MINDENRE VAN ERŐM A KRISZTUSBAN
MAROS-MEZŐSÉGI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE
Választások adventje Szinte közhelynek számít, de minden adventi időszak kezdetén hallhatjuk egyházközségeink szószékeiről azt a gondolatot, hogy az adventi várakozás nem paszszív időtöltés, hanem nagyon is aktív periódus kell hogy legyen. Felkészülünk Les Zoltán főszerkesztő karácsony ünnepére, és ennek a felkészülésnek nem a külsőségekben kell elsősorban megnyilvánulnia, hanem az állandó Istenre való figyelésben, és az ebből fakadó tettekben. Amilyen a várakozásunk, olyan lesz az ünnepünk is. Az idei advent azonban többről szól, és meghatározhatja az előttünk levő néhány év egyházi életét. Az idei advent a választások adventje. E lapszámunk megjelenésekor már túl leszünk az országos elnökválasztás első fordulóján, és készülődünk a második, mindent eldöntő fordulóra. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az emberek nagy többségének kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ki lesz a következő államelnök. Az én életem úgysem fog jobbra változni, úgysem számít az én szavazatom, nem befolyásolhatom a nagypolitikát – a kiábrándultság, csalódottság szavai ezek, nagyon sokszor valós tapasztalatokon alapszanak. Egy fecske nem csinál nyarat, tartja az ősi mondás, egy szavazat nem számít, mondja a csalódott választó. Azt, hogy ez a vélemény mennyire sarkított legjobban azok az esetek bizonyíthatják, amikor szó szerint néhány szavazaton múlik
az, hogy ki viszi el a pálmát. Van azonban az adventi időszakban egy másik választás is, amely egyházi életünk elkövetkezendő három évét sokkal inkább meghatározza, ez pedig a decemberben esedékes presbiterválasztás. Egyházunk elöljáróiról döntünk, azokról, akiknek feladata (a lelkipásztorral közösen) gyülekezeteink vezetése, gyermekeink tanítása, betegeink meglátogatása, a keresztyén hit megélése és hirdetése. A szomorú az, amikor ezt a választást is ugyanaz a passzivitás jellemzi, mint a világi választásokat. Pedig itt igazán nem lehet azzal takarózni, hogy „az én szavazatom nem számít”. Nem csak lehetőség, de kötelességünk is komolyan venni saját közösségünk problémáit, és olyan vezetőket állítani egyházközségeink élére, akik az anyaszentegyház érdekeit saját, önös emberi érdekeik felettinek tartják. A változás mindig az egyénben kezdődik: Isten mindig az egyént szólítja meg, számunkra sokszor érthetetlen módon nem mondja azt, hogy egy ember nem számít. Ő utánamegy a századik elveszett juhnak, és visszaviszi nyájához. Ha Istennek ennyire fontosak vagyunk, századikként, elveszettként, akkor higgyük el bátran, hogy a mi véleményünk is számít az igazán nagy dolgokban. Legyen tehát ez az előttünk levő advent a befelé fordulás mellett az aktív várakozás időszaka is, melyben nemcsak egyénként, de közösségként is épülhetünk, gazdagodhatunk.
II. évfolyam, 19. szám 2014. november
A tartalomból:
Te kézen fogsz, és hazavezetsz Károly Károly áhítata
2
Presbiterválasztás 3 Egyházunk törvénykönyvéből
Adventi kaland Veress László írása
4
Tegnap harangoztak, holnap harangoznak Kiss Szabolcs beszámolója
5
Lehet, vagy nem lehet? Szabó László beszámolója
6
Test és lélek Gállné Szabó Tünde írása
7
2
Maros-Mezőségi Kéve
Te kézen fogsz, és hazavezetsz
Károly Károly református lelkész, Madarasi-Fekete
A hit világában, Jézus mellett át szabad élnem reményvesztett pillanatokat, mert akkor az addigi reménységünknél egy mélyebb reménységre tudunk találni. Mária és Márta reménykedtek, hogy Jézus hátha megérkezik. Ez a reménységük elfogyott, mikor Jézus késett. Gondoljunk arra, hogy mit élhettek át. Az emberi érzésekkel mennyire nem értették meg Jézust.
„Küldének azért a testvérek ő hozzá, mondván: Uram, ímé, akit szeretsz, beteg. Jézus pedig, amikor ezt hallotta, monda: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” (Ján 11, 3-4, olvasásra Ján 11, 145) A beteg Lázár Jézus barátja. Jobb ilyen sorrendbe tenni a történet építőkockáit, mert Lázár betegen is Jézus barátja és erről az oldalról nézve tudunk mit kezdeni a feszültséggel. Tudjuk, ez egy folyamat, nem könnyű lecke, nekirugaszkodunk, de élet, halál kérdésében, ahogy a történet is elénk tárja, csak emberek vagyunk. De Jézus barátai. A mai evangélium erőteljesen hoz két világot, emberit és istenit. Érzelmi, emberi világot és a hit világát. Megjelenik a két világ Jézus szavaiban, de azokéban is, akik érintkeznek vele. És nemcsak megjelenik, hanem ellentmondásokat is hoz. Hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat feloldani? 1. Mária és Márta üzenetet küldött Jézusnak, mert olyan helyzetben találták magukat, aminek a határait nem volt erejük kifeszíteni. Beteg lett a testvérük. A betegség kényelmetlen, mert érezzük, hogy beszükít. Egyetlen vágyunk, hogy meggyógyuljunk. Üzenetet küldünk Jézusnak, mert akarjuk, hogy most is tudjon rólunk. Mert a sátán azt súgja, hogy Jézus kiejtett a kezéből. Üzentél már Jézusnak vagy tényleg hiszel a sátánnak és zúgolódsz magadban? 2. Mária és Márta Jézus szeretetét kéri. Az ember legfőbb vágya, hogy biztonságban
érezze magát, hogy szeressék. A beteg és a hozzátartozója fél, mert habár mindent megtesz, ez mégsem elég, ezért Jézus szeretetére van szüksége. A lelkünkben minél nagyobb a szeretet, annál kevesebb a félelem, de ez sajnos fordítva is igaz. „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (1Ján 4,18a). Érezted már, hogy csak azért viselhetted a betegséget és a beteg gondozását, mert Jézus ajándékozott meg minden nap az ő szeretetéből? 3. A legtöbb esetben már csak kiáltani tudunk. Ez is a megedződés része. A történet fontos eseménye, hogy Lázár meghal. Nem a tetőpont, habár legtöbbször a végső állomásnak gondoljuk a halált. A betegségben vagy a halálban a hit világa azt mondatja velem, hogy Isten magához hív, hogy Isten üdvözíteni akar. Ott él bennem a feltámadás hite. De ezzel együtt ott él bennem az emberi világ is. Átélek reményvesztett pillanatokat. „Mi lesz velem ezután, hogy alakul nélküle az életem, ezt nem fogom kibírni”. A hit világában, Jézus mellett át szabad élnem reményvesztett pillanatokat, mert akkor az addigi reménységünknél egy mélyebb reménységre tudunk találni. Mária és Márta reménykedtek, hogy Jézus hátha megérkezik. Ez a reménységük elfogyott, mikor Jézus késett. Gondoljunk arra, hogy mit élhettek át. Az emberi érzésekkel mennyire nem értették meg Jézust. Megtörténik, hogy úgy maradsz Jézus mellett és úgy várod őt, hogy közben nem tudod emberileg megérteni, elveszíted a reménységet. Jézus megérkezik, Ő a Reménység, feltámasztja Lázárt, a négynapos halottat. Mária és Márta elveszítette azt a reménységét, hogy Jézus beteget gyógyít, de találkozott azzal a reménységgel, hogy Jézus halottakat támaszt fel. 4. Mindez az Isten dicsőségére történt, hogy némelyek higgyenek. Az emberi érzelem világából Jézus vezet át a hit világába. Egyszerűen olyan dolog történik, ami nem szokványos az emberi észnek. Most amikor a temetőkertekben emlékeztünk, találkoztunk a halál élményével, rájövünk, hogy az életünket másképp kellene élni, talán a sok teher miatt reményvesztettnek érezzük magunkat, engedjük-e Jézusnak, hogy a halál igézetéből átvezessen egy nagyobb reménységre, az élet igézetébe? Hogy miközben emberi érzéseim, erőm cserben hagynak, addig megtalál engem, akiről hiszem, hogy „Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala” (Ján 11, 27) Ámen.
II. évfolyam, 19. szám
3
Presbiterválasztás Idén decemberben egyházunkban tisztségviselőket választunk. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokak számára nem teljesen tiszta az, hogy mi is egy presbiter feladata, mik a kötelességei. Az alábbiakban egyházi törvénykönyvünk a presbiter személyéről és a presbiter- illetve gondnokválasztás menetéről szóló részeit közöljük. Reméljük, ezzel segítünk abban, hogy egyházközségeinkben a megfelelő személyeket válasszuk a megfelelő feladatra.
Az Erdélyi Református Egyházkerület címere
C) A presbiter 28.§. A presbiter az egyházközség lelki, szellemi és anyagi ügyeinek intézésében, az egyházi önkormányzat gyakorlásában és az egyházi fegyelem fenntartásában közreműködő egyházközségi tisztségviselő. A presbitereket az egyházközség választójogosult tagjai a választhatóság jogával bíró, köztiszteletben álló, 25. életévüket betöltött egyháztagok közül választják, akik az istentiszteleteken rendszeresen részt vesznek, úrvacsorával rendszeresen élnek, az egyház munkáiban közreműködnek, az egyház rendtartásait és jogszabályait tiszteletben tartják és tisztes családi életet élnek. Kötelességei: a) őrködik az igehirdetés, a vallástanítás és a gyülekezetépítés jó rendje fölött; b) támogatja a lelkipásztort minden irányban egyházvédő és egyházépítő munkájában; c) részt vesz a presbitérium gyűlésein, tanácskozásain és mindenfajta presbiteri továbbképzőn; d) közreműködik a presbitérium által alkotott bizottságokban, s külön megbízatások esetén azok teljesítésében eljár;
e) buzdítja az egyházközség tagjait az egyház iránti kötelességeik teljesítésére, a híveket szeretettel figyelmezteti Isten törvényeinek megtartására, meginti azokat, akik rendetlenül élnek (1Thessz 5,14); f) rendszeresen látogatja az egyházközségnek felügyeletére bízott tagjait, különösen az elhagyatottakat, betegeket, a lelkigondozói és missziói munkában a lelkipásztornak segít, látogatásairól a lelkipásztornak jelentést tesz; g) mind magán-, mind családi életében az egyház iránti törhetetlen ragaszkodásával, tisztes magaviseletével, az istentiszteleten való buzgó részvétellel, a sákramentumokkal való éléssel az egyháztagok előtt példát mutat. 29. §. Elveszíti tisztségét az a presbiter, aki: a) három egymás után következő presbiteri gyűlésen nem jelenik meg, és elmaradását a presbitérium felhívásának kézbesítésétől számított 15 nap alatt nem igazolja; b) aki vonakodik a számára kiosztott munkát teljesíteni; c) aki elhanyagolja az istentiszteletek látogatását; d) aki nem él rendszeresen úrvacsorával; e) aki akár házasságkötésénél, akár – vegyes házassága esetén – nemén lévő gyermekeinek református nevelésében és taníttatásában egyházunk kárára jár el. Ezek a mulasztások és cselekedetek a presbiteri tisztség – presbitériumi vagy fegyelmi határozattal történő – elvesztését vonják maguk után. 30. §. A presbiter az egyházközségtől fizetést nem kaphat. Az egyházközség főállású tisztviselője – kivéve a Kánonban meghatározott eseteket – presbiter nem lehet. A presbiterek választásáról 40. §. A lelkipásztort, a kántort és a presbitereket az egyházközség választásra jogosult tagjai választják; a főgondnokot és a gondnokot a presbitérium titkos szavazással választja; a többi egyházközségi alkalmazottat a presbitérium alkalmazza és bocsátja el. 42. §. A presbiterek szolgálati ideje 6 év, oly módon azonban, hogy fele részük 3 évenként kilép. Az első választás alkalmával a kilépőket sorshúzás útján kell meghatározni. Később mindig azoknak a helye üresedik meg, akik a hatévi szolgálati időt kitöltötték. Az egyházközségi főgondnokot, gondnokot és pótpresbitereket 3 évre választják. (folytatás az 5. oldalon)
A presbiter az egyházközség lelki, szellemi és anyagi ügyeinek intézésében, az egyházi önkormányzat gyakorlásában és az egyházi fegyelem fenntartásában közreműködő egyházközségi tisztségviselő. A presbitereket az egyházközség választójogosult tagjai a választhatóság jogával bíró, köztiszteletben álló, 25. életévüket betöltött egyháztagok közül választják, akik az istentiszteleteken rendszeresen részt vesznek, úrvacsorával rendszeresen élnek, az egyház munkáiban közreműködnek, az egyház rendtartásait és jogszabályait tiszteletben tartják és tisztes családi életet élnek.
4
Maros-Mezőségi Kéve
Adventi kaland
Veress László református lelkész, Marosszentkirály
Kellenek ezek a kis örömök, izgalmak és kalandok az ember életébe! Isten bizonyára nem irigyli tőlünk életünk ártatlan örömeit. De arra is figyelmeztet, hogy a nagy rohanásban, az izgalom és a kaland lázas keresésében ki ne maradjon életünkből életünk legnagyobb, legszebb és legszentebb kalandja: a Vele való találkozás.
Adventben vagyunk. Az év utolsó hónapjában gyakran elhangzik ez a mondat. Vele együtt az is, hogy ez a latin eredetű szó „eljövetelt” és „megérkezést” jelent. Az adventi idő a várakozás ideje, a Jézus érkezésére való előkészület időszaka. Ilyenkor – legalább négy héten át – újra és újra szóba kerül, hogy valójában egész életünk adventben telik el: naponta készen kellene lennünk arra, hogy az érkező Jézust befogadhassuk. Aztán eltelik az adventi időszak, és minden visszakerül a „rendes kerékvágásba”, azaz marad minden a régiben. És egy újabb esztendőig nem használjuk többé ezt a kifejezést. Lelkipásztorok és hitoktatók olykor bosszankodvanevetve mesélik, hogy bár évente elmondják a gyerekeknek, hogy mit jelent az advent szó, mégis a megkérdezettek évről-évre úgy tesznek, mintha először hallanának róla. Bár olyan nagyon hangsúlyozzuk, hogy egész életünk adventben telik el, magát a szót csak olyan ritkán használjuk, hogy értelméről és az ünnep üzenetéről folyamatosan megfeledkezünk. Mostanában figyeltem fel arra, hogy egészen másképp van ez az angol nyelvben, ahol maga az advent szó bizonyára nem szerepel sűrűbben a köz- és egyházi nyelvben, mint nálunk, mégis a kifejezés nagyon gyakran előfordul a számtalanszor használt ’adventure’ szóban, ami kalandot jelent. Elgondolkodtatott ez a különös egybeesés: advent-adventure, adventkaland: vajon több köze is van egymáshoz a kettőnek, mint egy egyszerű egybecsengés? Egy lehetséges kaland elé mindig nagy várakozással tekintünk. Legyen az egy hegyi gyalogtúra, vagy váratlan lehetőség vitorlás hajón keresztülszelni az Atlanti-óceánt; ejtőernyőzés vagy búvárkodás: a kalandban benne van az újnak, a soha nem tapasztaltnak az öröme és feszültsége, egy olyan izgalom, amit gyerekként talán éppen az angyalt várva éltünk át először. A kalandhoz ugyanakkor hozzátartozik a kockázat is. Nem ritkán egyenesen az életét kockáztatja az, aki kalandot akar átélni. Kalandra vágyni annyit jelent, mint sóvárogni valami újra, valami szokatlanra. Aki kalandot él át, az, ha csak rövid ideig is, de megszabadul a hétköznapok szürkeségétől, kilép a mindennapok taposómalmából, és valami olyan újszerű élménynek lesz a részese, amit elfelejteni többé nem lehet. Ebből a szemszögből nézve valóban szoros a kapcsolat az advent és a kaland között. Adventben élni annyit jelent, mint várni, valami
újra, valami szokatlanra, vágyakozni valami olyan meghatározó élményre, ami gyökeresen átalakítja életünket. Mégis van egy alapvető különbség a kaland és az advent lényege között. A kaland mindig mozgalmasságot, pattanásig feszült idegeket jelent. Az advent viszont az elcsendesedésnek, a megnyugvásnak az ideje. Adventet ünnepelni annyit jelent, mint a nagy rohanásban, a kis hétköznapi kalandok forgatagában egy kis időt szánni a csendre, a nyugalomra. Sajnos éppen ez az, amit olyan nehéz megtenni! A nagy rohanásban alig van időnk az elcsendesedésre. Márpedig az érkező Jézust csak ebben a csendben lehet felismerni. Izráel népe hosszú évszázadokon keresztül várakozott a megígért Messiásra. Várták őt megrendítő nagy vágyakozással és szenvedélylyel. Személyes életük és népük életének nagy kalandját várták tőle. Annyira várták, hogy amikor végre megérkezett, már nem ismerték fel. Forgalmas hétköznap volt az, amikor a megígért Megváltó végre megérkezett. Nagy volt a nyüzsgés Betlehemben: a népszámlálásra érkezők életét most ez töltötte be, és abban a zsibvásárban nem vették észre a beteljesülő próféciákra utaló egyértelmű jeleket! Ma ugyan nem jár ilyen felfordulással egyegy népszámlálás, és az ilyen jellegű bürokratikus rendelkezéseket a hatóságok nem is időzítik erre az időszakra. A mai ember viszont megtalálja magának az alkalmat a nyüzsgésre. A szuper- és hipermarketek csillogó-villogó világa az izgalomnak, az újszerűségnek azt az ízét próbálja nyújtani az átlagemberek sokaságának, amit a kevesek a vitorlázásban, az ejtőernyőzésben vagy a búvárkodásban találnak meg. Kellenek ezek a kis örömök, izgalmak és kalandok az ember életébe! Isten bizonyára nem irigyli tőlünk életünk ártatlan örömeit. De arra is figyelmeztet, hogy a nagy rohanásban, az izgalom és a kaland lázas keresésében ki ne maradjon életünkből életünk legnagyobb, legszebb és legszentebb kalandja: a Vele való találkozás. Az adventi időszakban igen sok elfoglaltságunk lesz. Keressük az alkalmat az elcsendesedésre is! Ha testünk gondozását magától értetődő és fontos feladatnak tartjuk, akkor fordítsunk naponta pár percet lelkünk ápolására is! Szakítsunk naponta egy kis időt a csendességre, a Szentírás olvasására, az elmélkedésre és az imádkozásra is. Ezekben a csendes pillanatokban lép be életünkbe Jézus, hogy életünk minden örömét igazán gazdaggá tegye.
II. évfolyam, 19. szám
5
Tegnap harangoztak, holnap harangoznak... Több éves csend után 2014. október 4-én ismét megszólaltak Mezőpagocsa református harangjai. Hálaadó istentiszteletre hívogattak a felújított harangláb felszentelése alkalmából, melyen főtiszteletű Kató Béla püspök úr hirdette Isten Igéjét a 69. Zsoltár alapján. A gyülekezetet nagytiszteletű Jakab István esperes úr és a pagocsai ortodox lelkipásztor köszöntötte, a déli harangszó és a nagysármási fúvószenekar szolgálata után ünnepi ebédre került sor a pagocsai kultúrotthonban. Az Uzdiszentpéteri Missziós Egyházközséghez tartozó szórványok közül a legkevesebb gyülekezeti tagot számlál a mezőpagocsai, összesen nyolcat. 2014 tavaszán az esperesi vizitációs bizottság megállapította, hogy a harangláb állapota egyre romlik, az értékes, szép hangzású harango-
Fotó: Vetési László
kat meg kell menteni. Ennek érdekében, ott azonnal a község lakosaihoz fordultunk segítségért, akik támogatásuk felől biztosítottak. Így indult el a romos harangláb közös erővel történő javítása. A felújítási munka során több kérdés is megfogalmazódott, többek között az is, hogy érdemes-e egyáltalán felújítani a haranglábat. A kérdésre az egyházközség történelmi tényeiből is keresve a választ, felkutattuk a pagocsai gyülekezet jegyzőkönyveit, melyekben érdekes adatokra leltünk. Egy 1967-ben, a pagocsavölgyi gyülekezetben feljegyzett közgyűlési határozat szerint a haranglábat Mezőpagocsáról PagocsaVölgyébe kell költöztetni, mivel Pagocsán már nagyon kevés gyülekezeti tag él. Annak ellenére, hogy az idők során többször is próbálkoztak a harangok eltávolításával, ma még mindig ott áll a 120 éves harangláb, mely túlélt két világháborút, és Isten gondviselésével és kegyelméből most ismét megújulhatott. Mindez igen beszédes számunkra és hisszük, hogy az Úr Isten az Anyaszentegyházát építőket Pagocsán is szeretné látni és megtartani. Úgy ahogy ennek bizonyítékát láthatjuk a múlt századokban is. Egy 1893-as presbiteri határozat szerint a haranglábat Vályi János lelkipásztor idejében helyezték és építették mai helyére, mely akkor a református iskola területe volt. (folytatás a 8. oldalon)
Presbiterválasztás (folytatás a 3. oldalról) A pótpresbiterek száma a presbitérium létszámának egynegyede. 43. §. A presbiterek, főgondnokok, gondnokok és pótpresbiterek ciklusuk lejárta után újraválaszthatók. 44. §. Annak a helyébe, aki a 3 évenként tartandó rendszeres választások közötti idő alatt presbiteri tisztségét elveszíti, más egyházközségbe költözik, lemond vagy meghal, az elnökség a pótpresbiterek közül a sorrendben következőt hívja be szolgálatra. A pótpresbiterek közül behívott presbiter szolgálati ideje addig tart, ameddig azé tartott volna, akinek helyére lépett. A presbitériumnak a presbiteri tiszt megüresedését kimondó határozata ellen az Egyházmegyei Tanácshoz, a pótpresbiter behívása ellen a presbitériumhoz lehet fellebbezni. 47. §. Ha a választás ellen az egyházközség választásra jogosult tagja közül valaki panasszal él, és ha a választási jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a
választás törvényellenesen folyt le, vagyis: a) a választásra kitűzött napot megelőzően két vasárnap nem hirdették ki; b) a szavazás nem az érvényes választói névjegyzék alapján történt; c) a szavazás nem volt titkos, az egyházmegye elnöksége a választást megsemmisíti és 15 napi határidővel új választást rendel el. A választási eljárás vagy valamelyik presbiter megválasztása elleni fellebbezés a választás napját követő 15 nap alatt adható be a presbitérium lelkész-elnökéhez, aki azt a legközelebbi rendkívüli ülés elé terjeszti, és a presbitérium esetleges észrevételeivel együtt 8 napon belül az espereshez juttatja. A fellebbezésről az Egyházmegyei Tanács dönt. (2006. évi 1. jogszabály, a Romániai Református Egyház szervezetéről és kormányzásáról.)
Kiss Szabolcs református lelkész, Uzdiszentpéter
2014 nyarán fontos volt a munka is, de számunkra még többet jelentett ez az őszi találkozó, mely megerősített abban a tudatban, hogy vannak még mellettünk olyanok, akikre számíthatunk, és tudjuk, hogy hatalmas Istenünk van, Akinek hálaadással tárhatjuk fel szívünk kérését mindenkor, mert meghallgatásra talál(t)
6
Maros-Mezőségi Kéve
Lehet, vagy nem lehet?
Szabó László református lelkész, Marosvásárhely Felsőváros
A mezőzáhi nagy halastó partján egy kicsit úgy éreztük, mintha lélekben ott lettünk volna a Genezáreti tónál, ahol az Úr Jézus Simon Péternek azt parancsolta: „Evezz a mélyre és vesd ki újra a hálódat!” (Luk 5 ). Megérthettük, hogy nekünk is szól ma a parancs: lelkészként, presbiterként, gyülekezeti tagokként legyünk kitartó emberhalászok és tudjunk Jézusnak gyűjteni lelkeket.
Szokták mondani, hogy „lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség”. Az a lelkes munkaközösség is, amely a mezőszengyeli református templom felújításán szorgoskodott, bebizonyította ennek az állításnak az igazát. A „lehet – nem lehet” vita az 1937-es esztendőben lángolt fel a magyar értelmiség köreiben, azt követően, hogy Makkai Sándor püspök lemondott és Erdélyből az Anyaországba távozott. Talán csakazértis-dacból, hitvallásként tervezte meg Debreczeni László építőművész éppen 1937-ben és építette fel dr. Albert Sándorné Kovács Ottília kegyúri adományával a szengyeli református templomot ízléses, erdélyi (transszilván) stílusban. Reményik Sándor és barátai fogalmazták meg annak idején azt a jelszót, amit Jakab István maros-mezőségi esperes a 2014. október 25-ei szengyeli templomszentelésen idézett: „Lehet, mert kell!”. Ugyanezt sugallta a szentelésen szót kérő presbiter, aki meghatóan szavalta Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz című versét. Olyan jó volt érezni a megszépült templomban, hogy egy élő közösséghez tartozunk, amelyhez kívánatos csatlakozni. Erdélyi egyházkerületünk új püspöke, aki számára „nem lehetett”, hogy távol maradjon ettől a gyülekezeti alkalomtól, elismerően méltatta ezt az új, eredeti módszert, amely más egyházmegyék számára is példaértékű: Erdélyben szolgál 560 lelkipásztor, de 5000 presbiter, akik, ha öszszefognak és évente egy napot önkénteskednek, akkor csodákat tehetnek. A szengyeli filiát nagy ügyszeretettel pásztoroló „Mezőzáhon” Lakó Jenő lelkipásztor is köszönetet mondott azoknak a jótevő lelkeknek, akik pénzbeli- és építőanyagban összeadott adományokkal, valamint hat teljes szombatot kitöltő jókedvű önkéntes munkával javították ki a szinte nyolcvan éves istenháza fogyatékosságait. Mezőbergenyéből, Nagysármásról, Galambodról, Mezőpanitból, Csittszentiványról került munkás kéz, állványzat, áramfejlesztő, betonkavaró, mész, ereszcsatorna, láncfűrész és fűnyírógép, házikenyér, kalács és hozzávalók a finom halászléhez, gulyáshoz. És sok nevetés, derűs, bátorító emberi szó. Igehirdetéssel szolgáltak az esperes úr, a mezőméhesi, uzdiszentpéteri és felsővárosi lelkipásztorok. A nagy munkálatról rendszeresen beszámolt Mezey Sarolta, a Népújság munkatársa. A nagytakarítást a mezőbodoni nőszövetség tagjai végezték. A Barabási Lőrinc mezőbergenyei kurátor által vezetett munkabrigádot az a krisztusi indulat vezérelte, amelyről Kató Béla püspök úr prédikált, hogy „Tartozunk mi, az erősek, hogy a gyengék erőtlenségét hordozzuk!”. Elhangzott, hogy az Úr Jézus törlesztette a keresztfán a mi bűneink adósságát. Ezért nekünk is igyekeznünk kell Isten iránti hálából, hogy „szolgatársaink”, embertársaink felé és egyházunk, nemzeti közösségünk felé adózzunk lehetőségeink szerint, jó kedvvel. A püspök úr templomszentelő áldása előtt a csittszentiványi Balogh Károly lelkipásztor, Béres Csaba meggyesfalvi kántor úr és a jövendőbeli záhi tiszteletes asszony örvendeztették
meg a népes gyülekezetet fiatalos zeneszámaikkal és Székely Rozália szavalta el saját versét a reménységről. A mezőszengyeli közösség hálás vendégszeretettel köszöntötte az egyházmegye lelkészeit, és a szentelésre összegyűlt presbitereket, akiket Lakó Jenő tiszteletes úr és Gombos József szentkirályi gondnok, az egyházmegyei Presbiteri Szövetség elnöke kalauzoltak a mezőzáhi tó partján álló vendéglőbe, az eljegyzésnek is beillő lakomára. A bőséges ebéd után a 150 vendég a záhi templomba vonult, ahol presbiteri konferencia keretében Szabó Árpád udvarfalvi lelkipásztor előadását, Gombos József elnöki jelentését, végül Szántó Mihály mezőbodoni lelkipásztor záróáhítatát hallgattuk meg. A mezőzáhi nagy halastó partján egy kicsit úgy éreztük, mintha lélekben ott lettünk volna a Genezáreti tónál, ahol az Úr Jézus Simon Péternek azt parancsolta: „Evezz a mélyre és vesd ki újra a hálódat!”(Luk 5 ). Megérthettük, hogy nekünk is szól ma a parancs: lelkészként, presbiterként, gyülekezeti tagokként legyünk kitartó emberhalászok és tudjunk Jézusnak gyűjteni lelkeket. Nem a magunk szaktudására, „halászati” ismereteire és tapasztalatára támaszkodva, hanem a halfogás Urában bízva. Egy tartalmas, szép nap után búcsút vettünk vendéglátóinktól, akiknek szervezőmunkáját illesse köszönet. Adja Isten, hogy a szépen megújult szengyeli templom legalább évente egyszer újra zsúfolásig megteljen. Mezőszengyelben ne csak a katolikus toronyóra jelezze a pontos időt, de a református templom is - amelynek falán a jelképes napóra árnyéka most visszatért néhány fokot, ahogy egykor Ezékiás király is kapott még 15 kegyelmi évet Istentől (Éz. 38,8 ) - legyen a jövőben egy élni akaró kisközösség megbecsült hajléka, és egy erős Mezőségi Egyházmegye tevékeny hitének iskolapéldája.
Fotó: Vetési László
II. évfolyam, 19. szám
7
Test és lélek Rák – avagy a rosszindulatú sejtburjánzás I. rész A rákos sejt nem egy külső ellenség - mint például a vírus, a baktérium vagy a toxinok - hanem olyan sejt, mely eddig teljes erejével egy bizonyos szervet s ezáltal a teljes szervezetet szolgálta. Egyszerre azonban, nem tudni mi okból, megváltoztatja eddigi működésmódját, s kilép a közösségből és eddigi szolgálattevő szerepéből. Saját célokat kezd kifejleszteni, s ezek kíméletlen megvalósítására tör. Felhagy eddigi tevékenységével, és saját szaporodását állítja előtérbe, könyörtelen osztódással gyorsan terjed, a szervek határaira nincs tekintettel (infiltrálódik a környező szövetekbe), a testben mindenütt saját támaszpontokat épít ki (metasztázis). A rákos sejtek igen eredményes terjeszkedése csak akkor fejeződik be, ha az embert, akit táptalajukká tettek, szó szerint felemésztik. A rákos sejt ellátási problémákon bukik el. Már csak az a kérdés, hogy az egykoron oly derék sejt miért teszi mindezt? Motivációját valójában elég könnyű elképzelni. Eddig egy sejt volt a többi közül, s „egy másikért” kellett egyáltalán nem látványos - munkát végeznie. S ezt hosszú ideig meg is tette. Egyszerre azonban a sejt szabadságra vágyik és visszaemlékszik korábbi szabadságára, az őssejti állapotra, amikor még szabad lehetett abban a választásában, hogy milyen szerepet töltsön be a születendő emberi szervezetben. Ezért feláldozza az eddigi közösséget egyéni érdekeiért, s könyörtelen magatartással saját szabadsága megvalósítására tör. A vállalkozás sikeres, hiszen lázadására túl későn derül fény, csak akkor, amikor már észlelhetővé válik a többiek feláldozása. Magatartása csak addig sikeres, amíg az ember, a gazda él – az ő vége a rákfejlődés végét is jelenti. A rákos sejt szabadságvágyában és lázadásában nem számít arra, hogy önmagát is elpusztítja, ha az ember, kinek szolgálatára rendeltetett, már nem él. A rákos sejt okfejtése ugyanolyan, mint korunk emberéé, csak más a kiindulópontja. Mindketten élni akarnak, mindketten meg akarják valósítani a teljes szabadságot és függetlenséget. Eközben egyik oldal sincs tekintettel a másikra. Az ember mindaddig operálja, besugározza, mérgezi a rákos sejteket, ameddig csak tudja – ha mégis ők győznek, feláldozzák az embert. A természet ősi konfliktusa ez: enni vagy felfalva lenni. Bár látjuk a rákos sejt könyörtelenségét és rövidlátását, látjuk-e azonban azt is, hogy mi is ugyanígy viselkedünk, látjuk-e, hogy mi, emberek, túlélésünket ugyanezzel a rákos koncepció-
val próbáljuk biztosítani? Mert ez a rákos megbetegedés kulcsa. Nem véletlen, hogy korunk annyira szenved a ráktól, oly megszállottan küzd ellene, s mindemellett olyan eredménytelenül. A rák korunk és kollektív világképünk megjelenítése. Csak azt éljük meg magunkban rákként, amit amúgy is élünk. Napjainkat az egyéni érdekek könyörtelen expanziója és megvalósítása jellemzi. A politikai, gazdasági, vallási és egyéni életben mást sem teszünk, mint saját céljainkat s érdekeinket, tekintet nélkül bármely határra, kiterjesztjük ledomináljuk, infiltráljuk a környezetünket, érdekeinknek mindenütt megpróbálunk támaszpontokat (metasztázis) biztosítani, csak saját elképzeléseinket s céljainkat engedjük érvényesülni, s minden mást önös érdekeink szolgálatába állítunk (parazitaelv). A mi okfejtésünk is olyan, mint a rákos sejté. Olyan tempóban szaporodunk, hogy mi is alig bírjuk ellátni magunkat. Kommunikációs rendszerünk az egész világra kiterjed, de szomszédunkkal vagy partnerünkkel még mindig nemigen sikerül kommunikálnunk. Szabadidőnkkel semmit sem tudunk kezdeni. Szabadságunk csak álom, igazán a munka szolgálatában, rabságában élünk. Élelmiszereket állítunk elő és semmisítünk meg, csak hogy az árakat manipuláljuk. Kényelmesen beutazhatjuk az egész világot, de magunkat még mindig nem ismerjük. Korunk filozófiája nem ismer más célt, mint a haladást és a növekedést. Dolgozunk, kísérletezünk, kutatunk, hogy miért? A haladásért. S mi a haladás célja? Még nagyobb haladás! Az emberiség céltalan körforgása ez. Egyre újabb és újabb célokkal kell előállnia, hogy ne essék kétségbe. Korunk emberének vaksága, rövidlátása és önzősége semmivel sem áll a rákos sejté fölött. A gazdasági dominancia fokozása céljából évtizedeken keresztül használtuk környezetünket, mint táptalajt és gazdát, hogy aztán ma „csodálkozva” megállapítsuk, hogy a gazda halála saját halálunkat is magában hordozza. Az emberek az egész világot saját táptalajuknak tekintik, a világ: növényekből, állatokból, nyersanyagokból áll. Minden egyesegyedül azért létezik, hogy mi a földet határtalanul birtokunkba vehessük. Hogyan merészkedünk arra, hogyan lehetünk olyan arcátlanok, hogy panaszkodunk a rák miatt? Hiszen a rák csak tükröt tart elénk – saját viselkedésünket, érveinket, s amihez ezek vezetnek, saját végünket láthatjuk meg benne.
Gállné Szabó Tünde, református lelkész, Várhegy
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Mt 5,7
Irgalmas Isten! Könyörtelen világunk mindennapi látása megbetegítette minden érzékszervünket. Mi is szívtelenül tudunk embertársakat az út mellett a porban hagyni, szemet hunyni igazságtalanságok fölött, vagy saját érdekeinket szem előtt tartva szívtelenül élni, Mennyei tűzzel való tisztításra van szükségünk. Add meg ezt nekünk Krisztusunk, hogy ne az utolsó ítélet égető tüze legyen az a hely, ahol megérezzük irgalmatlanságunk következményeit. Te, Aki könyörültél a világon, könyörülj rajtunk is feltámadott Úr! Ámen
Maros-Mezőségi Kéve
Tegnap harangoztak, holnap harangoznak... (folytatás az 5. oldalról) A presbitérium ugyanis elhatározta, hogy „a harangláb kijavíttassék, és a tanítói telekre áthelyeztessék.” 1894-ben – Szentkirályi Gyula gondnoksága alatt – Andrásofszky Efraim kolozsvári harangöntőtől új harangot rendeltek. Ennek érdekében a pagocsaiak két alkalommal is „tánczvigalmat” szerveznek azért, hogy a 320 Ft-os számlát kifizethessék. 1928 szeptember 7-én tartott esperesi vizitáción feljegyzik: „Elismeréssel állapítják meg, hogy a harangláb 2100 lej költséggel legutóbb megújíttatott.” Tíz évvel később, 1938-ban (Székely Ernő lévita, Szalai Albert gondnok) a világháborúba elvitt egyik harang helyébe a gyülekezet Hőnig Frigyes aradi harangöntőtől egy újabb harangot vásárol. A meglévő harang hangjának legjobban megfelelő „G” hangú, 81 kg-os harangot „Isten kegyelméből és a hívek adakozásából” 18778 lejért vásárolhatták meg. „A harang javára adakozott többek között méltóságos Szentkirályi Béla is 2000 lejt.” Az írásos említések alapján a haranglábat 1987-ben javították utoljára, Szegedi László beszolgáló lelkipásztor idejében. 2014 nyarán fontos volt a munka is, de számunkra még többet jelentett ez az őszi találkozó, mely megerősített abban a tudatban, hogy vannak még mellettünk olyanok, akikre számíthatunk, és tudjuk, hogy hatalmas Istenünk van, Akinek hálaadással tárhatjuk fel szívünk kérését mindenkor, A Maros-Mezőségi Református Egyházmegye lapja Kiadja a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye Esperesi Hivatala Marosvásárhely Bernády tér, 3. Tel: 0265-250051 marosmezosegikeve@ gmail.com www.refmarosmezo.ro Főszerkesztő: Les Zoltán Szerkesztők: Jakab István, Domahidi Béla, Nemes Gyula, Gállné Szabó Tünde, Szabó László, Veress László Korrektor Bálint Boglárka Támogatók: TIMKO TIBERIUGLAS Pál István (Udvarfalva) Blondy Románia Presbiteri Szövetség A Maros-Mezőségi Református Egyházmegye gyülekezetei és hívei
ISSN 2359 – 8751 NYOMDA Novaprint Management S.R.L. Marosvásárhely
mert meghallgatásra talál(t). Támogatóink voltak: Erdélyi Református Egyházkerület, Maros-Mezőségi Református Egyházmegye, Brassói Református Egyházmegye, Ploiești-i Református Missziós Egyházközség, Mezőbergenyei Református Egyházközség, Mezőzáhi Református Missziós Egyházközség, Mezőpagocsa Polgármesteri Hivatala, Viorel Şuteu polgármester és Muruţanu Alexandru pagocsai lakos. A pagocsai gyülekezet tagjai: Varró Jenő Levente gondnok úr családja, Pál Ilonka családja és Kertész Rozália családja. Borbély István családja Nagysármásról és Mészáros Viktória Marosszentgyörgyről. A munkáért köszönetünket fejezzük ki Béres Pál, fiai - Elemér és ifj. Pál – feketei, valamint Horváth István mezőbándi reformátusoknak. Külön köszönetet mondunk Nagy Sándor mezőfelei lelkipásztor úrnak és felesége, Nagy Irma Lilike tiszteletes asszonynak, akik az ünnepi istentisztelet alatt a kántori szolgálatról és hangosításról gondoskodtak. Jelenlétükkel megtiszteltek a szomszéd gyülekezetek lelkipásztorai, az egyházmegye főgondnoka, Nagy Sándor, gondnoka, Nagy Győző, Ilyés Tóth Sándor mezőcsávási főgondnok és Vetési László szórványügyi előadó, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Isten iránti hálával mondunk köszönetet azon támogatóinknak is, akik imádságos szívvel és lélekkel hordozták e nemes célt!
Gyülekezeteink: Mezőkölpény Mezőkölpény (Culpiu) Marosvásárhelytől északnyugatra, tőle 20 km távolságra, a Komlódpatak völgyére nyíló völgykatlanban fekvő, a DN15E jelzésű főúton megközelíthető, közigazgatási szempontból Mezőcsáváshoz tartozó település. Levéltári adatok szerint a helyi református egyház már a reformáció századában létezett. A gyülekezet temploma a 16. században, késő román stílusban épült, de a sok renoválás, újjáépítés során, korábbi építészeti szépségét szinte teljesen elveszítette. A templomot 1790-ben kezdték el felújítani, majd 1818-ban a főhajót az eredetivel azonos méretű résszel bővítették. A főhajó kazettás mennyezetének királykazettáján Malakiás próféta szavait örökítették meg: „FELTÁMAD NÉKTEK, KIK FÉLITEK AZ ÉN NEVEMET AZ IGAZSÁGNAK NAPJA”. A homokkőből faragott szószék oldalát stukkó díszíti. A szószék eredeti szépségét a 2008-2012 között végzett restaurálás során kapta vissza. A szószékkoronát 1757-ben, Vajda István patrónus készíttette. A művészi fafaragvány csúcsán a református szimbólum, a fiait vérével tápláló pelikán. A templom jelenleg felújítás alatt álló orgonája Vas István marosvásárhelyi orgonaépítő műve. A templom mellett álló harangláb szakemberek által is megcsodált ácsművészeti munka, amelynek eredete homályba vész. A hagyomány
szerint Madarasról került ide, de ennek ellentmond egy dokumentum. Az 1758-ból, Mária Terézia idejéből származó Regestrum bejegyzése szerint: „van egy jó kötésekre épült régi haranglábunk.” A templom előtti hosszú, korábban zsindellyel, ma cseréppel fedett portikus is fából épült. Bejáratát 1833-ban faragott kapu díszíti. Rajta a következő bibliai idézet: „HOGYHA JÓT TSELEKEDÉL, AVAGY NEM LÉSZSZ – É KEDVES, HOGYHA PEDIG NEM JÓL TSELEKEDÉNDEL A TE BŰNÖD AVAGY NEM AZ AJTÓ ELŐTT ÁLL-É (1Móz 4,7)”. A 194 lelket számláló helyi gyülekezet szorgos népe szereti és védi egyházát. A templom utolsó, teljes felújítását 2008-2012 között végezték el. Soli Deo Gloria! Zöld Imre, református lelkész
Fotó: Magyari Hunor
