Vajda Barnabás: George F. Kennan és a containment. George F. 1. Bevezető George F. Kennan a hidegháború korszakának egyik legbefolyásosabb amerikai politikai gondolkodója volt, akinek a nevéhez két fontos fogalom fűződik: a feltartóztatás (containment, politika obmedzovania) és a Marshall-terv. Az alábbi tanulmány azt taglalja, hogyan értelmezte ő maga a feltartóztatást 1946–1947-ben, a hidegháború legelején, és hogyan változott meg az eszme a hidegháború hosszú évtizedei alatt. A hivatásos diplomata George Frost Kennant (1904–2005) már 1945 előtt foglalkoztatta a második világháború utáni nagyhatalmi együttműködés jövője. Konkrétabban a Szovjetunió külpolitikája, az azt befolyásoló tényzők, illetve az USA ezekre adandó válaszai kötötték le a figyelmét. Robert Lovett, John McCloy, Charles Bohlen és Dean Acheson mellett egyáltalán nem ő volt az egyetlen, aki ezekről a kérdésekről koncepciózusan gondolkodott, és azt sem csak ő vette észre, hogy a világháború három nagy szövetségese: az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió, noha 1945-be a legjobb arcukat mutatták egymásnak, hamarosan újra ellenségekké fognak válni, amiként azok voltak az 1917-es bolsevik puccs óta. Mi volt tehát Kennannak az a felismerése, amely egycsapásra az amerikai külpolitika középpontjába repítette a negyvenéves diplomatát? Mi volt az a probléma, amelyet Kennan észrevett, leírt, majd konkrét stratégiai lépések formájában az USA döntéshozói számára megfogalmazott? 2. A Hosszú távirat G. F. Kennan 1935/1936-tól másodtitkári, 1944-től pedig követtanácsosi poszton dolgozott az USA moszkvai nagykövetségén. Mint Averell Harriman tanácsadója, illetve annak távollétében a nagykövetség vezetője, erről a posztról küldte 1946. február 22-én saját külügyminisztériumának azt a politikai dokumentumot, amelyet az utókor Hosszú távirat (Long Telegram) címen tart számon, és amely dokumentum az USA hidegháborús stratégiájának egyik lényeges iratává vált. A Hosszú távirat megszületésének kiváltó oka a második világháború utáni szovjet magatartás volt, amelyet az amerikai vezetés képtelen volt megfelelően kezelni. Washingtonban továbbra is szövetségesként kezelték a Szovjetuniót, holott a valóságban Sztálinnak teljesen eltérő szándékai voltak a háború utáni béke és biztonság kérdésében, mint a nyugati szövetségeseknek. A Hosszú távirat lényeges új felismerései, és különösen az a tanács, hogy a sztálini Szovjetuniót határozott eszközökkel ,,fel kell tartóztatni”, alapvetően megváltoztatták az USA Szovjetunió irányában folytatott politikáját. Kennan – aki nagyrészt szovjetunióbeli utazásai során szerzett tapasztalatai alapján írta meg a táviratot – ismerte és értette az ideologikus Szovjetuniót. Meg volt győződve, hogy az ország egy ázsiai eredetű, keleti típusú despotizmus, amelynek ,,nincs sietnivalója”, mert nincs is konkrét kitűzött célja: ,,A Szovjetunió egy folyó, amelynek nem az a fontos, hova tart, hanem hogy a partjai között mindig hömpölyögjön a víz.” 1945-ben a közép-szibériai Novoszibirszkbe látogatott, és utazása során lehetősége nyílt megismerkedni az oroszországi viszonyokkal. Saját szemével látta és tapasztalta az emberek szenvedését, valamint a szovjet vezetés emberekre gyakorolt hatását. Kennan együtt érzett az orosz néppel:
„Az az egyszerű amerikai, aki azoknak az orosz embereknek a küzdelmeiről és szenvedéseiről olvas, akik nem is olyan rég még a szövetségesei voltak, érzi a belső ösztönzést, hogy segítsen: adakozik a Vöröskeresztnek vagy az Orosz Háborús Segélynek, nem tiltakozik a nagyobb mennyiségű munka és a magasabb adók miatt, melyek az Oroszországot is érintő lend-lease-be voltak belefoglalva, és jóindulattal elfogadja azoknak az érvelését, akik nagy hiteleket javasolnak a szovjet kormány számára. Mennyivel többet kellene éreznie annak az utazónak, aki a saját szemével látja az orosz nép nyomorba taszítását: a fiatalokat, akik tizenkét órát dolgoznak naponta kényelem és pihenés nélkül; a középkorú embereket, akik nem tudnak semmiféle biztonságot vagy békét felidézni addigi életükből, és ezekre nem is számíthatnak a jövőben; az özvegyeket és a háborús rokkantakak, a zsúfolt otthonokat, az üres éléskamrákat és a kopott ruhákat – és mindezzel együtt látja a reménytelen vágyódást, a reményt és az elfojthatatlan hitet a jövőben.” Kennan álláspontja szerint a szovjet kommunista párt és a tömegek közti érzelmi és politikai kapcsolat az 1940-es évekre megszűnt. Az orosz nép lényegében elhatárolódott saját vezetésétől, mivel eltűnt a lelkesedés, amelyet az egyszerű orosz munkásemberek a bolsevik forradalom után éreztek. A rendszer megmerevedésével a bolsevik vezetők az orosz munkások számára távoli, mítikus lényeknek kezdtek tűnni, s mivel az empátia teljesen hiányzott a rendszerből, ezután a vezetők csak erőszakkal, elnyomással és félelemkeltéssel tudták megtartani a hatalmukat. A sztálini rendszer elvi alapjait Kennan visszavezette a bolsevik párt születéséig, a rendszer ideológiai gyökereihez, és felismerte, hogy a hataloméhség és az erőszak a rendszer alapvető lételemei. Egyebek mellett azért is, mert a bolsevik élcsapatnak nincs, és soha nem is volt elegendő társadalmi támogatottsága – ezért a párt diktatúrája elengedhetetlen. Tapasztalataiból Kennan több megrázó következtetést volt kénytelen levonni: „Ezen körülmények között a legtanácsosabb az lenne, ha nem is segítenénk és nem is ártanánk: adjuk meg a szovjet politikacsinálóknak a megfelelő teret a saját tevékenységük foganatosítására. […] Hagyjuk az orosz népet, hogy sorsukat saját akaratuk szerint irányítsák.” Kennan jól látta, hogy ebben a helyzetben szinte lehetetlen segíteni, mivel a népnek szánt adományok kizárólag a hivatalos szovjet rendszernek nyújthatók be, amely a rá jellemző módon hatalmának megszilárdítására használja fel azokat, miközben az orosz nép továbbra is nélkülözésben él. Másfelől ezen tapasztalatok alapján kezdett körvonalazódni Kennanban az az álláspont, hogy amerikai részről egy olyan külpolitika szükségeltetik, amely segít helyreállítani a háború sújtotta Európát, mindemellett példát mutat és bebizonyítja – az oroszoknak éppúgy, mint az összes kommunista szimpatizánsnak – a nyugati világ szabadabb, gazdagabb és vonzóbb voltát. 3. The Sources of Soviet Conduct Azt a külpolitikai értelmező munkát, amelyet a Hosszú táviratban megkezdett, Kennan 1947ben folytatta a Foreign Affairs c. folyóiratban. Érdekes, hogy bár a Külügyminisztérium sok munkatársa előtt ismert volt Kennan szerzősége, a cikket The Sources of Soviet Conduct (A szovjet magatartás gyökerei) cím alatt, de név nélkül közölték; innen a dokumentum másik neve: X Article.
A Szovjet magatartás gyökerei a Hosszú távirat átgondoltabb változata. Azonban nem egyszerűen alaposabb és még kidolgozottabb érvendszerével tűnik ki, hanem főleg azzal, hogy konkrét tanácsokat tartalmaz arra vonatkozólag, hogyan, milyen elvek mentén kellene az USA-nak a kommunista Szovjetuniót kezelnie. Kennan tehát nemcsak a bolsevik kommunizmus történelmi eredetéről elmélkedett (ahogy az írás címe sugallta), hanem különösen a IV. részében praktikus tanácsokkal látta el azt a trumani külügyet, amely a bipólusú világ kezdetén épp a nagyfokú tanácstalanság állapotában leledzett. A Roosevelt-adminisztráció már-már szovjet-szimpátiája után nagyon újszerűen hatottak Kennannak azok a szavai, amelyek szerint ,,a Szovjetuniót riválisnak, és nem partnernek kell tekinteni a politikai arénában”. A Szovjetuniót a bizalmatlanság élteti, és eszerint kell vele bánni. Oroszország bolsevik vezetőinek kapitalizmusellenessége előbb megszüntette a kapitalizmus minden formáját az országon belül, azután kívülre, a külső ellenségek felé fordult. ,,S ez nagyon korán, már 1924-ben megtörtént” – állította Kennan. Ez egyfajta állandó ostromállapothoz vezetett, ahol az országot körkörös ellenség veszi körül, sőt a falakon belül is ellenség bujkál. Mivel a jelenség kihatott a nemzetközi politikai színtérre is, s mivel a körkörös ellenség érzete a Szovjetunióban minden más szempontot felülírt, ezért a szovjet vezetők bármiféle baratságos, jóhiszeműnek látszó vagy nyitottságra utaló magatartása nem több, mint taktikai elem, amiben nem szabad megbízni. Ráadásul ,,az oroszok egy olyan összecsapásra keszülnek, amelynek talán sosem lesz vége, és ők úgy látják, hogy már eddig is számos előnyt gyűjtöttek. Észben kell tartani, hogy volt idő, amikor a kommunista párt az orosz nemzeti életben csak egy kicsiny kisebbségét alkotott, míg a mai szovjet hatalom kihat a világ egész közösségére”. Emiatt ,,szilárd [határozott, kitartó] feltartóztatási politikára van szükség, melynek célja, hogy szembesítse az oroszokat egy megváltoztathatatlan ellenerővel mindehol, ahol ők a betolakodás jeleit mutatják a békés és biztonságos világ érdekeibe”. A feltartóztatás nem azonos a várakozással: ,,Inkább annak a mértéknek a kérdése, mennyire tudja az USA a világ szemében azt az általános benyomást kelteni, hogy egy olyan ország, amely tudja, mit akar, és amely sikeresen megbirkózik saját belső problémáival, valamint mindazokkal a felelősségekkel is, amelyek világhatalmi pozíciójából fakadnak.” Mindezeket figyelembe véve – szögezte le írása végén Kennan – ,,az USA külpolitikájának hosszú távon, türelmesen, de határozottan és éberen az orosz terjeszkedési törekvések feltartóztatására kell törekednie”. Ugyanakkor épp azért, mivel a USA-nak egy kitartó és kiszámíthatatlan ellenféllel van dolga, ,,az Oroszországgal való tárgyalás sine qua non-ja, hogy bármely külső kormány minden körülmények között magabiztos és összeszedett maradjon, valamint hogy az orosz politika elé gördített bármely követelés olyan formát öltsön, amelyben lehetőség van engedményekre, és nem túlságosan árt az oroszok presztízsének”. Végső soron tehát ,,az USA-nak hatalmában áll, hogy végletekig fokozza a feszültséget, amelynek hatása alatt a szovjet politikának működnie kell, s hogy a Kremlre ezután sokkal nagyobb fokú mérsékletet és körültekintést erőszakoljon, mit amit az elmúlt években láttunk”. Ezek a felismerések 1947-ben nem egyszerűen újak voltak, hanem a később bekövetkező események (pl. a Szovjetunió területi hódításai, a kelet-európai kirakatperek stb.) mind-mind az X cikk szerzőjét igazolták.
4. Kennan és a Szabad Európa Rádió A Szabad Európa Rádió (SZER) megalapítása is végső soron A szovjet magatartás gyökereihez vezethető vissza, amennyiben Kennan többször is hangsúlyozta az amerikai külpolitika speciális feladatait: ,,A valóságban az amerikai politikai lehetőségek egyáltalán nem szűkülnek le arra, hogy ,,tartsuk a vonalat” és reméljük a legjobbakat. Az USA számára teljességgel lehetséges, hogy tetteivel befolyásolja a belső fejleményeket mind Oroszországban, mind azon nemzetközi kommunista mozgalmon belül, amely nagyban meghatározza az orosz politikát.” A SZER-t abban a hitben alapították, hogy a hidegháborút az USA inkább politikai és gazdasági, mint katonai eszközökkel fogja vívni. Ez a gondolat is Kennantól származott, aki szerint bár a Szovjetunió agresszív szándékaival kapcsolatban az USA-nak nem lehettek illúziói, azért a hidegháborúnak alapvetően az eszmék háborújának kellett maradnia. Kennan mint a SZER egyik ötletgazdája ráérzett, hogy a kommunista blokkbeliek szemében a nyugati orientáció azáltal is fenntartható, ha egy rádióadó nap mint nap megcsillantja előttük a szabad világ és a fogyasztói társadalom csábító képét. Kennan gondolatmenetét elfogadva, és különösen az 1948. februári csehszlovákiai kommunista puccs után egyáltalán nem volt meglepő azt a célt kitűzni, hogy egy nagyhatású rádióadóval kell megtörni a szovjet dominanciájú kommunista hírközlési monopóliumot. A terv akkor kezdett tisztább formát ölteni, amikor Kennannak befolyása lett előbb George C. Marshall, majd Dean Acheson külügyminiszterek mellett az USA külpolitikai irányának meghatározására, főleg amikor Marshall idejében a Politikai Tervezőcsoport főnöke lett a Külügyminisztériumban. Az alapító okiratban a rádió számára öt tevékenységi kört jelöltek ki. Ezek közül az első és leghangsúlyosabb az USA-ban tartózkodó kelet-európai exulánsok felkarolását és támogatását tűzte célul, ami ismét Kennanhoz vezet vissza. Kennan 1948. február 5-én előbb egy külügyminisztériumi belső tervezetben vetette föl, hogy a kelet-európai exulánsokkal ,,be lehetne tölteni a hivatalos hírszerzésünkben […] és a politikai-lélektani operációinkban jelenleg tátongó űrt”1, 1948. május 4-én pedig egy kiérlelt helyzetjelentést tett le a Külügyminisztérum és a Nemzetbiztonsági Tanács asztalára, amely A szervezett politikai hadviselés bevezetése címet viselte2. A SZER csak fokozatosan, több más külpolitikai projekttel együtt, és több más rádióadó, főleg az Amerika Hangja, a RIAS, a Radio Free Asia és a Radio Swan mellett vált a kennani feltartóztatási politika szerves részévé, az ,,eszmék békés harca” eszközévé. Abban, hogy a SZER-projekt egyre nagyobb súlyt kapott, sorsdöntőnek bizonyul az 1948. februári csehszlovákiai kommunista puccs, amely kihatott az USA komplex kelet-európai stratégiájára. A Klement Gottwald által levezényelt eseményeket 1948 februárjában annyira nem várta senki, hogy J.L. Gaddis szerint az ,,Washingtonban kisebbfajta háborús pánikot 1
,,To be mobilized to fill the gaps in our current official intelligence […] and in our politic-psychological operations.” Idézi Grose, Peter: America’s Secret War Behind the Iron Curtain. Mariner Books, New York, 2000, p. 7. 2 Cummings, Richard H.: Cold War Radio – the dangerous history of American broadcasting in Europe, 19501989. McFarland&Company, Inc., Jefferson, North Caroline, 2009, p. 6.
keltett”. Csehszlovákia sorsa olyan mértékben igazolni látszott Kennan teóriája arról, hogy a Szovjetunió már rég nem az a békés szövetséges, aki a második világháború győzelmi szakaszában volt, hogy amikor útjára indult a SZER, akkor az működésének kezdetétől megkülönböztetett figyelemmel követte az országot: az adó legelső sugárzása is 1950. július 4-én Csehszlovákia felé irányult. 5. A kennani feltartóztatás igaza és kritikája Kennan a hidegháború korszakának egyik legbefolyásosabb politikai gondolkodója volt, mégis miután kilépett az amerikai kormányzati körökből (1960 előtt), ő lett az USA mindenkori külpolitikájának egyik legnagyobb kritikusa. Vajon ki vagy mi változott meg: Kennan vagy a külső tényzők? A kennani stratégia bizonyos mértékig a hidegháború teljes tartama alatt meghatározta az amerikai vezetők politikai gondolkodását. Eleve jól belesimult a manifest destiny évszázados eszméjébe, mely szerint „Isten kiválasztotta az Egyesült Államokat, hogy ez az ország beteljesítse és terjessze a szabadságot, mint egy végzetszerű küldetést”. A containment beillett a Woodrow Wilson elnök által az első világháború után képviselt „szabad világ” ideájába is, melynek lényege, hogy miután a világ népei megismerkednek a demokrácia és a béke áldásaival, többé nem fognak háborúzni, és nem lesz okuk más népeket elnyomni. A második világháború szoros szövetségi viszonya után azonban az Egyesült Államokat rá kellett ébreszteni, hogy a Szovjetunió veszélyezteti az USA által képviselt „szabad világ” eszmét – ezért fel kell ellene lépni. Ez különösen igaznak tűnt, amikor 1945 után Kelet-Európában és Ázsiában meg kellett gátolni a Szovjetunió hatalmi-területi törekvéseit. A Kennan által ajánlott módszer idővel háttérbe szorult, de a filozófia, amely akkor lehetővé tette az USA számára, hogy ,,felismerje a gonoszt”, tulajdonképpen máig él. A Szovjetunió felbomlásával az ellene felhasznált feltartóztatási politika eltűnt, az ,,amerikai szabadság” terjesztésének a gyakorlata, valamint „a politikai gonosz”, illetve a ,,gonoszság tengelye” fogalmak azonban nem. Sőt a különböző térségekben (pl. a Kaukázusban vagy a Közel-Keleten) folyó hatalmi játszmák arra mutatnak, hogy a feltartóztatás nem rakható be a hidegháború elavult eszközeinek raktárába. A kennani doktrína ambíciózus voltára nem kisebb személyiség, mint Henry Kissinger mutatott rá. A szovjet magatartás gyökereinek végső konklúziójára utalva (ahol Kennan az ,,USA felelősségére” és kimondatlanul Amerika történelmi küldetésére appellál) Kissinger ezt írta 1996-ban: „Most, a Szovjetunió teljes összeomlása utáni világban, akár bírálni is lehetne Kennant, hogy milyen mérhetetlenül nehéz szerepet szánt saját népének. Hiszen Amerikának azt a feladatot adta, hogy bizonytalan, akkor még be sem látható időtartamra szálljon szembe a szovjet nyomással egy olyan óriási térségben, mely a legkülönbözőbb kultúrákat foglalja magába Ázsiában, a Közel-Keleten és Európában.” Kennan legtöbbet gúnyolt feltételezése az volt, hogy az orosz nép fellázad az elnyomás ellen, és hasonló folyamat fog lejátszódni, mint a bolsevik forradalom idején. A kommunista vezetők „a nagyobb hatalomra éhezve leereszkednek majd a politikailag éretlen és tapasztalatlan tömegekhez, hogy a támogatásukat megszerezzék. Ha ez valaha is megvalósul, az furcsa következményekkel járhat a kommunista pártra nézve, mivel a párttagság csak a vasfegyelmet és a feltétlen engedelmességet ismeri. […] És ha a széthúzás valaha is hatalmába keríti és megbénítja a pártot, Oroszország gyengesége azonmód napvilágra kerülne […] S ha valamilyen, a kommunista párt egységét és hatékony működését megzavaró dolog
történne, akkor Szovjet-Oroszország egyik napról a másikra az egyik legerősebb országból a leggyengébbé és legszánalomraméltóbbá válna a nemzeti társadalmak körében”. Kennan már 1946-ban valószínűnek tartotta, hogy a Szovjetunió a saját vesztét hordozza, és inkább előbb, mint utóbb magától összedől. Ez a helyzet de facto csak az 1980-as évekre értett be (a Reagan-adminisztráció pl. már tényleg számolt egy kollapsz lehetőségével), de a ,,késedelemért” Kennan többszörösen megkapta a magáét. A feltartóztatás egyik korai tesztje a koreai háború volt, és itt máris megmutatkoztak a hiányosságok. Egyfelől az, hogy az Egyesült Államok – ellentétben a Szovjetunióval – a hidegháborús kihívások során morális szempontokat is figyelembe vett, nemcsak stratégiaikat. Másfelől Korea rámutatott az ún. keleti parti külpolitikai elit nézeteinek, benne a containmentnek arra a korlátozottságára, hogy a hidegháborús jelenségek a maguk ideológiai és gyakran irracionális tulajdonságaik miatt nem értelmezhetők a hagyományos külpolitikai doktrínák keretei között. Ahogy az európai feltartóztatási politikában is szükséges volt figyelembe venni egyéb tényezőket (pl. az egyre erősödő Nyugat-Németországot), úgy a Koreát illető döntésekben is érvényesíteni kellett volna Kína várható álláspontját. A koreai háború alapján ma már látható, hogy végül fennmaradt a status quo, az USA morális szempontból győzedelmeskedett, de mert alábecsülte a kontextuális tényezőket, jelentős mértékű emberveszteséget kellett elkönyvelnie. A kennanizmus egyik leghangosabb bírálója Walter Lippman újságíró volt, aki a containment alaptézisét kérdőjelezte meg, miszerint ,,az USA külpolitikájának hosszú távon, türelmesen, de határozottan és éberen az orosz terjeszkedési törekvések feltartóztatására kell törekednie”. Szerinte rengeteg veszélyt és problémát hordoz magában az a külpolitika, amely nem határozza meg konkrétan, mely területeken vannak az Egyesült Államok legfontosabb érdekei, ezzel együtt mely területeken szükséges adott esetben a beavatkozás. Ez a passzív külpolitika soha véget nem érő patthelyzetet eredményez – állította –, és kimeríti az Egyesült Államok hadi potenciálját, ami egyértelműen a Szovjetunió malmára hajtja a vizet. Ma már tudjuk, hogy sem Kennannak, sem Lippmannak nem volt teljesen igaza. Az előbbi jelentősége az új típusú politikai filozófia pszichológiai megalapozásában rejlett, abban, hogy egy olyan Szovjetunió képét festette az amerikai vezetők elé, amely analóg az orosz cári rendszerrel; amely csak úgy képes megőrizni belső hatalmát, ha expanzív külpolitikát folytat, és amely ellen kötelező valahogyan fellépni, ugyanis terjeszkedésével a szabad világot veszélyezteti. A hidegháború legelején megfogalmazott feltartóztatási elvet változó mértékben ugyan, de 1989-ig az összes elnök elfogadta – legalábbis Kelet-Európát illetően. Érdekes kétarcúságot mutat azonban a koncepció az 1960-as évektől kezdődően. Főleg Kennannak arra a tételére kell gondolni, hogy a hidegháborút lehetőleg békés eszközökkel kell megvívni, amely békés eszközök között kiemelt szerepe van a nyugati életmód, életforma és fogyasztás mint kívánatos példák hangsúlyozásának a kelet-európai lakosok felé. Amikor a Johnsonadminisztráció tagjaként Averell Harriman 1964-ben megfogalmazta a kormányzat keleteurópai politikáját, pontosan azt a jellegzetes containment-ideát fogalmazta meg, amit Kennan egyik legtartósabbnak bizonyult ,,ötlete”, a SZER is évtizedeken keresztül sugallt: ti. a nyugati gazdagság csábító példáját a hiánygazdaságot nap mint nap megtapasztaló tömegeknek. Azonban sem Johnson elnök, sem a tanácsadók nem kalkulálták be, hogy a kennani elképzelés időközben sokat vesztett erejéből. Nem bizonyult teljes tévedésnek, de hiányzott belőle egy fontos tényező, nevezetesen a kommunista országokon belüli belső pozitív változás mint szempont. Kennan nem látta a kommunista társadalmakban kifejlődött
ilyen-olyan modus vivendiket, amiből eredően túlértékelte a ,,rab népek” nyugati jólét iránti vágyát. A blokkországok által felmutatott relatív fejlődés, s nem kevésbé az önkényuralmi eszközök által kikényszerített társadalmi apátia miatt az 1960-as évekre a kommunista országokban tényleg kialakult egy modus vivendi, aminek a figyelmen kívül hagyása hibás konklúziókhoz vezetett. Egy 1964 júniusi kongreszusi jelentés pl. egyenesen így áltatta az amerikai politikusokat: ,,A változás folyamata fokozatosan átalakítja az életmódot és a politikai kapcsolatok struktúráját a szovjet blokkban. A változások látható megnyilvánulásai megtalálhatók az egész kelet-európai térség irodalomában, művészetében, a gazdasági, politikai és ideológiai ügyek hivatalos megközelítésében. Sok szempontból a változások romboló hatása miatt a kommunista rendszer ma a zűrzavar, valamint az egység és konfliktus egymáshoz feszülő erői színterének látszik.”3 Kennan felismerte, hogy az Egyesült Államokat elsősorban nem katonai, hanem gazdasági és politikai céloknak kell vezérelniük a feltartóztatás megvalósítása terén. A Szovjetunió problémáját illetően úgy vélekedett, az USA-nak módjában áll a probléma megoldása, méghozzá anélkül, hogy fegyveres konfliktushoz folyamodna. Viszont a hidegháborús szembenállás permanenssé válását követően (már az 1950-es években!) az amerikai politikusok mindinkább a fegyveres megoldások felé kezdtek hajlani, aminek az egyik következménye az NSC 68 politikai dokumentum lett, melyben az Egyesült Államok a ,,keresztes lovag” szerepében tűnt fel, akinek célja az ellenség megtérítése akár fegyveres konfliktus árán is. Így a békés gazdasági és diplomáciai megoldások háttérbe szorultak – amit Kennan kritikával fogadott, mert ez már élesen a szovjet politikai rendszer ellen irányult, és nem arra a példamutatásra, mellyel az Egyesült Államok a kapitalista világ jobb és szabadabb mivoltát demonstrálhatta volna az elnyomott népek számára. A kennanista megoldások háttérbe szorultak, az NSC 68 katonai színezetet kapott, a Szovjetunió pedig a gonosz birodalmaként kezdett megjelenni az amerikai vezetők és a közvélemény szemében. Kennan történelmi léptékű tévedése, vagy inkább túlzása szerint a Sztálin vezette Szovjetunió volt a hidegháború egyetlen felelőse. Többször leírta, hogy alapvetően Sztálin személyes paranoiáját és rendszerének embertelenségét tartja az 1946–1947 utáni világrend legfőbb okának. ,,Ha leszerelnénk az összes fegyverünket, átadnánk a teljes légierőnket és flottánkat Oroszországnak […], azzal se tudnánk Sztálin bizalmatlanságát eloszlatni [...], sőt csapdát szimatolna és még jobban elhatalmasodna rajta a paranoia” – idézi egyik alapgondolatát Kennan barátja és életművének ismerője, J.L. Gaddis. Holott nemcsak ma tudjuk, hanem korábban is látni lehetett, hogy a hidegháború kisebb-nagyobb stiklijeihez, aljas és kevésbé aljas kavarásaihoz nemcsak az orosz kommunista imperializmusnak fűződtek elemi érdekei, hanem az Egyesült Államok apparátusainak is: kezdve a no-name politikusoktól, a fegyveres ipari komplexumon át, a hollywoodi merchandize kampányokig bezárólag. Ehhez képest az a kennani nézet, amely mélyen alábecsülte a szovjet rendszer emberellenes voltát (azt feltételezve ugyanis, hogy az orosz lakosság fel fog majd lázadni), csak apró tévedésnek látszik. Ennek ellenére az a két tény, hogy (i) Kennan volt az első, sőt szinte az egyetlen (brit, francia és szovjet stratégákkal összehasonlítva is), aki olyan külpolitikai alapelvet volt képes megfogalmazni, amely (ha hivatalosan nem is, de) a hidegháború végéig ténylegesen alkalmazható volt, továbbá az, hogy (ii) az 1989 után bekövetkezett események bebizonyították Kennan igazát – ezek összességében kétségtelenné teszik, hogy a hidegháború korrekt történelmi értelmezése nem lehetséges George F. Kennan nélkül. 3
June 1, 1964: HU-OSA-300-2-1, Subject Files relating to the Bloc, 1962-1982, container no. 14, Excerpts – Congressional report on East Europe, feliratú dokumentum, p. 1.
A feltartóztatást illetően Kennannak volt egy Kelet-Európát nem nagyon érintő, és csak később kifejtett kiegészítő elképzelése is. Eszerint nagy szerepet szánt az ,,erős pontoknak”, a fejlett ipari centrumoknak, mint amilyen Japán vagy Nyugat-Németország, amelyek az USA felfejlesztésének eredményeként képesek önállóan (vagy USA-ernyő alatt) független hatalmi centrumként ellenállni a Szovjetuniónak. Szinte megdöbbentő, hogy időnként több évvel más elemzők előtt járt a politikai valóság felismerésében. Pl. Németország kapcsán már 1945-ben úgy nyilatkozott, hogy az USA-nak nincs más választása, mint fölfejleszteni az ország általa megszállt felét, hogy az ellen tudjon állni a kommunizmusnak. 6. Kennan utóélete A kennani feltartóztatás-politikát illetően három lényeges tényezőt kell látni. Egyfelől azt a gyorsaságot, amellyel Kennan már 1946-ra kikövetkeztette a szovjet államvezetés szigorúan zárt ajtók mögött hozott várható alapreakcióit. Leírta például, hogy a szovjet belpolitikában alkalmazott erőszak néhány éven belül általános külpolitikai módszer lesz egész Kelet-Európa féken tartására. Elsőként írta le azt is, hogy Sztálin kapzsisága kész lesz habozás nélkül feláldozni a nagyhatalmi együttműködés pozitívumait, továbbá hogy a szovjet katonaság hagyományos fegyverzetben mutatott túlsúlya ellenére mind Sztálin, mind az utódai óvatosak lesznek a külpolitikai kérdésekben, és nem lesznek hajlandók háborúval kockáztatni a kínkeservvel kivívott európai status qout. A másik lényegi tényező, hogy ismereteire (orosz nyelvtudására, személyes tapasztalataira éppúgy, mint Princeton-beli tanulmányaira és politikai érzékére) alapozva Kennan összefüggő és használható stratégiai koncepciót volt képes kínálni. John Lukacs átfogó életrajzából (George Kennan – A study of Character, Yale University Press 2007), valamint egy szintén általa szerkesztett levelezés-kiadványból (Through the History of the Cold War, University of Pensylvania Press 2010) tudjuk, hogy intellektuális élete közben milyen gyakran hivatkozott Kennan német, francia, angol, amerikai és más tudósok, filozófusok, történészek álláspontjára. Közülük is kiemelkedik az Amerikát egykoron átutazó francia származású politikai gondolkodó, az Amerikai demokrácia (1835) szerzője, Alexis de Tocqueville, akinek a nézeteivel mélységesen azonosult. A feltartóztatás tehát kiterjedt tudományos tájékozottságon és a hagyományos amerikai stratégiai elképzeléseken nyugodott. Noha Kennan közvetlen befolyása a washingtoni döntéshozatali mechanizmusokra csak az ötvenes évek közepéig érvényesült, s bár az utóbbi időben kétkedő hangok is megjelentek személyének fontosságáról, azt senki sem vonja kétségbe, hogy minimálisan a hidegháború első felében az ő elemzései képezték az Egyesült Államok külpolitikai cselekvési módjának intellektuális alapját. A harmadik, végső tényező a kennani feltartóztatás flexibilis volta – ami viszont számos félreértéshez vezetett. A containment mint doktrína Kennan felfogásában nem egyetlen irányelvhez vagy dokumentumhoz kötődött, és magában foglalta azt a képességet is, hogy adott esetben változtatni kell rajta. Más szavakkal: Kennan rengeteg politikusnál hamarabb tudatosította a hidegháború dinamikus, változékony természetét. Eleve bekomponálta a struktúrába az állandó, helyzetről helyzetre változó újraértelmezés kényszerét – miközben a szélesebb közvélemény megmaradt a koncepció rigid értelmezése mellett. Ily módon pl. a feltartóztatás elmélete Harry S. Truman ideje alatt a NATO megalapításában öltött testet;
Eisenhowert erre hivatkozva bírálták az 1956-os magyarországi eseményekbe való be nem avatkozása kapcsán; sőt Lyndon B. Johnson is ezt követve vezényelt amerikai csapatokat Vietnamba stb. Kennan későbbi kritikai megjegyzéseit és frusztrációját épp az a tehetetlenség okozta, amellyel a containment félreértelmezéseit kellett végignéznie, és amelyek legtöbbje nem a fő stratégiai célt, hanem a Szovjetunió és a kommunizmus területi terjeszkedését megállító módszereket érintette. A félreértelmezések közepette Kennan szerint John Lukacs volt az egyetlen, aki valóban megértette viszonyát a szovjet politikához, olyannyira, hogy ők ketten „időnként két személyből álló kisebbséget alkottak”. Annak dacára, hogy Kennan okfejtése a Hosszú távirattól kezdve roppant érthető és szemléletes volt (,,a szovjet államapparátus úgy követi a kitűzött politikai irányvonalat, mint a felhúzhatós kisautó a saját útját”), szavai félrefélresiklottak. S hogy milyen korán, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy az „X cikket” és a feltartóztatás fogalmát illetően Kennan már egy 1953. november 6-án írt levélben fontosnak érezte tisztázni a korabeli amerikai politika által homályosnak ítélt és aggasztóan félreértelmezett elméletét. Ezután későbbi pályáján mindvégig ragaszkodott a feltartóztatásnak ahhoz az értelmezéséhez, amely szerint a containment egy realista, követezetes, de békés szembeszállás a Szovjetunióval. 1965. február 26-án egy Szenátus Külügyi Bizottságában való meghallgatáson Kennant többek között Fulbright szenátor kérdezte arról, mit jelent Kelet-Európában a ,,revizionizmus”. Kennan szerint a jugoszlávok kapcsán azt, hogy az ország szakított a szovjet praktikákkal. Hogyan hatott a jugoszláv példa a többi kommunista országa? – kérdezte Fulbright. Tényleges hatása a románokra, magyarokra és a lengyelekre volt – hangzott a válasz. Hogyan kezeljük ezentúl a keleteurópaiakat? Meg kell előttük csillantani a jobb kezelés lehetőségét – válaszolta Kennan. Kennan nem nézte jó szemmel, hogy Nyugat-Európa és az USA közvéleménye megragadtak azon a ponton, miszerint a Szovjetunió mellőz mindennemű tárgyalásokat, s lehetetlen vele kompromisszumra jutni pl. a Kelet–Németországból való kivonulás kapcsán. Amikor a hidegháború a végéhez közeledett, a szovjet csapatok fokozatosan elhagyták Kelet-Európát, és leomlott a berlini fal, Kennan akkor is tartózkodó maradt. Üdvözölte a szovjet csapatok kivonását, üdvözölte Mihail Gorbacsov politikáját, ugyanakkor elégedetlenül nézte az USA szövetségi rendszerének bővítését, amely elérte az orosz határokat: „Véleményem szerint sohasem kifizetődő, ha egy nagyhatalom kihasználja egy másik nagyhatalom időleges gyengeségét vagy zavarát, hogy olyan engedményeket kényszerítsen rá, melyeket normális körülmények között sohasem fogadna el” – írta 1990 májusában.
