át – ahol jöttünk – elhagytuk a parkot. Hálás voltam a kastélynak, mert százötven év jelene bizsergett a bőrömön, talált utat szememen át egészen gondolataim kellős közepébe. A múlt megszűnt múlt lenni. Jelenné vált. Egy esős gyulai nyaralás délelőttjén, eme kopott, „majd ha lesz pénz”-re váró épület egy évszázadnyi élményt nyújtott át tálcán, ennyivel lettem gazdagabb. Most. Beültünk a kocsiba, de én nem tudtam elszakadni a helytől, mely a kilométerek suhanó kattogásával persze szintén múlttá vált, mint minden más. 4
De a kastély ott áll. Most is ott áll. Falai eltörlik a múltat, jelenné teszik azt, átlényegítik az embert azokká az emberekké, akik ott éltek. Varázsol. Jelent varázsol. Bárcsak más is eltévedne oda.
5
