A ZSOLTÁROK VÁLOGATOTT ZSOLTÁROK
KÖNYVE MAGYARÁZATA
ÍKTA:
DR. P Á L F Y
MIKLÓS
Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály Budapest, 1964
Felelős szerkesztő és kiadó:
KÁLDY ZOLTÁN
A védőboríték Dénes Pál munkája Endedílyszám: Μ. Μ. Ε. H. 41308/1963 = 1000 pld. 64.4475 Egyetemi Nyomda
Budapest,
ELŐSZÓ Azóta, hogy a világ teremtésekor ujjongtak a hajnalcsillagok és az istenfiak örömujjongásban törtek ki (Jób 38:7), az egész teremtett világnak az a legszebb feladata, hogy dicsőítse az Istent. Ezért teremtette Isten a világot! Ez életünk értelme és célja! Az igazi, az élő hit kifejezési formája a dicséret! Csak akkor ismeri és szereti az ember Istent, ha tudja magasztalni, tud neki hálát adni, ha tud hozzá imádkozni. Erre tanítanak meg bennünket a szoltárok. Ezek a kegyesek nem úgy imádkoznak és hallelújáznak, mintha Isten csak ember kitalálta üres fogalom vagy szép eszme volna. Jól ismert személy számunkra az Ür. Élő Isten, akinek a büntetését érezni nagy „szükség", de akinek a bűnt megbocsátó, megváltó és üdvösséget ajándékozó szeretetét megtapasztalni életújító és életformáló erő! Ezért olyan értékesek a keresztyén hit szempontjából is ezek a zsoltárok: a vigasztalás és erő, a belső erőgyűjtés és nekibuzdulás forrásai. Ezért olyan szép feladat a zsoltárok eredeti mondanivalójával foglalkozni. De ezért olyan nehéz feladat is! Az ige magyarázatában nem mindig volt könnyű eleget tennem az ún. tudományos exegézis követelményeinek, másrészt mégis azon a szinten tartanom, hogy közérthető maradjak, ahogyan a megbízatás szól. A legfontosabb maga a fordított szöveg. Alapul természetesen a Biblia Hebraica héber szövegét vettem, de fölhasználtam a fontosabb különböző nyelvű fordításokat is. Nem riadtam vissza attól sem, hogy a szöveg után feltüntessem a lényegesebb fordítási, illetve szövegkritikai problémákat is. Abban a reményben tettem ezt, hogy héber nyelv- és gyakorló könyvem időközben napvilágot lát és a lelkészek jobban bele tudnak majd ásni a szövegfordítás titkaiba. Arról 1»
3
sem feledkeztem meg, hogy — reménységem szerint — nem lelkészek is kezükbe veszik ezt a könyvet. S ha ennek segítségével is megszabadulnak a „mindenkori" magyar Biblia mágikus használatától, akkor elértem célomat. Sok, eddig „kedves ige" talán még kedvesebb lesz számukra, ha megismerkednek a Szentírás szövegének ilyen jellegű kérdéseivel is. Elsősorban azokat a zsoltárokat vettem föl ebben a kis gyűjteményben, amelyek vagy teljes egészükben, vagy részleteikben szerepelnek az 1953-as ún. magyar evangélikus perikóparendben. Ezért tekintettel kellett lennem arra, hogy lelkészeinknek prédikálniok kell majd ezekről a zsoltárokról. Néhány zsoltármagyarázat végéhez ezért függesztettem skopuszt is, ha úgy láttam és gondoltam, hogy ez éppen az igehirdetés szempontjából hasznos. Budapest, 1963. ádventje Dr. Pálfy Miklós
4
BEVEZETÉS 1. §. A könyv
neve
összefoglaló címe eredetileg nem volt a héber kánonban a zsoltárok könyvének. A zsidó gyülekezet tehillímnek ( = himnuszok) nevezte el. A „zsoltárok" elnevezéssel pedig az Űjtestámentomban találkozunk (Lk 20:42, 24:44, Csel 1:20, 13:33). Gyökerei az Ótestámentom görög fordításában (Sept u a g i n t a = G ) vannak, amely az alexandriai zsidó diaspórában keletkezett Kr. e. a 3. században. A Codex Vaticanus-ban pszalmoi, a Codex Alexandrinus-ban pedig pszaltérion a zsoltárgyűjtemény görög neve. A pszalmosz név valószínűleg a béber mizmór (ének) fordítása volt, amely 57 zsoltár m e g különböztető felirata. 2. §.
Felosztása.
Nem minden zsoltár k e r ü l t bele a gyűjteménybe. Az ÖTban magában (vö. pl. Ex 15:1—18, l S á m 2:1—10, És 38:10—20, Jón 2:3—10), de azon kívül is sok zsoltárt ismer ü n k még (pl. az ún. „salamoni zsoltárok" Pompejus korából és a qumráni zsoltárokat), amelyek a zsoltárok kanonikus gyűjteményébe nem vétettek föl. A héber kánon 5 könyvre osztotta föl az egész g y ű j t e ményt a Tóra analógiájára. I. könyv: 1—41; II. k ö n y v : 42—72; III. könyv: 73—89; IV. könyv: 90—108; V. k ö n y v : 107—150. Mindegyik könyv végén liturgikus doxológia t a l á l ható, az V. könyv végén m a g a a 150. zsoltár tölti be ezt a szerepet.
5
3. §. A zsoltárok használata. A zsoltárok könyve a fogság utáni zsidó gyülekezet énekeskönyve volt. összeválogatásánál döntő szempont volt, hogy istentiszteleti használatra alkalmas legyen az illető zsoltár. Hiszen ma m á r tudományos közkincs az a felfogás, hogy az ótestámentomi zsoltárköltészet a kultusz talaján virágzott ki. A zsoltárok felirata bizonyítja ezt elsősorban. Egyes feliratok kifejezetten m e g is jelölik azt az istentiszteleti alkalmat, illetve kultikus ünnepélyt, amelyre készültek vagy alkalmasak, hogy o t t előadják őket. Így pl. a „templomszentelés ü n nepe" megjelölés (Zs 30) minden bizonnyal a fogság utáni gyülekezet kultikus ünnepe volt. Nemcsak a zsoltárok szerzőségére és történeti hátterére vonatkozó feliratok, hanem a liturgikus és zenei feliratok értelmének megállapítása is fontos az illető zsoltár tartalmára, értelmezésére és m ű f a j á r a vonatkozólag, ezért külön is foglalkozunk ezzel a kérdéssel. 1. A „sír" (ének) fogalma gyakran e g y ü t t szerepel a „mizmór" (ének, zsoltár) szóval (Zs 30:1, 48:1, 92:1 stb.). Mindkettőt zenekísérettel adták elő (Zs 33:2, 98:5 stb.). A „sír" azonban mindig a templomi istentisztelettel összefüggésben szerepel s t a l á n kimondottan azokra a kultikus és templomi énekekre vonatkozik, amelyekben J a h v é t és jelenlétének a helyét (szentélyt) magasztalják. A Krónikák könyve szerint énekkórusok a d t á k elő zenekísérettel ezeket az énekeket (vö. IKrón 6:16k, 25:6k, 2Krón 5:13, 23:18). A „mizmór" viszont mindig J a h v e r a , magára vonatkozik. A G legtöbbször „zsolt á r á n a k (pszalmosz) fordítja. A héber szó értelmével kapcsolatban a r r a szoktak hivatkozni, hogy a zmr gyök jelenti a szőlőtőke megmetszését (vö. Lev 25:3k, És 5:6) és magának a szőlőnek a „szedését" is (carpere). Zenei értelemben pedig valamilyen húros hangszer „pengetését" jelentené. Mások viszont u t a l n a k arra, hogy az akkád nyelvben a zamáru jelentése csupán „énekelni" s ezért az ÖT-ban is „énekelni", „játszani", „dicsérni" a jelentése. A „mizmór" 35 zsoltárban szerepel ebben a szókapcsolásban: mizmór ledávíd vagy ledávíd mizmór. A Krónikák hagyománya szerint ugyanis Dávid volt a kultikus berendezettségek kezdeményezője és megteremtője (vö. IKrón 22:2— 6
29:5) s ennek a hagyománynak megfelelően származtatja a héber kánon Dávidtól a zsoltárok egyik gyűjteményét. A 3., 7., 18., 34., 51., 52., 54., 56., 57., 59., 60., 63. és 142. zsoltárok helyzetmagyarázata sok tekintetben a fogság utáni zsidó gyülekezet „historizáló" törekvése ugyan, de arról tanúskodik, hogy a ledávíd feliratot a szerzőség értelmében vették. 2. A „sír hamm'lót" (Zs 120—134) feliratra vonatkozólag az alábbi értelmezések t e r j e d t e k el a kutatók között: a) Az első értelmezés túlzottan formálisan úgy érti a m e g jelölést, hogy az énekek egymásutániságára vonatkozik („sorozaténekek") a felirat. Nem veszi tehát tekintetbe az ige alapjelentését. b) A második értelmezés szerint a fogságból hazatérők énekeiről lenne szó („vándorénekek") s utalnak Esdr 2:1 é s 7:9re. Ez a magyarázat viszont nem fedi az érintett zsoltárok tartalmát. c) Egy másik értelmezés szerint tényleges lépcsőzetről van itt szó (vö. Hie: canticum graduum), mégpedig az énekkarok lépcsőzetes felállásáról. d) A legvalószínűbb értelmezés az, amely az ige alapjelentéséből indul ki. Ε szerint „zarándoklásról" van itt szó, m é g pedig annak utolsó felvonásáról, amikor a processio megérkezik a templomhoz (vö. 2Sám 6, IKir 12:32k, 2Kir 23:lk és Kraus, Die Königsherrschaft Gottes im Alten Testament, 48). Leghelyesebb tehát zarándokének-nék illetve processiós éneknek fordítanunk ezt a zsoltárfeliratot. 3. A „miktám" szó eredeti értelme m a m á r nem állapítható meg (Zs 16:1, 56:1, 57:1, 58:1, 59:1, 60:1). Mowinckel (Psalmenstudien IV,4k) az akkád katámu igére hivatkozik, amelynek „befedni" a jelentése és ezt a fordítást javasolja: „engesztelő zsoltár". Luther „arany ékszernek" fordítja Ibn Ezra nyomán, aki a cetem = arany szóból származtatja a miktám-ot. 4. A „maszkíl" szót (Zs 32., 42., 44., 45., 52—55., 74., 78., 88., 89. feliratában és 47:8-ban) a zsoltár művészi vagy tanításszerű tartalmára vonatkoztatják („művészi ének" ill. „tanító ének"). Mivel azonban alig van didaktikus mozzanat a fenti zsoltárokban, ez a magyarázat is sántít. 7
5. A „siggájón"-t (7:1) szinte egyöntetűen „panaszdal"-nak fordítják. 6. A „tehilla" a 145. zsoltár feliratában és sok más zsoltár szövegében fordul elő. A szógyök alapjelentése szerint: „dicséret", „himnusz". 7. A „tefilla" a panaszdalokat és kérő imádságokat jelöli meg (17., 86., 90., 102., 142. Vö. Hab 3:1). A másokért mondott imádságot is jelentheti (109:4). 8. A „binegínót" az alábbi zsoltárok feliratában szerepel: 4., 6., 54., 55., 61., 76. Jelentése: húros hangszer, ill. azon való játék. A fenti zsoltárokat tehát h ú r o s hangszer kíséretében adták elő az istentiszteleten. 9. Az „el hannehílót" csak egyszer 5:1-ben fordul elő. A furulyához, illetve pásztorsíphoz hasonló hangszernek kellett lennie, vö. l S á m 10:5, l K i r 1:40, És 30:29. A szó többesszámú alakja a r r a utal, hogy a hangszer kétágú síp volt egy szájsíppal s egyik ágán a dallam, a másikon a kíséret hangzott. 10. Az ,,'al máhalat" kétszer fordul elő: 53:1-ben és teljesebb formában 88:1-ben. Ma már nem t u d j u k a jelentését és értelmét megállapítani. Űgy tűnik azonban sokaknak, hogy elsősorban a zsoltárok dallamára vonatkozó szakkifejezés akar lenni. 11. A „szelá" 39 zsoltárban 71-szer f o r d u l elő és h á r o m szor Hab 3-ban. Jelentése bizonytalan. A szó etimológiai értelmezésének megfelelően gondolnak doxológiai közjátékra, ismétlésre (refrén) és meghajlásra (térdeplésre). Legvalószínűbb, hogy a zenei közjáték műszava volt (intermezzo). 12. „Lehazkír" Szó szerint ezt jelenti: „Emlékeztetőül", „hogy megemlékezés legyen". Az ételáldozat egyik tartozékával, a tömjénnel hozzák kapcsolatba (Lev 2:2.9, 5:12, 6:8, Num 5:26), m e r t a késői zsidóság istentiszteletén e n n e k az áldozatnak a bemutatásakor imádkozták. 13. A „lamenaccéah" („a karmesternek,") 55 zsoltár feliratában és Hab 3:19-ben f o r d u l elő. Ez a kifejezés a mai napig tisztázatlan. Legközelebb fekvő az a felfogás, amely a szo alapjelentéséből indul ki: „kiválónak lenni", „vezetni", „dirigálni" (vö. Esdr 3:8, I K r ó n 23:4, 2Krón 2:1). A Zsoltárok 8
könyve próbafüzetben ennek megfelelően található: „a karmesternek". 14. A „Jedútúnnak" (39:1) vagy „Jedútún szerint" (62:1, 71:1). IKrón 16:41 szerint J e d ú t ú n Hémán mellett Dávid egyik zenekari vezetőjének a neve s ezért a héber lidútún ezt jelenti: „Jedútúntól", vagy „Jedútún részére", az 'al jed ú t ú n pedig: „Jedútún szerint" (Jedútún karmester módjára). 15. Az ,,'al jónat élem rehóqím" (56:1) dallam megjelölés lesz. A fordítása ez lehetne: „A távoli nagy f á n (ülő) gal a m b é r a (dallamára), ami népdal lehetett s ebből arra is következtethetünk, hogy a világi dalok dallamát használták föl a templomi énekeknél. 16. Az ,,'al 'ajjelet hassahar" (22:1) szintén dallammegjelölés. Fordítása: „A hajnalpír ünője (dallamára)". [Vö. Jirku elméletét: A j j e l e t has-Sahar (Ps 22:1): ZAW 65 (1953) 85k], 17. Az ,,'al sósanním" (45:1, 69:1) jelentésével kapcsolatban is csak találgatásokra vagyunk egyelőre utalva. Egyesek „liliom"-nak, Luther ,,rózsák"nak fordítja. Annyi azonban bizonyos, hogy valamilyen dalnak a címe vagy kezdő szava volt s annak dallamára kellett a fenti zsoltárt énekelni. 18. Az ,,'al súsán 'édút" hasonló az előző pontokban t á r gyaltakhoz. A két szót talán külön kellene választanunk. Az első (a „liliom . . ." szerint) megjelölné a dallamot, a második pedig („bizonyságtétel") a zsoltár tartalmára utalna. 19. ,,'Al tashét". Ez a megjelölés az 57., 58., 59. és 75. zsoltár feliratában a melódiára vonatkozik. Annak a bordalnak a dallamára, amelyet És 65:8 szerint akkor énekeltek a szüretelők („El ne pusztítsd, mert áldás van benne"), amikor a szőlőszemek teljesen átlátszóak, tehát érettek voltak. Vö. 15. pont. 20. ,,'Al haggittít". (8:1, 81:1, 84:1). Zenei műszó, vagy énekdallam. Talán szintén valamelyik szüreti ének kezdődött így· 21. ,,'Al műt labbén" (9:1) Valószínűleg ez is dallamra utal: A „Haljál meg a f i ú é r t " dallamára kellett énekelni. 22. ,,'Al hassemínít" (6:1, 12:1). Szó szerint: „A nyolcadikra". A zenei előadás szakkifejezése volt tehát, vagy pedig zeneszerszám neve. Azt akarja jelezni, hogy a megadott h ú 9
ros hangszer melyik változatán kellett a zsoltárt kísérni. Vö. I K r ó n 15:21. Egyes zsoltároknál mindenféle felirat hiányzik. Viszont m e g kell említenünk, hogy a G közöl néha feliratot akkor is, ha az M-ben nincsen és elhagyta a zenei szakkifejezéseket, a történeti megjegyzéseket pedig részben módosította, részben másokkal cserélte ki. 4. §.
Zsoltárműfajok.
Messze vezetne, ha az adott keretek között ismertetni akarn á n k a formatörténeti kutatás történetét és eddigi eredményeit Gunkellal elkezdve napjainkig. Aki jobban bele akar tekinteni a „Sitz im Leben" problémakörébe, megtalálja azt HSchmidt, AWeiser, SMowinckel és H J K r a u s zsoltárkommentárjában, vagy pedig a különböző ótestámentomi bevezetésekben. Mi itt csak a legfontosabb zsoltárműfajokat ism e r t e t j ü k röviden. 1. A himnusz. A himnuszok Isten nagyságát, felségét, teremtő és világbírói tevékenységét, valamint szövetségi szolidaritását, hűségét és szeretetét dicsőítő énekek. A templomban hangzottak el ünnepélyes istentiszteleti keretben az egész gyülekezet közreműködésével. A himnuszok közé tartoznak: Zs 8., 19., 29., 33., 47., 65., 66., 93., 96., 97., 98., 99., 100., 104., 105., 111., 113., 114., 117., 135., 145., 146., 148., 149., 150. Külön csoportonként, ületve gyűjteményenként szokták itt megjelölni az ún. „trónralépési zsoltárokat": 47., 93., 96., 97., 98., 99. (Vö. Kraus, „ J a h w e Königs—Lieder" megjelölését). 2. A panaszzsoltárok. Ez a csoport a legterjedelmesebb és minden zsoltárnak közel egyharmada ehhez a műfajhoz tartozik. A panaszénekek alanya szerint vannak kollektív és individuális panaszdalok a zsoltárok gyűjteményében. Az egyéni panaszzsoltárokban a személyes élet legkülönbözőbb kérdései, főként a betegség szerepel, mely a halál közelségébe sodorja a kegyest (25:17, 31:10kk, 42:10, 71:20), a Seól birodalma felé, ahol nem magasztalhatja az Urat. Másrészt hitéletében l á t j a és tudja megtámadottnak magát a bűnösök, történeti zsoltárok (78 stb.), a tóra-zsoltárok és tóra-liturgiák 10
a törvényt ugyan jól ismerő, de azt lábbal tipró emberek által, akik a r r a várnak, hogy elbukjék hitében. Sokáig allegórikusan a fogság utáni gyülekezetre értették az ,,én"-t ezekben a zsoltárokban. Nem a gyülekezet beszél itt, hanem a kegyes maga, aki ki a k a r j a önteni szívét Istene előtt. A határtalan bizalom hangja csendül meg bennük Isten iránt. A kollektív, illetve népi panaszzsoltárok alaphangulata a gyász, a böjtölés, amelyre nagy nemzeti csapások: szárazság, rossz termés, háborús veszély stb. adtak okot. A nép összegyűlt a templomban, hogy áldozatok bemutatása és gyászszertartások közepette megvallja bűnét, elismerje az isteni harag jogosságát és k é r j e az Úr irgalmát. Sokszor következik be akcentus-eltolódás ezeknél a zsoltároknál, s akkor inkább ártatlansági vagy bűnbánati zsoltárokról kell beszélnünk csakúgy, m i n t az individuális panaszzsoltárok esetében. 3. A hálaadó zsoltárok. A panaszzsoltárok ellenpólusai ezek, amikből azonban aránylag kevés maradt reánk (18., 30., 32., 34. stb.). Hozzátarozik az ember lényegéhez, hogy a kérés és panasz fölözi a hálaadást. Az teljesedett be ezekben a zsoltárokban, amit panaszdalában kért a kegyes: Isten meghallgatta szükségében és betegségében. Ezeknek a zsoltároknak a helye a templom, ahol a megmenekült bemutatja hálaáldozatát barátai és rokonai kíséretében. Idővel azonban elszakadtak ezek a zsoltárok a kultusztól és a hálaáldozati énekből „csak" hálaének lesz, egyéni imádság. — Ezek az énekek különben is rokonságban v a n n a k a himnuszokkal és világosan felismerhető r a j t u k a klasszikus próféták hatása. 4. Kisebb műfajok. A fenti f ő b b műfajokon kívül egész sor kisebb m ű f a j j a l találkozunk. Ilyenek az áldásmondások (pl. Zs l : l k k ) vagy áldáskívánások (Zs 115:12kk) mindazért, ami az életet jobbá és szebbé teszi. Ellenpólusai az átokmondás és átokkívánás (1:4kk, 112:10, 119:21,137), amelyek azonban beleolvadtak legtöbbször más műfajokba. Itt kell megemlítenünk az ún. királyzsoltárokat (pl. Zs. 2), a zarándokénekeket (84, 122), a győzelmi énekeket, amelyek eredetileg teljesen világi dalok voltak, a hősök haditetteit dicsőítik, d e azokban is Isten hall
talmas cselekedeteit látják (46:9k, 66:5kk, 118;15). Az üdvaránylag ritkán fordulnak elő. A prófétai elem rendkívüli módon megtermékenyítette a zsoltárköltészetet, részben az eszchatológikus hit irányában, részben a prófétai liturgiák formájában (75., 85., 126.). A bölcsesség irodalom is hatással volt a zsoltárok tartalmára s így jöttek létre a tanítóköltemények (Zs 1.49). Magától értetődő, hogy olyan zsoltárok, illetve dalok és énekek is helyet kaptak idővel a zsoltárok gyűjteményében, amelyek eredetileg nem voltak kultuszi jelleggel felruházva. Ilyen a m á r említett „üdvözlő költemények" csoportja, amely a profán líra terméke és tartozéka volt. 5. §. A zsoltárok
keletkezése.
Az eddigiek alapján világos, hogy a Dávidnak, Salamonnak, Mózesnek, Ászáfnak, Kóráh fiainak, Hémánnak vagy J e d ú t ú n n a k tulajdonított zsoltárok a valóságban nem bizonyos, hogy tőlük is származnak. Azt a felfogást képviseljük, hogy a zsoltárok szerzői eredetileg általában ismeretlenek voltak s talán csak a tényleg Dávidtól származó zsoltároknak volt megfelelő jelzete. a) Az egyes zsoltárok szerzőségéről ma már szinte e g y öntetű a vélemény, hogy az ÓT gyülekezetének az egyszerű tagjai és a papok (próféták is) egyaránt szerzői a zsoltároknak. Az individuális panaszzsoltárok, a hálaadó és bűnbánati énekek nagy száma arról tanúskodik, hogy az egyes gyülekezeti tagok sok zsoltárt költöttek, amelyeket azután m e g szűrve fölvettek a kultuszba és talán ún. ajándékozási f o r mulával is ellátva (vö. Zs 19:15) a templomban helyeztek el. Az így keletkezett zsoltárokat ma már nem tudjuk m e g különböztetni a papok szerezte zsoltároktól. Alig képzelhető el viszont, hogy a kollektív himnuszok, panaszdalok és hálaadó zsoltárok a szentélyen kívül keletkeztek volna. Ezeket a papok és templomi énekesek, illetve karmesterek írták a történelmi zsoltárokkal együtt (vö. 78). Az ún. királyzsoltárok szerzői feltevés szerint kultuszi próféták voltak elsősorban, de egyes királyok is közreműködhettek a zsoltárok létrejöttében. 12
b) A zsoltárok áthagyományozása sokrétűen történhetett: kiválogatták az istentiszteleti használat szempontjából alkalmasakat, ezeket megőrizték a templomi archívumban, r e n dezték és gyűjtötték őket. Sokat közülük minden bizonnyal m á r kívülről is t u d t a k a kegyesek és énekelték az emberek. A rendezés közben kisebb gyűjtemények alakultak ki. Az egyes zsoltárok szövegén természetesen aktuális változtatásokat is eszközöltek a papok. így pl. a 2. és 3. könyvben a J a h v e istennevet végig Elohímra változtatták. Összefüggött ez azzal a 3. századi zsidó kegyességi irányzattal, amely kerülte a szent név kiejtését. Ellátták feliratokkal is a zsoltárokat és az így kialakult gyűjteményeket valószínűleg 300 körül Kr. e. kanonizálták (vö. Gunkel—Begrich, Einleitung in die Psalmen, 440 kk). Mintegy 1000 esztendő énektermése található meg tehát a Zsoltárok könyvében Dávidtól egészen a fogság utáni korig, amikor mint imádságos és énekeskönyv felbecsülhetetlen szolgálatokat tett az ótestámentomi istenhit elevenségének a m e g maradása terén. Kollektive valósult meg tehát a 102. zsoltár 19. versének egyéni kérése:" Írjátok föl ezt a jövő nemzedéknek, hogy az újjáteremtett nép dicsérje az URat!
13
VÁLOGATOTT ZSOLTÁROK MAGYARÁZATA
1. z s o l t á r
AZ IGAZSÁG
GYŐZELME
A 1
2 3
4 5 6 1
szöveg
Boldog ember, aki nem jár a bűnösök tanácsán 1 , a vétkesek útjára rá nem áll és kajánok körében nem ül le. Hanem az Űr kijelentésében leli örömét, éjjel-nappal tanításán elmélkedik. Olyan ő, mint a folyópartra 2 ültetett fa, mely gyümölcsét idején megtermi s nem hervad el lombja — bármit cselekszik, siker koronázza3. Nem úgy a bűnösök! Hanem mint a szélkergette polyva! Ezért nem állnak meg a bűnösök az ítéletben, sem a vétkesek az igazak közösségében 4 Hiszen ismeri az Ür az igazak útját, a bűnösök útja pedig a semmibe vész. S - b e n a ba'acat é s bdäräk szavakat fölcserélték, mert a héber n y e l v é r z é k n e k j o b b a n m e g f e l e l a hálók bdäräk. Erre a változtat á s r a a z o n b a n n i n c s s z ü k s é g , h a így é r t j ü k a k i f e j e z é s t : „ t a n á c s a s z e r i n t " , a z a z n e m f o g a d j a e l a b ű n ö s ö k t a n á c s a i t . V. ö. Z s 81:13, 2 K r ó n 22:5, J e r 7:24, M i k 6,16. — 2 A víz m e l l é ültetett fa k é p e gyakori a f o g s á g utáni bölcsességirodal o m b a n : Z s 119:136, P é l d 5:16, 21:1, És 32:2. F o r d í t á s a v i s z o n t biz o n y t a l a n : a „ v í z f o l y á s " ós „ ö n t ö z ő c s a t o r n a " e g y a r á n t l e h e t s é g e s é r t e l m e z é s , h i s z e n m á r J e r e m i á s k o r á b a n (VII. sz. 2. f e l e ) s z é p e n k i é p í t e t t c s a t o r n a - r e n d s z e r b i z t o s í t o t t a a t a l a j n e d v e s s é g e t é s veget á c i ó t o l y a n t e r ü l e t e k e n is, a h o l m a s i v a t a g o k v a n n a k P a l e s z t i n á b a n . Vö. J e r 17:8. —
2 A zsoltárok könyve
17
3 4
J ó s 1:8. — A G a b'adat h e l y e t t b'acat-ot o l v a s o t t és így f o r d í t j a : en b o u l é — t a n á c s á b a n , végzése szerint. A z Μ szövege s z e r i n t e m jó.
Műfaja
és
=
tartalma
1. Eredetileg a Zsoltárok k ö n y v e bevezetése volt ez a zsoltár, mert Csel 13:33 egyik figyelemreméltó verziója a m o s tani 2. zsoltárt mondja az 1. zsoltárnak (a zürichi biblia így is fordítja és jegyzetet fűz hozzá). A gyűjtő szándékosan állította éppen ezt a zsoltárt az „Ótestámentom énekeskönyve" élére, hiszen formájában és tartalmában egyaránt útmutató, nevelő, döntésre hívó alaphangot üt meg. 2. A fogság u t á n olyan nagyjelentőségű bölcsességirodalom terméke az 1. zsoltár. Erről a használt szavak, a stílus é s a tartalom egyaránt tanúskodnak. Témája szerint viszont a tóra-zsoltárokhoz (vő. Bevezetés 4. §. 4.) tartozik (19:8kk, 119). Szerzője t e h á t a bölcsességtanítók egyike (vö. Jer 8:9, 18:18, Préd 12:9k, Péld 8:lkk), akinek az a hivatása és f e l adata, hogy f i a t a l embereket vezessen be a „bölcsesség t i t kaiba". Ennek az életbölcsességnek azonban szilárd hitbeli alapja van: Isten tanítása, kijelentése, útmutatása az emberi bölcsesség (hokma) forrása (vö. pl. Zs 119:98: Parancsolatoddal bölcsebbé teszel ellenségeimnél, m e r t örökké e n y é m az"). 3. Egyetértés van a tekintetben, hogy a fogság után í r t zsoltárral van dolgunk. A tanítózsoltárok kultikus helyét azonban nehéz meghatároznunk. Az tény, hogy a nem k u l tikus reflexiók is belefolytak eredetileg az istentiszteletbe. A profán élet és az istentisztelet körét csak később különítették el egymástól. 4. A zsoltár tartalmi tagozódása könnyen áttekinthető: a) 1—3: az igaz ember élete; b) 4—5: a bűnös ember é l e t e ; c) 6: a kétféle élet vége. Az ige Az igaz ember élete (1—3). — Áldáskívánással kezdődik s ezért emlékeztet bennünket a Hegyibeszéd makarizmáira (Mt 5:3—11, L k 1:45, 6:20—22 stb.). Viszont nem a kegyes 18
és megszokott papi áldásformulát használja (Jer 17:7), amely Isten áldásával az átkot állítja szembe (5. v.), hanem szinte „világias" természetességgel „gratulál" az igaz úton járó e m ber boldogulásához és boldogságához. Az 'asré eredetileg lépteket jelent s így benne cseng az ember é l e t ú t j a , magatartása és existenciája. „Eredményes, sikeres az élete annak az e m b e r n e k . . . " Azt se feledjük, hogy a régi és megszokott intelem helyét foglalja el a bölcsességirodalomban az 1. zsoltár üdvözlő f o r m u l á j a és megállapítása. Az intő szó engedelmességre szólít fel. Ez viszont dicséri a m á r megélt, e n gedelmes életet. A „Boldog ember . . . " lecsiszolt formulájában tehát tovább él az eredeti jelentés: „Sikerrel jár az az ember . . . " Mi jellemző a valóban boldog emberre? Mik a gyümölcstermő élet feltételei? Erre a kérdésre az 1. v e r s negatívan, a 2—3. versek viszont pozitívan válaszolnak. A helyes m e g értéshez tudnunk kell azt is, hogy az 1. zsoltár a már említ e t t tóra-zsoltárokkal együtt döntő szerepet szán a hitéletben a törvény betöltésének. Ennek a teológiának a talaján alakult ki az a felfogás, hogy a törvényt hűségesen betöltők, az Isten útjain járók az igazi „hívők", a „kegyesek" (haszidím). Vö. 111:1. A kegyesek, az istenfélők ú t j a a parancsolatok megőrzésének az ú t j a (119:32), a világosság ú t j a (: Péld 5:6), t e hát az engedelmesség útja, az élet és békesség ú t j a (: És 59:8), az üdvösségnek, a boldogságnak az ú t j a (: 139:24). A törvényt be nem töltők, azt semmibe vevők „törvénytiprók" és „törvényszegők": a bűnösök (rsá'ím). Ezeknek is megvan a m a guk útja. Ezt azonban nem az Isten útmutatása (tórája) szerint választották, hanem az emberi szív f u n d á l t a ki (vö. Péld 16:9, És 57:17), amely természeténél fogva rossz (Gen 6,12, Bir 5:6, 2Kir 17:13, Jer 17:9, Mt 15:19, Róm 1:21, 3:23). Ez az út tekervényes, nem a világosságnak, h a n e m a sötétségnek az ú t j a (Péld 4:19, Mt 7:13), tehát a halálba vezető út. Ars' gyököt a legkülönbözőképpen fordítják: gonosz, istentelen a leggyakoribb. Azonban éppen nem Istenben nem hívő, Isten létezését tagadó, elvi atheistákról v a n itt szó, akik tehát a gyülekezeten kívül állva támadnák a kegyeseket, az Istenhez hű embereket. A gyülekezetben egymással szemben álló csoportok egyike ez és tekinthető olyan társadalmi ré2*
19
tegnek is, amely különösen a felebaráti szeretetre vonatkozó isteni rendelkezéseket (a szövetség törvényeit) semmibe veszi. Vö. Péld 10:16, 12:10, 29:16, És 48:22, 57:20, Hab 1,13). A rása' tehát az a gyülekezeti tag, akit bűnösnek találtak Isten t ó r á j a szerint s akit emiatt kizártak a szentélyből (Zs 15). (Vö. a G fordítását: hamartolos, anomos). A „bűnösök" megvetik Isten kijelentéseit, s a j á t életelveik és normáik (écáh) szerint élnek és cselekszenek. A vétkesek egy adott parancsolat vagy tilalom megszegői. Ami a „bűnösöknél" alapelv, eszme, tanács és életnorma, az a „vétkeseknél" tetté lesz, tehát aktuális bűn. Itt m á r nem marad r e j t v e a bűnös szándék sem, hanem az isteni parancsolatok nyílt megszegésévé fajul. A „kajánok" (lécím) a bölcsességirodalomban g y a k r a n fellépő „gúnyolódó e m b e r " gondolkodás- és beszédmódját leplezi le (Zs 73:8—11, És 28:15 és Mai 3:14). Köröket, klubokat, galériákat alkotnak. A bűnöst a titkos életelv, a vétkezőt a járt út, a gúnyolódót a közös „kör" (mósáb) jellemzi. Az igazán boldog ember nem vállal közösséget ezzel a három csoporttal. Ez a szeparatív magatartás azonban nem farizeizmus nála, hanem az egészséges hitélet természetes velejárója, ahogyan az Űjtestámentomban is találkozunk ezzel a magatartással: 2Kor 5:11, 6:14—18, 2Tesz 3:6. A második vers az igaz ember (caddíq) pozitív magatartását í r j a le. Itt tűnik ki, hogy az előbbi szeparatizmus nem a megkeseredett és f é l é n k ember görcsös magatartása, hanem azé az emberé, aki céltudatosan teszi azt, amit cselekszik: Az Űr t ó r á j a lelkesíti hitében és cselekedeteiben. Ennek a versnek és az egész zsoltárnak a megértéséhez szorosan hozzátartozik a tóráh értelmének a megállapítása. Szokásos fordítása t é v ú t r a vezet: törvény, amelybe azután mindenfajta nomista gondolkodást beleértenek. A tóra „kijelentés", „útmutatás", „eligazítás", Isten kegyelmes kinyilatkoztatása (vö. GRad. TheolAT I. 192—202). A zsoltár feltételezi, hogy ez a kijelentés írásban is megvan m á r : a tóra Isten lezárt és leírt üzenete, amit felolvasni (Deut 31:9—11) és olvasni lehet (Jós 1:7). A mózesi t a n í t á s ugyan a főtartalma (Mai 3:22), de már a „Szentírás" kánonszerűségét jelzi. Mert a zsoltárok tekercsét mindenképpen benne tudta a szerző a 20
tóra szóban. Akkor pedig nem szabad leszűkítenünk a „törvény" fogalmára csupán. Isten eleven megszólítását találja meg az igaz ember a tórában (Zs 119) és világosságot t e r e m t (Zs 119:4. 105. 130.). Aki így találkozik Isten akaratával, az „örömét leli" benne. Hiszen akkor ez a törvény nem t e r h e s iga már, h a n e m az öröm forrása (Deut 30:llkk). Az ókor emberének nem volt világos és egyértelmű ú t mutatója az élet kérdéseiben. Ezért kellett minden esetben újra meg ú j r a megkérdeznie valamelyik istent. Az Ötestámentom emberének azonban megbízható iránytűt adott a k e zébe az Űr s ezért szereti és róla elmélkedik éjjel-nappal (Zs 119: 97. 165.) az igaz ember. Szorosan belső kapcsolatra mutat a jähgäh szó, amely azt jelenti, hogy az igaz f ö n n h a n gon olvassa, maga elé m o n d j a és így emlékeli Isten igéjét az Írásban (vö. Zs 119:97., Deut 6:7, 11:19, 17:19, Jós 1:8. Azt is jelenti, hogy az oroszlán „morog" zsákmánya fölött És 31:4, vagy a galamb turbékol: És 38:14). N e m a tóra külső, betű szerinti elsajátításáról van tehát itt szó, ahogyan ezt az orthodox zsidó ma is teszi, hanem a coram deo tényéről: Isten akaratából, kijelentéséből, tanításából, útmutatásából élni éjjel-nappal (vö. Zs 119:97., 98.). Istennek tetsző tartalmat és értéket ez a magatartás és élet terem. Ezt a gondolatot szemléieteti a zsoltár az alábbi két k é p ben, amelyekben megint szemben állnak egymással az igaz ember és a bűnösök. Az igaz ember életét a bölcsességirodalomban használt k é p ben (vö. J ó b 8:16, J e r 17:8) vízben gazdag helyre ültetett fához hasonlítja (3. v.), amely idejében t e r e m és nem szárad le a levele idő előtt a nyári hőségben vízhiány miatt. L u t h e r mondja erről: „Olyan lesz, mint a patakok mellé ültetett f a . Költői és prófétai kijelentés e z . . . Olyan lesz, mint a szép pálmafa. Az jellemzi, hogy ott van, ahol víz is van. Üdén zöldéi télen-nyáron . . . Ilyen az igaz ember: van üde p a t a k j a , amely zöldelővé és üdévé teszi gyökereit és leveleit" (Mülhaupt I, 20—21). Az Ótestámnetom gyakran használja ezt a képet (vö. J e r 11:19, Ez 17:5kk, Zs 92:13—15.). Nem f ű , nem virág, amely gyorsan elhervad (És 40:7), ahogyan egyébként a természetes ember életét szokták jellemezni (Zs 103:15k). Az élet igazi értelme, hogy a Teremtő meghatározta időben 21
teremjen gyümölcsöt. Átvitt értelemben tehát a megbízhatóságra utal az „élet termésében" (vö. Zs 92:13kk). Ehhez a képhez kapcsolódik azután az a megállapítás, hogy a tórából élő ember életét „siker koronázza" (vö. Jós 1:8). Izmos hitbeli optimizmus, hogy n e m eredménytelen az igaz ember élete. Nem szabad azonban félreértenünk a viszonzástan értelmében, mintha az igaz ember igényt emelhetne Istennel szemben kegyes élete (igazsága) jutalmazására. Ebbe a zsákutcába elég gyakran betévedt a zsidó hit. Pedig a szerző itt is azt a k a r j a mondani, hogy — m e r t az Isten Isten — nem végződhetik kudarccal Isten akaratának, útmutatásának a követése (vö. 6a. v.). Az élet igazi értelmét és tartalmát nem maga a „siker", az eredményesség adja, hanem a hívő engedelmesség. A zsoltár az isteni biológia alaptörvényét vallja: A jó f a nem teremhet rossz gyümölcsöt (vö. Mt 7:16—20. Weiser, Psalmen I, 72). A bűnös ember sorsa (4—5). — Szöges ellentétben van ezzel a bűnösöknek az életsorsa. A bűnös ember hasonló a polyvához. Palesztinában a gabona betakarítása után a kévéket a falu mellett magasan és szabadon fekvő szérűn kiterítették és különböző cséplőszerszámmal kicsépelték. Az így keletkezett garmadát szórólapáttal (vö. Mt 3:12) a széllel szembe szórták. A m a g visszahullott a földre, a könnyű szalmát (töreket) és polyvát pedig e l f ú j t a a szél (vö. Zs 35:5, Jób 21:18, És 17:13, Hós 13:3. — GDalman, Arbeit und Sitte in Palästina. III. 123—139). Ugyanilyen üres és tartalmatlan (könnyűfajsúlyú) a bűnös ember élete is. A zsoltárnak ezt a kemény megállapítását az a pedagógiai szándék h a t j a át, hogy helyes döntésre, az igaz ú t vállalására és választására ösztönözze a gyülekezetet és annak tagjait. Helytelen volna tehát valamilyen farizeusi gőggel vagy önigazsággal vádolni a zsoltárost. Az 5. vers kép nélkül m o n d j a el ugyanezt. Értelme azon fordul meg, hogyan magyarázzuk a mispáth szót. Egyik felfogás szerint a mispáth az utolsó ítéletre vonatkozik (Duhm, Kittel). A másik „Isten állandó igazságos eljárására" vonatkoztatja (Gunkel). Szerintem a héber szó eredeti alapjelentéséből kell kiindulnunk. A sfth gyök azt jelenti, hogy két vagy több nem egy szinten levő, egyenetlen tárgyat, egymás22
sal ellentétben levő dolgot, ügyet, terepet stb, elegyengetni, az ellentéteket elsimítani, megszüntetni, egy szintre hozni. Nem vallásos értelemben ez azt jelenti, hogy a vitás ügyeket, ellentéteket a bíróságon elegyengetni és így igazságot tenni. A békétlenséget, viszályt, pert és háborúságot ember és ember, közösség és közösség között megszüntetni. Ebben a vonatkozásban a mispáth jelentése: törvénykezés, törvény, ítéletmondás, igazságszolgáltatás, jog és jogrend egyaránt. A sóféth pedig mindennek az őre, tehát az „igazságot tevő bíró". — Vallásos értelemben az Isten és ember között meglevő egyenetlenségnek, békétlenségnek a megszüntetése. A békétlenséget éppen a bűn és vétek okozza Isten és az ember, a szövetség Istene és a választott nép között. A mispáth ennek a megszűntét kimondó isteni ítélet, végzés a sóféth, az „igaz Bíró" részéről. Jelentése tehát: törvény, rend, végzés, ítélet (fölmentő és elmarasztaló!). Isten igazságszolgáltató tevékenysége, sőt „kegyelmes ítélet", „megbékélés" is (vö. Zs 7:6, 103:6, 119:75kk stb.). A zsoltár egész szkopusza is azt igazolja, hogy Isten állandó „igazságszolgáltató" tevékenységére utal itt az 5. versben a zsoltáríró. Már itt a földön érvényesül egyrészt Isten osztó igazsága, másrészt az üdvösséget munkáló akarata. Már itt a földön fontosnak t a r t j a az igazak gyülekezetének a tisztaságát. Tehát nemcsak az utolsó ítéletről beszél (mint a G és Hie, amikor a jáqúmú-t anasztászontai-al, ill. resurgent-tel fordítják, vagyis a feltámadásra gondolnak). Azon van a hangsúly az Ótestámentom élet- és halálértelmezése szerint, hogy már most boldog az ember, hogy Isten igéje már most gyümölcsözővé teszi az igaz ember életét, elutasítása tartalmatlanná a bűnös ember létét. A kétféle élet vége (6). — Az igazak közösségének (gyülekezetének) az életútját ismeri és szívén viseli az Űr. Nem racionális megismerésről és ismeretről van itt szó, hanem a jd' igének arról a mélyebb jelentéstartalmáról, amely jellemzi a f é r j és feleség viszonyát (Gen 4:1 stb.), tehát Isten részéről a szeretet-közösség megteremtését. Másutt ezt a gondolatot úgy fejezi ki az ÓT, hogy tömlőjébe szedi a könnyeket (Zs 56:9), a békesség gondolatai foglalkoztatják népével kapcsolatban (Jer 29:11), n e m szunnyad és nem alszik Izráel 23
őrizője (Zs 121:4). Ezért nem mondhatja senki, hogy ú t j a r e j t v e van az Űr elől és „ítéletem elkerül Isten elől" (És 40:27). A jd' szóban tehát benne van Istennek a népet kiválasztó s vele közösséget teremtő szolidaritása és szeretete. Gondoljunk csak többek között Ámosnak e r r e a fontos kijelentésére: „Csak titeket ismertelek a föld minden nemzetsége közül (azaz csak veletek léptem közösségre), — ezért látogatom m e g r a j t a t o k minden bűnötöket" (Ám 3:2). Helyesen hangsúlyozza Buber is a jd' gyöknek ezt a közösséget, kontaktust teremtő jelentését. Ezzel a szolidaritásával formálja meg az „igazak közösségét" is. Ezért az igazak útja (magatartása, élete) Isten kijelentésének, irányításárak, velük közösséget teremtő hűségének (häszäd) a világosságában van (Péld 4:18), a bűnösök ú t j a viszont a semmibe, a pusztulásba visz. Az utolsó ítélet drámai pillanatában semmit érőnek bizonyul (Péld 13:13). Szkopusz Joggal került ez a zsoltár az egész zsoltárgyűjtemény legelejére. Hiszen a keresztyénségnek egyik legfontosabb tanítását hangsúlyozza: hit nélkül nincsen Istennek tetsző élet s a kettő nélkül nincsen igazi egyéni és gyülekezti hitélet. Isten tórájában találkozik mindkettő Isten akaratával, az életet formáló és irányító életrenddel. Benne kijelentette Isten az élet célját és értelmét: hogy közösségünk legyen Istennel és az emberekkel. Lét és nemlét, az élet és halál, a világosság és sötétség keresztútja elé állít m a is bennünket és döntésre kényszerít. Az így értelmezett tórát Jézus is együtt t u d j a az evangéliummal és reá épít, amikor ezt mondja: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, h a n e m inkább hogy betöltsem." (Mt 5:17).
24
2. zsoltár
ISTEN ÉS FÖLKENTJE
A 1 2 3
4 5 6
7 8 9
10
szöveg
1
Miért zendülnek a nemzetek , zúgnak 2 hiába a népek? 3 Hadirendbe álltak 1 a föld királyai, fejedelmek egymással tanácskoznak az Ür és Fölkentje 5 ellen: „Tépjük le magunkról bilincsüket, dobjuk el kötelüket!" A Mennyben lakozó kineveti, csúffá teszi őket az ÜR 6 . Majd beszél velük haragjában, fölgerjedésében r á j u k ijeszt: Én kentem föl királyomat' szent hegyemen, a Sionon! Kihirdetem az ŰR rendelését — Ö mondta nekem: „Fiam vagy te, én nemzettelek ma téged! Kérjed csak tőlem s én neked adom örökségedül a nemzeteket, birtokodul a földkerekséget! Összetöröd 8 őket vasvesszővel, mint valami cserépedényt összezúzod őket!" Most ezért királyok, t é r j e t e k észhez, okuljatok ti földi bírák! 25
11
Szolgáljátok az URat félelemmel, reszketve vigadjatok! 12 Csókoljátok a fiút 9 , hogy meg ne haragudjék és el ne pusztuljatok az úton! Mert hamar fellángol a haragja. Mind boldogok, akik benne bíznak!
1
B á r m e n n y i r e m o d e r n a nemzet szó, a 'am és gój között a l i g h a l e h e t m á s k é n t e l f o g a d h a t ó és m i n d e n t e k i n t e t b e n h e l y t á l l ó megk ü l ö n b ö z t e t é s t t e n n ü n k . Azt m é g s e m m o n d h a t j u k , hogy I s t e n „nagy p o g á n y n é p p é " teszi Á b r a h á m o t , i l l e t v e m a g v á t (Gen 12:2, 17:6, 18:18).
—
2
J ó b 37:2. — N é p t ö r z s e k , m e g h ó d í t o t t k i s e b b n é p e k a n a g y n e m z e t (gój) h a t á rain belül. — 4 H a d i k é s z ü l ő d é s é r t e l m é b e n ( l S á m 17:16, J e r 46:4). — 5 Vö. K ö h l e r , Lexicon, 651. — fi T ö b b k é z i r a t b a n jahväh szerepel 'adonáj helyett, ezért h a s z n á l o m az Ü R i s t e n n e v e t Ű r h e l y e t t . — 7 W e l l h a u s e n óta g y a k r a n j a v í t j á k á t e z t a z i s t e n i k i j e l e n t é s t és a kir á l y s z á j á b a a d j á k : „ E n g e m s z e n t e l t e k k i r á l y á v á szent hegyén, a S i o n o n " . Ez a k o r r e k c i ó a G k é z i r a t a i r a t á m a s z k o d i k . Vö. BH. — 8 Vö. J ó b 34:24, J e r 15:12, M i k 5:5. — fl A s z ö v e g e t itt m i n d e n b i z o n n y a l a r á m o s í t o t t á k m á r . E r r e u t a l a bar (fiú) h a s z n á l a t a , b á r a 7. v e r s b e n a b ő n szó szerepel. De m á r a 9. v e r s ra' s z a v a (a h é b e r r a c a c helyett) is a r á m o s i t á s . 3
Műfaja
és
tartalma
A zsoltárok könyvében valamikor ez volt az 1. zsoltár és a mostani 1. zsoltárt számozás nélkül bevezetésnek szánták az egész gyűjteményhez. Vö. 1. zsoltár. M ű f a j a szerint a királyzsoltárok közé tartozik (Gunkel— Begrich, Einl. Ps. 5. §.). A legtöbb magyarázó szerint valamelyik júdai király trónralépésekor hangzott el Jeruzsálemben. Mowinckel egyenesen a koronázási szertartás liturgiájának t a r t j a , amelyet különböző személyek (prófétai szerző, király) a d t a k elő. Ez a felosztás azonban túlzott, hiszen az egészet m o n d h a t t a maga a király. Jól ismerjük a régi kelet történetének azt a jelenségét, hogy a hatalmas uralkodó halála megrázta az egész birodalmat. A leigázott népek igyekeztek a trónváltozást arra felhasználni, hogy visszaszerezzék függetlenségüket. Ezért az ú j uralkodó első feladatának tartotta, 26
hogy a leigázott néptörzsek, népek, fejedelmek lázadását elfojtsa és uralmi igényét proklamálja fölöttük. A zsoltár hasonló eseményt tükröz, amely arról tanúskodik, hogy egyiptomi (30 évenként tartottak ilyent) és mezopotámiai mintára Jeruzsálemben is tartottak talán évenként trónralépési ünnepet (H. Schmidt, Ps.), vagy éppen „királyi Sion-ünnepet" (HKraus, Die Königsherrschaft Gottes im AT, 4. §.). Közelebbit azonban n e m tudunk ezeknek az időpontjáról hitelesen mondani. A szerzőt az udvari költő-próféták között kell keresnünk, hiszen a zsoltár stílusa és tartalma erre utal (Weiser, Kraus, Gunkel). Tartalmilag: a) 1—3: A földi királyok lázadása Isten ellen; b) 4—6: A mennyei Király hatalma; c) 7—9: Sión királyának az adoptálása; d) 10—12: Az intelem. Az ige A földi királyok lázadása (1—3). — Csodálkozik és felháborodik a zsoltáríró (lammá) azon, hogy a népek és a királyok föllázadnak Izráel és Istenének az uralma ellen. Hiszen ez az Isten mindenható (3. v.) és kiválasztott királyának kezébe adta a népeket (8. v.). Lázadásuk és összeesküvésük (2b) tehát nem is annyira Izráel, mint inkább Isten és „Fölk e n t j e " ellen irányul. Nem aggódás van tehát a kérdésben, hanem megütközés és az a szilárd hit, hogy „hiába" zúgnak, zendülnek Isten ellen. Uralma és Fölkentjének a hatalma megrendíthetetlen. Az exegéták nagy többsége arról beszél az izráeli király világhatalmával kapcsolatban (vö. Zs 18:44—48, 72:8—-11, 89:26), hogy nem tudunk Izráel történetének olyan korszakáról, amikor valóban világhatalmi tényező lett volna Izráel királya. Hiszen kisebb szomszédos népeken ideig-óráig u r a l kodott ugyan, de aligha nevezi a zsoltár ezeket a „föld k i r á lyainak" és a „föld bíráinak" (10. ν.). A vallástörténészek a régi Kelet uralkodóinak az „udvari stílusát" sejtik a m o n d a tokban. Ezzel szemben Rad (Theol. AT, I (1957) és Alt (Das Grossreich Davids: Kleine Schriften II 66kk) nyomán helyesen m u 27
tat rá Kraus (Psalmen I, 15) a következőkre: a) Izráelnek volt világuralmi elképzelése. Alt mutatta ki, hogy Dávid királysága nagy szerepet játszott a régi Kelet világbirodalmainak a történetében, ami azután a dávididák számára követelmény és elérendő cél volt. — b) Bár stílusbeli hasonlóság van a királyzsoltárok és a régi keleti „királyeszmény" kifejezései között, hangsúlyoznunk kell, hogy Sión uralkodója n e m „isteni király", hanem Jahve kiválasztott királya. Csak azért lehet a világ ura, mert J a h v e a világ Teremtője és Ura. A Dáviddal kötött szövetség ígéreteit aktualizálják a Nátánjövendölés prófétai exegétái. A népek és a földkerekség Izráel Istenéé (Zs 24:1—2, 47:3.9, 89:12, És 6:3). Kitűnik ebből, hogy a királyzsoltárok sokkal inkább J a h v e fölkentjének és birodalmának a prófétai ősképéről beszélnek, mint megjelenéséről a történelemben. — c) Nevetségesnek tűnt tehát nem egyszer, ha Sión királya „világuralmáról" nyilatkozott. Mögötte azonban ott áll az Ür, a földkerekség Teremtője és Ura. De nem hatott-e skandalonként az UT korában is, ha Istennek a világuralmáról beszéltek a Messiás Jézussal kapcsolatban?! Mindenképpen az UT és az ahhoz igazodó messiási krisztológiai exegézisnek az oldalára kell inkább állnunk, mint azokhoz a modern magyarázókhoz, akik elsietett vallástörténeti következtetéseikkel megüresítik a 2. zsoltár, s általában a királyzsoltárok üzenetét. Sión királya Isten fölkentje (Messiás: l S á m 2:10.35, 12:35, Zs 18:51 stb.), mennyei Urának a védelme alatt áll. A történelem igazi középpontjában nem is a földi hatalmasságok harcolnak létükért, h a n e m Isten harcol országának, királyságának a felállításáért. Ezért lázadás Isten ellen minden zúgolódásuk, morgásuk, s ezért van k u d a r c r a ítélve. A mennyei Király hatalma (4—6). — A megtámadott Fölkent helyett ezért beszél most a zsoltár a mennyei Király nyugalmáról, magatartásáról, aki csak nevet rajtuk (Zs 37:13, 59:9). Ez az antropomorfizmus azt a k a r j a érzékeltetni, hogy nem valamilyen mitikus hatalom áll a jeruzsálemi király mögött, h a n e m a m i n d e n ü t t jelenvaló és parancsoló Űr, aki mindent a hatalmában t a r t (Zs 8:2), aki tehát tiszteletet parancsol magának, ha nem a k a r j á k figyelembe venni és „csúffá teszi" a lázadók erőlködését. 28
A világ Ura azonban nem nézi sokáig tétlenül a dolgok folyását. „Egykor m a j d " szót é r t a népek fejedelmeivel s akkor rettegve ismerik föl, mit jelent Isten és Fölkentje ellen f o r dulni, akit maga az Űr kent föl a Sionon (nszk = „italáldozat o t kiönteni", „szentelni"). Sión királyának az adoptálása (7—9). — Az Űr rendelkezésének a tartalmát hirdeti m e g most Sio-n királya, a m e l y e t a trónralépés alkalmával közölt vele ünnepélyesen: „Fiam vagy te, én nemzettelek m a téged". Magának a t r ó n r a lépési szertartásnak két mozzanata volt, ami számunkra ezzel a zsoltárral kapcsolatban fontos. A k i r á l y t a Szentélyben megkoronázták és (a fáraókhoz hasonlóan) megkapta a jegyzőkönyvet (erre utal itt szfr használata), amely t a r t a l mazta az isteni megbízatást és az ú j király uralkodói neveit. Majd a palotájába vezették, ahol elfoglalta a királyi széket és kihirdette uralmának a kezdetét. Itt van a helye a zsoltár 7. versének: a fölkent kihirdeti mandátumát és u l t i m á t u m mal fordul a népekhez. Legfontosabb volt a trónralépésnél annak a proklamálása, hogy Isten fiává fogadta Dávid leszármazottját. A 7. vers világosan utal arra is, hogy nem mitikusán értették ezt a viszonyt, hanem per adoptionem (vö. 2Sám 7:14, Zs 89:27k). A konzekvens mitikus fiúságot csak Egyiptomban ismerték, ahol a fáraó testbe öltözött isten, mert Amún nemzette az anyakirálynővel. Izráelben az a d o p tálás azt jelenti, hogy Isten „kiválasztja" karizmatikus a d o t t ságai alapján a királyt és a maga jobbjára ülteti: Királyi u r a l mának az örökösévé és apostolává avatja (keni). Izráelben Ist e n a fiává t e t t e a királyt (vö. Noth, Gott, Volk, König im AT: Ges Stud zAT, 222).' A király fiúvá adoptálásának egyik ajándéka, hogy szabadon kérhet bármit a m e n n y e i „Királytól" (lKir 3:5kk, Zs 20:5, 21:3.5, 2Sám 24:12). Ö Isten örököse. Isten tulajdonába a d j a a nemzeteket és a földkerekséget. Isten a teremtő, a „fiú" az örököse: Mt 21:38, Mk 16:2kk, Gal 4:7. — A lázadó népeket ez figyelmezteti egyúttal arra, hogy Sión királyáé a föld, a népeket pásztorként legelteti és tetszése szerint b á n hat velük. Erre utal a 9. vers képe a cserépedény összetöréséről (És 29
45; Róm 9:21). Az egyiptomi trónralépési szertartásban szimbolikusan cserépedényeket zúzott szét a fáraó, amelyeken r a j t a volt az idegen nemzetek neve. A mezopotámiai uralkodó is úgy zúzza szét a nemzeteket, mint cserépdarabokat. Ma már nehéz megállapítani, hogy mennyi rokonság van a környező népek trónralépési proklamációi é s e között a kijelentés között. Csak annyit tudunk mondani, hogy itt, ebben a kijelentésben ígéret és ítélet v a n : Az élő Isten kezébe kerül, aki ellentáll vagy föllázad a „ F i ú " ellen. A „Fiú" kezében van az „Atya" minden bírói hatalma az adoptálás alapján és után. Az intelem (10—12). — Az utolsó szakaszban arra int a zsoltár, hogy engedelmeskedjünk Istennek és Fölkentjének, hiszen Sión királya mögött a világ Ura van, az élő Isten, a Teremtő, a mennyei Király, aki féltékenyen őrködik „kölcsönadott" hatalmán. Ezért kell „észhez térniök" és félelemmel szolgálniok az Urat". (Vö. Pálfy, Istenfélelem, 120). A 11. vers második sorát a kommentárok legtöbbször korrigálják erre a szövegre: „Csókoljátok remegve a lábát!" — és arra hivatkoznak, hogy a lábcsók (babilóniai és egyiptomi példák nyomán!) a legnagyobb tiszteletadás volt abban az időben. Ha azonban a Szentírás egészének az összefüggésében é r t j ü k a masoretikus szöveget (Zs 100:2, Ex 23:25, Deut 10:12, 17:16, Péld 16:12, Fii 2:12—13, Zsid 12:28), akkor meg kell hagynunk a szöveget a maga dialektikus feszültségében. Maga L u t h e r elmondja, hogy sokáig gyűlölte a 2. zsoltár 11. versét. N e m szívesen hallotta, hogy Istentől félnünk kell, mert nem ismerte még az öröm, a reménység és bizalom kapcsolatát a félelemmel. Ez a félelmetes Isten ugyanis nemcsak a szigorú bíró, hanem a szerető m e n n y e i Atya is. A harag Istene egy a szeretet Istenével, de úgy, hogy a harag mindig realitás marad Istenben. Mindkettő örök vonása Istennek, de mégis úgy, hogy az ember a h a r a g Istenétől a szeretet Istenéhez menekül, abba kapaszkodik, benne bízik gyermeki ragaszkodással. A haragvó, az e m b e r t elvető Istentől való félelem tehát csak átmeneti pont a Szentírásban a hitre, a bizodalmas hitre, a fidutiara, amelyből azonban sohasem hiányzik a szent félelem: „ . . . félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki m u n k á l j a bennetek m i n d az akarást, mind a munkálást jókedvéből" 30
(Filp 2:12b-—13). Ahol a hit könnyelműséggé lesz, ott mindig helyén való az Isten mindenhatóságára való utalás, amely félelmet ébreszt. Ezért beszélnek a reformátorok az írás alapján mindig istenfélelemről, ahol m i kegyességről vagy vallásosságról értekezünk. Ezért kezdi Luther az egyes parancsolatok magyarázatát mindig a félelemmel! Hiszen ha komolyan akarunk beszélni Istenről, azt csak annak az elismerése mellett tehetjük, hogy az Isten Ú r mindenek fölött. Ennek a felismerésnek és elismerésnek közvetlen következménye az Istentől való félelem. Egyedül az istenfélő magatartás méltó kicsinyhez és nagyhoz egyaránt. „Útközben veszíti e l " életét az Istent nem félő ember. Lesújt reá az Isten h a r a g j a (5a = 12c). A zsoltár bizonyságtétele azonban arról is t u d (és ezt vallja az egész ÓT), hogy az Isten haragja csak „aktuális" esetekben robban ki és pusztít. Egyébként nem a harag, hanem az üdvösséget munkáló szeretet Isten állandó („hűséges" = häsäd) magatartása. E r r e hivatkozik ez a zsoltár is utolsó sorával, amikor m i n den emberi magatartás lényegeként az Istenbe vetett bizalm a t jelöli meg. Akik benne bíznak (a szó eredeti jelentése szerint: akik nála rejtőznek el, akik nála keresnek oltalmat és menedéket), azok lesznek a boldogok. Ezzel a k a r j a a szerző még egyszer aláhúzni, hogy az ótestámentomi hit és a régi Kelet képei között minden f o r m á l i s megegyezés ellenére, az alapszemléletben kiengesztelhetetlen ellentét van. Feltétlen és rendíthetetlen bizalom a világot kormányzó Istenben, akinek hatalmában van nemcsak a jelen, hanem a jövő is. így érthető, hogy az UT a zsoltár messiási, t e h á t a jövőbe mutató kijelentéseit magára Jézusra vonatkoztatta (Csel 13:33, Zsid 1:5, 5:5). A legmegvetettebb lesz mindenek Királya, a megalázottnak jár m i n d e n hatalom (Mt 28:18, Fii 2:11). Aki nem érti meg, hogy ezt a Királyt csak félelemmel lehet tisztelni és szeretni, az rossz úton jár. Mert az Istentől való félelemnek, sőt rettegésnek meg kell maradnia a szeretet mellett a hitben. Ezért boldog az az ember, aki tud hinni a megfeszített és feltámadott Krisztusban — pedig Benne a bűnt félelmetesen gyűlölő Isten jelentette ki magát annak az embernek, aki félelmében is Istenhez menekül. 31
12. zsoltár
A Z EMBER S Z A V A ÉS I S T E N
BESZÉDE
A szöveg 1
A karmesternek. A semínítre. Dávid zsoltára.
2
Szabadíts meg URam, mert fogytán vannak a hívek 1 , eltűntek 2 a hívők az emberfiák közül! Hiábavalóságot beszél ez is, az is 3 , sima szájjal felemás szívből szólnak.
3 4 5
Irtson ki az ŰR minden sima ajkat, minden nagyotmondó nyelvet, amely azt mondja: Győzzük a nyelvünkkel! Helyén van a szánk! Ki parancsol nekünk?!
6
A nyomorultak elnyomása, a szegények sóhajtása miatt most már fölkelek — azt mondja az ŰR, — és szabadulást szerzek annak, aki érte sóhajt4.
7
Az ÜR ígéretei tiszta igaz Ígéretek, földkohóban finomított ezüst, hétszer megtisztítva.
8
URam, te megőrzői, megóvsz bennünket 5 ettől a nemzetségtől mindörökre — bár6 körülöttünk bűnösök járnak-kelnek, és az alávalóságot magasztalják az emberek.
9 1
32
H a s z í d k o r r i g á l á s a f i ä s z ä d - r e (vö. H ó s M i k 7:2, És, 57:1). —
4:1) n e m
helytálló
(vö.
2 3
4
3 6
Vö. Zs. 73:19. — T ö b b k é z i r a t b a n a z 'dl p r a e p o z í c i ó s z e r e p e l , d e e z a m o n d a t é r t e l m é n n e m v á l t o z t a t . E l l e n b e n a jdabrú j e l e n t é s e a p e j o r a t í v „fecseg" é r t e l m e felé m u t a t . — V i t a t o t t h e l y . M i a h a g y o m á n y o s f o r d í t á s t f o g a d j u k el, b á r a h é b e r ige j e l e n t é s e i n k á b b : f ú j n i , f ú j t a t n i , l i h e g n i " . T e h á t : „ a k i u t á n lih e g n e k " , „ a k i t k e m é n y e n s z o r o n g a t n a k " . Vö. Zs. 10:5, H a b 2:3. — F o r d í t á s u n k a t a k ü l ö n b ö z ő f o r d í t á s o k t á m a s z t j á k a l á (G és H i e ) . — Kéziratok támasztják alá fordításunk helyességét.
Műfaja Az exegéták többsége szerint kultikus liturgia ez a zsoltár, amelyet váltakozó karok, illetve előénekesek és karok adtak elő az istentiszteleteken. Ebben az esetben kollektív panaszdal ez a zsoltár. Viszont más zsoltároknál is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a zsoltáríró kollektíven beszél az „egyik csoport" (itt: hívők, hívek, szegények, nyomorultak: s mindez egy társadalmi csoport!) nevében a másik csoport (itt: bűnösök, törvénytiprók: vö. 1. zs.) ellen (vö. 5:5kk). Tartalma 2—5: A hívek panasza és könyörgése Istenhez; 6: Isten válasza; 7—9: A gyülekezet dicsérete. Az ige A hívek panasza és könyörgése (2—5). — Az 1. vershez vö. Bevezetés 3. §. 22.13.1. pontjait. A panaszdal stílusában könyörög a zsoltáros Isten szabadító (segítő) közbelépéséért (vö. Zs 3:8, 6:5, 7:2, 20:7, 33:16 stb.), m e r t megritkult a hívek serege a gyülekezetben. A hívek („hűségesek!" és hivők a gyülekezetnek azok a tagjai, akiket másutt igazaknak mondanak a zsoltárok (Zs 1). „Hűséges" az, aki Isten hűségét, szövetségi szeretetét megtapasztalta és ennek a hűségnek (hesed) alapján rendezte viszonyát az Istennel. A szó eredetileg a társadalmi életben gyökerezik s jelenti azt a szoros elkötelezettséget, amelyben a J a h v e által egyesített emberek élnek egymással. Izráel egy testvéri közösséget alkot s ezen a közösségen belül mindenkinek segítenie kell a másikon. Ezért van az, hogy a közösségi érzés 3 A zsoltárok könyve
33
(hesed) a legfontosabb erkölcsi fogalom. Vallásos viszonylatban is erről van szó. „Szövetség" van Isten é s teremtése, Isten és népe, Isten és az egyes ember között, aki tagja annak a választott népnek. Ezt a szövetséget m e g t a r t j a Isten m é g akkor is, amikor emberi számítás szerint m á r nem kellene szolidaritást vállalnia népével. S mivel Isten szövetségi viszonyban él vele, az ember is elkötelezettje a hesed által embertársainak. A hűséges ember mindent Istentől vár és k a p és Isten színe előtt jár, vele szeretetközösségben van (Zs 16:10, 18:26 stb., Deut 33:8, Mik 7:2). A hűséggessel szemben Isten hűséges (Zs 18:26). A hűséges ember t e h á t azonos az „igaz emberrel", csak ennél a hangsúly az erkölcsi magatartáson van, amannál pedig a „hív" kapcsolaton Istennel (Ám 5:4.6.14). Ellentéte tehát nem az „istentelen", h a n e m éppen azok a vallásos e m berek, a gyülekezetnek azok a tagjai, akik a saját igazságukra, „erejükre", érdemeikre támaszkodva elveszítették az igazi és őszinte kapcsolatot Istennel s ebből kifolyólag nem vállalnak közösséget embertársaikkal sem. Hasonló eredményre vezet a „hívők" megjelölés vizsgálata is. A „hívés" ószövetségi szava az ámen szó: az a „szilárd pont", amire építeni lehet s ezért beszél az ÓT „megbízható" emberekről (Ex 18:21). Személyekkel kapcsolatban az „állhatatosság, hívség" értelme lesz (Zs 31:6, 54:7, 57:11, 108:5) különösen ebben az összefüggésben: „szeretet és hűség", vagy „tartós, valóságos szeretett" (Gen24:49, Zs 25:10, 40:11). Azokról a gyülekezti tagokról van tehát szó, akik hűek J a h vehoz és szövetségi rendjéhez. Az a panasz, hogy fogytán vannak a Jahvehoz hű izráeliek, gyakori az ÓT-ban (lKir 19:10, Hós 4:1, J e r 5:1, És 57:1, 59:14kk) és L u t h e r t is ez a tapasztalat indította az „Ach Gott vom Himmel, sieh darein" kezdetű énekének a megírására. A kanaáni életstílus behatolt Isten népe életébe. A „törvényszegők" (Zs 1,1) csoportja lett a szóvivő a gyülekezetben. Azok tehát, akik nem vonták le „hitükből" a gyakorlati konzekvenciákat az emberi együttélés minden pontján, akikből hiányzott a hitből fakadó erkölcsi magatartás. Az emberi és gyülekezeti közösség mélyreható megromlásáról van itt szó egy konkrét ponton: Az emberi érintkezés 34
egyik legfontosabb területén, a beszéd, a kimondott szó világában. A hazugság, az őszinte szó hiánya, mely szétzilál m i n den emberi közösséget, a rágalmazás, amely a j t ó t nyit minden jogtalan cselekedetnek, — válaszfalat vont ember és ember közé. „Értéktelen", „tartalmatlan" lett a szó, amelynek pedig éppen az a rendeltetése, hogy a megértés és egyetértés eszköze legyen embertől az emberig. „Felemás szív" diktálja a szavakat, amelyek éppen ezért gyilkos fegyverré válnak a másik ember megrontására, a közösség metafizikai alapjainak a megsemmisítésére. Mert a közösség csak akkor egészséges, ha az igazságon épül fel. Innen már csak egy lépés a 3. és 4. versek megállapítása: Az igazságot és szeretetet lábbal tipró embert elkápráztatja s a j á t hazugsága é s máris az „eritis sicut d e u s " útjára lép. A teremtés r e n d j e szerint a beszéd egymás mellé rendeli az embert (Gen 2:19). A hübrisz (gőg) ezt a rendet tépi szét. Isten büntető közbelépéséért könyörög az ártatlanul rágalmazott és igazságában megtámadott zsoltáros (4—5). Idézi a „bűnösök" fennhéjázó kijelentéseit (vö. Zs 10:4.6.), hogy közbelépésre indítsa az Urat. Egyesek az 5. versben mágikus átokszavakra gondolnak (SMowinckel), holott Isten uralmát vonják kétségbe. Isten válasza (6). — Isten kijelentése szab h a t á r t ennek az emberi elbizakodottságnak. Mowinckel, Gunkel és Begrich m u t a t t a k rá először arra, hogy egy pap vagy kultuszpróféta ajkáról hangzik el ez a kijelentés („orákulum") [Vö. Begrich, Das priesterliche Heilsorakel: ZAW 52 (1934) 81—92], a m i lyennel másutt is találkozunk (Zs 2:7k, 32: 8kk stb.). J e l lemző azonban, hogy nem a bűnösök megbüntetésére, hanem a „szegények" megsegítésére „kel föl" az Űr mennyei t r ó nusáról, hogy igazságot tegyen nekik, akiket a törvényt lábbal tiprók, az álkegyesek lerohantak fölényeskedő szóáradatukkal, „nagyotmondó nyelvükkel" lehengereltek. Ezt fejezi ki a 6. vers utolsó mondata a d jegyzetben megadott fordításban. A gyülekezet dicsérete (7—9). — Az Isten igéjének, ígéretének megbízhatóságát dicsérő himnusz már a gyülekezet vá3*
35
lasza Isten ígéretére. Isten szava n e m hazudik, nincs csalárd mellékíze, tiszta mint a többszörösen finomított nemesfém. Isten hű marad igéjéhez, építhet reá a hívek gyülekezete (vö. J e r 1:12). Erre u t a l a 8. v. hitvallása: Isten elvégzi majd a búza és a konkoly szétválasztását, megőrzi a híveket „ezzel a nemzetséggel szemben" — mindörökké. A hitnek ebbe a szilárd pontba kell kapaszkodnia, mert a hűség és igazság Isten védelme alatt áll. Luther az igaz és hamis tanítás ellentétét is érzékeltette fordításában és a rajongókra utalva azt tanította, hogy az igaz tanítás sohasem öncélú, hanem a gyülekezet építését, küldetésének az értelmét és célját szolgálja a világban. ,
36
16. z s o l t á r
A FIAK ÖRÖKSÉGE
Szöveg Dávid miktámja. 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
Őrizz meg Istenem, mert nálad kerestem oltalmat. Ezt mondtam 1 az ÜRnak: Te vagy az én Uram 2 , rajtad kívül nincsen, ami jó nekem! A szenteké vagyok, akik a földön vannak, a dicsőké, akikben mindig kedvem telt 3 . Megsokasodnak azok fájdalmai, akik mással állnak össze, nem áldozok nekik véresáldozatot, nem veszem ajkamra nevüket. URam, te vagy osztályrészem és serlegem, te tartod erősen sorsomat4. A mérőkötelek kies helyre estek, birtokom5 tetszik is nekem. Áldom az URat, aki tanácsot adott, még éjjel is intenek arra veséim. Mindig magam előtt tartottam az URat, ha jobbomon van, nem ingadozom. örül ennek a szívem, vígad a lelkem, testem is biztonságban lakozik, mert nem engeded át éltemet a Seólnak, nem hagyod, hogy híved a sírgödröt lássa. Megismerteted velem az élet ösvényét, túláradó az öröm, ahol te vagy, örök gyönyörűség van jobbodon. 37
1 2
3 4 5
S o k k é z i r a t (ν. ö. G S H i e ) a l a p j á n f o r d í t j u k így. — A m a s o r e t i k u s s z ö v e g (BH) r e n d k í v ü l nehézkes. A z s o l t á r o k m a g y a r p r ó b a f ü z e t é b e n ezt a f o r d í t á s t t a l á l j u k : „ n a g y o b b j a v a m nincs náladnál". — E z t a v e r s e t a l e g k ü l ö n b ö z ő b b e r i f o r d í t j á k . L e g t ö b b e n a G verziój á t f o g a d j á k el. A z Μ s z e r i n t is é r t h e t ő . — Szószerint: sorskövemet. — A G és S o l v a s á s a a l a p j á n .
Műfaja
és
tartalma
Ennek az igen jelentős zsoltárnak a szövege helyenként (elsősorban a 3. és 4. versek) annyira romlott, hogy megbízható és kötelező fordítását adni nem is lehet. Mindenkinek magának kell megbirkóznia a héber szöveggel. Hasonló okok miatt a verssorok beosztása sem ismerhető fel világosan a héber szövegben. A zsoltár alaphangulata az ember bizalma Istenében (Gunkel—Begrich, EinlPs 6. §. 24). Korára, s ezzel kapcsolatban az egyes kifejezések és képzetek értelmére vonatkozólag, megoszlanak a nézetek. A kutatók többsége úgy véli, hogy a zsoltár közvetlenül a babilóniai fogság utáni korból való. Mások a chasidim (kegyesek) körében keresik a szerzőt és úgy gondolják, hogy a zsoltár az ótestámentomi vallásnak a szektákkal és misztérium vallásokkal való összeütközéséből érthető meg a hellénista korban (Gunkel). AWeiser szerint a szövetségi ünnep kultuszára utalások, m i n t pl. Isten jelenléte (1., 8., 11.) Isten megdicsőülése szent gyülekezetében (3), elkülönítése a bálványok imádásától (4) a sors meghatározása és az ország felosztása (5 k), arra engednének következtetni, hogy a zsoltár a fogság előtti ünnep kultuszával v a n rokonságban. Tartalma: a) 1—4: Bizonyságtétel Istenről; b) 5—8: Közösség Istennel; c) 9—11: Igaz reménység Istenben. Az ige Bizonyságtétel Istenről (1—4). — A miktám értelméhez vö. Bevezetés, 3. §. 2. Bevezető mondatával a bizalom hangját üti meg. Imádságban m o n d j a el a szerző gondolatait Istenről, amely egyúttal elhatárolást is jelent minden más istentől és hatalmas38
ságtól. (vö. I K o r 8:3). A zsoltáros csak egy Istent ismer el. Mindezt egy hűségnyilatkozatban foglalja össze, ami mindig alapja volt a hitbeli magatartásának (szó szerint: „mindig azt mondtam"): „Te vagy az én URam!" Ez a vallomás azonban egy bizonyos szükséghelyzetben fogamzik meg: Valaki Istenhez menekül (vagyis a templomba), hogy elrejtőzzék nála (vö. Zs 7:2, 11:1, 17:8, 25:20, 31:2, 71:1, 140:5, 141:8.9, 144:2). Ebben ismeri el igényét és gondviselését. Kiegészítésként és magyarázatként fűzi hozzá, hogy r a j t a kívül nem ismer más „jót". Számára Isten nem az egyik jó, hanem az egyetlen jó: maga az üdvösség. Egy olyan világban és környezetben, ahol nemcsak a pogányok hittek a démoni hatalmakban m e n n y e n és földön, hanem magát az ótestámentomi gyülekezetet is ismételten megkísértette a bálványimádás, — merész vallástétel volt így imádkozni. Isten egyetlen uralmának az elismerését részletezi tartalmilag a 3. és 4. vers. A szent szónak az értelmét a gyök maga jelzi: Az Isten által elkülönítettek gyülekezete, amelynek az ÖT abban l á t j a rendeltetését, hogy „meglássék" rajta Isten dicsősége. A „szentek a földön" a hívek gyülekezete (chasidím: Zs 34:10). Isten kizárólagos uralmának az elismerése azt jelenti, hogy komolyan veszi az első parancsolatot (Ex 20:2k). A szerző világosan látja ezeket az összefüggéseket: Ha az igazi, az egy Istennel létrejött szövetségi közösség a jót, a boldogulást jelenti az életben, akkor a bálványimádás csak bajt, „szívfájdalmat" jelent (Zs 147:3, Péld 15:13). Ami n e m az egy Istennel van kapcsolatban, az bűn vele szemben. Ezek közé t a r toznak az idegen kultikus elemek is, amelyek közül megnevezi a véres áldozatot (És 1:1 lkk), aminek a mágikus hit kiengesztelő és megváltó erőt tulajdonított, az istennevek használatát a varázslásban. A zsoltáríró világosan elhatárolja magát ezektől a tévhitben élőktől. Közösség Istennel (5—8). — Az egész ÓT bizonyságtétele szerint életet, elhordozható életet csak Isten ajándékozhat az embernek. Ez az élet akkor k e r ü l veszélybe, ha Isten és az ember kapcsolata megromlott: ha bűn és vétek, szeretet39
lenség és engedetlenség n e m elvileg, h a n e m a gyakorlatban megrontja és megszünteti közösségünket Istennel. Az ÓT szempontjából ez annál döntőbb, m e r t szerinte a halál véget vet közösségünknek Istennel. Ezért fontos, hogy evilági életünk zavartalan legyen Istennel. Az Istennel ilyen életközösségben élő ember boldogságát képekbe öltöztetve mondja el a szerző. Az „osztályrész"-ről, a „sorskövek"-ről és a „birtok"-ról szóló képies beszédének az a történeti háttere, hogy Deut 31:9kk szerint az őszi nagy szövetségi ü n n e p keretében hét esztendőnként újra rendezték a birtokviszonyokat a honfoglalás és országfelosztás hagyományaihoz kapcsolódva (Num 16:55, 18:21, Deut 4:21, Jós 13:23, » 14:4, 15:13, 17:5). Józsué könyve szerint nemcsak a családoknak, hanem a törzseknek is sorsoltak ki birtokrészt, kivéve Lévi törzsét (Num 18:29, Deut 10:9), akinek Jahve az öröksége, azaz az áldozati részesedésből és egyéb kultikus adományokból élt, A 16. zsoltár azután m á r (vö. Zs 73:23kk) eszmeileg értelmezi ezt a régi tételt (vö. Rad, Theologie I, 401k; Kraus, Psalmen I, 122k). Ennek a tételnek a lecsapódásait találjuk meg az alábbi zsoltárokban is: 25:13, 37:9, 60:8kk, 61:6 stb.). A „sors", „osztályrész", „birtokrész" szavak azután az Isten kegyelmét jelentik az istentiszteletben. Ugyancsak ezt jelképezi a serleg is, talán Isten „ünnepi kelyhe", amely kultikus étkezéskor (áldozati lakomán, amely az életközösséget szimbolizálta Istennel és a felebarátokkal) körbe járt a résztvevők között (vö. 23:5, 116:13, És 51:22, Jer 16:7, 25:15, 35:5, Ez 23:33). Ez a vers tehát azt akarja mondani, hogy az imádkozó sorsa örökre kapcsolatban marad Istennel, s ezt a közösséget külső körülmények nem zavarhatják meg. Mert nem egyszerűen gondolatasszociáció csupán, amikor az „osztályrész" gondolata elvezeti a földosztásig. A földi javakban is Isten szövetségi szeretetét (gondviselését) éli át. Hite az Istenben helyesen vezeti el arra a felismerésre, hogy az élet külső javaiban is Isten szeretetét ismerje föl és megelégedetten fogadja azokat „örökségként" Isten ajándékozó kezéből. De a földi életre gondolva is Istenre irányul tekintete és „áldja" az Urat, azaz „elismeri hatalmát és felségét minden 40
vonatkozásban" [Horst, Segen u. Segenshandlungen in der Bibel ETh, 1/2 (1947) 31]. Ez a dicsőítő „elismerés" Isten segítő kinyilatkoztatására vonatkozik (7). Isten tanácsot adott a hozzá menekülő imádkozónak, „megismertette vele az élet ösvényét" (11). Még az éjszaka csendjében is hallja hangosan a belső hang intelmét, ami arra figyelmezteti és emlékezteti. Az antik ember felsorolja belső szerveit, ha lelki magatartását akarja megjelölni (Rad, TheolAT I 157). És a szívvel együtt gyakori az ÓT-ban a vesék megemlítése is, amelyeket csak Isten t u d megvizsgálni (vö. Zs 7:10, 26:2, 73:21, Péld 17:3, 21:2, J e r 11:20, 17:10, 20:12). Mindig maga előtt t a r t j a az Urat, mindig abban a bizonyosságban él, hogy Isten jelen van, fogja a kezét, a jobbján áll (Zs 110:5, 121:5) s ezért nem ingadozik. Helyesen mutat reá Kraus (Psalmen 1,116), hogy a gyülekezet arra a területre lép a templomban, ahol Isten, az „örök szikla" van jelen (És 26:2—4). A jeruzsálemi templom-hegy szent sziklája ősidők óta szilárdan áll (HSchmidt, Der heilige Fels in Jerusalem (1933) 94kk). Ezt a képzetet átvitték később magára Istenre s ő maga lett az „örök szikla" (Zs 31:4, 42:10). Aki tehát a szentélybe lép, a nagy kozmikus katasztrófáknak is ellentálló „nem ingadozó" területre lép. Így értendő ennek a zsoltárírónak a vallomása is. Igaz reménység Istenben (9—11). — Vidám reménység tölti el a jövőt illetően is, mert testét-lelkét Isten kezében tudja. Mint valami nagy messzeségben feltűnik ugyan előtte az utolsó nagy erőpróba, a halál, de aki Istennel és Istenben él, az nem fél a haláltól, annak szemében a halál gyakorlatilag elveszti hatalmát és rettenetességét. Atekintetben, hogy a 10. verset hogyan kell értenünk, hogy a halál elől megmenekülésről vagy a feltámadás reménysugaráról van-e itt szó, megoszlanak a vélemények. A legtöbben az újabbak közül azon a véleményen vannak, hogy a szerző a korai haláltól való megmenekülést kéri, ill. arra gondolt. Viszont a vers és a kontextus nem engedik meg ezt az értelmezést. Egészen kétségtelen, hogy a szerző nem valamilyen különleges halálról (korai stb.) elmélkedik, hanem általában gondol a halálra és a halál problémájával akar megbirkózni istenhite alapján. 41
Azt azonban n e m lehet pontosan megállapítani, hogy hogyan képzeli el ezt konkrétan. Ha a vers második felét az első párhuzamaként f o r d í t j u k (mint fent) és értjük, akkor Istenhez menetelről lenne szó (Gen 5:24, 2Kir 2:lkk). Ha a sahat szót a héber sh.t gyökből származtatjuk (megront, megrothaszt = elmúlás!), akkor az UT-nak megfelelően, ahol ez a vers Jézus feltámadására vonatkoztatva szerepel (Csel 2:25kk, 13:15), a halálból való feltámadásra lehetne gondolnunk. Ez az értelmezés sem lehetetlen. Szerintem azonban a kérdést rosszul teszik föl itt a magyarázók. A szerzőt n e m a ,,hogyan", hanem a „ m e r t " foglalkoztatja. Talán m e r t nem akart pogány színben feltűnni, hiszen az ő korában a feltámadáshitet a vegetációs istenek kultusza (Ras Samrában baál kultusza. Vö. Ez 8:14, Hós 6:lkk) tartalmazta. A szerző szemében az a fontos, hogy ahol a közösség Istennel az egész embert minden életszektorában (testét-lelkét, 9. v.) meghatározza, ott a halál hatalma megszűnt. Isten h a talmához viszonyítva a halál é s a Seól nem szüntethetik meg a vele való közösséget. Az örök halál és pusztulás helyett örök örvendezést remél a hívő, mert az Istentől várt életben rejlik az a győzelmes erő, amely a halál f e l e t t is diadalmaskodni tud. így érthető meg ezeknek az igéknek az ú j testámentomi alkalmazása is. A 10. vers n e m akar jövendölés lenni Krisztus feltámadására (Luther és Kálvin egyértelműen a messiási krisztológiai értelmezés mellett döntöttek). De azzá lett, m e r t az ú j testámentomi feltámadáshitnek és e n n e k a 10. versnek ugyanaz az alapja: hit abban, hogy Isten az élet Ura és az ő hatalma diadalmaskodik a halálon, diadalmaskodott Krisztus feltámadásában is. A 11. vers ennek a gondolatnak a tartalmát telíti. Hogy Isten legyőzeti vele a halált, az szilárd reménysége. Hogy hogyan, az m é g titok. Csak az bizonyos, hogy megismerteti vele az élet ösvényét. A titokról majd Isten r á n t j a le a leplet, s akkor „örökké" tartanak az Istennel való életnek a gyönyörűségei. Hiszen az az igaz élet, hogy „megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust" (Ján 17:3). 42
22. zsoltár
ÉN I S T E N E M , ÉN I S T E N E M , MIÉRT H A G Y T Á L EL ENGEM?
A
szöveg
1
A karmesternek. Az ajjelet hassahar szerint. Dávid zsoltára1.
2
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Miért van távol szabadulúlásom, amikor jajgatva kiáltok? Istenem! Kiáltok nappal s te nem felelsz, éjjel is — akkor sem hallgathatok.
3 4 5 6 7 8 9 10 11
Pedig tev a Szent, trónolsz Izráel dicséretei fölött. Tebenned bíztak atyáink, bíztak s megmentetted őket. Hozzád kiáltottak s megmenekültek, benned bíztak, s nem szégyenültek meg. De én nem ember, — én féreg vagyok, emberek gyalázata s a nép megvetettje. Gúnyolódik rajtam, aki csak lát engem, ajkát biggyeszti, a fejét csóválja. „Az ÜRra hagyatkozott: mentse hát meg, mentse ki, hisz kedvét lelte benne!" Te hoztál ki az anyaméhből, anyám emlőin biztattál engem. Rád hagyatkoztam az anyaöltől fogva, anyám méhétől te vagy Istenem. 43
12
Ne légy távol tőlem, mert közel a vész, mert nincs, ki segítsen!
13
Hatalmas bikák vettek körül engem, Básán erősei körülfogtak engem. Föltátották rám szájukat, mint marcangoló, ordító oroszlán. Elömlök, mint a víz, kimarjultak összes csontjaim, szívem olyan lett, mint a viasz: megolvad belsőmben. Torkom2 kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt — a halál porába fektettél engem.
14 15
16
17 18 19 20 21 22
23 24 25
44
Kutyák vettek engem köríil, rossz emberek közössége 3 kerített be, átfúrták 4 kezem-lábam. Meg tudnám számolni 5 minden csontomat, ők meg csak néznek, bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és sorsot vetnek a köntösömre. Csak te ne légy távol URam! Erősségem, siess segítségemre! Mentsd meg fegyvertől éltemet, kutyák karmából egyetlenemet! Szabadíts meg az oroszlán torkából, bölények szarvaitól! — Válaszoltál nekem. Hadd hirdessem neved atyámfiainak, és dicsérjelek a gyülekezetben! Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób minden magva, dicsőítsétek őt, reszkessen tőle Izráel minden magva! Mert nem veti meg és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját tőle, meghallgatja, ha hozzá kiált.
26 27
28
29 30 31 32 1 2 3
4
5
Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben. Fogadalmimat megadom az őt félők előtt. Esznek az alázatosak és betelnek, dicsérik az URat, akik őt keresik. Éljen szívetek igen soká! Majd rá emlékeznek és megtérnek az ÜRhoz a föld szélső határai mind, és leborul színed előtt a népek minden nemzetsége. Mert az ŰRé a királyi hatalom, uralkodik a nemzetek fölött. Esznek és leborulnak a föld minden hatalmasai, térdet hajtanak előtte mind a porba szállók, és aki lelkét nem tudja életben tartani. Öt szolgálják az utódok, nemzedékek beszélnek az ÜRróI. Eljönnek, s hirdetik igazságát egy leendő népnek, hogy ő cselekedte ezt. Vö. a Bevezetés 3. §. 1. 13. 16. p o n t j a i t ! — Az M - b e n „ e r ő m " n e m illik a z á l l í t m á n y h o z . A p a r a l l e l i z m u s m e m b r o r u m is az a d o t t f o r d í t á s t (hikki) t á m a s z t j a a l á . — A „gonoszok s e r e g e " h e l y e t t a „közössége" v a g y „ g y ü l e k e z e t e " f o r d í t á s t a j á n l o m , m e r t a h é b e r 'édáh s z ó n a k n i n c s e n sereg v a g y c s a p a t j e l e n t é s e (vö. L e l k i p á s z t o r 1955. 181). M é g a k k o r s e m , h a a n é m e t szövegek i t t m i n d e n ü t t a „Rotte" szót h a s z n á l j á k ( K r a u s , P s a l m e n 1,174). A p r ó b a k i a d á s is a z egyedül h e l y e s nyelvi és e x e getikai úton h a l a d t , a m i k o r a „közösség" s z ó t h a s z n á l j a e z e n a helyen, a gonoszok h e l y e t t p e d i g a k i f e j e z ő b b „rossz e m b e r e k " f o r d í t á s t v á l a s z t o t t a . Hiszen a z i t t szereplő hif. p a r t i c i p i u m t ö b b e s s z á m a azokat a z e m b e r e k e t é r t i , a k i k a r o s s z a t cselekszik. H a e l l e n t é t p á r j á r a , a „ j ó " - r a (thób) g o n d o l u n k , a k k o r m é l y e b b teológiai v o n a t k o z á s a i t is m e g é r t j ü k . — A 17c v e r s f o r d í t á s a m é g t ö b b p r o b l é m á t okoz. N ö t s c h e r h e z h a sonlóan egy lca'r igét t é t e l e z ü n k f ö l ka'ri a l a k b a n s e n n e k a j e l e n tése v a l ó b a n „ á t s z ú r n i " , „ k i l y u k a s z t a n i " . De v a n egy kárá i g e is, a m e l y n e k szintén h a s o n l ó j e l e n t é s e v a n (vö. K ö h l e r , Lexicon, 454), pl. G e n 26:25; f ü l e t kinyitni, k i l y u k a s z t a n i : Z s 40:17. Hogy e z t a h e l y e t n e m v e t t é k föl az ú j t e s t á m e n t o m i s z e n v e d é s t ö r t é n e t b e , a z m é g n e m érv e f o r d í t á s h e l y e s s é g e ellen. — G S H i e ezen a h e l y e n így f o r d í t a n a k : „meg t u d j á k számlálni".
45
Műfaja
és
tartalma
A 22. zsoltár irodalmi m ű f a j szempontjából individuális panaszdal. Ε tekintetben sok más panaszdallal rokon, amelyekben a zsoltáros szabadító Istenének a segítségéért kiált és sóhajtozik. Annyiban m á s ez a zsoltár a rokon zsoltárokhoz képest (31, 69.), hogy nem annyira ellenségének a sorsa és magatartása érdekli, m i n t inkább s a j á t viszonya Istenhez. Egyébként már a múlt század közepén megállapították,, hogy a 22. zsoltár két egymástól merőben ellenkező hangulatú részre tagozódik, a) 2—22: az igaz ember szenvedése (1—19); b) Dicséret és hála Isten segítő közbelépéséért (23—32). Valószínűnek kell t a r t a n u n k Krausnak (Psalmen I, 177) azt a föltevését, hogy az áldozati lakomákon énekelték ezt a zsoltárt, amelyre a szegényeket is meghívták (vö. 27. v.). Az ige Az igaz ember szevedése (1—19). — Mint már említettem, a zsoltár első felében az a nagy probléma foglalkoztatja a zsoltárost, hogy miért szakadt meg életközössége Istennel, miért hagyta el Istene. Kétségbeesett helyzetét, szenvedéseinek nagyságát és mélységét, szinte reménytelennek ítélt helyzetét a k a r j a érzékeltetni, amikor megkettőzi segélykiáltását: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el e n g e m . . . " (2. v.). „Az ember nem t u d j a megérteni, mit jelent elhagyva lenni Istentől. Zsoltáromban (azaz a 18. zsoltárban) sokat írtam erről, de csak Isten t u d j a , hogy m e n n y i r e találtam fején a szöget. . . csak akkor t u d j u k megérteni, mit jelent Istentől elhagyatva lenni, ha t u d j u k , mi az Isten. Isten pedig Élet, Világosság, Igazság, Bölcsesség, Igazságosság, Jóság, Hatalom, ö r ö m , Békesség, Boldogság és Minden Jó . . . Krisztus a saját szemében is hasonló volt az elhagyott, elátkozott bűnöshöz, istenkáromlóhoz és elátkozotthoz, még ha b ű n és vétek nem is volt benne. Hiszen nem játék, nem tréfa, nem szélhámosság, ha azt m o n d j a »elhagytál engem«. Valóban elhagyatott volt minden dologban, ahogyan elhagyatott a bűnös, ha v é t k e z e t t . . . " (Luther: WA 5, 602, 14—28; 605, 34— 606,9). 46
Az elhagyatottság tartós. De nem szakít Istennel (Jób 2:9). Panasza, segélykérése, imádsága éjjal-nappal hangzik (3. v.). A minden „hallgatás" ellenére meglévő alapja, hogy az az Isten ma is az Izráel népévé és gyülekezetévé pecsételő Isten. Ott trónol Sión fölött (Zs 99:3, És 6:3, 57:15). Ez az Isten szent, magasabb az egeknél (Zsid 7:26). Hogyan közeledhet a bűnös ember ahhoz az Istenhez, akinek trónusáig csak népének dicséretei juthatnak el (4. v.). De ezek a dicséretek é p pen azért szálhatnak Isten trónusához, m e r t szabadító, m e g váltó Istenként bizonyította meg magát népe történetében: Kihozta Egyiptomból, csodásan vezette a pusztában és ígéretei betelj esi téseként „gyülekezetté" formálta. Vele v a n népével a történelem minden sorsfordulóján. Ez az Isten t e h á t nemcsak a „szent" távoli, hanem a csodálatosan „közeli" Isten is. Háromszor fordul elő az 5—6. versekben a mondat: t e b e n ned b í z t a k . . . s megmentetted őket". Az Izráelnek adott segítség megvigasztalja az egyes embert is é s bizalommal tölti el a kísértések félelmetes óráiban. Ez a bizalom emeli ki a kétségbeesésből és ád neki biztonságot ahhoz, hogy e n n e k a „bizodalmas hitnek" (fidutia) az alapján kiöntse a szívét. Hiszen tagja annak a gyülekezetnek, amely az ígéretek h o r dozója és „magva" az ősöknek, akiknek imádságát és bizakodását annyiszor meghallgatta a szövetség hűséges Istene. A 7. versben újból a maga egyéni helyzetére tekint, életének nem emberi, hanem a porba tiport méltóságára: „ . . . n e m ember, én féreg vagyok". Ez a babilóniai zsoltárokból is ismert kép emlékeztet az Ebed Jahve alakjára (És 53) és M á sodik Ésaiás kijelentéseire Izráelt illetően: „Ne félj, f é r gecske Jákób, . . . é n megsegítelek" (41:14. Vö. És 42:19kk, Jób 25:6). A további mondatok már nem a szenvedést részletezik, hanem a szenvedés előidézte szégyent. Hiszen az akkori emberek megítélése szerint a szenvedés Isten közvetlen b ü n tetése. Isten hagyta el azt az embert, aki ilyen nem emberi helyzetbe került s erre emlékeztetik most ellenségei (8—9). Gúny és csúfolódás kíséri „ellenségei" részéről, k a j á n t a náccsal látják el, amelyet ő maga idéz a 9. versben (vö. Zs 37:5, Péld 16:3). Az ironikus tanács mögött azonban az a v é lemény húzódik meg, hogy Isten úgy sem fog rajta segíteni. 47
Környezete t e h á t az Istenbe vetett hitében támadja m e g a zsoltárost. Ez a t á m a d á s erőgyűjtésre buzdítja. A panasz újból elhallgat, Istenire tekint, de nem az ősök történetében értékeli Isten cselekedetét, hanem saját életén. Itt is azt kell látnia, hogy Isten születése pillanatától kezdve ott volt mellette: a „gratia praeveniens", Isten megelőző kegyelme dolgozott érte, mielőtt ő m é g ráeszmélt volna életére. Születése pillanatától kezdve Isten kezében van élete (10—11). S ebben a pillanatban lehetségessé válik számára, hogy kérőleg n y ú j t s a ki kezét Isten után. A 12. versben hangzik el az első k é r ő szó ebben a zsoltárban: „Ne légy távol tőlem!" Két szempontból is indokolja ezt. Az első: „ . . . m e r t közel a vész". Az ÓT emberei n e m félnek kimondani, hogy az Isten távol is lehet az embertől. S ezt nem elvileg értik, hanem gyakorlatiasan, hogy ti. végső konzekvenciájában a halált jelenti Isten távolléte. Amikor azért ennek a zsoltárnak a szerzője azért könyörög Istenhez, hogy ne legyen távol tőle, akkor az életéért imádkozik. A másik megokolás: „ . . . mert nincs, aki segítsen" — Istenen kívül (Hós 13:9). A 12. v e r s első megokolását fejti ki egészen részletesen a zsoltáros a 13—19. versekben különböző képekben és szimbolikus szavakkal. „Bikák" és „Básán erősei" vették k ö r ü l a szenvedőt. Básán termékeny vidék Kelet-Jordániában. Különösen erős é s ezért híres szarvasmarha fajtának kellett ott tenyésznie, m e r t Ámos (4:1) is használja ezt a képet. A 14. vers ugyanezt mondja m á s képpel. A 17. versben egy harmadik k é p p e l szemlélteti a helyzetet. Ezeknek a metaforáknak a jelentését többféleképpen értik az exegéták. Gunkel szerint az állathasonlatokkal azt a k a r j a mondani a szerző, hogy előkelő és gazdag emberek az ellenségei. Egyéb zsoltárokban is találkozunk ezzel a m ű f a j j a l (Zs 7:3, 10:9k, 27:2, 35:21k). Viszont nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy ezek az „ellenségek" mindig Istentől elszakító nem emberi hatalmasságok a panaszdalokban. Arra emlékezünk tehát ezeket az állatmetafórákat olvasva, hogy a mezopotámiai „ráolvasó" költeményekben démoni hatalmakra vezetik vissza a betegséget és szenvedést s azokat veszélyes állatok a l a k j á b a n ábrázolják. A 15·—16. versek tartalma a be48
tegségek démonaira enged következtetni a fenti értelmezés szerint. Szerintem az első magyarázat a kézenfekvőbb, hiszen éppen a gyülekezet „híveinél" nehéz feltételeznünk a pogány démonhit beszivárgását a hitéletbe, akik annyira hangsúlyozzák Isten egyetlenségét, hogy szinte magában Istenben t é t e lezték föl a démoni vonásokat (Vö. Pálfy, Istenfélelem, 1949). Éppen a 15—16. versek hasonlatai (mint a víz: Jós 7:5, Ez 7:17, 21:12; mint a viasz: Deut 20:8, 2Sám 17:10; torka kiszárad, mint a cserép: Zs 69:4) mutatják, hogy a félelem és r e t tegés testi reakciójáról van itt szó. így találjuk meg a helyes összefüggést is az előző versekkel és a következőkkel. N e m csoda, ha a teljes lelki tehetetlenség érzése a halál gondolatáig viszi és a szakadék szélén újból Isten kérdését veti föl lelkében: Isten fekteti a halál porába. Abban van éppen szenvedésének a lényege, hogy ugyanaz az Isten engedi szenvedni, akitől egyedül várhatja üdvösségét. A hitnek arra a magaslatára viszont még nem tudott eljutni a zsoltáros, hogy a szenvedést „ajándékozó", t e h á t „távoli" Istent is közelvalónak tudja. Az isteni segítség látható és kézzelfogható megbizonyítására van szüksége, hogy megrendült hite visszatérjen. A 17. vers érdekesen világít rá arra a tényre, hogy a szenvedés nem független sem Istentől, sem az emberi közösségtől, amelyben él. Az imádkozó zárt közösségnek látja, a vallásos és társadalmi közösség bibliai fogalmával ('édá = görög: szünagógé) megjelölve a rosszat akaró emberek szájtáti közösségét, gyülekezetét. A kitaszított halálára és t e t e m é r e várnak, mint a kutyák (vö. l K i r 21:19). A 17c. v. sajnos n e m fordítható egyértelműen. De tanulságos, amit Luther m o n d ezzel a hellyel kapcsolatban: „Meg kell tárgyalnunk ezt a vitás helyet is »kezemet, lábamat átfúrták«, hogy az a látszat n e keletkezzék, hogy elmegyünk mellette. A zsidók csökönyösen kitartanak amellett, hogy nem lehet így olvasni: »-átfúrták«, hanem: »mint valami oroszlán«. . . Külsőleg, a grammatika szerint, erősen az a látszat, hogy nekik van igazuk és nem nekünk. Azt is nehezen lehet mondanunk, hogy ezen a helyen minden elromlott a könyveikben. És hogy a punktáció megváltoztatása esetén »caari« helyett »caaru«-t olvasva, szintén nem segít semmit. Hiszen eléggé köztudo4
A zsoltárok könyve
49
mású, hogy a punktációnak nem lehet hitelt adnunk, mert csak később találták ki. Nekünk azonban, akik Krisztusban hiszünk és Krisztus nyomán ezt az egész zsoltárt Krisztusra vonatkoztatjuk, nem esik nehezünkre ezt a verset így olvasnunk »átfúrták«, a másik helyett: »mint valami oroszlán«. Mert mi n e m az írás misztériumai a l a p j á n világítjuk meg a valóságosan megtörténtet, hanem a világosan megtörtént alapján az Í r á s misztériumait, vagyis az ÖT-t az evangéliomból magyarázzuk meg és nem megfordítva . . . S miután tény, hogy Krisztus kezét és lábát átfúrták a kereszten, és az is tény, hogy ez a zsoltár ráillik Krisztusra, hiszen tartalma csodálatosan megegyezik vele és a grammatika sem mond neki ellent szigorúan, azért vita és aggodalom nélkül olvassuk így: á t f ú r t á k . . . Különben is mi értelme lenne ennek: a gonoszok csapata körülvett engem mint valami oroszlán, kezeimet és lábaimat?" (WA 5, 632, 37—39; 633, 10—19. 22—28). Akármilyen szokatlanul is hangzik, a 17. versben azt a jellegzetesen bibliai gondolkodást vélem fölfedezni, ahogyan J ó zsef beszél Gen 50:20-ban, hogy amit az emberek rosszul, a rossz érvényesítésére eszeltek ki, azt jóra fordította az Isten„ Jóra fordult a rossz, üdvösség lesz a kárhozatból, bűnbocsánat az „elhagyásból". A 18., 19. versek arra engednek következtetni, hogy lemeztelenítették a szenvedőt. Ott fekszik m á r reménytelenül a ,.halál p o r á b a n " és a rossz emberek bámulják. Úgy gondolják, hogy utóiérte Isten igazságos ítélete és most elveszik tőle a köntösét is, hogy sorsot vessenek reá. Ebben a sorsvetésben az az ősrégi k é p húzódik meg, hogy akinek a r u h á jára sorsot vetnek, az másokért, a sorsvetőkért halt meg. Azokért, akik ott ülnek a halálra ítélt lábainál és úgy gondolják, hogy halálával befejeződött, lezárult mindaz, amiért Istennek ez a szolgája élt, küzdött és harcolt, szenvedett és meghalt, a m i t tanított és élt. Dicséret és hála A 20. versben valami egészen ú j kezdődik. A szenvedéstöténetnek vége van. Elnémult a panaszdal a zsoltáros ajkán. Istenhez fordul, mert t u d j a , hogy beköszönt a győzelem h a j 50
nala. Ez a fordulat azonban csak úgy következhetik be, ha Isten cselekszik, ha f e l é j e fordul az Isten, ha segít r a j t a az Isten. Csak így érthető az a bámulatos, sok évszázadon át töretlenül megmaradt hitbizonyosság, amivel ismételten t a lálkozunk a zsoltárokban é s ami azután Jézus szavaiból is kicsendül: Isten meghallgatja az igazán kérőt, aki őt Istenként, és nem a menekülés eszközeként hívja segítségül. Kérése a 13. és 14. versek szavait eleveníti föl. Tudja, hogy Isten az egyetlen „erőssége". Isten közelsége és kézzelfogható segítsége nélkül „egyetlenét", azaz az életét is elveszítené. Mosit következik azután 22c-ben az a mondat, amely összekapcsolja a panaszdalt a dicsérettel (himnusszal) és hálaadó énekkel (vö. Bevezetés, 4. §. 2.). Joggal tételezik föl, hogy egyes panaszzsoltárokban azért következik be ez a „ h a n gulatváltozás", mert az imádkozó „Ígéretet" (oraculum) k a pott a meghallgatásra [vö. Zs 6., 28., 56., 69. és Begrich, Das priesterliche Heilsorakel: ZAW 52 (1934) 81—92. Deuteroesaiási szövegen rekonstruálta meggyőzően ezt a jelenséget. Vö. Rad, Theologie AT, I. 399). A megkapott isteni ígéretet követi mindig a hálaadás é s dicséret (Zs 107:21k), Isten szabadító, megváltó cselekedeteinek a magasztalása. így van ez ebben a zsoltárban is. Visszatekint menekülésére és most prédikálni a k a r j a Isten nevét a gyülekezetben. Bizonyságot akar tenni arról, hogy a szent Isten (4. v.) maga hidalta át azt a szakadékot, amelyet az ember nem tudott átugrani és hozzá eljutni. Dicsérő éneke azonban nem monológ, a gyülekezethez és a gyülekezetben (qáhál = ecclesia) hangzik el. Mert amiben az imádkozónak része volt, az az egész gyülekezet ügye. Mert ő sem akar uralkodni testvérei hitén, hanem az a vágya, hogy munkatársak legyenek az ölömben (2Kir 1:24). De csak akik megtapasztalták a hit kísértéseit is, akik m e g j á r t á k a nyomorultak ú t j á t (25. v.), akik a félelem és bizalom feszültségében élnek, azok t u d n a k együtt örülni és együtt dicsérni az Urat. A csak szóbeli hitvallással nem elégszik meg az imádkozó. Fogadalmat tesz a gyülekezet színe előtt. Áldozatot m u t a t be az Űrnak s e r r e (Lev 7:15—21) nemcsak Jákób (24. v.) és Izráel magvát (25. v.) h í v j a meg, akik „félik az Urat", tehát az izráeli kultuszközösség tagjait, hanem mindazokat, akik 4
51
„keresik" őt (27. ν.). Izráelben szokás volt, hogy bizonyos áldozatokat abból a célból m u t a t t a k be, hogy ne csak az Isten és az ember, h a n e m az ember és embertársai között megszakadt vagy megromlott kapcsolat helyébe is egészséges viszonyt és közösséget hozzanak létre. Az áldozat vérét engesztelésül az oltárra hintették, az áldozati állat egy részét elégették, a megmaradt áldozati húst pedig elfogyasztották. Erre a lakomára meghívta az áldozatot bemutató barátait, rokonait és ismerőseit. Ettek és dicsőítették az Urat. Ennek az imádkozónak minden oka megvolt egy ilyen áldozatnak a b e m u tatására. Hiszen ünnepelnie kellett Isten megbocsátó kegyelmét és meg kell újítania közösségét az ,,'édá"-val (17b. v.). Nyilvánvalóvá kellett tenni, hogy az az Isten, aki neki szabadulást szerzett, másoknak az ügyét is a magáévá teszi. Nem meglepő, hogy e n n e k a himnusszerű résznek az utolsó szakasza (28—32) eschatologikus jellegű. N e m rajongó egyéni vonása tehát a zsoltárnak, amikor a „föld szélső határait" és „a népek minden nemzetségét" öneszmélésre, megtérésre és az Ür imádására szólítja föl. Hiszen az ÓT hite szerint Isten a világ Ura, a Sionon trónoló Isten a világ Teremtője. Ezért kell térdet hajtania előtte minden népnek. Még a halottak (30b, c) is csatlakoznak e h h e z a „nagy gyülekezethez", ami annál meglepőbb, mert egyébként az Ótestámentom szerint a halottaknak nincs kapcsolatuk Istennel és nem dicsérhetik az Urat (Zs 6:6, 88:11—13). Itt megszűnik ez a korlát is, „a porba szállók is" (Dán 12:2) részt vesznek az Istent dicsőítő himnuszokban. A 31—32. versek külön is hangsúlyozzák a megmenekültek utódainak a jelentőségét. Isten országának a jövendő képe képződik meg „gyanútlanul" is az imádkozó lelki szemei előtt, amelyben „nagy gyülekezetté" formálódik az elmúlt, a jelenvaló és az eljövendő nemzedékek világa. Nemzedékről-nemzedékre tovább plántálódik Isten üdvösséges tetteinek az emlékezete és az arról szóló hitvallás. Isten üdvösségtörténetének ezen az előre mutató ú t j á n terjed el m a j d az egész világon a zsoltárosnak minden kísértést kiállt bizodalmas hite Istenben. A zsoltár utolsó mondata így hangzik: „hogy Ö cselekedte ezt". Visszautal ebben a mondatban arra, ami ennek a zsol52
tárnak is a központi mondanivalója: „Isten cselekedett". den mondat ennek a tételnek a kifejtése.
Min-
Szkopusz Ennek a zsoltárnak a kezdő szavait vette J é z u s ajkára, amikor a kereszten az Istentől elhagyatottságában is megmaradt Isten mellett. Ennek a zsoltárnak a passióját járta meg, amely útnak a végén a hit győzelme és Isten országának a megteremtése áll előttünk. Jézus példája n y o m á n az őskeresztyén gyülekezet a 22, zsoltár több mondatát felhasználta J é z u s szenvedésének a l e írásánál, különösen M á t é evangéliomában. Ez az őskeresztyén eljárás arról tanúskodik, hogy benne élt az ÓT-ban és jól tudta azt is, hogy Krisztust nem lehet az ÓT nélkül megértenünk.
53
23. zsoltár
A Z Ú R AZ ÉN
PÁSZTOROM
A szöveg 1 2 3 4
5
6
1 2 : 4
54
Dávid zsoltára. Az ÜR az én pásztorom: nem szűkölködöm. Pázsitos legelőkön deleltet, csendes vizek mentén 1 terelget engem. Éltemet megújítja, igaz utakon 2 vezet engem az ő nevéért. S járnék bár a halál árnyékának völgyében, nem félek a rossztól, mert te velem vagy: pásztor botod és pálcád megnyugtatnak engem 3 . Asztalt terítesz nekem szorongatóim előtt. Megkened olajjal fejem, a serlegem csordultig van. Csupa jóság és szeretet kísér engem életem minden napján, és az ÜR házában lakozhatom 4 míg napjaim tartanak. Egyesek a z 'al p r - t '-el-re v á l t o z t a t j á k , a m i fölösleges. F o r d í t á s u n k g r a m m a t i k a i l a g és t a r t a l m i l a g is k o r r e k t . — S z ó s z e r i n t a k i t a p o s o t t nyom. c s a p á s . — N e m f e l t é t l e n ü l szükséges a n a h a g k o r r e k t ú r a , m e r t a n a h a m igén e k is v a n a f e n t i jelentése, vö. K ö h l e r , Lexicon 608. — Ez a k i j e l e n t é s e l l e n e m o n d s z i n t é n a dávidi s z e r z ő s é g n e k .
Műfaja A 23. zsoltár m ű f a j i l a g nehezen sorolható bármelyik csoportba, hiszen a 2., 3. és 6. versek hitvallásszerűek, a 4—5. versek pedig határtalan bizalmat sugároznak. A zsoltár stílusa és gondolatai megnehezítik magát az exegézist is, m e r t kép és tartalom a zsoltár költői-allegórikus beszédében sokszor egymásba folynak. Az ige Nem szűkölködöm (1). — A pásztor képe gyakori nemcsak az ÓT-ban (Zs 79:13, 95:7, 100:3, És 40:11 stb.), hanem az egész keleti gondolkodásban. Mezopotámiai szövegek is beszélnek az istenség pásztori szolgálatáról. Az egyik Samashoz írt himnuszban ezt olvassuk: „Gondoskodol az országok minden emberéről; mindenütt a t e kezedben v a n mindaz, amit csak előhozott Ea, a király, az uralkodó. Te legelteted mindazokat, akikben az élet lehellete van" [AFalkenstein— WSoden, Sumerische und akkadische Hymnen u. Gebete 24Ok; H J Kraus, Psalmen I, 189], Az ÖT-ban azonban nem az egyes és Isten, hanem elsősorban a közösség, a nép, a gyülekezet és Isten kapcsolatát jelöli m e g s tartalma szerint népe üdvtörténeti vezetésére vonatkozik (Zs 100:3, És 40:11, 49:9k, 63:14, Ez 34:10kk). Csak ritkán lép ki a pásztor és nyáj képéből és lesz az egyes e m ber bizalmas kapcsolatának a megjelölésévé. A pásztor képe hálásan emlékezteti a zsoltárost, a „nyáj" egy tagját arra, hogy a „Pásztor" hatalmas és jóságos uralma alatt nincs mitől tartania, nem szűkölködik semmiben. „Ez az ige, .»az Úr az én pásztorom«, a hit szava. Aki hiszi ezt, annak élete és békessége van ebben a világban. Nem szűkölködöm. A hitből következik ez: miben lehetne hiányom? Van m i t ennem, mert van pásztorom." (Mülhaupt, Luthers Psalmenauslegung 1.315). A jó pásztor (2). — Ez az első kép Délpalesztina dombvidékére visz el bennünket, ahol nincs szántóföld, sem erdőség, hanem csak kevés emberi település és sovány j u h legelők. Itt-ott m é l y sziklavölgyek szelik át ezt a felföldet, ahol aztán az esős évszakban a patakok vagy kelet felé a 55
Jordán-völgybe, vagy nyugat felé a Földközi-tengerbe folynak. Egyébként kiszikkadt, sivár, sőt félelmetes völgyek ezek, búvóhelyet adva a vadállatoknak és a rablóknak. Ezen a területen legelteti nyáját erős botjára támaszkodva a keleti pásztor. Egész embernek kell lennie, oroszlánokkal és medvékkel is föl kell vennie a küzdelmet. A pásztor nem kopasz tájon terelgeti a nyájat, h a n e m a legjobb legelőt keresi, ahol bőven van ivóvíz is. — K é p nélkül: Isten népének a tagjaként részesíti a zsoltárost a szövetség népének adott minden áldásban. S ezt a szerző héber imperfektummal fejezi ki, ami szinte időtlenséget ád (mint a magyar jelen idő) megállapításának. A már megtapasztalt isteni gondviselés és a jövőben is remélt hűség találkozik a hit fókuszában. Az életújító (3). — A zöldelő pázsitos legelőkön és a friss vizű patakokból ú j erőre k a p a n y á j . A nafsi jesóbéb kifejezés többet takar, mint amennyit a fordítások általában nyújtanak. Már Luther is rámutatott arra, hogy a nefes szó nemcsak a lelket, hanem a testet is jelenti (Mülhaupt, Luthers Psalmenauslegnung I. 312—13): tehát az egész e m b e r t a maga existenciájában. A sub ige pedig — köztudomásúan — nemcsak külsőleg megfordulást, visszatérést a „rossz" útról jelent, hanem belső, magatartásbeli megváltozást, megtérést, újjászületést is. Itt is arról van szó — az eddigi „pásztorn y á j " képen belül maradva —, hogy a rossz ú t r a tévedt és azon a puszulás felé haladó „ n y á j a t " és „juhot" visszatéríti a helyes útra. A képből kilépve azonban ennél többről van itt szó: Egész eddigi életét belsőleg is újjáteremti, magához az általa megjelölt helyes („igaz") ú t r a viszi, ú j r a meg újra a saját képére formálja. S mindezt „nevéért", neve dicsőségéért cselekszi az Űr. Mivel a szerző megtapasztalta, hogy mindent Isten oldaláról kell megértenie, ezért hiszi, hogy Isten vezetése „az igaz utakon" ( = üdvösség) nem az emberért, annak érdemeiért, hanem szeretetből, szövetségi hűségből és ragaszkodásból — kegyelemből történik. Hiszen a hit lényegéhe2: tartozik — s e tekintetben az ÓT egész kijelentéstörténete nagy nevelő iskola számunkra! —, hogy nem magunkról, hanem az Istenről jelentjük ki, hogy Isten igaz, hogy Isten „ m e g t a r t j a " 56
ígéreteit, m e g t a r t j a szövetségét és a n n a k tartó pilléreit: a szeretetét, s hogy már e földi életben v a l l j u k : Te vezetsz engem az üdvösség felé vezető és ígéretekből kirakott úton és mindaz, amit kapok Tőled, hozzá tartozik Isten üdvösséget előkészítő és azt beteljesítő akaratához. [A névhez vö.: G r e ther, Name u. Wort Gottes: ZAWBeih 64 (1934) 53k], Félelem és bizalom (4). — A zsoltáríró minden eddigi kijelentéséből a bizalom sugárzott. Ez a bizalom rendkívül lényeges motívuma ennek a zsoltárnak, m e r t a szerző az élet sötétebb oldalát is megtapasztalta életében. Ö sem tudta elkerülni az élet árnyoldalait. A pásztor képében m a r a d v a : Amikor a jobb legelő, a jobb ivóvíz után vonul a nyáj, át kell kelnie azokon a mély szakadékokon is, a m e l y e k előtt m e g t o r pan a n y á j és tanácstalanná, félénkké lesz. De azt is t u d j á k , hogy ha a pásztor előre megy, akkor a legmeredekebb és legveszélyesebb ú t is „igaz ú t t á " lesz és az ú t végén ott a „friss víz". Amikor most visszagondol a szerző a halál árnyékának a völgyére, vagyis a szükségnek és veszélynek az óráira, k ü lönösen is világos és fontos lesz szemében az az áldás, hogy Istenbe vetette bizodalmas hitét. Mert aki hisz, az n e m fél (És 7:9, 28:16). S aki hisz, az nem fél a „rossztól", hogy Isten helyett a bálványt választja, hűség helyett az engedetlenség ú t j á r a lép. Mintha csak még jobban hozzá akarna simulni Istenhez, tegező stílust választ imádságos nyelve a legteljesebb bizalom jeleként (Gen 26:3.24, 28:15, 31:3, Deut 31:6k stb.). A pásztor vele van védő őrzőjeként. A pásztor megvasalt botjával védi n y á j á t a vadállatok és rablók ellen (vö. 1 Sám 17:43, És 31:4). A másik kezében pálca v a n , hogy az elmaradozó juhokat noszogassa és az elkalandozókat visszaterelje a nyájhoz. A bot és a vessző megnyugtatja a nyájat, m e r t a pásztor sohasem saját juhai ellen, hanem mindig értük használja azokat. Menedékem az Űr (5). — Az 5. versben egy egészen más k é p tárul elénk. Isten n e m a pásztor, h a n e m a vendéglátó házigazda képében jelentik meg a zsoltáríró vallomásában, 57
aki szeretettel fogadja az ellenségei elől hozzá menekülő és nála védelmet kereső embert. Háza (temploma) védelmet n y ú j t a menekülőnek ellenségei (szorongatói) elől. A házigazda olajjal keni meg a f e j é t , serlegét pedig csordultig m e g tölti. Az öreg kegyes emberek hátralevő életük nagy részét a templomban töltötték. Részt vettek a reggeli istentiszteleteken, olvasgatták az „írásokat" és megbeszélték egymás között. Erre utalnak az 1.84. é s 27. zsoltár megfelelő részei. Az UT is tudósít ilyesmiről az öreg Simeon esetében, aki a t e m p lomban várta a Messiás eljövetelét (Lk 2:37). Ez a háttér csak telítődik, ha arra gondolunk, hogy az ÓT tanítása szerint Isten a templomban biztosít védelmet a „szegényeknek" és üldözötteknek (vö. Zs 15:1, 61:5). A templomban megszűnik a társadalmi különbség, szegények és gazdagok egy szintre kerülnek Isten színe előtt, az áldozati lakom á n elsimulnak az ellentétek (Zs 22:27 é s az ott mondottak!). Az egész vers hangulata é s tartalma a r r a vall, hogy az 5. versben található kép kapcsolatban van a hálaáldozatot bemutató „áldomással", amelynek ez az értelme is van: „Isten védelme alatt vagyok". Ha tehát a zsoltáros környezetére tekint, tiszta öröm tölti el a szívét. A gyülekezet énekel. A papok imádkoznak. Hálaáldozatát bemutatta. Ünnepi r u h á b a n lépked. Feje megkenve olajjal (vö. Zs 45:8, Lk 7:46) az Isten házában. Isten vendége most a zsoltáros. (Vö. Zs 15:1). S ekkor emlékezni kezd mindazokra az áldozati „torokra", amikor Isten vendége volt és örülhetett jelenlétének. Isten sokszor terítette m e g már az asztalát neki. Sőt egész életében Isten vendége volt, hiszen Isten az élet megtartója. Ételt-italt, örömöt és megelégedettséget, nyugalmat é s békességet Isten ajándékaként élvezett és élvez most is! Még ellenségei sem tudják megkeseríteni örömét. Sőt éppen ez az öröm Istenben és az Isten áldásai fölött, legyőzi az emberi együttélés okozta feszültségeket és egyenetlenségeket. Hogy a szorongatói (ellenséget) szorongatónak tekinti és nem teszi meg azt a lépést, amely a belső és külső ellenségeskedés legyőzését jelenti, — ebben rejlik kegyességének a korláta, időhöz kötöttsége, amelyet meg kell látnunk, ha Jézus szavára gondolunk: „Szeressétek ellenségeiteket"! (Mt 5:44). 58
Irigység vagy káröröm azonban n e m szegődik imádkozó szavaihoz.
itt sem
az
Csupa jóság és szeretet (6). — Az 5. versben elmondottak érvényesek itt is. Hiszen aki megtapasztalta Isten szabadító szeretetét, az örökké az Isten szentélyében szeretne lakozni, ahol az ÖT mózesi hite szerint „legközelebb" volt az Isten. Az Űr házában megtapasztalt jóság és isteni szeretetközösség egész életében kísérőtársai lesznek. Ezt a felismerést nem zavarhatja meg többé senki (ellenség: 5a)) és semmi: (a rossz: 4a): Élete végéig vele jár (üldözni fogja) Isten jósága és szeretete. Mert a hit (fidutia) örök jövőnek tudja Isten jelenlétét. Nemcsak vendége, hanem lakótársa lesz Istennek élete végéig (vö. Zs 27:4, 42:2.3, 43:3, 52:10, 61:5, 84:4.5, Lk 2:7). A hangsúly itt nem annyira a templomi tartózkodáson, mint inkább a tartós szeretet-közösségen van Istennel. Kép és dolog összefolynak. Ezért lenne helytelen a szerzőben papot keresni a 6. vers alapján (vö. Kraus, Psalmen I, 191; Rad, „Gerechtigkeit" u. „Leben" in der Kultsprache der Psalmen: Betholet—Festschrift 1950.432). Szkopusz Feltűnő, hogy magukban az evangéliumokban nem találjuk meg idézetként ezt a zsoltárt. Pedig Isten szolgájának az imádságaként hangzik és őt találják m e g benne azok, akik a jó pásztorban ismerték meg Krisztust. „A 23. zsoltár hálazsoltár, amelyben a keresztyén szív dicséri Istent és hálát ád neki, hogy oktatja és a helyes úton vezeti, vigasztalja és minden szükségben megvédi szent igéjével, Bárányhoz hasonlítja magát, amelyet a hűséges pásztor üde réten és hűvös víz partján legeltet" (Luther). „Ez a pásztor, akiről a próféta olyan régen beszélt, Krisztus, a mi drága Urunk . . . aki a szomjazó és eltévedt bárányka után fut a pusztába és megkeresi ott. És ha megtalálta, örömmel veszi a vállára (Lk 15:4). Sőt még az életét is odaadja a juhokért (Ján 10:12)." (Luther). Jézus életének és halálának a történetében egészen azokat a képeket és tényeket ismerjük föl, amiket az itt megrajzolt 59
pásztornak az eljárásában megcsodáltunk: A fenntartás nélkül bizalmat gerjesztő gyengéd gondoskodást, a csendes előttünk járást azon az úton, a m e l y e n szívesen követjük. Róla nemcsak elmondhatja a kegyes költő, hogy jó pásztor volt, h a n e m mi keresztyének azt is t u d j u k már, hogy az életével pecsételte meg pásztori (megváltói) művét.
60
36. zsoltár
N Á L A D V A N A Z ÉLET FORRÁSA
A szöveg 1
A karmesternek. Az ÜR szolgájáé, Dávidé 1 .
2
A hitszegés azt sugallja a bűnösnek szíve mélyén: 2 Nincs Istentől való rettegés a szemében, sőt úgy egyengeti útját a szemével, hogy rátaláljon a bűnére és gyűlöljön. Szájának igéi csupa rontás és csalárdság, megszűnt okosat és jót cselekedni. Rontást eszel ki a fekhelyén, rááll a nemjó útra, a rosszat nem veti meg.
3 4 5
6 7 8 9 10
11
URam, az égig ér szereteted, hűséged a fellegekig. Igazságod mint isteni hegyek, döntésed mint a tömérdek ősvíz, embert és állatot megszabadítasz URam. Mily drága a szereteted, óh Isten, szárnyaid árnyékában találnak oltalmat az emberfiák. Dúskálnak házad bőségében, gyönyörűséged patakjából adsz inniok. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod révén látunk világosságot. Tartsd meg szereteted ismerőid iránt, és igazságod az egyenes szívűek iránt! 61
12 13
2
Ne taposson rám gőgös láb, bűnösök keze, ne tegyen bujdosóvá! Elesnek majd a bajkeverők, elzuhannak, nem tudnak fölkelni.
' Az 1. v e r s h e z vö. B e v e z e t é s 3. §. 13.1. — Μ = „ a szívem m é l y é n " . Az ö s s z e f ü g g é s n e k m e g f e l e l ő e n kéziratok a l a p j á n (GHieS) 3. s z e m é l y r e j a v í t a n d ó !
Műfaja A zsoltár egységén sokat vitatkoztak a magyarázók. Duhm és HSchmidt két különálló éneknek veszi [a) 2—5.13. — b) 6—12], Ε szerint az első zsoltár a bűnösök életét és gondolkodását tárgyalná, a második pedig az életközösség örömét Istennel. A zsoltár egységét azonban m u t a t j a egyrészt a 12— 13. versek visszatérése a bűnösökre, másrészt az a tény is, hogy éppen a bűn sötét hátterét használja fel arra, hogy Isten szeretetét fölragyogtassa. Tartalma A zsoltár első 5 versében a bűnös ember életútját ecseteli, 6—10 v e r s e k Isten szeretetét magasztalják és 11—12 Isten szeretetének és igazságosságának a tartósságáért könyörög. A 13. vers visszanyúl az első versekre és a bűnösök bukásáról prófétál. Az ige A bűn rabságában élő ember (2—5). — Érdekes fordulattal írja le, hogy a bűn m i l y e n hatással v a n az ember gondolkodására és életstílusára. Sajátosan az ótestámentomi istenhit területén maradva arról van itt szó, hogy az isteni szövetségi szeretetet (hesed), hűséget hitszegéssel viszonzó ember a szíve m é l y é n éppen az ellenkezője annak, ami Mózes óta olyan szoros kapcsolatban van a jahvizmussal: az istenfélelem. A b ű n kiszakítja Isten közelségéből és az egyébként mindig pozitív értelemben „sugalmazott" ige és prófécia he62
lyett a bűn életrontó hatalmát jelöli. Az Isten közösségéből kiszakadt (ps') ember szemében a b ű n „sugallatának" ugyanaz a hatalma és tekintélye, mint a prófétánál az isteni igének (vö. Péld 30:10, Jer 16:14 stb.). S ahol bűn van, ott nincsen istenfélelem, illetve az istenfélelem hiánya a bűn gyökere. Isten nem személyes és élő valóság a szemében (vö. Zs 10:4. 11.13, 14:1, 73:11, 94:7), ezért csak a b ű n és gyűlölködés foglalkoztatja a bűnöst. Tehát nemcsak Istenhez való viszonya romlott meg a bűn következtében, h a n e m viszonya az embertársakhoz is. Végzetes hatású kijelentések, rontó (mágikus) szándékú nyilatkozatok jellemzik (4. v.). Nem is gondol arra, hogy bölcsen és okosan jót cselekedjék (Péld 10:5.19, 14:35, 15:24). Mert akiben nincsen istenfélelem, annak csak a rontás, a rossz (vö. a jó és a rossz tudásának a fája!) jár az eszében még a fekhelyén is (vö. És 65:2, Péld 16:29). Nappal pedig félelem nélkül nyíltan lép a rossz útra. Már nem is veszi észre, hogy m e n n y i r e a bűn hatalmában van. Nincs világos ítélőképessége sem, mert a b ű n megfosztotta tőle. Az Isten szeretetéből élő ember (6—10.) — A 6. verstől kezdve meglepő fordulat következik be. Azt várhatnék, hogy a bűnnel és bűnössel szemben a kegyes ember életét é s magatartását állítja szembe (mint pl. a bölcsességirodalomban s annak egyik legjellegzetesebb termékében az 1. zsoltárban!). Ehelyett himnusszerűen Istenről és arról szól, hogy mit jelent az Isten az embernek. Tehát nem a kegyes ember ideálját, mint elérhető csúcsot csillogtatja meg a bűnös előtt, esetleg tanító, oktató stílusban, h a n e m Isten szövetségi szeretetéről (hesed) beszél a bűnös hitszegésének az ellenpólusaként. Abban van éppen a biblia teológiájának a titka és ereje, hogy a bűnössel szemben nem a kegyes embert, a meg nem igazulttal szemben nem az igazat tünteti föl eszményképként, h a n e m Istenre, az ő szeretetére és hűségére mutat reá. A zsoltár írója nagyon jól tudja, hogy a bűntelen ember eszméje irreális. Ezzel szemben Isten cselekedetei reálisak s ezért nem mások kegyességének, igazságának és hűségének az emlegetése vezet el a hitre, hanem a szerető és hűséges Istenről szóló bizonyságtétel. 63
Ebben a teológiai álláspontban nem nehéz fölismerni, hogy a szerző a szövetségi tradíció alapgondolatából indult ki. Ez a szemlélet theocentrikus, t e h á t az Istenből és szeretetéből indul ki, felőle néz és értékel mindent. Vele szemben van az antropocentrikus életszemlélet, amely az embert állítja a centrumba. A b ű n t és a hitet mindig ez a szemléleti alapkiindulás választja el egymástól. Szavai azonban nem vesznek bele a spekulatív teológizálásba. A himnusz szavaival é s fordulataival igyekszik leírni és dicsérni Isten megmérhetetlen nagyságát, szeretetének és hűségének, igazságosságának és álhatatosságának a mélységét. A himnuszban a csodálkozó imádat, az örvendező hálaadás és bizalom motívumai kapcsolódnak egymásba. Így van ez ebben a szakaszban is! Az egész világ a végtelen mennyekig és felhőkig tele van Isten szeretetével és hűségével (Ex 34:6). A 6. versben szinon i m kapcsolatban van egymással a hesed és az 'emúná. A „szeretet" Isten kapcsolata azokkal, akik ismerik őt s ezért igazságban élnek. Isten igazsága hasonló az általa teremtett hegyekhez, amelyek ősidőktől fogva szilárdan állanak, (vö. Zs 50:10, 80:10). Üdvrendje (mispáth) érvényes és megváltozhatatlan mint a tenger, amely a teremtés óta nem változott. Isten valósága átfogja a tért é s az időt és igazsága a világ és élet állandó és szilárd f u n d a m e n t u m a . Senki, sem ember, sem állat, nem nélkülözheti segítségét, gondviselő szeretetét (a teremtés-zsoltárok gondolatai szólalnak meg itt: 33.104). Az emberi tapasztalat is ezt bizonyítja (8. v.) Micsoda boldogság (a mah a himnuszban a csodálkozó felismerés szava: Zs 8:2.5, 31:20, 104:24), hogy Istennek ez a világot átfogó szeretete (vö. a Zs 12:2—5-höz mondottakat!) lehajol az e m berhez és gyülekezetéhez, hogy oda menekülhetnek az „emberfiák" (univerzális értelemben) ennek a felséges Istennek a színe elé, sőt menedéket találhatnak védőszárnyai alatt (Ex 19:4kk), ahogyan a kiscsirkék anyjuk szárnya alá m e n e külnek, ha veszély közeleg. Ez a kép Isten megjelenésére vonatkozik a szentláda (szövetség-láda) kerubjai fölött a szövetség ünnepén (ősszel), ami a gyülekezet számára az üdvösséget jelenti. (Vö. Zs 17:8, 57:2. Rad, TheolAT I, 401; Kraus, Psalmen I, 283). 64
A kultusz gazdag áldásaiban is Istennel találkozik az ember (9. v.). Isten jelenlétét éli át és a n n a k bőségét. Jellegzetesen keleti képekben festi meg ezt. „Dúskálnak házad bőségében" [ = kövérjében, zsírjában — a templomban bemutatott áldozat zsíros részei (Jer 31:14)]. De az istentisztelet külső, érzékelhető örömei valami mélyebb és szellemibb dolgot jelképeznek. A templomi áldozati lakoma u t a l a közösségre Istennel, az áldozati ajándék pedig szeretetének és jelenlétének a jele. Az istentisztelet híd Isten és az ember között. Mert ott találkozik az ember a maga kegyelmes Istenével. A kultuszban sem az ember, hanem az Isten van a centrumban. Erre utal a második félvers is: „gyönyörűséged patakjából adsz inniok" (vö. Zs 46:5, Ez 47:lkk). A kultusznak ebből a mélyebb értelméből, mint amely az Istennel való találkozás színhelye, a látóhatár kiszélesedik a gyülekezet bizonyságtételévé: „Nálad van az élet forrása . . . " (10. v.). Nemcsak az a felismerés van benne ebben a hitvallásban, amit egyébként a teremtéshit is magában foglal és vall, hogy ti. az „élő Isten" minden lét ősalapja, forrása (Jer 2:13), h a n e m sokkal életesebben azt is, hogy csak a Vele való élet érdemli meg az élet nevet. „Az Űr világossága", orcájának világossága (vö. N u m 6:22kk), vagyis a deus revelatus kábódja (Ján 14:19). Isten nélkül olyan volna a hívő ember, mint a föld n a p nélkül. Isten „világosságában" bontakozik ki az emberi élet maradandó értékűvé. Könyörgés Isten szeretetéért (11—12). — Az előbbi felismerésből természetszerűen következik, hogy az Istennel ilyen bizalmas kapcsolatban élő ember (a héber „megismerés" szóban benne van „a szeretet" is, meg a „ragaszkodás" is) könyörög azért, hogy ez a szeretet állandósuljon az élet Istenét ismerők, s ezért egyenes szívűek gyülekeztében. És a zsoltáros egyéni kérése is arra irányul, hogy maga Isten közelsége ne legyen veszélyeztetve számára. Mások sorsa (13). — Bizodalma és reménysége e tekintetben rendíthetetlen: Semmiféle emberi hatalom, f u r f a n g és fondorlat n e m veszélyeztetheti hitét és hitbeli kapcsolatát Istennel. A 2—5. versekben leírt „bajkeverők" üzelmei hatás5 A zsoltárok könyve
65
talanok lesznek, ők maguk elesnek és nem kelnek föl többé. Annyira biztos ebben, hogy perfektumos igéket használ a szerző.
66
51. z s o l t á r
BŰNBÁNAT ÉS ÚJ SZÍV A
szöveg
1
A karmesternek. Dávid zsoltára, 2 amikor elment hozzá Nátán próféta, mivel Dávid bement Batsebához.
3
Könyörülj rajtam Istenem, szereteted szerint, végtelen irgalmasságodból töröld el hitszegésemet! Mosd le rólam teljesen bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!
4 5 6
7 8 9 10 11 12 5*
Hűtlen voltam, tudom, s vétkem előttem van szüntelen. Egyedül Ellened vétkeztem, és ami szemedben rossz, azt cselekedtem. Azért: igazad van, ha beszélsz, tisztán állsz, ha megítélsz. Lásd, én bűnben születtem és anyám vétekben fogant engem. Lásd, te igazságod leled a vesékben, oktass azért titkon való bölcsességre! Izsóppal bűntől tisztíts meg, — tiszta úgy leszek, moss meg engem s hónál is fehérebb leszek. Örömöt és örvendezést ha hallhatok, vígadnak csontjaim, melyeket összetörtél. Vétkeim elől orcádat rejtsd el, töröld el minden bűnömet! Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! 67
13 14 15
16 17 18 19
20 21
Ne taszíts el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el éntőlem! Szabadításod örömét add vissza nekem, és engedelmes lélekkel erősíts engem! Tanítani akarom a hitszegőket utaidra, hogy a vétkesek megtérjenek hozzád. Ments ki a vérontás bűnéből, Isten, szabadító Istenem, hogy nyelvem ujjongva dicsérje igazságodat! Nyisd meg. Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse a szám! Mert nem kívánsz te véresáldozatot, s adnék égőáldozatot, nem volna kedvedre. Isten áldozatai: a töredelmes lélek, a törödelmes, megtört szívet nem veted meg, Istenein. Tégy jót Sionnal jóakaratúan, építsd meg Jeruzsálem várfalait! Akkor majd kedved leled az igazi véresáldozatokban, az égőáldozatban és teljesáldozatban. Akkor áldoznak majd bikákat is oltárodon. Műfaja
és
tartalma
Műfajilag az individuális panasz-zsoltárok egyike és a hét bűnbánati zsoltár között a legmélyebb és legszebb. Tartalmilag világos a tagozódása: a) 1—2: A zsoltár felirata; b) 3—4: Könyörgés bűnbocsánatért; c) 5—8: A bűnvallás; d) 9—11: Könyörgés a bűnök eltörléséért; e) 12—15: Könyörgés az ú j életért; f) 16—19: A fogadalom: g) 20—21: Könyörgés J e r u zsálemért. Az ige A felirat (1—2). — A felirat szerint a zsoltárt Dávid írta, mégpedig a 2Sám 12-ben elbeszélt események után. Magában a zsoltárban azonban semmiféle támpontot nem találunk erre. Vö. Bevezetés 3. §. 1. 68
Könyörgés bűnbocsánatért (3—5). — Ezzel a zsoltárral kapcsolatban hangsúlyozza Luther, hogy Isten igéje nem szentekről, hanem bűnös emberekről beszél. Bűneinek tudatában Isten megbocsátó szeretete u t á n n y ú j t j a ki kezét az imádkozó. Mivel egészen komolyan veszi Istent, azért veszi komolyan a bűnt is. S ez a bűn n e m morális megtévelyedés, hanem vallásos valóság: „Elszakadás Istentől" (Delitzsch), „az emberi akarat fellázadása Isten akarata ellen" (LKöhler, Theol AT). Nem esetleges megbotlásról van tehát szó, hanem a természetes ember belső magatartásáról: a zsoltáros kiszakadt (ps') Isten szeretetközösségéből. A kultikus világ képeit használja föl a szerző a bűnbocsánat megjelölésére. 3b-ben az a képzet rejlik, hogy a vétkek föl v a n n a k jegyezve. A babilóniaiak beszélnek a vétektáblákról és arra kérik az istenséget, hogy ezek a táblák töressenek össze (Zimmern, ΚΑΤ 3 402). Az ÖT viszont arról tud, hogy Isten könyvet vezet az élőkről és holtakról (vö. Ex 32:32, Zs 69:29). Azt kéri tehát, hogy Isten törölje ki nevét a vétekkönyvből, mossa le róla teljesen a b ű n t (kabasz azt is jelenti, hogy megvesszőzni, amivel már utal itt is az izsóp vesszőre) és tisztítsa meg vétkétől. De ezek csak képek nála, hogy kortársai nyelvén szólva érzékeltesse belső megszabadulását a bűntől. A bűnvallás (5-—8). — Ez a szakasz a bűn felismerését és megvallását tárgyalja. Az igazi bűnbánathoz vezető úton az első lépés az Isten ellen irányuló b ű n n e k a felismerése. A bűn mélységébe és realitásába tekintés Istenre tekintéssé lesz, akinek a szeretete éppen az ítéletben lesz teljessé (Róm 11:32). A 6. vers („Egyedül Ellened vétkeztem") heves vitákat váltott ki a magyarázók között. Egyesek arra gondolnak, hogy bálványimádással vonta magára a zsoltáríró Isten haragját (Bethgen). Mások úgy vélik, hogy az emberek ellen elkövetett bűnt tekinti Isten ellen elkövetett bűnnek. Gunkel mindkét felfogást elutasítja, holott az emberek elleni bűnt az ÓT már elég korán Isten ellenes b ű n n e k tekinti (Gen 39:9). Isten ellen vétkezik, aki a parancsolatokat áthágja (2Sám 12:13). Következik ez magából a szövetségi viszonyból is. 69
Minthogy Isten szövetségi viszonyban él vele, az ember is hesedre van kötelezve s aki ezt nem cselekszi abban a társadalomban, amelyben él, magának a szövetségnek az erkölcsi pilléreit támadja meg, tehát Isten ellen lázad. E r r e utal szerintem a 6. vers vallomása is, a m i t azután kiegészít a vers második fele, amikor aláveti m a g á t Isten igaz ítéletének. A b ű n megvallása egyúttal Isten felségének és dicsőségének az elismerését jelenti. L u t h e r szerint ebben van a hit feltétele [Iwand, Glaubensgerechtigkeit (1941) l i k ] . Csak akkor ismerjük föl existenciálisan, hogy mindig Isten ellen vétkeztünk, ha igéjét és ítéletét nem morális követelésként, hanem szeretetének a felajánlásaként értjük. S akkor nem perlekedünk Isitennel, nem védjük a magunk igazát, nem ment e g e t j ü k magunkat, hanem elérkezünk a 7—8. versek alapvető felismerésére is: „Bűnben s z ü l e t t e m . . . " Az ÓT-nak ez és ehhez hasonló kijelentéseit n e m az örökléstan, vagy egyoldalúan a morális-sexuális tanítás oldaláról kell értelmeznünk, hanem az e m b e r i lét végső mélységeinek a megsejtése felől. Ezt a zsoltárverset mindig kapcsolatban kell látnunk egyrészt a bűnbeesés történetével, ahol a bűn engedetlenség, s ezért az ember felelős marad miatta. Mert az Isten nem tűri a „rosszat", d e az ember rossz cselekedetét is belevonja világkormányzó működésébe. Másrészt a Noétörténetben elhangzott isteni kijelentésre kell utalnunk: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, mert gonosz az ember szívének gondolata ifjúságától fogva" (Gen 8:21). A totális, az embert kezdettől fogva meghatározó „rosszaság" felismerése ez (vö. Jób 14:4, 15:14k, 25:4, Zs 143:2, J á n 3:6). Ezért téves Gunkel megállapítása, hogy az ÓT n e m ismeri az emberi természet totális romlottságát. A 8. vers azonban világosan u t a l arra, hogy ez a felismerés n e m az emberi megfontolás eredménye, h a n e m az isteni megvilágosítás („oktass a z é r t . . .") adománya. Ennek a zsolt á r n a k egyik legfontosabb tanítása, hogy a bűn felismerésére az Isten szeretetéről szóló örömüzenet vezet el bennünket. Az ember akkor l á t j a meg, hogy mennyire bűnös, ha hallja, hogy milyen jó az Isten és m i t veszítettünk, amikor Isten bölcsességét elveszítettük. 70
Könyörgés a bűnök eltörléséért (9—11). — A vétek m e g vallása az isteni Bíró színe előtt és az egész emberi természet romlottságának a felismerése a r r a indítja a zsoltárost, hogy könyörögjön a megbocsátásért, illetve a bűnök eltörléséért. Régi tisztulási rítusokat felsorolva kéri Istent bűneinek az eltörlésére. Az izsóp bokorszerű illatos levelű növény, amelyből seprőt készítettek (ahogyan a finnek virgácsot k é szítenek nyírfagallyakból és azzal paskolják magukat a s a u naban), vízbe vagy az áldozati állat vérébe mártották és a bűntelenítés jeleként meghintették vele a bűnöst. A növénynek tehát tisztító erőt tulajdonítottak, ahogyan Babilonban ilyen erőt hittek a tamariskusban (vö. Ex 12:22, Num 19:6. 18). Az alapos lemosás „hónál fehérebbé" teszi a bűnöst (És 1:18). A zsoltár tehát itt is, m i n t az első versekben, a kultikus nyelvből veszi képeit, hogy magát a szellemi-lelki folyamatot szemléletesen és az akkori ember számára közérthetően mondja el. A 10. vers kérése Isten megbocsátó kijelentésének a visszhangja (Zs 27:6), amelyért könyörgött. Akkor m a j d vigadnak csontjai (itt az egész embert jelenti), amelyeket összetört az Isten. Nem a testi, hanem a lelki összetörtséget akarja ezzel is jelezni. Ebből a helyzetből csak akkor tud kiemelkedni, h a Isten „eltekint" vétkeitől és eltörli azokat. Luther ismételten beszél arról, hogy Isten igéje úgy elevenít meg, hogy „megöl", azaz „összetör" bennünket. „Ez azt jelenti: Ne tekints szigorú szemmel a tetteimre, mert mind bűn az, ha a r cod és ítéleted világosságába állítod azokat. Ezért nem azt mondja (a zsoltáros): Vidd el bűnömet a színed elől, mintha egyes cselekedeteink kiállnak a próbát Isten színe előtt s ezért csak a bűnöket vinné el, a jó cselekedeteket pedig o t t hagyná, hanem Istennek kell elfordítania az arcát, hogy t e t teink és mi magunk megállhassunk és életben maradhassunk. Ami azt jelenti: kegyelemből n e m számítja föl a rovásunkra, ami a természeténél fogva b ű n volna, ahogyan Zs 32:1-ben olvassuk: „Boldog az, akinek a hitszegése megbocsáttatott." (WA 18, 502). Könyörgés új életért (12—15). — Ha a bűn az ember „természetévé" lett (7. v.), ha az ember a saját erejéből nem tud 71
nem vétkezni, akkor „szabadulás" csak úgy lehetséges, ha Isten ú j természetet t e r e m t az emberben. Isten újjáteremtő igéjére van szükség, amely annak idején a teremtéskor hangzott el. Ezért könyörög a zsoltáros „tiszta szívért". „Tiszta kezek és a külső látszat szerint szép szavak könnyen szerezhetők és erre képes is az ember. De olyan tiszta szívet, amelyet a szeretet szabadított föl minden dologra, azt csak a Teremtő isteni hatalma tud teremteni, ahogyan az írás is mondja (vö. Gen 6:5, 8:21, Róm 3:10kk stb.), hogy senkiben sincs tiszta szív. Ezért bűnös minden ember Isten előtt, aki előtt nyilván van a szív, ahogyan kéz é s tettek nyilván vannak az emberek előtt" (Luther, WA 18, 504). Mindkettőben, a teremtésben csakúgy, mint a megbocsátásban, úgy áll előttünk Isten, mint aki előhívja azt, ami „nincs" (bara ige). Az emberi bűn a teljes pusztulásba visz. Szívnek és léleknek (nem a Szentlelket jelenti itt!) is teljesen újjá kell teremtődnie! Az emberi lélek a f o n á k j á r a fordult és megrokkant. Istennek kell megerősítenie. Míg a szív (léb) az emberi lét centrumát jelenti, minden érzés, gondolkodás és akarás helyét, addig a lélek (rú'h) az azokat mozgató Isten adta erő (vö. Ez 36:26kk). Ha Isten „lelke" megújítja és megszenteli az emberi lelket (Róm 8:16), akkor erős és készséges (engedelmes) lesz Isten akaratának az elfogadására és cselekvésére is. Ez a „szentséges" lélek garantálja a közösséget Istennel: a, hozzátartozást, a színe előtt járást. „Az őszinte lélek az a jóakarat, amely csak Istenre néz és csak Istent keresi. Istennek kell ezt újból megteremtenie és szívünk legbelsejébe öntenie" (Luther, WA 18, 504). Hit és cselekedetek tekintetében az ÓT is vallja, hogy csak az tekinthető igazi „istentiszteletnek", ha a szív szolgál az Istennek (vö. Deut 6:5) s ezért kell megújítani a megromlott szívet (Ex 36:26). A bűnbocsánat azt jelenti a zsoltárosnak, hogy visszakapja a „szabadulás örömét" (14). Ez az öröm lesz az ú j életet motiváló erő. Az isteni szabadítás segíti é s támogatja úgy, hogy eltelik „engedelmes lélekkel" (ez a lélek itt is az emberi készség lelke, az ú j élet „lelke") Isten akaratának a cselekvésére. Szoros kapcsolata van ennek a kérésnek azokkal a prófétai jövendölésekkel (Jer 24:7, 31:33, 32:39, Ez 36:25kk), 72
amelyekben Isten ú j szívet ígér népének a szövetség m e g újításaként. Az igazi életújuláshoz hozzátartozik, hogy az nem m a r a d önző, önmagában gyönyörködő kegyesség, h a n e m belső k é n y szer h a j t j a a bűnösökhöz, hogy bizonyságot tegyen .közöttük arról az útról, amelyen ő járt és arról, amelyen Isten j á r a t j a most (15). Nem t u d nem beszélni arról, amit látott és hallott (Csel 4:20), hogy az ú j élet coram deo Isten ajándéka. A fogadalom (16—19). — A 16. versben elhangzó k é r é s : „Ments ki a vérontás bűnéből" első pillanatra megszakítja a zsoltár világos gondolatmenetét. Duhm értelmezése szerint azonban ugyanarról van itt szó, mint Zs 30:10-ben: a zsoltáros életét olyan veszély fenyegeti, ami a halálát jelenthetné. Márpedig ez azzal járna, hogy nem tudná hirdetni Isten „igazságát", az Isten ajándékozta szabadulást, vö. Rad, Theol AT 1,370. Inkább a 15. vershez kapcsolódva arra kéri Istent, hogy nyissa meg ajkát, azaz ruházza föl azzal a hatalommal, hogy megmentőjének a dicséretét hirdesse. Ugyancsak a 15. v. f o gadalmához kapcsolódnak a 18—19. versek is. A zsoltáros is tud arról a szokásról, hogy az imádkozó megfogadta: szabadulása esetén áldozatokat m u t a t be Istennek (Zs 54:8). A n nál meglepőbb az a megállapítás, hogy Isten nem kíván á l dozatokat, hanem a hála és dlicséret Isten szemében az igazi áldozat. A zsoltáros tehát n e m veti el teljesen az áldozati kultuszt, de neki valami „jobbról" van tudomása. A régi és ú j korszak határán áll az áldozatok értékelésében és igyekszik a kettőt kiengesztelni egymással. (Vö. Vriezen, Theologie des Α. Τ. 263). Egészen prófétai hangot üt meg (Ám 5:22, És 1:11, Jer 7:21kk), hiszen aki eljutott a hitnek és engedelmességnek, az ú j életnek és a cselekedeteknek arra a fokára, amiről itt ebben a zsoltárban eddig szó volt, az m á r nem „hiheti" azt, hogy véres áldozatokkal elnyerheti és meg tudja tartani Isten jótetszését. Egészen ú j testámentomi szinten mozogva azt vallja, hogy „az Isten Lélek és akik őt imádják (Ján 4:23k), szükség, hogy lélekben és igazságban imádják". Isten az egész embert akarja s ezért áldozza oda magát ez a zsoltáros is Istennek: Üres kézzel, de szívét a j á n l j a föl és hiszi, 73
hogy ez az áldozat kedves lesz Istennek (vö. Zs 34:19, És 57:15, 61:1). Isten nem kalmárkodik, akivel lehetne alkudozni, h a n e m Király, akié minden áldozat. S m e r t mindenhatóságának centruma üdvösséget m u n k á l ó akarata, ezért fogadja el igazi áldozatként a bűnbánó (töredelmes lelkű, megtört szívű) bűnöst. Könyörgés Jeruzsálemért (20—21). — Mi is érezzük ezen a zsoltáron, hogy felfogásával a bűnről, a bűnbánatról, bűnbocsánatról és az igazi áldozatról, feszegeti az ótestámentomi hitélet kereteit. Aggeus é s Zakariás prófétáknak egyik kortársa is így értékelte ezt a zsoltárt. Ezért úgy értelmezi, hogy a kultusznélküli fogság idején volt h e l y e ennek a zsoltárnak az istentiszteletben és azt a r e m é n y é t fejezi ki a fenti versekben, hogy ha m a j d felépíti újból Isten Jeruzsálem várfalait, t e h á t vele együtt megépül az ú j templom is, akkor majd az „igazi" áldozatokban is kedvét leli Isten. Ez a f ü g g e l é k tehát h ű marad a régi istentiszteleti rendhez. De tekintettel van a „gyengékre" is (lKor 8:7kk), akik még nem t u d t a k eljutni ennek az 51. zsoltárnak a magaslatára. A reformátorok (Luther és Kálvin) igen gyakran hivatkoztak az 51. zsoltárra, m e r t szerintük a sola gratia üzenete szól hozzánk m i n d e n verséből.
74
90. zsoltár
ISTEN ÉS A Z EMBER
A 1
szöveg
Mózesnek, az Isten emberének imádsága.
Uram, te voltál hajlékunk 1 nemzedékről nemzedékre. 2 Mielőtt hegyek születtek volna, világra hoztál volna földet és földkerekséget, öröktől fogva mindörökké vagy te, Istenem! 3 Visszatéríted a halandót a porba és te mondod 2 : „Térjetek vissza emberek!" 4 Hisz' ezer esztendő annyi a szemedben, mint az elsuhant tegnapi nap, és mint egy őrállás éjjel! 5 Elragadod őket; olyanok lesznek, mint reggel az álom és mint a fű, mely elfonnyad: 6 reggel virágzik, aztán elfonnyad: estére levágják, aztán megszárad. 7 8 9 10
Bizony, végünk van haragod miatt, lángoló haragodtól megriadunk. Magad elé raktad bűneinket, eltitkolt vétkeinket arcod világosságába. Bizony, elmúlik minden napunk féktelen haragod miatt, bevégezzük éveinket mint egy sóhajtást 3 . Éveink száma 4 : hetven esztendő, vagy ha több: nyolcvan esztendő. Az is nagyobbrészt 5 kín és vesződség, és gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. 75
11 12 13 14 15 16 17
1
2
3 4 5 6
Ki ismeri haragod erejét, kit fog el félelem dühöd miatt? Taníts úgy számlálnunk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Térj vissza URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Tarts jól minket minden reggel szereteteddel, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben. Vidámíts meg végre, miután megaláztál, hiszen rosszat láttunk éveken át! Hadd látszódjanak meg tetteid szolgáidon és méltóságod a fiakon. Legyen rajtunk Istenünknek, az Ürnak kedvessége, és kezünk munkáját erősítsd meg rajtunk, kezünk munkáját erősítsed meg6. A „ h a j l é k " eredetileg a z á l l a t o k „ r e j t e k e " , „ t a n y á j a " ( J e r 9:10, 10:22, 49:33, 51:37, N á h 2:12). E n n e k a l a p j á n a z u t á n : lakás, t a r t ó z kodási h e l y , h a j l é k stb. ( I s t e n é is): Deut 26:15, Zs 68:6, J e r 25:30. — Az Μ s z ö v e g e helyesen é r t i , h o g y miről v a n szó, m e r t ha s z ó s z e r i n t l e f o r d í t j u k a szöveget, a k k o r így h a n g z i k : „Vissza fogod t é r í t e n i a h a l a n d ó t a p o r b a , m i u t á n (miközben) a z t m o n d t a d n e k i . . . " E z a h é b e r g o n d o l k o d á s n a k (és i d ő f o g a l o m n a k ) m a r a d é k t a l a n u l m e g f e lelő f o g a l m a z á s : Isten e l ő s z ö r eldöntötte m a g á b a n ( „ m i u t á n úgy döntöttél"), h o g y mit f o g cselekedni. A p r ó f é t á k n á l g y a k o r i e z a n y e l v t a n i f o r d u l a t és ez a h e l y is arról t a n ú s k o d i k , hogy a p r ó f é t a i g o n d o l k o d á s m é g a f o g a l m a z á s b a n is m e n n y i r e f o r m á l t a a k e g y e s ségi i r o d a l m a t Izráelben. — Nincs s z ü k s é g a BH és m á s o k (Kraus, etc.) javasolta k o r r e k t ú rára. — Szószerint: „ n a p j a i " . M i n d e n bizonnyal a z a j e l e n t é s e i t t : s z á m a . — Csak i t t f o r d u l elő az Ö T - b a n . — Vagy k é s ő b b i toldalék, v a g y a gyülekezet l i t u r g i k u s v á l a s z a a t e m p l o m i k ó r u s (vagy p a p ) m e g á l l a p í t á s á r a , v a g y g r a m m a t i k a i l a g ú j d o n s á g k é n t a kérést a k a r j a n y o m a t é k o s s á t e n n i ezzel a z i s m é t léssel ( K r a u s ) .
Műfaja
és
tartalma
A 90. zsoltár népi panaszdal (vö. Bevezetés 4. §. 2.). Az 1—4. versekben viszont himnuszi elemeket tartalmaz, ami csak arról tanúskodik, hogy a panaszdalok erősen kapcsolódnak a himnuszokhoz és a hálaadó zsoltárokhoz. 76
A fogság utáni kor terméke, de korábbi vallásos elemek is találhatók benne. Tartalmi felosztása: a) lb—6: Az örök Isten és a mulandó ember; b) 7—12: Az emberi bűn és Isten haragja; c) 13—17: Könyörgés Isten szeretetéért. Az
ige
A felirat (la). — Már maga az a tény feltűnő, hogy a zsoltárok egyikét Mózesre vezeti vissza ez a gyűjtemény (a IV. könyv kezdődik ezzel a zsoltárral). Minden bizonnyal régi az a hagyomány, amely Mózesnek tulajdonította ezt a zsoltárt. A régi hagyománynak az ú j j a l vegyűlése eredményezte azután, hogy fordítási szempontból egyik legnehezebb zsoltár. Az „Isten embere" kifejezéshez vö. Deut 33:1, Jós 14:6 és Pálfy, Istenfélelem. Az örök Isten és a mulandó ember (lb—6). — A himnusz stílusában dicsőíti az Urat a világ teremtőjeként és m e g t a r tójaként, akinél éppen ezért otthonra talál és menedéket k a p az ember. A múltba visszatekintve az Istenben hívők sok-sok nemzedékét látva megizmosodik a hit és a jövőbe vetett r e ménység. Nem minden szándék nélkül beszél a mitikus képzetek a n tik fordulataiban a világ keletkezéséről. Ösi, az ÓT teremtéshitével ellenkező képzeteket használ a 2. versben. Az ősi h e gyek, a szüárdság és tartósság szimbólumainak a „születéséről", a föld vajúdásáról szólva pedig azt a felfogást képviseli, hogy a föld növényt és állatot elük (Gen 1:1 l k k , 24), m é h é ből tenger születik (Jób 38:8kk). Ebben a folyamatban Isten nem vett részt, mert ő Isten volt, mielőtt föld lett volna és Isten lesz, amikor m á r föld nem lesz. így tesz bizonyságot a zsoltár Istennek világfölötti méltóságáról és örökkévalóságáról. A hozzá kapcsolódó gondolatok azonban pesszimisták, m e r t az örök Isten jelenlétében döbben rá az ember a maga t e r e m tettségének a következményeire: a mulandóságra, a halál realitására. A porból formált embert (Gen 3:19) az örök Isten viszi vissza a porba (Gen 3:19, Zs 104:29, 146:4, Péld 12:7). 77
Elég egy szava és vége az ember életének. A bűneset történetének megállapításai szólalnak meg i t t és a szerző szándékosan választ olyan kifejezéseket, amelyek az emberi élet esendőségét tükrözik. Isten örökkévalóságának a fényében kimondhatatlanul rövid az élet (4), m e r t a nagy korszakok, amiket az ember áttekinteni sem képes, Isten szemében annyi m i n t az elsuhant tegnapi nap, v a g y mint az akkori legkisebb időegység: az őrállás időtartama (Bir 7:19). Ezt a gondolatot azután színes képekkel szemlélteti: Olyan az ember, mint a reggelre elröppent és elfelejtett álom, vagy mint a fű, amely reggel kivirágzik, de este m á r l e is kaszálják (vö. Zs 102:12, 103:15k, J ó b 14:lk, És 40:6k stb.). Az emberi bűn és Isten haragja (7—12). — A zsoltár azonban nem elégszik meg azzal, hogy a tényeket megállapítja, hanem választ is keres é s vár. A dolgok végső okait és hátterét k u t a t v a az emberi bűnben és az a r r a reagáló isteni haragban l á t j a meg a realitások okát és magyarázatát. Isten maga világít rá az akaratával ellentétes magatartásra (vö. Gen 3:5, 11:4), még a titokban tartott vétkek is napvilágra kerülnek coram deo (vö. Zs 19:13). A b ű n realitása Isten számonkérő ítéletének a világosságában lepleződik le, m i n t istenellenes magatartás, amelyre Isten a haraggal válaszol. Tudnunk kell azonban, hogy nem „természete" az ÓT Istenének a harag, ahogyan Marcion óta többen igyekeztek a „zsidók Istenét" jellemezni. Természete szerint a szeretet, a gondviselés és irgalom Istene ő, aki nem a k a r j a a bűnös ember halálát, h a n e m hogy m e g t é r j e n „rossz ú t j á r ó l " és éljen (vö. Ez 18:23, 33:11). Ha egyáltalán van h e l y e a hivő e m b e r életében a peszszimizmusnak, akkor a n n a k alapja n e m az Isten haragjában és az azt követő ítéletben van, hanem az emberi bűnben, az ember önigazságában. A halál a bűn zsoldja (Róm 6:23). Isten bűneset utáni r e n d j e az (Gen 3:19), hogy m u n k á n k verejtékével esszük mindennapi kenyerünket (10c), hogy olyan nehezére esik az embernek békességben élni embertársaival (vö. Gen 4 stb.), a természettel és s a j á t magával. Az élet azt igazolja, hogy az emberi életnek ezeket a mélységeit csak 78
kevesen látják és ismerik. Ezért kevesen ismerik föl benne Isten haragjának a hatalmát és keveset fog el emiatt félelem az Istentől (11. v. és Pálfy, Istenfélelem). Az emberek nem tudnak a bűn és a mulandóság nagy összefüggéséről, mert nem t u d n a k az isteni és emberi akarat nagy feszültségéről. Ebből a magatartásból vonja le a zsoltár következtetéseit és arra akar vele rámutatni, hogy az ilyen életfelfogás belsőleg tarthatatlan. Idáig kell eljutnia az embernek, hogy kétségbeesésében és kísértéseiben fölfigyeljen arra az örök valóságra, aki a mulandó élet felett örök Űr s akinek a „tanítása" (Zs 1) egyedül képes neki maradandó értelmet és tartalmat adni. A zsoltáríró nemcsak másoknak a k a r j a az odavezető utat megmutatni, h a n e m ő maga is azon jár. Ezért kér legalább saját magának bölcs szívet, hogy a maga múlandóságán megtanulja e n n e k az útnak a szabályait. Mert ennek a kérésnek (12) értelme csak az lehet, hogy Isten adjon ú j szívet az életkor s általában az élet pozitív értékeléséhez, ami abban tér el az addigi magatartástól, hogy Isten akarata és tórája irányítja. Tévedés volna tehát itt arról beszélni, hogy a zsoltár belefullad a teljes reménytelenségbe. Ha nem is beszél kifejezetten a reménységről, az emberi perspektíva láttára elhangzott kérésében azzal a bizalommal f o r d u l Istenhez, amiről olyan meggyőzően tett bizonyságot az 1. versben. Könyörgés Isten szeretetéért (13—17). — Az eddig elvi síkon mozgó zsoltár most konkretizálódik. A nép hosszan tartó szükségben van, amelyet azonban nem tartanak megváltoztathatatlannak, hanem a zsoltárok régi fordulatával ostromolják Istent: „Meddig késel?" Nem beszél nyíltan b ű n ' bocsánatról, de a „könyörülj" (szánd meg) szóban a dolog maga benne van: Nézze el Isten a bűnöket és mutassa meg szövetségi szeretetét kézzelfoghatóan is szolgáinak. Ahogyan szüksége van az embernek az élelemre, ugyanúgy nem élhet Isten szeretete nélkül sem (vö. Zs 17:15, 63:6, 65:5), ha örülni akar az életnek. Már pedig Izráel gyülekezete tele volt vágyódással az öröm és vigadozás után, hogy neki ilyen nagy, szent és megbocsátó Istene van s aki a mindennapi élet apró örömeivel is megjutalmazza az embereket. Ezért a kérés: 79
„Tarts jól m i n k e t minden reggel szereteteddel!" (14) azt akarja jelenteni, hogy az élet értelme és célja ez a heszed (vö. Zs 12:2—5-höz mondottakat!) s minden napnak azzal kell kezdődnie, hogy az Isten szeretet (Hós 11:4, Í J á n 4:8). Ez a szeretet a d j a a zsinórmértéket ahhoz, hogy az ember számba vegye napjait és számot adjon azok tartalmáról. Istennek ezt a szeretetét nem bontja föl különböző földi dolgokra (gazdagságra, jólétre stb.), hanem a továbbiakban is (15) megmarad az általános keretek között. A 15. vers kérését nem szabad pusztán a viszonzástan é r telmében v e n n ü n k . Hiszen itt nem Isten igazságosságáról, k á r pótlásáról van szó, amire a szerző szerint Izráelnek semmi igénye nincsen, hanem kizárólag Isten megbocsátó szeretetéről: az a kéz, amely sebeket osztogat, az egyúttal a gyógyító kéz is (Hós 6:1). A napok és évek, amelyekben az ember Isten ítélete alatt nyögött vétke és bűne miatt, örömre fordulnak. Még egyszer ajándékba kapja az ember azzal a felismeréssel, hogy az ítéletben kijelentett ellentét Isten és az e m ber között, egy nagyobb egységben, a szeretetben, a szövetségéhez ragaszkodó Isten álhatatosságában feloldódik. Ez Isten t e t t e szolgáin (16), aminek a megmutatásáért könyörög a szerző: Az ítéletben is legyen láthatóvá és megfoghatóvá Isten kegyelmes akarata. Ebben mutatkozzék meg megfoghatatlan méltósága a mostani és jövendő nemzedékeken. Innen nézve kap az egyébként fáradtságos emberi élet örökkévaló f é n y t , mert végső sorban az élet az a hely, ahol Isten szeretete é s dicsősége megmutatkozik. Egészen világosan beszél erről a szerző a 17. versben abból a helyes felismerésből kiindulva, hogy Isten áldása nélkül gyümölcstelen az élet: Isten szeretete ád tartalmat az életnek és maradandóságot az emberi tevékenységnek. Ugyanaz az ember, aki b ű n t látva az életről csak m i n t nyomorúságról és kínról beszél, most reménykedő, vidáman bizakodó szívvel tekint a holnap elé. „Mert a bűn zsoldja a halál. Az Isten kegyelmi a j á n d é k a azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi U r u n k b a n " (Róm 6:23).
80
95. z s o l t á r
PRÓFÉTAI F E L H Í V Á S I S T E N
MAGASZTALÁSÁRA
A 1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 1
szöveg
Jertek, örvendezzünk az ÜRnak, ujjongjunk szabadító Kősziklánknak! Menjünk eléje hálát adva, ujjongjunk neki zsoltárt énekelve! Mert nagy Isten az ŰR, nagy Király minden isten fölött. Kezében vannak a föld mélységei, övé a hegyek ormai; övé a tenger, ő alkotta azt, keze formálta a szárazföldet is. Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, hajtsunk térdet alkotónk, az ÜR előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe s keze alatt élő juhok vagyunk. Ma, ha szavát meghalljátok, szíveteket meg ne keményítsétek, mint Meribánál, Massza napján a Pusztában, ahol atyáitok engem kísértettek, próbára tettek, bár látták tetteimet. Negyven esztendeig utáltam e 1 nemzedéket, és azt mondtam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Meg is esküdtem haragomban: „Nem mennek be nyugalmamba!" A GHie
és S a l a p j á n k i e g é s z í t e n d ő a m u t a t ó n é v m á s s a l .
6 A zsoltárok könyve
81
Műfaja
és
tartalma
M ű f a j a szerint a kultuszi zsoltárok közé tartozik. Keletkezési k o r á t viszont nehéz volna megállapítani. Gunkel é s mások közvetlenül a fogság utáni időre gondolnak. Nötscher a királyok korába teszi. A zsoltár két nagy egységre bontható: Az 1—7a versek a nagy őszi ünnep liturgiája, amikor az Űr a világ teremtőjeként és Uraként kinyilatkoztatja magát és elfoglalja trónját, hogy megújítsa szövetségét népével. E r r e az ünnepélyes aktusra szólítja föl és készíti elő a zsoltár első szakasza a gyülekezetet, amikor belép a templom k a p u j á n (vö. Zs 24, 99:5, 100:4). A 7b—11. versek viszont az engedelmességre felszólító intelmet tartalmazzák, utalva az eltévelyedés következményeire. Az ige Isten a szabadítás Istene (1—2). — Isten népe, a választottak gyülekezete (vö. 6—7b) a Sión hegyére vonulás közben énekli ezeket a verseket s talán ezért is volt ez a zsoltár Augustinus korában a vasárnapi istentiszteletek bevezető éneke. A misna szerint pedig a zsinagógai gyülekezet újévi zsoltára volt. Alaphangját már ez a k é t vers megadja: a) Isten a szabadítás Istene. A „szabadítás" szó elsődleges jelentése szerint a rászorulóknak segítségére siető, minden gondjában-bajában és nemcsak hitbeli kísértéseiben, hanem az élet útvesztőiben biztos pontot jelentő Isten „műve" az ÓT-ban. Ennek az Istennek a „szabadító szándékaira" ráhagyatkozhatik a hívő ember, bízhatik benne, m e r t „biztos" a szabadítása. Ezért nevezi Istent a „szabadítás kősziklájának", rendíthetetlen, biztos pontnak az életben. Másodlagos értelmében azonban ennél többet is jelent ez a héber szó, mert a szabadítás nemcsak testi, e földi értelemben értendő, h a n e m „lelki" vonatkozásban is: a szabadító Isten a megváltó, az üdvösséget és békességet ajándékozó Isten is. b) Ennek az Istennek a színe előtt csak hálát adva jelenhetik meg a gyülekezet. Ennél a héber szónál is meg kell állnunk egy pillanatra. A héber jádáh szó (ebből képezve a tó82
dáh) alapjelentése n e m is annyira a hálaadás, m i n t inkább a dicséret és magasztalás olyan formában, hogy az Isten „szabadító műveit és csodáit" megtapasztalt ember bizonyságot téve dicséri Istent, magasztalva tetteit vallja meg, hogy életének célt és é r t e l m e t mindig Isten akarata, útmutatása adott (Zs 1). Ebből persze magától értetődően következik, hogy a „bizonyságtevés" és „magasztalás" hálát adó h i m nusszá kerekedik (vö. Bevezetés, 4. §. 3.). Az igéből képzett tódáh éppen ezért jelenti m a g á t a „hálaáldozatot" kísérő himnuszt is abban az értelemben, hogy a bűnbánat és a hitvallás is mindig benne cseng. Csak ezt tudva é r t j ü k egyébként meg a 2. v. összefüggését a 8kk versekkel. Az üdvösséget ajándékozó Isten színe előtt csak bűneit megvallva és a Kőszikla szabadító akaratában bízva állhat meg a gyülekezet és annak minden egyes tagja! A Kőszikla szabadító szeretetében bízva válik maga a hálaadás újjongó és vidám magasztalássá, dicséretté, zsoltárrá. A teremtő Isten (3—5). — Mindaz, ami ezután következik, a fenti k é t alaptételnek a kifejtése, tudatosítása. A szövetség Istene egyúttal az egész világ t e r e m t ő Ura és fenntartója, aki szilárdan kezében t a r t j a az egész teremtett világ rendjét. Nem engedi visszaesni a kozmost a chaosba. Nem adott bérbe másnak semmit ebből a világból: Király az istenek fölött! J a h v e az istenek Istene. Nemcsak primus inter pares, hanem m e r t a valódi, az élő Isten, ezért fölötte áll a többi isteneknek (vö. Zs 89:7.9). Mindenkinek, még az isteni hatalmaknak is őt kell imádniok (Zs 29, 82, 116). A prófétáknak az üdvösségről szóló igehirdetése és már maga a messianizmus sem volna érthető e gondolatok nélkül. Isten kormányozza a történelmet és végső céljához vezeti: Felállítja királyságát a földön. — A föld mélységeiben (az alvilágban) éppúgy Király, mint a hegyek ormain. S ennek a kettőnek a hangsúlyozása azért volt fontos az akkori hívek számára, m e r t a néphit szerint az alvilággal és az odakerültekkel nem törődik az Ür, a hegyek ormain pedig különböző istenségeket látott trónolni az egyszerű ember. — övé a tenger és ura a szántóföldnek. A zsoltár polemizál itt azzal a baal-vallással, amely szerint minden országnak é s minden városnak meg6·
83
volt a maga istensége, gazdája, baalja, aki arra Ennek az istenségnek a léte egyenesen hozzá általa gondozot lények és emberek létéhez. A azonban nincsen kötve sem Palesztinához, sem hez, sem magához Sionhoz.
gondot viselt. van kötve az Teremtő léte a Sinai hegy-
Az „alkotó" Isten (6—7a). — Ennek a Teremtőnek köszönheti létét a választott nép is: Sión gyülekezete. Ö az „alkotója" s kezének a formáló ereje hozta létre a „nyájat", ö legelteti, terelgeti híveit (Zs 23 és az ott mondottak). Ezek a szavak erősen emlékeztetnek a 100. zsoltárra, ahol kiegészítésként m é g azt a félmondatot is megtaláljuk, hogy „nem mi m a g u n k " alkottuk magunkat (100:3) és nem a m i akaratunkon vagy készségünkön múlt az sem, hogy a választottak gyülekezetének a tagjai lehetünk: Isten legelőjének a nyája és juhai vagyunk! Istennek az egész világot az üdvösségre teremtett akarata hozta létre a választott népet s ezért csak leborulni, meghajolni és térdet h a j t a n i lehet előtte! A kiválasztás kegyelem és nem emberi akarás dolga! Ezt jól meg kellett tanulnia az ÓT gyülekezetének is, m e r t nagyon sokszor elburjánzott hitében az a gőgös tévhit, hogy Isten nem Isten a választott nép nélkül, a kiválasztás, a szövetség, amelyet népével kötött felbonthatatlan és örök az emberek és a választott nép minden hitszegése ellenére is (vö. És l:4kk). Az intelem (7b—11). — A zsoltárt két fontos alapgondolat zárja le. Az egyik a 7b. versben található, ahol hangsúlyozza egyrészt, hogy minden kultikus eseménynél, minden istentiszteleten a döntő esemény Isten szavának, igéjének a hangzása, megszólalása. A másik követelmény, hogy a gyülekezet tagjai hallgassanak is erre az igére. Vegyék komolyan Isten pásztoroló szeretetét, ne menjenek el mellette, hanem engedelmeskedjenek neki. Akkor é r t j ü k meg teljes mélységében ezt a mondatot (7b), ha arra gondolunk, hogy az egész íráson végig vonul a megállapítás: „De ti nem akartátok!" Ezért szólal m e g itt is a sok kegyelmi tény felsorolása után a szinte f á j d a l m a s kívánság: „Bárcsak úgy volna, hogy hallgatnátok (engedelmeskednétek) m a (most) a szavára (szavának)!" Minden kultikus ese84
mény döntés az Isten mellett! Minden kultikus esemény nemcsak magasztalása és dicsérete a t e r e m t ő és üdvösséget ajándékozó Istennek, hanem az „új engedelmességre" j u t á s „alkalmas ideje" is. A szívek megújulásának (vö. Zs 51) é s elindulásának alkalma (10c). A másik alapgondolat a 8—11. versekben abban a f e n y e getésben, intelemben található, hogy a történelem tanúsága szerint nincs „nyugodalma" a tévelygő szívű gyülekezetnek. Meribá és Massza esete (v. 9. Ex 17:1—7, Num 20:1—13, Zs 81:8) már megmutatta egyszer, hogy a haragvó Isten az ellenkezőjére fordíthatja (vö. Jer 18:lkk) a kiválasztás t é nyeit. Isten üdvösséges tetteinek a láttán „most" újból az előtt a döntés előtt áll Isten választott népe, hogy felismeri-e hitben, ami a békességére (nyugodalmára) való. Vagy pedig a haragvó Isten ítéletét h í v j á k ki maguk ellen, aki tévelygő szívük békétlenségével egyedül hagyja őket.
85
96. zsoltár
ÉNEKELJETEK
A 1 2 3 4 5
Énekeljetek az ÜRnak új éneket, énekelj az ÜRnak, egész föld! Énekeljetek az ÜRnak, áldjátok nevét, hirdessétek napról-napra szabadítását! Beszéljetek a nemzetek közt dicsőségéről, csodatetteiről minden nép között! Mert nagy az ÜR, igen dicsérendő, félelmetesebb minden istennél! Mert a népek összes istenei istenkék, de az ÜR a mennyet alkotta.
6
Méltóság és fennség színe előtt, hatalom és pompa a szentélyében.
7
Adjatok az ÜRnak, népek nemzetségei, adjatok az ÜRnak dicsőséget és hatalmat! Adjátok meg az ÜRnak neve dicsőségét! Hozzatok ajándékot és menjetek udvaraiba! Boruljatok le az ŰR előtt szent jelenlétében 1 , remegjen előtte az egész föld!
8 9
10 11
86
Mondjátok a nemzeteknek: Az ÜR Király! 2 Bizony szilárdan áll a föld, nem inog. Népeket ítél egyenesen. Örüljön a menny, vigadjon a föld, harsogjon a tenger mindenestül!
szöveg
12 13
1
Viduljon a mező, s ami esak rajta van, repesnek akkor még az erdő fái is, az ÜR előtt, ha eljön, mert eljön, hogy megítélje a földet: megítéli a világot igazságosan, és a népeket igaz voltuk szerint. A hadára szót e d d i g a hadár = dísz, é k e s s é g szóval h o z t á k k a p c s o l a t b a a s z ó t á r a k és k o m m e n t á r o k . K r a u s (Psalmen II, 664) az u g a r i t s z ö v e g e k r e utol, a h o l a hdrt p á r h u z a m b a n v a n a hlm ( = á l o m v. vízió) szóval s e z é r t j e l e n t é s e : „ k i n y i l a t k o z t a t á s " , „ m e g j e l e n é s " ( „ t h e o p h a n y " C H G o r d o n , U g a r i t i c H a n d b o o k I I I 225). Vö. Zs 29:2 és I K r ó n 16:29. — G és S bhcrt-1 olvas ( = s z e n t é l y e u d v a r á n " ) . — 2 E h h e z a f o r d í t á s h o z v. ö. K r a u s , P s a l m e n I 202— 203, I I 664k.
Műfaja és
tartalma
A zsoltár a himnuszok közé tartozik s tartalmilag világosan tevődik össze az alábbi gondolati egységekből: a) 1—3: Bevezetés; b) 4—6: Himnusz; c) 7—9: Második bevezetés; d) 10—13: Második himnusz. Formanyelve alapján nem dönthető el a sokat vitatott kérdés, hogy a 96. zsoltár kultuszilag vagy eschatológiailag értendő és magyarázandó-e. Mowinckel, HSchmidt, AWeiser és mások a kultuszból akarták megérteni és a 10. versre hivatkozva J a h v e trónralépési zsoltárának t a r t j á k . Kraus azonban joggal hivatkozik arra, hogy régi király-himnuszok motívumainak szószerinti átvételei mutathatók ki a zsoltárban, pl. 7. v-hez: Zs 29:lk; 9. v-hez: Zs 29:2b; 10. v-hez Zs 93:1. Azután erősen függ a zsoltár Ésaiás 40—66. fejezeteitől is. A 96. zsoltár ezek szerint időileg későbbi És 40—46-nál és ez a körülmény lehetővé teszi az eschatológiai értelmezést. Viszont a zsoltár kapcsolatát a kultusszal a fogság utáni korban is föl kell tételeznünk. IKrón 16-ban, ahol a ládát viszik be a templomba, Zs 105:1—15 mellett a 96. zsoltárt is idézik kevés eltéréssel. E r r e az eseményre kell tehát gondolnunk a fogság utáni korban, a lombsátor-ünnep első napján, természetesen a szövetség ládája nélkül. De a régi motívumok és himnikus fordulatok továbbra is megmaradtak. Viszont ekkor már az eschatológikus látáson volt a hangsúly. 87
Az ige Üj éneket az Ürnak! (1—6). — Imperatívuszokkal kezdődik a zsoltár, amelyek arra szólítják föl az egész földet, hogy „új énekkel" magasztalja az Urat. Bármiként értelmezzük is műfajilag és kultuszi helye szempontjából ezt a zsoltárt, az első három vers meg-megismétlődő és nyomatékos felszólítása arra a t é n y r e figyelmezteti a gyülekezetet és az egész világot, hogy a régi dicséretek és himnuszok már nem alkalmasak annak megismétlésére, ami már történt (2b. 3b) és a jövőben történni fog. (13): J a h v e szabadító működése ú j éneket követel. Az ú j valóság, amiről itt szó van az, hogy J a h v e „minden népé", tehát nemcsak Izráelé, h a n e m a pogányoké is. Jahve király a világ fölött! Isten királyságának az elközelítése és a messiási üdvkor beköszöntése azonban nem azt jelenti, hogy Isten pusztító ítéletet tart a népek fölött és így Izráel diadalmaskodik a pogányokon, h a n e m azt az „örömhírt" kell napról-napra h i r detnie éppen a választott népnek (2b), hogy Isten a nemzetek, minden n é p számára üdvöt készít [vö. Zs 9:12, 68:12, 105:1, És 40:9, 41:27, 52:7, 66:19, Náh 2:1 stb. — JSchniewind, Euangelion I. (1927) II. (1931)]. Isten népének missziói feladata ez, hiszen Jahve úgy hozza el üdvösségét, hogy gyülekezetében szólítja meg az egész világot. Nem az egyház győzelmével köszönt be az üdvkor, nem Isten népe diadalával lesz t e l j e s Isten dicsősége a népek között és csodatettei ismertté minden nép között. Hanem úgy, hogy azokat is belevonja üdvterveibe. A 4—6. versekben azután a himnusz nyelvén elmondja, hogy miért ez az Isten és senki más hozza el az üdvösséget minden népnek. „Mert" Isten nemcsak a földnek egy p o n t j á n aratott győzelmet, hanem a mennyben is. Az „isteneket" félretolta (vö. Zs 90) és megmutatta, hogy csak bálványok, semmik, „istenkék" (A G „démonoknak" fordította. Vö. Zs 95:3, 97:9, 135:5). A 96. zsoltár írója még n e m jutott el odáig, hogy tagadná az istenek létét J a h v e mellett, ahogyan ezt 2. Ésaiás teszi, amikor „kézzel csinált" emberi alkotásoknak m o n d j a őket, amelyek „eltűnnek az ítéletben". Ennek a szemléletnek a hátterében különösen is hatásos a 88
megállapítás, hogy viszont Isten a menny teremtője, akinek királyi székét itt nem szeráfok veszik körül, hanem „méltóság" és „fennség", „hatalom" és „pompa", amikkel Istennek a királyi mindenhatóságát a k a r j a a szerző érzékeltetni (Zs 89:15, 8:4). Boruljatok le előtte! (7—9). — A 29. zsoltárból jól ismert felszólítással kezdődik ez a szakasz (29:1—2). Ott a mennyei seregek hódolnak a mennyei király előtt. Itt az egész t e r e m tettség tagjaiból alakul meg Isten nagy gyülekezete, hogy e l ismerje és magasztalja az Úr dicsőségét (És 6) és hatalmát s azután lerakja ajándékait a király trónusa előtt (vö. Zs 68:30, 76:12, És 60:6kk). Eddig tilos volt pogányoknak belépni a Szentélybe. Most, miután Isten ledöntötte a pogány istenek trónusait, megszűntek a korlátok. Mindenkinek le kell borulnia (proszkünésis) előtte. I K r ó n 16:23kk-ban Dávid p a r a n csára éneklik ezt a zsoltárt a 105. zsoltárral együtt azon az ünnepen, amikor a ládát visszaviszik a jeruzsálemi t e m p lomba. Itt prófétai előretekintéssé lesz az ősrégi kultuszi h a gyomány, hogy a világ Teremtőjének és világbírónak a dicsőítésében csúcsosodjék ki: „Az Űr Király!" Az Ür eljön (10—13). — A 10. vers a 3. versben elhangzottakat konkretizálja. Isten királyságát kell proklamálnia a népeknek, ami kapcsolódik az üdvösséget munkáló uralkodásának két alappillérével: A teremtéssel és ítéletével. (Az Úr Király formula fordításához és értelmezéséhez vö. Kraus, Psalmen I, 197kk). Ezt az Izráelben már régóta ismert és vallott tényt (Zs 93:2) most m e g kell hirdetnie az egész világnak ebben a vonatkozásban: A világ biztos kezekben van, és a népeknek n e m kell az „istenkék" (démonok) hitét j e l lemző bizonytalanságban ide-oda „hányódniok", mert a Világbíró Űr „egyenesen", azaz igazságosan ítéli m e g cselekedetüket. Isten üdvösségében „Isten igazsága" érvényesül. Az egész teremtett világnak bele kell kapcsolódnia a h i t nek ebbe a látásába. Az antik ember világképének összes t é nyezői örülnek, hogy eljön az Ür! A költő megszemélyesíti a természetet: a menny, föld, tenger, mező és erdő mintegy táncol és örül annak, hogy Isen immár az egyedül biztos pont 89
a világon, aki „igazságosan" és a valóságnak megfelelően kormányozza a világot (vö. Zs 1 és ott a sfth-al kapcsolatban a magyarázatot!). A világ Isten királyi uralmának a proklamálása u t á n és tudatában is feszültségben van. Hiszen Isten győzelme, királysága egyúttal az ítélet eljöttét is jelenti. És Isten ítélete nemcsak azt célozza, hogy „leszámoljon" ellenségeivel, hanem hogy h e l y r e állítsa a t e r e m t é s r e n d j é t is, amelyet a bűneset megrontott é s elrontott. Ez a „helyreállítás" a természet világára csakúgy vonatkozik, mint a történelemre, a föld termékenységében csakúgy megnyilvánul, mint a népek üdvösségében! Mindkettőben és mindenütt „igazsága" jelenik meg, azaz „igaz" és nem megbízhatatlan volta. Az az igazsága Istennek, amely a szövetségnek megfelelően Izráel életében már megvalósult, most minden nép tulajdonává lesz. Izráel n é p e minden népnél jobban vágyódott az „igazság" után. Hiszen minden m á s népnél nagyobb felelősség hárult reá és keserűen meg kell fizetnie m i n d e n bűnéért (Ám 3:2). Ezért harcol olyan elkeseredetten azért, hogy Izráel királyai ne szegjék m e g az Isten ajándékozta jogot (2Sám 8) és ezért vágyódik az után a Nagy Király után, aki majd megvalósítja a jog és igazság tökéletes rendjét (És 9:7) s aki az isteni Léleknek a vezetésével minden ellenkezés és ellenállás dacára győzelemre viszi a jogot és igazságot. Annak az igazságnak azonban, amelyet az Isten hoz és megvalósít, semmi köze a rideg n o r m á k szerint igazodó, jutalmat és büntetést osztogató pártatlan igazságossághoz. Isten igazsága üdvösséget m u n k á l ó igazságosság (dikaiószüné). Segítően és gyógyítólag n y ú l bele az összekuszált emberi viszonyokba (vö. Rad, Theologie I 369) é s a megszakadt kapcsolatok ú j j á t e r e m t é s é é r t dolgozik akkor, ha a jog és igazság megsértése miatt fölbomlott a közösség. Kétségtelen, hogy az igazságosság a büntető igazságosság formájában is föllép és érvényesül. Mégis az üdvösséget munkáló tevékenysége a döntő, a m i n e k következtében az igazság ú j szempontjai érvényesülnek az emberi közösségekben és e n n e k következtében újjáalakul az emberek közössége Istennel is. A közösség jogvédelme megigazulássá lesz, azaz a bűnösök igazzá tevésévé. Mert amikor már nyilvánvalóvá 90
lett, hogy az emberi erőlködések csődöt mondtak, akkor nyúl Isten szövetségi szeretete és hűsége alapján a jognak ahhoz az egészen más érvényesítéséhez (vö. Zs l - h e z fűzött m a g y a rázatot!), amely már megbocsátás és a valóban közösségi cselekedeteknek a lehetőségét teremti meg. Ezért van az, hogy az igazság és kegyelem (szeretet) olyan sokszor szerepel a zsoltárokban egymás mellett (Zs 31:2, 33:5, 36:11, 48:10k, 85:11, 89:15, 103:17). Isten közösséget formáló tevékenységének a fogalmai ezek az ótestámentomi „dogmatikában és etikában". Ezért van az, hogy a zsoltáros Isten igazságáért könyörög, mert az egyúttal a bűnök bocsánatát hozza magával (Zs 51:16, 143:1—2, Mik 7:9). Még a bűnösnek is joga van arra, hogy Isten igazságának a védelmét k é r j e és remélje, ha meghajol Isten igazsága alatt és őszinte hitvallásban megbocsátásért könyörög. Elsősorban Második Esaiás adott az Isten igazsága fogalomnak nagyon mély értelmet az ÓT-ban. S ha az isteni igazságnak ezt az átfogó értelmét szem előtt t a r t j u k (nem különítve el természetesen Isten bírói igazságszolgáltatásától sem!), akkor é r t j ü k helyesen és egészen, miért tekinthető örömüzenetnek az egész világ számára, hogy Isten a nemzeteket, sőt az egész földkerekséget megítéli igazságával. Isten ú j világának a fundamentumai a jognak ez az újjáformálása és érvényesítése az emberi közösségekben. Szkopusz A magyar perikóparend Cantate vasárnapjára jelölte ki ezt a zsoltárt textusként. Nem véletlenül! Gondoltunk elsősorban az efezusi és kolosséi levelekre, amelyeket Pál apostol római fogságának az idején írt s mégis így kezdi az efezusi levelet: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott bennünket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban" (1, 3). S ezután Isten örök elhatározásáról beszél a világ teremtésétől fogva és elérkezik Krisztus királyi uralmának a megállapításáig, akinek azután mindent a lábai alá rendelt. Az öregedő és fogságban levő apostol mindent a csodálatos beteljesedés világosságába állít. 91
Az akkori keresztyének világos tájékozódást kaptak ezekből a levelekből a tekintetben, hogy hogyan nézzenek a világra, mit kezdjenek az életükkel. Azt is megtanulták ezek az első keresztyének Pál apostol leveleiből, hogy nem elszigetelten élnek a világban, hanem egy gyülekezetnek a tagjai, és Isten akaratát csak így kollektíván t u d j á k helyesen érteni és az egyéni életre is alkalmazni. Tagjai annak a hosszú láncnak, amely a teremtéstől fogva hordozza láncszemenként az isteni ígéreteket. Aki jól érti é s t u d j a a helyét ebben a hosszú láncban, az csak hálát tud adni ma is azért, hogy Krisztusban beteljesedett a világ sorsa és győzött Isten dicsősége. Hogy mi olyan gyengék vagyunk az imádságos életünkben, hogy Isten teljes győzelmének az örömhírét olyan elmosódottan halljuk, hogy olyan ritkán t u d j u k Istent mindenért dicsérni, hogy az Isten f i á n a k a győzelméért talán nem is tudunk hálát adni, aki pedig a m i magunk életét is hatalmába vette, csak a n n a k a bizonyítéka, hogy a hitéletünkben gyengültünk meg. Pedig éppen a Szentírás tanítása szerint az e földi cselekedeteinknek a kihatása döntő. Hiszen nem a boldog lelkek országában hiszünk, hanem egy ú j égben és ú j földben, ahol igazságosság lakozik és a szívében megújult Isten népe szolgál Istennek, hogy a teremtés végső célját is megvalósítsa.
92
97. zsoltár
A Z ÍTÉLET KIRÁLYA
A szöveg 1
Az ÜR király! Vigadjon a föld! Örüljön a sok sziget!
2
Felhő és sűrű köd veszi körül, igazság és jogosság trónusának támasza. Tűz száguld orcája előtt, és körülnyaldossa szorongatóit. Villámai megvilágítják a földkerekséget, — látja ezt és megremeg a föld. Hegyek olvadoznak viaszként az ÜR előtt, az egész föld Urának színe előtt. Igazságát az egek hirdetik, minden nép látja dicsőségét. Szégyelljék magukat mind a faragott képek szolgái, akik istenkéikkel dicsekszenek — leborulnak Előtte mind az istenek. Hallotta ezt és örül Sión, Juda leányai vigadoztak jogos ítéleteiden, óh URam. Mert te vagy, URam, a Magasságos, az egész föld felett, messze fölötte állsz minden isten fölött Kik az URat szeretitek, gyűlöljétek a rosszat! Megőrzi híveinek életét, bűnösök kezéből kiragadja őket.
3 4 5 6 7
8 9
10
93
11 12 1
Világosság vetődik 1 az igazra, az egyenes szívűekre öröm. Örüljetek az ŰRnak, ti igazak, magasztaljátok szent emlékezetét! 1 k é z i r a t , a G H i e S T helyesen zárach-1
o l v a s n a k ezen a h e l y e n .
Műfaja
és
tartalma
A 97. zsoltár a himnuszok csoportjába tartozik. Vö. a 96. zsoltárhoz fűzött megjegyzéseket. Tartalmilag így osztható fel: a) 1—6: Isten megjelenése: b) 7—9: A teofánia hatása; c) 10—12: Isten és az igazak. Az ige Isten megjelenése (1—6). — A zsoltár szintén Isten királyi uralmának a dicsérete (vö. Zs 47:9). Az ősidők óta uralkodó Isten dicséretébe bele kell kapcsolódnia az egész világnak. A szigetvilág ugyanis a lakott világ szélső határait jelentette s ez arra mutat, hogy a „föld" itt a világegyetemet jelöli (vö. És 42:10kk). Az ÖT-ban egyébként hagyományos képekkel és fordulatokkal írja le a zsoltár Isten megjelenését (vö. Deut 4:11, 5:19, Zs 18:8—16, Bir 5:4k, Mik l:3kk, Hab 3:3kk). Megjelenése maga félelmetes. Megfelel isteni majestásának. A hatása azonban örömteljes, mert azért érkezik az Űr, hogy igazságot és jogosságot teremtsen. Éppen abban m u t a t j a meg dicsőségét minden népnek, hogy ítéletre érkezik. A viharfelhők, a mindent megemésztő tűz, a villámlás, a kitörő vihar előjelei, csak képek lesznek itt, hogy az ítéletre érkező Isten természetfeletti hatalmát és u r a l m á t szimbolizálják. De jelei a történelembe belenyúló (3) és pusztító szentségének is. A föld megremeg és viaszként megolvadnak a sziklák az egész föld Urának a színe előtt (vö. Mik l:3kk). A természet Isten dicsőségének a szolgálatában áll (vö. Zs 19:2kk) és az egek fullajtárokként hirdetik igazságát. A környező vallások hívei a természeti jelenségek mögött isteni hatalmakat sejtettek és tiszteltek. Az ÓT istenhite szerint mindez Isten dicsőségének a színtere, az ő szolgálatában áll és arra való, hogy jelképezze a Teremtő jelenlétét és hatal94
mát a kozmoszban. Isten igazsága átfogja az isteni üdvösség rendjét és tartalmát. Ezért értelmileg így is fordíthatnánk: „Az egek hirdetik üdvösségét" s akkor közeli kapcsolatba kerül a karácsonyi mennyei seregek örömüzenetével. Az üdvösséget hozó Isten megjelenésének a következményeiről szól a zsoltár második fele. Megszégyenülnek a bálványimádók (7—9). — Magának Istennek a puszta megjelenése elég, hogy az istenek és tisztelőik megszégyenüljenek. Amikor Isten dicsősége és „igazsága" nyilvánvaló lesz, akkor megszűnik minden vallásos szorgoskodás a faragott képek, az istenkék körül, akiknek az amulettjeit és képmásait hordták és felállították. Második Ésaiás különösen is behatóan foglalkozik ezzel a bálványpraktikával (42:17, 45:16, Jer 10:14). De már a 29. zsoltár beszél arról, hogy az istenek leborulnak az Űr előtt. A Király a legfőbb Isten, minden hatalmasság fölött van, Ő a Magasságos (9a). Isten gyülekezetének azonban örömhír az ítélet bejelentése, mert tudja, hogy ez az üdvkor elközelítését jelenti. K ü lönösen is öröm az istenek bukása, a bálványimádók megszégyenülése az Istenhez hű gyülekezeti tagok között Sionban, m e r t most az egész világ előtt „igazolódik" hitük és kegyességük helyessége. Ök nem szégyenülnek meg reménységükben és bizodalmukban. Isten és az igazak (10—12). — Isten dicsőséges megjelenésekor az is nyilvánvalóvá lesz, hogy a döntés Isten részéről már megtörtént u g y a n (10b, c), de még harcolnia kell a gyülekezetnek a rossz ellen. Isten kijelentésének ez az etikai része (10a) a sinai hegyi teofánia óta hozzátartozik a jahvizmushoz (Ex 19:4kk). Adventben is reménykedő, várakozó gyülekezet az Isten népe: világosságra várnak az egyenes szívűek, az üdvösség t e l j e s világosságára vár az ÓT gyülekezete (vö. Lk 2:10, Ján 8:12, 15:11). A befejező 12. v e r s ismét örvendezésre szólít fel. De már nem az egész világot, hanem csak a választott gyülekezetet. Amikor a kultuszban ünnepélyesen megemlítik és segítségül hívják az igazak (vö. Zs 1) az Istent, akkor ezt örömmel és elkötelezéssel tegyék. 95
100. zsoltár
ISTEN
NÉPE
A szöveg 1
2 3
4 5 1
Hálaáldozati zsoltár. örülj az ÜRnak, te egész föld! Szolgáljátok az URat örvendve, menjetek eléje ujjongva! Ismerjétek föl, hogy az ÜR az Isten! Ö alkotott minket és nem mi magunk1, népe és legelőjének a nyája vagyunk. Menjetek be kapuin hálaadással, tornácaira dicsérettel, adjatok neki hálát, áldjátok nevét! Mert jó az ÜR, szeretete örök és hűsége nemzedékről nemzedékre száll. A „ n e m mi m a g u n k " szöveg (M) n a g y o n k i u g r i k a z egész ÓT összefüggéséből. A f o r d í t á s o k u g y a n m a j d n e m m i n d e z t a szöveget f o r d í t j á k , de a V u l g a t a b a n t ö b b k é z i r a t a l a p j á n ezt a szöveget t a l á l j u k : „az övéi v a g y u n k " s ezt a v e r z i ó t Zs 95:7 is a l á t á m a s z t j a .
Műfaja
és
tartalma
Ez a zsoltár az ótestámentomi istentiszteletnek egyik legszebb és legjellegzetesebb darabja, liturgikus éneke. 4. versében egészen világosan utal arra, hogy valamikor zarándokének, vagy helyesebben „körmenet-himnusz" [Quell, Das kultische Problem der Psalmen: BWAT, NF 11 (1926)] volt. A zarándokcsapat megérkezik a templom elé és mielőtt oda, 96
illetve a nagy előudvarba bevonulna, felsorakozik a k a p u k előtt és felhangzik ajkán a himnusz, az Istent dicsőítő é n e k : zsoltárunk első szakasza (1—3). Válaszként hangzik el m á s o dik szakasza (4—5), Isten szeretetének és szövetségi h ű s é g é nek a dicsérete. Később elmosódott a zsoltárnak ez az eredetileg kultikus célkitűzése és (Lev 7 : l l k k ) a hálaáldozatot kísérő, kiegészítő liturgiává alakult át. Anélkül azonban, hogy eredeti himnuszjellegéből bármit is veszített volna. Valószínűnek kell t a r t a nunk, hogy hosszú ideig a hálaáldozat bemutatását kísérő hitvalló ének volt. De ahogyan az egyéni hálaáldozati r í t u s ból idővel gyülekezeti hálaadó istentisztelet alakult ki, ez az eredetileg egyéni zsoltár is gyülekezeti istentiszteleti hitvallássá lépett elő. Csak annyi történt, hogy a zsoltár feliratot kapott: „Hálaáldozati zsoltár" (vö. Bevezetés, 4. §. 2 és 5. §.) és később a fogadalmi ünnepnek is állandó liturgikus részévé lett. — Basilius (t 379) szerint reggeli imádlságként imádkoztak a k e resztyén gyülekezetek a 4. században a régi izráeli hálaáldozati ritust megfelelően elszellemiesítve. Stílus szempontjából a megszokott himnológiai f o r m á k a t alkalmazza s méghozzá látszólag annyira átlagos módon, hogy az exegéták fogság utáninak t a r t j á k és u t a l n a k arra, hogy az 1. vers nagyobb számú és a föld elég nagy területén szétszórt zsidó diaspórát tételez föl. Ez a felfogás azonban — mint k é sőbb látni f o g j u k — theológiailag téves. Az
ige
A teremtő és megváltó Isten dicsérete (1—3). — Az egész zsoltár alaphangulata az öröm Istenben, m i n t ami a hit lendítő ereje. Ez az öröm az istentiszteleten k a p j a meg értelmét és tartalmát. Mert az ótestámentomi istentisztelet elsődleges értelemben és szándékában hálaadó istentisztelet. Theológiailag az benne a legnagyobb érték, hogy a teremtéshit szorosan kapcsolódik benne a kiválasztáshittel é s a: kettő feszültsége csak az eschathonban oldódik fel. A h i m nuszban tehát a gyülekezet a teremtő Istenbe vetett bizodalmas hitet a megváltásra irányulóan vallja és különösen Má7 A zsoltárak könyve
97
sodik Ésaiás óta összekapcsolja az ígéretekhez fűződő hitet az eschathon remélt valóságával. Mi ennek a hitvallásnak a tartalma? Isten az egyetlen Űr! Előtte a n e v é t dicsőítő gyülekezet teremtettségének a tudatában csak az alattvaló, a szolga alázatos meghajlásával állhat meg. Nincs más Isten, akit szolgálni és dicsőíteni l e h e t n e ezen a világon. Ezért hangzik el a felszólítás nemcsak a választott néphez, illetve gyülekezethez, h a n e m „minden országban" hangoznia kell az Istent dicsérő örömújjongásnak. S ezzel a zsoltár m i n d j á r t a bevezetésben (lb) eschatologikus jelleget ölt. Nemcsak a választott népnek, hanem a pogányoknak is szolgálniok kell az Istent. Ez a hit a hívő hitvallásában már realitás. Még a k k o r is az, ha egyelőre reménység csupán. D e remélt valóság. Az Úrnak a színe elé járulhatnak a nemzetek is a választott g y ü lekezettel együtt. Ez az univerzális hit n e m a késői zsidóság hitének a t a r t a l m a csupán. A nagy ótestámentomi bizonyságtevőnek, a Jahvistának a világot átfogó egyistenhite ez, amely a z u t á n a nagy klasszikus prófétáknál teljesedett ki (vö. És 6). Egyúttal összecseng a zsoltárnak ez a hite a dekalógus első igéjével is (Ex 20:2k) s így theológiailag a r r ó l tanúskodik, hogy régi zsoltárral van itt dolgunk. A helyes kultusz régen megvolt Izráelben és hitében kezdettől fogva csíraszerűen benne van az eschathologikus hit és reménység. Hitt abban, hogy Isten nevére fog meghajolni egykor minden térd m e n n y e n és földön (Zs 24). Világosan utal e r r e a szolgálat fogalma a 2. versben. Ez a szolgálat azonban nem lesz terhes, nehéz (vö. És 40:2), m e r t az Isten ajándékozta örömben teljesedik ki. Isíten ajándékozza m e g ezzel az embert s erre ebben az ajónban a válasz: az egész életet átfogó szolgálatkészség, istentisztelet (vö. Jós 24:15.18.21, Róm 12:1). Tehát nemcsak „az istentiszteleti ü n n e p elvégzése" (Gunkel). Az egész világot, annak történetét irányító Isten csodálatos tettei vezetik azután el a választott népet arra a felismerésre, hogy Isten a Teremtő (3): „Ő alkotott m i n k e t és nem m i magunk". Ez a tény nemcsak initiuma, h a n e m princípiuma is minden következőnek. A világ alaktalan massza volna csupán és a gyülekezet nem volna gyülekezet, h a n e m csak bolyongó és tévelygő n y á j (És 53:6), ha nem ismerné föl és nem tudná, 98
hogy Isten az Űr Isten (vö. Deut 4:35.39, J ó s 24:17, l K i r 18:39). ő alkotott minket és nem m i magunk. Ő alkotta (csinálta) Izráelt (Deut 32:6.15, És 43:1.21). Ebből következik, hogy Izráel Jahve tulajdona. Régi metaforával ezt a zsoltáríró úgy fejezi ki, hogy a választott nép Isten „legelőjének a n y á j a " (vö. Zs 74:1, 79:13, 95:7). Isten az Űr, a n é p teremtője és Pásztora (Zs 23). A 3. versnek ebben a fogalmazásában először is azt kell meglátnunk, hogy m i az ótestámentomi himnusz lényege. Azt a célt szolgálja, hogy megjelenítse az Istent. Jelenvalóvá és így megismerhetővé tegye. Mert deuteronómiai feladat ugyan 3a (Deut 4:35.39. Vö. Zimmer Ii, Erkenntnis Gottes, 29), de az egész ÓT bizonyságtétele arról beszél, hogy Istennek a történelemben megmutatott hatalma győzi meg s a j á t választott népét is arról, hogy Jahve az Űr. Nem alulról fölfelé vezet az ú t Istenhez, h a n e m fordítva. A himnusz nemcsak az ember és gyülekezet hangulatának a formába öntése, hanem az a hely is, ahol találkozik Istennel és f e n n t a r t á s nélkül örülhet „benne". Jahve az Isten egyedül! (4—5). — A Jahve n é v n e k egész valósága megelevenedik az ÖT e m b e r e előtt. De úgy, hogy ezzel a valósággal szemben megelevenedik az e m b e r teremtettségi tudata is. Az egy Isten a teremtő, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Emberi önérzet és gőg megtorpan, eltűnik a teremtő Isten jelenlétében. Az ember n e m a saját erejéből az, ami. N e m a saját igazsága alapján lesz Isten legelőjének a báránya: ,,Ö alkotott minket, nem m i magunk" (vagy a másik versio szerint: „az övéi vagyunk"). Így beszél a teremtmény teremtő Uráról. Ezzel a mély teremtés- és gondviseléshittel a z u t á n szoros kapcsolatba kerül itt az ótestámentomi istenhit másik alapvonása és tartalma: a kiválasztáshit, illetve a megváltáshit. Az ÓT Istenét nem lehet kiolvasni a természetből. J a h v e Űrként (3a) a történelemben és a prófétai igében jelentette ki magát népének. Mielőtt Izráel Istent, a világ Teremtőjét ismerte volna, már ismerte a történelem Urát. A teremtőnek a felismerése nem a theologia naturalis-hoz, hanem a theologia revelata-hoz tartozik. Istent csak a kinyilatkoztatásából 99
t u d j u k megismerni. Ez a teremtő Isten a kiválasztás és a szeretet által adatott számunkra. A teremtéshittel szorosan kapcsolódik a kiválasztáshit. Isten szeretete és szövetségi hűsége mindig egyúttal hatalmának is a megmutatása. Csak a világfeletti Isten valóban személyes Isten. Csak a szent Isten tud valóban szerető Isten is lenni. Teremtő hatalmát tehát az ÓT ú g y érti, hogy a kiválasztáshit, a teremtés maga már a kiválasztás ki n e m mondott szándékával történt. Közelebbről, hogy gyülekezetet „alkosson" Izráel népéből és annak legyen a Pásztora. A teremtéshitnek é s kiválasztáshitnek a kapcsolatát más módon, de ugyanazzal a tartalommal mondják el a zsoltár két utolsó versei: a templomi k ó r u s éneke, amely hálaadásra buzdítja a bevonuló gyülekezetet. Az egyébként jól ismert liturgikus formulát hozza (Zs 107:1, 118:1, 106:1 stb.), amely minden valószínűség szerint a gyülekezet záró responzóriuma volt a papi kórus énekére. Az első strófa t é m á j á t fejti meg, amikor u t a l Isten jóságára, szeretetére és hűségére. Ezeken alapul a hit Istenben. Azon a szövetségi szereteten, amely a közösséget teremtette meg Isten és a nép tagjai, Isten és a világ között. Azon a jóságon, amely lényegében benne van a szövetségi szeretetben. Azon a hűségen, amely az Isten kiválasztásának a szilárdságára utal. Az ÖT népe évenként háromszor jelent meg Isten előtt (Ex 23:17 stb.), hogy ajándékait eléje rakja. A keresztyén gyülekezet egész életét teszi istentiszteletté.
100
103. zsoltár
A KÖNYÖRÜLŐ
ISTEN
A szöveg 1
2 3 4 5
1
Dávidé . Áldjad én lelkem az UKat, és egész belsőm 2 az ő szent nevét! Áldjad én lelkem az URat, és el ne feledd semmi jótéteményét! Ö bocsátja meg minden bűnödet 3 , meggyógyítja minden betegségedet. Ö váltja ki életedet a sírból, szeretettel és irgalommal megkoronáz téged. Ő elégít meg, amíg csak élsz, saséhoz hasonlóvá újul ifjúságod.
6
Igaz tettek cselekvője az ŰR, jussához segít minden elnyomottat. 7 Megismertette útjait Mózessel, Tzráel fiaival cselekedeteit. 8 Irgalmas és kegyelmes az ŰR, késedelmes a haragra, szeretete nagy! 9 Nem perel végnélkül, nem tart örökké haragot. 10 Nem vétkeink szerint cselekszik velünk, nem bűneink szerint fizet meg nekünk. 11 Sőt amilyen magasan van a menny a föld felett, olyan hatalmas 4 szeretete az őt félők iránt. 12 Amilyen messze van napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti tőlünk hűtlen tetteinket. 101
13
Ahogyan könyörül fiain az apa, úgy könyörül az ÜR az őt félőkön. Mert ő azután tudja, mik vagyunk, megemlékezik róla, hogy por vagyunk! A halandó! — napjai mint a fű, mint a mező virága úgy virágzik. Ha átmegy rajta a szél, oda van, még a helye sem ismeri többé! De az ÜR szeretete megmarad örökkön-örökké az őt félők iránt, és igazsága a fiak fiain, szövetsége megőrzőin, akik megemlékeznek rendelésiről, hogy megcselekedjék azokat.
14 15 16 17 18
19
Az ŰR a mennyben állította föl trónját, királysága uralkodik a mindenségen. Áldjátok az URat, követei, ti erős hősök, igéje cselekvői, hallgatva igéjének hangjára! Áldjátok az URat, minden serege, szolgái, akik cselekszitek akaratát! Áldjátok az URat, ti alkotásai mind, birodalmának minden helyén! Áldjad én lelkem az URat!
20 21 22
1 2 3 4
Vö. Bevezetés 3. §. 1. — A h é b e r szó t ö b b e s s z á m a m á s u t t n e m f o r d u l elő. Egyesszámot v e t t e m a m á s s a l h a n g z ó k a t é r i n t e t l e n ü l hagyva. — T ö b b kézirat, v a l a m i n t G és S a l a p j á n . — A p a r a l l e l i z m u s m e m b r o r u m a z t k í v á n n á , h o g y gábar helyett i t t is gábah (magas) legyen.
Műfaja
és
tartalma
Műfajilag a 103. zsoltár a himnusz és a hálaadó zsoltár csodálatos keveréke és egysége (vö. Bevezetés 4. §. 3.). A szerző személyes tapasztalata és a kollektív hitvallás példaszerű egysége ez a zsoltár. A zsoltáros személyesen tapasztalta meg Isten bűnbocsátó szeretetét. De nem reked m e g dicsérete és hálaadása az egyéni élet keretei között, h a n e m azt átlépve 102
egyetemes jellegű himnusszá magasztosul a hangja és már Izráel és az egész emberiség történetében is meglátja és dicsőíti Isten üdvösséget munkáló műveit. Ezen belül vigasztal, tanít és int. A „nagy gyülekezet elé" viszi személyes vallomását. Ott magasztalja Istent, aki a történelemben bizonyította meg „igaz tetteit". A zsoltárt a fogság utáni gyülekezeti kegyesség termékének tartják, aminek alapja többek között, hogy két helyen is Második Ésaiáshoz hasonló gondolatokat hirdet (9. v. = És 57:16, 15. v. = És 40:6kk). De nyelvi szempontok is (arám végzetek 3kk-ban) megerősítik a fenti megítélést. Tartalmilag így osztható föl a 103. zsoltár: a) 1—2: Isten „áldása" az ember életében; b) 3—5: Isten életújító szeretete az ember életében; c) 6—13: Isten kegyelme a történelemben; d) 14—18: Az ember mulandó — Isten örökkévaló; e) 19—22: Isten királyi uralma. Az ige Isten „áldása" az ember életében (1—2). — Egyéb himnikus formuláktól eltérően a zsoltáríró saját magát bátorítja és szólítja föl Istennek, illetve — ami egyet jelent — szent nevének a dicséretére. A himnusz ugyanis válasz az Isten kinyilatkoztatására olyan értelemben, hogy a hálaadás nem egyszeri esemény, hanem folyamatos „isten-megjelenítés", hogy a hívő találkozhassék azzal az Istennel ú j r a meg ú j r a , akinek szabadulását köszönheti. (Az nem dönthető el ezzel a zsoltárral kapcsolatban, hogy ez a szabadulás közelebbről mit jelentett.). Ezért lett nemcsak a zsinagógai, hanem a keresztyén istentiszteletnek is egyik lényeges elemévé a zsoltáréneklés, vagyis a himnusz (vö. Zs 95:2, 118:14, Csel 2:47, lKor 14:15, Ef 5:19, Kol 3:16, J a k 5:13). A léleknek kell áldania az Urat. A „lelket" itt az egész ember egész életére értve (Zs 23:3), ahogyan az ÖT embere értette a nefes szót (vö. Rad, TheolAT I 157: „az ember vitalitása"). Az Istent áldó és magasztaló ember egész existenciájával vesz részt Isten áldásában (vö. Rom 12:lkk), azaz „Isten hatalmát és felség-igényét minden vonatkozásban elismeri" (vö. Horst, Segen und Segenshandlungen in der Bibel: EvTh 1/2, 1947, 31). 103
S ez a körülmény arra figyelmeztet bennünket, hogy a zsoltáríró magatartását itt is meghatározza az ÖT kegyeseinek a hitére annyira jellemző kettősség: A szent Isten előtt tele félelemmel áll m e g az őt kereső és jelenlétét annyira vágyó ember. Ebből a magatartásból csak Isten bűnbocsátó szeretete (heszed) emeli ki. Ezért beszélnek a reformátorok a teljes Szentírás értelmében mindig istenfélelemről, amikor mi kegyességről vagy vallásosságról beszélünk. A Szentírás és a reformátorok ugyanis theocentrikusan, mi pedig antrophocentrikusan gondolkozunk. Ezért kezdi Luther az egyes parancsolatok magyarázatát mindig a „félelemmel". Hiszen mi mindig csak ú g y beszélhetünk Istenről, hogy az Isten ÚR „mindenek fölött" (19b. ν.). A szent Istentől való félelem mindig megvan a szeretet és bizalom mellett a hitben. Az ember „hitből" á l d j a az Urat, de ebben a hitben egyidejűleg és egymást kiegészítve, nem kizárva, veszi komolyan a szent Istent az őt szerető és félő ember. Ezért beszél a zsoltáros Isten jótéteményeiről úgy, hogy egy lélegzettel szól a bűnről és betegségről, Isten mindenhatóságáról úgy, hogy vele együtt szól Isten megváltásáról, szeretetéről és irgalmasságáról. Ezért lépnek fenyegetések (14kk) az ígéretek mellé s ezek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a bizodalmas hitnek, a fiduciának igazi tartalma a félelemnek és bizalomnak a feszültsége, az „exultate in tremore". A hit számára nem két ellentétes valaki a közeli és távoli Isten, h a n e m egy és ugyanaz (vö. Lk 11:42). Isten éppen az ítéletben m e n t i meg az embert, mert abban lesz nyilvánvalóvá az Ö igazsága és abban győzi le a mi igaztalanságunkat. Isten abban Isten, hogy lehajol az előtte magát semminek és elveszettnek tudó emberhez (És 6:5kk). Hidat ver ott, ahol az e m b e r csak a „bűnt", a távolságot, az elérhetetlent látja. A szent Isten szeretetének a „jótéteménye" ez. Ezzel a fogalommal is arra emlékeztet a zsoltáros, hogy „ilyen az Isten", így „bánik" velünk. Erről nem szabad az embernek megfeledkeznie, ahogyan erre az ÓT ismételten figyelmezteti az embert (vö. Deut 4:9.23, 6:12, 32:18). Isten életújító szeretete az ember életében (3—5). — A „jótétemények" közé tartozik, hogy a bűnbocsánatot ajándékozó 1(14
Isten az életnek egészen ú j értelmét tárja föl a bűnös e m b e r előtt. Rádöbben először is arra, hogy a bűn messze veti Istentől s ebben a messzeségben nincs igazi élet az ember számára. Csak Isten nyithatja m e g a bűn által elzárt utat! Ez a zsoltáros második felismerése. Isten a bűnök bocsánatával egészen ú j alapokra helyezi az ember életét. Ennek bizonysága az is, hogy „meggyógyítja" minden betegségünket és a halál rettenetéből „kiváltja" a benne hívőket. Az Ótestámentom egyik legfontosabb, legtöbbet mondó f o galmával találkozunk ebben a zsoltárban: a ga'al szóval. A gó'él szóból kiindulva, azt az embert jelenti, aki vérbosszút gyakorol (Num 35:19.27, Deut 19:4kk, Jós 20:3k, 2Sám 14:11, Mt 5:43kk). Tehát aki megbosszulja a meggyilkoltat a gyilkoson. Jelenti azután a meghalt családjának a legközelebbi hozzátartozóját, akinek az a kötelessége, hogy a meghalt özvegyét (örököst) feleségül vegye és így biztosítsa a családi birtok megmaradását, visszaszerezze az arra jogosult családnak, illetve családtagnak (Lev 25:49, Rut 2:20, 3:9, 4:lkk, Gal 4:5, Ef 1:7,11.14, Zsid 2:14k, 4:15k). A szó alapjelentésének tehát teljes egészében megfelel, ha „kiváltással" és „megváltással" f o r d í t j u k a héber szót. Hiszen mindig valakinek a megszabadítására, megváltására vonatkozik, aki szorult helyzetben, eladósodott körülmények között él és a gó'él kiszabadítja, kiváltja, „megváltja" ebből a helyzetből. Ezen a helyen is arról van szó, hogy a halál reménytelen helyzetéből az életbe, az ú j életbe, a vele való közösségbe menti át Isten azokat, akik a bűnök bocsánatával át tudják már lépni a szent és profán mesgyéjét. Ú j élet távlatai, ú j és igazabb élet lehetőségei nyílnak meg előttük. Mert figyelj ü n k arra, hogy itt a zsoltáríró nem csak személyes életéről beszél, hanem általánosít, hogy azután a 6. verstől kezdve m á r Izráelről beszéljen. Ebből az ótestámentomi képzetsorozatból jegecesedett ki azután az újszövetségi „Megváltó" szó is minden vonatkozásában. Az Istenre azért vonatkoztatja az Ótestámentom ezt a szót (vö. Zs 19:15), mert szoros közösségben, szövetségi viszonyban van népével és így az egyes emberrel is. (A szó terminologiájához vö. Stamm, Erlösen und Vergeben in? AT, 1940). 105
Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy ezeknek a fogalmaknak — mint sok m á s fogalomnak az ÖTban — szimbolikus jelentése is van. Ténylegesen szorult helyzetben, eladósodott körülmények között az az ember van, akinek „nincs mire hivatkoznia" Isten előtt. Még arra is föl kell figyelnünk, hogy az Ótestámentomban a betegséget valamilyen komoly, Isten ellen elkövetett b ű n következményének tekintették s ezért került párhuzamba egymással a „megbocsátás" és a betegségek „meggyógyítása". Aki meggyógyult, az a bűnök bocsánatában részesült (vö. Deut 29:21, J e r 16:4, 2Krón 21:19). A „betegség" a sír (sírgödör) szélére sodorta a zsoltárost, ahol vége az életnek, Isten dicséretének: a közösségnek Istennel. Viszont a hivő ember életében ez a „halálos pont" lesz mindig Isten szeretetének és irgalmasságának a fordulópontjává. A sírgödör szélén álló ember k e r ü l Isten megbocsátása, szövetségi szeretete (heszed) és irgalmas megváltása révén a legnagyobb méltóságra: Koronát kap, mint király (vö. Zs 21:4) a koronázási ünnepélyen, elnyeri az élet koronáját és m é g hátra levő napjait is „jóval" teszi gazdaggá az Isten. Ez az ígéret ú j perspektívát ád: ú j életet nyit meg a „sírgödör" p a r t j á r ó l visszatért embernek. E r e j e megújul (a sokak által hangoztatott phönix-madár hasonlóság elhibázott!), élete „újjászületik", ahogyan erről Ésaiás próféta is jövendölt (40:31). A bűnök bocsánatában részesült ember az élet ú j kezdetét éli át, amikor Isten belép az életébe. És Lutherral együtt úgy gondolom, hogy ez a „reménység és h i t " nincs messze attól, amit az Űjtestámentom „újjászületésnek" mond. Isten kegyelme a történelemben (6—13). — A zsoltáros személyesen megtapasztalta Isten kegyelmét, bűnbocsánatát és fölismerte, hogy Isten belenyúlása az ember életébe mindig ú j kezdetet jelent. Most személyes életének a hitbeli tapasztalatait értékeli s azok elvezetik Isten lényének és uralma lényegének a megértésére és magasztalására. Arra visszatekintve Isten szabadító tetteinek a mozgató rugójaként Isten igazságát, illetve igaz cselekedeteit jelöli meg, tartalmilag szövetségi szeretetének és hűségének az állandósága, aho106
gyan az elnyomottakkal kapcsolatban megmutatkozik s azok a t jussához segíti: A mispáthim ugyanis Istennek azokat a „szintkülönbségeket" (vö. a Zs 1:5-ben mondottakat!) megszüntető döntéseit jelentik, amelyek biztosítják az isteni ü d v rend (most még az emberi együttélés igazságos rendjének) a normáit és azok igazságosságát (És 9:7, Mik 6:5). Ezért hivatkozik a zsoltáros itt is arra, hogy az üdvösség rendjében követendő utakat megismertette Mózessel és cselekedeteit Izráel fiaival (7). Az Isten ú t j a itt az Isten vezetése, amelynek zsinórmértéke a tóra (vö. Ex 33:13, Deut 32:4, És 55:8k, 58:2, Zs 1, 18:31). Irgalmas és kegyelmes Istenként jelentette ki magát Mózesnek (Ex 34:6, vö. Zs 86:15, 145:8, Neh 9:17, Jóéi 2:13, J a k 5:11). Hiszen ő próféta is, akinek tudnia kell előre Isten tetteit (Ám 3:7). A pusztai vándorlás története igazolta ezt a kinyilatkoztatást. Igaz tetteit azzal bizonyíotta meg, hogy megsegítette elnyomóival szemben elnyomott népét (lásd a szabadulást Egyiptomból!). Irgalmasságát abban mutatta meg, hogy a népet bűnei ellenére sem pusztította el (lásd az a r a n y b o r j ú történetét!). A vétkek ügyét nem tartja napirenden végnélküli ítélkezéssel. Isten haragja n e m tart örökké (Zs 13:1, 90:7 és az ott elmondottakat), szeretete viszont ezer nemzedékig tart (Ex 20:5kk). A zsoltáríró tehát tagadja a viszonzástan dogmáját, m e r t szerinte Isten nagyságát nem lehet emberi gondolatsémákba erőszakolni. Nyoma sincsen nála az állandó rettegésnek Isten haragjától (vö. Jer 3:5.12, És 57:16). A zsoltáros azonban csak azért tud így beszélni Isten haragjáról, m e r t tud Isten szeretetének a nagyságáról (8). Saját életének az újjáteremtésén ismerte föl (3—5), hogy Isten szeretete nagyobb a bűnnél és kegyelme határtalanabb a haragjánál az emberi bűn miatt. Merőben félreértenők viszont a 10—13. versekben mondottakat, ha úgy értenénk, hogy Isten nagyságához képest az emberi „ostobaságok" annyira jelentéktelenek, hogy nem is törődik azokkal az Isten. És 43:24 („Nem nekem vettél ezüstön illatos nádat és véres áldozataid kövérjével nem engem tartottál jól. Hanem azt kívántad, hogy én szolgáljalak téged vétkeidben és kifárasztottál engem bűneiddel") nagyon világosan utal arra, hogy mennyi gondot és munkát okozunk Istennek bűneinkkel. Az Ű j testámen tómból pedig az az üze107
net hangzik felénk, hogy Isten Fiának meg kellett halnia a világ bűneiért. Még azokért a bűnökért is szenvednie kellett, amelyekkel mi, az ő szolgái és tanítványai vétkeztünk ellene. Amikor itt a zsoltároe összehasonlítja a mennyet a földdel, akkor nem Istennek a világtól elfordult felségét és szentségét akarja hangsúlyozni, hanem szeretetének a hatalmát, szövetségi hűségének a nagyságát. Nem a bűn jelentéktelenségéről beszél Istennel szemben, hanem inkább azt a k a r j a És 55:8kk klasszikus kijelentéseire utalva [Isten gondolatai nem azonosak az emberi gondolatokkal, útjai nem felelnek meg az emberi utaknak (szimbolikusan értve!) és Isten igéje „dolgavégezetlen" nem tér vissza Istenhez. . .] érzékeltetni, hogy menynyire messzire vetett bennünket Istentől a bűn! Az apákról és gyermekekről szóló képpel pedig nem a család természetes összetartozását, tehát egységét akarja hangsúlyozni, hanem hogy a m e n n y e i Atya milyen könyörületes az elveszett és tévelygő fiakhoz, bár emberi zsinórmérték szerint haragudnia kellene (vö. Hós 11:1—4). Vagyis a legnagyobb dimenziók sem t u d j á k végső nagyságában és mélységében szemléltetni az emberi b ű n és az isteni kegyelem valósága közti távolságokat, amelyeket csak Isten tud áthidalni azzal a szövetségi szeretetével, amellyel minden emberi elgondolás és reménység ellenére szövetséget kötött a bűn özönvizéből megmenekült Noéval (s rajta keresztül az egész világgal: Gen 9) és népi, nemzeti, erkölcsi és hitbeli kvalitásai szerint nem éppen valamilyen magas szinten álló Izráellel, hogy a kettőt mindig együtt tudva és gondolva munkálja minden benne hívőnek életét és békességét (Mai 2:5). De az atyai szeretet megfestésének a csúcspontján sem f e ledkezik m e g a zsoltáríró arról, hogy az isteni kegyelem ilyen nagyságának a láttára félelemmel és rettegéssel kell m u n kálnunk üdvösségünket. Mert Istennek az atyai szeretete nem valami szétfolyó és elnéző szeretet (vö. az 'al pr-t!), hanem benne van az „ellen" jelentés is. Ez először is arra utal, hogy az Isten szövetségi szeretete féltékeny szeretet és nem tűri meg maga előtt, hogy félmegoldásokkal operáljanak az emberek. Vagy-vagy!! De jelenti ez az 'al pr. azt is, hogy Isten szeretetének mindig az ember bűne és félelme, pártütése és hitetlensége ellen kell győzedelmeskednie! 108
Tehát az Isten szeretetének a végtelenségéről zengett himnusz csúcspontján sem feledkezhetik meg az ember arról, hogy számára az Isten szeretete meg n e m érdemelt szeretet. Ezért van az, hogy éppen az Isten szeretete tárja föl az ember kicsinységét, semmiségét a szent Isten előtt és ítéletre méltóságát szintén az igaz Isten előtt. A bűnbocsánatról szóló örömhír nem oldja f ö l az ítélet komolyságát. De a mi kétségbeesett kérdésünkre: Kicsoda üdvözülhet akkor?, — megmondja Isten döntését: „Embereknél ez lehetetlen, de az Istennél minden lehetséges!" Az ember mulandó — Isten szeretete örökkévaló (14—18). — Ezek a versek a Bibliából egyébként jól ismert képekben (Gen 2:7, Es 40:6kk, Zs 90:5k, Jób 7:7kk, 10:9) beszélnek Isten irgalmának az okáról. Isten (a Teremtő) tudja, hogy az ember porból született „kreatúra" csupán (Luther szerint „Gemächte" = alak, tákolmány), mulandó, mint a f ű , mint a mezei virág s az Isten szeretete nélkül nem maradna életben. Ez a szeretet (heszed) örökké megmarad azok iránt, akik félik (és nem lázadoznak ellene) őt, akik tehát megőrzik szövetségi rendelkezéseit, azaz engedelmeskednek parancsolatainak. Szövetségszerű magatartásuk abban mutatkozik meg, hogy Isten szeretetét szeretettel viszonozzák Isten és e m b e r társaik iránt, szövetségi hűségét hűséggel viszonozzák. Mert az ember élete Isten a j á n d é k a s célja és értelme az, hogy hű maradjon ahhoz a szövetséghez, amelynek tartalma: „élet és békesség" (Mai 2:5). Isten királyi uralmának dicsőítése (19—22). — Ez a szakasz arról tanúskodik, hogy Izráelben nem szűkítették le a szövetség Istenének az uralmát Izráel kiválasztására. A zsoltáros is megsejtett valamit abból, amit Gen 9 tükröz azután a legvilágosabban, hogy J a h v e az egész világ Ura és szövetségi szeretetének áldásaiban részesíti az egész mindenséget. Ésaiáshoz hasonlóan (6:lkk, Zs 8:7, 29:10) a mennyben trónoló Királyt látja benne, akit körülvesznek a mennyei udvar tagjai: követei, az erős hősök, a mennyei sereg, szolgái, akik mind igéjének a végrehajtásáért vannak (vö. Zs 29: l k k , 148: lkk). 109
A „halandó" ember (15) magasztalása kevés ahhoz, hogy ennek az Istennek és királyi méltóságának a nagyságát méltóképpen kifejezze. Maguknak a mennyei seregeknek kell himnuszba kezdeniök és dicséretükkel az egész mindenséget betölteniök. Ebbe a himnuszba kapcsolódik azután bele a földi t e r e m t e t t világ (vö. Zs 96:9kk, 98:4kk, 145:10) és a nagy kört bezáróan maga a zsoltáros is.
110
105 : 1—5 Zsoltár
ISTEN SZÖVETSÉGE A Z
ATYÁKKAL
A szöveg 1 2 3 4 5
Magasztaljátok az URat, hirdessétek a nevét! Ismertessétek meg a népek között cselekedeteit! Énekeljetek neki! Zengjetek neki! Elmélkedjetek minden csodatettéről! Dicsekedjetek szent nevével! Örüljön az URat keresők szíve! Kérdezzetek az ÜR és hatalma után, keressétek orcáját szüntelen! Emlékezzetek csodatetteire, melyeket cselekedett, csodahelyeire és szája döntéseire!
Műfaja és tartalma Ma már kezd egyöntetűvé válni az a felfogás, hogy a 105. zsoltár nem tanító költemény, hanem kultikus himnusz (RKittel, Weiser, Kraus). A zsoltár 1—15 versét IKrón 16:8—22 is idézi a szövetségláda átvitelekor. Ebből következik, hogy korábbi, m i n t a Krónikák könyve. A Pentateuchosból ismert eseményeket szedi strófákba: az ősatyák, az egyiptomi kivonulás és a pusztai vándorlás korát (vö. Rad, Das formgeschichtliche Problem des Hexateuchs: BWANT IV, 26, 1938, 10k). A zsoltár tehát m á r elég korán, de nem mai alakjában és nem a fogság előtt, helyet kapott az ótestámentomi gyülekezet énekgyűjteményében. Alapgondolata Isten szövetségi szeretete és hűsége. Isten a szeretet cselekedeteivel bizonyította meg hűségét és szolidaritását az atyáknak adott ígéreteihez Izráel történetében. E n nek bizonyítására szedte versbe a Pentateuchosból jól ismert 111
történeteket. Istennek a szövetségi szeretete hálára kötelezi az ÓT gyülekezetét. A hálaadás t a r t a l m a : dicsőítés, könyörgés és bizonyságtétel. Az ige A zsoltár bevezetése (1. v.) nagy hasonlóságot mutat Zs 106:1, 107:1, 118:1 és 136:l-el, de n e m a világhoz fordul a himnuszból jól ismert felszólításaival, hanem a szövetség gyülekezetéhez. Izráel fiainak, a szövetségi ígéretek hordozóinak az a feladatuk, hogy magasztalják az Urat. Az ige alapfogalmában azonban benne van a hálaadás értelme is (vö. Zs 100:1.4 és Köhler, Lexicon 363). A hálát adó gyülekezet itt n e m könyörögve szóhtja m e g („ejti ki") Isten nevét, h a n e m örömében hirdeti („kikiáltja"). Ezért fordítja Luther így: „prediget seinen Namen" = prédikáljátok a nevét! (Vö. Zs 50:15, 92:1, Ef 5:20, Kol 3:17). Isten neve (1.3) magában foglalja J a h v e jelenlétének minden titkát és csodáját, amit azonban n e m „belső" használatra kapott Izráel (Ex 3:14!), hanem, hogy „prédikálja", hirdesse a népek között. [Vö. Grether, Name u n d Wort Gottes im AT: BZAW 64 (1934) 19.47kk], A megtapasztalt isteni gondviselést a történelemben és megtartó szeretetét gyülekezete életében n e m agresszívan kell hirdetnie a népek között, hanem igaz istentisztelettel, amelynek tartozékai: az éneklés, zsoltárok pengetése és zengése, az elmélkedés és megemlékezés csodatetteiről és ítéleteiről (vö. Jer 1:16, 4:12, 52:9) és ennek az Istennek állandó keresése. Állandó emlékezés arra, hogy Isten n e m Izráel kegyességét vagy érdemeit jutalmazta meg tetteivel, h a n e m az Ábrahámnak adott ígéreteihez maradt hű. Belsőleg kell elsajátítania Izráelnek azt, hogy milyen titkokat rejt magában Isten történelem formáló műve és döntései („ítéletek", vö. Zs 1:5 és az ott adott magyarázatot).
112
116. z s o l t á r
K I R A G A D T A D ÉLETEMET A
HALÁLBÓL
A szöveg 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12
Szeretem az URat, mert meghallgatja könyörgő hangomat. Bizony, törődött velem 1 , ezért hozzá kiáltok napjaimban. Körülfontak a halál kötelei, rám találtak a Seól gyötrelmei 2 . Szorongatásra és bánatra találtam. De az ÜR nevét kiáltom: „Óh URam, mentsd meg éltemet!" Kegyelmes az ÜR és igaz, irgalmas a mi Istenünk. Megőrzi az ÜR az együgyűeket; alacsony sorsra jutottam, de megszabadultam. Légy nyugodt újból, lelkem, mert az ÜR jól bánt veled! Hiszen te ragadtad ki életemet a halálból, szememet a könnyhullatástól, lábamat a felbukástól. Az ÜR előtt fogok járni az élők országában3. Hittem, azért szóltam: „Igen nyomorult vagyok." Kétségbe esve azt mondtam: „Minden ember hazug". Mivel viszonozzam az ÜRnak minden jótéteményét?
8 A zsoltárok könyve
113
13
Fölemelem a szabadulás poharát és hirdetem az ŰR nevét. Fogadalmimat megadom az ÜRnak, mégpedig egész népe előtt.
14 15
Drága az ŰR szemében híveinek halála.
16
Oh URam, hisz, én szolgád vagyok, szolgád vagyok, a szolgálód fia! Le is oldoztad a köteleket rólam. Neked áldozom hálaáldozatom és hirdetem az ŰR nevét. Fogadalmimat megadom az URnak, mégpedig egész népe előtt, az ŰR házának udvarában, tebenned, Jeruzsálem! Hallelúja!
17 18 19 1
2 3
A h é b e r szöveg e r e d e t i , illetve s z ó s z e r i n t i f o r d í t á s a : „ m e r t hozz á m h a j t o t t a a f ü l é t " — k i m o n d o t t h e b r a i z m u s s a z t a k a r j a pont o s a n m o n d a n i , a m i t a mi m a g y a r f o r d í t á s u n k feint á d . — K r a u s ( P s a l m e n II) így f o r d í t j a : „ A e n g s t e d e r U n t e r w e l t " . W e i s e r : „Höllenängste". — S alapján.
Műfaja
és
tartalma
A 116. zsoltár a hálaadó énekek közé tartozik és bevezetése igen emlékeztet a 18. zsoltáréra (vö. Bevezetés 3. §. 4). A hálaadás szava itt is, ott is hitvallássá kerekedett. A bizonyságtétel válasz a r r a a parancsolatra, amely a szeretetre szólít f e l Isten i r á n t (Deut 6:5). A zsoltáríró hitvallását az egész nép, tehát a gyülekezet színe előtt m o n d j a el az istentisztelet keretében (14.18.). Nem t u d j u k eldönteni, hogy betegségből vagy üldözőinek a hatalmából (11) szabadította-e ki az Űr. A 16. v e r s mindenesetre arra enged következtetni, hogy börtönből szabadult ember m o n d j a el hálaadó imádságát Istennek, m i u t á n meghallgatta a kérését (6k.l6). Ezt követik fogadalmai a gyülekezet előtt (18) és a hálaáldozat bemutatása. 114
Kísértései a halál szakadékának a szélére sodorták (3.15), az emberekbe, emberi segítségbe v e t e t t bizalma is teljesen megrendült (11), amikor megkapta Isten fölmentő, szabadító szavát (13). Az ige A bizonyságtétel (1—2). — Szeretetéről tesz bizonyságot a zsoltáros ebben a bevezető szakaszban. Az exegéták a második igét is perfektummal akarják fordítani, holott itt arról van szó, hogy az imádkozó „megszerette", „szívébe zárta" Istent, m e r t „meghallja", azaz „meghallgatja" „meghallgatója" könyörgő szavának. Meghallgatta — s ez arra indítja, hogy egész életében hozzá kiáltson segítségért. Isten előzetes szeretete váltotta ki az emberben a szeretetet Isten iránt s így a szeretet és hálaadás egyrészt n e m választható el egymástól az igazi hitvallásban, másrészt ennek a kettőnek a szoros egymásba fonódása magyarázza a héber idői kategóriák látszólagos logikátlanságát az első két versben. A halálos veszedelem (3—4). — Az individuális hálaadó énekek jellegzetessége, hogy az imádkozó elbeszéli (előszámlálja) rövidebben vagy részletesebben azt a „szükséget", amelyből „kimentette". S ez a veszély halálos volt, amit a szerző a Seól gyötrelmeinek is nevez. Mik ezek a „gyötrelmek", amelyek szorongással és bánattal töltötték el? Az ÓT emberének a Seólról, általában a halálról vallott nézetei adnak erre felvilágosítást. Azt szokták mondani, hogy a Seól az „alvilág", a görögök hádesze. Ez azonban csak részben igaz. A Seól a „Nemország" a „Földtelenség", az a terület, ami nincs. Oda kerülnek a halottak. Semmiképpen sem a későbbi korok pokla (Weiser ellen) ez, a hozzá kapcsolódott összes későbbi képzetekkel együtt (purgatórium stb). A halál elszakította az embert Istentől, olyan n e m emberi árnylétbe taszította, amely messze esik Istentől (vö. Rad, TheolAT I 367). Azért gyötrelmes dolog a halál az ÖT kegyesének, mert a Seólban (a halottak birodalmában, vö. a magyar Ószövetségi Szakbizottság próbafüzeteiben) nincsen kultusz, nem dicsérheti a kegyes Istent (Zs 6:6, 30:10, 8 8 : l l k , 115:17, És 38:18k, Jób 7:9 stb.). Arról ugyan nem beszél az ÓT, hogy a Seól nins*
115
csen Isten u r a l m a alatt, de a „halottak birodalmában" nem a k a r j a fölépíteni üdvrendjét (országát). Ezért gyötrelmes a Seólra gondolni az ÓT hivő emberének. Ezért fogja el szorongás és búbánat, ha a „halál kötelei", a halálfélelem betegség vagy halálos veszedelem miatt elfogja. S ezért könyörög Isten irgalmasságáért: „Óh URam, m e n t s d meg életemet!" Az élet szónak a héberben a nej es felel meg itt. Eredeti jelentése „torok", „gége" s á t v i t t értelemben az, ami a torokból kijön: „lélegzet", „lehellet": vö. Zs 62; 2, 124:7, Jer 4:10, Zak 11:8. Később az élőt és életet jelenti általában, ezért v a n az állatnak is „lelke" — élete: G e n 8:4. A lélek tehát nem görög értelemben vett önálló substantia és így a görög lélekhitnek és a lélek halhatatlanságáról szóló tannak az útvesztőibe jutunk. A n e f e s megszűnik a halállal, kimegy az e m b e r ből, de nem kérdezik, hogy hová megy (Gen 35:18). A személyes, illetve vonatkozó n é v m á s t is helyettesíti a nefes és ilyenkor mindig v a n benne valami ünnepélyesség és nyomat é k : „én m a g a m " stb. (Zs 3:3, 11:1, Jer 3:11 stb.). Az emberi életet meghatározó döntések a halálon innen történnek meg. Ezért könyörög olyan kétségbeesetten a zsoltáríró is az „életért" (4b). Az Ür szabadító kegyelme (5—9). — Szükségének rövidre szabott elpanaszolása után ú j b ó l hitvallásba fordul a zsoltár h a n g j a Isten kegyelméről, igazságáról és irgalmasságáról (vö. Zs 86:15, 111:4, 112:4), amikről a szerző személyesen m e g bizonyosodott. (Az igeidők megfelelnek az 1. vers igeidőinek). A caddíq Isten üdvösséget, megbocsátást garantáló ajándéka, amelyet a szövetség értelmében bizonyít m e g Isten a hívek (chaszidím) iránt. Védelmébe veszi azokat, akik nem tudnak magukon segíteni, az együgyűeket. Ezért vigasztalhatja a zsoltáros sajátságos módon a s a j á t lelkét. Ezzel a jelenséggel egyébként m á s u t t is találkozunk: Zs 42:6.12, 43:5, 103:1—5. Visszatérhet (hazatérhet) Istenhez és nyugalmat talál nála, akinek a szabadító tetteit különféle metaforákkal sorolja föl. A Seólban csak bukdácsolna. Az élők országában azonban b ; ztos már a járása „az Űr színe előtt". Visszakapta a j á n dékba életét, h o g y Isten közösségében és jelenlétében éljen, elkötelezésként is a kapott jóért. 116
Hálaadás és fogadalom (10—19). — A szenvedések és nagy veszélyek ellenére is Istenbe kapaszkodott az imádkozó. A beléje vetett bizodalmas hite határozta meg egész magatartását. „Ezért" szólhat most felszabadultan az akkori helyzetéről. Teljesen elhagyatottnak és elveszettnek érezte, sőt t u d t a magát. Elcsüggedt a hazug vádaskodások miatt. Más panaszzsoltárok ezt a helyzetet még azzal is színezik, hogy a barátok és rokonok is hátat fordítottak a szenvedőnek. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben azt hitte, hogy „minden ember hazug". Minden bizonnyal arra utal ezzel a kijelentésével, hogy amíg jó sora volt, mindenki biztosította barátságáról és hűségéről. A bajban azonban ü r e s szónak bizonyult minden ígéret. Amicus certus in r e incerta cernitur! Csak az Istenbe vetett reménysége és bizodalma nem szégyenült meg. Isten jó volt hozzá. Cselekedett. Véget vetett az imádkozó gyötrődéseinek, kísértéseinek és őt most csak az a kérdés foglalkoztatja, hogy hogyan és mivel hálálja meg ezt Istennek. A 13. és 14. versek minden bizonnyal olyan formulák, amelyeknek a maguk korában reális t a r t a l m u k volt s időközben az eredeti tartalom elhalványult. A szót tett követte és vagy libációs áldozatra, vagy Num 5 : l l k k - b a n elbeszélt „istenítéletre" kell itt gondolnunk. De emlékeztet a kehely képe a páskavacsoránál használt kehelyre is (Mt 26:27) s aki iszik a kehelyből, az az üdvösségből részesül (lKor 10:16). Isten nevének a hirdetése ilyen cselekményt kísérőén m á r nem jajkiáltás, hanem a nagy eseménynek, az örömhírnek a meghirdetése (prédikálása) az egész gyülekezet színe előtt. Az imádkozó ismét a halálos veszélyre és a szabadulás órájára gondolva állapítja meg szilárd hittel, hogy Istennek nem közömbös, mi történik híveivel: élnek avagy meghalnak (vö. Zs 72:14). S ezt nemcsak a saját személyére vonatkoztatva mondja, h a n e m általában vallja. Ehhez kapcsolódnak a következő versek hűségnyilatkozatai: Isten szolgájának vallja magát (Zs 143:12) s még hozzá „házi szolgájának" (ez az é r telme a jogi terminológia szerint a „szolgálód fia" kifejezésnek: Zs 86:16, Ex 23:12) vallja magát, akinek semmi igénye, sem kilátása n e m volt arra, hogy valamikor is szabad ember legyen belőle (Nötscher). Ezzel is odaadását s egyúttal azt a 117
feladatát akarja hangsúlyozni, hogy a megtapasztalt szabadulást közkinccsé tegye a gyülekezetben. Ezt követi a hálaáldozat bemutatása, amelyet az Űr nevének hirdetése és a fogadalmak újabb megerősítése követ az egész nép előtt, amely összegyülekezett a templomudvaron, J eruzsálemben.
118
118. z s o l t á r
„ N E M H A L O K MEG, H A N E M
ÉLEK"
A szöveg 1
Adjatok hálát az ÜRnak, meri jó, mert örökké tart szeretete! 2 Mondja azért Izráel 1 : „Mert örökké tart szeretete!" 3 Mondja Áron háza is: „Mert örökké tart szeretete!" 4 Mondják, akik félik az URat: „Mert örökké tart szeretete!" 5 6 7 8 9 10 11 12
Szorultságomban az ŰRhoz kiáltottam, válaszolt az ÜR, teret nyitott nekem 2 . Mellettem az ÜR, nem félek, ember mit árthat nékem? Mellettem az ÜR segítőim között, végignézhetek gyűlölőimen. Jobb is az ŰRnál keresni oltalmat, mint emberben bízni. Jobb az ÜRnál keresni oltalmat, mint főnemesekben bízni. A népek mind körülvettek engem, — de az ÜR nevével szembeszállók velük. Körülvettek, bekerítettek, de az ÜR nevével szembeszállók velük. Körülvettek, mint a méhek, kialudtak mint a tövistűz, de az ÜR nevével szembeszállók velük. 121
13
Ugyancsak megtaszítottak 3 , hogy elessem, de az ŰR megsegített engem.
14
Erőm és énekem 4 az ŰR, ő lett a szabadítóm.
15
A szabadulás örömének hangja (hangzik) az igazak sátraiban: „Az ÜR jobbja hatalmasan cselekedett!" Az ÜR jobbja magasztos, az ŰR jobbja hatalmasan cselekedett!
16 17 18 19 20 21 22 23
24 25
Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az ÜRnak cselekedeteit. Keményen megostorozott az ÜR, de nem adott át a halálnak. Tárjátok ki előttem az igazság kapuit, hogy bemenjek azokon és hálát adjak az ÜRnak! Ez az ÜR kapuja: igazak mehetnek be rajta. Magasztallak, mert válaszoltál és szabadítóm lettél. A kő, melyet az építők megvetettek, most szegletkővé lett. Az ŰR műve, hogy így történt, — csodálatos a szemünkben! Ezt a napot az ŰR alkotta, vigadjunk és örüljünk ezen! Óh URam, szabadíts meg! Óh URam, adj jó előmenetelt!
26
Áldott, aki az ŰR nevében jön! — Áldunk benneteket az ÜR házából!
27
Az ÜR az Isten, ő világosított meg bennünket. Kössétek kötéllel az ünnepi áldozatot az oltár szarvához!
120
28
Istenem vagy, hálát adok neked. Én Istenem, magasztallak téged. Adjatok hálát az ÜRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!
29 1
G és Zs. 115:9 a l a p j á n egyes k o m m e n t á r o k kiegészítik a „háza" szóval. — S z ó s z e r i n t : „Tágas t é r r e l válaszolt n e k e m a z UH". Vö. Zs. 18:20, 31:9. — 3 A GHie és S n y o m á n n i f a l alakot v e t t e m . — 4 Egy k é z i r a t a l a p j á n és vö. Ex 15:2, É s 12:2. — 2
Műfaja
és
tartalma
Az ótestámentomi tudomány legtöbb munkálója a hálaadás ünnepére írt liturgikus éneknek t a r t j a (Zs 15 és 24), amelyet a zsoltár saját vallomása szerint (19kk), de a T a r g u m (az ÓT könyveinek arám fordítása) és a Talmúd tudósítása szerint is, egymást felváltó kórusok adták elő, amikor az ünneplő gyülekezet a tempkxmkapuhoz érkezett és magában a templomban (19—20). Ebbe a magában véve kollektív liturgiába épül bele 5—21-ben e g y valakinek a hangja. Éppen ebben a szakaszban lépi azonban át a zsoltár a magánkegyesség korlátait és épül bele az egész gyülekezet hálaadó énekébe. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy az ótestámentomi kinyilatkoztatás szétfeszíti a kultikus formalizmus kereteit és nem rekednek meg ezek a zsoltárok valamilyen sematikus kultuszi ideológiában. A zsoltár maga n e m utal konkrétan arra, hogy melyik nagy ünnepen adták elő ezt a liturgiát. A zsidó hagyomány a lombsátor ünneppel hozza kapcsolatba. Keletkezési kora is bizonytalan. A prozelitákra utalás miatt nem szabad késői korba t e n n ü n k a keletkezését, hiszen korábban is voltak a Jahve-vallásnak prozelitái (lKir 8:41kk, Ex 18:9kk). Az ige Bevezetés (1—4). — A 118. zsoltár hitvallással kezdődik, amelyet talán különböző tónusban az egész ünneplő gyülekezet énekelt. Talán az előénekes felszólítja az egész gyülekezetet, hogy hálát adva magasztalja Isten jóságát é s szeretetét. 121
Utána három csoportot hív föl ugyanannak a hitvallásnak az eléneklésére: Izráel házát (2), a papságot (3) é s mindazokat, akik félik az Urat, tehát magukévá tették a választott n é p hitét (4) (vö. Zs 115:9—11 és 135:19—21, ahol szintén szerepel ez a három csoport). Ez a hitvallás adja meg az egész zsoltár keretét és alaptónusát, amelyhez azután a zsoltár utolsó verse (29) ismét visszatér. A heszed jelentéséhez vö. Zs 12:2—5. A személyes hálaadó ének (5—21). — A kórusok bevezető énekét követi a zsoltáros hálaéneke végig első személyben. Istennek azokat a cselekedeteit beszéli el (17b), amiket a „szorultság" idején megtapasztalt. A zsoltárokban gyakran használt „szorultság" és „tágas t é r " ellentétpárral szemléletesen vezeti be, hogy miért nem fél többé az emberektől és bízik Istenben (5—7). Ha Isten van mellette (a héber szöveg talán még többet mond: „Értem van az Űr ..."), akkor nincs helye a félelemnek, hiszen már nem ember áll szemben emberrel, hanem Isten az emberrel. Csak a n n a k van igazi hite, aki m a radéktalanul tud bízni Istenben. Aki Istennél keres oltalmat (menedéket). Vagyis a szó eredeti értelmében ú g y akar elrejtőzni Istennél, ahogyan az ellenség elől menekülő ember „belesimul" a sziklahasadékba. Az alaphang megadása u t á n tér át a részleteikre. A belső élmény azonban még mindig annyira hatása alatt t a r t j a , hogy eltekint a kronológiai sorrendtől és szinte rapszodikusan állítja szembe egymással az emberi fenyegetést és Isten megmentő művét, a veszély komolyságát és Isten szeretetének a nagyságát. Arra gondolva, hogy az egész ÓT milyen erőteljesen hangsúlyozza Istenben a titokzatos é s félelmetes vonásokat, meglep bennünket a zsoltárírónak ez a gyermeki bizodalma. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Istennek a hatalma az ÓT-ban sohasem lesz egy kaotikus hatalom értelmetlen dühkitörésévé. Ezért van úgy, hogy az ember még pusztító és félelmetes haragkitöréseiben is csak helyeselni t u d j a Isten hatalmát, m e r t Jahve mindvégig a szövetség Istene marad s mint ilyen az üdvösség Istene, a deus revelatus (vö. Stade, Biblische Theologie 91). A veszélyt, amely a zsoltárost itt fenyegette, a gójim j e 122
lentették, akik körülvették mint a „méhek". Mi itt a gójim értelme? Vagy a hadvezér, vagy a király, vagy a megszemélyesített gyülekezet szokott így beszélni (vö. Zs 22:13.17, 109:3 stb.). Ezt a kérdést aligha lehet eldönteni a gójimnak azon értelme nélkül, hogy nemcsak egy területnek az összlakosságát vagy azon belül az egyedet jelentette (vö. Köhler, Lexicon 174) és akkor valóban a n é p előkelőjének a vallomásáról volna itt szó. Hanem általában jelenti (a gyök eredeti jelentéstartalma szerint) azt az egyént, illetve tömeget, amely az igazi Isten nélkül s a n n a k útjáról elhajolva „pásztor" nélkül bolyong, tévelyeg. Ebben az esetben az Úrhoz hű embert, illetve a megszemélyesített gyülekezetet, ilyen „tévelygők" vették körül. Figyeljünk arra is, hogy Jóéi 1:6-ban a „sáskaraj" neve szintén „gójim". Ha prozelitára gondolunk, akkor a gójim jelentése kifejezetten „pogányok". Ezt az értelmezést azonban ezen a helyen nem tartom lehetségesnek. „Az Űr nevével", azaz Isten szabadító jelenlétével száll szembe az ellenséggel. Jahve neve fegyver a kezében: pajzs, maga az Úr. Szükség is volt erre, m e r t a 13. vers szerint a veszély „eleséssel", azaz „halállal" fenyegette (vö. Zs 36:12k). Éppen a 13. vers tanúskodik arról, hogy most a győzelem után sem tud elbizakodottan beszélni a veszélyről. Inkább az az alázatos felismerés izmosodik meg benne, hogy ami rosszat az emberek kigondoltak ellene, azt az Isten jóra fordította. Ezért hangzik föl a 14. verstől kezdve újból a bizonyságtétel szava Istenről, aki hősként harcolt érte (vö. Ex. 15:2, És 12:2). Hálaénekét azonban beleépíti Isten népének a dicséretébe, amikor arról beszél, hogy győzelmi énekek hangzanak az „igazak sátraiban". Személyes szabadulása az egész gyülekezet ügye, amely most ott vonul a templomba. Különösen is az igazaké (Zs 1), akik tudnak Isten szövetségi szeretetéről (1—4). Az imádság nem csupán személyes ügy az ÓT-ban, hanem kultikus alkalom, tehát az egész gyülekezetet érintő dolog. Ezért imádkoznak a kegyesek olyan szívesen a templomban (vö. Zs 5:8, 42:5, 43:3k, 73:17, 84:11) és az ott kapott kegyelmi ajéndékokból élt szinte egész esztendőben. A 17—18. versek az imádkozó legszemélyesebb hitvallását tartalmazzák. A halál nem tudta elnyelni. Isten élettel aján123
dékozta meg. Ez a felismerés és hit egészen ú j megvilágításba helyezi életének értelmét és tartalmát a jövőben, de azt is, hogy lényegében mi volt az értelme addigi szenvedésének. Isten szabadító (üdvözítő) műve arra kötelezi, hogy Isten nagyságáról és hatalmáról tegyen bizonyságot egész életében. Hite szerint Isten segítségének az volt az értelme, hogy szolgálatába állítsa egész életét és minden cselekedetét. Az ilyen értelmű és célú életnek a megvilágításában a szenvedést is Isten művének ismeri föl: Megostorozta, de nem adta halálra, hanem üdvösséget munkáló akaratának a hordozójává és hirdetőjévé tette. Helyesen m u t a t n a k reá különösen az utóbbi időben az ÓT kutatói arra, hogy a vallásos élet alapja az ÓT-ban a hit nemcsak Isten hatalmában és majestásában, h a n e m akivel a bizalom és „nyugodalom" közösségében élhet az ember. A hit nemcsak az ÓT nagyjainál lett központi fogalommá: Mikeásnál, Jeremiásnál, Ésaiásnál és Második Ésaiásnál, hanem a zsoltárok ismeretlen imádkozóinál is (3:7, 18:30kk, 27, 34, 46, 56, 91 stb.). Arról tanúskodnak ezek a zsoltárok is, hogy a hit milyen nagy erőt ád a személyes emberi életnek. A fenti hitvallás a templom kapui előtt hangzik el és most (19kk) azt kéri a zsoltáros, hogy a templomőrök t á r j á k ki előtte „az igazság kapuit", hogy belépjen azokon és hálát adjon az Űrnak. Mint egyéb zsoltárok alapján is, tudjuk (Zs 15 és 24), hogy a templomba belépőket „igazságuk", „igaz voltuk" után kérdezték (20). Ezért nevezték el a kapukat az „igazság kapuinak". Belép és hálát ad meghallgatásáért (vö. Zs 22:22) és az Isten szabadításáért (21). A gyülekezet hitvallása (22—25). — Ezekben a versekben megint a többes első személlyel találkozunk s ebből arra kell következtetnünk, hogy most vagy az egyes csoportok, vagy az egész gyülekezet szólal meg. A szabadulásról bizonyságot tevő életének a jóra fordulását abban a jólismert képben szemlélteti, hogy a halál mesgyéjéről visszatért ember hasonlít ahhoz a kőhöz, amelyet az építők mint alkalmatlant és hasznavehetetlent megvetettek, azaz félre dobtak, de amely nagy tisztességhez jutott: szegletkővé lett. A szegletkő vagy az a faragott kő volt, amely a h á z egyik oldalát támasztotta alá mint sarokkő, vagy pedig a portál fölött az épület záró124
köve, illetve oromzatköve volt (vö. Kraus, Psalmen II, 808, Weiser, Psalmen II, 502). Az építészek különös gonddal választották ki ezt a követ, s ha repedezett vagy mállékony volt, félredobták (elvetették). A hasonlat jelentése: Emberek félredobták, megvetették és elvetették, m a j d üldözték, de Isten megmentette, kiválasztotta és a szolgájává tette. Az ÚT-ban Jézus s a j á t magára vonatkoztatja ezeket az igéket (Mt 21:42). Az egyénhez hasonlóan (18), a gyülekezet is Isten művét ismeri föl a történetben s így a hitről szóló bizonyságtétel ú j hitet ébreszt a gyülekezet tagjaiban is: a csodálkozó hit közösségét (23). Ezért lesz az Úr napjává az ünneplés és kapcsolódik a hálaadás szavához a bizodalmas k é r é s szava további szabadító cselekedetekért (ebből származik a hozsánna szó, amely eredetileg kultikus kérő formula volt, mint itt is. Az ÚT-ban viszont m á r ünnepélyes üdvözléssé l e t t : Mk ll:9k, Mt 21:9) és sikeres életért az 1. zsoltár 3. verse értelmében. Papi szavak (26—29). — A papok most áldó szavakkal üdvözlik a templomi gyülekezetet. A 26. vers áldó szava a megszabadítotthoz, a 27. vers pedig a gyülekezetnek szól. Az áldás (Mt 21:9-ben Jézus jeruzsálemi bevonulásánál is szerepel) az Űr házából hangzik, az Isten jelenlétének a helyéről. 27b. emlékeztet az ároni áldás szavaira (Num 6:24kk). Ennek a jelentése egyébként is erősen vitatott. Kraus szerint szent táncról van itt szó az oltár körül (Zs 26:6). Magától az oltártól azonban kötélkordonnal tartották távol a táncolókat és a kötél két végét az oltár szarvához kötötték. Schmidt, Psalmen 211kk így f o r d í t j a : „Kötözzétek meg az áldozatot kötelekkel! Díszítsétek az oltár szarvait!" (ti. az áldozati állat vérével). A zsoltár végén azután közösen mondják el a bevezető rész hitvallását. Szkopusz Isten gyülekezetének régi hálaadó éneke ez a zsoltár. Ezt énekelte az első úrvacsorai gyülekezet azon az éjszakán, amelyen Jézust elárulták. Erre az énekre nyúlt vissza maga a Megváltó, amikor néhány nappal húsvét előtt ezt mondta a 125
főpapoknak és a nép véneinek: „Sohasem olvastátok-e: Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a m i szemeink előtt." (Mt 21:42). Péter ezt az éneket idézte a főtanács előtt t a r t o t t húsvéti igehirdetésében (Csel 4:11; vö. l P t 2:7). Visszanyúlik ez a zsoltár Mózes hálaadó énekére, amelyet az egyiptomi kivonulás után énekelt (Ex 15). Luthernak ez volt a legkedvesebb zsoltára, a „das schöne Confitemini" (WA 31, 1 34kk). A hit erejéről szóló hatalmas bizonyságtételnek mondja: „Hálát ád, de jövendöl is a keresztyénekről és Krisztusról, az elvetett szegletkőről" (Aland, Luther Deutsch, 5.223). L u t h e r n a k sok csalódása, szenvedése és tusakodása közben mindig vigasztalást nyújtott ez a zsoltár, amelynek három fontos mondanivalója van: 1) Isten mellettünk és értünk van, ezért nem kell félnünk. 2) Nem halok meg, h a n e m élek és hirdetem az Ű r n a k cselekedeteit. 3) Megostorozott az Úr, de n e m adott át a halálnak, h a n e m a szenvedéssel is nevelt engem. Bennünket, keresztyéneket Krisztus, az eldobott és megvetett szegletkő m e n t e t t át Isten, az élet, a jó, az üdvösség, az igazság oldalára halálával és feltámadásával. H a Isten velünk . . . (Róm 8:31) van, akkor a megoldhatatlan életproblémák is könnyűvé válnak. Ezért hangzott és hangzik ma is a szabadulás örömének hangja az igazak sátraiban (vö. Η Vogel, Wir sind geliebt, 96 kk).
126
130. zsoltár
A MÉLYSÉGBŐL K I Á L T O K
HOZZÁD
A szöveg 1 2 3 4
5 6 7 8
1
Zarándok ének. A mélységből kiáltok hozzád, URam. URam halld meg hangomat! Legyen füled figyelmes könyörgő hangomra! Ha a bűnöket számontartod 1 , URam, URam, ki állhat meg?! Hiszen nálad van a megbocsátás, hogy féljenek téged! Várom az URat. — lelkem feszülten vár — és ígéretében reménykedem. Lelkem az URat várja, jobban, mint őrök a reggelt, őrök a reggelt. Reménykedjél az URban Izrael, mert az ŰRé a szeretet, és bőséges nála a váltság! És ő ki is váltja minden bűnéből Izráelt!
A „ s z á m o n t a r t o d " s z ó n a k a h é b e r b e n a smr gyök felel m e g , amelyn e k jelentése, hogy v a l a k i v a l a m i t (valakit) megőriz, v a l a m i r e nagyon vigyáz, őrködik, n e m téveszti s z e m elől.
Műfaja
és
tartalma
Az individuális panaszzsoltárok közé tartozik, d e Gunkel szerint bűnbánati zsoltárnak is mondhatjuk. Az óegyház b ű n bánati zsoltárként használta. L u t h e r n a k kedves zsoltára volt s éppen ú j testámentomi tartalmánál fogva a „páli zsoltárok" (32. 51. 130. 143.) közé sorolta. Ez a zsoltár ihlette az „Aus tiefer Not schrei ich zu dir" kezdetű szép bűnbánati énekének a megírására is. A zsoltár az ótestámentomi kegyes bizonyságtétele arról, hogy a megbocsátás, az isteni h ű s é g és kegyelem bizonyossága n e m választható el a bűn mélységének, halálhozó hat a l m á n a k a felismerésétől és attól, hogy Isten ítélete nem kapcsolható ki még a legkegyesebb ember életéből sem. Csak ennek a három dolognak az együttléte és együtthatása t e r e m t igazi bűnbánatot. A zsoltár két gondolati egységre osztható fel tartalmilag: Az 1—4 szakasz Istenhez intézett bűnbánati imádság panaszdal formájában, az 5—8 szakasz pedig bizonyságtétel a gyülekezet színe előtt arról, hogy várakozó reménysége Isten h ű séges és kegyelmes szeretetére n e m volt hiábavaló, mert Isten a meghallgatás, a megbocsátás, a megváltás Istene. Az ige A bűnbánó imádság (1—4). — A felirathoz vö. Bevezetés, 3. § . 2 . — Az 1. versben egyetlen szóval írja le a zsoltáros helyzetét. A „mélységből" kiált. A „mélység" kifejezés az ÖT-ban elsősorban a „nagy mélység vizeit", az alvilági tengert, a Seól vizeit jelenti, ahová a halottak kerülnek (vö. És 51:10, Ez 27:34, Zs 69:3.15, Jón 2:3kk). A mélység tehát a halottak birodalmát, az Istentől való távolságot és elhagyatottságot jelenti. N e m testi betegségről, nem is lelki f á j d a l makról van tehát i t t szó, hanem inkább arról a félelemről, amely az Ötestámentom kegyesét mindig elfogja, ha fölismeri, hogy közte é s a Teremtő, közte a bűnös ember és a szent Isten között mélységes űr tátong, amelybe bele fog zuhanni, ha Isten ki n e m nyújtja u t á n a megmentő kezét: a bűnök bocsánatát. (Zs 22:2). A bűnös ember azonban nem t u d olyan messze esni Isten128
tői, n e m tud olyan m é l y r e zuhanni bűneiben, hogy a bűnöket megvalló és azok megbocsátásáért könyörgő emberi szó a f ü lébe ne jutna (2. v.). Ahhoz azonban, hogy ez a könyörgő szó elhangozzék, nagy h i t r e van szükség. Arra a hitre, hogy Isten nemcsak az ítélet, a bűnöket számon tartó, azokat a szívében megőrző Isten, hanem a megbocsátás Istene is. Csodálatosan kapcsolódik a 3. és 4. versben az imádkozó bizakodása és a félelem. Bízni azért tud, hinni azért mer, mert tagja annak a gyülekezetnek, amely megismerte az Isten nevét, amely „irgalmas és könyörületes név" (Ex 34:6). De éppen a gyülekezet tagjaként azt is tudja, hogy ennél az Istennél nem olcsó dolog a megbocsátás. Szabad döntése szerint szeret és büntet, irgalmaz és ítél, m e r t nem e m b e r ! Ebben van éppen Isten szentsége, mindenhatósága, ami miatt „félnünk" kell őt. Kappóretre, kiengesztelésre, megbocsátásra van szüksége a bűnös embernek, hogy ez előtt a szent Isten előtt meg t u d j o n állni (És 6). Isten-ember-bűn — ez a három feszültségben van egymással és ebben a feszültségben, annak a felismeréséből születik meg a bűnbánat és belőle az aktív hit, amikor az ember már nemcsak fél bűnei, illetve a büntetés miatt, hanem vágyakozik és sóvárog is a szent Isten közelsége után, akinél egyedül nyerheti el a bűnbocsánat „evangéliomát". Luther mondja: „Aki nem féli Istent, az nem kiált hozzá, de az bűnbocsánatot sem n y e r ; hogy Isten kegyelmét elnyerjük, azért kell félnünk őt, egyedül őt, ahogyan csak ő bocsát meg." Ez a szent és félelmetes Isten ugyanis nemcsak a szigorú, a vétkeket számontartó bíró, hanem a szerető mennyei Atya is. A megközelíthetetlen és távoli Isten közeli Isten lesz, a Szent csupa jóság és szeretet, az isteni felség maga bizalmat ébreszt az emberben Isten iránt. A haragvó, a bűnöket számontartó szent Istentől való félelem tehát csak átmeneti pont a hitre, a fiduciára, amelyből azonban sohasem hiányozhatok a félelem (4. v.). Mert ahol a hit könnyelműséggé lesz, ott mindig helyén való az Isten mindenhatóságára utalás, mely a félelmet ébren tartja. A megbocsátás, a kegyelem, a szeretet nem szünteti meg Isten haragjának és így az Istentől való félelemnek a jogosultságát, hanem inkább megerősíti azt (vö. Filp 2:12b—13). Isten kegyelme megbocsátja ugyan a bűnt, 9 A zsoltárok könyve
129
de nem szünteti meg annak a komolyságát. A zsoltárosnak ez a felismerése eléri az újtestámentomi hitbeli felismerés magaslatát Isten jóságáról, a m e l y a bűnbánatra indít (Róm 2:4; vö. Lk 5:8). Az Isten irgalmasságába v e t e t t hit paradox feszültsége ez, amelyről Pál apostol is többször beszélt. A bizonyságtevés (5—8). — Ebben a szakaszban elhagyja a zsoltáros az imádságformulát és bizonyságot tesz a megtapasztalt bűnbocsánatról, illetve imádsága meghallgatásáról, az egész gyülekezet színe előtt. Az Istent félő kegyesnek a helyes magatartása a „reménység". „Eddig a félelmet írta le, az óember keresztjét, hogy hogyan kell azt hordoznunk. Most a reménységet írja le, az ú j ember életét, hogy hogyan kell abban viselkednünk. Mert minden zsoltár, sőt az egész Szentírás t a n í t j a ezt a kettőt. Isten annyira csodálatosan cselekszik gyermekeivel, hogy egyformán üdvözíti őket egymásnak ellentmondó és egymásnak megfelelő dolgokban. Hiszen a reménység é s kétségbeesés egymásnak ellent mondanak. Ennek ellenére a kétségek között is reménykedniök kell, mert a félelem n e m egyéb m i n t a kezdődő kétkedés és a reménység a kezdődő gyógyulás. Ennek a természete szerint egymásnak ellentmondó k é t dolognak meg kell bennünk lennie, mert természetünk szerint két különböző ember v a n bennünk: a régi és az ú j . A réginek félnie kell, elcsüggednie és meghalnia. Az ú j n a k remélnie kell, mert a félelem n e m egyéb m i n t a kezdődő abban az egy emberben kell megtörténnie, sőt egy cselekedettel, ahogyan a szobrász is ú g y alakítja ki a formát, hogy elvesz belőle, levágja a fából azt, ami nem tartozik a képhez. így növekszik a félelemben, amely lenyesi a régi Ádámot, a reménység, amely az ú j embert f o r m á l j a . — Ezért mondja (a zsoltáros) »az ŰRra vártam«, azaz: ebben a hívásban és keresztben nincsen meghátrálás vagy elcsüggedés, nem is é r d e m e i m r e építettem, hanem egyedül Isten kegyelmére, ami u t á n vágyódom. Reá várok és várom, hogy mikor tetszik Istennek, hogy segítsen rajtam. Persze vannak olyanok is, akik m a g u k akarják megadni Istennek az irányt, előírni neki az időt és módot. Ök akarják megmondani, előírni neki, hogy hogyan segítsen r a j t u k és ha n e m úgy történik, akkor kétségbe esnek, vagy másutt keresnek segítséget, ha 130
tudnak. Ők nem tudnak várni, ők nem várnak Istenre, h a nem Istennek kell várnia r á j u k és mindig készenlétben lennie. Nem szabad másként segítenie, csak ahogyan ezek előírják neki. Akik azonban az Űrra várnak, azok kegyelméért könyörögnek és rábízzák Isten jótetszésére, mikor, hogyan, hol és kivel akar segíteni r a j t u k . Ebben a segítségben nem kételkednek. Közelebbről azonban nem írják le. Hagyják Istent cselekedni, még ha m é r t é k e n felül sokáig kell is várniok reá." (Luther: \ΥΑ^18, 518—19). Az igazi bűnbánat és az ú j élet mély összefüggéseiről van itt szó. Az igazi bűnbánat és a bűnbocsánatot követő m a g a tartás nem átmeneti hangulat, hanem a hivő ember életformája. S ennek az életformának legjellegzetesebb vonása és tartalma az állandó belső feszültség, ahogyan ezt a héber szöveg „várni" szava különösen is hangsúlyozza: feszültség a reménység és a már megtapasztalt között. A 6. vers hasonlata csodálatosan szemlélteti ezt a magatartást: Tudom, hogy a reggel minden bizonnyal eljön, megvirrad, világosság lesz körülöttem és mégis szeretném előbbre hozni a reggelt. A kegyes ember az imádkozó várakozás életformájában él: vár Istenre, a bűnbocsánat ú j a b b és ú j a b b igéjére, bár biztosabb benne, mint az éjjeli őrök a nappal elközelítésében. (Vö. És 21:llk.) A 7—8. versek feltehetően a pap szájából elhangzó intő és áldó szó a gyülekezet részére, amely summázza az eddigieket. A megbocsátás és megváltás bizonyossága nemcsak a zsoltáros egyéni élete szempontjából fontos, h a n e m életszükséglet a gyülekezet számára is. Az ótestámentomi, de általában minden igaz hitnek ismertető jegye, hogy nem az e m b e r egyéni ragadománya (vö. Zs 51:15), hanem a közösségé és azt építő valóság. így tanít meg bennünket ez a zsoltár utolsó két versével arra, hogy a bűnbocsánatból élő ember nemcsak a bűneit nem titkolja el Isten és a gyülekezet előtt, de a hitét, a r e ménységét és az igét váró imádságos életét is megosztja a gyülekezettel. Azt az igét a maga teljességében, amelyre a 130. zsoltár imádkozója várakozik Jézus Krisztus hozta el az Üjtestámentomban. Sőt ennél többet: Ö maga az az ige, akiben beteljesítette kegyelmét Izráel Istene. 9*
131
RÖVIDÍTÉSEK A bibliai könyvek Gen, Ex, Lev, Mózes 1—5 k ö n y v e = Num, Deut = Józsué k ö n y v e Jós = Bírák Bir Rut könyve Rt = = Sámuel 1—2 könyve 12Sám = Királyok 1—2 könyve 12Kir K r ó n i k á k 1—2 könyve 12Krón = = Esdrás k ö n y v e Esdr = Nehemiás könyve Neh Eszter k ö n y v e Eszt = = Jób könyve Jób Zsoltár Zs Példabeszédek Péld - Prédikátor Préd Énekek É n e k e EnEn = : Ésaiás És = Jeremiás Jer = Ezékiel Ez Dániel Dán = = Hóseás Hós = Jóéi Jóéi Ámos Ám = = Abd Abdiás Jón Jónás = Mik Mikeás = I — Náhum Náh Hab Habakuk = Zof Zofóniás = = Agg Aggeus = Zak Zakariás Mai Malakiás = = Mt M á t é ev. Mk M á r k ev. = Lk Lukács ev. = Ján = J á n o s ev. = Csel Cselekedetek könyve
132
Róm 12Kor Gal Ef Filp Kol 12Tesz Fii Tit Zsid Jak 12 P t 123Ján Jud Jel
= = = = = = = = = = = = = = =
AT AO BH BWAT
—
Rómabel. i. 1. Korintusb. i. l e v e l e k Galáciab. i 1. Efezusb. i. 1. Filippib. i. 1. Kolosséb. i. 1. Tesszalonib. i. 1. Filemonh. i 1. Titush. i. 1. Zsidokh. i. 1. J a k a b 1. P é t e r levelek János levelek J ú d á s levele Jelenések k ö n y v e
EGYÉB = = =
BZAW ETh G HAT Hie HThR ΚΑΤ Μ NT ÓT
s
ThLZ ThStKr ThZ u. UT V.
Vö. VT WA ZAW
-
= =
-
=
= =
= =
= =
= =
= =
=
RÖVIDÍTÉSEK
Altes T e s t a m e n t (ÖT) Der Alte O r i e n t , Leipzig Biblia H e b r a i c a (19523) Beiträge z u r Wissenschaft v o m Α. T. Hrg. R. Kittel, Alt u. G. Kittel, Leipzig, S t u t t g a r t Beihefte z u r Zeitschrift f ü r die a l t t e s t a m e n t l i c h e Wissenschaft, Glessen Evangelische Theologie, M ü n c h e n Az ÖT görög fordítása (Septuaginta) H a n d b u c h z u m Alten T e s t a m e n t , Tübingen Az Ó t e s t á m e n t o m latin f o r d í t á s a (Vulgata) Hieronymustól T h e H a r w a r d Theological R e w i e w , C a m b r i d g e K o m m e n t a r z u m Alten T e s t a m e n t , Leipzig Masoretikus szöveg (BH) Neues T e s t a m e n t (UT) Ótestámentom Az Ó t e s t á m e n t o m szír f o r d í t á s a (Pesitta) Theologische Literaturzeitung, Leipzig Theologische Studien u n d K r i t i k e n , S t u t t g a r t Theologische Zeitschrift, Basel und (és) Ű j t es táimen t o m vagy vesd össze! Vetus T e s t a m e n t u m , Leiden W e i m a r e r Ausgabe. L u t h e r műveinek g y ű j t e m é n y e s kiadása. Zeitschrift f ü r die A l t t e s t a m e n t l i c h e W i s s e n s c h a f t , Glessen, Berlin
133
FELHASZNÁLT
IRODALOM
Abramowski, R.: D a s B u c h des b e t e n d e n Volkes: P s a l m e n I (1938). — Ua. Das B u c h d e s b e t e n d e n G o t t e s k n e c h t e s / P s a l m e n II (1939). Aland, K.: L u t h e r D e u t s c h . B a n d 5: D i e S c h r i f t a u s l e g u n g (1951). Baethgen, F.: D i e P s a l m e n : G ö t t i n g e r H a n d k o m m e n t a r z u m A l t e n T e s t a m e n t (1904). Begrich, J.: D a s p r i e s t e r l i c h e H e i l s o r a k e l : Z A W 52 (1934) 81—92. Bertholet, Α.: D a s B u c h d e r P s a l m e n : Die H e i l i g e n S c h r i f t e n d e s A l t e n T e s t a m e n t s II (1923''). Bornkamm, H.: L u t h e r u n d d a s A l t e T e s t a m e n t (1948). Bruns, H.: D i e P s a l m e n (1962:!). Cullough—Taylor: T h e I n t e r p r e t e r s B i b l e . Vol IV (1955). Driver, GR.: T e x t u a l a n d L i n g u i s t i c P r o b l e m s of t h e B o o k of P s a l m s : T h e H a r v a r d T h e o l o g i c a l R e w i e w 29 (1936) 171—195. Duhm, B.: P s a l m e n (1922 2 ). Eichrodt. W.: T h e o l o g i e d e s A l t e n T e s t a m e n t s 1—3 (1933—39). Eissfeldt. O.: E i n l e i t u n g in das A l t e T e s t a m e n t (1956-). — Ua. J a h w e a l s K ö n i g : Z A W 46 (1928) 81kk. Gressmann, Α.: A l t o r i e n t a l i s c h e T e x t e z u m A l t e n T e s t a m e n t (1926 2 ). Grether. O.: N a m e u n d W o r t G o t t e s i m A l t e n T e s t a m e n t : B Z A W 64 (1934). Gunkel, H.: D i e P s a l m e n : G ö t t i n g e r H a n d k o m m e n t a r z u m A l t e n T e s t a m e n t (1926'·). Gunkel—Begrich: E i n l e i t u n g in d i e P s a l m e n (1933). Hempel, J.: G e b e t u n d F r ö m m i g k e i t i m A l t e n T e s t a m e n t (1922). U a . G o t t u n d M e n s c h i m A l t e n T e s t a m e n t (19362). Herkenne, H.: D a s B u c h d e r P s a l m e n (1936). Hülst, A. R.: O l d T e s t a m e n t T r a n s l a t i o n P r o b l e m s (1960). Jeremias, Α.: D a s A l t e T e s t a m e n t i m L i c h t e des A l t e n O r i e n t s (1930"')Kalt, E.: Die P s a l m e n : H e r d e r s B i b e l k o m m e n t a r z. A T (1935). Kellerhals, E.: V i e r P s a l m e n (1955). Kittel, R.: D i e P s a l m e n (1927). Kissana, JEJ.: T h e B o o k of P s a l m s I (1953). Köhler, L.: P s a l m 23: Z A W 68 (1956) 227—238. — U. ö. D e r h e b r ä i s c h e M e n s c h (1953). König, E.: D i e P s a l m e n (1927). Kraus, HJ.: P s a l m e n I — I I (1960). — U. Ő. F r e u d e a n G o t t e s G e s e t z : E v a n g e l i s c h e T h e o l o g i e 8 (1951) 337kk. — U Ő. D i e K ö n i g s h e r r s c h a f t G o t t e s i m A l t e n T e s t a m e n t (1951). — U. ö. G o t t e s d i e n s t in I s r a e l (1954).
134
Mowinckel, S.: P s a l m e n s t u d i e n II. Das T h r o n b e s t e i g u n g s f e s t J a h w ä s u n d d e r U r s p r u n g d e r E s c h a t o l o g i e (1922). — I I I . K u l t u s p r o p h e t i e u n d p r o p h e t i s c h e P s a l m e n (1923). — U. ő. Z u m i s r a e l i t i s c h e n Neujahr u n d zur Deutung d e r Thronbesteigungspsalmen: A N V A O IV. (1952). Mülhaupt, E.: D M a r t i n L u t h e r s P s a l m e n - A u s l e g u n g . B a n d 1. (1959). Müller, N.: Die l i t u r g i s c h e V e r g e g e n w ä r t i g u n g d e r P s a l m e n (1961). Noth, M.: Ü b e r l i e f e r u n g s g e s c h i c h t e des P e n t a t e u c h s (1948). Nötscher, F.: D i e P s a l m e n : E c h t e r - B i b e l (1947). Oesterly, WO.: T h e P s a l m s (1939). Pálfy, M.: I s t e n f é l e l e m az Ó t e s t á m e n t o m b a n (1949). Proksch, Ο.: T h e o l o g i e des A l t e n T e s t a m e n t s (1950). Quell, G.: Das k u l t i s c h e P r o b l e m d e r P s a l m e n : B W AT, N F 11 (1926). Rad, C. von: T h e o l o g i e des A l t e n T e s t a m e n t s I — I I (1957—60). — „ G e rechtigkeit" und „Leben" in d e r Kultsprache d e r Psalmen: B e r t h o l e t - F e s t s c h r i f t (1950) 418kk. — E r w ä g u n g e n z u d e n K ö n i g s p s a l m e n : Z A W (1940/41) 216kk. — D a s f o r m g e s c h i c h t l i c h e P r o b l e m des H e x a teuchs: B W A N T IV, 26 (1938). — Das j u d ä i s c h e K ö n i g s r i t u a l : T h L Z 72 (1947) 211—218. Robinson, HW.: I n s p i r a t i o n a n d Revelation in t h e Old T e s t a m e n t (1946). Reiche—Rost: Biblisch H i s t o r i s c h e s H a n d w ö r t e r b u c h . Rienecker, Fr.: Lexicon z u r B i b e l (1962''). Schmidt, H.: Die P s a l m e n : H A T , 15. (1934). — D a s Gebet d e r A n g e klagten i m A T : B Z A W 49 (1928). — G r ü s s e u n d G l ü c k w ü n s c h e i m P s a l t e r : T h S t K r , 103 (1931) 141—150. — D i e T h r o n f a h r t J a h v e s (1927). — G o t t u n d d a s L e i d i m Alten T e s t a m e n t (1926). Stoebe, HJ.: Die B e d e u t u n g d e s W o r t e s h ä s ä d i m Alten T e s t a m e n t : VT 2 (1952) 244—254. Vaux, R. de: D a s Alte T e s t a m e n t u n d seine L e b e n s o r d n u n g e n I — I I . (1960—62). Vischer, W.: P s a l m e n (19443). Vogel, H.: Wir sind geliebt (1957). Volz, P.: P s a l m 130: M a r t i - F e s t s c h r i f t (1925) 287kk. — Das N e u j a h r s f e s t J a h v e s (1924.) Vriezen, THC.: Theologie des A l t e n T e s t a m e n t s in G r u n d z ü g e n (1956). Wächter, L.: G e m e i n s c h a f t u n d E i n z e l n e r im J u d e n t u m (1959). Weiser, Α.: Die P s a l m e n 1—2 (^δδ' 1 ). — U. ő. E i n l e i t u n g in d a s A l t e T e s t a m e n t (19492). — Westermann, Cl.: D a s Loben G o t t e s in den P s a l m e n (1953). — G e w e n d e t e Klage. E i n e A u s l e g u n g d e s 22. P s a l m s : B i b l i s c h e S t u d i e n 8 (1955). W o l f f , HW.: P s a l m 1: E v a n g e l i s c h e Theologie 9 (1950) 385kk. Zimmern, H.: B a b y l o n i s c h e H y m n e n und G e b e t e in A u s w a h l : A O 7,3 (1905); AO 13,1 (1911). Zolli, Α.: Die H e i l i g e n im P s a l m 16: ThZ (1950) 149—150.
135
Tartalom Előszó Bevezetés 1. §. A k ö n y v n e v e 2. §. F e l o s z t á s a 3. §. A z s o l t á r o k h a s z n á l a t a 4. §. Z s o l t á r m ű f a j o k 5. §. A z s o l t á r o k k e l e t k e z é s e Válogatott zsoltárok magyarázata 1. z s o l t á r 2. z s o l t á r 12. z s o l t á r 16. z s o l t á r 22. z s o l t á r 23. z s o l t á r 36. z s o l t á r 51. z s o l t á r 90. z s o l t á r 95. z s o l t á r 96. z s o l t á r 97. z s o l t á r 100. z s o l t á r 103. z s o l t á r 105. 1—5. z s o l t á r 116. z s o l t á r 118. z s o l t á r 130. z s o l t á r Rövidítések Felhasznált irodalom Tartalom
136
