Váratlan vendég az Arborétumban -
Ez nektek éneklés? Hagyjatok már aludni! – kiáltottam, aztán a fejemre húztam egy kis mohát, elnyúltam a fűszálakkal kipárnázott sarokban, és megpróbáltam még egy kicsit, csak egy ici-picit szunyókálni, de az öcskösök csak nem hagyták abba, úgy kiáltoztak, hogy madár legyen az ágon, aki ilyen ricsaj mellett pihenni tud!
Kinyitottam hát résnyire az egyik szememet és az odú fényes, kör alakú nyílása felé sandítottam. „Na jó, úgy tűnik elindult a nap. Remélem, jó okuk van rá, hogy ilyen szörnyű lármával ébresztettek! Mégis miféle ellenség közeledhet, akit ezzel a ricsajjal ijesztgetnek? Énekesmadarak, na persze, lármagépek inkább!” – bosszankodtam magamban, miközben sebesen kiröpültem a szabadba. -
Tí-cső! – sivítottam aztán hirtelen, amikor alig tudtam lefékezni, mert majdnem egyenesen nekirepültem annak a nagy fehér és fekete tollú, narancssárga csőrű szörnynek, amitől az öcsikéim annyira rémüldöztek.
Leszálltam a szörny elé a fűbe, és felnéztem rá a legveszedelmesebb nézésemmel, aztán jó alaposan szemügyre vettem. Hatalmas madár (biztosan az, mert szárnyai vannak), és legalább akkora volt, mint Páva, de nem tűnt olyan gorombának, és nem is volt olyan csicsás. Ahogy így szépen végignézegettem, egyre jobban kíváncsi lettem – „Ki lehet ez a furcsa szerzet?”. -
Ki
vagy te?
–
kérdeztem
végül
hangosan,
miközben
felrepültem,
hogy
szembenézhessek vele. Nagyon bátornak tűntem, de a hasamon a sárga tollaim azért pont úgy remegtek, mint az első énekóránkon, amikor Csirip tanító néni előtt feleltem. -
Golyós vagyok. – válaszolta a nagy fehér, mire az öcsikéim ijedtükben szétrebbentek.
-
Vicces neved van. – mondtam, és majdnem felkacagtam, hiszen ilyen nevet egy gonosz szörnyfamíliában bizony nem adnak senkinek. - Én Cinkos vagyok, a nyári költés első számú széncinegéje, üdvözöllek az Arborétumban. Mi járatban vagy errefelé?
-
Ö, én… – szegény Golyós, annyira zavarba jött, hogy ide –oda toporgott előttem, azt se tudtam, hova nézzek, hogy kövessem.
-
Eltévedtem.
– nyögte ki végül. - Vagyis, élelmet kéne egyedül szereznem, de
elfelejtettem, hogyan kell, és azt is, hogy merről jöttem. Hol vagyok egyáltalán?
-
Az Arborétumban, már mondtam. Eléggé feledékeny vagy. – csóváltam a fejemet, és rájöttem, hogy miért ez a neve. Golyós nagyon kedves, kissé esetlen madárnak bizonyult.
-
Arbo- micsoda? – kérdezte értetlenkedve.
-
Ar-bo-ré-tum.
-
Ja, rét. Rét nálunk is van.
-
Nem rét, hanem Arborétum! Te nem jártál még az Arborétumban? – ilyet még soha, de soha, mióta a tojásból kibújtam, az egész nyáron nem hallottam. – Hát akkor hol voltál eddig? Fura egy madár vagy. Jó nagyra nőttél, biztosan öreg vagy már, azért felejtesz el mindent. – állapítottam meg, de gyorsan meg is bántam, hogy ezt kimondtam, mert Golyós erre olyan szomorúan biggyesztette le a csőrét, hogy szívből megsajnáltam.
-
Csak most, ezen a nyáron születtem. Én – én kicsi vagyok még. Csak most tanultam meg repülni, és máris egyedül kell élelmet szereznem, és mindjárt elvonulunk, és… és… és én még azt se tudom, hogy mi az az Arbo izé, ahol vagyunk. – Golyós csak szipogott és szipogott, már majdnem sírt, teljes volt a kétségbeesés.
-
Szedd össze magad Golyós! Majd én segítek. Még nem tudom, hogyan, de van egy-két csőrös ismerősöm, kérdezősködünk egy kicsit, és megoldjuk a problémádat!
Egy kis további biztatás után Golyós összeszedte a tollait és elrepültünk a nagy vue északi felén át, Kopi úrhoz, a nagy és bölcs fakopáncshoz, aki szokás szerint, éppen hernyók után keresgélt, kitartóan kopogtatta a fatörzseket. -
Kopi úr! Jó napot! Milyen a mai kopogás? Nem tudja véletlenül, hogy milyen madár ez itt? – kérdeztem és Golyósra mutattam a leghosszabb szárnytollammal.
-
Dehogynem, tudom, ez egy fehér gólya. – válaszolta és mivel rendkívül elfoglalt madárúrról van szó, már kopogtatott is tovább.
-
Én is tudom, hogy gólya vagyok! – kiáltotta Golyós.
-
Akkor miért nem mondtad? – csóváltam a fejemet.
-
Mert elfelejtettem. Miért ez fontos?
-
Hát persze, hogy fontos! És mit esznek a gólyák, Kopi úr? – sivítottam, de az öreg nem hallott minket, csak legyintett, hogy menjünk már és hagyjuk nyugodtan megebédelni.
„Sebaj, vannak itt még csőrösök bőven.” – gondoltam magamban, és repültünk tovább, a kilátó felé, ahol megkerestük Ritát, a feketerigót, aki most is, mint általában, sárga csőrét nézegette egy tócsában. -
Szerintetek elég sárga ma a csőröm? – kérdezte Rita azonnal, amint meglátott minket.
-
Hát persze! – vágtuk rá a választ Golyóssal egyszerre.
-
Te, Rita, nem tudod véletlenül, hogy mit esznek a gólyák? – kérdeztem.
-
Nem, de nekem a bogárlárva a kedvencem, próbáljátok ki!
-
Fújj! – vágtuk rá ezt is egyszerre.
-
Egy igazi széncinege tudtommal mindenevő! – mondta Rita sértődötten, és faképnél hagyott minket.
Golyós ámulva bámult Rita után: -
Micsoda szép madár, ez a Rita! És micsoda stílusa van! Fekete tollak és sárga csőr! – mondta Golyós és szaladt volna Rita után, csakhogy összeakadt a két hosszú lába, és puff, hasra esett.
Odaugráltam hozzá, szegény Golyós elszontyolodva nézett fel rám a vöröslő vérmogyoró bokor mellől, és pityeregve azt motyogta: -
Rajtam senki sem tud segíteni. A többiek is mind itt hagynak, el fognak vonulni nélkülem Afrikába, én meg éhen halok itt, az Arboréten.
-
Ar-bo-ré-tum! Hol van az az Afrika? És miért akarsz te oda menni? – kérdeztem.
-
Mert a szüleim is mennek, mert télen Szarvason hideg lesz. Szarvason! Ez az, eszembe jutott! – pattant fel Golyós, és örömében ugrándozni kezdett. Olyan hevesen csapkodott a szárnyaival, hogy majdnem elsodort a keletkező légáramlat.
-
Mi jutott eszedbe? Mond már! – kiáltottam és én is gyorsabban csapkodtam, hogy a közelében tudjak maradni.
-
Hát az, hogy Szarvason, a városban lakunk! A villanypóznán. Csak oda kell visszajutnom!
-
Hohó, túl korai az öröm, Golyós. – mondtam, és most már én is kicsit szomorú voltam. - Fogalmam sincs, hogy hol van az a Szarvas.
-
Akkor biztosan el fognak vonulni nélkülem a többiek Afrikába. – szontyolodott el ismét Golyós.
-
Akkor maradj itt velem télre! A madárodúban meleg van, ott nem fogsz fázni. Csak, hát, te túl nagy vagy, nem férsz bele a miénkbe. De ne aggódj, a mamám azt mondta, hogy az emberek készítették az odúnkat, majd csinálnak neked is egyet, meglátod! És már tudom is, hogy kihez kell mennünk segítségért. Repüljünk el Pávához, egy kissé goromba, de nagyon jóban van az emberekkel, ő biztosan rá tudja venni őket, hogy készítsenek neked egy odút.
Golyós nagyon megörült az ötletnek és boldogan repült utánam. Miközben a központi terület felé szálltunk elmeséltem neki mindent, amit tudok a hatalmas mamutfenyőről, a pillangó átváltozásáról, a szimatoló sündisznókról és a mókás mókusokról. Pávát már messziről megláttuk, a helyén trónolt és ő is minket figyelt. -
Mit akartok? – kérdezte gorombán, ahogyan szokta.
-
Páva, kérd meg, légy szíves, az embereket, hogy készítsenek egy odút Golyósnak és adjanak neki enni, mert nem tud elvonulni, mert elveszett, és nem tudja, hogy kell élelmet szerezni.
-
Mit zagyválsz te itt össze-vissza? – morgott Páva. – A gólyáknak nem itt van a helye! Fogjon néhány békát és menjen vissza Szarvasra a többiekhez!
-
Tényleg, tényleg!! Már emlékszem! – ugrándozott és csapkodott a szárnyaival Golyós, de úgy, hogy engem majdnem fellökött. – Mi békát eszünk! Békát! Megyek és fogok egy békát! – kiáltotta Golyós, és már repült is volna el, de hirtelen visszafordult és megkérdezte.
-
Merre van Szarvas?
-
Arra. – bólintott a fejével jobbra Páva. – A kerítésen túl.
-
Köszönjük! – kiáltottuk egyszerre és nekiiramodtunk, pontosan abba az irányba, amerre Páva csőrével bökött.
A kerítéshez érve lelassítottunk és megálltunk. Már estefelé járt az idő, elfáradtunk mind a ketten, és kicsit szomorú voltam, amiért vége a kalandnak, és amiért Golyós elmegy Afrikába, és sose látjuk egymást többet. -
Köszönöm ezt a kalandos napot, csodaszép az Arborétumod! – mondta Golyós és a hatalmas szárnyával megsimogatta a kobakomat.
-
Biztos, hogy elmész Afrikába? – kérdeztem.
-
Igen, azt mondják jó hely. Gyere te is velem!
-
Vannak ott gondozók?
-
Szerintem nincsenek.
-
És akkor ki készít neked odút?
-
Mi magunknak csináljuk a fészket.
Eszembe jutott a puha, meleg, fűvel és mohával bélelt odúm, és a sok elemózsia, amit telente kapunk, na és az öcskösök, akik lármásak ugyan, de mégis csak a testvéreim, és így már Afrika nem is volt olyan vonzó. -
Én inkább maradok. – döntöttem végül. - Széncinege vagyok, nem gólya, és szeretem az Arborétumot.
-
Akkor, viszlát jövőre! – mondta Golyós mosolyogva.
-
Jövőre? Hát visszajöttök?
-
Persze! Mi minden évben visszajövünk. És akkor meglátogatlak majd, és a többi csőrös haverodnak is bemutathatsz, és az egész Arborétumot körberepüljük majd!
-
Jajj, de jó lesz!
-
Bizony, jó lesz! Addig is, viszlát, Cinkos!
-
Viszlát, Golyós!
