Vidéki temetés
A
vonat rövid idõre megállt Nieczawyban. Stefan alig verekedte magát át a tömegen, és ugrott le a szerelvényrõl, amikor a mozdony felsípolt, és mögötte mozgásba lendültek a kerekek. Egy teljes órája izgult, hogy le tudjon szállni; ez a gond minden mást háttérbe szorított, még magának az útnak a célját is. Most, az üde, szabad levegõt belélegezve a vonat fülletegsége után, bizonytalanul megindult, hunyorogva a napsütésben, egyszerre felszabadulva és gyámoltalanul, mint akit mély álmából ráznak fel. Február vége volt, s az eget könnyû felhõcsíkok szántották fel, a szélük sápadtan világított. Az olvadás megolvasztotta a hó nagyját, amely azonban még súlyosan megülte a horhosokat és vízmosásokat. Másutt bozót- és bokorcsoportok váltak láthatóvá, sártól feketéllett az út, és csupaszon meredeztek az agyagos domboldalak. A valaha egyöntetûen fehér tájban megjelent a káosz, a változás elõhírnöke. Stefan úgy elgondolkozott ezen, hogy óvatlanul egy tócsába lépett, s víz szivárgott a cipõjébe. Viszolyogva megborzongott. A mozdony pöfögése egyre távolabbról hallatszott a bierzynieci dombok mögött. Az olvadó hó egyhangú csörgedezése halk tücsökcirpeléshez hasonlított, amely mintha mindenünnen szólt volna. Stefan tudta, hogy gyapjú raglánkabátjában, puhakalapjában és alacsony szárú városi cipõjében nem illik a hullámzó lankák közé. A faluhoz vezetõ úton szemkápráztatóan villogó csermelyek táncoltak. Stefan kõrõl kõre ugrálva nagy nehezen eljutott a keresztútig, és az órájára pillantott. Csaknem egy óra volt. Bár a temetésre nem tûztek ki meghatározott idõpontot, mégis úgy érezte, hogy sietnie kell. A tetem tegnap hagyta el a koporsóban Kielcét. Mostanra a templomban lehet, mivel a távirat homályosan valami misét is emlegetett. Vagy gyászszertartást? Stefan nem emlékezett pontosan, és bosszantotta, hogy holmi liturgiai kérdésekkel kell bajlódnia. Tíz perc alatt odaérhet a nagybátyja házához és ugyanennyi idõ alatt a templomhoz, mi van azonban, ha a gyászmenet a kerülõutat választotta a templom felé? Stefan megindult a kanyar irányába, megállt, visszament pár lépést, aztán újra megállt, mert öreg parasztot pillantott meg, aki egy dûlõúton közeledett a szántók között, vállán azzal a fajta kereszttel, amellyel a temetési meneteket szokás vezetni. Stefan a legszívesebben átkiáltott volna neki, de nem volt hozzá bátorsága. Összeszorított foggal megindult hát a temetõ felé. A paraszt is elérte a temetõ falát, és eltûnt szem elõl. Stefan nem tudta volna megmondani, továbbment-e a falu felé. Kétségbeesésében felemelte kabátja szegélyét, akár egy vénasszony, és megrohamozta a pocsolyákat. A temetõbe vezetõ út mogyoróbokrokkal benõtt kisebb domb mellett futott. Stefan letért róla, s a dombtetõ felé fordult. Lába a hóba süppedt, az ágak az arcába csaptak. Aztán a bozótos hirtelen véget ért, s õ közvetlenül a temetõ elõtt jutott vissza az útra. A hely néma és elhagyatott volt, a parasztnak se híre, se hamva. Stefan sietsége nyomban alábbhagyott. Szomorúan nézegette sáros nadrághajtókáját, s lihegve kémlelt a kapu felé. Egy lélek sem volt a temetõben. Ahogy a temetõkaput belökte, az idegborzoló csikorgás bánatos nyikorgássá halkult. A szutykos, meg-
9
kérgesedett hó buckákba roskadt a sírhalmokon, a keresztek lábánál, melyeknek fából ácsolt sorai egy vadon nõtt orgonabokornál értek véget. Túlnan Nieczawy hercegeinek kõbõl emelt síremléke állt, meg a Trzyniecki család nagyobb, elkülönülõ kriptája, melyet elborítottak az aranybetûs nevek és dátumok. A gránit sírkövet három nyírfa fogta körül. Azon az üres sávon, amely senki földjeként választotta el a sírboltot a temetõ többi részétõl, frissen ásott sírgödör tátongott; az agyagos föld kivirított a környezõ fehérségbõl. Stefannak földbe gyökerezett a lába a döbbenettõl. A sírbolt minden jel szerint megtelt, s mivel sem idõ, sem mód nem volt a megnagyobbítására, egy Trzynieckit most a pórnép közé földelnek el. Stefan elképzelte, mit érezhet Anzelm bácsi a helyzet láttán, de nem volt más választása: mivel Nieczawy egykor a Trzynieckik tulajdonában állt, a család összes halottját ide temették, s noha mára egyedül Ksawery bácsi háza maradt meg a birtokból, a szokás kitartóan fennmaradt. A családtagok minden egyes halálesetnél összesereglettek Lengyelhon legkülönbözõbb pontjairól. A keresztek karjairól és a vadon nõtt orgonabokor ágairól jégcsapok kristályai csüngtek alá, s a halkan csepergõ víz lyukakat vájt a hóba. Stefan megállt egy pillanatra a nyitott sírgödör fölött. Elindulhatott volna a ház felé, de ezt a gondolatot annyira riasztónak találta, hogy inkább fel-alá járkált a vidéki temetõ sírkeresztjei között. A nevek, melyeket dróttal égettek a fába, mostanra fekete foltokká mosódtak el. Sok teljesen eltûnt, a sima fát hagyva maga után. Stefan tovább gázolt a lábát megdermesztõ hóban, majd hirtelen megállt egy jókora nyírfakereszttel megjelölt sír elõtt, amelyre egy darab fémlapot szögeztek. A lapon cikornyás felirat díszelgett: Utazó, add hírül hazánknak, hogy fiai, akik itt nyugszanak, utolsó leheletükig híven küzdöttek érte. Alatta nevek és rangmegjelölések sorakoztak. Legutoljára egy ismeretlen katona került, meg egy dátum: 1939 szeptembere1. Alig fél év telt el e szeptember óta, de a feliratot máris kikezdte volna az ádáz idõjárás és a fagy, ha áldozatos kezek nem írják át újra. Hasonló törõdésrõl tanúskodtak a sírhalmot elborító fenyõágak. A sír oly kicsinyke volt, hogy nehezen lehetett elhinni, hogy ennyi embert hantoltak ide. Stefan elidõzött itt egy pillanatig. Megemelte a kezét, hogy levegye a kalapját, de mivel nem volt biztos benne, hogy így kell tennie, inkább továbbment. A hó hidege egyre jobban átjárta a talpát. Összeütögette hát a cipõjét, és újra megnézte az óráját. Húsz perccel múlt egy. Sietnie kellett, ha idõben a házhoz akart érni, de aztán eszébe jutott, a temetõben is bevárhatja a gyászmenetet. Megfordult, és megállt a sírgödör mellett, amely majd befogadja Leszek bácsi testét. A gödör mélységét méregette. Tudott annyit a sírásók titokzatos hivatásáról, hogy megértse, azért ásták ilyen mélyre, hogy a jövõben még egy koporsónak adjon helyet: Aniela néniének, Leszek özvegyének. Ez a felismerés feszengésre késztette, mintha csak akarata ellenére valami illetlenségnek lett volna a szemtanúja; arrébb húzódott hát, és végignézett a csálé keresztek sorain. Az egyedüllét fogékonnyá tette elméjét, s most szánalmasnak és képtelennek érezte a rátörõ gondolatot, hogy az élõk közti különbségek a holtak birodalmában sem szûnnek meg. Nagyot sóhajtott. Tökéletes némaság vette körül. A közeli faluból egyetlen nesz sem hallatszott,
1
Ekkor szállták meg a németek Lengyelországot.
10
még a varjak is elhallgattak, holott idejövet az õ károgásuk kísérte. A keresztek rövid árnyékai elterültek a havon, s a hideg a lábfejétõl felkúszott a tagjaiba, egészen a szívéig. Összehúzódzkodva állt ott, két kezét a zsebébe süllyesztette. A jobbja most rátalált egy kis batyura: egy szendvicsre, melyet anyja gyömöszölt be oda indulás elõtt. Mivel megéhezett, elõvette, és kicsomagolta a vékony papírból. A két karéj közül rózsaszínen csillogott elõ a sonka. A szájához emelte a kenyeret, de nem vitte rá a lélek, hogy falatozni kezdjen a frissen ásott sír fölött. Ne essünk túlzásba – mondta magában –, hisz végül is mi egy agyaggödör? Mégsem tudott itt enni. Kezében a szendviccsel a temetõkapu felé gázolt a hóban. A névtelen sírkeresztek között elhaladva hiába kutatott valami egyéni vonás után, vagy ami arra utalna, hogy idomtalanságukban holtakat rejtenek. Az eltávozottak elhantolása idõtlen idõig nyúlik vissza az emberiség történetében – gondolta. Felekezeti hovatartozásuktól függetlenül, az elmúlás kiabáló tényének és érzékeik tanúságának makacsul fittyet hányva az emberek úgy tesznek, mintha halottaik tovább élnének a föld mélyén – meglehet, kényelmetlen vagy akár rettenetes életet, amely azonban mindennek dacára addig tart, amíg a felszínen fennmarad valamiféle jel. A kaput elérve még egyszer visszanézett a hóba süppedt keresztek távoli soraira, meg a tátongó sír sárga pecsétjére, aztán kiment a sáros országútra. Legutolsó gondolatain eltöprengve hirtelen képtelenül abszurdnak érezte a temetés szertartását, és szégyellni kezdte, hogy részt kell vennie benne. Egy pillanatig még a szüleire is megharagudott, amiért ideküldték, amit még különösebbnek talált, hiszen nem a maga nevében jött, hanem beteg apját képviselte. Lassan rágta a sonkás szendvicset. Minden egyes falatot megnedvesített a nyálával, mivel kiszáradt a torka, majd erõlködve lenyelte. Közben tovább járt az agya. Igen, gondolta, akiknek nincs szemük erre a világra, valahol a szívük mélyén hisznek „a holtak továbbélésében”. Amennyiben a sírokkal való törõdés csupán az elhunyt iránti szeretet és a gyász kifejezése lenne, rendjén is volna a sírhantok felszín feletti ápolása. Ám ha ez lenne a temetési szertartások egyedüli indítéka, egymagában nem magyarázná meg, miért áldoznak a hozzátartozók akkora figyelmet a tetem küllemének, az elhunyt felöltöztetésének; nem helyeznének párnát a feje alá, s nem választanának a természet erõinek legjobban ellenálló koporsófát. Nem, mind e cselekedetek sötét és érthetetlen hitrõl árulkodnak, arról, hogy a holtak valamilyen hátborzongató, förtelmes módon koporsójuk szûk deszkái között is fenntartják létüket. Ám minden jel szerint ezt is elviselhetõbbnek érzik a túlélõk, mint a végleges enyészetet, amely visszaadja a földnek szeretteik porát. Mivel e végsõ kérdésekre maga Stefan sem tudta a választ, megindult a falu és a napsütésben csillogó templomtorony felé. Hirtelen mintha mozgást észlelt volna az útkanyarban. Még mielõtt meggondolta volna, mit tesz, sietve visszalökte a szendvicset a zsebébe. A gyászmenet sötét foltja most megjelent a kis domb körül. Az út itt elkanyarodott, és mély, agyagos árokban futott tovább. Az arcokat a távolság miatt még nem lehetett kivenni. Stefan csupán az elöl imbolygó keresztet látta, s közvetlenül mögötte a papok miseingét meg egy teherautó tetejét. A háttérben az apró alakok olyan lassan mozogtak, mintha egy helyben járnának. A távolság kicsinyítõ hatása csaknem nevetségessé tette ezt a méltóságteljes dülöngélést. Nehéz volt komolyan venni és illendõen várni a miniatûr gyászmenetet, de az sem lett volna könnyebb, ha Stefan elébük siet. A gyászolók úgy festettek, mint holmi szétszórt babagyûjtemény egy agyagos földcsuszamlás lábánál, ahonnan a szél a siratás érthetetlen foszlányait hordta elébe. A legszívesebben közéjük állt volna, de mozdulni sem mert. Ehelyett kalapját levéve mozdulatlanul várakozott az útszélen. A szél a hajá-
11
ba kapott és összekócolta. Egy kívülálló nemigen tudta volna eldönteni, odatévedt járókelõ-e vagy elkésett rokon. A menet közeledtével a távolság sajátos hatásai észrevétlenül elenyésztek. Ahogy az emberalakok megnõttek, ki tudta már venni az elöl haladó és a keresztet hordozó öreg parasztot, a két papot, meg a mögöttük araszoló, a közeli fûrészmalomból származó teherautót, legvégül pedig a szétszóródott családtagokat. Mikor a menet már csak néhány lépésnyire járt, a falusi asszonyok elnyújtott, hamis kántálásába harangkongatás vegyült, elõször csak pár kondulás, majd a harangzúgás méltóságteljesen végighömpölygött a vidéken. Talán Szymczakék kis Wicekje rángatta elébb a kötelet, gondolta Stefan, hogy az öles, veres üstökû Tomek álljon a helyébe. Aztán eszébe jutott, hogy a „kis” Wicek vele egykorú, meglett férfiú lehet, Tomekrõl meg senki nem hallott, amióta elment a városba. Mindamellett a harc a harangkongatás jogáért hallhatóan továbbra is szokása maradt Nieczawy fiataljainak. A kiszámíthatatlan élethelyzetekre nincs recept az illemtankönyvekben; oly bonyolult és kényes helyzetek ezek, amelyek megoldása a legnagyobb tapintatot és magabiztosságot igényli. Mivel Stefan mindezeknek az erényeknek nem volt birtokában, nem tudta, hogyan csatlakozzon a gyászmenethez. Ott téblábolt hát, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy árgus szemek figyelik, ami csak tovább növelte zavarát. Szerencsére a menet közvetlenül a templom elõtt megállt. Az egyik pap odament a teherautóhoz, és kérdezett valamit a sofõrtõl. Az bólintott, mire néhány paraszt, akiket Stefan nem ismert, elõkecmergett a járgányról, és nekifogott a koporsó leemelésének. Az ezt kísérõ fejetlenséget használta fel Stefan arra, hogy elvegyüljön a teherkocsit körülállók között. Most vette csak észre Ksawery bácsi zömök, rövid nyakú alakját és õszülõ kobakját. A talpig feketébe öltözött Aniela nénit támogatta. Ekkor tompa kiáltás hallatszott; újabb erõket szólítottak a koporsó mellé, hogy a templomba vigyék. Stefan elõrelépett, de mint máskor is, amikor valamennyi szem rászegezõdött, és amikor a legcsekélyebb felelõs beavatkozást várták el tõle, mindent összezavart. Most is mindössze annyi tellett tõle, hogy idegesen elõrebotorkált a koporsó irányába. Végül az õ segítsége nélkül emelték a fejek fölé. Rá Anzelm bácsi – apja legidõsebb bátyja – szõrmekabátja maradt; ezt vetette le és nyújtotta át neki az öreg a legutolsó pillanatban. Stefan bevitte a kabátot a templomba. A legutolsók között lépett be, mégis mélyen meg volt gyõzõdve arról, hogy a hatalmas medveirha cepelésével õ is hozzájárul a szertartás lebonyolításához. Az egyhangú harangkongatás elhallgatott. Egy pillanatra mindkét pap eltûnt. Akkor jelentek meg újra, amikor a család elhelyezkedett a padsorokban, s az oltárról elhangzottak a latin gyászmise elsõ szavai. Stefan is leülhetett volna, mivel bõven volt hely, és a nagybátyja szõrmekabátja sem volt épp könnyû. Mégis megállt inkább nehéz terhével a templomhajó mélyén, mintegy a kabát súlyával vezekelve korábbi bárdolatlanságáért. A koporsó az oltár elõtt hevert, s Anzelm bácsi, miután meggyújtotta körülötte a gyertyákat, egyenesen Stefan felé indult. Õ megijedt e kéretlen figyelemtõl, mert azt remélte, a templom sötétje az oszlop lábánál megõrzi névtelenségét. Nagybátyja megszorította a vállát, és mialatt a pap dallamosan mondta a magáét, megkérdezte: – Mi van apáddal? Beteg? – Igen, bácsikám. Tegnap újabb rohama volt. – Megint azok a kövek bántják? – sziszegte Anzelm bácsi, miközben megpróbálta elrángatni Stefantól a bundát. Õ azonban nem engedte, és azt motyogta: – Ne, kérlek, ne vedd el, én majd…
12
– Ugyan már, add ide, te bolond, pokolian hideg van itt – mondta a bácsi kedélyesen, de túl hangosan. Elvette a bundát, a vállára borította, és odament ahhoz a padsorhoz, ahol az özvegy ült, faképnél hagyva Stefant; a fiatalember elvörösödött zavarában. Ez a kis közjáték, bármilyen jelentéktelen volt is, az egész misét tönkretette a számára. Csak akkor tért magához, amikor észrevette Ksawery bácsit az utolsó padsor távolabbik végében. Élvezettel képzelte el, mennyire nem ideillõnek érezheti magát ez a harcos ateista, aki minden új tiszteletest megpróbált megtéríteni. A hirtelen haragú, szókimondó vén agglegény lelkes elõfizetõje volt a Fiúk Könyvtára francia klasszikus sorozatának; síkra szállt a fogamzásgátlás mellett; ráadásul õ volt az egyetlen orvos húsz kilométeres körzetben. A kielcei rokonok régóta próbálták kiebrudalni a régi házból. Évekig pereskedtek a községi és járási bíróságokon, de Ksawery minden menetet megnyert. Mint mondták, olyan ravaszul túljárt az eszükön, hogy a végén feladták. Most két lapátkezét a korláton nyugtatta. Mindössze egyetlen sor választotta el legyõzött rokonaitól. Felbúgott az orgona mély hangja. Stefan megborzongott, amikor az istenfélõ kisfiúra gondolt, aki valaha volt, de az orgonamuzsikát azóta is tisztelte. A gyászmise közben annak rendje és módja szerint folyt tovább. Az egyik pap tömjént gyújtott egy kis füstölõben, és meglengette a koporsó fölött, átható illatfelhõbe burkolva a halottat. Stefan az özvegyet kereste a tekintetével. A második sorban ült, görnyedten és türelmesen. Különös módon nemigen figyelt a pap szavaira, aki cikornyás latinsággal kántálta az elhunyt családi nevét – amely megegyezett az övével –, mintha soha nem akarná abbahagyni. De nem az élõkhöz szólt, hanem csak a Gondviseléshez, kérve, könyörögve, mondhatni, kikövetelve az Úr jóindulatát azzal szemben, aki eltávozott e földi árnyékvilágból. Az orgona elhallgatott, és a gyászolóknak ismét vállukra kellett venniük a koporsót, amely most az oltár elõtt pihent a ravatalon. Ezúttal Stefan meg sem próbált segíteni. Mindenki felállt, és torkát köszörülve készült az elkövetkezõkre. Mikor az ide-oda lengõ koporsó elhagyta az árnyékba borult templomhajót, és elérte a lépcsõt, némi zavar támadt: a megnyúlt, súlyos alkotmány fenyegetõn elõredõlt, de a magasba lendülõ kezek erdeje helyrebillentette. A délutáni napsütésbe már csupán sietõs himbálózással emelkedett ki, mintha izgalomba jött volna a váratlan balesettõl. Közvetlenül ezután hóbortos, morbid gondolat futott át Stefan agyán: most már biztosak lehetnek abban, hogy a koporsó Leszek bácsit rejti, mert õ mindig is kedvelte a huncut tréfákat, kivált ünnepélyes alkalmakkor. Stefan sietve elhessegette a gondolatát, pontosabban egészségesen megokolva átfogalmazta: nem nagybátyja pihen a koporsóban, csupán földi maradványai. Mindezt a hátramaradók annyira zavarónak érzik, hogy ezzel a soha véget érni nem akaró, bonyodalmas és aligha meggyõzõ szertartással iparkodnak megszabadulni a tetemtõl. Csak ment a többiek után a koporsó mögött, a nyitott temetõkapu irányába. Összesen vagy húszan lehettek. A koporsó nélkül fura benyomást kelthettek volna, mivel öltözékük az útiruha (szinte mind messzirõl jöttek a faluba) és a jobbára fekete ünneplõ sajátos keresztezése volt. A férfiak többsége magas lovaglócsizmát viselt, s némelyik nõ szõrmeszegélyes fûzõs bakancsot hordott. Az egyik férfin, akit Stefan nem ismert fel hátulról, katonakabát volt, jelvények nélkül, mintha a rangjelzését letépték volna; ez a kabát, amely rövid idõre fogva tartotta Stefan pillantását, emlékeztetett egyedül a szeptemberi megszállásra. Nem, gondolta azután, nemcsak ez. Többen hiányoztak, akiknek máskülönben itt lett volna a helyük, például Antoni bácsi és Piotr kuzin; mindkettejüket német fogolytáborokba zárták.
13
A falusi asszonyok éneke – vagy inkább jajongása – minduntalan ezt ismételte: „Adj Uram néki örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék felette.” Elõször a gajdolás zavarta Stefant, késõbb már meg se hallotta. A hosszúra nyúlt menet megtorpant a temetõkapu elõtt, majd a fejfák között fekete zsinórként követte a koporsót. A nyitott sírgödör fölött újra kezdõdött az imádkozás. Stefan mindezt meglehetõs túlzásnak tartotta. Ha hívõ lennék – gondolta –, megfordulna a fejemben, nem tekinti-e a lény, akihez az imák szólnak, tolakodásnak ezt a szûnni nem akaró könyörgésáradatot. Valaki megrángatta a kabátujját, még mielõtt mindezt végiggondolhatta volna. Megfordulva Anzelm bácsi szõrmegallérral körülvett karvalyorrú arcélét pillantotta meg, aki – megint csak túlzottan hangosan – megkérdezte: – Ettél már ma? – Majd, meg se várva a választ, nyomban hozzátette: – Ne aggódj, káposztás hús lesz ebédre! Ezzel vállon veregette Stefant, s behúzott vállával a rokonok közé vetette magát, akik körülállták a még üres sírt. Mindegyiket oldalba bökte, s közben hangtalanul mozgott az ajka. Stefan mindezt különösnek találta, amíg rá nem jött, hogy a nagybátyja egyszerûen megszámolja az egybegyûlteket. Aztán Anzelm jól hallhatóan odasúgott egy falubeli suhancnak, aki vidékies elfogódottsággal hátrált el a fekete csoporttól a kapu irányába, hogy ott futásnak eredjen Ksawery háza felé. Hogy így eleget tett házigazdai kötelességeinek, Anzelm bácsi – véletlenül vagy szándékosan-e, nem lehetett eldönteni – Stefan mellé tért vissza. Még arra is talált idõt, hogy megjegyezze, milyen vegyes a sír körül állongó társaság. Ezután négy megtermett legény kötélen a tátongó gödörbe engedte le a koporsót, ahol megdõlve landolt. Az egyik siheder, földes kezével a gödör szélébe kapaszkodva lemászott, és csizmájával keményen a fára taposott. Stefant felháborította ez a tiszteletlenség. E gesztusban is elmélete igazolását látta, miszerint bármennyire szeretnék is az élõk megkönnyíteni az elhunytaknak az életbõl való távozást, sem jóindulat, sem következetesség nem várható tõlük. A temetés háborús jellege azután vált szembetûnõvé, miután a lázas energiával lapátoló férfiak elnyújtott halmot képeztek a síron. Máskor elképzelhetetlen lett volna, hogy a gyászolók ne hintsék meg virággal a sírhantot, ám virágról szó sem lehetett a megszállás utáni elsõ télen. Még a közeli Przetul⁄ owicz birtok üvegházai – ahol valamennyi üveg betört a harcok során – is cserbenhagyták a Trzynieckieket, akik jobb híján lucágakat fektettek a sírra. Miután elmondták fohászaikat és lerótták kegyeletüket, elfordultak a zöld halomtól, és egyenként megindultak a havas ösvényen a sáros, pocsolyával telehintett országút felé, majd meg vissza a faluba. A papok, akik ugyanúgy fáztak, mint bárki, levették miseingüket, s az élet szemlátomást visszatért a megszokott kerékvágásba. Más, kevésbé szembetûnõ változások is jelentkeztek a gyászolókon. Ünnepélyességük – melyet a mozdulatok és pillantások lassúsága jellemzett – egy csapásra eltûnt. Egy naiv kívülálló azt gondolhatta volna, belefáradtak abba, hogy eddig lábujjhegyen jártak. A visszaúton Stefan gondosan kerülte Aniela nénit, nem az együttérzés vagy szeretet hiánya miatt, hanem mert jól tudta, mennyire rajongott a férjéért. Ha megfeszül, sem sikerülne részvétet nyilvánítania – könyvelte el magában. Idõközben pánik lett úrrá a gyászolókon, amint észrevették, hogy Ksawery bácsi belekarol Melania Skoczyñska nénibe. Stefan alig tért magához ettõl a különös és ritka látványtól. Ksawery ki nem állhatta Melania nénit, akit utálatos pletykafészeknek nevezett, hozzátéve ilyenkor, hogy a földet, amin jár, is fertõtleníteni kellene utána. Ez a vén csoroszlya régóta élvezettel kavart családi viszályokat, melyekben a semleges kívülálló szerepét játszotta, mialatt házról házra járva, mérgezett megjegyzései-
14
vel tovább szította az ellenségeskedés lángját. Nem kis kárt okozott ezzel, mivel a Trzynieckik egytõl egyig haragtartó természet voltak. Stefant meglátva, Ksawery távolról odakiáltotta: – Üdvözlégy, testvérem Aszklépiosz szolgálatában! Megkaptad már a diplomádat? Stefannak természetesen meg kellett állnia, hogy köszöntse, majd miután orrával sietve érintette az aggszûz csontszáraz kezét, hármasban megindultak a ház felé, amely már átsejlett a fák között. Sárga volt, akár a tojássárga, igazi vidéki kúria, klasszicista oszlopaival és a gyümölcsösre nyíló verandájával. A bejáratnál megálltak, hogy bevárják a többieket. Ksawery meglepõ élvezettel játszotta a házigazda szerepét; mindenkit körülményesen behívott a házba, mintha attól tartana, hogy vendégei sorra elszállingóznak, s nyakukba veszik a havas, mocsaras környéket. A kapuban Stefant alaposan megkínozták a rokonok, akik rázúdították a temetés során felfüggesztett üdvözlésáradatot. A kézcsókok és arcra nyomott puszik során vigyáznia kellett, ne keverje össze a férfiakat a nõkkel. Nem tudta, nem tévedett-e azért. Végül a csizmájukat törölgetõ, levetett kabátjukat lóbáló rokonok között belépett a nappaliba. A hatalmas állóóra és a beépített inga láttán azonnal elfogta az otthonosság érzése, mert eddig valahányszor ellátogatott Nieczawyba, mindig a szemközti falon függõ szarvasagancs alatt aludt. A sarokban most is ott állt az a viharvert szék, melynek lószõrös mélyeibe süppedt annak idején napközben. Megesett, hogy elaludt itt, s az óra hangos kongatása ébresztette fel éjnek évadján; nem evilági számlapja kereken és hûvösen csillogott a holdfényben, néma ragyogásában magához a holdvilághoz volt hasonló. Most azonban a szobát elárasztó sürgés-forgás megakadályozta abban Stefant, hogy elmerüljön emlékeiben. A hölgyek letelepedtek a karosszékekbe, mialatt a férfiak cigarettafüst-felhõkbe burkolózva álldogáltak. Alig kezdõdött azonban el a társalgás, amikor nyílt az ebédlõ szárnyasajtaja, s Anzelm jelent meg a küszöbön. Szemöldökét felvonta, mint valami jóságos, szórakozott uralkodó, s mindenkit az asztalhoz invitált. Igazi tort természetesen nem ülhettek – már maga ez a kifejezés is hamisan csengett volna –, a törõdött, szomorú rokonokat ehelyett szerény harapnivalóhoz invitálta a házigazda. A vendégek közt volt az a tiszteletes is, aki a temetõbe vezette a gyászmenetet. A sovány, sápadt, fáradt pap boldog mosollyal nyugtázta, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott. Most éppen mereven lehajolt Jadwiga nagymamához, a Trzyniecki család nagyasszonyához. Az aprócska hölgyön lötyögött a ruha. Szemlátomást anynyira összement az öltözéken belül, hogy fel kellett tartania a kezét, mintha csak imádkozna, nehogy a ruhaujj kiaszott ujjaira hulljon. A szórakozott, ravasz tekintet ezen az enyhén lapos, gyermeteg arcon azt a benyomást keltette, mintha tulajdonosa holmi szenilis, gyermekes tréfán törné a fejét, ahelyett, hogy a papra figyelne. Ahogy a vénasszony felnézett kék gombszemével, és észrevette Stefant, kampószerûen behorgasztott ujjával magához intette. Stefan férfiasan összeszedte a bátorságát, nagyot nyelt és odament a nagyanyja nõvéréhez. Az ravaszul végigmérte Stefant, majd meglepõen mély hangon megkérdezte: – Stefan, te vagy Stefan és Michelina fia? – Igen, igen – helyeselt õ lelkesen. A hölgy rámosolygott. Vagy az emlékei lehettek a kedvére, vagy unokaöccse megjelenése. Két kezébe fogta a férfi kezét, és szokásához híven keményen megszorította. Közel vitte a szeméhez, mindkét oldalról szemügyre vette, majd hirtelen elengedte, mintha semmi érdekeset nem talált volna rajta. Aztán Stefan szeme közé nézve azt mondta: – Tudtad, hogy apád egy szent?
15
Még mielõtt Stefannak módja lett volna válaszolni, háromszor halkan felvihogott, majd minden látható ok nélkül hozzátette: – Még mindig megvannak valahol a pelenkái. Megõriztük õket. Ezt követõen egyenesen maga elé nézett, és nem szólt többet. Idõközben Anzelm bácsi is elõkerült, és élénken mindenkit asztalhoz szólított, arról sem feledkezve meg, hogy tökéletes meghajlást hajtson végre Jadwiga nagymama felé. Õt vezette be elõször az ebédlõbe, mire a többiek utánuk tódultak. Nagyanyja nõvére nem feledkezett el Stefanról, mert maga mellé ültette, amit õ kötelességtudó kétségbeeséssel tudomásul vett. Rövid idõre felfordulás támadt az asztal körül, amíg a vendégek elfoglalták helyüket. Ezután bejött Ksawery bácsi, a házigazda – aki eddig láthatatlan volt – egy jókora porcelán levesestállal, amely káposztás hús szagát árasztotta. A nagybácsi minden egyes vendégnek kimerte a porcióját. Nikotintól megsárgult orvosujjai olyan erõvel csapták az ételt a tányérokra, hogy a nõk riadtan hõköltek hátra ruhájuk védelmében. Ettõl felélénkült a hangulat. Mindenki ugyanarról beszélt: az idõjárásról meg arról, hogy tavasszal a szövetségesek remélhetõen támadást indítanak. Az a magas, széles vállú férfi, akinek katonakabátjára Stefan már korábban felfigyelt, tõle balra ült. Az egyik Poznañból származó anyai rokon volt, bizonyos Grzegorz Niedzic, aki haszonbérletben mûvelte a birtokot. Némán gubbasztott a helyén, dermedten, akárha varázspálca bénítaná meg minden mozdulatát. Tiszta, félszeg és valahogyan ártatlan volt a mosolya, mintha bocsánatot kérne a kellemetlenségért, amit a jelenlétével kelt. Ez a mosoly sajátos ellentmondásban állt napcserzette, bajszos arcával és rosszul szabott ruhadarabjaival, melyeket összetéveszthetetlenül egy katonai takaróból varrtak. Az asztaltársaság elõtt szemlátomást nem voltak ismeretlenek a temetést követõ formaságok. Stefannak eszébe jutott, hogy a legutolsó családi összejövetelre, amelyen részt vett, Kielcében került sor karácsonykor. Ez az emlék azért ébredt fel a lelkében, mert a családban csak ritkán, többnyire temetések alkalmával uralkodott ilyen maradéktalan egyetértés, mint most. Bár a múlt karácsonykor senki nem halt meg, akkor is közös bánaton osztoztak, hisz a hazát magát siratták el. Stefan feszengett ebben a társaságban. Nem kedvelte a sok embert, kivált a hivatalos összejöveteleket. Ráadásul attól is félt, hogy Ksaweryt szentséggyalázásra ingerli a pap közelsége, aki vele szemközt ült, s õ a maga részérõl ki nem állhatta a jeleneteket. Az is rosszulesett neki, hogy az apja, akit képviselt, nem örvend a legjobb hírnévnek ebben a körben. Emberemlékezet óta õ volt az egyedüli feltaláló a földbirtokosokat és doktorokat adó családban, ráadásul olyan feltaláló, aki eddig semmi érdemlegeset nem talált fel. Nem javított a hangulaton Grzegorz Niedzic jelenléte sem. Szemlátomást szófukar természet volt, aki, ha megszólították, melegen és rokonszenvezõen a tányérjába bámult. Stefannak különösen akkor támadt beszélhetnékje, amikor észrevette, hogy Ksawery szeme sötéten csillog, ami biztos jele volt egy újabb vihar közeledtének. A beállott csöndben, melyet csupán az evõeszközök csörömpölése tört meg, a nagybácsi így szólt Stefanhoz: – Bizonyára olyan idegennek érezted magad a templomban, mint egy eunuch a háremben, nem igaz? Az élc közvetetten a tiszteletes ellen irányult. Ksawerytõl kétségkívül újabb sziporkák is teltek volna, ám a rokonok, mintegy parancsszóra egyszerre kezdtek el beszélni. Mindenki tudta, mi telik Ksawerytõl, el kellett tehát hallgattatni, ez volt ellene az egyedüli fegyver. Az egyik falusi asszony kihívta a konyhába, hogy nézzen utána a hideg sertéssültnek, mire az étkezés félbeszakadt.
16
Stefan közben a rokoni arcok szemlélésével múlatta az idõt. Az elsõ díj vitathatatlanul Anzelm bácsit illette meg. A jó kötésû, inkább izmos, mint hájas Anzelm arca nem volt kimondottan csinosnak nevezhetõ, mégis tökéletesen úrias volt, és õ kellõ méltósággal viselte. Ez az arc maradt a medvebõr bundával egyetemben az egykori hatalmas földesúr minden tulajdona, a többit elvesztette két évtizede, feltehetõen azért, mert különbözõ bûnös szenvedélyeknek hódolt, hogy egész pontosan milyeneknek, Stefan nem tudta biztosan. Mindössze annyit tudott, hogy Anzelm élénk és jóindulatú, egyúttal heves vérû természet, emellett haragtartó is. Õ szokott a legtovább haragudni a családban, öt vagy akár tíz évig is. Akkor is melengette még a haragját, amikor már Melania néni sem emlékezett az okára. Senki nem mert beavatkozni a hasonló viszályokba, mivel az eredeti sérelem el nem ismerése tomboló dühöt váltott ki a bácsiban, és ezt a kétbalkezes közvetítõknek tartogatta. Egy ízben Stefan apja is pórul járt. Hanem egy rokon halála Anzelm minden haragját elaltatta, ahogyan a többiekét is. A treuga dei, Isten békéje napokig vagy akár hetekig uralta a családot, a körülményektõl függõen. Ilyenkor Anzelm vele született jó természete minden szavából és pillantásából kiviláglott; oly fáradhatatlanul nagylelkû és megbocsátó volt, hogy Stefan azt hitte, a nagybácsi nemcsak felfüggesztette a sérelmeit, de el is feledte õket. Csakhogy azután helyreállt a régi rend, amit a halál zavart meg: gyõzött a csillapíthatatlan gyûlölet, amely immáron évekig uralgott… egészen a következõ temetésig. Gyermekfejjel Stefant lenyûgözte, mennyire fittyet hánynak az idõ múlásának Anzelm bácsi érzései. Késõbb, már diákkorában nagyjából és egészében érteni kezdte a dolgot. Nagybátyja el nem apadó haragját egykori javai táplálták. Más szóval volt mivel ijesztgetnie rokonait, hogy kizárja õket az örökségbõl. Hajlíthatatlan jelleme azután túlélte anyagi összeomlását, ezért akkor is féltek tõle, amikor már semmivel nem fenyegethetett. Ez a felismerés azonban nem szabadította meg Stefant a tisztelet és rettegés ama keverékétõl, amit apja bátyja iránt érzett. A hideg sültet elõször sehol nem találták, majd váratlanul a fekete tálaló fiókjából került elõ. Mikor a jókora darab húst elõvették a kiérdemesült bútordarab bugyraiból, sötét színe a koporsóra emlékeztette Stefant, ami egy pillanatra viszolygással töltötte el. Aztán nagy lábdobogás és csörömpölés közben nyárson sült kacsát hoztak be az ebédlõbe, egy csupor savanyú áfonyamártás és egy tál gõzölgõ krumpli kíséretében. A szerény harapnivalóról kiderült, hogy fejedelmi lakoma, kivált, amikor Ksawery bácsi egyik borospalackot a másik után húzta elõ a tálalóból. Stefan végig idegennek érezte magát ebben a társaságban, most azonban még erõsebb lett ez az érzése. Zavarta a társalgás hangneme, az óvatosság, ahogyan rokonai kerülték a halál témáját, holott végsõ soron ez az ok hozta õket össze. Mostanra felháborodása a tetõfokára hágott. Minden szót hamisnak érzett, még az elveszett haza siratását is, hisz az ezüst evõeszközök fürge forgatása és az állkapcsok szorgos munkája kísérte. Szemlátomást senki nem emlékezett már Leszek bácsira, aki a föld alatt pihent a néptelen temetõben. Stefan utálkozva nézett végig rokonai kipirult orcáján. Ez az undor túlcsapott a családon, és az egész világra átterjedt. Ez idõ szerint sehogy máshogy nem adhatott hangot neki, mint azzal, hogy tartózkodott az evéstõl, amit olyan sikeresen hajtott végre, hogy éhesen állt fel az asztaltól. Ám még mielõtt megtette, hirtelen megváltozott bal oldali asztalszomszédja, a szófukar Grzegorz Niedzic. Egy ideje már idegesen törölgette a bajszát, és sandán az ajtó felé pislogott, mintha a távolságot mérné fel. A vak is láthatta, hogy készül valamire. Aztán hirtelen mozdulattal Stefan felé hajolt, és bejelentette: most elmegy, hogy elérje a poznañi vonatot.
17
– Csak nem akar egész éjjel utazni? – kérdezte Stefan gondolkodás nélkül. – De igen. Holnap reggel munkába kell állnom. Niedzic ezután elmagyarázta, hogy a németek csak nehezen tûrik meg Poznañban a lengyeleket, õ is alig kapott szabadságot. Egész éjjel utazott, hogy Nieczawyba érjen, s most indulnia kell vissza. Ezután otromba magyarázatát be sem fejezve felsóhajtott, és olyan erõvel lökte el magát az asztaltól, hogy csaknem lerántotta az asztalterítõt. Vaksin meghajolt minden irányban, és megindult az ajtó felé. Mindenünnen kérdések és tiltakozások hallatszottak, de a hallgatag férfiú újra meghajolt, és eltûnt a hallban. Ksawery bácsi utánament, s egy pillanat múlva becsapódott a külsõ ajtó. Stefan kinézett az ablakon. Odakünt már sötét volt. Elképzelte, amint a szegényes kabátba burkolózó magas alak a sarat tapossa az országúton. Az elhagyott bal oldali székre pillantva észrevette, hogy a távoli rokon a vacsora alatt takarosan kifésülte az abrosz kikeményített bojtjait. Meleg rokonszenv töltötte el iránta, hisz két éjszakát zötykölõdött végig sötét vonatokon, csak hogy pár száz lépésre elkísérjen egy elhunyt rokont. Az asztal gyászosan festett, mint minden dús lakoma után. A tányérokon halomban álltak a lerágott csontok a rájuk fagyott zsírral. Egy pillanatra csönd támadt, ahogy a férfiak zsebükbe nyúltak cigarettáért. A tiszteletes egy szarvasbõr rongydarabkával megtörölte a szemüvegét, mialatt a nagymama elragadtatott révületbe esett. Akár szundítás is lehetett volna, ha nem marad tágra nyitva a szeme. A hirtelen támadt csöndben az özvegy, Aniela szólalt meg elõször. Mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel ült, s azt mormolta az asztalterítõnek: – Tudjátok, ez nevetséges. Itt elcsuklott a hangja. Senki nem törte meg a most beállt még mélyebb csöndet. Erre eddig még nem volt példa, nem is volt rá senki felkészülve. A pap azonnal a nagynéni mellett termett. Feszülten mozgott, annak az orvosnak a szaktudásával, aki tudja, hogy elsõsegélyt kell nyújtania, csak azt nem döntötte még el, hogyan fogjon hozzá. Ezért csak megállt az özvegy fölött, és a fülébe dünnyögött. Mindketten feketében voltak, a pap a csuhájában, az asszony a gyászruhájában, citromsárga arcával és feldagadt szemhéjával. Végül a cselédek mentették meg a helyzetet. Egész pontosan a két falusi néne, akik ezúttal a cseléd szerepét töltötték be. Bejöttek, és hangos csörömpöléssel elkezdték leszedni az asztalt. Ksawery bácsi sietõs suttogással értekezett a rokonokkal a félhomályos nappaliban, a tölgyfa könyvszekrény csillogó üvege közelében, az enyhén füstölgõ, berakásos, sárga ernyõs petróleumlámpa alatt. Ragaszkodott hozzá, hogy egyesek aludjanak meg nála, másokat a vasúti menetrendrõl tájékoztatott, és utasításokat osztogatott a háziaknak, kit ébresszenek fel és kit ne. Stefan a legszívesebben maga is hazaindult volna, de amikor megtudta, hogy hajnali háromig nem kap vonatot, maga is inkább ráállt, hogy marad éjszakára. Mivel majd a nappaliban alszik, az órával szemközt, ki kell várnia a többiek távozását. Gyorsan megmosakodott, levetkõzött a pislogó petróleumlámpa világánál, elfújta a lángját, majd kellemetlen borzongással bújt be a hideg dunyha alá. Korábban elálmosodott, mostanra azonban nyomtalanul elszállt az álmossága, mintha csak egy láthatatlan kéz ragadta volna el tõle. Jó ideig hevert virrasztva a hátán, mialatt az állóóra – melyet nem láthatott a sötétben – túlzott nyomatékkal ütötte el a negyed- és félórákat. Gondolatai bizonytalanul keringtek a nap eseményei körül, mégis mintha mind ugyanabba az elkerülhetetlen irányba tartott volna. Az egész család egyszerre volt tûz és jég, szenvedély és hajthatatlanság. A kielcei Trzynieckik kapzsiságukról voltak híresek, Anzelm bácsi a haragjáról, nagyanyja nõvére meg a messze múltban holmi romantikus ostobaságokat követett el. A végzet hatalma eltérõen mutatko-
18
zott meg kinél-kinél. Stefan apja megszállott feltaláló volt, aki úgy hessegette el a világot, akár egy legyet. Néha kihagyott az életébõl egy-egy napot, mondjuk a szerdát, kétszer élve végig a csütörtököt. Igazából nem szórakozottság volt ez, hanem az épp esedékes ötletre koncentráló figyelem. Ha nem aludt vagy betegeskedett éppen, az öreg szinte mindig a padláson berendezett kicsiny mûhelyében üldögélt Bunsen-égõk, spirituszlámpák és világító mûszerek között, a sav és fém szagával körülvéve, miközben méricskélt, csiszolt vagy hegesztett. Ezek a feltalálással öszszefüggõ mûveletek vég nélkül folytatódtak, noha az aktuális találmány mindig más volt. Stefan apja oly töretlen hittel és szenvedéllyel fogott egyik sikertelen ötlete után a másikba, hogy akik nem ismerték, nehéz felfogásúnak és rövid eszûnek gondolhatták. Az apa azonban ügyet sem vetett rájuk, mialatt az esztergapad és a szerelõállvány között rohangált, a szája tele volt szöggel, s munkaköpenye vadul lobogott. Stefannal soha nem úgy bánt, mint egy gyerekkel. Úgy beszélt a kisfiúval, amikor az megjelent gyéren megvilágított mûhelyében, mint egy nagyothalló felnõttel, akivel félreértések miatt akadozik a beszélgetés. Úgy beszélt Stefannal, mint aki elõadást tart, melyet idõrõl idõre félbeszakított, mikor különösen elmerülten szerelt valamit. Mi mindenrõl értekezett? Stefan már nem nagyon emlékezett rá, mivel túl kicsi volt akkoriban, hogy felfogja ezeknek a szónoklatoknak az igazi értelmét, de effélék lehettek: „Ami megtörtént, elmúlt, nem létezik többé, mintha soha nem is lett volna. Olyan ez, mint a tegnap elfogyasztott torta, amelybõl mára egy morzsa sem maradt. Ezért kell az embernek magának kitalálnia egy sosemvolt múltat. Elég hinnie benne, és olyan lesz, mintha valóban végigélte volna.” Egy másik alkalommal ezt mondta: „Akartál megszületni? Ugye, hogy nem? Nos, nem is akarhattál, mivel még nem léteztél. Én sem akartam semmit. Úgy értem, fiút szerettem volna, de nem téged, mivel nem ismertelek, ezért nem gondolhattam rád. Fiút képzeltem el nagy általánosságban, te azonban valóság vagy.” Stefan csak ritkán szólalt meg, és soha nem tett fel kérdéseket az apjának, kivéve egy ízben, tizenöt éves korában. Azt kérdezte meg, mi a terve, ha egyszer befejezi egyik találmányát. Az apa arca elkomorodott erre a kérdésre, hosszan hallgatott, majd azt felelte, hogy új találmányba fogna. „Miért?” – tette fel Stefan azonnal a meggondolatlan kérdést. Ez, akárcsak az elõzõ, abból a mélyen elfojtott rosszallásból fakadt, mely az évek során kristályosodott ki benne, mivel apja sajátos pályája – amivel õ, a fia tökéletesen tisztában volt – régóta közmegvetésnek örvendett, aminek az ódiumát neki is viselnie kellett. Trzyniecki így felelt kamaszfiának: „Stefan, nem kérdezhetsz ilyeneket! Nézd, ha egy haldoklót arról faggatnál, újrakezdené-e az életét, mérget vehetsz rá, hogy igennel felel. Újrakezdené bizony, méghozzá minden különösebb megokolás nélkül. Ugyanez áll az én munkámra is.” Ez az ünnepélyes és kimerítõ szorgoskodás semmiféle pénzt nem hozott a konyhára, ezért a családot Stefan anyja tartotta el, pontosabban az õ apja. Mikor Stefan értesült errõl a tényállásról, úgy felháborodott, hogy jó ideig megvetette az apját. Az apa fivérei hasonló, bár kevésbé heves érzéseket tápláltak a testvérük irányában. Fokonként azonban ez is alábbhagyott. Minden, ami túl sokáig tart, idõvel közömbösségbe torkollik. Trzyniecki neje szerette a férjét, sajnos azonban bármibe fogott, az asszony nem érte fel ésszel. A veszekedések tárgyát az egymással szembekerülõ érdekszférák, a mûhely és a háztartás képezte. A szülõk néha azt sem tudták, min kaptak össze. Nem mintha az apa szándékosan foglalt volna el egyre több helyet a mûhelye számára. Mindez egyszerûen csak megtörtént. Az asztalokon, ruhásszekrényekben és íróasztalokon halomba gyûltek a drótkötegek és gépalkatrészek. Stefan mamája reszketett az abroszaiért, csipkés szalvétáiért, rododendron-
19
jaiért és kaktuszaiért. Az apa ezzel szemben ki nem állhatta a növényeket, lopva kitépkedte a gyökereiket, és titkos örömmel nézte végig, ahogy elszáradnak. Takarítás közben az anya viszont kidobott egy-egy felbecsülhetetlen értékû drótot vagy pótolhatatlan csavart. Trzynieckit teljesen lefoglalta a munkája, a családja alig látta, csak gyakori megbetegedései alkalmával. És bár a felesége vele együtt szenvedte meg ezeket, szó mi szó, fellélegzett, amikor férje nyöszörögve ágynak esett, s magatehetetlenül hevert a forró vizes palackok között. Ilyenkor legalább értette, mirõl beszél és mit mûvel. Ahogy Stefan ott hevert a sötétben, az idõt el-elütõ ingaórával, gondolatai visszatértek az elmúlt naphoz. Ésszerûen mérlegelve a dolgot, a családi kötelékek – az érzések és érdekek bogonca, a közösen megélt születések és halálok – valamiként sterilnek és fárasztónak tûntek a szemében. Sürgetõ vágyat érzett, hogy az egészet leszólja, szinte hagymázos késztetést, hogy a család arcába üvöltse a kendõzetlen igazságot, s egyszer és mindenkorra félresöpörje ezt az egész unalmas jövés-menést. Mikor azonban szavakat keresett, melyekkel az élõkhöz fordulhatna, eszébe jutott Leszek bácsi, és dermedten megbénult ijedelmében. Szabadjára engedte a gondolatait, s részvétlen megfigyelõként szemlélte kavargásukat. Kellemes fáradtság telepedett rá, amely az álom közeledtét jelezte. Ekkor azonban eszébe jutott a temetõben látott tömegsír. A legyõzött haza kimúlt – hatásos szónoki fordulat. Csakhogy e katonasír korántsem légbõl kapott volt. Nem is tehetett egyebet, csak megállt némán a sír elõtt. Az emberi közösség fájdalmas, keserédes érzése fogta el, amely több mint a szívében lüktetõ egyéni élet és halál. A közelben meg ott volt Leszek bácsi. Stefan maga elõtt látta a kopár sírt, melyet még nem takart be a hó, olyan tisztán jelent meg elõtte, akár egy álomban. Pedig még ébren volt. Képzeletében a haza egybeolvadt a családdal, s bár az ész rég halálra ítélte mindkettõt, tovább éltek benne vagy talán õ élt tovább bennük. Nos, nem sokat tudott errõl, és ahogy elnyomta az álom, kezét a szívére szorította, átérezve, hogy ha meg akarna szabadulni e kettõtõl, az a halálát jelentené.
20
Staszek
M
ikor kinyitotta az álomtól még vérágas szemét, arra számított, hogy a nagy, ovális tükröt pillantja meg, amely aranyozott gipsz oroszlánlábakon állt odahaza az ágya mellett, meg az ívelt elejû fiókos szekrényt s az ablak elõtt az aszparágusz zöld füstjét. Ehelyett legnagyobb meglepetésére tágas, idegen helyiségben találta magát, melyet betöltött az állóóra zengõ kongatása. Nagyon alacsonyan feküdt, csaknem a padló magasságában, s a hajnal átderengett a jégvirágos ablakon. Sehogyan sem értette, hová lett a szomszéd ház megszokott vén fala. Csak miután felült az ágyban, és kinyújtózott, jutottak eszébe az elõzõ nap eseményei. Sietve felkelt, s a hidegtõl reszketve az elõszobába surrant, ahol a fogason megtalálta a kabátját. Felvette az ingére, és megindult a fürdõszoba felé. A nyitott ajtó mögül gyertyavilág pislákolt elõ, narancssárgája kontrasztot alkotott a veranda üvegén át beszüremlõ ibolyakék hajnali fénnyel. Valaki volt a fürdõszobában. Stefan ráismert Ksawery bácsi hangjára, mire menten elfogta a vágy, hogy hallgatózzék. Lélektani érvekkel indokolta meg kíváncsiságát: hitt abban, hogy van az embereknek egy végsõ igazságuk, amely felfedi lényegüket, és amelyet akkor lehet kifigyelni, amikor egyedül vannak. Nesztelenül a fürdõszobához osont, és anélkül, hogy az ajtóhoz ért volna, átkémlelt a kézvastagságú résen. Az üvegpolcon két gyertya égett. A fal mellett a kádból gõzfelhõk gomolyogtak, sárgán a gyertya világától, körbeölelve nagybátyja kísérteties alakját, aki házi szövésû alsónadrágjában és ukrán parasztingében éppen borotválkozott. Fura grimaszokat vágott a párától csöpögõ tükörbe, mialatt a borotvára ügyelve, hangosan szavalt egy malac versikét. Stefan kiábrándultan állt ott, azon töprengve, most mihez kezdjen. Ekkor azonban nagybátyja, mintha csak megérezte volna a tekintetét (vagy egyszerûen a tükörben látta meg), teljesen elváltozott hangon, anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta: – Hogy vagy, Stefan? Te vagy az, ugye? Gyere be, megmosakodhatsz mellettem. Van elég meleg víz. Stefan köszöntötte a nagybátyját, és engedelmesen belépett a fürdõszobába. Sietõsen megmosakodott, mert valamelyest zavarta Ksawery jelenléte, aki folytatta a borotválkozást, és többé rá sem hederített. Egy pillanatra csönd támadt, aztán a bácsi szólalt meg: – Stefan. – Igen, bácsi? – Tudod, hogy mi történt? Stefan elértette a hanglejtésbõl, mire gondol Ksawery, mivel azonban nem szívesen ismerte be, megkérdezte: – Mármint Leszek bácsival? Ksawery, aki a felsõ ajkát borotválta, ezt válasz nélkül hagyta, majd némi gondolkodás után váratlanul kitört belõle:
21
– Augusztus másodikán érkezett meg hozzánk. Pisztrángra szeretett volna horgászni a malom alatt. Ismered azt a helyet. Szokása szerint alig lehetett kihúzni belõle egy szót. Tudod, hogy milyen volt. Kacsát ettünk ebédre, ahogy tegnap is. Almaszósszal, ami nincs többé. A katonák minden almát elvittek szeptemberben. Õ azonban nem kért a kacsából, holott mindig kedvelte. Ez elgondolkoztatott. És az arca is furcsa volt. Azt leszámítva, hogy nehéz bármiféle változást észrevenni valakin, aki közel áll hozzád. Az ember ilyenkor nem szívesen vallja be magának, hogy… – Húsundor volt, cachexia? – kérdezte Stefan, ám már közben rájött, milyen nevetséges a kérdése. Orvosi tudása valamiért szégyennel, és ezzel együtt bizonyos megelégedéssel töltötte el. Felegyenesedett, és gyorsan megszárítkozott, nem túl alaposan, mert sejtette, mi következik, és nem szívesen hallgatta volna végig pucéron. Talán mert így védtelenebbnek érezte magát? Meg sem próbálta eldönteni. Ksawery továbbra is a tükörbe nézett, és a hátát mutatta neki. Ott folytatta, ahol abbahagyta, válasz nélkül hagyva a kérdést. – Nem akarta, hogy megvizsgáljam. Én meg tökéletesen hülyén viselkedtem. Úgy tettem, mintha csak tréfa lenne az egész, és azt mérném fel, mennyire csiklandós. Meg a pocakjára vagyok kíváncsi, nagyobb-e már az enyémnél, és ilyenek. Ököl nagyságú daganatot találtam, olyan keményet, hogy elmozdítani is alig lehetett, tele áttétekkel, a fenébe is… – Carcinoma scirrhosum1 – morogta halkan Stefan, bár fogalma sem volt, miért fogja halkra a hangját. A rák latin elnevezése olyan volt, mint egy ördögûzõ varázsszó, melyet a tudomány koholt, hogy eloszlassa a bizonytalanságot és a remegõ félelmet, s az elkerülhetetlen megnyugvásával és precizitásával bástyázza körül. – Tankönyvi eset – dünnyögte Ksawery bácsi, miközben újra meg újra ugyanazt a pontot tisztogatta le az orcáján. Stefan mozdulatlanul állt az ajtóban. A rövid fürdõköpenybe burkolózott, kezében a nadrágja. Mi mást tehetett volna, hallgatta a nagybátyját. – Tudtad, hogy kis híján orvos lett belõle? Nem? Nos, négy év után hagyta ott az orvosi kart. Elõtte jó ideig gyakornok volt. Ugyanakkor kezdtük el az egyetemet, mert én az érettségi után elvesztegettem egy darab idõt. Mindezt azért, mert… na mindegy. A lényeg, hogy amikor megvizsgáltam, õ pontosan tudta, mi a helyzet. Ahogy én is, hogy a mûtéttel elkéstünk. Egy orvos sehová máshová nem küldheti a betegeit, mint a temetkezési vállalkozóhoz. Ehhez soha nincs késõ. Mi a fene, gondoltam, csak az ég a megmondhatója, mekkora fájdalmai lehetnek. Azonnal beleegyezett az operációba. Elmentem Hrubiñskihez. Hétpróbás gazember, de aranykeze van. Belement, hogy dollárért megoperálja, mert ezekben a bizonytalan idõkben a zloty egy fabatkát sem ér. A röntgenleleteket látva a doki kerek-perec megtagadta a beavatkozást, én azonban térden állva könyörögtem neki. Ksawery most Stefanhoz fordult, olyan arccal, mint aki a nevetését fojtja vissza, és megkérdezte: – Letérdeltél te már valaki elõtt, Stefan? Mármint nem a templomban – tette hozzá azonnal. – Nem. – Nos, én pontosan ezt tettem. Térdre ereszkedtem az elõtt a sebész elõtt. Nem hiszed? Pedig nekem elhiheted. A mûtétre szeptember tizenkettedikén került sor.
1
Rostos rák.
22
A német tankok akkorra már Topolówban jártak. A zab égett a földeken. A nõvérek elmenekültek, úgyhogy én voltam a mûtõssegéd. Évek óta elõször. Hrubiñski felnyitotta a nagybátyádat, majd azonnal visszavarrta, és távozott. Magánkívül volt dühében. Ami nem lepett meg. Engem átkozott. Minden olyan képtelennek tetszett akkor, az egész szeptember, a haza, és… Ksawery most fenni kezdte a borotváját a szíjon, egyre lassabb, elgondolkozó mozdulatokkal, és csak mondta tovább a magáét: – Közvetlenül a mûtét elõtt, a scopolamine után Leszek megkérdezte: „Ez a vég, ugye?” Mire természetesen olyanokat mondtam neki, amit egy betegnek szokás. Õ azonban Lengyelországra értette, nem önmagára. Oda kellene mennem a sírjához, és elmondani, hogy Lengyelország egyszer még talpra áll. Hisz õ javíthatatlan álmodozó volt. De hát ki tudja közülünk, hogyan kell meghalni? Miután Leszek felébredt az operáció után, megkérdezte tõlem, aki a betegágya mellett ültem, hogy mennyi az idõ. Mire ostoba fejjel az igazat mondtam. Elõre kellett volna állítanom az órát, hisz a nagybátyád orvosi képzettségével pontosan tudta, hogy egy radikális mûtét legalább egy órát vesz igénybe, ez pedig alig tartott tovább tizenöt percnél. Tudta tehát az igazságot… – És mi történt azután? – kérdezte Stefan, noha nem igazán volt kíváncsi a folytatásra. Azért mondta csak, hogy megtörje a baljós csendet. – Késõbb elvittem Leszeket Anzelmhez, mert oda vágyott. Három hónapig azután nem láttam, egészen decemberig. Van azonban valami, ami sehogyan sem megy a fejembe. – Ksawery bácsi lassan, oda se nézve letette a borotvát, megállt Stefan mellett, és a földre sütötte a szemét, mintha valami szokatlant vett volna észre a lábánál. – Már nem kelt ki az ágyból, és csontsoványra fogyott. A tejet is alig tudta lenyelni, deszkavékony volt. A vak is láthatta, mi az ábra, õ azonban… hogy is mondjam? Makkegészségesnek hitte magát. Mindent kimagyarázott, mindent, de mindent. Észérvekkel vette fel a harcot a valóság ellenében. A mûtét sikerült, õ pedig napról napra egyre erõsödik, egyre jobban lesz. Nemsokára már felkelhet, és szabadon járkálhat. Folyvást a végtagjait masszíroztatta velünk. Reggelente beszámolt Anielának a hogylétérõl, õ meg szóról szóra lejegyezte, hogy az orvos megfelelõ kezelésben részesíthesse a férjét. Közben a daganat cipónyira nõtt. Leszek meghagyta, hogy továbbra is kötözzék be a hasát, hogy ne érhessen hozzá. Úgy tett persze, mintha a mûtéti sebet féltené. A betegségrõl egyetlen szót sem ejtett, azt leszámítva, hogy semmiség, amit sikerült leküzdeni, és immáron kutyabaja. – Úgy érted, ez abnormális? – kérdezte Stefan suttogva. – Normális! Abnormális! Mi köze ennek mindehhez? Normális haldoklóként viselkedett! A rákot nem tudta kitépni a testébõl, kitépte hát az emlékezetébõl. Az sem biztos, valóban elhitte-e, amit mond, vagy hazudott, hogy megkönnyítse a dolgunkat. Ki tudja? Egyre azt hajtogatta, hogy jobban van, ugyanakkor sokat is sírt. – Sírt? – kérdezte Stefan gyermekes ijedelemmel. Eszébe jutott, milyen nyalkán ülte meg a lovát Leszek bácsi, kezében a földre fogott kétcsövû puskájával. – Igen. És tudod-e, miért? Morfinkúpot kapott a fájdalmai enyhítésére, amit maga adott be magának. Mikor már a nõvérnek kellett, teljesen összeomlott. „Semmire nem vagyok már képes egyedül – mondta –, csak a végbélkúpot tudom még betenni, és most ezt is elveszik tõlem.” Felkelni már képtelen volt, de azt mondta, nem is akar. Mikor tejet adtak neki, kijelentette, ezért felébredni sem érdemes, a levest azonban megenné. Hanem amikor levest kapott, az sem kellett neki. Istenem, micsoda kínszenvedés volt vele lenni, hozzá beszélni! Fel szokta tartani a két
23
karját, amely olyan vékony volt, akár a faág, és azt mondta: „Nézzétek, kezdek hízni.” Ugyanakkor egyre gyanakvóbbá vált. „Mirõl sugdolóztok? Mit mondott valójában az orvos?” – faggatott minket. Végül Skoczyñska nénéd a papért küldött, aki megjelent az utolsó kenettel. Egek, mi lesz ebbõl, gondoltam, de Leszek szó nélkül felvette. Csak azután, még ugyanaznap éjjel suttogni kezdett. Azt hittem, álmában beszél, ezért nem törõdtem vele. Ekkor azonban hangosabban súgta: „Ksaw, tegyél valamit!” Közelebb mentem hozzá, mire újra mondta: „Ksaw, tegyél valamit!” Orvos vagy, Stefan, ugye? Így talán nem lep meg, hogy a morfin végig készenlétben állt, ha szükség lenne rá… a kellõ adagot hordtam magamnál, tudod, az ingzsebemben. Aznap este azt hittem, azt kéri tõlem, hogy... érted, ugye. Mikor azonban a szemébe néztem, rájöttem, hogy élni akar. Ezért nem tettem semmit, hanem õ újra odaszólt: „Ksaw, tegyél valamit!” Így ment ez egészen hajnalig. Semmi mást nem hallottam tõle, csak ezt, aztán meg el kellett mennem. Nos, tegnap Aniela elmondta, hogy az utolsó este elszunnyadt, majd amikor megnézte a férjét, már nem élt. Csakhogy fordítva feküdt. – Hogyhogy fordítva? – Hát fordítva. Fejtõl volt a lába. Hogy miért? Sejtelmem sincs. Talán tenni akart valamit, ami életben tartja. Ahogy ott állt ráncos alsónadrágjában, az ingébõl kikandikáló mellkasával, arcán a szappanhab nyomaival, Ksawery bácsi lassan lehorgasztotta a fejét, azután Stefanra nézett. Gyors mozgású fekete szeme szúrósan, forrón csillogott. – Azért mondtam el neked mindezt, mert orvos vagy. Olyan valami, amit tudnod kell! Fogalmam sincs, miért, de közel jártam ahhoz, hogy imádkozzam. Hihetetlen, mire képes az ember! A víz lecsöpögött a tükörrõl a padlóra. Mindketten összerezzentek, amikor az állóóra méltóságteljesen, hangosan és határozottan megkondult a nappaliban. Ksawery bácsi a mosdó felé fordult, és vizet löttyintett az arcára meg a nyakára. Közben harsányan köpködött, s az orrán át fújta ki a vizet. Stefan sietve és valamiért lopva felöltözött, majd szó nélkül kiosont a fürdõszobából. Az ebédlõben már megterítették az asztalt. Kívül az ablakon a kék jégcsapok magukba itták a napfényt, s arany villanásokat küldtek át az ablaküvegen az állóóra számlapjára. A fénypászmák szivárvánnyá törtek az asztalra helyezett vizeskancsó metszett üveg felületén. Rendre megjelent Anzelm bácsi, a kielcei rokon a lányával, Skoczyñska és Aniela néni. Az asztalon jókora kávéskanna állt, mellette cipó, vaj és méz. Csaknem teljes csendben ettek, mindenkinek nyomott volt valamiért a kedve. Kinéztek a napsütötte ablakon, és félszavakkal szóltak csak egymáshoz. Stefan vigyázott, ne kerüljön a kávéjába a tej bõrkéje, amit utált. Anzelm bácsi komor és elgondolkozó volt. Igazából semmi sem történt, mégis nagy erõfeszítésbe került megmaradni az asztalnál. Stefan párszor Ksawery bácsi felé pislogott, aki nyakkendõ nélkül, kigombolt fekete zakójában utolsóként jelent meg. Stefan úgy érezte, titkos szövetség jött létre kettejük között, nagybátyja azonban ügyet sem vetett az õ sokatmondó pillantásaira, kis galacsinokká gyûrte a kenyeret, és az asztalra ejtette õket. Ekkor bejött az egyik falusi asszony, aki tegnap is segédkezett, és hangosan, hogy mindenki hallhatta, bejelentette: – Egy úr van itt, aki az ifjabb Trzynieckit keresi. Ez a formális megszólítás Leszekre vallott, aki soha nem mulasztotta el itt tartózkodása idején a cselédeket dresszírozni. Stefan meglepetten ugrott fel az asztaltól, morogva bocsánatot kért, és rohant a hallba. A veranda üvegén át beáradó sugárözönben, az ellenfényben nem tudta kivenni a jövevény arcát, csupán a körvonala-
24
it. Az idegen nagykabátot viselt, és sapkáját a kezébe fogta. Beletelt egy pillanatba, mire Stefan felismerte. – Staszek! – kiáltotta. – Mit keresel itt? Nem vártalak. Bevezette a vendéget a nappaliba, s csaknem erõszakosan rángatta le róla a szõrmegalléros kabátot. Az elõszobába vitte, azután visszajött, leültette a vendéget egy karosszékbe, és magának is odahúzott egy széket. – Szóval? Hogy vagy mindig? Mi újság? Hol szálltál meg? Stanisl⁄ aw Krzeczotek, aki Stefan csoporttársa volt az egyetemen, a zavar és elégedettség elegyével mosolyodott el. Kicsit meg is lepte a másik élénksége. – Hát nem sok minden történt velem. Nem messze innen dolgozom, Bierzyniecben. Tegnap történetesen hallottam a temetésrõl, úgy értem, hogy a nagybátyád… – elhallgatott egy másodpercre, kerülve Stefan tekintetét, majd folytatta: – Szóval, úgy gondoltam, itt talállak. Jó régen találkoztunk, nem igaz? – Igen, jó régen – mondta Stefan. – Bierzyniecben dolgozol? Nahát! Mi vagy, körzeti orvos? Hanem Ksawery bácsi… – Nem, az elmegyógyintézetbe vagyok beosztva. Paja( czkowski alá. Ugyan már, hisz te is ismered azt a helyet! – Á, az elmegyógyintézetben. Azt akarod mondani, hogy pszichiáter vagy? Ez meglepne. – Engem is, de tudod, volt egy üres állás, amit meghirdetett az Orvosi Kamara… persze, még szeptember elõtt. Krzeczotek ezzel magyarázni kezdte, hogyan került Bierzyniecbe. A maga szokásos módján mondta el a történetét: lassan, számtalan jelentéktelen részlettel tûzdelve meg elbeszélését. Stefan most is, mint mindig, ideges lett, és kérdésekkel lendítette elõre az elbeszélést. Közben végig leplezetlen elragadtatással nézte a barátját. Az orvosegyetem elsõ évében barátkoztak össze, a tetemek iránti közös undor hozta össze õket. Staszek közel lakott Stefanhoz, és felvetette, hogy együtt tanulhatnának, mivel a tankönyvek drágák, és nehéz õket egyedül megvenni. Stefan ugyan korábban is felfigyelt Staszekre, de nem közeledett hozzá, mert strébernek tartotta, márpedig az ilyeneket ki nem állhatta. Csak néhány táncmulatság és öszszejövetel után kezdett jobb szemmel nézni rá. Ezeken mindig õ volt a társaság középpontja. Miután Stefan jobban megismerte, rájött, hogy ez a harsány vidámság csupán a felszín. Staszek tele volt szorongással, és semmiben nem tudott dönteni. Félt õ mindentõl: a vizsgáktól, a csoporttársaitól, a tetemektõl, a professzoroktól és a nõktõl. Nagy gonddal a vidámság álarca mögé rejtezett, amit azonban, amint lehetett, megkönnyebbülten vetett le. Stefan kivált azon csodálkozott el, hogy bár a lányok kedvelték Staszeket, és szívesen nevettek a tréfáin, csupán csoportosan tudta õket elbûvölni. Még két lánnyal is egész jól elboldogult, ügyesen elflörtölt mindkettejükkel, négyszemközt azonban teljesen megbénult a szépnemmel szemben. Márpedig mindig eljön a pillanat, amikor el kell feledkezni a tréfáról, és komolynak kell lenni, Staszek azonban képtelen volt erre. Mindenki tudja, hogy a tánc, a flört és a könynyed évõdés csupán elõjáték, ahogy a pávakakas is a szárnyát emelgeti a tojó elõtt. Staszek társasági képességei azonban mindössze eddig terjedtek. Stefan akkor jött rá erre, amikor tanúja volt barátja bámulatos átalakulásainak: alig hagyott ott egy mulatságot, ahol sziporkázóan szellemes volt, s máris mogorván magába merült és elszótlanodott. Ezt hosszú, közös séták követték, õszi séták a parkban, esték, melyeken õk ketten filozófiai okfejtésekkel birkóztak: heves viták, melyek azt célozták, hogy megtalálják a „végsõ igazságot” és az „élet értelmét”, s egyéb ontológiai talányokat fejtsenek meg. Hasonló mélyenszántó gondolatokra egyedül egyikük sem volt képes, egymást azonban felélénkítették és kiegészítették.
25
A személyes ügyekben más volt a helyzet. Staszek egész elméletet gyártott erotikus csõdje kimagyarázására: kijelentette, hogy nem hisz a szerelemben. Szívesen olvas róla, mondta, nem hisz azonban a létezésében. – Nézd! – mondta. – Olvasd el Abderhaldent! Ha prolaktint2 fecskendezel egy nõstény majomba, és beteszel mellé a ketrecbe egy kutyakölyköt, menten cirógatni kezdi, és körülveszi a gondoskodásával. Alig néhány nap múlva azután megeszi az imádott kutyust. Látod, ez az anyai szeretet, a legmagasztosabb minden érzés közül, nem egyéb néhány, a véráramba került vegyületnél! Stefan titokban úgy érezte, felette áll csoporttársának. Staszeknek dagadt, kerek holdvilágképe volt, bár a teste sovány maradt. Krumpliorrán, ami jól állt neki, folyvást pattanás éktelenkedett. Télen szüntelenül fázott, mert jéger alsó nélkül járt, amit a férfiasság jelének tekintett. Amúgy az év háromnegyed részét nevetséges viszonzatlan szerelmekre fecsérelte. Sokat beszéltek õk ketten az életrõl általában, személyes életükrõl azonban alig valamit. Most azonban, Ksawery bácsi damaszthuzatos székein ülve a félhomályos nappaliban, nehéz lett volna azonnal a filozófia menedéke mögé rejtõzni. Miután Staszek befejezte elbeszélését, kellemetlen, feszengõ csönd támadt. Hogy megtörje, Staszek a szakmai elõmenetelérõl kérdezte a barátját. – Hogy mit csinálok? Nos, pillanatnyilag semmit. Nem vagyok állásban sehol. És most, hogy nyakunkon a németek, nem is tudom, hogy lesz ezek után. Keresek állást, persze, hisz valahol csak el kell helyezkednem, de egyelõre semmi konkrétra nem gondoltam – keresgélte akadozva a szavakat Stefan. Aztán mindketten újra elhallgattak. Stefannak csalódást okozott, milyen kevés mondanivalójuk van egymás számára, és kétségbeesetten kutatott megfelelõ téma után. Ezért inkább csak hogy fenntartsa a társalgást, semmint valódi kíváncsiságból, megkérdezte: – És milyen az élet az elmegyógyintézetben? Szeretsz ott lenni? – Á, az elmegyógyintézet. Staszek felélénkült, és már felelni készült, amikor hirtelen elhallgatott, a szeme elkerekedett, és az arca felderült. – Ide süss, Stefan! Most jutott csak eszembe, de tudod, mit? Archimédesznek is elég volt egyetlen zseniális ötlet! Nézd, eljöhetnél az elmegyógyintézetbe dolgozni! Miért ne! Jó hely, legalább szakosodhatnál is, ismered a környéket, csöndes, érdekes munka, és még kutatásra is jutna idõd… emlékszem, mindig is erre vágytál. – Hogy én az elmegyógyintézetbe? – ámuldozott Stefan. – Csak úgy ukmukfukk? Tudod, hogy csupán a temetésre jöttem. Az egész nem sokat számít nekem… – Gyorsan elharapta a továbbiakat, nem tudva, nem voltak-e helytelenek az utolsó szavai, Staszek azonban semmit sem vett észre. A következõ negyedórában errõl a témáról beszéltek. Megvitatták, mi lenne, ha Stefan elvállalná az állást, mivel valóban volt üresedés az elmegyógyintézetben. Staszek egymásután válaszolta meg Stefan kételyeit. – És mi van, ha nem vagy végzett pszichiáter? Senki sem születik szakembernek. A kollégáid elsõ osztályúak lesznek, erre a szavamat adom! Különben meg az a véleményem, az orvosok is csak olyanok, mint mindenki más, akadnak köztük jobbak és rosszabbak is. Ugyanakkor mind egyformán érdekes ember. És olyan kellemes egy hely! Mintha kívül kerülnél az egész megszálláson, sõt valójában az egész világon!
2
A tejelválasztást serkentõ hormon.
26
Staszek mostanra olyan izgalomba jött, hogy egyfajta földön kívüli megfigyelõállomásként festette le az elmegyógyintézetet, a boldog béke honának, ahol egy természetes ésszel megáldott fiatal békén fejlesztheti képességeit. Csak beszéltek és beszéltek, noha Stefan nem sok jót nézett ki az ajánlatból. Mindenesetre tovább beszéltette barátját, attól tartva, ha ebbõl a témából is kifogynak, nemigen talál másikat. Kopogtattak. Anzelm bácsi és a nénik indulni készültek az állomásra. Igazándiból Stefannak is velük kellett volna tartania, sûrû kézcsókokkal és meghajlások záporával azonban sikerült megszabadulnia rokonaitól. Aniela néni szemlátomást jó hangulatban volt, ami különben felháborította volna Stefant – emlékezett, mit hallott Ksawerytõl –, de túlontúl lefoglalta, hogy mielõbb visszamehessen Staszekhez, ezért nem maradt ideje méltatlankodni. A búcsú kellemetlenségei – Anzelm pökhendisége, aki a búcsúcsókhoz átkarolta az unokaöccsét, végül azonban épp hogy csak súrolta az arcát a sörtéivel; azután Melania néni idióta tanácsai és utasításai – a korábbinál sokkal kedvezõbb fényben tüntették fel elõtte Staszek javaslatát. Mikor azonban visszatérve azt találta, hogy barátja mímelt közönnyel nézegeti a nappali metszeteit, újra elbizonytalanodott. Végül alaposan mérlegre téve az érveket és ellenérveket, úgy döntött, hogy hazamegy és rendezi a dolgait (ami merõ kitaláció volt, semmi elintéznivalója nem volt, viszont hihetõen hangzott). Azután majd – bizonyos idõ után (ezt különösen hangsúlyozta, ne tûnjön késõbb szószegõnek) – megjelenik Bierzyniecben. Délben udvarias tartózkodással elbúcsúzott nagybátyjától, és elindult az állomás felé. Staszek vele tartott, Bierzyniecig ugyanazzal a vonattal mentek. Meleg, tavaszias idõ volt. A megolvadt hó csörgedezõ erecskéi valóságos ingovánnyá változtatták az úttestet. Stefan és Staszek némán baktatott egymás oldalán, részben, mert a pocsolyák kerülgetése teljes figyelmet igényelt, de meg azért is, mert nem volt mit mondaniuk. Az állomáson a vonat érkezéséig dohányozva ütötték agyon az idõt, ahogyan a tanórák között tették annak idején. Mikor a szerelvény behúzott, Staszek ijedten nézte, és úgy döntött, hogy inkább gyalog megy. A vagonok tele voltak emberrel. Az utasok az ablakhoz préselõdtek, a tetõn kuporogtak, minden elképzelhetõ korlátról csüngtek, és valamennyi lépcsõt ellepték. Miután a vonat megállt, és megrohamozták a várakozó parasztok meg vásárlók, valóságos csata dúlt a helyekért. Stefan olyan elszántságról tett tanúbizonyságot, amelyet nem várt volna magától, úgy döfölte a birkabõr bundákat, mintha az élete múlott volna rajta. A vonat már elindult, mire kiverekedett magának egy talpalatnyi helyet az egyik falépcsõ peremén. Mindkét kezével belecsimpaszkodott a fölötte lógó nagykabátokba és szõrmékbe. Mikor azonban rájött, hogy ebben a testhelyzetben nem bírja tovább néhány percnél, leugrott. A szerelvény olyan gyorsan mozgott, hogy csaknem elesett, végül azonban megúszta azzal, hogy ráfröccsent némi szutykos hó és latyak. Mikor az erõfeszítéstõl és a haragtól kipirult arccal hátat fordított a vágányoknak, Staszek elnézõ, nyájas mosolyával találta szemben magát. Ez csak tovább szította a dühét, barátja azonban odakiáltotta neki a távolból: – Csigavér, Stefan! A sors akarta így, nem én. Gyere, menjünk együtt Bierzyniecbe! Stefan tétován téblábolt egy pillanatig, s már épp mondani készült valamit. Nem homályos „elintézendõirõl”, hanem tiszta ruháról és szappanról. Staszek ekkor tõle szokatlan erõvel karon ragadta, mondván, hogy az elmegyógyintézetben mindent megtalál, amire csak szüksége van. Akkora melegséggel tette ezt, hogy Stefan félretette ellenkezését, elmosolyodott, és barátjával átgázolt a sáron a bierzynieci dombok hármas kidudorodása felé, melyek tiszta körvonalakkal rajzolódtak ki a horizonton.
27
A zseni
K
anyargó, agyagos, tizenkét kilométeres út vezetett Nieczawyból Bierzyniecbe. Miután a legmagasabb domb csúcsára értek, az út mély vágatban futott tovább, amely a korábbihoz hasonlóan mocsaras, ám rövidebb szakaszon vezetett át, mígnem egy facsoport mögött váratlanul szelíden emelkedni kezdett a terep, a déli lejtõn fiatal sarjerdõvel. A gerincet zömök épületek ülték meg, téglafal gyûrûjében. A fõkapuhoz aszfaltozott út vezetett. A két fiú kifulladva a gyors emelkedõtõl, néhány száz méterrel a cél elõtt megállt pihenni. Stefan elõtt széles, szelíden hullámzó táj terült el, a napnyugtában itt-ott beszüremkedõ köddel. Az olvadó hó különös színeket vert vissza. A fekete kaput rovátkolt kõboltozat koronázta meg, rajta olvashatatlan felirattal. Mindkét végét eltakarták a bokrok. Közelebbrõl Stefan már ki tudta betûzni: Krisztus Színeváltozása. Sietve törtek át a kapu felé az árnyékban még megfagyott tócsákon, melyek recsegtek a talpuk alatt. Hájas, szakállas portás engedte be õket. Staszek máris lázas, ám feltûnésmentes cselekvésbe kezdett. Meghagyta Stefannak, hogy várjon egy üres helyiségben a földszinten, mialatt megkeresi a fõorvost. Stefan fel-alá járkált a kõlapokon, s üres tekintettel bámult egy részben bevakolt freskót. Törtarany glóriát látott, és ahol a kék vakolat kezdõdött, egy száj nyílt, nem tudni, sikolyra vagy énekszóra-e. Lépéseket hallott, és megfordult. Staszek jelent meg fehér orvosi köpenyben, mely a kézelõnél foszladozni kezdett a túl sok mosástól. Hamarébb ért vissza, mint várható volt. A köpeny magasabbnak és vékonyabbnak mutatta, s kerek arca elégedetten ragyogott. – Tökéletes – mondta, és karon fogta Stefant. – Mindent megbeszéltem Pajpakkal. Õ a nagyfõnök. Paja( czkowskinak hívják, de mivel dadog… hanem gondolom, farkaséhes lehetsz! Ne aggódj, mindent mindjárt eligazítunk. Az orvosok külön épületben laktak, amely tetszetõs, vidám és világos volt, magas fokozatú kényelemmel. A helyiségben, ahová Staszek vitte, Stefan meleg vizet és mosdót talált, kórházinak látszó ágyat, és könnyû, valamelyest komor bútorzatot; még három hóvirág is állt egy pohárban az asztalon. A legfontosabb azonban a jód és bárminemû korházi szag hiánya volt. Miközben Staszek megállás nélkül beszélt, Stefan kipróbálta a csapokat, megtekintette a fürdõszobát, megeresztette a csodásan bõvizû zuhanyt, majd a szobájába visszatéve megitta a tejeskávéját, valami sárgát és sósat kent egy zsemlére és megette. Mindezt jólelkûségbõl, hogy Staszek maradéktalanul kiélvezhesse a gondos barát szerepét. – Nos, mit gondolsz? – kérdezte amaz, miután õ mindent végigvizsgált, és befejezte az étkezést. – Mirõl? – Mindenrõl. A világról általában. – Csak nem bölcselkedni akarsz? – kérdezte Stefan, aki képtelen volt visszatartani nevetését.
28
