V. A. OBRUCSEV
UTAZÁS PLUTÓNIÁBA REGÉNY
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1964
A Z É N K Ö N Y V T Á RA M AZ IFJ ÚSÁGI IRODALOM REMEKE I
B. A. OБРУЧЕВ ПЛУТОНИЯ
FORDÍ TOTTA GELLÉR T GYÖR GY
CSERGEZÁN PÁL RAJZAIVAL
ELŐSZÓ
Földünk már sok millió éves. Felülete ez idő alatt nagy változáson ment keresztül. Az első tengerek meleg vizében keletkezett fehérjeszerű vegyületek fokozatosan egyre bonyolultabbak lettek, és számos, különféle növényi és állati szervezetté fejlődtek. Ezek azután számtalan nemzedéken keresztül fejlődtek mai állapotukig. A szerves élet formáinak ez a változása nyomon követhető, ha tanulmányozzuk maradványait, amelyek ősmaradványok vagy kövületek alakjában maradtak fenn a földkéreg rétegeiben. Ezekből eléggé teljes képet kaphatunk arról, hogy milyen növényeik és állatok éltek a Föld felületén a régmúlt időkben, a szerves élet kialakulása óta. Minél messzebb van valamely földtörténeti időszak a jelentől, annál nagyobb a különbség a szerves élet akkori formái és a jelenlegiek között. Az elmúlt élet formáinak tanulmányozásával, sajátosságaival, körülményeivel és változásainak, egyesek kihalásának, mások fejlődésének és tökéletesedésének okaival az őslénytannak (paleontológiának) nevezett tudományág foglalkozik. Ezt a tudományt számos főiskolán tanulják, de minden embert érdekel annyira, hogy legalább általános képet kapjon az elmúlt élet formáiról és körülményeiről. Ezt a feladatot próbáltam megoldani tudományos-fantasztikus regényemben. Le lehetne írni, hogy kőlapokon miként találják meg a növények nyomait, és egyes levelek alapján hogyan állapítják meg az egész fa vagy bokor külsejét; hogyan szabadítják ki a kőből a különböző kagylókat, korallokat és más gerinctelen tengeri állatok maradványait, miként tisztítják meg őket, és állapítják meg nevüket; hogyan ássák ki nagy óvatossággal a gerinces állatok csontjait, és állítják össze teljes csontvázukat, amelyekből a lények korábbi külsejére következtethetnek. Az efféle
leírások azonban igen hosszúak és unalmasak volnának; csak a jövő paleontológusai vennék hasznukat, az olvasók széles rétegének azonban nem nyújtanának eleven képet a korábbi élőlényekről. Ezért választottam a regény formáját. De hogyan vezessem el az olvasót a rég eltűnt lények világába és életkörülményeik közé? Csak két regényt ismerek, amelyekben effajta kísérlet történt. Egyik Jules Verne „Utazás a Föld középpontja felé” című regénye. Ez a regény leírja, hogy néhány kutató lebocsátkozik egy izlandi tűzhányó kráterén keresztül a Föld mélyébe, föld alatti üregekre bukkannak, amelyekben titokzatos lények és a Föld felszínén már kihalt állatok élnek; mindezt azonban homályosan tárgyalja a könyv. A tudósok egy másik vulkán kráterén keresztül térnek vissza a felszínre: tutajon eveznek a forró vízen, végül pedig a megolvadt láván. Mindez nagyon valószínűtlen. A tűzhányó krátere nem mélybe nyúló nyílt cső, hanem megdermedt lávával van tele; forró vízen pedig nem lehet tutajozni, még kevésbé izzó láván. A regény geológiai tévedései indítottak arra, hogy i9i;-ben megírjam az „Utazás Plutóniába” c. könyvemet. Ez előtt még semmit sem írtam fiatal olvasók számára, és nem is volt ilyen tervem. A másik regényt Conan Doyle írta. Arról szól, hogy Dél-Amerikában néhány utazó egy magas, igen nehezen megközelíthető fennsíkot fedez fel, amely el van szigetelve az egész környező vidéktől, és ősemberek, emberszabású majmok és másutt kihalt állatfajták népesítik be. A fennsíkra merészkedő kutatók különböző kalandokon mennek keresztül. Ebben a regényben azonban szintén sok a valószerűtlen; csak a jelenkorhoz közeli világgal ismerteti meg az olvasót, és olyan gyenge benyomást tett rám, hogy még a címét is elfelejtettem, noha kétszer olvastam, és nem is régen, sokkal később, mint Verne regényét. A jó tudományos-fantasztikus regénynek valószerűnek kell lennie, azt a meggyőződést kell keltenie az olvasóban, hogy bizonyos körülmények között a leírt események mind megtörténhetnek, semmi természetfölötti, csodálatos nincs bennük. Ha a regény hemzseg a csodáktól, akkor már nem regény, hanem kisgyermekeknek való dajka-
mese, akikkel mindenféle képtelenséget el lehet hitetni. Az „Utazás Plutóniába” első kiadásai megmutatták, hogy megfelel a valószerűség követelményének. Szép számmal kaptam olyan levelet olvasóimtól, amelyekben egészen komolyan kérdezték, hogy miért nem indítanak új expedíciókat Plutóniába; a föld alatti világ tanulmányozására; mások felajánlották, hogy részt vesznek a jövendő expedíciókban; megint mások pedig a regényben szereplő utazók további sorsáról érdeklődtek. Ezért az utolsó kiadás utószavában megmagyaráztam olvasóimnak: ahhoz, hogy bizonyos letűnt korszakok állataival és növényeivel ismertessem meg őket – mégpedig úgy, mintha még most is élnének valahol a Föld mélyén –, ehhez igaznak kellett elfogadnom egy feltevést, amely a múlt század elején merült fel, és a tu dósok akkoriban komolyan tárgyalták. Ezt a feltevést részletesen kifejti az utolsó előtti fejezet („Tudományos fejtegetés”), amelyben az expedíció szervezője a feltevés igazságát védi. Valóságban azonban a tudomány már rég megdöntötte. Remélem, hogy az „Utazás Plutóniába” ez a kiadása is, az előzőkhöz hasonlóan, arra ösztönzi a fiatal olvasókat, hogy közelebbről megismerjék a földtant, és foglalkozzanak ezzel az érdekes tudománnyal, amely felderíti bolygónk összetételét és felépítését, és elmondja, milyen növények és állatok éltek rajta az elmúlt korszakokban, hogyan változtak, és váltották fel egymást, míg az állatok köréből ki nem fejlődött a gondolkodó lény, az ember, aki a Föld ura lett.
1. VÁRATLAN AJÁNLAT Kastanov professzor, az egyetem földtani tanszékének vezetője – aki az Újföldön*1 és a Spitzbergákon tett utazásaival és az Ural sarkvidéki részének felkutatásával szerzett hírnevet – hazatért laboratóriumából. Az őszi félévnek vége, az előadások és vizsgák befejeződtek, és a professzor örömmel gondok a háromheti téli szünetre, de nem azért, hogy tétlenkedjék – ó nem! A professzor még nem volt öreg ember, erőtől-egészségtől virult; csak két-három napot szándékozott pihenni, hogy azután friss elmével fogjon hozzá az Ural és az Újföld földtani kapcsolatáról szóló cikke megírásához. Ebéd előtt íróasztalához ült, és átnézte napi postáját. Átlapozott néhány szakkérdéseket tárgyaló kiadványt, amelyet szerzőjük küldött, és átfutotta egy német kiadóvállalat új tudományos könyveinek katalógusát. Figyelmét végül egy nagy, sárga levélboríték vonta magára. Igen szabályos, de apró betűs írással volt címezve. Levelező munkatársainak keze írását a professzor jól ismerte, ezért keltette fel érdeklődését az ismeretlen boríték. Felnyitotta, és álmélkodva olvasta a levelet: Mélyen tisztelt Pjotr Ivanovics! Minthogy ismerem tapasztalatait a sarkvidéki kutatásokban, és tudom, mennyire érdeklik a sarkvidék földtani viszonyai, felajánlom Önnek, hogy vegyen részt nagy expedíciómban, amelyet jövő tavasszal indítok a Jeges-tenger eddig fel nem kutatott részének tanulmányozá1* Újföld (Novaja Zemlja) – nagy sziget az Északi-Jeges-tengerben, Európa és Szibéria partjai előtt (A szerk.)
sára, egy- vagy kétévi időtartamra. Ha elvben elfogadja ajánlatomat, szíveskedjék személyes megbeszélésre 1914. január 2-án délben megjelenni a moszkvai „Metropol” szállodában, ahol jelen lesz a tervezett expedíció többi tagja, és én is ott leszek. Ha pedig elutasítja ajánlatomat, legyen szíves értesítést küldeni ugyanarra a címre. Az utazás költségeit minden esetben megtérítjük. Tisztelő híve Nyikolaj Innokentyevics Truhanov Munku-Szardik, 1913. XII. 1. A professzor letette a levelet, és elgondolkodott. „Truhanov? Mintha már hallottam volna ezt a nevet, de hol és mikor? Úgy rémlik, geofizikai* vagy csillagászati problémáikkal kapcsolatban. Utána kell nézni. Roppant érdekes. Valahol Mongólia határán él, és expedíciót indít a Jeges-tengerre!” Kastanov a telefonhoz nyúlt, és felhívott egy csillagászprofesszort. Kartársa a következőket közölte: Truhanov az egyetem elvégzése óta geofizikával és csillagászattal foglalkozik. Nemrég csillagvizsgálót épített a Mongólia határán húzódó Szaján-hegylánc Munku-Szardik csúcsán, hogy a felhőtlen nappalokban és éjszakákban bővelkedő hosszú teleken át megfigyeléseket végezhessen a tiszta és áttetsző kelet-szibériai égbolton. – De mi köze ehhez a sarkvidéknek? Hiszen a Jeges-tenger fölött a légkör kedvezőtlenebb csillagászati megfigyelésekre, mint a Munku-Szardik hegyen? Erre a kérdésre a csillagász semmilyen választ sem tudott adni, Kastanovnak pedig nem volt más választása, mint hogy január 2-ra halassza kíváncsisága kielégítését. Természetesen úgy határozott, hogy Moszkvába utazik.
* A geofizika a Föld fizikájával, mágneses, elektromos tulajdonságával, a nehézségi erővel, a radioaktivitással, a mélységek hőmérsékletével, a Föld mélyének fizikai állapotával foglalkozó tudomány
2. A MOSZKVAI TANÁCSKOZÁS 1914. január 2-án délben Kastanov professzor autón a „Metropol” szálló elé érkezett, és bekopogott a 133. számú szoba ajtaján, ahová a portás irányította. Az ajtó kitárult, és a professzor belépett a tágas, világos szobába, ahol néhányan már várakoztak. Egyikük felkelt, elébe sietett, kezet nyújtott és felkiáltott: – Ön pontos, mint az óra, Pjotr Ivanovics, noha pocsék az idő: valóságos szibériai hóvihar tombol! Ez a pontosság kitűnő előjel vállalkozásunk számára. Nagyon örülök, hogy megjött, és itt üdvözölhetem! Truhanov vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam a többieket. A jelenlevők egymás után felálltak helyükről, és Truhanov bemutatta őket Kastanovnak: – Szemjon Szemjonovics Papocskin zoológus, egyetemi magántanár. – Ivan Andrejevics Borovoj, a Központi Fizikai Obszervatórium meteorológusa. – Mihail Ignatyevics Gromeko botanikus és orvos. A szoba közepén álló kerek asztalt a sarkvidék nagy térképe borította, amelyre feltűnő színes vonalakkal berajzolták az utolsó ötven év expedícióinak útvonalait. A Tajmir-félszigettől északra már az a földrész is szerepelt a térképen, amelyet Vilkickij 1913 nyarán fedezett fel.* Amikor valamennyien elhelyezkedtek az asztal körül, Truhanov beszélni kezdett. – Mint ez a térkép mutatja önöknek, a Szibéria, Észak-Európa, Grönland és Észak-Amerika között fekvő sarkvidéki terület öthatod részét számos expedíció útvonala barázdálja. Az ismeretlen föld csodálatos felfedezése azonban, melyet Vilkickij tett nemrégen, arra vall, hogy ezen a vidéken a tudomány még jelentős eredményeket érhet el. Csak az a fontos, hogy céltudatosan irányítsuk erőfeszítéseinket, felhasználjuk elődeink tapasztalatait. – A XVII. és XVIII. századi nagyszerű expedíciók – Proncsiscsev, * Jelenlegi neve: Északi-föld
Laptyev, Gyezsnyev, Bering expedíciói – munkáját, valamint Vrangelnak és Middendorffnak a XIX. század első felében Szibéria legészakibb részén végzett kutatásait napjainkban Szedov, Bruszilov és Ruszanov expedíciói folytatják, akik a Kara- vagy Barents-tengeren végeznek kutatásokat. Ugyancsak ide jutott el Vilkickij is, és természetesen folytatja kutatásait. Velük nem akarok versenyezni. – Terveim – folytatta Truhanov rövid szünet után – a sarkvidéki terület egy másik részére vonatkoznak. Vessenek egy pillantást a Csukcs-félszigettől és Alaszkától északra elterülő nagy fehér foltra: egyetlen színes vonal sem szeli át! A balszerencsés „Jeanette”, * amely a jég foglya lett, e folttól délre haladt. Sverdrup és Amundsen legutolsó expedíciói keletebbre végezték kutatásaikat, az észak-amerikai szigettenger szigetei között. E fehér folt területén ismeretlen szárazföld vagy nagy sziget van, amely mintegy fele Grönlandnak. Az is lehet, hogy egész szigettengert találhatunk. Nézzenek a térképre: a folt keleti peremén feltünteti azt az állítólagos szárazföldet, amelyet Crocker látott messziről, déli szélén pedig a Kennan-föld látható. Nansen véleménye szerint a Jeges-tenger e részén nincs nagy szárazföld; Peary viszont – épp ellenkezőleg – bizonyos benne, hogy a Thomas Hubbard-fok-tól északnyugati irányban nagy szárazföld peremét látta. Harris, az Egyesült Államok partfelmérő geodéziai hivatalának tagja, az Alaszka északi partjain észlelhető dagály és apály tanulmányozása alapján bizonyos benne, hogy ilyen szárazföld létezik. Kijelentése szerint, a Beaufort-tenger vízszintingadozása nem a Csendesóceánból ered, s nem a szűk és sekély Bering-szoroson keresztül jut Alaszka északi partjához, hanem az Atlanti-óceánból, a Norvégia és Grönland közötti mély tengerszakaszokon át. A feltételezett szárazföld és az alaszkai és szibériai partok között ez az ingadozás csökken. Ha a szárazföld nem volna, akkor a dagályhullám a Grönlandi-tengerről az Északi-sarkon keresztül késedelem nélkül, változatlan erővel jutna egyenest Alaszka és a Csukcs-föld partjaihoz. A szárazföld létezését még az is bizonyítja, hogy a nyugat felől nyílt Beaufort-tengeren a * De Long expedíciójának hajója. 1881. június 13-án pusztult el (A szerk.)
nyugati szelek növelik a dagályt, a keleti szelek pedig mérséklik, és az árhullám magassága eléri a két métert. Ez csak két szárazföld közti, szűk tengeren lehetséges. Az észak-amerikai szigettengertől csak keskeny szoros választja el a feltételezett szárazföldet. Ha ez a szoros széles volna – az Atlanti-óceán árhulláma elérhetné a Bank-sziget partjait, találkoznék a szárazföldet nyugatról és délről kerülő árhullámmal, és a két hullám megsemmisítené egymást. MacClure-nak a Bank-sziget nyugati partjánál végzett megfigyelései azonban bebizonyították, hogy itt még mindig a Beaufort-tengerből, nyugatról jövő árhullám uralkodik. – Így tehát – fejezte be Truhanov beszámolóját – majdnem bizonyosra vehető a sarkvidéknek ezen a részén egy szárazföld vagy öszszefüggő, nagy szigetcsoport létezése, és csak az a feladat, hogy felfedezzük, és Oroszország birtokába vegyük. Értesültem róla, hogy a kanadai kormány expedíciót szerel fel, amelynek az a rendeltetése, hogy ez év nyarán kelet felől behatoljon a térképen fehér folttal szereplő területre. Nem késlekedhetünk tovább: délről és nyugatról, a Bering-öböl irányából el kell jutnunk erre a területre, mert különben a Sarkvidék utolsó ismeretlen részét az angolok kutatják át, és teljesen meghódítják. Ezért határoztam el, hogy expedíciót szervezek és indítok ide. Önöket pedig arra kérem, hogy vegyenek részt benne. Most pedig engedjék meg, hogy beszámoljak legközelebbi terveimről. Hajónk már ősz óta épül; a „Fram”-hoz * hasonló lesz, de a legutóbbi hajóutak tapasztalatai alapján tökéletesítettük. A napokban bocsátják vízre. Kapitánya személyesen fogja irányítani a hajó végleges felszerelését. A szerződés értelmében a hajónak április végére teljesen késznek kell lennie, május 1-re pedig Vlagyivosztokba érkezik, hogy fedélzetére vegye az expedíció tagjait. Május elején felszedjük a horgonyt, és egyenesen Kamcsatka felé tartunk. Petropavlovszkban, eszkimó kutyákat és egy-két kamcsatkait veszünk fel, aki jártas a kutyahajtásban. Ha Kamcsatkán ez nem sikerül, akkor a Csukcs-félszigeten is szerezhetünk kutyákat, a Bering-szoros mentén; itt ugyanis ki kell * Nansen hajója (A szerk.)
kötnünk, hogy elláthassuk magunkat jukolával * a kutyák számára, és sarki ruházatot szerezzünk embereinknek. A Bering-szoroson áthaladva, nem északnyugatnak fordulunk, mint a „Jeanette”, hanem északkeletre, egyenest a keresett föld felé. Természetes, hogy hamarosan jégtáblákkal találkozunk, és a lehető legmesszebbre törünk előre a jég között; valószínű azonban, hogy hajón nem jutunk el a föld partjához, ezért szánkaravánt indítunk, amely azután lehetőleg messzebbre hatol északra. Az expedíciót egyévi élelmiszerrel látjuk el, hogy a telet ott tölthesse, ha őszre nem tud visszatérni, vagy ha a hajó, amely a föld vagy az összefüggő jégmező déli partja mentén cirkál majd, nem képes a sarki éjszaka beállta előtt fedélzetére venni az expedíciót. A hajó a szárazföld peremén, egymástól meghatározott távolságra, élelmiszer-raktárakat tesz partra, hogy a szánexpedíció kiegészíthesse készleteit, ha valamilyen szerencsétlenség következtében még egy évig nem tudna visszatérni. Ha pedig a hajó jövő nyár végére sem tér viszsza valamelyik kikötőbe, amelynek távíró-összeköttetése van Európával, akkor a következő év tavaszán mentőexpedíció indul, hogy felkutassa a hajót, és hazaszállítsa a szánkaravánt. Expedíciónknak nem az a célja, hogy új irányból érje el az Északisarkot – fejezte be Truhanov –, hanem csak a Bering-szorostól északra feltételezett szárazföld kikutatására törekszik, a feladat mégis meglehetősen nehéz. Legjobb esetben ez év őszén térünk vissza hazánkba, és esetleg meg sem látjuk a keresett földet; valószínűbb azonban, hogy a telet jégtáblák közé fagyott hajón vagy a szárazföldön kell töltenünk, és csak egy-két év múlva térhetünk vissza. Legrosszabb esetben pedig elpusztulunk. Ezzel a lehetőséggel mindegyikünk számoljon, és ennek megfelelően intézkedjék. Truhanov kis szünetet tartott. Ezalatt mindenki fontolóra vehette, hogyan vélekedjék a dologról. Majd Truhanov így folytatta: – Ha valamelyikük most, az expedíció tervének ismertetése után, lehetetlennek tartja, hogy részt vegyen benne, akkor arra kérem, május * Jukolának nevezik Szibéria északi részén a javarészt lazacból készített szárított halat, amit a lakosok maguk és kutyáik számára tesznek el télire.
elejéig ne tegyen senkinek se említést róla, nehogy külföldiek megelőzhessenek. – Ha nem tévedek – jegyezte meg Kastanov –, ön, Nyikolaj Innokentyevics, azt a kifejezést használta: „Szánkaravánt indítunk.” Ön nem szándékozik személyesen részt venni az ismeretlen szárazföld felkutatásában? – Sajnos, nem, Pjotr Ivanovics. A hajón maradok, mert jóformán járni sem tudok. Térdtől lefelé ugyanis műlábam van: olyan szerencsétlenül törtem el egyik lábamat a kietlen Szaján-hegységben, hogy nyomorék lettem, és csak ülő életmódra vagyok alkalmas. – Ki indul a szánexpedícióval? – Mindenki, rajtam és a kapitányon, valamint egy-két kamcsatkain vagy csukcson kívül, vagyis öten-hatan maradunk a hajón. A szakemberek a növény-, állat- és ásványvilág kutatásával foglalkoznak, meteorológusunk pedig a légköri jelenségek vizsgálatán kívül a földrajzi hosszúság és szélesség meghatározását is elvégzi. Igaz-e, Ivan Andrejevics? – Tökéletesen igaz, elég tapasztalatom van ezen a téren – felelte Borovoj. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy azonnal döntsenek, részt vesznek-e az expedícióban – folytatta Truhanov. – Mindegyikük nyugodtan, magában vegye fontolóra ajánlatomat. – Mikor kell végleges választ adnunk? – kérdezte Papocskin. – Egy hét múlva, ugyanebben az órában. Hosszabb gondolkodási időt, sajnos, nem adhatok önöknek, mert egyikük visszalépése esetén más, megfelelő szakembert kell keresnem, január végén pedig visszatérek Szibériába, hogy elintézzem hátralevő ügyeimet csillagvizsgálómban, amelytől hosszú időre távol leszek. Egy hét múlva ugyanabban az órában valamennyien megjelentek Truhanov szállodai szobájában. Csak a kapitány hiányzott, aki már elutazott, hogy átvegye a hajót. A tudósok közül egyik sem utasította vissza, hogy részt vegyen az expedícióban, amely – a rájuk váró nélkülözések és veszélyek ellenére – igen csábítónak ígérkezett. Truhanov örömmel jegyezte meg, hogy az expedíció tagjainak egységes, té-
továzás nélküli elhatározása előre biztosítja a vállalkozás sikerét. Másodszor is megtárgyalták a tervet, és mindegyikük megtette a szakmájával kapcsolatos észrevételeit arról, hogy milyen tudományos és személyi felszerelésre van szüksége. A következő napon szétszéledtek. A részvevők felkészültek az expedícióra, és elintézték személyes ügyeiket.
3. INDULÁS Április 20-án a szibériai expresszel elhagyta Moszkvát Kastanov professzor, Papocskin zoológus, Borovoj meteorológus és Gromeko orvos, akik megbeszélésük értelmében Oroszország különböző részeiből jöttek össze a találkozóra. Tíz nap múlva megérkeztek Vlagyivosztok pályaudvarára. A szállodában, ahol szobát foglaltak részükre, az utasok már ott találták Truhanovot, aki egy héttel előbb érkezett a városba, hogy különböző holmikat vásároljon. Másnap, május 1-én, mind az öten a kikötőbe mentek. Hajójuk, a „Sarkcsillag” parancsnoki hídjáról a kapitány széltől cserzett arca mosolygott feléjük. Három napig tartott a szén, a kenőolaj, az élelmiszer, a különböző tudományos felszerelés és az expedíció tagjai személyi poggyászának berakása. A harmadik napon maguk is hajóra szálltak. Május 4-én reggel mindennel elkészültek. Megtörtént a vámvizsgálat, a személyzet és az utasok elfoglalták helyüket. A „Sarkcsillag” sebesen hasította az Aranyszarv-öböl hullámait. Délben megkerülte a Szamárfül-fokot, elhaladt az Orosz-sziget mellett, és kelet felé vette útját. Az expedíciónak mind az öt tagja a parancsnoki hídon állt, és elkísérte tekintetével a tovatűnő várost, amely festőién tárult eléjük a zöld öböl partján emelkedő dombokon. Lelkükben önkéntelenül ez a kérdés támadt: viszontlátom-e valaha ezeket a partokat és hazámat? A friss tengeri szél és az öböl után kezdődő hullámverés azonban hamar elűzte ezeket a gondolatokat. Megszólalt a reggelihez hívó gong. Az utasok utolsót pillantottak
a hazai part távolba vesző, sötét csíkjára, és lementek a közös terembe. Reggeli után valamennyien újra a fedélzetre mentek, hogy egy pillantást vessenek az Aszkold-sziget sötét tömegére: ez volt az utolsó hazai földdarab Kamcsatkáig. A szigetet elhagyva a „Sarkcsillag” kelet felé fordult. A szél elült, és a hajó simán hasította a Japán-tenger kék habjait, amely délen és keleten egészen a látóhatár pereméig terjedt. Csak északon, tizenöt-húsz kilométer távolságban, látszott még az usszuri part sötét vonala. Napnyugtakor, a Povorotnij-fok után, ez a partvonal is hamar eltűnt szemük elől. A hajó élesen északkelet felé fordult. – Melyik kikötőbe tartunk? – Egyikbe sem, hacsak erős vihar nem kényszerít rá. A légsúlymérő azonban magasan áll, és a Kurili-szigetekig nem ígérkezik vihar. – És ott? – Ott a hideg Ohotszki-tenger majd bizonyára kellemetlenséget szerez nekünk. A Csendes-óceánnak ez a csúf zuga majdnem mindig megtáncoltatja a Kamcsatkába igyekvő hajókat. Hirtelen vihar, köd, eső vagy hó – főként tavasszal és ősszel – mindennapos jelenség ezen a vidéken. De ez csak iskola lesz számunkra, előkészület a sarkvidéki éghajlati viszonyokhoz. A tenger nyugodt volt, és így ezen az éjszakán valamennyien jól kialudták magukat, és kipihenték az úti előkészületek fáradalmait. Másnap azonban Truhanov jóslata valóra vált. A légsúlymérő hirtelen süllyedt, metsző északkeleti szél kerekedett, szürke esőfelhők vonták be az eget, és megeredt az apró szemű, őszi eső. A Türelem-fok magasságában a „Sarkcsillag” majdnem egészen keletnek fordult, és Szahalintól mindjobban távolodva a nyílt Ohotszki-tengerre ért. Az erős hullámverés oldalba kapta, és az utasoknak igen nyugtalan éjszakájuk volt. Másnap sem javult az idő. Eső és havazás váltakozott. Fehér tarajú sötét hullámok zúdultak a hajó bal oldalára, és átcsaptak a fedélzeten. Az utasok kénytelenek voltak a közös teremben üldögélni, ahol beszélgetéssel ütötték el az időt. Papocskin és Borovoj nehezen viselte el a hajó ringását, és sem reggelinél, sem ebédnél nem jelent meg. A ka-
pitány csak rövid időre hagyta el a parancsnoki hidat. A vihar szerencsére nem volt heves, és éjszakára alábbhagyott. Reggel a Paramusirsziget, a Kurili-lánc északi részének legnagyobb szigete tűnt fel az utasok előtt, jobbra pedig a kis Makanusi- és Onekotan-sziget látszott, valamint a Tooruszir-tűzhányó, amelyből sűrű füstoszlop emelkedett. A szél elállt, a füst egyenesen fölfelé szállt, és a felső légköri rétegekben szürke felhővé terebélyesedett, amely alig látszott a borús égen. Néhány mérföldnyire délre óriási oszlopként magaslott a vízből a függőleges Avosszi-szirt: olyan volt, mint valami hatalmas, fekete ujj, amely a hajót fenyegeti. A hullámverés fehér csíkja élesen elválasztotta a szirt talpát a tenger felszínétől, amely a szürke megvilágításban olajzöldnek látszott. – Milyen zordak ezek a szigetek! – kiáltott fel Papocskin, aki a távolban látszó föld hírére feljött a fedélzetre. – Komor fekete és vörös sziklák, nagy bozótos területek. – Ráadásul állandó a köd; nyáron esik, télen hóviharok tombolnak – tette hozzá Truhanov –, és mégis élnek itt emberek. – A Kurili-szigetek mind vulkánikus eredetűek – magyarázta Kastanov. – Huszonhárom tűzhányó van rajtuk, tizenhat közülük többékevésbé állandóan működik. Ez a láncolat, amely Kamcsatkát összeköti Japánnal, a Tuszkarora nevű nagy tengerárok nyugati peremén húzódik; ez az árok néhol kilencezer-ötszáz méter mély. A földkéreg nagy törésvonalait rendszerint tűzhányók kísérik, az errefelé gyakori földrengések pedig azt bizonyítják, hogy még van mozgás a földkéregben, és egyensúlya sokszor megbomlik.
4. A FÜSTÖLGŐ TÜZHÁNYÓKÜPOK ORSZÁGA Délután kedvező szél kerekedett. A „Sarkcsillag” kibontotta valamennyi vitorláját, és kétszeres sebességgel sietett Kamcsatka felé, amely már feltűnt a látóhatáron. Hamarosan a Lopatka-fok elé értek, majd tűzhányókúpok vonulata tárult az utasok szeme elé. Egyesek szabályos kúp alakúak voltak, mások lapos tetejűek, és alacsony hegy-
hátak szabályos láncolata kötötte össze őket. A karcsú tűzhányókúpokat és a köztük húzódó hegyláncot hó borította. Fehér színe élesen elütött az ég sötét hátterétől. A holdas éjszaka lehetővé tette, hogy sértetlenül áthaladjanak az Avacsi-öböl szűk kapuján. A „Sarkcsillag” bevonta vitorláit, lassan átsiklott a kapu magas sziklái között, és tágas öbölbe ért, amelynek partján egyetlen fényecske sem árulta el ember jelenlétét. Már éjfél is elmúlt, s a kis Petropavlovszk városa az igazak álmát aludta. Az öböl sima tükre ezüstösen csillogott a ragyogó holdfényben, messze északon pedig az Avacsi-tűzhányó, mint valami fehér kísértet, karcsún emelkedett ki az ég sötét hátteréből. Enyhe fagy érződött. Úgy tetszett, hogy Kamcsatka még téli álmát alussza. Egy óra múlva a hajó horgonyt vetett a parttól mintegy száz lépésnyire, az alvó városka előtt. A láncok csörömpölése felriasztotta a kutyákat, és ugatás, vonítás verte fel az éjszaka csendjét. Egyetlen lakos sem törődött vele. Ez a hangverseny többször is megismétlődött, de nyilván megszokott jelenség volt. Reggel az utasok nagy sürgés-forgásra ébredtek. A hajó szenet, ivóvizet, élelmiszert rakodott. Mindnyájan a fedélzetre siettek. A fényes nap már magasan a hegyek fölött járt. A város életre kelt. A hosszú hajóút után mindenki szeretett volna már szilárd talajt érezni lába alatt; ezért sebtében megreggeliztek, és az élelmiszerrakományért induló bárkára szálltak. A parton már összesereglett Petropavloszk apraja-nagyja, még a lábukat alig vonszoló öregek is eljöttek, hogy megbámulják a hajót és utasait, friss híreket halljanak távoli hazájukból, és megtudják, nem hoztak-e olyan áruikat, amelyekre szükségük van. A tömeg mögött, a lejtős domboldalban, festői összevisszaságban terültek el a lakosok nyomorúságos házikói. Itt-ott kivált közülük egyegy nagy és tekintélyes épület: a városi iskola, a kórház, a kormányzósági hivatal új székháza, valamint néhány áruraktár. Az utasok meglepődve vették észre, hogy utcának nyoma sincs. A házak összevissza, szétszórtan épültek ott, ahol tulajdonosuknak vagy építőjüknek tetszett, egyik az öbölre nézett, másik oldalát fordította fe-
léje, harmadik pedig ferdén állt. Körülöttük hombárok, fészerek, karámok, jukolaszárítók voltak. Sok helyütt még kupacokban vagy összefüggő darabokban feküdt a piszkos, olvadó hó; zavaros patakok csörgedeztek belőle a tenger felé, és a járókelőknek minduntalan át kellett ugraniuk rajtuk, mert sem járda, sem palló nem volt sehol. Az is meglepte mindannyiukat, hogy baromfit és kis háziállatokat alig láttak. Ennek az volt a magyarázata, hogy a szánhúzó kutyák, amelyek nélkülözhetetlenek Kamcsatkában, felfalják a szárnyasokat; főként tél vége felé pusztítják őket, amikor elfogynak a jukolakészletek. Minden ház körül láttak kutyákat: vastag bundájú, különböző színű, szép állatok voltak. Egyik a napon sütkérezett festői pózban, másik a ház körüli hulladékban turkált, a harmadik meg verekedett vagy játszott társaival. Az utasok érdeklődéssel nézegették ezeket az állatokat, hiszen ilyen kutyák vesznek majd részt a „Sarkcsillag” expedíciójában: ők lesznek a „közlekedési eszközök” az ismeretlen hó- és jégmezőkön. Most, hogy a téli utazások befejeződtek, és Kamcsatkán teljesen járhatatlanok lettek az utak, a kutyák jól megérdemelt pihenőjüket élvezték, és meg nem érdemelten böjtöltek. Meg is látszott beesett oldalukon és mohó tekintetükön. Noha az utasoknak minduntalan ide-oda kellett kanyarogniuk a házak és melléképületek között, alig fél óra alatt bejárták egész Petropavlovszkot, és a város szélére jutottak. A botanikus remélte, hogy itt tavaszi növényeket gyűjthet. De csalódott reményeiben: mindenütt magasan állt még a hó, és csak a meredekebb lejtőkön, ahol már megkezdődött az olvadás, akadt néhány zsenge boglárkalevél. * A bőséges téli havazás és a hideg Ohotszki-tenger hatására Kamcsatkában későn kezdődik a tavasz, a föld csak május végén szabadul meg a hótakarótól. Az ősz azonban november végéig is eltarthat. A város felső végéből pompás kilátás nyílt az egész hegykoszorú övezte Avacsi-öbölre. Néhol meredek, sötét sziklafal zuhant a víz tükréhez, másutt pedig patakvölgyekkel barázdák, lankás hegyhátak ereszkedtek alá, amelyek már megszabadultak a tél bilincseitől. A hegykoszorú csak nyugaton húzódott hátrább az öböl partjától, * Boglárkafélék – különböző virágzatú fűnemű növények (pl. szellőrózsa)
ott, ahol az Avacsi-folyócska lapályos torkolatvidéke látszott. A kis folyó torkolatánál jól láthatták a hasonló nevű település házacskáit: ez volt Petropavlovszkon kívül az egyetlen lakott hely ennek a mintegy húsz kilométer átmérőjű, pompás fekvésű medencének a partján, amely be tudná fogadni valamennyi nagy és kis hatalom hajóhadát, kitűnően védett a tenger felől, és kietlenségével mégis meglepi a nézőt. Sima tükrén egyetlen vitorla sem fehérlett, a környező erdő borította hegyeket viszont még fehér téli hótakaró födte. Amikor utasaink visszatértek a partra, érdekes jelenet szemtanúi lehettek. A víz partján harminc, párosával egymáshoz kötött kutya állt, amelyet az expedíció számára válogattak ki. Néhány matróz és kíváncsiak tömege vette körül az állatokat, amelyek igen nyugtalanok voltak: vonítottak, kapálóztak, menekülni próbáltak. A vízen, közvetlenül a partnál, ormótlan bárka állt: ebbe akarták berakni őket. Egy derékig meztelen, tagbaszakadt férfi, nyilván a kajur – vagyis hajtó – nyakon ragadott két rúgkapáló és vonító kutyát, a bárkához cipelte, és berakta a farába. De mihelyt hátat fordított, hogy a következő párért menjen, az okos állatok, amelyek nyilván nem szerették a vízi utazást, partra ugrottak, és társaik közé keveredtek. Ez a jelenet többször megismétlődött, a nézők harsány kacagása közepette. Nem segített sem rúgás, sem kiabálás: az ebek nem voltak hajlandók elhagyni hazájukat. A kajur magából kikelve káromkodott, oroszul és kamcsadál nyelven, a nézők hahotáztak, és különféle tanácsokat adtak a kajurnak, a kutyák vonítottak – egyszóval éktelen lárma volt. A kajur végül is elmés módot eszelt ki a bozontos utasok behajózására – jóllehet ez a módszer nem volt valami kellemes számukra. A bárkát – miután kötelét egyik matróz kezébe nyomta – mintegy öt lépésnyire betaszította a vízbe, majd hajigálni kezdte a rúgkapáló állatokat a bárkába. A kutyák bukfencet vetettek a levegőben, a bárka fenekére zuhantak, majd mellső lábukkal nyomban a csónak peremére álltak, és kétségbeesetten vonítottak, de mégsem mertek a vízbe ugrani. Amikor a bárka megtelt a szüntelenül rúgkapáló és csaholó ebekkel, a matrózok és a kajur gyorsan beugrottak, és megragadták az evezőket. Az első evezőcsapásra a kutyafalka mintegy varázsütésre elcsendese-
dett, és az egész út alatt meg sem mukkant. Mihelyt azonban a bárka a „Sarkcsillag” oldalának ütődött, újult erővel folytatódott a zenebona. A partról látni lehetett, amint a kutyákat párosával felvonták a fedélzetre egy kötélen lebocsátott kosárban, és a kajur a számukra kijelölt rekeszbe vitte őket, ahol a jókora adag szárított hal megbékítette őket sorsukkal. Másnap a fedélzeti sürgés-forgás, a horgonylánc csörömpölése és a riadt kutyák vonítása már korán felzavarta az utasokat, akik nem voltak restek felmenni a fedélzetre, hogy utolsó pillantást vessenek a városkára. Lakói a partra tódultak a hajó búcsúztatására. Hurráztak, szerencsés utat kívántak, sapkájukat, kendőjüket lobogtatták, a kutyák vonítottak – a „Sarkcsillag” pedig eközben simán megfordult, és teljes gőzzel az öböl kapuja felé haladt. A part hamar a messzeségbe tűnt, és ugyanakkor a háttérben, a városhoz legközelebb eső hegyek mögül előbukkant az Avacsi-tűzhányó hófehér kúpja. Csúcsából vékony, áttetsző füstcsík szállt fölfelé. – Pipál a hegyünk! – szólalt meg valaki az utasok háta mögött, akik a fedélzet szélén álltak, és a csodálatos panorámában gyönyör ködtek. Mindnyájan megfordultak. Az az erélyes férfi állt előttük, aki előző nap a csónakba dobálta a kutyákat. Most kuhljanka volt rajta: szarvasbőr bekecs, prémmel kifelé fordítva. Keskeny, kissé ferde metszésű, barna szeme, kiugró arccsontja, barnás arcszíne, tompa orra és gyér fekete bajusza nyomban elárulta mongol származását. Mosolyogva nézett az utasokra. – Expedíciónk új tagja: Ilja Sztyepanovics Igolkin – mutatta be a kajurt Truhanov, és kezet rázott vele. – Igolkin harminc kutya parancsolója és a vezérszán kajurja, ő tanít meg minket e nyughatatlan állatok vezetésére. – A mi kutyáink igen nyugodt állatok, parancsnok úr! – ellenkezett a kajur. – Már el is csendesedtek. Hiszen senki sem hagyja el szívesen a hazáját, hát ezért vonítottak.
Amikor Igolkin kutyáihoz ment, Truhanov tájékoztatta társait az expe-
díció új tagjáról. Igolkin a Bajkálon túlról való burját-kozák volt, a mongol határ melletti egyik faluból. Részt vett a Japán elleni háborúban, utána pedig Vlagyivosztokban maradt. Egy tudományos expedícióval Kamcsatkába került. Megtetszett neki a füstölgő tűzhányók országa, a szabad táj, a halban gazdag vizek, a medvevadászat. Második hazára lelt itt, hamarosan hozzászokott a sajátos életkörülményekhez, és egész Petropavlovszkban ismert kajur és vadászkísérő lett. Truhanov expedíciójához a magas bér csábította, amelyet egy évre előre megkapott, és lehetővé tette, hogy házat építsen, jószágot szerezzen, és halász- és vadászeszközöket vásároljon. Egy órával a horgony felszedése után a „Sarkcsillag” már bekanyarodott az Avacsi-öböl mintegy öt kilométer hosszú kapuján. A bejárattól jobbra, a Babuskin-fok függőleges szikláival szemközt, a mintegy száz méter magas, lapos tetejű, óriási fekete Babuskin-szikla meredt ki a vízből: a tengeri madarak kedvelt fészekrakó helye. A hajógép zajára felriadt száz meg száz sirály, kárókatona és más madár röpdösött a szirt körül. Éles vijjogásuk betöltötte a levegőt. Miután a „Sarkcsillag” megkerülte a Dalnyij-fokot, amelyen világítótorony állt, északkeletnek fordult, és mindjobban eltávolodott Kamcsatka keleti partjaitól. Két napon át nem volt semmi érdekes látvány. Azonkívül hideg északkeleti szél fújt, és hol esőt, hol ólmos esőt vagy havat hozott. A tenger hullámzott, és a meleg fülke csábítóbb volt a nedves fedélzetnél. Végre elállt a szél, ekkor azonban úszó jégtáblák tűntek fel, és köd ereszkedett le. Két napig lassan haladtak, nehogy jégmezőbe ütközzenek. Az idő kiderült, és jobbról feltűnt a sziklás Szent Lőrinc-sziget partja, balra pedig a Csukcs-fok. Ez utóbbitól nyugatra, a mély Gondviselés-öböl partján egy kereskedelmi telep húzódott meg: itt volt az expedíció szénkészlete, amelyet egy korábban bérelt hajó szállított ide. A „Sarkcsillag” horgonyt. vetett, és megkezdődött a szén berakása. Az egyheti tengeri út után mindnyájan örömmel siettek a partra. A sziklák azonban elzárták a távolibb kirándulás útját, a lejtőket pedig még hó borította, csak a telep közvetlen környéke volt járható.
5. A BERING-SZOROS Két nap múlva, miután szénnel megrakodott, a „Sarkcsillag” megkerülte a Csukcs-fokot, és befordult a Bering-szorosba. Az ázsiai part közelében haladt; az alacsony hegyek meredeken lejtettek a tengerpart felé, vagy lankásan ereszkedtek alá a széles völgyekhez, amelyek e kietlen vidék belsejébe nyúltak. Noha május vége volt, nagy hómezők látszottak mindenütt, és csak a meredek déli és délnyugati lejtők vol tak teljesen hómentesek, és zöldellt rajtuk zsenge fű vagy az alacsony, terebélyes sarki fűz- és nyírbokrok üde lombja. A szoros zöldes habjai fölött gyakran köd gomolygott, és eltakarta a messzeséget. Az eget állandóan alacsony, ólomszínű esőfelhők borították, amelyekből eső vagy hó hullott a fedélzetre. A felhők mögül olykor-olykor kibukkant a Nap, amely sok fényt adott, de kevés meleget. A napsugarak fényében Ázsia északkeleti csücskének zord partjai sem festettek olyan barátságtalanul. Amikor a köd eloszlott, vagy felszakadozott a megújuló széllökésekre – amelyek fehéren tarajozták a tenger zöld habjait –, keleten feltűnt Amerika halványan kéklő sík partja. Egyre gyakrabban találkoztak úszó jéggel: nem alkotott összefüggő tömeget, hanem kisebb jégmezőkre szakadt, vagy szép jéghegyek alakjában jelent meg, amelyeknek szeszélyes körvonalai elragadtatásba ejtették az északi tengereken nem járt utasokat. Nagyobb jégmező közeledtét rendszerint ködsáv jelezte, úgyhogy a kapitány mindig felkészülhetett a találkozásra, és kitérhetett valamerre. Túl közel merészkedni a jéghegyhez veszélyes: a jéghegy víz alatti része ugyanis, amint az áramlás egyre délebbre sodorja, fokozatosan olvad, mivel a tengervíz hőmérséklete zérus fölött van; végül a jéghegy víz fölötti része labilis egyensúlyi helyzetbe kerül, és a legcsekélyebb okra – széllökésre, puskalövésre, sőt hangos kiáltásra – a jéghegy váratlanul felborulhat, és elsüllyesztheti a közelébe került hajót.
A part lakatlan volt: nem látszott sem füstcsík, sem ember vagy állat. Ezért roppant csodálkoztak a fedélzeten összegyűlt utasaink, amikor egy sziklás fok mögötti kicsiny öbölből hirtelen csónak bukkant elő: egyetlen evezős hajtotta, aki buzgón dolgozott a lapáttal, és sebesen haladt a „Sarkcsillag” irányával merőlegesen. Amikor azonban észrevette, hogy a hajó gyorsabb nála, kiabálni kezdett, és kendőjével integetett. A kapitány jelt adott, hogy csökkentsék a sebességet. Szócsövön át oda kiáltott az evezősnek, hogy jöjjön a hajóhoz. Amikor azonban közelebb ért, kiderült, hogy csukcs kajak. A kapitány arra gondolt, hogy csukcs az utasa, aki csak azért állította meg a hajót, hogy pálinkát vagy dohányt kérjen – és már „teljes gőzzel előré”-t akart vezényelni. Ekkor azonban az evezős – aki közben egészen közel ért a hajóhoz – így kiáltott: – Isten szerelmére, vegyenek fel! A gépet megállították, és a kajak a hajóhoz siklott. Leengedték a kötélhágcsót. Az ismeretlen gyorsan felmászott a fedélzetre, levetette füles prémsapkáját, és az expedíció tagjaihoz fordult. – Köszönöm, hogy megmentettek – mondta örömmel. Jól megtermett, széles vállú férfi volt, arca napbarnított, szeme világoskék, szőke szakálla csapzott. Szélcibálta vörösesszőke haja valószínűleg már rég nem látott ollót. Csukcs módra volt öltözve, bal kezében kicsiny, de igen nehéznek látszó bőrzsákot tartott. Truhanov hozzálépett, kezet nyújtott, és így szólt: – Úgy látom, hajótörést szenvedett, ugye? Az orosz beszédre az ismeretlen arca felderült. Gyorsan végighordozta tekintetét az expedíció tagjain, majd a fedélzetre tette zsákját, sorjában kezet rázott mindenkivel, és közben sietve magyarázta, oroszul: – Örömmel látom, hogy önök honfitársaim! Én is orosz vagyok: nevem Jakov Maksejev, Jekatyerinburgból. Micsoda szerencse: hajóval találkoztam, és honfitársaim közé kerültem! Aranyat fedeztem fel a csukcs parton. Élelmiszerkészletem azonban elfogyott, és kénytelen voltam otthagyni a lelőhelyet. Már második napja evezek dél felé, ab-
ban a reményben, hogy lakott vidékre jutok. Kérem, adjanak ennem, már második napja tengeri kagylókon élek. Truhanov, útitársaitól kísérve, a közös terembe vezette az új utast. Ott hideg felvágottal és teával kínálták, hogy valamennyire csillapítsa éhségét; az ebéd ugyanis még nem volt kész. Maksejev farkasétvágygyal falatozott, és közben elmesélte kalandjait: – Bányamérnök vagyok. A legutóbbi években szibériai és távolkeleti aranylelőhelyeken dolgoztam. Nyughatatlan természetem van, szeretek utazni, új vidékeket megismerni, és amikor tavaly a helyi lakosoktól hallottam, hogy a Csukcs-félszigeten, hír szerint, arany van, elhatároztam, hogy odamegyek és felkutatom. Az igazat megvallva, nem annyira az arany vonzott, mint inkább az a vágyam, hogy megismerjem ezt a távoli, alig feltárt vidéket. Két helyi lakos kíséretében, aki társamul ajánlkozott, útnak indultam, és szerencsésen partra szálltam a Csukcs-félszigeten. Itt hamarosan sikerült gazdag aranymezőt találnom, és sok aranyat, mostam ki. Mivel azonban élelmiszerkészletünk csekély volt, én pedig egy ideig még maradni szándékoztam, két útitársamat a legközelebbi csukcs faluba küldtem élelmiszerért – de mindeddig még nem tértek vissza, noha már több mint egy hónap eltelt távozásuk óta. Amikor Maksejev befejezte történetét, Truhanov megmagyarázta, hogy a „Sarkcsillag” nem kereskedelmi hajó, ők pedig északra tartanak, és nem tudják egyik kikötőbe sem szállítani. – Csak azt tehetjük, hogy átadjuk önt egy szembejövő hajónak – fejezte be. – De ha hajójuk nem kereskedelmi hajó, akkor mi a rendeltetése, hová tart? – Orosz sarki expedíciót visz, amelynek tagjait maga előtt láthatja, és a Beaufort-tengerre tart. – Nos, akkor, úgy látszik, ideig-óráig önökkel kell hajóznom, hacsak nem akarnak kitenni egy lakatlan szigetre, mint valami Robinsont! – nevetett Maksejev. – De már említettem, hogy a rajtam levőn kívül semmim sincs: sem fehérneműm, sem rendes ruhám, csak ez az átkos fém, amely lehetővé teszi, hogy megfizessek önöknek minde-
nért. – Erről szó sem lehet – szakította félbe Truhanov. – Kisegítettük a bajból egy honfitársunkat, és nagy örömmel tettük. Ruhánk és fehérneműnk van elég. Ön pedig majdnem ugyanolyan termetű és testalkatú, mint én. Maksejevet külön fülkében szállásolták el, ahol megmosakodhatott, átöltözhetett, és elhelyezhette aranyát. Este már egészen más külsőben jelent meg a társalgóban, és kalandjairól szóló történetekkel szórakoztatta az utazókat. Igen kedvező benyomást tett mindannyiukra, és amikor aludni tért, Truhanov ezzel a kérdéssel fordult az expedíció tagjaihoz: – Ne ajánljuk-e neki, hogy csatlakozzék hozzánk? Energikus, erős és tapasztalt embernek látszik, kellemes, közlékeny természetű, és minden esetben, minden körülmények között hasznunkra lehet. – Igen, és emellett egészen kulturált, jóllehet, nehéz sora volt ezen a vad, lakatlan vidéken – jegyezte meg Kastanov. – Ismeri az eszkimó nyelvet, és ez jó szolgálatot tehet nekünk a feltételezett szárazföldön, amelyen – ha egyáltalán lakott – bizonyára eszkimók élnek – fűzte hozzá Gromeko. – Így hát, valamennyiük egyetértésével felajánlom neki, hogy vegyen részt expedíciónkban – fejezte be a beszélgetést Truhanov –, vagy inkább még várok néhány napot: hiszen úgysem mehet sehová, és addig jobban megismerjük. Másnap reggel, Maksejev kérésére, a „Sarkcsillag” letért útjáról, és befordult a tágas Szent Lőrinc-öbölbe, amelynek északi partján volt az általa felfedezett aranylelőhely. Maksejev magával akarta vinni szerény ingóságait, azonkívül pedig azt ajánlotta Truhanovnak, hogy szedjék szét és vigyék el kicsiny házát, amelynek hasznát veheti az expedíció, ha a keresett földön kell töltenie a telet. A házikó és a mellette álló fészer gondosan összeillesztett részekből állt, úgyhogy néhány óra alatt szétszedhették, és a hajóra rakhatták. A „Sarkcsillag” kikötött a parton, és az egész legénység az utasokkal együtt munkához látott. Délre már a fedélzetre szállították a házat, és a hajó folytatta útját észak felé.
6. AZ ISMERETLEN FÖLD KERESÉSE KÖZBEN Késő este, amikor a le nem nyugvó nap vörös gömbként bukdácsolt az északi látóhatáron, a „Sarkcsillag” kifutott a Bering-szorosból a Jeges-tengerre. Távolban, nyugat felé, Ázsia északkeleti vége látszott: a Gyezsnyev-fok, amelynek meredek lejtőin hómezők ragyogtak a Nap bíbor fényében. Az utasok még egy búcsúpillantást vetettek a zord, néptelen part felé, amely mégiscsak hazájuk része volt. Keleten, a könnyű ködben, látni lehetett a Walesi herceg-fokot, amelyet szintén maguk mögött hagytak. Előttük a tenger jóformán teljesen jégmentes volt. Az utóbbi időben javarészt déli szél fújt, amely a szoros amerikai partja mentén haladó meleg áramlattal együtt északra űzte a jég zömét – ez igen kedvező körülmény volt további útjuk számára. Másnap reggel utasaink felmentek a fedélzetre, de nyugaton már hiába kerestek földet. Keleten még látszott Alaszka partja, a sziklás Lisburne- és Remény-fok, amelyek a Kotzebue-öblöt határolták északról. Kedvező szél fújt. A „Sarkcsillag” kibontotta vitorláit, és úgy suhant a hullámokon, mint valami óriási sirály. Olykor jégmezők és kisebb jéghegyek kerültek útjába, amelyek könnyedén ringva, lassan úsztak a szél szárnyán, északkelet felé. Amikor Alaszka partjai már-már eltűntek a látóhatáron, Maksejev, aki útitársaival együtt a fedélzet korlátjánál állt, felkiáltott: – Ég veled, volt orosz föld, drága kincs, amelyet az amerikaiaknak ajándékoztunk! – Hogyhogy? – csodálkozott Borovoj. – Emlékezetem szerint, kormányunk eladta az Egyesült Államoknak ezt a kietlen országot. * – Igen, eladta hétmillió dollárért. De tudják-e, már mennyi hasznot * A cári Oroszország kormánya 1867-ben adta el Alaszkát az Egyesült Államoknak 7 200 000 dollárért (A szerk.)
húztak a jenkik ebből a kietlen országból? – Nos, hát ugyanannyit vagy esetleg kétszerannyitl – Óriási tévedés! Csupán aranyból kétszázmillió dollárértéket szállítottak el Alaszkából. Aranyon kívül pedig – amelyet még nem merítettek ki teljesen – ezüst, réz, ón és kőszén is van itt, amelyet csak most kezdenek feltárni. Azután prémes állatok, nagy erdőségek a Yukon mentén… Vasútvonal épül, a Yukonon gőzhajók járnak. – No, nekünk nincs mit sajnálnunk! – jegyezte meg Truhanov. – A cári kormány kezében Alaszka ugyanolyan kezdetleges állapotban maradt volna, mint a Csukcs-föld, ahol szintén akad arany, szén meg prém is, de semmi hasznot sem hajt. Kastanov más véleményen volt. – Ideig-óráig Oroszország szabad fejlődését feltartóztatja a cári önkényuralom. De ha megváltozik a kormány, megkezdhetjük a nagyarányú kiaknázást, és Alaszka nagy hasznunkra lehetne. Alaszka és a Csukcs-föld birtokában a Csendes-óceán északi részének urai volnánk, és egyetlen amerikai rabló sem merészkednék ide; most pedig a Bering-tenger és a Jeges-tenger urainak érzik magukat. – Sőt a Csukcs-föld urainak is! – fűzte hozzá. Maksejev keserűen. – Árukkal látják el a csukcsokat, pálinkát adnak cserébe a prémért, rozmáragyarért, bőrökért. Másnap reggel már nem látszott föld. A „Sarkcsillag” csökkentett sebességgel haladt a parttalannak látszó tengeren. Mindenfelé jégtáblák fehérlettek. Elöl sűrű köd gomolygott. A szél alábbhagyott, időnként nagy pelyhekben hullott a hó, ilyenkor a látóhatár gyorsan összezsugorodott, a hajó pedig meglassította iramát; a levegő hőmérséklete csupán +0,5° volt. Déltájban kibukkant a Nap, és lehetővé tette, hogy meghatározzák a hajó helyzetét: a 70° 3' szélességi körön voltak. A „Sarkcsillag” tehát a kedvező szélben és a majdnem jégmentes tengeren harminchat óra alatt a Bering-szoros kijárata és a keresett föld partja közti távolság egyharmadát tette meg. E kedvező feltételek a következő két napon is megmaradtak, és az utasok már az északi szélesség 73° 39'-ig jutottak. A Beaufort-tengeren hajózásuk negyedik estéjén azonban a jég gyorsan sűrűsödött, és a
hajónak csakhamar lavíroznia kellett a jégmezők közti keskeny vízsávokban. Egész úton egyetlen hajóval sem találkoztak; az évszak bizonyára még túl korai volt a bálnavadászok számára. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, Truhanov így szólt Maksejevhez: – Mint látja, Jakov Grigorjevics, nem találkoztunk bálnavadászokkal, és így – akár akarja, akár nem – a „Sarkcsillag”-on kell maradnia. A vendégem lesz. Vagy inkább részt venne a szánexpedícióban, ha megtaláljuk a keresett földet? – Bármilyen kellemes is az ön társasága – jelentette ki Maksejev –, mégsem szívesen üldögélnék fél évig vagy egy évig tétlenül a hajón. Az expedícióban pedig nagy örömmel vennék részt, és azt hiszem, hasznomat látnák. Jártas vagyok a sízésben, kutyaszán hajtásában, és Igolkinnal együtt gondoskodnék az állatokról. Értek a főzéshez, a felméréshez, Kastanov professzor segítségére lehetnék geológiai megfigyeléseiben. Bányamérnök vagyok, tehát értek valamit a földtanhoz. – Így tehát eldöntöttük a kérdést. Nagyon örülök, hogy az expedíció létszáma egy tetterős és tapasztalt emberrel gyarapszik – jelentette ki Truhanov. Maksejev részvételének feltételeiben igen hamar megállapodtak. Este Maksejev megmutatta Kastanovnak alaszkai és csukcs-földi kőzetgyűjteményét. A professzor nagy érdeklődéssel nézte végig a gyűjteményt, és meggyőződött róla, hogy Maksejevnek alapos ismeretei vannak, és jó segítőtársa lehet munkájában. Éjszaka néhány órán át egy helyben kellett állniuk. Teljes szélcsend volt, és a köd annyira összesűrűsödött, hogy tízlépésnyire sem lehetett látni: minden elmerült a híg, tejfehér páráiban. A „Sarkcsillag” megállt egy nagy jégmező szélén, és az őrök kivételével valamennyien nyugodtan aludtak reggelig. Reggel a köd a könnyű északi szél hatására kissé szétfoszlott. Megtették az előkészületeket az út folytatására. A szél hamarosan megerősödött, a köd fokozatosan délre szállt és eltűnt, a jégmezők zizegni kezdtek, és szintén megmozdultak.
Jóformán jégmentes folyosó nyílt, a „Sarkcsillag” előtt, amely észak-északkeleti irányban, gőzzel haladt, de lassan; hogy össze ne ütközzék a jégtáblákkal, és időben megállhasson, vagy elfordulhasson valamerre. Éjfélig váltakozó sebességgel, hol lassan, hol elég gyorsan haladtak. Ekkor azonban a Nap – amely dél óta állandóan sütött – eltűnt az északi látóhatáron sűrűsödő köd fátylában, amely hamarosan a „Sarkcsillagra” is ráborult. Az éjszaka kevésbé volt nyugodt, mint az előző: könnyű északi szél fújt, a jégmezők megmozdultak, egymásra torlódtak, recsegve hasadtak szét. A gomolygó köd lehetetlenné tette, hogy megtalálják az utat, és ezért javarészt egy helyben kellett vesztegelniük. Állandóan résen voltak, nehogy két nagy jégtábla közé szoruljanak. Reggelre megerősödött az északi szél, szétfoszlatta a ködöt, a jég azonban erős mozgásba jött, és az utasoknak izgalmas napjuk volt. A kapitánynak minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy lassan előrejussanak: a hajó a jégmezők közt lavírozott, néha hátrált, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarodott. A matrózok hosszú csáklyával kezükben álltak a korlátnál, hogy távol tartsák a torlódó jégtáblákat. Szerencsére a jégmezők szélei már erősen letöredeztek, jéghegyek nem voltak, és csak a helyenként felhalmozódott jégtörmeléksorok jelentettek komolyabb veszélyt. Éjszaka az utasaknak is részt kellett venniük a jégtáblákkal vívott harcban, hogy a matrózok felváltva pihenhessenek. Köd nem volt, eléggé friss északi szél fújt, és a hajó tovább haladt előre. Reggel északra szálló madárcsapatot vettek észre, és egy kilométernyire a hajótól két medvét. Mindez föld közelségére vallott. Déltájt megállapították a hajó helyzetét: az északi szélesség 75° 12’ 5”-nél voltak. A „Sarkcsillag” tehát, a jég ellenére, három nap és három éjszaka alatt 1° 33’-et haladt észak felé. Amikor a kapitány a térképen megjelölte a hajó eddigi útvonalát, Truhanov szólt az expedíció tagjaihoz, akik az asztal köré gyűltek: – Mindeddig rendkívüli szerencsénk volt! 1879-ben a „Jeanette”, amely, akárcsak a „Sarkcsillag”, a Bering-szorosból indult, egész nyá-
ron át a jég közt vergődött, és még az északi szélesség 73°-ig sem jutott, szeptember elején pedig a Vrangel-szigettől valamivel északkeletre végleg megrekedt. Mi pedig négy és fél nap alatt különösebb nehézség nélkül a 75°-on túlra törtünk előre. – Innen már gyalogszerrel is eljuthatunk a keresett földig, ha a jég végleg utunkat állja – jegyezte meg a kapitány. – Véleményem szerint alig nyolcvan-száz kilométer van hátra.
7. A FRIDTJOF NANSEN- FÖLDÖN Ugyanaznap késő este a látóhatár – a szokásossal ellentétben – megtisztult a ködtől és az esőfelhőktől. Amikor a Nap majdnem a szemhatár peremére ereszkedett, az ég bíborvörös mezején távoli, enyhén csipkézett vonulat tűnt fel. – Kétségtelenül föld! – kiáltott a kapitány, aki messzelátón vizsgálta a látóhatárt. – Jégmezőnek nincs ilyen körvonala, azonkívül pedig sok sötét folt látszik a fehér háttéren! – És közelebb van, mint gondoltuk! Azt hiszem, nincs messzebb ötven-hatvan kilométernél – jegyezte meg Maksejev. – Tehát van sarki szárazföld, és expedíciónk nem indult el hiába! – állapította meg Truhanov elégedetten. Valamennyiükben izgalmat keltett a föld megjelenése, és sokáig nem feküdtek le. Köd nem volt, és ezért az utasoknak ritka látványban lehetett részük: éjfélkor a Nap, amely tüzes korongként gurult a távoli hegylánc gerince fölött, nem nyugodott le, hanem ismét lassan emelkedni kezdett. A „Sarkcsillag” egész éjjel és egész délelőtt folytatta útját. Továbbra is többé-kevésbé sűrű jégtáblák között tört előre. Délben megállapították a hajó helyzetét: kiderült, hogy huszonnégy óra alatt ismét majdnem fél fokkal jutottak északabbra. Estefelé a Nap, amely reggel óta jóformán szünet nélkül sütött – ez nagy ritkaság ezen a szélességi körön –, eltűnt a felhők mögött. Nemsokára az egész ég beborult, és hóvihar kerekedett. Az apró sze-
mű hó elvakította az emberek szemét, minden eltűnt a fehéres homályban. A szél nem korbácsolhatott nagy hullámokat ezen a sűrű jéggel borított tengeren, a jégmezők azonban megmozdultak, egymásnak ütköztek, és peremükön a jégtáblák egymásra torlódtak; némelyik négy, sőt hat méter magas volt. A hajó veszélyes helyzetbe került. Gőz alatt kellett tartani, és kénytelen volt jóformán egy helyben vesztegelni, és közben hol kissé előrehaladt, hol meg hátrált, hogy távol tartsa magától a jeget. Mindenki készen állt, és csak a hajótest különleges szerkezetének volt köszönhető, hogy a hajó kiállta a jég rettenetes erejű nyomását. A „Sarkcsillag”-nak végül sikerült bejutnia az óriási jégmező keleti oldalán tátongó tágas résbe. A hajó itt védve volt a közvetlen nyomástól, és nyugodtan tölthette az éjszaka hátralevő részét. Délre a hóvihar alábbhagyott, a Nap kibukkant, és lehetővé tette a szélességi kör meghatározását. Mindannyiuk kellemetlen meglepetésére kiderült, hogy az északi szél a jéggel együtt délre sodorta a hajót. A szél azonban egyúttal alaposan széttörte és szétszaggatta a jégmezőket, úgyhogy a következő két nap alatt, amikor borús és csendes volt az idő, a „Sarkcsillag” eléggé könnyen utat tört magának, és kétségtelenül jelentősen északabbra jutott. A földnek közel kellett lennie. A mérőón ugyanis, amely a Beaufort-tengeren eddig állandóan 5-700 tengeri öl mélységet jelzett, most már 80 ölnyire fenékbe ütközött. Nyilván már itt kezdődött a sarki szárazföld kontinentális küszöbje. A borús idő, az alacsonyan járó felhők és a szemerkélő eső miatt azonban semmi sem látszott a közeli földből. Ugyanaznap, június 2-án este, a mérőón már csak 20 öl mélységet mutatott, és elöl összefüggő jégmező fehérlett. A hajó lassan haladt, nehogy homokzátonyra fusson, amely föld közelében igen valószínű. Éjszaka néhány órán át vesztegelni kellett, mert a sűrű köd teljesen eltakarta a környéket. Reggel keleti szél támadt, a köd szertefoszlott. Kiderült, hogy a „Sarkcsillag” egy körülbelül húsz méter magas jégfal széle közelében van, amely kelet és nyugat felé egészen a látóhatár pereméig ért.
– Ez valószínűleg a szárazföld jégfala, amely éppúgy körülveszi ezt a sarkvidéki földet, mint a Déli-sarkot! – közölte Truhanov a fedélzetre sereglett útitársaival. Minthogy a hely alkalmatlan volt szánexpedíció partra szállítására, a hajó keletnek fordult. Azt remélték ugyanis, hogy öblöt találnak vagy legalább rést a jégfalban, amely lehetővé teszi, hogy felkapaszkodjanak a jég felszínére. A mérőón tizenhat öl mélységet mutatott, és feltehető volt, hogy a jégfal talapzata a tengerfenékre támaszkodik. A fal közvetlen közelében haladni veszélyes volt, mert a repedések barázdálta függőleges, sőt kifelé hajló jégtömegből gyakran kisebb-nagyobb darabok szakadtak le, és tompa csobbanással a vízbe hulltak. Egyes repedések mély, de szűk, kanyonszerű hasadékokká öblösödtek, és patakok zuhatagként rohantak le rajtuk. Olykor jéghegyek tűntek fel, amelyek leváltak a falról, és megfeneklettek a homokzátonyon, vagy a szél nyugatra sodorta őket. A hajó lassan haladt. Homokzátonyokat és jégmezőket kellett elkerülnie, úgyhogy huszonnégy óra alatt csupán negyven kilométert tett meg. Ezen a napon estefelé azonban hosszú kiszögellés bukkant fel előttük: mintha a jégfal irányát változtatva, dél felé fordult volna. Amikor azonban a „Sarkcsillag” közelebb ért, kiderült, hogy a kiszögellés nem jég, hanem a szárazföld sziklás foka. Vacsoránál, a közös teremben arról folyt a szó, hogy milyen nevet adjanak az újonnan felfedezett földnek. Úgy döntöttek, hogy Fridtjof Nansen-földnek nevezik, a sarki tengerek és földek nagy kutatójának tiszteletére. A fokot pedig Truhanovról, az expedíció szervezőjéről nevezték el, noha Truhanov tiltakozott ez ellen. Közvetlenül a fok előtt a jégfal kissé hátrább vonult észak felé. így kicsiny öböl nyílt, amely azonban elég mély volt, hogy partra szállíthassák a szánkülönítményt. A hajón egész éjszaka lázas munka folyt. Sietniük kellett, hogy kihasználják a kedvező időt. A déli szél a parthoz szoríthatta a jégmező ket, és elzárta volna az öblöt. Mindnyájan részt vettek a poggyász kirakásában. A fok vége felé a jégfal lejjebb ereszkedett, és részekre vált. Köztük könnyen utat vághattak a jégmező tetejére. Míg az expe-
díció tagjai a partra szállított felszerelést válogatták, és a szánokra rakták, a matrózok felmásztak a Truhanov-fok gerincére, és magas kőgúlát emeltek a földbe szúrt pózna körül, amelyre a „Sarkcsillag” ágyúinak háromszoros sortüze közben felvonták az orosz zászlót. A gúla egyúttal tájékozódási pontul szolgált a hajó számára, amelynek az volt a feladata, hogy a föld partja mentén cirkáljon, felmérje és tanulmányozza a partot. De támaszpontja volt a szárazföld belsejébe induló szánkaravánnak is, amelynek ide kellett visszatérnie, hogy újra hajóra szálljon. A gúla kövei közé beforrasztott cinkládát helyeztek; a ládában levő okmány tanúsította, hogy ezt a földet a „Sarkcsillag” nevű hajóval ide érkezett Truhanov-expedíció fedezte fel 1914. június 4 (17-én)*, és Fridtjof Nansen-földnek nevezte el. Az okmányt az expedíció valamennyi tagja aláírta, és a hajó pecsétjével is megerősítették. Másnap este az expedíció valamennyi tagja utoljára gyűlt össze a „Sarkcsillag” közös termében, búcsúvacsorára. Vacsora közben végleg eldöntötték a hajó további útjával kapcsolatos kérdéseket, valamint azt is, hogy miként nyújthatnak segítséget a szánkülönítménynek, ha a megállapított időre nem tér vissza. A „Sarkcsillag”-nak raktárt kellett létesítenie a gúla mellett. Több hónapra elegendő élelmiszer-, tüzelő- és ruhakészletet hagy itt, hogy az expedíció berendezkedhessek télire, ha a hajót valamiért nem találja itt. A szánexpedíció azt a feladatot kapta, hogy hat-nyolc hétig egyenesen észak felé haladjon, majd pedig térjen vissza délre, lehetőleg más úton, de igyekezzék újra a Truhanov-fokhoz jutni. A poggyász megkönnyítése és a visszatérés biztosítása céljából az expedíció körülbelül ötven kilométerenként három napra elegendő élelmiszerkészletet rak le. A raktárakban egyúttal feljegyzést is hagy útirányáról, arra az esetre, ha a hajón maradottak keresésükre indulnak. Másnap reggel a „Sarkcsillag” zászlódíszben, két ágyúja sortüzével búcsúztatta az induló szánexpedíciót. Búcsúzáskor Truhanov lepe* Az első szám a régi orosz időszámítást jelzi, amely az Októberi Forradalomig volt érvényben (A szerk.)
csételt borítékot nyújtott át Kastanovnak, és így szólt: – Ha a Nansen-földön való útjuk során kilátástalan helyzetbe kerülnek, vagy értetlenül állnak a környező jelenségekkel szemben, és nem képesek azokat megmagyarázni, nem tudják, mitévők legyenek – akkor nyissák fel ezt a borítékot! Tartalma talán segítségükre lesz, hogy megtalálják a helyes döntést. Végső szükség nélkül azonban – kérem önt – ne nyissák fel a borítékot. Ha minden többé-kevésbé simán, normálisan alakul, akkor semmi szükség sem lesz utasításaimra, sőt, esetleg teljesen indokolatlanok lennének. A hajó majdnem egész legénysége elkísérte az expedíciót a jégfal tetejére. Melegen kezet szorítottak, majd a három súlyosan megrakott szán – amelyet nyolc-nyolc kutya húzott – és a hat ember elindult észak felé. Hat tartalék kutya futott a szánok mellett.
8. AZ OROSZ-HEGYLÁNCON KERESZTÜL Az expedíció két napon át hófödte síkságon haladt a Nansen-föld belsejébe. A síkság enyhén emelkedett észak felé, és nem akadályozta gyors haladásukat; a jégben ritkán akadt repedés, és az is javarészt hóval volt betömve. Borús idő volt, a déli szél sűrű felhőket hozott; a felhőkből időnként hó hullott, és eltakarta a messzeséget. Az emberek és a kutyák fokozatosan hozzászoktak munkájukhoz. Az élen Borovoj haladt, és botjával tapogatta a havat, hogy idejében felfedezze a réseket, és iránytűjét figyelte, hogy a helyes irányt megtartsák. Maksejev, Papocskin és Igolkin szánja mellett haladt, és a kutyákat irányította. Gromeko kissé oldalt baktatott, de eléggé közel ahhoz, hogy segítsen valamelyik szánnak, ha történetesen megreked. A menetet Kastanov zárta be, aki – szintén iránytűvel a kezében -az útvonalat térképezte. Az utolsó szán végére odométert erősítettek: számlálókészülékkel öszszekapcsolt könnyű kereket, amely a megtett távolságot mutatta. Ezért az utolsó szánt különösen óvni kellett a rongálódástól. Valamennyi utas egyforma sarkvidéki ruhát viselt. Mindegyiken csukcs kuhljanka, vagyis csuklyás szőrmeing volt, prémmel befelé. A
szánokon voltak még tartalék kuhljankák, amelyeket hideg esetén az első fölé húzhattak, de szőrmével kifelé; most, nyáron azonban egy kuhljanka is elég volt, esőben ezt is kötött gyapjúkabáttal kellett felcserélni, mert a szarvasbőrnek árt a nedvesség. Lábukon hasonló, prémes, bő nadrág volt, szintén prémmel befelé, és torbaszi: puha szőrmecsizma. Nagy melegben egész prémes ruhájukat gyapjú-ruhával cserélhették fel, amelyet magukkal vittek, minden eshetőségre készen. Valamennyien sítalpon, bot segítségével haladtak. A hómezőt dombok és mélyedések sora borította, amelyeket a téli hóviharok hoztak létre, és az olvadás csak részben simított el. Jobban akadályozták a haladást, mint a ritkán útjukba kerülő rések. Maksejev azzal szórakoztatta társait, hogy beszélgetett a szánjába fogott kutyákkal, amelyeket jellegzetes nevekkel ruházott fel: a nagy fekete vezérkutya például a „Tábornok” nevet kapta. Éjszakára könnyű és szilárd bambuszvázon nyugvó, könnyű típusú jurtát* állítottak fel; a sátor fala mentén, körben helyezték el a hálózsákokat, középre a főzésre szolgáló spirituszkályhát tették, a felső keresztrúdra pedig lámpát akasztottak. A kutyákat a sátor körül sorakozó szánokhoz kötötték. A második napon, estefelé, ötvenöt kilométernyire a partraszállás helyétől, felállították az első élelmiszer-raktárt visszafelé útjukhoz, és hókupacokból rakott gúlával jelölték meg, csúcsára pedig vörös zászlót tűztek. Harmadnap a hófödte síkság erősebben kezdett emelkedni. Egyre több hasadék állta útjukat, és meglassította előrejutásukat. Óvatosabban kellett haladniuk, a havat fürkészve, nehogy beszakadjon alattuk a hasadékot borító vékony jégréteg. Este a táj közeli változásának jeleit észlelték. Északon a felhők szétváltak – szétkergette őket a szél. Szürke foszlányok és gomolyaik közt magas hegyek bukkantak elő, és tűntek el megint: hosszú vonaluk az egész látóhatárt betöltötte, a hófehér háttér előtt sziklanyúlványok feketéllettek. A le nem nyugvó Nap korongja a hegy gerince fölött lebegett, fakón világított, és vörösesre festette a felhőket. Az előtérben havas síkság terült el, amelyet foltok és csí* Nemezsátor (A szerk.)
kok tarkítottak: a kékes, lila és rózsaszín égbolt visszatükrözései. Lenyűgöző képet nyújtott a hófödte pusztaság és a titokzatos hegylánc, amely először tárult emberi szem elé. Az erősen repedezett jég miatt három napig tartott, míg felértek a vonulatra, amelyet Orosz-hegyláncnak neveztek el. A sziklák közt húzódó egyik keresztvölgyben haladtak fölfelé. A hegylánc déli lejtőjének völgyét aláereszkedő jégár, vagyis gleccser borította. Körülbelül egy kilométer széles volt, és mindkét oldalát meredek, sötét sziklák szegélyezték, amelyek lankásabb, havas lejtőkkel váltakoztak. Az előbbiek alján kisebb-nagyobb bazalttörmeléket,* morénát találtak, néhol pedig, védett helyeken, kicsiny tisztások voltak, amelyeket sarki növényzet takart. Kastanov útközben a sziklákat vizsgálta, Gromeko pedig növényeket gyűjtött. Papocskin számára alig akadt hasznos anyag: egész nap csupán néhány félholtra dermedt rovart gyűjtött a hóban. A tisztásokon élőkre is akadt. Az eget borító sűrű felhők alacsonyan úsztak, szinte súrolták az emberek fejét, akiknek úgy tűnt, hogy egy széles, de igen alacsony folyosóban haladnak, amelynek fehér, hasadékos padlója, fekete fala és szürke mennyezete van… Mindenütt, ahol a völgy meredekebben lejtett, a jégmező többé-kevésbé sík felülete sok-sok repedéssel barázdált jégzuhataggá alakult, amely gyakran olyan hepehupás jéghalmazt alkotott, hogy az utasoknak át kellett vonszolni rajta a szánokat; emberek és kutyák egyaránt kifulladtak, és ilyenkor egész nap alatt alig tíz kilométert tettek meg. Az idő továbbra is borús maradt. A déli szél alacsony felhőket hozott, amelyek eltakarták a hegyek gerincét; fekete lejtőik szegélyezték a jégár egyenlőtlen felületét, ahol az expedíció szánjai nagy üggyel-bajjal vergődtek előre. A legnehezebb helyeken kénytelenek voltak a poggyászt kézben vinni. Harmadnap este végre feljutottak a hegyszorosba, amely majdnem ezerötszáz méter magasan volt a tenger színe fölött. Innen hófödte síkságon vitt az útjuk. Változatlanul borús volt az idő, a hegygerincet teljesen elborították az észak felé siető szürke felhők. Az expedíció állandóan könnyű ködben ha* A bazalt fekete vagy sötétszürke, nagy fajsúlyú vulkanikus kőzet, tömött, ritkábban hólyagos. Számos jelenlegi tűzhányóból ömlik olyan híg láva, amely megszilárdulva nagy Kiterjedésű bazalttakarókat alkot
ladt, amely már százlépésnyire is eltakarta a tájat a szem elől. Valamennyien bosszankodtak emiatt. Jó időben ugyanis igen tágas kilátás nyílt volna a hegylánc tetejéről, és lehetővé tette volna, hogy térképvázlatot készítsenek a Nansen-föld jelentős részéről. A szorosban rendezték be a második raktárt. Itt hagyták azokat a gyűjteményeket is, amelyeket a geológus állított össze a hegyhát déli nyúlványain. A zoológus zsákmánya mindössze egy mosuszbika irhája és koponyája* volt; a szoros előtt ugyanis egy kicsiny bikacsorda került az expedíció útjába.
9. VÉGTELEN LEJTŐ A hegylánc északi lejtője egészen másfajta volt: észak felé enyhén ereszkedő, végtelen, hófödte síkság. A kutyák könnyen húzták a szánokat. Az időjárás azonban rosszabbra fordult; a makacs déli szél sűrű felhőket hozott, amelyek jóformán a hó felszínén gomolyogtak, és teljesen eltakarták a messzeséget; gyakran hóvihar kerekedett, és az utasok csak azért folytathatták útjukat különösebb nehézség nélkül, mert a szél kedvező volt, a hideg pedig nem haladta meg a -10-15°-ot. Hasadékok elég gyakran kerültek útjukba, de mind keskeny volt, úgyhogy nehézség nélkül átjutottak rajtuk. Csak a hóvihar késztette őket fokozott óvatosságra, mivel a friss hó gyakran teljesen eltakarta ezeket a természet adta csapdákat. Estére a hóvihar olyan hevesen tombolt, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudták felállítani a jurtát. Másnap reggelre a jurtát tetejéig belepte a hó. Borovoj, aki elsőnek kelt fel, hogy elvégezze meteorológiai megfigyeléseit, alighogy kinyitotta az ajtót – fejjel egy hóbuckába ütközött. Kijáratot kellett ásni. Amikor az utazók végre kivergődtek, azt látták, hogy a szánok és a kutyák eltűntek – a sátor körül csupán nagy hóbuckák magaslanak. De nem volt nehéz kitalálniuk, hogy csupán a hó takarja poggyászukat és * Mosuszbika. más néven pézsmaállat – a kos és a bika vonásait egyesítő emlősállat. Feje kétoldalán lecsüngő rövid szarva, hosszú és sűrű prémje van. Széles patáival gyorsan fut a jégen és a fagyott havon. Jelenleg csak Grönlandban és az észak-amerikai szigeteken tenyészik, az északi szélesség 6o°-án túl
állataikat. Eszükbe se jutott, hogy ezen a hólepte pusztaságon ellopták málhájukat, vagy a kutyák megszöktek. Valamennyien ásót ragadtak tehát. Az emberek hangjának hallatára a kutyák is nekiláttak, hogy kiássák magukat a hóbuckák alól: már fenték a fogukat a reggelire. Érdekes volt elnézni, amint hol itt, hol ott dudorodni kezdett a hó felülete, és hamarosan bozontos fekete, fehér vagy foltos kutyafej bújt ki alóla, s vidám vakkantást hallatott. A frissen hullott hó vékony, alig félméteres rétegben borította a végtelen síkságot. Csak ott gyűlt buckába, ahol akadály volt: sátor, szán vagy kutya. Mivel a havazás közben erős szél fújt, a hó nem volt elég kemény; a sízők alig, a szánok és a kutyák annál inkább besüppedtek. Az állatokat gyakran cserélni kellett, mert a vezérszánnak – amely utat vágott a többinek – volt a legnehezebb dolga, és ezért kutyáik hamar elfáradtak. A gyakori váltás meg a süppedő hó megakadályozta a gyors haladást, és ezért egész nap alatt csak huszonkét kilométert tettek meg, noha a szél alábbhagyott, a hóvihar megszűnt, az út sík lejtőn vezetett lefelé, és a hó teljesen betömte a repedéseket. Este a szorostól ötvenöt kilométernyire ütöttek tábort. Itt rendezték be a harmadik raktárukat. Éjszaka a hóvihar változatlan erővel támadt fel. Reggel ismét ki kellett ásniuk magukat. Jóllehet a buckák nem voltak nagyon magasak, a friss hóréteg a síkságon már majdnem egy méter vastag volt, és megnehezítette az előrejutást. Ezen a napon ugyan mindössze tizenöt kilométert tettek meg, de mindnyájan annyira elfáradtak, hogy a szokásosnál korábban állapodtak meg éjszakára. A táj és az időjárás továbbra is nyomasztóan egyhangú volt. Este elállt a hóvihar. A felhők közül, amelyek változatlanul szinte a végtelen hómező felszínén gomolyogtak, olykor-olykor kibukkant az alacsonyan a látóhatár fölött bukdácsoló Nap. Fantasztikus kép tárult a megfigyelők szeme elé: hófehér síkság, felszínén sebesen sikló szürke felhők gomolyai és foszlányai, melyek szüntelenül változtatják alakjukat; a levegőben apró hópelyhek kavarogtak, és ebben a fehéresszürke, zavaros és mozgó homályban itt-ott feltünedeznek a napsugarak élénkrózsaszín visszfényei; a Nap hol vörös korong alakjában bukkant
elő, hol megint eltűnt a szürke függöny mögött. Vacsora után utasaink sokáig gyönyörködtek ebben a képben, míg csak a fáradtság a sátorba, hálózsákjukba nem kényszerítette őket. A leereszkedés harmadik napján a légsúlymérők azt mutatták, hogy a terep már a tenger szintjével egy magasságban van, észak felé pedig a síkság egyre tovább lejtett. Amikor Borovoj feljegyezte a légsúlymérő adatait, és közölte társaival, Maksejev felkiáltott: – Hát ez hogy lehet?! Már lejöttünk az Orosz-hegyláncról, és egyetlen jégárt, egyetlen repedést sem láttunk! – Még csodálatosabb – jegyezte meg Kastanov –, hogy itt tengerpartnak kell lennie, tehát vége szakad ennek az óriási jégmezőnek, amely a hegylánc északi lejtőjén ereszkedik alá, és számításunk szerint hetven kilométer hosszú. A déli-sarki szárazföld széléről való ismereteink alapján itt meredek partot, száz-kétszáz méteres jégfalat kell feltételeznünk, amelynek lábánál nyílt tenger terül el, vagy legalább jégtorlaszok halmaza, és a lékek közepette különálló jéghegyek úsznak. Hiszen a jégmező mozog, és nyomást fejt ki a tenger jegére! – Ez a jégmező viszont – fejezte be Borovoj – változatlanul lejt, és amennyire látjuk, távolabb sincs semmilyen jele tenger közelségének – ugyanúgy déli szél fúj, a felhők ugyanolyan alacsonyan járnak, szinte a föld felszínén kúsznak, mint eddig. – Holnap megoldódik a rejtély – vigasztalta Gromeko –, meglátjuk a tengert, a meredek jégfalat, meggyőződünk róla, hogy a Nansenföldnek vége, és ezzel együtt véget ér szánexpedíciónk is. – Már hogy érne véget?! – kérdezték többen is. – Nincs miért tengerre szállnunk – magyarázta Gromeko –, az ismeretlen földet felfedeztük, átkeltünk a nagy begyláncon – tehát nincs más hátra, mint hogy visszaforduljunk. – De előbb még meg kell próbálnunk átkutatni a föld északi partját, amennyire erőnkből és készleteinkből futja – jelentette ki Kastanov –, csak azután térhetünk vissza a „Sarkcsillag”-ra. Csakhogy a következő nap sem hozott változást. A hófödte síkság változatlanul folytatódott, tovább ereszkedett észak felé; a szél állan-
dóan az utasok hátába fújt, mintha előreűzné őket; alacsonyan gomolyogtak a felhők, és időnként hó szitált. Mindnyájan arra számítottak, hogy a lejtő hamarosan véget ér, siettek, előrekémleltek, reménykedve emlegették, hogy útjuk nemsokára véget ér. De hiába reménykedtek. Telt-múlt az idő, egyik kilométert a másik után hagyták maguk mö gött, és végül az általános fáradtság arra kényszerítette őket, hogy megpihenjenek éjszakára. Amikor a sátor már állt, valamennyien Borovoj köré gyűltek, aki felállította a higanybarométert: mindenki látni akarta, mit mutat, mivel zsebaneroidjaik mutatója már a számlap rovátkáinak végén túl járt, és nem jelezte helyesen a légnyomást. – Hozzávetőleges számítás szerint már négyszáz méterrel a tenger szintje alatt vagyunk – kiáltott fel a meteorológus –, hacsak a Nansenföld nem esik jelenleg egy szokatlan méretű anticiklon * területére. A légsúlymérő nyolcszáz millimétert mutat! – Úgy tudom – jegyezte meg Kastanov –, hogy a Földön nem fordul elő ekkora légnyomású anticiklon. Azonkívül, amióta a Nansenföldön tartózkodunk, az időjárás nem változott, és egyáltalán nem olyan, amilyen anticiklon idején szokásos. – De hát akkor mi ez? – kiáltott fel Papocskin. – Nyilván a földnek még nincs vége, és északi részén igen mély horpadás, bemélyedés van, amely több száz méterrel a tenger színe alá süllyed. – Hát ilyesmi lehetséges? – kérdezte Gromeko. – Miért ne! A Földön több ilyen mélyedést ismerünk, például a Jordán és a Holt-tenger völgyét Palesztinában, a Kaspi-tenger mélyedését, a közép-ázsiai lükcsungi katlant, amelyet orosz utazók fedeztek fel, végül pedig a szibériai Bajkál-tavat, amelynek feneke több mint ezer méterrel van a tenger szintje alatt. – A Holt-tenger mélyedése sem kicsiny: feneke négyszázhatvanöt méterrel van az óceán szintje alatt – fűzte hozzá Maksejev. – Mindenesetre, a sarki szárazföld ilyen mély horpadásának felfe* A ciklon területén alacsony a légnyomás, az anticiklon területén magas. A Föld felszínén ide-oda vándorló ciklonokat erős szelek és eső vagy havazás kísérik. Az anticiklonok tartós jó időt hoznak
dezése expedíciónk rendkívül érdekes és fontos eredménye lesz – fejezte be Borovoj. Valamennyiük csodálkozására, a következő napon is lefelé haladtak. Sem a síkság, sem az időjárás nem változott. – Valamilyen feneketlen lyukba bújunk – tréfált Maksejev. – Ez nem lapos horpadás, hanem inkább tölcsér, talán kialudt tűzhányó krátere? – Ilyen méretű kráter nincs a földön – jegyezte meg Kastanov. – Már négy napja lefelé ereszkedünk ebbe a tölcsérbe, amelynek átmérője nyilván háromszáz kilométer is lehet, vagy még több; ilyen hatalmas tűzhányóikat csak a Holdon ismerünk. Sajnos, lefelé utunkban egyetlen szirtet, kőzetdarabkát sem láttunk, amely megmagyarázta volna e horpadás eredetét. A krátereik lejtői különböző láva-és vulkanikus tufarétegekből állnak.* – Az Orosz-hegylánc északi lejtőjén és gerincén bazaltokat és bazaltos lávát láttunk – emlékeztette társait Papocskin. – Már van néhány adatunk arra, hogy ez a mélyedés vulkanikus természetű. – Alaszkában ismernek kialudt tűzhányókrátereket, amelyeket színültig hó és jég borít – fűzte hozzá Maksejev. E nap estéjén a higanybarométer is felmondta a szolgálatot: csövében a tetejéig futott a higanyszál. Elő kellett venni a hipszotermométert,** és a víz forrási hőmérsékletéből állapították meg a légnyomást. Az eredmény tengerszint alatti nyolcszáznegyven méteres mélységnek felelt meg. Valamennyien észrevették, hogy este kissé besötétedett. Az éjféli nap sugarai nyilván nem közvetlenül jutottak ebbe a mély horpadásba. Az utasok tanácstalanságát még csak fokozta az a körülmény, hogy ezen a napon az iránytű is csütörtököt mondott; a mágnestű forgott, re* A l á v a a tűzhányók, kráterén vagy a földkéreg repedésein át a mélyből a felszínre kifo lyó olvadt anyag. Lehűlése után különböző összetételű kőzetté alakul. A t u f a a vulkáni kitöréskor kilövellő hamu és a mellékkőzet törmelékének felhalmozódásából keletkező kőzet. A h a m u : gázkitörések által parányi részecskékre darabolt láva. Vagy a vulkán lejtőin és környékén, a szárazulaton (szárazföldön) halmozódik fel, vagy a tavakba, tengerbe hull, ahol fokozatosan átalakul, és kemény kőzetté válik. ** A hipszotermométer víz forralására szolgáló edény. Tetején hosszú cső van. Ebbe állítják a hőmérőt, hogy a vízgőzben megállapítsák a víz forrási hőmérsékletét.
megett, és sehogyan sem állapodott meg északi irányban. A szél iránya és a síkság lejtése alapján kellett tájékozódniuk, hogy továbbra is észak felé haladjanak. Kastanov az iránytű nyugtalanságát is a mélyedés vulkanikus jellegének tulajdonította, mivel a nagy bazalttömegek köztudomásúlag befolyásolják a mágnestűt. A következő napon éjjeli táborhelyüktől néhány kilométerre váratlan akadályba ütköztek: a hófödte síkságot jégtömbök láncolata zárta el, amely, ameddig csak a szem ellátott, elállta útjukat. Helyenként tíztizenöt méter magas, függőleges tömbök emelkedtek, másutt pedig az egymásra halmozódott kisebb-nagyobb jégrögök zűrzavaros tömkeleget alkottak. A megrakott szánok nélkül is nehéz volt felkapaszkodni ezekre a buckákra. Kénytelenek voltak megállni, hogy felderítsék a terepet. Maksejev és Borovoj felkapaszkodott a legmagasabb halomra, és meggyőződött róla, hogy elöl, ameddig csak a szem ellát, hasonló buckák és tömbök emelkednek. – Nem hasonlít tengeri jégtömbmezőre – jelentette ki Maksejev, amikor visszatért a szánokhoz. – Azok nem húzódnak összefüggően több kilométer szélességben. – Nyilván a mélyedés fenekére értünk – állapította meg Kastanov. – Ezt a zűrzavaros jéghalmazt az Orosz-hegylánc északi lejtőjén elterülő hatalmas jégmező nyomása hozta létre, az a jégmező, amelyen leereszkedtünk. – Tehát a mélyedés fenekét teljesen elborítja a jégtáblák tömkelege – jegyezte meg Borovoj. – Többi oldalát pedig bizonyára szintén jégmezők takarják, amelyek a fenék felé ereszkednek. – A mélyedés pedig óriási nagysága miatt mindeddig nem telt meg jéggel, mint az alaszkai tűzhányókráterek – fűzte hozzá Maksejev. – Nekünk azonban mindenképpen át kell vergődnünk ezen a területen, hogy folytassuk utunkat észak felé, megállapítsuk a mélyedés méreteit és az átellenes hegyoldal jellegét – jelentette ki Kastanov. – Legkönnyebben e jéghalmaz mentén haladhatunk: megkerüljük, és a mélyedés fenekén eljutunk a szemközti hegyoldalig – javasolta Gromeko. – De hátha ez a mélyedés nem vulkán krátere, hanem két hegylánc
közti völgy? – vetette fel a kérdést Papocskin. – Ebben az esetben száz-kétszáz kilométer hosszú is lehet, és nem tudunk átvágni a Nansen-földön. – És merre forduljunk a jéghalmaz lába mentén, jobbra vagy balra, hogy megkerüljük? – kérdezte Borovoj. – Induljunk balra; talán olyan helyet találunk, ahol hamarább, minden nagyobb fáradság nélkül átjuthatunk a túlsó oldalára. Az utasok emellett döntöttek, és balra indultak, vagyis nyugat felé. Az irányt a szél alapján állapították meg, mivel az iránytű továbbra sem nyugodott meg, és nem mutatta, merre van észak. Bal felé hófödte síkság terült el, amely alig észrevehetően emelkedett, jobbra pedig jégtömbök és sziklák tornyosultak; változatlanul alacsonyan úszó felhők borították az eget, sőt súrolták a magasabb jégtömbök tetejét. Déltájt észrevettek egy helyet, ahol átjáró látszott: a tömbök alacsonyabbak voltak, néhol hézag volt köztük. Itt megtelepedtek, hogy felállítsák negyedik raktárukat, Borovoj és Maksejev pedig málha nélkül felderítésre indult. Estére visszatértek, és közölték, hogy a jégövezet mintegy tíz kilométer széles, és nehezen ugyan, de járható, mögötte pedig sima emelkedő következik: a mélyedés túlsó oldala. A jég- és szikla torlaszon való átjutás kétnapi komoly munkába került: gyakran utat kellett vágni az összetorlódott jégtáblák között, hogy emberek és kutyák együttes erőfeszítéssel egymás után átvonszolják a szánokat. Éjszakára nem vertek sátrat, hanem egy óriási, függőleges jégfal tövében kerestek menedéket a szél elől; a kutyák a sziklák közti résekbe és gödrökbe bújtak. Nehéz munkájuk után valamennyien mély álomba merültek, nem törődtek a jajongó, vijjogó széllel, amely felettük süvöltött. Másnap átvergődtek az akadály túlsó oldalára. Az éjjeli szálláshelyen Borovoj meggyújtotta a hipszotermométer spirituszégőjét; teljesen biztos volt benne, hogy ugyanazt a magasságot mutatja majd, mint a jégövezet előtt, vagyis körülbelül kilencszáz métert a tenger szintje alatt. Amikor azonban a hőmérőt a forralóedény csövébe dugta, a higany 105°-ra, majd 110°-ra szökött fel, és egyre emelkedett. – Megállj, megállj! – rikoltott Borovoj. – Hová rohansz, szét aka-
rod törni az üveget?! – Mi az? Mi történt? – kiáltották. Valamennyien felugrottak, és a készülék köré sereglettek, amely az egyik utazóládán állt. – Példátlan, hallatlan! – kiabálta Borovoj izgalomtól elcsukló hangon. – Ebben az átkozott veremben a víz +120°-on forr. – És mit jelent ez? – Azt jelenti, hogy valamilyen szakadékba ereszkedtünk le a jégmezőn. Fogalmam sincs róla, hány ezer méter tengerszint alatti mélységnek felel meg ez a forrási hőmérséklet. Várjanak, utána kell néznem a táblázatokban. Leült a hálózsákjára, és előhúzta zsebéből a magasságmeghatározási tájékoztatót. Egy ideig kutatott a táblázatokban, majd számolt a lap szélén. Eközben útitársai egymás után a készülékhez léptek, hogy saját szemükkel lássák: a hőmérő valóban +120°-ot mutat. A fényes higanyoszlop ennél a vonalkánál állt meg, nem lehetett kétség a hőmérséklet felől. Az utasoknak az ámulattól ajkukra fagyott a szó. A csendet csak a készülékben forró víz halk zubogása törte meg. Borovoj hirtelen mélyet sóhajtott, majd ünnepélyes hangon kijelentette: – Hozzávetőleges számítás szerint +120°-os forrási hőmérsékletnek ötezer-hétszázhúsz méter negatív magasság felel meg. – Lehetetlen! Nem tévedett? – kiáltották. – Nézzék meg! Itt vannak a táblázatok. Ilyen forrási hőmérsékletre, amelyet laboratóriumon kívül soha senki sem észlelt, természetesen nincs adat bennük. Hozzávetőleges számítást kell végezni. Kastanov ellenőrizte a számítást, és így szólt: – Teljesen helyes. E két nap alatt, miközben átvergődtünk a jégtáblákon, tíz-tizenkét kilométeres út közben mintegy négyezer-kilencszáz métert ereszkedtünk le. – És észre sem vettük! – Lemásztunk a Mont Blanc csúcsáról, és nem is tudtunk róla! Hihetetlen!
– És érthetetlen! Azt kell feltételeznünk, hogy ez a jéghalmaz meredek lejtőt borító jégár, és ez a lejtő a kráterből az óriási vulkán torkába vezet. – És ebből most hasonló gleccseren kell majd felkapaszkodnunk a túlsó oldalra. – Számomra ez a sűrű fekete felhőfüggöny is rejtély, meg a déli szél is, amely már napok óta szünet nélkül fúj – jelentette ki Borovoj. A második jégmező feltételezése azonban nem igazolódott be. Másnap enyhén emelkedő, hófödte síkságon vitt az útjuk; az emelkedés és a meleg idő miatt nehezebben haladtak előre. A hőmérő valamivel a fagypont fölött állt, a hó nedves volt, és a szántalpakhoz tapadt, a kutyák állandóan lépésben haladtak. Estig nagy nehezen megtettek huszonöt kilométert. A terep emelkedésében nem kételkedhettek, ezért, amikor Borovoj felállította a hipszotermométert, biztos volt benne, hogy kisebb mélységet mutat, mint előző nap. A víz azonban sokáig nem forrt; végül gőz szállt fel, és Borovoj bedugta a hőmérőt. Kisvártatva izgatottan kiáltott fel: – Ördög tudja, mi ez! Hogy a… – és szitkozódni kezdett. – Mi történt? Mi az? Elpattant a hőmérő? – kérdezték. – Megpukkadok vagy megőrülök ebben a gödörben! – tombolt a meteorológus. – Nézzék meg saját szemükkel, ki háborodott meg, én vagy a hőmérő? Mindnyájan felugrottak és odasiettek. A higanyszál +125 fokon állt. – Felfelé mentünk ma, nem lefelé? – kérdezte Borovoj reszkető hangon. – Persze hogy felfelé! Egész nap! Ehhez nem férhet kétség! – A víz pedig 5°-kal magasabb hőmérsékleten forr, mint tegnap a jégfal tövében! Ez azt jelenti, hogy ma nem emelkedtünk, hanem körülbelül ezernégyszázharminc méterrel lejjebb jutottunk. – És ennélfogva hétezer-százötven méterrel vagyunk a tenger szintje alatt – számította ki gyorsan Maksejev. – De hát ez képtelenség! – nevetett Papocskin. – Hogy a jégmezőn meredeken ereszkedtünk lefelé, ez még elhi-
hető – tette hozzá Kastanov. – De hogy majdnem másfél kilométerrel jutottunk lejjebb, miközben utunk kétségtelenül felfelé vezetett – ez már ellentmond a józan észnek. – Hacsak nem szenvedünk ragályos őrültségben – én egyetértek önökkel! – felelte Borovoj mogorván. Ekkor visszatért Gromeko és Igolkin, akik kimentek a sátorból, hogy megetessék a kutyákat. Gromeko így szólt: – Újabb furcsa jelenség! Ma észrevehetően világosabb van a jégmezőn, mint tegnap volt. – Tegnap pedig világosabb volt, mint a fal túlsó oldalán – fűzte hozzá Maksejev. – Színigaz! – erősítette a meteorológus. – A jégfal előtt volt a legsötétebb az éjszaka, olyasféle, mint a pétervári fehér éjszaka. Feltételeztük, hogy a mélyedés fenekén vagyunk, és a fény gyengülése érthető volt: a sarki nap sugarai nem hatolhatnak ilyen mélyre. – De most összehasonlíthatatlanul mélyebben vagyunk, és az éjszaka mégis sokkal világosabb! Sokáig tárgyalták még ezeket az ellentmondó tényeket, de nem tudtak magyarázatot találni. Végül elaludtak. Reggel Borovoj elsőnek mászott ki a sátorból, hogy elvégezze megfigyeléseit. Továbbra is déli szél fújt, és megint csak alacsonyan járó, szürke felhőket hozott, amelyek száz-kétszáz méterre már eltakarták a tájat. A hőmérő -1°-ot mutatott. Havazott. – Ma ellenőrizzük, hogy felfelé megyünk-e vagy lefelé – javasolta Maksejev. – Műszereink közt van egy könnyű szintező meg néhány mérőléc. Ugyanaz a hófödte síkság tárult elébük, a hó azonban kissé megfagyott, és ezért könnyebben haladtak. A lejtő nem volt meredek, de kétségtelenül emelkedett. A nap folyamán végzett néhány szintezés igazolta azt, amit a szem látott, és a kutyák mozgása is bizonyított. Ezen a napon huszonhárom kilométert tettek meg, mivel a szintezések elég sok időt vettek igénybe. Mihelyt a sátor állt, Borovoj elővette műszereit. A vízforraló +128°-ot mutatott.
Borovoj cifrán káromkodott. – Egyeden magyarázat az, hogy ebben az óriási szakadékban nem érvényesek a föld felszínére megállapított fizikai törvények, és új törvényeket kell kidolgozni – mondta Kastanov. – Könnyű ezt mondani – dohogott Borovoj. – Kutyafuttában nem lehet új törvényeket kidolgozni! Száz és száz tudós évtizedeken át dolgozott rajtuk, és most egész munkájuk fabatkát sem ér. Inkább nyugdíjba megyek! Valamennyien nevettek a meteorológus kitörésén. Borovoj végül mégis számításhoz látott, és közölte, hogy ezen a napon nyolcszázhatvan méterrel jutottak följebb, azazhogy lejjebb – és jelenleg kilencezer méternyire vannak a tenger színe alatt. – Utánanéztem a fizikai kézikönyvben – szólalt meg Kastanov. – Kiderült, hogy a víz két atmoszféra nyomásnál 120°-on, három atmoszféra nyomásnál pedig 134°-on forr. Most tehát körülbelül két és fél atmoszféra nyomást érzünk. – Érthető, hogy ilyen nyomásnál rossz a közérzetünk, és kóvályog a fejünk – jelentette ki Borovoj mogorván. A többiek megerősítették, hogy a jégfal közelében töltött éjszaka óta közérzetük egyre romlik, nyomást éreznek mellükben, fejük nehéz, bágyadtan mozognak; álmuk nyugtalan, lidérces. – A kutyák is rosszul vannak – jelentette ki Igolkin. – Mintha erejük elhagyta volna őket, gyengébben húznak, noha a lejtő nem meredek. Azt hittem, hogy csak kifáradtak, de lám, ez az oka! – Érdekes volna megvizsgálni valamennyiünk érverését – javasolta Gromeko. – Önnek mennyi a normális érverése, Ivan Andrejevics? – Hetvenkettő – felelte Borovoj, és az orvos felé nyújtotta kezét. – Nos, most pedig negyvennégy! Jelentős különbség. Ilyen légnyomásnál a szív lassabban ver, és ez hatással van a közérzetre. – Micsoda? És ha továbbmegyünk lefelé, akkor egészen megáll a szívünk? – kérdezte Maksejev. – No, a Föld középpontjáig azért mégsem megyünk le! – nevetett Gromeko. – Miért nem? – pattogott Borovoj. – Lehetséges, hogy ez az óriási
tölcsér egészen a Föld középpontjáig ér. Most már elhiszek mindent. Azon sem csodálkoznék, ha a Déli-sark jégmezőin jutnánk ki belőle. – Ez már, megbocsásson, ostobaság! – jegyezte meg Kastanov. – Sem a földgömböt átfúró nyílás, sem a közepéig érő tölcsér nem lehetséges. Ez ellentétben volna a geofizika és a geológia minden eredményével. – No lám! A meteorológiai törvények nyilvánvaló megcáfolásába pedig, aminek tanúi vagyunk, belenyugszik? Meglátja, az ön geológiájának törvényei is hamarosan csütörtököt mondanak. Kastanov nevetett. – A meteorológia, kedves Ivan Andrejevics, könnyű fajsúlyú tudomány – mondta tréfásan. – A légkör változékony közegével foglalkozik, a ciklonokkal és anticiklonokkal, amelyeknek okai mindmáig homályosak. A geológia viszont szilárd alapon nyugszik: a kemény földkérgen. – Szilárd alapon! – lobbant fel Borovoj. – Amíg meg nem rázza egy alapos földrengés, amelynél minden geológus elveszíti a fejét – vagy valami még rosszabb történik vele. Mindnyájan pukkadoztak a nevetéstől. – Azonkívül – folytatta a meteorológus csípősen – ön a földkéreg belsejéből alig két-három kilométernyit ismer, és mégis ítéletet mond a Föld mélyéről! És ahány ember – annyi tudományos feltevés akad a Föld mélyének természetéről. Egyesek véleménye szerint a Föld magva szilárd, mások szerint folyékony, megint mások szerint pedig gáznemű. Igazodjék el benne, aki tud! – Idővel ez is meglesz! Minden tudományos feltevés, ha indokolt, újabb lépés az igazság megismerése felé. A Föld mélyét illetően pedig nincs igaza. Napjainkban éppen a szeizmológia, vagyis a földrengések tanulmányozása nyújt számunkra új módokat arra, hogy többet tudjunk meg a Föld belsejének állapotáról. – Tudni szeretnék, mi lesz holnap? – fejezte be a professzor. – Most mindennap újabb jelenségeket várhatunk, amelyek első pillantásra érthetetleneknek látszanak, de később, ha beilleszkednek az okok és következmények láncolatába, tisztán látunk majd bennük.
Másnap folytatódott a hólepte síkság, de már enyhébben emelkedett; továbbra is déli szél fújt, alacsonyan gomolyogtak a felhők, majdnem a föld felszínén siklottak, és eltakarták a messzeséget. Délre a terep emelkedése már nem volt észlelhető, estefelé pedig lejteni kezdett: a kutyák gyorsan futottak, a sízők alig értek nyomukba. A hőmérséklet valamivel zérus alatt maradt, az út könnyű volt. Egyszerre csak Borovoj, aki, mint mindig, az élen haladt, meglendítette karját, és felkiáltott: – Állj! Várjunk egy keveset. Attól tartok, letértünk az útról. Valamennyien odaszaladtak. Borovoj iránytűt tartott kezében, és mogorván nézte. – Mi történt? – kérdezte Kastanov. – Nem északra megyünk, hanem délre, vissza a jégmezőre. Nézzék: a mutató északi vége nem előre mutat, amerre haladunk, hanem hátra. – Mikor vette észre? – Csak az imént. Hiszen mióta az iránytű makrancoskodik, nem bízom benne, és a karavánt a szél szerint vezetem, amely állandóan, kitartóan dél felől fúj. Most a síkság ellentétes irányú lejtése zavart meg, hiszen még nem juthattunk ki a tölcsérből. Elővettem iránytűmet, és észrevettem, hogy megnyugodott, és szerinte dél felé haladunk, nem pedig északra. – De hiszen a szél változatlanul a hátunkba fúj! – Éjszaka megváltozhatott az iránya. – Nem – jelentette ki Maksejev –, a szél iránya nem változott. Sátrunkat állandóan ajtajával a szél irányában állítjuk fel, vagyis észak felé, hogy ne fújjon be a hó. Ma reggel – határozottan emlékszem rá – a sátor még a szél irányában állt. – Akkor a szél iránya a mai nap folyamán fokozatosan változott meg, mi pedig félkört írtunk le, és visszafelé fordultunk. – Vagy pedig az iránytű mágnesessége változott meg valamilyen módon! – Legalább kisütne a Nap, vagy csillagok látszanának, hogy ellenőrizhessük útirányunkat – panaszkodott Borovoj.
– Mindenesetre meg kell állapodnunk éjszakára, és iránytűvel kell ellenőriznünk utunk néhány kilométeres szakaszát, amelynek nyoma világosan látszik a hóban – jelentette ki Kastanov. – Ha körben haladtunk – ez hamar kiderül. Sátrat vertek. Maksejev és Gromeko visszasietett a nyomokon, Borovoj pedig felforralta a vizet a hipszotermométerben. A hőmérő majdnem ugyanazt mutatta, mint az előző napon. A délelőtt megtett emelkedést nyilván kiegyenlítette lefelé haladásuk a nap második részében. Két óra múlva visszatértek a nyomolvasók. Tíz kilométernyi útszakaszt vizsgáltak meg, és megállapították, hogy nyílegyenesen haladtak, a szél irányában. Ezért úgy döntöttek, hogy a szélben jobban lehet bízni, mint az iránytűben, és továbbra is a szél szerint kell haladniuk. Most sem sötétedett be éjszakára: a felhőtakaró alatti borongós fény nem változott. Másnap a terep lejtése észrevehetőbbé vált. A hőmérséklet valamivel zérus fölé emelkedett, a hó nedves volt, és az út, noha ereszkedett, nehezebb lett. Délután tócsák és kis patakok jelentek meg, amelyek a terep egyenetlenségei között kígyóztak, és végül eltűntek a hóval betömött résekben. Éjszakai táborhelyül kisebb magaslatot kellett kiválasztaniuk, a sátrat pedig körülárkolták, hogy levezessék az olvadó hó vizét. Borovoj felállította a hipszotermométert. Biztos volt benne, hogy a víz még magasabb hőmérsékleten forr, mint előző este, hiszen egész nap lefelé ereszkedtek a rejtélyes katlan mélyén. A hőmérő azonban 126°-ot mutatott, tehát a terep mélysége, lefelé haladásuk ellenére nem nőtt, hanem ötszázhetven méterrel csökkent. A meteorológus végleg elveszítette fejét, és ideges nevetésben tört ki. – Újabb meglepetés, újabb rejtély! Ma reggel elhatároztuk, hogy nem hiszünk az iránytűnek, most pedig a hipszotermométer megbízhatóságában is kételkednünk kell! Az utazók ismét a rakoncátlan készülék köre gyűltek, ellenőrizték adatait, újra meg újra felforralták a vizet, de az eredmény nem változott. A terep nyilvánvaló lejtése ellenére, amelyben nem kételkedhet-
tek, mert a patakok mind ugyanabban az irányban csörgedeztek – a légnyomás nem nőtt, hanem csökkent. Az előző napokban pedig – épp ellenkezőleg – emelkedéskor a légnyomás nem csökkent, hanem nőtt. Úgy tetszett, hogy a fizikai jelenségek törvényei, amelyeket a tudósok sok nemzedéke dolgozott ki a Föld felszínén végzett megfigyelések alapján, nem érvényesek a sarki szárazföld e horpadásában, illetőleg egészen más értelmet kaptak. A megmagyarázhatatlan jelenségek pedig egyre sokasodtak. Mindenki izgatottan beszélt, de senki sem értette, nem tudta megmagyarázni őket. Nem tehettek mást, mint hogy reméljék: a közeli jövő megadja a kulcsot e talány megfejtésére. – Micsoda havas pusztaság! – jegyezte meg Papocskin. – Miután a szorosban mosuszbikákkal találkoztunk, remélhettük, hogy a következő napok tudományos „zsákmányt” nyújtanak nekem és Mihail Ignatyevicsnek is. Azóta pedig majdnem tizenkét napja megyünk, több mint kétszázötven kilométert tettünk meg, és semmit sem látunk, csak havat meg jeget! – Még Pjotr Ivanovics sem szerzett semmit, pedig eddig ő volt legszerencsésebb a gyűjtés terén – fűzte hozzá Gromeko. – Csak Ivan Andrejevics gyarapítja gyűjteményét! – jegyezte meg Maksejev nevetve. – Én?! Ugyan mit gyűjtöttem én ezalatt? – csodálkozott Borovoj. – Érthetetlen fizikai jelenségeket – felelt Maksejev helyett Kastanov; kitalálta, mire céloz társa. – Igen különös gyűjtemény, viszont könnyű súlyú, nem úgy, mint az ön kövei! – vágott vissza Borovoj nevetve. – Nem terheli meg szánjainkat! – De esetleg nagy súllyal esik latba: az expedíció eredményeit illetően. Hiszen minden kutató valami különöset akar találni, ami addig ismeretlen volt! Önnek eddig jobban kedvezett a szerencse, mint nekünk. A következő napon a lejtő valamivel meredekebb lett. A jégmező lapos dombsorokra bomlott. A dombok közti mélyedésekben patakok futottak, a hó kásás lett, és a sízés igen megnehezült: a sítalpak csúsz-
tak, félresiklottak. Ezért megváltoztatták az utazás módját: kettesével a szánokra ültek, a kutyák gyorsan húzták őket lefelé, az utasok pedig síbotjaikkal irányították a szánokat, és megakadályozták, hogy félrecsússzanak a jéghalmokon. Ezen a napon arra lettek figyelmesek, hogy a sűrű felhők nem szürke, hanem vöröses színűek, mintha lenyugvó Nap ragyogná be őket. A vöröses felhők változatlanul alacsonyan gomolyogtak, a jégborította pusztaság minden irányban egészen a látóhatár közeli pereméig nyúlt, és szintén vörösesnek tetszett. Ez a furcsa megvilágítás a mély katlan fenekén, ahová nem érhetett el az alacsonyan járó sarki Nap fénye, szintén a megmagyarázhatatlan jelenségek közé tartozott, amelyeket Borovoj tartott számon. Ezen a napon dombháton táboroztak. A közelben tiszta vizű, sebes patak folyt, így nem kellett havat olvasztaniuk a leves- és a teafőzéshez.
10. A NAP MEGMAGYARÁZHATATLAN HELYZE TE Vacsora után a meteorológus elővette forralókészülékét. Biztos volt benne, hogy e negyvenöt kilométeres, hosszú és meredek ereszkedés után a higanyszál legalább 130°-ot mutat, ez pedig mintegy tízezer méteres süllyedésnek felel meg: ez eddigi útjuk rekordteljesítménye lett volna. Borovoj még előre ki is számította a 130°-tól 135°-ig terjedő forrási hőmérsékleteknek megfelelő magassági értékeket, hogy elképessze velük útitársait. De mennyire álmélkodott, amikor a hőmérő csupán 120°-ot mutatott! – Gyűjteményem ismét gyarapodott! – jelentette ki ünnepélyesen. – Önök természetesen nem kételkednek abban, hogy ma állandóan s igen gyorsan lefelé haladtunk? – Persze hogy nem! Világos! A víz nem folyik fölfelé! – hallatszott néhány hang.
– Úgy! A hipszotermométer pedig azt mutatja, hogy felfelé haladtunk, és ma több mint ezerhétszáz métert emelkedtünk. Mit szólnak hozzá? Miután valamennyien saját szemükkel győződtek meg róla, hogy a meteorológus nem tréfál, Borovoj így szólt: – Nyilvánvaló, hogy ha tovább is lefelé haladunk, hamarosan kijutunk ebből a csodálatos katlanból, méghozzá esetleg éppen az Északisarkon! – Én azt hiszem, katasztrófa közeledik! – jelentette ki Gromeko vészjósló hangon. – Ebben a titokzatos veremben rendkívül megritkul a levegő, a légnyomás esik, és mindez orkán, ciklon, tájfun, forgószél vagy más efféle előhírnöke. E légköri zavar bekövetkeztéig pedig – hogy nyugodtan elviselhessük – minden józan embernek azt ajánlom, hogy másszék be hálózsákjába, és aludjék! Valamennyien – még Borovoj is – nevettek, és megfogadták az orvos tanácsát. A meteorológus azonban előzőleg megnézte, elég erősen verték-e be a sátorcövekeket, jól megfeszítették-e a köteleket. Valóban légköri katasztrófától félt, Nyugtalanul aludt, minduntalan felriadt, és hallgatózott, nem erősödik-e a szél, nem kezdődik-e a várt jelenség. De nyugalom honolt, a szél éppen olyan egyenletesen zúgott, mint máskor, társai békésen hortyogtak, a kutyák pedig morogtak és szűköltek álmukban. Borovoj is párnájára hajtotta fejét, igyekezett, hogy elűzze aggasztó gondolatait, és elaludjék. Reggel elsőnek ment ki a sátorból, hogy leolvassa éjszakára kiakasztott műszerei adatait. Útitársai még hálózsákjukban feküdtek. A sátor nemezajtaja hirtelen felcsapódott. A meteorológus sápadtan, kidülledt szemmel bújt be, és akadozva mondta: – Ha egyedül volnék, többé nem kételkedném, hogy végleg megháborodtam. – No, mi történt megint? Mi az? Micsoda katasztrófa sújtott ránk? – záporoztak a kérdések. Az egyik ijedt volt, a másik gúnyos. – A felhőtakaró vagy a köd majdnem szétoszlott, és a Nap – értik? – a sarki Nap a zeniten áll! – kiáltotta Borovoj. Valamennyien a kijárathoz tódultak. Egymást tuszkolták, ruháju-
kat menet közben ráncigálták magukra. A jégmező fölött könnyű köd lebegett. A ködön keresztül pedig – hol élénkebben, hol fakóbban – vöröses korong világított, amely egyenesen a fejük fölött állt, nem pedig alacsonyan, a látóhatár peremén, mint ahol a sarki Napnak kell állnia, július elején, hajnali öt órakor, az északi szélesség nyolcvanadik foka táján. Vakmennyien felvetett fejjel bámultak a magasba. Szótlanul nézték ezt a szokatlan helyzetű, különös Napot. – Különös vidék ez a Nansen-föld – jegyezte meg Maksejev gunyoros hangon. – De hátha a Hold az?! – feltételezte Papocskin. – Talán holdtölte van? Borovoj zsebkönyvében keresgélt. – Most valóban holdtölte van, de ez a vörös korong nem hasonlít a Holdra: erősebben világít, és érezhetően melegít is. – Talán a Nansen-földön… – kezdte Maksejev, Kastanov azonban szavába vágott: – A sarkvidéken a nyári hónapokban a Hold soha sincs zenitben: vagy egyáltalán nem látszik, vagy pedig igen alacsonyan áll. – Ha pedig nem a Hold, és nem is a Nap – akkor micsoda? Választ azonban senki sem tudott adni. Mindnyájan tovább találgattak, és rendre megcáfolták egymás feltételezéseit. Majd megreggeliztek és útra keltek. A hőmérő higanyszála +8°-ig emelkedett. A köd hol sűrűsödött, és elrejtette a vörös égitestet, hol pedig megritkult, és ilyenkor az előbukkant: változatlanul a zeniten volt, nem mozdult helyéről. Útjuk továbbra is lefelé vezetett a jégmezőn, egy nagy patak partja mentén. A lejtő kissé lankásabb lett. A kutyák fáradhatatlanul futottak, az utasok pedig a szánokon ültek, és időnként fel-felugrottak, hogy megigazítsák a hámot, vagy hidat eszkábáljanak össze a mélyebb mederszakaszok fölött. Mihelyt a „Nap” áttört a felhőgomolyokon, valamennyien felemelték fejüket, és nézték a különös égitestet, amely ilyen természetellenes helyzetet foglal el az égen. Ebédkor, szokásuk szerint, pihenőt tartottaik.
A delet egyébként csak az óra mutatta. A Nap változatlanul a zenitben állt, és úgy látszott, nem szándékozik elmozdulni. – Minél messzebb jutunk, annál több a rejtély! – dohogott Borovoj. – A Napnak az északi szélesség 8o°-ánál is változtatnia kell helyzetét az égen, nem pedig egy helyben állnia. Hiszen a Föld forog! Pihenő közben meghatározta a Nap magasságát: 90° volt. – Azt hihetnők, hogy a térítő mentén vagyunk, nyári napfordulatkor, vagy az egyenlítő környékén, napéjegyenlőség idején! – mondta Borovoj a megfigyelés után. – Ugyanilyen szélességi kört jegyezzek fel? Ha agyonütnek, akkor sem tudom, hol vagyunk, és mi történik körülöttünk. Fejemben összekuszálódnak a gondolatok, minden furcsa álomnak tűnik! Lényegében valamennyiüknek ugyanez volt az érzése, és semmiképpen sem tudták megmagyarázni ezt az új, érthetetlen jelenséget, amely rejtélyességében felülmúlt minden mást: a műszerek ellentmondó adatait, az állandó, egyirányú szelet, az áthatolhatatlan felhőket, a rendellenes meleget, a vöröses fényt, és ezt az óriási katlant, amelyhez fogható mélységűt nem ismernők a földön. Ebéd közben és pihenő alatt mindenféle találgatásokba bocsátkoztak azokról a katasztrófákról, amelyek a Földet érhették, mialatt ők a ,,Sarkcsillag”-on hajóztak, és a Nansen-földön járva nem érintkezhettek a világ többi részével.
11. SARKVIDÉKI TUNDRA Estefelé a jégborította síkságon dombsorok tűntek fel. Könnyű köd úszott a levegőben, jóformán el sem takarta a vöröses Napot, amely változatlanul zeniten állt, mintha gúnyolódnék az utasokon, akik továbbra is ámulattal nézték. Közeledett az esti sátorverés ideje. A jeges dombháton nem akadt alkalmas táborhely: elég hely volt ugyan, a víz azonban mélyen lent csobogott, és lehetetlen volt lemászni a tükörsima, jeges lejtőn. Ezért továbbmentek, azt remélve, hogy megfelelőbb helyet találnak annál is
inkább, mert a ködön keresztül sötét síkság látszott. Este hét óra tájt azonban a jéghalmok alacsonyabbak lettek. Lapos, fehér jégnyelvek – mint megannyi óriási virágfüzér – szegélyezték a sötét síkságot, amelyben a patakok sekély medret vágtak, távolabb pedig lapos, mocsaras partok közt folytak. Amikor a szánok leértek a jégről, nyomban megrekedtek a süppedő, csupasz földön, a kutyák kinyújtották nyelvüket, és nem voltak hajlandók tovább húzni. Valamennyien leugrottak a szánokról; az utolsó kilométert már feszült várakozás közepette tették meg: milyen újabb meglepetést hoz nekik ez a különös Nansen-föld, ahonnan eltűnt a hó. Mintha csak összebeszéltek volna, lehajoltak, nézegették, tapogatták a földet, amelyre már oly régen vártak, a hó és jég között töltött sok-sok napon át. A föld barnásfekete volt, vízben gazdag, nem teljesen kopár: kicsi, megsárgult, csenevész fűszálak és lomb nélküli, alacsony bokrok szétterülő, görbe ágai borították. Az emberek lába mintegy négy centiméterre süppedt a földbe, talpuk alól pedig sárgás víz csörgött és szökött fel. – Mit szólnak hozzá? – dünnyögött Kastanov. – Az északi szélesség 81°-a táján a hó eltűnik, olyan meleg van, mint Finnországban, a föld csupasz, és a Nap zenitben áll! – Csak nem kell ebben a mocsárban sátrat vernünk? – kérdezte Papocskin szomorúan. – Nem mocsár ez, hanem északi tundra – világosította fel Maksejev. – Mit érünk el vele? – kérdezte Borovoj. – A kutyák nem hajlandók húzni a szánokat, sárban tölteni az éjszakát pedig valóban nem nagyon kellemes. Akkor inkább térjünk vissza a jégre! Valamennyien körülnéztek, abban a reményben, hogy szárazabb helyet találnak. – Amott, azt hiszem, jó lesz! – kiáltott fel Gromeko, és előremutatott, ahol a feketésbarna síkság fölött lapos domb emelkedett, körülbelül egy kilométernyire a jégnyelvek végétől. – De hogyan vergődünk el addig? – Sebaj, majd csak elvánszorgunk, segítünk a kutyáknak!
– Próbáljuk meg felcsatolni sítalpainkat, hogy kevésbé süppedjünk a latyakba. Sível valóban könnyebben haladtak. A kutyák lassan húzták, az emberek pedig hátulról síbotokkal taszigálták a könnyebbé vált szánokat. Fél óra alatt elvergődtek a dombig, amely mintegy nyolc méterrel emelkedett a síkság fölé, és száraz, alkalmas hely volt éjjeli szállásnak. A dombon megsárgult tavalyi fű közt már friss zöld hajtások ágaskodtak, az alacsony cserjéken pedig rügyek fakadtak. A dombtetőn vertek sátrat, a szánokat és a kutyákat pedig lejjebb, a domboldalban helyezték el. Hátuk mögött, északon szabályos, magas sáncként fehérlett a jégmező pereme, amely jobbra is, balra is a látóhatáron túlra nyúlt; elöl a feketésbarna síkság már zöldes árnyalatú volt. Ötvenlépésnyire a dombtól, süppedékes partok között, széles patak csörgedezett halkan. Köd gomolygott a síkság fölött. Az olykor-olykor kibukkanó, vöröses Nap változatlanul zeniten állt, noha az óra már esti fél kilencet mutatott. Ezen a napon ötven kilométert tettek meg. Amíg Borovoj vizet forralt, a többiek találgatták, hogy mekkora forrási hőmérsékletet mutat a készülék a imái nyilvánvaló, hosszú ereszkedés után. Volt, aki 125°-ra becsülte, mások 115°-re számítottak. Maksejev fogadott Papocskinnal. – Egyikük sem nyert! – jelentette ki a meteorológus a megfigyelés végeztével. – A hőmérő csak 110°-ot mutat. – Mégis én voltam közelebb az igazsághoz – mondta Maksejev –, hiszen 115°-ra fogadtam. – Nem gondolják, hogy inkább törjük össze ezeket a hasznavehetetlen műszereket? – kérdezte Borovoj epésen. – Ön túlságosan szívére veszi a légköri nyomás érthetetlen furcsaságait – próbálta megnyugtatni Kastanov –, mintha felelősnek tartaná magát értük. – Nem az a lényeg, hanem az, hogy a műszer hasznavehetetlen, te-
hát miért vigyük. – Jelenleg – előttünk ismeretlen okból – valóban nem használható, de későbbi utunk során valószínűleg újra szolgálatunkra lesz. Vacsora után további útjukról tanácskoztak. Ha messzebb északra – bármennyire különös is – szintén hómentes tundra terül el, akkor felszerelésük java része nemcsak feleslegessé, hanem károssá válik, mivel akadályozza gyors haladásukat: nevezetesen a sítalpak, sátrak, kutyák és élelmiszerkészletük, a tartalék meleg ruha, a spiritusz jelentős része, sőt maga a jurta is. Az itteni meleg időjárás következtében a könnyű tartalék sátor is megfelel, tüzelőanyagot pedig a tundrán szerezhetnének. Ezért úgy határoztak, hogy egy napra megtelepszenek a dombon, és két csoportot küldenek poggyász nélkül különböző irányba, hogy felderítsék a terepet, és megállapítsák, milyen módon haladhat tovább az expedíció. Ezután pedig felesleges felszerelésüket a dombon létesített raktárban hagyhatják, hogy újra magukhoz vehessék, amikor viszszafelé indulnak.
12. VÁNDORLÓ BUCKÁK A következő napon három részre oszlott a társaság. Igolkin és Borovoj a jurtánál maradt: az első a kutyákra vigyázott, a második pedig különböző meteorológiai megfigyeléseket végzett. A többi négy kutató két csoportban felderítésre indult: Kastanov és Papocskin délkeleti irányba, Maksejev és Gromeko pedig délnyu gatra. Valamennyien sítalpon indultak útnak, de úgy tervezték, hogy lecsatolják, ha a talaj elég száraz lesz. Mindegyik kutató puskát vitt magával. Arra nem számíthattak ugyanis, hogy a tundrán sem akad semmilyen vad, mint a hófödte síkságon. Éjszaka a kutyák nyugtalanok voltak, és ez arra vallott, hogy állatok vannak a közelben. Nemcsak az embereknek, hanem a kutyáknak is nagy szükségük volt friss húsra. Kastanov és Papocskin útközben hamarosan széles patakra buk-
kant, amely mögött tovább folytatódott a tundra. A talaj nemsokára annyira száraz lett, hogy meg kellett válniuk sítalpaiktól. Gúla alakban rakták össze őket, fönt pedig összekötötték, hogy visszafelé könnyebben megpillanthassák, és újra magukhoz vehessék. A száraz tundrán már fiatal fű zöldellt, az alacsony cserjéket pedig zöld levélkék és virágok borították. A síkság fölött köd gomolygott, amelyet itt-ott igen apró szemű eső ritkított. De ahol tiszta volt az ég, ott előbukkant a vöröses Nap, és érezhetően melegített is, korongja azonban nem látszott világosan. Mintegy tíz kilométerre a táborhelytől a két utas néhány meredek oldalú, sötét buckát vett észre maga előtt. Körvonalaikat a köd elhomályosította. – Pompás hely a terep áttekintésére, ha felszakad a köd! – kiáltotta Papocskin. – Ezekről a halmokról bizonyára messzire láthatunk a sima síkságon. – Még érdekesebbek azok az őskőzetek, amelyeket találunk rajtuk – fűzte tovább Kastanov. – Expedíciónk geológiai eredménye mindeddig igen szegény volt. – Zoológiái eredménye még szegényebb! – Nos, most a tundra kárpótol bennünket. E buckák alakjáról és színéről feltételezhetjük, hogy bazaltkupolák, vagy más vulkanikus kőzetből állnak. A két kutató futólépésben igyekezett áhított célja felé, amely hol felbukkant a ködfüggönyön keresztül, hol pedig teljesen eltűnt benne. Kastanov és Papocskin több mint negyedóráig futott, a sötét buckák azonban majdnem ugyanolyan messzinek látszottak, mint kezdetben. – Ez az átkozott köd nagyon akadályozza a távolság helyes becslését! – jelentette ki a zoológus, amikor megállt, hogy kifújja magát. – Biztos voltam benne, hogy a buckák nincsenek messze, mi pedig futunk, futunk – de alig jutottunk közelebb hozzájuk. Kifulladtam. – Jól van, pihenjünk hát! – egyezett bele Kastanov. – Hiszen a buckák nem szaladnak el előlünk.
Puskájukra támaszkodva álldogáltak. Papocskin a halmokat nézte. Egyszerre csak felkiáltott: – Bámulatos, bár az is lehet, hogy a szemem káprázik! Úgy rémlik, hogy a buckák mozognak. – Köd száll, az kelt ilyen látszatot! – felelte Kastanov nyugodtan, és pipára gyújtott. – Nem, nem, most már tisztán látom, hogy a buckák mozognak! Nézze csak, nézze hamar! Elöl, nem messze, világosan látszott négy sötét tömeg, amely lassan mozgott a tundrán. – A bazaltkúpok rendszerint egy helyben állnak! – jegyezte meg Papocskin gúnyosan. – Ebben az országban egyébként talán még a dombok is vándorolnak! Milyen kár, hogy Borovoj nincs velünk! Kastanov elővette messzelátóját, és a mozgó buckákra irányította. – Tudja, Szemjon Szemjonovics – kezdte izgalomtól remegő hangon –, ezek a kupacok nem az én hatáskörömbe tartoznak, hanem az önébe, mivelhogy nagy állatok, olyanok, mint az elefánt: tisztán látom hosszú ormányukat. Megint előreiramodtak, és csak akkor álltak meg, amikor a köd újra oszladozni kezdett. A sötét halmok most már jóval közelebb voltak. – Hasaljunk le! – szólt a zoológus. – Különben észrevehetnek és elszaladnak. Lehasaltak a tundrára. Most Papocskin szorította szeméhez a messzelátót, és alkalmas pillanatra várt. A köd végül is kissé felszakadt, és ő négyszáz-négyszázötven lépés távolságban világosan láthatott négy elefántszerű állatot. A törpe cserjék leveleit tépdesték, és kecsesen meghajlított okmányukkal szájukba tömték. Három állat nagyobb volt, a negyedik kisebb. – Erősen hajlott, óriási agyaraik vannak – állapította meg Papocskin. – Testüket vörösesbarna szőr borítja. Kurta farkukat vidáman csóválják. Ha nem tudnám, hogy a mamutok rég eltűntek bolygónkról, azt mondanám, hogy nem elefántok, hanem mamutok. – Ebben a rendkívüli országban talán még a mamutok is megma radtak!
Kastanov robbanótöltényt helyezett messzehordó puskájába, és célba vette a legközelebb álló állatot, amely bal oldalát fordította feléje. Fülsiketítő lövés dördült. Az állat felcsapta ormányát, majd térdre rogyott; azután felugrott, néhány lépést szaladt, és nehézkesen a földre roskadt. A másik három félrehőkölt, majd égnek emelte ormányát, és elnyújtott bikabőgéshez hasonló ordítással futásnak eredt. Lomhán ügettek a tundrán, és hamarosan eltűntek a ködben. Kastanov és Papocskin türelmetlenségtől égve rohant a zsákmányhoz. Az állat jobb oldalán feküdt, szétterpesztett lábaikkal, hátravetett fejéből óriási agyarak ágaskodtak. A lapockája alatt tátongó óriási sebből patakzott a vér, kerek hasa görcsösen emelkedett és süllyedt, ormánya remegett. – Óvatosabban – szólt Kastanov. – Haláltusájában úgy belénk rúghat, vagy megcsaphat az ormányával, hogy eltöri a csontjainkat. A két vadász vagy tízlépésnyire állt meg az elefánttól, és érthető izgalommal és érdeklődéssel nézte. – Én is azt hiszem, hogy mamut – mondta Kastanov. – Óriási méretű (hiszen ez a szörny hat méter hosszú!), felfelé és befelé görbülő agyarai, hosszú, vöröses szőre – mindezek a mamut ismertetőjelei. Azonkívül elefánt sohasem volt a sarkvidéken, mamut azonban élt a szibériai tundrán. – Ha nem látnám saját szememmel – válaszolta Papocskin –, senkinek sem hinném el! Micsoda felfedezés, micsoda felfedezés!… – No, talán nem nagyobb, mint ez a mély katlan és zöldellő tundra az északi szélesség 81°-ánál. Ezen az enyhe éghajlatú sarki szárazföldön, amelyet a jég teljesen elvág bolygónk többi részétől, nyilván napjainkig megmaradtak a mamutok. Eleven őslények!
– Vagy pedig a Nansen-föld ősi állatvilága alkalmazkodott az új életkörülményekhez. Hiszen régebben ezt a földet nem zárta el a jég és hó a szárazulat többi részétől. Ugyanolyan növény- és állatvilága volt, mint Amerika és Ázsia északi területeinek. Később pedig, talán a jégkorszakban, a mamutok itt találtak utolsó menedéket. – Amelyeket most expedíciónk felfedezett! De mit kezdjünk ezzel a szörnnyel? Ahhoz, hogy táborunkba szállítsuk, teherkocsira és mozdonyra lenne szükség! – A mamut nem szállítható a táborhoz, de a tábor minden bizonynyal a mamuthoz költözhet – tréfált a zoológus. – Nagyszerű ötlet! De hogyha a tundrán mamutok élnek, akkor medvék, farkasok, sarki rókák és más egyéb ragadozók is lehetnek. És amíg mi ideköltözünk, megdézsmálhatják zsákmányunkat! – Igaz! Most azonnal gondosan megmérjük, leírást, fényképeket készítünk róla. Egyik fogát, agyának, bőrének, húsának részeit pedig spirituszban eltéve a „Sarkcsillag”-ra szállíthatjuk. – De az ormányát, azt hiszem, mindenesetre levágjuk, hogy megmutassuk társainknak! Micsoda meglepetés lesz! Azután pedig megesszük – ilyen ínyencfalatot még egyetlen természetkutató sem kóstolt! Ormánya végét azonban meg kell őriznünk, mert még sohasem találtak ormányvéget a mamuttetemeknél, és nem ismerik a szerkezetét.* A két vadász a már mozdulatlanul heverő mamuthoz ment, és hozzálátott megméréséhez, alapos megvizsgálásához. Papocskin mért, Kastanov pedig jegyzett. Majd Kastanov különböző oldalról lefényképezte a tetemet, miközben a zoológus az összehasonlítás kedvéért büszkén a mamut mellé állt, vagy felmászott rá és felkiáltott: – Hát nem csodálatos! Az expedíció beszámolójában illusztráció lesz ezzel a szöveggel: Papocskin tudós egy mamut tetemén, amely nem őslény, hanem napjainkban élt! * Nemrég a Csukcs-félszigeten mamutormányt találtak. Az ormány végét a Tudományos Akadémia rendelkezésére bocsátották
Munkája végeztével a két utazó levágta az állat farkát, ormányát, lenyírt egy csomót hosszú szőréből. Majd vállukra vetették puskájukat, és felszedelődzködtek, hogy a jurtához induljanak. A zoológus akkor zavartan körülnézett és felkiáltott: – De merre van a táborunk? Körös-körül sík tundra, köd száll, nem látni messzire. Eltévedtünk, Pjotr Ivanovics! Végképp nem tudom, merre induljunk… Először Kastanov is megijedt kissé erre a felkiáltásra, de csakhamar mosolyogva mondta: – Akinek iránytű van a zsebében, még ködben sem tévedhet el, ha tudja, milyen irányban haladt. Éjszakai táborhelyünktől egyenest délkeleti irányban tartottunk, tehát most északnyugatra kell igyekeznünk. – De amikor megláttuk a mamutokat, azt hiszem, nem az iránytű szerint szaladtunk! – De mielőtt eltettem az iránytűt, szokásom szerint megjelöltem az irányt, amerre szaladtunk. Ne nyugtalankodjék, elvezetem önt a sátorhoz! Kastanov elővette az iránytűt, és biztos léptekkel indult el a tundrán. A zoológus követte. Mintegy két órán át haladtak a síkságon. A köd továbbra is hol alacsonyan gomolygott, hol pedig felszakadt, és ilyenkor körös-körül egy-két kilométerre is elláttak. Egy ilyen pillanatban Kastanov a síkság fölé magasló, különös tárgyat pillantott meg útirányuktól kissé oldalt. Felhívta rá a zoológus figyelmét. – Hát ez meg mi? – kérdezte Papocskin. – Szamojéd jurta vázához hasonlít. Hát emberek is élnek itt? – Azt hiszem, hogy ezek a mi sítalpaink. Ön elfelejtette, hogy útközben leraktuk őket. – No, akkor jó irányban haladunk! Amikor a sítalpakhoz értek, már nyugodtan eltehették az iránytűt, mert a sínyomok jól látszottak a nedves talajon. Nemsokára feltűnt a távolban a domb, tetején a sátorral.
13. HÍVATLAN VENDÉG Amikor a két vadász olyan közel ért a dombhoz, hogy nemcsak a jurtát láthatta rajta, hanem, az emberek és a kutyák alakját is – Kastanov így szólt társához, akinek kevésbé éles volt a szeme és a füle: – Valami baj van a táborban: az emberek rohannak, a kutyák keservesen ugatnak. Megálltak és hallgatóztak. Valóban, tisztán hallatszott a kutyák bősz ugatása, majd puskalövés dördült, és azt második, harmadik követte. – Csak nem támadtak rájuk mamutok vagy más őslények? Már ezt is hajlandó vagyok elhinni! – mondta a zoológus. – Fussunk gyorsan, talán szükségük van a segítségünkre. Futásnak eredtek, már amennyire terhük és fáradtságuk engedte. A domb tövében ledobták sítalpaikat és az ormányt, majd villámgyorsan felrohantak. A kutyák kötelüket rángatták és ugattak, a sátorban senki sem volt. A szemközti dombháton azonban sötét tömeget pillantottak meg. Borovoj és Igolkin puskával kezében állt mellette. Kastanov és Papocskin egy szempillantás alatt ott termett. – Mi az, mi történt? – Tessék, gyönyörködjenek benne – felelte Borovoj izgatottan. – Ez a furcsa állat rátámadt kutyáinkra, de lehet, hogy a kutyák támadták meg. Mi a sátorban ültünk, és nem láttuk a verekedés elejét – egyszóval, mire kirohantunk, már összetiporta két kutyánkat. Nos, akkor aztán a hasába eresztettünk egypár robbanógolyót, hogy véget vessünk a mulatságának. Halálos sebet kapott. Igolkin elvezette a megölt állat körül forgolódó kutyákat, és a három utas szemügyre vette a tetemet. Amint Kastanov és Papocskin a fejére pillantott, egyszerre kiáltott fel: – De hiszen ez orrszarvú! – Orrszarvú, itt, a sarki szárazföldön? – tamáskodott Borovoj. – Igaz, hogy meglehetősen hasonlít az orrszarvúra, amelyet én egyéb-
ként csak képen láttam. De mégis, lehet itt a tundrán olyan állat, amelynek a trópusok a hazája?! Nem tudom elhinni! – Hát azt elhiszi – vágott közbe Kastanov –, hogy mi imént mamutokra vadásztunk? Érti: mamutokra, amelyeiket mindeddig ősállatoknak tekintettek, amelyek tíz- és tízezer évvel ezelőtt éltek? – Könyörüljön – jajdult fel Borovoj. – Ne űzzön ilyen kegyeden tréfát velem! Félek, hogy megháborodom. Mindez, amit az utóbbi napokban láttunk, rendkívüli és természetellenes! Úgy rémlik, mintha álmodnék, vagy valóban megőrültem! – De hát nyugodjék meg, kedves barátom! – kiáltott Kastanov, és megragadta Borovoj karját. – Valamennyien izgatottak vagyunk. Bennünket is megdöbbent, amit eddig tapasztaltunk. Mindez különös, egyelőre megmagyarázhatatlan, de természetellenes dolog nincs a természetben! Ne feledje, hogy elszigetelt sarki szárazföldön vagyunk, amely mélyen bolygónk felszíne alá nyúlik, és széles jégövezet zárja el a többi szárazföldtől. Ezen a szárazföldön sajátos fizikai feltételeknek kell lenniük, amelyek következtében a másutt már rég kihalt ma mut itt még fennmaradt. Miért ne maradhatott volna meg kortársa, az orrszarvú is? – Afrikai vagy indiai orrszarvú a sarki tundrán? – Dehogy. Nem afrikai, hanem szibériai, hosszú szőrű, gyapjas orrszarvú, amely a mamuttal együtt élt a szibériai tundrákon. – No lám! Nem is tudtam, hogy ilyen orrszarvú is volt. De miért gondolja, hogy nem afrikai? – Nézze csak meg! Hosszú, barna szőre van, a trópusi orrszarvú pedig csupasz; méretei nagyobbak, mint ennek az emlőscsaládnak jelenleg élő tagjaié; elülső szarva pedig hatalmas, és kétoldalt belapított. Borovoj látta, hogy Kastanov és Papocskin nyugodtan napirendre tér e csodálatos esemény fölött, így maga is megnyugodott. Megkérdezte: – És hol az a mamut, amelyre vadásztak? – Nem hozhattuk ide a hátunkon! – nevetett Papocskin. – Elég messze innen, a tundrán ejtettük el. Négytagú kis mamutcsorda legelt, geológusunk pedig meredek hátú bazaltkúpoknak nézte őket! Amikor
aztán a vulkanikus kúpok vándorolni kezdtek a tundrán, képzelheti, hogy megijedtünk, ha-ha-ha! Az ám, hol az ormány? Csak az ormányát és a farkát hoztuk el. Nehogy a kutyák megdézsmálják! – Menjünk el érte! Az orrszarvú lefényképezése, megmérése és leírása több mint három óráig tartott, a kutatók csak ezután gondoltak pihenésre. Reggeli közben eszükbe jutott, hogy két társuk még nem tért vissza, és aggódni kezdtek hosszú távollétük miatt. – Ez az örökké zeniten álló Nap végképp megzavarja az ember időérzékét – dohogott Borovoj. – Reggel, dél, este – mind ugyanaz! A nap végtelennek látszik. – Itt valóban örökös a nappal, ha a Nap az égbolt ugyanazon pontján marad – erősítette meg Kastanov. – Az elmúlt, úgynevezett éjszakán mégiscsak elhalványult a fény – jegyezte meg a meteorológus. – Ön ugyan hajlandó volt a sűrűsödő köddel magyarázni ezt, én azonban amikor éjféltájt kimentem a sátorból, észrevettem, hogy noha a köd nem sűrűbb, mint nappal volt, ez a különös Nap mégis észrevehetően gyengébben süt, korongján pedig mintha nagy, sötét foltok látszanának. – Nagyon érdekes! – kiáltotta a professzor. – Miért nem közölte velünk ezt az új, különös jelenséget? – Különös jelenségben itt nincs hiány! Előzőleg ellenőrizni akartam, mielőtt közlöm. Ma déltájban pedig újra megfigyeltem ezt a bolond égitestet, és megállapítottam, hogy nincs rajta sötét folt. Azt gondoltam, hogy éjszaka egyszerűen tévedtem. – Azt hiszem – szólt Papocskin –, hogy valami katasztrófa érte bolygórendszerünk központi égitestét, amíg mi a Nansen-földön jártunk. Ezért áll zeniten az északi szélesség 81-ik fokán, és süt kerek huszonnégy órán át. – Talán Földünk fokozatosan úgy fordult el, hogy északi-sarki vidéke egyenest a Nap felé néz? – Érthetetlen – mormogta Borovoj. – Hogyan hajolhatott el rövid idő alatt komoly megrázkódtatás nélkül ennyire a Föld tengelye? – Esetleg nem vettük észre a megrázkódtatást a köd miatt, a jég-
mező kellős közepén. Másként nem tudom megmagyarázni a Nap különös helyzetét – kardoskodott Kastanov. – De miért olyan biztos benne, hogy ez az égitest, amelyet most látunk, ugyanaz, mint amelyet utoljára az Orosz-hegylánc fölött láttunk? – kérdezte Borovoj. – Hát mi más lehet? – csodálkozott Papocskin. – Miért nem tételezhetjük fel ugyanilyen jogon, hogy a Hold újra fellobbant, vagy véletlenül új világító égitest került bolygórendszerünkbe, és mellékbolygó gyanánt magával ragadta Földünket? – mondta a meteorológus titokzatos mosollyal. – Miért próbálkozzunk különféle valószínűtlen feltevésekkel? – kérdezte Kastanov. – Hiszen vannak geológiai tényeken alapuló tudományos feltevések, amelyek szerint Földünk forgási tengelye megváltoztatta helyzetét. Ezzel magyarázzák például azt, hogy bizonyos geológiai korszakokban Indiában, Afrikában, Ausztráliában, Kínában jegesedés következett be, más korszakokban pedig szubtrópusi flóra volt a Ferenc József-földön, Grönlandban stb. – Nem vitatkozom, ön jobban tudja ezt. Ma azonban megmértem ennek az égitestnek a szögsugarát, és megállapítottjain, hogy 20 percnek felel meg, amíg a Nap szögsugara körülbelül 16 perc, mint ezt ön bizonyára tudja.* – Ez bizony fontos tény! – kiáltott fel Kastanov meglepetten. – És honnan van ez a vöröses fény, sárga helyett? – Nem a köd következménye? – fűzte közbe Papocskin. – Magam is ezt gondoltam. Ma azonban sikerük megfigyelnem ezt az égitestet, amikor egy időre a köd teljesen szétoszlott. Korongja cikkor is vöröses volt, mint a Napé – amikor közvetlenül a látóhatár pereme fölött áll, és páradúsabb, alacsony légrétegeken keresztül világít, vagy amikor szélvihar tombol. – Igen, ez is különös! – Hát ezek a sötét foltok, amelyek arra vezethetők vissza, hogy a nap bizonyos óráiban a fény elhalványul! Ma éjszaka igyekszem en* A Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok korongjának méretét távcsővel és más optikai műszerekkel áttanítják meg, az égbolt fokperceiben fejezik ki, és szögsugárnak nevezik
nek is végére járni. Ha megismétlődik, akkor teljesen biztos leszek benne, hogy nem a Nap van fölöttünk, hanem valami más. – De hát hová lett a mi Napunk? – kérdezte Papocskin riadtan. – Honnan tudjam!? Ez újabb láncszem a felfoghatatlan jelenségek láncolatában, amelyek tanúivá tett a sors a legutóbbi napokban. – Igen, egész láncolat! – mondta Kastanov elgondolkodva. – Óriási katlan a szárazföldön, a mágnestű különös viselkedése, a légköri nyomás érthetetlen változásai, meleg éghajlat a 81-ik szélességi foknál, mely nem véletlen a jég és zöldellő tundra e mezsgyéjén, a tundrán kóborló mamutok és orrszarvúak, az éjjel-nappal zeniten álló égitest, amely Nap is meg nem is… – És lesz még több is, ebben biztos vagyok. No, végre jönnek társaink! Fogadok akármibe, hogy ők is hoznak még valami furcsa dolgot. Valamennyien felugrottak, és a messzeséget kémlelték. Már jól látszott a két ember, aki hosszú botra akasztott sötét tárgyat cipelt. Papocskin a spirituszkályhára tette a teáskannát, és nekilátott, hogy lacipecsenyét süssön az orrszarvú húsából. A többiek közeledő társaik elé szaladtak. – No, mi aztán holtra fáradtunk! – jelentette ki Maksejev. – Teheneket és bikákat láttunk, lőttünk is rájuk, de csak ezt a borjút ejtettük el. Már három órája cipeljük. – És érdekes tundrai növényeket szedtünk. Rendkívül sajátságos, azt is mondhatnám: a Föld múltjából származó fosszilis növények – ha nem magam téptem volna őket! – fűzte hozzá Gromeko. Hátán teli növénymappa lóbálózott. Falatozás és teázás közben Maksejev és Gromeko beszámolt élményeiről. – Vagy tíz kilométeren keresztül, amerre mentünk, ugyanilyen tundra terül el, de szárazabb, mint errefelé. Azután egyre dúsabb lett a növényzet, bokrok, sőt kis fák jelentek meg… – Sarki nyírfa és sarki fűz, de ismeretlen fajtájú, azután pedig csenevész vörösfenyő is – folytatta Gromeko. – Virágzó növények is akadtak, egyeseket egyáltalán nem ismertem, másokról pedig külön-
böző kutatóknak Kanada harmadkor utáni (kövületként fennmaradt) flórájáról szóló leírásaiban olvastam. – Végül egy keskeny, de igen mély folyócskához értünk. Gázló nem volt, így hát elindultunk lefelé a partja mentén. A fák embermagasságúnál is nagyobbak lettek, köztük pedig sűrű bozót állta utunkat, amelyen nehéz volt átvergődni. Itt bukkantunk egy bikacsordára, amely inni jött a folyóhoz. – Miféle bikák voltak? – kérdezte Papocskin érdeklődéssel. – Inkább vad jakokra hasonlítottak – helyesbítette Gromeko. – Hosszú, fekete szőrük, hatalmas, vastag szarvuk volt, és púpjuk is. – Ilyenek voltak a bikák – folytatta Maksejev –, akadtak aztán valamivel kisebbek is, nyilván tehenek, szarvuk pedig vékonyabb és rövidebb volt, azonkívül néhány borjút is láttunk. Csak mocsári madarakra és apróvadra számítottam a tundrán, és ezért sörétes puskát vittem magammal. – Én meg egyáltalán nem vittem puskát! – Így hát csak a borjúra lőhettem, nagy szemű söréttel, amely a tölténytáskámban volt. A nyáj eltűnt a sűrűben, a borjú pedig a kis folyóba zuhant. Kihúztuk, és megadtuk neki a kegyelemdöfést. – Jó ötven kilogramm súlyú lehetett, és tizenkét kilométeren át kellett volna hazavinnünk. Ezért, hogy könnyítsünk terhünkön, kibeleztük, noha tudtuk, hogy Szemjon Szemjonovics neheztel majd érte. – No, kapott ő kárpótlást! – nevetett Kastanov. – Tudják-e, miféle pecsenyét ettek most? – Valami sarki nyulat, ugye? Nem tudom, van-e ilyen fajta? – Nem nyulat, hanem orrszarvút, méghozzá őslényt! – Pfuj! Tehát orrszarvútetemet találtak valahol, az örökké fagyott tundrán*, és meg akarták kóstolni a húsát, amely már jó néhány tízezer éve hever itt? – csodálkozott Gromeko. – Ha tudtam volna, nem ettem volna belőle. Hányingert kapok tőle. * Szibéria északi részén, az örökké fagyott talajban olykor sok ezer ívvel ezelőtt élt állatok teljesen ép tetemére bukkannak. Az állatok kőre, húsa és belső részei teljesen épen megmaradnak, mivel a fagyott talaj megóvja őket a rothadástól. Leggyakrabban mamuttetemeket találnak, ritkábban orrszarvút, még ritkábban más emlősöket. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája külön expedíciókat szervez a tetemek tanulmányozására és elszállítására
– De ízletes volt a pecsenye, csak kissé rágós – jegyezte meg Maksejev. – Nem csoda, hiszen elég régi volt a hús! – Hát azt tudják-e – folytatta a kérdezősködést Papocskin –, hogy vacsorára főt mamutormánnyal vendégeljük meg önöket? – No, fene látott ilyet! – méltatlankodott Gromeko. – Csak nem akarnak megmérgezni? Ki akarják próbálni, hogy milyen hatással van a mai ember gyomrára mindenféle geológiai hulladék! Maksejev, aki alaszkai és csukcsföldi kóborlásai során leszokott a finnyásságról, így szólt: – Olvastam, hogy az elefántormány ínyencfalat; a mamutormány pedig bizonyára fejedelmi étel. – Nem, én ugyan nem kóstolom meg! – mérgeskedett Gromeko. – Inkább megsütöm a borjú máját, az legalább friss. A másik négy előbb gyönyörködött két társa álmélkodásában, majd végre beavatta őket a nap eseményeibe. Megmutatták az orrszarvú tetemét, a mamut ormányát, farkát, lenyírt szőrét, és a botanikus megnyugodott. Sőt, részt is vett annak eldöntésében, hogy miként és mivel főzzék meg a híres ormányt; zsebéből néhány fej vad fokhagymát húzott elő, amelyet annak a helynek a közelében talált, ahol a bikákat látták. – Ez a zöldség jó ízesítő lesz az ormányhoz – mondta –, kár, hogy ilyen kevés akadt belőle. Vacsoránál elhatározták, hogy még egy napig itt maradnak, és ötösben elmennek arra a helyre, ahol a megölt mamut teteme fekszik. A sátorhoz szállítják az állat húsának egy részét és azokat a testrészeit, amelyeket konzerválni fognak. – Most pedig komolyan fontolóra vehetjük, hová menjünk innét, és miként folytassuk utunkat – javasolta vacsora után Kastanov. – Felderítésünk valami anyagot máris nyújtott erre vonatkozólag. Beszélgetés közben pedig segítsünk Szemjon Szemjonovicsnak az orrszarvú és a borjú koponyájának preparálásában. Erről jut eszembe: Szemjon Szemjonovics, milyen fajtához sorolja a borjút? – Ha nem láttam volna saját szememmel az élő mamutot és a szi-
bériai orrszarvút – felelte a zoológus –, azt mondanám, hogy azok a bikák a jelenlegi tibeti jak rokonai. Most azonban inkább arra gondolok, hogy őskori bikák voltak, amelyek a mamuttal és az orrszarvúval együtt rég eltűntek a föld színéről.
14. TRUHANOV LEVELE Az expedíció további útirányának megtárgyalása során valamenynyien egyetértettek abban, hogy a Nansen-föld nemcsak sok újat nyújtott már az expedíciónak, hanem sok megmagyarázhatatlan jelenséggel is szolgált, és előrehaladásuk folyamán napról napra egyre több rendkívüli dolgot tapasztalnak. A legutóbbi kirándulások megmutatták, hogy a tundrán túl erdőség kezdődik, amelyen szánnal és kutyákkal lehetetlen átjutni; ezért itt kell hagyniuk a szánokat, sítalpakat, a málha és a kutyák egy részét, és gyalogszerrel folytatják útjukat, a legszükségesebb poggyásszal. Emellett fogalmuk sem volt róla, hogy milyen messzire húzódnak ezek az erdők, és mi vár rájuk az erdőségen túl. Legvalószínűbb az volt, hogy a meleg éghajlat, a növény- és az állatvilág a Nansen-föld mély horpadásának fenekére korlátozódik, távolabb, az átellenes lejtőn pedig újra hó és jég terül el; tehát ismét szükség lesz a szánokra, sítalpakra és kutyákra. E lehetőség miatt célszerűnek látszott további haladásuk másik terve is: szánon folytatják útjukat a tundrán, a jégmező peremén, hogy ilyen módon átkutassák az egész katlan kerületét, belsejébe pedig kisebb kirándulásokat tesznek, könnyű poggyásszal. Ebben az esetben azonban a katlan belseje – amely növény- és állatvilága tekintetében, és talán geológiai szempontból is a legérdekesebb – kikutatlan marad. Mivel a jégmező széléről számos kisebb folyó tartott a katlan belsejébe, itt több terjedelmes tónak vagy egyetlen nagy tónak kellett lennie. Mindegyik tervnek voltak előnyei és hátrányai. Ugyan melyiket válasszák? Borovoj, Igolkin és Maksejev a jégmező szélén akart haladni, míg a természetkutatók magától értetődően inkább a katlan kö-
zéppontja felé törekedtek, ahol szakmájukba vágó, dús anyagra számíthattak. Végül pedig az a lehetőség is felmerült, hogy két csoportra oszlanak: az egyik csoport a nehéz málhával a katlan szélén indul el, a má sik pedig könnyű poggyásszal átvág rajta, és a túlsó oldalán találkoznak. De ki tudhatta, meddig terjed a katlan keleti és nyugati irányban, és meg lehet-e kerülni? Nem állják-e leküzdhetetlen akadályok útjukat, és nem kerül-e mindkét vagy egyik csoport kilátástalan helyzetbe? Nem dönti-e pusztulásba a megoszlás az egész expedíciót? A döntés tehát igen nehéz volt, és súlyos következményekkel járhatott. Kastanov mindezt fontolóra vette, így szólt társaihoz, akik még elkeseredetten vitáztak, s mindegyikük a maga javaslata mellett kardoskodott: – Ne feledjük, hogy egy lepecsételt boríték van nálunk, amelyet expedíciónk szervezője adott, arra az esetre, ha nehéz helyzetbe jutunk. Akkor nyithatjuk fel, ha nem értjük, hol vagyunk, és nem tudjuk, mitévők legyünk. Nem gondolják, hogy ez a perc elkövetkezett? A legutóbbi időben annyi megmagyarázhatatlan, rendkívüli dolgot láttunk, most pedig nem tudjuk, merre induljunk! A többiek már megfeledkeztek Truhanov borítékjáról. Kastanov javaslata tehát általános helyeslésre talált. Elővették a borítékot a ládából, amelyben a legértékesebb műszereket és a pénzt őrizték. Kastanov kinyitotta és felolvasta a levelet: Kedves barátaim! Az a perc, amikor soraimat olvassák, talán igen súlyos az önök számára. Tanácsot és magyarázatot várnak tőlem, és én remélem, hogy nem csalatkoznak e várakozásukban. Elsősorban be kell vallanom: olyan kockázatos és rendkívüli vállalkozásba fogtam, hogyha tudták volna, hová hívom önöket – őrültnek tartottak volna, és nem vettek volna részt expedíciómban. Már megpróbáltam: közöltem tervemet egy tudóssal, és megkértem, hogy költségemre szervezzen expedíciót, ő azonban kereken elutasított, és
javíthatatlan fantasztának nevezett. Ezért csak úgy szervezhettem expedíciót elméleti feltevéseim igazolására, ha elhallgatom annak végcélját és feladatait. Kénytelen voltam úgy tenni, mintha a sarkvidék még ismeretlen területének átkutatására törekednék. Hiszen kiderülhet, hogy feltevéseim valóban tévesek, és az expedíció csupán jégpáncélba zárt szigeteket vagy szárazföldet talál, beéri annyival, hogy csak áttanulmányozza, azután pedig szerencsésen visszatér. Költségeim ebben az esetben sem vesznek kárba, mivel az expedíció egyszer s mindenkorra bebizonyítja feltevéseim helytelenségét, és egyúttal letörli az utolsó fehér foltot a sarkvidék térképéről. Rátérek a dolog lényegére. A Mont Blanc-i és Munku-Szardik-i csillagvizsgálóban végzett számos megfigyelés, a tudományos irodalomnak, sok földrengéskutató állomás adatainak tanulmányozása, valamint a nehézségi erő anomáliáinak * vizsgálata arra a következtetésre indított, hogy bolygónk belseje egyáltalán nem olyan, amilyennek a geológusok és geofizikusok mindmáig tartják. Meggyőződésem, hogy a Földnek kisebb-nagyobb belső ürege van, ennek közepén pedig valószínűleg kicsiny világítótest, amely esetleg már kialudt. Ez az üreg egy vagy két kisebb-nagyobb nyílás útján érintkezik a Föld felszínével, és rajtuk keresztül talán be lehet hatolni az üreges földgömb belsejébe. Elképzeléseimet csak különleges expedíció igazolhatja vagy cáfolhatja meg, amely az említett nyílások egyikének felkutatására indul. Ezeket a nyílásokat a két sarkvidék még ismeretlen térségeiben kellett keresni. Elsőnek az északi térséget választottam, mivel orosz expedíció számára ez az elérhetőbb. Ha sikerül meglelniük ezt a nyílást, próbáljanak meg leereszkedni belé. Talán már észrevétlenül le is hatoltak, mivel úgy vélték, hogy a szárazföld mély horpadásába bocsátkoznak. Ha így történt, és van még erejük és módjuk a továbbhaladásra, akkor próbáljanak mélyebbre hatolni, és lehetőség szerint kutassák át a Földnek ezt a belső * A nehézségi erő anomáliái – a nehézségi erő nagyságában a Föld felületén észlelt pozitív vagy negatív eltérések, amelyeket a földkéreg különböző szerkezete idéz elő
üregét, de szükségtelenül ne kockáztassák életüket. Ha nem tudnak megbirkózni a feladattal, térjenek vissza, mert már a Föld belső ürege bejáratának puszta megtalálása is óriási felfedezés, az üreg átkutatását pedig új expedícióra bízhatjuk, amelyet a szerzett tapasztalatok alapján indítunk. Meggyőződésem, hogy önök, mint igazi tudósok előretörnek, amikor hatalmas és csodálatos felfedezések küszöbére érnek. De kérem önöket, ítéljék meg gondosan helyzetüket, vegyenek fontolóra minden érvet és ellenérvet, és cselekedjenek legésszerűbben, hogy ne kockáztassák már elért eredményeiket. Talán két csoportra oszlanak; egyik csoport az üreg belsejébe indul, a másik pedig bejáratánál marad, hogy azután az előbbi segítségére siessen, vagy hírt vigyen a tudománynak a csodálatos felfedezésről. Mélységes fájdalmamra a sors megfosztott attól a lehetőségtől, hogy kivegyem részemet az önök fáradalmaiból, nélkülözéseiből és felfedezéséből, és kénytelen vagyok beérni ezzel a levéllel. Ha semmit sem magyaráz meg önöknek, akkor ne törődjenek vele. Mindenesetre őszinte szívemből sikert kívánok önöknek. „Sarkcsillag”, 1914. június 14. Ny. I. Truhanov
15. AZ ÖRÖK FÉNY ORSZÁGA Az expedíció tagjai egyre fokozódó érdeklődéssel és ámulattal hallgatták az expedíció szervezőjének levelét. Amikor Kastanov befejezte az olvasást, csend támadt. Valamennyien elgondolkoztak a hallottakon, azon igyekeztek, hogy ennek segítségével megmagyarázzák a legutóbbi napokban tapasztalt különös dolgokat és jelenségeket. – Most már tisztán látok – mondta Borovoj megkönnyebbült sóhajjal. – Értem az örökké delelő Napot, a meleget, a mamutot meg az
orrszarvút, az örökös ködöt, az iránytű bukfenceit. – Csak a barométer rakoncátlankodását nem tudom kellőképp megmagyarázni. – Igen, majdnem minden érthető! – erősítette meg Kastanov. – Úgy vélem, hogy a földgömb nyílásába az Orosz-hegyláncon történt átkelés után ereszkedtünk le. A jégfal nyilván a befelé hajló nyílás pereme, és amikor túljutottunk rajta, már a belső üregbe kerültünk, észak helyett délre haladtunk, amint az iránytű helyesen mutatta, noha nem változtattuk meg útirányunkat. Azután felfelé igyekeztünk, és átkeltünk egy lapos jégvonulaton, majd leereszkedtünk, és a tundrára jutattunk, a jégmező vége közelébe, amely az üreg belsejében felhalmozódó téli hóból keletkezik. A mamut, az orrszarvú, az őskori bika az egyenletes, kedvező hőmérséklet következtében maradt meg itt, és azért, mert ember nincs, aki irtsa… – Igen, és mi alighogy betettük lábunkat ebbe a belső üregbe, máris megöltük három lakóját – jegyezte meg Gromeko. – A Nap, amelyet állandóan zeniten látunk, nyilván a földgömb kicsi magva, amely még izzó állapotban van, és fényt, meleget ad a vastag, teljesen megkeményedett burok belső felületének; e buroknak eddig csak külső oldalát ismertük. Most, Truhanov expedíciója révén, legalább részben megismerhetjük ezt a belső felületet is, amely kétségtelenül rendkívül érdekes, és váratlan meglepetéssel szolgál nekünk. Hiszen már az első lépéseink alkalmával olyan növényekre és állatokra bukkantunk, amelyek régen eltűntök a Föld felszínéről. – Nevet kell adnunk ennek az újonnan fölfedezett világnak, hogy ne emlegessük folyton csak „belső felület”-ként. Hiszen ez már nem a Nansen-föld! – jelentette ki Maksejev. – Igen: túlságosan nagy, és jégövezet választja el a Nansen-földtől. De minek nevezzük? – kérdezte Gromeko. – Ebben az országban örökös nappal van. A bolygónk belsejében rejlő, központi világítótest mintegy megfelel a régi népeknek a Föld alatt rejtőző istenről szóló elképzelésének. Azt javaslom, hogy ezt az égitestet Plútónak*, az országot pedig Plutóniának nevezzük – mondta * A régi rómaiak Plútónak nevezték az alvilág istenét (A leírt események idejében, 1913-
Kastanov. Más elnevezések is felmerültek, rövid vita után azonban megegyeztek abban, hogy Plútónk a legmegfelelőbb név valamennyi között. – Most fontos kérdésben kell döntenünk. Vajon megelégszünk-e azzal, hogy nemcsak felfedeztük a nyílást, hanem le is bocsátkoztunk, és megvizsgáltuk Plutónia egy kis részét? Ne térjünk-e vissza, a „Sarkcsillag”-ra, hogy közöljük Truhanovval: következtetései fényesen igazolódtak? Vagy pedig próbáljunk behatolni az örök fény országának belsejébe? – Természetes, hogy előremegyünk! Előre, ameddig erőnk és eszközeink engedik! Ráérünk! – kiáltották. – Én is így gondolkodom – folytatta Kastanov. – De hogyan szervezzük meg Plutónia további kikutatását? – Úgy vélem – mondta Borovoj –, hogy beljebb, a hótól és jégtől távolabb, amely a Föld kérgének külső oldaláról jövő hideg és csapadék behatolásának következménye – a hőmérséklet magasabb lesz. A szánok, sítalpak és kutyák tehát csak terhünkre lesznek, és ezért itt kell hagynunk őket. – A kutyákat egyedül nem hagyhatjuk. Tehát Truhanov tanácsa szerint az expedíció tagjainak egy részét itt kell hagyni, legalább két embert – mert hiszen ki hajlandó hosszabb ideig egyedül maradni? Ezek ketten a kutyákkal, szánokkal, sítalpakkal és a többi felesleges felszereléssel itt várják meg a többieket, közben megfigyeléseket végeznek a tundrán és a jégmező szélén. Ha pedig a többiek nem térnek vissza a kitűzött időre, akkor ezek az egyik szánon elindulnak visszafelé, hogy hírt vigyenek a „Sarkcsillag”-ra felfedezéseinkről, és kalauzolhassák az új expedíciót, amely az eltűnt csoport megkeresésére és Plutónia további kikutatására indul majd. – No, és hogyan jut át a jégmezőn ez az eltűntnek hitt csoport, ha a kitűzött időpontnál valamivel később tér vissza? – kérdezte Maksejev. – Két szánt, sítalpakat és élelmiszerkészletet kell a helyszínen ban még nem fedezték fel Napunk kilencedik bolygóját, amelynek később ugyanezt a nevet adták. Ezért nevezhették el e könyv utazói a föld belsejében talált égitestet Plútónak – A szerk.)
hagyni arra az esetre, amelyet ön említ. A későn jövők kénytelenek lesznek kutyák nélkül visszatérni: maguk húzzák majd a szánokat, ez azonban nem lesz nagyon nehéz, mivel az út mentén hagyott élelmi szer-raktárak lehetővé teszik, hogy a szánok rakományát a lehető legkisebbre korlátozzák. Vakmennyien egyetértettek abban, hogy ez a terv legcélszerűbb, de senki sem akart a tundrán maradni, a titokzatos országnak csupán a küszöbén. El kellett dönteni tehát, hogy az expedíció tagjai közül kikre van legnagyobb szükség, amikor a föld belseje felé indulnak. Megállapították, hogy mindenekelőtt zoológusra, botanikusra és geológusra van szükség, akiknek a tundrán kevés dolguk akad; ennélfogva Kastanovnak, Papocskinnak és Gromekónak mennie kellett. Másrészt, Igolkinra – az expedíció egyetlen nem tudós tagjára, akinek fő feladata a kutyák gondozása volt – természetszerűen az a sors várt, hogy a tundrán maradjon, így hátra volt még Borovoj és Maksejev, akik közül egyik szintén részt vehetett a vállalkozásban. Csakhogy mindegyikük nagylelkűen lemondott a másik javára az utazásról, és hajlandó volt maradni. Sorsot húztak tehát. Borovoj a „marad” cédulát húzta. Maksejev a „megy”-et. A Plutónia belsejébe induló csoport megszervezésének tárgyalása sok időbe telt. El kellett dönteni, milyen eszközökkel haladjanak, és ettől függően megállapítani, mit vigyenek magukkal. Még ha teljesen lemondtak a konzervekről, és kizárólag vadászattal szándékoztak megszerezni élelmüket – akkor is jelentős terhet kellett vinni mindegyik utasnak, járt utakra pedig nem számíthattak. – Mi lenne, ha magunkkal vinnénk a kutyák egy részét, és rájuk szíjaznánk a málhát? Igaz ugyan, hogy szegény állatok nem szokták meg ezt, és rosszul érzik majd magukat a meleg vidéken – mondta Gromeko. – Ez a terv azért nem jó – jegyezte meg Maksejev –, mert azzal a kockázattal jár, hogy elveszítjük állatainkat, pedig visszafelé utunkban a jégmezőn szükségünk lesz rájuk. Én engedelmesebb és nagyobb erőt ajánlok, amely nemcsak poggyászunkat vinné, hanem magunkat is. – Miféle erő ez? – kiáltották a többiek.
– A víz ereje. Hiszen az a mély folyócska, amelyet ma láttunk, és nem tudtunk átkelni rajta, dél felé igyekszik, ahová mi is tartunk. Poggyászunkban pedig van két kis összehajtható csónak, amelyet azért hoztunk, hogy a jégmezőn haladtunkban átkelhessünk a lékeken. Egészen megfeledkeztünk róluk, mert eddig nem volt szükségünk rájuk. Mindegyikbe ketten férnek; beülünk és evezünk. Amikor pedig erdőhöz értünk, tutajt építünk, ha a csónakok túlságosan meg lesznek terhelve, és addig megyünk, ameddig a folyó visz. – Nagyszerű terv! – kiáltotta Kastanov. – Könnyű és kényelmes! Ereszkedünk a folyón, nézelődünk és jegyzünk – lelkendezett Papocskin. – Csakhogy korlátozni fogja látókörünket a folyó partja, amelyet bizonyára sűrű növényzet borít, s valóságos zöld folyosóban úszunk majd, és semmit sem látunk! – mondta Gromeko. – És ki gátol abban, hogy meg-megálljunk, partra szálljunk, kirándulásokat tegyünk ott, ahol azt érdekesnek vagy hasznosnak látjuk? Hiszen az éjszakákat is a parton töltjük – magyarázta Maksejev. – És ezeket a kirándulásokat könnyű felszereléssel, friss erővel tehetjük! Hátunkon nem lesz málha, kényelmesebben mozoghatunk! – fejtegette Papocskin. – A csónak és a tutaj a tudományos gyűjtés terén is tágabb lehetőséget biztosít számunkra. Ha egész gyűjteményünket hátunkon kellene hordani, akkor bizony nem lenne könnyű dolog napról napra növelni ezt a terhet – jegyezte meg Kastanov. – Végül pedig a csónak nagyobb biztonságot nyújt mindenféle erdei vadállattal és mocsári csúszómászóval szemben. Nem tudni, miféle meglepetéseket tartogat még számunkra ez a titokzatos ország, amelynek belsejébe indulunk! – jelentette ki Gromeko. – Egyszóval: ön nagyszerű tanácsot adott nekünk, Jakov Grigorjevics, és valamennyiünket hálára kötelez vele – állapította meg Kastanov. – Ezért javaslom, hogy önről nevezzük el a folyót, amelyen haladni fogunk. Most pedig ajánlom, hogy feküdjünk le hálózsákunkra, és nem bele, mivel meleg az idő – holnap pedig menjünk a mamut teteméhez, és szánon hozzuk el bőrét, agyarait meg húsának egy részét.
– De hiszen a mamut teteméhez akartuk áthelyezni táborunkat, nemde? – emlékeztette Papocskin. – Aligha volna helyes. A folyó, amelyen evezni fogunk, ellenkező irányban folyik, és nincs értelme, hogy távolodjunk tőle. Azonkívül, ennek a dombnak, ahol táborozunk, sok az előnye: száraz, messziről látni, távol van az erdőszéltől, ahol mindenféle vad akad, közel esik a jégmezőhöz, átjárta a szél, és ez igen fontos a kutyák számára, amikor még melegebb lesz. Messzire látni róla, és könnyen észrevehetjük, ha ellenség közeledik. – Meteorológiai és más megfigyelésekre is alkalmas – fűzte hozzá Borovoj. – Valóságos állomást rendezünk be itt, és remélem, hogy barométereim jelezni fogják a légköri nyomás változásait.
16. ÖNKÉNTES SÍRÁSÓK Az óra már este tízet mutatott, amikor a beszélgetés végre befejeződött, s valamennyien lefeküdtek hálózsákjukra, és elaludtak. Másnap reggelinél arról folyt a szó, hogy ki menjen a mamut teteméhez, és egyáltalán érdemes-e odamenni? Nem helyesebb-e, ha mindjárt az úti előkészületekhez látnak? – Ha biztosak lennénk benne, hogy még találkozunk mamutokkal, akkor nem érdemes odamenni, hiszen már leírtuk és lefényképeztük. De mivel hamarosan erdőbe érünk, lehetséges, hogy nem látunk több mamutot, mert esetleg csak a tundrán, a jégmező széle mentén él – mondta Kastanov. Úgy döntöttek tehát, hogy elmennek a mamut teteméhez. Négyen indultak útnak, három szánnal és kutyákkal. Gromeko és Kastanov a táborhelyen maradt; előbbi útrakelésük előtt még tundrai növényeket akart gyűjteni a domb körül, a geológusnak pedig az volt a szándéka, hogy felássa a domb lejtőjét, és megállapítsa földtani szerkezetét. A tundra közepén magasló magános domb ugyanis felkeltette érdeklődését. A csoport Papocskin vezetésével indult el, aki ismerte az utat a va-
dászhelyre. Útközben lelőttek néhány mocsári madarat, amely a folyó közelében kószált a tundrán; puskavégre került egy igen különös nyúl is, amely inkább egy óriási ugróegérhez * hasonlított, és nagy örömet szerzett a zoológusnak. A mamut teteme már messziről látszott: valóságos kis domb volt a sík tundrán. Amikor közelebb értek hozzá, Igolkin, akinek élesebb volt a szeme, figyelmeztette társait, hogy szürke állatok nyüzsögnek a tetem körül. A kutatók nem messze megállították szánjaikat, és gyalogszerrel, óvatosan közelítették meg a tetemet. Hirtelen ámulatukban földbe gyökerezett a lábuk: a sürgő-forgó állatok úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. – Aha – kiáltott fel Papocskin, amikor végre a mamuthoz értek. – Nézzék csak: valaki garázdálkodott itt tegnap óta. Úgy látszott, hogy óriási vakondokok dolgoztak a mamut körül: jó egy méter magas földkupacokat gördítettek a tetem köré, az állat fara pedig máris gödörben feküdt. – Ki tehette ezt? – találgatták a kutatók. – Tapasztalt sírásók lehetnek! Úgy hiszem, teljesen a földbe akarták ásni, talán azért, hogy elrejtsék a farkasok elől, vagy maguknak tartalékolják a húsát – jegyezte meg Maksejev. Igolkin odavitt egy kutyát: az megszagolta a feltúrt földet, majd hirtelen a mamut hasa alá vetette magát, és egy furcsa kis állatot húzott elő, amely kétségbeesetten kapálózott kurta lábacskáival, és úgy röfögött, mint a malac. Gyorsan torkon szúrták, elvették a kutyától, és szemügyre vették. Kiderült, hogy testalkatában és színében is nagyon hasonlít a borzra. További kutatás során néhány hasonló állatra bukkantak: a tetem alatt rejtőztek, amelyet valóban a földbe akartak ásni, hogy azután lassanként felfalják. E hívatlan sírásók munkája lehetetlenné tette, hogy a mamut egész bőrét lenyúzzák. Kénytelenek voltak beérni a bal oldalával. Azután megvizsgálták belső részeit, levágták egyik mellső és hátsó lábát, ki* Az ugróegér a rágcsálók rendjébe tartozó kicsiny emlős. Igen rövid nyaka, nyúlfeje, nagy füle és bosszú bajusza van, farka nagyon hosszú, mellső lábai igen rövidek, a hátsók igen hos zszúak. Lyukakban él, homokos talajon, gumókkal és gyökerekkel táplálkozik
vágták egyik agyarát, fél szemét, fél agyvelejét, nyelvét és két fogát. A kutyák közben torkig laktak mamuthússal. Néhány nagy felsáldarabot és karajt is a szánokra raktak, majd a csapat lassan hazafelé indult. A sírásó, a nyúl és a néhány madár dús zoológiái zsákmány volt Papocskin számára. – Csak ássák el a sírásók a többit – tréfált Borovoj. – Ha majd nem lesz húsunk a kutyák számára, Igolkinnal újra eljövünk ide, utánpótlásért. Talán korábban is megtesszük, amíg a hús nem romlik meg. – Akkor majd hozzák el a koponyát is – kérte Papocskin. – A sírásók, azt hiszem, alaposan megtisztítják. A sátorhoz közeledve észrevették, hogy Kastanov és Gromeko valami furcsa dologgal foglalatoskodik. A domboldalban ásott gödörből fehér kődarabokat hordtak ki, és halomba rakták. – Ez a domb valóságos kincs expedíciónk számára – magyarázta Kastanov odasiető társainak. – Összetételének megvizsgálására másfél méter mély gödröt ástam, és ebben a mélységben összefüggő, tiszta jégre bukkantam; másutt ugyanezt találtam. Akkor az jutott az eszembe, hogy kamrát ásunk a domb mélyén, a jég közt: kitűnő jégverem lesz az élelmiszer és a bőrök megőrzésére. Hiszen nem mindennap kerül mamut vagy orrszarvú terítékre! – Talán az egész domb jégből van, és csak a tetejét borítja föld? – kérdezte Borovoj. – Azt hiszem, így van! Szibéria északi részén akadnak ilyen „megkövült” jégtömbök. Ez a domb vagy véletlenül megmaradt nagy téli hóbucka, vagy pedig a visszahúzódott jégréteg része. A jégmezőről folyó patakok lassanként iszappal és homokkal födték el, ezért maradt meg.* Kastanovnak ez a felfedezése rendkívül becses volt az ott maradó csoport számára, mivel közvetlenül a táborhely alatt pompás élelmiszer-raktárhoz jutottak. – Később majd igazi ajtót készítünk, és nagy kamrát ásunk a mélyben – jelentette ki Borovoj. * A domb valószínűleg ősi jégtömb, amely azért maradt meg, mert a talaj már kis mélységben is örökké fagyott. Hasonló ősi jégtömb sűrűn található Szibériában, kiváltképp a Jeges-tenger partja közelében
– Azonkívül pedig a domb más részén egy másik barlangot vájunk a jégbe, és ott tartjuk a kutyákat, hogyha nagyon melegre fordul az idő, nehogy megvesszenek – fűzte tovább Igolkin. Lerakodtak a szánokról, majd valamennyien segítettek Kastanovnak és Gromekónak. Akkora föld alatti helyiséget ástak, amelyben elhelyezhették a mamut ideszállított részeit és az orrszarvú tetemének maradványait. Miután elkészültek vele, és berakodtak, a bejáratot jégtömbökkel, sítalpakkal, szánokkal torlaszolták el, nehogy a kutyák hozzáférhessenek az élelmiszerhez. Másnap reggel hozzáláttak az utazás előkészületeihez. Szétválogatták a poggyászt. A konzerveket, a spirituszt és a jukolát a jégverembe rakták, a szánokra pedig feltették a két csónakot és a felszerelést, amelyre szükségük lesz Plutónia belsejében. Utoljára ebédeltek együtt, majd elbúcsúztak Borovojtól, aki ott maradt a sátor és a raktár őrzésére – és elindultak a Maksejev-folyó felé. Igolkin a folyóig kísérte őket; este majd visszatér a szánokkal a táborba. Úgy határoztak, hogy egy kutyát is magukkal visznek, őrzőül: e célra Tábornokot szemelték ki. Megnyírták, hogy ne szenvedjen annyit a hőségtől, és a lekopasztott eb olyan furcsán festett, hogy senki sem állta meg nevetés nélkül, ha ránézett. Fején meghagytak egy csimbókot, lábain egy-egy tincset és farka végén egy kis bojtot. Maksejev, aki nyírta, kijelentette, ezeket az ékességeit azért hagyja meg, hogy Tábornok furcsa külsejével elriassza az elébe kerülő ragadozókat. Amikor a folyóhoz értek – amely mintegy hat méter széles és egykét méter mély volt–, vízre bocsátották a két csónakot, és maguk is beszálltak. Ketten ültek mindegyikbe: egyik az evezőhöz, másik a kormányhoz. Tábornok az első csónak orrában helyezkedett el, amelyben Maksejev és Gromeko ült. A kutya mulatságos pofája, nagy, elálló füle és a közte ágaskodó csimbók a csónak pereme fölé magaslott. Igolkin a parton maradt, amíg csak a gyorsan lefelé sikló két csónak el nem tűnt a messzeségben. A látóhatár peremén alig-alig látszó jurtára Borovoj fehér zászlót vont fel. Az expedíció, amely eddig együtt viselt el minden fáradalmat, kettéoszlott, és négy tagja elindult a titokzatos ország belsejébe. Visszatérnek-e vajon, és ha igen, mikor
és hogyan?
17. LEFELÉ A MAKSEJEV-FOLYÓN A két csónak gyorsan siklott a sötét vízen, amely könnyű csobbanásokkal sietett dél felé. Az alacsony partokon apró sarki fűzbokrok friss levelekkel borított ágai csüngtek alá. Mindkét parton ugyanaz a sík tundra terült el, alacsony cserjéssel; változatlanul kedvező szél fújt, amelyről az utasok most már helyesen állapították meg, hogy északról, a hideg nyílás jégmezőiről fúj: a bolygó külső felületéről meleg belső ürege felé. Továbbra is köd ülte meg a tájat, és hol eltakarta, hol elővillantotta a vöröses égitestet, amely mozdulatlanul állt a zeniten. A hőmérséklet elérte a +12 fokot. A ködöt olykor apró szemű eső ritkította, amely azonban hamar elállt. A két csónak óránkénti nyolc kilométeres sebességgel haladt. A kormányosok térképet rajzoltak, feltüntették a folyócska minden kanyarulatát. Huszonöt kilométernyi út után tábort ütöttek éjszakára. A part mentén tett kisebb kirándulások során meggyőződtek róla, hogy a tundrán a bokrok már magasabbak, és itt-ott alacsony vörösfenyő vegyül közéjük, amely a fűzzel és nyírfával együtt kicsi, de igen sűrű ligeteket alkot. A bokrok közt kitaposott, keskeny ösvények kígyóztak: a folyóhoz vezettek, és nyilván különböző állatok használták őket, amikor inni jártak a vízhez. Először éjszakáztak könnyű sátorban, hálózsák nélkül. – Ez az örökös fény – mondta Maksejev, amikor lefeküdt – teljesen megzavarja életünket. Óránkra nézünk, és reggelről, délről, estéről beszélünk, a „Nap” pedig állandóan zeniten áll, és egyformán tűz, mintha gúnyt űzne időmeghatározásunkból. Az éjszaka, vagyis a pihenés ideje nyugodtan telt el. Második nap ötven kilométert tettek meg, és korán letáboroztak, hogy nagyobb kirándulást tehessenek a partvidék belsejébe. A folyócska két partját magasabb bokrok és magányos fák borították, és ez a zöld fal igencsak akadályozta a kilátást.
Ebéd után Gromeko a sátornál maradt, hogy növényeket gyűjtsön, Maksejev Tábornokkal nyugatra indult, Kastanov és Papocskin pedig keletre. A vadállatok csapásain haladtak, amelyek a már embermagasságú bokrok közt kígyóztak. Helyenként különböző állatok nyomai látszottak a földön: a zoológus mamut, orrszarvú, kisebb-nagyobb kétpatások és egyfajta egypatájú nyomaira ismert bennük, Néha különböző nagyságú ragadozók puha talpának nyomai bukkantak elébük. Némelyik láttán hideg borzongás futott végig a két kutató hátán. Ezek a nyomok mintegy húsz centiméter hosszúak voltak, az ujjak végén levő karmok pedig négy centiméternyire mélyedtek a földbe. A nyom alakjáról a zoológus megállapította, hogy óriási medvéé. – Valószínűleg barlangi medve, a mamut kortársa – jegyezte meg Kastanov. – Nagyobb, mint ennek a családnak bármelyik tagja, amelyet mi ismerünk. – Talán barlanglakó emberre vadászik? – kérdezte Papocskin. – Néhol napvilágra kerültek ennek a medvének csontjai, karmai és fogai, amelyeket a barlangi ember feldolgozott – válaszolt a geológus. – De arról nem tudok, hogy valahol is megtalálták volna ennek az embernek a csontjait és koponyáját, ha a medve karmai közé került! – Mindenesetre jobb, ha nem találkozunk vele! – Ilyen érdekes állatot kerüljünk el?! Őseink, akiknek fegyvere csak husáng és kőbalta volt, le tudták gyűrni, nekünk pedig robbanógolyóval töltött, modern puskánk van – és féljünk tőle? Szégyen lenne… A folyótól kissé távolabb a két kutató tágas tisztásra ért. Sűrű, de alacsony fű borította, közte különféle virágok tarkállottak.
Megálltak az erdőszélen, a bokrok között, és észrevették, hogy a tisztáson egyedül és nyájastul különböző emlősök legelnek. Köztük nyomban olyan fajtáikra ismertek, amelyek rég eltűntek a Föld színéről: óriási szarvú, púpos, fekete szőrű ősbikákat, sokágú szarvú, hatalmas szarvasokat, továbbá kicsiny, bozontos, kurta farkú és rövid sörényű vadlovakat láttak. Egy orrszarvúpár a bokrok közé fúrta a fejét, néhány mamut pedig kis csapatban álldogált, és ütemesen csóválta farkát és ormányát: nyilván a tolakodó rovarokat hessegette. Ez utóbbiak – nevezetesen szúnyogok, lódarazsak és bögölyök – már szép számmal nyüzsögtek a levegőben. Kastanov és Papocskin kedvükre gyönyörködtek a békésen legelő eleven kövületek* látványában, majd elhatározták, hogy közelebb mennek hozzájuk, és lefényképeznek néhány állatot. Az erdőszélen hason csúszva lopóztak előbb a bikák csoportjához, majd a két orrszarvúhoz; éppen abban a pillanatban fényképezték le őket, amikor játékosan, esetlenül egymásra rontottak. A két orrszarvú keresztbe tette szarvát, mint valami óriási kardot, a füvet tiporta oszlopszerű lábával, és a földet túrta. Most a mamutok következtek, amelyek a tisztás közepe táján álltak. De mielőtt a két vadász elég közel lopózhatott volna, a tisztás túlsó végén, ahol a szarvasok legeltek, történt valami: az állatok hirtelen felvetették fejüket, füleltek, majd hanyatt-homlok futásnak eredtek. Nyilván valamilyen láthatatlan, de kétségtelenül félelmetes ellenségtől ijedtek meg. A szarvasok elrohantak a mamutok mellett, ezek is megriadtak, és ormányukat felemelve, lomha ügetésbe fogtak. A szarvasok és a mamutok egyenest a rejtőző vadászok felé szaladtak. – Amikor a szarvasok száz lépésre érnek, lőjön rá a legelsőre – mondta Kastanov gyorsan. – Én lefényképezem őket, amikor egy pillanatra megtorpannak, azután pedig szintén rájuk lövök, mert különben esetleg széttipornak. Papocskin megtöltötte puskáját. Amikor a magasan feltartott fej* Kövületeknek nevezik a földtörténeti múltban élt állatok és növények megkövesedett vagy megszenesedett állapotban, a kőzetekben fennmaradt maradványait. Igen fontosak abból a szempontból, hogy meghatározható belőlük a földkéreg azon rétegeinek kora, amelyekben találják őket. A kövületek tanulmányozásával a geológia külön ága, az őslénytan foglalkozik
jel, riadtan duzzadó orrcimpákkal száguldó vezérszarvas elég közel ért – eldördült a lövés. Mellen találta a szarvast, és az térdre roskadt. Társai egymásra torlódva megtorpantak, és előrenyújtották fejüket. Kastanov közben megörökítette az érdekes csoportot, átadta a fényképezőgépét a zoológusnak, majd ő is rálőtt az egyik szarvasra, amely bal oldalát fordította feléje. Az állat előreugrott, majd a földre rogyott. A többi szarvas erre hirtelen jobbra fordult, és eliramodott az erdőszél mentén. A mamutok, amelyek a szarvasok mögött szaladtak, eközben szintén közelebb értek, és megálltak a vadászok két áldozata előtt. Papocskin ezalatt megtöltötte mindkét puskát, Kastanov pedig lefényképezte a mamutok csoportját. – Lőjek – vagy ne lőjek? – kérdezte a zoológus izgalomtól reszkető hangon. – Miért? Elegendő húskészletünk van, a mamutot pedig már megvizsgáltuk a tundrán. Csak abban az esetben lövünk, ha ránk rontanak. Az állatok eközben egy helyben álltak, ormányukat lóbálták, és mintha tanácskoztak volna. Hatan voltak, köztük két fiatal állat, amelynek agyara kisebb volt, szőre pedig rövidebb. Hamarosan megnyugodtak, játszani kezdtek, és az öreg állatok körül hancúroztak, amelyek olykor riadt bőgést hallattak. Végül az öreg hím jobbra fordult, és nyomában az egész nyáj elindult a tisztás szélén, ahol már csak a két orrszarvú maradt. – Ugyan mi ijesztette meg ezeket a békés állatokat? – kérdezte Kastanov. – Csak nem barlangi medve? – Vagy valamilyen még szörnyűbb őslény, az ön paleontológiái állatkertjéből! – Lehet! De azt hiszem, jobb, ha nem megyünk a tisztás másik végére, mert a sűrűből olyan hirtelen ronthat ránk valamilyen vadállat, hogy még el sem tudjuk sütni a puskánkat. – Nos, akkor lássunk a szarvasokhoz: mérjük meg, nyúzzuk le, hogy aztán a csónakhoz cipeljük. A két leterített szarvas ahhoz az óriási fajtához tartozott, amely már rég eltűnt a Föld felszínéről, ahol a mamut, az ősbika és a barlan-
gi medve kortársa volt. Lehúzták az állatok bőrét, levágták a kisebb szarvas hátsó lábait. Majd nehéz terhükkel a folyóhoz indultak. Úgy tervezték, később visszatérnek, és elviszik a húst, ha társaik kevesebb szerencsével jártak, és ha a tisztás közelében kószáló ismeretlen ragadozó meghagy még valamit belőle.
18. NAGY VAD NYOMÁBAN Táborhelyükön találkoztak Gromekóval, aki már türelmetlenül várt rájuk. Bejárta a táborhely környékét, növényeket gyűjtött, megkopasztotta a reggel lőtt libát, és feltette főzni vacsorára. Hirtelen elébe szaladt Tábornok, egyedül, útitársa nélkül. A kutya nyakán zsineggel odakötött cédula lógott. Maksejev írta. Ez állt rajta: „Lelőttem egy nagy ragadozót, de egyedül nem tudom a sátorhoz cipelni. Szemjon Szemjonovics jöjjön el ide, és a helyszínen vizsgálja meg a zsákmányt. Tábornok ismeri az utat, de mindenesetre mellékelem az útirányt.” A cédula hátán Maksejev ceruzával felvázolta útját, és közölte az irányt és az egyes távolságokat, lépésben. Rövid pihenés után Papocskin Gromekóval elindult Maksejev keresésére. A kutya jól vezette őket, az ösvény elágazásainál azonban elég gyakran tétován meg-megállt; ilyenkor a cédula segített, amely minden kereszteződést feltüntetett. A két vadász gyors menetben haladt már fél órája, és közel járt ahhoz a helyhez, ahol Maksejevnek lennie kellett, amikor elölről egymás után két lövés hallatszott. Tábornok hangos ugatással előrerontott, a két kutató pedig utána sietett, mi vel attól tartott, hogy veszély fenyegeti társukat. Hamarosan nagy tisztásra értek, amelynek közepén bokrok és fák csoportja emelkedett. Mellette sárgás tömeget pillantottak meg, és Maksejev feje látszott fölötte. Elöl pedig tucatnyi vörösesbarna állat rohant a tisztáson; könnyen megállapították, hogy farkasok. Tábornok a tisztás szélén megállt. Nem mert támadni, mert a far-
kasok nagy túlerőben voltak. A farkasok észrevették, hogy a vadászok a tisztásra értek, és félrehúzódtak. Maksejev pedig így kiáltott: – Puffantsanak közéjük kétszer söréttel, ha kétcsövű puskájuk van, mert én sajnálom rájuk a robbanógolyót. Gromeko sietve megtöltötte söréttel kétcsövű puskáját, és egymás után kétszer a falka közé lőtt. A farkasok a bokrok közé iramodtak. Tábornok üldözőbe vette őket, és útközben szétmarcangolta az egyik farkast, amely sebesülten a földre rogyott. – A két vadász Maksejevhez sietett. Ez a következőket mesélte: – Amikor a tisztás szélére értem, megálltam, mert a kutya morgott, és remegni kezdett. A tisztáson, e kis ligeten túl, néhány legelő szarvast vettem észre. Elhatároztam, hogy puskavégre kerítem őket, mert ilyen vadat még nem ejtettünk el. A bokrok között előrelopóztam az erdőszélen, de amikor a ligetből kijutottam, hirtelen nagy, sárga vadat vettem észre, amely szintén a szarvasokra lesett – a liget mögül lopózott feléjük… Azt gondoltam, hogy ez a vad még érdekesebb, mint a szarvasok, úgyhogy már ezt figyeltem; alig százlépésnyire tőle a bokrokban rejtőztem. A sárga vad egészen belemerült a szarvaslesbe, és észre som vett engem, vagy pedig nem méltatott figyelemre, mivel először kerülhetett szeme elé kétlábú lény. Egészen a ligethez lopózott, majd felegyenesedett, és mohón fürkészte áldozatát a bokrokon keresztül, amelyek elválasztották a békésen legelésző, mit sem sejtő szarvasoktól. Ekkor sötét csíkokat vettem észre a ragadozó világos oldalán, és megállapítottam, hogy nagy tigris. Bal oldalát fordította felém, és fenséges tartásban állt. Én sem voltam rest, és robbanógolyót röpítettem beléje. Nyomban lerogyott. A szarvasok megijedtek a lövéstől, és futásnak iramodtak a liget mentén. Észrevették a még vergődő tigrist, és hirtelen felém fordultak. Alig tudtam félreugrani előlük. Pompás állatok voltak: egy óriás szarvú, öreg bika meg néhány tehén és borjú. Előbb magam akartam megnyúzni a tigrist, de amikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy valamilyen ritka fajtához tartozik, amely odafönt már valószínűleg kipusztult. Ezért azt gondoltam, hogy
jobb, ha hívom a zoológust. Magam akartam menni, de attól féltem, hogy valami ragadozó megtalálja a tetemet, és tönkreteszi a bőrét. Ezért jutott eszembe, hogy Tábornokot küldjem, és a kutya kitűnően teljesítette a megbízást. Jó is, hogy nem hagytam el a tisztást, mert hamarosan farkasüvöltés hallatszott, és lassanként tíz farkas gyűlt össze a tisztáson. Amikor megláttak a döglött vad mellett, eleinte nem mertek közeledni, de azután annyira elszemtelenedtek, hogy kénytelen voltam kétszer közébük puffantani. A vadállatnak, amelyet Maksejev leterített, fehéressárga szőre volt, hátán sötétbarna csík húzódott, oldalán több hasonló színű csík szántott végig, és ez tette külsőleg tigrishez hasonlóvá; amikor azonban a zoológus szemügyre vette a ragadozó fejének formáját és testalkatát, kurta farkát és mancsainak állását – így kiáltott fel: – Ez nem tigris, hanem medveféle! Maksejev csalódást érzett. Amikor azonban figyelmesebben megvizsgálta az állatot, kénytelen volt elismerni, hogy csak barna csíkjai miatt hasonlít a macskafélék családjának legvadabb tagjára, minden egyéb ismertetőjele medvére vall. – Valószínűleg barlangi medve, a mamut kortársa, amelyet mindeddig csak koponyája egyes részeiből ismertünk – magyarázta Papocskin. – Jóval érdekesebb a közönséges tigrisnél. Az állatot megmérték, majd lenyúzták bőrét, és koponyájával, valamint egyik hátsó lábával együtt magukkal vitték. Ezen a napon kitűnő vacsora volt: lúdleves vadhagymával, szarvaspecsenye és medvehússzeletek. Az utóbbi fogás egyébként csípős szaga miatt nem ízlett mindenkinek. A köd már kevésbé volt sűrű ezen a napon, és Plútó vékony párarétegen keresztül sütött, csak ritkán borult be teljesen; a hőmérséklet állandóan +13° volt, a szél kissé alábbhagyott. – Azt hiszem – jegyezte meg Gromeko –, hogy egy-két nap múlva teljesen megszűnik a köd, és végre meglátjuk Plutónia egének színét. A pihenést csak távoli farkasüvöltés háborította: a farkasok valószínűleg a két szarvas, a medve és saját társaik hulláiból lakmároztak a tisztáson. Hangjukra azonban még Tábornok sem hederített. A sátor
bejárata előtt hevert, ahol füstölgő máglya védte a tolakodó rovaroktól. Azután továbbindultak. A folyócska szélesebb és mélyebb lett; a súlyosan megrakott csónakok már nem forogtak abban a veszélyben, hogy egy-egy éles kanyarban faruk vagy orruk a partot súrolja. A két partot tömör falként borították a különböző bokrok, amelyek már négy méterre is megnőttek: néhány fűzfajta, kecskefűz, fagyal, galagonya, vadrózsa szorosan összefonódva, föléjük pedig néhol fehér nyírfák és vörösfenyők csúcsai emelkedtek. A hőmérő +14°-ot mutatott, a köd pedig csak ritkán borította el az egész égboltot, javarészt meglehetősen magasan úszott, mint valami nagy, de gyér és alaktalan felhő, amelyen keresztül erősen tűzött a vöröses Plútó. – A köd valószínűleg hamarosan megszűnik – mondta Maksejev, aki magára vállalta a meteorológiai megfigyelések végzését. – De vajon mikor ér véget ez a zöld fal, amelyen kívül jóformán semmit sem látunk a csónakból? – Ha súlyos málhával megrakva vánszorognánk az erdőn keresztül, aligha látnánk többet, és összehasonlíthatatlanul lassabban haladnánk! – jegyezte meg Gromeko, akit mint botanikust leginkább éppen ez a zöld növényfal érdekelt. Ebédidőben egy kicsiny tisztáson ütöttek tábort Kastanov és Gromeko rövid kirándulásra indult az erdőbe, Papocskin horgászott, Maksejev pedig felmászott egy fára, amely valamivel magasabb volt a többinél. Amikor lejött, így szólt a zoológushoz: – A terep hamarosan megváltozik. A távolban lapos dombok látszanak, terjedelmes fátlan tisztásokkal, és a mi folyónk egyenest feléjük tart. – És a közelben mi látszik? – Közelben csak sűrű erdő látszik mindenfelé, egyetlen zöld tenger, sehol egy tisztás. – Társaink nyilván hamar visszatérnek, ha mindenütt ilyen rengeteg terül el. Egy óra múlva a két kutató üres kézzel tért vissza. Egész idő alatt két zöld fal közt kígyózó ösvényen haladtak, kevés növényt gyűjtöt-
tek; néhány apró madarat láttak, különféle neszeket hallottak a sűrűből, de tisztásra nem akadtak. A zoológus, aki a folyónál maradt, szerencsésebb volt: horgára akadt néhány nagyobb hal, amely a szibériai lazachoz hasonlított, valamint egy harminc centiméter hosszú, óriási zöldbéka. Rövid pihenő után továbbeveztek. Vagy két óra múlva a jobb parton elég magas dombok tűntek fel; ezeket azonban még sűrű erdő borította, amely már mérsékelt égövi fákból állt: hárs, juhar, szilfa, bükk, kőris, tölgy váltakozott; a dombok közti völgyekben lúc- és jegenyefenyők sötétlettek. A fák ágak repkény, komló, vadszőlő, folyondár fonta át, amely néhol a víz fölé csüngött. Madarak csicseregtek és énekeltek a zöld rengetegben; olykor mókust vagy burundukot * vettek észre, amint ágról ágra ugrált. – Ma esti kirándulásunkon már látunk majd valami újat – jegyezte meg Gromeko. – A növényzet megváltozott, és arról tanúskodik, hogy ennek a vidéknek melegebb az éghajlata. – Ez kétségtelen! – mondta a zoológus. – Tegnap még Észak-Szibériában éreztem magam, ma pedig a természet már szülőföldemre: Dél-Oroszországra emlékeztet. – Hátha ma már valódi tigrisre bukkanunk? – találgatta Maksejev. – Talán helyesebb lesz, ha nem oszlunk csoportokra, hanem együtt haladunk, mert így inkább elháríthatjuk a veszélyt – javasolta Kastanov. A dombok egyre magasabbak lettek, úgyhogy már kisebb hegyeknek is beillettek; északi lejtőiket sűrű lombos erdő borította, a délin pedig tisztások voltak, elszórt fákkal és bokrokkal; néhol mintha sziklák látszottak volna, amelyek óriási érdeklődést keltettek a geológusban. – No, ma önnek is jut valami! – kiáltott fel Maksejev. – Legfőbb ideje: kalapácsom már munkára vágyódik. Hiszen a tundra egyetlen dombja keresztülhúzta számításait! – nevetett Kasta* A burunduk mókusforma állat a rágcsálók rendjéből. Abban különbözik tőle, hogy kisebb, szőre pedig világosabb sárga, oldalán fekete csíkok húzódnak hosszában, farka is kevésbé bozontos. A szibériai erdőségekben él, a fák gyökerei alá vájt lyukakban, ezért földi mókusnak is nevezik
nov. – Ezért csak táborozzunk le éjszakára – ajánlotta Gromeko –, ma körülbelül száz kilométert eveztünk.
19. KALANDOK A DOMBON Táborhelyüket egy magas domb lábánál választották, amelyet keskeny szálerdősáv választott el a folyó jobb partjától. Megteáztak, falatoztak, majd mind a négyen a dombhoz indultak. A sátornál csak Tábornokot hagyták, amelyet hosszú kötélen egy fához kötöztek. Az erdőben ösvényre bukkantak. Az ösvény mellett mindenfelé olyan sűrű volt az erdő alja, hogy fejsze nélkül egyetlen lépést sem lehetett volna tenni: a különféle bokrok és tekergő indák összefüggő zöld tömeggé fonódtak össze, amely falként szegélyezte az ösvény mindkét oldalát. Felülről csak itt-ott tért át néhány vöröses fénysugár a zöld boltozaton. A vadászok szótlanul, lövésre kész puskával kezükben haladtak libasorban. Hol előrenéztek, hol pedig felfelé, a fákra, ahol váratlanul érdekes zsákmány vagy veszélyes ellenség bukkanhatott fel. De apró madarakon és mókusokon kívül semmit sem láttak. Akadálytalanul eljutottak a dombhátig, és megindultak fölfelé. A fű csak térdig ért, és Gromeko, aki hátramaradt, növényeket gyűjtött. A zoológus megölt egy nagy kígyót, és amíg megvizsgálta és leírta, Kastanov nagy üggyel-bajjal kifejtett egy kőzetdarabkát. Különös, igen szívós, sárgászöld színű kőzet volt, ezüstfehér fémes anyaggal kiverten. Kastanov megvizsgálta nagyítóüvegén keresztül, és csodálkozva kiáltott fel: – Tudják-e, hogy miből vannak ezek a sziklák? Ugyanolyan összetételűek, mint számos mezoszideritnek nevezett aerolit. * Ezek túlnyomóan olivinásványból állnak, melyhez nikkelvas ötvözet társul. – Mit jelent ez? – kérdezte Maksejev. *Az aerolit vagy meteorit olyan fémvasból vagy kőzetanyagból álló tömeg, amely különböző nagyságú darabokban hullik a világűrből a Földre. Felszínük megolvad, mert a légkörön keresztül történt gyors zuhanás során részlegesen izzó állapotba kerülnek
– Azt jelenti, hogy igazolódnak a geológusok feltevései, a földkéreg mélyebb részeinek összetételére vonatkozóan. Mi természetesen az úgynevezett olivinövezetben*, a nehéz kőzetek övezetében vagyunk. Ezek vasban gazdagok, és összetételükben azonosak a kő-meteoritokkal, melyek a bolygók közti űrből hullanak földünkre, és kis bolygók törmelékei. Feltételezhetjük, hogy még tiszta fémmel is találkozunk. Amikor utolérte őket Gromeko, aki közben egész nyaláb különféle növényt szedett össze, följebb kapaszkodtak a lejtőn. Óvatosan lépkedtek a fűben, mert mérges csúszómászókkal találkozhattak. Néha valóban távolodó zizegés hallatszott, de az utasok egyáltalán nem óhajtották üldözni a menekülőket. A dombtetőn sziklavonulat húzódott. Rajtuk sok óriásgyík sütkérezett a napon. Sárgászöld színűek voltak, nagy foltokkal, és annyira hasonlítottak a kiugró kövekre, hogy Kastanov egyiket meg is fogta – de meglakolt érte: a gyík az ujjába harapott. A geológus ezért előbb kalapácsával ütögette meg a hasonló kiálló köveket, nehogy még egyszer tévedjen. A domb északi lejtőjét, amelyet átjártak a nedves szelek, sűrű erdő borította. Fejsze nélkül nem törhettek utat benne. A déli lejtőn, ame lyet szintén szemügyre vettek, rét zöldellt, itt-ott fák álltak. A dombtetőről messzire beláthatták a terepet: délre, keletre és nyugatra hasonló vagy magasabb dombok húzódtak egészen a látóhatár pereméig, északra a dombok alacsonyodtak és szétváltak, messze pedig, a síkságon, sűrű erdősáv sötétlett, amelyet itt-ott folyók ezüstös szalagjai szakítottak meg. A kutatók elmerülve nézegették a messzeséget. Egyszerre csak az északi erdőből – amely néhány méterrel a dombtető alatt végződött – vaddisznócsorda bukkant elő. A vezérkan, amelynek hátgerincén magas sörte ágaskodott, és óriási fehér agyarai voltak, megállt, felemelte fejét: apró szeme dühösen csillogott, orra reszketve szívta be a levegőt. Mögötte disznók és különböző korú malacok nyüzsögtek. Ezek * A geofizikusok által feltételezett olivinövezet jelentős mélységre terjed a földkéreg kön ynyebb kőzeteinek szintje alatt, nehezebb ásványokból, javarészt olivinből áll, és a felszín felé könnyebb kőzettömegek különülnek el belőle
csak nagyobb méreteikkel különböztek azoktól a vaddisznóktól, amelyeket a zoológus ismert. – No, a vacsora magától jön elénk! – mondta Maksejev. – Azt hiszem, a nyárson sült vaddisznópecsenye pompás falat. – Nincs különösebb szükségünk húsra – felelte Gromeko, aki az élelmiszerkészleteket kezelte. – Van még szarvashúsunk. – De nem árt, ha tartalékot szerzünk, hiszen a vadászat nem jár mindig sikerrel. – Tudják-e, hogy a vaddisznóvadászat nem veszélytelen – figyelmeztette társait Papocskin –, a felbőszült vadkan félelmetes ellenfél?! – Kapaszkodjunk följebb a sziklákra, ahová nem tudnak felmászni, és lőjünk le két malacot – javasolta Kastanov. Felmásztak a gerincre. Maksejev sörétre töltötte puskáját, és a malacok közé lőtt. Három a fűbe rogyott, a nyáj szétszaladt, a vezérkan és a disznók azonban hamarosan a sziklához futottak, és a lábánál keringtek, megpróbáltak felmászni rá, de sikertelenül; ez még fokozta dühüket. A vadászok az ostrom közben közelről szemügyre vehették az állatokat. Amikor a zoológus kíváncsisága kielégült, az a kérdés merült fel, hogy ezután mit tegyenek. – Hiszen napokig itt tarthatnak! Táplálékuk az orruk előtt van, nekünk pedig nincs ennivalónk, még kényelmetlen is itt rostokolni – állapította meg Kastanov. – Puskalövésekkel kell elkergetnünk őket. Ekkor Maksejev, aki már régóta figyelte az erdő szélét, így kiáltott fel: – Nagy vad lopózik az erdőszélen felénk vagy a vadkanokhoz: csak a sárga hátát látom. – Hol van, merre? – Most csak a háta látszik, amott a bokor előtt, amely a tisztásra nyúlik – most a bokortól jobbra figyeljék. Valamennyien az említett bokorra szegezték tekintetüket. Valóban: jobbra barnássárga, lassan mozgó tömeg bukkant fel, amelyen tisztán látszottak a sötétebb keresztcsíkok. – Megint medve? – találgatta Maksejev. – Most talán valóban tigris kerül elénk – mondta Papocskin. –
Macska módra lopakodik. – Azt hiszem, ideje, hogy lőjünk – jelentette ki Kastanov. – Melyikre: a vadállatra vagy a vadkanokra? – Inkább a vadkanokra. Ha az erdőbe rohannak, egyenest a ragadozóba ütköznek, és az űzőbe veszi őket. Ha meg másfelé indulnak, a vad megváltoztatja testtartását, és mi jobban szemügyre vehetjük, vagy rá is lőhetünk, ha alkalom adódik. Most csak a hátát látjuk, és nem célozhatunk biztosan. – Puffantsunk egyet a vadkanok közé, három puska pedig a ragadozót kövesse. A sziklafokon ülő zoológus célba vette a vezérkant, amikor az állat mellső lábával felugrott egy kiszögellésre, és igyekezett agyarával elérni Maksejev csizmáját. A közelből lecsapó lövés nyomban leterítette a vadkant, társai pedig megrettentek, és hanyatt-homlok az erdő felé rohantak. Amikor már majdnem elérték az erdő szélét, balra tőlük gyorsan felugrott a barnássárga ragadozó, és több méteres ugrással rájuk vetette magát. Kettőt mancsa alá gyűrt, a többi visítva az erdőbe menekült. – Nem medve, hanem tigris! – kiáltott Papocskin, aki figyelte a ragadozó ugrását. – Természetesen – erősítette meg Kastanov. – Valószínűleg a kardfogúak fajtájához tartozik, mivel felső szemfogai óriásiak. Ez a fajta nagyon elterjedt volt a harmadidőszakban, a végén azonban valószínűleg kiveszett. – Ez sajnos elmenekül előlünk. Nézzék: az erdőbe hurcolja zsákmányát, bizonyára érzi, hogy a mi szomszédságunk veszedelmes! – kiáltotta Maksejev. – Sebaj! Ma már elég anyagunk van – mondta Papocskin, aki a megölt vadkan mérésével foglalkozott. – Ezt a dögöt is a csónakhoz cipeljük, vagy csak a három malacot? – Ha zsíros, akkor jó volna magunkkal vinni a háját – jegyezte meg Gromeko. – Serpenyőn, zsírban süthetnénk pecsenyét. No, amíg végeznek vele, szedek néhány növényt.
20. KÉNYTELEN REPÜLÉS Kastanov újra a sziklák vizsgálatához fogott, Maksejev és a zoológus a vaddisznót és a malacokat vette gondozásba. Gromeko pedig átment a domb déli lejtőjére, és növénygyűjtés közben lassan lejjebb ereszkedett; sok új növényfajtát talált. Hirtelen hatalmas árnyék suhant át a dombon, mintha felhő takarta volna el a napot: a zoológus és társa összerezzent, és felemelte fejét. Sas formájú, óriási, sötét madarat pillantottak meg, amely a tisztás fölött keringett. A madár hirtelen lecsapott, megragadta a földre hajló botanikust, és hátánál fogva a ma gasba emelte. De a teher még ennek az erős madárnak is túlságosan nagy volt: hevesen csapkodott szárnyaival, és alig négy méter magasan repült, nem tudott följebb emelkedni, de nem is akarta kiereszteni zsákmányát, amely tehetetlenül csüngött karmaiban. Papocskin és Maksejev puskát ragadott. Az előbbi azonban nyomban leeresztette fegyverét, és így szólt: – Sörétre van töltve. Megsebesíthetem Gromekót. Maksejev, aki előbb golyóra töltötte puskáját, hogy leterítse a tigrist, célba vette a madarat. Amikor a ragadozó éppen föléje ért, lőtt. A madár alábukott, elengedte a botanikust, majd rövid repülés után a sziklákra zuhant. Odarohantak Gromekóhoz, aki eszméletlenül, arcra borulva feküdt a domboldalban. Vastag, kötött kabátját darabokra szaggatták a madár karmai, de mivel nem simult feszesen testére, hanem bő ráncokba gyűrődött, a karmok a kabátba kapaszkodtak, és csupán összekarcolták testét. Társai magához térítették a botanikust, bekötözték sebeit. Majd Papocskin és Maksejev felmászott a dombhátra a madárért. Óriási kondor* volt: kiterjesztett szárnyainak szélessége a négy métert is meghaladta, farka végétől csőréig pedig majdnem másfél méter hoszszú volt; tollazata fönt sötétbarna, lent pedig világosbarna volt, sötét * A kondor ragadozó madár. Sashoz hasonló, de feje majdnem csupasz, nyakát pedig tollgallér keretezi. Melegebb éghajlatú vidékeken él, főként döggel táplálkozik, amelyet óriási magasságból is észrevesz
csíkokkal. Majdnem csupasz nyaka körül dús, piszkosfehér tollgallér pompázott, óriási csőre elején pedig nagy, sárga bütyök emelkedett. Ekkora madár könnyűszerrel elragadhatott bárányt, kecskét, kisebb disznót, de egy hetven kilogramm súlyú ember meghaladta erejét; tévedésből nyilván fűben kószáló, barna, négylábú állatnak nézte Gromekót. A kondort megmérték, és kiterjesztett szárnnyal lefényképezték a sziklán. Gromeko is felmászott, hogy szemügyre vegye támadóját. Elmondta társainak, hogy amikor a madár váratlanul hátába vájta karmait, és egész testével rázuhant, az a gondolat villant agyába, hogy tigris áldozata lett, és hamarosan elveszítette eszméletét. – Ne térjünk-e vissza táborhelyünkre? – kérdezte Papocskin. – Ma már vadkanok, kondor támadása ért, közelről láttunk tigrist – ne hívjuk ki a sorsot magunk ellen! Valamennyien elfáradtak a járástól és az izgalmaktól, és örömmel indultak vissza. Magukkal vitték a malacokat, a vadkan sonkáit és zsíros oldalasát, valamint az összegyűjtött kőzeteket és növényeket is. A sátorhoz közeledve, Tábornok bősz ugatása ütötte meg fülüket, azonnal segítségére siettek. Amikor a partmenti tisztásra értek, látták, hogy a kutya a sátor mögül ugat, a parton pedig – félig a vízben, félig a szárazon – óriási víziló áll. A szörnyeteg bizonyára legelni vagy heverészni akart a réten, de a kutya lármája megriasztotta. Apró szemével bambán bámult a sohasem látott, nyughatatlan kis állatra, és időnként kitátotta félelmetes torkát, amelyben ritka, hosszú fogak sorakoztak, és óriási nyelv rózsállott. A víziló torka láttán Tábornok rémült vonításba és szűkölésbe fogott. Amikor a hatalmas állat észrevette az előszaladó embereket, esetlenül megfordult, lomhán belehuppant a vízbe, és úszni kezdett lefelé; csak széles, zsíros háta látszott, amelyet apró szemölcsök borítottak. – Jó, hogy hazajöttünk – jelentette ki Gromeko, miközben eloldozta a kutyát. – Ez a szörnyeteg sok kellemetlenséget okozhatott volna nekünk: hiszen széttépheti a sátrat, összetiporhatja felszerelésünket, elsüllyesztheti vagy kilyukaszthatja csónakjainkat. – Vajon épek-e a csónakok? – ütött a homlokára Maksejev, és a
partra szaladt. Nyomban izgatott kiáltása hangzott: – Egyik csónak a helyén van, a másik azonban eltűnt! Nem tépte el ez a szörnyeteg a kötelét? – Most kell utána sietnünk, amíg nem ért messzire! – kiáltotta Kastanov, aki szintén a partra szaladt. Mindketten beültek a megmaradt csónakba, és elindultak lefelé; minden eshetőségre készen puskát is vittek magukkal. Hamarosan észrevették a szökevényt: egy helyben forgott a folyó közepén, ahelyett, hogy nyugodtan úszott volna lefelé. Gyorsan odaeveztek, és Kastanov már meg is akarta fogni a csáklyával, de az váratlanul félresiklott, mint valami élőlény, és az árnál jóval gyorsabban lefelé iramodott. Megint üldözni kellett; Maksejev teljes erejéből evezett, Kastanov pedig csáklyával állt a csónakban. – De hiszen húzza valaki – kiáltott fel, amikor a csónak gyorsan újra távolodni kezdett, noha már egészen közel kerültek hozzá. – Nem a víziló ragadja magával? Beleakadhatott a lábával, vagy esetleg foga közé szorította a kötelet. – Ott van – kiáltott fel Kastanov: a csónak előtt észrevette az állat széles hátát és fejét. A víziló felbukkant, hogy lélegzetet vegyen. – Ha belelövünk ebbe a hájtömegbe, még gyorsabban nekiiramodik, vagy a folyó fenekére húzza a csónakot. – Nincs más hátra, mint hogy utolérjük, és elvágjuk a kötelet, másként nem tudjuk megszabadítani tőle. Maksejev újra nekifeküdt az evezőnek. Hamarosan sikerült beleakasztaniuk a csáklyát a sebesen sikló csónakba, és az orrához húzódzkodniuk. Kastanov gyorsan elvágta a megfeszült kötelet, amelynek vége nyomban eltűnt a víz alatt. – Ha így megy még kis ideig, végképp kifulladtam volna – jegyezte meg Maksejev az üldözés után. – Ha nem lenne kár a töltényért, golyót röpítenék a szörnyeteg hátába, az ilyen mókáért. – Messzire jutottunk a sátortól – állapította meg Kastanov. – Most ár ellen kell eveznünk. Hadd üljek én az evezőhöz, ön pedig pihenjen. Helyet cseréltek, vontatókötélre fogták a visszaszerzett csónakot, és megindultak a folyón fölfelé.
– Mély lett a mi folyócskánk – mondta Maksejev, aki megpróbálta csáklyával taszítani a csónakot, de az nem ért feneket: a folyó mintegy két méter mély lehetett. – Hát ezért lakják ilyen nagy állatok. Ezentúl elővigyázatosságból éjszakára és kirándulásaink idejére ki kell húznunk csónakjainkat a partra. A két csónak lassan haladt fölfelé a folyón: sötét vízen úszott, két zöld növényfal közt, amelyet az áthatolhatatlan rengeteget alkotó bokrok és fák emeltek a parton. Némelyik bokor, amelynek alja vízben fürdött, a folyó fölé hajolt, és belelógatta ágait. Egy ismeretlen kúszónövény élénkpiros virágain szép nagy pillangók ringatóztak, és méhek zümmögtek. A csónak orrán csobogott a víz, ütemesen csobbantak az evezők, a sűrű erdőből madarak éneke hangzott. Maksejev előrehajolt, és a vizet nézte: a halakat figyelte, amelyek fel-felbukkanták, majd eltűntek a mélységben. – Milyen szép ez a természet, ha csónakból nézzük – állapította meg. – Amikor pedig partra szállunk, áthatolhatatlan rengetegbe ütközünk, és alig teszünk egy lépést – máris mérges kígyóra vagy ragadozó vadra bukkanunk. Alig hihető, hogy miután oly sok napon át küzdöttünk jéggel, köddel és hóviharral, most földünk belső felületén kanyargó folyón evezünk. És e jégmezők közvetlen közelében olyan természetet láthatunk, amely az afrikai vagy dél-amerikai őserdőkre emlékeztet… Érdekes volna tudni, hogy Észak-Amerika milyen szélességi köre alatt járhatunk? – Nem nehéz megállapítani, ha a jégfaltól kezdve berajzoljuk a térképbe útvonalunkat. Azt hiszem, hogy még csak a Beaufort-tenger alatt vagyunk, igen magas szélességi körön, vagy legjobb esetben Alaszka északi partjának tundrája alatt. Ott, pokoli hideg van, minden csupa jég, jegesmedvék kószálnak, itt pedig buja növényzet virít, tigrisek, vízilovak, kígyók élnek. Eközben Maksejev a Nap fényes tükörképét pillantotta meg a vízben. Gyorsan felemelte fejét, és így kiáltott: – Nahát: a vörös napocska végre megjelent a tiszta égbolton! Oda nézzen!
Az utazók eddig csak a többé-kevésbé sűrű köd- vagy felhőfátylon keresztül látták a Plútót, és fogalmuk sem volt az ég színéről és e világító földmag valódi külsejéről. Most pedig ez a fátyol szétfoszlott, gomolyfelhőket alkotott. Látszott a tiszta égbolt, amely azonban nem világoskék volt, mint a Föld felszíne fölött, hanem sötétkék. A Plútó zeniten állt, és átmérője valamivel nagyobbnak látszott a Nap látszólagos átmérőjénél. Ez a föld alatti vagy „földön belüli” égitest általában olyan volt, mint a Nap, amikor alkonyatkor vagy kora reggel vastag légrétegen keresztül süt. Korongján meglehetősen sok, kisebb-nagyobb folt látszott. – Ez a központi égitest vagy Földünk igazi magva már égésének utolsó szakaszában van: kialvófélben levő vörös csillag. Nemsokára végleg kihuny! Földünk belső felületére sötétség és hideg borul, és ez az egész pompás élet lassanként elpusztul – mondta Kastanov. – Jó, hogy még idejében értünk ide, és tanulmányozhatjuk! -kiáltott fel Maksejev. – Ha egy kicsit késünk, már vissza kellett volna fordulnunk, mert csak fekete éjszakát láttunk volna… – No, én a „nemsokárá”-t geológiai értelemben mondtam. Földi évekre átszámítva hosszú évezredeknek felelhet meg, és így távoli utódainknak még lehetőségük lesz arra, hogy átkutassák a Föld belső felületét, sőt gyarmatosíthatják is. – Köszönöm szépen! Ugyan ki költöznék olyan országba, amely pusztulásra van ítélve, az örökös éjszaka homályában!
21. TRÓPUSI VIHAR Az élénk beszélgetés közben észrevétlenül telt az idő. A két csónak kikötött a táborhely előtt, ahol Papocskin és Gromeko vacsorával várt rájuk. A malac húsa főve is, sütve is igen ízletes volt; vadhagymával fűszerezték, amelyet a botanikus a dombon talált. Valamennyien megállapították, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az ehető gyümölcsökre, gyökerekre és füvekre, mert ezáltal változatosab-
bá tehetik étrendjüket. Főzelék- és lisztes konzervjeiket mind a jurtában hagyták, és az élelmiszerkészletből csak teát, cukrot, kávét, egy kevés kétszersültet és fűszert – sót, borsot –, ételkivonatokat hoztak magukkal. Vadászattal és halászattal szerezték meg élelmük java részét, és a helyi növényi termékek javíthattak rajta. Alvás idejére nagy tüzet raktak a sátor mellett, és felváltva őrködtek, mivel a tigrissel történt találkozás óta ragadozók támadásától tartottak. Az őrök valóban hallottak is különböző neszeket, recsegést a közeli erdőből, madarak ijedt rebbenését és vijjogását. Tábornok pedig gyakran felriadt és morgott. Másnap, útjuk első óráiban hasonló jellegű tájat láthattak: folytatódtak a dombok, északi oldaluk erdős volt, déli oldaluk sztyeppes, a folyó partjait pedig sűrű erdő szegélyezte. Déli pihenőjüket a bal parton tartották, és ebéd után Kastanov és Gromeko újabb kirándulásra indultak. A növényvilág sok újjal gyarapodott: már örökzöld növények is akadtak: mirtusz, babér, babérmeggy. A diófa óriásira nőtt, nem maradt el a tölgy, a bükk és a szilfa mögött; a déli lejtőn bükköt, cédrust, tujafát és tiszafát láttak, örökzöld magnóliák bontogatták nagy, fehér, illatos virágaikat. A folyó menti sűrűben bambusz és különféle lián is akadt. Gromeko lépten-nyomon elragadtatásban tört ki. A levegő hőmérséklete ezen a napon árnyékban már elérte a 25 fokot, mert megszűnt az északi szél, amely eddig kísérte az utasokat. A levegő nehéz lett, sűrű erdők kipárolgásától terhes. A kutatók nagy fáradsággal másztak fölfelé a dombháton, verítékben úsztak, noha a „Nap” fakón tűzött a felhők fátylán keresztül. A rekkenő hőség miatt az egész természet szinte elhalt, és mozdulatlanságba merevedett, a madarak és az állatok az árnyékban rejtőztek. A dombtetőn Kastanov és Gromeko leült, hogy kifújja magát. Észak felé fordultak, hogy szemügyre vegyék a tájat. Ekkor észrevették a tűrhetetlen hőség okát: a látóhatáron óriási, sötétlila viharfelhő emelkedett, mint valami fantasztikus tornyokkal csipkézett fal, elöl gomolygó felhők kékesbíborszínű hulláma szegélyezte, alattuk vakító
villámok cikáztak; a hullám gyorsan közeledett. – Szaladjunk a csónakokhoz – kiáltotta a botanikus. – Bizonyára trópusi vihar lesz! Lesiettek a lejtőn, botladoztak a magas fűben, a meredekebb helyeken pedig lecsúsztak. Tíz perc múlva lóhalálában a táborhelyre értek, ahol Maksejev és Papocskin már türelmetlenül várt rájuk, mert nem tudták, mit tegyenek. A sátor esetleg nem bírja el a felhőszakadás vízáradatát és a jégesőt, amely szintén várható volt. Lehet, hogy a folyó kicsap partjai közül, fákat sodor magával, úgyhogy a csónakban sem biztonságos. Célszerűbbnek látszott, ha mindent kiraknak a partra, a csónakokat is kihúzzák, és a bokrok közt keresnek menedéket. Miközben ezt tárgyalták, Papocskinnak eszébe jutott, hogy lejjebb a folyó mentén – ahová egy nagy vízikígyó üldözése közben jutott – egy domb végében kiugró sziklát látott, amely védelmet nyújthat az eső ellen. De sietniük kellett: a vihar gyorsan közeledett! Valamennyien csónakba ugrottak, hogy a sziklához evezzenek. Néhány perc alatt egész felszerelésüket kirakták, és a sziklafok alá hurcolták, ahol nemcsak az embereknek, a kutyának és a poggyásznak jutott hely, hanem még a csónakoknak is. A két csónakkal körülbástyázták magukat, a szél ellen. Kikergettek néhány kisebb kígyót, amely a sziklák hasadékaiban rejtőzött, így nyugodtan figyelhették a légköri katasztrófa fenséges látványát. A kékesbíborszínű hullám már az ég közepére ért, és eltakarta az alulról most teljesen feketének látszó Plútót. Minduntalan vakító villámok cikáztak, amelyeket olyan fergeteges mennydörgés kísért, amilyent az utasok közül még senki sem hallott. Hol fülsiketítő robbanások követték egymást, hol olyan sustorgás, recsegés hallatszott, mintha óriási vászon szakadna darabokra, néha pedig valóságos sortűz dördült. A közeli erdő tompán zúgott az első széllökések alatt. Észak felől pedig még borzalmasabb robaj közeledett, még a mennydörgés zaját is túlharsogta. Úgy rémlett, mintha mindent eltipró óriási vonat közeledne a távolból.
Az utasok elsápadtak, és aggódva néztek körül. A szélvihar már rájuk tört. Temérdek levél, virág, ág, gally kavargott a levegőben, tövestül kicsavart bokrok szálltak, sok madár, amely nem rejtőzött el idejében az erdő mélyén, szintén a forgószél áldozatául esett. Egyre sötétebb lett. Amikor a fülsiketítő égzengés egy-egy pillanatra alábbhagyott, körös-körül süvöltés, zúgás, recsegés hallatszott. Óriási esőcseppek és nagy jégdarabok hullottak a földre és a kavargó és tajtékzó vízbe. Majd teljes sötétség borult rájuk, és csak a villámok fényében tárult elébük egy-egy pillanatra a szörnyű kép: úgy tetszett, hogy az egész erdő levegőbe emelkedik, és a víz- és jégáradattal együtt sodródik tova. A robaj miatt még azt sem hallották, ha valaki hangosan fülükbe kiáltott. Ez a katasztrófa azonban mindössze öt percig tartott. Gyorsan világosodni kezdett, a széllökések gyengébbek lettek, a zúgás és a robaj dél felé távozott, az eső pedig már csak szemerkélt. A folyó viszont nyomban megduzzadt, vörösbarna, piszkos lett, tajték borította; leveleket, ágakat, gallyakat, sőt egész fákat sodort. Az égen még szürke felhőfoszlányok rohantak, a Plútó azonban már kibukkant, és megvilágította a vihar dúlásának nyomait. Az utasak kimásztak a sziklatető alól, és körülnéztek. Kiderült, hogy a csónakok előtt egész rakás levél, gally és ág halmozódott fel, diónyi jégdarabokkal vegyesen. Néhány hegyes ág olyan erővel vágódott a csónakhoz, hogy átlyukasztotta vitorlavászon oldalát. Azonnal ki kellett javítani. Tűt, cérnát, kátrányozott vitorlavászon-darabokat vettek elő, és munkához láttak. A két csónak foltozása körülbelül egy óráig tartott. Eközben a folyó visszatért medrébe, megtisztult a hordaléktól; folytathatták útjukat. A fekete felhő eltűnt délen, a dombok mögött, és az utasok most először vehették szemügyre a felhőtlen, sötétkék égboltot. – Gondoljuk csak meg – mondta Papocskin, mikor már a csónakban ült –, hogy egyenest fölöttünk, e kék ég fölött innen, mintegy tízezer kilométernyire ugyanilyen föld van, erdőkkel, folyókkal, mindenféle vaddal… Milyen érdekes volna, ha láthatnók, mi van a fejünk fölött!
– Túlságosan nagy a távolság – jegyezte meg Kastanov. – Ilyen vastag légréteg a porszemcsék és a vízpára miatt nem lehet eléggé átlátszó, a zöld növényzettel borított föld pedig kevés fényt ver vissza, nem elég világos. – Észrevették-e – kérdezte Maksejev –, hogy tegnap, amikor egy aránylag nem magas dombról vizsgáltuk a tájat, vízszintesen sokkal jobban láttunk, mint fölfelé? Valószínűleg száz kilométerre is láthattuk az erdős síkságot, mégpedig azért, mert a felület, amelyen vagyunk, nem domború, mint a föld külső felszíne, hanem homorú. Úgy tetszett, mintha lapos csésze fenekén állnánk. – Elméletileg látókörünknek határtalannak kellene lennie, és nem száz, hanem ötszáz vagy ezer kilométerre is látnunk kellene a terepet, amely egyre följebb emelkedik az ég felé. Nagy távolságban azonban az alsó légrétegekben a tárgyak körvonalai fokozatosan szétfolyókká válnak, egymásba olvadnak. – A látóhatár vonala tehát nem lehet olyan éles és határozott, mint odafönt. Valójában itt nincs is látóhatár, hanem azt látjuk, hogy a föld fokozatosan beleolvad az égbe! – Eddig az alacsonyan járó felhők vagy a köd miatt nem figyelhettük meg ezt a jelenséget. Estefelé a folyó jelentősen kiszélesedett, de sodra lassúbb lett. Ezért állandóan evezniük kellett, hogy továbbra is elég gyorsan haladhassanak. A két partot szegélyező zöld növényfalban helyenként hasadék látszott, ahová keskeny folyóág fordult, vagy ahol visszatért a víz a főmederbe. A folyót a víz fölé emelkedő, sűrű nádasokkal szegélyezett szigetek tagolták. Amikor egy ilyen sziget mellett haladtak el, az utasok ösvényt vettek észre a nád sűrűjében, amely a zöld bozótba vezetett. Maksejev az ösvény felé irányította csónakját, hogy partra szálljon, és megvizsgálja a szigetet, de mihelyt a csónak orra lágyan az iszapos partba ütközött – kardfogú tigris bukkant elő. Akár a rozmár agyara, két vakítóan fehér, legalább harminc centiméter hosszú szemfog lógott alá felső állkapcsából. A vad nyilván jóllakott volt, és nem szándékozott támadni;
szélesre tátotta torkát, mintha ásítana, majd feje eltűnt a sűrűben. E félelmetes ragadozó jelenléte arra késztette az utasokat, hogy lemondjanak a partraszállásról. Következő nap újra keskeny folyószakaszra jutottak, és a víz sodra meggyorsult. A növényzet szubtrópusi jellegű lett: a tölgy, bükk és a juhar eltűnt. Teljesen kiszorította a magnólia, babérfa, kaucsukpálma és sok más növény, amelyet a botanikus csak nevéről és csenevész melegházi példányairól ismert. A jukkát, a legyező- és a szágópálmát különben a csónakból is könnyen fel lehetett ismerni. Dombok csak ritkán tűntek fel. Alacsonyabbak, de szélesebbek voltak, mint az eddigiek. Lejtőiket derékig érő, dús fű borította, magános fákkal és facsoportokkal vegyesen: a kép a közép-afrikai galériaerdőkre emlékeztetett. A folyó partja mentén sűrű rengeteg húzódott, amely főleg a lapályosabb területre terjedt ki. Ebédidőben egy ilyen domb közelében táboroztak le, hogy hoszszabb kirándulást tehessenek a növényzet tanulmányozására. Maksejev vállalkozott a csónakok őrzésére, három társa pedig ebéd után a domb felé indult.
22. MOZGÓ HALOM Az első métereken fejszével kellett utat vágniuk a liánok és bokrok rengetegében. Utána azonban, az óriási eukaliptusz-, mirtusz-, babér- és más fák magas zöld boltozata alatt – ahol állandó félhomály uralkodott – az erdő alja már járható volt. A páfrányok és a fatörzsek közt különböző mohafélék és orchideák pompáztak. Magasan fönt rovarok zümmögtek, lent azonban teljes csend volt. Olykor egy-egy nesztelenül sikló kígyó vagy gyík tűnt fel. A domb lába felé az erdő egyre ritkult, és a Plutó vöröses sugarai már a talajig hatoltak. Itt több volt az élet, több a bokor, fű és virág. A vadászok a fák közt kígyózó ösvényre bukkantak. Elindultak rajta, ab-
ban a reményben, hogy kivezeti őket az erdőből. Elöl Kastanov haladt, mögötte Papocskin, mindketten lövésre készen tartották puskájukat, és éberen figyeltek. Gromeko zárta be a menetet, de gyakran el-elmaradt, hogy növényeket gyűjtsön. Kastanov hirtelen megállt, és felemelte kezét, hogy figyelemre intse társait: hangos ropogás és halk morgás hallatszott. Majd különös formájú, óriási állat tűnt fel az ösvényen: medvéhez hasonlított, de hosszú, lompos farka és hosszú, keskeny feje volt. – Hangyász – suttogta a zoológus. – Dél-Amerikában élő, ismert fajtái igen békés állatok, noha félelmetes külsejűek, és óriási karmaik vannak. De jóval kisebbek ennél: hiszen ez több mint két méter magas! A hangyász közben észrevette az embereket, akik elálltak útját, és tétován megállt. – Térjünk le az ösvényről – suttogta a zoológus. – Menjen el mellettünk, akkor alaposabban szemügyre vehetjük. A vadászok félrevonultak, és egy sűrű bokorcsoport mögé rejtőztek. A hangyász még néhány percig álldogált, bizalmatlanul fürkészte az erdőt, majd lassan megindult előre. De minden öt-hat lépésnél megállt és körülnézelődött. Egy ilyen alkalommal Papocskin oldalról lefényképezte. A fényképezőgép zárjának kattanására az állat futásnak eredt: dülöngélt vastag lábán, farkát kinyújtotta; orrától farka végéig legalább négy méter hosszú volt. Az utasok kijutottak az erdőből, és a domb lábához értek. Lankás lejtő emelkedett előttük. Kastanov bosszúsan nézte az egyhangú lejtőt, amely semmi eredményt sem ígért számára, míg a botanikus elragadtatással szemlélte a dús fű közt pompázó temérdek ismeretlen virágot, és gyűjtéshez látott. A geológus ekkor hirtelen meglehetősen nagy, kupola alakú halmot vett észre a domb lábánál: a halom csupasz oldalai úgy csillogtak, mint a fém. – No, nekem is akadt zsákmányom! – kiáltott fel. Előrántotta kalapácsát, és futólépésben igyekezett a halom felé. Papocskin eközben újabb gyíkra vadászott, amely egy kisebb fán keresett menedéket. A halomhoz érve, Kastanov álmélkodva torpant meg: a bucka tel-
jesen csupasz volt, egyetlen fűszál sem nőtt rajta, és egész felülete hatoldalú, barna, sötét szegélyű lemezkékből állt. A geológus elcsodálkozott. Megpróbált leütni egy darabkát a kőzetből, de a kalapács visszapattant. Remélte, hogy a bucka tetején több sikerrel jár, és ezért felmászott rá. Ez azonban nem ment könnyen: a bucka ugyan mindössze három méter magas lehetett, de minden oldala meredek volt. Tetején ugyanolyan hibátlan volt a kőzet, mint az oldalán, ezért a geológus nagy vésőt húzott elő övéből, két lemezke közti barázdába illesztette, és a kalapáccsal rávágott. A véső hegye fokozatosan lejjebb hatolt. Hirtelen erős lökés rázta meg a térdeplő geológust. Alig tudott megkapaszkodni a vésőben, hogy le ne csússzék a buckáról. A lökést újabb és újabb követte. Kastanov tanácstalanul nézett körül. Úgy rémlett neki, hogy az egész talaj mozog, a fák pedig ide-oda hajladoznak. – Szörnyű földrengés! – kiáltotta társainak, akik negyvenlépésnyire voltak tőle. – Érzik, hogy reng a föld?! E kiáltás hallatára Gromeko és Papocskin csodálkozva nézett egymásra. A földrengés semmilyen jelét sem észlelték. De amikor Kastanovra pillantottak, megdöbbenve hőköltek hátra: a bucka a geológussal együtt lassan mozgott a domboldalban. Egy percig értetlenül bámultak, majd mindketten nekiiramodtak, hogy elvágják e furcsa, mozgó halom útját, amelynek alja nem látszott a sűrű fű miatt. Amikor közelebb értek, Papocskin nevetve kiáltotta: – De hiszen ez egy óriási teknősbéka! Pjotr Ivanovics, ön teknősbékán lovagol! Eközben a bucka üldözői felé fordult, és azok észrevették, hogy alóla meglehetősen hosszú nyak és undorító fej bújt elő: akkora volt, mint a bika feje, és apró pajzsok borították. Az állat kitátott szájában megvillantak lemezes fogai. Kastanov átlátott helyzetén. Otthagyta vésőjét a teknősbéka páncéljában, lecsúszott az állatról, és gyorsan félreugrott. Észrevette, hogy az állat óriási farka gyorsan siklik feléje: olyan volt, mint valami vaskos gerenda, és ütése bizony eltörhette volna a lábát. Mihelyt az állat szabadnak érezte magát, futásnak eredt a dombol-
dalon. Feje és farka hamarosan eltűnt a fűben. Újra mozgó, csupasz buckára hasonlított. A kutatók tréfálkozva tárgyalták a geológus mulatságos kalandját, aki az élő teknősbékát kőhalomnak, az állat mozgását pedig földrengésnek vélte. Majd Kastanov így szólt társaihoz: – Egyébként azt hiszem, hogy ez nem teknősbéka, hanem Glyptodon volt. Az öves állatok családjába tartozik, és a harmadidőszak pliocén korában élt, az óriási hangyászokkal, hatalmas lajhárokkal, az elefántokra emlékeztető masztodonokkal és a roppant orr-szarvúakkal együtt. Ezeknek az állatoknak maradványait sok helyütt megtalálták Dél-Amerikában. – Hiszen egy óriási hangyászt már láttunk az erdőben – emlékeztette Papocskin. – Éppen ez vezetett erre a gondolatra. Ugye, hogy az északabbra eső övezetben, a jégmező határa közelében olyan őslényeket láthattunk élő állapotban, mint a mamut, a hosszú szőrű orrszarvú, ősbika, barlangi medve, óriási szarvas, amelyek a harmadidőszak utáni időben éltek a földön? Ezért hát nincs semmi csodálatos abban, hogy délebbre, ahol ilyen meleg az éghajlat, még régibb korból, a pliocénből * szár* A Föld történetének időrendje (a jelenkortól a Föld kialakulásáig): Idő Időszak 1. Kainozoikum (Újállati idő) Negyed Harmad 2. Mezozoikum (Középállati idő) Kréta Jura Triász 3. Paleozoikum (Óállati idő) Karbon Perm Devon Szilur Kambrium
mazó formák maradtak meg. – Délebbre pedig, az ön elgondolása alapján, még régibb faunával kell találkoznunk: a miocén, oligocén, eocén, a kréta, jura stb. időszak állataival, nemde? – kérdezte a zoológus kissé bizalmatlanul. – Én cseppet sem csodálkozom ezen – jegyezte meg Gromeko. – Amióta felfedeztük ezt a különös, földön belüli világot, semmin sem csodálkozom, bármi történjék is. Örömmel üdvözlöm az Iguanodonokat, Plesiosaurusokat, Pterodactylusokat, Trilobitákat * és egyéb ősvilági csodalényeket. – Akkor kár, hogy nem lőttük le a hangyászt és a Glyptodont! Mivel bizonyíthatjuk létezésüket? A Glyptodont le sem fényképeztem. – Talán újra találkozunk velük. – Erről jut eszembe: ideje, hogy felfrissítsük húskészletünket – közölte Gromeko. – Különben holnap vaddisznózsírral kell beérnünk. E beszélgetés közben a vadászok lassan felkapaszkodtak a dombhátra, és elérték a tetőt. Itt elég sűrű bokrok keskeny sávja húzódott, alattuk pedig – Kastanov örömére – néhol kilátszott a kőzet. A geológus nyomban munkához látott, Papocskin azonban, aki közben átmászott a bokrokon, megállította: – Csendesebben, a lejtő túlsó oldalán kérődzők legelnek. Kastanov abbahagyta a kopácsolást, zsebébe dugta a letört kőzetmintát, és átmászott a bokrokon; Gromeko követte. A domb déli, még lankásabb lejtőjén különböző fajtájú, békésen legelő állatokat vettek észre. Legközelebb egy orrszarvúcsalád legelészett; az állatok erősen különböztek mind az Indiában és Afrikában 4. Proteozoikum (Az állati élet első ideje) 5. Archaikum (ősidő) Mindegyik időszak még korokra, ezek pedig korszakokra oszthatók. Pl. a harmadidőszak korai: pliocén, miocén, oligocén, eogén * A Trilobiták (háromkaréjú ősrákok) a rákfélék kihalt osztálya. Testük három részre oszlott (innen ered a nevük): a fejpajzsra, a sok ízből álló torra és a farokpajzsra. A kambriumban jelentek meg, és a perm időszakban haltak ki. A Gromeko által említett többi állattal később ismerkedünk meg
élő, mind pedig a gyapjas orrszarvúaktól. Kövér, alacsony, kurta lábú állatok voltak, inkább kisebb vízilóra hasonlítottak; fejük formája azonban és a hím rövid, vastag szarva elárulta fajtájukat. A nőstény szarva helyén csupán bütyökszerű dudor volt. Az anyja mellett hancúrozó kölyök óriási májashurkára hasonlított; hogy az emlőhöz férkőzzék, lefeküdt a földre, és oldalával furakodott anyja hasa alá, az azonban mozgás közben megnyomogatta kölykét, és a sértődött kis orrszarvú elégedetlenül röfögött. Kissé távolabb óriási elefántfélék csordája legelt a domboldalban. Kastanov messzelátón keresztül szemügyre vette őket, és kijelentette, hogy valószínűleg Mastodonok; hosszú, egyenes agyarukkal, kiugró homlokukkal és hosszabb, csupasz bőrű törzsükkel különböztek a mamuttól. Mellettük néhány óriási antilop kószált: barnássárga bőrüket fekete foltok tarkították, mint a leopárdét, és hosszú, kardszerű szarvaik voltak. Szökellve jártak, mivel hátsó lábuk jóval hosszabb volt a mellsőnél; Gromeko eleinte óriási nyulaknak nézte őket. Az erdőszélen még különösebb állatokat láttak, amelyek részben zsiráfra, részben tevére hasonlítottak. Az előbbire igen hosszú nyakuk és kicsiny szarvuk miatt hasonlítottak, barna színük, törzsük alakja és kis púpjuk pedig tevére vallott. Kettő közülük – amelyekben Kastanov a teve és a zsiráf ősére ismert – az erdőszélen sétált, és könnyűszerrel tépegette a négy méter magasságban levő gallyakat és leveleket. A vadászok az antilopokat és a teve-zsiráfokat tartották legérdekesebb zsákmánynak. Ezért három csoportra oszlottak: Kastanov kerülőúton a teve-zsiráfok felé indult, Papocskin az antilopok felé, Gromekónak pedig az volt a feladata, hogy lefényképezze az orr-szarvúakat és a Mastodonokat. Gromekót csábította a kis orrszarvú, amely pompás falatnak ígérkezett, így hát egyetlen lövéssel leterítette a mit sem sejtő kis állatot. A szülők azonban ahelyett, hogy futásnak eredtek volna – mint a vadász várta –, megszagolták a tetemet, majd hangos röfögéssel a botanikusra rontottak, aki elővigyázatlanul kilépett a bokrok közül. Gromeko ismét a bokrok közé rejtőzött, és néhány lépésnyire elszaladt;
akkor azon a helyen, ahol előbb állt, heves recsegés-ropogás hallatszott: az orrszarvúak bőszen tördelték az ágakat, tiporták és orrukkal félrehajtották a bokrokat, majd továbbfutottak a dombtetőre. De észrevették, hogy ellenségük eltűnt, ezért megfordultak, és odarohantak, ahol a bokrok mozgása elárulta a vadászt.
Eközben az antilopok közelében eldördült Papocskin puskája, és a
nyáj hanyatt-homlok rohant fölfelé a lejtőn; ugyanoda siettek a Mastodonok is, égnek emelték ormányukat, és riadtan trombitáltak. Gromeko helyzete reménytelenné vált: egyrészt az orrszarvúakra kellett ügyelni, és fel-alá szaladgált előlük a bokrok közt, a másik irányból pedig az antilopok és Mastodonok rohama fenyegette. A botanikusnak azonban mentőgondolata támadt; észrevette, hogy az antilopok és Mastodonok különböző irányból, de körülbelül a dombtető ugyanazon pontja felé rohannak fel, ezért – ahelyett, hogy a bokrok közt futkosna az orrszarvúak elől – lefelé iramodott az antilopok és a Mastodonok között. Arra számított ugyanis, hogy ezek vagy amazok feltartóztatják üldözőit. Számítása helyesnek bizonyult. A felbőszült két orrszarva újra áttört a bokrokon, és összecsapott a többi állattal: egyik a Mastodonokkal, másik az antilopokkal. Nagy zűrzavar támadt: az egyik orrszarvút ledöntötték és összetiporták, a másik megfutamította az antilopokat, és maga is utánuk rohant – Gromeko pedig győztesen maradt a csatamezőn. Gromeko kifújta magát az őrült futás után. Majd újra felment a bokrokhoz, megtalálta puskáját, amelyet az orrszarvúak elől menekülve eldobott, azután pedig nekilátott, hogy meglelje zsákmányát, a kis orrszarvút, amely miatt ekkora ijedtséget kellett kiállnia. Nem volt nehéz megtalálni, mert a hordócska alakú kerek tetem meszsziről látszott a letiport fűben. Ezután társaihoz indult, és állati bőrökkel, koponyákkal és vadhússal megrakodva, valamennyien visszamentek a táborba, ahol Maksejev már aggódott hosszú távollétük miatt. Ő ugyan egy helyben üldögélt, de mégis akadt zsákmánya. Egy ragadozó lopózott a sátorhoz, nyilván a kutyára fájt a foga, de ehelyett golyót kapott; farkashoz hasonlított, de igen nagy feje, macskaszerű testalkata volt, fejét és nyakát pedig meglehetősen hosszú sörény borította. Kastanov megállapította, hogy bizonyára a jelenlegi farkas pliocénkori őse.
23. A PLÚTÓ KIALSZIK A kondérban antilophús főtt, a nyárson fiatal orrszarvú sült. A kutatók a mai napon szerzett gazdag anyagot rendezték. Munkájuk közben észrevették, hogy a fény elhalványult, és még vörösebb lett, mint máskor. Felemelték fejüket, hogy kiderítsék e jelenség okát, és megállapították, hogy az ég felhőtlen, de a Plútó halványan süt, és korongjának egyik felén nagy, sötét foltok látszanak. A fény gyengülésével együtt csökkent a hőmérséklet is, amely ezen a napon árnyékban már elérte a +28 fokot. Ez utóbbinak örültek ugyan, de a sötétedés némi aggodalmat keltett. – Mi lesz, ha a Plútó most teljesen kialszik? – kérdezte Gromeko. Vacsora közben ugyanis megállapították, hogy a fény tovább halványul, az égitesten szaporodnak a sötét foltok. – És egyszerre csak szuroksötétség borul ránk, utána pedig fokozatosan beáll a sarki hideg? – fűzte hozzá Papocskin. – Meleg ruhánk messze északon maradt, a jurtában! – kiáltott Maksejev. – Azt hiszem, hogy a fény elhalványulása ideiglenes jelenség – mondta Kastanov. – A Plútó vöröses fénye és a korongján látható sok sötét folt arra vall, hogy az égitest valóban égésének utolsó szakaszában van. Ez a szakasz azonban évszázadokig, évezredekig tarthat. A Plútóhoz hasonló vörös fényű csillagok, amelyeket a világűrben megfigyeltek, időnként elsötétednek, majdnem teljesein kihunynak, utána azonban újra fellobbannak. A tömegükben levő hőmennyiség még igen nagy, és a kemény kéreg, amely a lehűlés következtében keletkezik felületükön – és az általunk látott sötét foltokat alkotja –, újra meg újra széthasad és megolvad e hő következtében. Az égitest nem hunyhat ki egyik napról a másikra. – De hátha oxigénhiány miatt szűnt meg a Plútó égése? Hiszen az égéshez szükséges oxigént természetesen bolygónk légköréből veszi, és a sarki nyíláson szívja magához. – Ez igen kétes. Ebben az esetben ugyanis a Plútó sok millió év alatti égése során atmoszféránk minden oxigénjét elhasználta és a Föld
lakói megfulladtak volna a nitrogénben. A világmindenség világító égitesteinek égési folyamatait még igen kevéssé ismerjük, és talán másként mennek végbe, mint ahogyan a Földön megfigyeljük. Meglehet, hogy a világűrben újra oxigén képződik, mint más vegyi elemek bomlási terméke. A legutóbbi években a rádium átalakulásaival kapcsolatban tett felfedezések arra késztetnek, hogy már más szemmel nézzünk ezeknek az elemeknek az állandóságára, amelyet azelőtt cáfolhatatlan igazságnak tekintettek. – Egyszóval: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes!”, * és Plutóniában mindennap meggyőződhetünk Hamlet mondásának igazáról – jelentette ki Gromeko. Majd azt ajánlotta: amíg sötét és hűvös van, térjenek nyugovóra. Az erdő állatai is érezték, hogy valami nincs rendjén a természetben. A madarak teljesen elnémultak, énekük és csicsergésük helyett csak a különféle állatok riadt üvöltése hallatszott. Tábornok néha felemelte fejét, és vonított. Az utasok azonban, miután tüzet raktak a sátor előtt, mély álomba merültek. Nem törődtek az erdő neszeivel, és a szokásosnál jóval tovább aludtak. Amikor felébredtek, még mindig változatlanul sötét volt. Vöröses félhomály borult a tájra, a Plútó korongját pedig sötét foltok takarták, úgyhogy a fény ereje egytizedére csökkent. E megvilágításban a lomb és a fű majdnem feketének tetszett, akár maga az égbolt. Körös-körül mélységes csend volt: a madarak, vadállatok, rovarok nem adtak életjelt magukról, és csak az időnként előtörő szellő zúgatta meg a lombot. Vészjósló csend volt. Rövid tanácskozás után megállapították, hogy kockázatos lenne ilyen homályban az ismeretlen folyón evezni, sűrű erdő között, ahol temérdek veszedelmes ragadozó tanyázik. Azonkívül könnyen zátonyra futhattak, vagy fatönkbe ütközhettek, és az nagy veszéllyel járt volna a vitorlavászon csónakokra. – És mi lesz, ha ez a félhomály hetekig vagy hónapokig tart? -kérdezte Gromeko. – Akkor is egy helyben rostokoljunk? Hiszen élel* Idézet Shakespeare Hamletjéből (A szerk.)
münk alig három-négy napra elegendő! – Ej, micsoda képtelenség! – válaszolt Kastanov. – Ön mindjárt a legrosszabbra gondol! Várjunk egy-két napot, aztán majd eldöntjük, továbbmenjünk-e vagy visszaforduljunk. – Ráérő időnkben pedig a csónakok javításával, tutaj építésével és egyéb házi teendőkkel foglalkozzunk – mondta Maksejev. – Csónakjaink már eresztenek. Ezzel a javaslattal valamennyien egyetértettek, és a tűz fényénél munkához láttak. Kijavították a csónakokat, majd elfűrészeltek néhány közeli, nagy bambuszt; ez soká tartott, mivel az újdonsült ácsoknak csupán egyetlen kis kézifűrészük volt. Majd megtisztították a fatörzseket az ágaiktól, és ugyanolyan hosszú darabokra fűrészelitek, mint a csónakok. Ily módon másfél méter széles tutajt tákoltak össze. A tutajt a két csónak közé szándékoztak illeszteni, hogy bőrökkel letakarva rátehessék a nagyobb holmikat. A két csónak a tutajjal összekapcsolva kompfélét alkotott, amely szilárd, könnyű és elég mozgékony jármű volt. A munka egész napon át tartott. Közben figyelemmel kísérték a Plútó korongját, és megállapították, hogy a sötét foltok száma és nagysága nem csökkent, de nem is nőtt. Korán lefeküdtek. A sátor mellett is tűz égett: Tábornok a bejárat előtt hevert. Az utasok arra számítottak, hogy nyugodtan alhatnak, és csak néha-néha kell a tűzre rakniuk. Ezek a remények azonban nem váltak be teljesen. Mihelyt a sátorban csend támadt, a környező sűrűből különböző neszek hallatszottak, Tábornok felfigyelt és morgott. Amikor a zaj megszűnt, a kutya is megnyugodott; de azután újra szöszmötölés hallatszott, mintha zsákmányt fürkésző vad barangolna a tisztás közelében a bokrok közt, de nem merne kirontani. Elhatározták: felváltva őrködnek, hogy ne kelljen valamennyiüknek virrasztani. Elsőnek Papocskin telepedett le a tűzhöz, puskával kezében. A nesz hol távolodott, hol közeledett, és a zoológus végül is annyira hozzászokott, hogy elnyomta az álom. A tűz lassanként kialudt, és a máglya alig pislákoló üszkös halommá vált. A kutya hirtelen vad ugatásba fogott. Papocskin f elriadt. A tisztás szélén nagy ragadozót pillantott meg: oroszlánhoz hasonlított, de söré-
nye kisebb volt, félig nyitott szájából pedig hatalmas szemfogak meredeztek, akár a kardfogú tigriséi. A ragadozó tétován állt, Tábornok pedig bősz ugatás közepette, farkát behúzva hátrált a máglya mögé, a sátor mellé. A zoológus gyorsan felocsúdott. Felkapta puskáját, és a vadállatra lőtt, amely mintegy húszlépésnyire lehetett. A golyó a vad mellébe fúródott, de annak még volt annyi ereje, hogy hatalmas ugrást tegyen: a pislákoló tűzrakásra zuhant, megperzselte hasát, és a sátorhoz hempergett; hátsó mancsával a sátorlapra sújtott, széthasította tetejétől aljáig, és belekapott Maksejev csizmájába, amely a fejénél feküdt. Elülső mancsa görcsös rángatózása közben kis híján Kastanov arcába mart, de csak a zsebóráját zúzta szét, amely a geológus sapkájában feküdt a földön, a sapkát pedig darabokra szaggatta. Harmadik mancsa csapásával alaposan összekarmolta és a sátor belsejébe röpítette a bejáratnál lapuló Tábornokot; a kutya nagy lendülettel Gromekóra zuhant, aki az igazak álmát aludta a sátor hátsó falánál. Roppant zűrzavar kerekedett. A sátor mellett a félhomályban egy óriási test vergődött és üvöltött, a sátor lapjai pedig szanaszét szálltak és szakadtak csapásai alatt. A sátor mélyén Gromeko Tábornokkal küzdött, amely el akart bújni mögötte, Gromeko azonban ragadozónak vélte a kutyát. Kastanov hasztalanul kereste gyufáját, amely órája mellett feküdt sapkájában, és még a sapkát sem találta meg. Kintről Papocskin kiáltása hallatszott: – Másszanak ki gyorsan hátul. Oroszlánt ejtettem el, de nem tudok végezni vele, mert félek, hogy önöket találom el. A vadállat végül is görcsösen kinyújtóztatta mancsait, és elcsendesedett; Maksejev megtalálta a gyufát, és gyertyát gyújtott; Gromeko elengedte Tábornokot. Felcsatolták a sátor hátsó oldalát, és mind a hárman, félig meztelenül, rémülten, hason csúszva kimásztak és körülnéztek. A kialudt tábortűz mellett aztán tisztázódott, mi történt. Papocskin kénytelen volt beismerni, hogy elaludt, és nem szította a tüzet, a vadállat ezért támadhatott rájuk. A lelőtt vad kardfogú oroszlán volt, testalkata ugyan medvéhez hasonlított; csak fejének és mancsainak alakja árulta el, hogy a macs-
kafélék családjához tartozik. Sörénye kicsiny volt, majdnem fekete, testét sárgásbarna szőr borította, farka nem végződött bojtban. Felső állkapcsából félelmetes agyarak lógtak, és ugyanilyen karmok voltak óriási mancsain is. A sátor alapos javításra szorult, akárcsak Maksejev csizmája. Kastanov palacsintává lapult óráját, szétszaggatott sapkájával és széttiport gyufásdobozával együtt csak hosszas keresés után találták meg a sátor egyik zugában. Gromeko fekhelye alól előhúzta a még mindig reszkető Tábornokot. Megvizsgálta és megmosta sebeit. Majd segített félrevonszolni az oroszlánt, aztán nyugodtan lefeküdt, hogy folytassa megszakított alvását. Maksejev vette át az őrséget, és az éjszaka hátralevő része nyu godtan telt el. Reggel a homály már oszladozóban volt, és a Plútó korongján mintha csökkent volna a sötét foltok száma és nagysága. Úgy határoztak, hogy még várnak egy ideig. Nekiláttak a sátor javításának, megmérték a leterített oroszlánt, lenyúzták bőrét. Ebédidőre még világosabb lett, nem sokkal később pedig a Plútó – mintha összeszedte volna erejét – eltüntette a korongját borító foltok java részét, és teljes fényben ragyogott. Fénye a negyvenórás homály után különösen ragyogónak tetszett. Hamar összecsomagoltak, berakodtak a csónakokba és a tutajra, és továbbindultak. Már nem haladtak olyan gyorsan, mint azelőtt, mivel a hajó nem volt eléggé mozgékony, és alaposan neki kellett feküdni az evezőknek. Estefelé változni kezdett a táj: a parti dombok előbb alacsonyabbak lettek, azután teljesen eltűntek. A sűrű erdőt és bozótot sztyepp váltotta fel, elszórt ligetekkel, amelyek leggyakoribb fája az óriási baobab volt. Csak a keskeny partmenti sávot borította buja növényzet: pálmák, bambuszpálmák, liánok, amelyek közt madarak és többfajta nagy majom tanyázott. A sztyeppén különféle antilopok, Mastodonok, orrszarvúak, teve-zsiráfok, szarv nélküli zsiráfok és őslovak csordái legeltek. A folyómenti rengeteget tigrisek, vízilovak és szarvasok népesítették be.
24. ÓRIÁSI GYÍKFÉLÉK ÉS KÜLÖNÖS MADARAK Első este, egy nagy szigeten ütöttek tábort, amelynek java része szintén sztyeppes jellegű volt, és csak a part mentén akadtak itt-ott bokorcsoportok és nádasok. A sátrat a sziget északi végén állították fel; innen kilátás nyílt a folyóra, amelynek két ága legalább száz-száz lépés széles volt. Vacsora után voltak, amikor lárma verte fel a környező természet csendjét. A folyó túlsó partjáról elnyújtott kiáltások hallatszottak, amelyek embertömeg hangjaihoz hasonlítottak, és időnként éles, szaggatott ugatás és üvöltés harsogta túl őket. A zöld bozótból egy kicsiny csorda fehér foltos, vöröses szőrű négylábú állat tört elő. Utat törtek a nád közt, széthajlították a bokrokat, majd a vízbe vetették magukat, és a szigetre úsztak. Nyomukban tarka szőrű ragadozók falkája bukkant elő, és éktelen üvöltés, ugatás közepette szintén a vízbe ugrott, és úszni kezdett; azon igyekeztek, hogy utolérjék és elvágják az egyik állat útját, amely elmaradt társaitól, és ereje nyilván fogytán volt. A menekülők néhány perc múlva a szigetre értek, és a sátor közvetlen közelében rohantak el. Lovakra hasonlítottak, de sörényük jóformán nem volt. A lemaradt állatnak is sikerült a ragadozók előtt a szigetre érnie, a meredek partra azonban csak nagy üggyel-bajjal tudott felkapaszkodni, és fönt nyomban körülvették csaholó és ugató üldözői. Az állat utolsó erejét összeszedve, mellső és hátsó lábaival rugdosta, fogaival marta őket, de az egyenlőtlen harc a tucatnyi ellenséggel nem tarthatott sokáig. A ragadozók kitértek a csapások elől, és nem engedték ki áldozatukat gyűrűjükből: megvárták, míg teljesen elgyengül. A harcba az emberek is beleavatkoztak: a falka közé röpített három puskagolyó két ragadozót leterített, a többit pedig megfutamította. Az elgyengült áldozat azonban már nem örülhetett váratlan szabadulásának. Amikor a vadászok odamentek, már a végét járta. Nyakán óriási tépett seb tátongott: valószínűleg az egyik ragadozó harapott belé,
amikor először támadtak a csordára; ez okozta gyengeségét: futás közben lassan elvérzett. A vadászok megvizsgálták az elejtett ragadozókat, és megállapították, hogy az ősemlősökhöz tartoznak. Akkorák voltak, mint a szibériai farkas, törzsük azonban inkább macskafajtára vallott, akárcsak hosszú, vékony farkuk. Hátukat és oldalukat sötétbarna szőr borította, hosszanti csíkokkal, hasuk pedig sárga volt. Fogaik majdnem egyformák voltak: valamennyi agyarhoz hasonlított. A ragadozók áldozatát csak nagy fenntartással nevezhették lónak. Nem volt nagyobb a jól megtermett szamárnál, de kecsesebben mozgott nála, minthogy törzse vékony lábakon nyugodott. Lábai végén azonban nem egy pata volt, mint a lovakén, hanem négy. De csak középső patája fejlődött ki erősebben, a többi kezdetleges maradt. E különös ló tanulmányozása során Kastanov és Papocskin arra a következtetésre jutott, hogy őslóval van dolguk: ez az állat a jelenlegi lovak őse, külsejére pedig inkább amerikai lámára hasonlít. Következő napon folytatódott a sztyeppes táj; magas fűvel borított szavannák és prérik mellett haladtak; a partot sűrű bozót, bokor- és facsoportok szegélyezték. A folyó pedig meglassúdott, és számos szigetet alkotott. Egy nagy szigeten az utasok Titanotherium-csordát vettek észre: ez az állat a víziló és az orrszarvú keveréke. A kutatók valamivel lejjebb, a bokrok mögött akartak kikötni, hogy észrevétlenül az állatokhoz lopózzanak, és leterítsenek egyet közülük. De közben még érdekesebb vadra bukkantak: négyszarvú orrszarvúra, a legősibb vastagbőrűek családjának egyik tagjára. Az állat mellső lábaival a vízben állt, nyilván inni akart. Amikor a tutaj a közelébe ért, felemelte torz fejét, és szélesre tátotta száját, mintha le akarná nyelni vagy legalább leköpné a hívatlan vendégeket. Felső állkapcsa két oldalán egy-egy hosszú, sárga agyar meredezett; orra tövén, két apró szeme közt, egymás mellett két kisebb, kifelé hajló szarv emelkedett, füle mögött pedig még két, tompa szarv díszelgett, amely csonkra hasonlított. De amíg kikötöttek, és óvatosan átlopóztak a bokrokon, hogy le-
fényképezzék ezt az érdekes állatot, a vad már eltávozott a folyó mellől, és lomhán tovaügetett. Kastanov és Papocskin űzőbe vette, abban a reményben, hogy megáll valahol útközben, a szomszédos tisztáson azonban óriási állatot vettek észre, amely egy magas fa mellett állt, és mintegy öt méter magasan zöldellő leveleit tépegette. Az állat testalkatra és bőrének színére óriási elefánthoz hasonlított; háta négy méterre volt a földtől, feje és hosszú nyaka azonban erősen különbözött az elefántétól: óriási törzséhez képest igen kicsiny feje tapírra emlékeztetett, felső ajka bosszúra megnyúlt, és az állat igen gyorsan, csomószámra tépdeste vele a leveleket. – Micsoda szörnyeteg! – suttogta Papocskin. – Teste elefánté, nyaka lóé, feje tapíré, mozdulatai pedig zsiráféi. – Azt hiszem – jegyezte meg Kastanov –, hogy a szarv nélküli orrszarvúak alcsaládjának egy ritka tagja került elénk. Maradványait nemrégiben találták meg Beludzsisztánban, és ezért ez az óriási állat – a leghatalmasabb szárazföldi emlős – Baluchitherium nevet kapta. Az oligocén végén vagy a miocén elején élt. – Valóban óriás! – csodálkozott a zoológus. – Úgy hiszem, átsétálhatnék a hasa alatt, s talán csak a fejemet kellene lehajtanom. – Ha pedig felnőtt indiai orrszarvút állítanánk melléje, ennek a kolosszusnak csak a hasáig érne, úgyhogy kölykének tekinthetnénk. – Milyen kár, hogy nem állhatunk melléje összehasonlítás kedvéért – mondja Papocskin fényképezés közben. – Noha állítólag ártalmatlan, én mégis félnék közeledni hozzá; egy véletlen rúgással eltörhetné az ember csontjait. – A fával együtt fényképezze le; a fa magasságát azután meghatározzuk. A megfigyelők megvárták, amíg a Baluchitherium * félrevonult, bányásziránytű segítségével meghatározták a fa magasságát, s megmérték az állat termetéhez képest kicsi lábnyomát. Ugyanaznap estefelé egy nagy sziget partján Coryphodon-párt vettek észre. Ezek a hatalmas vastagbőrűek testalkatukkal a Titanotheriu* 1915-ben a Tudományos Akadémia expedíciója a turgaji területen ugyanebbe az alcsaládba tartozó hasonló hatalmas állat maradványait fedezte fel. Indricotheriumnak nevezték el
mokhoz hasonlítottak, és sok közös vonásuk volt a gyíkfélékkel. A tutaj láttára a hím felemelte fejét, és kitátotta óriási száját, amelyben alul-felül két elég hosszú és éles agyar fénylett. Partra akartak szállni, hogy elejtsenek néhány állatot, de nem sikerült. Kissé lejjebb ugyanis nagy ragadozó ült a parton, és zsákmányá ból lakmározott. A tutaj láttára felugrott, és fenyegetően felüvöltött. Feltűnő volt alacsony és elég vékony lábakon nyugvó óriási teste. Agáréhoz hasonlító pofája hosszúkás volt. Nagyságra nem maradt el a legnagyobb tigris mögött, ezért az utasok nem mertek közeledni hozzá. Ezen a napon tehát egyetlen új állatot sem sikerült elejteniük. Másnap mindkét parton és szigeteken itt-ott legelő lovakat, Titanotheriumokat, négyszarvú orrszarvúakat, antilopokat, a Creodontia csoporthoz tartozó ragadozókat és más állatokat vettek észre. Az állatvilág általános képe, Kastanov véleménye szerint a harmadidőszak kezdeti idejére vallott. Ebéd után kikötöttek, hogy kirándulást tegyenek a sztyepp belsejébe, és megismerjék a folyótól távolabb eső vidéket. Az egyik tó partján különös figyelmet érdemlő állatra bukkantak. Békésen legelészett, a nedves fűszálakat harapdálta, mint a többi kérődző. Ez megnyugtatta a vadászokat, akik már-már puskához akartak nyúlni. Amikor azonban a bokrokon keresztül kiértek a folyó partjára, váratlanul egy szörnyeteget pillantottak meg. Még Tábornok is – amely már hozzászokott a különféle és rendkívüli állatokhoz, és mindjárt meg tudta különböztetni a ragadozókat a növényevőktől – erősen megijedt, és morogva Maksejev lábához simult. – Óriási orrszarvú – súgta Maksejev, és megállt a bokrok közt, hogy meg ne ijessze vagy fel ne ingerelje a szörnyeteget. Az állat azonban csak első pillantásra hasonlított orrszarvúra, az orra tövén nőtt kicsiny szarva miatt, a homlokán ágaskodó, előreálló két nagy szarva miatt azonban bikára hasonlított. Minden más tekintetben egyaránt különbözött az orrszarvútól és a bikától is. Feje törzséhez képest aránytalanul nagy volt, majdnem két méter hosszú; koponyájának hátsó része lapos és széles tarajjá szélesült, amelyet óriási,
szétterpesztett fülnek lehetett tekinteni, valójában azonban csak ékessége vagy védőpajzsa volt a nyak felső részének: apró pikkely borította, külső szélén pedig hegyes fogacskák meredeztek. Ez a gallér kétségtelenül növelte az amúgy is óriási fej súlyát. A szörnyeteg mellső lábai jóval rövidebbek voltak a hátsóknál, úgyhogy járás közben magasra emelte őket. Amikor feje és lábai eltűntek a magas fűben, valóságos dombhoz hasonlított: hiszen majdnem öt méter magas volt. Vaskos törzsét kerek lemezekből álló páncél borította; hátán és oldalán nagyobbak voltak a lemezek, keresztcsontján, lábán és hasán pedig kisebbek. Törzse nem hosszú, de vastag farokban végződött, amelyre testének hátsó része támaszkodott. Pofájának végétől – amely hegyes csőrhöz hasonlított – farka tövéig mintegy nyolc méter hosszú lehetett. – Micsoda szörnyeteg, micsoda szörnyeteg! – suttogta Gromeko, miközben társaival együtt a rendkívüli állatot nézte, amely, mint valami bucka, lassan haladt a part mentén, és a füvet és a bokrokat harapdálta. – Miféle állat ez? – kérdezte Papocskin. – Bizonyára Triceratops, a Dinosaurusok rendjéből – válaszolt Kastanov. – Különböző óriási gyíkfélék tartoztak ebbe a rendbe. – Tehát csúszómászó! Hát szarvas csúszómászók is voltak? – kiáltotta Maksejev. – A Dinosaurusok rendjéhez igen sokféle kisebb-nagyobb ragadozó és növényevő gyíkféle tartozott, amelyek különböző időszakokban éltek: a triásztól kezdve egészen a kréta időszakig. – Így hát már a kréta időszakba* cseppentünk! – kiáltott fel Papocskin. – És minél messzebb evezünk ezen a folyón, annál több ilyen csodalénnyel találkozunk. – Jó, ha ilyen ártalmatlanok lesznek, mint ez! – jegyezte meg Gromeko. – Bezzeg, ha ekkora ragadozóra bukkannánk, azt bizony megemlegetnénk. Szétmarcangolna, mielőtt elsüthetnénk a puskánkat. – A nagy állatok rendszerint lomhák! – ellenkezett Kastanov. – * A kréta időszakot a csúszómászók és kétéltűek különös fejlettsége jellemezte. Ezek az állatok óriási méretűek voltak, de az időszak végére kihaltak
Szerintem a kardfogú tigris jóval veszedelmesebb ezeknél az óriásoknál. – Arra kellene kényszeríteni, hogy felemelje a fejét – mondta Papocskin –, vagy csaljuk nyíltabb helyre. Már készítettem két felvételt, de egyiken sem látszik a lába, sem a pofájának az eleje. – Ne lőjek rá? – kérdezte Maksejev. – Nem. Vagy megijed és elszalad, vagy pedig ránk ront. Ekkora szörnyet talán még a robbanógolyó sem teríti le egyhamar. – Uszítsuk rá Tábornokot! Hosszas unszolás és biztatás után sikerült a reszkető és morgó kutyát az állatra uszítani. Tábornok hangos ugatással rohant feléje, de tisztes távolságban megtorpant. Támadása azonban váratlan hatással járt. A szörnyeteg a tóba rontott: valóságos szökőkutakat lövellt, majd eltűnt a felkavart, iszapos örvényben. Valamennyien nevettek e szégyenletes futás láttán. Tábornok győzelemittasan a partra szaladt, és éktelenül ugatni kezdett a körökben gyűrűző, zavaros hullámokra. Kis idő múlva a tó közepén felbukkant a Triceratops két szarva és gallérja: kidugta fejét, hogy levegőt szívjon. Papocskin, aki készenlétben tartotta fényképezőgépét, kénytelen volt beérni az állat fejével: a szörnyeteg ugyanis észrevette, hogy különös üldözői a parton állnak, és újra a tóba merült. Egy másik tavon Tábornok egész csapat furcsa madarat vert fel a sűrű bozótból. Akkorák voltak, mint egy igen nagy hattyú, testük azonban hosszabb, nyakuk rövidebb, csőrük igen hosszú és hegyes, és éles, apró fogak sorakoztak benne. A madarak pompásan úsztak, és buktak a víz alá, halra vadászva. Egyiküket sikerült eltalálni.
Kastanov megvizsgálta a madarat, és megállapította, hogy bizonyára Hesperornis: a kréta időszakban élt nagy fogú, szárny nélküli madár, amely testalkata alapján a jelenlegi pingvinhez hasonlít. Szárnyai fejletlenek voltak, és teljesen eltakarta őket puha, szőrszerű tollazata.
25. MOCSARAK ÉS TAVAK VIDÉKE Az utasok három napon át száraz sztyeppvidéken haladtak, majd elérték déli szélét, és itt egy csapásra megváltozott a növényzet. A folyó partjait tűlevelű fák, szágópálmák * és sokfajta páfrányok zöld .bozótja borította; többnyire teljesen ismeretlen fajták voltak, és embermagasságig értek. A part mentén a vízben nádszerű, magas növények rengetege emelkedett, a lapos homokzátonyokat pedig másfél méter magas és több mint huszonöt milliméteres átmérőjű zsurlók borították. A bozótból szüntelen cirpelés hallatszott, a víz fölött pedig furcsa rovarok keringtek. Szitakötőre hasonlítottak, de kiterjesztett szárnyuk majdnem negyven centiméter hosszú volt, fémesen csillogó testük pedig jó húsz centiméternyi; egyik aranyos-sárga volt, másik acélszürke, harmadik smaragdzöld, negyedik sötétkék, ötödik tűzvörös. Röpdöstek, libegtek a napsugarakban, egymást kergették, és közben dallamos, csörgő hangot hallattak, amely kasztanyetta ** csattogására emlékeztetett. Az utasokat megigézte a szép kép, és letették evezőiket. A csónak lassan úszott lefelé, az evezősök pedig gyönyörködtek a szokatlan látványban. Papocskin lepkefogó hálót vett elő, és hosszas próbálkozás után elfogta az egyik szitakötőt; amikor azonban kihúzta a hálóból, a * A szágópálmák a nyitva termők osztálya Cycadea rendjének egyik családja, amelybe pálmaszerű fák tartoznak. Erősen fejlett belük keményítőben gazdag, ez szolgáltatja a szágót. A szágópálma a forró égövben nő, ott 83 faját ismerik. Régebbi földtörténeti korokban fontos szerepet játszott a növényvilágban, és már a kőszén időszakban megjelent, a jura és a kréta időszakban pedig a flóra jellegzetes növénye volt. A jelenlegi pálmák a kréta időszak végén jelentek meg ** Kasztanyetta – két, féldió alakú fadarab. A hüvelyk- és a mutatóujjra erősítik, és tánc közben a zene ütemére csattogtatják. Hazája Spanyolország. Dél-Olaszországban is elterjedt (A szerk.)
rovar erősein belemart ujjába, és a zoológus zavarában eleresztette. A partokat szegélyező sűrű növényfal lehetetlenné tette a kikötést. A hosszú evezéstől fáradt utasok hiába kerestek szemükkel akár egy kicsiny tisztást, ahol tábort üthetnének éjszakára. Közben már alaposan megéheztek, de a zsurlófélék zöld sövénye egyre sűrűbb lett. – A sztyepp végén kellett volna tábort ütnünk! – mondta Gromeko. – Máskor okosabbak leszünk – nevetett Maksejev. Egyik kilométert a másik követte, de a zöld fal sehol sem szakadt meg. Végre egy kanyarulat mögött, a bal parton alacsony sáv látszott. Hosszú, keskeny földnyelv nyúlt a vízbe, majd homokzátonyban folytatódott, és csak zsurló borította. Jobb híján úgy határoztak, hogy itt letáboroznak, és sátorhelyet készítenek maguknak. A csónakokat a földnyelv és a part közötti kis öbölbe kormányozták, majd előrántották vadászkéseiket, és rohamra indultak a zsurlók ellen. De ez nem volt könnyű feladat: a kemény, vastag szárak ellenálltak a késnek, a levágott szárak helyén pedig szúrós tövek maradtak, amelyekre nem lehetett leülni, sem lefeküdni. – Próbáljuk meg tövestül kitépni – ajánlotta a botanikus. -Valószínűleg nem gyökereznek erősen ebben a lágy folyami hordalékban. Jó tanács volt: a zsurlót könnyűszerrel kitépték a talajból, és fél óra alatt puha helyet tisztítottak a sátor és a tábortűz számára. De nem volt mivel tüzet rakni: a zöld zsurló nem égett. Nemcsak hogy vacsorát nem készíthettek, hanem még teát sem tudtak főzni. Azonkívül a fűből valósággal rajzottak a felriasztott szúnyogok: jó húsz milliméter nagyok lehettek, és csak máglya füstjével űzhették volna el őket. – Várjunk csak – mondta Gromeko. – Útközben, nem messze innen, a sűrűből kiálló fatörzset láttam. El kellene hozni. Gromeko és Maksejev eloldozta az egyik csónakot a tutajtól, és elindult a folyón felfelé. Fejszét, kötelet vittek magukkal. Száz-kétszáz lépésre táborhelyüktől valóban észrevettek egy vastag, kiszáradt fát, amely kiállt a zöld rengetegből; néhány ága is volt, de olyan magasan állt a víz fölött, hogy sem kézzel, sem fejszével nem érhették el.
– Próbáljuk meg átvetni a kötelet az egyik ágon, talán letörik -javasolta Maksejev. Gromeko a zsurlóba kapaszkodva, egy helyben tartotta a csónakot, Maksejev pedig átdobta a kötelet egy vastag ágon, és húzni kezdte. Az ág azonban nem tört le, hanem az egész fa recsegett-ropogott. – Hagyja a csónakot, inkább segítsen húzni! – kiáltotta Maksejev társának. A himbálózó csónakban állva, mindketten megragadták a kötelet, és teljes erejükből megrántották. A fa leroskadt, nagy lendülettel a csónak orrára zuhant, és súlyával a vízbe nyomta. Gromeko épp hogy megkapaszkodott a zsurlóban, és odahúzta a csónak farát – de a csónak máris eltűnt a vízben. – Szörnyű! Hát most mit tegyünk? – kiáltott fel Maksejev. Mindketten a csónak farában ültek, lábuk a vízbe lógott, fél kézzel a zsurlókba kapaszkodtak, másik kezükkel pedig a kötelet fogták, 'hogy a víz el ne sodorja a balszerencséjüket okozó fát. – A partra nem mászhatunk ki, a vizet nincs mivel kimerni, tehát nem tehetünk egyebet, mint hogy segítségül hívjuk a többieket – szólt Gromeko. Mindketten hallózni és kiabálni kezdtek. Eleinte senki sem válaszolt. Nemsokára Kastanov hangja hallatszott: azt kérdezte, mi történt. – Evezzen ide valaki, segítségünkre, vödröt is hozzon: csónakunk elsüllyedt! – Azonnal megyek! – hangzott a válasz. Ekkor az elsüllyedt csónak orra mellett óriási, zöldesbarna fej bukkant fel a vízből: rövid, széles pofa, lapos koponya, apró szempár… Az állat egy ideig a meglepetéstől megdermedt embereket bámulta, azután kitátotta száját, és elővillantotta több sorban meredező, fehér fogait, majd felfelé kapaszkodott a csónak orrára, amely súlya alatt még mélyebbre merült. Előtűnt az állat rövid, vastag nyaka, utána törzsének eleje – széles mellső mancsainak karmaival a csónak szélébe fogózott. A két kutató nem hozott magával puskát, hiszen a fa, amelyért idejöttek, igen közel volt táborhelyükhöz, így most fegyvertelenül álltak
szemben ezzel az ismeretlen fajtájú kétéltűvel, amely kétségtelenül húsevő, erős állat volt. Még a fejszék is a csónak orrában maradtak, és most a vízben voltak, az állat lába alatt. – Kösse hamar a kését az evező nyelére! – kiáltotta Maksejev. – Én megpróbálom a másik evezővel feltartóztatni ezt a szörnyet. Előhúzta kését, és foga közé szorította, majd megragadta az evezőt, és teljes erejéből lapjával az állat félig nyitott szájára sújtott. Az ínyére és nyelvére mért erős csapás meghökkentette az állatot, amely görcsösen összezárta száját. Recsegés hallatszott: az éles fogak szétmorzsolták a fát, és belemélyedtek a lapát vasszegélyébe. Maksejev egyre beljebb taszította az evezőt a ragadozó torkába, de a lapát mind rövidebb lett, mivel az óriási állkapocs szaporán dolgozott, és véres fadarabokat szórt szerteszét. Ekkor azonban Gromeko – aki közben csizmája szíjával a másik evező rúdjához kötötte nagy vadászkését – felemelkedett Maksejev háta mögül, és a szörnyeteg szemébe döfte a rögtönzött kopját. Az állat a fájdalomtól eszét vesztve félreugrott, kitépte az evezőt Maksejev kezéből, és eltűnt a folyóban. Egy pillanatra kibukkant széles, barnászöld háta, a gerince mentén húzódó kettős pikkelysor, valamint rövid, vastag farka, amely olyan erővel sújtott a vízre, hogy mindkét vadász tetőtől talpig csuromvizes lett. A csónak, amelyet a szörnyeteg hirtelen mozdulata elrántott a parttól, elmerült. Kastanov, aki társai segítségére sietett, ékkor már nem volt messze a katasztrófa színhelyétől; a kanyar mögül kievezett, észrevette a nagy vízörvényt, amelyet a szörnyeteg kavart fel, de nem tudta, mi történt. Hirtelen egy fatörzs siklott el mellette a hullámokon bukdácsolva, hol alábukott, hol meg felmerült; Kastanov krokodilnak vélte, és már rá akart sújtani csáklyájával. Ekkor azonban felharsant Gromeko kiáltása, aki nem akarta elszalasztani zsákmányát, amely már annyi fáradságot okozott. – Fogja ki azt a fadarabot! Hisz az a tüzelőnk! Kastanov gyorsan beleakasztotta a csáklyát, és vontatni kezdte a
fát. Végre odaért társaihoz, akik derékig vízben álltak. Némi vesződség után kiemelték a csónakot, kimerték a vizet, és a zsákmányolt fával együtt visszatértek a sátorhoz. Papocskin vadul hessegette a szúnyogokat, Tábornok pedig füléig a vízbe gázolt, hogy meneküljön előlük. Gyorsan partra húzták a fatörzset, széthasogatták, és hamarosan vidáman pattogott a tűz. Zsurlókat vetettek rá, és olyan maró füst csapott fel, hogy a szúnyogok nyomban megfutamodtak, a tűz mellett szárítkozó Maksejevnek és Gromekónak pedig a könnye patakzott tőle. Elmesélték, hogyan támadt rájuk a vízi szörnyeteg. Kastanov végighallgatta, majd megjegyezte: – Azt hiszem, ez a gyíkféle abba a családba tartozott, amelyik bolygónk felszínén a harmadkor kezdetén halt ki. – Ichthyosaurus* talán? – kérdezte Maksejev. Eszébe jutott egy és más, amit az őslénytanból tanult a bányamérnöki karon. – Nem, az önök elbeszélése szerint nem az. Az Ichthyosaurus jóval nagyobb volt, fejének alakja is más, és korábban élt, és jura időszakban. Inkább kréta időszakbeli kisebb krokodilhoz hasonlít. – Bizony, Ichthyosaurusszal nem bántak volna el ilyen könnyen – jegyezte meg Papocskin –, a Plesiosaurusnak pedig hosszabb nyaka volt, mint az ön evezője, és egykettőre bekapta volna mindkettőjüket, be sem mászott volna a csónakba. – Remélhető, hogy idővel ezekkel az óriási gyíkfélékkel is találkozunk – mondta Kastanov. – Hiszen amint lejjebb haladunk a folyón, egyre régibb állatvilág képviselőit láthatjuk. Jelenleg már a kréta időszak közepén, sőt talán kezdetén járunk. – Igen, az állat- és növényvilág egyaránt mind kevésbé hasonlít arra, amit a Föld felszínén szoktunk látni – fűzte hozzá Gromeko. – A változás fokozatosan megy végbe, és mi nem is vesszük * Az Ichthyosaurus a jura és kréta időszakban élt tengeri gyíkféle. Hal- és gyíkjellegei vannak (neve is innen ered): teste halszerű, nyaka nincs, feje csőrszerű pofává nyúlt meg, mint a delfiné, hosszú farka uszonyban végződik, hátán is uszony van. Mellső és hátsó végtagjai rövidek, és uszonyokká alakultak. Testét csupasz bőr borította. Egyes fajtái 8-9 méter hosszúak is voltak
nyomban észre. Pedig gondoljuk csak meg, hogy körülöttünk minden új: eltűnt a temérdek lombos fa, virág, fűféle és pálmák, sásfélék és. nyitva termők vannak túlsúlyban, és már sok virágtalan növény is akad.* – Ez a föld alatti birodalom még sok meglepetést tartogat. Ezért óvatosabbaknak kell lennünk. Lépést se tegyünk robbanógolyóra töltött puska nélkül! – Azt hiszem, helyesebb, ha csak kis ideig pihenünk, amíg megfő a vacsora. Megesszük, és azután továbbmegyünk, míg alkalmasabb helyre nem érünk. Ahhoz ugyanis nincs elég fánk, hogy olyan nagy tüzet rakhassunk, amely megvéd a ragadozóktól – jelentette ki Gromeko. Valamennyien egyetértettek ebben. Partra húzták a megsérült csónakot, hogy megszárítsák és kijavítsák, majd megvacsoráztak, két órát aludtak a füstölgő máglya körül, azután ismét útnak indultak. A fa maradványait magukkal vitték. Mintegy két órán át még továbbra is áthatolhatatlan rengetegben eveztek, amelyet szintén nád és zsurló szegélyezett. Csendes helyeken halak fickándoztak, olykor ki-kiugrottak a vízből, üldözőjük elől menekülve. Az utasok néha észrevették, hogy a kiugró hal nyomában egy pillanatra tátott szájú gyíkféle ragadozó undok pofája bukkant ki a vízből, majd örvények, forgók és tovasikló gyűrűk jelezték, hogy a nagy test gyorsan alámerült a vízforgatagba. A gondtalanul szálldosó szitakötők időnként szétrebbentek, és a lomb közt vagy a nádasban rejtőztek el egy óriási csőrű, nagy kék madár elől, amely nagy zajjal tört rájuk valahonnan, és röptében elkapott egy-egy vigyázatlan rovart. A zöld falak végre szétváltak, a folyó sodra meglassúdott, és a víz tükre mind szélesebb lett: tóvá terebélyesedett közepén szigetek látszottak. Az egyik sziget felkeltette az utasok figyelmét. Csupán egyik felét borította magas rengeteg, másikon pedig elég terjedelmes rét terült el, amelyen néhány – részben kiszáradt – fa állt. Ide siettek, és hamarosan kikötöttek. * A virágtalan növényeknek nincs igazi virágjuk, porzószáluk és termőlevelük, hanem spórákkal szaporodnak. A Föld életének régebbi időszakaira voltak jellemzők, a devon időszaktól kezdve. Virágtalanok például a páfrányok, zsurlók, korpafűfélék, mohák és a jelenlegi gombák
A szigetnek ezen a részén alacsony, de kemény szálú fű nőtt. Megvizsgálták, és kiderült, hogy a korpafűfélék egyik különleges faja. A rét a sziget felső részén volt, és könnyű szél fújt a folyón lefelé. Tüzelőben nem volt hiány. Ezért elhatározták, hogy a bozót szélén néhány nagy füstmáglyát raknak, így elűzik a szigetről a ragadozókat, és biztosítják nyugalmukat. Amikor ropogni kezdtek a máglyák, és gomolygó füst szállt a bozót belseje felé, kicsi madarak és különféle rovarok röppentek ki onnan. Némelyik a földre hullott, és így lehetőséget nyújtott a zoológusnak, hogy érdekes gyűjteményt állítson össze ismeretlen fajtákból. Majd egy különös, félelmetes lény rontott a tisztásra: nagyon hasonlított a sündisznóra, de bikánál is nagyobb volt – sörtéi körülbelül egy méter hosszúak lehettek. Az állat felborzolta sortéit, s most valami óriási, szúrós gömbre hasonlított. Elrohant a meghökkent emberek mellett, és eltűnt a nádasban. Nyomában egy másik állat rohant, rövid, magas ugrásokkal iramodott előre, külseje ragadozóra vallott. Sötétsárga színű volt, macskafejű, farka elég hosszú és vastag, lába rövid, tompa pofájából éles fogak vicsorogtak. Általában nagy – majdnem két méter hosszú – vidrára hasonlított, csak nagyobb fülével és rövid sörényével különbözött tőle. Nem szándékozott támadni, és az erdőszél mentén lopózott a víz felé, de külseje annyira érdekelte Kastanovot, hogy sikeres lövéssel leterítette. Az állat valóban figyelmet érdemelt: szájában nem voltak sem lapos metszőfogak, sem hegyes, gumós zápfogak, mint a későbbi korok ragadozóinál. Valamennyi foga többé-kevésbé hegyes, kúp alakú volt, akár a csúszómászóké. Csupán elülső fogai, a metszőfogak voltak valamivel kisebbek a többinél, és kissé lapultak, állkapcsa oldalán sorakozó fogai pedig valamivel nagyobbak, szemfogai viszont mindkét állkapcsában – különösen a felsőben – sokkal hosszabbak voltak a többinél. – Érdekes példája az ősemlősnek: még gyíkfogai vannak, de már látható rajta annak az elkülönülésnek a kezdete, amely későbbi időszakokban azután végleg kialakult – állapította meg a geológus.
A sűrűből nem bukkant elő több állat, így hát az utazók végre átadhatták magukat a jól megérdemelt pihenésnek. Természetesen felváltva őrködtek: az őr élesztette a füstmáglyát, amely megvédte őket a rovarok csípésétől. Nyugodtan alhattak. A következő napon hasonló jellegű vidéket láthattak, mint előző este. A folyó végképp tóvá változott, amelyen temérdek sziget volt, a víz folyását alig lehetett észlelni, és állandóan evezniük kellett. A víz és az erdő fölött színes szitakötők és óriási szarvasbogarak szálldostak, amelyeknek hossza elérte a harminc centimétert; akkora lepkék röpültek el fölöttük, amelyeknek fél szárnya elfödhette az ember kezét. Néha kisebb-nagyobb, kékesszürke madarak jelentek meg, melyek kócsaghoz hasonlítottak, de lábuk rövidebb volt, farkuk pedig hosszú; rövid csőrükben apró fogak látszottak. Az egyik madarat sikerült röptében lelőni, és Kastanov bemutatta útitársainak ezt a különös tollas lényt, amely átmenet volt a gyíkfélék és a madarak között. A daru nagyságú állatot kékesszürke toll borította; hosszú farka nem csupán tollakból állt, mint a madaraké, hanem számos csigolya is volt benne, vagyis ugyanolyan szerkezetű volt, mint a csúszómászóké, a tollak pedig a fark két oldalán nőttek. A madár szárnyain három-három hosszú ujj volt, ugyanolyan karmokkal, mint lábain, úgyhogy mellső végtagjaival fára, sziklára is felkapaszkodhatott. Az állat megvizsgálása arra a következtetésre vezette Kastanovot, hogy az Archaeopteryekhez tartozik, de jóval nagyobb azoknál a példányoknál, amelyeket a felső jurakori üledékekben találtak Európában. Estefelé egészen lapos és jelentős távolságon mocsaras parthoz értek. A mocsarat zsurlók és páfrányfélék nőtték be, itt-ott különös fák csoportja magaslott föléjük. Ez a bozót különféle szúró rovaroknak adott menedéket, amelyek bőszen rátámadtak az utasokra, valahányszor megkísérelték, hogy gyűjtés céljából kikössenek, majd egy ideig a víz fölött is üldözték a betolakodókat. Huszonöt milliméter hosszú szúnyogok, poszméh nagyságú legyek, négy centiméternél nagyobb bögölyök és bagócsok támadtak versengve az emberekre, akik kénytelenek voltak szégyenszemre visszavonulni, és már a puszta gondolat is
aggasztotta őket, hogy miként ütnek tábort éjszakára e vérszopók serege közt. Órák hosszat haladtak ezen a mocsaras vidéken. Valamennyien nekifeküdtek az evezőknek, hogy minél hamarább kijussanak belőle. Az állatvilág itt nyilván rovarokra, ősmadarakra, valamint halakra és gyíkfélékre korlátozódott; ez utóbbiak a sötét, mély vízben rejtőztek, és csobbanásokkal, kavargó vízörvényekkel árulták el jelenlétüket. Négylábú szárazföldi állatok bizonyára nem élhettek meg ebben a feneketlen mocsárban. – És miféle szárazföldi állat bírná ki ezeknek a szörnyű férgeknek a marásait? – kérdezte Gromeko. Szibériai módra férgeknek nevezte a fullánkos vérszopókat. Dél felől friss levegő tört elő, és időnként ütemes zúgást hallottak. – Sima partú, nagy nyitott tó vagy tenger van előttünk – állapította meg Maksejev. Ö hallotta elsőnek a zúgást. – Tenger? – csodálkozott Papocskin. – Hát Plutóniának még tengere is van? – Ha folyói vannak – s ebben nem kételkedhetünk–, akkor ezeknek végül is valamilyen állóvizű medencébe kell torkollniuk. Hiszen a folyók nem folyhatnak a végtelenségbe. – Hát a folyók talán nem tűnhetnek el olyan mocsaras tavakban, mint amelyen most haladunk, vagy nem apadhatnak ki a homoksivatagban? – Tökéletesen igaz! De vízbőség esetén valószínűbb, hogy egy nyílt vízmedence van valahol, és a mocsári növényekkel benőtt tó, amelyen eveztünk, csak előhírnöke ennek a medencének.
26. CSODASZÖRNYEK TENGERE Valamennyiüket érdekelte, hogy vajon mekkora ez a medence, nem vet-e véget Plutónia belsejébe való utazásuknak, mivel vitorlavászon csónakon természetesen nem indulhattak el egy végtelen tengeren.
Röpke óra sem telt belé, s a szinte észrevétlenül hömpölygő, tóvá szélesedett folyó végén kék sáv tűnt fel. A folyó torkolata közel volt. Erősebben nekifeküdtek az evezőnek, és újabb fél óra múlva a tó vagy tenger szélére értek. A folyópartot szegélyező növényzet nem ért a tenger partjáig, hanem széles, csupasz homoksáv választotta el a víztől. A hullámverés nyilván megakadályozta, hogy a növények közvetlenül a parton verjenek gyökeret. Ezen a friss tengeri széltől átjárt fövenysávon táboroztak le éjszakára. Itt még a tolakodó rovarok támadásától sem kellett tartaniuk. Miután kirakodtak, és tüzet raktak, valamennyien a tengerhez szaladtak, hogy meggyőződjenek róla, milyen a vize. Tudni akarták, hogy a tenger véges, sós vizű, zárt medence, vagy pedig csupán nagy tó, amelyen átfolyik a víz. Azonkívül mindnyájan fürödni akartak, mivel a legutóbbi napokban, mióta nagy gyíkféléket vettek észre a folyó vizében, kénytelenek voltak lemondani a fürdésről. Gyorsan levetkőztek a puha homokos parton, és belegázoltak a sekély vízbe, amely igen lassan mélyült, és csak a parttól ötvenlépésnyire ért derékig. Eléggé sós volt, de nem annyira, mint a Föld felszínének óceánjai; a Balti-tenger vizéhez lehetett hasonlítani. Az utasok a fürdéstől felfrissülve, további útjukról kezdtek tárgyalni. A tenger nem volt hatalmas: a látóhatár déli peremén szabad szemmel is észrevehettek a szemközti partot. Jó messzelátón keresztül pedig teljesen világosan látszott a vadon zöldje s néhány magasabb facsoport, itt-ott pedig sötét, lilás tömegek tűntek fel: valószínűleg sziklák, szakadékok. A földfelület homorúsága következtében a mögöttes terület is látszott, bár kevésbé tisztán; ugyanolyan lilás színű volt, és itt-ott magasabb hegycsoportok barázdálták. A terepnek ez a jellege azt a kívánságot ébresztette valamennyiükben, hogy átkeljenek a déli partra. Nem volt lehetetlen vállalkozás: mindössze negyven-ötven kilométernyi út, és csendes időben, könnyű hátszéllel, különösebb kockázat nélkül útra kelhettek. Minthogy a legutóbbi napokban a mocsarak közt és a tavakon a
vadászat nem járt sikerrel, húskészletük kifogyott, és vacsorára csak kását főzhettek. Maksejev és Papocskin azonban elhatározta, hogy halászni fog; fürdés közben nagy halat vettek észre, ezért fogták horgászbotjukat, és a partnak arra a helyére mentek, ahol a folyó kiért az erdő közül, és mélyebb volt. Az úszó azonban sokáig nyugodtan lebegett a víz színén, és a két halász már-már helyet akart változtatni, amikor hirtelen erősen pedzeni kezdte a hal mindkettőjük horgát. Maksejev meghúzta horgát, és nagy halat rántott ki a partra. Papocskin zsákmánya azonban olyan súlyos volt, hogy elszakíthatta a zsinórt. Ezért a zoológus a part felé húzta a horgára akadt halat, hogy azután kézihálóval fogja ki, de hirtelen a víz kavarogni kezdett, a horgászbot erősen megrándult, és egy fekete tömeg elragadta a halat a horoggal együtt; a halász csak nagy pikkelyekkel borított hátát és rövid farkát láthatta. Maksejev, aki azzal foglalatoskodott, hogy zsákmányát levegye a horogról, meghallotta a hangos csobbanást, és felkiáltott: – No, mekkora halat fogott, Szemjon Szemjonovics! Legalább nyolc kiló lehet! – Nyolcszázat is nyom! – válaszolt a zoológus döbbent rémülettel. – Letépte horgomat, és elmenekült. Maksejev odaszaladt, és megmutatta zsákmányát. Igen furcsa állat volt: széles és lapos, akár a félszegúszóhal, testét négyzetcentiméter nagyságú lemezkékből álló durva pikkelyek fedték, farka egyszárnyú volt, mindkét szeme teste egy oldalán helyezkedett el, hátán pedig hosszú tüskék sorakoztak. – Ehető ez a szörny? – kérdezte Maksejev kételkedve. – Természetesen. Félszegúszóhalhoz hasonlít, noha sokban különbözik tőle. Azt hiszem, hogy rája. Általában minden friss hal ehető, csak egyes fajták ikrája, teje vagy a hasüreget borító fekete hártyája mérgező. Ismeretlen fajtájú halat is megehetünk, ha előzőleg kibelezzük – legfeljebb a húsa büdös vagy túlságosan szálkás. – Akkor próbálkozzunk tovább, és fogjunk még. De milyen volt az a nagyhal, amely megszökött ön elől?
– Azt hiszem, nem volt hal, hanem nagy gyíkféle: letépte a halat a horogról, és lenyelte a horoggal és a zsinór egy darabjával együtt. – Á, úgy látszik, ezek a ragadozók itt is tanyáznak! Mi pedig könnyelműen fürödtünk a tengerben. – Bizony óvatosabbnak kell lennünk. Hiszen a jura időszak tengereiben – márpedig ez a tenger nyilván ebből a korból való – óriási Ichthyosaurusok, Plesiosaurusok és egyéb ragadozó gyíkfélék éltek, amelyek egykettőre kettéharaphattak volna bármelyikünket. – Cápák akkor még nem voltak? – De voltak. Ezek a ragadozók jóformán a devon időszak óta ismertek, és óriásira megnőttek. Néhol megtalálták hetven centiméter hosszú fogaikat. Képzelje, mekkora torkuk lehetett! A két halász újra vízbe vetette horgát. Hamarosan egy-egy nagy halat fogtak, amely a jelenlegi kecsegéhez hasonlított. A zsákmányt nyomban megtisztították, és kondérba dobták. Amíg a halászlé főtt, még tucatnyi hasonló halat fogtak. Vacsora után valamennyien a sátor mellett üldögéltek, és pipafüst mellett tárgyalták küszöbönálló tengeri útjukat. A tenger habjai halkan csobogtak a homokos parton, amelyet különféle puha testű állatok kagylói, vázai borítottak; ezek felkeltették a geológus érdeklődését. Amíg társai halásztak, Kastanov egész csomó kagylót gyűjtött. Megállapította, hogy az Ammonitákhoz* .tartoznak. – Oda nézzenek – szakította félbe a beszélgetést Gromeko kiáltása–, mekkora tengeri kígyók! Mintegy százméternyire a parttól egy fej emelkedett a víz tükre fölé, majd másik követte; a fej lapos volt, akár a kígyóé, és kecsesen hajladozó, hosszú nyakon nyugodott. Úgy tetszett, mintha két óriási fekete hattyú úsznék a vízen, amelynek törzse alig emelkedik a víz fölé. – Nem kígyók – mondta Kastanov, aki messzelátón figyelte a két állatot. – Meggyőződésem, hogy ezek bizony Plesiosaurusok, * ame* Az Ammoniták kihalt puha testű állatok, a lábasfejűek egyik rendje. Sok-kamrás, spirálisan csavart vázuk volt. Az állat lágy teste csak az elülső kamrát, a lakókamrát foglalta el, akár csak a ma élő Nautilus. az Ammonitáknak különösen sok neme és faja élt a triász, a jura és a kréta időszakban. A kréta végére teljesen kihaltak * A Plesiosaurusok a jura és a kréta időszakban élt tengeri gyíkok. Hatalmas testüket csu -
lyek a felső jura tengereinek lakói voltak. – Mekkora szörnyek! – jegyezte meg Papocskin, aki szintén meszszelátóval figyelte a két állat mozgását. – Azt hiszem, a nyakuk legalább két méter hosszú. – Vajon hozzánk nem látogatnak el? – kérdezte Gromeko, aki nem felejtette el a gyíkféle ragadozóval való kalandját. – Ki tudja? De azt hiszem, hogy szárazon igen esetlenül mozognak, és kitérhetünk előlük. Mindenesetre azonban töltsük robbanó-golyóra puskáinkat. A tengeri szörnyek azonban nem vágyódtak a szárazföldre. Szaporán alábuktak a vízbe, úgy látszik, halat vettek űzőbe. Amikor lassan úsztak a part mentén, kiszemelték zsákmányukat, majd gyors nyak- és fejmozdulattal megragadták, feldobták a levegőbe, és már a fejénél kapták el, hogy tüskéi és pikkelyei mentén nyeljék le, ne pedig visszájáról. A Plesiosaurusok igen fürgén és kecsesen mozogtak. A kiszemelt áldozat olykor eliramodott, ilyenkor a hatalmas állatok üldözés közben majdnem kiugrottak a vízből, zúgva hasították a hullámokat, és messzire előrenyújtották nyakukat. A Plesiosaurusok halászgatása, amelyet az utasok nagy érdeklődéssel figyeltek, dulakodással ért véget. Mindkét vízi szörny egyszerre ragadta meg ugyanazt a nyilván elég nagy halat, és mindegyik azon igyekezett, hogy kitépje a másik torkából. Az egyiknek sikerült is, és kereket oldott. Társa üldözőbe vette, utolérte, és nyakával átfonta ellenfele nyakát, hogy a hal elengedésére kényszerítse. A két nyak hol erre, hol arra hajlott, a sötét testek egymásra rontottak, a két szörny rövid farka és úszója vadul csapta a vizet, valóságos szökőkutakat lövellt.
pasz bőr borította, hosszú hattyúnyakuk, kicsiny fejük és két pár úszóvá módosult végtagjuk volt. 3-5 méter hosszúra nőttek meg
Végül az egyik Plesiosaurus felbőszülve eleresztette a halat, fogait vetélytársa nyakába vájta, és magával rántotta a mélybe. A víz még sokáig kavargott azon a helyen, ahol a két szörnyeteg alámerült. Egy óra múlva Gromeko és Kastanov, akik partra vetett fadarabokat gyűjtöttek az éjszakai tábortűzhöz, a tenger habjain ringó sötét tömeget vettek észre. A víz a part mentén sodorta, és lassan közeledett; végre megállt, mivel valószínűleg homokzátonyra jutott. A fát a sátorhoz vitték, ahol két társuk már aludt. Majd eloldozták az egyik csónakot, és a sötét tömeg felé indultak. Kiderült, hogy az egyik Plesiosaurus volt: tetemén már nagy madarak lakmároztak; más, kisebb madarak a levegőben keringtek fölöttük – nyilván sorukra vártak, hogy ők is kivegyék részüket a lakomából–, és közben békabrekegéshez hasonló hangokat hallattak. Úgy röpdöstek, mint a denevérek. A két kutató kénytelen volt néhány puskalövéssel elkergetni a madárcsapatot, hogy a tetemhez férkőzhessek. Az állat feje és nyakának felső része csak bőrfoszlányokon csüngött: ellenfele teljesen szétmarcangolta. A dög hasával felfelé fordult, úszólábai kiálltak a vízből. Hasát barnászöld színű, csupasz bőr borította. Lehetetlen volt a Plesiosaurust a partra vonszolni: törzsének hoszsza meghaladta a két métert, farka valamivel kisebb volt, nyaka pedig hosszabb; hátsó úszólábai majdnem másfél méteresek lehettek. A lelőtt madarak a repülő gyíkfélék két neméhez tartoztak: a nagyobbak (Pterodactylusok)* a sasnál is hatalmasabbak voltak, a kisebbek pedig akkorák, mint a jól megnőtt kacsa. Mindegyik „madárnak” óriási feje, fogakkal teli csőre, csupasz törzse volt. Mellső és hátsó végtagjaikat repülőhártya kötötte össze, akár a denevérét. A kisebbik fajtának hosszú farka volt. * A Pterodactylusok vagy repülőgyíkok, a jura és kréta időszakban élt kihalt csúszómászók. Kúp alakú fogakkal teli nagy állkapcsuk, hosszú nyakuk volt, némelyiknek hosszú farka is. Mellső és hátsó végtagjaikra hártya feszült, úgyhogy ezek a gyíkok úgy tudtak repülni, mint a denevé rek. A Pterodactylusok különböző nagyságúak voltak. Némelyik akkora, mint az egér, de akadt olyan is, amely egy méter hosszúra nőtt, kiterjesztett szárnyainak szélessége pedig elérte a hat métert
27. ÁTKELÉS A TENGEREN Másnap az idő igen kedvezett a tengeri úthoz. Az ég majdnem felhőtlen volt, gyenge északi szél fújt, amely lehetővé tette vitorla használatát, de nem vert nagy hullámokat. Indulás előtt gondosan megvizsgálták a csónakokat és a tutajt. Vitorlának a sátrat feszítették ki két csáklya közt, ezek az árbocokat helyettesítették. A piramisra, amelyet Maksejev hordalékfából épített a parton, karót tűztek fehér zászlóval, hogy irányt mutasson visszafelé útjukban. Kissé távolabb a parttól, a bozót szélén, ahová nemigen érhetett a hullámverés, gödröt ástak a homokban, és abba helyezték a gyűjteményeket: kőzeteket, herbáriumokat, állati koponyákat, csontokat és bőröket, hogy ne kelljen felesleges terhet vinniük, amelyben esetleg kárt tehet a nedvesség. A betemetett gödör fölé még egy piramist emeltek hordalékfából, nehogy a bőrök szagára odagyűlő ragadozók feltúrhassák. A gúlához palackot erősítettek. Az expedíció útjának rövid leírását tartalmazta, a jurtától egészen a tenger partjáig. Miután mindezzel végeztek, csónakba ültek, és útnak indultak. Egyenest délnek tartottak, a távolban alig látszó túlsó part felé. Ami kor a tutaj kissé eltávolodott a parttól, a szél kifeszítette a vitorlát, és már gyorsabban haladtak. Amint az utasok elhagyták az északi partot, már helyesebb képet alkothattak maguknak a tenger általános jellegéről. Kétoldalt, a Maksejev-folyó torkolatától keletre és nyugatra, a partot magas zöld növényfal szegélyezte, amelyet néhol hasonló folyók torkolata szakított meg. A piramis, csúcsán a zászlóval, élesen kivált a zöld háttérből. A vadon zöld sávja mögött sem hegy, sem domb nem látszott; a tengerpart vidéke nyilván nagy kiterjedésű, alacsony fekvésű síkság volt, melyet valószínűleg mindenütt erdők vagy mocsarak borítottak. Kétórányi evezés után pihenőt tartottak. Csak a vitorla vitte előre a hajót. A tenger majdnem teljesen csendes volt. A könnyű szellő alig-alig
fodrozta tükrét, amely beljebb teljesen elhagyatott volt. A víz igen mély lehetett, mivel a súllyal megterhelt, 100 méter hosszú zsineg nem ért feneket. Más mérőeszközük pedig nem volt az utasoknak. Rövid pihenés után ismét megragadták az evezőket, és még egy órát eveztek. Most körülbelül a tenger közepén jártak, mert mindkét part egyforma távolinak látszott. Nemsokára kissé élénkebb lett a szél. Gyorsabban haladtak. Már tisztán látszottak a fekete, ibolyaszínű és vöröses szirtek, amelyek lépcsőzetesen emelkedtek a vidék belseje felé. Közvetlenül a part mentén magasodtak, jobbra pedig hátrább húzódtak, és zöld erdő emelkedett a parton; még jobbra ezt a falat magas, vöröses dombok váltották fel, amelyek hol közvetlenül a víz széléig értek, hol pedig keskeny zöld sáv választotta el tőle. Ahogyan közeledtek a parthoz, a tenger mindjobban megélénkült. Óriási, egy méter átmérőjű medúzák jelentek meg, amelyek a hullámok tetején ringatták átlátszó, kocsonyás testüket; amikor pedig abbahagyták az evezést, kisebb-nagyobb halak csapatait vehették észre a vízben. Olykor tengeri pillangók bukkantak fel: szétterpesztették vitorláikat és vörös tapogatóikat hófehér kagylóik felett. Két kilométerre a parttól a tenger lakói még jobban megszaporodtak. Helyenként a vízinövények valóságos úszó szigeteket alkottak, az evezők minduntalan megakadtak puha, zöld szövevényükben, és a növények száraival együtt kicsiny kagylókat, halakat és rovarokat is felhoztak a tenger vizéből. Ledobták rögtönzött mérőónjukat: huszonöt méter mélységet jelzett. Innen már jól látszott a hullámverés fehér csíkja a szirtek lábánál. Mindeddig az áthajózás pompásain sikerült, és vidám csónakkirándulásra hasonlított. De úgy hozta a sors, hogy az utasoknak izgalmas perceket is ki kellett állniuk. Körülbelül egy kilométernyire a parttól Plesiosaurus feje bukkant ki hirtelen a vízből: alig harminc méterre lehetett tőlük. A szörny feje kecsesen táncolt hosszú nyakán, és lassan közeledve nézegette az embereket, akiket csónakjaikkal együtt nyilván valamilyen sosem látott, nagy állatnak tartott. A robbanógolyóra töltött puskák készenlétben voltak. Amikor a
Plesiosaurus közel ért, két lövés dördült. Mindkét golyó célba talált: a karcsú nyak megremegett, vér zúdult a félig nyitott szájból, a szörny feje tehetetlenül alákókadt szétzúzott nyafkán. Az állat hevesen csapkodni kezdett: akkora hullámokat korbácsolt, hogy a hajósok kénytelenek voltak sietve odábbállni, nehogy elsüllyedjenek. Megfeszített erővel eveztek a part felé. Hirtelen sötét tömeg suhant el mellettük; két hullámsort hasított, akár égy tengeralattjáró. Zöldesbarna hát emelkedett ki a vízből és egy óriási hosszú fej, amely krokodil fejéhez hasonlított. A szörny félig kinyitotta hegyes fogakkal teli száját, és a haldokló Plesiosaurushoz sietett, mely könnyű zsákmánynak látszott. – Ez valószínűleg Ichthyosaurus! – kiáltotta Kastanov, aki szemmel tartotta a szörnyű gyíkot. – Bizony, ez a fenevad rosszabb a másiknál! – jegyezte meg Maksejev. – Könnyűszerrel elkaphatja és kettéharaphatja az embert. – Ráadásul nehéz észrevenni és eltalálni a vízben – fűzte hozzá Gromeko. A part már nem volt messze; útközben a kutatók még láthatták, amint egy fiatal Ichthyosaurus halra vadászik. A hal menekülés közben ki-kiugrott a vízből, éppen úgy, ahogyan a fenékjáró, a küllő, a piros szárnyú ponty szökik fel, ha falánk csuka üldözi; az Ichthyosaurus torka különben is nagyon hasonlított a csukáéhoz. Az utasok elkerülték a csupasz sziklák tövénél rejtőző víz alatti szirteket, és a zöld erdővel szegélyezett alacsony part felé eveztek, ahol táborozásra alkalmas, sík, homokos part látszott. A part mentén azonban olyan sekély volt a tenger, hogy ki kellett szállniuk, és gya logszerrel vontatták a csónakokat és a tutajt. Az átkelés mintegy hat óráig tartott, délfelé járt az idő, és az ebéd és a pihenő után még bebarangolhatták a környéket. A tutajt és a csónakokat partra húzták, sátrat vertek, és hozzáláttak az ebédfőzéshez. Ekkor jöttek rá, hogy édesvízkészletük fogytán van. – Igen elővigyázatlanul cselekedtünk – mondta Papocskin. – Ki tudja, van-e édesvíz ezen a parton? Néhány napra elegendő ivóvizet kellett volna magunkkal hoznunk.
– Ha nem találunk vizet, vissza kell térnünk a tenger túlsó partjára, pedig itt még jóformán semmit sem láttunk – jelentette ki Gromeko. – Azt hiszem, feleslegesen aggódnak – nyugtatta meg társait Kastanov. – Ha ezen a parton egyáltalán nem volna növényzet, természetesen hoztunk volna édesvizet; a part sivatagos jellege vezetett volna erre a gondolatra. – Bizonyos vagyok benne, hogy patakot vagy forrást találunk a közelben – mondta Maksejev –, mivel ez a dús növényzet nem táplálkozhat sós vízből. Ebéd és pihenő után a zoológus és a botanikus az erdőbe indult vízért, Kastanov és Maksejev pedig elhatározták, hogy megvizsgálják a táborhelyüktől keletre eső parti szirteket. Valamennyien robbanógolyóra töltött puskát vittek magukkal: hátha szárazföldi gyíkfélékkel vagy valamilyen más ragadozóval akadnak össze. Tábornokot egy fához kötözték a sátor mellett, kissé távolabb pedig nagy tüzet raktak, hogy elriasszák a hívatlan vendégeket.
28. MAKSEJEV MILLIÓI ÉS MILLIÁRDJAI A legközelebbi szirtek majdnem feketék voltak. Felületüket vörös és sárga foltok, erek tarkították. Kiderült, hogy vasérctartalmúak: tiszta mágnesvasércből valók. Minden kalapácsütés nyomán előbukkant az érc, és csak itt-ott vettek észre más sötét meddő kőzetet, közbetelepülésként. – Micsoda kincs hever itt parlagon! – kiáltotta Maksejev, amikor megszemléltek több parti szirtet, és mindenütt ércre bukkantak, amelynek csak felülete volt kissé oxidált. – Igen, itt olyan bányát lehetne létesíteni, amely a Föld felszínén lakó egész emberiség ércszükségletét kielégítené – jegyezte meg Kastanov. – Előbb természetesen vasútvonalat kellene építeni Plutónián és a Nansen-földön keresztül, és óriási jégtörőket kellene beállítani a Beaufort-tengeren. – Ez a jövő feladata, de valószínűleg nincs túlságosan messze!
Amikor odafont kiapadnak a vasérckészletek, még nehezebb vállalkozások is előnyösek és szükségesek lesznek az emberiség számára. Körülbelül egy kilométernyire a szirtek kezdetétől kénytelenek voltak abbahagyni a part vizsgálatát, mivel a tenger hullámai a függőleges sziklák lábához csapódtak, és még keskeny ösvényt sem hagytak, ahol szabadon járhattak volna. – Csónakból kell megvizsgálnunk a távolabbi partot, csendes időben – jegyezte meg Maksejev. – Addig pedig próbáljunk meg felmászni az egyik hasadékban, amely mellett elhaladtunk! – javasolta Kastanov. Visszamentek egy keveset, majd bebújtak a legelső hasadékba, amely a vasércbe vájódott. Száját óriási érctömbök torlaszoltak el, amelyeken csak nagy üggyel-bajjal tudtak átmászni. E tornagyakorlat közben Maksejev egyszerre csak megtorpant. – Nézzék csak, mi ez?! – kiáltotta, és egy öt-hat centiméter vastag, csillogó, élénksárga ércre mutatott, amely átszelte az óriási mágnesvasérctömböt. – Fogadok bármibe, hogy színarany! – Teljesen igaza van! – válaszolt Kastanov. – Termésarany, mégpedig elég magas finomsági fokú. – Micsoda kincs hever itt! – kiáltott fel a volt aranyásó. – Sok aranylelőhelyet láttam Kaliforniában és Alaszkában, de ilyen színarany telért még sehol sem láttam, sőt nem is hallottam ilyesféléről. – Én sem olvastam hasonló telérről a leírásokban – erősítette meg Kastanov. – De hiszen csak az érctömzsön vonul át, nem pedig a sziklán, és végeredményben csupán néhány tucat kilogrammot nyomhat. – Ha aranytelér van az érctömzsben, akkor miért nem folytatódhat a mellékkőzetben is. – Természetesen átkutatjuk a szirtet, de meglehet, hogy a telér teljesen hozzáférhetetlen helyen bukkan ki a felszínre, és úgy nézhetünk majd rá, mint róka a szőlőre. „Savanyú a szőlő!” – Nincs olyan szikla, amelyhez dinamittal vagy csákánnyal ne lehetne hozzáférni! – kiáltott fel Maksejev lelkesen. – Csak találjuk meg! – Azt hiszem, hogy a lelet csak elméleti szempontból érdekelhet
bennünket, hiszen tutajunkon nemhogy egy tonna, de még száz kilogramm aranyat sem vihetünk magunkkal. – Sebaj! Elviszünk, amennyit tudunk, azután pedig külön expedíciót indítunk ide az aranyért. A két kutató megvizsgálta a hasadék szájában az érctömzs fölött magasló szirteket, és meggyőződött róla, hogy nem látszik bennük arany. Ezután felfelé indultak a hasadékban, amely feljebb kissé szélesebb lett. Oldalai függőlegesen emelkedtek, alját omladék és apró törmelék borította. A hasadék két oldalában csak mágnesvasérc látszott, de az omladék közt Kastanov más kőzeteket is észrevett. – No, ez is arany! – mondta Maksejev, miután vagy ötven lépést ment fölfelé a hasadékban. Egy ércdarabot emelt magasra, amelyben kicsiny aranypikkelyek voltak. Mintegy kétszáz lépésre a nyílástól a hasadék alja emelkedni kezdett, 'majd lépcsőzetessé változott. Miután az első fokokra felhágtak, egy teljesen függőleges, négy méter magas szikla állta útjukat. Lehetetlen volt rá felkapaszkodni. Maksejev elkeseredett arcot vágott. Kalapácsával a függőleges falra sújtott, és felkiáltott: – Tovább nincs út, füstbe mentek az aranytelérhez fűzött reményeink! – Bizony más hasadékot kell keresnünk. – Hát ez meg mi! – mérgelődött Maksejev. – Ez a szikla ahelyett, hogy aranyat adna nekünk, egyetlen kalapácsomat is el akarja venni. Kiáltásának az volt az oka, hogy a kalapács valósággal odatapadt a falhoz, és az aranyásó hiába próbálta letépni. Eközben Kastanov, aki a lépcső melletti kőzetet vizsgálta, háttal fordult a sziklához; hátán puskája lógott. Hirtelen érezte, hogy egy hatalmas erő húzza magához. Puskája a falhoz csattant, és a geológus nem bírt elszakadni a faltól. Nyomban rájött, mi történt. – Milyen erős ennek az ércnek a mágnesessége! – kiáltott fel. -Magához vonzotta az ön kalapácsát és az én puskámat! – De hogyan szabadítjuk ki őket? Csak nem hagyhatunk itt ilyen
nélkülözhetetlen tárgyakat, sikertelen kirándulásunk örök emlékezetére? Kastanov kibújt a szíjból, puskája pedig továbbra is szorosan a sziklafalhoz tapadt. Eközben Maksejev mindkét kezével megragadta kalapácsát, teljes erejéből megrántotta, és letépte a falról. Majd mindketten megfogták a puskát, és egyesült erővel leválasztották a szikláról. – Nincs mit tennünk, forduljunk vissza! – ajánlotta Kastanov. – Merő kínlódás ez, vasholmijaink miatt. – Várjon csak, kitaláltam valamit, hogy feljebb kapaszkodhassunk. Puskáinkat itt hagyjuk: ebben a csupasz hasadékban úgysem lehet vad. – No és aztán? – Aztán – nézzen csak ide! Maksejev a hasadék alján heverő kavicsból elég nagy szögletes ércdarabokat szedett fel, és sima lapjukkal a szikla függőleges falára illesztette; nyomban odatapadtak, és erősen tartottak. Az odatapadt darabkák lépcsőt alkottak, amelyen némi kockázattal felmászhattak. – Csodálom leleményességét – mondta Kastanov. – ön igazi aranyásó, aki minden nehéz helyzetből becsülettel kivágja magát. – Köszönöm a bókot! Kalapácsom sugallta ezt az ötletet. Amikor a falon meredezett, én pedig ránehezedtem a nyelére, és nem tudtam megmozdítani, akkor támadt a gondolatom: pompás lépcsőfok ez – a többi aztán magától értetődik. A két geológus lerakta puskáját, töltény táskáját, a szakadék alján összegyűjtött ércmintákkal teli tarisznyáját, és mászni kezdett fölfelé. Elöl Maksejev haladt, és tovább rakosgatta a lépcsőt az ércdarabokból, amelyeket alulról társa adogatott. Öt perc múlva mindketten fönt voltak. A hasadék ugyanolyan volt, mint lejjebb: függőleges falak, odalent sziklafokok lépcsője, mindenütt tiszta mágnesvasérc. Miután még kétszáz lépést másztak fölfelé, a hasadék alján ökörfej nagyságú, élénksárga tömböt pillantottak meg: színarany volt. – Nos, aranyásó barátom, vigye ezt a darabkát táborunkba! – nevetett Kastanov.
– Bizony jókora apróság – válaszolt Maksejev, és belerúgott az aranytömbbe, de az meg sem mozdult. – Azt hiszem, ez az apróság megvan nyolcvan kilogramm, és mintegy százezer rubel az értéke. Nyilván közel van az aranytelér! Mindketten felemelték a fejüket, és figyelmesen vizsgálni kezdték a hasadék függőleges oldalait. Csakhamar jobbra, mintegy négy méter magasan, keresztben haladó sárga aranytelért pillantottak meg a sötét mágnesvasércben; néhol fél méter vastagra duzzadt, másutt elvékonyodott, és telérszálak ágaztak ki belőle, fölfelé és lefelé. – Milliók, milliók hevernek a lábunk előtt! – sóhajtott Maksejev, és végighordozta tekintetét a teléren. – Sok tízezer tonna arany fekszik itt, a szemünk előtt! – Ön túlságosan lelkesedik az aranyért – jegyezte meg Kastanov. – Érhet ez a telér akár tízmilliókat, de mégiscsak telér! Körülötte azonban egész vasérchegy tornyosul, sok milliárd tonna, amely több milliárd rubelt ér. – Csakhogy valószínűleg ez a telér sem egyetlen; lehetséges, hogy egész hegyek vannak itt aranyból, és akkor ezek a telepek szintén mil liárdokat érnek. – Ha ekkora aranytömegeket termelnénk ki, az arany piaci ára gyorsan csökkenne. Azért ilyen drága, mert kevés van belőle a természetben. Az arany sokkal kevésbé fontos az emberiség életében, mint a vas, amely nélkülözhetetlen a modern technika számára. Ne használjanak aranypénzt meg hiú arany ékszereket – és akkor az arany iránti kereslet igen csekélyre apad. – Ön túlbecsüli a vas szerepét – ellenkezett Maksejev. – Ha sok arany lenne, akkor sok más fémet helyettesíthetne, különösképp rézzel, cinkkel, ónnal ötvözve. A technikában igen keresettek a szilárd, nem oxidálódó férnek és ötvözetek. Olcsó aranyból huzalt és sok mást készíthetnének, amire jelenleg kényszerűségből rezet és rézötvözeteket használnak. – Mégis, itt vitathatatlanul óriási vaskészletek és aránylag csekély, problematikus aranykészletek vannak. – No, jól van, tartsa meg magának a vasat, nekem pedig engedje át
az aranyat, amikor visszatérünk ide, hogy kitermeljük – nevetett Maksejev. – A vasércet is átengedhetem önnek, hadd legyen ez a sok millió vagy milliárd az ön zsákmánya! – válaszolta hasonló tréfával Kastanov. A két kutató visszatért a tengerpartra, miközben néhány hasonló repedést megvizsgált. Mindegyik fala vasérc volt, helyenként aranytartalmú erecskék és meddő rétegek barázdálták. De akkora arany-telért, mint az első hasadékban, sehol sem láttak, így Maksejev kénytelen volt elismerni, hogy a vasérc sokkal nagyobb kincs, mint az, amelyet az arany adna. A két geológus a milliókat és milliárdokat érő ércmintáival megrakodva, végül a sátorhoz ért. Elmesélték bámulatos kalandjukat társaiknak, akik valamivel korábban tértek vissza.
29. ZSURLÓK ERDEJE A homokos-kavicsos tengerpartot sűrű növényzet határolta a szárazföld felől; óriási zsurlófélék sorakoztak egymás mellett, amelyek nyolc-kilenc méter magasra is megnőttek. Zöld ágaik alacsonyan a föld fölött kezdődtek, úgyhogy csak hason csúszva vagy erősen lehajolva lehetett átbújni alattuk. A zsurlók közt különböző fajtájú, famagasságúra nőtt páfrányok zöldelltek. Egyszóval ember számára jóformán járhatatlan rengeteg volt itt. Papocskin és Gromeko elindult, hogy ösvényt vagy természetes rést keressen a bozótban. Végül is egy keskeny, kiszáradt mederre bukkantak, amely a szirtek és az erdő határvonalán húzódott. A tengertől nem messze a meder kettévált: bal ága a sziklák és az erdő között haladt tovább, a jobb pedig a vadon belsejébe kanyarodott. A növényzet erre kissé megváltozott: zsurlókon és páfrányokon kívül szágók és más pálmák is akadtak, amelyek több méterrel a zsurlók fölé emelkedtek. Az erdő talaját alacsony fű borította, amely olyan kemény volt, akár a sörte. Gromeko minduntalan növények neveit ismételgette, és egyre jobban tűzbe jött.
– Tudja-e – kiáltott fel végül –, hogy melyik földtörténeti időszakban vagyunk most? – Csak nem a kőszén időszakban? – bökte ki a zoológus, aki egyelőre még nem ejtett zsákmányt az erdőben, csak összevissza szúrta kezét a szúrós fűben. – Ugyan hová gondol! Hát vajon a kőszén időszakban éltek-e Ichthyo- és Plesiosaurusok? A geológusok már tájékoztattak erről a dologról. Nem, barátom, mi most a jura időszakban vagyunk. Nézze csak azt a jura időszakra oly jellemző páfrányt, vagy ezt a sudár gingkofácskát! Ezt a kemény szálú füvet pedig először az irkutszki kormányzóságban, az Angara partján levő jura időszaki lerakódásokban találták meg, és Csekanovszkij geológusról nevezték el, aki felfedezte! – Hát ez nagyszerű! De nem érdemelte meg a nevét! Még a. mi csalánunknál is hitványabb, és talán csak valamilyen kemény torkú gyík tudja lenyelni. – Ne fessük az ördögöt a falra! – szakította félbe mérgesen útitársát Gromeko. – Pillantson csak erre a parányi nyomocskára: ez már inkább az ön szakmája. Megállt a meder közepén, és ujjával a földre mutatott. Az apró szemű homokban óriási lábak mély nyomai látszottak; három ujjról tanúskodtak, amelyek tompa karomban végződtek; mindegyik nyom harminc centiméternél is hosszabb volt. – Micsoda szörnyeteg járhatott itt! – kiáltotta a geológus, és hangja kissé remegett. – Természetesen gyíkféle! De érdekes volna tudni: növényevő-e vagy ragadozó? Utóbbi esetben nem lesz kellemes, ha találkozunk vele. Papocskin figyelmesen megvizsgálta a homokban látszó nyomokat. A nyomok eltűntek ott, ahol a homokot kavics váltotta fel. – Különös, hogy mindegyik nyom egyforma nagyságú – mondta Gromeko. – A mellső lábak mindig kisebbek a hátsóknál, amennyire én tudom. De mi ez a csík a jobb és a bal láb nyoma között? Feltehető, hogy az állat óriási gerendát hurcolt maga után. Papocskin nevetett. – Ez a gyík farkának 'nyoma. Ha összehasonlítjuk méreteit lábai-
nak nyomaival, megállapíthatjuk, hogy egyforma nagyok. Ebből arra következtetek, hogy az állat csak hátsó lábain sétált, és farkára támaszkodott. – Hát ismernek ilyen kétlábú gyíkféléket? – Hogyne, mégpedig éppen a jura időszakból, illetve az alsó kréta és a jura határáról. Ilyen például az Iguanodon, amely óriási kenguruhoz hasonlított: hatalmas hátsó és kicsiny mellső lába volt. – És mivel táplálkozott? – Fogának alakja után ítélve, növényekkel. Ha ez a nyom valóban Iguanodoné, akkor nincs mitől félnünk, noha ez az állat a jura időszakban öt-tíz méter hosszúra is megnőtt. – No, ez pompás! – sóhajtott a botanikus. – Még mindig emlékszem arra az undorító gyíkra, amely lakmározni akart belőlem és Maksejevből a folyón. A meder elágazásánál úgy határoztak, hogy a jobb ágat követik, amely a szirt lába felé tartott. Itt ugyanis inkább találhattak forrást, márpedig ez volt kirándulásuk fő célja. Valóban, amint felfelé haladtak, a talaj egyre nedvesebb, a meder környékén pedig az apró növényzet egyre dúsabb és változatosabb lett. Hamarosan víz csillant meg a mederben, a növények levelei alatt – Megmenekültünk! – kiáltott fel Papocskin. – A forrás közel van táborhelyünkhöz. – De talán sós a vize? – kötődött Gromeko. – Kóstolja meg! Külsőre édes. – Hogyan különbözteti meg külsőre az édes és a sós vizet? Nem értem. – Botanikus létére nem tudja, hogy milyen növények teremnek sós víz körül! – Először: itt most a jura időszakban vagyunk, azt pedig még nem tudjuk, hogy ebben az időszakban milyen növények nőttek sós víz környékén. Másodszor: ön azt mondta, hogy a vizet külsejéről különbözteti meg, nem pedig a környező növények alapján. – Helytelenül fejeztem ki magam, így kellett volna mondanom: a meder külsejéről. Ha a forrás sós volna, az egész medret sólerakódá-
sok borítanák. Papocskin és Gromeko e beszélgetés közepette gyorsan haladt fölfelé a mederben. Az hamarosan keskeny hasadékká szűkült, s magas szirtek közé vájódott. Felfedeztek egy édesvizű csermelyt, amely fokozatosan eltűnt a homokban. Ez utóbbiban temérdek kisebb-nagyobb gyíkféle nyoma látszott; az állatok nyilván inni jártak ide. – Milyen sokan lehetnek! – kiáltott Gromeko. – Meglátja, mindjárt egy ilyen kétlábú csodalénybe ütközünk. A két vadász, miután szomját oltotta, töltött puskával a kézben, óvatosan haladt tovább az ér mentén. A hasadék hamarosan kiszélesedett, és völgykatlanná változott, amelyet majdnem függőleges sötétvörös sziklák szegélyeztek. A sziklák szépen árnyékolták a tövükben növő bokrok és fák zöldjét. A katlan alján, zöld rét közepén kicsiny tó csillogott; a tó fenekén nyilván források fakadtak. A réten keresztül széles, jól kitaposott csapás vezetett a tóhoz. Feneke a kristálytiszta vízen keresztül is alig-alig látszott. A kutatók megtöltötték a magukkal hozott bádogedényeket, majd a völgykatlan bokrai közé rejtőztek, hogy megvárják, hátha állat jön a vízhez. Múltak a percek, de nem jelent meg élőlény. Csak néhány szitakötő szálldosott a katlan fölött: még nagyobbak voltak, mint azok, amelyeket a Maksejev-folyó mentén láttak. Papocskin figyelemmel kísérte őket, és hirtelen puskájához kapott. – Mi az, csak nem a szitakötők közé röpíti a robbanógolyót? – kérdezte Gromeko nevetve. – Halkabban! Oda nézzen, a sziklára! – súgta a zoológus, és a katlan szája fölött emelkedő szirtekre mutatott. Egy kicsiny tisztáson kis termetű gyík állt hátsó lábain, hosszú és vastag farkára támaszkodva. Kengurura hasonlított, de sötétzöld színű volt, barna foltokkal, feje pedig lecsüngő, ormányszerű felsőajkával tapírfejre emlékeztetett. – Valószínűleg Iguanodon! – suttogta Papocskin. – Kár, hogy nem kenguru – jegyezte meg a botanikus. – A kengurut elfogyaszthattuk volna vacsorára, gyíkra pedig csak nem fanyalodunk.
– Kedves barátom, ne feledje, hogy a jura időszakban nem találhatunk madarakat vagy emlősöket. Ha nem akarunk éhen halni, kénytelenek vagyunk beérni a gyíkfélék húsával. Botanikai buzgalma ellenére ön még mindig nem talált ehető gyökereiket, gyümölcsöket vagy füveket. Csak nem rágcsálhatjuk a zsurlókat vagy ezt az átkozott Csekanovszkij-féle füvet! – Hát a hal? Hiszen a tengerben halak élnek. – A halat megeszi, a növényevő gyík húsától pedig fél? Ez pusztán előítélet, amelyet félre kell tenni ebben a föld alatti országban. A lövés eldördült. Az állat ugrott egyet, majd esetlenül lerogyott a tisztás füvére. Amikor abbahagyta vergődését, a két vadász előbújt leshelyéről, és odament hozzá. A fiatal gyík embernél magasabb volt. Otromba teste vastag, hoszszú hátsó lábain és vaskos, végén hirtelen keskenyedő farkán nyugodott; mellső lábai rövidek és vékonyak voltak, öt-öt ujjal, amelyek nagy, hegyes karmokban végződtek; hátsó lábain három-három ujj volt, végükön nagy, de tompa karmok. Egész testalkata arra vallott, hogy az állat szívesebben van függőleges helyzetben, mint vízszintesben, mert utóbbi esetben fara jóval a mellső része fölé emelkedik. Nagy feje lecsüngő, húsos ajkával és apró szemecskéivel eléggé viszszataszítóan festett. Teste teljesen csupasz volt, akár a békáé, bőre pedig tapintásra éppolyan síkos és hideg. – Szemre nem valami étvágygerjesztő! – kiáltott fel Gromeko, miközben csizmájával az állat vastag combját bökdöste. – Olyan, mint valami óriási béka! – Ha a franciák kedvenc étele a béka-becsináltleves, akkor mi, orosz utazók miért ne kóstolnánk meg az Iguanodon-bélszínt? De előbb írjuk le az állatot, azután majd feldaraboljuk. Megmérték, leírták és lefényképezték a gyíkot, majd levágták húsos hátsó lábait, amelyek egyenként majdnem tizenhat kilogrammot nyomtak, azután pedig hússal és vízzel megrakodva visszafelé indultak a táborba. A gyík húsa, amelyet szeletekre vágva, serpenyőben sütöttek meg, olyan ízletes és gyenge volt, hogy Gromeko is jó étvággyal falatozott
belőle, noha irtózott mindenféle csúszómászótól és kétéltűtől. Vacsoránál további útjuk tervét tárgyalták. Tutajukkal, amely mind ez ideig kitűnő szolgálatot tett, nyilván nem haladhattak tovább, hacsak délről nem torkollott folyó a tengerbe, melyen felevezhettek. Elsősorban ilyen folyó torkolatát kellett keresniük. Keresés közben átkutathatják a partvidéket, és a táj jellegétől függően dönthetnek további útirányukról, ha történetesen sehol sincs folyó. Akkor gyalog kellene folytatni útjukat, és ez természetesen alaposan korlátozná lehetőségeiket.
30. RAGADOZÓ ÉS NÖVÉNYEVŐ ŐSGYÍKOK Másnap elég erős szél kerekedett, és nagy hullámokat korbácsolt a tengeren. A hullámverés olyan erős volt, hogy még a sátorig is felcsapott a vízpermet. Ilyen időben lehetetlen volt rozoga járműveiken vízre szállniuk. Az utazók ezért úgy határoztak, hogy négyesben kirándulást tesznek az ismeretlen vidék belsejébe, az erdőt átszelő patakmederben. Mivel nem számítottak arra, hogy a tengeri gyíkok megtámadják az üres sátrat, csak Tábornokot hagyták mellette. De nem kötötték meg, hogy veszély esetén elrejtőzhessen a sűrűben. A meder kettéágazásán túl, a bal ág mentén, amelyen a két vadász haladt, mindkét oldalt folytatódott a zsurlók és páfrányok erdeje. A vadonban csak itt-ott kígyózott egy-egy keskeny csapás, amelyet valószínűleg kicsiny állatok tapostak. A fák csúcsai fölött óriási szitakötők és hatalmas rovarok szálldostak; olykor kisebb Pterodactylusok suhantak el, rovarokat üldözve. A vadon azonban teljesen kihaltnak, lakatlannak látszott: nem hallatszott sem madarak éneke, sem pedig neszezés, amely oly gyakori volt a Maksejev-folyó partjai mentén elterülő erdőségekben. Csak egyszer vett észre az élen haladó Gromeko a keskeny csapáson egy kisebb kutya nagyságú, sötétszőrű állatot, de olyan gyorsan eltűnt, hogy a botanikus még célba sem vehette. Be kellett érniük a rovarokra való vadászással. Papocskin harmincöt centiméter
széles pillangót fogott, amely egy pálmavirágon üldögélt, valamint néhány öklömnyi bogarat; ezek marása és karmolása fájdalmas volt. Végre az erdő szélére értek. Tágas tisztás tárult elébük, amelyet szintén kemény szálú fű borított, itt-ott pedig – ahol a talaj nedves volt – korpafűfélék, mohák és kicsiny, kúszó páfránybokrok nőttek rajta. Délen a tisztás kopár, sötétvörös hegyláncba ütközött, amely mintegy kétszáz méter magas volt, és mély hasadék szelte ketté; valószínűleg innen eredt a víz, amely ingoványossá tette a tisztást, és amelyet esőzések idején a meder a tengerbe vezetett. A tisztás több mint egy kilométer hosszú és száz-kétszáz méter széles volt. A geológusokat a hegy hasadéka csábította, és arra indultak. Hamarosan azonban észrevették, hogy a tisztás északi peremén, a kiugró erdőszél mögött kis gyíkcsorda legel. Az egyik közülük hátsó lábán állt, és vastag ajkával a pálmák leveleit, a zsurlók és páfrányok fiatal, zsenge hajtásait tépdeste. A többi pedig, csupa fiatal állat, a füvet harapdálta; közben mulatságosan csóválták fejük fölé emelt vaskos farkukat. Olykor hancúrozni kezdtek, és egymást kergették hol négy, hol két lábon, s közben esetlenül ugráltak. A vadászok nem szalaszthatták el a kedvező alkalmat, hogy le ne fényképezzék a legelő és játszó Iguanodonokat. Gyorsan visszafordultak az erdőszél felé, és a nyájhoz lopakodtak. Sikerült közelébe férkőzniük, és egy felvételt is csináltak. Ekkor azonban az Iguanodonok hirtelen megriadtak: a felnőtt állatok abbahagyták a legelést, felfigyeltek, majd éles, süvöltő hangot hallattak. A kölykök ebkor hátsó lábukra álltak, és esetlenül szüleikhez szaladtak, ezek pedig nyomban gyűrűt fontak körülöttük, és hátukat fordították kifelé. A második és harmadik fénykép az Iguanodonok riadalmát örökítette meg, ami nem volt ok nélküli. A tisztás túlsó végéből, az erdőszélről több méteres, óriási ugrásokkal hatalmas állat közeledett. A vadászok eleinte szintén Iguanodonnak vélték. Ugyanakkora volt, és szintén csak hátsó lábain szaladt; amikor azonban közelebb ért, észre lehetett venni, hogy teste karcsúbb, mozgása pedig összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint a növényevő gyíko-
ké. A hatalmas vad az Iguanodonok gyűrűjéhez vágtatott, majd megtorpant, és hangosan sziszegett. Ellenfelei elnyújtott, panaszos füttyel válaszoltak. A ragadozó ekkor rövid ugrásokkal körbefutott a gyíkok körül, de mindenütt felemelt faruk és fenyegetően lóbálózó, súlyos farkuk meredt feléje. A gyíkfélék farkának vagy vaskos hátsó lábainak csapása bizonyára szörnyű erejű volt. A ragadozó látta, hogy nem képes betörni a körbe, az Iguanodonkölykök közé. Ezért hirtelen óriási ugrással átlendült a gyíkok feje fölött, és a kör közepén nyüzsgő, egymáshoz simuló fiatal Iguanodonokra rontott. A gyáva növényevők szanaszét rebbentek, menekültek az ellenség elől, ez pedig megragadta az egyik kölyköt, és nyomban átharapta a torkát. A kutatók a támadás mozzanatait is lefényképezték. Majd két lövés dördült, és a ragadozó elterült áldozata mellett. Amikor már nem mozgott többé, a vadászok odamentek, és szemügyre vették a nagy csúszómászóknak ezt az újabb példányát. Valóban hasonlított az Iguanodonokhoz: szintén hosszú hátsó lába és vastag farka volt, amelyre támaszkodott. A ragadozó mellső lábai igen rövidek voltak, és négy, hegyes karmú ujjban végződtek. Rövid nyakán kicsiny fej nyugodott, óriási szájában éles fogak sorakoztak, orra tövén pedig rövid, lapos szarv dudorodott, amely inkább ékesség volt, mint támadófegyver. Szeme fölött két kisebb szarv emelkedett, tarkójától pedig apró, de éles tüskék sora húzódott végig hátán és farkán. Csupasz, ráncos bőre szürkészöld színű volt. Az állat öt méter hosszú lehetett, és kétségtelenül hatalmas ereje volt, ügyességéről és bátorságáról pedig az Iguanodon-csorda elleni támadásából ítélhettek. Kastanov megvizsgálta az elejtett gyíkot, és megállapította, hogy bizonyára Ceratosaurus, és a Dinosaurusoknak ugyanabból a rendjéből való, amelybe az Iguanodonok és a földtörténeti középkor, a mezozoikum egyéb szárazföldi gyíkféléi is tartoztak. – Remélem, ezt az undorító gyíkot nőm esszük meg! – mondta Gromeko, amikor befejezték az állat mérését és leírását. – Miért ne? Ha nem volna más hús, ezzel is be kellene érnünk –
felelte Maksejev. – De az Iguanodont felhasználhatjuk, hiszen a ragadozó csak a torkát harapta át. – Csakhogy jól el kell rejteni. Másként a Pterodactylusok egyetlen falatot sem hagynak belőle. Nézzék, már megszimatolták. Valóban, már repülő gyíkok keringtek a tisztás fölött, és rekedt, brekegő, vijjogó hangjukat hallatták. Ezért a vadászok levágták a fiatal Iguanodon hátsó lábait, és elrejtették a sűrűben. Majd a szakadék felé vették útjukat a tisztáson keresztül, amely a csata és a lövöldözés után teljesen néptelen lett.
31. A PTERODACTYLUSOK TANYÁJA A hasadék szája széles volt, alján pedig patak kígyózott, amelyet páfránycsoportok szegélyeztek. A meredek lejtőket nem borította növényzet: csupaszok, sziklásak voltak, vöröses, fekete vagy sárga színűek. Kastanov és Maksejev a sziklához sietett. Gromeko új növények keresésével foglalkozott a patakparton, Papocskin pedig óriási pillangókra vadászott. Az első szikla sötétvörös színű volt. Kastanov arra számított, hogy vasércet talál benne. Amikor azonban leütött egy darabkát, és nagyítója alatt megvizsgálta, fejét csóválva mondta: – Ez megint valami új! Néhány kőzetdarabka, amelyet másutt vert le kalapácsával, ugyanolyan jellegű volt. A kemény és sima sziklafalból lehetetlen volt nagyobb mintát fejteni. Ekkor a két geológus egyesült erővel nekilátott, hogy széttörjön egy ugyanolyan kőzetből álló tömböt, amely a szikla lábánál feküdt. A tömb végre megrepedt, és két részre hullott; belsejében fehér fém erek és fészkek csillogtak. Kastanov lehajolt, és csodálkozva kiáltotta: – Termésezüst! – Újabb milliós kincs! – mosolygott Maksejev. A színarany telér után, amelynek jelentőségét a tudós professzor olyan lesújtó bírálattal illette, Maksejev kissé lenézte a csodálatos or-
szág ásványkincseit. A két geológus továbbhaladt a szirt alatt. A sötétvörös színt hamarosan fekete váltotta fel, sárga és vörös foltokkal és erekkel. Itt ismét tiszta mágnesvasércre bukkantak. Kissé távolabb horpadásokkal, törésekkel barázdált, élénksárga és zöldessárga szirtek következtek. Kastanov oxidált ólomércekre ismert bennük. Mélyükben tiszta ólomérc rejtőzhetett. Még feljebb, a szakadék lejtőjén nagy szirt magaslott, amely sötétzöld színével keltett figyelmet; messziről úgy tetszett, hogy moha vagy zuzmó borítja. A kalapács csengve lepattant róla, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült kicsiny darabkákat leütni belőle. A lelet még csak fokozta Kastanov álmélkodását. – Termésréz, nagy tömegben, felülete oxidált – állapította meg. – Micsoda kincsek rejlenek errefelé! – kiáltott Maksejev. – Amilyen ásványt csak kívánsz, máris itt terem. Általános kohászati üzemet lehetne létesíteni itt! – Bizony, amikor bolygónk külső felszínén már nem lesz elég érc az emberiség növekvő szükségleteire, az ember kénytelen-kelletlen lebocsátkozik majd ide, a szükséges fémért. Akkor aztán nem törődik jéggel, köddel, hóviharral. – Vagy pedig alagúttárnát fúrnak a földkérgen keresztül, hogy legrövidebb úton hozzáférjenek ezekhez az óriási készletekhez! – tréfált Maksejev. Ekkor hirtelen nagy árnyék suhant el sebesen az ásványkincsek szemlélésébe merült geológusok fölött, és Gromeko kiáltása harsant: – Vigyázzanak: szárnyas gyíkféle közeledik! Mindketten megragadták puskájukat, és felemelték fejüket. Mintegy húsz méterre felettük óriási, sötétszínű állat lebegett; repüléséből könnyen megállapíthatták, hogy a Pterodactylusok fajtájába tartozó repülő gyíkféle; jóval nagyobb volt azoknál, amelyeket a tenger partján láttak, kiterjesztett szárnyainak szélessége elérte a hat métert. A ragadozó lehorgasztotta óriási csőrben végződő fejét, és zsákmányt fürkészett. Csodálkozva nézte a sosem látott kétlábú lényeket. A vadászok azonban nem várhatták meg, amíg támadásra indul. Ha ugyanis ilyen
magasból áldozatára csap, karmaival vagy fogaival szétmarcangolhatja, vagy súlyos sebet ejthet rajta. Maksejev tehát gyorsan célba vette és tüzelt. A Pterodactylus félrehőkölt, hevesen csapkodni kezdett szárnyaival, odább szállt, és egy sziklafokra ereszkedett le. Fejét rázogatta, és közben fogaktól fehérlő csőrét tátogatta. – Úgy látszik, kevés volt neki! – jegyezte meg Maksejev. De nem mert még egyszer lőni, mivel az állat túlságosan messze volt. Ekkor hangos kiáltás, majd puskalövés hallatszott a tisztásról, ahol a zoológus és a botanikus visszamaradt. A patak medrét a sziklák aljáról elválasztó zsurlók és páfrányok közül egy második Pterodactylus repült ki. Karmaiban nagy, sötét tárgyat vitt. Kastanov hirtelenében arra gondolt, hogy a gyík egyik társukat ragadta el, és ezért rálőtt. A ragadozó megrebbentette szárnyát, kiejtette terhét, és bukfencezve a fák mögé hanyatlott. A geológusok lóhalálában odarohantak, hogy segítséget nyújtsanak társuknak, aki bizonyára jó néhány méterről zuhant le. De mikor áttörtek a sűrűn, Gromekóba és Papocskinba ütköztek, akik feléjük szaladtak. – Mindketten épek, egészségesek? Hát akkor melyikük esett ki az imént a gyík karmai közül? A két kutató felnevetett. – A gyík csak az esőköpenyemet vitte el, amelybe az összegyűjtött növényeket göngyöltem. A batyut a tisztáson hagytam, az állat meg bizonyára dögnek nézte – magyarázta a botanikus. – Én pedig utánalőttem, de valószínűleg elhibáztam! – fűzte hozzá a zoológus. A két geológus, miután megnyugodott társai sorsa felől, velük együtt a még mindig vergődő, sebzett Pterodactylushoz indult. Az emberek közeledtére az állat felugrott, és feléjük iramodott; egyik szárnyával hevesen csapkodott, a másikat pedig – amely nyilván eltört – a földön vonszolta.
Dülöngélve szaladt, mint a kacsa, óriási fejét előrenyújtotta, torkát kitátotta, és mérgesen brekegett. Az orra nyergén éktelenkedő húsos bütyök megtelt vérrel, sötétvörössé vált. Embermagasságú volt, és sebe ellenére veszélyes ellenfél lehetett volna. Ezért még egy lövéssel végeztek vele. Miközben Kastanov és Papocskin a Pterodactylust vizsgálta, Maksejev és Gromeko az elrabolt esőköpeny keresésére indult. Átkutatták a tisztást, egészen a szikla tövéig, a sűrűben is keresték, de hasztalanul. – Nohát, ugyan hová tűnhetett? – dohogott a botanikus, és az arcáról patakzó izzadságot törölgette. – Hiszen nem nyelhette le a köpenyemet! – Tisztán láttam, hogy kiejtette a lövés után – erősítette meg Maksejev. Eközben a második Pterodactylus, amely mindeddig a sziklafokon ült, felrepült. A zsurlók fölé lebegett, az egyik tetejéről felkapott egy sötét tárgyat, és továbbrepült vele. – Ördögbe! – kiáltott fel a botanikus – a köpenyem! A földön kerestük – pedig a fa tetején maradt. Maksejev már célba vette a tovarepülő gyíkot. Hirtelen azonban a köpeny kibomlott, egy köteg növény hullott le, az állat pedig ijedtében kiejtette zsákmányát karmai közül. Maksejev leeresztette puskáját. – Ezek a Pterodactylusok nyilván nem különösen eszes lények, hogyha ehetetlen tárgyakat hurcolnak el – jegyezte meg Gromeko, miközben földre hullott köpenye felé igyekezett. – Talán okosabbak, mint gondolja. Hátha azért akarták elrabolni a köpenyét meg a zöldségeit, hogy kényelmesebb fészket építsenek kicsinyeiknek? – tréfált Maksejev. – Zöldség? Milyen tiszteletlenül nyilatkozik botanikai gyűjteményemről! A gyíkfélék eszének bizonyítására pedig miért nem állítja: azért vették el a köpenyemet, hogy felöltöztessék meztelen fiókáikat! – Nem, ezt már nem állítom! – nevetett Maksejev. – A repülő gyíkok azonban valószínűleg a jura időszak állatvilágának királyai voltak, és a fejlődés igen magas fokán álltak. De miért gyűjtött ennyi egy-
forma növényt? – tette hozzá, amikor észrevette, hogy a botanikus a tisztáson széthullott, nádhoz hasonló szárakat szedegeti. – Találja ki, mi ez! – mosolygott Gromeko, és egy szárat nyújtott útitársa felé. – Azt hiszem, nádféle, vastag és elég szúrós. Talán az Iguanodonok táplálkoznak vele. – Eltalálta. Az Iguanodonok élvezettel fogyasztják, de mi sem vetjük meg. – Csak nem? Talán levesnek is jó lesz? – Nem levesnek, hanem teába. Törje csak szét a szárat. Maksejev kettétörte. Átlátszó lé folyt ki belőle. – Kóstolja meg ennek a lenézett nádnak a nedvét. Az tapadós volt és édes. – Csak nem cukornád? – Ha nem is cukornád, amely jelenleg bolygónk felszínén nő, de mindenesetre cukortartalmú növény. – Hogyan fedezte fel? – A fiatal Iguanodon szájában, amelyet a ragadozó megfojtott a tisztáson, növényszárat láttam: tapintásra tapadós volt. Keresni kezdtem, hogy hol nő. A patak partján aztán rábukkantam: temérdek van ott belőle. Persze megkóstoltam a nedvét. Cukorkészletünk fogytán; ennek a nádnak nedvével most pótolhatjuk, sőt cukrot főzhetünk belőle. Látja, néha közvetlen hasznot hajt az én „zöldségem”. Miután visszatértek a lelőtt Pterodactylushoz, Gromeko a többieknek is megmutatta zsákmányát, amely miatt a kaland történt. Valamennyien helyeselték tervét, és elhatározták, hogy visszafelé menet sok nádat szednek, és megpróbálnak cukrot főzni belőle. Továbbindultak a szorosban. Alján patak csordogált, a patak partját alacsony zsurlók és kemény szálú fű keskeny csíkja szegélyezte. A szoros hamarosan szűk hasadékká változott, amelynek fenekét teljesen elöntötte a víz. A táj sötétre, komorra vált, a levegő nyirkos lett. A vadászok libasorban haladtak: elöl Maksejev puskával a kezében, mögötte Kastanov, aki kalapácsával a sziklákat ütögette. Elöl hirtelen kivilágosodott, zöld növényzet tűnt fel. A hasadék
hamarosan kiszélesedett, és elég tágas katlanná változott, amelyet sziklák vettek körül. A sziklafal lent függőleges volt, a magasban azonban – körszínházhoz hasonlóan – lépcsőzetesen tágult. A katlan fenekét dús, zöld fű borította, közepén pedig tó volt: ebből eredt a patak. – Phű! Milyen büdös! – kiáltott Gromeko, amint a tóhoz értek. – Valóban rossz szagú, mintha dög bűzlene! – erősítette meg Maksejev. – Talán ásványvizet tartalmaz, például kénes források vannak benne? – találgatta Papocskin, a víz fölé hajolva. A vadászok körülnézelődtek. Ekkor furcsa, sziszegő hangra lettek figyelmesek, amely üvegen végighúzott dugó csikorgásához hasonló visítással váltakozott. A hangok föntről hallatszottak, a katlan faláról, de semmit sem lehetett látni. Ebben a pillanatban nagy, sötét tömeg suhant el a tisztás fölött, és leereszkedett az egyik sziklafokra. Innét különösen hangos sivítás és sziszegés hangzott. – Pterodactylus! – kiáltott fel Maksejev. – Nyilván itt vannak e szárnyas gyíkok fészkei – állapította meg a zoológus. – Nos, innen ered hát a bűz! Ezek az állatok bizonyára igen piszkosak. A sziklafokra szállt gyík nemsokára újra felrepült. Amikor észrevette az embereket, körözni kezdett fölöttük, és közben szaggatott brekegést hallatott. A szirteken nyomban elnémult a sivítás és sziszegés. – No lám, hogy elhallgattak a kicsinyek! – Érdekes volna tojásokat és néhány fiókát szerezni a fészekből – mondta a zoológus. – No csak próbáljon meg felmászni ezekre a nyaktörő szirtekre, és keljen harcra a gyíkszülőkkel. Majd megtanítják kesztyűbe dudálni! – Hej, de sokan vannak itt! – kiáltott fel Kastanov. Egy másik Pterodactylusra mutatott, amely a kiugró sziklák mögül bukkant elő. Két másik már a levegőben keringett. – Nos, közébük puffantunk? – kérdezte Maksejev, aki szerette vol-
na jóvátenni előbbi viselkedését. – Miért? Egyet már leterítettünk és megvizsgáltunk, a tölténnyel pedig takarékoskodni kell – figyelmeztette Kastanov. – Inkább fújjunk visszakozót: hátra arc! amíg valamennyi fészek fel nem riad – mondta a botanikus, akinek nem volt ínyére a bűzös katlanban való tartózkodás. A tisztás fölött egyre több gyík röpdösött és brekegett, így a vadászok ésszerűbbnek találták, ha megfogadják Gromeko tanácsát. A hasadék szájához közeledve, a sziklafal tövében több halom különböző nagyságú csontot vettek észre, Pterodactylus-ürülékkel vegyesen. – Úgy látszik, a gyíkok pöcegödrébe cseppentünk! – tréfált Maksejev. – Biztonságos helyen rendezkedtek be: valóságos erőd ez. – Bizonyára más gyíkféléknek fáj a foguk a tojásaikra meg a kicsinyeikre – magyarázta a zoológus. – Figyeljék meg: ezek az állatok csúszómászók ugyan, mozgásuk azonban már madárra vall. – Úgy van. Szárnyuk lehetővé tette, hogy megváltoztassák távoli őseiktől örökölt életmódjukat. – Mégis kár, hogy nem tudhattuk meg, miként rendezték be fészkeiket, és milyenek tojásaik meg a kicsinyeik, főként azok a tojások, amelyeket kiköltenek. – Azt hiszem, nem maguk költik ki tojásaikat, mint a madarak – jegyezte meg Kastanov. – Ezt a kötelességet a napfényre bízzák, akár a többi csúszómászó. – Ne bánkódjék, találunk még valahol Iguanodon- vagy Plesiosaurus-tojásokat – vigasztalta Gromeko a zoológust. – Ha frissek lesznek, óriási rántottat sütünk. Képzelem, mekkorák lehetnek e fajzat tojásai, egy elég lesz mindnyájunknak! – tréfált Maksejev. A szoroson át visszamentek a domb lába előtt elterülő tisztásra. Útközben sok édes nádat szedtek. Majd arrafelé indultak, ahol nemrég a ragadozó gyíkfélét leterítették. Nagy volt ott az élénkség. A levegőben kisebb-nagyobb repülő gyíkok szálltak fel s alá; valósággal ellepték a Ceratosaurus és az Igu-
anodon hulláját. Húsdarabokat téptek ki belőle; az egyik ott nyomban felfalta, másik pedig délre igyekezett zsákmányával, a hegyszakadék felé; valószínűleg ott volt a tanyájuk. Fülsiketítő sivítás, brekegés és sziszegés hangzott. Az emberek közeledtére a hullákon lakmározó csoport felrebbent. Némelyik felrepült, és a tisztás fölött keringett, mások pedig kurta lábukon dülöngélve, félig kinyitott szárnyukat vonszolva, odább szaladtak. Nyilván annyira jóllaktak, hogy nehezükre esett a repülés. Papocskinnak sikerült két felvételt készítenie erről a zűrzavarról. A jóllakott gyíkok nem támadták meg az embereket, akik megzavarták lakomájukat. Csak különböző hangon nyilvánították elégedetlenségüket; lármájuk betöltötte a levegőt. A vadászok a sűrűben magukhoz vették az elrejtett Iguanodonsonkákat, majd visszafelé indultak az erdőn keresztül, a száraz mederben. Amikor már a katlanhoz közeledtek, az élen haladó Gromeko hirtelen megállt, és óriási lábnyomokra mutatott, amelyek mélyen vésődtek a meder nedves homokjába. – Ez nem Iguanodon – állapította meg Papocskin. – Ez az állat négy lábon ment. Nézzék: itt van a háromujjú hátsó lába nyoma, emitt meg a mellsőé öt ujjal! – Ez a lába más alakú. Nagyobb, mint az Iguanodoné. – A lábáról pedig meg lehet állapítani, hogy ragadozó-e vagy növényevő, ugye? – kérdezte Maksejev. – Azt hiszem, növényevő. Ujjai nem karmokban végződnek, hanem patafélében, amellyel nem lehet a zsákmányt megragadni. – Itt van a farka nyoma is: rövidebb és vékonyabb, mint az Iguanodoné – jegyezte meg a zoológus, és a lábnyomok közt kígyózó mélyedésre mutatott. – Mindenesetre igen nagy állat, és valószínűleg a tó közelében tartózkodik, mivel visszafelé nem vezet nyom – mondta Gromeko. – Tartsuk készen a puskánkat, és legyünk résen! – figyelmeztette társait Maksejev. Lassan, lépésben haladtak fölfelé a meder mentén, éberen figyeltek előre. De nem láttak semmit; csak szitakötők meg bogarak röpdös-
tek a zsurlók és páfrányok fölött. Amikor a vadászok a keskeny zöld folyosón a sziklához értek, tanácstalanul megálltak. Maksejev odasúgta társainak, hogy várjanak, maga pedig előreszaladt a hasadékban. Csakhamar intett a többjeiknek, hogy csatlakozzanak hozzá. A kutatók elrejtőztek a völgykatlan szájánál álló fák mögött, és csakhamar érdekes látványban lehetett részük. A tisztáson olyan szörnyeteg legelt, amely nagyságával és furcsa külsejével felülmúlta mindazt, amit az utazók eddig láttak Plutóniában, a kihalt óriások országában. Az állat nyolc méter hosszú és négy méter magas volt. Mellső lábai jóval rövidebbek voltak a hátsóknál, vaskos törzse pedig előredőlt. Feje meglepően kicsiny volt, és gyíkéra hasonlított. Hátán két sorban kicsiny pajzsok vagy lemezkék húzódtak, amelyek fölfelé és kissé oldalt álltak el, akár a szárnyak. A négy pár legnagyobb pajzs a törzsén emelkedett, három pár kisebb vastag nyakán, kettő pedig farka fölött helyezkedett el. Farka kevésbé vaskos és rövidebb volt, mint az Iguanodoné és a Ceratosaurusé, a pajzsok alatt még három pár hosszú tüske ágaskodott. A szörnyeteg csupasz, ráncos bőrét itt-ott szemölcsszerű dudor borította, több apróbb a nyakát és a fejét, gyérebb és nagyobb a törzsét és a farkát. A piszkoszöld bőrén éktelenkedő sötétbarna foltok és minták csak fokozták az állat visszataszító külsejét. A szörnyeteg békésen legelt a tó partján, édes nád-, és apró zsurlócsomókat tépegetett óriási szájával, melynek méretei sehogyan sem illettek kicsiny fejéhez. Törzse minden mozdulatára a hátán sorakozó pajzsocskák megrebbentek, mint a szárnyak. – Szakasztott olyanok, mint Ámor szárnyacskái! – suttogta Maksejev. – Szép kis jura időszaki Ámor! – nevetett Gromeko. – Sosem képzeltem, hogy efféle szörnyetegek éltek. – Félelmetes külseje, pajzsai, tüskéi, szemölcsei, a minták a bőrén – mindez csak arra szolgál, hogy ez a békés és valószínűleg teljesen ártalmatlan állat elijessze ellenségeit – mondta a zoológus, aki közben már néhány felvételt készített. – De hogyan hívják ezt az Ámort? – fordult a geológushoz.
– Természetesen Stegosaurus. Ez egyik legérdekesebb tagja a Dinosaurusok rendjének, amelybe az előbb látott Iguanodon, a Ceratosaurus és a Triceratops is tartozik. A felső jurai időszakban e szörnyetegek több neme élt, maradványaikat megtalálták Észak-Amerikában. Amikor a vadászok megelégelték a szörnyeteg szemlélését, rejtekhelyükről puskalövést adtak le. A lövés visszhangja sokszorozódva szállt a sziklák közt. Majd valamennyien éktelen ordítozásba fogtak. Az állat ijedtében hanyatt-homlok futásnak eredt. Ide-oda dülöngélt, miközben a hátán levő pajzsok összeverődtek, és hangosan csattogtak, akár a kasztanyetta. Amikor a szörnyeteg eltűnt a vadászok szeme elől, ezek előjöttek rejtekhelyükről. Vizet merítettek a tóból, azután lefelé ballagtak a meder mentén, táborhelyükre. Előre örültek ízletes ebédjüknek, a fiatal Iguanodon-pecsenyének, és a pihenésnek, amely a tenger partján várt rájuk.
32. KIFOSZTOTTAN Mennyire elcsodálkoztak, amikor az erdőből a tenger partjára érve, a sátor hűlt helyét találták. – Bizonyára eltévedtünk, és másutt jutottunk ki a partra – feltételezte Kastanov. – Lehetetlen! – felelte Maksejev. – Hisz imént másztunk át a sövényen, amelyet tegnap emeltünk a kiszáradt meder torkolatában, táborunk közelében. – Igaz, de hát akkor hol a sátor? – Meg a holmink? – És Tábornok? A megrökönyödött utasok odaszaladtak, ahol sátruk állt. De nem volt ott semmi: sem sátor, sem poggyász, még egy papírfoszlány sem. Csak a kialudt és már kihűlt tűz helye meg a kihúzott sátorcövekek gödröcskéi látszottak. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Gromeko, amikor mind a négyen tá-
bortüzük helye körül szorongtak, ahol meg akarták sütni az Iguanodon-sonkát. – Ezt aztán nem értem – dünnyögte Papocskin csüggedten. – Világos, mint a nap: teljesen kiraboltak! – kiáltott fel Maksejev. – De hát ki? – kiáltotta Kastanov. – Hiszen ezt csak értelmes lények tehették, ilyennel pedig egész utunkon nem találkoztunk, mióta elhagytuk a „Sarkcsillag”-ot. – Hisz az Iguanodonok nem hurcolhatták el a holminkat! – Sem a Stegosaurusok! – Sem a Plesiosaurusok! – Csak nem ezek az átkozott Pterodactylusok cipelték a fészkeikbe? – találgatta Gromeko, akinek eszébe jutott köpenyének viszontagságos kalandja. – Nem valószínű! Hiszen a sátor, az edények, a takarók és minden apró holmi is eltűnt! Ilyen észt és furfangot nem tételezhetek fel róluk – válaszolt Kastanov. – Hát a csónakjaink? – kiáltott fel Maksejev. Valamennyien az erdőszélre futottak, ahol útnak indulásuk előtt csónakjaikat és evezőiket elrejtették a sűrűben. Minden épségben a helyén volt. – Tutajunkat viszont a tengerparton hagytuk, a sátor előtt – jelentette ki Gromeko. – Ez is eltűnt. – Mitévők legyünk most? – sóhajtott a zoológus, és ezzel valamennyiük tanácstalanságát kifejezte. – Sátor, élelem, ruha és felszerelés nélkül itt pusztulunk, ennek az átkozott tengernek a partján. – Tárgyaljuk meg hidegvérrel helyzetünket – javasolta Kastanov. – Mindenekelőtt pihenjünk és együnk. A fáradtság és az üres gyomor rossz tanácsadó. Húst hoztunk magunkkal, tüzet rakunk és megsütjük. – És cukros vizet iszunk – tette hozzá. Gromeko. Vízzel teli bádogedénykéjére meg a nagy nyaláb édes nádra mutatott, amelyet magával hozott. Tábortüzet raktak, a húst szeletkékre vágták, nyársakra szúrták, és a tűz fölé tették. Maguk is a tűz köré telepedtek, szívogatták a nádszárakat, vizet ittak rá – és közben tovább tárgyalták a sátor rejtélyes eltűnését.
– Olyan helyzetben vagyunk most, mint Robinson a lakatlan szigeten! – tréfálkozott Maksejev. – Azzal a különbséggel, hogy mi négyen vagyunk, puskáink vannak, és némi lőszerkészletünk is akad – jegyezte meg Kastanov. – Meg kell állapítani, mennyi van, aztán rendkívül takarékosan kell bánnunk vele. – Kulacsomban van kétpohárnyi konyak – közölte Gromeko. Mint orvos, végső szükség esetére tartogatta ezt az italt. – Az én tarisznyámban pedig kicsiny teáskanna, összecsukható pohár és néhány főzetre való tea van – fűzte hozzá a zoológus, aki e felszerelés nélkül sohasem indult útnak. – Ez jó! Legalább néha-néha örülhetünk egy kis teának – mondta Maksejev. – Az én zsebemben, sajnos, pipán, dohányon, iránytűn és noteszon kívül semmi sincs. – Nálam sincs, csak a kalapácsaim. – Kész a pecsenye! – közölte a botanikus, aki a nyársakon sülő húsra ügyelt. Mindenki kezébe vette nyársát, és evéshez látott. A hús azonban sótlan volt, és nem valami kellemes ízű. – A tengerparton kell sót keresni! – jegyezte meg Maksejev. -Legalább tengervízbe kellett volna mártani a húst. Amíg a húst ették, a zoológus kannájában felforrt a tea. Mindegyikük sorjában ivott egy pohárka teát, amelyet a nád nedvével édesítettek. Ivás után pipára gyújtottak, és folytatták beszélgetésüket arról, hogy mitévők legyenek. Valamennyien egyetértettek abban, hogy azonnal meg kell kezdeniük a rablók üldözését. Ezért mindenekelőtt meg kellett állapítaniuk, hogy milyen irányban távoztak a holmival. – Gondosan vizsgáljuk meg táborhelyünk közvetlen környékét – javasolta Maksejev. – A rablók vagy a levegőből jöttek, és ugyanarra távoztak, amint Mihail Ignatyevics feltételezi, és amit én valószínűtlennek tartok, vagy vízen, tutajunk felhasználásával, vagy pedig szárazon. De a vízig szintén szárazon kellett haladniuk. Tehát, hacsak nem a levegőből csaptak le, nyomokat hagytak sátrunk egyik vagy másik oldalán.
– Kár, hogy mindjárt nem gondoltunk erre, hanem ide-oda futkostunk, és esetleg már eltapostuk a rablók nyomait! – A szirtek mentén nem lehet messzire jutni keletre, arról tegnap már meggyőződtünk – folytatta Maksejev. – A medren át is aligha távozhattak: hiszen el van torlaszolva, azonkívül pedig senkivel sem találkoztunk, és gyanús nyomokat sem láttunk itt. Ennélfogva, vagy közvetlenül a tengerparton, vagy a parton nyugat felé kell keresnünk a rablók nyomait. – Nagyon helyes! – állapította meg Kastanov. – Ez a két irány legvalószínűbb. – Akkor hát lássunk munkához. Minthogy nyomolvasásban jóval tapasztaltabb vagyok valamennyiüknél – fejezte be Maksejev –, arra kérem önöket, maradjanak itt, amíg meg nem vizsgálom a tábor környékét. Maksejev letérdelt, és nekilátott, hogy alaposan megvizsgálja a talajt a sátor helye körül; azután a tengerpartra ment, és szemügyre vette azt a helyet, ahol a tutaj volt, majd visszatért, és nyugat felé indult, a part mentén. Amikor mintegy kétszáz lépésnyire ért, száraz ágat szúrt a homokba, és visszament társaihoz. – Holminkat nem emberek, sőt nem is gyíkfélék rabolták el. A rablók nagy rovarok voltak, erre vallanak lábnyomaik, amelyek mindenütt látszanak; igen sokan lehettek, több tucat. Eleinte azt gondoltam, hogy a tutajhoz cipelték poggyászunkat, és vízen vitték tovább; kiderült azonban, hogy a nyomok nem érnék a vízig, és semmi jele sincs annak, hogy a tutajt a vízbe taszították volna. Tutajunk teljesen érthetetlen módon tűnt el. Sátrainkat és holminkat részben vitték, részben pedig a homokban hurcolták, nyugat felé, a tengerparton. A rablók hatlábúak, törzsük körülbelül egy méter hosszú lehet, a nyomukból ítélve. – Hatalmas dögök! – kiáltott fel Papocskin. – De mi történt Tábornokkal? – kérdezte Kastanov. – Megölték, vagy elevenen elhurcolták, hogy felfalták? Esetleg a rablóktól megijedve, elmenekült? – Tábornok nyoma sok helyen látható a sátor körül, de a rovarok
nyomai javarészt elborítják, tehát régibb náluk. Friss vér sehol sem látszik, a kutya által széttépett rovarok darabjai sincsenek… Azt hiszem, Tábornok elmenekült a nagyszámú, sosem látott ellenség elől, és valahol a sűrűben rejtőzik. Egyébként még át kell kutatnunk -i talajt az erdőszélen is. Maksejev e szavak után újra hozzálátott a nyomok vizsgálatához. A táborhely és az erdőszél közti részt vette szemügyre. Ez utóbbi mentén többször végigment, és figyelmesen nézte a földet. Végül megállt, és magához szólította társait. – Itt ment be Tábornok a sűrűbe; de előzőleg valami történt vele: hátsó lábát a földön vonszolta. Maksejev vadászkésével levágta a zsurlók alsó ágait, majd meggörnyedve bemászott a rengetegbe. Közben füttyel állandóan hívogatta a kutyát, és válaszra várva minduntalan megállt. Végül gyenge vonítás hallatszott, és kisvártatva előkúszott Tábornok a lecsüngő ágak alól. A kutya szörnyű állapotban volt: egész teste megdagadt, farát erőtlenül vonszolta. – Mi lelt, Tábornok, szegény kutyuskám? – simogatta meg az állatot Maksejev. A kutya hálás csaholással nyaldosta kezét. A mérnök kimászott a sötét bozótból, nyomában pedig a kutya. Tábornok siralmas külseje általános részvétet keltett. – Talán a rablók eltörték a hátgerincét? – találgatta Papocskin. – Nem hiszem! – ellenezte Gromeko, aki megvizsgálta a kutyát. – Persze hogy nem – folytatta –, sokkal valószínűbb az, hogy mérgezett nyilakkal sebezték meg. Az állat hátán néhány kisebb sebhely látszik, amelyet már alvadt vér borít, csontjai azonban épek. – De honnan veszi a nyilakat? – csodálkozott Maksejev. – Hiszen a rablók rovarok voltak! – Megfeledkeztem róla! Akkor hát mérgező rágóikkal vagy fullánkjukkal szúrták vagy marták meg. – De mit tegyünk Tábornokkal? Meg lehet gyógyítani? – Azt hiszem, igen. Ha a méreg halálos volna, már megdöglött volna. Kézigyógyszertárunkat a rablók, sajnos, többi holminkkal együtt elvitték. Hideg borogatást kell megpróbálnunk.
Maksejev karjára emelte a keservesen vonító kutyát, és a tengerpartra vitte. Gromeko vízzel locsolta testét. Az állat eleinte kapálózott és szűkölt, de a hideg víz hamarosan éreztette hatását, és elcsendesedett. Akkor farával a vízbe ültették. Amíg a botanikus Tábornokkal bajlódott, a többiek mindkét csónakot evezőstül kihúzták a sűrűből, vízre bocsátották, és belerakták megmaradt holmijukat, amely balszerencsés kirándulásukon velük volt. Azután ketten újra a sziklák közti tóhoz mentek, hogy kiegészítsék édesvízkészletüket, a másik kettő pedig ezalatt megsütötte az Iguanodon húsát, hogy étel készítése miatt ne kelljen útközben félbehagyniuk a rablók üldözését. Egy óra alatt, amíg a készülődés folyt, a kutya testén a daganat jelentősen lelohadt. Tábornok talpra állt. Elhatározták, hogy magukkal viszik a csónakban; ketten a csónakokban eveznek a part mentén a holmival, a másik kettő pedig a rablók nyomán indul el. Így haladnak, amíg a nyom a partot követi. Ilyen módon az evezősök szükség esetén a gyalogosok segítségére siethetnek, vagy a csónakba vehetik őket, ezek pedig megállítják a csónakosokat, mihelyt a nyomok a vidék belsejébe kanyarodnak.
33. A RABLÓK NYOMÁBAN Maksejev és Gromeko gyalogszerrel indult el, Kastanov és Papocskin pedig a két csónakban; nem maradtak el a gyalogosoktól, de meg sem előzték őket. Szerencsére csendes idő volt, a tenger habjai halkan csobogtak a fövenyen. Maksejev haladt elöl, a rablók nyomán, időnként meg-megállt, és közölte észrevételeit a botanikussal. Egy helyen például sok elrabolt holmi nyoma látszott: a rovarok nyilván megpihentek, és lerakták őket a földre; másutt világosan kirajzolódtak a tutaj körvonalai. Maksejev felkiáltott: – A tutaj rejtélye is megoldódott: a rablók hátukon cipelték el. – Mi az ördögnek? – kérdezte Gromeko. – Hát mi az ördögnek kellett nekik a sátrunk, takaróink meg egyéb
holmink? Hiszen még az arany- és vasércmintákat is elcipelték, amelyeket tegnap gyűjtöttünk Pjotr Ivanoviccsal. – Megfoghatatlan, miféle állatok lehetnek! Azt lehet gondolni, hogy értelmes lények. Azon sem csodálkoznék, ha felvernék a sátrat, fekhelyeinken aludnának, és edényeinkből ennének. – Minden lehetséges a letűnt földtani korok e csodálatos országában. Hátha a jura időszakban egyes rovarok a szellemi fejlettség magas fokát érték el, és a természet királyai szerepét töltötték be? – Hiszen a jelenkorban is vannak eszes rovarok, amelyek közösségben élnek, bizonyos törvények szerint, mint például a méhek vagy a hangyák. – Megálljon, mi jutott eszembe! Hátha hangyák hurcolták el holminkat? – Miért nem méhek vagy darazsak? – A bolygónk külső felszínén élő hangyák szokásai alapján ítélve, a hangyákhoz jobban illik a rablók szerepe. Hiszen a hangyabolyba hurcolnak minden szemetet, amire semmi szükségük sincs, és nagyságukhoz képest roppant erősek. – Igen, a méhek jóval gyengébbek, és csak mézet meg viaszt gyűjtenek a kasba, a darazsak pedig csak ennivalót hurcolnak magukkal. Azonkívül mindkettőnek szárnya van, .a mi rablóink pedig nyilván szárnyatlanok. – Én is így vélekedem, noha szárnyas rovarok is hurcolhattak a földön olyan tárgyakat, amelyek túlságosan nehezek ahhoz, hogy levegőben vigyék. – Úgy látszik, általában helyes úton járunk. Első lehetőség: hangyák, második: darazsak, harmadik: méhek. – Ezek is, azok is, amazok is olyan rovarok, amelyek marnak vagy szúrnak, és a sebbe mérget fecskendeznek. Azt gondolom, ők marták meg Tábornokot is, amikor a sátrat védelmezte. – Helyes! Ezeknek a rovaroknak a marása daganattal, erős fájdalommal jár, ha pedig tekintetbe vesszük nagyságukat, akkor feltételezhetjük, hogy mérgük ideiglenes bénulást is okozhat. Az utazók jó két óra hosszat haladtak így, s közben a rablók ter-
mészetéről beszélgettek. Alaposan elfáradtak, mert a tengerpart homokja eléggé porhanyós és nehezen járható volt. – No, én nem bírom tovább! – mondta Gromeko végül. Megállt, és az arcáról patakzó verítéket törölgette. – Szörnyen fülledt ma az idő, nincs semmi szél. – A tenger viszont csendes, és társaink nem maradnak el tőlünk. – Ne cseréljünk velük? Nekünk a lábunk fáradt el, nekik a karjuk. – Vajon tudják-e követni a rablók nyomát? De hát próbáljuk meg. Maksejev odakiáltott társainak. Amikor kikötöttek, megmutatta Kastanovnak és Papocskinnak a rovarok nyomait, és egy ideig velük ment figyelve, hogyan igazodnak el rajtuk. Majd a botanikussal együtt csónakba szállt, és evezőhöz nyúlt. A táj változatlan jellegű volt. A tengerpart mentén száz-kétszáz lépésnyi széles homokos-kavicsos fövenysáv húzódott, amelyet erős viharok idején valószínűleg elöntöttek a hullámok. A fövenyt zsurlók és páfrányok sűrű fala szegélyezte, amelyben csak itt-ott nyílt keskeny rés: egy-egy kiszáradt folyómeder, mint amilyent előző nap láttak. A homokban Iguanodonok sütkéreztek a napon, az emberek és a csónakok közeledtére az erdőbe menekültek. A tengeren olykor Plesiosaurusok jelentek meg, és kecsesen meghajlított nyakkal úsztak, mint óriási fekete hattyúk. Az erdő fölött gyakran szálltak repülő gyíkok: zsákmányra lestek a tenger partján. Mintegy két órával azután, hogy Maksejev és Gromeko csónakba szállt, vöröses dombok tűntek fel. A dombok a tengerpartig értek, és megszakították az erdőt. Itt egy mélyebb és szélesebb száraz mederre bukkantak, amely a vidék belsejébe nyúlt, és elválasztotta az erdőszélt az apró szemű, vöröses homokdomboktól. A rablók nyoma felfelé kanyarodott a meder partján. A gyalogosok lekiáltottak evezős társaiknak, hogy kössenek ki. Miután meggyőződtek róla, hogy a rablók a tengerpartról valóban a szárazföld belsejébe kanyarodtak, tanácskozásba kezdtek. Hátrahagyták a csónakokat, és gyalogszerrel folytatták az üldözést. A gyaloglás, sürgés-forgás és az izgalmak alaposan kifárasztották valamennyiüket; Tábornok még elég gyenge volt. Ezért úgy határoz-
tak, hogy néhány órát pihennek a parton, ahol a tenger valamennyire hűvössé tette a levegőt; a víztől távolabb ugyanis nem számíthattak enyheségre, ezen a borzasztóan fülledt és forró napon. A csónakokat kihúzták a partra, gyorsan tüzet raktak, megsütötték a húst, és teát főztek; Tábornokra újra hideg borogatásokat tettek. Miután így új erőre kaptak, hárman lefeküdtek a homokba, hogy aludjanak, a negyedik pedig őrködött. Szükséges volt az óvatosság: hátha gyíkfélék vagy ismeretlen rovarok támadnak rájuk. Három óra telt el minden baj nélkül. Utolsónak Kastanov őrködött. A homokba feküdt, majdnem a víz szélén, és az expedíció további sorsáról töprengett. Ez bizony szomorúra fordulhat, ha nem sikerül visszaszerezniük poggyászukat a rablóktól. A tűrhetetlen hőség miatt lassanként elnyomta az álom. Hirtelen lidérces látomásra riadt fel: azt álmodta, hogy óriási gyík rontott rá, és hatalmas, tapadós nyelvével arcát nyaldossa. Rémült nyögéssel nyitotta fel szemét. Tábornok pofáját pillantotta meg arca fölött. A kutya egyik lábát a mellére tette, és panaszosán szűkölt. A hűséges eb nem ok nélkül keltette fel Kastanovot. A geológus felemelte fejét, és észrevette, hogy északon teljesen elsötétült a látóhatár: trópusi vihar közeledett. Az utazók már átéltek ilyet a Maksejevfolyó mentén. Szakadatlan robaj hallatszott, és a tornyosuló sötét fellegeket minduntalan vakító villámok hasították keresztül-kasul. Nem volt veszteni való idő: beljebb kellett menniük a parttól, hiszen a tenger kicsaphatott. Kastanov felkeltette társait. Úgy határoztak, hogy a dombok közé menekülnek, mivel az erdőben éppoly veszélyes volt a tartózkodás, mint a tengerparton. A csónakokat magukkal vitték, mert attól tartottak, hogy a hullámok elmossák és magukkal sodorják őket. Felkapaszkodtak az első dombvonulat gerincére, amelyben Kastanov nyomban dűnékre* ismert. Észrevették, hogy a vonulat mögött mély völgy nyílik, amely párhuzamos a tengerparttal, és teljesen ko* A dűnék futóhomokbuckák, amelyek vonulatokban sorakoznak tavak, tengerek és folyók lapályos partján. A víz által odahordott homokot kiszáradása után felkapja a szél. Ahol a homok akadályba ütközik, összegyülemlik, és buckákat alkot
pár, akárcsak a homokvonulat mindkét lejtője. Mindenütt ugyanaz a vöröses homok látszott, s valósággal lángolt a Plútó sugaraiban, amelyet még nem takart el a viharfelhő. Az utasok úgy döntöttek, hogy ebben a völgyben vészelik át a vihart. Csónakjaikat felfordították, és alájuk bújtak. Ez volt egyetlen védekezésük a felhőszakadás ellen, mivel többi ruhájukkal együtt vízhatlan esőköpenyeiket is ellopták titokzatos rablóik. A viharra nem kellett sokáig várni. Kékesvörös felhőoszlopa már az ég felét elborította. A Plútó eltűnt; gyorsan sötétedett, az első szélrohamok tovaszáguldottak a völgy fölött, és csíkokban szaggatták le a homokot a dűnék tarajáról. A dűnék valósággal füstölögni látszottak, a levegőben forró homok kavargott, és még fojtóbb lett. Ekkor hirtelen lecsapott a szélvihar. Kastanovnak, aki kipillantott a csónak alól, úgy rémlett, hogy az egész dűnesor a levegőbe emelkedett, és a völgy felé száguld. Homokszemek záporoztak a csónakokra. A széles völgytorkolatban látszó zsurlóerdő úgy hajladozott a vihar dühe alatt, mint egy óriási nádas. A zsurlók karcsú törzse majdnem földig görbült, ágaik úgy tekerőztek a levegőben, mint megannyi zöld hajfürt; letépett koronák, ágak, szárak röpültek a magasba. A vakítóan cikázó villámok után még sűrűbbnek tetszett a félhomály. Szünet nélkül mennydörgött. Egyszerre csak kövér esőcseppek koppantak a csónakokon, és eleredt a zápor. Nyomban megtisztította a levegőt a homoktól és a portól. Noha a szél még tombolt, az átnedvesedett homok már nem emelkedett a levegőbe. Az alázúduló hatalmas víztömeg ellenére csupán kicsiny patakocskák csorogtak le a dűnék lejtőin, és ezek is hamar eltűntek, mivel a homok mohón elnyelte a vizet. A vihar gyorsan tovaszáguldott. A Plútó ki-kikandikált a felszakadozó felhők mögül. Az eső elállt, az utasok ki akartak mászni a csónak alól, ahol félig fekve kuporogtak a fülledt levegőben. De nem sikerült – a csónakokat lehetetlen volt felemelni, mivel földre szorította a nedves homok, amelyet a vihar tornyozott rájuk. Súlyuk alatt begörbedt a csónakok feneke. – A csónak fogva tart minket – kiáltotta Papocskin. – Segítsetek, hogy kiszabaduljunk.
– Mi is foglyok vagyunk! – válaszolt Maksejev, aki Kastanovval és Tábornokkal a másik csónak alatt gubbasztott. – Mit tegyünk? – Nekilátunk, és kijáratot ásunk a porhanyós homokban, a csónak oldala alatt. – Pompás ötlet! Mi is ugyanazt tesszük. Kis ideig csend volt, csak a négy ember zihálása hallatszott. Folyosót ástak a homokban, akár a vakondok. Majd az egyik csónak orra alól hason csúszva kimászott a piszkos és csapzott Maksejev, nyomában Kastanov és végül Tábornok, a másik csónak alól pedig előbukkant a zoológus és a botanikus. Azután meg kellett szabadítaniuk mindkét csónakot a lerakódott homoktól, hogy levonszolhassák a völgyben a száraz mederhez. De amikor a mederhez értek, ámultan torpantak meg: megduzzadt patak barna, sárgásvörös habjai tajtékoztak benne. Csónakon nem lehetett járni rajta, de átgázolni is lehetetlen volt. – Lehetetlen folytatnunk az üldözést! – kiáltotta Gromeko elkeseredetten. – Meg kell várnunk, amíg lefut a víz. – Ez még nem volna baj – jegyezte meg Maksejev. – Sokkal szomorúbb, hogy a víz a mederben, az eső pedig mindenütt elmosta a rablók nyomát, és nem tudjuk, merre tartottak. – Ej, minek is tartottunk pihenőt! – bosszankodott Papocskin. – A zápor eleredtéig bizonyára megtettünk volna még tíz kilométert, és talán a rablók rejtekhelyére is eljutunk. – Eső után köpönyeg! Azt hiszem, nem kell sokáig keresnünk ezt a rejtekhelyet. Hiszen nem hurcolhatták kilométerszámra a holminkat – vigasztalta Kastanov. A mederben szemlátomást apadt a víz. Fél óra múlva csupán a mélyedésekben maradtak tócsák. – Induljunk! A víz lefolyt! – mondta Maksejev. – De mit kezdjünk a csónakokkal! Hiszen nem hurcolhatjuk magunkkal a vidék belsejébe, kilométereken át! – mondta Kastanov. – A tenger közelében kell hagynunk őket, de rejtsük el valamiképp a titokzatos rablók elől.
– Ássuk be a homokba – javasolta Gromeko. – Jó gondolat! A homok porhanyós, és noha puszta kézzel kell ásnunk – más megoldás nincs.
34. A JURA IDŐSZAK ÁLLATVILÁGÁNAK KIRÁ LYAI Az utazók betemették a homokba csónakjaikat, majd felfelé indultak a mederben. A nagy tócsák és a nyúlós agyag miatt azonban helyenként ki kellett mászniuk valamelyik partra. Óvatosan haladtak, figyelmesen nézelődtek jobbra-balra, és készen tartották puskájukat, hátha váratlanul összeakadnak a rablóikkal. A medertől balra változatlanul zsurló-, páfrány- és pálmarengeteg terült el, jobbra pedig csupasz, vöröses dűneláncok magaslottak. A rablók rejtekhelye egyformán lehetett az erdőben vagy a dűnék között. Kis idő múlva sötét tárgyra bukkantak. A mederben feküdt, félig homokkal és iszappal borítva. Kiásták, és kiderült, hogy óriási fekete hangya: körülbelül egy méter hosszú volt, feje alig kisebb az emberénél, a haláltusában begörbült lábai pedig éles karmokban végződtek. – Íme, a jura időszak állatvilágának királya! – kiáltott Kastanov. – Ha telepeik vagy közösségeik éppolyan népesek, mint a Föld felszínén levő hangyabolyok, akkor sokezernyi ellenséggel lesz dolgunk – mondta Papocskin. – Igen: mohó, okos és könyörtelen ellenséggel – fűzte hozzá Gromeko. Eközben Tábornok, amely hátul kullogott, és néha lefeküdt pihenni, közelebb ért. Amikor észrevette a döglött hangyát, bősz haraggal rontott rá, és dühösen morgott. – Ahá, pajtás: felismerted egyik ellenségedet – kiáltotta Maksejev, és igyekezett féken tartani a kutyát. Kissé távolabb egy másik hangya tetemét látták, majd egy harmadikét. A felhőszakadás nyilván útközben érte, a vízáradat pedig elsodorta őket.
– Ezek a fekete ördögök bizonyára agyonáztatták és tönkretették minden holminkat! – kiáltott fel Gromeko kétségbeesetten. – Bizony, nemigen lehetett annyi eszük, hogy felverjék a sátrat, és ott keressenek menedéket, a poggyásszal együtt! – erősítette meg Papocskin. – Azt hiszem, hogy még a zivatar előtt hazajutottak – jelentette ki Maksejev. – Hiszen gondoljuk meg, hogy jóval előttünk indultak el, mi pedig két helyen néhány órás pihenőt tartottunk. Még vagy két kilométert tettek meg, szótlanul. A medren túl az erdő ritkulni kezdett, sok ösvény szelte át. A homokdombokon, főként pedig a köztük húzódó völgyekben már növényzet tűnt fel: bokrok, fűcsomók, kicsiny zsurlók. Maksejev hirtelen megállt, és a két dombsor közti, legközelebb eső völgy felé mutatott. A homokban két sötét test mozgott, egy fehér gömböt vonszoltak. – Hangyák! – Nyilvánvaló! De mit cipelnek? Nekünk nem volt semmilyen kerek és fehér tárgyunk. – Más zsákmányt találtak. – Ne vegyük el tőlük? – Nem. Inkább rejtőzzünk el, és azután szegődjünk nyomukba. Elvezethetnek a hangyabolyhoz. – Tábornokot tartsák féken, nehogy rájuk rontson. Az utasok visszamentek egy keveset, és elrejtőztek az erdőszéli fák mögött. A völgy torkolatának bokrai közül nemsokára előtűntek a hangyák. Tojás alakú, fehér tárgyat gurítottak maguk előtt. – Ezeknek a hangyáknak ilyen nagyok a tojásaik? – kérdezte Maksejev. – Nem. Inkább valamilyen repülő gyíkféle tojása ez. A hangyák ellopták, és most hajlékukba viszik – mondta Papocskin. – És mit gondol, ehetők ezek a gyíktojások? – Miért ne? Ha a teknősbékatojást is megeszik, akkor miért ne lehetne megenni a gyíkét? – Ezt figyelembe kell vennünk – jegyezte meg Gromeko. – Jelen-
legi helyzetünkben – mikor még a töltényekkel is takarékoskodnunk kell – igen jól jönne a tojásrántotta. – De ilyen óriási tojáshoz megfelelő méretű serpenyő kell, ez pedig nincs. – Beérjük kisebbel is! Lyukat fúrunk a tojásba egyik oldaláról, kis bottal összekeverjük a sárgáját meg a fehérjét, sót hintünk beléje – aztán annyit veszünk a serpenyőre, amennyi kell. – De hiszen serpenyőnk sincs: a hangyák egész konyhánkat elhurcolták. – Erről meg is feledkeztem. Nem lehetne tojáshéjból serpenyőt csinálni? Óvatosan levágjuk a tojás tetejét, és abban sütünk. – Helyes? – De mivel süssünk? Olajunk sincs. – Van Iguanodon-hájunk. Miközben a kutatók a konyhaművészet fortélyait tárgyalták, a hangyák a meder partjára gurítottak a tojást, és tétován megálltak. Ugyanis mindkét part igen meredek volt. A tojást könnyen ledobhatták volna, a puha homokban szét sem törik, de a túlsó parton ugyanolyan magasra felvonszolni – ez bizony túlságosan nehéz feladat lett volna. Így hát a tojás körül és a part mentén futkostak, csápjaikat mozgatták, és meg-megérintették vele egymást: nyilván tanácskoztak. Majd egyikük leereszkedett a mederbe, szemügyre vette a szemközti partot, kis ideig „gondolkozva” állt előtte, aztán végigszaladt az alján, és meg-megállt a meredeket vizsgálva. Vagy ötvenlépésnyire lankásabb helyet talált, amely alkalmasnak látszott arra, hogy lecsúsztassák a tojást. Nyomban munkához látott: első lábaival és állkapcsával egyengette a földet, nagy rögöket hurcolt odébb. A másik hangya, amely a tojást őrizte, hamarosan elunta a várást, és szintén lemászott a mederbe. Futásnak eredt a nyomán; a part kanyarulata ugyanis elrejtette társát. – Ne emeljük el a tojást? – kérdezte Gromeko. Ez a gondolat eleinte valamennyiüknek tetszett, de hamarosan meggondolták a dolgot.
– Először: észrevehetnek, s idő előtt eláruljuk jelenlétünket, másodszor: ha nem találják meg az itt hagyott tojást, keresni kezdik a környéken, mi pedig ahelyett, hogy követnénk őket a hangyabolyhoz, a bokrok közé rejtőznénk, és ezzel időt veszítenénk – érvelt Kastanov a botanikus javaslata ellen. Közben azonban Papocskin a völgyben, a homokdombok között még egy – szintén tojást gurító – hangyapárt vett észre. – Most talán mégis hozzányúlhatunk az. első tojáshoz – mondta. – Akkor hát lássunk mielőbb munkához! Maksejev és Gromeko átszaladt a medren, kettesben felemelték a félméteres átmérőjű tojást, és erdőszéli rejtekhelyükre vitték. Azután Maksejev a kezével óvatosan eltörölte a mederben hagyott lábnyomaikat, amelyek a tojás hollétére vezethették a hangyákat – ha elég „okosak”. Nemsokára felbukkant a két hangya: a mederben futott elhagyott zsákmánya felé. Felkapaszkodtak a partra, és mivel nem találták a tojást, fel-alá szaladgáltak, egymáshoz futottak, és mozgatták csápjaikat: bizonyára nagy zavarban voltak. Ekkor a völgy végében feltűnt a hangyapár, amely a másik tojást gurította. Láttukra az első hangyák feléjük iramodtak, és (mivel nyilván úgy vélték, hogy azok rabolták el zsákmányukat) el akarták venni tőlük. Verekedés támadt: a hangyák négy hátsó lábukra ágaskodtak, mellső két lábukat pedig felemelték, és azon igyekeztek, hogy rágóikkal elkapják és átharapják ellenfelük nyakát. A küzdelem hevében az egyik pár a meder partjára tévedt, és lezuhant a mélybe. Esés közben az egyik hangya a másik fölébe került. Kihasználta az alkalmas pillanatot – és jóformán teljesen leharapta vetélytársa fejét. Otthagyta legyőzött ellenfelét, és társa segítségére sietett, amely már ereje fogytán volt. Kettesben hamar legyűrték a másik ellenséget is, és a mederhez gurították a tojást. Az utazók nagy érdeklődéssel kísérték a harcot, de sehogyan sem tudták megállapítani, melyik hangyapár győzött. A rovarokat ugyanis lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól.
A győztes hangyák megálltak a meder partján, és tanácskoztak, majd legurították a tojást, és megindultak. Helyenként, ahol a szemközti part alacsonyabbnak látszott, megálltak, és megpróbálták felemelni a tojást. Karmaik azonban még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy átfúrják a kemény héjat, a tojás minduntalan visszazuhant. Amikor a partnak arra a helyére értek, amelyet a legyőzött hangya lankásra kiásott, megálltak, megvizsgálták a lejtőt, majd nekiláttak, hogy törzsükkel támogatva, felhurcolják a tojást. Ez sikerült is, és a két hangya továbbhaladt az erdő belsejébe vezető ösvényen. Viselkedésükből arra lehetett következtetni, hogy ez volt a második pár. Az utazóknak most nem volt más választásuk, mint hogy a hangyák ösvényén lépjenek. De mivel nem tudták, milyen messzire kell még menniük, előbb meg akartak szabadulni a tojástól: hordozni ugyanis nehéz, az erdőben gurítani pedig kényelmetlen lett volna. Ezért gyorsan tüzet raktak a homokba ásott gödörben, keményre sütötték a tojást, majd részekre vágták, héjából pedig tányérokat és serpenyőket készítettek. Vacsora után elindultak az erdő belsejébe a jól kitaposott, de keskeny és kényelmetlen ösvényen. A zsurlók ágai a földtől egy méter magasban már annyira összefonódtak, hogy az utasok csak hason csúszva vagy legörnyedve haladhattak; valószínűleg csak a hangyák használták ezt az utat. Fél óra múlva az erdő ritkulni kezdett; a hangyaösvény sok helyütt kettéágazott, más csapások szelték át, és Maksejevnek jól ki kellett nyitnia a szemét, hogy meglelje a tojás nyomát. Kastanov pedig közben szemmérték szerint térképvázlatot készített, hogy tájékozódni tudjanak ellenségeik lakóhelyén. – Furcsa, hogy mindeddig egyetlen hangyát sem láttunk az erdőben – mondta Kastanov. – Valószínűleg bizonyos órákban pihennek és alszanak, más állat, pedig nem mer közeledni a hangyabolyhoz. Hirtelen világosodni kezdett, nyilván közel volt az erdő széle. A
tisztáson lehetett a hangyaboly. Ezért fokozniuk kellett az óvatosságot. A zoológus és a botanikus Tábornokkal maradt, Kastanov és Maksejev pedig felderítésre indult. Az erdőszélre érve megálltak az utolsó fák árnyékában, és szemügyre vették a terepet. A kopár tisztáson alig volt növényzet – csupán itt-ott ágaskodott néhány lerágott szár. E kopár térségen, az erdőszéltől nem messze, óriási csonka kúp alakú halom emelkedett. Jó tizenkét méter magas és több mint száz méter átmérőjű lehetett. Egymásra rakott fatörzsekből állt. Messzelátóval megállapíthatták, hogy a törzsek nem összevissza, hanem bizonyos rendszer szerint vannak elhelyezve, és bonyolult, noha durván összetákolt építményt alkotnak. Különböző magasságban bejárati nyílások sötétlettek, hangyák azonban sehol sem látszottak: bizonyára aludtak. A tisztást mindenfelől erdők, magaslatok és dűnék zárták körül. A hangyák voltak egyedüli urai. Nyugati részén, a dűnék lábánál, valószínűleg patak folydogált: erre vallott a zöldellő fű- és bokorsáv, amely élesen elvált a homok sárga hátterétől.
35. HOGYAN LEHET BEHATOLNI A HANGYA BOLYBA? A terep megvizsgálása után Kastanov és Maksejev visszatért társaihoz, hogy megtárgyalják, mit tesznek ezután. – Az alvó hangyákat megtámadni nem nehéz – mondta Kastanov –, de nem tudom, célra vezet-e. Hiszen nem tudjuk, hogy az óriási építmény melyik részében van a holmink, és könnyen eltévedhetünk a folyosók útvesztőjében. – Belseje bizonyára sötét, nekünk pedig se gyertyánk, se lámpánk – jegyezte meg Papocskin. – Fáklyákat készíthetünk. Az erdőben gyantás fákat láttam, amelyek alkalmasak e célra – jelentette ki Gromeko. – Ha világossággal törünk be, kétségtelenül felzavarjuk a rovarokat, és akkor ránk támadnak. Ez pedig szomorúan végződhet valamennyiünkre nézve – mondta Maksejev. – Bizony. Valószínűleg sok százan vagy talán sok ezren vannak, és akárhányat is leterítünk puskával vagy késsel, végül mégis agyonharapnak vagy halálra marnak mindnyájunkat. – De hát mitévők legyünk? – mormogta Kastanov. – Nem mondhatunk le felszerelésünkről, hiszen szükségünk van rá visszafelé menet. – És ha egyik oldalán felgyújtanánk a bolyt? A hangyák készleteik mentéséhez látnának, és köztük a mi holminkat is kihurcolnák. – Elsősorban lárváikat és bábjaikat mentenék, holmink pedig ezalatt eléghet. De még ha ki is tudják cipelni, akkor is erővel kell elvennünk tőlük. – Ne füstöljük-e ki őket? Amikor elhagyják várukat, elhozzuk a holmit? – Ez a terv már jobb. De a füsttel teli folyosókba magunk sem tudunk behatolni. A füst eloszlása után pedig a hangyák is visszatérhetnek. – A helyzet, úgy látszik, reménytelen! – Van egy ötletem – mondta Maksejev. – Lefekszem a hangyaboly
közelében, és halottnak tettetem magam. A hangyák becipelnek a várukba, és ott esetleg kifürkészhetem, hogy hol van a holmink, később pedig ki tudom hozni. – Ez a terv túlságosan kockázatos – ellenkezett Kastanov. – A hangyák esetleg darabokra tépve hurcolják be önt. De tegyük fel, hogy épségben viszik be, nem marcangolják szét – akkor is hogyan tájékozódhat sötétben, méghozzá holtnak tettetve magát, a folyosók útvesztőjében, hogy azután meglelje a kifelé vezető utat? – Gombolyagot teszek a zsebembe, fokozatosan letekerem a fonalat, és így kijuthatok, akárcsak Thészeusz Ariadné * fonala nyomán a labirintusból. – Jól van, feltéve, hogy a hangyák nem veszik észre, és nem göngyölítik fel a fonalat. De van-e fonala? Az bizony senkinél sem akadt, így ezt a kockázatos tervet is elejtették. Lehorgasztott fejjel ültek, és újabb terveken törték fejüket. De valamennyit kénytelenek voltak elvetni, mivel nem lehetett megvalósítani. – Én azt gondolom – jelentette ki Kastanov –, hogy mérgezzük meg vagy kábítsuk el a hangyákat mérges gázokkal, hogy egy időre mozdulatlanná dermedjenek, ezalatt pedig megkeressük holminkat a várban. Ilyen gáz: a klór, a bróm és a kéndioxid. Ennélfogva mindenekelőtt anyagot kell találnunk elegendő mennyiségű gáz készítésére. Klórt előállíthatunk konyhasóból, amely a tengerben van. Bróm valószínűleg akad a tengerben növő moszatok hamujában, de kivonása nehezebb, mint a klóré. Legkönnyebb volna a kéndioxid előállítása, ha ként, piritet vagy más kéntartalmú ércet találnánk. Ólomércet már láttunk a Pterodactylusok tanyáján, talán akad itt is a magaslat szirtjei között. – De hiszen az anyag kereséséhez és a gáz elkészítéséhez sok idő kell! – mondta Maksejev. – Mit tehetünk?! Arra elég a töltényünk, hogy néhány napra élelmet szerezzünk. Jobb, ha a legbiztosabb eszközt választjuk, s a kockázatos módszereket végső szükség esetére hagyjuk. * Görög mondabeli alakok. (A s z e r k.)
– Így hát üres kézzel kell távoznunk innét anélkül, hogy bármit is tennénk a rablókkal! – Jobb, ha akkor megyünk el, amikor a hangyák még nem vettek észre, és elsietett próbálkozásainkkal nem keltünk gyanakvást bennük. Ha zaklatjuk őket, óvatosabbak lesznek, őrséget állítanak a bejárathoz, átkutatják a környéket, és megnehezítik további terveinket. Hiszen még nem tudjuk, hogy milyen fejlődési fokot értek el a jura időszak állatvilágának ezek a királyai. Valamennyien egyetértettek Kastanovval, noha bosszankodtak, hogy nem tudtak azonnal leszámolni a rablókkal. Úgy határoztak, visszatérnek a homokos dűnékhez, és a meder mentén felkapaszkodnak a magaslatra, hogy ként vagy kéntartalmú ércet találjanak. Az erdőszél mentén igyekeztek a mederhez. Nem láttak semmilyen élőlényt, még rovarokat sem; váruk környékén a hangyák nyilván rendszeresen vadásztak mindenféle állatra. Csak nagy ritkán suhant el a kopár táj fölött egy-egy szárnyas gyíkféle. A meder a kietlen térség szélen húzódott, följebb pedig a homokdombok közé vágódott, s elég mély völgyben haladt. Itt mindkét parton bokrok, alacsony zsurlók, édes nád, páfrányok nőttek. Az utazók még néhány kilométert haladtak fölfelé a völgyben, majd elhatározták, hogy letáboroznak, és alaposan kipihenik a legutóbbi huszonnégy óra izgalmait és fárasztó gyaloglásait. A patak itt már bővizű volt, pálmák és zsurlók árnyéka hívogatta az utasokat. Teát főztek, vacsorára elfogyasztották a félretett tojássárgáját, majd nyugodtan kialudtak magukat. De amikor felébredtek, hangyákat vettek észre a közelben; ez arra késztette őket, hogy siessenek reggelijükkel, és mielőbb eltávolodjanak a hangyabolytól, nehogy lakói észrevegyék őket. Néhány kilométernyi út után a völgy homokos lejtőjét sziklák váltották fel: a meder táblahegységbe vágódott be. Maksejev és Kastanov kén után kutatva lépésről lépésre vizsgálta a sziklákat: egyikük a jobb, másik a bal domboldalban; ez természetesen meglassította haladásukat. Papocskin és Gromeko a meder közelében maradt; lövésre készen tartották puskájukat, hogy elejtsenek valamilyen vadat, amely közelükbe téved, vagy visszaverjék a gyíkfélék, hangyák esetleges támadá-
sát. Ezek azonban nem mutatkoztak; a táj egyre kietlenebb lett, még a patak mentén is gyéren akad fa meg bokor, és csak egy keskeny füves sáv és édes nád szegélyezte partjait. A nádnak az utasok nagyon örültek, mivel egyetlen táplálékuk volt ezen a pusztaságon. Állatot nem láttak, kivéve néhány óriási szitakötőt, amely a víz fölött lebegett, olykor pedig Pterodactylusokat vettek észre, melyek ezekre a rovarokra vadásztak. A levegő teljesen nyugodt volt, a Plútó sugarai kegyetlenül tűztek a szűk völgyre. Kopár oldala olyan forróvá hevült, mint valami kályha. Csak a víz közelsége nyújtott enyhülést az utasoknak, és tette lehetővé útjuk folytatását: minduntalan megnedvesíthették fejüket, és szomjukat olthatták. A kéntartalmú érc keresése egyelőre nem járt eredménnyel. Ebédidőben a patak partján tartottak pihenőt. Teáztak, az édes nádat szopogatták, és elosztották utolsó kétszersültjüket. – Este szitakötőre kell fanyalodnunk, vagy pedig lelövünk egy Pterodactylust! – mondta Papocskin szomorúan, miközben összeszedte a kétszersült utolsó morzsáit.
36. A KŐSIVATAGBAN Pihenő után folytatták útjukat fölfelé a völgyben. Mindkét oldalon komor, fekete sziklák magaslottak; a repedések óriási, ormótlan kockákra vagy karcsú oszlopokra hasogatták őket. A patak mentén egyre szegényebb lett a növényzet, a zsurlók is ritkultak, a páfrányok és a pálmák teljesen eltűntek, csak fű és édes nád szegélyezte továbbra is a partot. A legutolsó száraz fánál letáboroztak. A fát felhasználták tüzelőnek. Teát főztek, és bőven itták a nád nedvével ízesítve, hogy elűzzék éhségüket, mert bizony semmiféle vad nem akadt. Teázás után Maksejev és Kastanov elhatározta, hogy felmászik a völgy oldalára, és szemügyre veszi a környéket. A terep sík volt, minden irányban, nagy távolságra síkságot láttak; csupán délen, vagy húsz kilométernyire, magaslott néhány csonka kúp alakú hegy.
Amikor a két kutató néhány lépésnyire távolodott a meredek domboldal szélétől, és a patak völgye teljesen eltűnt szemük elől -nyomban rájuk nehezedett a környező pusztaság kietlensége A talaj kopár, fekete szikla volt; kisebb-nagyobb kövek, szilánkok borították, amelyek az örökké tűző sugarak hevétől pattogzottak le. Sehol egy bokor vagy fűszál, lábuk alatt mindenütt fekete kő, fejük fölött pedig a vöröses Plútó; ez a teljesen kopár, járhatatlan sivatag biztos éhhalállal és szomjanhalással fenyegette a vakmerőt, aki mészszebbre merészkedik belsejébe. A Plútó által felhevített kő olyan hőséget árasztott, akár az izzó kemence. A Plútó függőlegesen eső sugarai elől sehol sem lehetett menedéket találni. Csupán a délen emelkedő hegyek hoztak valami változatosságot a sivatag nyomasztó, szörnyű egyhangúságába: ugyanis nem feketék voltak, hanem sok fehér, vörös és sárga csík tarkította őket. Kastanov szemügyre vette a terepet, majd így szólt társához: – Azt hiszem, nem messze innét végleg abba kell hagynunk utunkat e titokzatos ország belsejében. A völgy, amelyben haladunk, valószínűleg véget ér a hegycsoportnál, és attól tartok, hogy azon túl ugyanilyen zord sivatag terül el, amely teljesen járhatatlan különleges felszerelés, nagy víz-, élelmiszer- és tüzelőkészlet nélkül. – Vajon a Föld belső felületének többi része is ugyanilyen izzó pusztaság? – Valószínűleg igen, legalábbis a Déli-sarknál levő másik nyílás környékéig – feltéve, hogy van ilyen nyílás. Hiszen a növényzethez és az állati élethez szükséges nedvességet a belső felület ezeken a nyílásokon át kapja. A tenger, amelyen áteveztünk, valószínűleg e nedvesség utolsó tárolómedencéje. – De az északi szél, amely – mint láttuk – errefelé uralkodó, meszszebb is elviheti ezt a nedvességet. – Az utóbbi időben nem tapasztaltunk ilyen szelet, néhány ritka szélviharon kívül, amely zivatart hozott. Az északról érkező utolsó esőfelhők valószínűleg a tenger fölött és a tőle közvetlenül délre eső övezetben csapódnak le, messzebbre pedig, az izzó sivatag fölé csak a
pára maradványai jutnak; a levegő nem telítődik velük, és ezért eső nem lehetséges. – Szóval csak e déli hegyekig megyünk? – Igen. Elmegyünk odáig, és akkor meglátjuk, helyesek-e következtetéseim. – De mit teszünk, ha útközben nem találunk kéntartalmú étcet, amelyre szükségünk van? – Ezek a hegyek, alakjuk és színük után ítélve, valószínűleg kialudt vulkánok. Tűzhányók oldalán pedig majdnem mindig akad kén. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy ott megtaláljuk azt, amire szükségünk van. – És akkor visszafordulunk? – Azt hiszem, felhasználjuk az alkalmat, hogy ilyen messzire jutottunk a tengertől, és kirándulást teszünk dél felé. Akkor meggyőződhetünk róla, hogy a sivatag járhatatlan, és lelkiismeretünk nyugodt lehet: mindent megtettünk, amire ember képes. – De hátha másutt a tenger délre nyúlik, és így lehetőséget ad arra, hogy beljebb hatoljunk Plutóniába. – Ha visszaszerezzük felszerelésünket a hangyáktól, akkor keleti és nyugati irányban továbbmehetünk a tengerparton, és meggyőződhetünk erről. Miután a két geológus betelt a sivatag látványával, és búcsúpillantást vetett a tenger kék tükre és zöld partja felé, amely alig-alig látszott északon – elindult visszafelé a táborba. De amikor lefelé ereszkedtek a hasadékban, az omladékokon csúszkálva, rögről rögre ugrálva – hirtelen egymás után két puskalövés ütötte meg fülüket. – Mi ez? Csak nem merészkedtek a hangyák ilyen messzire, és megtámadták társainkat? – jegyezte meg Kastanov. – Segítségükre kell sietnünk! – válaszolt Maksejev. Kettőzött gyorsasággal másztak lefelé, néhány perc múlva a lejtő aljára értek, és futva indultak a táborhelyük felé. Aggodalmuk azonban felesleges volt: nem hangyák támadtak társaikra, hanem a jó sors küldött zsákmányt az éhezőknek. Úgy történt, hogy a patak partján ülő Papocskin és Gromeko egy-
szerre csak arra figyelt fel, hogy fekete árny suhan át fölöttük. Felemelték fejüket, és egy nagy Pterodactylust vettek észre a magasban. Az állat figyelmét valószínűleg a napon csillogó bádogdoboz keltette fel. Nem haboztak sokáig, felkapták puskájukat, és amikor a gyík újabb körrel lejjebb ereszkedett – rálőttek. Az egyik golyó talált, és az állat lezuhant. Igen nagy példány volt, fejétől farka végéig több mint másfél méter hosszú, úgyhogy sok hús akadt rajta. Vacsorára jóllaktak gyíkhússal, majd lefeküdtek aludni. Felváltva őrködtek, mivel a szárítás céljából a kövekre kirakott húst meg kellett védeni a szárnyas gyíkféléktől, amelyek esetleg észrevehettek a zsákmányt. Másnap továbbhaladtak fölfelé a völgyben; szárított húst, édes nádat és tüzelőanyagot is vittek magukkal, attól tartottak ugyanis, hogy további útjuk során ilyesmi nem akad. A völgy valóban egyre kietlenebb lett, a patak partján mindjobban gyérült a növényzet. Kéntartalmú ércet nem találtak, és Kastanov már csak a völgy felső szakaszán emelkedő, tűzhányó alakú hegyekhez fűzött reményeket; ezek a hegyek hosszú útjuk vége felé már egészen közelinek látszottak. Valamivel előttük a völgy összeszorult, és szűk szorossá változott, amelyen át az utasok a hegyek lábánál fekvő völgykatlanba jutottak. Valamennyiük csodálkozására, a katlan alján meglehetősen nagy tó volt. Sziklás partjait helyenként zöld növényzet borította: nád, alacsony zsurlók, páfrányok nőttek csoportosan a lankásabb partszakaszokon, amelyeket alacsony sziklák szakítottak meg. A tó alkalmas táborhelynek látszott: itt hagyhatták felesleges poggyászukat, hogy málha nélkül kapaszkodhassanak fel a hegyekbe, kén után kutatva. Az utasok letelepedtek a páfrányok árnyékában. Elhatározták, hogy megfürödnek a csendes, sötét vizű tóban, amely smaragdbetétes ébenfa keretbe zárt nagy, sima tükörre hasonlított. Elsőnek Papocskin vetkőzött le, és bátran fejest ugrott. De nyomban felbukkant, és a partra úszott. Kiugrott a vízből, és prüszkölve felkiáltott: – Forró a víz, majdnem megfulladtam! A többiek is megpróbálták: ki kezét, ki lábát dugta bele. Megállapították, hogy a zoológusnak igaza van: a víz szinte perzselte bőrüket.
Gromeko előhúzta zsebhőmérőjét, az expedíció egyetlen, rendelkezésre álló műszerét. Azért maradt meg, mivel Gromeko állandóan magával hordta. Bedugta a vízbe: a higanyszál 40° Celsiust mutatott. – No, ez még nem olyan szörnyű! – mondta a botanikus. -Negyven Celsius-fok harminckét Réaumur-fokkal egyenlő, ez pedig a forró fürdő hőmérséklete, amely jól kibírható. Forró fürdő azonban nem nyújthatott enyhülést a rekkenő hőségben. Az utasok tehát beérték azzal, hogy alaposan megmosakodtak. Szappanul vékony, fehér iszapot használtak, amely vastag rétegben borította a tó fenekét. Még forróbb volt, mint a víz, és valóban égette a belésüppedő lábat, viszont jól habzott és kitűnően helyettesítette a szappant. – Újabb, váratlan kincs, amely parlagon hever a csodák országában! – mondta Maksejev, miközben buzgón dörzsölte testét az iszappal. – Igen, vállalkozó emberek óriási üzletet csinálhatnának belőle. A föld mélyéből eredő gyógyszappan biztos szer minden betegség ellen: náthától kezdve a rákig – körülbelül így hangzanának a reklámhirdetések, amelyekkel elárasztanák az újságok és folyóiratok hasábjait – mondta nevetve Gromeko, aki gúnyos bizalmatlanságot táplált mindazon kincsek iránt, amelyek felkeltették a volt aranyásó vállalkozó szellemét. – Ha már Plutónia kincseiről beszélünk, akkor nem szabad megfeledkeznünk az állatvilágról sem – kiáltott fel a sütkérező Papocskin. – Én bizony részvénytársaságot szerveznék ezeknek az „élő kövületeknek” a kivitelére, hogy ellássuk velük bolygónk minden államának állatkertjeit és múzeumait. Ennek a társaságnak óriási sikere volna, nagyobb, mint az ön bányavállalatainak, mivel arany, réz, vas elegendő mennyiségben akad odafönt is, élő mamut, Plesiosaurus, Pterodactylus azonban nincs. – Engem ez a forró vizű tó érdekel – mondta Gromeko. – Már észrevettem, hogy a patak vize langyos, de annak tulajdonítottam, hogy ebben a fekete oldalú, kopár völgyben hamar felmelegszik a víz; most azonban világos, hogy a patak ebből a tóból kapja melegét.
– Kétségtelenül régi tűzhányók lábánál vagyunk – magyarázta Kastanov –, és a tóba forró vizű források ömlenek, amelyek a vulkán még meleg mélyéből fakadnak. – Át kell kutatnunk a tó környékét, hogy kiderítsük e meleg víz eredetét – jelentette ki a zoológus. – Nos, ön és Mihail Ignatyevics foglalkozzék ezzel, míg a vacsora fő, mi pedig a vulkán kivizsgálására indulunk – javasolta Kastanov. „Fürdő” után felöltöztek, Kastanov és Maksejev megkerülte a tó nyugati szélét; innét eredt a patak, és azután átszivárgott az egymásra halmozódott fekete sziklák között. A két geológus felkapaszkodott a fekete kaviccsal borított, teljesen kopár dombokra, amelyek a tűzhányó lábánál feküdtek. Átkeltek rajtuk, és az első nagyobb hegy alján találták magukat. Meredek lejtőjén lávafolyamokat vettek észre, amelyek valószínűleg különböző időben ömlöttek ki a kráterből, és a felszínen hol gömbölyded hullámokban, hol pedig összevissza egymásra halmozódott tömbökben dermedtek meg. Kastanov észrevette, hogy a régebbi lávafolyamok felszíne néhol sárga, vörös vagy fehér. Megmagyarázta társának, hogy itt okker, szalmiáksó és kén található.* – Végre itt a kén, amely annyira kell nekünk! Csakhogy kevés van belőle, és nehéz hozzáférni. A kráterben, remélem, többet találunk. Felfelé kapaszkodtak a lávatömbökön, és egy óra múlva a hegy tetejére értek. Lapos volt, közepén pedig majdnem függőleges falú fekete szakadék tátongott. – Itt a kráter. Meglehetősen nagy. – Szerencsétlenségünkre teljesen hozzáférhetetlen. – Kerüljük meg, talán akad alkalmas hely, ahol lebocsátkozhatunk. A hegy teteje is megdermedt lávatömbökből állt. Mindkét irányban messzire lehetett látni róla. Északon, a dombok lábánál, tó terült el; kékesfekete növényzettel körülvéve. Majdnem szabályos kör alakú * Okker – sárga vagy barnásvörös ásványi festék. Vashidroxid agyaggal és mésszel keverten. A szalmiáksó ammóniák és klór vegyülete fehér só alakjában, amely melegítésnél elpárolog. Láva és tűzhányók repedéseiben fordul elő, mesterségesen is készül orvosi és technikai célra
volt, és talán egy még régebbi vulkán krátere lehetett. Kelet és nyugat felé óriási lávafolyamok ereszkedtek alá a hegyről, és fokozatosan beleolvadtak a sivatag felszínén emelkedő fekete sziklavonulatokba. Délen másik, valamivel magasabb hegy emelkedett: nyilván a tűzhányó főkúpja, és elzárta a további kilátást; keskeny, sziklás nyereg kötötte össze az első heggyel. A két felderítő nyugatról megkerülte a krátert, és meggyőződött róla, hogy erről sem lehet lebocsátkozni mélyébe. Ezután a nyergen átmentek a másik hegyre. Ennek csúcsán is mély kráter volt, délkeleti oldalán azonban hatalmas mélyedés tátongott, ahonnét óriási, megmerevedett lávafolyam haladt lefelé a lejtőn: bizonyára a vulkán legutóbbi kitörésének terméke. Ez a mélyedés lehetővé tette, hogy különösebb kockázat nélkül lebocsátkozzanak a kráter fenekére. Innen már dél felé is szabad kilátás nyílt. A fő vulkán tőszomszédságában még néhány alacsony, beomlott kráterű tűzhányó magaslott, mögöttük pedig szintén fekete kősivatag terült el, egészen a látóhatár pereméig, és úgy látszott, sehol sincs vége. – Igen, itt nem juthatunk dél felé Plutónia belsejébe! – kiáltott fel Maksejev, miközben éles szemével a messzeséget fürkészte. – Vagy száz kilométerre nincs semmi, csak fekete kő. – Kirándulnunk is felesleges ebben az irányban! – fűzte hozzá Kastanov. – Megvizsgáljuk a vulkánokat, ként gyűjtünk – aztán viszszatérünk a hangyabolyhoz, hogy visszaszerezzük holminkat. A hegytetőről elébük táruló látvány nyomasztó hatással volt rájuk. Lábuk alatt fekete hegycsoport húzódott, amelyet mély hasadékok barázdáltak, mint megannyi ránc egy öreg ember arcán, néhol pedig sárga, fehér és piros foltok virítottak, mintha gyakorlatlan mázoló óriási ecsetjéről fröccsentek volna rá. Távolabb, minden irányban, sík, fekete pusztaság terült el, amelyen az élet semmilyen jele sem látszott; a sivár tájra a Plútó vöröses sugarai tűztek, és az egész kép igen vészjóslóan festett. – A halál birodalma ez, borzalmasabb, mint a sarkvidéki hó-sivatagok! – kiáltotta Kastanov.
– Igen, ha volna gonosz szellem, akkor ennél jobb székhelyet keresve sem találhatna! – erősítette meg Maksejev. – Jó gondolat. Nevezzük el ezt a vidéket Ördög-sivatagnak. – A tűzhányókat pedig Sátán trónusának. Félelmetes kép lebeg előttem: amikor a Plútó elhalványul, és vöröses homály borul a tájra, a kráterből óriási Pterodactylus képében felszáll a gonosz szellem, végigsuhan a hegyek és a sivatag fölött, fülsiketítő vijjogása betölti a levegőt, majd megfürdik a forró tó habjaiban, megpihen a magas fekete sziklákon, és gyönyörködik birodalmában . . . Megvizsgálták a terepet, megjegyezték, hogy hol ereszkedhetnek le legkényelmesebben a kráter belsejébe. Aztán a legrövidebb úton visszamentek a tóhoz, hogy másnap négyesben újra eljöjjenek ide a kénért.
37. KIRÁNDULÁS A SÁTÁN TORKÁBA Másnap mind a négyen a fő vulkánhoz indultak. Csak egy puskát vittek magukkal minden eshetőségre, valamint kevés sült húst és édes nádat. Többi holmijukat nyugodtan a tóparton hagyhatták, Tábornok őrizete alatt. A sivatagban semmiféle állat nem akadt, és így nem kellett félteniük poggyászukat. Útjuk eleinte alacsony fekete halmokon és megdermedt lávafolyamokon keresztül vezetett, aztán a fő vulkán lejtőjén haladtak, a kráter résénél kezdődő óriási lávafolyam mentén. Fél óra múlva eljutottak a nyíláshoz, és megkezdték a lebocsátkozást a megdermedt lávatömbök közt, amelyek óriási lépcsőhöz hasonlítottak. Félórai út után a kráter fenekére értek. Megszáradt, repedezett sár borította; azelőtt valószínűleg kicsiny tó volt itt. A kráter szemközti fala meredeken emelkedett, sok helyütt fehér, sárga és vörös lerakódások borították. A sárga foltokban könnyen ráismerhettek a terméskénre, amely kisebb-nagyobb kristályokban helyezkedett el a láva üregeiben, vagy vékony rétegben borította felületét. Az utazók elővették vadászkésüket, és nekiláttak, hogy lekaparják
a rétegeket, és leválasszák a nagyobb kristályokat, végül az egészet hátizsákjukba rakták. Amikor a zsákok megteltek, kiderült, hogy mindegyikben körülbelül tizenhat kilogramm kén fér el. – Tizenhat kilogramm kénből több mint tizenegyezer liter kéngáz készíthető – jegyezte meg Kastanov –, hatvannégy kilogrammból pedig majdnem negyvenötezer liter. Azt hiszem, ez elegendő a hangyabolynak. – Többet el sem tudunk vinni – mondta Papocskin –, Hiszen még puskáinkat és egy kevés ennivalót is magunkkal kell vinnünk. Mindezt két napig cipelhetjük a hátunkon. – Valamit Tábornokra is lehet rakni – javasolta Maksejev –, hiszen már összeszedte magát, ma pedig egész nap pihen. – Harminc kilogrammot el tud vinni a hátán. A tóhoz lefelé visz az út, és ez a harminc kilogramm is jelentős mennyiség. Ezért gyűjtsünk még ként, hogy elég legyen. Az utasok megreggeliztek, pihentek, majd még harminc kiló-grammnyi ként szedtek. Maksejev az ingéből zsákot csavart, abba tették. Az egyik repedésben egy maréknyi konyhasót is összekapartak. Pihenő alatt Kastanov ültében a kráter falához támaszkodott. Hirtelen erős lökéseket érzett a hegy belsejéből. „Hát ez a vulkán még nem aludt ki?” – gondolta. De mivel nem volt gyakorlata a működő tűzhányók tanulmányozásában, nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, sőt nem is említette társainak. Amikor a második kénadagot is összeszedték, és mind a négyen ismét letelepedtek a kráter fenekén, hogy pihenjenek, mielőtt nehéz terhükkel útnak indulnak – Kastanovnak eszébe jutott az előbbi nesz, és a sziklához tapasztotta fülét. A lökések egyre tisztábban hallatszottak, sőt még a sziklák könnyű reszketése is érezhető volt. – Ébren vagyok vagy álmodom! – kiáltott és felugrott. – Úgy hiszem, nincs vesztegetni való időnk: morog a vulkán gyomra! Csak nem készül kitörés? Hallgassák csak! Valamennyien a kráter falára tapasztották fülüket, és meggyőződtek róla, hogy a geológus igazat mondott.
– Lehet, hogy kitörés egyáltalán nem lesz; lehet, hogy egy hét vagy egy hónap múlva következik be, de nem kezeskedem róla, hogy nem ma történik! – jelentette ki a professzor. – Teljesen igaz, nincs miért a kráter fenekén üldögélnünk, annál kevésbé, mivel még hosszú, nehéz kapaszkodó vár ránk – helyeselt Gromeko. Vállukra vetették nehéz zsákjaikat, és megindultak az óriások lépcsőjén. Teherrel azonban már nem haladtak olyan gyorsan fölfelé, mint üres kézzel lefelé, és csak egy óra múlva értek a tetőre. Amikor visszapillantottak, láthatták, hogy sietségük bizony teljesen indokolt volt: a kráter fenekéről vékony, sárgás füstoszlop emelkedett, a levegőben kén- és klórszag terjengett. A kráter falainak remegése annyira fokozódott, hogy már érezték a lábuk alatt. Sietniük kellett, mert bármely percben megkezdődhetett a kitörés, amikor felrobban a kráter torkát elzáró lávadugó. Az utazók nem vesztegették idejüket: megindultak lefelé ugyanazon az úton, amelyen jöttek, és két óra múlva a tónál voltak. Tábornok – amely már búsult utánuk – örömteli csaholással fogadta őket. A tűzhányó egyébként nem sietett, hogy újra megkezdje működését. Csúcsa fölött csak vékony, barnás füstoszlop látszott, amely függőlegesen igen nagy magasságra szállt föl, és ott szertefoszlott. A tónál nem hallatszottak a föld alatti lökések, minden csendes volt. Amikor már valamennyien lerakták kénnel teli zsákjukat többi holmijuk mellé, Papocskinnak eszébe jutott, hogy puskáját a kráterben vagy a tetőn felejtette, ahol kétszer is megállt pihenni. Közölte ezt társaival, és kijelentette, hogy visszamegy a fegyveréért. – Van még három puskánk, a hangyabolyban pedig egy negyedik tartalék, úgyhogy megvagyunk anélkül is. Felesleges, hogy újra veszélybe rohanjon, amikor egyszer már szerencsésen elkerültük – jegyezte meg Kastanov. – A tűzhányó csak füstöl – erősködött a zoológus. Nagyon szerette pontosan lövő kétcsövű puskáját, és bosszankodott feledékenysége miatt. – Amíg pihennek, én elszaladok érte. – A már füstölgő vulkán kráterébe nem lehet leereszkedni: meg-
fulladna a mérges gázoktól. Pedig legvalószínűbb, hogy éppen a kráter fenekén hagyta puskáját. Terve tehát megvalósíthatatlan – próbálta lebeszélni Kastanov. – Nem, emlékezetem szerint a kráter szélén hagytam puskámat, még mielőtt leereszkedtünk, hogy ne cipeljem feleslegesen le meg fel a sziklákon. A kráter széléig pedig elszaladhatok, és nem is veszélyes. – A kitörés bármely percben megkezdődhet. Nem tudom, egyáltalán ésszerűen cselekszünk-e, ha holnapig e tó partján maradunk; nem volna helyes messzebb mennünk a tűzhányótól? De valamennyien nagyon fáradtak voltak a hegymászástól, amelyet még súlyos terhük is megnehezített. A vulkán külseje nem adott különösebb aggodalomra okot, a tó pedig légvonalban mintegy két kilométernyire volt a krátertől, vagyis meglehetősen távol. Remélhették, hogy a tó partján nem fenyegeti őket közvetlen veszély. Ezért úgy határoztak, hogy itt töltik az éjszakát, s így legalább kezdetben részük lehet a kitörés lenyűgöző látványában. A csend azonban csak körülbelül négy órán át tartott. Az alvók váratlanul szörnyű robajra és földrengésre riadtak. Úgy rémlett, mintha valami feldobta volna őket a magasba, és most a tóba zuhannak. Mindnyájan talpra ugrottak, és ijedten néztek körül: lábuk alatt remegett a föld, és a tóparti fák ide-oda hajladoztak. A tűzhányó csúcsát sűrű, fekete füstfüggöny borította, amelyet a kráterből kilövellő izzó kődarabok hasogattak szét, mint megannyi villám. A kitörés megkezdődött. – De hol van Papocskin? – kiáltotta Maksejev. Észrevette, hogy csak hárman vannak. – Nem taszította a rengés a tóba? Hiszen ő feküdt legközelebb a vízhez – találgatta Gromeko. A víz felszíne azonban csak gyengén fodrozódott, amit nyilván a földrengés okozott. Gyűrűző hullámok, amelyek nehéz test vízbeesésére vallanának – sehol sem látszottak. – Nem szaladt-e ijedtében lejjebb a völgybe? – De hátha mégis elment a kráterhez a puskájáért? – jegyezte meg
Kastanov. Ez utóbbi feltevés látszott valószínűnek, mivel a zoológus makacs természetű volt. Nyilván megvárta, amíg társai elaludtak, és a tűzhányóhoz indult. Kiabáltak, keresték a tó környékén, de hiába. Nem gondolhattak másra, mint hogy a zoológus valóban a puskájáért ment. – Szerencséje volt, ha még nem ért a vulkán tetejére, amikor a kitörés megkezdődött – jegyezte meg Kastanov. – De ha igen, akkor biztosan elpusztult. – Mitévők legyünk? – kiáltott Maksejev. – Azt hiszem, segítségére kell sietnünk! – Várjunk egy keveset – javasolta – Gromeko. – Oda-vissza három-négy óra az út. Ha kilenckor indult el, mihelyt elaludtunk, fél óra vagy egy óra múlva vissza kell érnie. – Eközben pedig a kitörés lefolyása megmutatja, hogy rendkívüli kockázat nélkül fel lehet-e kapaszkodni a kráterhez! – De hiszen ez szörnyű! Tétlenül ülni és várni, ahelyett hogy társunk segítségére sietnénk! – Bizony szörnyű, de csak abban az esetben menthetjük meg, ha még nem jutott a kráterig, és csak a lehulló kövek sebesítették meg. Ha azonban már a tetőn vagy a kráter belsejében volt a robbanáskor, akkor vagy a kőhullástól, vagy a gázoktól feltétlenül elpusztult. Ha most próbálunk a vulkán tetejére jutni, társunkat nem menthetjük meg, viszont kockára tesszük egész expedíciónk sorsát. Nézzék, mi történik ott! Kastanov utolsó szavai közben a vulkán kráteréből hirtelen óriási gőzfelhő tört ki.
38. FELÉBRED A TŰZHÁNYÓ Néhány másodperc múlva fülsiketítő robaj hallatszott – mintha a hegy darabokra szakadt, és a levegőbe röpült volna. A felhő lefelé száguldott a lejtőn, félelmetesen növekedett, és hamarosan lilás-fekete
esőfelhővé vagy inkább felhők falává változott, amelyek vakító villámok fényében gomolyogtak, kavarogtak, kígyóztak. A fal vonat sebességével rohant a lejtőn, és néhány perc múlva elérte a vulkán lábát, felső széle pedig gomolyogva a hegy csúcsa fölé emelkedett. – Ez teljesen a Martinique-szigeti Mont Pelé borzalmas kitöréséhez hasonlít, amely 1902 májusában néhány perc alatt elpusztította Saint Pierre városát, huszonhétezer lakosával együtt! – kiáltott Kastanov. – Ez az úgynevezett égető vagy perzselő felhő forró hamuval túltelített, rendkívül összesűrített és túlhevített vízgőzből és gázokból áll, és nemcsak kicsiny köveket, hanem óriási sziklákat is magával sodor. – Szerencsénk, hogy a felhő nem a tó felé, hanem más irányba tart, különben Saint Pierre lakóinak sorsára jutottunk volna! – jegyezte meg Gromeko. – Igen, a felhő valószínűleg a kráter peremének ugyanazon a résén tört ki, amelyen mi lebocsátkoztunk. Ezért haladt délkelet felé, a legutóbbi lávafolyam irányában. – És mi lesz ezután?! – kérdezte Maksejev. – Az égető felhők kitörése bizonyos időközönként ismétlődhet: néhány óránként vagy naponként, utána pedig megjelenik a láva. – De lehetséges-e, hogy a következő felhők más irányba tartanak, mint az első, például felénk? – Ha a kráter peremének alakját nem változtatta meg a szörnyű erejű robbanás, amely az első felhő kitörését kísérte, akkor a következők is valószínűleg az első irányát követik. Ellenkező esetben más úton haladnak. – Tehát felénk is tarthatnak? – Természetesen. Egyelőre azonban remélhetjük, hogy erre nem kerül sor, és itt ideig-óráig biztonságban vagyunk. E beszélgetés közben a szétterülő felhő elborította a hegy keleti lejtőjének jó részét, de lefelé már lassabban hömpölygött, és főként felfelé dagadt. A három utazó szótlanul állt, s nézte a borzalmas és fenséges látványt. Egyszerre csak a tűzhányó alján emelkedő, legközelebbi dombhát mögül előbukkant Papocskin. Lobogó hajjal hanyatt-homlok rohant, s
átugrált az útjába kerülő köveken. Társai elébe szaladtak, és kérdésekkel árasztották el, de Papocskin annyira kifulladt a gyors futástól és az izgalomtól, hogy beszélni sem tudott. Csak miután kipihente magát a tóparti fák árnyékában, majd megivott néhány csésze hideg teát, akkor tért magához, és mondta el, mi történt. – Figyelmeztetésük ellenére elhatároztam, hogy elmegyek puskámért a tűzhányóhoz, amely nem látszott félelmesnek. Reméltem, hogy puskám két pihenőhelyünk valamelyikén maradt, ahol a felkapaszkodás közben megálltunk, vagy legrosszabb esetben a tetőn hagytam. Megvártam tehát, amíg önök mélyen elaludtak, és tíz óra tájban minden felszerelés nélkül elindultam, csak néhány édes nádszálat vittem magammal. Első pihenőnk helyén nem volt a puska, és mivel a tűzhányó működése nem erősbödött, tovább kapaszkodtam fölfelé. Csakhogy a második pihenőhelyen sem találtam. Már igen magasan jártam, alig fél kilométer választott el a csúcstól. Az átkozott vulkán változatlanul gyengén füstölt, én pedig nem akartam üres kézzel visszatérni. – Már a kráter peremének rése felé kapaszkodtam. Úgy rémlett, hogy látom is a puskámat: százlépésnyire előttem volt, egy lávatömbhöz támasztva – amikor hirtelen erős moraj hallatszott, a kráter torkából füstfelhő tört elő. Tanácstalanul megtorpantam. Továbbmenni már veszélyes volt, visszafordulni meg bosszantó, amikor ennyire közel voltam célomhoz. De a rám hulló apró kövek és sárrögök észre térítettek. Úgy potyogtak körülöttem, mint a jégeső, és egyik belevágott a vállamba, hogy felkiáltottam. Bizonyára alapos kék foltot hagyott – nehezen mozgatom a karomat. Most már minden percben újabb kitörést és nagyobb, izzó kövek záporát várhattam. Futásnak eredtem, és ahogyan csak bírtam, rohantam lefelé a hepehupás lejtőn. Fél kilométernyi út után újabb robbanás hallatszott, és a tűzhányó teteje eltűnt a füstben. A heves légroham elsodorta sapkámat; megint kövek hullottak körülöttem, én pedig csak futottam. Amikor már nem voltam messze a hegy aljától, az utolsó, szörnyű erejű kitörés teljes erővel a földhöz vágott, és kis híján kificamítottam mindkét karomat.
Amikor feltápászkodtam, észrevettem ezt a borzalmas felhőt, és
maradék erőmet összeszedve, ismét futásnak eredtem: attól féltem, hogy a felhő utolér és megfulladok. – Bizony, szerencséje volt, hogy megmenekült a szörnyű veszélyből! – mondta Kastanov, amikor a zoológus befejezte történetét. – Makacssága büntetéséül elveszítette sapkáját, és elfáradt, mint az igásló! – fűzte hozzá Gromeko. Maksejev megjegyezte: – Örüljünk, hogy társunk visszatért, és beszéljük meg, mit tegyünk ezután. – Messzebb kell mennünk ettől a rettenetes vulkántól – kiáltott fel Papocskin. – Igen, de képes-e most gyalogolni? Még ki sem pihente a tegnapi járást, és most újabbal tetézte. Feküdjék le, és aludjék valamicskét, két órát várhatunk. – De nem jobb-e, ha valóban messzebb megyünk a vulkántól, legalább két-három kilométernyire? – javasolta Maksejev. – Szomszédsága kezd veszélyessé válni, mi pedig éppen a lábánál vagyunk. Gromeko is ezen a véleményen volt. Elhatározták, hogy a kietlen sivatagon a szorosig mennek, ahol a tó katlana a patak völgyében folytatódott. Innét figyelemmel kísérhették a kitörés további lefolyását. A bádogkannát megtöltötték vízzel, hátukra vették a kénnel és élelmiszerrel teli zsákokat. Két kénes zsákot málha gyanánt Tábornokra erősítettek; a kutya eleinte tiltakozott, és megpróbálta ledobni nehéz terhét, később azonban beletörődött sorsába, és lassan ballagott gazdái után, ahelyett hogy ide-oda csatangolt volna, zsákmány után. A tó katlanából alacsony teraszokon mentek fel a feketekő sivatag szélére, és mintegy két kilométernyi út után megálltak azon a helyen, ahol a szoros völggyé szélesedett. A tűzhányó kitörése mintha szünetelt volna: az első tűzfelhő már szertefoszlott, a hegy teteje megtisztult a füstfüggönytől, a kráterből pedig csak vékony, fekete füstoszlop emelkedett. Kastanov messzelátóján át szemügyre vette a vulkánt, és megállapította, hogy az első kitörések során tetejének alakja bizonyos mértékben megváltozott: a kráter peremének keleti oldala alacsonyabb lett, teteje pedig ferdén lehasadt.
Az utazók letelepedtek kénes zsákjaik köré a kietlen pusztaságban, és lassanként elnyomta őket az álom. Körülbelül három óra múlva azonban újabb, szörnyű robaj verte fel őket. Valamennyiük tekintete a tűzhányóra szegeződött. A kráterből újra vészjósló felhő tört elő, és lefelé száguldott a lejtőn, ez alkalommal azonban egyenest északkeletnek, a tó felé. Kastanov óráján figyelte a felhő sebességét, amely – akárcsak az első – óriási szürkéslila színű fallá nőtt. Négy perccel a ki törés után a fal már a tó fölé nyomult, és eltakarta a megfigyelők szeme elől. – A felhő gyorsvonat sebességével rohan: óránként mintegy hatvan kilométert tesz meg! – kiáltotta Kastanov. – Micsoda szerencse, hogy elmentünk onnét! – Bizony, a felhő iránya nyolcvan fokkal megváltozott az előzőhöz képest, nyilván a kráter peremének szétrobbanása miatt. – És mi lett volna, ha a tónál maradunk? – érdeklődött Papocskin. – Azoknak a megfigyeléseknek alapján, amelyeket a Francia Tudományos Akadémia expedíciója a martinique-i Mont Pelé tanulmányozása során tett, állíthatom, hogy megégtünk vagy megfulladtunk volna a felhő zömét alkotó túlhevített gőzben és hamuban, vagy pedig a felhőből alázúduló kőzápor ölt volna meg. Ez a felhő még négy-hat köbméter nagyságú köveket is több kilométerre magával ragad. Mindent elpusztít, ami útjába kerül, állatot, növényt egyaránt, és sivatag marad utána: forró hamuval, kisebb-nagyobb kövekkel, megszenesedett fákkal és megfeketedett hullákkal borított, kietlen vidék. – Mi történhetett a tóval? – Forró hamu, kövek temették be, kicsapott partjai közül, és a belőle eredő patakot szennyes, forró áradattá változtatta, valószínűleg csak rövid időre. Eközben az égető felhő átgomolygott a völgykatlan fölött, és a kietlen sivatag fölé ért, mintegy két kilométernyire az utazók tartózkodási helyétől. A nagy távolság ellenére érezték perzselő leheletét: heves, forró szélvihar csapott rájuk, és arra kényszerítette őket, hogy a földre vessék magukat, és eltakarják arcukat kezükkel és ruhájukkal.
Verítékezve, így feküdtek mintegy fél órán át, míg végül helyreállt a légköri egyensúly. Amikor felemelték fejüket, fehéren, szürkén gomolygó hosszú, magas füstfalat pillantottak meg a sivatag fölött. A fal még tíz kilométerrel távolabb húzódott tartózkodási helyüktől, és jó ezerötszáz méter magasságra emelkedett. A levegő még mindig fojtó, forró volt. – Igyekezzünk odébb állni e rettenetes vulkán közeléből! – míg ép bőrrel tehetjük – kiáltott fel Gromeko. – Ki tudja, nem lövelli-e a következő adagot éppen felénk? – Bizony, már tapasztaltuk, hogy a felhő szélétől két kilométerre is milyen fullasztó a levegő. Képzelhető, mit éreztünk volna a kellős közepén! Az utasok felszedelőzködtek, és észak felé indultak a sivatagban. Közeledtek a patak völgyéhez, ahová le akartak ereszkedni, az első alkalmas helyen. De amikor a völgy szélére értek, és lepillantottak, észrevették, hogy a csendes, tiszta patak szilaj, piszkos színű folyammá változott, kicsapott medréből, vadul száguld a völgy mélyén, és magával sodorja a parti növényeket. – Érdemes-e leereszkednünk? – kérdezte Kastanov társaitól. – A sík pusztaságon könnyebben haladhatunk, mint a homokos völgyfenéken. A patakból most úgysem ihatunk, mert tele van sárral. Valamennyien beleegyeztek, hogy a pusztaságon folytatják útjukat, és csak később ereszkednek le a völgybe ott, ahol oldalát lankás árkok barázdálják. A meredek szélen haladtak, és időnként letekintettek a mélybe. Egy-két órával a második kitörés után a szilaj vízáradat már alábbhagyott, és nemsokára teljesen elapadt. Csak a csupasz meder látszott, benne a gyökerestül kidöntött fák, kitépett bokrok, néhol pedig fű is, amelyet piszkosfehér iszap borított. – A vulkán bosszút állt rajtunk, amiért elraboltuk gyomrából a ként! – tréfált Maksejev. – Elpusztította a patakot, hogy szomjan haljunk. – Bizony, víz dolgában most rosszul állunk – jegyezte meg Gromeko –, takarékoskodnunk kell a készletünkkel, amíg új forrást nem
találunk a hangyaboly környékén. – Így tehát nem láthatunk neki azonnal a hangyaboly ostromának. Az utasok nehéz terhük és a kietlen pusztaság tűző forrósága ellenére nagyobb utat tettek meg, mint máskor, és csak akkor pihentek meg, amikor lebocsátkoztak a völgybe, nem messze a hangyabolytól és attól a helytől, ahol a völgy elhagyta a táblahegységet. Kastanov és Maksejev felderítésre indult, hogy szemügyre vegye az ellenség erődjét. Felkapaszkodtak a pusztaságra, és a szakadék mentén haladtak kelet felé: innét jól lehetett látni a hangyabolyt. Óriási dombra hasonlított, száraz törzsekből és ágakból rakták öszsze, és több emeletre oszlott. A földszinten voltak a főbejáratok, minden világtáj felé egy-egy: nem voltak magasak, de olyan szélesek, hogy négy-öt hangya is befért egymás mellett. E bejáratokban, állandóan mozgás volt: hangyaoszlopok vonultak ki, azután szét-széledtek, zsákmány után, más hangyák párosával vagy egyenként tértek vissza: fatörzseket, ágakat, élő és holt rovarokat, lárvákat, bábokat, nádszárakat cipeltek, és eltűntek velük erődjük mélyén. A felső emeleteken is nyílások feketéllettek, különböző magasságban és különböző helyen. Ezek azonban nyilván csak a levegő bebocsátására szolgáltak, valamint a védők kitörésére, ellenséges támadás esetén. Szűkebbek és alacsonyabbak voltak a fő nyílásoknál, úgyhogy a hangyák csak egyesével jöhettek ki rajtuk. Ezekből a nyílásokból is időnként hangyák bukkantak elő: a boly lépcsőin futkostak, valószínűleg azt vizsgálták, hogy rendben van-e minden. – Vajon ez a sok nyílás nem akadályozza tervünket? – kérdezte Maksejev. – Hogyha a hangyaboly belsejében túlságosan szabad a légáramlás, a kéngáz hamar elillan, és nem lesz meg a kellő hatása. – A kéngáz nehezebb a levegőnél, és csak fokozatosan szorítja ki – felelte Kastanov. – Azonkívül a hangyaboly fontos részei – a lárvák, bábok, tojások raktárai, az élelmiszerkészletek – valószínűleg mélyen bent vannak, talán földbe vájt kamrákban. A kéngáz először ezekbe a mélyebb részekbe hatol, utána pedig átterjed a felső emeletekre. A nyílások egy részét egyébként betömhetjük, ha látjuk, hogy a légvonat túlságosan erős.
– Ne dugjunk égő ként a felső nyílásokba? – Ez az egész bolyt lángra lobbanthatja. Hiszen nincs semmilyen tűzálló alátétünk: parazsastál, serpenyő vagy efféle, és a ként közvetlenül a száraz fára kellene tennünk. – Fel lehetne használni az Iguanodon-tojás héját, amelyből ideiglenes tányérjainkat és tálunkat készítettük. – Csupán öt tányérunk van, nyílás meg jóval több. – Még ma kell egy-két tojást szereznünk, akkor aztán tucatnyi csészét fabrikálhatunk a kén égetéséhez. – Kitűnő ötlet! Estig még sok időnk van: kirándulunk a homokdombokhoz, ahonnét a hangyák ezeket a tojásokat ide hurcolják. A hangyaboly megtekintése után Maksejev és Kastanov visszatért a táborhelyre, és közölte tervét társaival. Szívesen beleegyeztek, hogy másnap elmennek tojásokért a homokdombokhoz, miközben Maksejev és Kastanov a ként apróra zúzzák.
39. A HANGYABOLY PUSZTULÁSA Amikor az utolsó hangyacsapatok is nyugovóra tértek, az utasok hozzáláttak tervük végrehajtásához. Napközben lapos kövekkel az egész ként porrá törték. Megtöltötték vele hátizsákjaikat, magukhoz vették a tojáshéjból készült edényeket, és valamennyien a hangyabolyhoz indultak. Mindegyiküknek az volt a feladata, hogy elhelyezze kénadagját valamelyik főbejáratban, kicsiny kupacot szórjon keresztbe a nyílás előtt, hogy a gáz az építmény belsejébe nyomuljon. A kén meggyújtása után pedig el kellett torlaszolniuk a kijáratot a falakról levett fatörzsekkel, majd a maradék kénnel teli tálkákat a legközelebbi nyílásokban elhelyezniük, hogy megmérgezzék a boly egész földszintjének levegőjét, és megakadályozzák a hangyákat abban, hogy fölfelé menekülhessenek. A ként kissé megnedvesítették, így nem égett túlságosan gyorsan, és nem gyújthatta meg az építményt. A tervet pontosan végrehajtották. A délre és nyugatra néző két fő-
kijáratban azonban Maksejev és Gromeko váratlanul őrökre bukkant. A hangyák szerencsére félálomban voltak, és késszúrásokkal végeztek velük, még mielőtt felriaszthatták volna társaikat. Az utasok meggyújtották a ként, és félrevonultak. Puskával a kezükben álltak őrt, hogy elpusztítsák a menekülőket. Negyedóra múlva a legfelsőbb emelet néhány nyílásából – ahová nem tettek ként – hangyák tűntek elő: nagy fehér tekercseket cipeltek, nyilván bábjaikat. Lefelé szaladtak velük a boly falán, de még mielőtt a földre értek volna, lerogytak: megölte őket az alsó bejáratokban égő kén gáza. Csak néhánynak sikerült lejutnia a földre; ezek nyomban nekiláttak, hogy elhordják az egyik főbejáratot elrekesztő fahasábokat, mivel nyilván úgy vélték, hogy ezáltal megmentik odabent fulladozó társaikat. A váratlan mentőket azonban néhány puskalövés leterítette. Többé senki sem jelent meg: a boly egész népe, amelyet álmában ért a vész, elpusztult. Amikor a kén elégett, és valamennyi nyílásból könnyű, kékesszürke füstcsík szállt, amely bizonyította, hogy az egész boly megtelt kéngázzal, Papocskin egy teljesen természetes kérdést tett fel, amely eddig egyiküknek sem jutott eszébe. – De hogyan hatolunk be ennek az építménynek a belsejébe? Hiszen levegője számunkra is mérgezett, mégpedig hosszú időre! – Szabaddá kell tenni az alsó nyílásokat, hogy fokozzuk a légáramlást, azután pedig várnunk kell, talán néhány napig is, amíg a kéngáz fokozatosan elillan – válaszolt Kastanov. – Nagyon unalmas tétlenül várni ilyen sokáig – jegyezte meg Maksejev. – Nem lehetne fokozott szellőztetést alkalmazni, hogy kiűzzük a gázt? – De mivel? Tüzet nem gyújthatunk, mert esetleg tűzvész támad, más eszközünk pedig nincs. – Ha sikerülne Iguanodont vagy nagy Pterodactylust puskavégre keríteni – jelentette ki a mérnök –, friss bőréből nagy fújtatót tákolnék össze. – Pompás ötlet! De miből csináljuk a csöveket, amelyeken levegőt fújunk a hangyaboly belsejébe?
– Hát a zsurló nem jó? – kérdezte Gromeko. – Hiszen törzsük üreges. Csak át kell törnünk az egyes ízek közti válaszfalakat – és kitűnő, hosszú csöveket kapunk. Ezeket azután összeköthetjük. – A szükség sok mindenre megtanít! – helyeselt Papocskin. – Az a meggyőződésem, hogy mi, akárcsak Robinson, kilábolunk bármily veszedelemből, amelyet a sors tartogat számunkra. – Sőt, még jobban, mint Robinson – állapította meg Kastanov –, mert ő egyedül volt, mi meg négyen vagyunk, és mind különböző szakemberek. Szégyellhetnénk magunkat, ha közös tanácskozásunk során nem tudnánk kiutat találni nehéz helyzetünkből. – Akkor hát, munkára! – kiáltott fel Maksejev. – Ketten közülünk Tábornokkal vadászni mennek, a másik kettő pedig a csövek elkészítésével foglalkozik. Az anyag kéznél van: majdnem az egész hangyaboly száraz zsurlószárakból áll. Papocskin és Gromeko visszatért a táborhelyre, eloldotta Tábornokot, az otthagyott holmit a bolyhoz közelebb hozta, majd elindult az erdőszél mentén kelet felé. Maksejev és Kastanov a hangyabolyhoz igyekezett. De már húszlépésnyire tőle fojtó kéngázszag csapta meg orrukat. Köhögni kezdtek. Megállapították, hogy nem lehet közelebb menni. – Még várnunk kell! – Addig is szerezzünk tömítőanyagot a csövekhez – javasolta a mérnök. – A patak medrében, a tűzhányókitörés okozta áradat elvonulása után igen sok tapadós, fehéres iszap maradt. Ide kell hozni, amíg meg nem szárad. Fogták kiürült hátizsákjukat, és mindketten a mederhez mentek. Néhány forduló alatt egész kupac sarat hordtak össze, amely kitűnő tapasztóanyag volt. A kupacot letakarták a zsákokkal és felesleges ruhadarabjaikkal, hogy megóvják a Plútó perzselő sugaraitól. Azután késekkel, ékekkel, kalapácsot helyettesítő nagy kődarabbal hozzáláttak a zsurlótörzsek széthasogatásához és az egyes ízek közti válaszfalak áttöréséhez. Ezután a törzs két felét tömítőanyaggal újra összetapasztották. Az így keletkezett csövet több helyütt hajlékony vesszőkkel átkötötték.
Néhány óra alatt tucatnyi, körülbelül hat méter hosszú csövet készítettek. Mivel a zsurlótörzsek csúcsuk felé erősen keskenyedtek, a csöveket nem volt nehéz összekapcsolni: tapasztóanyaggal jól bekenve egymásba illeszthették őket. E munka vége felé a vadászok is viszszatértek az Iguanodonbőrrel. Maksejev a vékonyabb zsurlótörzsekből állványt eszkábált össze a fújtató számára. Amikor a fújtató elkészült, a boly egyik főbejárata előtt állították fel. Majd keskeny végükkel előre, egymás után bedugták a csöveket a bolyba, és fokozatosan beljebb tolták a folyosó mélyébe. Lassanként mind a tizenkét cső eltűnt a folyosó sötétjében; innét még bőségesen áradt a gáz, úgyhogy az utazók kénytelenek voltak többször abbahagyni munkájukat, és odább szaladni, hogy friss levegőt szívjanak. Az utolsó cső széles végét beillesztették a fújtatóba, feszesen átkötötték – és készen volt a rögtönzött szellőzőberendezés. Vacsora után nyomban hozzáláttak a hangyaboly szellőztetéséhez. Egymást váltották a fújtatónál, úgyhogy hárman alhattak, amíg a negyedik dolgozott. A szellőztetés hamarosan éreztette hatását: valamennyi nyílásból megindult a gáz áramlása. Váratlan segítséget nyújtott a hirtelen támadt vihar: erős szél kerekedett, de eső alig szemerkélt. A széllökések betörtek a hangyaboly nyílásán, és kiszorították a gázt a felső emeletekről. Reggel a hangyaboly átkutatásához láttak. E célra kicsiny fáklyákat használtak, amelyeket Gromeko egy dús, gyantatartalmú, tűlevelű fa száraz törzséből készített. A folyosó, amelyben a szellőztetőcsöveket elhelyezték, lankásan haladt a hangyaboly belsejébe. Több mint két méter széles volt, de csak másfél méter magas, úgyhogy meggörnyedve kellett menniük. Már a bejárat közelében döglött hangyák kerültek útjukba, amelyeket menekülés közben ölt meg a gáz. Minél beljebb értek, annál több volt a hulla. A szellőztető-csövek végén túl már utat kellett tisztítaniuk maguknak: félrelökték a dugókat. A folyosó egy nagy, központi kamrába vezetett, ebbe torkollt sugarasan a másik három főbejárat is. A kamra már négyméternyire a föld alatt volt, boltozata azonban zsurlótörzsekből állt, amelyeket igen
ügyesen, sugaras irányban helyeztek el, mint a cirkusz lapos kúp alakú tetejének gerendáit. A négy főfolyosó torkolata között, a kamra falán négy másik járat nyílt, amely szintén sugaras irányban haladt, de a középponttól a kerület felé lejtett, és a földbe vájódott; a talaj kavicsrétegekkel váltakozó, igen összeálló tengeri homok volt. A kamrában halomszámra hevertek a hangyatetemek, döglött bábok és lárvák. Az utasoknak át kellett mászniuk rajtuk. Találomra befordultak az egyik alsó alagútba, amelyet mindenütt hullák borítottak. Ez a járat éppolyan alacsony volt, mint a felsők, és az utazók kénytelenek voltak a falak mentén egymásra rakni a dögöket, hogy utat tisztítsanak maguknak, és ne kelljen jóformán négykézláb kúszniuk. Ez a földbe mélyedő járat a központi kamrától hetvenlépésnyire keresztfolyosóba torkollt, amely már majdnem két méter magas volt, úgyhogy az utasok felegyenesedhettek. Ez a folyosó körben haladt a boly kerülete mentén, végighúzódott alatta, és látszólag legfontosabb része volt, mert jobb és bal oldalán különböző nagyságú és rendeltetésű kamrák sorakoztak, egyesekben fehér bábok feküdtek sorban, mint megannyi, fejestül halottaslepelbe burkolt gyermekholttest, másutt döglött lárvák hevertek halomszámra – szálfacsonkokhoz hasonló, vastag fehér férgek; harmadikban hangyatojások sorakoztak, amelyek sárgás cipókra emlékeztettek. A jövő hangyanemzedékek kamrái a körfolyosó belső oldalán voltak, a külsőn pedig az élelmiszer-raktárak sorakoztak: bennük édes nád, cserjék és füvek zsenge szárai, valamint temérdek különféle rovar: szitakötő, bogár, féreg, hernyó, egészben vagy darabokra tépve; ezek olyan bűzt árasztottak, hogy még a kéngáz szaga sem fojtotta el, noha ezen a részen érezhetőbb volt, mint másutt.
Miután az utazók sok kamrát megvizsgáltak a körfolyosó mindkét oldalán, nagy örömükre rábukkantak elrabolt poggyászukra: holmijuk az egyik külső kamrában volt, meglehetős rendben, egymás mellé rakva. Itt volt a sátor, mellette a fűszeres és élelmiszeres ládák, a ruhával és fehérneművel teli zsákok, balta, puska, edények, még a vasérc- és aranyminták sem hiányoztak, amelyeket a partmenti repedésekben tett első kirándulásukról hoztak, és még nem helyeztek el a gyűjteményes zsákokban. A poggyászt két részletben szállították el: előbb a középső kamrába vitték, innét pedig ki a szabad levegőre, amely csodálatosan kellemesnek tetszett, miután egy órát töltöttek a rothadó rovarok és a maradék kéngáz bűzével átjárt föld alatti odúban. Pihenő után szemügyre vették holmijukat; a dohányosok nagyon megörültek a szívnivalónak, hiszen egész héten át nélkülözték. Ezután meg akarták nézni a hangyavár felső, föld fölötti emeleteit is, hogy teljes képet alkothassanak róla. Kiderült, hogy a hangyaboly föld fölötti építményének fő célja az volt, hogy megvédje a föld alatti részeket az időjárás viszontagságaitól és az ellenséges támadással szemben. Ebben az építményben is sugarasan haladtak a járatok, de keskenyek és alacsonyak voltak. Minden emeleten kicsiny központi kamrában találkoztak. Az emeleteket rövid és meredek járatok kötötték össze.
40. NYUGAT FELÉ A TENGEREN Sokáig barangoltak a kietlen sivatagban és a hangyavár víztelen környékén, ahol legutóbb a tűzhányó kitörése után elapadt patak medrében ásott gödörből csak nagy nehezen jutottak piszkos vízhez, míg végre kitörő örömmel üdvözölhették a tengerpartot, és nyomban megfürödtek a Csodaszörnyek tengerének tiszta hullámaiban. Kiásták csónakjaikat, és folytatták útjukat a tengeren. Kastanov, miután a tűzhányóhoz tett kirándulás alkalmával körülnézett a vidéken, alig remélte, hogy továbbhaladhatnak dél felé, azt
tartotta legvalószínűbbnek, hogy a Csodaszörnyek tengerétől délre sok ezer kilométeren keresztül terméketlen, víztelen sivatag terül el, amelynek belsejébe az expedíció jelenlegi felszerelésével semmiképpen sem indulhatnak. A tenger nyugati végének vagy nyugati folytatásának átkutatása azonban érdekes és szükséges feladat volt. A part mentén haladtak. Errefelé is óriási terméketlen homokdűnék sorakoztak, amelyeket már jól ismertek a tűzhányóhoz tett kirándulásukból. Ezért megállás nélkül továbbeveztek, egészen a mintegy huszonöt kilométer hosszú homokbuckasor végéig. A tenger ezen a részen sekély volt, és a víz alatt sok helyütt terjedelmes zátonyok vöröslöttek. Beljebb kellett evezniük, hogy elkerüljék őket. A part közelében egyáltalán nem akadt sem Plesiosaurus, sem Ichthyosaurus, mivel ezek az állatok a mély vizet kedvelték. A zátonyok közt viszont temérdek apró halat láttak: itt kerestek menedéket a ragadozók elől, amelyek a tenger más részein kíméletlenül irtották társaikat. A tengerfeneket néhol sűrű rétegben dús és változatos moszatok borították, amelyek bő aratást nyújtottak a botanikusnak és a zoológusnak egyaránt. Az utóbbit a tengeri sünök, csillagállatok, pörgekarúak, csigák és kagylók érdekelték, amelyek szinte hemzsegtek a víz alatti bozótban. A dűnék végül hátrább húzódtak a parttól és zsurlókból, páfrányokból és pálmákból álló keskeny erdősáv váltotta fel őket. A kutatók itt letáboroztak ebédre, azután továbbeveztek. A tengerben egyre több volt a zátony, majd kicsiny, zsurlóval és náddal sűrűn benőtt, lapályos szigetek következtek. A homokbuckák már majdnem eltűntek a partmenti erdő mögött, a szigetek egyre szaporodtak, és a tenger hatalmas, csendes folyammá változott, amely több ágra szakadt. A víz is jóformán édes volt. – Nyugatról nyilván nagy folyó ömlik a tengerbe, és már a deltájába értünk – jegyezte meg Kastanov. – Igen, itt már nincs hullámverés, ezért sátorverésre alkalmas homokos part sincs – mondta Maksejev. – A vadonban kell éjszakáznunk, rovarfelhők közepette – panaszkodott Papocskin.
Valóban rengeteg rovar tűnt fel. A víz és a szigetek bozótja fölött tarka szitakötők keringtek, olykor kicsiny repülőgyíkok üldözték őket. A zsurlók és a nád sűrűjében óriási szúnyogok zümmögtek, hangjukat több méterről is hallani lehetett. A szárakon hatalmas – fekete, piros és bronzszínű – bogarak kúsztak, néha a vízbe pottyantak, és ott kapálóztak, igyekeztek a lecsüngő levelekbe megkapaszkodni. Néhány órán át a járhatatlan vadonnal benőtt lapályos déli part és a szigetek tömkelege közt eveztek, ahol szintén nem akadt alkalmas táborhely. Nem maradt más választásuk, mint hogy a part mellett a csónakban pihenjenek, és beérjék hideg étellel, mivel tüzelőjük egyáltalán nem volt. A szúnyogok ellen újra kezdődött a véget nem érő háborúskodás. Ez valamennyiüket lehangolta. Egy kis kaland azonban csakhamar felvillanyozta őket. Nagy sziget bozótja közelében eveztek, és azt fürkészték, nem akad-e valahol száraz fa a zsurlók és apró páfrányok végtelen zöld tömegében. – Hurrá! – kiáltott hirtelen Gromeko, amikor a két csónak megkerült egy fokot, és új partsáv tűnt fel előttük. – Nézzék, micsoda pompás szálfa, és nincs is magasan a víz fölött. Mintha éppen nekünk tették volna oda. Valóban, a sűrűből több mint kétméternyire egy vaskos, zöldesbarna fa ágaskodott ki, nyilván vihar döntötte nagy zsurló törzse. Az evezősök nekifeküdtek a lapátnak, és a bozót széléhez irányították a csónakokat. Maksejev csáklyával a csónak orrába állt, Gromeko pedig kötelet tartott, hogy a szálfára hurkolja, és behúzza a csónakba. Ügyesen el is hajította (végére súlyt erősítettek, és az néhányszor körbecsavarodott a fán). A száraz zsurló azonban egyszerre csak kecsesen meghajlott, és eltűnt a sűrűben. Magával ragadta a kötelet, amelyet a botanikus meglepetésében kiengedett a kezéből. A zsurlók és páfrányok ropogva hajladoztak, mintha valami hatalmas test haladna köztük. – Nohát, ez aztán a szálfa! – kiáltott fel Maksejev nevetve: észrevette az állat kicsiny fejét hosszú nyaka végén. – Mihail Ignatyevics lasszóval akart gyíkot fogni. De miért engedte el a kötelet? A csónak-
ba kellett volna húznia zsákmányát! – Szóval a gyík* nyakát fatörzsnek hitte? Ha-ha-ha! – kacagott Papocskin és Kastanov. – Teljesen mozdulatlan volt, testét pedig elrejtette a bozót – mentegetőzött a botanikus zavartan. – Ha-ha-ha! – kacagtak a többiek. – Kár annyira nevetniük! – csattant föl Gromeko. – Eszükbe idézhetem, hogy önök is elkövettek hasonló tévedéseket. Valamelyikük a mamutokat bazaltdomboknak vélte, meg Glyptodonon lovagolt, amelyet sziklának nézett, és vésővel szurkált! Ez a hivatkozás azonban csak fokozta az általános vidámságot. Végül Gromeko is felkacagott. Elfeledték fáradtságukat, a szúnyogokat, a tüzelőhiányt, és egymás szavába vágva emlegették utazásuk különböző furcsa kalandjait. Amikor a nevetés kis időre elült, Maksejev hallgatózni kezdett, majd így szólt: – Nyílt tenger van előttünk: hullámverés zaját hallom. Az evezősök felemelték lapátjaikat, és füleltek: nyugatról valóban gyenge moraj hallátszott. – Ha így van, akkor feküdjünk neki az evezőknek! Ott, ahol hullámverés van, alkalmas táborhely és száraz fa is akad a tábortűzhöz. – Előbb azonban töltsük meg edényeinket vízzel, amely itt majdnem egészen édes, mert különben megint patakot kereshetünk – jegyezte meg Gromeko. Követték a bölcs tanácsot, és megtöltötték minden üres edényüket. Majd valamennyien megragadták az evezőket, és fél óra múlva a szigetek útvesztőjéből nyílt vízre értek. A part mindkét oldalt visszahúzódott, és nyugat felé a látóhatár pereméig nyúlt a tenger. Déli partján ismét széles, csupasz fövenysáv tűnt fel: itt vertek sátort. Ez a második tenger ugyanolyan volt, mint az első, amellyel szigetektől és zátonyoktól tarkálló hosszú, keskeny szoros kötötte össze. Északi partján csak zöld erdősáv látszott, míg a délin az erdő mö* A Diplodocus nevű csúszómászó, amely a kihalt Dinosaurus-óriásgyíkfélék rendjébe tartozott, 24 méter hosszúra és 5 méter magasra is megnőtt. Igen hosszú nyaka, hosszú farka és ki csiny feje volt
gött táblahegység sötét, meredek lejtője húzódott. A víztükör fölött szitakötők lebegtek, repülőgyíkok keringtek fülsiketítő fütyülés és vartyogás közepette, időnként pedig egy-egy Plesiosaurus nyaka és feje bukkant föl. – Nem tévedtünk el a szigetek között? Hátha visszajutottunk a Csodaszörnyek tengerébe? – mondta Papocskin, amikor a két tenger rendkívüli hasonlóságára terelődött a szó. – A hasonlóság természetesen nagy. De megfeledkeztek a déli part homokdombjairól. Ha tévedésből keletre indultunk volna – hiszen az örökké delelő Plútó után nem lehet tájékozódni, akkor sokáig haladnánk e dűnék látóvonalában – mondta Kastanov. – De nincs délről jövő folyó, amelyen továbbhatolhatnánk ebben az irányban – búslakodott Gromeko, – Türelem, kishitű! Csak az imént értünk ki a tengerre, és máris panaszkodik. De valóban türelemre volt szükség. Még jó néhány órán át eveztek, a déli part jellege azonban nem változott: ugyanolyan erdő húzódott megszakítás nélkül, mögötte pedig változatlanul alacsony dombok meredek oldala sötétlett. Egyhangú volt a táj. A Plesiosaurusok, repülő gyíkok, szitakötők olyan megszokott jelenségek lettek, hogy nem fordítottak rájuk több figyelmet, mint a hattyúkra, varjakra vagy bogarakra, amikor a Föld külső felszínén eveztek valamelyik folyón. Csupán az Ichthyosaurusok bontották meg nagy ritkán az egyhangú képet, és késztették az evezősöket, hogy puskát ragadjanak, amikor a csónak közelében váratlanul feltűnt e félelmetes ragadozó széles, barnászöld háta vagy undorító feje.
41. CSODÁK CSODÁI Így telt el a nap fele. Az evezősök már a partot fürkészték; olyan helyet kerestek pihenőre, ahol tüzelő is akad. Reggel ugyanis megint halat fogtak, és most meg akarták sütni. – A parton egy halom fa látszik – kiáltott fel végre Maksejev. Csó-
nakjaikat a part felé kormányozták, és alaposan nekigyürkőztek az evezőknek; előre örültek az ízletes reggelinek. Amikor azonban még körülbelül százméternyire voltak céljuktól, Kastanov figyelmesebben megvizsgálta és kijelentette: – Ezek bizony egyáltalán nem fák, hanem óriási állatok, amelyek vagy döglöttek, vagy alszanak. – Óvatosabban – kiáltott fel Maksejev. Észrevette, hogy a halom megmozdul. A két csónak mintegy kétszáz lépésnyire a parttól megállt, és az evezősök csodálkozva és rémülettel néztek oda, ahol négy ismeretlen szörnyeteg hevert egymás mellett, kinyújtózva a homokban. Törzsük négy méter magas dombként tornyosult a föveny fölé. Hátukon keskeny, lapos taraj húzódott, de nem voltak rajta pajzsok vagy tüskék, mint a Stegosauruson, hanem teljesen simának és csupasznak látszott; Az állatok oldala homoksárga volt, és hosszában keskeny, sötét csíkok barázdálták; ezért látszott messziről egymásra torlódott fatörzsek halmazának. Még ilyen közelről is nehéz volt elhinni, hogy ez nem négy fa-rakás, hanem négy, legalább tizenöt-tizenhét méter hosszú csodaszörnyeteg; de e farakások oldala lélegzéskor kissé felemelkedett, olykor megremegett, farkuk pedig a vízben csapdosott, és fodrokat vert tükörsima felületén. – Hogyan kényszeríthetnők arra, hogy felálljanak – mondta Papocskin. – Hiszen alaposan szemügyre kell vennünk és le kell fényképeznünk őket. – Néhány robbanógolyót könnyen belé röpíthetnénk ezekbe a hústömegekbe – jegyezte meg Maksejev –, de nem üt ki balul ránk nézve? Ha ezek a szörnyetegek felbőszülnek, és ránk rontanak, egy szempillantás alatt lenyelhetnek. – Ragadozók-e vagy növényevők? – érdeklődött Gromeko. – Hogy óriási gyíkok, abban nem kételkedem. – Úgy vélem, nem ragadozók – mondta Kastanov. – A ragadozók sohasem nőttek meg ilyen óriásira; túlságosan sok állati eledel kellett volna nekik, a természet pedig e tekintetben bizonyos mértékben taka-
rékoskodik. Gondoljanak csak arra, hogy a jelenlegi legnagyobb állatok – az elefánt, orrszarvú, víziló – nem ragadozók. – Nos, akkor vadászhatunk rájuk! Nézzék csak, mennyi hús: egész zászlóalj jóllakhat belőle! – mondta a botanikus. – Várjon egy keveset – figyelmeztette Kastanov. – Ha nem is ragadozók, de aligha ésszerű felbőszíteni őket: esetleg ránk rontanak, és úgy elsüllyesztik csónakjainkat, mint valami dióhéjat. – És ha a levegőbe lőnénk, vagy söréttel puffantanánk közébük, hogy felriadjanak? – kardoskodott Gromeko. – A sörét csak simogatás lenne ezeknek az óriásoknak. – No, jól van. Előbb evezzünk tovább, hogy szembekerüljünk velük, de legalább százméternyire a parttól. Ha ugyanis szárazföldi állatok, akkor ilyen messzire nem merészkednek a vízbe. Amikor a két csónak a nyugodtan heverő szörnyetegek elé ért, Gromeko kétcsövű puskájából közéjük puffantott. A sörét vagy a közeli lövés zaja – amelyet az erdő fala visszavert – talpra ugrasztotta az állatokat. Megcsóválták hosszú nyakukat, amely óriási testükhöz képest nevetségesen apró – noha hetvenöt centiméter hosszú – fejben végződött, majd lomha ügetéssel, esetlenül dülöngélve, futásnak eredtek a part mentén. Lábuk rövid és gyenge volt hatalmas testükhöz képest. – Azt hiszem, Brontosaurusok: a felső jura időszak legnagyobb növényevő gyíkféléi. Ezek az állatok esetlen testalkatuk és védekező szerveik hiánya miatt hamar kihaltak – mondta Kastanov. – De hát ki pusztíthatta ezeket az óriásokat? Hiszen legalább tizenöt-tizennyolc méter hosszúak, több mint négy méter magasak – kíváncsiskodott Maksejev. – És e méreteik ellenére, a ragadozó – például a Ceratosaurus – könnyűszerrel átharaphatja e szörnyeteg nyakát, nem is beszélve arról, hogy tojásait és kicsinyeit is elpusztíthatja. – Brontosaurus bizonyára még Plutóniában is csak kevés akad! – jegyezte meg Papocskin. – Iguanodont, Pterodactylust, Ichthyo- és Plesiosaurust már szép számmal láttunk, ezekkel azonban először találkozunk. Mivel pedig
gyáváknak mutatkoznak, azt javaslom, evezzünk közelebb a parthoz, hogy a fénykép valamivel nagyobbra sikerüljön. Az óriási ősgyíkok nyugat felé szaladtak, vagyis ugyanabba az irányba, amerre utasaink igyekeztek. Mintegy fél kilométernyi futás után megálltak. A parthoz közeledő két csónak így hamarosan újra melléjük ért. Papocskin két felvételt készített, majd megkérte a botanikust, süsse el a puskáját, hogy harmadszor esetlen futásuk közben örökítse meg az állatokat. Ez alkalommal azonban a közelből a gyíkok közé röpített sörétnek egészen más hatása volt. A szörnyetegek ahelyett, hogy továbbszaladtak volna a part mentén, egymást taszigálva a vízbe vetették magukat. Óriási hullámokat, valóságos szökőkutakat csaptak, és a vízpermet az elővigyázatlan csónakosokat sem kímélte. Az álló Gromeko tetőtől talpig vizes lett, elveszítette egyensúlyát, és puskájával együtt a tengerbe pottyant; Papocskin alig tudta kabátja alá rejteni fényképezőgépét, és önfeláldozóan fejével védelmezte a hideg zuhanytól. Kastanov és Maksejev, aki csónakja farában ült, szerencsére nem eresztette ki kezéből az evezőt, megfeszített erővel igyekezett egyensúlyban tartani a csónakot, hogy át ne csapjanak rajta az egymásra torlódó hullámok. Ha ezek az óriások egyenest feléjük tartottak volna, az utasok pusztulása elkerülhetetlen – minden holmijukkal együtt maguk alá tiporják a hatalmas testek, és megfulladnak a két méter mély vízben. A gyíkok azonban keresztbe rohantak a vízbe, mintha észre sem vennék üldözőiket, és amikor a víz elfödte törzsüket és nyakuk java részét – megálltak. A felkavart tenger felszínén csak négy torz fej látszott, amely ide-oda forgott, mintha igyekeznék alaposan szemügyre venni a furcsa ellenséget, vagy kideríteni a zűrzavar okát. Eközben Gromeko már felbukott, és a csónakhoz úszott, amelyet a hullámok kissé odább sodortak a katasztrófa színhelyétől. Esés közben nem ejtette ki puskáját, és most a feje fölött tartotta, és a csónak oldalába kapaszkodott, míg végül társai besegítették. Természetesen bőrig átázott, és zsebének tartalma is nedves lett: notesza, órája, gyógyszerei, dohányzacskója; pipáját pedig elveszítette. Átkozta is kalandja okozóit.
– Ki kell kötnünk – jelentette ki végül, amikor kifogyott a szitkokból. – A Plútó derekasan süt ugyan, de ha rögtön meg nem törlöm műszereimet, és nem szárítom meg noteszemet a tűznél – akkor a műszerek megrozsdásodnak, feljegyzéseim pedig elpusztulnak. – Hát a Brontosaurusok? – ijedt meg Papocskin. – Mi lesz ha letelepszünk a parton, ők meg kimásznak a vízből, és közelebbi ismeretséget akarnak kötni velünk? – Hát aztán! Akkor közelből is lefényképezi őket. – Köszönöm szépen! Ha kedvük szottyan, és éppen a mi táborhelyünkön akarnak hancúrozni, akkor az erdőbe inalhatunk, és a fákra mászhatunk… – Úgy vélem – jegyezte meg Kastanov –, igen félénkek, és nem is okosak. Nem veszélyesek ránk, hacsak nem leszünk olyan elő-vigyázatlanok, mint az előbb voltunk. Kikötünk, megreggelizünk, és közben szemmel tartjuk őket. Partra szálltak tehát, tüzelőt gyűjtöttek az erdőszélen, és hozzáláttak a reggeli elkészítéséhez. Közben bizalmatlanul méregették a Brontosaurusokat, amelyek még mindig a vízben álltak, és nem mertek kijönni a szárazra, – Ezek az állatok nyilván nem tudnak úszni – jegyezte meg Papocskin. – A vízben keresnek menedéket szárazföldi ellenségeik elől, és amíg el nem megyünk, nem jönnek ki a partra. Miközben sült a hal, Gromeko kiteregette a homokba ruháját és fehérneműjét, hogy a Plútó sugarai megszárítsák. Maga pedig anyaszült meztelenül hozzálátott műszerei tisztításához és notesza szántásához. Reggeli után a homokban heverésztek, és figyelték a még mindig mozdulatlan gyíkóriásokat. Majd csónakba szálltak, és továbbeveztek a part mentén. Néhány kilométer után a déli part erősen dél felé kanyarodott, de az elöl benyúló, erdővel bontott fok elzárta a kilátást. Amikor megkerülték a fokot, kiderült: hiába remélték, hogy a tenger messzebb nyúlik délre, és csónakon továbbjuthatnak Plutónia belsejébe. Csupán nagy öböl tárult elébük, és néhány kilométernyire part látszott. Mivel az öbölbe dél felől esetleg nagyobb folyó torkollhatott, úgy
határoztak, hogy erre tartanak. Egy óra múlva elérték a déli partot, és meggyőződtek róla, hogy valóban van ott folyó, de csak kicsiny. Mégis érdemesnek látszott, hogy egy csónakkirándulást tegyenek a vidék belsejébe, amelyet az erdőfal eltakart a szemük elől. Ezért alkalmas táborhelyet szemeltek ki a folyó torkolatában. Úgy tervezték, hogy csak ketten vesznek részt a kiránduláson, másik kettő pedig a sátor mellett marad, mivel a Csodaszörnyek tengerének partján szerzett szomorú tapasztalatukból megtanulták, hogy veszélyes dolog holmijukat csupán Tábornok őrizetére bízni. Hangyák a déli partnak ezen a vidékén is lehettek, bár elég távol volt az elpusztított hangyabolytól.
42. KASTANOV GYÚJTÓNASZÁDJA Kastanov és Papocskin az egyik csónakkal elindult a folyón fölfelé. Élelmiszert, tartalék ruhát és töltényeket vittek magukkal, hátha a kirándulás több napig is eltart. Mivel a folyó sekély volt, sodra pedig elég sebes, az evezőket karókkal helyettesítették, ezekkel taszították magukat előre. A keskeny medret mindkét oldalán magas erdőfal szegélyezte; a víz fölé hajló zsurlók, páfrányok és pálmák csúcsa sok helyütt majdnem összeért, a folyócska magas, zöld boltozat alatt folyt, amelyen csak alig szűrődtek át a fénysugarak. Komor és hűvös volt itt. A csónak csendesen siklott, és csak a víz csobogása meg a homokos fenékre támaszkodó karó csikorgása hallatszott. A zöld folyosó nyíltabb helyein szitakötők röpdöstek és cirpeltek, nagy bogarak dongtak tompán, a gyenge széllökésekre pedig halkan susogtak és zúgtak a nagy pálmalevelek és a páfrányágak, lágyan zizegtek a zsurlók. Néhány kilométernyi út után hirtelen nagy tisztás tárult elébük, amelyet a folyócska kettészelt. Talaját igen gyér, apró növényzet borította: leginkább többfajta kemény szálú fűcsomók. – Vajon ez a folyócska nem a tűzhányócsoport közelében ered, amelyet nemrég kutattunk át? – jegyezte meg Papocskin.
– Lehetséges, de ebben az esetben sincs mit tennünk – helyeselt Kastanov. – A folyó vízbősége ugyan arra vall, hogy jóval messzebb ered, a kietlen sivatagban. Miután még három kilométert eveztek fölfelé, a tisztás partjai közt, a kutatók észrevették, hogy elöl, a folyó szűkületében meglehetősen vastag fatörzs köti össze a két partot, és olyan alacsonyan ívelt át a víz fölött, hogy a csónak nem haladhatott el alatta. – Azt hihetnénk, hogy valaki hidat vert a folyón! – nevetett a zoológus. – Mindenesetre ki kell kötnünk, hogy eltávolítsuk az akadályt. – Eh, ez valóban hídhoz hasonlít! – kiáltott Kastanov, amikor az akadályhoz értek: észrevették ugyanis, hogy nem egy, hanem három, pontosan egymás mellé rakott szálfa ível át a víz fölött. – Bizony, a folyó aligha rakhatta le így ezeket a fatörzseket -helyeselt Papocskin. – De ha híd, akkor ki építette? Vajon emberek élnek ebben a jurakori országban? Ez roppant érdekes volna! – A jura időszakban, mint tudja, nem voltak magasabb rendű emlősök. Még a madarakat is csupa olyan alak képviselte, amely átmenet volt a gyíkfélékhez. – De hát gyíkok nem építhettek hidat! – Megfeledkezik a hangyákról. Azok a lények, amelyeknek annyi eszük van, hogy meghatározott terv szerint, bonyolult szerkezetű várakat építenek maguknak, könnyűszerrel hidat is verhetnek, mivel nem tudnak úszni, és félnek a víztől. – Igaza van! Nézze csak, amott van ezeknek az átkozott rovaroknak a vára! – kiáltott Papocskin, és nyugatra mutatott. Nyugati irányban valóban óriási hangyaboly magaslott. Pontosan olyan volt, mint amilyet az utazók nemrégen elpusztítottak. Az utasok egy pillanat alatt a vízbe dobták a száraz, könnyű zsurlótörzseket, és a csónakhoz siettek, hogy folytassák útjukat.. Nagy csodálkozásukra azonban észrevették, hogy máris hívatlan vendég tolakodott csónakjukba: egy hangya, amely holmijukat tapogatta, társa pedig a parton állt. – Lám, ezek a dögök már itt termettek, puskáink pedig a csónakban vannak!
– Vegye elő kését, előbb a parton állót támadjuk meg. Én elölről, ön meg kerüljön a hátába. Mindketten a hangyához szaladtak. Ez az ellenség láttára védekező állásba helyezkedett, egy bokorhoz hátrált. Kastanov késsel közeledett feléje, és lekötötte figyelmét, eközben pedig Papocskin áthajolt a bokor mögül, és kettéhasította. Azt azonban nem vette észre, hogy a csónakban sürgő hangya gyorsan kiugrott a partra, mögéje szaladt – és állkapcsát hátulról lábikrájába mélyesztette. A zoológus felkiáltott fájdalmában és meglepetésében. Kastanov segítségére sietett, és ezt a hangyát is kettéhasította, de csak nagy nehezen tudta kiszabadítani társát: darabokra kellett hasogatnia a hangyafejet. A rovar a vastag gyapjúharisnyán keresztül csak kicsiny sebet ejtett Papocskinon, harapásának mérge azonban hamar hatott, a zoológus lába gyulladásba jött és megmerevedett. – Üljön le egyelőre a földre, mindjárt hozom a szalmiákszeszt meg a pólyákat a patikaládából – mondta Kastanov. – Nem, nem, segítsen be a csónakba, nézzen csak hátra! A tisztáson vagy húsz hangya közeledett feléjük gyors iramban; még néhány perc – és egyenlőtlen harcba kellett volna bocsátkozniuk. Kastanov nem vesztegette idejét: gyorsan megragadta hóna alatt a zoológust, aki nagy nehezen vonszolta fél lábát, a meredek lejtőn beeresztette a csónakba, majd maga is beugrott, és a csónak az ellenség orra előtt elhagyta a partot. A kirándulás folytatására nem is gondolhattak: az egyik evezős erőtlenül feküdt a csónak fenekén, és nyögött fájdalmában, a felriasztott hangyák pedig üldözhették volna az ár ellenében igen lassan haladó csónakot, és nem engedték volna kikötni. Kastanov ezért nem sokat töprengett, hanem lefelé fordította a csónakot, és nekigyürkőzött az evezésnek; igyekezett a folyó közepén maradni, hogy elkerülje a rovarok támadását. Papocskin nagy nehezen lehúzta csizmáját, előkotorta a szalmiákszeszt és a pólyát; sebesült lába már megdagadt, vörös lett, és minden mozdulat éles fájdalmat okozott.
Fél óra múlva a csónak már közeledett az erdőhöz, amely a tisztást északról szegélyezte, és elválasztotta a tengertől. Ellenség már nem volt a látóhatáron, Kastanov tehát elhatározta, hogy megáll, és kényelmesebben helyezi el a sebesültet. Leterítette köpenyüket a csónak fenekére, ráfektette Papocskint, elővette a váltás inget, megnedvesítette, és a sebre tette. A hideg borogatás enyhítette a zoológus fájdalmát, és a beteg elszunnyadt. Kastanov pihent egy keveset, majd továbbevezett. A zöld folyosó kezdete előtt a folyócska kis kanyart írt le. Amikor a csónak túljutott rajta, olyan kép tárult Kastanov szeme elé, hogy önkéntelenül összerezzent. Gyors evezőcsapással a parthoz irányította a csónakot, a bokrokba fogózva megállította, hogy elrejtse az ellenség elől. Az ellenség ugyanis közel volt. A bal parton, közvetlenül a fák előtt jó néhány tucat hangya sürgött-forgott: átharapdálták a víz fölé nyúló zsurlótörzseket, a folyóba döntötték, és így olyan akadályt emeltek, amelyen a csónak nem juthatott át. Nem volt kétséges, hogy el akarták vágni kétlábú ellenségeik visszavonulási útját a tenger felé. A helyzet kétségbeejtő volt: Kastanov egymaga, a sebesült zoológussal nem tudott áttörni az akadályon, amelyet sok hangya őrzött. „Ha egyetlen marás ér ebben az egyenlőtlen harcban – gondolta Kastanov –, én is ugyanolyan tehetetlen leszek, mint Papocskin.” „Forduljak vissza, és csáklyázzak fölfelé a folyón? De hiszen a hangyák ott is előbb-utóbb ránk támadhatnak; mégiscsak a folyó az egyetlen út, ahol elmenekülhetünk birodalmukból. Mindenáron át kell törnünk. Talán megijednek a puskalövésektől, de hátha nem? Valamennyit nem tudom megölni, elbújnak az erdőben, amikor pedig nekilátok az akadály szétrombolásának – az egész horda rám ront.” Ebben a reménytelen helyzetben Kastanovnak hirtelen olyan ötlete támadt, amely – úgy látszott – teljes sikert ígér, ha gyorsan megvalósítja. A munkájukkal elfoglalt hangyák még nem vették észre a parthoz simuló csónakot. Kastanov ezért lassan, tempós mozdulatokkal, a bokrokba kapaszkodva kezdte felfelé húzni a csónakot. Vissza akart térni a kanyarulat mögé, ahol a part teljesen elrejtette a rovarok elől.
Itt, az erdőszélen, igen sok száraz zsurlótörzs és rőzse akadt. Kastanov a parthoz kötözte járművét, amelyben a zoológus aludt, majd néhány vastag törzset a folyóba vonszolt. Hajlékony vesszőkkel sebtében öszszekötötte, azután nagy halom törzset, szárat és rőzsét döntött erre a rögtönzött tutajra, és az egészet zöld zsurlóágakkal és nádszárakkal takarta be. Miután a tákolmány elkészült, Kastanov újra csónakba szállt, és lassan megindult lefelé a vízen. A hosszú rúdra erősített tutajt maga előtt taszította, és teljesen elrejtőzött mögötte az ellenség szeme elől. A kanyarulaton túl a folyó nyílegyenesen tartott arrafelé, ahol a hangyák akadályt építettek. Vagy százméternyire tőlük Kastanov közelebb húzta a tutajt, meggyújtotta a rőzsekupacot, majd tovább ereszkedett lefelé, és a tutajt maga előtt taszította. A tűz fokozatosan terjedt, lángba borult a gyúlékony faanyag, a rétegekben rárakott zöld lombból pedig sűrű fekete füst szállt. Amikor a csónak és a tutaj száz lépésre volt az akadálytól, Kastanov a folyó sodrára bízta a máglyát, maga pedig megragadta a karót, hogy a folyó közepén megállítsa a csónakot. A tutaj a torlaszhoz siklott, és megállt előtte. Csípős füstgomolyokkal és lángnyelvekkel árasztotta el a serényen dolgozó hangyákat. Ezek egy része megégve vagy kábultan a vízbe zuhant, a többi pedig a partra szaladt, és a szokatlan látványtól megrökönyödve összeverődött. Kastanov ekkor apró sörétre töltötte kétcsövű puskáját, és a hangyák közé puffantott, és amint egyre lejjebb ért, valóságos sörétzáporral árasztotta el őket. A rettenetes, sosem látott tűz ropogása, a lángnyelvek, füstgomolyok, a szüntelen, pusztító lövöldözés olyan hatással voltak a hangyákra, hogy az életben maradottak és a könnyű sebesültek futásnak eredtek. Az égő tutaj lángra lobbantotta a torlaszt, amely felerészben száraz törzsekből állt, és a puskalövések dörgése közben közepe teljesen a lángok martaléka lett. Miután Kastanov meggyőződött róla, hogy az ellenség elmenekült, kikötött közvetlenül a tűz közelében. Késével leszúrta a sebesült hangyákat, majd nekilátott a torlasz elpusztításának: vízbe hajigálta az égő száraz rönköket és a füstölgő zöld fatörzseket.
Negyedóra múlva a torlasz eltűnt, és a kialvófélben levő máglya továbbúszott lefelé, nyomában pedig a csónak haladt az emberrel, aki rászedte a túlerőben levő, okos ellenséget. Ebben a zöld folyosóban már gyorsan haladtak lefelé. Hamarosan feltűnt a tenger kék tükre. A folyó torkolata közelében hirtelen puskaropogás, Tábornok ugatása és társai kiáltozása ütötte meg Kastanov fülét. Nekigyürkőzött az evezőknek, néhány perc múlva kikötött, puskát ragadott, s a táborhely felé rohant.
43. ÜTKÖZET A HANGYÁKKAL Miután Maksejev és Gromeko elbúcsúzott kirándulásra induló társaitól, letelepedett a torkolatban, és horgászott. Olyan dús volt a fogás, hogy egy óra múlva egyiküknek már hozzá kellett látnia a hal tisztításához, majd szárítás végett felaggatta a zsákmányt a kifeszített kötelekre. Miközben Maksejev tovább halászott, a botanikus az erdőszélen cserkészett: növényeket gyűjtött. Szágópálmát is talált, és elhatározta, hogy felhasználják. Kettesben kidöntötték, széthasították, kivették ehető belét, és kirakosgatták a takarókra, hogy megszáradjon. E munka végeztével a tűz fölé tették a halászlével teli kondért, és melléje telepedtek. Közben arról tárgyaltak, hogy mit csináljanak ebéd után. – Messzire nem mehetünk – állapította meg Gromeko –, annál kevésbé, mert nem bízhatjuk a halat Tábornok gondjaira. – Persze hogy nem – helyeselt Maksejev. – Hű kutya ugyan, de aligha tud ellenállni a kísértésnek, hogy torkig lakjon szárított hallal, amely a hazai vidékre emlékezteti. – Nos, akkor fogjunk még halat, és gyűjtsünk nagy készletet magunk és a kutya számára. Ki tudja, akad-e egyhamar ilyen jó fogás. A gyíkhús pedig – az igazat megvallva – sehogy sincs ínyemre, undorral eszem. Evés közben mindig arra igyekszem gondolni, hogy tok- vagy
vizahús, nem pedig a béka vagy a gyík rokona. Eközben a halászlé felforrt, és Gromeko a takarókhoz indult, hogy szágót hozzon ízesítőül. – Ó, nézzen csak nyugat felé! – kiáltott Maksejevnek, aki a tűznél maradt, a sátor mögött. Maksejev kiszaladt a partra. Nyugat felől hatalmas szörnyetegek közeledtek a parton. Csíkos oldalukról könnyűszerrel megismerhették őket: Brontosaurusok voltak. Lassan jöttek, a zsenge leveleket tépdesték a pálmák és a páfrányok csúcsairól. Időnként meg-megálltak egy-egy fa mellett, amelynek lombját különösen ízletesnek találták. – Nos, mit gondol, mitévők legyünk? – kérdezte Gromeko. – Tudjuk, hogy ezek a szörnyek gyávák, és nem támadnak ránk. De összetiporják, szétzúzzák a halat meg a sátrat, ha ide engedjük őket. – Tüzelnünk kell – mondta Maksejev –, előbb söréttel, ha pedig nem használ, akkor robbanógolyóval. Mindketten felemelték puskájukat, célba vették a falkát. Négy lövés zaja szállt tompán a part fölött. A váratlan dörrenés és a sörétzápor módfelett megrémítette az állatokat. Az esetlen szörnyetegek azonban ahelyett, hogy visszafordultak volna, a vízbe rontottak, és a part mentén, kis távolságban elrohantak a táborhely mellett; olyan nagy hullámokat vertek, hogy valóságos szökőkutak csaptak fel nyomukban. A pórul járt vadászok néhány pillanat alatt csuromvizesek lettek: ugyanis csónakjukat kellett tartaniuk, hogy el ne sodródjék. Egy kicsapó hullám elmosta a homokba szúrt karót, amelyhez a halszárító kötelet erősítették, egy másik a takaróra zúdult, ahol a szágó száradt. A hal a kötéllel együtt a homokba esett, a szágó pedig átázott. – Pfuj, átkozottak! – szitkozódott Maksejev, és rázta magáról a vizet, a hideg zuhany után. – Legalább van már munkánk! – vigasztalta Gromeko. – Úgysem tudtuk, mit csináljunk ebéd után, hát ezek most gondoskodtak róla. Újra meg kell tisztítanunk a halat, a szágót pedig megmossuk a folyó-
ban, és megszárítjuk. – És előbb magunk is megszárítkozunk! A halászlénk meg bizonyára már elfőtt… A Brontosaurusok félkört írtak le a vízben, és a folyócska torkolatától keletre újra kimásztak a partra, majd továbbfutottak a fövenyen. – Nyilván jól megkapták a magukét, lám, hogy inalnak. Alaposan a pofájukba cserdített a sörét! – mondta Maksejev kárörömmel. A sátor előtt vetkőzött, miközben Gromeko levette a halászlével teli kondért. Az utazók felakasztották ruhájukat, hogy megszáradjon, a kötelet tartó karót régi helyére tűzték, majd félig meztelenül ebédhez láttak. Tábornok, aki reggel óta falta a halfejeket, belső részeket, és pukkadásig jóllakott, elnyújtózott a homokban, és elszundított. Sem ő, sem az evéssel elfoglalt két ember nem vette észre, hogy a táborhely közelében egymás után hat hangya jött elő az erdőből, megálltak, körülnéztek, majd ugyanolyan nesztelenül eltűntek a sűrűben. Ebéd után Maksejev és Gromeko leheveredett a sátorban, és pipára gyújtott. Pihenni akartak, mielőtt hozzálátnak, hogy a halat megtisztítsák a rátapadt homoktól. Ekkor azonban Tábornok morogni kezdett, felugrott, és bősz ugatásban tört ki. Gromeko és Maksejev kirohant a sátorból, és észrevette, hogy a tábort hangyák vették körül. Az egyik oszlop elvágta a folyóhoz vezető utat, a másik pedig más irányból a halszárító kötél és a szágóval teli karó felé igyekezett. – Puskáink nincsenek megtöltve! – jajdult fel Gromeko, és tölténytáskájához ugrott. – Sörétre töltse! – kiáltotta Maksejev, miközben sietve megtöltötte kétcsövű puskáját. – A jobbszárnyra lőjön, én meg a balra! A jobb oldali oszlop már rárontott a halra, és lerángatta a kötélről, a bal pedig már tizenöt lépésre volt a sátortól, amikor az első lövések eldördültek. A dörgés, a füst és az eltalált hangyák hullása zavarba hozta a rovarokat, és az élen haladók tétován megtorpantak. A hátulsók azonban a halszagtól serkentve előretolakodtak, és a had ismét megindult. Tábornok szőrét borzolva, bőszen ugatva a sátorba bújt, a
két vadász pedig a bejárat előtt állt, és újra töltötte puskáját, hogy még egy sortüzet adjon le, majd késsel és puskatussal rontson a minden irányból közeledő ellenségre. A harc azonban az erők egyenlőtlensége miatt reménytelennek látszott. Ekkor a bozótból hirtelen egymás után két lövés csapott a hangyák hátsó sorai közé, majd kirohant Kastanov, lángoló rőzsenyalábbal a kezében. A rőzsével hadonászva, rávetette magát a rovarok seregére, mire azok rémülten szétfutottak. Maksejev és Gromeko pedig a tábortűzhöz ugrott, és parázsló hasábokat hajigált a hangyákra. Ez segített: az első oszlop szétszóródott, és szégyenszemre a sűrűbe menekült. Döglött, sebesült és megégett társait a csatamezőn hagyta. Miután végeztek ezzel az ellenséges oszloppal, mindhárman a halból lakmározó rovarokra vetették magukat. Tábornok is nekibátorodott, és gazdáival tartott. A hangyák egy része életével lakolt mohóságáért, a többi pedig hallal vagy átázott, összetapadt szágódarabokkal szájában elmenekült. Két hangya az egész takarót magával akarta hurcolni, de utolérték és megölték őket. Tábornok a sebesültekkel végzett: leharapta a fejüket. Amikor az utolsó menekülők is eltűntek az erdőben, az utasok kifújták magukat, összeszámolták a dögöket és veszteségeiket. Negyvenöt döglött és súlyosan sebesült hangya hevert a földön. Ötven hal helyett csak tizenöt maradt a kötélen, néhányat pedig, amelyet a hangyák menekülés közben elejtettek, az erdőszélen szedtek össze. A szágónak több mint felét felfalták, vagy a homokba taposták. Gromeko könnyű szúrást kapott a karján, Kastanov pedig a lábán, vastag csizmája azonban megóvta a hangyaméregtől. – Éppen a legjobbkor érkezett! – mondta Maksejev Kastanovnak, amikor a csatamező megtekintése után mindhárman letelepedtek a sátor elé. – Az ön segítsége és égő rőzséje nélkül nem tudtunk volna megbirkózni ezzel a hordával, és halálra martak volna. – De hol hagyta Papocskint? – kapott észbe Gromeko. – Ó, a csata hevében egészen megfeledkeztem róla: Szemjon
Szemjonovics még a csónakomban fekszik! – Fekszik? Miért? Mi történt vele? Él? – záporoztak a kérdések. Csak most értették meg, miért tért vissza Kastanov ilyen gyorsan. – Él, persze hogy él! Mi is összecsaptunk a hangyákkal, és Szemjon Szemjonovicsot olyan erős marás érte a lábán, hogy nyomorék lett. Segítsenek bevinni a sátorba. – Egy pillanat! Előbb hadd öltözzünk fel – mondta Gromeko, aki csak most eszmélt rá, hogy ő is, Maksejev is, még mindig jóformán meztelen. – Valóban, mindketten meglehetősen különösen festenek – nevetett Kastanov. – Talán fürödtek, amikor a hangyák a táborra támadtak? – Nem, megint a Brontosaurusok fürdettek meg – válaszolt Maksejev. öltözködés közben elmesélte, hogyan történt a dolog. Maksejev és Gromeko sietve magára szedte ruháit, majd Kastanov nyomában a folyóhoz indult. Kastanov, amikor a hangyákra rontott, Papocskinnal együtt otthagyta csónakját. A zoológus olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta sem a puskalövéseket, sem a kiáltozást, és csak akkor ébredt fel, amikor társai karjánál-lábánál fogva felemelték, hogy a sátorba vigyék. Az utasok lefektették Papocskint, majd felaggatták a megmaradt halat, a döglött hangyákat pedig a tengerbe lökték. Csak e kellemetlen munka után mesélte el Kastanov társainak – a maradék halászlé kanalazgatása közben – sikertelen kirándulása történetét. Mivel félő volt, hogy a hangyák, miután két ízben vereséget szenvedtek a hívatlan jövevényektől, óriási tömegben térnek vissza, hogy bosszút álljanak – az a kérdés merült fel, hogy mitévők legyenek. Papocskin és Gromeko azt tanácsolta, azonnal folytassák útjukat a tengeren, s minél távolabb kerüljenek a hangyabolytól. Kastanov azonban szerette volna folytatni a hangyák miatt félbeszakított kirándulását a folyón felfelé, mivel lehetőséget nyújtott arra, hogy behatoljanak a titokzatos sivatag belsejébe. Maksejev is támogatta ezt a tervet. Megvalósításához azonban arra volt szükség, hogy valamiképp végezzenek a ravasz hangyákkal, amelyek állandóan veszélyeztették volna a kirándulás sikerét. Ezért úgy határoztak, hogy várnak egy ide-
ig, majd feleveznek a hangyavárhoz, és amíg a rovarok alszanak, felgyújtják. E terv sikere esetén szabaddá válik az út fölfelé a folyón, és négyesben, mindkét csónakkal felevezhetnek, a tutajt és felesleges holmijukat pedig a tengerparti bozótban hagyják. 44. A HANGYAVÁR FELGYÚJTÁSA Alapos pihenő után Kastanov és Maksejev a csónakhoz indult. Puskát, fejszét és rőzsét vittek magukkal. Papocskin még nem tudott mozogni, Gromekónak pedig sajgott a karja a marástól. A két beteg ezért ott maradt, hogy őrizze a sátrat. A két kutató gyorsan haladt fölfelé az ismerős tájon. Elhaladtak a hangyák emelte torlasz roncsai mellett, ahol még füstölögtek az üszkös fatörzsek, rajtuk rovarok hullái feketéllettek. Majd a tisztásra értek, és a bokrok mögül szemügyre vették a hangyaboly környékét, hogy ne ütközzenek váratlanul ellenségbe. De nem látszott élőlény. A rovarok nyilván erődjük mélyén pihentek. Az utazók még följebb igyekeztek a volt hídhoz, innét kitaposott ösvény vezetett a hangyavárhoz. Kiderült, hogy a hangyák időközben már új hidat építettek. A csónakot a híd alatti bokrokhoz kötözték. Vállukra vetették a rőzsenyalábokat, fogták puskájukat, amelyet minden eshetőségre készen sörétre töltöttek, és a bolyhoz indultak. Nem messze tőle lekuporodtak az útmenti bokrok mögé, hogy egy ideig figyeljék a hangyabolyt, nehogy valaki megzavarja tervük végrehajtását. Minden csendes volt, és az utasok munkához láthattak. A főbejáratokhoz rőzsenyalábot helyeztek, tetejébe pedig száraz, vékony fatörzseket raktak, amelyeket a hangyák építményéből húztak ki. Majd meggyújtották a rőzsét a legtávolibb, nyugati nyílásban, és hanyatt-homlok az északi, illetve a déli bejárathoz rohantak, hogy azt is lángra lobbantsák, majd a keleti kapunál találkozzanak, és ott fejezzék be a gyújtogatást, szükség esetén pedig a csónakhoz szaladjanak. Amikor Kastanov meggyújtotta a rőzsét az északi bejáratban, a folyosó mélyén egy hangyát vett észre, amely a torlasz felé szaladt. A
geológus a tűzrakás mögé bújt, mivel azt remélte, hogy a rovar kiszalad, és akkor végez ezzel az őrszemmel, és így nem csaphat riadalmat. A hangya azonban, miután szemügyre vette a máglyát, és megpróbálta szétráncigálni a fadarabokat, visszafutott a vár belsejébe, nyilván segítségért. Riadalom támadt, és az utazóknak az utolsó kijárathoz kellett sietniük. Maksejev már itt volt; sietve meggyújtotta a máglyát, és e szavakkal fogadta társát: – Hamar, hamar! Meneküljünk a csónakhoz! Mindketten futásnak eredtek, és rohantak, ahogyan csak bírtak. Útközben azonban meg-megálltak és visszanéztek. A keleti bejárat nyílásából már óriási lángnyelv tört ki. A vár északi oldala is több helyütt lángolt, felső járataiból sűrű füst tódult. A déli oldalon azonban, ahol Maksejev a felriadt rovarok láttán elsiette dolgát, gyenge volt a tűz, és valamennyi felső nyíláson egymás után rohantak ki a hangyák. Egyesek tojásokat vagy bábokat hurcoltak, lemásztak velük, és odább vitték, mások céltalanul sürögtek-forogtak, a tűzhöz vagy a füstölgő nyílásokhoz szaladtak, és megperzselve kábultan lerogytak. – Balul ütött ki a vállalkozásunk! – állapította meg Kastanov. – A hangyák egy része elmenekül, menedék híján a környéken kóborol, és majd ránk támad. Holnap odébb kell állnunk. – De nekünk most is odébb kell állnunk! – kiáltott fel Maksejev, és az úton a híd felé siető hangyaoszlopra mutatott. – Nem vízért szaladnak, hogy eloltsák a tüzet? – tréfált Kastanov, és társa után iramodott. A hangyák kétségtelenül észrevették a gyújtogatókat, és üldözőbe vették őket. Gyorsabban futottak az embereknél, és a távolság egyre csökkent köztük. – Nem bírom tovább! A szívem! – kiáltotta Kastanov zihálva. Korosabb lévén, nem versenyezhetett sokáig Maksejevvel. – Álljunk meg, és adjunk sortüzet – javasolta ez utóbbi. Valamennyire kifújták magukat, amíg a rovarok ötvenlépésnyire nem értek, és akkor elsütötték puskájukat. Az oszlop élén haladó hangyák lerogytak, a hátulsók megtorpantak.
Több mint tízen voltak, mögöttük némi távolságra pedig második csapat közeledett. Az üldözöttek erejük végső megfeszítésével elérték a hidat éppen akkor, amikor a tartalék hangyasereg az ütközet színhelyére ért. – Az ördögbe, hol a csónakunk? – kiáltott fel Maksejev, aki elsőnek rohant a partra. – Mi az, hát nincs itt? – Nincs, nyomtalanul eltűnt! – Itt kötöttük ki? – Itt, jól megjegyeztem a helyet… És itt a kötél is, amellyel odaerősítettem: ott lóg a bokron! – De hát ki oldotta el? – Talán magától elszabadult, és az ár lefelé sodorta! – Vagy esetleg a hangyák lopták el! – Most mitévők legyünk? – Fussunk át a hídon, és romboljuk le magunk mögött – ajánlotta Kastanov. – így legalább a folyó elválaszt üldözőinktől. Késedelem nélkül mindketten átsiettek a túlsó partra. A híd meghajlott súlyuk alatt. Üldözőik már csak százlépésnyire voltak a folyótól. – Húzzuk ki a szálfákat erre az oldalra, különben a hangyák esetleg kifogják a vízből – javasolta Maksejev. Egy perc múlva, amikor a legelső rovarok a partra értek, már mindkét szálfa az utazók lábánál feküdt. A mély folyócska elválasztotta őket üldözőiktől, és azok zavartan megtorpantak a parton. Mintegy húszan lehettek, de az úton újabb erősítések siettek segítségükre. Mögöttük, a tisztás mélyén, a hangyavár lángolt, mint valami hatalmas máglya. A láng magasan szállt, fekete füstgomolyok kígyóztak, és mivel szélcsend volt, a füst óriási fekete oszlopként emelkedett a magasba. – Úgy fest, mint valami tűzhányó kitörése! – nevetett Maksejev. – Mégiscsak alaposan megfizettünk nekik a garázdálkodásukért. – De hogyan jutunk el a tengerhez? – Arra nem is gondolhatunk, hogy a part mentén haladjunk, az er-
dőn keresztül. – Ott bizony egyhamar nem vergődünk át, a hangyák pedig megelőzhetnek, és társainkra támadhatnak. – Megvan! Ha gyalogszerrel nem mehetünk – akkor majd vízen megyünk. E két szálfából könnyen tutajt üthetünk össze. A víz gyorsabban visz, mint a lábunk. – Kitűnő ötlet! Előbb azonban szét kell kergetnünk a hangyákat, nehogy valamiképp megzavarják elindulásunkat. Megtöltötték puskájukat, és négy lövést adtak le a szemközti parton összeverődött rovarok tömegébe. Tucatnyi hangya felbukott, néhány a vízbe zuhant, a többi pedig szanaszét szaladt. Az utasok néhány perc alatt a hidat alkotó két szálfát a vízbe taszították, a bozótban vágott hajlékony vesszőkkel sebtében összekötözték, majd rögtönzött tutajukra ugrottak. Utolsó pillantást vetettek ellenségeik lángoló erődjére, aztán ellökték magukat a parttól. A víz gyorsan sodorta a tutajt lefelé. Karó helyett puskájukkal tartották távol magukat a parttól, amikor a tutaj valamelyik vége túl közel került hozzá. Egy ideig néhány hangya a folyó mentén követte őket, de az ár gyorsabb volt, és lassanként elmaradoztak. A folyó könyökén túl, az erdőszél előtt, ahol Kastanov úszó máglyáját készítette, örömmel pillantották meg csónakjukat: az ár a partra sodorta, és megakadt a bokrok közt. A tutajt is arra vitte a víz; az utasok elfogták a szökevényt, átszálltak, és nekifeküdtek az evezőnek. Fél óra múlva szerencsésen táborhelyükre értek.
45. ÚJABB KIRÁNDULÁS A VIDÉK BELSEJÉBE A hangyavár sikertelen felgyújtása arra késztette az utasokat, hogy azonnal elhagyják öbölparti táborhelyüket. Minden kirándulásuk a vidék belsejébe ugyanis azzal a veszéllyel járt volna, hogy találkoznak a hajlékukat vesztett, kóborló, felbőszült hangyákkal, és minden erejüket és fogytán levő lőszerüket a hadakozásra tékozolnák. A táborhe-
lyen is minden percben hangyák támadása fenyegette őket, ez pedig bizony szomorúan végződhetne. Reggeli közben igen hevesen vitáztak arról, vajon továbbevezzenek-e a Csodaszörnyek tengerének déli partja mentén nyugatra, vagy pedig forduljanak vissza, és kelet felé tartsanak. Végül úgy döntöttek, hogy még továbbmennek nyugatra. A part mentén eveztek, mint előbb, és hamarosan kijutottak az öbölből. A déli part tovább is fárasztóan egyhangú volt. Miután az utasok két hetet töltöttek a jura időszak állat- és növényvilága közepette, annyira hozzászoktak, hogy meglehetősen egyhangúnak találták. Most még messzebb akartak hatolni dél felé, mivel azt remélték, hogy itt még ősibb növény- és állatvilágra bukkannak, új kalandokon esnek át, és új élményeket szereznek. Dél felé vezető útjukat azonban a sivatag zárta el, a nyugati vagy keleti irányú evezés pedig megint csak a jura időszakbeli természet képeivel kecsegtette őket. Már azt fontolgatták, ne térjenek-e vissza északra. A parton több helyütt hangyákat vettek észre. Ebből arra következtettek, hogy ez a rovarnem a Csodaszörnyek tengerének egész déli partján honos, és a hangyák valóban a jura időszak királyai. – Még szerencse, hogy idejük egy részét alvással töltik! – jegyezte meg Papocskin. – Másként nem volna nyugtunk tőlük. – Bizony, ez a fajzat rosszabb a kardfogú tigrisnél és a ragadozó ősgyíkoknál. Sem ezek, sem azok századannyi kellemetlenséget és aggodalmat sem okoztak nekünk, mint a hangyák – helyeselt Maksejev. Az éjszakát a parton töltötték. Úgy határoztak, hogy még egy napig továbbeveznek nyugat felé, és ha ezen a napon sem sikerül délre hatolniuk, akkor visszafordulnak. Ez az utolsó nap meghozta a kívánt változást. A tengerpart hamarosan élesen délnek fordult, de ugyanolyan volt, mint az előbb. Néhány órányi evezés után azonban észrevették, hogy a zöld fal hamarosan véget ér, és utána sziklák kezdődnek. – Megint ugyanolyan táblahegység, tetején pedig kietlen kősivatag! – kiáltott fel Kastanov, aki messzelátóján keresztül fürkészte az
elébe táruló tájat. Hangjából erős csalódás érződött. De amikor az erdő végéhez értek, kiderült, hogy köztük és a táblahegység lába közt nagy öböl terül el, mélyén völgy zöldellt; a völgy mögött pedig magas, hegyes csúcsú, sötét hegyek csoportja emelkedett. – Megint tűzhányók! Ez alkalommal azonban egészen közel a tengerparthoz! – kiáltott fel Gromeko. A csónakok az öböl déli partja, a völgy torkolata felé vették útjukat, ahol sík, homokos partszakasz látszott. A völgyben meglehetősen nagy patak folyt, amelyet fák, bokrok és tisztások szegélyeztek. A parton sátrat vertek. A patakmenti tisztásokon bogarakat, szitakötőket, legyeket láttak, Iguanodon- és szárnyasgyík-nyomokat vettek észre, hangyákat azonban nem találtak. Ebéd után elindultak a tűzhányókhoz, óvatosságból azonban csónakjaikat, sátrukat és felesleges poggyászukat elrejtették az erdő sűrűjében, sőt néhány holmijukat a fákra akasztották. Tábornokot magukkal vitték. Útjuk fölfelé vezetett a völgyben, a patak közelében. A partmenti ligetek már nem voltak járhatatlan bozótok, és Iguanodon-csapások szelték át őket. A kétoldalt emelkedő szirtekben Kastanov olyan kőzetfajtákra ismert, amelyekkel jóval északabbra, a Maksejev-folyó mentén találkoztak: olivines kőzetek voltak, nikkelvas beágyazásokkal. Ezek a beágyazások azonban itt gyakran színfémből álló, nagy fészkekké változtak, amelynek átmérője fél és egy méter között volt. – Hiszen ez nagyszerű anyag az acélgyártáshoz! – kiáltott fel a mérnök, és ámultan, elragadtatva állt meg egy magas, függőleges fal előtt, amelyben temérdek kisebb-nagyobb elszórt fémfészek csillogott fakón a napsugarakban. Olyan vágyakozással nézett erre a falra, mint ahogyan a gyermekek bámulják a mazsolás kalácsot. – Hej, micsoda hatalmas gyárat lehetne itt alapítani! – mondta bánatosan. – Még a hangyák ellenére is? – kérdezte Kastanov mosolyogva. – Minden ellenére! Ha szükség lenne e kincsek kiaknázására, vajon visszariadnának-e az emberek attól, hogy teljesen kiirtsák a tola-
kodó rovarokat? Az európaiak az arany utáni hajszájukban kiszorították hazájukból a harcias rézbőrűeket, az emberevő ausztrálokat, a busmanokat és a kaffereket. Egyetlen ágyú és néhány tucat gránát elegendő ahhoz, hogy elpusztítsák e part valamennyi hangyabolyát, minden lakójával együtt. A zöld völgy fölött olykor nagy Pterodactylusok suhantak tova, zsákmányt fürkészve; tanyájuk nyilván közel volt, valahol a járhatatlan szirtek közt. Az embereket nem merték megtámadni, de amikor Tábornok túlságosan előreszaladt vagy hátramaradt, mindjárt megjelent fölötte egy szárnyasgyík, és a levegőben körözött alkalmas pillanatra várva, hogy lecsapjon. Gromeko kétszer rálőtt a szárnyas ragadozóra. Másodízben eltalálta. A sebesült állat egy nagy páfrányra ereszkedett, és ott vergődött. Egy Iguanodon-csordát is láttak, amely a sziklák tövében zöldellő réten pihent. A vadászatot azonban visszafelé útjukra halasztották, hegy ne kelljen a húst magukkal hordozniuk. Háromórai kényelmes járás után arra a helyre értek, ahol a völgy hirtelen nyugatra fordult. Innét jobbról a tűzhányócsoport lejtői határolták. Az út nehezebb lett, minduntalan megmerevedett láván kellett átvergődniük. Fekete lávatömbökön botladoztak. Egy kis réten, amely alkalmas táborhely volt, és ahol néhány száraz zsurló is akadt a tűzgyújtáshoz, lerakták a magukkal hozott ennivalót és egyéb felesleges holmijukat, hogy poggyász nélkül induljanak a vidék átkutatására. A vulkánról leereszkedő két széles, egykori lávaár vége közt kicsiny, mintegy ötven méter átmérőjű tó feküdt, amelyet apró pálmák, zsurlók csoportjai és keskeny nádsáv szegélyezett. A patak ebből a tóból eredt, és áttört az alsó lávafolyamon. A víz felszíne teljesen sima volt, és legapróbb részletekig visszatükrözte a zöld növényzetet, a fekete lávafolyamokat és a táblahegység komor szakadékait. – Pompás hely egy remete számára, aki örökre szakítani akar a világ hívságával – kiáltott fel Papocskin. – Kunyhót építhetne magának itt, a fekete fal tövében e békés tó partján, a pálmák árnyékában, és mást sem tenne, mint nézné a derűs eget, az örökké ragyogó napot és a
fenséges vulkánt. – És egy szép napon elpusztulna a kőzáportól vagy a lávafolyamtól, amelyet ez az ármányos tűzhányó vet ki magából – jegyezte meg Kastanov. – Vagy még előbb éhen halna, mivel – amennyire én tudom, ezeknek a pálmáknak nincs ehető gyümölcsük, a nád pedig nem édes – fűzte hozzá Gromeko. – És semmilyen vad sem látható! – mondta Maksejev. – Milyen szánalmas realisták önök! Még ábrándozni sem engednek! A remete szántóföldet, kis virágoskertet, veteményeskertet létesíthetne itt. Víz van, a kihűlt láván pedig kitűnő szőlő terem és… A zoológus azonban nem fejezhette be mondatát, mert a vulkán irányából, amelynek fő csúcsát eltakarták a legközelebbi lávahalmazok, mennydörgésszerű moraj hallatszott, néhány perc múlva pedig apró fekete lapillik (kövecskék) záporoztak az utasok körül. – Ezt megkapta! Őfelsége figyelmezteti: nem engedi a remetének, hogy szőlőt műveljen a régi láván… – mondta Maksejev nevetve. – Vizsgáljuk meg a tavat, és menjünk vissza poggyászunkhoz. Itt nem valami biztonságos – javasolta Kastanov. Miközben az utazók leereszkedtek a láván a tóhoz, a robaj megismétlődött, és megint lapillik hulltak. – A tűzhányó haragszik a hívatlan vendégekre! Fél, hogy elraboljuk kincseit a kráteréből, mint ahogyan elraboltuk a ként a Sátán kráteréből, még mielőtt felébredt volna. – Nevezzük ezt a vulkánt Morgónak! – ajánlotta Gromeko. Az elnevezést egyöntetűen elfogadták, és Kastanov bejegyezte térképvázlatára. A tó a Remete-tó nevet kapta, a belőle eredő patakot pedig Papocskinról nevezték el. – Na, már meg is örökítettük az ön légvárait! – nevetett Maksejev, miközben feljegyezte az új neveket. A tó vize hideg és édes volt, íze ásványvízére emlékeztetett; enyhe melegítéskor szénsavbuborékok szálltak fel benne. Megkerülték a tavat. Egy alkalmas helyen nagy örömmel megfürödtek frissítő habjaiban. Alábuktak, és megállapították, hogy mélysé-
ge nem több mint három méter. Sem hal, sem vízinövény, sem rovar nem akadt benne. Mivel még korán volt ahhoz, hogy visszaérjenek táborhelyükre, elhatározták, hogy felmásznak a táblahegységre. Ez nem volt nehéz, mert a felső lávafolyam a magaslat meredek lejtőjének támaszkodott, és a lávatömbök óriási lépcsőfélét alkottak, úgyhogy az utasok tömbről tömbre kapaszkodva, hamarosan fölértek. Keleten, mély gödörben a tó terült el alattuk, a tavon túl a Morgó fekete, összevissza barázdált lejtői emelkedtek, fölöttük meredek csúcsa magaslott. Fekete füstoszlop szállt belőle, és a mozdulatlan levegőben óriási magasságra emelkedett. Délen, nyugaton és északon kietlen sivatag terült el, pontosan olyan, mint a Sátán-tűzhányó körül. Északon a sivatag a tenger kék tükréig ért, más oldalon pedig a látóhatár pereméig nyúlt. – Morgó jóval magasabb a Sátánnál, kúpjának oldalai pedig meredekebbek – jegyezte meg Kastanov. – Kezdődő kitörése pedig megakadályoz abban, hogy felmásszunk a csúcsára – fűzte hozzá Maksejev. – Holnap meglátjuk. Kénre most nincs szükségünk, és bármely pillanatban visszafordulhatunk. Leereszkedtek a tóhoz, s a lávafolyamokon keresztül ugyanazon az úton egy óra múlva táborhelyükre értek.
46. MORGÓ CSÍNYJEI Morgó azonban nem hagyta, hogy kedvükre kialudják magukat. Néhány óra múlva rettenetes robaj verte fel álmukból az utasokat. Ijedten ugrottak talpra. – Csak nem lövell ez a vulkán is perzselő felhőket? Nézzék csak, mit művel! – kiáltott fel Gromeko. A Morgó sűrű fekete felhőkbe burkolózott, amelyek egyre lejjebb ereszkedtek oldalán, és egyúttal minden irányban szétterültek. Csípős kén- és klórszag terjengett. A gomolygó felhőket cikázó villámok vilá-
gították meg. A vulkán gyomrából kitörő moraj pedig egybeolvadt a mennydörgés robajával. – Nem – mondta Kastanov –, most nem kell perzselő felhőtől tartanunk. Ez a kitörés más jellegű: Vezúv-típusú. Most hamut és köveket hajigál, utána pedig valószínűleg megjelenik a láva. – A felmászás természetesen kútba esett. – Világos! Őrültség lenne ilyenkor felkapaszkodni a tűzhányóra. – Akkor hát mit csináljunk? – Itt üldögélünk még egy keveset, vagy folytatjuk félbeszakadt alvásunkat, azután pedig visszamegyünk a tengerhez. – Miért nem most mindjárt? – Érdekes ilyen közelről megfigyelni a kitörést. – És ha kőbombák hullanak ránk? – Aligha; a hegy lábánál vagyunk, ilyen messzire nem repülnek. – És ha láva zúdul ránk? – A láva lassan folyik, és ki lehet térni előle, még gyalogszerrel is. – No, akkor maradunk, és megnézzük, mit művel Morgó. Ez azonban nem akadályoz abban, hogy közben megreggelizzünk. Tüzet gyújtottak, feltették a teáskannát. Evés közben szemmel tartották a vulkánt. A tűzhányó teljesen eltűnt a felhők között, még az égbolt tetejét is szürke fátyol borította, amelyen keresztül a Plútó sugarak nélküli vörös korongnak látszott, és vészjósló, fakó fényt vetett a vulkán zord környékére. Nemsokára megeredt a fekete hamueső. A hamu finom volt, akár a púder, eleinte apró szemcsékben hullott, később egyre sűrűbben, úgyhogy az utasok teázás közben kénytelenek voltak kezükkel letakarni bögréjüket, ha nem akartak vulkáni port nyelni. Lassanként megfeketedett a fű, a nád, a pálmák levele; a patak vize olyan lett, akár a tinta. – Még jó, hogy eszünkbe jutott megtölteni vízzel a kannáinkat – jegyezte meg Maksejev. – Másként egész napra víz nélkül maradtunk volna. De mi ez a zúgás? Mivel a vulkán moraja alábbhagyott, a mennydörgések szünetében jól lehetett hallani a tompa zúgást, amely tenger hullámveréséhez ha-
sonlított, és egyre erősbödött. Az utasok tanácstalanul néztek egymásra. – Csak nem perzselő felhő? – kérdezte Papocskin aggódva. – Azonnal szaladjunk följebb! – kiáltott Kastanov. – A patak medrében hatalmas víztömeg vagy sárfolyam hömpölyög. Erről a lehetőségről megfeledkeztem. Szedjük össze cókmókunkat – és föl a hegyre! Gyorsan felhajtották teájukat, összeszedték holmijukat és puskáikat, és valamennyien fölfelé szaladtak, a lávafolyam mentén. Lávatömbökön másztak, botladoztak; azon igyekeztek, hogy elég magasra jussanak a patakmeder fölé. Amikor táborhelyük fölött mintegy ötven méter magasban végre megálltak, hogy kifújják magukat, és hátrapillantottak, olyan kép tárult szemük elé, amely azt mutatta, hogy gyors menekülésük teljesen indokolt volt. A tűzhányó oldalában szilaj, fekete vízáradat száguldott medrében, és nagy, megdermedt lávatömböket tépett le partjáról. Néhány perc múlva a mintegy három méter magas, félelmetes vízhullám elérte azt a helyet, ahol imént még gondtalanul teáztak, és szennyes habjaiban egy szempillantás alatt eltűntek a zöld bokrok, meginogtak és ledőltek a kitört vagy gyökerestül kitépett pálmák, és az egész liget úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. – Alapos munka! – kiáltott fel Papocskin. – Ideje volt odébbállnunk! Menekülésük közben az utasok a lávaár fölé emelkedtek. Innen látni lehetett mindkét hegycsúcsot. A sárfolyam a jobb oldali hegyen hömpölygött végig, és most valamennyien a bal oldali csúcs felé fordultak, hogy lássák, mi történik ott. Néhány perc múlva a bal oldali csúcs szűk völgyében második sárfolyam zúdult alá, de már lassabban mozgott, mivel a víz teljesen tele volt hamuval, apró kövecskékkel, és híg fekete kásához hasonlított, amelyben gyökerestül kitépett bokrok és pálmatörzsek kavarogtak. – A tó partjáról való! – kiáltott fel Papocskin. – No lám, a csendes, idillikus remetelak! A tó nincs többé, teljesen ellepte a sár – mondta Kastanov. – Bizony, az itteni vulkánok igen nyugtalan szomszédok! – je-
gyezte meg Gromeko. – A Sátán perzselő felhővel kínált meg, a Morgó pedig sárral. – Mégis mindkét esetben megmenekültünk, és félelmetes, érdekes természeti jelenségeket láthattunk – mondta Kastanov. – De hiszen el vagyunk vágva a tengertől és csónakjainktól! – kiáltott fel Papocskin teljesen elcsüggedve. – Nézzék: jobbra-balra szilaj áradat, mögöttünk pedig Morgó, amely még újabb meglepetést tartogathat számunkra. Az utazók, akik a tűzhányó szikláin kerestek menedéket, valóságos ostromállapotba kerültek: nem mehettek le a völgybe a tengerhez. Mögöttük pedig a vulkán egyre fortyogott. – Ha most föntről megint lávát köp, tűz és víz közé kerülünk. Kellemes kilátás! – jelentette ki Gromeko. – Bizony, a Morgó még nem tette le a garast – jegyezte meg Maksejev. – Azt hiszem, aggodalmunk nagyon korai – nyugtatta meg társait Kastanov. – A sárfolyam hamarosan lefut, és visszamegyünk a tengerhez, még mielőtt a láva elérné, feltéve, hogy egyáltalán felénk tart. – Addig pedig bőrig ázunk! Sehol sem találunk menedéket – zsörtölődött Papocskin. A zoológusnak teljesen igaza volt. A vulkánból áradó felhőkből egy ideje már eső szemerkélt, de az utasok nem törődtek vele, mivel a sárfolyamra figyeltek. Most azonban az eső megerősödött, és valamennyien körülnézelődtek, hol találhatnának védett helyet. Minthogy már több napja jó idő volt, egy szál ruhában, köpeny és sátor nélkül indultak kirándulásukra, most tehát semmivel sem takarhatták be magukat. – Azt hiszem, ott följebb, a nagy lávatömbök között hamarább találunk menedéket – mondta Maksejev, és felfelé mutatott. – És még közelebb kerülünk a tűzhányóhoz! – sóhajtott Papocskin. – Ha úgy tetszik, akkor maradjon inkább itt a szakadó esőben, mi bizony felmegyünk – jelentette ki Gromeko. A zoológus azonban nem akart elmaradni a társaságtól, és vala-
mennyien elindultak fölfelé a meredek lávafolyam mentén. Csizmájuk átnedvesedett, és síkos, nehéz útjuk volt a köveken. De elég hamar eljutottak az egymásra tornyozódott lávatömbökből álló nagy torlaszhoz, ahol régi láva fölé ömlött fiatalabb lávafolyam végződött. A tömbök között itt-ott kisebb hasadékok voltak, ahol egy ember menedéket találhatott. Mind a négyen elhelyezkedtek egy-egy ilyen odúban, a megázott Tábornok pedig Maksejevhez bújt be, aki nem nagyon örült szomszédságának. A csuromvizes utasok kényelmetlen testtartásban kuporogtak a kövek közt, és meglehetősen kellemetlenül érezték magukat. Hogy el ne csüggedjenek, vidáman átkiabáltak egymásnak, mihelyt a vulkán moraja valamennyire elült. Az eső szakadatlanul ömlött. Nemsokára a lávafolyam felszínén is hamuval teli szennyes erecskék és patakok csordogáltak, és újabb kellemetlenségeket szereztek a lapuló utasoknak. Egyiknek az oldalára zúdult hideg zuhany, másiknak a hátára. Papocskin, aki hason feküdt az alacsony és hosszú odúban, vizet érzett maga alatt. Kimászott, és ide-oda futkosott a lávatömbök között, hogy jobb helyet találjon. Maksejev, aki látta a jelenetet, kacagott: ő egy kis lávabarlangban kuporgott Tábornokkal együtt. – Ez nem Morgó! – kiáltotta a zoológus, miközben a szakadó esőben a tömbök közt mászkált – ördög tudja, milyen név illeti: Síró, Csurgó vagy talán Záporozó. – Nevezzük Vízöntőnek! – javasolta Maksejev. Papocskin ezt már nem hallotta. Egy alacsony hasadékra bukkant, és fejjel előre bemászott. Az odú azonban túl kicsi volt, és a zoológus lába kint rekedt az esőben. Hirtelen rémítő robaj reszkettette meg a levegőt. Az utasoknak úgy rémlett, hogy a szűk egérfogókban agyonnyomják őket a kövek. Valamennyien kiugrottak menedékhelyükről. – Földrengés! – kiáltotta Gromeko. – A tűzhányó felrobbant, és ránk omlik! – jajveszékelt Papocskin. – Csak nem tör ránk perzselő felhő? – suttogta Kastanov elsápadva.
Az eső- és felhőfüggöny miatt semmit sem lehetett látni. Az ijedtség első percei után valamennyien kissé megnyugodtak. De hirtelen tompa robajjal lávabomba zuhant le közelükben. Jó fej nagyságú volt, és csigavonalban barázdák szántották. Sistergett, ropogott és füstölgött az esőben. Jobbról, balról, fönt és lent, mindenütt szintén hulló kövek robaja és csattanása hallatszott. – Ki-ki a helyére! – rikoltott Maksejev. – Morgó tüzet nyitott nagy űrméretű lövedékekkel. Mindnyájan sietve visszabújtak odújukba, és elhaló szívvel, de érdeklődéssel figyelték a különböző nagyságú lávabombák esését és sistergését. Némelyik lávatömbhöz csapódott, és szilánkokra hullott, akár a gránát. A zápor viszont hamar megszűnt. Forró szélroham száguldott végig a lejtőn kén- és pernyeszagot hozva. A felhők szétfoszlottak, vagy följebb emelkedtek. A gránátok hullása is abbamaradt. Maksejev elhatározta, hogy kipillant barlangocskájából. – Morgó ledobta a sapkáját, és vörös nyelvét öltögeti! – kiáltotta. A többiek is kimásztak és felemelték fejüket. Fönt, a fekete felhők közül időnként kibukkant a vulkán csúcsa, amelynek egyik oldalán rövid, tűzvörös lávanyelv csüngött, mintha ingerkednék az utasokkal, akik meg merték zavarni a hegy évezredes magányát. – Bizony, megjelent a láva! – jelentette ki Kastanov. – Óráról órára cudarabb a helyzet! Előbb sárba akart fojtani, majd vízbe fullasztani, aztán bombákkal árasztott el, és mivel mindez nem használt, most bevetette utolsó fegyverét: lávát zúdít a nyakunkba! – tréfálkozott Gromeko. – Bátorság, Szemjon Szemjonovics! Most már úgyis befellegzett önnek – nevetett Maksejev. – Hagyjon békében! – fortyant föl a zoológus. – Ha valóban olyan nagy lenne a veszély, ön oldana kereket elsőnek, mint amikor ránk zúdult a sárfolyam. – A láva elől sietség nélkül is ki tudunk térni! – jegyezte meg Kastanov. De nem volt hová menniük. Mindkét mederben még mindig sárfo-
lyam tajtékzott, amelyen lehetetlen volt átkelni. Fönt pedig gyorsan nőtt a vörös lávanyelv, de olykor el-eltűnt a felszínéről szálló fehér gőz gomolyai alatt. – Morgó bőrig áztatott, most pedig megszárít minket! Amikor a láva közel ér, előbb megszárítjuk magunkon a ruhát, aztán… – Azután újra bőrig ázunk, amikor a folyamon átkelünk vagy belefulladunk – fejezte be Papocskin Gromeko tréfáját. A levegő megtisztult a hamutól és a felhőktől, előbukkant a Plútó, és gyorsan megszárította a tűzhányó lejtőit. A fekete lávatömbök úgy gőzölögtek, mintha föld alatti tűz melegítené őket. Az utasok levették ruhájukat, kicsavarták és felaggatták a kövekre. Gromeko teljesen meztelenre vetkőzött és sütkérezett. Társainak azt tanácsolta, hogy kövessék példáját. – De hátha Morgó újabb bombaadaggal örvendeztet meg? Meztelenül az odúkban gubbasztani bizony nem lesz valami kellemes! – jegyezte meg Maksejev. – Amikor megjelenik a láva, a robbanás és a törmelékes anyagok szórása rendszerint megszűnik – magyarázta Kastanov. – De ha a láva elől kell menekülnünk, még annyi időnk sem lesz, hogy felöltözzünk. Ebben a percben fehér gőzfelhő tört ki a vulkán csúcsából, a kráter pereme fölött pedig lángoló fal jelent meg, és gyorsan siklott lefelé. – Az első lávafolyam a tó völgyébe zúdult – állapította meg Kastanov –, ez pedig talán hozzánk is elér. – Mennyi idő múlva? – Talán egy óra múlva, talán később. A láva tulajdonságától függ. Ha nehéz és könnyen olvadó, akkor hígabb, és gyorsan folyik, ha viszont könnyű, nyúlós, kovasavban gazdag, akkor nehezen olvad, és lassabban halad. – És miféle lávával ajándékoz meg minket Morgó? – Eddig, amennyire a régi lávafolyamokból látható, nehéz lávát ontott. Valószínűleg most is ilyen lesz. Egyébként, mivel Plutóniában mindenütt igen nehéz, olivinben és fémekben gazdag kőzeteket találtunk, nemigen várható, hogy az itteni vulkánok könnyű, kovasavban
gazdag lávát ontsanak. – Ennélfogva minél hamarább odébb kell állnunk. – Igen. De remélem, hogy mielőtt a láva elér hozzánk, a sárfolyam elapad, és akadálytalanul átkelhetünk valamelyik medren. A Plútó – amelyet többé nem takartak el felhők–, valamint a tűzhányó felől fújó forró szél hamarosan megszárította az utazók ruháját. Felöltöztek, és tovább figyelték a vulkánt, arra várva, hogy elindulhassanak. A hosszú lávanyelv vége már eltűnt a dombhát mögött, és nyilván a vulkán nyugati lábánál fekvő tó völgyébe ereszkedett. A kráterből kitörő újabb lávacsomók részben ezen az úton kígyóztak lefelé, részben pedig északabbra fordultak, és valószínűleg második folyamot alkottak, amely az északi vagy az északnyugati lejtőn siklott alá; ez utóbbi esetben az utazók felé kellett tartania. A legközelebbi lávahalmazok miatt azonban nem láthatták, merre igyekszik ez a folyam. A szennyes víz tömege mindkét mederben, különösképp a bal oldaliban jelentősen csökkent, és már nem szilaj áradat hömpölygőit bennük, hanem kicsi, piszkos vizű folyócska, amelyen nagyobb veszély nélkül át lehetett gázolni.
47. KILÁTÁSTALAN HELYZETBEN Így telt el egy fél óra. A kitörés nyugodtan folyt, és a kráterből csak ritkán hallatszottak gyenge robbanások. Az utasok megfigyelőhelye fölött azonban tompa moraj és zúgás hallatszott, amely nagy folyam heves jégzajlásához hasonlított. Ezen az oldalon óriási lávatömbökből álló gerinc emelkedett: bizonyára egy régi lávafolyam frontja, amely itt állapodott meg. – Most már talán ideje, hogy induljunk – mondta Kastanov, és felállt. – A láva nincs messze. Elindultak lefelé a lejtőn, patakparti táborhelyük felé. Időnként visszanéztek arrafelé, ahonnan egyre erősbödött a moraj. A régi lávafolyam taraja fölött már feltűnt az új folyam frontja, de egyáltalán nem alkotott lángvörös lávafalat, mint az utazók képzelték – Kastanov ki-
vételével, aki ismerte ezt a jelenséget. A lávafront különböző nagyságú tömbökből álló, fekete hullám volt, amely valamilyen láthatatlan, de hatalmas erő hatására nyomult előre. A tömbök lassan kúsztak, recsegve, csikorogva tornyozódtak egymásra; lecsúsztak a gerincről, helyükön pedig újak jelentek meg. Más tömbök meglehetősen messzire siklottak le a lejtőn, és recsegve-ropogva zúdultak szét a régi lávafolyam hepehupás felületén, vagy minduntalan fehér gőzgomolyok törtek ki; itt-ott pedig lángnyelvek tekerőztek, vagy tűzfoltok vöröslőitek, mint izzó széndarabok a hamu borította, kihunyó máglyán. Ez a máglya azonban előrehaladt, mint valami óriási csúszó szörnyeteg, amely fekete pikkelyekből álló, ingadozó páncél alatt kúszik, és közben mérges gőzöket okád. Az utazók a legördülő lávatömbök elől a patak jobb ágához szaladtak, és valamivel táborhelyük fölött érték el medrét. A hepehupás talajon piszkos erecskék csordogáltak. Nem gondolkodtak sokat, hanem bátran előreléptek – de már a második lépésnél térdig süppedtek a nyúlós sárba. Bosszús kiáltások hallatszottak. – Az ördögbe! Beleragadtunk! Nem tudom kihúzni a lábamat, annyira süpped ez a latyak! Akár a kelt tészta! Gromeko, aki valamivel társai mögött haladt, és nem süppedt olyan mélyre, végül is kihúzta mindkét lábát a csizmájából, majd egy kemény tömbre állva a meder partjáról nagy nehezen kiráncigálta csizmáját is. Három társa azonban teljesen tehetetlen volt: nem tudott sem előre, sem hátra mozdulni, úgy odaragadt a sárba, akár a rovarok a légypapírhoz. Közben a lávafolyam frontja rendületlenül nyomult előre. Már alig kétszáz méternyire volt az utasok fölött a lejtőn. A megrekedt emberek helyzete tragikussá vált: közelükben nem volt se fatörzs, se deszka, sőt még egy rúd sem, amelyet Gromeko a latyakba fektethetett volna, hogy kisegítse társait. Gromeko azonban nem jött zavarba. A meder partjáról gyorsan felkapott néhány lapos követ, és Papocskin felé hajította, mivel ő volt a legsúlyosabb. Majd ledobta hátizsákját, puskáját és felsőruháját, fel-
tűrte nadrágja szárát térdén felül, a láván odabotorkált a zoológushoz, és segített neki levetni terhét. Aztán megfogta a hóna alatt, és óvatosan kihúzta a sárból. Papocskinon nem csizma volt, hanem fűzős bakancs, amely nem csúszhatott le lábáról, és ezért nem maradt a latyakban. Együttes erővel kőlapokból második utat építettek Maksejevhez, és kettesben kiemelték őt is – csizmája azonban bent ragadt. Kastanovot, aki a legnagyobb és a legnehezebb volt valamennyiük közül, hármasban húzták ki – szintén csizma nélkül. Időközben a lávafolyam frontja egyre közeledett, és izzó lehelete már megcsapta az utazókat. Ezért nem volt idejük arra, hogy kiássák a mélyen besüppedt csizmájukat, hanem minél hamarább menekülniük kellett a láva elől. A szerencsétlen kutatók összeszedték cókmókjukat, és futásnak eredtek a meder mentén lefelé, biztonságosabb helyet keresve az átkeléshez. De mindenütt ugyanolyan csalóka, szürke latyakot találtak, és még egyszer már nem merészkedtek rá. E meddő próbálkozás közben eljutottak táborhelyükre, ahol a mederben valóságos tavacska gyűlt össze. Sekély volt, fenekét azonban szintén sár borította, nem lehetett tudni, milyen vastagon. Hátulról a lávafolyam közeledett lassan, de feltartóztathatatlanul. A zúgás, a gördülő lávarögök ropogása, a gőz sistergése egyetlen pillanatra sem csendesedett el. Kén- és klórszag terjengett, a hőség egyre fokozódott… A tónál, a patak két ágának találkozása helyén, az utasok átszaladtak a régi lávafolyam végén a bal ág medréhez. De ezt is ugyanolyan süppedő latyak borította. Csak egyetlen útjuk maradt: felfelé a patak mentén, amerre tegnap jártak, a Remete-tóhoz;.így elkerülték a második lávafolyamot, de esetleg az elsőbe ütközhettek. Ez a meder összeszűkült a táblahegység szinte függőleges fala és a vulkán lejtője közt, és remélhető volt, hogy itt találnak olyan keskeny helyet, ahol lávatömbökkel könnyen áthidalhatják a latyakot, vagy átugorhatnak rajta. Nemsokára találtak is ilyen helyet, a meder másik partján azonban több méter magas, függőleges sziklák emelkedtek. Lehetetlen volt fel-
mászni rájuk, és tövükben nem mehettek sem fölfelé, sem lefelé a meder mentén, mivel a sűrű sár egészen odáig ért. A futkosástól és az izgalmaktól kimerült utazók letelepedtek a lávatömbökre, a sárfolyó partján, és lehorgasztották fejüket. Elkerülhetetlen halál várt rájuk: vagy megpróbálnak átgázolni a medren, akkor besüppednek a sárba, és megfulladnak, vagy pedig a parton sülnek meg, és égnek el elevenen, amikor a lávafolyam utoléri őket. Mindkét halálnem egyformán gyötrelmes volt, és a kétségbeejtő helyzetben mindegyikük már azt fontolgatta, ne kövessen-e el öngyilkosságot, ha nincs más megoldás. Rövid pihenő után azonban Kastanov észrevette, hogy a láva frontja lassabban közeledik. Felugrott, és így kiáltott: – Siessünk tovább fölfelé e patak partján. Át tudunk jutni a láva vége mentén, hiszen majdnem megállt! – De ha ezt a lávafolyamot elkerüljük, akkor beleütközünk a másikba, amely elárasztotta a Remete-tavat, és onnan természetesen lefelé fordult, a mederbe! – mondta Papocskin reménytelenül. – Ez az egyetlen eshetőség a menekülésünkre! – erősködött Kastanov. – Először: följebb a meder mentén talán átgázolhatunk a latyakon, olyan helyen, ahol a bal part sziklái járhatók. Másodszor: rendkívül valószínű, hogy a két lávafolyam nem ömlik össze, tehát… – Tehát kisebb-nagyobb tér van köztük, amely mentes a lávától – kiáltott fel Maksejev, befejezve a geológus gondolatát. – Igen, és ott megvárhatjuk, amíg a sár felszíne annyira megszá rad, hogy elbír bennünket. – Hurrá! – kiáltotta Gromeko és Papocskin. Valamennyien felkeltek, és újult erővel indultak el dél felé, a meder mentén. Régi lávafolyamok maradványain kapaszkodtak át. Balra száz-kétszáz lépésnyire húzódott a hőséget árasztó lávafront. A láva azonban lassan közeledett, és az utasok fokozatosan növelték a távolságot maguk és a halált hozó fekete hullám között. Hamarosan észrevették, hogy a hullám széle fölfelé kanyarodik a vulkán lejtőjén. A lávafronton tehát szerencsésen túljutottak. – Nos, ezt megúsztuk! – mondta Maksejev megkönnyebbült sóhaj-
jal. A patak néhány helyen összébb szűkült. Itt átugorhattak volna a latyakon. De a túlsó parton mindenütt függőleges sziklafal állta útjukat. Tovább kellett menniük. Hamarosan megindultak fölfelé a tűzhányó nyugati lejtőjének legmagasabb, megdermedt lávafolyamának tetejére; mögötte a tó katlana volt. Amikor fölértek, akkor látták, hogy a menekülés esélye igencsak megnőtt. Ez a régi lávafolyam két részre osztotta az új lávát, és lapos púpként emelkedett a két ág között. Tetején az utasok nyugodtan letelepedtek; innét jól látták az alattuk elterülő katlant, ahol tegnap – mint valami tükör zöld keretben – csendes tó feküdt, amely olyan elragadtatást keltett Papocskinban. Most ezen a helyen nem volt se tó, se pálma, se fű, hanem szürke sártenger terült el, amelyben itt-ott fekete pocsolyák csillogtak. A vulkán felől közeledett a második lávafront. A forró lávatömbök és a nedves sár érintkezése helyén a lávahullám tövében valóságos ágyútűz ropogott: apró robbanások kíséretében fehér gőzfelhők törtek a magasba. Jóllehet az utasok tartózkodást helye öt-hatszáz lépésnyire volt a forró lávafolyamoktól, az izzó lávamezők szomszédsága erősen éreztette hatását. Pokoli hőség volt, annál inkább, mivel a Plútót egyetlen felhő sem takarta. A tétlenül üldögélő utasok roppantul szenvedtek a hőségtől. Ledobták minden felesleges ruhadarabjukat. Az éhség és a fáradtság is éreztette hatását. Nem aludtak ki magukat, azután pedig állandóan futkostak és idegeskedtek. – Hej, de jó lenne egy kis tea! – panaszkodott Papocskin. – Kibírhatatlan ez a hőség! – Az igaz, de tűzrevaló sincs! Talán szaladjak a friss lávához, és tegyem rá a teáskannát? – tréfált Maksejev. – Ott hamar felforr! – És vizünk van? – Víz még maradt jócskán – közölte Gromeko, miután szemügyre vette a bádogkanna tartalmát. – Akkor legalább harapjunk valamit, ha már tea nincs. Szörnyen
éhes vagyok! Körbe telepedtek, elővették a szárított halat és a kétszersültet, és jó étvággyal megebédeltek. Utána vizet ittak. – Ma reggel nagy baklövést követtünk el, most azért lakolunk – jelentette ki Kastanov. – Mire gondol? – Amikor a közeledő sárfolyam elől menekültünk, mindjárt át kellett volna kelnünk a patak túlsó partjára, nem pedig felfelé másznunk. Most már a tengerparton volnánk, és nem kellene a láva és a sár elől menekülnünk. – Igen, arról a partról szabad az út a tengerhez. – No, nem egészen! Hiszen a völgyben két sárfolyam zúdult végig, és bizonyára teljesen elborította. – És minket is a völgyben ért volna! – De felkapaszkodhattunk volna a kősivatag szélére is, és arra mehettünk volna a tengerhez. – Bizony, baklövés volt! De hát lóhalálában ugyan ki láthatta előre valamennyi következményt? Akkor az látszott leghelyesebbnek, ha sürgősen feljebb megyünk, hogy meneküljünk az áradat elől. – Ha olyanok lettek volna helyünkön, akik jól ismerik a működő vulkánok természetét, jobban megfontolták volna, hogy milyen irányban meneküljenek! – Én viszont úgy vélem – jegyezte meg Papocskin –, hogy már tegnap követtük el a nagy baklövést, amikor a kezdődő kitörés jelei ellenére a tűzhányó lábánál maradtunk éjszakára. – De hiszen éppen azért maradtunk ott, hogy lássuk ezt a kitörést! – Hát meg is láttuk! Ami engem illet, egész életemre elegem van a látottakból, és a jövőben távol tartom magam az efféle nyugtalan hegyektől. A Sátánnak puskámat áldoztam, Morgónak pedig… – Morgónak én meg Maksejev csizmánkat áldoztuk, és ez jóval fájóbb veszteség. Az ön bakancsa a lábán van, és mégis dohog! Nekünk bezzeg mezítláb kell a tengerig botorkálnunk a sivatag izzó kövein. – Igaza van. Én jobb helyzetben vagyok, és nem szólhatok egy szót sem.
– És most mit tegyünk? – Mit tegyünk? Nincs más választásunk, mint hogy lefeküdjünk és aludjunk, ha ilyesmi lehetséges ezeken a kemény, hepehupás köveken. – Próbáljuk meg. De felváltva egyikünk őrködjék, hogy szemmel tartsa a tűzhányót. Mert még kiköphet egyet-mást. – De meddig aludjunk? – Ameddig a Morgó engedi. – Ez a maximum. Minimum pedig az az időpont, amikorra a mederben annyira megszárad a sár, hogy átlábolhatunk rajta. Így is tettek: hárman nagy nehezen elbóbiskoltak a lávatömbökön, a negyedik virrasztott, és a vulkán állapotát, a sár száradását figyelte. Ez utóbbi a lávafolyamokból és a Plútó sugaraiból áradó hőség ellenére, csak lassan haladt, és a sár csupán hat óra múlva lett járható. Az utasok felszedelőzködtek, a mederhez mentek, és egymás után, sorjában, szerencsésen átláboltak a sáron. Azután fölfelé kezdtek mászni egy sziklahasadékban; tömbről tömbre, fokról fokra kapaszkodtak, egymást támogatták, és fél óra múlva felértek a kietlen pusztaságra. Itt már biztonságban voltak, és megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Papocskin arccal a tűzhányó felé fordult, levetette kalapját, elbúcsúzott tőle, és így szólt: – Ég veled, mindörökre, öreg Morgó! Köszönöm vendégszeretetedet és figyelmedet, melyet irántunk tanúsítottál. Valamennyien mosolyogtak. Kastanov felkiáltott: – Hej, ha csizmám volna, bizony nem mennék el innét! – Hát mit csinálnál itt? – Továbbmennék délre a sivatagban, és megnézném, mi van a vulkánon túl. – Ugyanolyan sivatag! Ez innen is látható. – Csizmán kívül még eleségünk sincs – jegyezte meg Maksejev. – És vizünk is alig van – fűzte hozzá Gromeko, és megrázta a bádogedényt. – Igazuk van! A tengerhez kell sietnünk. De a sivatag fekete kövei rettentően átforrósodtak. Olyan érzésem van, mintha forró tűzhelyen
állnék. Vastag zoknim pedig jóformán darabokra szakadt, amikor a láván futkostunk. – Tépjük szét az ingünket, és bugyoláljuk be vele a lábunkat -javasolta Maksejev. – Mezítláb lehetetlen menni. É beszélgetés közben ő és Kastanov állandóan táncolt: hol egyik, hol a másik lábát emelte fel, hogy valamennyire lehűljön. Most levették ingüket, bebugyolálták lábukat, átkötötték a puskaszíjjal, és miután utolsó pillantást vetettek a fekete felhőkbe burkolt tűzhányóra, frissen nekiindultak a sivatag peremén, észak felé. Könnyen haladtak: a sivatag felszíne teljesen sík volt, helyenként kopár, zöldesfekete régi lávatömegekből állt, amelyet a szelek simára csiszoltak, másutt pedig apró törmelék borította. Akárcsak a Sátán-tűzhányó körül elterülő sivatagban, itt sem volt nyoma növényzetnek. A fekete kősivatag a látóhatár pereméig terjedt. Föléje tiszta égbolt borult, tetőpontján a vöröses Plútó állt, amely gazdagon ontotta sugarait a síkságra; a sugarak oly erősen verődtek vissza a sima felületen, hogy a sivatagban milliónyi zöldes fénypont csillogott. Az utasok kénytelenek voltak behunyni vagy összehúzni szemüket, hogy ne fárassza ki az erős fény és csillogás. Északkelet felé vették útjukat, hogy kiérjenek a patak alsó szakaszához, mivel csak itt találhattak alkalmas helyet, ahol leereszkedhettek a fennsíkról. Három óra múlva a meredek hegyoldal széléhez értek, és alkalmas hasadékot kerestek, amelyen lebocsátkozhattak. A völgyet, amely tegnap még zöld oázis volt, teljesen elpusztította a sárfolyó: ledöntötte a fákat, kitépte és elsodorta a bokrokat, a tisztásokat sárral borította el. Csak itt-ott, a meredek fal tövében maradt meg néhány zöld folt. A pusztulás e szomorú képe láttán az utasoknak eszükbe jutott, hogy visszafelé jövet vadászni szándékoztak az Iguanodonokra a völgy alsó szakaszán. – Valószínűleg a tengerbe menekültek! – Vagy elpusztultak a sárban. Az utóbbi feltevés igazolódott. Valamivel távolabb az utasok észrevették, hogy a völgy fölött Pterodactylusok köröznek, mint dögkeselyűk a dög fölött. Közelebb érve, látták, hogy a völgy mélyén véres la-
koma folyik. A sárból nagy buckák emelkedtek ki: Iguanodonok hullái voltak, amelyeken sok tucatnyi szárnyasgyík tanyázott. Fogakkal teli csőrükkel tépték az állatok húsát és belső részeit, civakodtak, marakodtak, elkergették egymást, felröppentek, és újra leszálltak. A sivítás és vartyogás egyetlen percre sem csitult el. – Ott a mi vadpecsenyénk! – mondta Gromeko, az undorító jelenet láttán. – Most mitévők legyünk? – Lőhetünk Pterodactylust – javasolta Maksejev. – Miután torkig laktak döghússal? Köszönöm, ebből nem kérek! – Hiszen már megkóstoltuk. – De nem tudtuk, hogy döggel is táplálkoznak. Különben is csak azért ettük, mert amikor kifosztottak a hangyák, más húsunk nem volt. – De most sincs húsunk. – Van szárított hal a csónakokban, frisset is foghatunk a folyó torkolatában. – Elfelejti, hogy a folyó már nincs – mondta Kastanov. – Meg aztán az egész tengeröböl is bizonyára tele van sárral, amelyet az ár sodort magával, úgyhogy a halak vagy megdöglöttek, vagy elvándoroltak. – Félek, hogy ivóvizünk sem lesz – jegyezte meg Gromeko. – Igaz, hiszen folyó sincs. – Én pedig attól félek, hogy minden holmink elpusztult, amelyet a sűrűben rejtettünk el. A folyó közelében helyeztük el, nem sokkal szintje fölött. Ha a sárfolyam a völgy torkolatában is olyan pusztító volt, mint följebb, akkor mindent a tengerbe sodorhatott, vagy legjobb esetben, sárral temetett be. Maksejev aggodalma erős nyugtalanságot keltett. Megfeledkeztek a Pterodactylusokról, és továbbsiettek. Papocskin egyébként közben lefényképezte a Pterodactylusok lakmározását. A völgytorkolattól nem messze meredek, keskeny árokra bukkantak, amelyben le tudtak ereszkedni. Valamennyien legszívesebben futásnak eredtek volna, hogy minél hamarább eljussanak a tengerhez. De nem lehetett. A sár, amely mindent elborított – bár nem vastag rétegben –, még nem száradt meg eléggé, és lábuk lépten-nyomon bele-
süppedt. Már messziről látták, hogy a sárfolyam a torkolatban is alapos munkát végzett. A folyócska alsó szakasza eredetileg zsurlók és páfrányok falával szegélyezett keskeny folyosó volt. Most pedig széles irtás nyílt a helyén, a kidöntött fákat pedig sár borította. De ezen a csíkon túl is elvégezte munkáját a sárfolyam: a folyótorkolat környéki erdőt szennyes víz árasztotta el, amely mindenütt vastag sárréteget hagyott maga után. Az utasok a sárban gázolva, végre eljutottak az öböl partjára, és itt elszörnyedtek attól, amit láttak. Tiszta, világoskék víztükör helyett barnás szennyvíz tajtékzott előttük, felszínén levelek, gallyak, ágak, bokrok és egész fatörzsek úsztak, amelyeket az áradat sodort a tengerbe. Maksejev és Gromeko a bozóthoz szaladt, ahová a csónakokat és a poggyászt s abban tartalék ruháikat rejtették. Majdnem biztosak voltak benne, hogy az áradat mindent elsodort, mivel mindenütt pusztulás nyomai látszottak, még a tengerpartot is sárréteg borította a folyótorkolat közelében. – Hurrá! – kiáltották. – Minden épségben, jöjjenek segíteni. A poggyász azért maradt épségben, mivel a csónakokba rakták, ez utóbbiakat pedig letakarták a sátorral és a tutajjal, azonkívül pedig erősen a fákhoz kötözték. Valamennyien megkönnyebbülten lélegeztek fel, és hozzáláttak, hogy kiássák a csónakokat, és a poggyásszal együtt a tengerpartra vigyék, ahol a torkolattól valamivel távolabb, akadt egy kis sármentes hely. De mivel a folyócska kiapadt, kénytelenek voltak itt hagyni ezt a zugot, amely előző nap annyira elbűvölte valamennyiüket. Az, hogy tovább evezzenek nyugat felé, kockázatosnak látszott, mert ebben az irányban a déli tengerpartot a táblahegység – a kősivatag – kopár szirtjei szegélyezték, és nem volt remény arra, hogy édesvizet találjanak. – Vízkészlet híján nem indulhatunk nyugatra. Keleten pedig ismerünk forrást: mellette éjszakáztunk – fejezte be Gromeko a vitát, amely arról folyt, hogy merre tartsanak.
48. VISSZAFELÉ Egy óra múlva az utasok már a szennyes pocsolyává változott öbölben eveztek. Megkerülték a fokot, és keletnek tartottak az egyhangú, alacsony part mentén, amelyet magas erdőfal szegélyezett. Valamennyien teljes erejükből eveztek, hogy mielőbb eljussanak a forráshoz, ahol végre kipihenhetik a legutolsó két nap izgalmait, és kialhatják magukat. Ez a sietség azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy egy helyütt kikössenek, és Iguanodonokra vadásszanak, amelyeket a parton láttak. A következő napon ugyanilyen erős iramban folytatták útjukat, és estére elérték a Hangya-folyó torkolatának jól ismert, baljós vidékét; e folyó mentén volt a hangyavár, amelyet felperzseltek. Itt homokos part és édesvíz is volt, tovább pedig már nem akadt alkalmas táborhely. Kikötöttek és letáboroztak. Pihenésüket nem zavarta meg semmilyen kaland. Még egy napig eveztek kelet felé a tengerszorosban, a szigetek között, amelyek elválasztották a Keleti-tengert a Nyugatitól. Ez alkalommal az északi part mentén haladtak, hogy meghatározzák a folyótorkolat fekvését. Ez a folyó jóval nagyobb volt a Maksejev-folyónál, de hasonló jellegűnek látszott. Alacsony partjait sűrű erdő borította, amely egészen a vízig ért, és egyetlen talpalatnyi föld sem volt, ahol kiköthettek volna. A csónakban ebédeltek, hideget. Ebéd után, pihenés közben Papocskinnak eszébe jutott valami. Nyomban közölte is társaival. – Most a tenger északi partján vagyunk, ugye? – kiáltotta örömmel. – Hát persze! – felelt Kastanov. – Akkor kövessük tovább, egészen míg a Maksejev-folyóhoz érünk; ezáltal elkerüljük a veszélyes átkelést a tengeren. – De hiszen úgy terveztük, hogy alaposan átkutatjuk a déli partot, első vizsgálatunk helyétől keleti irányban, nemde? – mondta Grome-
ko. – Nem kellene már arra gondolnunk, hogy visszatérjünk a jégmezőhöz? – folytatta a zoológus. – Máris? – Mert fölfelé a folyón háromszor vagy négyszer annyi ideig tart majd az út, mint lefelé. Állandóan ár ellen kell eveznünk. – Hát aztán? Sok időnk van. – Nem nagyon sok! Hiszen még augusztus végén vagyunk. Ennek a tengernek a partjain valószínűleg örökös a nyár, arrafelé északra, a jégmezőhöz közelebb azonban valószínűleg tél is van. Ha későn indulunk visszafelé, abban a veszélyben forgunk, hogy ránk köszönt a fagy, a folyó befagy, és evezés helyett kénytelenek leszünk gyalog vánszorogni a hóban… – Sítalpak és meleg ruha nélkül! – fűzte hozzá Maksejev. – Ez az érv természetesen igen nyomós, és figyelmet érdemel – jegyezte meg Kastanov. – Egy hét azonban, amelyet a déli tengerpart további átkutatására fordítanánk, nem csökkenti jelentősen a visszafelé útra maradó időt. – Még egy érvem van! – kardoskodott Papocskin. – A déli parton tett minden kirándulásunk során olyan veszélyekkel és akadályokkal találtuk szembe magunkat, amelyeket a hangyák okoztak. Aligha kételkedhetünk abban, hogy ezek a kártékony rovarok a déli part más részein is megtalálhatók. Hogy harcba bocsátkozzunk velük, ahhoz sok lőszer szükséges, nekünk pedig már nincs bőven. Takarékoskodnunk kell, hogy visszafelé menet vadászhassunk, és védekezhessünk a ragadozókkal szemben. – Végül pedig – támogatta Gromeko – az alatt a három-négy nap alatt, amelyet arra fordíthatunk, hogy tovább evezzünk kelet felé, aligha találunk valami újat a déli tengerparton. Már láttuk, hogy errefelé nagy távolságra a táblahegység függőleges falai húzódnak, a Sátántűzhányó tetejéről pedig nem láttunk mást keleten, mint kietlen kősivatagot. – Legjobb esetben felfedezünk még egy folyót, felső szakaszán pedig újabb vulkáncsoportot, amely megint valami meglepetésben ré-
szesíthet! – fűzte hozzá Papocskin, aki nem felejtette el szerencsétlen kalandjait. – Kétszer jóformán csoda mentett meg. Ésszerű-e, hogy harmadszor is kísértsük a sorsot? – Úgy látom, egyedül maradtam! – mondta Kastanov bosszúsan. – Hárman a visszafelé indulás mellett vannak, érveik pedig igen nyomósak. Engednem kell a józan ész szavának. – Tehát most az északi part mentén haladunk tovább? – kérdezte Gromeko. – Hát persze, ha egyszer úgy határoztunk, hogy abbahagyjuk a déli part kutatását. – Akkor most kell ivóvizet vennünk, mert ma aligha érünk el a Maksejev-folyó torkolatához, azt pedig nem tudjuk, van-e közelebb más folyó. Az utasok mindkét kannájukat megtöltötték vízzel egy nagyobb folyócska torkolatában, amelyet Gromekóról neveztek el, majd folytatták útjukat deltájának homokzátonyai és szigetei közt. Azon igyekeztek, hogy ne távolodjanak el az északi parttól. Az utóbbi ugyanolyan lapályos volt itt, mint a Maksejev-folyó torkolatánál, csakhogy nem szegélyezte homokos part, és az erdő és a nád bozótja egészen a vízig ért. A szigetek fokozatosan ritkultak, majd eltűntek, és a part erősen észak felé kanyarodott. Szemközt a déli parton a homokdűnék birodalma kezdődött; távolban látszott a Sátán-tűzhányó: még mindig elég sűrű füstöt árasztott, amely elborította a látóhatárnak ezt a részét. Az út egyhangúságát a víz és a zöld fal fölött röpködő rovarok enyhítették, időnként szitakötőkre vadászó szárnyasgyíkok tűntek fel, valamint Plesiosaurusok feje bukkant ki a tengerből, a parttól meglehetősen nagy távolságra. A part közelében igen sekély volt a víz, az evezők olykor majdnem érintették a feneket. Néhol az erdőt szegélyező nádast kitaposott széles csapások szakították meg, valóságos zöld folyosók, amelyeken valószínűleg a vadonban tanyázó növényevő és ragadozó gyíkfélék jártak a vízhez. A következő napon az utasok még ebédidő előtt a Maksejev-folyó torkolatához értek. Könnyűszerrel ráismertek a kőgúláról, amelyet ott emeltek.
Majdnem huszonnégy órát töltöttek itt, hogy elvégezzék utolsó megfigyeléseiket a tengerparton, halat fogjanak és szárítsanak, kijavítsák csónakjaikat és tutajukat, mielőtt megkezdik hosszú útjukat fölfelé a folyón. Ez az út elég lassú volt. Szünet nélkül evezniük kellett, és csak igen kevés időt fordíthattak pihenésre, evésre és alvásra. Huszonnégy óra alatt csupán harminc-negyven kilométert tudtak megtenni, a folyó sodrának sebessége szerint. A gyíkokkal, majd meg a ragadozó és növényevő emlősökkel kiállott kalandjaik is késleltették útjukat. Fegyverüket ugyanis csak friss hús szerzésére vagy támadás esetén használták. Az első hetek során nem észleltek jelentős változást a természetben. Messzebb azonban, ahol a mérsékeltebb égöv lombos erdői következtek, észrevették, hogy a fák lombja már megsárgult és lehullott, és minél messzebb jutottak északra, annál több lombtalan növényt láthattak. Az időjárás is megváltozott: noha a Plútó továbbra is zeniten állt, mind gyakrabban takarták el sűrű esőfelhők, hűvös északi szél fújt, és gyakran apró szemű őszi eső szemerkélt. Arra a rövid időre, amikor az ég kiderült, megint hőség támadt, az átlagos hőmérséklet azonban egyre süllyedt. A nagy esőkkel és hideg széllel járó rossz idő egyre jobban akadályozta, sőt gyakran meg is szakította útjukat: sátorba kellett bújniuk, és tűz mellett melegedtek. Több hónapot töltöttek igen meleg és száraz éghajlatú vidéken, s most érzékenyebbek voltak a hideg és a nedvesség iránt. Azon a vidéken, ahol mamutok, hosszú szőrű orrszarvúak, óriási szarvasok és mosuszbikák éltek, már kezdődött a tél. A hőmérséklet fagypont körül volt, és csak akkor emelkedett följebb, amikor nagy ritkán derült volt az ég. Az égboltot azonban többnyire sűrű felhők függönye borította, amelyből időnként hó hullott. Hideg északi szél fújt. A folyócska erősen apadt, szűk medrét pedig kétoldalt már jégkéreg szegélyezte. Csak a közepe maradt jégmentes, ahol erősebb volt a sodra; az utasok arra gondoltak, hogy egy-két nap múlva esetleg nem tud-
nak tovább evezni. A tutajt, amely összekötötte a két csónakot, és könnyített terhén, már rég elhagyták, a hajózható út keskenysége miatt. Az erősen megterhelt csónakok lassan haladtak egymás után fölfelé a sebes folyón, naponta mindössze tizenöt-húsz kilométert jutottak előre. Pedig még több mint száz kilométernyire voltak a dombtól, ahol a jurta állt. A partmenti erdőkben és tisztásokon vékony hóréteg fehérlett.
49. A REJTÉLYES NYOM Egyszer vacsora után Gromeko és Maksejev horgászni ment a puha homokkal borított parti lejtőre. Maksejev már bedobta horgát, és az úszót figyelte, amikor hirtelen meztelen emberi láb jól kivehető nyomát vette észre csizmája mellett. – Különös – gondolta –, azt hiszem, én nem vettem le a csizmámat, és a doktor is aligha, ilyen hűvös időben. Lehajolt, hogy szemügyre vegye a nyomot: nagyméretű bal lábé volt, a csizmája által hagyott mélyedésnél is nagyobb, pedig az ő lába sem volt kicsi. A talp lapos volt: az ember, aki a nyomot hagyta, nyil ván mindig mezítláb járt. Legérdekesebbnek azonban azt találta, hogy mind az öt ujj, amely tisztán látszott a homokban, igen hosszúra nyúlt, a hüvelykujj pedig messzire elállt a többitől. Úgy tetszett, mintha nem is láb, hanem óriási kéz, igen hosszú tenyér nyoma volna. Valamivel messzebb Maksejev észrevette a jobb láb nyomát is, ennek jó részét a víz már elmosta. Az ismeretlen nyilván átgázolt a folyócskán, mivel visszafelé nem látszott nyom a lejtős parton. – Mihail Ignatyevics, jöjjön csak ide egy percre! – kiáltotta Maksejev. – Mi történt? Várjon egy keveset, már pedzi! – válaszolt a botanikus. – Hagyja a halat! Jöjjön, és nézze meg: valami érdekeset találtam! – No, mi az? Rák talán vagy teknősbéka?
– Nem. Meztelen emberi láb nyomára bukkantam a homokban. – Lehetetlen! Gromeko letette horgászbotját, és odaszaladt. Csodálkozva vizsgálta meg a nyomot, és kijelentette, hogy a láb alakja valóban igen különös. – Nem majom járt errefelé? – találgatta. – Itt, e sarkvidéki tájon, vörösfenyők és nyírfák közt? – Ki tudja! Ha a mamutok és orrszarvúak, amelyeknek közeli rokonai odafönt a Föld felszínén csak meleg égövben élnek, itt az északi erdőkben és tundrákon tanyáznak – akkor miért nem lehetnek itt majmok is, amelyek hozzászoktak ehhez az éghajlathoz? – Talán igaza van. Hívjuk ide a zoológust és a geológust, ők majd eldöntik. – Horgásszon csak tovább, én értük megyek. Gromeko a táborhelyre evezett, és elhozta társait. – Óriási majom nyoma! – vélekedett a geológus. – Én meg azt hiszem, hogy inkább majomemberé – jelentette ki a zoológus. – Nézze: csak lábon jár, nem támaszkodik a kezére. A majom, amikor ilyen meredek lejtőn ereszkedik le a vízhez, bizonyára a kezére is rááll, kéznyom pedig itt nem létezik. A terep tüzetes megvizsgálása során mindkét parton ösvényre bukkantak, a folyócskában pedig sekély gázlót fedeztek fel. Az ösvényen kevésbé voltak tiszták a nyomok, a köztük levő távolságból azonban arra következtethettek, hogy tulajdonosuk legalább száznyolcvan centiméter magas lehetett. – Mit találtak? – kérdezte Maksejev, amikor társai odaértek hozzá. Míg azok a nyomokat tanulmányozták, Gromekóval együtt folytatta a halászást. – Legvalószínűbb, hogy a nyom majomemberé, aki jól kitaposott csapáson haladt az általa ismert, nem mély gázlóhoz – jelentette ki Kastanov. – Tehát előttünk emberek hatoltak be Plutóniába? – És ráadásul mezítláb járnak, noha már havazik! Nyugodtan átgázolnak a jeges folyón! – kiáltott fel a botanikus.
– Talán vademberek? Hiszen lábuk alakja alig különbözik a majom lábától. – Nem volna jó, ha összeakadnánk velük! Valószínűleg emberevők. – No, a hangyák sem győztek le, csak megzavarták munkánkat. A vademberekkel is elbánnánk valahogyan. Most különösen résen kellett lenniük, nehogy váratlan támadás érje őket. Pihenő közben felváltva őrködtek, s a következő napon állandóan éberen figyeltek. Harmadnap azonban kénytelenek voltak abbahagyni az evezést. Északról tartós szélvihar tört rájuk. A folyócska befagyott, és tizenöt centiméternyi vastag hóréteg borította jegét. Hogy ne kelljen elhagyniuk csónakjaikat, és poggyászukat hátukon vinniük, szántalpakat eszkábáltak össze, és rátették a két csónakot meg a holmit. Úgy tervezték, hogy a folyócska mentén húzzák a szánt, mert itt nem akadályozza őket sem bokor, sem fa. De nem volt könnyű sítalp nélkül gázolni a porhanyós hóban, és a nehéz szánt hurcolni, így csak tizenkét-tizenöt kilométert tettek meg naponta. A Plútó többé nem tűnt elő a sűrű felhőfüggöny mögül, a hőmérséklet pedig öt, sőt tíz fokkal fagypont alá süllyedt. A szellős sátorban és vékony ruhájukban nagyon fáztak. Pihenő közben felváltva őrködtek, hogy élesszék a tüzet a sátor bejárata előtt. A faggyal és a hóval vívott harc közben teljesen megfeledkeztek az ősemberekről. Egyébként több nyomot nem láttak. Minden élőlény valószínűleg délre vándorolt, és a fehér lepelbe burkolózó gyér erdők téli csendbe borultak. Csak szánútjuk nyolcadik napján ért véget a ritka erdő, és a látóhatár északi peremén fehér lejtők tűntek fel: a jégmező szegélye. A háttérben alig látható, sötét pontocska feketéllett: a jurta a domb tetején, amely majdnem beleolvadt a sík tundrába. Még tíz kilométernyi nehéz út várt rájuk, hogy viszontlássák társaikat, és a meleg jurtában kipihenjék hosszú vándorútjuk fáradalmait. Három óra múlva már csak egy kilométernyire voltak tőle, és minden percben várták, hogy kutyaugatás üti meg fülüket, a jurtából kiszaladnak társaik, és szánokon, sítalpon sietnek elébük. De senki sem mutat-
kozott, ugatás se hallatszott. A félig hóval borított jurta magánosán feketéllett a dombtetőn. Elhagyottnak látszott. Az utasok izgatottan kérdezgették egymást: – Csak nem alszanak naphosszat? – Miért nem látni, sem hallani a kutyákat? – Csak nem esett valami bajuk? Erejük végső megfeszítésével meggyorsították lépteiket. Lábuk majdnem térdig süppedt a mély hóba. Már egészen közel kerültek a dombhoz, de tetején továbbra is néma csend volt. Senkit sem láttak. Amikor a domb lábához értek, megálltak, és karban kiáltozták: – Hahó, Borovoj, Igolkin! Talpra, megjöttünk! Újra meg újra megismételték a hívást, de síri csend volt a válasz. Most már komolyan aggódtak. – Ha meg nem haltak társaink, hallgatásuk csak azzal magyarázható, hogy a szánokkal vadászatra indultak, nagy vad után – jelentette ki Maksejev. – Az is erre vall, hogy a kutyák sincsenek itt. – De hiszen már egy egész hete nem láttunk semmilyen vadat – vitatkozott Papocskin. – Éppen ezért mentek messzebbre, délnek. – Nem indultak-e elénk, mivel ilyen sokáig elmaradtunk? – találgatta Gromeko. – Amikor beköszöntött a fagy, és havazni kezdett, bizonyára eszükbe jutott, hogy könnyű nyári ruhában, sítalpak nélkül indultunk útnak. – Ez nem valószínű, hiszen tudták, melyik folyón evezünk, tehát nem kerülhettük el egymást – állapította meg Kastanov. – Azt hiszem, a jurtában megtaláljuk a rejtély megoldását – mondta Maksejev. – Előbb azonban kerüljük meg a dombot, és vizsgáljuk meg, nincsenek-e nyomok valahol, nehogy véletlenül eltapossuk. A szánokat a domb lábánál hagyták, és mind a négyen körüljárták a dombot, s alaposan megvizsgálták a hó felszínét. De semmiféle nyom – sem új, sem régi – nem akadt. Biztosak lehettek benne, hogy mióta hó borította el a földet, senki sem járt erre.
50. AZ ELHAGYOTT JURTÁBAN A délre néző nemezajtó zárva volt, és kívülről be is kötözték: tehát a jurta üres volt. Az utasok felemelték a nemezlapot, és beléptek. A sátor belseje lakott külsőt mutatott. Hátsó fala mentén az expedíció ládái sorakoztak, amelyben műszerek, gyűjtemények és az értékesebb holmik voltak. Társaik puskái, tölténytáskái, ruhái a helyükön lógtak, az oldalfalak mentén hálózsákjuk rendben összegöngyölve feküdt. A jurta közepén tűz nyoma feketéllett, a teáskanna is ott lógott a háromlábú állványon; mellette egy halom fa és rőzse. Minden olyan volt, mintha társaik csak rövid időre távoztak volna. E jelek csak fokozták az utazók aggodalmát. Társaik nem mentek sem vadászatra, sem kirándulásra, hiszen puskáik és hálózsákjaik a jurtában maradtak. Arra kellett gondolniuk, hogy ellenség – ragadozó vagy ember – tört rájuk, valahol a sátor közelében, például a jégveremnél vagy a tundrán, a domb alján. A kutyák pedig, gazdáik híján, éhen pusztultak, vagy szanaszét szaladtak. De ha horda támadt rájuk, miért nem rabolta ki a jurtát? A berendezés tüzetesebb megvizsgálása során észrevették, hogy a teáskannát, a puskákat, általában valamennyi tárgyat porréteg borítja. Maksejev felemelte a teáskanna tetejét: a fenekén levő teamaradványt sűrű penész takarta. Egészen világos volt, hogy társaik már régen elhagyták a jurtát. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte Kastanov, és az egyik ládán álló furcsa tárgyra mutatott, amelyet eddig nem vettek észre. Valamennyien a láda köré gyűltek. Igen durván faragott mamutfigura állt rajta. Barnára volt mázolva, és zsírréteg takarta, úgyhogy érintése is undorító volt. – Csak nem foglalkozott Igolkin unalmában faragással? – találgatta Papocskin. – Nem! – mondta Maksejev. – Ez kétségtelenül bálvány. Megölt állatok vérével és zsírjával mázolták be, áldozat gyanánt. Társaink bizonyára találták valahol.
– Igen, és ha egybevetjük ezt a leletet a homokban talált nyomokkal, nem kételkedhetünk abban, hogy itt ősemberek élnek – állapította meg Kastanov. – Megölték vagy elhurcolták társainkat! – kiáltott fel Gromeko. – De miért nem rabolták el a holmit? Maksejev felvette a szobrocskát, hogy jobban szemügyre vegye. Csodálkozva vették észre, hogy két, szabályosan összehajtott cédula fekszik alatta. Kastanov gyorsan kibontotta és felolvasta. Az első szeptember 25-én íródott, és ez állt rajta: Vademberek fogságában vagyunk, akik váratlanul tűntek fel a tundrán. Két héttel ezelőtt rajtunk ütöttek a jégveremben, ahol a raktárt ellenőriztük – fegyvertelenül –, és magukkal vittek az erdőbe. A jurtát és a raktárt nem bántották, de semmit sem engedtek magunkkal vinnünk; a kutyák utánunk szaladtak. Nem bántanak, enni adnak, sőt tisztelettel vesznek körül, mivel valószínűleg varázslóknak vagy isteneknek tartanak, de nem engednek el, szigorúan őriznek. Elvették csizmánkat, s majdnem minden ruhánkat. Ők maguk teljesen meztelenül járnak, karókból és állati bőrökből összetákolt sátrakban laknak, a tüzet nem ismerik, nyers húst esznek. Fegyvereik kizárólag csontból és fából készülnek: kopja, nyíl és kés. A hordában több mint száz ember van, de a nőké a hatalom: ők járnak vadászni, a férfiak pedig a gyermekeket dajkálják, és őrzik a szállást. Férfi kevés van, azok is gyengék. A nők nagyobb termetűek és erősek. A horda tagjainak testét sűrű szőr borítja. Általában nagy majmokra hasonlítanak (de farkuk nincs), beszélni tudnak, és már megértjük, amit mondanak, így megtudtuk, hogy jurtánkat istenek hajlékának tekintik, és azért járnak oda, hogy hódoljanak nekik. Felhasználtuk ezt a körülményt, hogy – istennek szánt áldozat gyanánt – levelet küldjünk az önök számára. Megígérték, hogy leteszik a jurtában. Délkelet felé vittek, 50-60 kilométernyire, lefelé a folyó mentén, amerre együtt jártunk az elejtett mamutért. Azt hisszük, hogy vérontás nélkül is ki tudnak szabadítani, ha istenek képében jelennek meg. Hozzanak nekünk meleg ruhát, gyufát és dohányt. A nyarat jól töltöttük, a raktárban sok ennivaló van.
Borovoj, Igolkin A második lapocska november 2-ról szólt. Beköszöntött a hideg, és gyakran havazik. A vadak délebbre készülnek vándorolni, ahol melegebb az éghajlat. Mi tüzet használunk, húst sütünk rajta, és melegszünk mellette. A vadak azonban félnek a tűztől, és még nagyobb hódolattal öveznek. Főként nők őriznek, akiknek tetszünk, mert szebbek és erősebbek vagyunk, mint az ő törzsükbe tartozó férfiak. A férfiak viszont szívesen segítenének kiszabadulásunkban. Ez az utolsó levelünk, mert a vadak többé nem mennek a jurtához. Útközben azonban – valószínűleg ugyanazon folyócska mellett tartunk dél felé – cédulákat hagyunk majd minden éjszakai táborhelyen, vagy az út mentén a bokrokra szúrjuk, hogy megtaláljanak bennünket. Ha nem sikerül ravaszsággal, a férfiak segítségével kiszabadulnunk, akkor puskalövésekkel értesítsenek közeledtükről. Nyíltan támadjanak, adjanak sortüzet a levegőbe, hogy megrémítsék és engedelmességre kényszerítsék a vadakat. Legvégső esetben sebesítsenek meg néhányat. Mi nem csüggedünk, és nem félünk, csak szenvedünk a hidegtől és az egyhangú hústápláléktól. Aggódunk önök miatt, miért nem térnek már vissza? Szerencsével járt-e útjuk? Borovoj, Igolkin – Élnek! – kiáltott fel Gromeko. – Társaink kiszabadítására kell sietnünk, hiszen már majdnem három hónapja, hogy fogságba estek: ma december ötödike van – mondta Gromeko, naplójába pillantva. – Azt írják, hogy a vademberek semmihez sem nyúltak – szólt Maksejev. – Tehát a szánoknak és sítalpaknak is a jégveremben kell lenniük, az élelmiszerkészlettel együtt; azonnal ássuk ki a raktár bejáratát, és készüljünk az indulásra. – Igen, a jurtában, úgy látszik, minden a helyén van; bizonyára a raktár is ép, hacsak ajtaja nem maradt nyitva, és a kutyák nem hurcol-
ták el az eleséget – jegyezte meg Papocskin. A fáradságos gyaloglás, a vékony sátorban töltött éjszakák és az egyhangú hús- és kétszersült-táplálék után a meleg jurta és a változatos konzervek sokkal kellemesebbé tették az utazók életét. Úgy határoztak, hogy néhány napig pihennek, és közben új útjukra készülnek, amely több hétig is tarthat, aszerint hogy milyen messzire vándoroltak az ősemberek. A jurta körül az egész dombot eléggé mély hó borította. A raktárakban mindent épségben találtak, és a szánokat, sítalpakat nyomban kivehették, hogy megvizsgálják és megjavítsák. A nagy raktárt igen erős ajtó védte, ezért a ragadozók semmit sem tudtak elvinni, noha sem emberek, sem kutyák nem voltak a közelben. Társaik, a gondos remeték, sok .füstölt húst tettek el télire, és ez most nagy hasznukra volt: a vademberek üldözése közben nem kell majd vadászással tölteni idejüket. Borovoj, a jurta közelében, kicsiny meteorológiai figyelőhelyet épített. A műszerek kitűnő állapotban voltak. A jurtában megtalálták a meteorológiai naplót is, amelyben adatokat találtak arról, hogy milyen volt a nyár végi és ősz eleji éghajlat a tundrán. Úgy döntöttek, hogy a jurtát magukkal viszik, minden felesleges holmijukat a raktárba zárják, a bejáratot pedig hóval temetik be, s így teljesen elrejtik a hívatlan látogatók szeme elől. Elhatározásuk értelmében két szánt, hat pár sítalpat készítettek elő az útra és némi élelmiszert. Meleg ruhákat, hálózsákokat is vittek. Némi cukrot, édességet, késeket, tűt, cérnát, üveggyöngyöket és gyűrűket is becsomagoltak, hogy a vadembereknek ajándékozzák, ha önként kiadják a foglyokat. Mindenesetre szeszt és konyakot is vittek, hogy szükség esetén leitassák az őrséget.
51. TÁRSAIK NYOMÁBAN Három napig pihentek a dombon, majd útnak indultak. Előbb dél-
keletre tartottak, a folyócska felé, amelyen túl Kastanov és Papocskin először mamutra vadászott, aztán a meder mentén lefelé igyekeztek. A második napon a folyó bal partján tisztásra bukkantak, ahol azelőtt a vadak tanyája volt; vagy húsz sátor váza maradt meg: kúp alakban összerakott karók. Az ázsiai osztjákok és tunguzok nomád sátraira hasonlítottak. Az egyik karóra cédula volt tűzve, amelyen ezt olvasták: Itt éltünk fogságban, a horda délre vándorlásáig. A horda ma indul. Útközben talán sikerül megszö… A cédula végét nyilván letépték. Az utasok elhatározták, hogy továbbmennek a folyó mentén, és alaposan szemügyre veszik a tizenöt-húsz kilométerenként következő tisztásokat, mivel valószínűleg ennyit tesz meg naponta a horda, amely a sok ingósággal csak lassan halad. A tisztások szélén esetleg megmaradt fogolytársaik egy-egy levélkéje. Ugyanaznap estefelé valóban nagy tisztásra értek, és az egyik bokron cédulát találtak, amelyet fonallal erősítettek egy ághoz. Ez volt rajta: Naponta mintegy húsz kilométert teszünk meg, hol erdei ösvényeken, a folyócska mentén haladunk, hol pedig egyenest a vízben gázolunk, amely már nagyon hideg, és helyenként térden felül ér. De ezek az emberek rá se hederítenek. Ruháink egy részét visszaadták, de éjszakára ismét elveszik, és állatbőröket adnak, hogy védekezzünk a hideg ellen. Vándorlás közben már nem vernek sátrat, hanem a bokrok tövében alszanak. Minket csak a tűz ment meg, amelyet állandóan felváltva táplálunk, amíg egy helyben vagyunk. Másnap jó negyven kilométert haladtak, de cédulát nem találtak; talán letépte a szél, vagy valamilyen vadállat rázta le az ágról. A következő napon, ebédpihenő után ismét üzenetre leltek.
Az emberek, ha észreveszik, leveszik céduláinkat a bokrokról, és talizmánként őrzik. Azt gondolják, hogy áldozatul hagyjuk a gonosz szellemnek, amely a téli hideget és a havat hozza Ezért csak kivételes esetben sikerül cédulát hagynunk valahol, de amikor közvetlenül a folyócska mentén haladunk, üres papírdarabokat tűzünk majd az ágakra, hogy önök tudják, merre mentünk. Amikor elérik azt a vidéket, ahol már nincs hó, és a folyócska sem fagy be, különösen résen legyenek. Azt hisszük, ott hosszabb időre megállapodik a horda. Borovoj Így mentek még hat napig. Nagy ritkán néhány szavas cédulát találtak. Gyakrabban pedig üres papírdarabokat a folyómenti bokrokra tűzve; a tizedik napon a hóréteg igen vékony lett, a folyót borító jég pedig olykor megrepedezett lábuk alatt. A hőmérséklet csak egy-két fokkal szállt a fagypont alá. A következő napon le kellett térniük a folyóról, mert a jég már nagyon vékony volt, és helyenként nagy lékek tátongtak rajta. Az utazók csapásra bukkantak, amely hol az erdőben kígyózott, hol pedig a part mentén. – Elindultak rajta. Estefelé a hóréteg már nem volt vastagabb négy centiméternél, a folyócskán pedig csak a part mellett volt jég. Útjuk tizenkettedik napján már csak kis hófoltok maradtak a bokrok tövében és az erdőben, úgyhogy a csapást borító avaron kellet vonszolniuk a szánokat. Ebéd előtt újabb cédulát találtak, amely közölte, hogy egynapi járásra nagy tisztás van, ahol a horda megállapodik télire, hacsak a hó nem űzi tovább. Az utasoknak most kettőzött figyelemmel kellett ügyelniük, nehogy véletlenül a táboruk környékén cserkésző ősemberekbe ütközzenek. Egyikük Tábornokkal együtt a szánok élén haladt mint felderítő. Éjszakára a folyó közelében kicsiny tisztáson vertek sátrat. Vacsora után Maksejev és Kastanov előrement, felderítésre. Három kilométernyi út után zajt, kiáltásokat hallottak. Óvatosan a nagy tisztás széléhez lopóztak. Túlsó oldalán megpillantották a vademberek táborát. A tábor tizenkét, karókon nyugvó, állati bőrökkel fedett, kúp alakú
sátorból állt, amelyek körben helyezkedtek el, egymástól kis távolságra. Nyílásuk befelé nézett; a kör közepén egy tizenharmadik, kisebb sátor állt, mellette máglya lángolt. Nem volt kétséges, hogy ebben a sátorban laknak fogoly társaik. A sátrak méreteiből Maksejev megállapította, hogy a hordában körülbelül száz felnőtt van. A sátrak körében csak gyermekek voltak: többnyire négykézláb futkároztak, és fekete, farok nélküli majmokra hasonlítottak. Játszottak, ugráltak, verekedtek, civakodtak, s közben élesen visítottak. Az egyik sátor bejáratában egy szintén majomhoz hasonlító felnőtt guggolt. Messzelátón keresztül látni lehetett, hogy testét sötét szőr borítja. Arca akár egy ausztráliai bennszülötté, állkapcsa azonban még jobban előre ugrott, és homloka igen alacsony; arcszíne földbarna, álla alatt kicsiny szakáll feketéllett, és ez arra vallott, hogy az illető férfi. Nemsokára egy másik ember bukkant elő ugyanabból a sátorból, és hogy kiférjen, térdével háton taszította az előbbit. A kuporgó férfi előrebukott, és talpra ugrott, úgyhogy mindketten egymás mellé kerültek. Kiderült, hogy a második vadember magasabb, és sokkal szélesebb vállú és csípőjű; az első cingár kamasznak látszott hozzá képest. Ennek az embernek az arca kevésbé volt csúf, hosszú haja bozontosan vállára omlott. Testén ritkább volt a szőr, főként a mellén, amelynek alakja elárulta női mivoltát. A nő a középső sátor felé tartott. Előrehajolva és dülöngélve járt, lecsüngő keze majdnem térdéig ért; karján és lábán erősen fejlettek voltak az izmok. A foglyok sátrához közeledve, térdre hullott a tűz előtt, könyörgőn nyújtotta feléje kezét, majd négykézláb bemászott a sátorba. – Vendégségbe ment társainkhoz! – mondta Kastanov. – Ne használjuk-e fel a tábor néptelenségét arra, hogy közöljük megérkezésünket? – ajánlotta Maksejev. – De hogyan? Észrevétlenül nem közelíthetjük meg őket. – Egy-két lövést adunk le az erdőből; ezt megértik, hiszen maguk ajánlották ezt a módot értesítésükre. – A vadembereket nem riasztjuk fel? – Hiszen nem ismerik a tűzfegyvert, és nem tudják, miről van szó.
– Nem rohannak-e keresésünkre? – Nem hiszem. Valószínűbb, hogy megrémülnek, és moccanni sem mernek. – Jól van, próbáljuk meg! Valamicskét visszamentek az erdőbe, és elsütötték puskájukat, majd néhány perc múlva még egyszer. Ezután visszatértek erdőszéli figyelőhelyükre. A tábor felriadt. Minden sátor mellett néhány felnőtt – többnyire nő – és különböző korú gyermek állt. Valamennyien az érthetetlen hangok irányába fordultak, és szaporán beszéltek. A középső sátor előtt, a tűznél álltak a foglyok. Derékig meztelenek voltak, derékon alul nadrágjuk rongyai födték testüket: bőrük bronzszínűre sült, hajuk borzas volt, arcukat hosszú szakáll borította. Ők is az erdőszél felé néztek, és arcukon örömteli csodálkozás tükröződött. Egyszerre csak mindketten – nyilván összebeszélve – a lövés irányába fordultak, és felemelték karjukat. A vademberek nyomban térdre hulltak, és arccal a földre borultak. Csend támadt. Akkor Igolkin felállt, kezéből szócsövet formált, és az erdő felé fordulva, ezt kiáltotta: – A horda férfiai reggel majdnem mind elmentek távoli vadászatra, holnap pedig a nők is utánuk mennek, hogy segítsenek a zsákmány elosztásában és hazahozásában. Csak az öregek és a gyerekek maradnak itt. Akkor jöjjenek el, és szabadítsanak ki! Hozzanak fehérneműt és ruhát. Rendben van minden, valamennyien visszatértek? Jelezzék, hogy megértették: egy puskalövéssel, ha minden rendben van, kettővel, ha nem egészen. Maksejev azonnal kissé hátrább kúszott, és elsütötte puskáját. A lövés zajára Igolkin ismét felemelte karját, a vademberek pedig, akik közben felkeltek a földről, és értetlenül bámultak rá, most újra arcra borultak. Igolkin hagyta, hogy feküdjenek kis ideig, majd felállt, a tűz felé fordult, és hangosan rágyújtott egy vidám matrózdalra. Az ősemberek
közelebb kúsztak, nagy körben elhelyezkedtek a máglya körül, és csodálkozva kiáltoztak egymásnak. Foglyaik nyilván még nem műveltek ilyesmit. Maksejev körülbelül ötven felnőttet számolt össze, többségük nő volt. Fiatal és különböző korú gyermek jóval több akadt. A felnőttek körén kívül álltak vagy ültek, és arcukon látszott, hogy nagy gyönyö rűséget szerez nekik Igolkin éneke, míg a felnőtteket megdöbbentette, sőt részben meg is ijesztette. Vagy tízpercnyi éneklés után Igolkin ismét felemelte karját, majd Borovojjal együtt, aki az éneklés alatt mozdulatlanul ült a tűznél, bement a sátorba. Hallgatói szétszéledtek hajlékukba. Két nő azonban a foglyok sátrához ment, és leült bejárata elé: nyilván álmukat őrizték. A tábor hamarosan elcsendesedett, csak a kialvó tűz pattogott a néptelenné vált kör közepén. Kastanov és Maksejev visszatértek társaikhoz, és elmondtak mindent, amit láttak és hallottak. Majd együttesen megtárgyalták, hogyan szabadítsák ki két társukat.
52. A FOGLYOK KISZABADÍTÁSA Jól kialudtak magukat, majd minden holmijukat a szánokra rakták, és felkészültek az azonnali indulásra. Azután az ősemberek táborához tartottak; ruhát, lábbelit és puskát vittek a foglyoknak, ajándékcsomagokat a vademberek számára. A tisztáshoz közeledve, kiáltozás és kutyaugatás ütötte meg fülüket. Az emberek nyilván még nem mentek el. Az utasok ezért az erdőszélhez lopóztak, és a bokrok mögül kikémleltek. Észrevették, hogy az egész tábor mozgolódik. A sátrak közti kört megtöltötték a vadászatra készülődök. A nők kopjákat, dárdákat, vakarókéseket, szíjkötegeket hordtak ki hajlékukból. Mindenütt gyermekek lábatlankodtak, fegyverek után nyúlkáltak, és visítottak, üvöltöztek, amikor beléjük rúgtak. A serdülőkorúak a dárdákat próbálgatták, a kopjákat nézegették, hegyüket vizsgálták, és tréfából meg-megszur-
kálták egymást. Vagy másfél, tucat kutya – noha elvadultak, könnyen rá lehetett ismerni közöttük az expedíció kutyáira – a körön kívül, a sátraktól távolabb állt; valószínűleg el akarták kísérni a vadászokat, és indulásra várva civakodtak. Végül valamennyi fegyvert kihordták, és a kopjával felfegyverzett nők keletre indultak. Mögöttük serdülő kamaszok haladtak, dárdákat, késeket és szíjakat vittek; nyilván a fegyverhordozók és a zsákmányvivők szerepét töltötték be. A gyerekek hátul és oldalt futkostak – ki két lábon, ki négykézláb; sivalkodtak és kiabáltak. A kutyák kissé távolabb követték őket: A tisztás végén a gyerekek elmaradtak és viszszafordultak, a vadászok serege pedig – legalább ötven ember, csupa nő és serdülőkorú – libasorban vonult az ösvényen, és lassan eltűnt az erdőben. A táborban most csak öregeket lehetett látni; a sátrakat takarították, kirázogatták az állati bőröket, amelyek derékaljul és takaróul szolgáltak. Néhány sátorból hajlott hátú vénasszonyok bújtak elő, és letelepedtek a bejárat elé; apró gyermekek is elősettenkedtek, a csecsemőket pedig karon hozták ki, és letették a sátrak mellett fekvő bőrökre, míg a takarítás folyt. Csak a foglyok sátra mellett maradt három felnőtt nő: nyilván őrségül. Egyikük csontkésével bőröket szabdalt szíjakká, a másik ugyanilyen késsel rudacskákat faragott nyílvesszőknek, a harmadik pedig vastag csontokat hasogatott szét, hogy éles szilánkjaiból kopja-és nyílhegyeket készítsen. A sátorból nemsokára kilépett Igolkin. Félmeztelen volt, mint előző nap. Fát dobott a tűzre, és leült a nők mellé. Beszélt velük, majd elővette nagy matrózkését, és segíteni kezdett a szíjak szabdalásában; most már jóval gyorsabban ment a dolog. Azután Borovoj is megjelent, ő azonban nem látott munkához, hanem arrafelé nézett, ahonnan előző este társai puskalövései hallatszottak. A XX. századbeli matróz és a kőkorszak embereinek békés együttműködése láttán a bokrok közt rejtőző megfigyelők nem tudták türtőztetni mosolyukat. Az ottmaradottak csekély száma és kezdetleges
fegyverzete elég biztosíték volt rá, hogy sikerül szép szóval vagy erővel kiszabadítaniuk társaikat. De várniuk kellett még másfél-két órát, amíg a vadászok eléggé messzire érnek, és nem hallják sem a segélykiáltásokat, sem a puskalövéseket, sőt még az őrködő nők sem tudják rövid idő alatt utolérni és visszahozni őket. A gyerekek, akik elkísérték a vadászokat, visszaszállingóztak, és különböző játékokba fogtak a körben és azon kívül. Birkóztak, bukfenceztek, verekedtek, az idősebbek pedig dárdákat hajigáltak a levegőbe vagy a sátrak tetejére. Miután Igolkin szétszabdalta a bőrt, bement sátrába. Húsdarabbal tért vissza, felszeletelte, nyílvesszőknek szánt rudacskákra fűzte, majd ezeket a tűz mellett a földbe szúrta, hogy megsüsse a lacipecsenyét. A foglyok nyilván még nem reggeliztek, és jól akartak lakni szökésük előtt. Amikor a hús megsült, letelepedtek a tűz mellé, és hozzáláttak a pecsenye elfogyasztásához. Igolkin időnként egy-egy falat húst nyújtott a tűznél dolgozó valamelyik nő felé, de azok csak nevettek és elfordultak. Majd egyikük nagy darab nyers húst hozott ki sátrából, és azonmód enni kezdték; csontkéseikkel hosszú, vékony csíkokat szeltek le, és odasereglő gyermekeiknek is adtak belőle. Amikor a reggeli véget ért, a lesben lapuló utasok órájukra pillantva megállapították, hogy már elég hosszú idő telt el. Előjöttek az erdőből, felsorakoztak, és gyors léptekkel a sátrak felé indultak; közben magasra emelték puskájukat, és vaktöltéssel a levegőbe pufogtattak. A tábor a legelső lövésekre nyomban elcsendesedett. Az ülők felugrottak, az állók mozdulatlanná dermedtek, és a közeledők felé fordították arcukat, akik mennydörgésszerű, félelmetes hangokat hallattak. Amikor az utazók a sátrak körébe léptek, az ősemberek némán leborultak eléjük, csak az apró gyerekek bömböltek rémületükben. Az utazók a foglyok sátrához mentek, és átadták ruháikat és fegyverüket. Felváltva tovább lövöldöztek, amíg Igolkin és Borovoj öltözködött. Maksejev így szólt a matrózhoz: – Magyarázza meg nekik, hogy már eleget vendégeskedtek náluk, és most még hatalmasabb varázslók jöttek el önökért. Az önök iránt
tanúsított vendégszeretetük fejében ajándékokat hoztunk nekik, hogy emlékezzenek a szokatlan jövevényekre, akik az örök jég hónából ereszkedtek le. Mondja meg nekik, hogy ne merészeljenek üldözni bennünket, mert akkor kegyetlen büntetés sújtja őket Mondja meg, hogy a jég istenei nemcsak mennydörgést, hanem villámot is tudnak csinálni, amely lesújt az engedetlenekre. Amikor Igolkin és Borovoj felöltözve kilépett a sátorból, társaik abbahagyták a lövöldözést. A matróz, aki közlékeny természete folytán jobban megtanulta a vadak nyelvét, valóságos beszédet intézett a földön heverő emberekhez; lényegében megismételte, amit Maksejev mondott. Végül az őrködő három nőhöz fordult, és így szólt: – Ezeket az ajándékokat adjátok oda főnökeiteknek, amikor viszszatérnek a vadászatról. Osszák szét. Ezenkívül itt hagyjuk nektek a tüzet, amelyet ezentúl használhattok, de soha se engedjétek kihunyni: tápláljátok, mint mi tettük. Újra megismétlem a parancsot – ne üldözzetek minket. Elmegyünk az örök jég hónába, és amikor újra meleg lesz, visszajövünk hozzátok. Amikor Igolkin befejezte beszédét, és az ajándékcsomagokat sátra bejárata elé tette, mind a hatan – ismét felváltva a levegőbe pufogtatva – a földre boruló, moccanni sem merő emberek közt kimentek a táborból, s eltűntek az erdőben. Az erdőszélen egy percre megálltak, hogy megnézzék, mit csinálnak az ősemberek. Ezek, a lövések megszűntével, lassanként feltápászkodtak a földről, és halkan beszélgetni kezdtek; bizonyára a rendkívüli eseményt tárgyalták. Többen a máglya köré sereglettek, és a gazdátlanul maradt tüzet bámulták, mintha abban keresnének magyarázatot az eseményekre. Nemsokára az őrök közül két nő kopját ragadott, és arrafelé iramodott, amerre a horda indult; nyilván közölni akarták az eseményeket. A harmadik a foglyok sátránál maradt, valószínűleg azért, hogy a gyerekek és a férfiak ne hurcolják szét az ajándékokat, amelyekhez maga sem mert hozzányúlni. Az utasok az erdőben hagyott szánjaikhoz értek, és elindultak visszafelé, északra. A szánokat avarral borított keskeny csapáson kellett vonszolniuk.
Amint a tábortól távolodtak, Igolkin időnként éleset füttyentett; ehhez már régen hozzászoktatta kutyáit. Az állatok, amelyek mindig a horda körül settenkedtek, engedelmeskedtek a füttynek. Igolkin hulladékkal táplálta őket, de nagyon elvadultak, mivel az ősemberek féltek tőlük, és nem engedték sátraikba. A kutyák egy része elpusztult a ragadozókkal vívott harcokban, a többi pedig most vadászni ment a hordával. A matróz hívására így csak öt eb rohant elő, amely a tábor környékén maradt. Kis távolságban követték a szánokat, de nem engedték, hogy az emberek hozzájuk nyúljanak, és még Tábornokra is vicsorogtak. Néhány napon át etetéssel kellett szelídíteni őket, hogy magukra vegyék a hámot, és legalább az egyik szánt húzzák. Tizenkét órai gyaloglás után – mintegy tizenöt kilométernyire a vadak táborától – az utasok végre sátrat vertek. Bizonyosak voltak benne, hogy már nem érik utol őket.
53. AZ ŐSEMBEREK TÁMADÁSA Nagy tisztáson állapodtak meg. A jurtát mindenesetre a tisztás közepén verték fel, hogy az ősemberek ne ronthassanak rájuk váratlanul a bokrok közül. Felváltva őrködtek. A kutyák nyilván megismerték a jurtát, és közelében lehevertek a hóba; Tábornok még nem engedte őket a jurtához. Kastanov őrködött éppen, Tábornok hirtelen megriadt, morogni kezdett, majd szüntelenül ugatott. Kastanov észrevette, hogy a tisztás körül mozognak a bokrok, és meg-megreccsennek az ágak. Nyomban felköltötte társait, akik puskával kezükben kiugrottak a sátorból. Miután a vadak meggyőződtek róla, hogy váratlan támadásuk nem sikerült, kijöttek az erdőből, bekerítették az egész tisztást, és lassan, tétován közeledtek. Csupa asszony volt, kopjával felfegyverkezve, foguk közt kést szorongattak. Mögöttük leányok haladtak, dárdával, de nem merték elhajítani fegyverüket: nyilván puszta kézzel akarták elfogni a „varázslókat” – mint első alkalommal tették –, hogy visszatérésre kényszerítsék őket táborukba. Igolkin ezért visszatartotta társait
az azonnali tüzeléstől, és tárgyalni akart a hordával. Mindenesetre azt ajánlotta társainak, hogy puskájuk egyik csövében a golyót apró söréttel cseréljék fel. – Sörét a lábukba, ez teljesen elég lesz nekik – mondta. – Ha pedig várakozásunk ellenére nincs hatása, golyót röpítünk közéjük. Amikor a nők mintegy harminclépésnyire értek, Igolkin meglendítette karját, és felkiáltott: – Megálljatok, ide hallgassatok! Megtiltottam nektek, hogy üldözzetek. Tüzes nyilaink itt vannak a kezünkben, és lesújtanak arra, aki közelebb merészkedik! Forduljatok vissza! A vadak megálltak, végighallgatták a matróz szavait, majd tanácskozni kezdtek. Azután az egyik nő kiáltott valamit, a többi pedig helyeslése jeléül hadonászott. – Visszahívnak kettőnket, a horda nem élhet nélkülünk. A többiek pedig menjenek el – fordította Igolkin, majd így kiáltott: – Varázslók nem élhetnek sokáig emberek között. Télire a nagy jégmezőn álló kunyhóinkba vonulunk, tavasszal pedig visszatérünk. Menjetek el azonnal! A nők egy része azonban néhány lépést tett előre, az egyik fegyverhordozó pedig fiatalos hévvel elhajította dárdáját. A dárda Kastanov jobb füle mellett süvített el, és a jurtába fúródott. – Nincs mit tennünk: tüzelnünk kell, amíg neki nem bátorodnak – kiáltott Borovoj. – Sörétet a lábukba, különböző irányban, oda, ahol összeverődtek! Egy, kettő, három! Hat lövés dördült el. Válaszul a sereg gyűrűjének különböző részeiről a sebesültek kiáltozása és jajveszékelése hallatszott. A vadak megfordultak, és hanyatt-homlok az erdőbe menekültek; sokan sántítottak, és vérnyomokat hagytak a hóban. Az a fiatal leány pedig, aki Kastanovra hajította dárdáját, néhány lépés után lerogyott, és mozdulatlanul feküdt. – Na, most mit tegyünk? – kérdezte Gromeko, amikor az utolsó menekülők is eltűntek a bokrokban. – Várjunk még egy támadásra, vagy többé nem mernek közeledni? – Azt hiszem, ez a lecke elég volt nekik – jegyezte meg Igolkin.
– Mindenesetre menjünk be a jurtába, nehogy valamelyik heves vérű leányzó dárdája eltaláljon. Ez az óvatosság azonban felesleges volt. Az ősemberek üvöltve vonultak vissza, és hamarosan csend lett. A kutyák is abbahagyták az ugatást: a hóban heverő leányhoz rohantak, és mohón nyaldosták a sebéből ömlő meleg vért. Igolkin, majd nyomában a többi utazó is odaszaladt, hogy elkergesse a megvadult kutyákat. Megvizsgálták a sebesültet. Kiderült, hogy csak a jobb combján kapott sebet, de erősen vérzik. – Furcsa: apró szemű sörét nem vághatott ekkora sebet – állapította meg Papocskin. – Valamelyikünk tévedésből a golyóra töltött csőből tüzelt. – Én lőttem rá! – jelentette ki Kastanov. – Szegényke él – mondta Gromeko, miután megvizsgálta a fekvő leányt –, csak elveszítette az eszméletét az ijedtségtől és a fájdalomtól. A golyó lábának lágy részét fúrta át, csontot nem sértett meg, de alaposan szétszaggatta az izmokat. – Mit csináljunk vele? Hiszen a többi kereket oldott. – Vigyük magunkkal mint foglyot. Amikor pedig felépül, szabadon engedjük. – Szabadon! – háborodott fel Papocskin – semmi szín alatt! Elvisszük a „Sarkcsillag”-ra: mint a majommal rokon ősember nagyszerű példányát. Micsoda kincs lesz az antropológusok számára! Gromeko bement a sátorba kötözőanyagért; megállította a vérzést, bepólyálta a sebet. E műtét közben a leány felnyitotta szemét, és ami kor látta, hogy körülállják „a varázslók”, rémületében egész testében reszketni kezdett. Alacsony, de arányos termetű volt, idomai és izmai még nem fejlődtek ki annyira, mint a felnőtt nőké. Hátát rövid, de eléggé sűrű, fekete szőr borította. Arcán, tenyerén és talpán nem volt szőr. Fejét nem hosszú, kissé hullámos haj fedte. Lábfejének alakja mintegy átmenet volt az emberé és a majomé között: ujjai erősen kifejlődtek, és hüvelykujja messzire elállt a többitől. Borovoj szemügyre vette a leány arcát, és felkiáltott:
– De hiszen ez Katu, az én barátnőm! – Hát meg tudja különböztetni őket egymástól? – kérdezte Kastanov. – Amennyire én látom, mind egyforma. – Csak első pillantásra. Ha jobban megfigyeljük őket, észrevehető a különbség. Mi sokukat névről ismertük, különösen a serdülőkorúakat és a gyerekeket. Katu gyakran hozott nekem húst, gyökereket és egyéb „ínyencfalatokat”, ezzel fejezte ki vonzalmát. – Hát ezért merészelt dárdát hajítani kedvese egyik elrablójára! – nevetett Maksejev. – Bizony, ha négy centiméterrel balra talál – kiszúrta volna a fél szememet – jelentette ki Kastanov. Kötözés után a jurtába akarták vinni Katut. De az kitépte magát kezük közül, jajveszékelt, és kiabált valamit. Igolkin megértette: azt kéri, hagyják itt meghalni, ne vigyék a sátorba, hogy megegyék. – Miért ennők meg? – csodálkozott Gromeko. – ők talán emberevők? – Igen. Vadászat közben meghalt vagy súlyosan megsebesült társaikat a legnagyobb nyugalommal felfalják. – Akkor hát megnyugtatásul mondja meg neki: nem esszük meg, hanem lefektetjük a sátorban, hogy aludjék. Amikor pedig meggyógyul, hazaengedjük övéihez. A matróz nagy nehezen meggyőzte a leányt, Borovoj pedig megfogta a kezét. Katu erre megnyugodott, és engedte, hogy elvigyék. A jurtában lefektették az egyik fekhelyre, és hamarosan elaludt, de még álmában is szorongatta Borovoj kezét. Mivel a pihenésre szánt idő már vége felé járt, az utasok felszedelőzködtek; tüzet gyújtottak, reggelihez láttak. Igolkin, aki kiment, hogy megtöltse a teáskannákat hóval, az erdőszélen kóborló kutyákat vett észre: nyilván a vadakkal szaladtak ide, és elmaradtak tőlük. Talán a jurta látása eszükbe juttatta az ízletes jukolát, amellyel valamikor etették őket, és visszaemlékeztek régi gazdáikra. A matróz füttyére még tizenkét eb sereglett össze, úgyhogy Tábornokkal és az első öt kutyával együtt, amely korábban csatlakozott az utasokhoz, elegen voltak ahhoz, hogy úgy-ahogy elhúzzák mind a három szánt.
– De mivel etetjük őket? – kérdezte Igolkin. – Hiszen csak etetéssel tudjuk a jurta mellett tartani és magunkhoz szoktatni őket. – Egyhónapi élelmet hoztunk magunkkal – közölte Gromeko. – Hét-nyolc nap múlva eljutunk a dombhoz. A sonkát tehát odaadhatjuk nekik. – Sokat nem kell adnunk! – fűzte hozzá Borovoj. – Ha üres a hasuk, utánunk szaladnak, mert ebédet és vacsorát remélnek tőlünk. Reggeli után a maradékot, csontokat és egy-egy darab húst dobtak a kutyáknak, majd csomagolni kezdtek. Az egyik szánra, ahol a jurta nemezlapjai és karói voltak, Katut fektették, a másikon elhelyezték többi holmijukat. A hóban már sítalpon mehettek, és így, megnövekedett terhük ellenére, gyorsabban haladhattak, mint előző nap. Amikor a kis karaván megindult, és Katu észrevette, hogy nem arra viszik, ahol hordájának tábora van, hanem ellenkező irányban – felkiáltott, leugrott a szánról, és futásnak eredt. Néhány lépés után azonban lerogyott. Az utasok körülvették, és a szánra akarták tenni, de Katu ellenállt, ököllel ütötte őket, és harapni is próbált. Igolkin magyarázatából valószínűleg úgy értette, hogy visszaviszik a táborba, és ott elengedik. A varázslók pedig most a nagy jég felé akarták vinni. Az utazók kénytelenek voltak összekötözni a leány kezét, és a szánhoz szíjazták, hogy megakadályozzák az újabb szökési kísérleteket. Szegény Katu reszketett rémületében, és zokogott, mert biztos volt, hogy most már nem kerüli el sorsát. Ezen a napon ebéd után már a folyó partján folytatták útjukat. Itt a hóréteg kevésbé volt vastag, a szelek lesimították, összetömörítették, úgyhogy a szánok és a sítalpak nem süppedtek belé olyan mélyen, mint az erdei ösvényen. Eléggé gyorsan haladtak, és ezen a napon megint ötven kilométert tettek meg. Éjszaka felváltva őrködtek, a vadak azonban nem mutatkoztak. Katu egész nap visszautasította az ételt, a sátorban sem vették le kötelékeit, és a mindenkori őr vigyázott rá. Amikor megpillantotta a ragyogó késeket, amelyekkel a fehér varázslók ebéd és vacsora közben a sonkát szelték, minden ízében remegett, és rémülettel figyelte kezüket:
nyilván azt várta, hogy mindjárt rákerül a sor, és leszúrják. Így haladtak észak felé. A nyolcadik napon kiértek a tundrára, ebédidőre pedig a dombhoz értek. Katu lassanként belenyugodott sorsába, már nem félt a „varázslóktól”, és elfogadta a nyers eledelt. A főtt vagy sült ételt azonban undorral elutasította. Az út harmadik napján levették kezéről a kötelet, az ötödik napon pedig lábáról is, mivel megígérte, hogy nem szökik el.
54. HOGYAN ÉLTEK A FOGLYOK? Útközben Igolkin és Borovoj lassanként elmesélte, milyen volt életük az ősemberek között. Kastanov pedig feljegyezte elbeszélésüket. Amikor az expedíció elindult dél felé, Igolkin és Borovoj hozzálátott a meteorológiai megfigyelőállomás építéséhez, hogy felállíthassák a műszereket. Azután erős ajtót készítettek a jégveremraktárra, hogy megvédjék saját kutyáiktól és egyéb ragadozóktól. Miután ezzel a munkával is végeztek, új folyosót vágtak a domb jegében, lejjebb a lejtőn, hogy menedéket nyújtsanak a kutyáknak a hőség elől. A meleg ugyanis egyre fokozódott, és arra kényszerítette a kutyákat, hogy a jégmező szélére meneküljenek, amely egyre messzebb húzódott vissza északra. Amíg e sürgős munka folyt, csak ritkán jártak vadászni, hogy pótolják élelmiszerkészletüket. Később azonban már naponta vadásztak, hogy elegendő húst tegyenek el télire, megszárítsák a kutyák számára, s megfüstöljék maguknak. Valahányszor a szánnal visszatértek az erdőből, mindig hoztak fát is, így lassanként tüzelőt is gyűjtöttek a hideg hónapokra. Vadászat közben mamutokat, orrszarvúakat, bölényeket és mosuszbikákat, óriás- és rénszarvasokat ejtettek el. A folyók mentén és a tundrán libákat, kacsákat és más madarakat lőttek. Főként ezekkel táplálkoztak. A nagy állatok húsát megszárították és megfüstölték. Temérdek dolguk volt, és a sok tennivaló miatt gyakran alvásra sem jutott elég idő. Vadászat közben különböző kalandokon estek át, ame-
lyek azonban szerencsésen végződtek. Miután az expedíció elindult dél felé, eleinte egyre javult az idő, a felhőtakaró mind gyakrabban hasadt szét, és a Plútó több órán át egyfolytában sütött, úgyhogy a hőmérséklet árnyékban 20 fokra emelkedett. A tundrán beköszöntött a nyár. Augusztus közepén azonban ősziesre vált az idő, a Plútó mindinkább felhők mögé bújt, időnként megeredt az eső, utána pedig köd szállt a tundrán. A hőmérséklet fokozatosan csökkent, és szeptember elejére fagypontig süllyedt; néha heves északi szél fújt. A levelek megsárgultak, és szeptember közepére a tundra már levetette zöld nyári köntösét, csupasz lett, megbarnult. Olykor-olykor havazott. A télre készülve, átvizsgálták a raktárban levő élelmiszerkészletüket, konzerveiket, egyéb holmijaikat, és egy részüket a jurtába vitték. Második napja foglalatoskodtak ezzel, és éppen bezárták a raktárt, hogy megebédeljenek, amikor váratlanul rájuk támadtak a vademberek, akik a domb túlsó oldaláról lopóztak oda. Borovoj és Igolkin nem is gondolt arra, hogy Plutóniában emberek élhetnek, és késen kívül egyikük sem hordott fegyvert magánál; a támadók pedig kopjával, késsel, nyilakkal voltak felfegyverkezve, úgyhogy az ellenállás kilátástalannak látszott. A vadak azonban – miután szemügyre vették a fehér embereket, a jurtát és meteorológiai figyelőállomást – tisztelettel bántak a sosem látott jövevényekkel, és táborukba vitték őket. Ez utóbbi nem volt messze: mintegy tíz kilométernyire a jurtától, alacsony erdőben (a foglyok később megtudták, hogy a horda csak előző nap vándorolt ide keletről). Az ősemberek sokáig tanácskoztak, hogy mit kezdjenek a foglyokkal: a férfiak azt ajánlották, áldozzák fel őket az isteneknek, a nők többsége azonban másként döntött. Nyilván azt gondolták, hogy a szokatlan jövevények jelenléte növeli a horda hatalmát, sikert hoz nekik a vadászatban, más hordák elleni harcban, és ezért elhatározták, hogy nem engedik el a foglyokat, de nem is bántják őket, hanem külön sátorban helyezik el, a tábor közepén. A horda ezalatt különböző bogyókat és ehető gyökereket gyűjtött a tundrán télire, és néhány napot egy helyben vesztegelt. Utána azonban a nagy hóesés arra kényszerítette, hogy negyven kilométerrel dé-
lebbre vándoroljon, ahol a szálerdő védelmet nyújtott a hideg szél ellen. A foglyok eleinte cudarul érezték magukat. Csak nyers húst, bogyókat és gyökereket kaptak enni. Durván kikészített állatbőrökön aludtak, és ugyanilyen bőrökbe burkolóztak a hideg ellen. Csak mutogatással értették meg magukat a vademberekkel, és még mindig nem tudták, milyen sors vár rájuk. Elmenekülniük lehetetlen volt, mert éberen őrizték őket. Miután a horda új helyre költözött, sűrű erdő nagy tisztására – az emberek vékony, száraz fákból karókat hasogattak, hogy kunyhókat tákoljanak össze. Mindenütt fakéreg, száraz ágak, széttört karók hevertek, láttukra Igolkinnak eszébe jutott, hogy zsebében maradt egy doboz gyufa, mivel elfogatásukkor éppen meggyújtotta a lámpát a raktárban. Összehordott egy kevés száraz fát, és tüzet gyújtott. Láttára a vadak abbahagyták munkájukat, és oda sereglettek. A szokatlan látvány megdöbbentette őket, és amikor a láng megperzselte kezüket, a tűz egy csapásra hódolatuk tárgya lett. Még nagyobb tisztelettel bántak a jövevényekkel, akik a tűz urai voltak. Azóta állandóan máglya égett a foglyok kunyhója előtt, és ők nyársakon sütötték meg a kapott húst. Nemsokára megtanulták a vadak nyelvét, amely nagyon egyszerű volt. Fogalmaik köre a vadászatra, evésre és kezdetleges életkörülményeikre korlátozódott, nyelvük pedig egy- és kéttagú szavakból állt, amelyeket nem ragoztak; az igéket, határozószókat, elöljárókat nem ismerték, úgyhogy beszédüket arcjátékkal és taglejtésekkel egészítették ki. Csak húszig tudtak számolni, kezük és lábuk ujjain. Mindegyik kunyhóban több nő és férfi élt – akiket csoportházasság fűzött össze –, valamint e csoportcsaládból származó gyermekek, akiknek egy anyjuk és több apjuk volt. A férfiak vadászni jártak, és kovakőszilánkokat készítettek a kopjak, dárdák, kések és kaparó-kések számára. A nők bogyókat és gyökereket szedtek, kikészítették a bőröket, és részt vettek a nagy vadak ellen szervezett hajtóvadászatokon, amikor a horda minden erejére szükség volt. A vademberek mindenféle állatra vadásztak, amely elébük került,
a húst, a belső részeket egyformán ették, sőt megették még a férgeket, a csigákat, a hernyókat, a bogarakat is. A vadászó nők jóllaktak az elejtett állatok meleg húsával, itták vérüket, a maradékot, és a bőröket pedig hazavitték táborukba. A nagy vadakat – mamutokat és orrszarvúakat – bekerítették, az erdei vadcsapásokon ásott farkasvermekbe szorították, és ott kövekkel és kopjákkal végeztek velük. Vadászni csoportosan, családonként jártak vagy két-három család együtt, nagyvadra pedig – amelyet hajtóvadászattal kellett bekeríteni – az egész horda kivonult. Csak két-három nő maradt otthon, aki a foglyokat őrizte. Ezek táplálták valamennyi kunyhó csecsemőit, ha az anyák sokáig nem tértek vissza a vadászatról. Vadászat közben nemegyszer szerencsétlenség is történt. A ragadozók, valamint a mamutok és orrszarvúak olykor megsebesítették üldözőiket. A halottakat és súlyos sebesülteket a vadászó nők megették. Az ősemberek külseje, Borovoj leírása szerint, általában így festett: nagy fejük volt, rövid és széles törzsük, rövid, durva és erős végtagjaik. Széles válluk kissé meghajlott, fejük és nyakuk előreállt. Rövid állukkal, erős szemöldökükkel és lejtős homlokukkal emberszabású majomhoz hasonlítottak. Lábuk térdben kissé meggörbült. Az ősemberek előrehajolva jártak, lekuporodva ettek és dolgoztak. Borovoj és Igolkin elbeszélése, valamint a vadak fegyvereinek és eszközeinek megvizsgálása alapján Kastanov arra a következtetésre jutott, hogy ennek a törzsnek sok közös vonása volt a neandervölgyi emberrel, aki a paleolithikum, vagyis ókőkorszak (csiszolatlan kőkorszak) első részében élt Európában, a mamuttal, hosszú szőrű orrszarvúval, ősbikával és az utolsó jégkorszak más állataival egy időben. Ezeknek az ősembereknek csak igen durva kőszerszámaik voltak, amelyeket kovakőszilánkokból készítettek: kaparókések az állatbőrök kikészítéséhez, fejszék, kések, kopja- és dárdahegyek vadászathoz. Hegyes szilánkokat illesztettek a husángokba vájt lyukakba is. Így azok félelmetes fegyverekké váltak. A tüzet, amelyet a foglyok gyújtottak, a vadak kis Napnak nevezték, és hódoltak előtte. A tűz jótékony hatását nagy vándorlásuk alatt tapasztalták, amikor az északi erdőövezetben beköszöntő tél miatt dél-
re indultak. A kunyhóépítéshez szükséges karókat magukkal vinni túlságosan nehéz lett volna, újakat vágni minden szálláshelyen pedig nagyon hosszadalmas – ezért vándorlásuk közben a bokrok tövében, az erdőben aludtak, ahol nagyon érezni lehetett a hideg szelet. Amikor a foglyok tűz mellé telepedtek, hamarosan meggyőződtek melegéről. Nemsokára az egész horda a tábortűz körül töltötte az éjszakát, és buzgón szedte a fát a tűzre. De egyikük sem mert külön tüzet rakni magának, és a foglyok sem biztatták erre őket, hogy a tűz egyedüli urai maradjanak, és varázserejük ne csökkenjen a horda szemében. Előre látták ugyanis, hogy idővel, ha kiszabadulásuk késik, helyzetük egyre súlyosabb lesz. A két fogoly növekvő aggodalommal számolta az ősz múló napjait, és találgatta, mikor térhetnek vissza társaik délről, hogy kiszabadítsák őket. A tél fokozatosan közeledett északról, és a közeljövőben újabb vándorút várt rájuk, amikor a horda még messzebbre távolodik a jégmező szélén álló dombtól. Ezért kitörő örömöt keltettek bennük a puskalövések, amelyek közeli szabadulásukat jelentették.
55. ÚJRA A JURTÁBAN Az utasok december utolsó hetében értek a jégmező peremén magasló, jól ismert dombhoz. Úgy határoztak, hogy rövid pihenőt tartanak: megünneplik az újévet, a déli expedíció sikerét és a foglyok kiszabadítását. Elegendő élelmiszerük és tüzelőjük volt, úgyhogy egyelőre nem kellett az erdőbe vagy a tundrára járniuk. Helyet tisztítottak a jurtának, felállították, majd a több mint egy méter vastag hóban árkot ástak a raktárhoz, a kutyák folyosójához és a meteorológiai állomáshoz. Ezután már pihenhettek. A jurtában kicsiny tűz égett, meleg volt és kényelmes. Az étkezés, séta és alvás közti időben mind a hatan elmesélték kalandjaikat, és felidézték a déli utazás vagy a hordabeli élet különböző epizódjait. Katu szótlanul hallgatta e beszélgetéseket, és egyre nagyobb tiszteletet érzett a fehér varázslók iránt, akiknek ennyi furcsa holmijuk
volt. Lába lassanként gyógyult és már kissé járni is tudott. Gyakran találták a jurta mellett: ott guggolt, és tekintete délre szegeződött, ahol a látóhatár peremén erdőcsík sötétlett. Nyilván vágyódott a többiek után. Igolkin megpróbálta rábeszélni Katut, hogy maradjon itt, és azután menjen velük együtt a jégmezőn keresztül a meleg országba, ahol temérdek csodát lát, amelyet a fehér emberek teremtettek. Katu azonban makacsul rázta fejét, és ezt hajtogatta: – Én erdő, anya kunyhó, hús, véres hús, vadászat, vidámság! Az utasok mégis remélték, hogy Katu lassanként megszokja őket, és hajlandó lesz velük menni. Micsoda diadal lenne az expedíció számára, ha a majomszabású ősember élő példányával térne haza! Amikor a fagy erősbödött, Katu fázni kezdett, de ellökte a ruhát, amelyet rá akartak adni. A meleg jurtából egy szál takaróba burkolózva ment ki a szabadba. A sátor takarításában, a mosogatásban, az árok javításában, fahordásban egyáltalán nem vett részt. Kérdezgette Igolkintól, hány felesége van, járnak-e vadászatra, nagy-e a horda, amelyhez a fehér varázslók tartoznak, és bizalmatlanul csóválta fejét, amikor az európaiak életéről, a városokról, tengerekről, hajókról stb. meséltek neki. Evés és alvás közt nem csinált egyebet, mint karókat hegyezett dárdául, és puha fűzfából igen durva mamut-, orrszarvú-, medve- és tigrisszobrocskákat faragott. Egész gyűjteményre való ilyen bálványt készített, hódolt nekik, és állandóan vért kért Igolkintól, hogy bemázolja őket. Az utasok azonban nem jártak vadászni, a tundrán nem akadt sem vad, sem madár, és így Katu kívánságát nem tudták teljesíteni. Januárban már kisebb szánkirándulásokra indultak, hogy a hámhoz szoktassák a kutyákat, amelyeket etetéssel már ismét magukhoz édesgettek. Az ebek a domb tövében vájt jégfolyosóban laktak, Tábornok kivételével, amelyet a jurta mellett hagytak, hogy azt őrizze. Amikor a kutyák megszokták a hámot, hosszabb kirándulásokat is tettek a tundrán, az erdő szélére tűzifáért, mivel már fogytán volt. E kirándulásokra öten jártak három szánnal, valamelyikük pedig mindig a jurtában maradt, hogy vigyázzon Katura.
Egy ízben, január végén, Papocskinra került a sor, hogy a jurtában maradjon, őrnek. Katu mindig figyelemmel kísérte az erdő felé indulókat, és alig várta visszatértüket: remélte, hogy vadat ejtenek el, és friss véres húst hoznak neki, amely után annyira vágyódott. De mindig csalódott reményeiben, mivel semmilyen vad nem akadt. Papocskin társai távozása után vagy két órát üldögélt a jurtában a tűznél, és unalmában elbóbiskolt. Valószínűleg sokáig aludt; amikor felébredt, Katu nem volt a sátorban. A zoológus kiszaladt, és már csak távolodó fekete pontocskát látott messze délen, a hóborította síkságon. A szökevény elvitte Papocskin sítalpait, amelyeken már megtanult járni, és a zoológus sí nélkül nem üldözhette a mély hóban. Katu magával vitte takaróját, a jurtában lógó megkezdett sonkát, valamint egy nagy kést és egy doboz gyufát, amellyel már tudott bánni. Amikor a többiek este hazatértek, értesültek Katu szökéséről. Nagyon bosszankodtak miatta. Alaposan megmosták Papocskin fejét mamlaszsága miatt. De nem is gondolhattak a szökevény üldözésére: Katu már igen messze járhatott, és egész expedíciót kellett volna indítani utána, és esetleg akkor sem érik utol. Katu poggyász nélkül sebesen haladt, vadászat közben megszokta a napi százkilométeres gyaloglást is; az expedíció pedig szánjaival a távolságnak a felét is alig tehette meg. Annak pedig semmi értelme sem volt, hogy a leányt akarata ellenére vigyék magukkal. Szerencsére, menekülése előtt többször lefényképezték Katut elölről, oldalról és hátulról, sőt, az antropológia szabályai szerint rendben megmérték, gipszmaszkot készítettek arcáról, lenyomatot vettek kezéről, lábáról. Március vége vagy április eleje előtt nem indulhattak el visszafelé, mert csak akkor voltak már elég hosszúak a nappalok odafönt, és így juthattak el még idejében – nyár eleje előtt – a Nansen-föld déli partjára. Majdnem két hónap maradt még indulásukig. Úgy határoztak, hogy ezt az időt az emberek és kutyák edzésére fordítják: hosszabb szánkirándulásokat tesznek. A legutóbbi napokban szarvasok – valószínűleg rénszarvasok –, valamint mosuszbikák és pézsmaállatok és farkasok friss nyomait vették észre. Ezért a jurtától egy-két napi járóföldre már
számíthattak vadra. Friss húsra az embereknek és a kutyáknak egyaránt nagy szükségük volt: már torkig voltak a sonkával, ami különben is nagyon megfogyatkozott Katu falánksága miatt. A maradék sonkát az útra kellett félretenniük, addig pedig az elejtett vadak húsával akartak táplálkozni. Ezekre a kirándulásokra felváltva hárman jártak, két szánnal és sátorral, a másik három kutató és egy kutyafogat pedig a jurtánál maradt, hogy kipihenje előző portyáját.
56. A JÉGMEZŐK HONÁBAN Március végén elhatározták, hogy a jégmezőn keresztül visszafelé indulnak. A meteorológiai figyelőállomást meghagyták a helyén, és a bódéban – akárcsak a domb alatti raktárban – zárt ládában rövid értesítést hagytak az expedíció tagjairól, akik felfedezték Plutóniát, valamint a déli utazás legfőbb eredményeiről; hogy az ősemberek, akik a nyár beálltakor valószínűleg újra eljönnek a dombokhoz, el ne vigyék a ládákat, s el ne pusztítsák a bódét, ennek egyik polcára kirakosgatták a Katu által faragott bálványok egy részét, a padlóra pedig – áldozat gyanánt – az összegyűlt csontokat, üres konzervdobozokat és egyéb limlomot. Mindez Igolkin ötlete volt, aki jobban értett a vadak nyelvén, mint a művelt Borovoj. A gyűjteményekkel, élelmiszerrel és az expedíció poggyászával alaposan megterhelt szánok megindultak a hóborította fehér tundrán keresztül a jéghegyek lábához. Több mint egy hónapig tartott útjuk visszafelé a Nansen-földön át: a jégtorlasz leküzdése, a hosszú kapaszkodó az Orosz-hegyláncra, a leereszkedés a gleccser jégzuhatagai közt, kitartó ellenszél, a szánok túlterheltsége, a kutyák csekély száma – mindez késleltette haladásukat, és minden erejük megfeszítését követelte. A gyakori hóviharok is megakasztották az utasokat, de ilyenkor legalább többet pihenhettek. Amikor túljutottak a hatalmas jégtorlaszok tömkelegén, megkezdődött a nappalok és éjszakák váltakozása, amelyet az utazók már rég
nem észleltek. Az útközben létesített élelmiszer-raktárak közül egyeseket nem sikerült megtalálniuk, a Truhanov-fokon azonban új raktárra bukkantak, amelyet a „Sarkcsillag” létesített. A raktárban egy évre elegendő élelmiszer volt, valamint egy levél, amely közölte, hogy a hajó a foktól tíz kilométernyire keletre állapodott meg téli tartózkodásra. A fok tetejéről látni lehetett a hajót, és félúton megtörtént az örömteli találkozás. Még Truhanov is elébük jött szánon. A szánt fiatal kutyák húzták, amelyek a „Sarkcsillag”-on születtek, a hajóút közben. Az üdvözléseknek és kérdezősködésnek nem volt se vége, se hossza. Truhanov arca örömtől ragyogott, amikor megtudta, hogy a Föld belsejéről való feltevése fényesen igazolódott.
57. TUDOMÁNYOS FEJTEGETÉS Néhány nappal azután, hogy az expedíció tagjai visszatértek a „Sarkcsillag”-ra, igen erős hóvihar támadt; ez gyakori jelenség e szélességi körök vidékén. A vihar miatt nem lehetett sem sétálni, sem dolgozni a szabadban. A közös teremben töltötték idejüket, elmesélték egymásnak a jégtáblák közti telelés és a plutóniai utazás során szerzett élményeiket. Truhanovot különösen az érdekelte, hogy miként ereszkedtek le a föld alatti világba; ezen az úton az expedíció tudvalevőleg különféle érthetetlen jelenségeket tapasztalt. – Tudja-e, Nyikolaj Innokentyevics – mondta Kastanov –, hogy az ön levele, amelyet azon a napon bontottunk fel, amikor mamutokat láttunk a jégmezőt felváltó tundrán, megmagyarázta nekünk, hová jutottunk, de nem elégített ki. Tudni szerettük volna, min alapult az a feltevés, hogy a földgömb üreges. Ez a feltevés különben fényesen igazolódott. – Ha tudni akarja – válaszolt Truhanov –, elmondhatom, hogy ez az eszme nem az enyém, és nem is új. Több mint száz év előtt kimondta már néhány nyugat-európai tudós. Én régi folyóiratok lapozgatása közben bukkantam rá, felkeltette érdeklődésemet, és nekiláttam, hogy ellenőrizzem helyességét. Ennek során azután meggyőződ-
tem valószínűségéről. – Nem közölné velünk bizonyítékait? – Szívesen. Ha óhajtják, még ma este részletes beszámolót tartok. Este érdekes tudományos eszmecsere volt a közös teremben. Truhanov röviden végigpillantott a régi népek különböző nézetein, akik úgy hitték, hogy a Föld lapos, és tenger közepén fekszik. Megemlítette Arisztotelésznek a Föld gömbalakjáról szóló tanítását, majd részletesebben foglalkozott az újkori nézetekkel. – A XVIII. század végén egy Leslie nevű tudós azt állította, hogy a Föld belsejét levegő tölti ki, amely a nyomás következtében magától világít. Ebben a levegőben két bolygó mozog: Proserpina és Plútó… – Plútó? – tört ki Borovojból. – Mi tehát még új nevet sem találtunk ki a belső világítótest számára! – Bizony, e név tekintetében megelőzték önöket – folytatta Truhanov. – Egyes tudósok még e bolygók pályáját is kiszámították, és azt állították, hogy a földkéreghez való közeledésük mágneses viharokat és földrengéseket okoz. Leslie véleménye szerint, a Föld belső részét enyhe villamos fény világítja meg, örökös tavasz van ott, és ezért csodálatos növényzet és egészen más, eredeti világ… – Teljesen igaza volt! – kiáltott fel Papocskin álmélkodva. – A Föld belsejének bejárata, Leslie tanítása szerint, az északi szélesség 82°-a táján van… – De hiszen ez bámulatos! – csapta össze a kezét Maksejev. – Hogyan állapíthatta meg ilyen pontosan? Mi valamivel a 81° fölött találtuk meg e nyílás déli peremét. – Leslie megállapítása azon alapszik, hogy az északi fény itt a legerősebb. Úgy vélte ugyanis, hogy az északi fény a Föld belsejéből ered, és nem más, mint a Föld belsejét megvilágító elektromos sugarak. Leslie tanításának sok követője volt, sőt, teljesen komolyan foglalkoztak azzal, hogy expedíciót indítanak a Föld belsejébe. – No lám – mosolygott Gromeko –, ebben a tekintetben is kis híján megelőztek! – Az expedíció azonban nem jött létre, mivel a korabeli tekintélyes tudósok – Buffon, Leibniz, Kircher – kinevették Leslie hipotézi-
sét, képzelet szüleményének csúfolták. Az ő felfogásuk szerint a Földnek tüzes, folyékony magva van, egy közös vagy több másodrendű tűzfészke, amelyeket pirofilianciáknak neveztek. A XVIII. század végén a következetes Kant-Laplace-elmélet, amely megmagyarázta, hogyan alakult ki egész bolygórendszerünk az izzó gáznemű ősködből, majdnem mindenkit meghódított, és háttérbe szorította a többi elméletet. 1816-ban azonban Cormuls azt bizonygatta, hogy a Föld belül üres, és kérge nem vastagabb háromszáz angol mérföldnél. Halley, Franklin, Lichtenberg és Cormuls a feltételezett belső bolygó létezésének szemszögéből igyekezett megmagyarázni a földmágnesesség jelenségeit és a századok során bekövetkezett változásait. Steinhauser német professzor 1817-ben majdnem kétségtelennek tartotta e bolygó létezését, amelyet Minervának nevezett. Ismét terveket készítettek a Föld belsejébe induló expedícióra. Simmes nyugalmazott gyalogsági kapitány, aki Missouri államban Saint-Louisban élt, 1818 áprilisában „Az egész világnak” címzett levelet tett közzé a lapokban, és megküldte sok amerikai és európai intézménynek. A levél jelszava ez volt: „A fény világosságot ad, hogy teljesen feltárhassuk a világot.” Ezt írta: „A föld belül üres és lakott. Egymásba záródó koncentrikus szférák sorozatából áll, és két sarkán 12-16° széles nyílása van. Hajlandó vagyok akár az életemet föltenni arra, hogy ez igaz. Felajánlom, hogy kikutatom ezt a barlangot, feltéve, ha a világ segítségemre lesz e vállalkozásban. Értekezést rendeztem sajtó alá erről, és ebben kifejtem a fent említett tételek bizonyítékait, magyarázatot adok a különböző jelenségekre, és megfejtem Darwin doktor »féltve őrzött titkát«. Feltételem, hogy az újonnan felfedezett világ patrónusa lehessek. E jogomat hitvesemre és tíz gyermekére hagyományozom. Védnökeimül Mitchell doktort, Sir Davyt és Alexander von Humboldt bárót választom. Csupán száz bátor útitársra van szükségem, hogy nyár végén rénszarvas vonta szánokon elinduljunk Szibériából, az Északi-Jeges-tenger jégmezőire.
Ígérem, hogy mihelyt túljutottunk az északi szélesség 82. fokán, meleg és gazdag országokat találunk, amelyek bővelkednek hasznos növényekben és állatokban, sőt talán emberek is élnek ott. Jövő tavasszal visszatérünk.” – No, és létrejött az expedíció? – kérdezte Kastanov. – Sajnos – vagy inkább szerencsénkre – nem lett belőle semmi. Simmes levele figyelmet keltett, és az érdeklődő olvasók kérdésekkel ostromolták az újságok és folyóiratok szerkesztőségeit, valamint a tudósokat. A sajtó sokat foglalkozott a vakmerő kapitány tervével, aki nem félt attól, hogy özvegy és tíz árva marad utána. De sem a száz bátor útitárs, sem pénz az expedícióra nem gyűlt össze. A védnökökül választott tudósok valószínűleg csupán fantasztának vagy őrültnek tartották Simmest. Sokan biztosak voltak ugyan a Föld belső üregének és az ottani bolygónak létezésében, azt azonban nem hitték, hogy van nyílás, amelyen keresztül be lehet oda hatolni. Chladni fizikus például a Föld belsejéről szóló cikkében – mely egy tudományos folyóiratban jelent meg * – Simmes levelére válaszolva megállapította, hogy ilyen nyílás nem lehetséges. Ha ugyanis valaha is volt, okvetlenül megtöltötte volna a víz. A bolygó túlságosan lassú mozgását, amelyet Steinhauser fedezett fel, Chladni azzal magyarázza, hogy e mozgás összepréselődött levegő rendkívül sűrű közegében megy végbe, és esetleg a Nap és a Hold vonzása is érezteti hatását. Chladni ezenkívül érdekes feltevéseket fejt ki, melyeket természetesen nem mond vitathatatlanoknak: mivel a levegő erős összenyomódása során hő keletkezik, az erősen felmelegedett test pedig világít, a földüreg középpontjában tehát, ahol minden irányból legnagyobb a nyomás, a rendkívül összesűrűsödött levegő bizonyára világító, meleget adó tömeget hoz létre, központi napfélét. A Föld belső felületének lakói – ha egyáltalán vannak – mindig a zeniten látják ezt a Napot, és szemük elé tárul az egész belső felület, melyet e Nap fénye világít meg. Ez bizonyára igen szép látvány. A belső bolygóról szóló hipotézisek egy ideig fennmaradtak. A múlt század harmincas éveiben Bertran szintén úgy vélte, hogy a föld* Annalen der Physik, 1819. 62. sz
gömb üreges, és ebben az üregben mágneses mag van, amely az üstökösök hatására a Föld egyik sarkától a másikig vándorol. A XIX. században annak a tudományos feltevésnek volt legtöbb híve, amely szerint a Földnek tüzes, folyékony magva van; ez megfelelt a Kant-Laplace-elméletnek. E feltevés védői csupán arról vitatkoztak, hogy milyen vastag a Föld szilárd kérge; egyesek negyven-ötven kilométerrel is beérték, mások száz kilométeresre tették, de olyanok is akadtak, akik vastagságát 1275-2220 kilométerre becsülték, vagyis a földsugár egyötödére vagy egyharmadára. A szilárd kéreg ekkora vastagsága azonban ellentmond a Föld vulkáni és geometrikus jelenségeinek, mint ahogyan ellentétben van velük az a feltevés is, amely szerint a Föld teljesen kihűlt szilárd test. A szilárd kéreg elméletének védelmezői ezért helyesbítésül elismerik, hogy e kéregben még maradtak olvadt tömeget tartalmazó medencék: ezek a vulkáni tűzfészkek. Ezért a XIX. század második felében több hivőre tett szert egy negyedik hipotézis, amely szerint a Földnek vékony szilárd kérge és szilárd magva van, e kettő között pedig olvadt kőzetek többé-kevésbé vastag rétege terül el: az úgynevezett olivinöv. A szilárd mag feltételezése azon alapul, hogy a Föld középpontjához közelebb – az ottani óriási nyomás következtében – minden testnek kemény halmazállapotúnak kell lennie, noha a hőmérséklet (normális nyomás mellett) sokszorta meghaladja olvadáspontját. A földkéreg könnyebb kőzetekből áll, az olivinövezetben pedig az olivinben és vasban gazdag, nehezebb kőzetek összpontosulnak; a magban vannak általában a legnehezebb anyagok, például a fémek. Feltételezik, hogy bolygók magvának töredékei, a túlnyomórészt nikkelvasat tartalmazó vasmeteoritek, a kőmeteoritek pedig, amelyek olivinből és más, vasban gazdag ásványokból, s nikkelvas beágyazásokból állanak, fogalmat nyújtanak nekünk az olivinövezet anyagának összetételéről. S ennek a hipotézisnek még ma is sok a híve. Mellette azonban egy másik elmélet is küzd az elsőségért, mégpedig Zepritzé, amely Leslie-nek és más, XVIII. század végi és XIX. század eleji tudósok-
nak tanítását támasztotta fel – új formában. Ez a tudományos feltevés abból a fizikai törvényből indul ki, hogy a Föld mélyén feltétlenül uralkodó magas hőmérsékleten minden testnek az óriási nyomás ellenére is gáznemű halmazállapotban kell lennie. Önök tudják, hogy van a gázoknak úgynevezett kritikus hőmérséklete, amelyen semmiféle nyomásra sem szorulnak összébb, és nem válnak folyékony halmazállapotúvá. Kétségtelen, hogy a Föld középpontjában levő hőmérséklet sokszorta meghaladja ezt a kritikus hőmérsékletet. Ezért ennek a magnak úgynevezett egyatomú gázokból kell állnia, amelyek már elveszítették jellegzetes kémiai tulajdonságaikat, mivel a magas hőmérséklet hatására molekuláik már atomokra bomlottak. Ezt a magot a kritikusnál magasabb hőmérsékletű, túlhevült gázok öve veszi körül, emezt pedig normális gázok övezik. Ezután következik a folyadékok, olvadt állapotban levő anyagok öve, majd a sűrű folyadékok – láva – vagy szurokfélék öve, továbbá a folyékony és szilárd halmazállapot közt átmenetet képező – úgynevezett rejtett-plasztikus állapotban levő – anyagok öve; ez halmazállapotát tekintve a csizmadiaszurokhoz hasonlítható. Végül, legfelül a szilárd kérget találjuk. Az elsorolt övek természetesen nem határolódnak el élesen egymástól, hanem fokozatos átmenet van köztük. Ennek következtében a Föld mozgása során e rétegek nem változtathatják helyüket egymáshoz képest, nem lehetnek hatással a dagályra és apályra, a földtengely elmozdulására. A földkéreg vastagsága tekintetében különbözők a nézetek. Arrhenius svéd geofizikus feltevése szerint a gáznemű mag a Föld sugarának 95%-át tölti ki, az izzó-folyékony rétegek 4%-át, a szilárd kéreg pedig csak a földsugár 1%-ára tehető, vagyis körülbelül hatvannégy kilométer vastag. Mások viszont nagyobbnak vélik ezt a kérget: nyolcvan, száz, sőt ezer kilométer vastagnak. A vékonyabb, legföljebb hatvan-száz kilométernyi kéreg azonban jobban megfelel a vulkanizmus, a hegyképződés jelenségeinek, a föld mélységi hő jelenségeinek, stb. Láthatják, hogy ez a hipotézis feltámasztotta Leslie és mások tanítását, noha a belső bolygókat és külső nyílásokat nem fogadja el. Sőt
még Simmes kapitánynak a koncentrikus szférákról szóló véleményét is igazolta. Arról azonban természetesen szó sem lehetett, hogy a Föld mélye lakott, amikor ott olyan magas a hőmérséklet, hogy még a gázatomokat is szétbomlasztja. – Pedig mégis lakott! – kiáltott fel Kastanov. – De hiszen, amikor ön expedíciót indított oda, mégis lakottnak vélte, nem? – Helyes. Most rátérek saját elméletem kifejtésére – válaszolt Truhanov. – Már régóta Zepritz hipotézisének híve vagyok, és megfigyeléseket és számításokat is végeztem továbbfejlesztésére és igazolására. Megfigyeléseim a nehézségi erő meghatározására, a föld-mágnesesség jelenségeire és a földrengések terjedésére vonatkoztak. A földrengéshullámok köztudomásúan nemcsak a szilárd földkéreg felszínén terjednek, hanem a Föld belsején keresztül is. Ezért földrengéskor az érzékeny műszerek két lökéssorozatot észlelnek: előbb a Föld belsejében gyorsabban terjedő rezgéseket, majd azokat, amelyek a földkéreg felszínén lassabban terjednek. A rengések terjedési sebessége a közeg sűrűségétől és összetételétől függ, és így a sebességből következtetni lehet a közeg állapotára. Különböző földrengésvizsgáló állomások, különösképpen pedig a Munku-Szardik-hegyi obszervatóriumom számos megfigyelése azonban – ahol a hegylánc tövében, mély akna fenekén új, rendkívül pontos és érzékeny műszereket helyeztem el – olyan tényeket fedezett fel, amelyek nincsenek összhangban Zepritz hipotézisével. Kiderült, hogy a Föld magva nem a hatalmas nyomás miatt rendkívül összesűrűsödött gázokból áll, hanem ellenkezőleg, ritka, levegőnknél alig sűrűbb gázokból, amelyek átmérőjének mintegy háromnegyedét töltik ki. Más szóval: e gáznemű mag átmérője körülbelül nyolcezer kilométer, úgyhogy a folyékony és a szilárd rétegekre nem jut több, mint kétezernégyszáz kilométernyi vastagság. A gáznemű magban pedig feltételezhető volt egy szilárd vagy majdnem szilárd test, vagyis belső bolygó, amelynek átmérője nem több ötszáz kilométernél. – Hogyan tudta meghatározni e láthatatlan test átmérőjét? – érdeklődött Borovoj. – Igen egyszerűen. Ez a test csak azon földrengések lökéseinek ke-
rült útjába, amelyek pontosan obszervatóriumom antipódusán történtek, vagyis a Csendes-óceánban, Új-Zélandtól keletre; ha azonban ÚjZélandban vagy Patagóniában fordult elő földrengés, akkor nem volt szilárd test egyenes vonalú terjedésének útjában. Egész sereg megfigyelés tette lehetővé, hogy meghatározzam e test maximális méreteit, természetesen csak hozzávetőleges pontossággal. Ezek a megfigyelések tehát megmutatták, hogy a Föld belsejében nagy térséget olyan gázok töltenek be, amelyek sűrűségben alig különböznek a levegőtől, középpontjukban pedig belső bolygó van, és ennek átmérője nem több mint 500 kilométer. Ezek a megfigyelések általában jobban megfeleltek régibb tudósok elméleteinek, mint Zepritzének. De ha ez így van, akkor kétségbe vonható a földkéreg nehéz anyagainak eloszlására vonatkozó számítások helyessége. A Föld átlagos sűrűsége köztudomásúlag 5,5, a kőzetek sűrűsége a felszíni rétegben csupán 2,5-3,5, sőt még kevesebb, ha tekintetbe vesszük az óceánok nagy víztömegeit. Ezért a tudósok úgy vélik, hogy a Föld középpontja felé egyre sűrűbb anyagoknak kell lenniük, és a mag közepén ez a sűrűség eléri a 10-11-et. De ha a Föld belsejében nagy térséget a levegővel egyforma sűrűségű gázok töltenek ki, amelyek közt kicsiny bolygó van, akkor teljesen másként oszlik meg a földkéreg egyes részeinek sűrűsége, mivel ez a kéreg gázokkal teli belső üreget vesz körül. Véleményem szerint a földkéreg könnyű felszíni része körülbelül 77 kilométer vastag, nehéz fémeket tartalmazó, nehéz belső része 2300 kilométer, a gázokkal teli belső üreg pedig 4000 kilométer (a bolygóval együtt): ez összesen 6377 kilométer, vagyis a földsugár hossza. Ha a kéreg nehéz részének átlagos sűrűségét 7,8-nek vesszük, akkor az egész Föld sűrűsége 5,5, és ez megfelel a geofizikusok számításainak. Truhanov a közös teremben levő táblán bemutatta hallgatóinak a Földet felépítő övek térfogatára és fajsúlyára vonatkozó számításait, hogy bebizonyítsa, feltevése szerint miként oszlanak el az egyes tömegek. Miután változott formában elfogadta Zepritz elméletét, arra tért ki, hogy milyen módon keletkezett a földfelületet a belső üreggel öszszekötő nyílás, amelyen keresztül sűrű s forró gázoknak kellett kilö-
vellniük az üregből. Megállapította, hogy a világmindenségből gyakran hullanak a Földre testek, amelyeket meteoriteknek neveznek; ennek alapján feltehető, hogy valamikor olyan óriási meteorit zuhant a Földre, amely áttörte a 2377 kilométernek számított vastag kérget, és bensejében rekedt: Plútó bolygóvá változott. Hogy bebizonyítsa ekkora meteorit hullásának lehetőségét, megemlítette az észak-amerikai Arizona államban látható óriási horpadást, amelyet meteoritkráternek neveznek: azt a mélyedést valamikor egy óriási meteorit vájta, amelynek szilánkjai a környéken megtalálhatók. Ennek a meteoritnek azonban nem sikerült áttörnie a kérget, lepattant, és valószínűleg a Csendes-óceánba zuhant. Plútó viszont áttörte a kérget, és belül rekedt. – És mikor történt az a katasztrófa? – kérdezték hallgatói. – A jura időszaknál nem régebben. A belső üreg legtávolibb részében ugyanis, amelyet az expedíció elért, jura időszakbeli növényeket talált, amelyek a Föld felszínéről kerültek az üregbe, miután létrejött a nyílás, és rajta keresztül eltávoztak a gázok, s a belső üreg lehűlt. Később pedig ugyanezen az úton fokozatosan odaköltözött a kréta, harmad- és negyedidőszak állat- és növényvilága is, és lépésről lépésre az üreg mélyébe szorította az előző időből eredő jövevényeket. Amíg a Nansen-föld jég bilincsében van, a belső üregbe semmiképpen nem hatolhatnak be a jelenlegi növény- és állatvilág képviselői a Föld felszínéről. Csak a XX. század embere győzte le – az önök személyében – vakmerően ezt az akadályt, és nyomult be a titokzatos országba, ahol az állandó éghajlat és életkörülmények következtében csodálatos épségben megmaradtak a Földről már rég letűnt flóra és fauna képviselői. Felfedezték ezt az őslénytani múzeumot, amelynek létezésére nem is gondolhattam. – Ön kitűnően vázolta a belső földterület benépesedését – jegyezte meg Kastanov –, a paleontológusok azonban esetleg vitás pontokat találnak feltevéseiben. Én azonban azt szeretném megkérdezni, hová tűntek a földkéreg törmelékei, amelyek a nyílás létrejöttekor keletkeztek? – Úgy vélem, hogy a kisebbeket kivetették a belülről kitörő gázok, a nagyobbak pedig részben összeolvadhattak a meteorittal -a Plútó vi-
lágító testében –, részben pedig a belső felületre zuhanhattak, és ott dombokat, fennsíkokat képezhettek. Talán azok a vasban gazdag, olivinásványokból álló nagy dombok, amelyeket a Maksejev-folyó középső szakasza mentén fedeztek fel, ilyen törmelékek. Talán a Csodaszörnyek tengerének déli partján elterülő kősivatag egész fennsíkja is hasonló, óriási törmelék. Mindez további tanulmányozást igényel. – Hát a kialudt és működő tűzhányók, amelyeket ezen a fennsíkon találtunk – ezek létezését mivel magyarázza? – Azt hiszem, nem nehéz megmagyarázni. Zepritz feltevése szerint, a gázokból álló öv fölött izzón-folyós réteg terül el. A rés létrejötte után, amikor a gázok beleáramlottak, és a Föld belsejében a nyomás erősen csökkent, e réteg bizonyára gőzökké és gázokká alakult, többi része pedig tajtékzó tűztenger volt. A gőzök és gázok fokozatosan eltávoztak a nyíláson, a belső üregben egyre csökkent a hőmérséklet és a nyomás, és a lávatengerre lassanként szilárd kéreg borult. Ez utóbbi eleinte vékony és gyönge volt, gyakran kiszakadt a gázok és gőzök nyomására, amelyek a megolvadt tömegből választódtak ki. A kéreg azonban fokozatosan megerősödött, a kitörések egyre ritkábbak lettek, akárcsak a Föld felszínén, életének első időszakában. A tűzhányók csak azt jelzik, hogy e kéreg alatt bizonyos mélységben megmaradtak izzón-folyós lávát tartalmazó medencék, és ez a láva olykor kitör, akárcsak a Föld felszínén; azzal a különbséggel, hogy az itteni vulkáni termékek mind vasban igen gazdag, nagyon nehéz kőzetek, amilyeneket a Földön nem ismerünk. – De hiszen ha a belső felület eleinte tűztenger volt, mint mondta – jegyezte meg Maksejev –, akkor a kéreg töredékei, amelyek belehullottak, bizonyára elsüllyedtek vagy elolvadtak benne. – Ez nem feltétlenül biztos – avatkozott közbe Kastanov. – A kicsiny töredékek természetesen elolvadtak, a nagyobbak azonban méreteik folytán – hiszen több kilométer átmérőjűek is lehettek – csak részben olvadtak meg, ami pedig a tűztenger mélyébe merülésüket illeti, ez fajsúlyuktól függött. Ha könnyebbek voltak a megolvadt anyagnál – ez pedig egyes töredékeknél lehetséges –, akkor felszínén úsztak,
akár a jéghegyek a tengeren, és csak széleiken és alul olvadtak meg – szintén, mint a jéghegyek. – Nem ragaszkodom elgondolásomhoz – mondta Truhanov –, ez volt az első feltevés, amely kérdésére eszembe jutott. Mindez további kutatást követel. Jelenleg csak keskeny sávot ismerünk Plutóniából: a Maksejev-folyó környékét és a Csodaszörnyek tengerének partvidékét. Vajon milyen az óriási ország belseje a folyó két oldalán? Messzire terjed-e a kősivatag délre? Mi van e sivatagon túl? Nincsenek-e ott megint oázisok, ahol virágzik az élet? – Szerintem nincsenek – jegyezte meg Papocskin –, és meg is mondom az okát. A nedvességet, amely nélkül nincs élet, az északról, a nyílás felől fújó szelek hozzák. Ez a nedvesség főként a Föld felszínéről származik. Mint meggyőződhettünk róla, az esők nem terjednek a Csodaszörnyek tengerének déli partján túl. A szelek minden csapadékot itt tesznek le, aránylag kis távolságra a nyílástól. A tengeren túl, a belső felület többi részén pedig víztelen és terméketlen sivatag terül el, amelynek anyaga megkövesedett láva. Sőt, úgy vélem, hogy a jura időszakbeli élet eredetileg csak a nyílástól igen csekély távolságra honosodott meg, és csupán fokozatosan terjedt tovább, egyre messzebb dél felé, olyan mértékben, ahogyan a nedvesség mennyisége, a folyók és tavak alakjában egyre nőtt, mivel a nyíláson keresztül állandóan gyarapodott. Talán a Csodaszörnyek tengere is viszonylag nemrégen keletkezett, és ezért nem olyan sós a vize, mint az óceáné. – No, ezzel nem érthetek egyet – mondta Kastanov. – Ha ez a tenger nemrégen keletkezett volna, akkor nem élhetnének benne a jura időszak állatvilágának példányai, mint például halak, Ichthyosaurusok és Plesiosaurusok. Sem a halak, sem az Ichthyosaurusok nem költözhettek a Föld felszínéről belülire szárazföldi úton, mint a hangyák, vagy levegőben, mint a Pterodactylusok. Ebből az következik, hogy a hasadékba – ha rövid időre és keskeny szorosként is – mégis benyomult a tenger. – De engedelmet! – kiáltott fel Papocskin. – Hogyan nyomulhatott be a tenger a meteorit nyomán belülre? Hiszen izzó gázokba és tüzes felületbe ütközött volna. A csodaszörnyekből és a halakból tengernyi
halászlé főtt volna, utódok nélkül! Valamennyien nevettek. Kastanov tovább vitatkozott: – Ön túlságosan elhamarkodott következtetéseket von le szavaimból, Szemjon Szemjonovics. Hiszen én nem állítottam, hogy a tenger a meteorit nyomán hatolt be. Ez utóbbi, mint Nyikolaj Innokentyevics véli, a triász időszakban hullott le, a tenger állatvilága pedig a jura időszakból való. Tehát elegendő idő volt a gázok eltávozásához és a belső üreg lehűléséhez. Lehetséges, hogy Plutónia más részén a Csodaszörnyek tengere sokkal messzebb húzódik északra, és megmutatja az utat, amelyen keresztül a tengeri fauna egykor ide került, a Föld belsejébe. – Most láthatják, milyen sok, rendkívül érdekes és fontos kérdés merül fel nyomban, mihelyt Plutónia természeti viszonyairól kezdünk tárgyalni – mondta Truhanov. – És mindegyikünk egész sereg, szakmájába vágó kérdést említhet. Végeredmény pedig az, hogy feltétlenül újabb expedíciót kell indítani Plutónia további kutatására. Igaz?
58. EPILÓGUS Beköszöntött a május, és el is múlt, de nem hozta meg a régóta várt tavaszt. Bár a Nap már nem tűnt el a látóhatárról, csupán északon kissé aláhanyatlott, és délen följebb emelkedett, gyengén sütött, és a hó csak a hajótörzs déli oldalán és a meredek parti sziklákon olvadt el. A verőfényes napokat igen gyakran borús napok váltották fel; szél kerekedett, kavargott a hó, sokszor valóságos hóförgeteg tombolt, és úgy tetszett, mintha visszatért volna a tél. A friss hó állandóan akadályozta a régi hó olvadását, amely már leülepedett, és az első melegebb napokban már vízzé változott volna. A meleg csak június első felében köszöntött be, és végre meghozta az oly régóta várt tavaszt. A sziklákról számtalan patakocska csorgott, a kis hómentes földdarabkákon apró virágok jelentek meg, és szinte szemlátomást bontották ki szirmaikat. A napsütötte tócsákban vízi rovarok nyüzsögtek, amelyek nem tudni, honnét kerültek oda. A tenger azonban még a jég
bilincsében szunnyadt. Csendes időben az árboc tetejéről sötét vízcsíkot lehetett látni messze délen. – Ebben az évben késik a tavasz errefelé! – mondta a kapitány a fedélzeten összegyűlt utasoknak. Napjuk java részét a hajón kellett tölteniük, mivel a jeget mindenütt víz borította. – Bizony, tavaly ilyenkor már e föld partja felé hajóztunk. – Mert az erős szelek felkorbácsolták a tengert, és széttörték a jeget. Most azonban már tizedik napja szélcsend van, vagy legfeljebb enyhe déli szél fúj. – Nem kell még egy telet itt töltenünk, ha a tenger nem szabadul meg a jégpáncéltól? – érdeklődött Papocskin, aki meglehetősen unatkozott. – No, azt már nem! Júliusban, de legkésőbb augusztusban megtisztul a tenger a jégtől, még ha nem is lesz szél. – Júliusban vagy augusztusban! – kiáltott fel Gromeko és Maksejev. – Fél nyáron át itt rostokolunk? – Bizony, sarkvidéki hajózásnál számolni kell ilyesmivel. Rossz esztendőben csak egy vagy másfél hónap alkalmas hajózásra, jó évben – két-három hónap. A „Sarkcsillag” lakóinak türelme valóban hosszú próbát állt ki. Júniusban csendes volt az idő, második felében azonban borús és hideg. Éjszaka fagyott, néha havazott, és ezekben a napokban úgy tetszett, hogy a nyárnak már vége. Július elején keletről szélvihar tört elő, és noha havat hozott, de végre megtörte a jeget, és a hajó, amelyet már régen megszabadítottak a jégtől, és indulásra kész állapotba helyeztek, üdvlövéssel elbúcsúzott a kietlen Nansen-földtől, és megindult dél felé. Az idő azonban még mindig borús és nedves volt, gyakran esett vagy havazott; néha órák hosszat vesztegeltek a köd miatt. A „Sarkcsillag” csak augusztus elején törhetett ki börtönéből, és teljes gőzzel a Bering-szoros felé vette útját. Valamennyien megkönynyebbülten lélegeztek fel. Két-három hét múlva Vlagyivosztokba érkeznek. Augusztus közepén a Kamcsatka-folyó torkolatának magasságá-
ban jártak; a félsziget partjai, a tűzhányókúpok és a füstölgő Kljucsevszkaja-vulkán jól látszott a távolban. Szokatlanul csendes és derült volt az idő, és a máskor viharos Bering-tenger sima tükörként húzódott a látóhatár pereméig. Az átlátszó őszi levegőben, délkeleten halványan látszottak a Bering-szigetnek, a Komandor-szigetcsoport legközelebbi szigetének hegycsúcsai. Ebből az irányból nagy hajó közeledett teljes gőzzel; valószínűleg Nyizsnye-Kamcsatszkba tartott. – Valószínűleg orosz cirkáló, amely őrszolgálatot teljesít ezeken a vizeken – közölte Maksejev a fedélzetre sereglő társai kérdésére. Mindnyájan igen derűs hangulatban voltak, a csendes tenger és a sikeres hajózás miatt. – Ugyan kire vigyáz? – érdeklődött Kastanov. – A rablókra: az amerikaiakra és a japánokra. A Komandor-szigetcsoport köztudomásúlag a medvefóka legnépesebb – ha nem egyetlen tanyája az egész világon. Ezeknek az állatoknak a száma kegyetlen irtásuk következtében gyorsan csökken. Kormányunk ezért csak az év bizonyos időszakában engedélyezi vadászatát, és korlátozásokat szab a nőstények és a fiatal állatok vadászatára vonatkozóan. A mohó prémvadászok azonban igyekeznek kijátszani ezt a tilalmat. Ezért a hadiflotta egységei gyakran ellátogatnak a szigetekre, és joguk van feltartóztatni az ezen a vizeken járó hajókat, ha gyanúsnak látszanak. – Talán bennünket is megvizsgálnak! – kiáltott fel Truhanov. – A cirkáló egyenest felénk tart. A cirkáló, nagy háromárbocos hajó, valóban teljes gőzzel haladt a „Sarkcsillag” felé, hogy elvágja útját. Már látni lehetett ragyogó ágyúcsöveit, a parancsnoki hídon álló kis csoportot. Egyszerre csak füstgomoly tört ki az egyik lövegből, ágyúlövés robaja szállt, és ugyanakkor a következő jel szökött fel az árbocra: „Állj, vagy lövök!” A „Sarkcsillag” engedelmesen megállította gépét. A tengerészeti szabályok értelmében a kapitány, mihelyt észrevette a cirkálót, nyomban parancsot adott, hogy vonják fel az orosz zászlót. A cirkáló azonban nem követte példáját. Az utasok a hajó szélére gyűltek, és a gyorsan közeledő, szép hajót nézték.
– Hát ez meg mi? Nem orosz cirkáló, „Ferdinand” a neve, és latin betűkkel áll rajta! – kiáltott a kapitány, aki távcsövön figyelte a hajót. – Milyen jogon tartóztat fel orosz hajót orosz vizeken? – csodálkozott Kastanov. – Milyen nemzetiségű ez a „Ferdinánd”? Valószínűleg német! – Mindjárt megtudjuk! – válaszolt a kapitány, és tengerészeti zsebkönyvében lapozgatott. – Megvan! „Ferdinand”: az osztrák-magyar hadiflotta cirkálója, 1909-ben épült, ennyi meg ennyi vízkiszorítású, 10 lövege van, űrmértékük stb., legénysége 250 fő, sebessége stb. stb. Eközben a cirkáló egészen közel ért, lassította iramát, és végül a „Sarkcsillag”-tól egy kábelhossznyira megállt. Nyomban csónakot bocsátott le, és látni lehetett, hogy húsz, puskával felfegyverzett matróz és két tiszt siet le kötélhágcsón. A csónak a „Sarkcsillag” felé indult, amelynek utasai, kapitánya és legénysége a fedélzet szélére gyűltek, és tanácstalanul várták az eseményeket. Kénytelen-kelletlen le kellett ereszteni a kötélhágcsót a hívatlan vendégek fogadására. Két tiszt és tíz matróz jött fel a fedélzetre. – Hajó orosz? – kérdezte tört oroszsággal parancsnokuk, és sapkája szegélyéhez emelte jobb kezét. – Orosz. „Sarkcsillag” jacht, magántulajdon – válaszolta Truhanov. – Ön lenni kapitány? – Nem, én a hajó tulajdonosa vagyok. – Hajó kereskedelmi vagy bálnavadász? – Sem egyik, sem másik. A „Sarkcsillag” tudományos expedíciót hoz, amely a Jeges-tengeren járt. De tudni szeretném, milyen jogon tartóztatnak fel önök orosz hajót orosz vizeken, és hallgatnak ki bennünket? – Haditengerészeti jogon és hadiállapot jogon. – Hogyan? Miféle hadiállapotról beszél? Mi történt? – záporoztak a módfelett izgatott utasok kérdései. A tiszt mosolygott. – Önök semmit sem tud? Rég hajóz a Jeges-tengeren?
– Múlt év tavasza óta. – Diese Russen sind wie vom Himmel gefallen! (Ezek az oroszok az égből pottyantak le!) – fordult osztrák társához, aki nyilván rosszul értett oroszul. Az elmosolyodott: – Sie wissen gar nichts vom Kriege (nem is tudnak a háborúról)? Majd a parancsnok folytatta: – Akkor hát én közölni, hogy Osztrák-Magyar Monarchia és Német Birodalom már egy éve viselni háborút Oroszország ellen, és mi, császári flotta „Ferdinand” cirkáló, elkobozzuk önök hajó, mint hadizsákmány. Megért? – De hiszen az én hajóm nem hadihajó, hanem tudományos, békés célt szolgál. Magánhajókat nem szokás elkobozni. – Békés hajó? Hát ez mi? – és az osztrák a „Sarkcsillag” orrában álló kicsiny ágyúra mutatott, amely üdvlövések és jelzések leadására szolgált. – Ez löveg! Truhanov csak mosolygott. – Minden békés hajó – folytatta az osztrák – fel lehet fegyverez, vihet csapatok, katonai szállítmány, katonai posta. Békés hajó kell el koboz, nincs mit tesz! – Nem beszélhetnék a cirkáló parancsnokával? – Ön beszél, ért német nyelv? – Nem. Franciául és angolul beszélek. – Jó. Átmegyünk cirkáló. A tiszt halkan mondott valamit társának, majd Truhanovval együtt lement a csónakba. A csónak a cirkálóhoz indult. A másik tiszt és a fegyveres matrózok a „Sarkcsillag”-on maradtak. Kastanov, aki jól tudott németül, beszélgetésbe elegyedett a tiszttel. Ez szívesen felelt a kérdésekre, és tájékoztatta az utasokat azokról a legfontosabb eseményekről, amelyek 1914 júliusában kirobbantották az európai háborút. Gyorsan telt az idő, és Truhanov visszatért. Két tiszt és néhány fegyvertelen matróz kísérte. – Ki kell szállnunk Kamcsatka partján – közölte. – Menjünk, és csomagoljunk össze, míg a „Sarkcsillag”-ot a parthoz kísérik. A hajót
minden rakományával együtt elkobozzák. Az osztrákok a fedélzeten maradtak, hogy kiadják utasításaikat. A fülkében Truhanov beszámolt az eseményekről: – A cirkáló parancsnoka ugyanazt közölte velem, mint ez a tiszt. Tanácskozott beosztottjaival, és eleinte az volt a szándéka, hogy a hajóján levő norvégokat szállítja partra, bennünket pedig magával visz, foglyok gyanánt. Én ugyanis nagyon jól beszélek és értek németül – magyarázta Truhanov –, de szándékosan titkoltam előttük, hogy megtudjam, mit beszélnek egymás közt szándékaikról, így megtudtam, hogy kevés az élelmük, és a mi készleteinket akarják használni. Ezért nincs szükségük foglyokra, akiket élelmezniük kell. Noha az egyik tiszt azt követelte, hogy legalább a 45 éven aluliakat fogják el mint katonaköteleseket – vagyis mindenkit, rajtam kívül –, a kapitány azonban megnyugtatott, hogy mire Kamcsatkából Moszkvába érünk, bizonyára szétzúzzák Oroszországot és Franciaországot, és a háború véget ér. – Tehát – folytatta Truhanov – úgy döntöttek, hogy valamennyiünket partra szállítanak, de csak szükséges ruháinkat vihetjük magunkkal, kevés élelmet és ki-ki a saját pénzét. Az expedíció pénzkészletét és minden egyéb felszerelését azonban elkobozzák. – Hogyhogy a gyűjteményeket, az expedíció minden szerzeményét is? – kiáltott fel Papocskin felháborodva. – Bizony, kivétel nélkül! Naplóinkat természetesen zsebünkbe rejtjük, de a fényképeket, koponyákat, bőröket, növénygyűjteményeket stb. itt kell hagynunk. Megígérték, hogy mindezt épségben és sértetlenül Bécsbe szállítják, és a háború végén visszaadják nekünk. – Ha útközben nem süllyeszti el őket egy francia vagy orosz tengeralattjáró! – jegyezte meg Borovoj felháborodottan. – Ez nagyon is lehetséges! – folytatta Truhanov – annál inkább, mivel Anglia is beavatkozott a háborúba… – Egyszóval: expedíciónkat teljesen kirabolták, mint amikor a hangyák kopasztottak meg – mondta Maksejev szomorú mosollyal. – Van valami lehetőség arra, hogy visszaszerezzük holminkat – mondta Truhanov. – Célzásaikból kitaláltam, hogy valahol a közelben
– valószínűleg a Komandor-szigeteken – támaszpontjuk van, onnét jött a cirkáló. A „Sarkcsillag”-ot oda viszik. Vlagyivosztokba érkeztünk után közöljük ezt haditengerészeti hatóságainkkal, és rajtaütnek a támaszponton. – Mikor érünk mi oda! – Mindenesetre ez az egyetlen reményünk. Most pedig csomagoljunk. Mindenki kabinjába ment. A „Sarkcsillag” már teljes gőzzel haladt Kamcsatka felé, a cirkáló kísérte. Uszty-Kamcsatszk felé tartottak, amely az első lakott hely volt Petropavlovszktól északra, a tengerparton. A csüggedt utasok bőröndjeikkel és batyuikkal nemsokára a fedélzetre gyűltek, ahol az osztrákok futólag megvizsgálták a pogygyászt, de nem turkáltak benne, és nem nyúltak az utasok zsebébe. Maksejev így megtarthatta aranyát, amelyet széles aranyásóövébe szórt; a bőröv voltaképpen hosszú, keskeny zsák volt. A mérnök egész pudnyi aranyat rakott magára, és igen esetlenül mozgott. Az arannyal megtöltött „kolbászt” azonban, amelyet derekára csatolt, elrejtette szőrmebekecse, és az osztrákok nem vették észre furcsa külsejét. A gyűjteményeket és az expedíció minden poggyászát, amelyet már régebben ládákba csomagoltak, vasúti szállításhoz, leltár szerint átadták az osztrákoknak. Azt természetesen nem közölték velük, hogy valóban hol járt az expedíció. – A Csukcs-földön voltunk, a Vrangel-szigeten teleltünk – mondta Truhanov a holmit átvevő tisztnek. Az osztrák együttérzőn bólogatott, és így szólt: – Apám is volt a sarki expedíció, Ferenc József-föld, Tegethoff osztrák korvett, ön persze olvasott? – Igen! – mosolygott Truhanov. Estefelé mindkét hajó megállt a Kamcsatka-folyó torkolatában levő hosszú földnyelv előtt, amely mögött kicsiny halásztelep volt. Az utasokat poggyászukkal együtt gyorsan három csónakban helyezték el, és partra szállították. Igolkin és a kapitány azonnal a telepre indult, hogy valamilyen alkalmatosságot szerezzen, amelyen továbbjuthatnak. A többiek a parton álltak, és szomorúan nézték, amint a csónako-
kat felvonják a fedélzetre, majd a két hajó megfordul, és teljes gőzzel a nyílt tenger felé indul. Már alkonyodott, amikor a két hajó eltűnt a homályban. Nemsokára értük jöttek a telepről, egy lóval: a falucskában ugyanis csak egyetlen ló akadt. Az utasoknak tíz hosszú napot kellett Uszty-Kamcsatszkban tölteniük, mivel nem akadt semmilyen közlekedési eszköz, amelyen továbbmehettek volna. A Kamcsatka-folyó vidékének gyér lakossága minden idejét halászattal töltötte, mert megkezdődött a halak őszi vonulása. Természetesen senki sem akarta abbahagyni az embereknek és kutyáknak egész télre élelmet biztosító fogást, csak azért, hogy egy nagy társaságot batokon (fatörzsből vájt csónak) felszállítson a folyón. Csak Igolkin indult el ezen az úton, mivel feleségéhez sietett Petropavlovszkba. Magával vitte Tábornokot, és egy levelet is vitt a kormányzóhoz. E levélben Truhanov közölte a „Sarkcsillag” elkobzását, megemlítette, hogy a Komandor-szigeteken ellenséges támaszpont van, és segítséget kért. Augusztus végén egy japán halász-vitorláshajó betért Uszty-Kamcsatszkba. Nagy összegért hajlandó volt Japánba szállítani az utasokat. Rakománya egy részét itt kellett hagynia, hogy helyet adjon nekik. Ez a háromhetes utazás egyáltalán nem volt kellemes. Az utazók közül egyesek a fedélzeten tanyáztak, mások a hajóűrben, a halashordók között. Japán ételeket ettek: halat, rizst és teát kaptak. A hajó erősen himbálózott a hullámokon, gyakran volt köd, eső és hóvihar. A Kurili-szigetek táján viharba kerültek, és kis híján hajótörést szenvedtek a víz alatti szirteken; a Türelem-öbölben a japánok valamennyiüket partra akarták szállítani, azzal az ürüggyel, hogy Szahalin japán része már Japánnak számít, és csak újabb fizetés fejében voltak hajlandók továbbvinni őket. Vakkanaiban, Hokkaido, a legészakibb japán sziget északi végén, az elgyötört utasok maguk hagyták el a hajót, mivel vasúton gyorsabban és kényelmesebben utazhattak tovább, Hakodate kikötőjébe. Hakodate a sziget déli végén fekszik. Vlagyivosztokkal majdnemegy szélességi körön; meglehetősen sűrű és rendszeres volt a forgalom a két kikötő között. Itt kikérdezték őket, és bizonyos formaságok elin-
tézése után – ugyanis időközben Japán is belépett a háborúba, az antant oldalán – egy postahajó hamarosan Vlagyivosztokba szállította a társaságot. Az utasok nagyon elcsodálkoztak, amikor a kikötőbe érve, a révparton horgonyzó hajók közt észrevették a „Sarkcsillag”-ot; fedélzetén őrszemet láttak. Gyorsan tudakozódtak az eseményekről; kiderült, hogy Kamcsatka kormányzója, miután megkapta Truhanov levelét, rádiógrammot küldött Vlagyivosztokba, mivel nem állt rendelkezésére elég erős hajó az osztrák cirkáló megtámadására. Az innen küldött gyorsjáratú cirkáló megtalálta a „Sarkcsillag”-ot a Komandor-szigeteken, az osztrák hajó azonban idejében eltűnt. A kikötő parancsnoka, aki mindezt elmondta, egyúttal kiábrándító hírt is közölt az utazókkal, akik már gyűjteményeik visszaszerzésében reménykedtek. A „Sarkcsillag”-ot az osztrákok teljesen kifosztották: a gyűjteményeket, a felszerelést, a készleteket, sőt még a fülkék berendezését és a gép értékes alkatrészeit is elszállították, úgyhogy a hajót vontatni kellett. Javítás nélkül nem mehet tengerre, és Truhanov kénytelen volt elfogadni a tengerészeti hatóság ajánlatát, hogy a háború idejére engedje át hajóját hírvivő szolgálatra. Az utasok lehangoltan szálltak be a szibériai expresszbe, és elindultak hazafelé. Megtárgyalták a helyzetet, és úgy döntöttek, hogy a háború végéig – amelynek közelségében valamennyien reménykedtek – és a gyűjtemények és fényképek visszaszerzéséig hallgatnak a plutóniai expedícióról. Hiszen puszta elbeszélésükön kívül mivel bizonyíthatnák, hogy Plutónia és minden csodája valóság, és el lehet jutni oda? Minden józanul gondolkodó ember a képzelet szüleményének tartaná beszámolójukat, őket pedig hazudozóknak vagy őrülteknek bélyegezné. A háború azonban elhúzódott, forradalom követte és más események… Tíz esztendő telt el, és az expedíció tagjai szerteszéledtek; volt, aki elesett a fronton, másik meghalt. A gyűjtemények és az okmányok holléte ismeretlen. Truhanov, aki visszatért Munku-Szardik-i obszervatóriumába, és remete módra él ott, már nem reméli, hogy visszakapja őket.
Az expedíció egyik – időközben elhunyt – tagjának naplója és rajzai véletlenül e könyv szerzőjének kezébe kerültek. Ennek alapján írta meg könyvét, amelyet fantasztikus regénynek szánt a tudni vágyó ifjúság számára.
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Egyes ifjú olvasóim, miután elolvasták a Föld mélyében tett rendkívüli utazás történetét, a hat vakmerő kutató kalandjait és a föld alatti világban végzett megfigyeléseiket, arra a következtetésre jutnak, hogy mindez valóság. Szép számmal kaptam olyan leveleket az „Utazás Plutóniába” olvasóitól, amelyekben egészen komolyan kérdezik, miért nem indítanak új expedíciókat a föld alatti világ kikutatására, miért nem találták meg és kutatták ki újra a sarkvidéki jégmezők közti nyílást, amely a Föld mélyébe vezet. Az expedíció kezdeményezőjének, Truhanovnak és többi tagjának sorsáról is érdeklődtek. Ezért az új kiadás utószavában kénytelen vagyok megmagyarázni, hogy a plutóniai utazás nem történt meg, és nem is történhetett meg sohasem, mert sem a Sarkvidéken, sem másutt nincs olyan nyílás, amelyen át le lehetne bocsátkozni a Föld mélyébe. Noha a vulkánok kráterei voltaképpen csatornák, amelyek többé-kevésbé mélyre nyúlnak a földkéregbe, a működő tűzhányók krátereit azonban olvadt láva vagy forró fojtó gázok töltik meg, a kialudt tűzhányókét pedig megmerevedett láva zárja el. Ezért nem valószerű Jules Verne „Utazás a Föld középpontja felé” című ismert regénye. Ebben a regényben ugyanis a kutatók egy izlandi tűzhányó kráterén keresztül ereszkednek le a Föld mélyébe, és egy földközi-tengeri vulkán kráterén át tutajon kerülnek a felszínre. Ez a regény a föld alatti világot is igen tévesen ábrázolja. Az „Utazás Plutóniába” c. munkámat azzal a céllal írtam, hogy szórakoztató tudományos-fantasztikus regény alakjában lehetőleg he-
lyes képet nyújtsak fiatal olvasóimnak a letűnt geológiai időszakok természeti viszonyairól, a régi korok állatairól és növényeiről. E célból felhasználtam egy hipotézist, amelyet több mint száz évvel ezelőtt teljesen komolyan tárgyalt a külföldi tudományos irodalom, és számos védelmezője volt. Azt állították, hogy a földgömb belül üres, kicsiny égitest világítja meg belsejét, és lakói is vannak. A „Tudományos fejtegetés” című fejezet részletesen beszámol erről a feltevésről, és Truhanov természetesen támogatja. Ezt a hipotézist valójában már rég megdöntötte a tudomány. Noha még nem tudjuk pontosan, milyen a földgömb összetétele, de azt biztosan állíthatjuk, hogy nincs sem belső világítóteste, sem pedig a mélybe vezető nyílása. Ennek ellenére az említett feltevést alkalmasabbnak tartottam tudományos-fantasztikus regényemhez, mint a tűzhányókráteren történő lebocsátkozást, amelyet Verne használt fel. Remélem, az „Utazás Plutóniába” újabb kiadása arra ösztönzi a szovjet fiatalságot, hogy behatóbban érdeklődjék a földtan iránt. Remélem: ez a könyv hozzájárul ahhoz, hogy új erők kapcsolódjanak be ennek az érdekes tudománynak a tanulmányozásába, a Föld mélyének, az ásványkincseknek és a kiveszett állatok és növények maradványainak kutatásába. Ez ugyanis elősegíti azt, hogy a Szovjetunióban tovább fejlődjék a Földről és történetéről szóló tudomány. Az orosz utazók és tudósok a kipusztult állatok és növények számos lelőhelyét fedezték már fel óriási hazánk különböző részein. Feltétlenül meg kell említeni V. P. Amalickij professzor felfedezéseit, aki perm időszakbeli csúszómászók, ragadozók és növényevők gazdag maradványait tárta fel az Észak-Dvina partja mentén található vörös homokkőben, az ott kiásott csontokból teljes csontvázakat állítottak össze, s ezek a moszkvai Őslénytani Múzeum több termét töltik meg. A. A. Soriszjak akadémikus a Turgaj-terület harmadidőszaki lerakódásaiban rábukkant a legnagyobb növényevő emlős maradványaira; ezt az állatot a mesebeli indri alapján Indricothériumnak nevezték el. Észak-Szibériában orosz tudósok mamuttetemeket fedeztek fel, amelyek épségben – bőrrel, szőrrel, belső részekkel együtt – maradtak meg az örökké fagyott, negyedidőszaki üledékekben. A Góbi-sivatag
és Mongólia üledékei közt orrszarvú-fogra bukkantam, és ez bebizonyította, hogy e hatalmas területet a fiatalabb földtörténeti időkben már nem borította tenger, mint egyes külföldi tudósok vélték. A legutóbbi harminc év során a Góbi-sivatag és Közép-Ázsia medencéit tanulmányozó expedíciók igen gazdag állatvilág példányait találták az ottani üledékes kőzetekben, teknősbékákat, kétéltűeket, csúszómászókat, emlősöket és madarakat a kréta- és harmadidőszak különböző koraiból, valamint nagy fák törzseit. Mindez azt mutatja, hogy ezekben az időszakokban a mélyedések nem voltak sivatagok, sem félsivatagok, mint jelenleg, hanem sok tó és erdő volt rajtuk, ahol változatos állat- és növényvilág élt. A. N. Kristofovics akadémikus az Amur partján kréta időszakbeli óriási csúszómászó maradványára bukkant; ez jelenleg a leningrádi Földtani Múzeum büszkesége. A Szovjetunió számos egyetemének és földtani intézetének múzeumában megtalálhatók különböző földtörténeti korú alacsonyabb rendű állatok, korallok, különféle puhatestűek, tüskésbőrűek, rákok, növényi levelek, kéreg, törzsek maradványai – amelyeket szovjet tudósok gyűjtöttek.
*
VLAGYIMIR AFANASZJEVICS OBRUCSEV (1863-1956)
Egyike volt a legnagyobb geológusoknak, Szibéria és Közép-Ázsia híres kutatója. Tanulmányozta Észak-Szibéria örökké fagyott földjeit, Mongólia és Észak-Kína hegyeit. Életében úgy ismerték, mint az aranylelőhelyek csalhatatlan felkutatóját. 1863-ban született az oroszországi Klepenyino faluban. Tanulmányait Pétervárott végezte. A pétervári bányászati egyetem, később pedig a tomszki technológia tanára lett. Első expedícióját a Kara-Kum sivatagba vezette. 1892-94-ig Potanyin expedíciójával beutazta Mongóliát és Észak-Kína nagy részét, egy évvel később pedig Dzsungária hegyeiben indult új kutatásra. Mindhárom útján jelentős felfedezésekre jutott. Beszámolói és vitairatai megalapozták hírnevét, 1930-ban a Szovjetunió Tudományos Akadémiája egy bizottság élén az északi jéghatáron túli területek tanulmányozására küldte. 1945-ben a Szocialista Munka Hőse kitüntetést kapta. Obrucsev akadémikus nagyszerű tudományos felfedezéseiért és fáradhatatlan munkásságáért öt ízben kapta meg a Lenin-rendet, 1938ban az ő nevéről Obrucsev-díjat alapítottak fiatal tudósok jutalmazására. A nagyszerű tudósnak az irodalom területén is számottevő sikerei voltak. Népszerűsítő munkákon kívül – amelyek közül nem egy magyarul is megjelent – több tudományos-fantasztikus, kalandos regényt is írt: 1924-ben jelent meg „Plutónia” c. munkája (magyar címe: „Utazás Plutóniába”), 1926-ban a „Szannyikov-föld”, 1928-ban pedig az „Aranykeresők a pusztában”.
A több nyelven is megjelent csodálatos plutóniai utazás Obrucsev gazdag tudományos tapasztalatairól tanúskodik. A regény alapötlete bizonyára az észak-szibériai kutatások során született (arrafelé tavaszszal a megáradt folyók gyakran kimossák a partok omladékaiból egyegy mamut vagy ős orrszarvú tetemét), az egyik főhős, a derék Maksejev pedig nem véletlenül talál milliárdokat érő aranyhegyeket Plutóniában: a szerző az arany legeredetibb előfordulásáról akart képet adni. Az „Utazás Plutóniába” réges-régen kihalt élőlények birodalmába vezet, rövid áttekintést nyújt a Föld sokmillió éves történetéről. Szereplői edzett, bátor emberek, kiváló tudósok, akik a tudomány érdekében hallatlan feladatokat vállalnak és sikeresen végre is hajtják azokat. A kötet magyar kiadásai nagy sikert arattak, a könyv méltó tehát arra, hogy az Én Könyvtáram olvasói is megismerjék a regénybeli Truhanov professzor fantasztikus vállalkozását, az expedíció részvevőinek tanulságos utazását és izgalmas, érdekes kalandjait.
TARTALOM Előszó.............................................................................................. 1. Váratlan ajánlat........................................................................... 2. A moszkvai tanácskozás............................................................... 3. Indulás......................................................................................... 4. A füstölgő tüzhányóküpok országa............................................... 5. A Bering-szoros........................................................................... 6. Az ismeretlen föld keresése közben.............................................. 7. A Fridtjof Nansen-földön............................................................. 8. Az Orosz-hegyláncon keresztül.................................................... 9. Végtelen lejtő............................................................................... 10. A Nap megmagyarázhatatlan helyzete....................................... 11. Sarkvidéki tundra....................................................................... 12. Vándorló buckák........................................................................ 13. Hívatlan vendég......................................................................... 14. Truhanov levele......................................................................... 15. Az örök fény országa.................................................................. 16. Önkéntes sírásók........................................................................ 17. Lefelé a Maksejev-folyón........................................................... 18. Nagy vad nyomában.................................................................. 19. Kalandok a dombon................................................................... 20. Kénytelen repülés...................................................................... 21. Trópusi vihar............................................................................. 22. Mozgó halom............................................................................. 23. A Plútó kialszik.......................................................................... 24. Óriási gyíkfélék és különös madarak......................................... 25. Mocsarak és tavak vidéke.......................................................... 26. Csodaszörnyek tengere.............................................................. 27. Átkelés a tengeren...................................................................... 28. Maksejev milliói és milliárdjai................................................... 29. Zsurlók erdeje............................................................................ 30. Ragadozó és növényevő ősgyíkok..............................................
31. A Pterodactylusok tanyája......................................................... 32. Kifosztottan................................................................................ 33. A rablók nyomában.................................................................... 34. A jura időszak állatvilágának királyai....................................... 35. Hogyan lehet behatolni a hangyabolyba?.................................. 36. A kősivatagban.......................................................................... 37. Kirándulás a Sátán torkába....................................................... 38. Felébred a tűzhányó.................................................................. 39. A hangyaboly pusztulása........................................................... 40. Nyugat felé a tengeren............................................................... 41. Csodák csodái............................................................................ 42. Kastanov gyújtónaszádja........................................................... 43. Ütközet a hangyákkal................................................................. 45. Újabb kirándulás a vidék belsejébe........................................... 46. Morgó csínyjei........................................................................... 47. Kilátástalan helyzetben.............................................................. 48. Visszafelé................................................................................... 49. A rejtélyes nyom......................................................................... 50. Az elhagyott jurtában................................................................. 51. Társaik nyomában..................................................................... 52. A foglyok kiszabadítása............................................................. 53. Az ősemberek támadása............................................................. 54. Hogyan éltek a foglyok?............................................................ 55. Újra a jurtában.......................................................................... 56. A jégmezők honában.................................................................. 57. Tudományos fejtegetés............................................................... 58. Epilógus..................................................................................... A szerző utószava............................................................................. Vlagyimir Afanaszjevics Obrucsev..................................................
AZ ÉN KÖNYVTARAM Szerkeszti: Elek István A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós A fordítás szöveghűségét ellenőrizte: Honti Rezső Képszerkesztő: Bródy Dóra Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc Műszaki vezető: Földes György Kötésterv: Rudas Klára és Szántó Tibor V. A. Obrucsev arcképét K. Lukáts Kató rajzolta Az utószót Rónaszegi Miklós írta ez a könyv az MSZ 5601-59 szabvány szerint készült 20 (A/5) ív terjedelemben 64.4669 Egyetemi Nyomda, Budapest IF 222 – c – 6466
