VALÓDI VIHAR VAGY FELESLEGES HULLÁMKELTÉS? GONDOLATOK A KONZULI BÍRÁSKODÁS SZABÁLYOZÁSÁRÓL

DR. TESCHMAYER GÁBOR

*

„VALÓDI VIHAR VAGY FELESLEGES HULLÁMKELTÉS?” GONDOLATOK A KONZULI BÍRÁSKODÁS SZABÁLYOZÁSÁRÓL ** SZÓLÓ 1891. ÉVI XXXI. TC. KÉPVISELŐHÁZI VITÁJÁRÓL

I. „Erő, mindig erő, mindenütt erő, Szilágyi Dezső az erő rabja. Az erőé, akinek ikertestvére a zsarnokság.” Így jellemezte Cikkek és karcolatok című írásában Mikszáth Kálmán a 19. század második felének egyik legtekintélyesebb és legnagyobb formátumú – napjaink közvéleménye előtt kevésbé ismert – politikusát, Szilágyi Dezsőt. Azt a Szilágyi Dezsőt, aki 1840-ben Nagyváradon született református értelmiségi családban. A középiskolai tanulmányok befejezését követően elhagyta szülőföldjét és Bécsben majd Budapesten hallgatott jogot és szerezte meg diplomáját. A rövid ügyvédi és újságírói munkát követően 1867-től a Horváth Boldizsár vezette Igazságügy-minisztériumba került, mint elnökségi titkár. 1868-tól miniszteri osztálytanácsként a törvénykezési tárgyú törvények előkészítésével foglalkozott. Politikai pályafutásának kezdetét megelőző évben Angliában vizsgálta és tanulmányozta az angol büntető eljárás szabályait. A tanulmányút során szerzett tapasztalatokból leszűrt tanulságokat később az bűnvádi eljárásról szóló tervezetébe építette be. 1871-ben választották meg első ízben képviselőnek a Deák-párt színeiben, szülővárosától nem messze Gyulafehérváron. A napjainkban ismert összeférhetetlenségi szabályok hiánya miatt képviselői munkája mellett tovább dolgozott minisztériumi tisztviselőként is. 1871-1874 között a miniszterelnökség kodifikátori bizottságának tagja lett, 1872-től miniszteri tanácsosi címet Doktorjelölt, ME ÁJK, Jogtörténeti Tanszék, Témavezető: Dr. Stipta István CSc egyetemi tanár. ** A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. *

394

TESCHMAYER GÁBOR

kapott. 1874 és 1889 között a büntetőjog és a politika rendes tanára volt a pesti egyetemen. „Szilágyi Dezső tudásának terjedelme és mélysége már akkor, a 70-es évek elején az én megítélésem szerint aligha felül nem múlta az akkor szerepelt valamennyi magyar politikus tudását s e mellett ment volt minden doktrinerségtől, melybe ezek közül – éppen a legtanultabbak – gyakran beleestek. Tulajdonképpeni szakmája a jog volt, de az ő univerzális gondolatvilága messze túlterjedt a magyar jogászvilág többi jeleseinek felfogásán, mert ez ritkán haladja túl a szoros értelemben vett magánjog kereteit, míg a Szilágyié az egész állami életet átölelte, beleértve közjogi kérdéseket és a nemzetközi politikát is, mely utóbbi a mi 1 táblabíró politikusainknak mindig a gyenge oldala volt.” A kiváló államférfi jellemzésében tett megállapítások érvényessége pályája további szakaszaira is joggal tartható helytállónak. Szilágyi Dezső első képviselőházi beszédét, Tóth Vilmos-féle választási törvényjavaslat védelmében tartotta 1872. február 27-én. Aktív politikusként lett képviselője és tagja 1875-1878 között a Szabadelvű Pártnak, majd a vámkérdés kapcsán, a párton belül kibontakozott ellentétek miatti kilépését követően, egyik meghatározó vezéralakja lett az Egyesült (majd: Mérsékelt) Ellenzéknek. Ellenzékiként számos emlékezetes felszólalást és

1

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék 1911. Nyugat 1911. 15. szám. Legújabb irodalom: Antal Tamás: Szilágyi Dezső igazságügyi reformjairól (1890-1900) In: Jogtörténeti tanulmányok VIII. (Szerk.: Béli Gábor, Kajtár István, Szekeres Róbert) PTE ÁJK. Pécs, 2005. 10. p.; uő: Törvénykezési reformok Magyarországon (1890-1900) Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék. Dél-Alföldi Évszázadok 23. Csongrád Megyei Levéltár. Szeged, 2006. 13. p.; uő: Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter emlékezete. Jogtudományi Közlöny. LXV. évf. (2010. június) 6. szám. 319. p.; Korsósné Delacasse Krisztina: Az ügyvédi autonómiák létrejötte és működésük megkezdése Magyarországon a polgári korszakban. PhD értekezés. PTE ÁJK. 2009. 247. p.; Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig. 2., bővített, javított kiadás. Budapest, 2006. Helikon Kiadó. 397. p.; Stipta István: Szilágyi Dezső és a magyar igazságszolgáltatás reformja. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica Tomus XI. (Szerk.: Ruszoly József) Miskolci Egyetemi Kiadó Miskolc, 1995. 111-115. p.;uő: A vármegyei szervezet átalakítása Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus XLVI. Fasciculus 5. Szeged, 1995. 64 p.; uő: Szilágyi Dezső és az igazságügyi modernizáció. In: Deák és utódai. Magyar igazságügyi miniszterek 1848/49-ben és a dualizmus korában. (Szerk.: Csibi Norbert, Domaniczky Endre). Pécs, 2004. 137-152. p. (a továbbiakban: Stipta 2003.)

„VALÓDI VIHAR VAGY FELESLEGES HULLÁMKELTÉS?”

395

2

beszédet mondott el. 1886-ban elhagyta aktuális pártját, majd 1889-től újra csatlakozik a Szabadelvű Párthoz. Tisza Kálmán miniszterelnök felkérésére elvállalta az igazságügy miniszteri posztot. Ezt követően 1889 és 1895 között a Tisza, Szapáry és Wekerle kormányokban volt igazságügyi miniszter. Bánfy Dezső miniszterelnöki kinevezését követően, 1895-ben házelnökké választották, amely tisztséget – 1896-os újraválasztását követően – 1898 őszéig töltötte be. Élete utolsó éveiben 1897-ben a Magyar Tudomány Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1901. július 31-én lakásán érte a halál. Halálával a 19. század második felének egyik legmeghatározóbb nemzeti liberális politikusát veszítette el az ország. Kortársai, bár kíméletlen vitastílusát nem állhatták, szakmai felkészültségét és kiváló retorikai képességeit messzemenőkig elismerték. Mikszáth Kálmán fentebb idézett írásában nem kis élccel jegyzi meg hogy „ha a kabinetben benne van, akkor kényelmetlen a kabinetben, amelyre nehezedik, kényelmetlen a szabadelvű pártnak, amelyhez nem tud simulni, kényelmetlen az ellenzéknek, amelyet fönséges szónoklataival összemarcangol. Voltak is már ehhez a témához tanácsadók, nem egyszer, több ízben. – Ki kellene tenni a kabinetből! Igen ám; csakhogy a kabineten kívül még kényelmetlenebb a kabinetnek, a pártnak és mindenkinek. Ha kezet szorít az emberrel, az is fáj, szinte összezúzza a kezedet; ha ölel, a vállad fájdul meg, mikor a nehéz karjait ráteszi de hátha még üt! Pedig ő csak vagy ölel, vagy üt (de szívesebben üt).” Az életrajzi adatok mellett hasznos végigtekinteni igazságügyi és a közigazgatás reformjai terén elért eredményeit. Szilágyi Dezső az 1887. évi választásokon párton kívüliként szerzett mandátumot a pozsonyi 3 kerületben. A pozsonyi választók előtt elmondott programbeszédében külpolitikai téren a német szövetség fontosságát, a Balkán államai felé történő békés befolyásnövelés szükségességét valamint a biztonság4 politikai szempontok erősítését, mint célokat emelte ki. Kiemelt célja 2

3

4

Többek között a keresztény-zsidó házasságról 1883. november 24-én elmondott beszéde. Vasárnapi Újság 1901. 48. évf. 31. sz. 502. p.; Jogtudományi Közlöny. XXX. évf., 3. sz. 1895. január 18-i száma. Baross Gábor, aki mind a győri mind a pozsonyi választókerület mandátumát elnyerte a győrit választotta és ajánlotta fel Szilágyinak a pozsonyit. „Ahová a mi politikánknak kell irányozva lennie, – és ez uraim, magyar érdek, eminenter magának az ország biztonságának az érdeke – az, hogy a Balkán félszigeti népekben, amelyek ma sok tekintetben chaotikus viszonyokban vannak, felkeltessék két meggyőződés. Az egyik az, hogy monarchiánk létüket és szabad fejlődésüket nem fenyegeti, hogy bennünk egy érdeknélküli, szinte barátra találtak. A másik – mert a

396

TESCHMAYER GÁBOR

Szilágyinak – amit ki is fejtett a beszédében – az ország államháztartási egyensúlyának megteremtése és egy takarékos állami pénzügyi rendszer kiépítése. Ebben a körben már utal a legsürgetőbb belpolitikai kérdések közül az igazságszolgáltatási és közigazgatási rendszer elkerülhetetlen reformjára, mert „nem mondhatunk le igazságügyi szervezetünk továbbfejlesztéséről, nem mondhatunk le főleg közgazdaságunk javításáról. Erre pénznek mindig kell lenni, csak gyakorlati érzékkel és skrupulózus takarékossággal történjék a költekezés. Valami hasonló lebeg előttem, uraim, mikor én a közigazgatási reform kérdésénél ez ügyre oly nagy súlyt helyeztem. Amit e czélra fordítunk, az nem felesleges, de igen 5 eredményes kiadás.” Programbeszédében újra hitet tett liberális, szabadelvű nézetei – a törvény előtti egyenlőség, a faji és vallási diszkrimináció mentesség és az állampolgárokat megillető politikai és polgári szabadságjogok – mellett. Még markánsabban és részletesebben fogalmazódtak meg reformelképzelései igazságügy-miniszteri kinevezését követően, az 1889. április 20-án írt „Pozsonyi levélben”. Kvázi miniszteri programbeszéde a külpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a véderő növelésének szükségességét hirdette meg, megerősítve a kiegyezési törvényben „az egész monarchiára fentartó erő” lefektetését. A közös ügyek kapcsán megerősítette, hogy „a közös ügyek és a közös érdekek megóvása kötelesség.” Levelében Szilágyi megfogalmazta, hogy az államháztartás egyensúlyának megteremtése, az állami feladatok és az ezekhez kapcsolódó kiadások átgondolása nemcsak fiskális szempontból szükségesek, hanem előfeltételei annak, hogy az igazságügyi és közigazgatási rendszer reformja is megvalósuljon. Nemzeti liberálisként kiemelten fontosnak tartotta, hogy az állami rendszernek a versenyszférát, a kereskedelem szabadságát, a vállalkozások működésének előmozdítását kell támogatnia. Az állami főhatalom gyakorlására hivatott szervezetrendszernek biztosítania kell a jogbiztonságot, törvényes hatalom6 gyakorlást, a törvény előtti egyenlőséget, a befolyástól mentes, pártatlan

5

6

hatalom Keleten döntő tényező – annak a meggyőződésnek a megteremtése, hogy monarchiánk bír elegendő hatalommal, és, ami szintén szükséges, elegendő elhatározással, meggátolni minden alakulást ott, mely reánk és biztonságunkra fenyeget.” Szilágyi Dezső beszédei (Szerk.: Dr. Fayer Gyula és Vikár Béla.) IV. kötet Budapest, Atheneum Kiadó 1913. (a továbbiakban: Fayer,-Vikár) 85 p. „A hatalom, amit az állam fentartásának és biztonságának, st jóllétének érdeke megkíván, melyet megadni a nemzet sohasem vonakodott, legyen törvényes, gyakoroltassék törvényesen.” Fayer-Vikár 157 p.


397

döntéshozatalt. „[…] egységes politikai nemzetet és egységes Magyarországot teremteni. Ezt a jogegyenlőségnek intézményekben való megteste7 sítése nélkül elérni nem lehet.” Milyen célokat tűzött ki maga elé a miniszter? Igazságügyi területen mindenekelőtt a bírói szervezet kiépítést és konszolidálását hirdette meg. A bírói szervezet mellett az igazságügyi minisztérium és az ügyészségi szervezet átalakítását tervezte el. Ebben az írásában vetette fel, hogy szükségesek a jogági kodifikációk. Fontosnak érezte a jogi oktatás reformját és azt, hogy bírákra vonatkozó „fegyelmi törvény gyakorlatibb és hatályosabb legyen.” A közigazgatási szervezet megújítása kapcsán kifejtette, hogy mind elméleti mind gyakorlati képzettséggel, tapasztalattal rendelkező hivatali szervezetnek kell ellátni a közigazgatási feladatok a jövőben. A közigazgatási tisztviselők gyakorlati képzése mellett tervei között szerepelt a közigazgatási bíráskodás megteremetése. Igazságügyi miniszteri tevékenysége során végül előterjesztései 8 alapján 23 törvény született, amelyhez 27 rendelet kapcsolódott. Nem 7 8

Fayer-Vikár. 156 p. Törvények: 1889. évi XXXVIII. tc. Az 1886. évi XXIX. tc. módosítása és pótlása tárgyában; 1889. évi XLV. tc. A bíróságok tagjainak az igazságügyminisztériumban való ideiglenes alkalmazhatásáról 1890. évi XL tc. Az igazságügyi orvosi tanácsról; 1890. évi XVIII. tc. A volt naszódvidéki községek birtokviszonyainak rendezése tárgyában', 1890. évi XIX. tc. A volt naszódvidéki községi erdők kezelése; 1890. évi XXIX. tc. A királyi törvényszékek és királyi járásbíróságok székhelyeinek és területeinek meghatározásáról; 1890. évi XLIII. tc. A királyi bíróságok előtt felmerült bűnügyi költségek behajtásáról és elszámolásáról; 1890. évi XVI. tc. Az 1886. évi XXIX. és. az 1889. évi XXXVIII. törvényczikkek módosításáról és pótlásáról; 1891. évi XVII tc. A bírói és ügyészi szervezet módosításáról', 1891. évi XXXI. tc. A consuli bíráskodás szabályozásáról; 1891. évi XLI. tc. A határ- és földmérési jelek büntetőjogi védelméről, 1892. évi XII. tc. A törvénykezési szünidő újabb szabályozásáról szóló 1887:XXX. tc. kiegészítéséről; 1892. évi XXIV. tc. Az ország erdélyi részeiben,továbbá a volt Kraszna-, Középszolnok-, Zarándmegyék és a volt Kővárvidék területén a birtokrendezési, arányosítási és tagosítási ügyekben követendő eljárásról szóló 1880:XLV. tc. némely határozatainak módosításáról és kiegészítéséről', 1892, évi XXVII. tc. A fogház- és elzárás-büntetés végrehajtása és a pénzbüntetésekből befolyó összegek felhasználása tárgyában', 1892. évi XXIX. tc. A tényleges birtokos tulajdonjogának a telekjegyzőkönyvbe bejegyzéséről és a telekjegyzőkönyvi bejegyzések helyesbítéséről; 1892. évi XXX. tc. Az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885:XI. tc. módosításáról 1893. évi XIII, tc. Az igazságügyi palotáról és költségeinek fedezéséről;1893. évi XVIII. tc. A sommás eljárásról: 1893. évi XIX. tc. A fizetési meghagyásokról', 1893. évi XXXII. tc. A királyi Curia és a királyi ítélő táblák ítélő bíráinak szaporításáról és az 1877. évi V, tc. módosításáról;1894. évi XVI. tc. Az örökösödési eljárásról; 1894. évi XXXI. tc. A házassági jogról; 1894. évi XXXVII. tc. Az 1889. évi XLV. tc. kiegészítéséről és hatályának meghosszabbításáról.

398

TESCHMAYER GÁBOR

véletlenül vonható meg a mérleg, amely szerint „ha miniszterségének jogi normákban összefoglalható eredményét tekintjük, minden dualizmus-kori 9 társánál sikeresebb volt.” A magánjogi kodifikáció területén alapvető törvények kerültek elfogadásra. Az öröklésről illetve a házassági jogról szóló törvények mellett a sommás eljárásról szóló törvényben alkotott maradandót. Ugyancsak nevéhez fűződik a fizetési meghagyás intézményének bevezetése hazai jogunkba. Elkészült a magyar polgári perrendtartás tervezete és indoklása. Bár a büntetőtörvénykönyv módosítása nem történt meg, de a fogház- és elzárás büntetések Rendeletek: 1889. szept. 18. 3337. és 1889 nov. 8. 3925 IME sz. A kitűnő jogi készültségű ifjak nyilvántartása tárgyában a hivatali alkalmazás érdekében – a közoktatási miniszter ill. felsőbb tanintézetek,továbbá az ügyvéd és bírói vizsgáló bizottság által; 1889. dec. 17. 45896. Bírói eljárás az italmérési kártalanításból felmerült magánjogi igények eldöntése körül; 1889. dec. 27. 47220. A Magyar közjegyzői t&rv6nyek kiterjesztése Fiumére; 1890. Jan. 10. 48722/89. Az ügyvédi kamarák egymás közti levelezésének portómentessége; 5608/90. Királyi ügyészi administratio egyszerűsítése tárgyában; 1890. máj. 9. 119634 budapesti büntető királyi járásbíróság felállítása tárgyában; 1891. febr. 2.4. 6347. A királyi ítélő táblák könyvtárai tárgyában; 1891. júl. 23. 35320. Az igazságügyi orvosi tanács ügyrendje', 1891. aug. 13. 4214. IME A kir. Curia és a királyi ítélő táblák döntvényei és elvi jelentőségű határozatai tárgyában; 1891. aug. 11. 4192. IME A joggyakornokok, aljegyzők és Jegyzők szolgálati viszonyai és gyakorlati kiképzése tárgyában: 1891. aug. 19.4291. IME Bírói ügyviteli szabályok, 2181/91. Utasítás a bűnügyi költségek tárgyában: 1891. dec. 4. 45036 A gyakorlati bírói vizsgálat tárgyában (Ügyrendje 1892. febr. 4. 4030); 1891. dec. 10. 31158 & 32082. A bírósági végrehajtók díjazása, továbbá az azok feletti felügyelet, azoknak az összeférhetetlenségre vonatkozó és az együtt alkalmazást kizáró viszonyaik tárgyában; 1892. jan.6. 810. sz. A királyi járásbíróságok ügyvitelének időszaki megvizsgálása tárgyában kiadott utasítás; 1892. máj. 28. 16362. sz. A sajtóbírósági hatáskörrel felruházott királyi törvényszékek újabb szervezése s azok sajtóbírósági kerületeinek újabb beosztása tárgyában.; 1892. okt. 22, 4510. Büntető ügyviteli szabályok; 1893, Jan. 3. 336. Utasítás az erdélyi birtokrendezés tárgyában; 1893. máj. 26. 19665. Utasítás a telekkönyvi betétek szerkesztéséről szóló törvények végrehajtása tárgyában; 1893. jún. 1.4593. A magyarországi és horvátországi királyi bíróságok és ügyészségek polgári és büntető ügyekben nyújtandó kölcsönök jogsegély tárgyában; 1893. júl. 8, 24366, Utasítás a tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzése és a telekkönyvi bejegyzések helyesítése tárgyában; 1893. dec. 31. 46577 A bírák, ügyészek és a bir. hivatalnokok rangsora tárgyában; 1894. ápr. 24. 16379. A törvényszéki orvosi vizsgálatok rendszeresítése és szabályozása tárgyában.; 1894,13964. A javító intézetek alapszabályai; 1894. máj. 10. 14390.Szegényjog alkalmazása osztrák állampolgárokkal szemben; 1894. máj. 30. A sommás eljárásról és a fizetési meghagyásokról szóló törvényekre vonatkozó ügyviteli szabályok, 1894, dec. 20. 4S73. Eljárás a lakbérfelmondás, lakáskiürítés, valamint a bérelt lakás átadása iránti ügyekben. Jogtudományi Közlöny, XXX. évf., 3. sz. 1895. január 18.; Stipta 2003. 9-10. p. 9 Stipta 2003. 9 p.


399

végrehajtásáról megalkotott törvény a kor színvonalának megfelelő reformként értékelhető. Az anyagi és eljárásjogi szabályok mellett Szilágyi bátor kézzel nyúlt hozzá az ítélkezési szervezet átalakításához. Az 1890. évi XXIX. tc. a királyi törvényszékek és a járásbíróságok 10 székhelyeit és területét rögzítette. Szilágyi igazságügyi reformjának – talán egyik legnagyobb közjogi vitát kiváltó – része volt a konzuli bíráskodás szabályozásának újragondolása. Jelen tanulmány keretében a konzuli bíráskodás szabályozásáról szóló 1891. évi XXXI. tc. megalkotásáig elvezető igencsak viharos és éles szócsatákat kiváltó országházi vitát vizsgálom a képviselőházi naplók és irományok feldolgozásán keresztül. Hasonlóan a képviselőházi vita központi kérdéséhez, én is arra keresem a választ, hogy a törvény elfogadásával felállított konzuli bírósági szervezet léte közjogi szempontból a magyar állami szuverenitás részbeni feladását, az igazságszolgáltatási felségjog egy részéről történő lemondást és ezáltal egy újabb „közösügy” létrejöttét jelentette-e, vagy magának a konzuli bíráskodás intézményének – a magyar felségjogokat nem sértő – elkerülhetetlenné vált reformját valósította-e meg.

II. 1891. február 24-én nem sokkal 3 óra előtt a Képviselőház névszerinti szavazással 188 igen, 102 nem szavazattal elfogadta a Szilágyi Dezső igazságügy miniszter által ugyanazon év január 26-án beterjesztett törvényjavaslatot. Nagy többséggel került elfogadásra a törvény, azonban a számadatok mögött egy igen zaklatott, szenvedélyes vitáktól hangos egy hetes tárgyalási időszak olvasható ki a képviselőházi naplókból. A vita részletes vizsgálata során a bevezetőben feltett kérdés mellett talán arra is választ tudok adni, hogy igaza volt-e Szilágyi Dezsőnek midőn a zárófelszólalásában megjegyzi, hogy „a mi most az előttünk fekvő törvényjavaslatot illeti, ezen egyheti vita meggyőzött engem arról, hogy nem annyira érvekre, mint a hangúlat felkeltésére voltak az ellenzéki felszóllalások irányozva.” Péchy Tamás házelnök nyitotta meg a törvény általános vitáját 1891. február 17-én, megadva a szót Bokross Eleknek, aki az igazságügyi 10

Kun László: Szilágyi Dezső és jogi reformjaik új megvilágításban. Budapest, 1891. 36. p.

400

TESCHMAYER GÁBOR

bizottság jelentését ismertette a képviselőkkel. A konzuli bíráskodás történeti előzményeiről illetve az 1718-as pozsareváci békeszerződésben az Ausztriának biztosított jogosítványok gyakorlati alkalmazásának tapasztalatiról tartott felvezető mondatokat követően az előadó széles körben idézte nemzetközi példákat a konzuli bírói szervezet kialakítására vonatkozóan. A törvény indoklásában kifejtettekhez kapcsolódva kiemelte, hogy az elsőfokú konzuli bírói fórumok döntéseivel szemben előterjesztett fellebbezések elbírálására egységes és végleges másodfokú törvényszéket szükséges felállítani, mert a jelenlegi fellebbviteli rendszer tapasztalatai azt mutatják, hogy annak fenntartása jogbizonytalanságot és 11 lassúságot eredményez. Anglia példáján keresztül mutatta be és kívánta meggyőzni a képviselőket, hogy célszerűségi és költséghatékonysági szempontok miatt, a Konstantinápolyban felállítani kívánt főtörvényszék a jó megoldás. „T. ház! Nem közös törvényszék ez, hanem vegyes nemzetközi bíróság, (Úgy van! Úgy van! jobb felöl.) mely ép oly kevéssé érinti a közjogi teljes állami önállóságunkat, annak ép oly kevéssé praejudicál, mint a hogy az egyiptomi törvényszékben, a nemzetközi bíróságban való részvétel egyetlen egy európai államban sem keltette fel a függésbe 12 jövetelnek még gondolatát sem” Bokross felszólalásával vette kezdetét az egész vitán keresztülhúzódó egyik fő vezérfonal boncolgatása, amely szerint a magyar igazságügyi szuverenitás csorbul-e illetve a másodfokú főtörvényszék vegyes vagy közös bíróságnak minősül-e. Az első ellenzéki hozzászóló Helfy Ignác a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt képviselője volt. Mind politikai mind közjogi vonatkozásban támadta és kritizálta a javaslatot. Álláspontja szerint a A másodfokú konzuli bírósági fórumok – elől az illetékességi körükbe tartozó elsőfokú konzuli bírósági székhely – az alábbiak voltak: 1./ Iasi – Lembergi tartományi főtörvényszék 2./ Belgrád, Bukarest, Galati, Braila, Izmail, Rusze, Tulcea, Viddin – Bécsi tartományi főtörvényszék. 3./ Banja luka, Brcska, Livno, Mosztar, Szarajevó – Zárai tartományi főtörvényszék. 4./ Edirne, Alexandria, Khartum, Isztambul, Durrësi, Janai, Jeruzsálem, Port-said, Szmirna, Szuez, Tripolisz, Tunisz, Trapezunt, Sanghai, Thesszaloniki, Pristina, Monasztir, Canea, Bejrút, Kairó, Szkutari, Damaszkusz, Aleppo, Bagdad – Trieszti tartományi főtörvényszék. 5./ valamennyi konzuli bíróság elsőfokú tengerjogi döntései elleni fellebbezés fóruma a Trieszti tartományi főtörvényszék. 6./ Harmadfokban a Bécsi Legfőbb Törvényszék és Semmítőszék járt el. Vö: Marschalkó János: Consuli Főtörvényszék. Magyar Jogi lexikon. II. köt. 665-668. p. 12 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 17. – 135 p. 11


401

törvény elfogadásával egy újabb közös ügy jön létre Ausztriával és ez ütközik az ország közjogi szabályaival. „A közösügynek legpregnánsabb kifejezése a 9. §-ban van, mely elrendeli, hogy úgy az elsőfokú consuli bíróságok, mint a consuli főtörvényszék a császár és király nevében hozzák meg az ítéleteket. És ha ez még nem volna elegendő és utóvégre azt mondhatná a t. minister úr, hogy ez mind csak alaki része a törvényjavaslatnak: itt van a meritum is. A 12.§-ban világosan ki van mondva, hogy az eddigi törvények és szabályok, a melyek szerint ezek a most fennálló elsőfokú consulok ítélnek, kivéve a 10. §-ban elősorolt speciális jogviszonyokat, fenmaradnak jövőre is a magyar honosokra nézve. Azt hiszem tehát, hogy világosabban, kézzelfoghatóbban nem lehet a közösügyet kifejezni, mint az a jelen törvényjavaslatban kifejezésre 13 jut.” A továbbiakban a kiegyezési törvény 8.§-ára hivatkozással érvelt az ellen, hogy önmagában az, hogy a kereskedelmi képviselet ellátása a közös külügyhöz tartozik, nem jelenti azt, hogy a konzuli funkciók azon része, mint a bírói joghatóság gyakorlása, közös ügy kellene, hogy legyen. A bírói joghatóságot nem tekintette a konzuli hatáskör integráns részének, nem tekintette a kiegyezési törvényből levezethetőnek. Érvként hozta fel, hogy a közös konzulok által gyakorolt bírói hatáskör kizárólag a magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai között kötött vám- és kereskedelmi szövetségről szóló 1867. évi XVI. tc. 6.§ alapján a kereskedelmi hajók és azok legénysége vonatkozásában 14 értelmezhető. A felszólalás zárásaként Helfy már nem is a javaslattal hanem Szilágyi várható reakcióival és retorikájával foglalkozott amikor azt mondta, hogy „T. ház! Befejezem fölszólalásomat egy szerény figyelmeztetéssel az igen t. minister úrhoz. (Halljuk! Halljuk!) Igen jól tudom, hogy mi fog most következni. Nem kételkedem benne, hogy a t. minister úr e rossz törvényjavaslat mellett is ragyogtatni fogja dialektikájának fényét.” Nem véletlen ezen reakció, hiszen mint később kifejtésre fog kerülni, Szilágyi kristálytiszta logikával és precízen cáfolt meg minden ellenzéki ellenérvet a javaslattal kapcsolatosan.

13 14

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 17. – 137 p. „A kereskedelmi hajók, tekintet nélkül azoknak, valamint legénységöknek illetőségére, mindazon ügyekben, melyek külföldön való oltalmukra és érdekeik képviseletére vonatkoznak, az ott székelő cs. kir. consulatusoktól és felsőbb vonalban a közös külügyi ministertől függenek.” Vö: 1867. évi XVI. tc. VI. cikk.

402

TESCHMAYER GÁBOR 15

A következő felszólaló gróf Apponyi Albert volt. A gróf beszéde elején leszögezte, hogy elismeri a konzuli bíráskodásra vonatkozó szabályozás reformjának szükségességét. Ezzel együtt is azonban határozottan érvelt amellett, hogy a konzulok számára biztosítani kívánt bírói joghatóság, mint a magyar igazságszolgáltatási felségjog szerves része, nem ruházható át a közös külügyminiszter kizárólagos hatáskörébe tartozó közös konzulokra. Három vonatkozásban támadta a tervezetet. Elsőként a közös konzulok elsőfokú bírói joghatóságát közjogi szempontból, majd a konzul eljárása során alkalmazni rendelt törvényeket és végezetül a másodfokon eljáró törvényszéket, mint létrejövő közösügyi intézményt. Ő is kifejtette, hogy a diplomáciai és kereskedelmi képviseletbe, mint közös ügybe nem tartozhat bele a bírói funkció, mert a „bírói functio pedig nem képviseltetése valamely államnak, vagy akár csak ezen állam alattvalóinak idegen állammal szemben, hanem az az állam egyik souverain jogának gyakorlása saját polgáraival szemben.” Számára kizárólag a magyar király nevében történő döntéshozatal fogadható el. Részletesen felsorolta, hogy „a consuli a bíráskodás egész ügyére nézve mik tekinthetők közösügynek? Közösügynek tekinthető azon szerződések megkötése, melyek által a consuli bíráskodás jogát magunknak megszerezzük; közösügynek tekinthető a magyar bírósági tisztviselő bevezetése, számára az exequatur kieszközlése a külföldi hatóságoknál; közösügynek tekinthető a magyar bírói souverainitas gyakorlatának megvédése, ha az idegen hatóságok abba bárminő alakban bele avatkoznának; (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon) közös feladatnak tekinthető az, ha a magyar bíróság által külföldön hozott ítélet végrehajtásához idegen hatóságok jogsegélye szükséges, ezen jogsegély megszerzése; mert erre a magyar államnak a fennálló törvények szerint 16 módja nincs.” A közjogi kérdéseken túl Apponyi ellenvetéseit fogalmazta meg a konzuli bíróságok által alkalmazni rendelt jog kapcsán. Sérelmezte, hogy 17 a magyar honosok a státuszjogokon és a büntetőjogon kívül nem a Személyes vonatkozást adott a felszólalásnak, hogy Szilágyi a Szabadelvű Pártból történő 1878-as kilépését követően a Mérsékelt Ellenzéket jó ideig Apponyival együtt vezette. 16 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 17. – 144 p. 17 1891. évi XXI. tc. 10. § 1. A consuli biróságoknál a magyar honosok jog- és cselekvési képessége és családi jogai, – ideértve az atyai hatalmat, a gyámságot és gondnokságot, valamint a házassági vagyoni jogot is –, továbbá valamely elhunyt magyar honos után az öröklési jog, ideértve a hagyatéki eljárást is, végre a magyar honosok által elkövetett 15


403

magyar törvények hatálya alá tartoznak. Felidézte az osztrák törvénytervezet vonatkozó rendelkezéseit, amelyek – valóban – szó szerint kimondják, hogy abban az esetben, ha nem előző jogági területekhez kapcsolódó ügyek kerülnek a konzul elé, akkor az osztrák törvények szerint kell eljárnia magyar állampolgárok vonatkozásában is. Ugyancsak 18 felhívta a figyelmet, hogy a törvényjavaslat 12.§-13.§-ában rögzített eljárási szabályok nem egyeznek meg az osztrák törvényben ugyanezen eljárási rendre vonatkozó szabályokkal. Míg a magyar törvényjavaslatban a rendelkezési jog végső soron – előzetes egyetértés és a közös külügyminiszterrel történt egyeztetést követően – a magyar minisztérium joga, addig az osztrák törvény a közös külügyminiszter rendelkezési jogát állapítja meg. A bizottsági előadó által a vegyes bíróságok kapcsán elmondottakra reagálva, Apponyi határozottan amellett érvelt, hogy a másodfokú törvényszék vonatkozásában nem lehet csak és kizárólag közös bíróságról beszélni, mert „a második fórum a maga egész rideségében elénk állítja a közös osztrák-magyar törvénykezési intézményt.” Idézte az osztrák törvényt, amely szerint „In Konstantinopel wird ein 19 gemeinsammes Consular-Obergericht errichtet.” Határozottan kiállt amellett, hogy a jogorvoslat magyar fellebbviteli bíróság által kerüljön elbírálásra. Vitatta a törvénytervezet nemzetközi egyezményi jellegét. Összegezve megállapította, hogy a pragmatica santcióból következő és a büntetendő cselekmények: azon törvények és szabályok szerint itélendők meg, a melyek az államnak azon részében vannak hatályban, a melyben az illető magyar honosnak községi illetősége van, illetőleg volt. 18 1891. évi XXXI tc. 12. § A consuli biróságoknál jelenleg hatályban levő törvények és szabályok közül azok, a melyek nem a 10. §-ban felsorolt jogviszonyokat tárgyazzák, a magyar honosokra vonatkozólag hatályban maradnak. Ezenfelül a m. kir. ministerium a másik állam ministeriumával egyetértve és a közös külügyministerrel tartott értekezés után a 10. §-ban fel nem sorolt jogviszonyokra vonatkozó uj törvényeknek és szabályoknak a consuli biróságoknál való hatálybaléptetését és ezeknek, valamint a jelen § első bekezdésében hatályban hagyottaknak kiegészitését, módositását és hatályon kivül helyezését elrendelheti. 13. § Valamely consuli biróság és a monarchia valamelyik államának birósága vagy hatósága között felmerülő illetőségi összeütközés esetében mindkét állam ministeriuma egyetértve és a közös külügyministerrel tartott értekezés után határoz. Ugyanilyen módon a biróküldés, illetőleg más hatóság kiküldése is megállapitható. Ha az illetőségi összeütközés vagy a biróküldés kérdése consuli biróság és HorvátSzlavonországok birósága vagy hatósága között merül fel: az intézkedésre hivatott magyar királyi ministerium a Horvát-Szlavon- és Dalmátországok bánjával létesitendő megállapodásnak megfelelően jár el. 19 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 17. – 150 p.

404

TESCHMAYER GÁBOR

kiegyezési törvényben egyértelműen meghatározott közös ügyek számát nem lehet kiterjeszteni a magyar igazságügyi szuverenitás csorbításával. Határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben 7 pontban foglalta össze a 20 Mérsékelt Ellenzék elképzelését. A Mérsékelt Ellenzék vezérszónokát követő felszólalók közül – a később rövid ideig igazságminiszteri széket is betöltő – Polónyi Géza a Függetlenségi és 48-as Párt képviselőjének hozzászólása és az ebben megfogalmazott kritika érdemes alaposabb vizsgálatra. Polónyi érvelésének egyik sarkalatos pontja, hogy álláspontja szerint az 1867. évi XII. tc. 8.§-a szerint csak a külügyi és kereskedelmi képviselet képez közös ügyet. Nincs megemlítve a kiegyezési törvényben, hogy a konzulok minden funkciója – így többek között a bírói funkció – közös ügy lenne. Példaként hozta fel a magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről 21 szóló 1878. évi XX. tc. IX. cikkét. Ezen törvénycikkre utalva

1. A consuli bíráskodást magyar honosok fölött ő Felsége a magyar király által, a magyar igazságügyminister ellenjegyzése mellett kinevezett consuli bírák a magyar király nevében gyakorolják; és pedig 2. ott, a hol azt a körülmények indokolják, külön magyar consuli bírák alkalmaztatnak; máshol maguk a consulok neveztethetnek ki magyar consuli bírákká. Ez utóbbi esetben a kinevezés nincs kötve az 1869. IV. tcz. korlátaihoz. 3. A magyar consuli bírák a helyi viszonyok által követelt eltérésekkel, a hazai jog szerint ítélnek. 4. A magyar consuli bíráktól a felebbvitel hazai fel-törvényszékekhez történik. 5. A bírói illetőséget az alperes honossága állapítja meg. 6. A védenczek maguk állapítják meg, vájjon a magyar vagy az osztrák honosokkal kivánnak-e egyenlő elbánásmódban részesülni. 7. A külön magyar consuli bírákra, valamint a magyar bírói jelleggel felruházott consulokra – bírói minőségben – vonatkozó anyagi és alaki fegyelmi szabályok, a különleges viszonyoknak figyelembe vételével magában a törvényben állapítandók meg. 21 1878. évi XX. tc. IX. cikk Az összes consulátusi ügyet a közös külügyminister vezérli. Consulátusok felállitásánál és megszüntetésénél, valamint a consulátusok számára kereskedelmi ügyekben adandó utasitásoknál a külügyi minister a két kereskedelmi ministerrel egyetértőleg fog eljárni. Egyébiránt a két kereskedelmi minister mindegyikének jogában áll, valahányszor szükségesnek látja, a consulátusokkal egyenes levelezésbe bocsátkozni, s ezek kötelesek az annak hatáskörébe tartozó ügyekben megadni a kellő felvilágositást. A consulátusok időszaki kereskedelmi jelentései a külügyminister által mind a két kereskedelmi ministerrel közlendők. Mindazon ügyek, melyek a consuli illetékekre, azoknak kivetésére és beszedésére, valamint az ellenök támasztott felfolyamodásokra vonatkoznak, utolsó fokon a 20


405

megjegyezte, hogy ebben sincs rendelkezés a magyar bírói hatalom konzulok általi gyakorlásáról és megállapította, hogy „tehát semmi kétség, hogy a a consulatusi joghatóság kérdése Magyarországon közösügyet nem képez, nem képezett és nem is képezhet.” A javaslatból az következik, hogy ugyanazok a bíróságok, ugyanazon jog alapján és továbbra is a „kétfejű sas és feketesárga zsinórral kiadott német ítéletek” kerülnek majd meghozatalra. Hiszen nem is lehet ez másképp, mert első fokon továbbra is a közös osztrák konzulok fognak ítélni, akik a magyar állami joghoz, a magyar közjoghoz és magánjoghoz nem értenek. Ők fogják „a bíráskodást gyakorolni, még pedig a családjog, a személyi jogképesség és az örökösödési kérdésektől eltekintve, a váltó- és kereskedelmi jog területén, tehát a consuli bíráskodás tekintetében a 22 legfontosabb területeken, kizárólag az osztrák törvények alapján.” Pártja álláspontját hasonlóan Apponyihoz egy határozati javaslatban foglalta össze. Ezen javaslat – szemben a Mérsékelt Ellenzék konstruktívnak tekinthető javaslatával – azon érveket szedi csokorba, amelyek alapján függetlenségi pártiak a törvénytervezetet a történeti alkotmányba és a nemzeti önrendelkezési jogba ütközőnek mondák ki. Az indokok között fontos helyen szerepelt, hogy magyar állampolgárok felett idegen állam polgárai, idegen anyagi és eljárásjogi törvények alapján a császár és király nevében – osztrák címer és pecsét használatával – ítélnek. Az igazságszolgáltatás magyar állampolgárok feletti monopóliuma Magyarországé maradt. A magyar igazságszolgáltatási joghatóság alól magyar honosokat kivonni nem lehet. Nem fogadható el, hogy nem magyar konzuli bírói szervezet kerül felállításra. Nem fogadható el, hogy nem tervezték meg a konzuli szervezet első és másodfokú kiépítésének költségeit. Nem fogadható el, hogy a javaslat a konzuli bíráskodást végzőktől a magyar nyelv kötelező ismeretét nem követeli meg. Összegezve megállapítható utóbbi határozati javaslatról, hogy szemben Gróf Apponyi Albert által megfogalmazott javaslattal – bár a Függetlenségi és 48-as Párt képviselői is elismerték, hogy a konzuli bírói külügyministerium által közigazgatási uton intéztetnek el, és pedig valahányszor szükségesnek mutatkozik, egyetértőleg az érdekelt ministeriumokkal. Idegen consulátusoknak az egyik állam területén való felállitásánál, és idegen consuloknak működésük megkezdéséhez való bocsátásánál, a külügyi ministerium az illetékes ministeriummal egyetértőleg fog eljárni. 22 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 18. – 162 p.

406

TESCHMAYER GÁBOR

szervezet és a bíráskodás egészének reformja elengedhetetlenül szükséges – ez egy destruktív, a létező problémákra használható választ nem adó, alapvetően hangulatkeltő reakció. A vita további részében Beksics Gusztáv kormánypárti képviselő fejtette ki a javaslat melletti támogató érveit. Beszédének legértékesebb része azonban nem a konkrét törvénytervezet rendelkezéseivel, hanem Magyarország és Ausztria nemzetközi jogalanyiságával és egymáshoz való viszonyával foglalkozott. Magyarország – bár a nemzeti felfogás szerint, mint ország, állam létezett Mohács után is – nem volt szuverén jogalanya a nemzetközi jognak. Ez csak a kiegyezés megalkotásával, a 23 dualizmus létrejöttével jött létre. Beksics 1896-os saját könyvének „Külügy és Magyarország nemzetközi egyénisége” című nyolcadik fejezetében is idézte a képviselőházi beszédéből ezeket a szavakat: „Midőn a dualizmus létrejött Magyarország egyszerre szerepelni kezdett a nemzetközi jogviszonyokban. Ott volt a királynak, az uralkodónak czíme, ott voltak a követségek, a konzulátusok czímei, a tengerészeti lobogó, de legkivált a nemzetközi szerződések és ezek vitték be a magyar közjogot a nemzetközi jogviszonyok szövetébe. […] A dualizmus jelenti azt – ismétlem, mindig nemzetközi viszonylatban – hogy a monarchiának mindkét állama külön souverenitással bír. Tehát külön souverenitással bír Ausztria is, Magyarország is.” A gondolatmenetet folytatva a közös ügyek fogalma kapcsán kifejti, „hogy nem a két souverenitás csinál fúziót, hogy nem Ausztria és Magyarország souverenitásai fuzionálnak egymással, hanem a functió fuzionál, illetőleg az orgánum közös. […] Nem azt jelenti, hogy a két souverenitás összeolvadt, hanem hogy a két souverenitásnak egy orgánuma van a külföldi képviselet tekintetében.” Elméleti példaként állította az ellenzék képviselői elé, hogyha a konzuli bíráskodás jogával bíró államok, bármely okból egy érintett országban a bírói jogalkalmazással közösen egy állam konzulját bíznák meg, ez a megbízás nem jelenthetné az adott államok szuverenitásának részbeni feladását. Reagált a konzulok által alkalmazandó törvények kapcsán, kifejtve, hogy abban az esetben ha egy másik állam – jelen esetben az osztrák váltó és kereskedelmi törvények – jogszabályait rendeli alkalmazni egy szuverén állam, mint jelen esetben Magyarország, azzal az érintett jogszabály – 23

Beksics Gusztáv: A dualismus. Története, közjogi értelme és nemzeti törekvéseink Budapest, 1892. 118. p.


407

módosítása, hatályban tartása stb. – a magyar törvényalkotói hatalomba kerül át. Kifejtette, hogy változtatni, módosítani illetve az átvételre vonatkozó döntést hatályon kívül helyezni a magyar törvényhozás felségjoga alapján lehet a jövőben. Fontosnak vélem, hogy Beksics rávilágított: a konzuli bíráskodáshoz való jog konzulokra történő delegálása nem a törvénytervezet által bevezetett új intézmény. Ez egy több évszázados, nemzetközi egyezmények és szokásjog által kialakult tényhelyzet. Ennek megváltoztatására a magyar parlamentnek nem lehet ráhatása. Pontosan ezért, ebből a tényhelyzetből következően a törvényhozás feladata az adott keretek között pontos, a magyar honosok érdekeit legjobban szem előtt tartó szabályok megalkotása. Felszólalása végén pedig, az Apponyi-féle javaslatnak a magyar költségvetést értelmetlenül magas kiadásokba taszító aspektusait emelte ki. A szép számú és igen szenvedélyes hozzászólás után emelkedett szólásra a törvénytervezet előterjesztője Szilágyi Dezső igazságügyminiszter. Nem véletlenül vetítette előre már az első ellenzéki felszólaló Helfy Ignác, hogy a miniszteri expozé minden ellenérvet cáfolni fog. Véleményem szerint ez Szilágyi első – tárgyalt tervezett kapcsán tartott – beszédében messzemenőkig meg is történt. A beszéd elemzését azzal kezdem, hogy egy nagyon érdekes mondatot ragadok ki az utolsó részből. A miniszter szerint „maga az egész consuli bíráskodás egy nagy anomália, a melynél elvégre is igen döntő szempont a gyakorlati lehetőség és czélszerüség: ennek határai pedig nem elvek, hanem sokkal inkább más tényezők által szabatnak meg.” Úgy gondolom, hogy ez az egyik lényeges pont a törvénytervezet kapcsán. Nem olvasható ki az előterjesztő részéről semmi más szándék – sem az indoklásból és sem magából tervezetből – minthogy az eddigi gyakorlatot, a konzuli bíráskodással érintett országokban ténylegesen fennálló társadalmi és jogi viszonyokat és a célszerűség szempontjait veszi figyelembe mind a szervezet mind az eljárás és az alkalmazott jog szabályozása kapcsán. A Mérsékelt Ellenzék azon határozati javaslati pontját, amely szerint magyar igazságügy-miniszteri ellenjegyzéssel kinevezett magyar bírákat kell kiküldeni minden elsőfokú konzuli hatósághoz, ügyforgalmi statisztikai adatokkal utasította vissza. Példaként a legtöbb magyar honos által lakott Romániát és Bulgáriát hozta fel. 1890. évi adatok alapján gyakorlatilag alig van peres ügye magyar honosoknak. Bukarestben 2, Viddinben 4, Alexandriában 1, Szófiában 51 és a – a

408

TESCHMAYER GÁBOR

legmeglepőbb – Konstantinápoly nulla. Hozzáteszi azt is, hogy mind Románia mind Bulgária vonatkozásában a konzuli bíráskodáshoz való jog gyakorlatilag de iure fog csak létezni a jövőben, de facto meg fog 24 szűnni. Élesen visszavágott az Apponyi-féle javaslatot tevőknek azzal, hogy „hanem csak az opportunitás terén állok, a melyen a képviselő úr áll és csak azt kérdezem: hol van indokolva egy külön, magyar perekre delegált bíró, miután ott, a hol a legtöbb per van, azon bíró elfoglaltsága csak két hónapig, vagy talán csak egy pár hétig tartana. egyébként más dolga nem volna ötven hétig, mint repraesentálni ott a magyar állam souverainitását, mégpedig a consularis bíráskodás nem-gyakorlása által.” Természetesen Szilágyi Dezső nem tért ki a közjogi vonatkozású bírálatok elől és precízen, logikusan és rendszerezetten cáfolja meg állításról állításra azokat. Mindenekelőtt azon támadásokat utasította vissza, amelyek szerint a törvény elfogadása esetén közös üggyé válna a konzuli bíráskodás. „A consuli bíráskodás mint functio, mint egy alkatrésze az igazságügynek, nem tartozik a közösügyek közé; egyszerűen 25 azért, mert nincs ott elősorolva.” Közös üggyé csak akkor vált volna, ha a közös külügyminisztérium hatáskörébe tartozott volna. Azonban a bírói funkcióval kapcsolatos jogosítványok megmaradtak a magyar minisztérium hatáskörében és a közös külügyminiszter csak végrehajtója lett a magyar minisztériumi döntéseknek. Lers Vilmos: A konzu1i bíráskodás intézménye, Budapest 1904 124-125 p. Lásd még Románia vonatkozásában: 1901. évi június 14-én aláírt szerződés kihirdetéséről szóló 1902. évi XI. tc. miniszteri indoklása szerint: „A szerződés megkötésével lemondunk arról a capitulatiós jogunkról, hogy a Romániába menekült bűntetteseket saját consuli hatóságaink tartóztassák le, és hogy azoknak hazaszállittatását a román kormány engedélyének kikérése nélkül saját hatósági közegeinkkel eszközöljük.” Képviselőházi Irományok 1902-53. szám 138. p. Bulgária vonatkozásában: „1907-ben Magyarország és Ausztria is beleegyezett a Bulgáriában gyakorolt konzuli bíráskodás hasonló terjedelmű részleges korlátozásába. Az ennek folytán az 1891. évi XXXI. t.-cikk 17. §-a értelmében a Bulgáriában gyakorolt konzuli bíráskodás részleges korlátozása tárgyában az 1907. évi május hó 7-én 35 323/1907. szám alatt kiadott közös külügyministeri rendeletet az 1907. évi május hó 13-én 20.687. I. M. szám alatt kelt igazságügyministeri rendelet (1897. évi R. T. 377. 1. 70. sz.) hirdette ki.” Képviselőházi Irományok 1912-389. szám 441. p.; De iure Bulgáriával kötött 1911. évi május 31. napi konzuli egyezményben - kihirdetve 1912. évi XXVII. tc. További egyezmény a polgári eljárás egyes kérdései, a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági ítéletek és egyességek végrehajtása, valamint a csődök tekintetében Bulgáriával az 1911. évi május hó 31. napján kötött egyezmény – kihirdetve 1912. évi XXVIII. tc. 25 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 187 p. 24


409

A törvényre úgy tekintett, mint egy nem alakszerű nemzetközi egyezményre – egyezményi jellegét adja, hogy az osztrák fél és a magyar fél külön törvényben, de egyező akarattal és tartalommal (?) ugyanazon ügyet rendezi el egymással – amely a bírói funkció gyakorlását szabályozza külföldön élő magyar honosok egymás közötti pereiben egyrészről, magyar és osztrák honosok között pereiben másodrészben. „Megegyezés azért, mert előbb egymás közt állapodtunk meg abban és aztán e közös megállapodás alapján állapodtunk meg az idegen hatalommal és az egymásközti megállapodást, valamint az idegen hatalommal szemben való megállapodásunkat ünnepélyesen törvénybe 26 iktattuk.” A miniszter megerősítette, hogy az 1867. évi XII. tc. 8.§ alapján kizárólag a konzuli szervezet – mint diplomáciai illetve kereskedelmi 27 vonatkozásban – „közös organismus,” de a konzuli bírói hatáskör tekintetében ez nem igaz. Szilágyi a törvényjavaslat megalkotásának kiindulási axiómáit úgy határozta meg, hogy ezek közül az egyik pontosan az volt, hogy maga a konzuli szervezetrendszer a kiegyezéssel közös ügy lett. Második alapvetése az volt, hogy a ténylegesen létező, korábbi magyar törvényekben már elismert jogintézmény keretei kerülnek kibontásra az előterjesztésében. Úgy érvelt, hogy a már elfogadott 28 kereskedelmi és hajózási szerződésekben a konzulokhoz került telepítésre az adott államban a magyar honosokat érintő bírói hatáskör. Ezért „ez a törvényjavaslat ezen kétnemű, már eddig létező, törvények épségben tartásának alapján jött létre.” A konkrét egyezményeket lex speciálisnak tekintette és magát a konzuli bíráskodás szabályozásáról szóló törvényt ezekhez képest a lex generalisnak, amely összefoglalja és rendszerbe szervezi a szabályokat. A Mérsékelt Ellenzék határozati javaslatát pontról pontra cáfolta meg a vita során. Elsőként azt a pontot vette górcső alá, amelyikben a királyi kinevezés elmaradását vetik az előterjesztő szemére. Kifejtette, hogy „a képviselő úr elfelejti, hogy nem az a döntő, hogy honosaink felett még idegen területen is a király külön actussal ruházza át valakire a bírói functiot; azt a törvény is átruházhatja. Hiszen a király átruházása nem

26 27 28

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 186 p. Megjegyzem, hogy a konzuli szervezetet az idézett törvénycikk nem említi szó szerint. Például Kínával, Sziámmal és Japánnal kötött kereskedelmi szerződések alapján biztosított konzuli bíráskodáshoz való jogok

410

TESCHMAYER GÁBOR

egyéb, mint törvény alapján való egyes actus. Ha törvényben van az kimondva, hogy ezen consulátusok a magyar állam akaratából magyar alattvalók fölött bírói hatalmat nyernek: ez épen úgy a magyar állam akarata, mint ha a fennálló törvények szerint a király ruházná át rajok a 29 bírói hatalmat.” Az átruházás lényegét is abban látta, hogy abból a közjogi aktusból egyértelműen kitűnjön, hogy a magyar állam szuverén módon döntött. És ez a törvénytervezetből kétségkívül kitűnt. A konzulok rendőrhatósági hatáskör gyakorlásán keresztül cáfolta meg azt az állítását, hogy ha egy adott független állam valamely állami felségjogából származó jogosítványa gyakorlásával egy másik állammal közösen alapított szervet bíz meg, azzal elveszíti ezen felségjog vonatkozásában szuverenitását. Megerősítette azon értelmét a javaslatnak, amely szerint Ferenc József két uralkodói minőségében bíráskodik a közös konzulokon keresztül és a „császári és királyi” jelző nem egyéb, mint ünnepélyes hivatkozása ennek. Tévedésnek minősítette azokat az érveket, amelyek a konzulok által alkalmazott jogot, mint osztrák jogot értelmezik. Álláspontja szerint a korábban hatályban lévő anyagi és eljárási szabályok hatálya kerül kiterjesztésre a magyar honosokra is. Ezen gondolatmenet kapcsán fejtette ki nagyon világosan, hogy „a tényleges állapotot a magyar törvényhozás a maga souverain akaratánál fogva jogállapottá nyilvánította; és jogállapottá nyilvánította azért, mert ilyen kényes állapotokból való 30 kibontakozás csak lassan és fokozatosan eszközölhető.” Az Erdélyben, a Határőrvidéken és Fiumében hatályba léptetett osztrák törvények kapcsán jegyezte meg, hogy azok területi joggá váltak a recepció által. Beszédében utalt arra, hogy a létrehozni kívánt főtörvényszék nem közös bíróság hanem vegyes bírósági jellege van kizárólag mert, „a monarchia is nevez ki közös hivatalnokokat; de csak azon szervezeti hatalmánál fogva, melyet közösügyekre, közös hatóságok kezelésére az alkotmány ad. Ezek az ő kinevezési jogánál fogva kirendelt közegek, ezek azok a közös hatóságok, közös közegek, mert ezek a közös organismusba bele tartoznak. A kit Magyarország királya vagy kormánya önnön törvényadta hatalmából rendel ki, önnön államának hatalmával rendel ki mint hivatalnokot, bírót: az alkotmányunk szerint semmi tekintetben közös nem lehet. […] A vegyes bíróság az, a mely két állam külön hatalmából 29 30

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 191 p. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 194 p.


411

nyeri elkülönített tagjaival hivatali hatalmát. Nem a competentia teszi 31 tehát a hatóság közösségét vagy vegyességét, hanem az eredet.” Felszólalásának végén élesen és kritikusan fogalmazta meg az ellenzéki képviselők felé, hogy „Ily kilátások mellett, ily nagy hullámokat verő kérdéseket felvetni és nézetem szerint tévesen felvetni és ily nagy közjogi sérelmet csinálni, nézetem szerint, még akkor sem volna indokolható, ha azok az érvek több plausibilitással, vagy több belső valószínűséggel 32 bírtak volna.” Szilágyi előadását követő két napban több ellenzéki képviselő is reagált az elhangzottakkal kapcsolatosan. Hollaky Imre hozzászólása gyakorlatilag ugyanazokat a frázisokat tartalmazta, amelyeket a korábbi ellenvéleményen lévők reakcióban is megismerhetőek voltak. Új elemet a vitába nem vitt bele, főként személyeskedő stílusa miatt érdemben értékelni beszédét nem lehet. Hasonló véleményt tudok megfogalmazni Komjáthy Béla hozzászólásával kapcsolatosan is. Főként a miniszterhez címzett személyes kiszólásaival tarkított beszéde igazán csak az időhúzás részének tekinthető. Nem véletlenül jegyezte meg Szilágyi, hogy „a képviselő úr beszédének érdemére – ha ugyan van benne valami érdemleges, egyéb, mint annak bizonyítéka, hogy a törvényjavaslatot el sem 33 olvasta s beszédem tartalmát sem ismeri, a mint azt ki fogom mutatni.” Beöthy Ákos és Csatár Zsigmond is hasonló hangnemben, érdemben novumot elő nem hozva fűzték egymásba mondataikat. Folyamatos, sekélyes személyeskedés az ami beszédeiken jórészt fő motívumként végigvonul. Nem véletlenül utasította a házelnök a képviselőt, hogy „kérnem kell a képviselő urat, legyen szíves már a consuli bíráskodásról 34 is szólni.” Horváth Lajos rövid előadásában már inkább érintette érdemben a javaslatot. A tervezettel kapcsolatos ellenérveit két nagy csoportba gyűjtötte össze. Egyrészről visszatért arra, hogy a konzuli bíráskodás intézményével egy új közös ügy jön létre, aminek eredményeként Magyarország igazságszolgáltatási szuverenitása súlyos sérelmet szenved. Másrészről támadta az alkalmazandó jog bevezetésével, módosításával és visszavonásával kapcsolatban a törvénytervezetben az igazságügy-miniszter részére adni kívánt hatásköröket. Közjogi érveiben Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 195 p. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 19. – 198 p. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 20. – 210 p. 34 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 20. – 221 p. 31 32 33

412

TESCHMAYER GÁBOR

– még ha szavak szintjén nem is – de érdemében megismételte Apponyi érvrendszerét. A jogszabály tervezet 10.§ és 12.§-át támadva kifejti, hogy 35 a 10.§ első bekezdése és ötödik bekezdése széles teret enged egy miniszternek a törvényhozás feletti jogalkotói hatáskör gyakorlására. 36 Hasonló szabályozása miatt nem értett egyet a 12.§-ban foglaltakkal sem többek között azért, mert nincs rendelkezés arra vonatkozóan, hogy a magyar miniszternek kötelezettsége lenne tájékoztatást adni az országgyűlés felé. Szilágyi viszont-válaszában elmondta, hogy a széleskörű felhatalmazás megadása gyakorlati szempontból indokolt, hiszen teljesen rugalmatlanná válna a jogszolgáltatás ha minden egyes speciális, helyi viszonyokra vonatkozó szabályozást az országgyűlésnek kellene megtárgyalni. „[…] mert a törvény hatálya ki fog terjedni Afrikának alig feltárt tartományaira, a hol mi szintén consularis bíráskodást gyakorolunk; ki fog terjedni a Földközi-tenger összes partjaira, Egyptomtól kezdve egészen Marokkó legszéléig; ki fog terjedni Khinára, Japánra, Ázsia belsejére és a keleti tartományokra, nemcsak a Balkán félszigeten, hanem Ázsia azon részeiben is, a melyek az ottomán vagy persa uralom alatt állanak. Annyi rendkívülisége a viszonyoknak, annyi rendkívüli eltérés mutatkozik itt, hogy ezekre való tekintettel vagy folytonos sorozatát kellene hozni az apró magyar törvényeknek, vagy pedig követnünk kell azt az útit, a melyet, a mint lesz szerencsém 1891. évi XXXI. tc. 10. § 1. A consuli biróságoknál a magyar honosok jog- és cselekvési képessége és családi jogai, – ideértve az atyai hatalmat, a gyámságot és gondnokságot, valamint a házassági vagyoni jogot is, – továbbá valamely elhunyt magyar honos után az öröklési jog, ideértve a hagyatéki eljárást is, végre a magyar honosok által elkövetett büntetendő cselekmények: azon törvények és szabályok szerint itélendők meg, a melyek az államnak azon részében vannak hatályban, a melyben az illető magyar honosnak községi illetősége van, illetőleg volt. 5. A m. kir. ministerium a fenforgó nemzetközi és sajátszerü helyi viszonyokra való tekintettel a szükséghez képest bármikor elhatározhatja, hogy a jelen § első bekezdésében felsorolt jogviszonyokat tárgyazó törvények és szabályok kiegészittessenek, módosittassanak vagy hatályon kivül helyeztessenek. 36 1891. évi XXXI. tc. 12. § A consuli biróságoknál jelenleg hatályban levő törvények és szabályok közül azok, a melyek nem a 10. §-ban felsorolt jogviszonyokat tárgyazzák, a magyar honosokra vonatkozólag hatályban maradnak. Ezen felül a m. kir. ministerium a másik állam ministeriumával egyetértve és a közös külügyministerrel tartott értekezés után a 10. §-ban fel nem sorolt jogviszonyokra vonatkozó új törvényeknek és szabályoknak a consuli biróságoknál való hatálybaléptetését és ezeknek, valamint a jelen § első bekezdésében hatályban hagyottaknak kiegészitését, módositását és hatályon kivül helyezését elrendelheti. 35


413

kimutatni, más külföldi államok is követtek: tudniillik a kormánynak 37 felhatalmazást kell adni.” Példaként hozta fel a 1880. évi XXXVII. tc. 38 48.§-át, amely hasonló jogi megoldást tartalmaz és amely rendelkezés vita nélkül elfogadásra került. Horánszky Nándor, Irányi Dániel, Veszter Imre és Csanády Sándor ellenzéki képviselők felszólalásait követően a házelnök a vitát bezárta, azzal, hogy az igazságügyi-bizottság előadójának Bokross Eleknek, majd a módosító határozati javaslatokat beterjesztő Apponyinak és Polónyinak adott még szót a szavazást megelőzően. Bokross Elek beszéde elején Beöthy – a törvényjavaslat előterjesztése kapcsán megfogalmazott – eljárásjogi bírálatát utasította vissza. Megjegyezte, hogy a költségvetési aggályok sem megalapozottak, hiszen a főtörvényszék felállításával 5-7 új bírói kinevezésével járó személyi és dologi költségek finanszírozása a magyar költségvetésnek nem jelenthet komoly problémát. Ugyancsak reagált azon felvetésre, amely a konzulok büntetőbírói joghatóságára vonatkozik. „[…] a consuli bíróságok büntetőjogi jurisdictiot csakis kihágási ügyekben teljesítenek, míg ellenben vétségek és bűntettek 39 eseteiben fenmaradt a hazai bíróságok illetékessége.” Polónyinak az elsőfokú konzuli bíróság önálló, magyar bíró kinevezésre vonatkozó felvetését azzal utasította vissza, hogy az igazságügyi szuverenitás területi jog, amely az ország határain túl nem lenne gyakorolható, ha erre nemzetközi egyezmények nem jogosítanák fel a magyar államot. Tehát nem abszolút állami felségjogról van szó, hanem annak részjogosítványáról. „Ennélfogva nem absolut souveranitásról, hanem annak egy részletéről van itt szó. A nemzetközi szerződések külön partialis jogot adnak a consuli bíráskodásra. E partialis jog két irányban van korlátozva: először a jogesetek minősége szerint; és korlátozva van másodszor azon hatósági közegek tekintetében, melyet a nemzetközi jog 40 elismerni hajlandó.”

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 20. – 191 p. A magyar büntető-törvénykönyvek (1878:V. törvénycikk és 1879:XL. törvénycikk) életbeléptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. tc. 48. § Fiumét illetőleg felhatalmaztatik az igazságügyminister, hogy a magyar büntető-törvénykönyveket külön rendelettel léptesse hatályba, és ezen rendeletben a kihágásokat illetőleg, az ottani viszonyoknak megfelelő módosításokat megtehesse. 39 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 23. – 250 p. 40 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 23. – 251 p. 37 38

414

TESCHMAYER GÁBOR

Pontosan ebből az elméleti levezetésből és az ez alapján kialakult gyakorlatból következik, hogy a konzuli bíráskodást engedő államok nem az idegen állam önálló – nem a külügyi szervezet részeiként funkcionáló – bírái részére, hanem kizárólag a konzuljai részére ismerik el a bíráskodáshoz való jogot. Költségvetési és célszerűségi szempontból is vállalhatatlannak tartotta Apponyi javaslatát, mert ha minden konzul mellé egy magyar illetve osztrák bíró is kinevezésre kerülne, azzal a meglévő 103 konzul mellé 206 további hivatalos személy kerülne. Ezek költségei, főként az ügyforgalmi statisztikákkal kapcsolatosan elhangzottakra figyelemmel totális pazarlásként és fölösleges kiadásként jelentkeznének az egyébként sem gazdag állam büdzsé vonatkozásában. Összegezve álláspontját azzal zárta szavait, „[…] minthogy az első bíróságokra nézve a consulok feltétlen és kizárólagos alkalmazását absolute igazoltnak találom; minthogy a konstantinápolyi főtörvényszékben a helyes igazságszolgáltatásnak, a consuli bíráskodás javításának és dualisticus állásunknak megfelelő alkotást látok; minthogy a hazai jog oly alkalmazását, mint itt tervezve van, kielégítőnek és egyedül 41 helyesnek tartom: bátorkodom a javaslatot elfogadásra ajánlani.” Gróf Apponyi Albert, mint az ellenzéki álláspontok egyik vezérszónoka záró-felszólalásában kifejtette, hogy a kormány részéről nem került bebizonyításra az, hogy nem sérül az önálló magyar törvénykezési jog a konzuli bíráskodás területén. Legkritikusabbnak továbbra is azt látta, hogy nem kaptak érdemben kielégítő választ arra, hogy egyrészről arra a kérdésre, hogy miért a „császári és királyi” konzulokat illeti meg az igazságszolgáltatási jog valamint véleménye szerint tévesen került levezetésre a kiegyezési törvényből az, hogy a konzuli szervezet közös ügy. Mindezekből következően továbbra is állította, hogy ezzel a javaslattal új közös ügy kerül meghatározásra, amely ellentétes a történeti alkotmánnyal. Finomítva a határozati javaslatában leírtakat előadta, hogy kizárólag csak azt szeretnék, hogy ahol az ügyek száma indokolja, ott a magyar király által kinevezett „konzuli bíró” gyakorolja a bírói funkciót. Továbbra is fenntartotta nézetét arra vonatkozóan, hogy a jogorvoslatokat az első fokon hozott döntésekkel szemben magyar felső törvényszék, a magyar jog alapján bírálja el. Összességében vitathatónak és tévesnek tartotta Szilágyi előterjesztés melletti érvelését és indokait. „Tehát nem theoriák, nem példák alapján, hanem magának az alaptörvénynek világos 41

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 23. – 251 p.


415

szövege szerint nem tekinthető magyar bírónak; nem tekinthető kizárólag a magyar állam souverainitása képviselőjének az a bíró, a ki a közös külügyminister befolyása és szükségszerű beleegyezése mellett neveztetik ki. (Élénk helyeslés bal felől.) Ennek következtében nincs ott két külön bírói souverainitás, melyből megalakul a vegyes bíróság; hanem azon elemek, a melyekből ezen állítólag vegyes bíróság alakúi, már nem viselik magukon a magyar, illetőleg az osztrák állam charakterét; hanem azok is a közösség jellegével vannak ellátva. Itt tehát a vegyes bíróságnak alkatelemei sem létezvén, vegyes bíróság sem létezhetik; hanem van egyszerűen és egyenesen közös bíróság. Mert két közös elemből csak 42 közös jöhet létre.” Polónyi Géza a vita során elmondott utolsó beszédében – rengeteg személyeskedés és Szilágyi ellenzéki korában kifejtett nézeteinek felemlegetése mellett – a törvényjavaslat két paragrafusába kapaszkodva próbált érdemben még fel nem hozott ellenvéleményt megfogalmazni. A 43 7.§ kapcsán indulatosan ostorozta, hogy a közös külügyminiszter rendelkezési jogának beépítése lábbal tiprása a magyar függetlenségnek. Ugyancsak korábbi állításait látta visszaigazolni és megerősíteni abban, hogy az ülnökök kinevezésének joga sem magyar felségjog alapján történhet. Ezen felvetéseket Bokross Elek cáfolta meg, mert „ A consuli bíróságnál működő ülnökök, t. ház, nem bírák, hanem voltaképen szakértők charakterével bírnak. A kinevezési jog, ezen ülnökök alkamazásának joga, t. ház, nem a külügyminister hatáskörének tartatott fenn, hanem azokat a török birodalomban a consul ajánlatára egy évi tartammal kinevezi a konstantinápolyi nagykövet; Marokkóra, eddig Tunisra, Egyptomra is, egyszóval az északafrikai úgynevezett berber tartományok számára pedig kinevezi az egyptomi generalconsul. Ennélfogva itt nem a külügyministernek bírónevezési jogáról van szó, hanem arról van szó, hogy az egyptomi nagyconsul és a konstantinápolyi nagykövet alkalmazhassanak véleményező szakértő ülnököket, azok mellé 44 a consulok mellé.” Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 23. – 263 p. 1891. évi XXXI. tc. 7. §: A szervezési szabályokat, a mennyiben a jelen törvény nem intézkedik és az ügyviteli szabályokat a consuli biróságok részére a közös külügyminister, a két állam ministeriumával egyetértve, rendeleti uton fogja megállapitani. A biróságok határozatainak hozatalánál a birói rendes létszámhoz nem tartozó ülnökök közremüködése is elrendelhető. 44 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 283 p. 42 43

416

TESCHMAYER GÁBOR

A törvénytervezet vitájának záróbeszédében Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter első előadásában kifejtettekre építve az időközben elhangzott ellenzéki kritikákat cáfolta meg. Kiindulásként azon állításokat és gondolatmenteket utasította vissza, amelyek a konzul bírói funkcióját, mint a magyar belügyi szervezetrendszer integráns részét képező jogkörként fogják fel. „[…] sehol Európában, sehol Amerikában nincs ez a felfogás a consuli szervezetről. Mindenütt úgy tekintik, hogy a consuli szervezet a külügyi szervezetnek integrális alkatrésze és nem a belügyi szervezetnek, Mindenütt a külügyi szervezet alkatrészének tekintik. […] A consulok soha sem tekinttettek a bírói szervezet kiegészítő részének, soha sem állottak a bíróságokra vonatkozó szabályok alatt; hanem mindig a külügyministerium szervezetébe voltak beolvasztva, nálunk és a külföldön 45 mindenütt, még az úgynevezett consuli bírák is.” Részletesen vezette le a konzuli feladatokból – anyakönyvi feladatok, közhitelességgel kapcsolatos feladatok, gyám- és gondnoki feladatok, tengeri-hajózási feladatok –, hogy azok nagy része belügyi, közigazgatási hatáskörbe tartozó volt, de fel sem merült, merülhetett, hogy a belügyi szervezet felügyelete alá kerüljön az irányítás. A külföldi példákban is álláspontja megerősítését látta. „Nem, t. ház! Azokat a consuli bírókat nem nevezi ki az igazságügyminister ellenjegyzése mellett a monarcha; hanem kinevezi a külügyminister, úgy Belgiumban, Francziaországban, mint Németországban, sőt Angliában is. Azok a tisztán bírói teendőket gyakorló consulok épúgy, mint a külügyi hivatalnokok, visszahívhatók s 46 ugyanazon fegyelmi szabályok alá esnek.” A közös szervezet kérdése tárgyában is megerősítette a korábban kifejtett véleményét. „A consuli szervezetre nézve a törvényjavaslat is és az igazságügyi kormány is azt az álláspontot foglalta el, hogy a consuli szervezet közös; tehát közös orgánum, a közös orgánum minőségének 47 minden következményével.” Apponyira visszahivatkozva idézte fel a gróf szavait, amelyben a törvénytervezet nemzetközi szerződési jellegével kapcsolatban – bár ellenérvként felvetve – elismerte, hogy többek között például a Sziámmal kötött kereskedelmi szerződés becikkelyezéséről szóló 1871. évi XXVIII. tc.-ben a közös konzulok vannak feljogosítva bírói funkcióval és ez a közös konzuli szervezeti minőségből következik. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 285-286 p. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 287 p. 47 Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 288 p. 45 46


417

„Hát, t. ház, ha egyszer áll az, hogy a szervezet közös és közös volt 1867 48 előtt is: akkor ez az ellenvetés minden súly nélküli.” Kitér záróbeszédében arra is, hogy nem kerülhető meg a közös külügyminiszter a kinevezés tekintetében, mert a főtörvényszék bírái csak, mint kinevezett konzulok lesznek jogosultak a diplomáciai és konzuli kiváltságokra és mentességekre. Ezek hiányában feladatukat ellátni nem tudnák. A befejező részben – az érdemi kérdésekre adott válaszokat követően – nem tért ki a személyeskedő megjegyzések megválaszolása elől és éles, csípő visszavágásokat adott az ellenzéki felszólalóknak. Záró gondolatai méltóak erős, határozott és megalkuvást nem tűrő jelleméhez:„Mi pedig, a kik bízunk intézményeink szilárdságában; bízunk abban, hogy alkalmasak nemzeti érdekeink fentartására és megvédésére; kik a nemzetet erősnek és eltökéltnek tartjuk arra, hogy tudjon jogával élni és érdekeit érvényesíteni: (Zajos tetszés jobb felől.) az ily ijesztgetésnek, ily nagy romlás jövendőlésének, kivált ha ily libegő politika kíséretében jelenik meg, nem hiszünk. Ajánlom a törvény49 javaslatot elfogadásra.”

III. A konzuli bíráskodás szabályozásáról szóló törvény kapcsán felmerült vita során az ellenzék képviselői hatalmas vehemenciával támadták az előterjesztést és – sokszor személyeskedő hangnemben – az előterjesztő személyét is. Az össztűznek azonban véleményem szerint nagyobb volt a füstje, mint lángja. Releváns jogi érvek nem igazán kerültek megfogalmazásra. Valójában aktuális politikai csatározásra került közjogi „problémaköntös”. A pragmatica santcio és a kiegyezési törvény által Magyarország és Ausztria közötti közös ügyek kérdésköre volt a fő vitapont. Az ellenzék további kritikái is erről a tőről fakadtak. Bár abban igaza volt az ellenzéki felszólalóknak – mégha ez érdemben nem is változtat véleményemen –, hogy ellentétben Szilágyi szavaival, a konzuli szervezet, mint közös orgánum nem szerepelt szó szerint a kiegyezési törvényben. A miniszteri érvelés azonban egyéb 48 49

Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 291 p. Országgyűlés Képviselőházi Napló – 457. országos ülés 1891. február 24. – 291 p.

418

TESCHMAYER GÁBOR

vonatkozásokban rendszerezett és releváns válaszokat fogalmazott meg a két határozati javaslatban felvetettekre. Összegezve a dolgozatban megvizsgált tárgyalássorozaton elhangzottakat a szerzőnek határozott álláspontja jórészt egybeesik Szilágyi Dezsőjével. Ausztria konzuli szervezetének 18. század első harmadában történő kialakulását követően, figyelemmel a nemzetközi egyezményekre, kapitulációs szerződésekre és a nemzetközi szokásjogra, a konzuli szervezet a külügyminiszter irányítása alá tartozott. Nem véletlenül mondja a miniszter, hogy a „viszony legfontosabb kérdései felvettettek és különösen megmagyarázhatatlan volna az, hogy a magyar képviselőházban a háznak két ellenzéki oldala oly felfogást tanusít a consuli bíráskodás és consuli intézmény iránt, a mely sem ezen intézményben – úgy, a mint az törvény szerint fennáll – sem sehol Európa művelt államai hasonló intézményeiben semminemű alapot nem talál.” Ezt a tényleges állapotot örökölte meg a kiegyezési törvénnyel Magyarország is. Szilágyi viszont nem véletlenül érvelt amellett, hogy bár a szervezet közös, de a konzuli funkciókból az bírói funkció nem válik közössé. Még akkor sem, ha azt a közös külügyminiszter által kinevezett konzul látja is el. Az első fokon eljáró konzul a magyar igazságügyi szuverenitásból fakadó jogosítvány gyakorolójaként pontosan ezen törvényből következően kapta felhatalmazását a bíráskodásra. Tekintettel arra, hogy az országgyűlés a legfőbb népképviseleti szerv, nem volt szükséges uralkodói – magyar királyi – kinevezési aktus erre vonatkozóan. Nem a közös külügyminiszteri konzuli kinevezés, mint aktus teremtette meg a jogalapját az igazságszolgáltatási jogkör gyakorlásának. Ugyanez igaz a főtörvényszékre is. A magyar igazságügy-miniszternek előterjesztési joga volt a főbírói posztokra vonatkozóan és a magyar szuverenitás még akkor sem csökkent, ha a kinevezéshez a törvény 5.§-a alapján a külügyminiszter egyetértése volt szükséges. A bíróság vegyes jellegét egyértelművé teszi – minden kritika ellenére – hogy „a főbirói állások egyenlő számú magyar és osztrák honosokkal töltendők be.” Nagyon világosan fejti ki Beksics is fentebb idézett mondataiban, hogy nem a két állam szuverenitása egyesül, hanem csak a konzuli bírói funkció fuzionál egymással és csak a szervezet közös. Az alkalmazni rendelt jog esetében pontosan e törvény teremtette meg a magyar törvények alkalmazásának kötelezettségét. Természetesen ez csak azon területeken történhetett meg, amelyekre vonatkozóan törvényekkel rendelkezett


419

Magyarország. Szilágyival egyetértve kijelenthető, hogy egy közel két évszázados szokásjog minden vonatkozását egyik pillanatról a másikra magyar törvényekre kicserélni nem lehet. Főként, ha adott esetben – például váltó ügyek vagy polgári eljárásjog – nincs hatályos magyar törvény. Álláspontom szerint kijelenthető, hogy a törvény megalkotásával a magyar törvényhozás egy több évtizedes hiányt pótolt. A törvény készítőjeként Szilágyi Dezső a jogterületen évszázadok alatt kialakult ténylegességet ötvözte a magyar jogfejlődés kiegyezéskori eredményeivel. Megalkotott egy olyan törvényt, amely alapján a konzuli jogszolgáltatás területén létező kaotikus helyzet orvoslásra kerülhetett. Így van ez, még akkor is, ha tudjuk, hogy a konzuli bíráskodás gyakorlása – országonként változó időpontokban – de a törvény 1898. évi hatálybalépést követő negyedszázad múlva gyakorlatilag megszűnik világszerte. A dolgozatom címében feltett kérdésre ezek után azt hiszem egyértelmű a válasz: az ellenzék részéről a vita felesleges hullámkeltés volt.

SUMMARY Thoughts on the public debate evolved from consular jurisdiction regulation according to the XXXI. law article of year 1891.

The law regulating consular jurisdiction raised a huge debate, members of the opposition vehemently attacked the proposal and – often in high personal tone – the referring person as well. In my opinion, the offense was higher in smoke than in flame. Relevant legal arguments have not really been drawn up. In fact, the current political battle has been hidden by a “public robe”. By the Pragmatica Sanctio and the Settlement Act., the main discussion point was the issues of common concerns between Hungary and Austria. Additional criticisms of the oppositions also arose from this root. Although speakers of the opposition were right – even if it is not substantially changed my opinion –, that in counter to Szilagyi’s words, the consular organization as a common organ was not included literally in the Settlement Act. However, the Ministerial argument in other

420

TESCHMAYER GÁBOR

aspects formulated systematic and relevant responses for the two issues rose in the resolution proposal. To sum up what has been said in the thesis regarding the analyzed negotiations, the author’s definite position largely coincides with the one of Dezső Szilágyi. After the development of Austria’s consular organization during the first third of the XVIII. century, subject to international conventions, capitulation treaties and customary international law, the control of consular organization belonged to the Foreign Affairs Minister. This actual state was inherited by Hungary with the Settlement Act. Szilágyi is not accidental argues that although the organization is common, but from the consular functions the judicial function will not become shared. Even if it is provided by the consul, appointed by the common Foreign Affairs Minister. The consul of first instance – exercising powers of Hungarian judicial sovereignty – has been taken his mandate to the judging resulting exactly from this law. Given that the Parliament is the main organ of popular representation, there is no need for the royal nomination of this act. It was not the common foreign consular appointment, as an act that provided a legal basis for the exercise of judicial discretion. The same is valid for the General Court, too. The Hungarian Minister of Justice has the referral right regarding the chief judges, and the Hungarian sovereignty was not decreasing even if to the appointment the consent of the Foreign Affairs Minister was required on the basis of Act. § 5. Beksics is very clearly explained in the above quoted phrase, that not the sovereignty of two states allies, but only the consular judicial function merges, and only the organization remains common. In case of the applicable law, exactly this Act created the obligation of applying the laws in Hungary. Of course, this could happen only in those areas for which Hungary provides laws. Agreeing with Szilágyi it can be stated, that all aspects of a nearly two centuries customary law can not be replaced from one moment to another Hungarian laws. Especially if there is no current Hungarian law – such as transmission cases or civil procedure. To sum up my point of view, it can be stated that with creating this law, the Hungarian legislation fills a gap of decades. As the creator of the law, Dezső Szilagyi combined the actuality developed over the centuries and the results of Hungarian law development of that period. He created a law, in which the existing chaotic situation in the consular jurisdiction could be remedied. This is true, even if we know that the exercise of consular jurisdiction – points in time vary from country to country – but a quarter century later after entry


421

into force in 1898, the law practically disappears around the world. To the question posed in the title of my thesis, I think the answer is clear: unnecessary “wave hatchings”.

VALÓDI VIHAR VAGY FELESLEGES HULLÁMKELTÉS? GONDOLATOK A KONZULI BÍRÁSKODÁS SZABÁLYOZÁSÁRÓL

Recommend Documents