Varázskert Dinnyeföld Kopp, kopp, kopp - kopogtak a cipők a járdán, ahogy Natália a buszmegálló felé sietett. A kerítésen túlról fura hangok ütötték meg a fülét: - Felséges királyom, ezennel átnyújtom önnek újdonsült birodalmának, Dinnyeföldnek kulcsát... - Köszönöm ... a rám ruházott bizalmat megszolgálom... a dinnyetermelés fokozásának időszerűsége... Kíváncsi lány volt Lia - mindenki csak így szólította -, karcsú alakja most kérdőjelbe görbült, ahogy megpróbált áthajolni a kerítésen, és bekukucskálni a sűrű levél- és ágszövevény között. Hosszú barna haja beleakadt a szögesdrótba, csak nehezen tudta kiszabadítani. Nemrég költözött a környékre, eddig fel sem tűnt neki ez a kert, ez a ház, hasonlított a többihez, zöld növényzetbe, árnyékokba, csendbe burkolózott. Szóval kíváncsi lány volt, és ha valami felkeltette az érdeklődését, addig nem nyugodott, míg a végére nem járt. Mellesleg "vagánynak" is tartotta magát, olyannak, akit - ha kedvére való dologra akad - nem zavar, ha lekési a buszt, az órát, majd a következővel elmegy. Végre sikerült egy rést találnia a lombok között, és amit látott, az még inkább felcsigázta: Végtelen dinnyeföldek, ameddig szem ellát, díszes ruhák, vértek csillogtak a napfényben... Több mint fura: nem is vette észre, hogy errefelé ilyen hatalmas szellős mezők vannak, eddig úgy tudta, hogy ez egy sűrűn beépített lakóövezet... A középpontban egy emelvényen trónszék állt, az újdonsült király éppen befejezte beszédét: –
... most pedig hallgassuk meg szent hazánk, Dinnyeföld himnuszát, amelyet még egykori dicső uralkodónk, egyben birodalmunk megalapítója, I. "Henye" Naplopó hagyományozott ránk, hogy legyen egy hely itt a földön, ahova visszahúzódhatnak az emberek, ha elegük van a világbéli sürgés-forgásból, nyüzsgésből...
A királyt követve mindenki felállt, a zenekar pedig rázendített: Én ellennék hetekig dinnyén Énnekem semmi más nem kéne Ha dinnyeföldre száműzetnék Azt enném reggelre-estére Én ellennék hetekig dinnyén A szám szélén csurogna a lé le Rávágnám: igen, ha kérdeznék Dinnyeföld csősz-ura lennék-e Én ellennék hetekig dinnyén Egészet megennék egy végre A világ gondjával törődtem eleget Törődjön most vele más végre
A himnusz után a mellette álló tárbornok súgott valamit a király fülébe. –
Figyelem! - szólalt meg az uralkodó - Őreink most jelentették, hogy egy idegen is van körünkben, méghozzá - és ujjával keresve Lia felé mutatott - pontosan ott...
Minden szem rá szegeződött, majd a tömeg felé áramlott, szegény lány azt hitte, üldözik, el akarják fogni, elengedte a széthajtogatott ágakat és futott, menekült, ahogy a lába bírta... - ... Üdvözöljük becses vendégünket méltóképpen! - fejezte be a király, de a lány akkor már messze járt.
A trubadúr Kopp, kopp, kopp - már megint: Ezúttal énekhang hallatszott a túloldalról, valamilyen pengetős hangszerrel, talán mandolinnal kísérve. Akárhogy ágaskodott, kukucskált, csak ez a különös, kristálytiszta hang... A saroknál az alacsony kerítés egy helyütt le volt nyomódva, talán a kutyák szoktak itt ki-bejárni. Csak egy pillanatig habozott - mondtam már, bátor lány volt -, könnyűszerrel átlépett rajta, és a lenyúló ágak alatt hajlongva, bokrokat kerülgetve megindult a kert belseje felé, a hang irányába. A kert közepén, az ódon, mézeskalácsház kinézetű építmény előtti kis füves részen állt a hang forrása: Egy valódi trubadúr! Mintha csak egy könyvlapról lépett volna elő: színes, reneszánszkori ruhát viselt, testhez simuló nadrágot, gyöngyökkel kivarrt felsőrészt, hozzá díszes sapkát, kezében csillogott-villogott a hangszer, melyből varázslatos hangok bújtak elő. Lia kiért a tisztásra, érkeztére a trubadúr felnézett, húrokat pengető keze megállt: - Ah, hercegnőm, már vártam önt! Hallgassa meg, kérem, szerelmem bizonyítékaként a dalt, melyet önhöz írtam! Azzal újból a húrok közé csapott. Lia lenézett magára. Észre sem vette, hogy közönséges utcai öltözéke párjáéhoz hasonló, ezerféle módon díszített, földet súroló ruhává változott, mely épp hogy eltakarta fedetlen keblét. A trubadúr pedig csak énekelt, énekelt: Gyertyatartók karcsúsága Tiédnek nyomába sem ér Járásodnak könnyedsége Röpke felhőt ha fúj a szél Hajad, mint a sötét ében Bőröd színe hófehér Melleidnek kettős halma Minden birtokkal felér Oh, szerelmem, Bella Rosa Érzéseim mikor vallhatom? Boldogságomnak kanóca Gyertyádat vajh mikor gyújthatom? Nyakadon, hol haj a bőrrel
- Föld az éggel - találkozik Madárfészkek puha tolla Sok finom tincs játszadozik Szemeidben elmerülni Mámorító gyötrelem Nevetésed gyöngyözését Hallgatni is veszedelem Szép kedvesem, Bella Rosa Csókjaimmal mikor borítom el? Édes szavaim kovásza Szerelmedet mikor dagasztja fel? - Jó, jó - mondta Lia a dal után, mert szeretett kötözködni - most gyönyörű dalokat írsz hozzám, de mi lesz később, ha majd meghízom, "széle-hossza egy" leszek? És - úristen! - amit mondott, egyből be is következett: karjai, hasa, combja mind dagadni kezdett, arca holdvilágképet öltött. Még szerencse, hogy a ruha is éppúgy növekedett, különben már rég szétrepedt volna rajta. - Oh, én akkor is éppúgy szeretlek majd, olyannak, amilyen vagy! - kiáltott fel a trubadúr Hallgasd csak! Jaj, de imádom, mikor úgy rezeg! Úgy kérlek, hogy ne fogyj le soha Ha megfogom párnás kis kezed Tapogatni igazi csoda Két hatalmas domb közé fejet befúrni Ez ám az igazi élvezet Nem tudja ezt átérezni soha az, ki Csak lapos mellre rakhat kezet Széles, erős derekát átkarolván Érzed, nem fúj el a szél Ha biztos pontot keresel e földön Nőül csak ilyet vegyél Tompora ha eléd tárul Szélesvásznú látvány, mi fogad S ha végül mélyére hatolsz Üllő döngeti ágyékodat A magabiztos, karcsú nőtől Az Isten óvjon: pimasz, fitymál Hisz igazán érzékeny lelket Ember csak kövér nőben talál A lány sarkon fordult és rohanni kezdett:
–
El innen, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt valami még nagyobb szörnyűség nem történik velem! - gondolta. Léptei alatt döngött a föld, kövér testét véresre karmolták az ágak, ahogy átnyomakodott közöttük, aztán valahogy egyre könnyebben ment, már kevésbé zavarták a sűrűn egymás mellé szoruló bokrok, egyre könnyebbnek érezte magát, és mire újra kiért az utcára, már megint teljesen úgy nézett ki, mint annak előtte. Csak néhány friss horzsolás jelezte, hogy amit az előbb átélt, az nem álom volt.
Garabonciás Már úgy járt ki-be a kerítésen, mintha hazajárna, a hangok megint csak a kis házikóhoz vezették. Az épület legmagasabb pontján, a kémény tetején szürke köpenyes alak ült: örökgyerek arca kíváncsian és huncutul nézett a világra, borzas haja furcsán örvénylett, mitha szél cibálná össze-vissza folyamatosan. A figura sipító fejhangon énekelt: Felhővel öntözök Sárkányokkal szántokVetek, óriások Hadával aratok Hogyha köpönyegem Mezőre terítem Helyén azon nyomban Mély óceán terem Varázspálcámmal én Forgószélt kavarok Tetejébe ülök Azon lovagolok Lányok kebelébe Forróságot lopok Emberek arcára Kósza mosolyt csalok Ne haragudj reám Kisleányka, ha a Szavaimmal mégis Elszomorítalak – –
– – – –
Ki ez a leányka, akiről beszélsz? Volt régen valaki, akit nagyon szerettem, jobban a világ minden kincsénél. Mégis, akaratomon kívül bántottam a szavaimmal, a szeretetemmel, rosszul esett neki... Elvesztettem. És mit keresel odafent? Nem félsz, hogy leesel? Már hogy félnék, hiszen garabonciás diák vagyok! Innen fentről jobban tudom irányítani a felhőket, az esőt, a szelek járását... Cöcöcö... - vitatkozott Lia - Az időjárást nem lehet irányítani, legfeljebb előre jelezni - ezt csinálják a meteorológusok. Régen én is így hittem, olyan diák voltam, mint te (honnan tudnak ezek rólam mindent? gondolta a lány), de rájöttem, hogy a tanórák látogatásánál sokkal jobb dolog kifeküdni a
parkba vagy egy rétre... Eleinte még vittem magammal tanulnivalót, azzal áltattam magamat, hogy ott majd jobban fog menni... aztán már azt sem. Csak feküdtem a selyemzöld fűben, néztem a felhőket, a folyamatosan meg-megújuló, soha meg nem unható látványt, és azt képzeltem, hogy bárányfelhő-pásztor vagyok, én terelgetem azt a fenti nyájat: Bárányfelhő-pásztor lennék A hátralévő időn Puha fűben heverészve Itt lenn, a földi mezőn Szememet az égre vetve Számlálgatnám nyájamat Repülő-szántotta árkon Mindegyik innen marad Ezt vigyáznám én napestig Meg nem unnám, esküszöm A lelkemben szétáradna A csendes, nyugodt öröm Ha valamelyik felhőtömbből Farkasforma alakul Kuvaszfélét küldenék rá Hajtsa-űzze konokul Hogy bárányfelhő-nyájamat Semmi szét ne verhesse És megszerzett nyugalmamat Senki el ne vehesse Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy engedelmeskednek az akaratomnak: irányítani tudom őket! Ha erre legyintek a kezemmel, erre mennek, ha amarra, akkor meg arrafelé. Egy szemhunyás, és elered az eső - mondta és egyből meg is mutatta. –
Ne, kérlek, hagyd abba! Bőrig ázom...
De a diák nem hagyta abba, sőt: meglobogtatta a köpönyegét és akkora vihar kerekedett, hogy Lia hiába kapaszkodott, nem tudott neki ellenállni. A forgószél felkapta és dugóhúzópályán vitte magával egyre feljebb és feljebb, míg a házikó már csak apró játéknak tetszett. Lenézett: Innen fentről egészen másnak látszott minden. Irinyó-pirinyó takaros kis házak-kertek, távolabb virágos mezők, mélyzöld erdők, aztán a Duna kettős vonala, ahogy körülöleli a szigetet... A magasból nézve lényegtelennek tűntek, csipcsup dolognak azok a bosszúságok, amelyekkel az emberek nap mint nap megkeserítik egymás életét. - Jaj, mi lesz velem, leesek és összetöröm magam! - gondolta, de nem így történt: A garabonciás irányította szél most lefelé indult vele, szépen, nyugodtan, ringatózva, míg végül finoman és puhán letette - pontosan az utcai járdára.
A boszorkánymester
A nap besütött az ablakon és végigcirógatta a lány arcát. A hirtelen fény felébresztette, az órára nézett: –
Jaj, elkésem!
Lóhalálában pakolt, dobálta magára a ruháit, és rohant a buszhoz. Épp az orra előtt ment el... –
A francba! - kiáltotta, majd immáron elengedve magát, kényelmesen sétált a megálló felé. Most már úgyis mindegy, elkéstem, gondolta.
Furcsa zajokat, iszonyú szagot sodort felé a szél. Naná, hogy megint "abból a kertből"... A szokásos úton-módon bejutva elindult a szag irányába. A házikó oldalához kis nyitott fészer támaszkodott, tele mindenféle limlommal - ez még nem volt valami nagy különlegesség, sok ilyet lát, aki a környék utcáit rója, az errefelé lakók hajlamosak a gyűjtögető életmódra, mondván, "hátha jó lesz még valamire"... A fészer közepén azonban tűz lobogott, rajta hatalmas kondér, tele fortyogó zöldes folyadékkal, ennek bűze töltötte be a levegőt. Körülötte fura alak sürgött-forgott, fején hosszúkás süveg, hórihorgas alakját holddal, csillagokkal mintázott éjszínű lebernyeg borította, egy hatalmas fakanállal időnként meg-megkavargatta a löttyöt, máskor pedig varázspálcájával körözött felette. Az egész jelenség annyira valószínűtlen volt, hogy Liának közelebb kellett mennie, vonzotta a látvány. Mikor már ott volt, zavarában az egyik sarokban álló seprűt kezdte el piszkálni. –
Veszélyes szerszám! Ne nyúlj hozzá! - szólt a varázslóféle rá se nézve, abba sem hagyva a tevékenységét.
Lia még közelebb húzódott a tűzhöz, megbűvölten bámulta, miközben a másik furcsa varázsigébe fogott: Csiribú-csiribá, rontom-bontom Fagyott kis szívét most felolvasztom... – – – –
Honnan tudod, hogy fagyos a szívem? - szakította félbe a szakította félbe a lány a mondókát. És te honnét tudod, hogy a TE szívedről van szó? ... Egyébként pedig boszorkánymester lennék, vagy mi a szösz! Vigyázz, én belelátok az emberek lelkébe, kitalálom a legtitkosabb gondolataikat... És te még nem is ismered a nagynénémet, az újpesti boszorkányt, ő sokkal jobb nálam, az rebesgetik róla, hogy igazi röntgenszeme van! Az egyik kuncsaftja például néhány hétnyi szekírozás után könyörgőre fogta a dolgot és a következő versikét írta hozzá: Csalafinta boszorka Miden titkok tudója Tudod, mi van szívemben Sámánnő vagy, öreglány Seprű-díjas boszorkány Ne árulj el engem
Röntgen-szemed átjárja Testem-lelkem, hiába Nehéz ellenállni Javasasszony, kuruzsló Kérve-kérlek, legyél jó Kegyelmezz meg nékem – –
– –
Nekem nincs titkolnivalóm, engem aztán világíthatnak napestig, amivel csak akarnak vágta ki bátran Lia. Olyan biztos vagy benne? Szerintem mindenkinek vannak olyan titkai, gondolatai, amelyeknek nem örülne, ha napfényre kerülnének... Vegyük például azt, hogy miért is olyan fagyos az a kicsi szíved? Mit tett a másik és mit tettél TE, hogy idáig jutott a dolog? ...ööö... Ugye, hogy nem akarsz mélyebben belemenni?... Na, hagyjuk... Kezdjük el inkább újra azt a varázsigét, hátha még tudunk javítani a helyzeten - mondta és pálcájával a fortyogó folyadék fölött körözve így szólt: Csiribú-csiribá, rontom-bontom Fagyott kis szívét most felolvasztom Elő is vele, hol a nagykondér? Jó vödör vizet zuttyantok belé Aprófát gyorsan hát, alágyújtok Fújom veszettül és mikor zubog Szép' egymás után belehullajtok Varjúhájt, szárított békacombot, Elhagyott kígyóbőrt és elefánt Porított agyarát, s mindent, mi fán Teremhet, fekete macska farkát, Embrió fixírozott kisujját Fortyog már ez az egész kotyvalék Bele merjem dobni fagyott szívét? Felütöm nagykönyvem, varázsige Kell ide most gyorsan, de izibe'! Bűvszavaim konokul mormolom S közben a fogamat csikorgatom Mosoly nő arcodon - még ilyen nőt? Nemcsak hogy felolvadt, már meg is főtt!
Miközben amaz csak mondta-mondta, Lia érezte, hogy a korábbi bánatok, fájdalmak okozta jég, amely valóban a szívére kérgesedett már jó ideje, kezd oldódni, jókedve kerekedett, nevetett a varázsige furcsaságain, öröm költözött lelkébe, nőttön-nőtt, s mire a mondóka a végére ért, már majdnem szétrobbant tőle, szinte a levegőben érezte magát. Felnézett. Csak ekkor vette észre, hogy a varázsló bűvölőn, meredten bámul rá, tekintetük most összeakadt, nem tudott szabadulni tőle, nézte, nézte... Aztán mégiscsak sikerült, megrázkódott, megfordult, és ahogy jött - elment.
Őrült dobos Kék fény villogott a kapu előtt - rendőrautó. Lia a többi bámészkodóval együtt nézte, amint komótosan kiszállnak a kocsiból és szóba elegyednek a kerítés túloldalán ülő fiatalemberrel. A nyúlánk, kék szemű szőkésbarna fiú ajka körül mosoly játszadozott a beszélgetés közben, mely egy idő után azonban lehervadni látszott. – –
– –
Bejelentés érkezett hozzánk csendháborításról - valaki ebből a házból hangos zajkeltéssel zavarja a környék nyugalmát. Ön az? Hát ha a dobolás annak számít, akkor bizonyára rólam van szó - válaszolt hamiskásan a fiú, dobverőjével eközben is az egyik cinen "cicegve". Azt ugyanis elfelejtettem mondani, hogy - amennyire Lia, aki maga is dobolt, meg tudta ítélni - viágverő dobszerkó kellős közepén ült. Személyit, jogosítványt vagy útlevelet kérünk. Igazolja magát! - mondta az egyik rendőr szigorúan. A fiú arcán most már egészen zavarodott kifejezés ült: Nekem nincs olyanom... Én a manóhoz tartozom...
A két rendőr egymásra nézett: Lehet, hogy tiltott határátlépőt, esetleg illegális vendégmunkást fogtak? – – – –
És hol az a bizonyos Manó úr, aki igazolni tudná magát? - kérdezte most a másik rendőr. Nincs itt... különben ki sem jöhettem volna... (Bezárva tartják - nézett egymásra újra a két rendőr - Fölöttébb gyanús...) Velünk kell jönnie az őrszobára, hogy tisztázzuk ezt az ügyet - mondták neki, majd mindhárman - a fiú vonakodva - beszálltak a rendőrautóba és elhajtottak. Az út porzott utánuk.
A tömeg szétszéledt, Lia is átsétált a megállóba, pár perc múlva azonban - a busz késett megint észrevette távolról a fiút, amint ott sertepertél az udvaron. Ez meg hogy lehet? Nem tudta megállni, hogy oda ne menjen és meg ne kérdezze: – – – –
Hát te? Hogy kerültél vissza? Csak az előbb vittek el a rendőrök... Mesehős vagyok - felelte amaz önérzetesen - Ott tűnök el vagy fel, ahol akarok! Talán inkább ott, ahol a meseíró akarja, nem gondolod? Egy frászt! Ahol NEKEM jól esik! - mondta újfent a fiú.
Akaratos egy mesehős ez, nehéz dolga lehet vele a "tulajdonosának", gondolta Lia, de fennhangon inkább ezt kérdezte: – – – –
És most mit fogsz csinálni? Mit csinálnék? Amihez kedvem van: dobolok! És ha visszajönnek a rendőrök? Kötve hiszem! Azóta is a szemüket dörgölik, azt hiszik, káprázott, amikor egyik pillanatról a másikra köddé váltam előttük - és gúnyosan nevetni kezdett.
A nap sugarai csillogtak a krómozott részeken, az enyhe szellő megrezegtette a bőröket. Lia témát váltott:
– –
Én is tudok ám dobolni! Kipróbálhatom? Persze, de vigyázz! Varázsszerkóról van szó!
Lia leült, ám kicsit elveszettnek érezte magát a rengeteg pedál és egyéb felszerelés között: – –
Hogy kell ezt használni? Na várj, megmutatom... - ült vissza a helyére a fiú, majd így folytatta: - Egyébként nem a felszerelésen, a doboson múlik minden. Lazíts, az ütőt könnyen, de határozottan fogd, vedd lazán az egészet, görcsös akarással itt nem mész semmire - ahogy sok más területen sem...
Azzal belecsapott a "lecsóba", a felszerelés pedig - megszólalt: Magam vagyok az ütem, a lényeg A többi csak sallang, arra kérlek Ne is figyelj másra, csak a dalra Szemed szegezd és ne nézz oldalra Magam vagyok az ütem, nem hallod? Gyere hozzám, hagyd a tengerpartot Táncolj hát az ördögi zenére Istenek és magad örömére Nekem ez a ritmus, ez az élet Ragyogás tölt el, többé nem félek Attól sem akár, ha meghalok ma Túlvilágról hallik dobom vissza Pokolmélyi bugyorból - merénylet! „Dubadaba-dubadaba” éled Dobom ha beszakad, ki nem múlhat Ördögbőrből húzok reá újat! –
– –
Nézd csak! - a fiú rendőrkabátot pörgetett ujja körül, fejére rendőrkalapot illesztett, majd a kabátot is felvéve visszaült, pózolt: - Így nagyon "cool" vagyok, nem gondolod? Nincs nálad egy fényképezőgép? Hát ezeket meg honnan szerezted? Az őrszobán akasztottam le az egyik fogasról, mikor oly sietősen távoztam, azóta is keresik... Ördögbőr helyett, úgy tűnik, egyelőre be kell érnem angyalbőrrel!
Morgó Gyönyörű tavaszi este volt: sötétbe hajló kék ég, mely a házak mögött még vöröses a lenyugvó naptól, csiripelő madarak, friss világoszöld leveleket hajtó fűzfa, mellette őrülten sárgálló aranyesőbokor. Lia fáradtan, mégis jókedvűen sétált hazafelé - az ilyen esték miatt érdemes élni! –
Hé, jobban is vigyázhatnál! - szólt rá egy hosszú szakállas, törpeforma emberke, akit majdnem felborított a nagy gyönyörködésben: nem látta meg a járda szélén, kisszéken kuporgó alakot a sűrűsörő félhomályban.
– – – –
Bocsánat, nem vettelek észre... Elnézést, bocsánat, véletlen volt... Persze, mind ezt mondják, akik félrelöknek, felborítanak,... belémrúgnak! De hát én igazán nem... Jaj, én olyan szerencsétlen vagyok, nekem semmi sem sikerül... Most is kiülök ide a ház elé, ahogy annak idején, az erdőben a többiekkel esténként kicsit pihenni, beszélgetni, erre jön valaki nagy sebbel-lobbal, nem néz a lába elé és szabályszerűen felrúg! - a törpe idegesen matatott a szakállában - Már a manó sem szeret engem... Hallgasd, milyen gúnyverset írt rólam: Zsámolyán ül törpike Komor, ráncolt homlok Hogyha kérded, mi baja Sorol ezer gondot: "Hát hogy már megint esik És úgy süt a nap Meg hogy ez a szél hogy fúj Nincs egy fuvallat Engem mindig bántanak Az is, te is, ő is Zsemle helyett kifli jut Tölgyfa helyett kőris És mindenki visszaél Rajtam hatalmával Ládányi gyümölcs helyett Miért hat almával Szúrják ki a szememet? Forr bennem a düh Aki ezt teszi velem Egye meg a rüh!" Gyere ide, Morgókám Megvigasztallak Ne vegye el kedvedet Sok kétes alak "Nem és nem, ezerszer is Hisz te is csak bántasz: Két éve bepiszkoltad Ünneplő ruhámat" Pukkadj meg hát, törpike! Mondom, de magamban Üldözés-hitét hogy ne Erősítsem jobban
–
Dehát ezt bizonyára épp azért írta, mert szeret téged, és azt szeretné, ha megváltoznál, kimozdulnál kicsit ebből az állandó rosszkedvű, panaszkodó, dühöngő állapotból...
–
– – – –
Látom, te is egy követ fújsz vele! Hát ezt érdemeltem tőle? Ennyi év munkája után? Azok után, hogy megnyertem neki a meseregényíró-pályázatot? - az apró figura teljesen behergelte magát, kivetkőzött magából. Idegesen járkált fel-alá, ugrált, Lia hiába próbálta megnyugtatni: Gyere, ülj vissza ide, nézd csak, milyen szép ez az este... Hogy törődhetnék az estével, amikor már megint megsértettek, megaláztak, sárba tiportak! Dehát én már bocsánatot kértem... Nem kezdhetnénk elölről, tiszta lappal ezt a beszélgetést? Mintha mi sem történt volna... Nem! Nem kezdhetjük! Semmit nem lehet elölről kezdeni! - pattogott a törpe.
Ezzel nincs mit csinálni, gondolta Lia, indulok is tovább hazafelé. Van abban valami, amit az a manó írt a versben... Hogy is mondta? Pukkadj meg!
Az éneklő rét Tocsogós, latyakos téli idő volt. Lia fázósan húzta össze magán a kabátot, ahogy elhaladt a kerítés mellett. Nem sietett sehova - hát miért ne nézhetne be? Ahogy egyre beljebb és beljebb került, furcsa módon egyre melegebb lett, előbb csak kigombolta, aztán karjára vette a kabátot, végül már egyszál pólóban sétált a kertben. Semmi mozgást nem látott mindaddig, míg a ház mögé nem ért. Ott azonban igazi meglepetés fogadta: egy ismerős alak ugrándozott, hadonászott egy gyönyörű, zöldellő, tarka réten, kezében fűszállal. - Hé, Garabonciás! Ezt meg hogy csináljátok, hogy körös-körül tél van, havas eső esik, itt pedig minden virágzik, süt a nap? Az alak abbahagyta és megfordult: - Ha az embernek a lelkében tavasz van, az a környezetére is kisugárzik. Én legalábbis így vagyok vele... A nevem egyébként Sanyika - nyújtotta a kezét. - Lia vagyok! - Észrevetted már, hogy ha ilyen élettel teli tavaszi réten jársz, ahol minden nyüzsög, mozog, él és élni akar, az olyan, mintha egy nagy, többszólamú kórus énekelne? Az előbb épp ezt a kórust vezényeltem ezzel a fűszállal, itt ni. Megpróbálod te is? - kérdezte, azzal átnyújtotta neki a "karmesterpálcát". Lia nem sokat habozott, karmesteri pózba merevedett, megvárta, míg kicsit minden elcsendesül, majd vezényelni kezdett. A rét pedig énekelt: Sződd, sződd csak Hisz tehetsz mást? Szövőszékedbe hosszába Napsugárból font fonalat fűzz Aztán keresztbe Madárfüttyöt, kondenzcsíkot Záporfüzért, mi eszedbe Jut, futókát, iszalagot
Pók szálát, mindent, mi kezedbe Akad közben A selymes fű zizegését Vadvirágok illatát Zöldhasú legyek döngését Patanyomban víz szagát Ha végül kész vagy S leteríted magad elé Igazi mágia, nem semmiség! Lábad előtt hever Egy csodás, virágzó Tavaszi rét Sződd, sződd csak Akkor is, ha Kinek csinálod Morog miatta Másnak tetszik majd talán Míg Lia a "kórust" vezényelte, a garabonciás diák össze-vissza szaladgált a réten, lepkéket kergetett, aztán egyszer csak lekuporodott. A fejével integetett a lánynak, hogy jöjjön közelebb: Pszt, gyere Nézd csak, mit fogtam Bújj közelebb Itt van a markomban Hajolj fölé Kukkants bele Kis rést nyitok Csak hogy el ne Repüljön az Mi benne van, ó Szivárványszínű Tarka pillangó Szétnyílik s pávaszempár tekint rád Hogy megérinthesd A lelked eladnád Kecses, hosszú láb Míly kidolgozott Ilyen csodát még Szem nem látott És most széttárom Nézd, hogy repül Nem tarthatod meg Ezt a szépséget Tönkremegy Megsérül - Jaj de gyönyörű, nekem adod?
- Dehát épp most mondtam, hogy ez nem lehet senkié! A rabságban úgyis csak elpusztulna. Inkább gyönyörködj benne egy kicsit, aztán engedjük el, hadd szálljon szabadon!
Kölyökkutya Tízévesforma szőke gyerek bóklászott az utcában kisírt szemmel, falragaszokkal kezében, ezeket tűzögette ki a környékbeli oszlopokra, kerítésekre. A ragaszokon ez állt: Kicsi kutyám, gyere haza A gazdid visszavár Lesz kutyatáp, finom kaja A gazdid visszavár Úgy hiányzik már a buksid Bozontos szőr, s ha már Te is unod, jól tudod, itt A gazdid visszavár Lesz még szőlő lágy kenyérrel Magányos most a vár Nem kergetlek seprűnyéllel A gazdid visszavár Kicsi kutyám, gyere ha jóllaknál már, kis szamár Üresség, kongó kutyaól A gazdid visszavár Meg egy név és egy telefonszám is persze, hogy ha valaki megtalálja a kutyát, legyen kit felhívnia. Lia odament a gyerekhez: - Elveszett a kutyád? Ó, te szegény... - Igen... - válaszolt a fiú könnyes szemmel. - Milyen volt, hogy nézett ki? Hátha láttam valahol. - Kis fekete puli, tudod, olyan hosszú szőrű, borzas... - Várj, talán tudok keríteni valakit, aki segíthet neked... Gyere csak utánam! - Ezek itt állandóan mindenféle dolgokat varázsolnak, nem igaz, hogy pont ennek a srácnak a játszópajtását ne tudnák megtalálni! - gondolta magában a lány, azzal bementek "abba a kertbe". Lia fürkészve nézett körül, és meg is találta, amit keresett: A varázsló a ház melletti sufniban durmolt egy ócska, kimustrált díványon. Odamentek hozzá, Lia föléhajolt és megrázta a vállát: - Ennek a gyereknek elveszett a kutyája, tudnál neki segíteni? A varázsló álmosan hunyorgott (milyen fura pók ez? - nézte kíváncsian a kisfiú könnyein keresztül is a hosszú süvegű, maskarás alakot), majd felállt, ásított, tagjait ropogtatva nyújtózkodott:
- Hmm, a kutyusokat én is nagyon szeretem, volt nekem is egy régen, imádtam birkózni vele. Hallgasd csak: Birkóztál már kölyökkutyával? E lény tetőtől mancsig élet Hemperegve a kispofával Sok régi emlék újraéled Morog és nyüszít a kis pajkos De szeme csillog, akár a króm Rádvicsorít, ha húzol bajszot A farka billeg, mint metronóm Foga, ha harap, épp hogy érzed Hisz ő is tudja, ez csak játék A kölyök-létet újraéled Próbáld meg! Minden perc ajándék - Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy... meg tudom érteni, milyen az, ha valakinek eltűnik a kedvenc játszópajtása. Na várj, meglátjuk, mit tehetünk! Azzal a sarokban lévő, különböző méretű labdákat, kugligolyókat tartalmazó dobozból koszos üveggömböt vett elő. Kicsit megdörzsölte, fényesítgette, majd rátette a bódé közepén álló hokedlire. Ugrált, kezeivel hadonászott, hókuszpókuszolt körülötte, mire az üvegben előbb füst gomolygott, majd egy kis puli képe bontakozott ki belőle, egy idősebb néni éppen enni adott neki. - Nézd csak, ez az? - Igen, igen! - kiáltotta a fiú kitörő örömmel - Hol van, hogyan találom meg? - Figyelj, a házzal majdnem szemközt van egy utca. Azon lemész, a második utcán jobbra fordulsz, ott az utca jobb oldalán lesz egy zöld kerítéses, piros tetejű ház, annak a kertjében szaladgál. Egy idős házaspár fogadta be, nem tudták, hogy kié, hova vigyék. - Köszönöm! - A fiú a varázsló nyakába ugrott, összecsókolgatta, majd elrohant. A mágus zavartan igazgatta a köpenyét, a torkát köszörülte, aztán Liára nézett: - Hát, akkor ennek a történetnek is happy end a vége!
Félreértések A kocsma előtti biciklikorláthoz különös szerkezet volt támasztva. Lia odament hozzá, hogy alaposabban megvizsgálja: Ó, míly változatos Cseng-bongó valami Itt megnyomsz egy gombot Ott kezd el sípolni Kisdob, nagydob, cintányér Hogy kéne szólnia? Próbálsz zenét csiholni Kész kakofónia
Jön is, itt a gazda "Te hozzá mért pitiszkálsz? Ezt meg ne lássam!" S mutat neked fityiszt Most felveszi a bohóc Jár már a keze-lába Csak az a dal, mit hallasz Csupán az úgy ne fájna A lány hirtelen felugrott, mert valóban, már jött is kifelé a kocsmából a szerkezet gazdája, egy zenebohóc, szabályos bohócszerelésben, buggyos, kockás nadrágban, a fején félrecsapott sapka, orra krumpliból, ahogy kell. Egyik félarca sírósra, a másik nevetősre kifestve, de furcsa módon - mindkét szeméből könnyek potyogtak. - Mi történt veled? - Ne is kérdezd, bemegyek ide a kocsmába, azt mondom a csaposnak a magam vidám stílusában: tréfa jön, ide süss, ni! És bemutattam neki egy bohóctréfát. - Mire ő? Nevetett rajta? - Á, dehogy... Helyette elém tett egy kis pohár áttetsző folyadékot. Azt hittem, ez a jutalma a mutatványomnak, úgyhogy mi mást tehettem volna: felhajtottam... Krákogtam is utána rendesen... Aztán meg hápogtam, mikor a fizetséget követelte tőlem, mondván, hogy én az előbb fél deci kisüstit rendeltem... - Mindig így járok - folytatta kisírt szemmel a bohóc. - Bármit is mondok, azt félreértik. A legjobb szándékaimat is félremagyarázzák, rosszat gondolnak bele... A minap írtam egy kis dalocskát, hogy megörvendeztessem vele a manót, odamentem hozzá, elénekeltem neki a szülinapjára - azzal magára vette a szerkezetet, és - dörgött a dob, cincogtak a cintányérok saját magát kísérve elő is adta: Oly szép, ó, a világ Méhek döngedeznek Virágzó, lombos ág Fehér fakéreg meg Szorgos hangyanépek Virággal kezembe' Köszöntelek szépen Születésnapod lett - Mire a manó felháborodott, hogy micsoda dolog otromba viccet űzni az év legszebb napjából, merthogy ő meg így értette: Akasztófavirág! Földbe döngölhetlek Vigyázz, itt a husáng Kerékbe töretlek Hogy most ragyás képed Miért nem verem be Köszönd annak, éppen
Születésnapod lett - Hát mondd, érdemes így élni egyáltalán, hogy az embert folyton félreértik, kiforgatják a szavait, rosszakaratot, hátsó szándékot feltételeznek róla? - Ugyan már, ne butáskodj, hát persze, hogy érdemes. Lásd, nem mindenki ilyen, hiszen például én is szóról szóra úgy értettem mindent, ahogy mondtad!
A manó Csodálatos füttyszót hallott, amint elment a megszokott kerítés mellett. Naná, hogy megnézi, honnan jöhet ez a hol magasan, hol alacsonyan szálló, elnyújtottan vagy éppen csicseregve szóló madármuzsika! A kertkapu ezúttal tárva-nyitva volt, szinte hívogatta, nem kellett másznia, bokrok között bujkálnia. Megindult a kanyargós kerti úton. A kavics csikorgott a talpa alatt miközben a nyakát tekergette, azt keresve, hol lehet, melyik ágon ül a madár, amelyik ilyen gyönyörű hangokat tud kiadni magából. Majdnem megbotlott a lába elé guruló hatalmas dinnyében, mintha dob bőre döndült, lant húrja pendült volna valahol a közelben, és talán egy hosszú kalapos fej volt az, amelyik kikandikált két ág közül. A házikó ajtaja is nyitva állt, és - nem akarta elhinni - a muzsika, amit ő madárfüttynek vélt, csak áradt és áradt kifelé az ajtón, ablakon. És mintha - bár nem volt biztos benne - énekszót is hallani vélt volna a zene mellett: Aranyszavú tilinkó Szállnak a dallamok Ki fújja, annak a Szemében ott ragyog Életének sok-sok Öröme-bánata Minden gyönyöre és Megpróbáltatása Fújjad csak, fújjad hát Soha ne hagyd abba Míg benn lobog a tűz És a tüdő bírja Ha végleg elhal Kezedben a muzsika Fentieknek tetsző Dallamot játssz rajta Mikor trilláid az Egeket bejárják Akkor mondhatják majd Na, ez a mennyország Belépett a szobába. Meglepte a rendetlenség, a sok ócska kacat, amely szétszórva hevert a padlón, a bútorokon. Az egyik sötét sarokban egy kis manóféle, szőrös alak kuporgott, kezében furcsa, krumpli vagy körte alakú hangszer, csak fújja-fújja, ujjai közben össze-vissza járnak rajta.
- Hát te csinálod ezt a gyönyörűséget? - kérdezte - Hiszen ez csodálatos! A manó abbahagyta, mintegy befelé mosolygott, csak úgy magának, mintha azt mondta volna: Ja, ja, tudom én azt! A lány közelebb ment hozzá, állánál fogva szinte felemelte, kényszerítette, hogy kiegyenesedjen, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta az asztalon heverő ollót, és belenyírt a bozontos, rendezetlen szakállba. Nyírta, nyírta, szépen, alaposan, míg elő nem tűnt a napot régen látott, fehéres bőr. - Jé, te nem is vagy manó! Sőt, így kicsit megpucolva, egész jóképű legénynek nézel ki! De hát mi vagy te tulajdonképpen? - Olyan íróféle volnék... verseket, szövegeket szoktam írogatni... - És mik ezek a különleges teremtmények a kertedben? - Ezek a fantáziám szüleményei. Magam sem értem, hogyan, de időnként megelevenednek, kiszökdösnek az írásokból, nem tehetek róla, tőlem függetlenül történik... - Nagyon aranyosak, szeretetre méltóak, engem is teljesen elbűvöltek. De te... te nagyon magányos lehetsz, ha ilyen lényeket teremtesz magadnak szórakoztatásul. Gyere közelebb! A férfi nem mozdult, így ő lépett közelebb hozzá. Átölelte, szorosan, hosszan tartón. A férfi a lány vállára hajtotta a fejét. - Most jó, most nagyon jó - mondta a "manó". A lány elmosolyodott, szeme az ajtón át a távolba révedt. Még jó darabig így maradtak. - Innen bentről figyellek már jó ideje. Olyan bátor vagy, mindenre kíváncsi, ugyanakkor úgy tűnik, játékos és kedves is tudsz lenni. Soha nem találkoztam még hozzád hasonlóval... Mondjak neked egy titkot? - Igen? - nézett rá a lány kíváncsi tekintettel. - Ezt a sokféle dolgot, ezt mind neked csináltam. Már azelőtt is, hogy tudtam volna, hogy vagy, hogy létezel. Szeretlek. - Én is szeretlek - bújt vissza hozzá Lia - Az összes teremtményeddel együtt, hiszen azok is belőled jöttek elő, hozzád tartoznak - mondta, és melegség költözött a szívébe.
