T J\DEUSZ
BOROWSKI
NOVELLÁI
TadeLMz
Borowdki
VaCdora ránca, kitüremkedése és redője; kopott cipőik reáll a teljes sötétség. A Nap már mélyen lebukott a pedezett talpa; töredezett sarkuk; a nadrágj uk dombok mögé, a frissen szántott hegyoldalakra és szegélyére száradt vörös agyagdarabok; a durva völgyekre, melyeket foItokban piszkos hó borított, varrás ok terpeszben; a zsákvászon kékes csíkjait egyre vastagodtak az árnyékok, megteItek tejes es- átszövő fehér cérnaszálak, a farrész lógó cafatjai; ti homállyal, de az ég esőfelhőktől duzzadó, csünelfehéredett ujjú, fájdalomtól görcsbe rándult kegő alhas án néhol még az alkony rózsaszín pászmái zük, alvadt vércseppekkel ízületeik hajlatában; úsztak. Az ázott föld savanyú szagával terhes, élénk csuklóik feszülő inai, rajtuk a bőr, mely elkékült s valósággal sötétülő szél összegöngyölödött felhő a beléje vájó rozsdás dróttól; egy másik dróttal ket kergetett maga előtt, jeges tűként az eleven tesmesterségesen egymáshoz rántott csupasz könyötig hatolt; a tetőn egyhangúan csattogott egy szélkük - mindez élesen, mintegy fagyottan ütközött rohamban kiszakadt magányos kátránypapír-daki a sötétből; hátuk és fejük elmosódott a homályrab. A mezőkről friss, de átható hűvösség áradt, a ban, csak némileg fehérebb, merthogy borotvált völgyben vagonkerekek csörömpöltek a síneken, tarkójuk fénylett a kabátjuk gallérja alól. Árnyémozdonyok horkantgattak panaszosan. Nedves alkuk keresztülnyúlt az úton, a harmatcseppektől kony ereszkedett le, az éhség elviselhetetlenné focsillogó szögesdróton, s a drót mögött eltűnt a kozódott, az országúton szűnőfélben volt a forgadomb oldalában, a ritkás, aszott, szárazon susolom. A szél egyre ritkább an sodort felénk beszédgó sás között. foszlányokat, ritkult a fuvarosok kiáltozása, a szagA táborrendszer parancsnoka, egy őszes, napgatott szekérzörgés, a befogott tehenek patáinak barnított arcú tiszt, aki külön erre az estére érkelusta csoszogása a salakos úton; távolodott a facizett a városból a lágerba, fáradt, de energikus léppők kopogása az aszfalton, elcsöndesedett a vidétekkel áthaladt a fénysávon, s kissé távolabb megki lányok gurgulázó nevetése, akik vidáman voállva megbizonyosodott arról, hogy az oroszok két nultak a városba a szombati mulatságba. sora kellő távolságra van egymástól. Most gyorVégül a sötétség túlságosan is sűrű lett, gyönge san zajlott a dolog, ám mégsem olyan gyorsan, eső kezdett cseperészni. A magas oszlopokon imamennyire azt az átfázott test és éhes gyomor kíbolygó lila lámpák fátyolos fényt vetettek az útvánta, mely tizenhét órája várta a félliter, még minmenti fák fekete ágbogára, az őrbódék fénylő teden bizonnyal langyos levest, amely kondérokban tőire, a nedves szíjként csillogó, néptelenné vált útállt abarakkban. ra; fényükben katonák vonultak át, majd belevesz- Nehogy azt higgyétek, hogy ennyi az egész! tek a sötétbe, egyre közelebbről hallottuk a kavics - kiáltotta a suhanc lageraltester, aki előbújt a pacsikorgását a lábuk alatt. rancsnok mögül. Egyik kezét a fekete szövetből Ekkor a parancsnok sofőrje a fényszóró lapos, külön az ő méretére varrt prominens-kabátja hajellenzős csóváját a blokkok közti átjáróra irányítókája mögé dugta, a másikban egy fűzfaostort tartotta, a blokkparancsnokok pedig kivezették a tott, amellyel ütemesen csapkodta a csizmaszárát. fürdőből a húsz csíkos ruhás, szögesdróttal hát- , - Ezek az emberek bűnözők. Most nem részlerakötött kezű oroszt, és egybeterelték a töltés tezem, miért. Kommunisták, értve? A parancsnok mentén; felsorakoztatták őket a tábori utca köveúr megparancsolta, hogy fordítsam le, hogy ezek itin, kissé távolabb a tömegtől, mely ott állt órák óta, ten példásan meg lesznek büntetve, és ha a pafedetlen fővel, mozdulatlanul, némán szenvedve az rancsnok úr azt mondja... Na azért mondom, piciéhségtől. Az oroszok vakító fényben fürdő teste nyeim, világos? mintegy egyetlen, zsákvászonnal fedett s árnyék- LOd, lod, sietésben vagyunk! - szóit a paba borult húsdarabbá olvadt, öltözékük megannyi rancsnok félhangon egy kigombolt kabátos tiszt-
M;ndannyian türelme..n vártuk, amíg be-
T ADEU SZ
BO RO W SKJ
N O V E LL Á J
hez. Csípőjével a kis Skoda sárhányójára támaszkodott, a kezéről lustán hámozta lefelé a kesztyűt.
- Nem hiszem, hogy sokáig tartana - válaszolta akigombolt kabátos főhadnagy. Szórakozottan .megrázta az ujjait, a szája mosolyra húzódott. - Ja, és az ebéd ma is meg lesz vonva a tábortól- kiáltott a suhanc lageraltester. - A blokkparancsnokok visszaviszik a levest a konyhára, és ha nekem egy liter is hiányzik, olyan hiányt csapok, hogy még, értve, picinyeim ? Mély sóhajtás futott keresztül a tömegen. A hátsó sorok kezdtek lassan-lassan előrenyomul ni, összetömörülni, az egymás mellett szorongó, ugrás ra kész emberek háta áldott meleget árasztott. A parancsnok intett, a járgánya mögül karabélyos SS-tisztek vonultak ki libasorban, s látható rutinnal felsorakoztak az oroszok mögött, mindegyik mögött egy-egy. Nem látszott rajtuk, hogy velünk együtt jöttek vissza a kommandóból, időközben bevacsoráztak, átöltöztek frissen vasalt ünnepi egyenruhájukba, sőt még manicure-re is futotta az idejükbőli ujjukat apuskatusra szorították, a vér rózsaszínűre festette szép egyenletesre nyírt körmüketi szemlátomást a városba készültek, egy kis mulatságra a lányokkal. Egy csattanással megtöltötték a fegyvert, a puskatust a csípőjükhöz tá-
masztották, a csöveket pedig az oroszok borotvált tarkójához érintették. - Achtung, bereit, Feuer! - vezényelt nyugodt hangon a parancsnok. A puskák eldördültek, a katonák hátraugrottak, nehogy rájuk fröccsenjenek a szétrobbant fejek. Az oroszok meginogtak, egy toccsanással eldőltek, mint a zsák, a kövezetet vér és szétloccsant agyvelő öntötte el. A katonák a vállukra dobták a puskát, és sietve távoztak az őrszobára, a hullákat ideiglenesen a drót mellé vontatták, a parancsnok a kíséretével együtt beszállt a Skodába, amely nagy pöfögés sel a kapuhoz tolatott. A kissé őszes, napbarnított arcú parancsnoknak végre sikerült elindulnia, az egyre erőszakosabban az útra nyomuló néma tömegből iszonyú visítás tört fel, lavinaként a véres kövezetre zúdultak, hatalmas üvöltéssel végigsöpörtek rajta, majd miután az egész lágerből odarendelt blokkparancsnokok és stubeparancsnokok bottal szétkergették őket, lopva szétszóródtak a blokkokban. Kissé távolabb álltam a kivégzés helyétől, és nem tudtam idejében odaférkőzni, de másnap, amikor ismét munkára hajtottak minket, egy elmuzulmánosodott észt zsidó, akivel együtt cipeltük a csöveket, egész nap élénken bizonygatta, hogy az emberi agyvelő valóban olyan finom, hogy főzés nélkül, teljesen nyersen is fogyasztható.
TalálkozM agyerekekkeL
Mtán
a barakkok mögötti tölté,ben megtalálták a nappal kiszemelt mélyedést, mindketten óvatosan átmásztak a szögesdrót alatti ingujj al védték a szemüket, hátuk súrolta akavicsot. Legurultak a töltésről, maid hasra fordultak, és a könyökükre támaszkodva bekúsztak a magas fűbe, amelyet beragyogott a lemenő Nap vörös fénye. A saroktorony tövében, a sárga Off Limlt.1 plakátokkal teleragasztott bódéban egy amerikai katona ült papírmasé sisakja és géppisztolya mellette feküdt a padon. A bódé deszkáiról hatalmas cseppek szakadtak le, s az éjszakából tompa koppanással hullottak a kihunyt tűz hamujába. A fiúk, amikor úgy ítélték, hogy biztos távolságban vannak a dróttól, leültek egy fűcsomóra, és gondosan megtisztították rabruhájukat a ragadós
agyagrögöktől, valamint késsellekaparták a barna foltokat a térdükről meg a könyökükről. Végül talpra álltak, s a zsombékon át fürge léptekkel az országút felé gázoltak, elhagyott bunkereket, feldúlt tüzérségi állásokat kerülgetve, széles ívben megkerülve a tábort, ahonnét esti tüzek kék füstje szállt föl, és deszkák recsegése-ropogása s ezrek lármája hallatszott. - Felénk fúj a szél, érezni a hullaszagot - szólt a magasabb, kezében egy kis batyuval, amikor megkerülték a kórház előtti mezőt, amely tele volt ölfák közt fekvő hullákkal. A fegyenc albínó volt, arca puffadt, himlőhelyes. Gyér haja úgy meredezett koponyáján, mint valami szőr. A feje közepén borotvált bőrcsík húzódott. Lágerkabátjának kissé rövid ujja látni engedte eres, szep-
TADEUSZ
BO RO WSKI
NOVE L LÁ I
[ős, szőrös kezét. Elfintorodott: - Nem volt idejük elégetni. - Világos - mondta az alacsonyabb. A hangja rekedt volt, a kitört fogain keresztül megállás nélkül köpködött. Fejét fekete sörte borította, melyet középen kiborotváltak. A fű ezüst bársonyán, amely még nedves volt az iménti esőtől, sötét ösvények kacskar{ngóztak. Az alacsonyabb tárgyilagosan hozzátette: - Nézd, már jártak előttünk. Elérik a vagonokat. - Ne izgulj, jut neked is - szólt a magasabb. A gesztenye fák megnyúlt árnyékában leereszkedtek az országút völgyébe, majd megindultak a kertváros irányába, a vasúti vágányokhoz, ahol a mozdony nélküli vagonok sorakoztak. A völgyet sötét fenyőerdő övezte, mögötte lassan haladt lefelé a vörösréz Nap. Az erdő szélén, a völgy mélyén, virágzó kertek közt, a sötétlő, dús, buja zöldben, hol ezüst eső gömböcskéi és tűi csillogtak, jól látszottak és rózsaszín vakolattal világítottak a kerek oszlopos családi villák. A völgy fölött áttetsző, könnyű lett az ég, akár a selyem, s a hidegtől lassan összehúzódott. Csak az erdős hegyoldalon úsztak ritkás, szürke ködök, s oszlottak szét a fenyők között. - Nesze a vagonjaid, zabálj - mondta az alacsonyabb. Elhaladtak egy zsenge krumpliföld mellett, és kiértek a vasúti sínekhez. A vagonok nyitva voltak, tele elkékült testekkel, mintaszerűen felstószolva, lábbal az ajtónak. A tetején egy réteg gyerek feküdt, felpuffadva és fehéren, akár a keményített párna. - Nem volt idejük elégetni - szólt a magasabb.
Atugrottak a jelződróton, és négykézláb átmásztak a vagon alatt. - Világos - mondta az alacsonyabb. Összenéztek, és összeszorított szájjal elvigyorodtak. Megint átugrottak a jelződróton, lecsúsztak a töltésen, s a kertek közt cikázva eljutottak egészen a völgy mélyébe, a tiszti villákhoz. A telep, amelyet rabkezek építettek a tábor magasabb beosztású tisztjei és családjai számára, néptelen volt, s ha nincsenek a szépen ápolt kertecskék, kis fehér függönyös ablakok és égre pöfékelő kémények, úgy tűnhetett volna, minden kihalt. Atkeltek a központi sétányon, és befordultak egy erdőszéli mellékúton. Egy mélyedésben a hegyek közt még ragyogott a Nap, egy magányos villa mellett, az árnyék szélén virágos köntösű nő hevert egy nyugágyon. Haját súlyos, klasszikus copfba fonta a tarkója fölött. Mellette kék ruhás, göndör hajú kislány játszott egy lakkozott kocsival, amiben egy baba feküdt. A fiúk megtorpantak az úton, és hunyorogva összenéztek. Egymásra vigyorogtak, mosolytalanul. Tekintetük a gyerek fejére siklott, lágyan és egészen körülfonta, mint két tenyér. Majd észrevették a villa éles sarkát, amelyet gyepcsík választott el az úttól, aztán ismét a gyerekre pillantottak. A magasabb tett egy lépést előre, a feje árnyéka a nő lábára hullott, majd a mell e felé kúszott. A nő felemelte kimeredt szemét, és eltátotta a száját. A felső ajka felhúzódott, akár a nyúlnak. A fiúk elkapták a tekintetét, és szélesen elvigyorodtak, aztán tábori módra riszálva a csípőjüket, minden sietség nélkül megindultak a gyerek felé.
Polgári &ile M. t. StaniJlaw Dygat úrnak Szenvedélyem a könyv, a "agok meg a gondolatok, vagyis az elalvás előtti erotikus színezetű, kissé infantilis ámodozások. Esténként kitárom mindkét ablakot, hogy beengedjem a szobába az utca túloldalán álló, v irágzó hársfák bódító illatát, égve hagyom az éjjeli lámpát, és lefekszem az ágyba - vagyis a díványra -, a ropogós, kikeményített lepedőre, majd a fejem alá csúsztatom a kezem, behunyom a szemem, s míg keskeny, összehúzott szemhéjam alól figyelem a neszezve röpkö-
dő éjjeli lepkéket, átadom magam a gondolatoknak. Noha megéltem egyet s mást a háború alatt, és nem kis büszkeséggel szoktam mesélni az ismerőseimnek, hogy egy napon huszonnyolcezer meztelen nőt láttam, egy év leforgása alatt pedig durván több mint egymillió különböző nemű és korú embert - akik a gázba mentek, sőt néha elragad a hév, és elhitetem velük, hogy ezeknek az embertömegeknek a képe makacsul üldöz, például emlékezetemben őrzöm az emberek ordítását, a gyere-
TADE U SZ
BO ROWS KI
NOV E LLÁ I
kek sivítozását, a férfiak gyáva, alázatos hallgatását, hogy gyakran szinte érezni vélem a verejtékkel keveredett rothadó női vér émelyítő illatát és az égő emberek nedves, zsíros szagát, az az igazság, nem szokásom magányos elmélkedéseimben, különösen elalvás előtt, érinteni ezt a témát. Rendszerint megunom bámulni a szürke plafonon táncoló lepke repdeső árnyékát, és szorosan összezárom a szemem, s ekkor a szemhéjam alatt nyomban színpompás, kaleidoszkópszerű mértani alakzatok jelennek meg, derékszögek, szabálytalan sokszögek, körök és fényfoltok, valamint vonalak, csíkok, apró szúró pontok, egyenesek mozgó nyalábjai, melyek a szemhéj fölé emelkednek, kisebbednek vagy megnőnek, váltogatják a színüket és a formájukat, összekapcsolódnak, egybeolvadnak, osztódnak és szétválnak, végül eltűnnek hátul a fejemben, s a helyükbe újabb foltok meg vonalak úsznak a szemhéjam alól. Különben meg kell mondanom, csak annyiban érdekelnek, amennyiben hidat jelentenek a saját gondolataimhoz. Ugyanis nőkre gondolok. Valóságos és képzeletbeli nőkre, akik révén - természetesen - hihetetlen izgalmakban, kalandokban és gyönyörökben van részem. A háború alatt, jóval fiatalabb fejjel, mindig magamkorabeli lányok jártak az eszemben, akik különösen szépnek és tökéletesnek tűntek. Nem láttam, milyen csúnya is csontos térdük, sovány lábuk, keskeny, szögletes csípőjük és hegyes mellük. Csak mára lett világos a számomra, hogy az egyik velem egykorú lány, akivel pár éve megismertem a szerelmet (s akire ma is kissé szentimentálisan gondolok vissza), minden kedvessége és odaadása ellenére valójában durva és kemény volt, akár a tölgyfakéreg. Most, hogy legyőztem ifjúkori bátortalanságomat, esténként érett, tapasztalt és merész nőkre
gondolok. Már nem szívesen ábrándozom olyan lányokról, akiket be kéne avatnom a szerelembe. Ez nem kis mértékben azzal magyarázható, hogy valójában félős és abszolút ügyetlen ember vagyok, aki mindig bajba keveredik. Tévedne viszont, aki azt hinné, hogy gondolataimban egyenesen a csúcsjelenet felé törekszem. Ellenkezőleg: egész mesét kerítek köré, mindenféle bonyodalmat, nemegyszer az általam olvasott könyvek alapján, melyekből időnként tucatjával pakolok át a polcra. Kerek, ám meglehetősen vázlatos történetek ezek, csak egyes jeleneteket dolgozok ki részletesebben. A jelenetek közti átvezetést egyetlen ecsetvonás sal elintézem, épp csak rágondolok. Gyorsan megrajzolom a jellemeket, vázolom a konfliktust, a körülményektől függően bűnös avagy nemes vonásokat kölcsönz ök magamnak, testemet a jelenet kompozíciójának megfelelően előnyös, illetve hátrányos tulajdonságokkal ruház om fel, a cselekmény helyszínét néhány snittel jelzem, a gyorsaság kedvéért nappal látott elemekből, ismerős szobabelsőkből, tárgyak ból, alakokból és eseményekből építem fel, s noha türelmetlenül nyújtom a történetet, mintha egy élvezetes könyv lapjait forgatnám, mégsem sikerül soha időben a végére jutnom. Bár befogom a fülem, azért világosan hallom, hogy a fürdőszobában abbamarad a zaj. Aztán csapódik az egyik, majd a másik ajtó, lágy papucs neszét hallani a padlón, és a selyempizsama suhogását. Amikor pedig kialszik az éjjeli lámpa, felemelkedik a paplan, s megnyikordulnak a dívány rugói, kinyitom a szemem a sötétben, s kissé elégedetlenül, hogy már-már a cselekmény tetőfokán voltam kénytelen félbeszakítani a gondolataimat, energikusan megfordulok, és karjaim közé zárom ifjú hitvesemet.
Látogatád Mntem az éj",akában, ötödil
nők apró, félénk lépteit (közöttük ment az a lány is, aki valaha hozzám tartozott) - mégis, képtelen vagyok felidézni bármit is abból az éjszakából, azon kívül, amit láttam, tágra nyílt szemmel. Egyszóval azon az éjjelen egy félmeztelen, verejtéktől gőzölgő embert láttam fulladozni a friss, hideg sötétségtől, miután a marhavagonból, amelyben elfogyott a levegő, kizuhant a tábori rámpa
T f\DEUSZ
BO ROWSKI
NOVE LL ÁI
kavicsára, majd odatántorgott egy másik emberhez, görcsösen átkarolta, és félig eszméletlenül kérlelni kezdte: - "testvér, testvér ... " A harmadik (a levegőért folytatott harc során kissé megszorongatták a vagon nyílásában), egy kupac párolgó test tetején fekve a bódéban, hirtelen teljes erőből megrúgta a föléje hajoló tolvajt, aki kezdte lehúzni a lábáról az alig használt, krómszínű tiszti csizmát - a halottnak nyilván nincs szüksége rá. Aztán sok-sok napon át láttam, hogy sírtak a férfiak a csákány meg a lapát fölött, a pőrekocsiknál. Hogyan emelgették a síneket, a cementeszsákokat, a kerítésnek való betonoszlopokat, milyen gonddal egyengették a földet, simítgatták a lapáttal az árok falát, hogyan emeltek barakkokat, őrtornyokat és krematóriumokat. Hogyan emésztette fel őket a rüh, a phlegmone, a tífusz és az éhség. Láttam másokat, akik briliánst, órát és aranyat gyűjtöttek, és előrelátóan a földbe rejtették. Mások, sznobizmusból, igyekeztek a lehető legtöbb embert megölni és a lehető legtöbb nőt megkapni. Aha, nőket is láttam, akik gerendát cipeltek, szekeret és tali cskát toltak, valamint töltést építettek a tavaknál. Olyanokat is láttam, akik egy darab kenyérért odaadták magukat. Olyanokat, akik megengedhették maguknak, hogy szeretőt vegyenek - selyemblúzért, aranyért vagy halottak számára rabolt bizsuért. Egy fekélyes, kopasz lányt is láttam (aki valaha hozzám tartozott), de ez már az én privát ügyem.
Azok pedig, akik phlegmone, rüh és tífusz következtében, vagy amiatt, hogy túl soványak voltak, a gázkamrába mentek, megkérték az ápolókat (akik a krematóriumi kocsikra rakodták őket), hogy jól nézzenek meg mindent, és emlékezzenek. S mondják el az igazságot az emberről - azoknak, akik nem ismerték meg. Most kitekintek a vadszőlővel befuttatott ablakon, amely mögött ott az utolsó deszkáig kiégett ház, távolabb a klasszikus kapu romjai, az egyik oszlopán egy épen maradt amforával, a közönséges, illatos és virágzó hársfák meg az ég a romok látóhatára, a csillogó folyó túlpartja felé rohanó felhőivel. Ülök egy idegen szobában, másvalaki könyvei között, s miközben arról írok, hogy láttam az eget, a férfiakat meg a nőket, makacsul azt gondolom, hogy csak magamat nem tudtam meglátni. Egy fiatal szimbolista-realista költő gúnyos kicsinyléssel azt beszéli rólam, hogy lágerkomplexusom van. Egy pillanatra lerakom a tollam, s azokhoz az emberekhez kívánkozva, akiket akkor láttam, elgondolkodom, ma hova is menjek látogatóba: a tiszti csizmás, megszorongatott emberhez, aki jelenleg a helyi elektromos művek mérnöke, vagy a jól menő bártulajdonoshoz, aki valaha azt suttogta nekem: - "testvér, testvér ... " A többieket meglátogatják azok, akik a földdel elkeveredett, rothadó emberi hamu közt kotorászva az elveszett aranyat keresik. KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
SzatJ SZAÍD 1947-ben született Teheránban. 1965ben diákként Münchenbe érkezik, hogy német irodalmat tanuljon és német költő legyen. Mert, hogy sorsa így alakul. Demokratikus politikai elkötelezettsége miatt a hazatérés eleve kizárt. 1979-ben elő ször lép Irán földjére - a sah bukását követően. Amit tapasztal, az kiábrándító. A fundamentalisták rendszere, Ayatollah Khomeini és a síita fanatikusok Iszlám Köztársasága nem nyújt számára lehetőséget az újrakezdéshez. Szaíd visszatér a németországi emigrációba. 1986-ban megkapja München városának irodalmi díját. 1990-ben a stuttgarti Írók Házának vendége. 1991-ben az Adalbert von Chamisso-díjhoz járó támogatási díjat érdemli ki munkásságával, 1992-ben a Civis-Hörfunkpreis birtokosa, majd 1993-ban a Robert Bosch Alapítvány ösztöndíjasa
lesz, és még ugyanebben az évben a Goethe Intézet felkérésére szerzői körúton vesz részt Japánban. Szaíd a Német Írószövetség és a Német PEN Centrum tajga. Verseiben a számkivetettség széles skálája elevenedik meg - az anya, a kedves és a haza elvesztése. Mindez mélyen választékos és semleges irodalmi németséggel. 1995-ben jelenik meg a híres müncheni székhelyű C. H. Bech könyvkiadónál A mulfák
karja mindenhoIJá elér - feLjegyd.Jek a német emigrációhól (Der lange Arm der MuLlah.J - Notizen aw meinem deut.Jchen Exil) című kötete. Ebben az irodalmi naplóban kérlelhetetlen pontossággal követi nyomon az Iszlám Köztársaság véres hétköznapjait. Verseinek válogatása, illetve ez utóbbi prózakötete is magyarul meg fog jelenni.
"
Szeretni
Ejj"eL
Dad Lieben
Nachtd
Egyfelhőn
melynele Jzine nem volt Ketten feleiMtele leilenele neve nem volt. Valamit já1Jzottale ami Jzahályole nélleüli volt éJ heragyogtále a napot melynele melegJége nagy volt.
a híJ alatt fele ve, éJ Jemmit Jem látva a CJillagolehóL, leile cJólejaúJat úJézile oly me.:JJU oly melegen.
SERDIÁN MIKLÓS
Számtalan árapály után az évele Jorán éJ az eJőtől hölcJehhen. Ke.:Iztyűhen
zongorázole, úJegen nyelveleen verJeleet írole éJ tejüvegen leereJztül cJóleowm lee{}ve.:lem.
FORDÍTÁSA
