Ursula K. Le Guin A minta
Mirjam a kórterem nagy ablakánál állt, nézte a tájat, és azt gondolta: huszonöt éve, hog állok ennél az ablaknál, és nézem a tájat. És még egyszer se azt láttam, amit látni szerette .
Ha elfeledkeznék rólad, ó, JeruzsálemIgen, a fájdalom elfeledve. Gyulölet és félelem elfeledve. Számuzetésben nem emlékszel a szürke napokra és a fekete évekre. A napfényre emlékszel, a narancsligetekre, a fehér városok a. Még ha próbálod elfelejteni, akkor is emlékezel rá, hogy Jeruzsálem arany volt. Homálytól volt zavaros az ég odakint a kórterem ablaka elott. Az Ararátnak nevezett a lacsony gerinc fölött alászállóban volt a nap. Lassan szállt alá, mert Új-Sion lassabban forg , mint az öreg Föld, huszonnyolc óra alatt fordult meg a tengelye körül. Nem is annyira le ment, mint inkább lefolyt elmosódottan a nap a homályos szemhatáron. Nem voltak fellegek , hogy összegyujtsék az alkony színeit. Egyáltalán, ritkán volt felho. Ha a homály összesurus akkor eshetett valami ködös, fojtogató eso; ha megritkult, mint most is, akkor formátlan ul szétfolyva lebegett a magasban. Sohasem tisztult ki egészen az ég. Sohasem lehetett látni, milyen színu. Sohasem láthattál csillagokat. És a nap, illetve nem is nap, hanem a G osztályú NSC-641 dagadtán, gozölögve üszkösödött a homályban. Rücskös volt, mint egy naran l a narancsokra? Az édes lére a nyelveden? - és vizenyosen bámult. Visszabámulhattál rá. Nem rónolt szemvakító arany dicsoségben. Két hülye bámult egymásra. Árnyékok nyúltak a völgyön át a telep házai felé. Árnyékban feketék voltak a mezok és a rnák, lilásak, sötétvörösek. Szennyes színek, olyanok, mint amikor túlságosan eláztattad a ví a tanítóno odajött, és azt mondta: "Cseréld ki a vizet, Mirjam, ez már nagyon piszkos!" Mer t a tanítóno túlságosan jószívu volt, nem mondhatta egy tízéves gyereknek: ez a rajz pocsék, m, dobd el, és kezdj újat! Ezt azelott gondolta - minden gondolatát azelott gondolta el, ennél az ablaknál áll va. Most azonban a festésrol eszébe jutott Genka, és megfordult, hogy lássa, mi van vele . A sokk tünetei már majdnem teljesen elmúltak. Nem volt olyan sápadt, és egyenletesen ver t a pulzusa. Amíg Mirjam fogta a csuklóját, Genka felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Szép zeme volt, szürke szem a vékony arcban. Szegény Genka, jóformán csak szemekbol állt. A legrég bb páciense. Huszonnégy éve az, attól a pillanattól fogva, hogy megszületett, két és fél kiló en, mint egy patkányembrió, egy hónappal ido elott, félholtan a cianózistól: Új-Sion ötödik g ke, Ararát telep elsoszülötte. Bennszülött. Gyönge, nem sokat ígéro bennszülött. Még ahhoz se je vagy esze, hogy az elso síráshoz beszívja az idegen levegot. Szofja többi gyereke min d idore és egészségesen született: a két lány, akik férjhez mentek, és már maguk is anyák, és aki tizenöt évesen fel tudott lódítani a vállára egy hetvenkilós gabonás zsákot. Remek fiata epesek, eros törzsek. Mirjam azonban mindig Genkát szerette, egyre szenvedélyesebb rag aszkodással, ahogyan egymás után vetette el és hozta világra ido elott a saját gyermekeit, a ddig, amíg éveken áthúzódó sorukat le nem zárta az utolsó, a két órát élt kislány, akinek ugy szeme volt, mint Genkának. Micsoda szentimentális badarság, hogy nincs szürke szemu kisb aba, minden újszülött kék szemu. Bár ki tudhatja biztosan ennek az átkozott rücskös narancsna k a fényében, hogy minek mi a színe? Soha, semmi se látszott igazán. - Nocsak, Gennagyij Boriszovics - mondta -, hát hazajöttél megint? Genka gyerekko ra óta tréfálkoztak így egymással. Valahányszor bekerült a kórházba, láz, ájulás vagy asztmar mindig azt mondta: - Itt vagyok, megint hazajöttem, doktor néni- Mi történt velem? - kérdezte Genka. - Összeestél. Csépeltetek odalent a Déli-mezon. Áron és Tina hoztak be traktorral. Talán napszúrást kaptál? Egészen jól voltál már, ugye? A fiatalember vállat vont, bólintott. - Szédültél? Nem kaptál levegot? - Se ki, se be. - Miért nem jöttél be a klinikára? - Nem jó itt, Mirjam. Mirjamnak szólította, amióta felnott. Az asszonynak hiányzott a "doktor néni". Genka eltávolodott tole az utóbbi években, elhúzódott magának a festésbe. Mindig szívesen rajzolt é tett, most azonban a telepi munka után minden szabad percét odafent töltötte az áramfejles zto padlásán, amit muteremfélévé alakított át; festékeket orölt a kövekbol, festékeket kevert
elkönyörögte a kislányoktól a varkocsuk végét, hogy ecsetet kössön belole, és festett minden adt energiájával - festett furésztelepi forgácsokra, rongyfoszlányokra, drága papírfecnikre, a más nem akadt, az araráti kofejtobol származó puha palaszilánkokra. Festett arcképeket, je leneteket a telep életébol, házakat, gépeket, csendéleteket, növényeket, tájakat, belso látom Lefestett mindent, bármit. Nagyon kapósak voltak az arcképei - az emberek mindig nagy on gyengédek voltak Genkához és a többi csenevészhez -, késobb azonban már egyáltalán nem fes arcképeket. Sáros pocsolyák és vonalak zagyva összevisszaságát festette, amelyek félig formál vakként vesztek bele a sötét homályba. Ezek a képek senkinek se tetszettek, de soha senki se szólt Genkának, hogy csak az idejét vesztegeti. Beteges volt; muvész volt. így van ez jól . Az egészségeseknek nem volt idejük, hogy muvészek legyenek. Ahhoz túl sok volt a tenniva ló. De jó volt mégis, hogy van egy muvészük. Olyan humánus volt. Olyan, mint a Földön. Nem? Kedvesek voltak Tobyhoz is, aki olyan súlyos gyomorpanaszokban szenvedett, ho gy tizenhat éves korára is csak negyvenkét kilót nyomott, kedvesek voltak a kicsi Surához, aki most, hatévesen tanult beszélni, és a szeme csak sírt és sírt, még akkor is, ha mosolygo t közben; kedvesek voltak minden satnyácskájukhoz, akiknek a teste nem tudott alkalmaz kodni az idegen világhoz, akinek a gyomra nem tudta megemészteni az idegen fehérjéket, még az anyagcsere-tabletták segítségével sem, amelyekbol Új-Sion minden telepesének naponta be kellett szednie három szemet. Bármilyen kemény volt is az élet a húsz telepen, bármennyire s zükségük is volt minden munkás kézre, ok jók voltak a használhatatlanjaikhoz, az elesettjeikh z. Az elesettségben az Ur keze mutatja meg magát. Nem felejtették el a civilizáció, emberi esség szavakat. Nem felejtették el Jeruzsálemet. - Genka, kedves, mit akarsz azzal mondani, hogy nem jó? A fiatal férfi hangja olyan csendes volt, hogy az orvosno megrémült tole. - Nem jó - mondta mosolyogva, és tiszta szürke szeme is elfátyolozódott homályosra. - A z orvosság - mondta. - A tabletták. A kúra. - Persze, te jobban tudsz gyógyítani nálam - mondta Mirjam. - Sokkal ügyesebb dokto r vagy, mint én. Vagy fel akarod adni? Errol van szó, Genka? Feladod?! - Olyan váratla nul, olyan mélyrol, olyan hosszú ideje tartó és mélyen titkolt szorongásból tört fel a harag, gy reszketni kezdett, és elcsuklott a hangja. - Egy dologgal mindenesetre felhagyok. A métával. - A métával? Felhagysz? Mirol beszélsz? - Már két hete nem szedem. Mirjamban dagadt a tehetetlen düh. Arca kituzésedéit és mintha kétszeresére puffadt vol na. - Két hete! Szóval, szóval azért vagy itt! Hát mit képzeltél, mi lesz veled, te szerencs en bolond? Még szerencse, hogy nem haltál meg! - Egyáltalán nem romlottam, amióta nem szedem, Mirjam. Sot az egész elmúlt héten jobban éreztem magam. Egész máig. Nem amiatt lehet. Biztosan napszúrás. Elfelejtettem kalapot ve nni- - o is kipirult kissé, talán a buzgó magyarázkodástól vagy a szégyentol. Mert az NSC-461 akármilyen bambán bámult is a homályból, majdnem olyan erovel sújtott le a védtelen emberi f re, mint a tüzes Nap. Genka restelkedett a hanyagsága miatt. - Egész jól éreztem magam ma délelott, de tényleg, igazán jól, és lépést tudtam tartani a többiekkel a cséplésnél. Aztán s egy kicsit, de nem akartam abbahagyni, olyan jó volt, hogy együtt bírok dolgozni a több iekkel, meg se fordult a fejemben, hogy napszúrást kaphatok. Mirjam látta, hogy könnyek szöknek Genka szemébe, és ettol olyan mérhetetlen és rettento haragra gerjedt, hogy egyáltalán egy szót se bírt szólni. Felállt a fiatalember ágyának szélé osszú léptekkel járkálni kezdett a négy-négy ágy határolta keskeny közben. Oda-vissza, megáll ult az ablakon az iszapszín, formátlan, ronda világra. Ekkor Genka mondott valamit. - Mirjam, de oszintén, nem lehetséges, hogy nekem jobban árt a méta, mint az itteni fehérjék? - de az orvosno nem hallotta. Csak dagadt és dagadt benne a keseruség és a düh és félelem, míg végül kirobbant és feljajdult: "Ó, Genka, hogy tehetted! Hogy te, hogy épp te a d föl, azután, hogy annyit kínlódtál! Nem bírom! Nem bírom! - Persze nem jajgatott hangosan. gy szót se. Soha. Gondolatban jajgatott, néhány könnycsepp kibuggyant a szemébol, és végigfut tt az arcán, de közben is hátat fordított a fiatalembernek. Nézte könnyei torzító prizmáján á völgyet és a homályos napot, és némán azt mondta nekik: - Gyulöllek benneteket!" - Egy ido ut már képes volt megfordulni, és ki tudta mondani: - Feküdj le! - mert Genka az o hosszú hallgatásától riadtan felült. - Feküdj le, és ne m rogj. Vacsora elott beveszel két szem métát. Ha szükséged van valamire, Géza ott van a novérs obában. - Azzal elment.
Tinát pillantotta meg a kórházból kijövet. A hátsó sövényen kapaszkodott fölfelé a mezor Genkához jön látogatóba. Genka asztmatikus fuldoklása és lázrohamai ellenére se maradt barát . Ott volt Tina és Sósanna és Bella és Ráhel, válogathatott. Tavaly Ráhellel éltek együtt, de szeresen kapták a kórházból a fogamzásgátlót, azután pedig szétváltak, nem házasodtak össze, al egyidos telepesek huszonnégy éves fovel már házasemberek és szülok voltak. Genka nem vett e feleségül Ráhelt, és Mirjam tudta, hogy miért. Morálgenetikai megfontolásból. A rossz génje tt. Nem akarta tovább örökíteni oket. A gyengét ki kell gyomlálni. Nem lehettek gyerekei, így hát asszonya sem; nem várhatta el Ráheltol, hogy szerelembol ítélje magát meddoségre. Mert a elepeknek gyerekekre volt szükségük, rengeteg egészséges fiatal bennszülöttre, akik a metapir lák segítségével meg tudnak élni ezen a bolygón. Ráhel nem keresett magának mást. De hát még csak tizennyolc éves. Majd túlteszi magát ra . Feleségül fog menni, valószínuleg egy másik teleprol való fiúhoz, és el fog költözni, minél Genka nagy szürke szemétol. Ráhelnek az lenne a legjobb. Genkának is. Nem csoda, ha Genkának öngyilkos hajlamai vannak, gondolta Mirjam, aztán félresöpörte a gondolatot, haragosan és fáradtan. Nagyon fáradt volt. A szobájába akart menni és meg akart mosakodni, hogy ruhát és kedvet váltson vacsora elott. De a szoba olyan sivár, amióta Leo nyid elutazott Salom-telepre, és még legalább egy hónapig nem várhatja vissza. Egyszeruen nem bírta elviselni. Egyenesen átvágott a telep közepén levo poros téren az ebédlotömbig, és t a társalgóba. Menekülni akart, meg akarta tisztítani magát az áporodott homálytól, a szürke a rút naptól. A társalgóban nem volt más, csak Marca parancsnok, aki mélyen aludt az egyik párnázott priccsen, és Reine, aki olvasott. A telep két öregje. Marca parancsnok tulajdonképpen a legöregebb volt az egész itteni világon. Negyvennégy évesen o vezette a számuzöttek flottáját nba az öreg Földrol. Most hetvenéves volt, és nagyon gyenge. Az embereket eléggé elnyutte az itteni élet. Korán vénültek, ötven-hatvan éves korukban már meghaltak. Reine, a biokémikus, yvenöt éves volt, de húsz évvel látszott öregebbnek. "Istenverte geriátriai klub!" - gondolta fanyarul Mirjam. A fiatalok, akik már Sionban születtek, alig használták a társalgót. Jártak de olvasni, mert a társalgóban volt a telep videó-, könyv- és mikrofilmtára, de nemigen olva stak sokat, és kevésnek volt ideje az olvasásra. És talán egy kicsit kényelmetlenül is érezté ukat ebben az áprilisi fényben a képek között. Olyan erkölcsös, szigorú, komoly fiatalok volt Életükben nem volt helye a szórakozásnak, világukban nem volt helye a szépségnek. Hogyan is elyeselhették volna a fényuzést, amire az idosebbeknek szükségük volt; a kikötot, ezt a szobá amely olyan volt, mint otthonA társalgónak nem voltak ablakai. Avram, az elektrotechnika buvésze, olyan rejtet t világítással szerelte föl, amely tudatosan utánozta a napfény színét és minoségét - nem az yét, hanem a Napét -, úgyhogy aki belépett a társalgóba, az egy földi otthonban érezte magát, meleg, derus áprilisi vagy korai májusi napon, amikor mindent ebben a tiszta, ragyogó, kedves fényben lehet látni. Avram és társai készítették a képeket is, körülbelül négyzetméte iókat azokról a fényképekrol és festményekrol, amelyeket a telepesek hoztak magukkal, és amel ek mind a Földet ábrázolták: Velencét, a Negev-sivatagot, a Kreml kupoláit, egy portugáliai t nyát, a Holt-tengert, Hampstead Heatht, egy oregoni partot, egy lengyel rétet, városok at, erdoket, hegyeket, Van Gogh ciprusait, Bierstadt Sziklás-hegységét, Monet vízililiom ait, Leonardo titokzatos kék barlangjait. A szoba minden falát elborították a képek, több tu cat kép a Föld szépségeirol. Hogy a Föld szülöttei láthassanak és emlékezhessenek, hogy Sión ssanak és tudhassanak. Volt egy kis vita a képekrol húsz évvel ezelott, amikor Avram elkezdte fölnagyítani o ket. Bölcs dolog-e ez? Kell-e visszanézni? És így tovább. De aztán eljött látogatóba Marca pa nok, meglátta Ararát telep társalgóját, és azt mondta: - Itt fogok maradni. - Minden telep versengett érte, és o Ararátot választotta. A Föl d képei miatt, a társalgóban eláradó földi fény miatt, amely fölragyogtatta a zöld mezoket, h hegycsúcsokat, oszi arany erdoket, tenger fölött csapongó sirályokat, kék tavakon úszó fehér saszín vízililiomokat - a tiszta színeket, az igazi, fénylo színeket, a Föld színeit. Most is itt aludt a szép öregember. Odakint betegnek és öregnek látszott volna a zava ros, nyers, narancsszín fényben, iszapszín arcán kidagadtak volna az erek. Itt azt lehet ett látni, milyen valójában. Mirjam leült a parancsnok közelében, szemben a kedvenc Corot-jával, egy csöndes tájképpe , amelyen fák álldogáltak ezüst ér partján. Olyan fáradt volt, hogy most nem akart mást, mint enyhe bódulatban. És míg bágyadtán, tétlenül üldögélt, szavak úszkáltak körülötte: "Nem lehe nem lehetséges, hogy a méta jobban árt- Mirjam, de oszintén, nem lehetséges-"
"Mit képzelsz, én sose gondoltam rá? - feleselt némán. - Idióta! Azt hiszed, nem tudom, hogy a beleid nehezen bírják a métát? Nem kipróbáltam még kölyökkorodban vagy ötven különböz ikor megpróbáltalak megszabadítani a mellékhatásoktól? Ez még mindig a kisebb rossz, mint all rgiásnak lenni az egész átkozott bolygóra! Okosabb vagy az orvosnál, mi? Ugyan, hagyj már! C sak meg akarod-" - Hirtelen félbeszakította a néma párbeszédet. Genka nem akarta megölni magá . Nem akarta, nem akarja. Bátor fiú az. És okos. "Jól van - mondta magában a csendes fiatal férfinak -, jól van! Ha két hétig befekszel a kórházba megfigyelésre, és pontosan azt teszed, amit mondok, jól van, akkor megpróbálom!" "Mert - súgta mélyen bent egy másik hang -, mert úgyse számít igazán. Akármit teszel vag em teszel, Genka meg fog halni. Idén vagy jövore. Két óra múlva, huszonnégy óra múlva, a satn em bírnak alkalmazkodni ehhez a világhoz." És mi se, mi se. Nem arra születtünk, hogy itt él jünk, Genka kedves. Földbol vétettünk, földbol lettünk, hogy a földön éljünk, a kék ég és az tt. Megzendült a vacsorái gong. Az ebédlobe menet Mirjam összefutott a kicsi Surával. A l eányka egy nyaláb undok feketéslila gyomot cipelt, úgy, mint ahogy földi gyerekek szokták vi nni otthon a karjukon a mezon szedett fehér százszorszépet, piros pipacsot. Sura szeme könnyezett, mint rendesen, de azért fölmosolygott a doktor nénire. Szája fakónak látszott az ablakon besüto narancsvörös alkonyfényben. Mindenkinek fakó volt a szája. Mindenkinek fáradt, lemondó, belenyugvó volt az arca a hosszú munkanap után, amikor egyszerre tódultak be a te lep ebédlojébe, Ararát háromszáz sioni számuzöttje: a tizenegyedik elveszett törzs.
Mirjamnak el kellett ismernie, hogy Genka nagyon jól van. - Nagyon jól vagy! - dicsérte, mire o azt válaszolta széles mosolyával. - Nem megmondtam? - Talán azért lehet, mert nem csinálsz semmit - vélte Mirjam. - Nagyokos! - Hogyhogy semmit! Délelott Gézának töltögettem ki a kartotékokat, két órán át játszotta al és Mojsével, egész délután festéket oröltem, jut eszembe, szükségem van ásványolajra, kaph y litert? Sokkal jobban oldja a festéket, mint a növényi olaj. - Persze. Hanem ide hallgass, van ennél sokkal jobb hírem számodra. Kis Tel-Avivb an teljes munkaidoben járatják a papírmalmot. Tegnap átküldték egy teherautóra való papírt. - Papírt? - Fél tonnát! Elvettem belole neked kétszáz lapot. Az irodában van. - Genka elrohant, mint akit puskából lottek ki, és rávetette magát a papírra, még mielott Mirjam utolérte voln - Ó, Istenem! - mondta, magasba emelve egy lapot. - Gyönyöru, ez gyönyöru! - Mirjam a rra gondolt, hányszor hallotta tole, amint azt mondja valami otromba tárgyra: "Ez gyön yöru!" Genka nem tudta, mi a szépség, sose látott még olyat. A papír vastag volt, kezdetlege s, szürkés, nagy lepedokben, amelyeket apró darabokra kellett vagdosni és természetesen be osztással használni. De Genka csak hadd festegessen rá. Úgyis olyan keveset tud adni nek i. - Ha egyszer kiengedsz - ölelte magához Genka az ormótlan köteget -, átmegyek Tel-Avi vba, és megfestem a papírmalmukat. Halhatatlanná teszem a papírmalmukat! - Jobban tennéd, ha lefeküdnél. - Nem lehet. Megígértem Mojsének, hogy megverem sakkban. Egyébként neki mi baja? - Kiütés és ödéma. - Olyan, mint én? Mirjam vállat vont. - Mostanáig nem volt semmi baja. A serdülés kapcsolhatott be nála valamit. Allergiánál nem szokatlan. - Egyáltalán, mi az az allergia? - Mondjuk úgy, hogy az alkalmazkodás csodje. Odahaza üvegbol, tehéntejjel táplálták a cs csemoket. Voltak babák, akik alkalmazkodtak hozzá, és voltak, akiknek kiütéseik, légzési pana zaik, hasmenésük lett tole. A tehéntej kulcsa nem illett a genetikai zárba. Új-Sion fehérjek ulcsai nem illenek a mi zárjainkba: ezért kell módosítanunk az anyagcserénket a métával. - Mojse vagy én a Földön is allergiásak lennénk? - Nem tudom. A koraszülöttek gyakran azok. Irving, aki, ó, Istenem, húsz éve halt meg , egy egész borzasztó lajstromra való dologra volt allergiás a Földön. Sose lett volna szaba d ideengedni szegényt. A Földön átfuldokolta az életét, aztán idejött, és halálra sorvadt, pe zeres adagokban szedte a métát. - Aha! - mondta Genka. - Egyáltalán nem kellett volna métát adnod neki, csak sioni kását. - Sioni kását? - Egyetlen bennszülött pázsitfuféle termett annyit, hogy érdemes legyen a
atni; ragacsos pép lett belole, amelyet nem lehetett megsütni. - Mindennap három csészével eszem ebédre. - Nohát, egész nap csak fekszel a kórházban és nyafogsz- mondta Mirjam -, közben pedig teletömöd a hasad ezzel a latyakkal. Hogy ehet egy muvészietek ilyesmit, aminek leginkáb b olyan íze van, mint a mosogatóié-kocsonyának? - Te is ezzel tömöd a tulajdon kórházadban a védtelen gyerekeket! Én csak a maradékot ta arítom el. - Ó, menj már a csodába! - Megyek. Festeni akarok, amíg fönt van a nap. Papírra, egy egész darab új papírra.
A klinikán sokáig tartott a nap, noha nem voltak fekvobetegek. Tegnap este haza küldte Oszipot, miután alaposan megmosta a fejét, amiért olyan óvatlan volt, és felborult a traktorral, amivel nemcsak magát, de a traktort is veszélyeztette, mert a gépet még nehe zebb lett volna pótolni. És a kis Mojse is hazament a gyerekházba, noha Mirjamnak nem tetszett, hogy mindig kiújulnak a kiütései. Rosie is kilábalt az asztmából, a parancsnoknak is olyan jól muködött a szíve, amennyire elvárható; csak Genka maradt, az utóbbi két hét álla akója. Elterülve feküdt az ablak alatt álló ágyán, olyan ernyedten és mozdulatlanul, hogy Mirja egy pillanatra aggódni kezdett. A színe azonban jó volt, egyenletesen lélegzett. Egysze ruen csak aludt, mélyen aludt, ahogyan kimerült emberek szoktak egy napi nehéz mezei m unka után. Genka festett. Elmosta a rongyokat és ecseteket, mindig azonnal és gondosan elt akarított maga után. A festmény ott állt a maga barkácsolta állványon. Mostanában titkolta a t, elrejtette oket, mert az emberek már nem csodálták. "Micsoda rondaság! Szegény gyerek!" - dünnyögte a parancsnok Mirjamnak. Az orvosno azonban hallotta, mit kérdezett festés köz ben Genkától a kis Mojse: "Hogy csinálod, Genka, hogy csinálod, hogy ilyen szép?" Mire Gen ka azt felelte: "A szépség a szemben van, Mojse." Hát ez igaz. Mirjam közelebb ment, hogy szemügyre vegye a festményt a délutáni homályos yben. Genka azt festette meg, amit a kórterem nagy ablakából látott. Ezúttal nem volt a képe n semmi elmosódott és befejezetlen. Realista volt, túlságosan is realista. Borzalmasan f elismerheto. Ott volt az Ararát lapos gerince, az iszapszín fák és mezok, a homályos ég, a c sur és a háttérben az iskola egyik sarka. Mirjam pillantása átvándorolt a festett tájról a va a. Hogy valaki órákat, napokat töltsön azzal, hogy ezt festi! Micsoda tékozlás, micsoda tékoz . Nehéz és fájdalmas kereszt ez Genkán, hogy így kell dugdosnia a képeit, mert tudja, hog y senki se akarja látni oket, kivéve talán az ilyen Mojse-féle gyereket, akit ámulatba ejt már a hozzáértés is, a kézmuves ügyessége. Este, amikor Genka az injekciós szekrényben segített rendet rakni - sokat lendített a kórház körül ezekben a napokban -, Mirjam azt mondta neki: - Nekem tetszik ez a kép, amit ma festettél. - Ma fejeztem be - igazította ki Genka. - Ez az átkozott elvette az egész hetemet . Még csak most kezdek megtanulni látni. - Betehetem a társalgóba? A fiatalember nyugodtan és kiessé csúfondárosan nézett rá a fecskendokkel teli tálca mög - A társalgóba? De hiszen ott csupa hazai kép van. - Talán most már eljött az ido, hogy legyen képünk új otthonunkról is. - Erkölcsi gesztus? Hát persze, ha neked tetszik. - Nagyon tetszik - hazudta ártatlan arccal Mirjam. - Nem rossz - mondta Genka. - Bár tudok majd jobbat is, ha megtanultam, hogya n alkalmazkodjam a mintához. - Milyen mintához? - Tudod, addig kell nézni, amíg meg nem látod a mintát, amíg nem lesz értelme, és aztán e kell ráállítanod a kezedet is. - Széles, suhintó mozdulatokkal lengette a tisztaszeszes üv eget. - Szerintem mindenki, aki szavakkal kérdez egy festotol, megérdemli, amit válaszu l kap - mondta Mirjam. - Blablát. Holnap hozd be a képet, és akaszd fel! A muvészek olya n érzékenyek a festményeik helyére meg a világításra. Mellesleg ideje lenne kijárnod. Egy kic . Naponta egy-két órát. Nem többet. - Akkor vacsorázhatok az ebédloben? - Vacsorázhatsz. Tina legalább nem jár ide, hogy felvidítson magányodban, és nem eszi e
l az ápolók adagjait. Ez a lány annyit fal, mint két kapás. Ide hallgass, ha délben mész ki, kkor lennél olyan szíves kalapot tenni? - Szóval az a véleményed, hogy jól vagyok. - Az. - Akkor napszúrás volt. - Ezt én diagnosztizáltam, ha még nem felejtetted volna el. - Jól van, de én egészítettem ki azzal, hogy jobban meglennék méta nélkül. - Fogalmam sincs róla. Azelott is jól voltál két hétig, aztán megint lerobbantál. Semmit sem lehetett bizonyítani. - De a minta igenis kialakult! Egy hónapig nem szedtem a métát, és gyarapodtam három kilóval. - És egy agyvizenyovel, Mindentudó uraság.
Másnap Mirjam látta, amint ott üldögél vacsora elott Ráhellel a domboldalon a magtár ala t. Ráhel nem jött el meglátogatni a kórházba. Ültek egymáshoz nagyon közel, mozdulatlanul, né Mirjam elment a társalgóba. Az utóbbi idoben rákapott, hogy itt üldögéljen fél órát vacs tt. Mintha kioldotta volna belole a nap fáradságát. Ma este azonban nem a megszokott bék e uralkodott a szobában. A parancsnok ébren volt, és Reine-nel és Avrammal diskurált. - Hát ez honnan került ide? - kérdezte nehézkes olasz kiejtéssel (csak negyvenévesen, a z átmeneti táborban tanult meg héberül). - Ki tette ide? - Meglátta Mirjamot, akit, mint m indig, széles gesztusokkal és túláradó szívélyes-seggel fogadott. - ó, doktorno! Jöjjön, jöjj meg nekünk ezt a titkot. Maga ugyanolyan jól ismer itt minden képet, mint én. Maga szer int hol és mikor szerezték be ezt az újat? Látja? Mirjam már mondta volna, hogy az Genkáé, amikor meglátta az új festményt. Ez nem Genkáé t. Festmény volt, természetesen tájkép, de földi tájkép: tágas völgy, zöld és zöldarany vetés csligetek, a távolban meredek hegy, a háttérben torony, talán kastély vagy középkori udvarház lete és fölöttük tiszta, csodálatos, napfényes égbolt. Gazdag és boldog kép volt, hozsanna a zhoz, fohászkodás. - De gyönyöru! - csuklott el Mirjam hangja. - Nem maga tette ide, Avram? - Én? Én a fényképezéshez értek, nem a festéshez. Látja? Ez nem reprodukció. Tempera vag j. - Hazulról hozta valaki, és nyilván csak most csomagolta ki - vélte Reine. - Huszonöt év után? - kérdezte a parancsnok. - Miért? És ki? Mind tudjuk, hogy kinek mi je van! - Nem. - Mirjam zavarban volt és dadogott. - Szerintem ez olyasvalami, amit G enka csinált. Én kértem meg, hogy tegye be ide az egyik festményét. De nem ezt. Hogy csinált a ezt? - Egy fényképrol másolta - vélte Avram. - Nem, nem, nem, nem, az lehetetlen - botránkozott meg az öreg Marca. - Ez fest mény, nem másolat! Ez mualkotás, olyasmi, amit láttak! Szemmel és szívvel láttak! Szemmel és szívvel. Mirjam nézett és látott. Azt látta, amit az NSC-641 fénye elrejtett, és amit a társalgó terséges földi fénye feltárt. Látta, amit Genka látott: a világ szépségét. - Szerintem Közép-Franciaországban lehet, talán valahol Auvergne-ben - mondta csend es szomorúsággal Reine, mire a parancsnok: - Ó, nem, nem, nem, egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez a Como-tó közelében van. M ire Avram: - Hát szerintem meg egészen olyan, mint az a hely a Kaukázusban, ahol felnottem és utána mind odafordultak Mirjamhoz, o pedig valami különös hangot hallatott, ami lehete tt zihálás, vagy nevetés, vagy zokogás. - Ez itt van - mondta - Itt. Az ott az Ararát. A hegy. Azok ott a mezok, a mi mezoink, a mi fáink. Az a torony ott az iskola sarka. Látják? Itt van. Sionon. így látja Genka. Szemmel és szívvel. - De nézze, zöldek a fák, a színeket nézze, Mirjam! Ez a Föld- Igen! A Föld. Genka Földje! - De hát nem- Honnan tudhatnánk? Honnan tudnánk, mit lát Sion egyik gyermeke? Mi, ebben a fényb en azt látjuk, hogy ez a kép olyan, mint otthon. Vigyék ki a természetes fényre, és azt fogjá látni, amit valamennyien látunk: a rút színeket, a rút bolygót, ahol nem vagyunk itthon. De o itthon van! O igen. Nekünk - mondta Mirjam könnyesen nevetve, végigjáratva tekintetét a
z aggodalmas, megfáradt, elvénült arcokon - nekünk nincs meg a kulcsunk, nekünk, a mi, a m i - úgy rugaszkodott neki, mint a ló a kofalnak - a mi metapiruláinkkal! A többiek rábámultak. - A métákkal el tudunk éldegélni, elvegetálgatunk, ugye? De hát nem értik, o él! Mind ol tökéletesen alkalmazkodtunk a Földhöz, túlságosan is, nem tudunk sehol másutt beilleszkedni, nem volt, nem lehetett allergiás, felesleges, kicsit téves a minta, értik, ugye? A hib a! Sok minta létezik, megszámlálhatatlanul sok minta, ebbe az egybe o jobban beleillik , mint miAvram és a parancsnok csak nézték. Reine aggodalmas pillantást vetett a képre. - Szóval azt mondja, hogy Genka génjei- Nemcsak Genkáé! Talán az összes betegé? Huszonöt éve tömöm beléjük a métát, közben ped allergiásak, a méta csak megzavarja oket, más a mintájuk, ó, én hülye, én hülye! Ó, Istenem, m, hiszen akkor összeházasodhatnak Ráhellel, össze kell házasodniuk, és Genkának lehetnek gye ekei. De hogy lesz Ráhellel és a magzattal? Szedhet-e métát a terhesség alatt? Ezt még ki ke ll kísérleteznem, meg tudom csinálni. Fel kell hívnom Leonyidot. És Mojse, ó, hála neked, Ist nem! O talán egy másik minta. Azonnal beszélnem kell Genkával és Ráhellel. Elnézést! - Azzal iharzott az alacsony, osz hajú asszony, mint akit puskából lottek ki. Marca, Avram és Reine utánanéztek, összenéztek, aztán visszanéztek Genka festményére. Ott volt, derusen, örvendezve, fényesen. - Nem értem - mondta Avram. - Minták - töprengett Reine. - Nagyon szép - mondta a számuzettek flottájának öreg parancsnoka. - Csak honvágyam van tole. Sóvágó Katalin fordítása
Ursula K. Le Guin A hajótörött idegen elsõ jelentése Derb nagyurának
Nagyuram, nyilvánvalóan lehetetlen, amit kérsz. Hogy tudna egyetlen ember leírni eg y világot? Való igaz, apró ceruzával is lehet nagy kört rajzolni, de ha a kör akkora, hogy e gy torony tetejérõl se tátod az ívét? Elkopik a ceruza, mielõtt elkezdené a munkát. Hány árny ehet egy hangnak? Hogyan írhatnék le akár egy sziklát, és melyiket kellene leírnom? Ha elkez deném mesélni, hogy a Föld a harmadik bolygója egy kilenctagú rendszernek, hogy 984 millió mé földre kering egy közepes nagyságú, sárga Nap körül, hogy keringési ideje 365 nap, tengely kö rgásideje 24 óra és állandó holdja van, azzal nem mondanék többet, mint hogy az év az év, a h hónap és a nap az nap, amit egyébként is tudsz. Mivel azonban én tudom, hogy te tudod, hogy tetszésedre vagyon lehetetlenségeket kérni tõlem, és mivel nem játékból, de nem is kegyetlenségbõl téssz így, nem tehetek mást, mi aszolok; tudom, hogy te tudod, hogy válaszom esetleg minden szavakon túl semmit sem jelent végül: bocsáss meg nekem. Egy perce, midõn mint ostromlandó hegygerincet méregettem a reám váró irdatlan feladato t, eszembe villant, hogy talán hátsó gondolat lappanghat kérésednek mögötte. Talán nem is inf iókat akarsz hallani, mikor megkérsz, írnám (e neked az én világomat. Talán nem szavaimat aka od hallani, hanem a csendet a mondatok között, amelyekbõl sokat megtudhatsz tulajdon v ilágodról. Ha így van, nincs ellenvetésem; sõt, kedvemre való ez az egyezség. Dolgom tehát ne z, hogy minden más világokhoz illeszkedõ mádon, a csillagászat, a fizika, a kémia, a biológia a többiek nyelvén mutassam be világomat, hanem inkább az egyénit, a mulandót, a nem vártat é rendkívülit ragadjam meg; ne a virágos növényeket jellemezzem, hanem inkább azt mondjam el, milyen fanyar illatot áraszt egy szirmot bontott Cecile Bruner-rózsa egy városok lámpásai val övezett hatalmas öbölre nézõ erkélyen, enyhei ködös szeptemberi estén; ne az emberi értel i fejlõdését vázoljam, hanem inkább az én Elizabeth dédnagynénémrõl meséljek ráérõsen. Mert n s történeti elbeszélés, sõt, behatóbb elemzés a fehér bõrû embercsoportnak a Nagy-síkság, a S a Sierra, a csendes-óceáni part pionírösvényein tetõzõ és végzõdõ, nyugat felé tartó vándorl tne téged Elizabeth dédnagynéném létezésének szükségszerû voltáról. Még akkor is esetlegesnek szélésemben részletesen és külön-külön kitérnék minden wyomingi telepescsalád sorsára. Csak h
az õ éltét és halálát, akkor lehetne némi fogalmad létének feltétlen szükségszerüségér8l. Tal bból a nyugat felé tartó ezeréves vándorútból, amely egy ködöt szülõ irdatlan tenger partján a talán másként látnád tulajdon fajtád õsi bolyongásait, vagy mindennemû bolyongás hiányát né jobban értenéd a bukás természetét, a tulajdon dédnagynénéd természetét vagy tennen természet Látom már, nagyuram, hogy mentegetõzés és köntörfalazás helyett egyszerûen csak köszönet ondanom e nem várt és örvendetes lehatóságért, hogy a dédnagynénémrõl szólhatok, és azonnal é ez alkalommal. A Földi Csillagközi Flotta egyik másodtisztjének ritkán jut ily ajándék. De mégse hiszem, hogy a dédnagynénémmel fogom kezdeni. 6 nehéz téma, és egyébként is ráj közben bátorságot gyûjtöttem néhány pillantást vethetni az ijesztõ hegységre, amelyet megmász (és vajon mely ködfátyolos óceánt pillantok meg csúcsairól?), hogy mindegy, hol kezdem, és n is fontos ragaszkodnom a tényekhez. Bármit mondjak is, ha te meghallod a csendet a m ondatok között, az igazat fogod hallani. Mint a zenében, amelyben ha egyszer ráérzel a rit musra, a hangok és csendek mintájára, meg fogod hallani a dallamot. Én végül is csak egy dal t tudok. Így hát egy tündérmesével kezdem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Más városok, más helyen, más idõben , számos téren hasonlítanak egymásra. Ez a város számos téren nem hasonlított rájuk, és mégis yiüknél tökéletesebben testesítette meg a város gondolatát. Madarak, macskák, emberek és szár oszlánok lakták nagyjából egyenlõ arányban. Az oroszlánok mind írástudók voltak. Ritkán lehet látni, amelyik ne könyvön nyugtatta volna a mancsát. A macskák írástudatlanok voltak, de ren kívül civilizáltak. Ha meglestünk egy alkalmatlankodóktól kerítéssel védett árnyas kert aljnö ustálkodó népes családot, vagy kandúrok rituális harcát a holdfényben úszó tér kövén, vagy eg nõstény tunya vonulását tetõrõl tetõre, akkor nyugodtan gondolhattuk, hogy nemcsak a város é macskáknak, de az itteni élet mûvészetét is a macskák fejlesztették tökélyre. Ám rögtön kétel tünk, amint ránéztünk egy oroszlánra; mert formára bármennyire emlékeztettek is a macskákra, oszlánok tökéletes nyugalma, jóakaratú büszkesége és tudatos fölénye bizonyára oly lelkiállap amely az örömnél is közelebb van az elragadtatáshoz. Láthattál macskadögöt üdítõs dobozokkal aranccsal együtt sodródni a híd alatt, de ha fölemelted tekinteted e siralmas látványról, üdv komor sörényes kõoroszlánt láttál a híd lépcsõirõl, amint összecsukott kõszárnyakkal azon me atna ennél jobb helyre? Könnyû megállapítani, hogy a madarak voltak a legkevésbé boldog lakói a városnak. Sokuk itkában élt. E foglyok bizonyára nem tûntek boldogtalanoknak: hajnaltól alkonyig zengték Viv aldi-stílusú cifra kádenciáikat a sikátorokban, csipegették a madáreledelt, és elmerülten bám gyan verik vissza tulajdon sárga kisalakjukat a levegõs kalitokba aggatott, karácsonyfár a való díszek. De akkor is csak kalitkában éltek. A galambok szabadok voltak, de kolduso k. Nappal a harangok szava szólította õket alamizsnához, és két alamizsna között a turistákat gatták újabb alamizsnáért. Talán függõségük és nincstelenségük fölötti sértõdöttségüktõl, a f delmek csekély száma táplálta tompa haragjuktól lett a piszkuk oly igen maró. Bármi volt is a oka, a galambok pusztították el néhány legtökéletesebb mintáját a város szövetének, amikor s nul és roncsolón mocskolták a párkányok, tornyok, faragványok mulandó kövét. Még az oroszláno külhettek a galambok elõl. Azonban a galambokat is felülmúlták a pusztítás munkájában az embe akiknek gyárai a közeli szárazföldön sokkalta roncsolóbb gõzöket eregettek a legöntudatosabb bnál, motorcsónakjaik pedig elszántan rajta voltak, hogy még összeomolta elõtt elsüllyesszék ost. Épp ebben a sebezhetõségben különbözött leginkább szembeszökõen Velence a többi városokt en példázta valamennyiük sorsát. Egy város, egy csodálatos, õsi, népes, tevékeny, sürgõ-forgó város, amelyet csak úgy elp egy galamb vagy egy motorcsónak vagy egy pöffenet gáz? Nevetséges! De akkor mi pusztítja el a városokat? Miért kell elhullnia a hatalmasoknak? Nézd és m egtalálod: egy faló; egy rézkulcs; két ember, aki bor mellett fecseg; egy idõváltozás; néhány ppanó spanyol. Semmi különás. Egy galamb, egy motorcsónak, egy kattanás a Geiger-számlálóban. Velence alsó tanítása tehát a halandóság. A germánok és észak más barbárai (a várost mindig is ostromolták a germánok; valójában e vissza a laguna legmélyebb pontjára, abban a hosszú távon kudarcra ítélt igyekezetében, hogy ol tartsa magától a tolakodó longobárd turistákat) ezt a tökéletesen egyszerû gondolatot a te n elme fennkölt korlátoltságával úgy értelmezték félre, hogy ha Velence a szokásosnál is mula kor Velence a halál, a haldoklás, a betegség dekadens városa, ahol nincs egészséges ipar, am ely galambjaihoz hasonlóan élõsködik a látogatón, ahova meghalni járnak öregedõ pederaszták. mészetesen szamárság. Épp a mulandóságban pezseg legjobban az élet. Nincs még egy hely a vilá ahol ilyen magasra csapna az élet gyönyörûen borongós zöld árhulláma, ahol ilyen élénken tuda a látogatóban az élõ madarak, macskák, oroszlánok jelenléte, meg az embereké, akik sétálnak,
nek, énekelnek, veszekszenek, föl-le rángatják az üzletek vasredõnyeit, fõznek vacsorát, eszn reggelit, házasodnak, temetkeznek, kólát és cukkínit szállítanak kólás és cukkínis hajókon, s ióznak, zenélnek, spárgáikon szentjánosbogárként villózva szállongó elemes diabolókat árulnak a hatalmas székesegyház kapui elõtt, lógnak az iskolából, fociznak, verekszenek, halásznak, c olóznak, könnygázt dobnak tüntetõkre, tüntetnek, azzal rövidítik életüket, hogy hihetetlenül sebecséket fújnak színes üvegbõl, satöbbi, satöbbi, azaz más szavakkal: élnek. Ha én lennék h mán pederaszta, szörnyû ostobán érezném magam Velencében. Hallottam két velencei háziasszonyt, akik egy zöld csatorna lépcsõin állva, húsz kerek p rcen át vitatták aprólékos részletességgel és hatalmas szenvedéllyel különbözõ háztartási tur Eszmecseréjükre nemigen nyomta rá bélyegét a láz és a halállal kacérkodó elragadtatás. Valóba bek között azért olyan erõs az élet, mert lehet hallani. Más városokban elfojtja a motorok ro aja. Más városokban a gépek lármáját hallod. Velencében azonban leginkább azt a lármát hallod emberek csapnak. A madarak is, persze; a macskák, mikor szerelmesek; az oroszlánok n em adnak említésre méltó hangot, noha mancsuk alatt a könyv halkan odasúgja: Pax tibi, Marce , evangelista meus. És Velence csöndje éppen ezért az elképzelhetõ leglármásabb csönd. Amikor kint jártam a csillagközi ûrben, és odafigyeltem rá, és elrémültem tõle, találtam t, hogy megszabaduljak a mindent elnyelõ félelemtõl (amelyet Pascal emleget, noha õ sose repült ûrhajón), és összeszedjem magam: úgy tettem, mintha most ébrednék kora reggel egy vel ei hotelszobában. Elõször csönd van, mélységes csönd; hallgat a sík, párás, zöldeskék laguna, sarkon túl a keskeny csatorna a köfaiak között. Tudom, hogy a szállodai kapu közelében tökéle t írva le, egy híd tükrözõdik ebben a csöndben. E mögött a híd mögött van egy másik híd, amög k híd, egésszé teljesülve a tükörben, ahol eggyé lesz levegõ, víz, kõ és üveg. Odakint, a man elõtt, a cserepeken rázendít egy galamb: kukurukukúúú! Ez az elsõ hang; ez és a szél gyönge amelyet a fölrebbenõ galamb szárnya kavar. Odalent lépések közelednek az utcán, elhaladnak a szálloda kapuja elõtt, átmennek az ívelt hídon, elhalnak. Ez a második hang, avagy a hangok é csendek mintája. Odalent valaki üveget tör a szálloda udvarán. Reggelente mindig törik az üv g a velencei szállodák udvarán: nem tudom, hajnali szertartás-e, vagy így szabadulnak meg a mütyüröktõl, amelyeket elõzõ nap nem sikerült eladni a csiricsáré butikokban a turistáknak. hogy Velencében így szokás mosogatni. Meghökkentõ hang, bár nem dallamtalan, amit hangos sz itkozódás és nevetés követ. Most már majdnem megszabadultam a steril semmi félelmeitõl. Odale az udvaron rádió szól, míg összeseprik az üvegcserepet. Az egyik hídról számomra nem egészen encei nyelvjárásban kiabál valaki valamit valakinek a másik hídra; azután a Campanile nagy h arangjai és a három szomszéd templom kisebb harangjai többé-kevésbé egyszerre kezdik szólonga a a jámborokat a hajnali misére. Zene zeng, és én célba érve hallgatom az élet városának semm sem fogható mély csöndjét. Nem itt születtem, és sose éltem itt. A "célba érve" metafora, amelyet a baseball nevû játékból vettem kölcsön. Négyszer jártam Velencében, mind a négyszer csak négy napig. Minden alkalommal egy ki csit mélyebben volt a vízben. Ha egyenesen rákérdeznél (mint amikor azt kérted, hogy írjam le a Földet), akarok-e vis szamenni a Földre, és ha igen, miért, akkor azt válaszolnám: "Igen, és azért, hogy télen láth Velencét." Csak késõ tavasszal és nyáron láttam. Azt mondják, télen rettentõ hideg, és a múz ben tartanak zárva, mint nyaranta, úgyhogy nem melegedhetsz még Tiziano és Veronese vörös és rany lángjainál sem. Fehér köd söpör végig a köveken. Téli viharoknál gyakran került víz alá , a világ legszebb szalonja, amelynek opálos égbõl van a mennyezete. Magát a székesegyházat i elárasztotta a tenger, hullámok és mozaikok tükrözték egymás redõit és csillámait, az öt ara léggömbként lebegett a zajló hullámokon, Neptunus négy bronzlova pedig horkanva ágaskodott, a ikor megérezték éltetõ elemük szagát. Nem kétséges, hogy az oroszlánok ekkor is távoli és kom léssel néztek le a mélybe, még annyi fáradságot sem véve, hogy megrebbentsék csukott szárnyuk zt hiszem, a gondolák a csíkos cölöpök csúcsához kötve táncoltak, vagy elárasztott csónakháza kopogtattak; netán végigsodródtak a hatalmas téren, a lovak és arany léggömbök, az angyal ve te Háromkirályok, az 1903-ban ledõlt, de nyomban talpra is szökkent harangtorony és a gala mbok alatt, amelyek a sekély, hideg, szürke hullámokon keresték izgatottan a mindennapi alamizsnát. Felvillantak-e esténként a hullámok alatt az elemes diabolók, odagyûltek-e köréjü lmerült longobárdok szellemei? Télen és nyáron feketék voltak a gondolák. Nagyon régen festették õket feketére, amikor tak valamit - vesztett csatát, a köztársaság bukását, egy kisgyermek halálát. Már nem emléksz öltöztek gyászba a gondolák. A legelegánsabb hajók voltak, amelyeket ember alkotott valaha, elegánsabbak még annál a hajónál is, amely engem ide hozott. Halkan és mégis tisztán hallats t a kõ és a víz útjain a gondolás figyelmeztetõ kiáltása, miközben erkélyek és boltozatos hid
remegõ árnyékok között kormányozta hajóját a keskeny csatornán a napfény felé. "Áááiiii!" skák és oroszlánok fölfigyeltek a naptól meleg hidakon, és ugyanúgy nem szóltak semmit, mint gy te sem szólasz most, én uram. Sóvágó Katalin fordítása
Ursula K. Le Guin EQ
Szerintem amit dr. Speakie csinált, az csodálatos. O egy csodálatos ember. Én hisze k ebben. Hiszem, hogy az embereknek szükségük van a hitre. Ha nincs ez a hitem, akkor tényleg nem tudom, mi történik. És ha dr. Speakie nem hitt volna tiszta szívbol a munkájában, akkor bizonyára nem tud ta volna megcsinálni, amit csinált. Hol vette volna hozzá a bátorságot? Amit tett, az bizo nyítja mélységes oszinteségét. Volt ido, amikor egy csomó ember megpróbált kételyeket ébreszteni iránta. Azt mondták, h gy dr. Speakie hatalomra tör. Ez sohasem volt igaz. Kezdettol fogva nem akart mást, mint segíteni az embereknek, és jobbá tenni a világot. Pontosan ugyanazok nevezték hatalom vágyónak és diktátornak, akik azt szokták mondogatni, hogy Hitler eszelos volt, és Nixon esz elos volt, és a világ minden vezetoje eszelos, és a fegyverkezési hajsza eszelos dolog, és a környezeti eroforrások kizsarolása eszelos dolog, és az egész civilizáció eszelos dolog, é pusztulásba visz. Mindig csak ezt hajtogatták. Dr. Speakie-rol is ezt hajtogatták. Pe dig o épphogy az esztelenségnek parancsolt megálljt. Így tehát mindvégig igaza volt, és abban is igaza volt, hogy hitt a hitvallásában. Engem akkor osztottak be hozzá, amikor kinevezték a Pszichometriai Hivatal veze tojévé. Az ENSZ-nél dolgoztam, és amikor a Világkormány vette át a New York-i ENSZ-palotát, f elyeztek a harmincötödik emeletre, dr. Speakie vezeto titkárnojének. Addig is tudtam, ho gy ez nagyon felelos állás, és mielott elkezdtem volna itt dolgozni, végigizgultam az egés z hetet. Olyan kíváncsi voltam dr. Speakie-re, aki már akkor is híres ember volt. Pontos an kilenckor ott voltam, és az olyan csodás volt, ahogy o bejött. Olyan kedvesnek tunt . Egész biztos, hogy mindig az a súlyos felelossége járt az eszében, de mégis olyan egészsége k és példamutatóan bizakodónak látszott, és ruganyos volt a járása - én mindig azt gondoltam, egészen olyan, mintha gumilabda lenne a ciposarkában. Mosolygott, és megrázta a kezem, és azt mondta, olyan bizalmas, barátságos hangon: - Maga nyilván Mrs. Smith! Csodálatos do lgokat hallottam magáról. Mi csodálatosan össze fogunk dolgozni, Mrs. Smith! Késobb persze a keresztnevemen szólított. Abban az elso évben foleg az információval volt rengeteg dolgunk. A Világkormány elnöksé és a tagállamokat maradéktalanul tájékoztatni kellett az EQ-teszt jellemzoirol és célkituzés ol, mielott sor került volna a bevezetésére. Ez nekem is hasznos volt, mert elokészítés közbe sikerült mindent megtanulnom róla. Diktálás közben gyakran magának dr. Speakie-nek ajkairól olt alkalmam tanulni. Májusra olyan "szakérto" lettem, hogy dr. Speakie jegyzetei al apján magam készítettem elo kiadásra az Alapfokú EQ Információs Leporellót. Egyszeruen lenyug unka volt! Amint elkezdtem felfogni az EQ-tervezetet, rögtön hinni is kezdtem benne. De mindenki ugyanígy volt vele a hivatalban és az irodában. Dr. Speakie oszintesége és tu dományos lelkesedése ragályos volt. Persze kezdettol fogva negyedévenként meg kellett csinál nunk a tesztet, és voltak titkárnok, akik idegeskedtek elotte, de én soha. Olyan nyilván való volt, hogy a teszt helyes. Ha az ember nem érte el az ötven pontot, olyan jó érzés volt tudni, hogy rendben van az esze, de ha túl volt az ötvenen, az is jó érzés volt, mert akk or lehetett segíteni rajta. És egyébként is, az a legjobb, ha az ember tudja magáról az igaz at. Mihelyt az információs osztály olajozottan muködött, dr. Speakie az értékelo tréningnek gyógyközpontok tervezésének szentelte figyelmét, éppen csak ez utóbbiak nevét EQ-teljesítmény ra változtatta. Már akkor is látszott, hogy ez nagyon nagy munka. Arról azonban fogalmun k sem volt, hogy mekkora is lesz valójában! Dr. Speakie már az elején megmondta, hogy mi csodálatosan össze fogunk dolgozni. Va lamennyien keményen dolgoztunk, de meg is kaptuk érte a jutalmat.
Emlékszem egy csodálatos napra, amikor dr. Speakie-t kísértem el a Pszichometriai H ivatal vezetoségi ülésére. Brazília állam küldötte bejelentette, hogy országa elfogadta a hiv ajánlásait az egyetemes tesztrol - már tudtuk, hogy be fogják jelenteni. De aztán Líbia és Kí küldötte is bejelentette, hogy az o országaik is elfogadták a tesztet. Ó, dr. Speakie arca egy percre egészen olyan lett, mint a nap, egész egyszeruen ragyogott. Bárcsak vissza tudnék emlékezni, pontosan mit is mondott, elsosorban a kínai küldöttnek, mert persze Kína nagyon nagy ország, és a döntései hatalmas horderejuek. Sajnos, nincsenek meg pontosan a szavai, mert akkor cseréltem kazettát a magnóban. Valami olyasmit mondott: - Uraim, tör ténelmi nap ez az emberiség számára. - Aztán elkezdett beszélni a felhasználási központok eff redményeirol, ahol az emberek elvégzik a tesztet, meg a teljesítményközpontokról, ahova azok mennek, akik ötven pontnál többet érnek el, meg arról, hogyan kell megszervezni nagy mérete kben a tesztnyilvántartási és értékelési infrastruktúrát meg ilyesmi. Mindig olyan szerény és latias volt. Szívesebben beszélt a munkavégzésrol, mint a munka fontosságáról. Azt szokta mon ogatni: - Ha az ember tudja, mit csinál, akkor már csak azt kell kigondolnia, hogyan kell csinálni. - Hiszem, hogy ez mélységesen igaz. Ettol kezdve leadtuk az információs programot az egyik alosztálynak, és kizárólag az el járás módjára összpontosítottunk. Izgalmas idok voltak azok! Mennyi ország csatlakozott a Ter hez, egyik a másik után! Ha belegondolok, mennyi dolgunk volt, hát csodálkoznom kell, ho gyhogy nem hibbantunk meg valamennyien! A helyzet az, hogy a személyzetbol többen is elbuktak a negyedévi tesztelésnél. De a legtöbben, akik a végrehajtó bizottságban dolgoztunk dr. Speakie-vel, egészen stabilak maradtunk, holott dolgoztunk egész nap és fél éjszaka. S zerintem dr. Speakie jelenléte ihletett meg bennünket. Mindig nyugodt volt, és olyan e loremutató, még akkor is, amikor 113 000 kínai elemzo három hónap alatt történo kiképzését ke egszerveznie. - Az ember mindig rájön a "hogyan"-ra, ha tudja, hogy "miért"! - szokta volt mondogatni. És mi mindig rá is jöttünk. Ha így visszagondolok, egészen elképedek, micsoda munka volt is az sokkal nagyobb szabású, mint ahogy, dr. Speakie-t is beleértve, bárki föltételezhette volna! Egyszeruen me gváltoztatott mindent. Csak akkor tudja felmérni az ember, ha belegondol, mekkorák szo ktak általában lenni a dolgok. El tudják képzelni, hogy amikor Kínánál kezdtük el megtervezni egyetemes tesztelést, összesen 1100 teljesítményközpont és 6800 fo személyzet állt rendelkez ? Tényleg úgy hangzik, mint egy vicc! Pedig nem az. Tegnap átnéztem néhány régi aktát, csak h lássam, rendben van-e minden, és ott volt leírva feketén-fehéren az elso kínai teljesítményt ezet. Azt hiszem, dr. Speakie azért látta be olyan lassan, milyen titáni feladatra vállal kozott, mert nemcsak nagy tudós volt, de optimista ember is. Mindennek ellenére maka csul reménykedett, hogy egyszer csak elkezd csökkenni az átlagos pontszám, és ezért nem fogt a fel, hogy az EQ-teszt egyetemes alkalmazása nyomán vagy ápolt lesz valakibol, vagy ápo ló. Amikor pedig Oroszország és minden afrikai állam is elfogadta és buzgón elkezdte megv alósítani az ajánlásokat, a Világkormány közgyulésében forrpon-tig hevültek a viták. Ez volt k, amikor annyi sok csúnyát mondtak a tesztre és dr. Speakie-re. Egész megharagudtam, ah ogy olvastam a World Times-ban a beszámolókat a vitákról. Titkárnoi minoségemben elkísértem d Speakie-t a közgyulés üléseire, és ott kellett ülnöm és hallgatnom, hogyan sértegetik az embe r. Speakie-t, hogyan pocskondiázzák indítékait, kérdojelezik meg tudósi becsületét, sot, még teségét is! Ezek között az emberek között sok volt a nagyon kellemetlen és nyilvánvalóan kieg ozatlan egyed. Dr. Speakie azonban sohasem jött ki a béketurésbol, o csak felállt, és isméte lten bebizonyította nekik, hogy az EQ-teszt konrétan és tudományosan kimutatja, elmebete g-e a tesztelt, és hogy ezek bizonyított eredmények, és minden pszichométer elfogadta oket . Így hát az antitesztes minoritásnak nem maradt más hátra, mint hogy ordítozzék a szabadságr azzal vádolja dr. Speakie-t és a Pszichometriai Hivatalt, hogy "egyetlen óriási azílum"-má, azaz tébolydává akarják változtatni a világot. O pedig mindig olyan nyugodtan és határozottan szolt neki, és feltette a kérdést, hogyan lehet szabad az az ember, akinek elmebeli épsége kívánnivalókat hagy maga után. Amit ok szabadságnak neveznek, ugyanúgy lehet egy téveszmeren szer is, amelynek semmi köze a valósághoz. Ennek megállapítására nem kell egyebet tenniük, mi alávetni magukat a tesztnek. - A szabadság egyenlo az elme épségével - mondta a doktor. "Ennek a szabadságnak örökös vizslatás az ára", mondják ok. Igen csakugyan van már egy örökké rzo-védo kutyánk: az EQ-teszt. Csak tesztelt lehet igazán szabad! Erre aztán tényleg nem tudtak mondani semmit. Még azoknak az államoknak a képviseloi is, ahol eros volt az antitesztmozgalom, elobb-utóbb önként vállalkoztak tesztelésre, mert be akarták bizonyítani, hogy elmebeli épségük egyenes arányban áll felelosségeikkel. És akik
sinálták, és hivatalban maradtak, hazai szinten is elkezdtek munkálkodni az egyetemes al kalmazáson. A lázongások és tüntetések és az olyan dolgok, mint a londoni parlament felgyújtá glia államban, ahol az É-Eur. EQ-központ székelt, és a vatikáni rebellió és a chilei hidrogén mind a csocselék legkiegyensúlyozatlanabb elemeire támaszkodó, esztelen fanatikusok muv ei voltak. Mint dr. Speakie és dr. Waltraute az elnökséghez intézett följegyzésükben rámutatt e fanatikusok szándékosan szították és használták föl a tömeg bizonyított ingatagságát, a "t '-t. Efajta csoportos téveszmékre az egyetlen lehetséges válasz a teszt azonnali bevezetés e és az azílumprogram azonnali kibovítése a zavargásoktól szenvedo államokban. Egyébként dr. Speakie saját elhatározásából keresztelte át az EQ-teljesítmény-központoka oknak. Egyenesen ellenségeitol vette át ezt a szót. Azt mondta: - Az azilum olyan hely , ahol oltalmaznak, ahol gyógyítanak. Mossuk le a szégyenbélyeget az eszelos, az azilum, az eszelosök aziluma szavakról! Nem! Az azílum az elme egészségének menedéke, gyógyításnak a ye, ahol a zaklatott békére lel, a gyenge erore kap, ahol a téves valóságlátás rabjai kiharco ják a szabadsághoz vezeto utat! Büszkén használjuk az azilum szót! Büszkén menjünk az azilumb gy visszanyerjük elménk istenadta egészségét, vagy hogy segítsünk a kevésbé szerencséseknek v erezni az egészséges elméhez való elidegeníthetetlen jogukat! Egyetlenegy szót írjunk nagybet kkel a világ minden azilumának ajtajára: AGGYISTEN! E szavak ama közgyulési szónoklatából valók, amelyet azon a napon mondott el, amikor az elnökség törvénybe iktatta a világméretu alkalmazást. Évente egyszer-kétszer meg szoktam hal i a beszéd magnófelvételét. Noha annyi dolgom van, hogy még depreszióra sincs igazán idom, né szükségét érzem, hogy egy kicsit feldobjam magam, és ilyenkor lejátszom a szalagot, és kivéte kül mindig ihletetten és felüdülve térek vissza utána a dolgaimhoz. A pontszámok továbbra is meghaladták valamennyicskével a pszichometriai hivatal ele mzoinek elorejelzéseit, a Világkormány elnöksége azonban a töméntelen tennivaló ellenére is c os munkát végzett abban a két évben, amikor érvényben volt az egyetemes tesztelés. Volt egy h sszú, hat hónapos idoszak, amikor mintha megállapodtak volna az eredmények: a teszteltek nek kábé fele ért el ötven alatti és kábé fele ötven fölötti eredményt. Akkoriban úgy gondolt elmeileg egészségesek negyven százalékát beosztják ápolói munkára az azílumokban, a fennmara százalék elláthatja az alapveto rutintevékenységeket, úgymint a földmuvelést, energiatermelé zállítást stb. Ezt az arányt azonban meg kellett fordítani, mert kiderült, hogy az elmeileg egészségesek hatvan százaléka jelentkezett ápolónak, hogy szeretteik mellett lehessenek az a zilumokban. Aztán az alapveto rutintevékenységekben adta elo magát valami zavar. Ekkor o lyan rendkívüli terveket dolgoztak ki, amelyek értelmében a gazdaságokat, gyárakat, eromuvek et stb. az azílumokhoz csatolták, az alapveto rutintevékenységeket pedig rehabilitációs gyógy nak nyilvánították, hogy az azilumok szükség esetén teljesen önellátóak lehessenek. Kim elnök t jelentoséget tulajdonított ennek, s egész mandátuma alatt ezen dolgozott. Az események b ebizonyították, milyen bölcs is volt ez a terv. Kim elnök pedig olyan kedves, okos kis e mbernek tunt. Máig emlékszem a napra, amikor dr. Speakie bejött az irodába, és én rögtön tudt hogy valami baj van. Nem mintha a doktor bármikor igazán depressziós lett volna, vagy nem helyénvaló felindulással reagált volna bármire, de most olyan volt, mintha a gumilabdák a ciposarkában lelappadtak volna egy kicsikét. Oszinte bánat remegtette meg hangját ali g észrevehetoen, amikor így szólt: - Attól félek, Mary Ann, hogy rossz hírt kell mondanom. - Majd elmosolyodott, hog y megnyugtasson, mert tudta, micsoda stresszben dolgozunk, és senkinek sem akart s okkot okozni, amitol a következo negyedévi tesztnél magasabb lett volna a pontszámunk. Kim elnökrol van szó - mondta, és én rögtön tudtam, hogy nem arra céloz, hogy az elnök beteg gy meghalt. - Ötven fölött? - kérdeztem, o pedig csak annyit mondott halkan és bánatosan: -55. Szegény kis Kim elnök, aki olyan hatékonyan dolgozott mindeme három hónap alatt, miközb en egyre egészségtelenebb lett elmeileg! Nagyon szomorú és ugyanakkor nagyon hasznos fig yelmeztetés volt ez. Kim elnökrol volt szó, tehát azonnal elkezdodtek a magas szintu tanác skozások, és megszületett a határozat, hogy a döntéshozó pozíciókban nem negyedévente, hanem kell megejteni a tesztet. Még a határozat elott megint kúszni kezdtek fölfelé az egyetemes pontszámok. Dr. Speaki e nem tört le. O elore megmondta, hogy valószínuleg nagymérvu emelkedés várható az elmeileg e zséges világ felé vezeto úton. Ahogy csökkent azon elmeileg egészségesek száma, akik még nem k azilumban, úgy nehezedett rájuk mind nagyobb nyomás, és úgy lettek egyre hajlamosabbak a z összeroppanásra - akárcsak a szegény Kim elnök. Majd késobb, jósolta dr. Speakie, amikor el ezdenek mind nagyobb számban elojönni az azílumokból a rehábok, ez a nyomás is csökkenni fog.
csökkenni fog az azilumok zsúfoltsága is, úgyhogy az ápolóknak több idejük marad az egyénile ontott terápiára, ami megint csak ugrásszeru növekedést fog eloidézni a szabadlábra helyezett rehábok számában. Végül pedig, amikor tökéletesen befejezodik a gyógyítás, egyáltalán nem is n többé azílum. Csak elmeileg egészségesek lesznek, meg rehábok vagy "neonormális"-ak, ahogy r. Speakie szerette mondogatni. Sietették a kormányválságot az Ausztrália államban bekövetkezel bajok. A pszichometriai ivatal néhány alkalmazottá azzal vádolta az ausztrál értékeloket, hogy meghamisítják a vissza eszteket, ez azonban nem volt lehetséges, mivel minden számítógép a Világkormány keokuki közp i adatbankjába volt belekötve. Dr. Speakie gyanította, hogy az ausztrál értékelok magát a tes tet hamisítják meg, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal teszteljék meg oket. Természetesen i gaza lett Itt összeesküvés forgott fent, és a gyanúsan alacsony ausztrál eredmények egy hamis tesztbol születtek. Számos összeesküvo még nyolcvannál is magasabb eredményt ért el, amikor r erítették oket, hogy vessék alá magukat az igazi tesztnek! A Canberrái Állami Kormány megbocs atatlan lazaságról tett tanúságot. És legalább beismerték volna, akkor nem lett volna semmi b j. De ok hisztizni kezdtek, és átköltöztették az Állami Kormányt egy queenslandi birkatenyész és megpróbáltak kilépni a Világkormányból. (Dr. Speakie szerint ez a tipikus tömegpszichózis ekülés a valóság elol, amelyet poriomániás csavargás és autista elzárkózás követ.) Sajnos, az lebénult. Ausztrália egy nappal ezelott szakadt el, hogy az elnöknek és az elnökségnek alá ke lett volna vetnie magát a kötelezo havi tesztnek, és nyilván féltek, hogy a fájó döntések ere te lestrapáltság befolyásolná az eredményt, így tehát a pszichometriai hivatal önként vállalt lerendezi a dolgot. Maga dr. Speakie kísérte el a hidrogénbombákat, és segített ledobni a gé rol a röplapokat. Sohasem szukölködött személyes bátorságban. Amikor pedig lezárult az ausztráliai epizód, az sült ki, hogy az elnökség többsége, sot a Szingh elnök is ötven fölötti eredményt ért el, így tehát ideiglenesen a pszichometriai hiv l vette át a hatáskörüket. Ez még hosszú távon is józan belátásra vallott, mivel a Világkormá i feladatai most már kizárólag a teszt végrehajtására, az eredmények értékelésére, az ápolók lumok teljes önellátási struktúrájának biztosítására szorítkoztak. Konkrétan ez azt jelentette, hogy dr. Speakie, a pszichometriai hivatal vezet oje volt a Földi Egyesült Államok ideiglenesen megbízott elnöke. Bevallom, úgy is, mint titká noje, én rettento büszke voltam rá. De o sose engedte, hogy ez a fejébe szálljon. Olyan szerény volt. Idonként így mutatott be az embereknek: - Ez itt Mary Ann, a titkárnom: ha o nem lenne - csippentett a szemével -, már rég túlmentem volna az ötvenen! A világméretu EQ pedig csak nott és nott, és voltak idoszakok, amikor egy kicsit ke zdtem elveszíteni a bátorságomat. Egyszer a heti eredményeket nyomta ki a gép, és 71 volt az átlag. Ekkor azt mondtam: - Doktor, vannak pillanatok, mikor azt hiszem, hogy az egész világnak kezd elme nni az esze! De o azt felelte: - Fogja fel így, Mary Ann. Nézze azokat az embereket az azílumokban, most 3,2 mil liárd ápolt van, és 1,8 milliárd ápoló, nézze csak meg oket! Mit csinálnak? Folytatják a gyóg ehabilitációs tevékenységet végeznek a gazdaságokban és a gyárakban, és egész ido alatt arra ek, hogy segítsék egymást az elme megegészségesedése felé vezeto úton. Az EQ-szám jelenleg ké nagyon magas: igen, a többség esztelen. De azért csodálja meg oket. Küzdenek elméjük épségéé nek - gyozni fognak! - Ezután leengedte a hangját, és azt mondta, mintegy magának, miközbe n kitekintett az ablakon, és ruganyozott egy kicsit a talpain: - Ha nem hinném, nem bírnám folytatni. És én tudtam, hogy a feleségére gondol. Mrs. Speakie 88 pontot ért el a legelso amerikai egyetemes tesztben és évek óta a L os Angeles-i Területi Azilumban lakott. Aki pedig még mindig azt hinné, hogy dr. Speakie nem volt oszinte, gondolkozzék e l egy percig ezen! O mindent feladott a hitéért. És már minden azilum elég jól muködött, és a dél-afrikai járványokat és a texasi és ukra is megfékezték, de a dr. Speakie vállára nehezedo teher sohasem lett könnyebb, mert a pszi chometriai hivatal személyzete minden hónapban apadt, mivel néhányan mindig elbuktak a h avi tesztben, és beutalták oket a Bethesdába. Egyetlen titkársági beosztottam sem dolgozot t velem egy-két hónapnál hosszabb ideig. Egyre nehezebb és nehezebb lett találni helyettük v alakit, mert a legtöbb épelméju ember önként jelentkezett ápolói munkára, mert az azílumokban al könnyebb és kellemesebb volt az élet, mint odakint. Minden olyan kényelmes volt, és az a sok barát meg ismerkedési lehetoség! Komolyan, irigyeltem ezeket a lányokat! De én mindi g tudtam, hová szólít a kötelesség.
Legalább most már nagyobb nyugalom volt az ENSZ-palotában, illetve ahogy rég átkeresz telték, a Pszichometriai Toronyban. Gyakran elofordult, hogy egész nap egy lélek se ta rtózkodott odabent, dr. Speakie-n és személyemen és esetleg a portás Billen kívül (Bill egy ó u szabályosságával 32 pontot ért el a negyedévi teszteléseken). Minden étterem bezárt, gyakor ilag az egész Manhattan bezárt, mi azonban nagyon kellemesen piknikeztünk az egykori ülést eremben. És mindig adódott egy-egy hívás, hogy megtörje a csendet, amikor Buenos Airesbol vagy Reykjavíkból kértek tanácsot dr. Speakie-tol, úgy is mint ideiglenesen megbízott elnökto . Azonban tavaly november nyolcadikán - sohase fogom elfelejteni azt a napot amikor dr. Speakie a világgazdasági elorejelzést diktálta a következo öt évre, egyszer csak h rtelen félbeszakította önmagát. - Jut eszembe, Mary Ann - mondta -, mennyi volt a legutóbbi pontszáma? Két nappal ezelott, hatodikán csináltuk meg a tesztet. Mindig a hónap elso hétfojén teszteltünk. Dr. S peakie-nek sohase fordult volna meg a fejében, hogy kivonja magát az egyetemes teszt hatálya alól. - 12 - mondtam, és csak azután jutott eszembe, milyen furcsa, hogy ezt kérdi. Nem is az, hogy kérdi, hiszen gyakran megbeszéltük egymással a pontszámainkat, hanem hogy akk or kérdi, egy fontos világállamügy közepén. - Csodálatos! - mondta o, a fejét csóválva. - Maga csodálatos, Mary Ann! Kettovel men t lejjebb a múlt havi óta, ugye? - Én mindig 10 és 14 között vagyok - mondtam én. - Ebben nincs semmi új, doktor. - Egy napon - mondta, és arca oly kifejezést öltött, ami no akkor honolt rajta, mik or elmondta nagy szónoklatát az azílumokról -, egy napon olyanok fogják irányítani ezt a vilá , akik alkalmasak az irányításra. Olyan emberek, akiknek az EQ-ja zéró. Zéró, Mary Ann! - Jaj, istenkém, doktor - mondtam én tréfásan, mert lázas lobogása aggasztott kissé -, h szen legalább egy éve vagy annál is több ideje már, hogy maga se ért el alacsonyabb pontszámo háromnál. Úgy bámult rám, mintha nem látna. Nagyon kísérteties volt. - Egy napon - mondta ugyanúgy - senkinek a világon nem lesz ötvenesnél magasabb együt thatója. Egy napon senkinek a világon nem lesz harmincasnál magasabb együtthatója! Tízesnél m gasabb együtthatója! Tökéletesíteni fogjuk a gyógymódot. Meg fogjuk találni a gyógyszert! Egy n! - És csak bámult rám, és azt mondta: - Tudja, mennyi volt a pontszámom hétfon? - 7 - tippeltem, mert azt mondta, hogy hét volt az utolsó elotti is. - 92 - mondta o. Én nevettem, mert mintha o is nevetett volna. Mindig olyan dévaj humorérzéke volt. De azt gondoltam, hogy vissza kellene térnünk a világgazdasági növekedési mutatókhoz, tehát í tam kacagva: - Ez tényleg nagyon rossz vicc, doktor! - 92 - mondta -, és maga nem hisz nekem, Mary Ann, de mindez a sárgadinnye miat t van. Azt mondtam: - Miféle sárgadinnye miatt, doktor? - és ekkor volt az, hogy o keresztülszökkent az a sztalán, és megpróbálta átharapni a torkomat. Én egy dzsúdófogást alkalmaztam, és kiordítottam Bilinek, a portásnak, és mikor bejött, egy robotmentot, hogy vigye be dr. Speakie-t a Bethesda Azilumba. Ez hat hónappal ezelott volt. Minden szombaton meglátogatom dr. Speakie-t. Ez o lyan szomorú. Dr. Speakie a McLean-osztályon van, ami a dühöngo; és visít és tajtékzik, ha me engem. De én nem sértodöm meg. Eszetleneknél nincs helye sértodésnek. Ha majd tökéletesítik a ot, dr. Speakie teljes mértékben rehabilitálásra kerül. Addig itt én tartom a frontot. Bill súrolja a padlót, én pedig vezetem a Világkormányt. Egyáltalán nem is olyan nehéz, mint gondo Sóvágó Katalin fordítása
Joan Aiken Krikett
Jó néhány napja állandó kopogás hallatszott az aknából, és fokozatosan világossá vált, hogy c t az oka: valaki csapdába esett odabent. Beauclerkék túlságosan körültekintoek, nem is, fösvények voltak ahhoz, hogy bármit is e eti rendeltetésének megfeleloen használjanak; következésképpen az akna raktárként szolgált, a szalóedényeket, cukorsüveget, fatönköket, karácsonyi képeslapokat és egyéb holmikat tároltak. sak egyszer használták rendeltetésszeruen. Ürítkezni rendszerint a Belvedere névre hallgató g csös egyik távoli zugába jártak, a valódi árnyékszékben a csalihalakat tárolták. Mrs. Beauclerk éppen a kései borsót vetette a forró délutáni nap alatt, amikor Henry D ottel tiszteletes keresztülimbolygott biciklijével a pázsiton. - Éppen olyan, mint a porított paradicsomleves, nem? - kérdezte az asszony. Fölegy enesedett, és egy áldozat méltóságteljesen archaikus mozdulatával megvakarta hátát az ültetof r. Dottel aggodalmasan bámult a vörös ólom és paraffin keverékére a serpenyoben, amit az assz ny az orra alá tartott. Ezt hasonlított a paradicsomleveshez. A kevercs tetején néhány szára z borsószem gurigázott, és a tiszteletes úgy sejtette, hogy Mrs. Beauclerk képes is lenne ezt föltálalni ebédre. - Ha majd eltemeti a férjemet, jobb lesz, ha megbizonyosodik a halál okáról, és elob b boncolást kér. A tiszteletes ugrott egyet a feje fölött megszólaló mély hangtól. Az asszony zavarba e jto pontossággal olvasott a gondolataiban, és ez nem volt tisztességes dolog, hiszen a nnyival magasabb volt nála; úgy tornyosult a feje fölött, mint valami osi afrikai istenn o. - Minden bizonnyal Freddel akar beszélni - mondta az asszony. És már suhant is át a kerten tulajdon személyében a tengernagy, egy olyan székben, amely átmenetet képezett a repülo róka és egy futószalag között. - A Sleeve elleni meccsrol akar társalogni? - kérdezte lelkesen, mikor a szék me gállapodott a tiszafa alatt. - Jobban teszi, ha meghagyja az elso ütést Beeswicknek. E gész éjszaka ezen törtem a fejemet. - Nem, nem ezért jöttem. - A tengernagynak megnyúlt az arca. - Küldetésem sokkal kom olyabb természetu. Ismételten szeretném emlékeztetni, hogy ideje megkeresztelni a kis Nárc iszt. Nyilvánvalóan minden bátorságát összeszedte ennek kimondásához, ám semleges fogadtatásr a tengernagy unott volt, és csalódott, felesége pedig, zárkózott, érzelemmentes arcot öltve bb néhány szem borsót pottyantott a barázdába. - Ez tulajdonképpen Jasper dolga - állapította meg. - Végül is o az apa. - Majd a fiam eldönti - bólintott a tengernagy. - Már itt is van. A tiszteletre méltó Jasper Beauclerk magas termetu volt, csak orajta vademberi lett minden, ami az anyján patríciusian elokelo volt. Jobbra-balra sandítva baktatott feléjük, mintha valami képzeletbeli kerítés akadályozná a menekülésben. - Mr. Dottel szeretné megkeresztelni Nárciszt - közölte az anyja, és az átalakított mos osvályúra nézett, amelyben unokája rugdalódzott és gurgulázott. - Nem! - mondta Jasper úgyszólván ordítva. - De drága fiam! Tételezzük föl, megkapja a gyerekbénulást vagy a kanyarót, valószínutl hetoség, hála a Gondviselésnek, de adódik néha ilyen balszerencse, hogyan éreznéd magad, ha a kül hunyna el, hogy nem részesült a keresztség szentségében? - Legalább ugyanarra a helyre kerül, ahol az anyja van, akárhol legyen is az! csattant föl Jasper dühösen és kétségbeesetten. - A fiam még mindig rettentoen fájlalja felesége elvesztését - mondta bocsánatkéroen a engernagy, miközben Mrs. Beauclerk félrevonta Jaspert, és láthatólag vigasztalta és nyugtatg atta. - Tudja, bizonyos értelemben melléfogás elvenni ezeket a melanéziai asszonyokat. T ermészetesen csodálatosan foznek, én sohasem bántam meg, hogy feleségül vettem Lobéliát, de n ikük túlságosan érzékeny az angol éghajlatra. Ami még ennél is rosszabb, egyikük sem mutat ér a sport iránt. Lobéliát még arra sem tudtam rávenni, hogy figyelemmel kísérje a nemzetközi k ettbajnokság eredményeit, és Jasper ebben az anyjára ütött, noha mindent megadtam a fiúnak. M glehetosen sovány reményekkel kecsegtet, hogy Nárcisz ugyanezt örökölte mindkét szülojétol. Jasper és anyja befejezték eszmecseréjuket, és visszatértek a többiekhez. - Menjünk le a malomárokhoz, Mr. Dottel - mondta Mrs. Beauclerk. - Ott huvösebb van, kényelmesebben megtárgyalhatjuk a témát. Jasper összefüggéstelen tiltakozást hallatott, de az asszony egy nyugodtan fensobb
séges mozdulattal csöndre intette. A tengernagy gyanakodva nézte oket, amikor keresztülvágtak a napégette gyepen. - Meg kell értenie - folytatta Mrs. Beauclerk. - A menyem utolsó kívánsága az volt, hogy a gyermeket ne kereszteljék meg. Amennyire tudom, menyem a Kiya vallás híve volt, amely a napimádás egyik fajtája. - Undorító pogányság! - borzongott össze Mr. Dottel, - Emberevok is vannak közöttük, ug Ezzel természetesen nem önt akarom rágalmazni, drága asszonyom, bár az az igazság, hogyha má itt él az udvarházban, igen üdvös dolog lenne, ha idonként megjelenne a reggeli istentisz teleteken. Mrs. Beauclerk szórakozottan mustrálgatta. Mintha egy szemfedore vett volna mérték et. - Úgy gondolom, most - szólt oda Jaspernek, mikor átalmentek a keskeny pallón a ma lomárok fölött, és megragadván Mr. Dottelt a vállánál fogva, a mélybe buktatta. A tiszteletes r-háromszor megpördült az örvényben, miközben Jasper egy hosszú rúddal nyomta vissza, nehogy szon. A negyedik pördülés után Mr. Dottel elmerült, és nem bukkant föl újra. - Van még egy hordó ecetünk - állapította meg Mrs. Beauclerk elégedetten. - Ha ráöntöd, eláll vasárnapig. E pillanatban drótok zengése és bongása jelezte a tengernagy dühös közeledtét, aki úgy tt le rájuk, mint egy bosszúálló angyal. - Mit csináltatok! - kiáltotta. - Gondoltam, hogy ilyesmi jár az eszetekben. Ezt megtehetitek idegenekkel, ha már muszáj, de most honnan az ördögbol kerítünk egy krikettkap ust? - De igazán, Fred, olyan borzalmasan viselkedett! - tiltakozott Mrs. Beaucle rk. - Elég könnyen találsz valaki mást, aki beáll kaput védeni. - Persze, csak úgy találni valakit! Csak azt mondd meg, hogy kit, ezen az iste nverte vidéken! - Mi van azzal a személlyel az aknában? - Ez rendkívül jó ötlet - ragyogott föl a tengernagy. - Bár természetesen no is lehet tette hozzá, visszaesve borongásába. - Mégis, érdemes megpróbálni. Megpördítette székét, és l az aknafedlap irányába. Éppen azon volt rajta a kisbaba átmeneti nyoszolyája. Beletelt néhán pillanatba, amíg félretolta, miközben odalent még sokkal hevesebb és hangosabb lett a dörömb A tengernagy fölemelte a vastag fémlapot, és lenézett a lyukba. - Tud krikettezni?! - bömbölte le. Gyenge hang válaszolt. A tengernagy elengedte a fedelet, amely bongva hullot t vissza. - Hoki! - mondta undorral, és nehézkesen visszamászott székébe. Bihari György fordítása
Joan Aiken Szereti Ön Grieget?
Uzte már önöket egy medve szelleme? Ugye nem? Szakasztott így volt ezzel Arnold Key is, viszont pontosan ez történt a bátyjával, Simonnal, akinek történetét most nem fogjuk elm sélni. Ezzel csupán Arnold indíttatását jeleztük, hogy könnyebben megértessük a rá lesújtó ba . Az apja szénbányász volt, az anyja hetedik lánya volt az anyjának, aki hetedik lánya vo lt az anyjának. Maga Arnold egyike volt azoknak a magas, rézvörös hajú, inkább esetlen, mint vonzó skótoknak, akik gyakran lesznek elso hegedu-sök. A szeme kék volt, hosszú orrának vége fölfelé hajlott, mindent összevetve olyan ártalmatlannak látszott, mint egy csokor nárcisz. Valóban elso hegedus volt a londoni stúdiózenekarban, de legfobb szenvedélye a non-asszo ciatív zene komponálása volt. No meg a hallgatás. Most ne olvasson, hanem hallgasson! Mit hall? Az óra ketyeg, a teafozo sustor og. Föntrol lépések hallatszanak. Forgalom, sirályok, csap csöpög. A sa-ját füle zúg, saját s De mi van emögött? Arnold muvei a programzenével pontosan ellentétes póluson helyezkedtek el. Gondos
an úgy építette föl oket, hogy semmire se emlékeztessék a hallgatót, amit valaha is hallott é en. Arnold felesége, Erzsébet, tikkasztó, izzó szépség volt, a haja fekete, a szeme kökény, alakja leginkább egy violinkulcsra emlékeztetett. Cseh-magyar keverék volt, és azért ment hozzá Arnoldhoz, hogy megússza az útlevél-szerzés procedúráját. Némiképp kedvelte férjét, de is tá-masztott benne, mintha többet akart volna, mint amit Arnold nyújtani tud. Ami a férjet illeti, néha eltunodött, hogy neje foszforeszkáló fényköre vajon a másod-hegedussel v eázgatásnak vagy a fuvolásnéval való pletykálkodásnak tulaj-donítható-e? Idegesítette az asszony. Haydnért rajongott, akinek szerzeményei olyan távol álltak a non-asszociatív zenétol, hogy még becenevük is volt, mint közönséges tárgyaknak és állatokna - Jóságos Ég! - motyogta néha Arnold. - A tyúk! A medve! Az óra! Kímélj meg engem az ily gyerekszobába való banalitásoktól! Nos tehát. Tavasz volt. Arnold a Cityn át ballagott hazafelé a Pedikurösök Csarnokában lezajlott eloadás után, mélyen beszívta a dombok friss ibolyailla-tát, miközben elméjében egy ncertót formálgatott két trombonra és egy triangulumra. Hirtelen megtorpant. Egy emelvény vonta magára a figyelmét, olyasfajta, amilyenek et mostanában az építkezések színhelyén állítanak föl mindenfelé a városban. Messze kinyúlt e mély gödör fölé, amelyben gépezetek és hangyaszeru emberek nyüzsögtek, hogy impozáns új iroda k föl az üregben. Arnold föllépett az emelvényre. Különösen a kilátó mellvédjén sorakozó, döbbenetesen róz k meg a hozzájuk tartozó felirat keltette föl az érdeklodést.
A WAPSHOTT CO. RT SZÍVES SEGÍTSÉGÉVEL LÁSSON ÉS HALLGASSON Arnold fölvette az egyik telefonkagylót, és lenézett a gödörbe, miközben hallgatta a szö et. "-az elomunkás Mr. Percy Jones - mondta egy hang. - Jobbra üreges pilléreket lát, a melyeket negyven láb mélységbe süllyesztenek le, és megtöltenek folyékony betonnal. E munkasz kaszt Mr. Mich Smith irányítja. Az építke-zés megbízott vezetoje Mr. Bemard Mauleverer. Az ép t húszezer irodai dolgozónak, egy étteremnek, egy alagsori parkolónak, két bevásárlóközpont-n gy mozinak ad majd helyet. Minden második napon beszámolunk önnek a munkák elorehaladásáról. zönjük, hogy meghallgatott." Arnold zavarba jött. Azt remélte, hogy az építkezés hangjait hallhatja: csen-gést, mora jt, kondulást, recsegést, füttyöt és puffanást, hogy új ötleteket merít-hessen belole. A másik ember, aki a kilátóban állt, letette a telefonkagylót, és elment. Arnold most a z o telefonkagylóját emelte a füléhez, abban a halvány reményben, hogy mást is hallhat a megi mételt szövegen kívül. Nyert. Eloször a csend áramlott - olyan tiszta, tömören zengo csend, hogy hozzá képes minden h ang szennynek tunt a dobhártyán. Azután halk suttogás kélt a távolban: - Key? Arnold Key? Várok rád. A szavak visszhangot vertek a fülében: "Key, várok rád, Key, várok rád, várok rád, várok , rád, rád-" Azután ismét a csönd következett. Letette a kagylót. Ránézett. Fölvette hegedujét, és kábán hazament. Mit jelent ez az üze Valamely elrejtett zenei ötlet hangja, amely szabadulást követel? - Dráá-gáám! - köszöntötte Erzsébet zamatos levessel és éhes tekintettel. Odadörgölte po a férfiéhoz, és kulcscsontjára vonta a fejét. "Dobb! dobb!" - hallotta Arnold az asszony szívének dobbanását, és alatta nagyon mess ze a halk hangot: "Key! Arnold Key! Várok rád!" Ha lehetséges lenne, hogy eljusson valami mély és csöndes helyre, ahol igazán hallgat hat, igazán odafigyelhet- Ásnom kell! - mondta hirtelen Arnold. - Aásni? - meredt rá Erzsébet, mintha férje megorült volna. - Áásni akarsz? Méért?! Arnold nyugtalanul odament az ablakhoz, és rámeredt a Temze szél mintázta hátára. - Nem tudom. Csak érzem, hogy le kell mennem, mélyre, a dolgok gyökeréig. Oda, ahol nincs semmi zaj. - Neked doktor kell, dráágáám - mondta Erzsébet, aki utánajött, rátekeredett, mint egy h huvös kezét rátette férje homlokára. - Hool akarsz áásni ? Itt nincs kéért, éés föld sincs. A kilencedik emeleten laktak. - Tudom, hogy nincs! - mondta dühösen Arnold, a kövezetét bámulva. - Londonban nem is
lehet földet látni. A hét végén ki kell mennünk Horseleybe. Erzsébet ki nem állhatta Horseleyt, ahol a sógorának volt lakatlan hétvégi háza, amely b ikor Arnold rendelkezésére állt. Mint afféle városi macska, gyulölt minden szabad ég alatti f glalkozást. A szél összeborzolta a bundáját. Odaérve Erzsébet beállt a kályha mellé, és takaróba burkolózva marcipánt evett, miközben egy rozsdás ásóval dühösen kirobogott a takaros rend-ben tartott kertbe. De egy félóra múlva sszarohant. - Megorjítenek! - kiáltotta haraggal. - Kéérsz egy kis marcipáánt? - Kösz, nem - borzadt össze Arnold. - Kik orjíítenek meeg? - Ezek az átkozott madarak! Meg a szél! Hogy készüljek el a concertóval ebben a nyava lyás természeti hangzavarban? Olyan, mint- egy tonális postai levelezolap! - Visszamegyünk a váárosba, jóó? - mondta Erzsébet. Engedékenyen kigön-gyölte magát, és z utolsó falat marcafánkot. A férje rosszkedvuen bólintott. Mindazonáltal Erzsébet némileg zavarba jött, mikor a kerten áthaladva észrevet-te, hogy Arnold ásása nem produkált egyetlen hasznos ágyast sem, ahova spárgát vagy málnát lehetne ül , a háromméteres gödör pedig semmi elképzelheto hasznot nem képviselt, kivéve talán egy temet i vállalkozó számára. - Méért ástad ezt a naagy gödrööt? - Mondtam neked, hogy le akarok jutni, mélyre, ahol nincs zaj. - Próóbááld meg a földalattit a Piccadiillynééél. - Ó, ne idétlenkedj, Erzsébet! - mondta rosszkedvuen Arnold. - Ott nem tudod megh allani a gondolataidat. Erzsébet összevonta szemöldökét. - Azt hiszem, el kééne láátogatnod egy pszicholóóógushoz. - Nem! - üvöltött rá. - Mi a különös abban, hogy egy kis békére és nyugalom-ra vágyom? Erzsébet azonban nem szerette halogatni a dolgokat, és másnap ellátogatott Killgrue l doktorhoz, egy mentálterapeutához a Harley Streeten, hogy bizalma-san tanácsot kérjen tole. Kivárta, amíg Arnold elment egy eloadásra, mert elore látta, hogy nehézségeket támaszth t ez ügyben. Killgruel doktor fogékony férfi volt. Erzsébet izzó szépsége úgy hatott rá, mint egy cig ttacsikk a száraz újságpapírra. - Adja elo a problémáját, drágám! - mondta hívogatóan. - Nem veelem van a problééma - mondta Erzsébet, úgy helyezkedve el a díványon, hogy ann ak hatása fölért egy tornádóval. - Veelem semmi baaj. - Azt én is látom. Hát akkor? - A féérjemrool van szóó, aki áállandóóan csak áásni akar. - Biztos bolond - mondta Killgruel doktor, kiejtve a pillanat hevében a szót, a mely az o szakmájában kerülendo. - Bolooond? Úúgy gondolja? Mit tegyek? Nem valami jóóó dolog egy bolond feleséégéének le - Hozza el, és megvizsgálom. - Sose tennééé meg - jelentette ki Erzsébet, meggyozodéssel. Elgondolkod-va nézett Kill gruel doktorra. - Táámadt egy ötletem, één jáárok magáához vizitbe, éés maga elmondja a megfe mit Arnoldnáál alkalmaz-ni lehet. Ez értelmes javaslat volt, mint ezt Killgruel doktor azonnal belátta. - Valamiféle távirányítás? Nem is rossz. - Megpróóbáááljuk, jóóó? - mosolygott rá szédítoen Erzsébet. Ez a mosoly végzett a férfi - Próbáljuk. Eloször is, amilyen gyakran lehetséges, meg kell gyozodnie róla, hogy te ljesen nyugodt. Lazítsa el, masszírozza meg a homlokát- Ííígy? - Majd én simogatom. Megmutatom, hogyan kell. Adjon neki nyugtató italt. - Olyat, mint a kakaóóó? - Kakaó? Isten ments! Olyat, mint a pálinka. Természetesen jó pálinkára gondolok - mond ta Killgruel doktor, azzal egy üveget és két poharat vett elo a szekrénybol. - Ügyeljen rá, hogy pihenés közben teljesen ellazuljon, még az ujjak is a kezén és a lábán- ekkor érzi bizto an magát. - Doktor, maga csikláándoz! - sóhajtott föl Erzsébet. - De nem baj, azt hiszem, eez a keezelés jóót tesz majd Arnoldnak. A kezelés napi adagokban folyt, ami nagyon jólesett Erzsébetnek, de Arnold továbbra is egyre vékonyabb, nyúzottabb és szétszórtabb lett. Egy szót se szólt Erzsébetnek a halk, m
távoli föld alatti hangról, amely megzavarta a munká-ját és álmát, örökké emlékeztetve: "Váro Key!" így nem is csoda, hogy a távkezelés nem eredményezett százszázalékos sikert. - Máár elfogyott a türelmem - mondta Erzsébet egy napon, amikor nagy csokor rózsával lép tt be Kollgruel doktor rendelojébe. - Méég mindiiig áásni akar! Éés mindiiig vattáát dug a fü szóót se hall abbóól, amit mondok neki. A karmestere kirúúúgta, mert sose figyel a többiekre. t hiszem, el fogom hagyniii. - Elhagyja? Ó, ne tegyen ilyet! - mondta sietve Killgruel doktor, elore látva a bonyodalmakat. - Nem, nem, majd én találok neki valami zseniális elfoglalt-ságot. Tudja , a terápia. Ásni akar? Azt hiszem, ismerem a megfelelo szertErzsébet sikeresen közremuködött. - Akarsz áásni egy óóriááási nagy lyukat? - mondta ravaszul Arnoldnak aznap este, miután került elérnie, hogy kivegye a vattát az egyik fülébol. - Rendben - mondta a férj kellemetlen érdeklodéssel. - Hol? - A dééli-parton. Ahol egy nagy harmincemeletes felhookarcolóót éépíítettek. Most olvast az esti úújsáágban, hogy megdoolt. Jobban megdoolt, mint a pisai ferde torony. - Biztosan nem ásták elég mélyre az alapokat, így van ez, ha sáros talajra húzzák fel a as épületeket. Micsoda kár lesz, ha beleesik a folyóba. - Nem úúgy! - mondta a jól informált Erzsébet. - Most méég méélyebbre áássáák alatta a l k az alapjait fagyott betonnal. Elmegyünk megnéézni, jóóó? Éérdekes, nem? - Jól van. Eszeveszett nyüzsgés tombolt a megdolt felhokarcoló körül. Óriási betonke-verok forogtak olyan zajjal, mintha dinoszauruszok csikorgatnák a fogukat: tartálykocsik gördültek egy más mögött, a tartályban szárazjéggel, amely átha-tolhatatlan keménységuvé fagyasztja a beton g elkészült épület pincéi-ben sebtében felállították a hutoberendezéseket, amelyek biztosítjá letes mínusz ötvenfokos homérsékletet. Az oldalbejárat mellett hatalmas fölirat díszelgett:
MUNKAERO-FELVÉTEL. AZ ELÖMUNKÁS KERES EGÉSZSÉGES FÉRFIAKAT, AKIKNEK VAN NÉHÁNY FÖLÖS ÓRÁ FIZETÉS!
Erzsébet odavezette Arnoldot egy kilátóemelvényre. A férfi tekintete ámulva vándorolt mi d mélyebbre és mélyebbre a beton támaszfalig éro fantasztikus árokba. Az exkavátorok állkapcs lecsaptak, azután csikorogva lendültek a magasba egy pofa agyaggal és sziklával, amely k i tudja, mit tartalmazott: vízilófogat, viking pajzsokat. Mithrász-érmeket vagy Thor kal apácsának fejét? - Le kell mennem oda! - mondta Arnold, oly céltudatosan igyekezve minél távolabb Erzsébettol, mint a kifogott hal a szülofolyója felé. Futó mosoly villant az asszony halvány, kerek arcán, amint férje szórakozottan intett neki, majd elvegyült az odalenti rajban. Erzsébet még maradt egy pillanatig, figyelve a jelenetet. Tényleg nagyon különös volt, akárcsak Hieronymus Bosch valamely vadabb meste rmuve: a távolban, a parlament mögött, a füstösen vöröslo alkonyi ég; a közelben az ívlámpák gása, orülten futkosó emberek, akik lökdösodnek, tolakodnak, ásnak, rohangásznak; ehhez még a gépek, a rákszeru árnyak és mindenekfölött a megdolt felhokarcoló, amely leginkább egy hatalm tátongó, felso állkapocsra hasonlí-tott. Lehet, hogy eldol, és szét fogja lapítani a legtöbb embert, gondolta megvi-gasztalódv a Erzsébet. Ez egyszer s mindenkorra megoldaná a problémámat, ugye. Azután érdeklodését elveszítve megfordult, leintett egy taxit - a taxik úgy csaptak le Erzsébetre, akár koromsötét éjszaka, elhagyatott utcán is, mint lepke a lámpafényre - és bemo hogy vigye a Harley Street 406/D szám alá. Az exkavátorok eddig tudtak leásni, mélyebbre már nem. Az árok fenekén kézzel kellett el ezni az utolsó simításokat. Nem túl sok önkéntes vállalkozott erre a munkára, amit veszélyess a lehulló törmelék, így Arnold jelentkezé-sét azonnal elfogadták. Kötélen eresztették alá, és ahogy ereszkedett, úgy enyészett el a magasban a csengés, a gás, a kopogás, átadva helyét a vastag, természetellenes, földes csendnek. Ásnia és lapátolnia kellett. A földet egy gigantikus szeneslapátra emlékezteto tartályba kellett dobálnia, amelyet leeresztettek, fölhúztak, ismét leeresztettek, és Arnold fáradhata tlanul töltögette. Néhány óra múlva ceruzával írt üzenet érkezett egy papírlapon: Nem akar pihenni? Kösz, nem - írta vissza Arnold, és felküldte a következo adag földet, vízilófog-gal és v csonttal elegyest. Olyan jól érezte magát, mint még soha.
Az utasítás szerint csillagforma üreget kellett ásnia, sugár alakban szétfutó alagutakka , amelyeket majd feltöltenek jéggel. Tucatnyi hasonló barlangot ástak a felhokarcoló gyökere inél. Néhány alagút már megtelt dermeszto tarta-lommal. Dér csillant meg a vibráló lámpafényb zzadó agyag sima felüle-tén. Alvilági gyilkos hideg volt; Arnold csak az állandó mozgásnak kö ette, hogy nem fagyott kékre. Csákánya, amelyet kettozött energiával lendített, lévén, hogy éppen egy alagút végén jár keresztülhatolt a kibukkanó puha sziklán. Tépett szélu lyuk tárult fel. - Egy barlang - mondta magának Arnold. - Ez megoldja a problémát. Ismét meglendítette a csákányt és addig szélesítette a lyukat, amíg elég nagy lett, hogy udjon lépni az üregbe. Olyan volt, mint egy föld alatti erdo tisztása: hosszú, oszlopos folyosó, széles, min t egy országút, csöndes, mint egy kripta. És a végében apró fény világított. - Key, Key, Key - szólalt meg a suttogó hang. - Gyere végig az úton! Gyere hozzám! Az út végéhez érve Arnold egy lényt pillantott meg, aki trónon ült, és orá várt. Arnold tsága közepes szintu volt, de a réges-régi tündérmesékbol azonnal fölismerte ezt a lényt - a t, a három fejet, az égnek álló hajat. A trón körül egyméternyire úgy vibrált a levego, ahogy sztusi napokon szokott a forró bádogteto fölött. Arnold reszketeg csendben állt, a térdei összeverodtek. - K-ki vagy te?! - kérdezte, noha tudta a választ. A teremtmény rámeredt hat ragyogó szemével, és egyszerre három szájjal mondta: - Én egy troll vagyok, öreg haver - mondta, és automatikusan hozzátette: -, és meg fo glak enni vacsorára. Hangja végiggördült a mennyezet alatt, és úgy érte Arnold különösen érzé-keny dobhártyáj ektrosokk. - Engem?! - kiáltott föl. - Na ne, az kész nevetség lenne! Biztosan nem ezért hoztál le ide! - De bizony, de bizony - mondta a troll. - Manapság kevés ember hallja meg a ha ngomat. Megehültem. Nem ettem tisztességes vacsorát évezredek óta, évezredes óta, évezredek ó - ótaTeljes háromméteres magasságban kiegyenesedett, és megindult Arnold felé. - Ne, kérlek, ne egyél meg! - kiáltotta Arnold. - Hangodból egy nagyszeru zenedarab hoz merítettem ihletet! A troll zavartan megtorpant. - Nos, most az egyszer még elengedlek - mondta kelletlenül -, de nekem kell adn od az elso élolényt, amelyet meglátsz hazatérted után. - Rendben. - Arnold tudta, hogy úgyis a portás undorító kiskutyájára lesz a legnagyobb kilátása, amely vackában megbújva leselkedik az arrajáró bokák-ra. - Most mennem kell! - mondta sietve, mielott a troll meggondolhatta volna m agát. Visszarohant a galérián, a troll pedig nyugodtan letelepedett trónjára, és kéken ragyog a várta a vacsorát. Egy rakomány fagyott beton várakozott az üregben. Arnold sietve kilapátolta, betömte a barlang bejáratát, noha tudván tudta, milyen keveset számít ez, ha a troll ki akarna jönni . Ezután megrángatta a kábelt, jelezve, hogy pihenni óhajt. Hajnali négyre ért haza. Keresztülsétált a szürke, csöndes Southwarkon, Lambethen és Bat sean, miközben a zene úgy tekergeti az agyában, mint egy dugóhúzó. Megfeledkezett a trollról, az ígéretérol, mindenrol, annyira szerette volna már mielobb papírra vetni új szerzeményét. A házmester kiskutyája mélyen aludt, zaftos, csábító bokákról álmodva. Arnold zavartalan tott el lakásáig. - Ceruza - mondta magának. - Kávét föltenni, papírt keresni. Hova a pokolba tettem az t az új rizsma kottapapírt? A hálószobába? - Bement, fölkapcsolta a villanyt, rendkívüli zava ejtve Erzsébetet és Killgruel doktort, akik nem számítottak rá, hogy ilyenkor hazajön. - Aha, megvan a papír - mondta Arnold -, tudtam, hogy valahova letettem - és éppe n visszatéroben volt a nappaliba, amikor a troll, mint egy háromméte-res búgócsiga, izzó szi krákat hullajtva begurult a szobába, hogy behajtsa a tartozást. Az egész szoba körbeforgot t, akár egy fazék zöldségleves, amelyet megkevernek a fakanállal; azután ismét eltunt, magáva urcolva Erzsébetet és a tiltakozó pszichiátert. Mindez annyi ido alatt történt, amennyi egy ó a tikkje és takkja között eltelik. Arnold alig vette észre. Levetette magát az asztalhoz, és belekezdett zeneda-rabjáb a, amelyrol késobb az undorodó kritikusok megállapították, hogy sokban emlékeztet a A hegyi király csarnokában címu opuszra.
Lyukat sohasem ásott többé. Bihari György fordítása
Lövei Júlia Vizsga
Gregory Foxter III/A besorolású egyetemi hallgató rosszkedvuen rugdosott egy követ végig a Gyuru utcán, át a 25-ös sugárút aluljáróján és végül az Egyetem téren. A feladat korá zeru, mivel ebben az idopontban a gyalogjárók zsúfoltak voltak. Negyed kilenc körül járt, a legtöbben siettek, aki nyolcra ment azért, hogy ne késsen még többet, aki fél kilencre, hogy még idejében odaérjen. Gregory látszólag nem törodött az idovel, csak az elotte pattogó furfangos kozetdarab bal. Valójában halálosan dühítette, hogy pontosnak kellene lennie, de képtelen rá, és hogy él sokadszor megint elkésik. És a düh valami különös jeges hullámban elborította, és még lassabb a ösztökélte. Ráadásul a ma reggeli órát Brewster tartja. Annak a Brewsternek az unokája, aki rakta a jelenlegi pszichofuturika alapjait. A "nagy" Brewster kicsiben, ahogy a hallgatók a háta mögött hívják. Pöffeszkedo és szertartásos, az önbizalom húsba faragott torn s tagadhatatlanul okos is, o tartja a legjobb eloadásokat, és az övé a legelismertebb ku tatógárda. Az évfolyamon mindenki azért töri magát, hogy negyedévtol bekerülhessen az általa ett speciális munkakörbe. Hoppá! Greg elvesztette a követ. Úgy látszik, elég rágondolni, és máris oda a koncentrác kon fordult, hogy elokerítse a szökevényt, és beleütközött a mögötte kimért léptekkel masíroz - Elnézést - mormogta félig lehajtott fejjel egy egyetemi tanári emblémának valahol egy makulátlan öltöny mellrészén. Oldalt lépett, szemével még egyre a kavicsot kutatva. - Maga az, Foxter? A hangtól milliónyi meglepett hangya árasztotta el a gerincét. Feledve a követ, a férfi arcába nézett, és meggyozodött róla, hogy sajnos nem téved, Brewster professzor úrba ütközöt yesen. De hát mit keres itt ilyenkor? Ha valaki, o aztán kínosan pontos, már rég a tantere mben lenne a helye. Még mielott akár köszönésre nyithatta volna a száját, a másik folytatta: - Csak nem lesz ott ezúttal a megbeszélés elején is? - A fiú arckifejezését látva felnev tt. - Ja úgy, gondolhattam volna! Elfelejtette, hogy ma egy fél órával késobb kezdünk a karb antartók miatt, így persze értheto a hajnali idopont- Nos alighanem egyféle megyünk, ha me gengedi, elkísérem. "Még hogy megengedi! Ezért szeretem ilyen mérhetetlenül a Brewster-féle alakokat. Meg vannak róla gyozodve, hogy ellenállhatatlan a humoruk. Szeretném, ha egyszer ott próbálná k i a tehetségét, ahol egyetlen beosztott sincs." Zavartan tipródott a tanár oldalán, jobban hiányolta a követ, mint valaha. Semmi nem akadt, amivel elfoglalhatta volna magát, vagy legalább úgy tehetett volna, mint aki el foglalta. Elobb-utóbb kénytelen lesz megszólalni. Még mielott kigondolhatott volna valam i semleges témát, a professzor megelozte. - Átnéztem a legutóbbi kontrollmunkáját. Nem mondhatnám, hogy túlzottan elégedett voltam le, inkább elkeserített. "Mit lehet erre felelni?" Greg nyelt egyet. - Nem mintha annyira rossz lett volna- Jó ötletek, ügyes megoldások, és aztán rendre el bukik valami részletmunkát igénylo apróságon. Ez az igazán jellemzo magára. Hiába magyarázom g, hogy az izgalmas felfedezések-unalmas részmunkákból állnak össze. - Greg szinte akaratlanul fejezte be a mondatot. Úristen! Minden eloadáson legalább egyszer lenyomja ezt a szöveget, a Brewster-féle szofi zmát- Nahát, ezek szerint mégsem szunyókálja át a reggeli kurzusokat! Igazán örömömre szolgá kérdezhetem, hogy gondolkodott-e már a jövojén? Úgy értem, a három év alapozás után mire szer ecializálódni? A fiú morcosán hallgatott. Mi köze hozzá? Az a baj, hogy nagyon is sok. Hát ha annyir a érdekli, megmondhatja, legfeljebb meglepetésében félrelép, és lábát töri- Ami azt illeti, n lenne rossz. - Pszichofuturikára - szurte a fogai között. Mire kiejtette, meg is bánta, de már késo volt. Annyi elégtételt legalább kapott, hogy Brewsternek elállt a szava. Egy másodpercig.
A következoben hangosan felnevetett. - Nahát, micsoda véletlen - kuncogta -, engem is éppen ez érdekel. Netalán-tán a speciál s munkakörrel is kacérkodik? Nem emlékszem, hogy láttam volna a pályázatát"Naná hogy nem. Majd bolond leszek a záróvizsga elott beadni, így is elég nehéz lesz, p láne ha még egy kis megkülönböztetett figyelem is járul hozzá. Ha a vizsgán nem érem el a 95% is pályázni, és akkor feleslegesen csináltam hülyét magamból." Brewster láthatóan válaszra várt, a fiú nagy nehezen kinyögte: - Még gondolkodom a dolgon. Nem szeretem a hiábavaló fáradságot. - A hiábavaló fáradságot! És hogy ítéli meg, hogy mi a hiábavaló? Attól tartok, maga ily szelekcióval él a tananyagot illetoen is. Pedig sosem tudhatja, hogy egy felesleges nek tuno levezetés ismeretére mikor lesz szüksége. Jó lenne, ha nemcsak tudná a Brewster-féle szofizmát, hanem alkalmazná is! És ha nem tart tolakodónak, megkérdezhetem, van valami spe ciális terület a pszichofuturikán belül, ami különösen vonzza? "Végül is, ha már idáig elment, akár folytathatja is, ennél rosszabb aligha jöhet" - gon olta a srác, fennhangon pedig hozzátette. - A mikroközösségek, akár két emberig lebontva. Amennyire én látom, valami hasonlóval má uszadik században is foglalkoztak. Persze foleg politikai szempontból. Tárgyalások elott vagy választásoknál, ha két jelöltet ugrasztottak össze. Nem túl alaposan és persze teljesen beri munkával. Néha meglepoen jók az eredményeik, de egészében véve inkább a vak tyúk is talá t alapon értek el sikereket. Szerintem baromi nagy- izé, óriási lehetoség rejlik benne. En gem a politika nem érdekel. De pszichofuturikai szempontok szerint összeállított tanulócso portok, repülogép-személyzet vagy bármi sokkal hatékonyabb lehet a mostani felállásnál. Arról is beszélve, hogy az ember aktív életének legalább 40%-át a munkahelyén tölti, és nem mindegy y mennyire elviselheto a környezet. - Greg kifulladva elhallgatott. - Figyelemre méltó. Figyelemre méltó, hogy az ifjúság újra és újra belesétál ugyanabba a Elfelejtette a pszichofuturika elso szabályát: "Csak olyan embercsoport jövobeni visel kedése prognosztizálható, mely elég nagy ahhoz, hogy az interperszonális kapcsolatok jelen tosége megfeleloen csökkenjen, s amely nem áll egyetlen személy karizmatikus befolyása ala tt." "No igen, de a Brewster-félék elfelejtik, hogy minden törvényt felállított egyszer vala ki. Engem éppen ez izgat, az ellenkezo pólus. Elvégre miért ne lehetne az építoelemekbol, va gyis az egyénekbol kiindulni. Az én törvényeim majd ott vesztik érvényességüket, ahol az övé " Gregory az egész szépséges eszmefuttatást egy kortyra lenyelte, válaszként pedig dünnyögött mi azonosíthatatlant. Szerencsére éppen megérkeztek a gyakorlóterem bejáratához. Brewster egy arisztokratikus fejbiccentés kíséretében kitárta neki az ajtót. - Csak tessék, tessék - fuvolázta -, nem akarom megfosztani a különleges élménytol, hogy egyszer a tanár elott érjen a terembe. Greg lángvörösen a helyére sietett. Ennél még az is jobb lett volna, ha be sem jön. Töké alkalmat adott a professzornak, hogy megállapítsa, Foxter hallgató tényleg olyan széllelbél elt fantaszta, mint amilyennek mindig is tartotta.
A szemeszter utolsó három hete úgy elsuhant, mintha külön görkorcsolyát kötött volna a m yhoz. A vizsgaidoszak napjai, órái pedig egyenesen fogyókúráztak, sokat mondok, ha egy-egy perc 50 másodpercbol állt. Gregory az emlékezetes beszélgetés óta sem adta le a jelentkezésé Kezdett úgy gondolni a speciális munkakörre, mint valami elérhetetlen dologra, a Saturnu s hetedik körén. Amióta nekiállt rendszeresen átnézni a három év matematikai, számítástechnik hofuturikai alapismeret anyagát, egyre lehetetlenebbnek érezte, hogy átmenjen a vizsgán. A 95%-os eredmény pedig egyszeruen képtelenség. Nem mintha Foxter hallgató valóban lusta lett volna, ahogy azt Brewster professzor valószínuleg gondolja. Éppen ellenkezoleg. D e gyakorlatilag elso évtol, sot már a középiskola végétol rabja a professzor által fantazmagó k tartott ötletnek. Hátat fordítani az eddigi pszichofuturikai eredményeknek, a másik olda lról beleharapni az almába, ez volt az egyetlen, ami érdekelte. Brewster valószínuleg megl epodne, ha tudná, hogy a diákja minden szabadidejét saját találmányú törvényeinek kidolgozásá amjának finomítására fordítja, és hogy azok az apró kísérletek, amelyeket eddig a környezetéb tt, meglepoen sikeresnek bizonyult. Ez persze azzal járt, hogy kevesebb ideje mara dt a hivatalos tananyagra, és ahogy azt a professzor gyanította, valóban szelektált és a f eleslegesnek Ítélt magolnivalót egyszeruen mellozte, így most sorozatban bukkant majdhog ynem ismeretlen, de változatlanul haszontalannak ítélt elméletekre, nevekre, adatokra, a melyeket mind-mind tudnia kellene. Az utolsó napokban már tanulni is képtelen volt. Órákra
felosztotta az anyagot, az adott ido alatt még átismétlendo tételek számát. Egyre csak kedv enc gyerekkori meséje zsongott a fejében: Az egér és a kásahegy. Lehetetlen, hogy átrágja mag rajta. Három nappal a vizsga elott még bement az egyetemre, az egyik hallgatói laborba , ahol tanári segítséggel lehetett feladatot megoldani vagy kérdéseket feltenni. Nem minth a igazán hitt volna benne, hogy sokat javítana a helyzetén, inkább csak azért, hogy kimozd uljon a négy fal közül. Lezöttyent kedvenc helyére, bal oldalt a hátsó sarokban. A gyakorló majdnem teljesen ür es volt. Ilyenkor már csak a nagyon jó és a nagyon rossz tanulók jönnek be. Kétség sem fér ho hogy o melyik kategóriába soroltatik. Röhej, hogy a XXI. század közepén még mindig nem tudták tyába rázni a felsooktatást, és valami jobbat kitalálni, mint az egyetemi rendszer, tanárok, vizsgák. Sot, úgy tunik, minden egyes reform csak ront a helyzeten. Jobb, ha nem is töpreng, hanem elvégzi, amit még lehet. Gregory sóhajtott, és megadta a gépnek saját 8 jegyu kódját. A jól ismert "Hallgatói programmenü" helyett azonban valami egészen más jelent meg a ernyon. Valamit félrenyomhatott álmodozás közben. Már éppen leütötte volna a "hiba" billentyu amikor mintegy automatikusan elolvasta a kiírást: "Jó reggelt, öreg, már megint eszedbe ju tott valami fenomenális?" A tiszteletlen szöveget elegáns ornamentika fonta körül, a bal f elso sarokban apró, két betubol álló emblémával. Gregory keze megdermedt fél úton a levegoben ikerült belekeverednie a "kávé"-ba, ahogy egyetemszerte hívták - a "Kizárólag vezetoségi tago k" szerkesztett menüsorba. Az egyetemen általában minden fakultásnak megvolt a saját központ i komputere, adatbankja, melynek egyes részeit minden diák, más részeket csak az egyetem i dolgozók, míg bizonyos információkat csak a professzorok hívhattak elo. A "KV" azonban k izárólag az egyetem 50 tagú vezetosége számára elérheto. Kapcsolatban van minden szakmai adat ankkal, de szinte bármilyen, az egyetemmel kapcsolatos információ megtalálható benne, akár a z épületek szellozorendszerének rajza, bármely munkacsoport gazdasági mérlege vagy egy tanuló múlt évi vizsgaeredményei. A KV-ba nem is lehet 8 jegyu kóddal belépni, annak az 50 személyn ek, aki jogosult rá, 10 betut vagy számot kell használnia, és a szabályzat értelmében négyhet e változtatni köteles rajta. Annak esélye, hogy valaki éppen azt a 10 jegyu betu-szám komb inációt adja meg véletlenül, amit éppen akkor valaki az 50 arra jogosult közül használ, gyako tilag egyenlo a nullával - és mégis megtörtént. Gregory hátradolt a széken, mélyeket lélegzet egpróbált gondolkodni. Mit tegyen? Hívja fel a vezetoség figyelmét erre a lehetoségre? Nyomj a le a "hiba"-gombot, kezdjen neki a saját feladatának, és sürgosen felejtse el ezt a ki s intermezzót? Felemelte a kezét, aztán újra leengedte. Egy terv körvonalai kezdtek kibont akozni benne, egyelore túlságosan is homályosan, de minden másodperccel követelobben. A vi zsga, a speciális munkakör és a ketto kulcsa, Brewster- A vizsga, persze több tanár jelenlété en zajlik, de a feladatokat a legtekintélyesebb, vagyis Brewster adja. Ha az elmúlt három év során nem fecsérelte el az idejét, ha akár csak megközelítoleg is igaza van, akkor k oen részletes háttér-információ alapján egy megfeleloen szerkesztett pszichofuturikai progra m képes a tananyagból kiválasztani azt a feladványt, amelyet egy bizonyos professzor egy bizonyos hallgatótól valószínuleg kérdez. A KV-bol elérhetok a személyzeti nyilvántartó adat , az egyetemen dolgozó, illetve tanuló minden egyes ember részletes pszichológiai térképével. Csak ido kérdése, hogy megtalálja. A felügyelo tanár felállt, és elindult felé. - Segítsek valamiben? Elakadt? - kérdezte mosolyogva. Gregory felrezzent. "Nyilván olyan képet vágtam, mint valami holdkóros. Úristen, még cs ak az kéne, hogy idejöjjön, és meglássa-" ösztönösen eloredolt kissé, mintha felsotestével el tná a képernyot. - Nem, uram, minden rendben, csak hirtelen eszembe jutott valami - mondta s ietve, és mosolyogni próbált. A tanár megállt, mint aki habozik, a mosoly nem sikerült meggy ozore, de aztán nyilván úgy döntött, nem erolteti a dolgot, és visszament a saját termináljáh A kis epizód felébresztette Greget. "Csak ido kérdése- Csak ido kérdése- Röhej! Tökkelüt taszta vagy, Foxter, Brewsternek van igaza. Még ha tökéletesen eligazodnál is a rendszer ben, akkor is órákba telne, hogy megtaláld a keresett információt, nem is beszélve arról, hog ez a gép sosem hallott a Foxter-féle pszichofuturikai törvényekrol, csakis a Brewster-d ikciókat ismeri. Nem, hát ez egyszeruen képtelenség, jó kis ötlet volt, de még jobb lesz, ha lfelejti. Persze, ha lehetoség lenne rá, hogy otthonról elhozza a saját számítógépének közpon , és összekapcsolja a kávéval- De hát az ember nem találhat rá kétszer egymás után véletlenül arra az egy létezo kódra, és éppen a biztonság kedvéért a kód nem visszakérdezheto. Ha megpr udni, a gép valószínuleg azonnal riasztana. Persze, ez a probléma éppenséggel megoldható. A r ndszert biztosan úgy építették fel, hogy az 50 használón kívül ne fogadjon el többet, de mive ok négyhetenkénti cseréje kötelezo, lennie kell egy rutinprogramnak, a kód megváltoztatására.
ncs más dolga, mint megtalálni ezt a programot, beütni a saját variációját, és attól fogva an or lép be a KV-ba, ahányszor csak akar. Persze csak addig, ameddig a jogos kódtulajdon os észre nem veszi a cserét. Péntek van, majdnem dél. Ha van egy kis szerencséje, az a pro fesszor, akinek elorozta a helyét, ma korán hazamegy, és a feleségével a hegyekbe utazik vík endre. O pedig visszatérhet mondjuk éjszaka. A kávéban benne van az egyetem biztonsági ren dszere is, nincs más dolga, mint egy adott idore kikapcsolni a mágneszárakat. Mondjuk ma este 9 óra 30-ra." Tíz perccel késobb a felügyelo tanár elégedetten szemlélte a bal hátsó sarokban dolgozó lyan sokáig csak ült és motyogott magában, hogy már-már azon volt, újra odamegy, és felajánlj ségét, de most úgy látszik, minden rendben. Fülig van a munkában, csak úgy ropognak az ujjai latt a billentyuk.
Péntek este, negyed tízkor Greg Foxter a 25-ös sugárút aluljárójában ácsorgott, és látsz n szemlélte az éjszakai villanymotorok menetrendjét. Az aluljáró nem volt valami népes. Akik szórakozni akartak ma este, már régen bent vannak a belvárosban, ahhoz pedig még korai az ido, hogy a moziból, színházból hazatérok áradata meginduljon. Még 12, nem, 11 perc, és a kö i biztonsági egység tizenöt percre minden ajtót kinyit egy bizonyos útvonalon- Greg átlódítot a sporttáskát jobb válláról a balra. Ideje indulni, ha tényleg végig akarja csinálni ezt az o et. Mind ez idáig nem történt semmi helyrehozhatatlan. Ha felfedezték is a kódváltozást, teki thették pillanatnyi üzemzavar eredményének. Még ha rájöttek is, hogy valaki átírta a belépoje nem tudhatják, hogy ki, hogyan. Persze, amennyiben lefuttatták az ellenorzo programo t, felfedezhették a változtatást a biztonsági rendszerben, de erre viszonylag kicsi az e sély. Másrészrol ha tényleg rájöttek, csapdát állítottak, és csak arra várnak, hogy valaki me sszatérni és használni a megváltoztatott kódot- Ebbol elég. Nemcsak arról van szó, hogy esetl 95%-ra teljesíti a vizsgát, és ezzel megnyílik elotte is az út a speciális munkakörbe. A tét jóval nagyobb. Ha a dolog sikerül, ha az elképzelés muködik, akkor a fenébe is, o Gregory F oxter, korszakalkotó változást hoz az egész pszichofuturikában, és egy csapásra bebizonyítja denkinek, az öreg Brewsterrel az élen, hogy neki volt igaza. Sokkal inkább vizsga lesz ez, mintha csak a három év tananyagából kellene felelnie, összeharapta a fogát, megrántotta vállán a sporttáskát, amit alaposan lehúzott a központi egység súlya, és nekiindult. Természetesen nem a fobejárathoz ment. A kutatók irodái különben sem a foépületben vanna hanem egy nemrég épült új szárnyban. Céljainak tulajdonképpen bármilyen muködo terminál megfe de a hallgatói laboratóriumok gépeit munkaido után lekapcsolják, és mindent kitörölnek a memó az esetleges vírusfertozések elkerülésére. A kutatók kötetlen munkaidoben dolgoznak, és az o eikhez nem nyúl senki. Legalábbis eddig nem nyúlt- Remélhetoleg egyetlen túlbuzgó munkatárs s m idozítette ma estére a túlóráit. Gregory végigsurrant az egyetem épülettömbjét jobbról határoló kis utcán, és megsimult a jban. Ezt a bejáratot napközben is ritkán használják. Az órájára nézett. Igen. 9 óra 30. Még dpercet a biztonság kedvéért, aztán- Kezét rátette a kilincsre, és akaratlanul is visszatarto ta a lélegzetét. Most. A gömb ellenállás nélkül elfordult, a fiú becsusszant az ajtórésen. Eg igen, itt a lépcso, gyorsan le, végig az összeköto folyosón az elágazásnál jobbra. Sietni, s ni. A program ugyan csak 15 perc múlva kapcsolja vissza a zárakat, de- Léptek! Igen, tév edés kizárva! Nem is egy, hanem két ember közeledik. Persze, az éjszakai orszolgálat. Hogy l ehetett olyan marha, hogy nem nézte meg, mikor járnak körbe. Greg uzötten körbefordult. A folyosó falai simán, részvétlenül futottak elotte, a lágy g et sehol sem törte meg kiszögellés, bármi rejtekhelyet ígéro tárgy. Nincs más hátra, vissza k enekülnie a lépcsoházba. Ha eléri a lengoajtót, mielott az orök elobukkannak a kanyarból, nye t ügye van. Ha nem- A teste elobb mozdult, mint a gondolatai. Sportcipos lába alig c sapott zajt, ahogy teljes erejébol rohant, ügyetlenül magához szorítva a nehéz táskát. Talán odpercen sem múlt. A mozgó ajtószárnyakat lefékezni még éppen volt ideje, de eljutni a lépcso dulóig már nem. Még látta, amint a két or elobukkan a kanyarból, aztán sietve lekuporodott az ajtó mögé. Hallotta, ahogy a két biztonsági ember kényelmesen, sietség nélkül közeledik. Az e csit csoszogott. Lehajtotta a fejét, megpróbált csak a hallására hagyatkozni, eldönteni, hog y vajon merre tartanak, de a fülében összemosódott doboló vére, és a léptek zaja. Nevetséges ahogy ott kuporgott, egyre az öreg Brewster járt a fejében, még a hangját is hallani vélte: "Az izgalmas felfedezések unalmas részletekbol- unalmas részletekbol- unalmas részletekb ol." Mint egy elromlott lemez. Meg kellett volna néznie, mikor- Végre! Nem hallja ok et. Gregory sietve az órájára pillantott. Alig öt perce maradt a tizenötbol. Ennyi ido, ha végig rohan, talán éppen elég. Ha nem, ott marad valamelyik folyosón egy hosszú hétvégére. N ndült.
Megpróbált a lehetoségekhez képest csendben mozogni, de úgy érezte, az üres épületben is tos zajt csap. A táska ütemesen puffant a derekán, légzését egyszeruen képtelen volt halkabbr fogni. "Mint egy egyszemélyes bivalycsorda!" Futás közben nem nézhette az óráját. Már nem lehet sok ideje, de eddig minden ajtó nyitv olt, még egy utolsó nekirugaszkodás. Igen, ez már a kutatói részleg. Benyitott az elso szobáb , és az ablakon beszurodo fényben meglátta a monitor halványan csillogó lapját. Megérkezett. em kellett az órájára néznie. Még le sem emelte a válláról a táskát, mikor meghallotta az ajt halk kattanást. A biztonsági rendszer visszakapcsolta a mágneszárakat. Az elkövetkezo nyolc órára Gregory késobb mindig úgy emlékezett, mint a feladat könnyebb k részére, összekapcsolni a saját komputerének központi egységét a KV-val, megtalálni benne B er professzor és a saját személyi adatait, utasítani a programot, hogy dolgozza ki ennek a két személynek vizsgaszituációban történo találkozását, szelektálja a valószínu kérdéseket szórakozásnak tunt a néptelen folyosókon való rohanáshoz képest. Hiszen az elmúlt évek során zor végzett hasonló gyakorlatokat, annyiféle kérdést tett fel a programnak, a különbség csak yi, hogy ezúttal élesben megy a játék. Egész ido alatt úgy érezte, hogy két gép dolgozik a sz az egyik a komputer, a másik o. Szinte gondolkodás nélkül adta ki az újabb és újabb utasítás és csak a legvégén, az utolsó elemzés lefuttatásakor kapta el az idegesség. Ült, nézte a vil , hallgatta a halknál is halkabb zümmögést, amit a gép muködés közben adott, a percek egyre t ek, nem történt semmi, és o lélekben felkészült egy hibaüzenetre. Mondjuk: "Az adott kérdés n lmezheto." Vagy: "A körülmények meghatározása nem pontos." Esetleg egyszeruen: "Sajnálom." Még mielott végképp elvesztette volna a türelmét, hirtelen csend borult a szobára. A kép rnyorol eltuntek a kecses geometriai mozgóképek, helyette kétsoros üzenet büszkélkedett a la p közepén. Greg szeme elott egy pillanatra összefutottak a betuk, hogy aztán annál tisztábba n lássa. "Kész. Ha olvasni akarja, üsse le az 0 betut, ha nyomtatásban kéri, az N-t." Szinte hipnózisban ütötte le az N-t. A nyomtató halkan zúgni kezdett, majd másodpercek múlva kiköpö y lapot, aztán még egyet, egy harmadikat- "Érdekes lenne, ha újranyomtatna a tankönyvet-" De a gép hirtelen leállt, a negyedik oldal után nem következett újabb. Greg mohón lecsa pott a papírokra. 22. Mindösszesen 22 tételt választott ki a 300-ból Most már részleteiben is tanulmányozni kezdte az eredményt. Hihetetlen- A komputer által kinyomtatott feladatso r két alaptípusra oszlott. Egy csomó, a mindennapi gyakorlatban nélkülözhetetlen törvényre, a yeket azonban csak igen kacifántos levezetéssel lehet igazolni, továbbá néhány, majdhogynem történelmi jellegu elméletet, amelyeket holtbiztosán mindenki átlapoz. Az elso csoport nem okozna gondot, még ha most rögtön itt állna elotte az egész vizsgabizottság, akkor sem, de a másodikA monitor hirtelen visszaváltott a tarka geometriai képekre. Ezek szerint több mi nt két perce bámulja a semmit. Ráér még töprengeni az eredményen, de most nincs vesztegetni v ló ideje. El kell tüntetnie ittlétének nyomait és kijutni az épületbol. Sajnos a hamis kódot tudja visszaváltoztatni, de más áruló jelet nem szabad, hogy hagyjon. Beprogramozta a b iztonsági rendszert, és a tapasztalatból okulva úgy választotta meg távozásának idopontját, h ehetoleg ne fusson össze az orökkel. Még egy utolsó, szívfájdalommal teli pillantást vetett a KV-emblémára. Nem valószínu, hogy egyhamar újra látja. "Viszlát, öreg!" Elválasztotta a saját egységét az egyetemi komputertol, mindent kikapcsolt, elrendezett, helyre rakott, a ztán nekivágott a visszafelé vezeto útnak. A hétfo reggel pimasz, ragyogó napsütéssel köszöntött be. Gregory frissen vasalt öltönyb arikás szemmel ácsorgóit a folyosón, és az ablakon túli verofényben úszó világot szemlélte. A órában alig aludt valamit. Minden tételt, amit a pszichofuturikai program kiválasztott, elölrol-hátulról tudott, és most valami zsibbadt várakozás töltötte el. Az ajtó kinyílt, és rajta az egyik évfolyamtársa. A többi várakozó körbefogta, faggatta, de Greg képtelen volt fi yelni. Egyetlen mondatot szurt ki a kavargásból. "Brewster kérdez, de nagyon kekec han gulatban van." Aztán már bent is volt. A szobában még két vizsgázó ült, lázasan zongorázva egy-egy term bizottság tagjai külön asztalnál foglaltak helyet, középütt Brewster, és suttogva vitatkozta alamin. Greg megállt az asztalnál, és várta, hogy észrevegyék. A következo pillanatban a prof sszor, mintha magán erezné a tekintetét, fölnézett. A fiúnak egy pillanatig úgy tunt, bosszús hant át az arcán, és hangja, mikor megszólalt telve volt a jól ismert brewsteri iróniával. - A, maga az, Foxter! Lássuk csak, mit is adhatnánk magának. A professzor maga elé húzott két, színes kartonlapocskákból álló paklit, és látszólag el ndezgetni kezdte oket. A hallgatók között híres volt errol a szokásáról. Más professzorok a s etlenszám-generátorára bízzák a tétel kiválasztását, de o nem. Rosszmájúak szerint szereti fo
eszültséget a kártyák lapozgatásával, élvezi a nyomorult delikvens kínlódását. Valóban nem volt mentes némi színpadiasságtól, ahogy maga elé dörmögött: "Igen, igen ez ." Vagy: "Ez ám a finom falat. Éppen a tisztelt hallgató úrnak való." A ceremónia a szokásosn is jobban elhúzódott, Greg azonban érzéketlenül figyelte. Még mindig abban a zsibbadt állapot an leledzett, ami gyakorlatilag a pszichofuturikai program lefuttatása óta tartott nál a. Csak arra rezzent fel, amikor a professzor, mint egy buvész, hirtelen mozdulatt al elé tartotta a kártyákat. A fiú szinte egy pillantással elolvasta oket, és hirtelen rossz ullét fogta el. Mind a négy tétel szerepelt abban a huszonkettoben, amelyeket a pszich ofuturikai program választott. - Mi van, Foxter? Nem felelnek meg a kérdések? Szeretné valamelyiket kicserélni? - Nagyon is, professzor úr. Úgy értem nem, vagyis megfelelnek, igen. - Hebegés közben a kártyákért nyúlt, még mielott az öreg sárkány meggondolhatná magát. Sietve helyet foglalt bad terminálnál, és igyekezett kicsit nyugodtabb arcot vágni. Egész ido alatt, amíg dolgozot t, magán érezte Brewster kutató pillantását, és többször, amikor felnézett, rajtakapta, hogy li. "Bámulj csak, öreg- nincs nálam puska! Teljesen törvényesek az eszközeim- csak éppen nem Brewster-, hanem Foxter-féle törvényesek-" Jóval a rendelkezésére álló ido elott kész volt, de álcázásul még elvacakolt egy kicsit zzal. Aztán végre o következett. Ahhoz képest, hogy ezúttal valóban tökéletesen tudta a kérdé ehezen lendült bele. Képtelen volt Brewster szemébe nézve beszélni. Kiszemelte magának a bal oldali vizsgáztatót, aki korábban egy évig a gyakorlatvezetoje volt, és szavait szinte cs ak hozzá intézte. Amint megszabadult Brewster kutató tekintetétol, mintha átszakadt volna gátlásainak utolsó gátja is, ömleni kezdtek belole a szabatos kifejezések, nevek, adatok. A professzor az elso tételnél még csak elismeroen hümmögött. A másodiknál látszott rajta a megl végül a harmadik tétel közepén se szó, se beszéd felállt az asztaltól, ahhoz a számítógéphez ken a fiú dolgozott, és elkezdte nyomogatni a billentyuket. Greg egy pillanatra hátras andított, és alig tudta elfojtani a vigyorgását. Közben pedig folyamatosan beszélt, beszélt, eszélt. Éppen belekezdett a negyedik tételébe, amikor a professzor visszaült az asztalhoz, és egy határozott mozdulattal elhúzta elole a kérdéseket tartalmazó színes kártyákat. - Maga aztán képes meglepetést szerezni, Foxter. A teljesítménye egészen rendkívüli. De t, ha megengedi, belekeverjük a játszmába a véletlent- - Brewster, mint egy rutinos kártya játékos szétterítette a lapocskákat. - Húzzon, Foxter. Természetesen az extra kérdésre kap kü
Gregory ujjai egy másodpercig nyugtalanul lebegtek a halom fölött, aztán felcsippen tettek egy kérdést: "Az Angkatell-féle bizonyítás". Járhatott volna éppen rosszabbul is. Húzh tt volna olyan tételt, amelyikrol fogalma sincs. Ezt valahogy még csak kidolgozza, d e olyan kápráztató eloadásra, mint az elso négy kérdésnél, nem lesz képes. Korábban a diadalérzés szárnyakat adott neki, ezúttal a kudarc béklyózta. Kíváncsi volt, ster meddig élvezi a diadalát, de jóformán éppen csak belekezdett, alig jutott túl az elso né y bizonytalan mondaton, amikor a professzor félbeszakította: - Köszönöm, elég lesz. Az indexét, kérem! Greg némán átnyújtotta a könyvecskét. Brewster, anélkül hogy a többiekkel megbeszélte vo tározott vonásokkal bejegyzett valamit, becsukta és visszaadta. A fiú bele sem nézett. Egy ilyen utolsó tétel után semmiképpen nem érhette el az áhított 95%-ot. Nem tudta, hogy került a szobából, csak arra ocsúdott fel, hogy körbeveszik az évfolyamtársai, kérdések pergotüze z
"Mik voltak a tételeid? Egyedül Brewster kérdez? Hány százalékot kaptál?" Gregory félálomban kinyitotta a leckekönyvet, a lapok maguktól váltak szét az utolsó old lon:
"Kombinált pszichofuturika és matematika: 100%, az aláírás: Prof. Arnold Brewster." Greg alatt megbillent a folyosó. Nem értett semmit, nem hallotta a körülötte felcsapó új ongást, csodálkozást, míg végül a hangzavarból kiemelkedett egy ismert, túlontúl ismert hang. - Foxter hallgató, egy pillanatra, ha megengedi! A többiek tiszteletteljesen hátrahúzódtak, és o ott állt, szemtol szemben, Brewsterrel, a legendás Brewsterrel. Az arca most is szigorú, de a fenébe, ha nem o volna o, azt g ondolná, mindjárt valami viccet süt el. - Nem erre az eredményre számított? - kérdezte a professzor szárazon. - Én, nem is tudom. Persze, nagyszeru, nagyon örülök, de az után az utolsó tétel után- ú tem, nem érdemlem meg. - Nem is érdemli. Az én becslésem szerint maga a teljes anyag talán 45-50%-át ha tudj
a. Ne felejtse el, hogy több mint két éve tanítom, és volt idom megismerni. Eloször azt hitt em, valamilyen puskát használt. De minthogy ez kizárható, és minthogy saját bevallása szerint a mikroközösségek pszichofuturikája foglalkoztatja, csak egyetlen magyarázat maradt. Maga elore tudta, hogy mit fogok kérdezniGreg lángvörösen hallgatott. - Annak pedig, hogy elore tudhassa, amit én magam is csak abban a percben döntött em el, szintén csak egy módja van. Nem tudom, hogy milyen szabályokat állított fel, Foxter , de muködnek. Ha pedig erre képes volt, senki nem érdemli meg magánál jobban azt a 100%-o t. Greg még mindig képtelen volt megszólalni. Brewster hirtelen elnevette magát. - Na, Gregory, beadja azt a pályázatot?
Lisa Tuttle Útvesztoben
Már az útról észrevettük a szoba reggelivel jelzést, és bár még világos volt és semmi ne bennünket, hogy szállást keressünk, megtetszett a földek közepette kimagasló, gondozott ház, etszett a táblán álló név is: Vén Parókia. Phil laparkolta a Minit a kanyargós, kavicsos úton. - Neked nem kell kiszállni mondta. - Csak beugróm és érdeklodöm. Én azonban kiszálltam, hogy kinyújtóztassam a lábamat és csupasz karomat megfürdessem a emeno napsugarak melegében. Csodálatos délután volt. Trágyaszag kavargott a levegoben különfé falusi szagokkal összekeveredve, és egyáltalán nem tunt kellemetlennek. Elsétáltam a kertet é a környezo mezoket elválasztó sövénykerítéshez. Az utat alacsony kofal szegélyezte. Felmászt hogy a sövénykerítésen át megnézhessem a mezot. A mezon egy férfi állt, egymagában, pontosan a közepén. Túlságosan messze volt tolem ahh z, hogy kivehessem vonásait, mégis valami borzongatót találtam mozdulatlan alakjában. Hirt elen félni kezdtem, hogy arccal felém fordul és észreveszi, hogy ot figyelem. Gyorsan le másztam a kofalról. - Amy! - Phil hosszú léptekkel felém tartott. Arca ragyogott. - Igen barátságos a szo ba. Gyere, nézd meg! A szoba az emeleten volt, benne egy óriási, puha ággyal, meg egy hatalmas fa szek rénnyel. Nyikorgások közepette kitártam a nagy, bemélyedo ablakot. Kinéztem a mezore. A férfinek, akit az imént láttam, nyoma veszett. El nem tudtam képzelni, hova tunhe tett ilyen hamar. - Vacsorázzunk Glastonbury-ben? - kérdezte Phil, miközben a szekrény ajtaján belül elhe lyezett tükör elott fésülködött. - Arra azért hagyjunk elég idot, hogy megnézzük az apátságot Felnéztem az égre, hogy hol is áll a nap. - Holnap pedig megmásszuk a csúcsot. - Te megmászhatod holnap reggel. Nekem elegem van az osrégi dombok, meg muemlékek megmászásából, mint a Tintagel, a St. Michael hegy, a Cadbury-kastély, meg a Silbury-domb is. - A Silburyre nem másztunk fel. Ugyanis elkerítették. - Még szerencse, különben azt is megmászattad volna velem. Phil mögém állt és szorosan magához szorított. Hozzásimultam. Úgy éreztem, mintha csontjaim elolvadnának. Igyekeztem bátor hangon, m intha megfeddném, azt mondani: - Én bezzeg nem panaszkodtam, amikor tavaly megmutatt am neked minden érdekességet Amerikában. Tehát a legkevesebb, amit megtehetsz az, hogy m ost viszonzod szívességemet az osi brit látványosságokkal. Tudom, hogy te ezek között nottél , én viszont nem. Nálunk, ahonnan származom, semmi olyasmi nincs, mint a Silbury-domb, vagy a Glastonbury-csúcs. - Ha lenne nálatok ilyesmi, ha lenne Amerikában egy Glastonbury-csúcs, már rég felvonót építettek volna az oldalába - adta elo Phil. - Vagy legalábbis egy panoráma látcsövet. Mindketten éktelen nevetésben törtünk ki. Most úgy gondolok kettonkre, ahogy abban a szobában álltunk a nyitott ablaknál, átöleltü
egymást és nevettünk - úgy gondolok magunkra, mintha mindig is ott álltunk volna. A vacsorára fatányérost ettünk Glastonbury egyik kávézójában. Sétánk az apátság körül ho int gondoltuk, s így késon értünk a kávézóhoz, épp akkor, amikor a tulajdonosno zárni készült ratni kezdte és vonzerejével rávette, hogy maradjon még nyitva és fozzön a két utolsó vendégé osz hajú, kövér és majdnem fogatlan asszony egész vacsora alatt az asztalunk körül forgolódot hogy folytathassa a Phil-lel kezdett flörtöt. Phil pedig kötelességtudóan vigyorgott, vicc elodött és hízelgett az asszonynak, de amint az hátat fordított, Phil rám kacsintott, meg me gragadta a combomat az asztal alatt, mintegy folytatva a részemrol lehetetlen, szünt elen társalgást. Amikor visszaértünk a Vén Parókiába, behálóztak bennünket egy teára a háziakkal és a töb A többiek a nyár eme késoi szakaszában csupán ketten voltak: egy idosebb házaspár Belgiumból A villanyfutotest be volt kapcsolva, s a társalgó túlságosan is bemelegedett. A mel egben sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Én az édes, tejes teámat fogyasztottam és simogattam a lábamnál hevero, Philre felbámuló öreg, fehér kutyát. Phil kitartóan társalg idojárásról, a vidékrol és a második világháborúról. Végre elfogyott minden tea, a süteményes doboz háromszor körbejárt, mi pedig bemenekülhe tünk szobánk huvös, lakatlan szentélyébe. Ott aztán levetkoztünk, bemásztunk a hatalmas, puha a, halkan megbeszéltünk egy-két csak bennünket érinto dolgot, majd szeretkeztünk. Alig aludtam valamit, amikor is arra ébredtem, hogy egyedül vagyok az ágyban. Nem húztuk be a sötétítofüggönyt, s így a beszöko holdfényben azt láttam, hogy Phil a széles abl ül és cigarettázik. Felültem. - Nem bírsz aludni? - Csak ez a ronda szokásom - intett Phil füstölgo cigarettájával. Nem láttam, de el tud tam képzelni szégyenlos arcát. - Nem akartalak felzavarni. Phil szívott egy utolsót, jó hoss zan, majd a hamutálban elnyomta a cigarettát, s felállt a mélyedésbol. Láttam, hogy a gyapjú ulóverét viseli, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy divatos legyen, de csupaszon hagyta hosszú, csontos lábát. Kuncogni kezdtem. - Mi az? - Te, nadrág nélkül. - Na, persze, ezen te nevetsz. Viszont nevetek én rajtad, amikor ruhában vagy? Phil az ablak felé fordult, s kihajolt, hogy egy kicsit jobban kitárja. - Csodála tos ez az éjszaka- Huha! - egyenesedett fel Phil meglepetten. - Mi az? - Ott, ni- emberek. Fogalmam sincs mit csinálnak. Mintha táncolnának a mezon. A Phil hangjából kiáradó kétségtelen csodálkozás ellenére valamiféle viccre számítottam. odamentem hozzá az ablakhoz. Karjaimat magam köré fontam a hideg ellen. Kinéztem, ahova Phil meredt, s megpillantottam az embereket. Kétségtelenül emberi alakok voltak - öten, vagy talán hatan-heten lehettek, spirál alakban mozogtak, ahogy gyerekjátékban, vagy néptán cban szoktak. Aztán megértettem. Úgy, mint amikor egy optikai csalódás hirtelen megvilágosodik. Egy p illanatig csodálkozik az ember, de a következo pillanatban kirajzolódik a minta. - Ez egy útveszto - mondtam. - Nézd csak, ki van taposva a fuben. - Fu-útveszto - jegyezte meg Phil ámulva. Az osi, rituális ösvényt taposó emberek egyike hirtelen megtorpant és fölnézett, látható yenesen ránk. A halovány holdfényben, s abból a távolságból nem tudtam megállapítani, hogy fé agy no-e az illeto. Egy sápadt arcú, sötét figura nézett fel ránk. Akkor jutott eszembe, hogy aznap már láttam valakit álldogálni éppen azon a mezon, ta lán éppen ugyanott. Megborzongtam. Phil átölelt és szorosan magához vont. - Mit csinálnak? - kérdeztem. - Az országban elvétve fennmaradt a hagyomány, hogy áttáncolnak, vagy átfutnak egy útves ton - magyarázta Phil. - A régi fu-útvesztok legtöbbje már eltunt. Az emberek ebben a század ban már nem tartották meg az ilyen útvesztoket. Senki sem tudja, mikor, vagy miért, vagy mi célból keletkeztek az útvesztok, de azt sem, hogy az áthaladás az útveszton játék volt-e, agy rituálé. Immáron egy újabb alak hagyott fel a tánccal, s megragadta annak a karját, aki már mo zdulatlanul állt. Úgy tunt, hogy mondott neki valamit. Aztán a két illeto visszaállt a las sú körtáncba. - Fázom - panaszkodtam. Éktelenül borzongtam, s a borzongás semmiben nem hasonlított a fizikai hidegleléshez. Lemondtam Phil vigasztaló karjáról, s visszaszaladtam az ágyba.
- Lehet, hogy boszorkányok - közölte Phil. - Hippik Glastonburyból, akik megpróbálnak f eléleszteni egy osi szokást. Glastonbury vonzza a különös figurákat. Bevackoltam magam a takaró alá, csupán arcom fölso szegélye maradt fedetlen, s azt várt am, hogy abbamaradjon fogam vacogása, és a meleg átjárja izmaimat. - A legszívesebben kimennék és megkérdezném oket, kik ok - mondta Phil. Hangja különösnek hangzott. - Szeretném tudni, kicsodák. Az az érzésem, tudnom kell. Rém meredtem Phil hátára. - Ne menj ki, Phil! - Miért ne? Ez nem New York City. Tökéletes biztonságban leszek. Felültem, mire lecsúsz ott rólam a takaró. - Phil, ne menj ki! Phil felém fordult az ablaktól. - Mi a baj? Nem tudtam megszólalni. - Amy- Te sírsz? - hangzott Phil érdeklodo, gyöngéd hangja. Odajött az ágyhoz és átölelt - Ne hagyj itt! - suttogtam vastag pulóverébe. - Dehogy hagylak - felelte Phil. Megsimogatta a hajamat és megcsókolt. - Dehogy hagylak. Phil mégis megtette, alig két hónap múlva, éspedig úgy, ahogy akkor egyikünk sem gondolt volna. Már akkor, amikor a táncosokat figyelte az útvesztoben, már akkor haldoklott. Reggel, amikor kifizettük a számlát, Phil megemlítette az embereket, akik éjszaka az út vesztoben táncoltak. A háziúr nyíltan kételkedett bennünk. - Biztos, hogy nem álmodtak? - Egészen biztos - válaszolt Phil. - Azon tunodtem, esetleg valamiféle helyi szokás t látokA háziúr felmordult. - Méghogy szokás! Táncolni kinn a mezon az éjszaka kellos közepén! - Van kint a fuben egy útveszto - érvelt Phil. A férfi a fejét rázta: - Hát itt aztán nincs. Semmiféle útveszto nincs itt. Phil nyugodtan folytatta: - Nem olyanra gondolok, amelyik sövénybol áll, mint ami lyen Hampton Court-ben is található. Ez csak a fuben van, abban a mintázatban, amelyet jó pár évvel ezelott vájtak a talajba. Már alig látható, bár alig egypár éve lehet, hogy a f nott. Már láttam ilyeneket másutt is, meg olvastam is róluk, és a múltban helyenként szokássá hogy futkosnak az útvesztoben, vagy végigtáncolnak, vagy akár játszanak benne. Azt hittem, valami ilyesféle szokás éledt fel errefelé is. Átérti megvonta a vállát. - Semmi ilyesmirol nem tudok - közölte. Az elozo este megtudtuk már, hogy a férfi és a felesége "idegenek" voltak, akik Észak -Angliából telepedtek itt le úgy húsz évvel ezelott. A férfi kétségkívül nem nagyon sietett s a helyi hagyományok tekintetében. Miután bepakoltuk csomagjainkat a kocsiba, Phil az ösvény felé meredve tétovázni kezdet t. - Nagyon szeretném egészen közelrol megvizsgálni azt az útvesztot - mondta. Megállt a szívverésem, de semmi ésszeru érv nem jutott az eszembe, amivel marasztalha ttam volna. Erotlenül azt mondtam: - Senki magántulajdonán nem szabadna birtokháborítást elkö etnünk- Átsétálni a mezon nem jelent birtokháborítást. Phil nekiindult a sövény mellett az út felé. Nem akartam, hogy egyedül menjen, így hát u a siettem. Néhány yard távolságra az útról kapu nyílt, amelyen keresztül beléptünk a mezore. kezdtem, ha már ott vagyunk, hogyan fogjuk megtalálni az útvesztot? Olyan rálátás hiányában, nt amilyen a szobánk ablakából nyílt, a magas fu igencsak egyformának tunt, s azon a szint en, a szokásos napvilágnál, igazán nem szembetunoek a talajszint kis eltérései. Phil visszapillantott a házra, beállt az ablak vonalába, majd megfordult, s körbeho rdozta tekintetét a mezon, összeszukült szemmel próbálta felmérni a távolságot. Aztán lassan ult. Surun lenézett a földre. Hátra maradtam, s némi távolságból követtem. Nem kerestem az út ot. Nem akartam megtalálni. Jóllehet nem tudtam megmagyarázni miért, de ijesztoen hatott rám az útveszto, messze akartam lenni tole, megint az úton, Phil-lel kettesben a kocs iban, amint almát eszünk, bámuljuk a tovatuno tájat, s beszélgetünk. - Á! Megtorpantam Phil gyozedelmes kiáltására, s figyeltem, mint szökdécsel egyik lábáról a m a. Egyik lába jól kivehetoen magasabban volt a földön. Különös módon kezdett haladni, le-föl tt. - Azt hiszem, ez az! - kiáltotta. - Azt hiszem, megtaláltam. Ha a mezo továbbra i s lejt- Igen, igen, megvan! Phil megállt és sugárzó arccal visszanézett rám. - Óriási - jegyeztem meg.
- A fu már visszanott, ahol annakelotte csupaszon tartották a földet, de még mindig érezni, hol kaszálták le a rendet - magyarázta Phil, s elore-hátra hajlongott, hogy szemlél tesse a sekély árok szélét. - Gyere, nézd meg! - Elhiszem neked - feleltem. Phil felütötte a fejét. - Azt hittem, érdekelni fog a dolog. Azt hittem, ha valami, hát ez pont neked való. Mármint az osi britek muris népszokásai. Megvontam a vállam. Képtelen voltam megmagyarázni, miért érzem magam oly kényelmetlenül. - Rengeteg idonk van, szerelmem - mondta Phil. - Ígérem neked, megmásszuk a Glast onbury-csúcsot, mielott továbbutazunk. De most itt vagyunk, s én szeretném átérezni, milyen lehet az útvesztoben. - Felém nyújtotta a kezét. - Gyere, járd velem végig az útvesztot! Oly egyszeru lett volna megfogni a kezét és vele menni. De valami felülmúlta a vágyam at, hogy Phillel menjek, hogy ezt is úgy tekintsem, mint bármelyik tréfáját - éspedig a félel etes, szavakkal nem kifejezheto meggyozodés, miszerint veszély leselkedik ránk. De ha nem megyek vele, talán eláll az ötlettol, s o jön velem. Esetleg duzzog a kocsiban, de m ajd abbahagyja és végre elkerülhetük a mezorol. - Menjünk már tovább! - kérleltem. Bosszúság suhant át az arcán, s egy vállrándítással elfordult tolem. - Akkor adj még egy idot! - mondta Én pedig figyeltem, mint lép be az útvesztobe. Phil nem próbálkozott azzal a különös, ugráló tánccal, amelyet az éjszaka láttunk, hogy rek táncolják, csak ment, sem nem gyorsan, sem nem óvatos, kimért léptekkel. Nem nézett rám j közben, jóllehet az útveszto vonalai körkörösen az irányomba vezették - tekintetét a földön t Amint figyeltem ot, úgy éreztem minden lépésével távolabb és távolabb kerül tolem. Körbefonta at, s megparancsoltam magamnak, hogy ne butáskodjak. Azt éreztem, hogy feláll a szor a karomon, meg a hátamon, és hadakoznom kellett, hogy visszafojtsam a belso kényszert, hogy fogjam magam és elrohanjak, mint a szélvész. ÉS még azt is éreztem, hogy valaki figyel minket, de amikor körbenéztem, a mezo üres volt, mint mindig. Phil megállt. Úgy gondoltam, középre ért. Mozdulatlanul állt, s nekem profilját mutatva messzibe bámult. Eszembe jutott az ember, akit a mezon láttam, amikor megérkeztünk a Vén Parókiába - talán éppen azon a helyen, az útveszto közepében. Aztán Phil, megtörve a varázslatot, keresztülugrálva az útveszto ösvényein, hozzám jött sul erosen megszorított. - Hát nem orület? Kissé megnyugodtam. Túl voltunk az útveszton, s mindketten jól éreztük magunkat. Egy ki s nevetés is elotört belolem. - Nem, dehogy orület. - Jó, akkor menjünk. Phil kijátszotta magát. Kéz a kézben elindultunk az út felé. Többet nem említettük a dolgot.
Az elkövetkezo hónapokban sokszor eszembe jutottak azok a fényes napok, az a két hét, amit Dél-Angliában csavarogva töltöttünk. Az odafuzodo gondolatok az ellenszerei több, késob i emléknek: a kórházbeli utolsó napoknak, amikor Philnek fájdalmai voltak, aztán Phil halálán
Visszaköltöztem az Államokba - végül is, az volt az otthonom, ott élt a családom, a legt barátom. Angliában majdnem két évet éltem, de Phil nélkül semmi értelme nem volt, hogy marad . Találtam egy lakást a közelben, ahol a foiskola után laktam, meg egy tanári állást, és bár asan és nehézkesen, de kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy új életet kell kezdenem. Phil változatlanul hiányzott, s a fájdalom az ido múlásával mit sem enyhült, de megbirkóztam e. Birkóztam vele. Azon a tavaszon, amikor már második éve magányos voltam, elkezdtem foglalkozni a go ndolattal, miszerint ismét ellátogatok Angliába. Júniusban szabadságra mentem, s úgy tervezt em, hogy egy hetet töltök Londonban, néhány napot Cambridge-ben Phil novérénél, és néhány nap Ivesben, ahol felkeresek néhány ismerost. Amikor elhagytam Londont a bérelt kocsival és St. Ives felé tartottam, nem állt szándékomban, hogy rátérjek ama utolsó vakáció jól ismert ú de mégis megtettem, mire minden város, minden falu kellemes emlékeket és mély szomorúságomat inkább felkavaró, keserédes élményt ébresztett fel bennem. Elidoztem Glastonbury-ben, sétáltam a békés apátság romjai közt, s emlékezetembe idéztem nek a szent tövisre és Arthur király csontjaira tett mókás és szemtelen megjegyzéseit. Kerest m, de nem találtam meg a kávézót, ahol sült halat kellett ennünk rósejbnivel. Naplementekor m kifelé tartottam Glastonburybol, felfelé a Vén Parókiához, rá arra az Ismeros útra. Több autó arkolt a háznál, amely majdnem tele volt. Akadt még kiadó szoba, de nem az, amelyik után vág yódtam, Így szomorúsággal telve, kezdtem bánni ezt a megszállottságszeru zarándokutat, ugyana
r vágyódtam ugyanazon szoba, ugyanazon ágy, ugyanazon kilátás után, hogy felidézhessem Phil s ellemét. Ehelyett egy jóval kisebb szobát kaptam a ház másik oldalában. Megteáztam a többiekkel és korán nyugovóra tértem, de álom nem szállt a szememre. Amint suktam a szememet, Phil volt elottem amint az ablakmélyedésben ül, egyik kezében cigaret ta, és összeszukült szemmel néz engem a füstfelhon keresztül. Amikor azonban kinyitottam a s zememet, egy másik szobában találtam magam, az ablak túl kicsi volt ahhoz, hogy ki lehes sen ülni - ezt a szobát Phil sosem látta. Az ágy túl keskeny volt ahhoz, hogy azt képzelhess em, Phil békésen alszik mellettem. Bárcsak egyenesen St. Ivesbe mentem volna, ahelyett , hogy elvesztegetem az idomet útközben - ez az egész kész tortúra volt számomra. Nem tudtam visszacsinálni a múltat - minden perce, amit ott töltöttem, azt juttatta eszembe, hogy Phil végérvényesen elment. Végül felkeltem. Pulóverbe és farmerbe bújtam. Telehold volt, beragyogta az éjszakát, az azonban megállt, s nem tudtam, mennyi lehet az ido. Az óriási, ódon ház csöndbe burkolózott. A fobejáraton át távoztam, s reméltem, senki nem fogja utánam bezárni az ajtót. Azt gondoltam egy séta a friss levegon ki fog fárasztani annyira, hogy utána elaludjak. A kavicsos úton indultam el, a parkoló kocsik mellett, az útfélé és kimentem a szomszéd ezore ugyanazon kapun át, amelyiken Phillel léptünk át életünk korábbi szakaszában. Nem is fi ltem rá, merre tartok, és miért, miközben a fu-útveszto felé haladtam, amely Philt lenyugözte engem pedig megfélemlített. Már számtalanszor megbántam, hogy akkor nem fogtam meg Phil k ezét és nem tartottam vele az útvesztobe. Nem mintha ez hosszú távon nagy különbséget eredmén t volna. Azonban Phil halála után a vele töltött ido minden kevésbé tökéletes perce felrémlet be vett, és egyre fokozta buntudatomat - minden kihagyott lehetoség, amely immáron örökre elmúlt, minden, amit másképp kellett volna mondanom, vagy tennem. Valaki állt a mezon. Megtorpantam, csak bámultam, a szívem pedig összevissza kalapált . Az illeto elfordult, így nem tudtam, kicsoda, de abból, ahogyan ott állt, biztosra v ettem, hogy már láttam és ismerem. Futni kezdtem feléje, de biztosan pisloghattam, mert hirtelen az alak eltunt, mintha nem is létezett volna. A holdfény csalóka volt, a magasra nott fu ide-oda leng edezett a szélben, s a fürge felhok az égen fura árnyékokat vetettek. - Gyere és járd végig velem az útvesztot! Hallottam a szavakat, vagy csak visszacsengtek a fülemben? Zavartan lenéztem a lábam elé, majd körbepillantottam: vajon az útvesztoben állnék? Hatá atlanul elore léptem, majd hátra. Úgy tunt, sekély lejton állok. Aztán megrohant az emlékkép: il ott áll a napsütötte mezon, elore-hátra hajolgat és azt mondja: - Azt hiszem, ez az! Ar cát pedig uralja az elmélyült, kutató tekintet. - Phil! - suttogtam könnybe lábadt szemmel. A könnyeken keresztül láttam valami mozgást, de amikor kigördültek szemembol, már megint nem volt ott senki. Körbehordoztam tekintetemet a sötét, üres mezon és elindultam a régi kit aposott ösvényen, nem olyan lassan, mint Phil, hanem jóval gyorsabban, majdnem ugrálva, miközben lábammal ki-kitapogattam az útveszto széleit, hogy biztosan az útvesztoben halado k-e, merthogy nem láttam. Amint ott mentem, úgy tunt, mintha nem lennék egyedül, mintha emberek haladnának el ottem, de mégsem látom oket (majd a kanyargó ösvény következo fordulójában talán utolérem oke mögöttem vannak. Hallottam lépteiket, s a gondolat, hogy valakik jönnek mögöttem, követnek, elborzolta idegeimet, mire megfordultam, hogy meggyozodjek róla. De csak a Vén Parókiát láttam, azt a fölso ablakot, pontosan azt, amely mögül Phil és én kinéztünk, azt a pontot, ah an láttuk az útvesztoben táncolókat. Ezúttal sem húzták be a függönyt a sötét, négyszögletes üveg mögött. Amint az ablakot fi y alak tunt fel benne. A hosszú figura sápadt arccal nézett le. Csak bámultam zavartan. A következo pillanatban újabb alak csatlakozott az iméntihez. Egy alacsonyabb valaki egy no. A férfi átkarolta. Láttam, jóllehet képtelenség volt látnom abból a távolságból a sö e láttam, hogy a férfi pulóvert visel, a no pedig mezítelen. És láttam a férfi arcát is. Phil lt az. A no pedig én. Ott álltunk mindketten. Még együtt, még nem tudva, mit hoz a jövo. Szinte éreztem a bor zongást, amibe akkor megremegtem és Phil megnyugtató ölelését. Pedig nem voltam ott. Még nem. Kint voltam a mezon, egymagám, egy régebbi énem elojeleként. Éreztem, hogy valaki mellém lép. Valami vékony, puha, de eros, mint valami madár karm a, megragadta a karomat. Egy fiatalember állt mellettem és mosolygott rám. Úgy tunt, fel ismertem. - Phil vár rád az útveszto közepén - mondta. - Most nem szabad visszakoznod.
Fejemben felvillant az élénk kép, amint Phil nappal az útveszto közepében áll, s valami egragadja, hogy örökre ott álljon. Az ido másképp alakul az útvesztoben, és Phil még mindig o lt, ahol annak idején is. Megint vele lehetek, akár egy percre, akár örökre. Új társammal járni kezdtem a kígyózó, szökdécselo tánclépéseket. Immáron lelkesen, türel beérjek az útveszto közepébe. Magam elott elmosódott alakokat láttam, a holdfénnyel változtak miközben az útvesztoben haladtak más éjszakákon, más országokban, hol eltuntek szemem elol, ol felbukkantak. Az viszont, amit szemem sarkából láttam, még inkább zavart. Suru pillantások közepette ú sam a tánc közben immár nem olyannak tunt, mint amilyennek az arcát láttam. Olyan fiatalna k látszott, viszont amilyen könnyen és erosen megszorította a karomat, nem fiatalember k ezére vallott. Egy olyan kézre, mint a madár karmaPillantásom lefutott a karomon. Az izmos húsomon finoman fekvo kéz nem állt egyébbol, mint csontokból, amelyrol a hús évekkel ezelott lerothadt és lehullt. Felszínes, oldalvást vetett pillantásaim bizonyultak igaznak táncoló partneremrol - valamiféle régen holt és mégis eleven látványról. Megtorpantam és elkaptam karomat abból a rettenetes valamibol. Behunytam a szem emet, hogy ne is lássam. Kiszáradt csontok csattogó zaját hallottam. Arcomban hideg fuva llatot éreztem, s rothadó buz csapta meg orromat. Egy hang - talán Philé - sajnálattal és fél lemmel suttogta a nevemet. Mi vár rám vajon az útveszto közepében? És mi lesz velem? Meddig kell még ezt a monoton cot járnom, ha egyáltalán beérek oda? Vaktában megfordultam, hogy kiutat keressek. Kinyitottam a szemem, eloremozdu ltam, de visszahoköltem - valamiféle eros, ösztönös idegenkedés visszatartott attól, hogy átu ak az útveszto ösvényein, mintha azok csupán sekély, jelentéktelen barázdák lennének. Ehelyet fordultam (szemem szögletében alakok villództak, akik engem figyeltek) és elkezdtem viss zafelé futni azon az úton, amelyiken mentem, követve az útveszto pályáját visszafelé, egyre t bb a közepétol, vissza, magába az életbe. Pap Viola fordítása
Josephine Saxton Gordon noi
Gordon már kora hajnal óta dolgozott. Hogy egy negyed bolygó uralkodója lehessen, k ell némi éberség, gondolkodókészség, tekintélyes számítógéppark és jó sok távirányítású beren uralkodója volt. Ez még a jövo zenéje, amikor gyarmatosként majd kijelentheti, hogy a terül et kész az emberek befogadására. Gordonnak megvolt a maga háztartása, amely remekül rendben tartotta magát, a többi a Föld meghódítását és fejlesztését jelentette számára. Megszervezte t, kitisztíttatta a csatornákat, s mindezt anélkül, hogy kilépett volna termeibol. Ezen kívül két fölöslegessé vált notol is megszabadult, akik a sorozatszámuk alapján már túlkorosnak szá Volt még ideje a nappal közepéig, a két délpont közötti idoig, amit saját, személyes céljair tt fönn. Jelzett egyik nonek, hogy készítse el az ebédjét, mire az kecsesen és tisztelettudóan j elent meg elotte, majd az utasítás teljesítésére igyekezve, meglibbentette elotte aranyló ha jzuhatagát. Végignézett a helyiségben lebzselo többieken, kiválasztott egy gömbölyded, vöröse hajút, aki elsurrant a hálóterme felé, miután értésére adta vágyának természetét. A fizikai t oly gondot okozott neki. A no eredményesen kielégítette óhaját, azután beküldött hozzá másik hogy fürdessék és masszírozzák meg, és készítsenek elo számára tiszta öltözéket. Az elsoként n behozta az ételét, és letette elé. Reményteljes, elbuvölo mosolyt villantott felé, mialatt tt állt, és várta, mikor kell cserélnie a terítéket. Gordon kipihenten, boldogan látott hozzá az étkezéshez. Korántsem volt mindig kipihen t és boldog, mivel különös aggodalom gyötörte, amelyet nehezen tudott volna megnevezni. Elha tározta, hogy meglátogatja délután egyik uralkodótársát, és elbeszélgetnek egy kicsit, ha les
ejük. Gyakran szerét ejthette, hogy egy-egy délutánt sakkozással vagy trik-trak játékkal tölt l. oszinte pillanataiban Gordon elismerte, hogy a munkája valójában önmagától is elvégzodik, inden egyebet pedig elintéznek a nok. Ekkor valami kellemetlen apróságra figyelt föl az ételében. Tányérjából kiemelt egy hoss ke hajszálat. A hajszál tulajdonosa rémült tekintettel meredt a bunjelre. A felboszült Gordon megindult a vezérlopultja felé, magával vonszolva a not, hogy a keze fejérol leolvassa azonosító számát. Beütötte a számot. Ezalatt a no elfordult tole, ám tt akár térdre vethette volna magát, egész teste megmerevedett, a szeme lecsukódott, végtagj ai elernyedtek. Muködésbe lépett a fejébe épített halálközpont. - Takarítsatok el mindent azonnal, és jegyezzétek föl, hogy ma este másutt leszek! Ezér t még mindnyájatokat keményen megbüntethetlek. Föl vagyok háborodva! Miután eltávozott, az ottmaradottak nekiláttak a takarításnak és rendcsinálásnak, a halo t pedig kerekes targoncán átgurították a nok lakosztályába. Senki nem szólt egy szót sem. Min , minden teljes csöndben zajlott. A nok soha nem is mondhattak semmi figyelemre érde meset, és ezzel tisztában is voltak. Valamennyien rendkívül ügyesek és csodálatosan szépek vo k. Ritkán követtek el olyasféle hibát, mint a mai, amely ennek a társuknak a halálát okozta. gyetlen nap alatt három halott azonban rengeteg gondot okozott. Odalent, a háztól vala mivel távolabb, nyomban munkához is láttak. Holnap reggelre három új nonek kell Gordon szo lgálatába állnia. Mindig százan kellett lenniök a háztartásában, hogy bármely célra szabadon sson közülük. Igényei pedig minden pillanatban akadtak. Gordon önszántából gyalog ment ki a közlekedoállomásra, pedig jó pár száz lépésnyire vol hogy fárasztó lesz az út. A napok ragyogtak az égen és a saját maga gerjesztette langyos reg geli esotol kellemesen illatozott a föld. Idekint, ahol mindeddig kizárólag o járhatott, igazi uralkodónak érezte magát. Gordon titokban atavisztikus vágyódást dédelgetett magában a t idok, az ezredéve odahagyott Föld után. Odalent akkoriban még tengerek voltak, bennük ha lak, hegyek, amelyeket megmásztak az emberek, a földet pedig saját erejükkel muvelték. A fér fiaknak eroseknek kellett lenniök. No persze, ez csak amolyan ébren-álmodozás volt, hisz en mindennek a hátulütoit is jól ismerte. A mindenféle eroszakot, betegségeket, a születés vé lenszeruségének kockázatait, az élelem szukösségét. S ami a legrosszabb, a nok és a férfiak e ek, egyenlo számban, és bár a nok ugyan engedelmesek voltak, nem építették beléjük a halálköz így ugyanaddig élhettek, akár a férfiak. Ez biztosan ijeszto és nagyon különös lehetett. De s, az ember történelme maga is ijeszto, különös és hosszú volt. Most viszont civilizált korba ek, az ilyesféle atavizmus mero ostobaság. Elhessegette hát az álmot, és lehajolt, hogy me gérintse langyos, nedves földjét. De még ezt a vágyát is valahogy bunösnek érezte, hiszen a t j piszkos! Megtette a gyors utazást saját közlekedési végpontjától Cavin végállomásáig, útközben pr nyugtalansága okozójának titkát. Tulajdonképpen a következo uralkodóra vonatkozott. Itt van z ideje egy fiú nemzésének, hiszen mikorra fölneveli majd, már egész öreg lesz. Minden uralko ak világra kell segítenie egy utódot, bár ezen a gyarmaton a négy uralkodó közül eddig még eg em tette meg. Cavin örömmel üdvözölte ot, és kijelentette, hogy a délutánja szabad. Utasította udvarta noit, hogy helyezzék kényelembe Gordont, gondoskodjanak számára frissítokrol. Amikor letel epedtek, ott állt közöttük a sakktábla, de most nem keltette föl a vendég érdeklodését. Házig nt a dolog, és kérdezosködni kezdett. Mindketten derusen mosolyogtak a másikra, átérezvén, me nyire kellemes egymás hangulatának ilyen kifinomult érzékelése és a köztük lévo oszinte barát nló volt a helyzet a bolygón tartózkodó másik két férfi esetében is. Többször megállapították férfival benépesített bolygókon az ottéloknek válogatniuk kell a barátaik között, s ezzel sze milyen szerencsések ok négyen. - Az örökösöm nemzésének kérdésérol van szó - rukkolt elo Gordon egyenesen a gondjával. ideje egy fiú világra segítésének. - Ó! Szóval a halál félelme foglalkoztat. A fiúutód gondolata ilyen aggodalmat takar. D e nem lehet valóságos, hiszen még sok idod van hátra. - Nem errol van szó. Egyáltalán nem. Velünk minden rendben van, hosszú még a jövonk, min a négyünknek. Engem egyedül az foglalkoztat, milyen fiúra tegyek szert. A leheto legtökélet esebbet akarom. Cavin fölkacagott, igaz, barátságosan. - Minden fiad csak jól sikerülhet, ha valami baleset nem szól közbe. Ha mégis hibás szül tne, nyugodtan megszabadulhatsz tole, miután kikérted a szakértok véleményét, hiszen tudod, hogy van ez. Tedd meg a szükséges orvosi óvintézkedéseket, hogy csak fiaid születhessenek, u tána csak az eredményt kell várnod. Ugyanúgy, ahogy a lányok esetében, csak sokkal jobb ered
mény reményében. - A téma ugyan nem volt egészen szalonképes, de ok valóban jó barátok voltak t nyomasztó volt számukra, hogy a férfiak ugyanabból a forrásból bukkantak elo, mint a nok. Cavin minden not fölmentett a szolgálat alól, és saját kezuleg kínálta meg egy itallal Gordon . - Úgy értem- - eroltette tovább a beszélgetés fonalát Gordon kortyolgatás közben - - szó értem, melyik not válasszam ki anyának? Ez bizonyára számít leendo fiam milyenségét illetoen Csupán a Gordon arcán látható, oszinte aggodalom tartotta vissza házigazdáját a nyílt élcelo
- Barátom, te mindenben a tökéletességre törekszel, pontosan ez kelti benned az ilyen , különös gondolatokat. Ugyan, milyen szerepet játszhatna ebben a dologban az anya minoség e? Válassz ki egyet, amelyikben kedvedet leled, a többirol majd gondoskodnak a nok l akosztályában a következo kilenc hónap alatt. No, játsszunk inkább egy partit. - De Gordon e lhárította az ajánlatot. Szerinte igenis volt jelentosége a dolognak. Ilyen közvetlen, hús-vé közelség, teljes kilenc hónapon keresztül- arra gondolt, vajon ki lehetett az o szüloanyj a, és kis híján rosszullét fogta el. Valamilyen genetikai tulajdonságoknak mégiscsak öröklodn ell az anya részérol is. Végül ok is csak emberi lények, a szó bizonyos értelmében. - Hát, lassan már egyáltalán nem értelek - jegyezte meg Cavin kissé borongósan. Arra szá t, hogy Gordon valami filozofikus téma boncolgatásával erosíti majd meg a barátságuk szálait, vagy éppen álmodozón mereng a régi szép idokön, amit azelott is nemegyszer megtett iszogatás ben. - Azt akarom, hogy a fiam legalább olyan értelmes és okos legyen, mint én vagyok. D e honnan tudhatnám, elég értelmes-e az anyja, ha eddig sohasem szólalt meg életében? Minden no ostoba és muveletlen, ezt tudjuk- de bizonyos szellemi képességekkel azért csak rende lkezniük kell. - Kedves barátom, egész biztosan valami biokémiai problémád van. Felejtsd el ezt az e gészet! Az értelmi képességek nyilvánvalóan apai eredetuek, különben miért ne lennének okosak is? - Bizonyos mértékig azért mégis azok- végül is egész sok mindenre képesek. - Gordon megpróbált különbséget tenni az értelem kétféle típusa között, de még ez sem vo amit szavakba akart foglalni. Cavin látnivalóan nem élvezte a témát. Gordon ostobasággal vád lta magát, amiért ilyen kérdéseket feszeget, és végül csak lejátszottak egy sakkcsatát. Gordon birodalmának noi lakosztályában zajlottak a következo nap elokészületei, mélyen a föld alatt és az o termeitol éppen a megfelelo távolságban. Mint mindig, ehhez most is hoz zátartozott a tisztálkodás szertartása. Zajlott a hajmosás, göndörítés, sütés és fésülés. Tes etesen rendbe tették, a fogukat megmosták. Szóval minden lehetséges fizikai tulajdonságuka t kidomborították. Fáradhatatlanul munkálkodtak, és mindenben egyenlokként segítettek egymásn A versengés gondolata föl sem merült, hiszen nem léteztek semmiféle különleges elonyök, amel kedvéért érdemes lett volna. Mindegyiküknek pontosan akkora esélye volt a beteljesülésre, él e vagy halálra, mint bármelyik másiknak. A szolgálat volt létezésük célja, és mindnyájan önál k annak a tömegnek, amelyet legegyszerubben Gordon noinek nevezhetünk. Még uruktól távol s em lévén képesek a csevegésre, néma csöndben tették a dolgukat. Termükben csak a hajkefék sur az illatos olajokat borükbe paskoló kezek halk csattogása, apró fémszerszámaik ritka csette nései hallatszottak. Egy lenyugözo termetu, fekete hajú szépség egyik társának szempilláit áp pen, mialatt egy csinos szokeség a lába körmét festette csillogó lakkal. Kiválogatták és rend szedték a ruháikat, és minden zugban lázasan javítgattak valamit. A gyerekszobákban némelyek az apróságokat látták el éppen. A konyhákban sürögve-forogva lo a másnapi étkezések fogásait. Ellenorizték a különféle munkálatok idobeosztását, s mindezt panaszszó vagy sóhajtás nélkül. Miután végeztek minden teendojükkel, Gordon noi pihenni tértek, hogy kelloen feltölto djenek a másnapi szolgálatra. Késo éjszaka fülsérto sípszó jelezte, hogy Gordon részérol sürgos üzenet érkezett. Szere o még ébren volt. Sadie, Heather, Judith és Mary fönnmaradt, hogy megünnepelje Mary születésn pját. A negyvenéves kor mindenképpen méltó volt a megünneplésre. - Ugrassz föl néhány babucit, Sadie! Úgy látszik, Gordon szemére nem jön álom. - Közben Heather elolvasta az utasítást. Nem arról volt szó benne, amire számítottak, s zért gondterhelten bámultak maguk elé. Gordon példátlan kívánsággal rukkolt elo, ami vészhely jelentett számukra. Leendo utóda anyjának akart egy "no"-t, akinek ezúttal értelmi képessége rol kell tanúskodnia. Úgy döntött, ezt azon mérheti le legjobban, vajon képes-e az illeto a sakkjáték fortélyainak elsajátítására. Soha, egyetlen babát sem programoztak még be ilyen cél ig egyetlen uralkodó sem óhajtott sakkozni bármelyikkel azok közül, amelyeket igazi nonek
terveztek. Még az emberszabású bábukkal sem, amelyeket a föld alatti lakosztályokban néhány v s, eleven no évtizedek keserves munkájával idomított be a nehéz szolgálatra. Judith fölkacago t, mivel mind a négyen kiváló sakkjátékosok voltak, és nem sokra tartották Gordon ilyen képes t, amelyeket kilestek éppúgy, mint bármi egyebet, az o legcsekélyebb tudomása nélkül. Bármely könnyuszerrel legyozhette volna ot, de ez semmit sem könnyített a helyzetükön. Eleven no u gyanis emberemlékezet óta sohasem került egyik uralkodó szeme elé sem. Be kell hát tanítaniuk egy babát a sakkjáték elsajátítására. Az ilyesféle elektronikus trükkökhöz Heather értett a l máris nekilátott, hogy kialakítson egy sorozat érzékelot a megfelelo vizuális ingerek feldol gozásához, belétáplálja az összes szükséges ismeretet, megtetézve azzal a képességgel, hogy a llanatban váratlan húzással is eloállhasson. A bonyolult föladat elvégzésére mindössze négy ó delkezésére. - Az egészben az a legrosszabb, hogy valamelyikünket teherbe kell ejtenünk a sper mabankunk segítségével, és egy fiúgyermeket kell produkálnunk, pontosan kilenc hónappal azutá hogy Gordon kiválasztotta az okos kis babáját. Az örökös fölcseperedését bizonyára látni kívá int a lányokét, akiket hite szerint szintén maga nemzett. - Mary a gondolat elutasítása je léül megrázta a fejét. Valóban terhesnek tekintette az áldott állapotot, és különben is, szer megtette a magáét az eleven emberi lények reprodukálása terén. Idosebbik lánya már kilencéves , és máris nagy szakértoje a hús újratermelésének. - Hát megbolondult ez a Gordon, hogy egyáltalán értelmet föltételez valamelyik norol? L ehetséges, hogy még talán a mozgalmunkkal is rokonszenvezne, ha tudna róla? - Nem! Csupán olyan utódot óhajt maga után hagyni, aki még annál is okosabb, amilyennek o hiszi magát. - De több szót nem vesztegettek Gordonra vagy a szándékaira, sok dolguk vo lt. Az események ilyen fordulata veszélyeztette vagy legalábbis fenyegethette hosszú távú te rveiket. A föld alatt élo néhány valódi no leányaiként egy új forradalom eszméjének hordozói z alkalommal nem véres lázadást terveztek, amelyet korábban a nok rendre elveszítettek, ha nem csöndes fölkelést. Egészen új világot akartak, de csak akkor, amikor készen állnak már. J a gyerekszobákban, az ott élo fiúkban és lányokban rejlett, akikbe nem építették be a kötele lálközpontot, amelynek segítségével a férfiak uralkodtak ellenfeleiken. Egyetlen uralkodó sem gondolta, hogy a világ teljesen másmilyen, mint amilyennek képzeli. A halálközpont csak az androidokat semmisítette meg. Az új, eszményi világ felépítéséhez ido kellett, és Gordon, a al együtt az új, szabad nép számára készítette elo a bolygót. Ha bármikor rájönne a dolgok va kkor minden elveszhet egyszer s mindenkorra. - Hát, pompás születésnapi mulatság volt! - dünnyögte Mary keserun. - Ha Gordon tudott volna rólad, már réges-rég eltett volna láb alól. - Nem biztos, hacsak nem kap segítséget más bolygókról, o csak azt tudja, hogy ölhet a számítógép valamelyik kódjával. Nem hiszem, hogy ugyanerre képes lenne akármilyen régi módsze - Lehetséges, de ez csak üres beszéd. Gyerünk, munkára! - Miközben a bonyolult áramkörök kesztésében segédkezett, Judith elgondolkodott. Azon töprengett, milyen lehet normális úton szert tenni egy gyerekre. Gordon azt hitte, tudja, de valójában még soha senkit sem ne mzett. Judithnak az jutott eszébe, talán vállalkozhatna a titkos csemete kihordására. Anyj a tisztában volt ugyan minden természetes folyamattal, de kicsiny világukban nem éltek f elnott férfiak, és talán sohasem számíthattak rájuk, hiszen olyan nehéz fölnevelni egy fiúgye t- s mellesleg, a saját életkora is kétségessé tette volna a valóságos kapcsolat eredményessé dith nemegyszer elkeseredett, amikor arra gondolt, hogy élete még olyan izgalmas sin cs, mint egy androidé. Ha azok a babák egyáltalán éreznek valamit, akkor sokkal több örömben részük, mint- no de, ez ostobaság. Egy igazi no nem irigykedhet egy rabszolgára. Gondol atait ezért inkább késo éjszakai, fáradt és kihult képzelgésnek tekintette. Belevetette magát nkába. Egyiküknek tartania kell a kapcsolatot a bolygó többi csoportjával. Biztosítaniuk kel l az ismeretek állandó körforgását, mivel segítségre vagy utánpótlásra is szükségük lehet még eg komolyan gondolta a leendo anya kiválasztását, akkor nekik is ügyelniük kell soraikra. Máris tudták, hogy szemlére rendelte maga elé valamennyi "no"-jét- márpedig tud számolni, és en ellenorizheti oket. - Nyitólépés a bástya parasztjával? Ez nem sok észre vall - motyogta Gordon második játs k kezdetén. - A no lehajtotta a fejét, és bambán vigyorgott maga elé. Gordon meglepodött raj ta, hogy egy ilyen csinos kis portéka milyen hamar képes volt elsajátítani ilyen bonyolu lt dolgot. Arról tehát máris meggyozodött, hogy a noknek mégiscsak van agyuk. Voltak tehát ké ességeik, amelyeket csak föl kellett használnia. No persze, mihelyst megtalálja a kiválasz tottját, mindezt azonnal el kell felejtenie. Igen komoly bajba kerülhetne eretnekség és poltikai árulás vádjával, ha túl sokat föltárna belole. A lány a következo lépésben leütötte azért nem választhatja ki a legelsot, csak ennek az alapján- fönnáll ugyanis a lehetoség, h
ogy mindez csak valami csalás. A muhelyekben eddig még sohasem folyt olyan lázas munka, mint most. Sadie és Heat her, Judith és Mary elkeseredetten próbáltak lépést tartani a rombolás ütemével, és közben má ndoltak, nem háborodott-e meg teljesen az uralkodójuk. Rendre küldték hozzá a bábukat játszót k, o meg valamennyiüket megsemmisítette. Azoktól, amelyeket a legyozésére állítottak be, vak fogta el, a nemtörodömre programozottak mellett pedig unatkozott, s közben teltek-múlta k a napok. Gordon valami olyan eszményképet kergetett, amilyet nem tudtak biztosítani neki. Talán elérkezett az ido, hogy terveiket megváltoztassákGordon elokészíttette a szobát noivel a sakkjátékhoz, minden kényelemmel ellátva, mint m ndig, azután szélnek eresztette oket azzal, hogy küldjék be aznapi partnerét. Nem valami n agy lelkesedéssel nézett az elkövetkezok elébe. Egész seregnyi novel végzett már és nem jutot nnál többre, hogy nekik is vannak bizonyos értelmi képességeik. Testének biokémiai folyamatai fölkészítették a fiú örökös nemzésére, és képtelen kiválasztani a megfelelo anyát! Talán mégi yesen a problémát. Mostani elfoglaltságáról ugyan semmit sem mondott a barátjának, mivel egyr t szégyellte, másrészt ostobának érezte magát. Máskülönben, mi haszna uralkodói mivoltának, h nem sakkozhat a kedvére kiválasztott novel, még ha ezzel meg is sérti a törvényt? Különben, i , eltéro mértékben, de valamennyien turhetoen játszottak. Cavin mégis helyesen látta: a mest er számít igazán, és nem a tanítvány. Egyesek persze jobban odafigyeltek a feladatra, mint má ok. A mai no belépett a helyiségbe, és lehajtott fejjel várta az utasítását. - Ülj le ide! Eloször megmutatom neked az egyszerubb lépéseket, utána elmagyarázom a sz abályokat. - Ez a lány kivételesen szégyenlosnek mutatkozott, tétován telepedett le a székre, megpróbált elrejtozni hosszú, vörös hajának függönye mögött. A ruhája lenyugözo volt: zöld b ormázó mintákban rávarrott drágakövekkel. Gordon elnézte a fénysugarak táncát az ékköveken, é esült. Még a lány papucsa is csinos volt és ragyogó. Nagyon is látványos- az egész jelenség. illat áradt felole, amelynek nem ismerte a nevét, kellemes és izgató, gyümölcsízu mósuszkeve Gordon megmutatta neki az alaplépéseket, és játszani kezdtek. Nem élvezte annyira a h elyzetet, amennyire elore eltervezte- igaz, a lány kelloen értelmes volt, de Gordont mardosó düh fogta el, amikor csúfondárosan ránevetett. - Maradj nyugton! - bódult rá. - Kiválasztottalak a fiam anyjának, de még mindig elin tézhetlek! Judith erre letépte a parókáját, és odavetette a férfi ölébe. Gordon fölpattant, és úgy intha tenyérnyi pók marta volna meg. Eltorzult arcának láttán a no hangosan fölkacagott. Soha életében nem látott még egyszer ilyen döbbenetet, ekkora rémületet és csodálkozást. Gordon sápadt volt, mint egy bárányfelho, zketett. Ez csak természetes. Egy no, egészen finom, eleven és valóságos ráncokkal az arcán! gy no, aki nem tökéletes és mégis életben van! És mindennek a tetejében még ki is neveti! Hanem mégiscsak uralkodó volt, és tudta, mit kell cselekednie. A no keze után kapot t, hogy leolvassa róla halálkódja számát. - Ha végezni akarsz velem, Gordon, valami másféle módszert kell kitalálnod. Én szembesz egülök veled. - Egymásra meredtek: az öregedo, vékonydongájú férfi és az ezüstös hajú, eros a . Ez csak valami, a saját agyából kisugárzó rémkép lehet! Vagy talán Cavin kegyetlen tréfája. dult a muszereihez, hogy beléjük táplálja a vészjelzéseket, és föltegye a kérdéseit. De semmi ködött. - Miféle szerzet vagy te? - kérdezte suttogva, miközben szembenézett a hihetetlenne l. - Talán megtébolyodtam? - Még nem, de ha nem vagy elég eros, még az is bekövetkezhet, miután elmondom, hogyan is áll ma a világ. Elhatároztuk, itt az ideje, hogy mindent elmondjunk neked, és a megf elelo helyre tegyünk minden részletet. - Ezzel a no intett neki, hogy üljön vissza a hel yére. - Cavin- - Gordonnak segítségre volt szüksége. - Cavin mellett a novérem ül ebben a pillanatban. Remélem, jobban megkedvelték már eg ymást, mint te meg én. Ezzel kedvesen elmosolyodott, az arca csaknem szép volt, mint e gy férfié, amikor szívbol mosolyog. - Nos, ha mi is megkedvelhetjük egymást, Gordon, akkor elfogadlak téged a gyermek em apjának. - Ránézett a férfi tagjaira. Nem volt valami eros alkat, de talán csak azért, me rt sohasem dolgozott igazán keményen. - De mindenekelott el kell mondanom neked egy történetet. Ez tulajdonképpen megtörtén t eset, és régen elkezdodött már, még a forradalom elott. - Gordon minden bátorságát összesze szemébe nézett. Csodálkozva vette észre, hogy hetek óta tartó feszültsége elenyészett. Ez a
teremtmény megmagyaráz neki valamit. Olyan dolgokat is tud, amelyekrol neki sejtelme sincs. - Éppenséggel a bábukat is tologathatjuk, mialatt beszélgetünk. Mindenekelott a noidr ol kell elmondanom valamit. - Ezzel fölállította a figurákat, s közben a férfi arcát leste, h gyan birkózik meg a helyzettel. Igazi uralkodóhoz méltóan igyekezett nem szipogni a kese ru dühtol, legalábbis a no így vélekedett. Idobe kerül majd, míg eldönthetik, vajon érdemes-e gtartaniok ot. Nagy volt a kísértés, hiszen az o kezében volt minden ütokártya. Gondolatai szembefordultak az új forradalom szellemével. Gordon ugyan nem tudot t róla, de bele is építettek halálkódot. Judith elodei gondoskodtak errol, szélsoséges vészhe et esetére. - Nos, melyikkel játszol, fehérrel vagy feketével? - kérdezte Gordontól. Közben megérlel dött benne az elhatározás: nem semmisíti meg ezt az embert. Lejátszanak egy partit, elbeszél getnek egy kicsit, és majd meglátják, hogy alakul körülöttük az új világ. Füssi-Nagy Géza fordítása
Joanna Russ Mindennapi depressziók Drága Susanillamilla!
Lady Sappho, csupa cirkalmas arany betukkel, lesz a könyv címe, amelyet hamaros an megírok (nem írok meg). Gaywick a könyvesbolt gótikus részletében tunt föl ma reggel, amikor Marvin Harris Ku lturális materializmus címu (poli sci-fi) könyvét kerestem. Maga a cím (Gaywick és nem Harri s) levendulaszínu, a háttérben titokzatos kastély, egyetlen kivilágított ablakkal, elöl (a te ger közelében) sötét és jókötésu fiatalember, Byron stílusában és lovaglócsizmában mered a po hosnonek kellene lennie, de helyette egy törékeny alkatú, angyalarcú, szoke ifjút látunk. Az én könyvemben két hölgy szerepel majd. Megdumálhatnám veled a vázlatot? Az "illamilla" elso "a" betujénél sötét hosnom nevet talált magának. Lady Mary de Soyec ourt lesz, aki görög nyelvu verseket ír (innen a címben jelzett álneve). Apja, Lord de Soy ecourt, normann származású (megkérdeznéd a mittudoménkicsodádat, hogy ez lehetséges-e?), aki e elfajzott arisztokrata, Koszikla Mary csodálója, és a lányát fiús nevelésben részesítette. ett "természetfilozófus" volt (vagyis lényegében természettudós, azaz kémikus, Lavoisier bará , és belekeveredett valahogy a francia forradalomba is (a megfelelo oldalon, vagyi s az arisztokrácia ellen, de nem a "szélsoségesek" pártján, vagyis mégsem egészen a parasztok mellett). De ennek még egy kicsit utána kell néznem valahol. Virágágyások, zeneórák, Chippend -tálak(?), antik tölgyfa bútorok, pompás birtokok, titkos szobácskák s a többi. Lady M. mamáj Mélyhomoki Pöttyösök közül való volt, név szerint Lombtövi Aliz, akit a lágy devoni éghajlat coltak, hogy a kemény yorkshire-i telek keltette tüdovész vigye el, a mocsárvidék közepén áll talmas és futetlen Soyecourt-kastélyban. (Kérdezd meg Eleanort, létezhet-e ilyen kastély!) Közvetlenül a halála elott (mármint Aliz) szült két szereto ikret, Richárdot és Maryt, akik ichárd volt idosebb tíz perccel. Miután mindkét szülojük meghalt, a két gyereket (Richárd úsz adósságokban, kártyázik, ópiumot szív, iszik, örökölte anyja gyönge tüdejét, rengeteget köhö juk, William De Soyecourt, R. és M. apjának öccse nevelte föl, aki a markában tartja a fiút (névlegesen a birtok urát), visszaélve annak adósságaival és megroppant egészségével meg egye l. A birtok - mára - teljesen lerongyolódott. Az öreg Soyecourt tíz évvel ezelott végezte be földi pályafutását egy lovas balesetben, kor Mary még csak tizenöt éves volt. A lány persze nem hiszi, hogy egyszeru balesetrol volt szó. Ám, mivel nincs elég bizonyítéka, amelyre alapozva megerosíthetné a sötét praktikák gyan y némán hallgat az esetrol. Ideje javát apja laboratóriumában tölti, higany-oxidokkal végzett kémiai kísérletekkel, repedt lombikok és palaborítású munkaasztalok (ennek utána kell néznem) denféle, a Bundes-lámpa elotti korból származó szerkezetek között. Mary megpróbál fényt derít
giszton titkára. (Mindezt alaposan meg kell még néznem a könyvtárban). William bácsi vagy goromba és buja, vagy fontoskodó és ideges (neked melyik tetszik jobban?), de ha fontoskodó és ideges, akkor Lombtövi Aliz bátyjának kell lennie, aki életet lehel a gazdaságba. Vagyis amolyan papféle. Tudod, a Lombtöviek nemesek ugyan, de nem arisztokraták. ÉS amennyiben f. és i. (fontoskodó és ideges), akkor Minduntalan Lord Pórudv ari, az igazi, londoni gonosztevo, aki züllött és aljas, s akit William bácsi szívbol gyulöl , mivel zsarolja ot (mármint Lord P. Bili bácsit). Lord D. különben nagyon hasznos figur a, mivel még egy falusi varrónot is megeroszakolhat, vagy megpróbálkozhat vele, illetve inzultálhatja- ugye érted, nem Lady M.-rol van szó, hanem a másik hosnorol, a szokérol. Hm, még egy hosnonévre lenne szükségem. Drága Susannafal! (Elég szilárd megszólítás, nem igaz?)
Már meg is van! Le a kalappal elottem! A zsarolás, veszély és titok e forgatagában (a hátsó borító zagyvaságaiból idézem) nyomb
JÓFAI FANNY kisasszony Kelet-Wessexbol származik, egy kurtanemesi (de annál rátarti bb) famíliából. Lady Mary azért fogadta fel ot (Fannyt), hogy elkészíttesse vele a könyvtáruk teljes katalógusát (ezt Gaywickbol kölcsönöztem, szóval ki kell találnom helyette valami mást)- nem inkább a radikális, sot talán egyenesen munkásmozgalmi) nézeteket valló Lady M. által alapít falusi iskolát vezeti. (Ez ugyanis valahogy összeegyeztetheto-hasonlítható egy birtok i gazgatásával.) Most pedig a birtokot kellene valahogy elneveznem. Sáros? Derus? Nyugös? Nyugösben mindig a tavasz volt a legkedvesebbLombtövi Aliznak (egyébként) megszakadt a szíve, úgy halt meg. Afféle regényes, tizennyo cadik századi, nok közötti barátságról van szó, amelyre mindkét fél részérol a szenvedélyes h , seregnyi könyv közös elolvasásával és többkötetnyire rúgó levélváltással jár. A nagyravágyó zerítették a lányukat de Soyecourt lordhoz, aki (szegény fickó!) mit sem sejtett menyasszo nyának elhatalmasodott búskomorságáról és örökösen (de a legcsekélyebb eredmény nélkül) próbá oldásával. Alizzal tehát a tüdovész végzett a heveron, de elobb még - valahol egy erdoben, az Olasz-Alpokban - megszülte az ikreket. Egy viharos éjszakán kétségbeesésében kirohant a vadon a, és a fenyoerdo kellos közepén, egy parasztviskóban, egyetlen cigány öregasszony társaságáb lágra hozta gyermekeit. Nos, a TITOK (hah!!!) abban rejlik, hogy Richárd nem az idos ebb volt, hanem néhány perccel fiatalabb, amirol csupán William bácsi tudott, mivel éppen idejében érkezett oda- mialatt mindenki más a bozótost bújta, szegény Lady S. -(Lady A-.?) u tán. Akárhogy is, megvesztegette a parasztasszonyt (és azóta is folyamatosan tömnie kell pén zzel), hogy azt mondja, Richárd született elsoként, MIVEL Mary és Richárd velejéig romlott n agyapja (aki egy szexmániás disznó volt, és akit a felesége nyersessége és durvasága miatt há apnyi házasság után otthagyott), kizárólag azzal a feltétellel hagyta a birtokot Mary apjára, ha az elsoszülött fiú lesz. Mindez különleges hatalmat biztosít William számára a fivére (vag a) és még inkább Richárd és Mary fölött. Még az is lehetséges (ha neked is úgy tetszik; nos, ?), hogy W. bácsi végzett de Soyecourt lorddal, miután a megvesztegetésével kudarcot vallo tt, vagyis Wm. megpróbálta lekenyerezni de S. urat, mire de S. a rendorséghez (illetve annak valamilyen tizennyolcadik századi megfelelojéhez) fordult, és William ekkor fog adott föl valami zsiványokat, hogy a fivérét (sógorát) tegyék el láb alól. Ezáltal tartja ot m bácsit) a markában Lord D., aki tud a dologról (vagy talán éppen maga követte el a gaztett et). Eredeti, elso osztályú, huszonnégy karátos, gótikus TITOK! P. S.: Vajon létezik-e Kelet -Wessex? (Vagy Nyugat-Sussex?) Ezt még ki kell derítenem! Drága Susucle!
Ez a vázlat már éppen elegendo az induláshoz. Szóval, Jófai Fanny kisasszony éjszaka uta ik egy kellemetlenül túlzsúfolt postakocsin, amely kerekeinek minden egyes fordulatával egyre közelebb és közelebb viszi ot a könyvtár vaskos kötetei közé rejtett olaszországi level . Mero véletlenségbol (ottlétének harmadik napján) Fanny megtalálja a leveleket a Corinne eg yik kötetében, és vacsora közben ártatlanul említést is tesz róluk. És bár Fanny nem ért lati
görögül, kiválóan beszéli a modern nyelveket. Ettol a pillanattól kezdve surusödnek fölötte a veszedelmek. Gondolod, hogy "o"- na, találd ki, kicsoda!- föltartóztathatja azt a kocsit? Hogy túl sok minden történik, túl hamar? Meglehet. Hanem mégis (a mocsárvidéken igazi fiús vadóccá nevelkedett) Lady Mary állítja meg a hin arcban és lövésre kész pisztolyokkal a kezében, "pénzt vagy életet" követelve az utasoktól- d , végül mégsem vesz el tolük semmit, csupán egy csókot rabol a sarokban kuporgó csinos hölgyt (Fannyt). Ennek aztán, miután minden részletét kelloen kidolgoztam, igazán lenyugözo jelenet nek kell lennie. Képzeld csak el a mi törékeny, szoke és szépséges (ám bátor) hosnonket, amin zembentalálja magát másik vad, sötét, byrony hos(nonkkel)- a követelés természetesen földühít valami ösztönös rokonszenvet érez e vakmero fickó iránt (akinek Fanny látja ot), s akinek cs pkés kézeloje megmagyarázhatatlan szikrát lobbant Fanny józanul egyszeru, puplin ruhaujjában , miközben ez a "Büngösdi Bandi" behajol hozzá a hintó ablakán. Sot, talán éppenséggel maga F az, aki nem is tudja, mitol szédülten, magához vonja az ifjú fejét, és forró csókot nyom megl en sima arcára. És talán éppen Mary pirul tole mélyebben. Akárhogy is, Fanny valahogy elszom orodik, amikor a "legény" tovavágtat a lápvidéken. Pemberleyben viszont Lady M. csupán különös, lompos alak: görnyedt és rekedtes hangú, eg szeru vászongúnyában, kopott fokötoben, zöldes üvegu okuláréval az orrán, szóval a megtestesü yes aggszuz. Fanny minderrol a következoket írja a naplójában: Lady Mary olyan különös teremtés! De ugyanakkor nagyon is jókedélyu és kedves, olyan muv lt és olvasott, hogy ellenállhatatlan vonzódást érzek iránta. Szegény Lady! Hiszen alig van t asága rajtam, a fivérén és a nagybátyján kívül, aki elég unalmas és kellemetlen alaknak tunik lán nem olyan, amilyen társaságra, szerintem M. vágyhatEztán következnek hosszú beszélgetéseik, látogatásuk a családi képtárba, egyenesen Lombt arcmásához, amelyen látni lehet, amint könnycseppek buggyannak elo Lady Mary zöld szemüvege alól. Ezután következik Fanny elragadtatása teljesen önálló hálószobája fölött. (Igazi, tróno érzem magam! Bár különben a szobám jókora, majdnem üres, alig van benne valami bútor, szóval núgy néz ki, mint a kastély többi része-), nem kis honvággyal fuszerezve szegény, de annál vi b családja után (és mindezt beleírja a naplójába), kiegészítve a Lady M. társaságában a birto sétákkal, miközben háziasszonya végzi a gazdaság ellenorzésével kapcsolatos tennivalókat, Ric dig az ópiumszívó egzotikus álmaiban gyönyörködik (az ágyán fekve), a párás kertben olvas val ), vagy éppen láztól csillogó szemmel látogatja a szerencsejátékokat, amelyeket William bácsi ndez egy kis külvárosi villában, amit o (mármint W. bácsi külön erre a célra bérelt ki). (Ige utális, durva és buja alak!) A két no lassacskán egészen összebarátkozik, de Fanny növekvo bo gsága nem rejtheti el elole Mary lépten-nyomon megnyilvánuló, homlokegyenest ellenkezo érz elmeit, búskomorságának kiszámíthatatlan pillanatait (sot, valóságos szenvedését), amit a leg nabbnak tuno cselekedetekkel vagy szavakkal vált ki belole olykor. F. így ír errol a n aplójában: Végre van egy igazi Barátom! (sic!), olyan, aki igazán megérdemli ezt a neveti Ho gyan lehet képes egy ilyen muvelt, jóságos és elokelo származású valaki ennyire oszinte szívv szeretni egy olyan egyszeru és jelentéktelen alakot, amilyen én vagyok? És mégis szeret!!!
Egyszer, mero kedvességbol, ami mellesleg elég rosszul sül el, Lady Mary magával vi szi Jófai kisasszonyt, hogy a faluban meglátogassanak két varrónot, Mary barátait, akiknek egyike kemény és szögletes, a másik tömzsi, akár egy cukorrépa, mindketto harmincas éveiben t (vagyis középkorú) -akik már jó tíz éve együtt élnek, és jobban ismerik Maryt, mint o saját yis azonnal rájönnek Fannyhoz fuzodo kapcsolatának természetére, és arról fecsegnek nekik, me nyivel többet ér az igaz barátság kincsestára, annál a hamisan csillogó, álságos örömöket nyú nvedélynél, amelyet ostobán Szerelemnek neveznek, s amely oly sokszor lesz a nok romlásána k okozója, és olyan csalódások eloidézoje, amelyeket még említeni is fájdalmas lenne. Végül, és F. távoznak a varrónok szerényen (de annál ízlésesebben) berendezett otthonából, Szöglete ik Répával (vagy fordítva), a londoni hölgybarátságokra annyira jellemzo könnyelmuségrol és z sságról. (Ide majd bele kell szonöm Mrs. Manley elménckedéseit és a 18. századi hölgyklubok v ) Hanem most ágyba!- hogy ott álmodjam meg a történet soron következo részleteit. P. S.: Tudnál róla, hogy egyes Erzsébet-kori dámák botrányosan provokálták az urakat, am r férfiruhába öltöztek- kivéve a gatyapocöt, amit egyenesen a nyakukban viseltek? Pedig így i az! Drága Suz!
Egy BÁL!!! (Boldogan számolok be róla.) Fanny most oldalakon keresztül siránkozhat ar ról, mit vegyen föl (itt rengeteg leírást adhatok különféle ruhákról) és William bácsiról (a va alakról), aki szerencsétlenné teszi az életét (szándékosan), amikor az unokahúgáról élcelo is azt feszegeti, hogy fest majd Mary a bálon otromba szemüvegében és lompos gúnyájában. Hanem- mintha magadtól nem tudnád!- Lady Mary e ponton megszabadul silány álcájától, és csupán föltárja elotte (Fanny elott) "betyárszerep"-ének titkát, hanem egyenesen megdöbbento n jóképu meggyszínu szaténruhájában és anyja (smaragd) ékszereivel. Az arca kivirágzik, az al arányos és ruganyos, mosolya boszorkányos, a szeme szikrákat hány, viselkedése és modora a le csekélyebb kívánnivalót sem hagyja maga után. Mindkét hölgy visszautasítja a legjóképubb ifjak közeledését is (ide majd nevek kellenek az egész környékrol, csak hogy egymással cseveghessenek fölszabadultan. Megosztják legizgalmasabb gyermekkori élményeiket, és föltárják egymás elott szívük legb titkait. Intim kapcsolatukra ekkor már az egész környezet fölfigyel. Gyönyörteljes elfoglaltságukat folyton megszakítják a hozzájuk törleszkedo urak, így azu jóval a bál vége elott, Lady Mary elviselhetetlen fofájásra panaszkodik, mire a két hölgy vis zavonul a kihalt konyhába (éléskamrába?), Lady Mary itt teljesen kitárulkozik, miszerint a z egész mulatság alatt "képtelen volt igazán kiélvezni annak társaságát, aki mindenki másnál l a szívéhez"- amitol Fanny mélységesen megilletodik, de azért visszafojtja a könnyeit- Mire barátja (Mary) egyenesen kimondja, hogy rá gondol- Fanny erre már csak szipogni kezds végül táncra perdülnek a kamrában csüngo füstölt húsok és lekvárosbödönök között, kölcsönö ról. Ám ekkor történik valami! A légkör lassan megváltozik körülöttük. Kínos és mégis valahogy emelkedett érzés tölti el oket. Még közelebb húzódnak egymáshoz. Lady Mary szemében könnyek csillognak. Fanny is sírással küszködik, de nem tudja igazán, miért. Lady Mary nyakában (nemzedékeken keresztül anyáról leányra szállt) gyémántok villognak ( gfagyott könnycseppek). Mindketten remegnek. Ez a legelso csókjuk. Fanny (fehér ruhájában, nyakában az anyjának arcképét rejto aranytokkal) átadja magát az an gyönyöruségnek. A csókok és új érzelmeit az életre szóló barátság természetes következmény Ám Lady Mary ekkor fájdalmasan összevonja a szemöldökét, kitépi magát Fanny ölelésébol, és kétségbeesetten elviharzik, a marcangoló bánat karmai között hagyva Mivel Marynek, a nagybátyjához hasonlóan van egy bunös titka. De vajon mi legyen az? Öregem!
Az Isten áldjon meg! Hát persze! Mary titka maga a szex! Évekkel azelott, huszone gy éves korában, Marynek volt egy másik barátnoje, egy bizonyos Miss Bethel, aki menekült elole (mármint Mary elol), amikor kiderült, hogy egymás iránti vágyaik testi természetuek. A mikor egy alkalommal a szülok, akik nem nézték jó szemmel Lady M. ilyen eros befolyását a lán ukra, elvitték oket nyaralni az Alpokba (persze nem törodtek volna a dologgal, ha Ma ry gazdag, de így Miss B. számára már kiszemeltek volegénynek egy vagyonos serfozomestert) , a szerencsétlen Sophia, aki utálta a serfozot, és az önvád is marcangolta, megoldotta ke ttejük problémáját: egyetlen szökkenéssel levetette magát az Alpok egyik csúcsáról. Buja vágy tatlan fölidézoje, Lady M. természetesen felelosnek érzi magát Miss B. haláláért. Hiszen tudo a nemiség nem csupán kimondhatatlanul gonosz valami, hanem elkerülhetetlenül elvezet az ÖN GYILKOSSÁGHOZ is. Emlékeitol gyötrodve Mary a következo napokban kerüli Fanny társaságát, szegény F. pedig ak szenved és töpreng, amit egy ido után már Mary sem képes tovább elviselni. Ezért a cselekm ezután hajnalpírban bonyolódik tovább, megtuzdelve falusi iskolai jelenetekkel (mivel F anny, természetesen született tanítóno, és imádja kis védenceit. Mellesleg, rendelkezik-e val miféle osztályöntudattal? Nem), itt következik egy értekezés az ópiumszívás jó és rossz oldal
ráparancsol Richárdra, hogy ne szívja többé otthon, a lakosztályában; a fiú közben elmerül a csejátékban (anyagilag és érzelmileg tökéletesen kiszolgáltatva magát ezáltal William bácsi k ek), a hölgyek közben kisétálnak a lápvidékre, és vitatkoznak a nok jogairól (ami eloször mél megdöbbenti Fannyt, de utána éppolyan mélységes lelkesedést vált ki belole- itt idéznem kell klakövi ideológiáját); M. ködösen, Shelley stílusában elmélkedik valami jövobeli utópiáról, a ek sem szegények, sem betegek, de minduntalan, váratlanul elnémul, ha Fanny netán megemlít i az Alpokat, vagy a Barátságot- netán Mary múltját- vagy a huszonegy éves kort általában- sz ilyen kínos mozzanatokat, amelyektol Mary arcán (ahogyan Fanny nevezi magában) "buntud atos kifejezés" jelenik meg, és akkor elkeseredetten cinikus dolgokat mond magáról az élet rol, Fanny legnagyobb szörnyülködésére. Ide valahogy be kell iktatnom, ahogy William egyre szigorúbb ellenorzése alá vonja Maryt (ennek sokkal nagyobb teret kell engedni, ha a bácsi valóban zaklatott és ideges), és azt is, ahogy egyre következetesebben támad Fanny pus zta létezése ellen- amint csupaszon kószál a kastély elhagyott termeiben és folyosóin, egyetl n szál gyertyával, amely hirtelen kialszik a kezében, amint Fanny magányosan áll a lápvidék s , egy omladozó szikla tetején, ahonnan kis híján letaszítja egy kéz, amelynek gazdájából éppe megpillanthat valamit a szeme sarkából; amint F. végtelen szerencséjére fölriad az éjszaka ke los közepén, csak hogy észrevegye: baldachinos ágyának függönyét valaki felgyújtotta és így t eközben rendszeres összeütközésbe keveredik a könyörtelen William bácsival a környékbeli par munkásemberek érdekében stb. Megkísérelvén kideríteni, vajon ki törhetett nem is egyszer Fan etére, Mary elcipeli magával legújabb (és legkedvesebb) barátnojét a vén Ellen, Lombtövi Aliz séges, öreg dajkája lápvidéki kunyhójába. Az öreg Ellen ("vin Ellen", ahogyan majd a kézirat tozatában nevezem ot), valóban vénséges vén és bölcs, o a helyi javasasszony, aki "szömmelver el is foglalkozik, és régóta gyógyítja a környékbeli parasztokat. Kunyhója szalmatetos, körül enféle bokrokkal és gyógynövényekkel teleültetett, bubájos kis kerttel. Vagy éppen kietlen és a környék, csak éppen pár titokzatos kóró jelzi emberi lakhely voltát és egyben az osi vallás titkos követojének (eldugott) búvóhelyét. És így, hosszan, tovább. A megoldásig még nem jutottam el, öreg Csont (és meglehet, soha nem is fogok). A történet drámai CSÚCSPONTJA azonban a párbaj "a betyár" és a romlott, gonosz londoni Lord Daoricourt között. Vagy, ha szükséges, a kegyetlen William bácsi maga lesz az ellenfél. Mary végül is kiderítette William bácsi szörnyu titkát! A két viaskodó a könyvtárb , értékes vázákat zúz össze, antik könyvespolcokat borogat föl, óvatlanul felbecsülhetetlen é mtatványokon tipor vagy szaggatja szét oket. A küzdelem hevében, ellenfele gúnyolódásán felbo e, a "betyár" letépi álarcát, és föltárja igazi énjét a döbbent gonosztevo elott. William bác ha úgy adódik, Lord Daoricourt) elárulja Marynek, amit o (esetleg ok?) Lombtövi Aliz kim ondhatatlanul gyalázatos történetének tekint(enek). A hír Lady Maryt megbénítja (ám az olvasó i kezdettol tudta a titkot, nem), aki döbbenetében elejti fegyverét, és maga elé tartja se besült kezét (vagy behúzza a vállát), és ekkor Fanny lesz az, aki ártalmatlanná teszi a zsivá Fejbe kólintja egy gyertyatartóval. Vagy vázával. De a gazember még lélegzik! "Sokszor gondoltam már rá - írja naplójában -, hogy nemünk emancipációjának egyetlen kom kadálya túlzott és hamis szerénységünk. A Világ szerénytelennek bélyegez bármilyen cselekedet ly egy szerencsétlen no részérol határozottságról vagy akaraterorol tanúskodik. A szerénység gva, szerintem afféle szirének éneke, ami elott nem játszhatjuk meg a süketet. Az igazság pe dig az, hogy bármely zurzavarban vagy fölfordulásban, legyen az nagy vagy kicsi, egy a ngol hölgy, akár kifinomult, akár nem, bárki mással egyenlo fél! Drága Öreg Csont!
De tényleg így volt! Marynek nyomaveszett- iszonyúan mardosta a buntudat William leleplezése miatt, amely szerint nem csak ot (Maryt) sújtja az átok, hanem öröklodik, s ennélfogva kivédhetetle n. Fannynak szerencsére van annyi esze, hogy megkeresse barátnojét a vén Ellen kunyhójában, ahol (ugye biztos voltál benne?) Mary menedéket keresett magának. Ezen a ponton tökéletesen megható jelenetben lehet részünk a bölcs vén Ellen jóvoltából boszorkányságával és varázsszerével együtt tudod), aki fölvilágosítja oket egymás iránti sze . (Ez a leheto legjobb visszacsatolási mufogás, ahol mindnyájan nem csupán újból összefoglalh tják a történet csúcspontjait, hanem értékelhetik is mindegyik változatát, kiváló alkalmat sz a ezáltal az olvasónak az elérzékenyülésre és sorsuk meg-könnyezésére.) Ekkor Ellen, akinek e ry sohasem mert még beszélni életének errol a területérol, megvilágosítja elotte, hogy a Lomb
kben csörgedez némi törvénytelen felföldi vér is, s o pontosan ezért vonzódott annyira Alizho aki valójában másodízigleni másodunokatestvére. Végül arról is fölvilágosítja oket, hogy semm ló nincs a nok közötti nemi kapcsolatban. (Ez is valami osi boszorkánytitok!) Mary erre Dante Paradicsomának utolsó sorát idézi. Fanny nyomban fölkiált: "Ó, te vén bolond! Hát ennyi gész? Az iskolában mindig is ezt csináltuk!" A vén Ellen minderre a következo hegyi beszédde l válaszol: "Egen, hadd csak, hogy a kisszüved mekkapja a maga örömit! Menny csak vele, mással ne töröggy- et cetera (Róbert Burns után, szabadon). Ennyi! És a szerelem gyozedelmeskedik. És azután? William bácsi összeomlik, megtört ember lesz belole. Mintha nem is o lenne : roggyant és alázatos (vagy a becstelenségének leleplezése, vagy a kupán csapás következtébe ry inkább az utóbbira, Fanny persze az elobbire gondol), és hamarosan visszavonul, vag y egy magánszanatóriumban (ha már akkoriban is voltak olyanok), vagy egy kis házikóban húzza meg magát a tengerparton, ahol az életét szakadatlan, kemény munkával tölti, hogy általa meg thassa a buneit. Richárd, miután még pár hónapot eltölt a novére és Fanny társaságában Devonb Richárd beteg tüdejének kedvezo, lágy éghajlat miatt vonulnak vissza), szerény tehetségrol t sz tanúságot a vízfestészet iránt, s utána meghal. Utolsó napjai békésen és boldogan telnek el. A birtok, amelyrol ekkora kiderül, hogy valójában nagyon is értékes, egy távoli rokon t ulajdonába kerül, és Mary, szerény anyai örökségétol eltekintve, ottmarad, teljesen kisemmize n. Ezt követoen két hosnonk, Llangollen hölgyeihez hasonlóan, visszavonul egy szerény wale si házikóba, ahol lemorzsolják életük boldog és eseménytelen hátralévo részét. Ide éppenségge gy szerelmi jelenetet- bár a történet szempontjából szörnyen megkésett a pillanat- nem, annak korábban kell megjelennie- de olyan zavaró a megfelelo névmások alkalmazása! És azután? Egy alkonyati séta, kéz a kézben, naplementekor, a kötelezo jóslat kíséretében, amely sz nt: "a társadalom egy szép napon majd elfogadja a miénkhez hasonló szerelmet is-" Tudom, tudom, William bácsi egy zavaros személyiség, és valahogy meg kellett volna oldanom, hogy Szögletes és Répa alakját ne szojem bele ebbe a romantikus zagyvaságba. Ehel yett inkább a vén Ellennel kellett volna legyozetnem az elokeloségek iránti lázadozó vonzódás ogy egyesíthesse a fejolányok erofeszítéseit, és a helybéli szövonokkel végül behajíttassa fa ikat a városka szövödéjében frissen felállított gépek meghajtószíjai közé. Lady Mary persze ü bbant alak, Jófai Fanny pedig valóban fatuskó, és különben is, miket muvelek én itt egy szoke egy barna hosnovel- talán valami falrengeto végszót akarok a szájukba eroltetni? És nincs benne egy szó sem a fajgyulöletrol, ami manapság tényleg sokkal égetobb probléma a meggyszín szaténruháknál és az éléskamrában való keringozésnél. Igazad van- a könyvnek tele kellene lennie valóságos politikával, de édes Susannah, hát mit akarsz te tolem? Marxizmust-leninizmust? Az olyan doktriner! Noi jellemrajz okat? Túlságosan is komoly. Leszbikus társadalmonkívülíséget? Egészen valószerutlen. Noközöss zta ferto! Antirasszizmust? Nagyon szuk téma. Kulturális anarchizmust? Kész hülyeség! A ho mokosok fölszabadítását? Túl sok a szurkoló. Semmittevést? Olyan kispolgári. Marxista-leninis elméleti leszbikus, feminista, szocialista, kulturális anarchista, szeparatista, ra sszizmusellenes forradalmárokat? Alig akadnának. Nekem inkább más listák tetszenek: császárzsömlék, csokoládés piskóták, briósok (mazsolá , molnárkák, egész búzaszemekkel sütött kenyerek ("pain complet") a mi új, csodálatos francia kbol. Csa-su-kifli (szinte természetfölötti párolt pite, benne sült disznóhússal) éppúgy megfe mint nagyszeru, új, kínai ínyencség. Mindig ezekre gondolok, amikor azt forgatom a fejemben, ne vándoroljak-e ki a Marsra. Igazán nagy segítségemre voltál, és vettem magamnak egy új esokabátot is- orgonaszínut é zán csinosát (no persze, az ára is csinos volt!), amely megvigasztalja az embert, amik or Seattle vidékén beköszöntének az esos napok, a köd egyre hidegebb lesz, és az autók fénysz után háromkor bekapcsolják. De mostantól számítva még este tízkor is világos lesz hat hónap m ztosan nem jön a szememre álom hajnali három elott. Amikor húszéves lettem, azt hittem, hogy az élet valahogy elérte egyik valóságos drámai súcspontját (akár a moziban), és az ember egy szép pillanatban belép a felnottkorba, és akkor már sínen van, az idok végezetéig. Emlékezz csak vissza a Penzance Kalózaiban szerepelt szop ránra, akit megbocsáthatatlanul öregnek neveztünk, amiért ráncai és osz hajszálai voltak! Ám
etkezo szavakkal (helyesebben áriával) védte a maga igazát: "Lassacskán mindenki ilyenné váli !" Aztán amikor huszonöt éves koromban fölléptem az énekkarral, anyám ott kacagott és kacagot z elso sorban, én meg csak azon törtem a fejemet, vajon miért? Mostanában meg, ha belenézek a tükörbe, a saját anyámat látom benne. Mi ez az egész, Soozy? Nem tudom! Aligha lehet a középkorúak türelme a cél, amit kituztünk magunknak, mindaz után a sok, s ivárványszínu várakozás után, amit átéltünk! De más egyéb manapság már nemigen akad számunkra a boltban. No persze! A Dennis iránti szerelmem! Nos, ha én egy leszbikus szeparatista len nék, és lerobbant volna a kocsim, hozzá vinném el megjavíttatni. (ÉS neked vajon hány leszbik s szeparatista barátnod lehet mostanában, lerobbant autókkal?) És az álmodozó ifjú Nátán irán elemA múlt héten egy szeleburdi csitri (leányzó? csajóca?) jött oda hozzám, miközben a többi a labdát kergette az egyetem gyepén, játszott és sportolt a vadonatúj, felnott testével, és egkérdezte tolem: "Ó, tankérem, mégis, mi válthatja meg a világot?" Mire csak annyit felelhe ttem: "Nem tudom." Hanem ez nagyon is szomorú. Következzék hát itt néhány mélységes és természetfölötti megállapítás az életrol: Mi az élet? Egyáltalán valami? Ki és mikor teremtette meg? Szabadalmaztatta valaki? (Ha igen, vajon kicsoda?) Mosáskor miért zöldül meg minden alkalommal? Mikor jár le a szavatossága? Egyáltalán, létezik az élet? Nos, igen! Létezik, nos, az élet- ilyen meg olyan és olyan meg ilyen, szóval semmil yen és egyben olyan, mint minden. Egyszóval, ez az élet! Éld, ha van rá idod! Stb. Stb. Stb. Stb. Stb. Stb. Szeretettel! P. S.: Nehem! Nem írom meg ezt az ostoba könyvet! P. P. S.: - de mégisFüssi-Nagy Géza fordítása
Kim Antieau Egy másik világ
Fejfájással ébredek. A lüktetésben mintha valami üzenet rejlene, de nem értem. Mozdulatl nul fekszem, várok. A nap az arcomba süt, fénye szétömlik az ágyon, aranysárgára színezi a ta Várok. Várom Emil hangjait. Elmosolyodok, és a lüktetés lassan halványulni kezd. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy Emil fölém hajol, megcsókol és magához ölel. Fülemet a mellének n figyelem a szívverését. - Emil - suttogom. Hol lehet? A fürdoszobából nem hallatszik vízcsobogás, kávé illatát sem érzem. De nem is ozik. Hisz egyikünknek sincs munkája. Hamarosan föléljük a pénzünket. A fejem újra szaggatni kezd. Föltámaszkodom, és kiszállok az ágyból. Megállók. Olyan csöndes a ház. Emil általában dudorászik, magában beszél, csörög ezzel-a tuntek a hangjai? Talán rám vár, hogy együtt zuhanyozzunk.
Belépek a fürdoszobába. Csönd. Körülnézek. Valami megváltozott. A holmijai eltuntek. A b tvája, a fogkeféje, az arcszesze. Szívem dobogása elviselhetetlenül dörömböl a fülemben. Mi f itt? Valami tréfa lenne? - Emil?! Visszamegyek a hálószobába. Itt is ugyanaz a kézzel fogható másság. Az én ruháim szétszó enütt. Emiléit azonban sehol se látom. Szereti ugyan a rendet, na de nem ennyire. Kiny itom a szekrénye ajtaját, és megkönnyebbülten sóhajtok. Ruhái ott lógnak rendben, mint mindig A szívem azért még mindig szaporán ver. Mi lehet a baj? Mi lehet? Valami történhetett. - Emil? Fáj a fejem. Valamit nem értek. Hol lehet a férjem? Hol az én imádott férjem? Az az emb er, akivel együtt nottem föl a kis falunkban? Folyton a hegyeket lestük, nem látjuk-e ka tonáknak nyomát. Fém csillanását. Füstcsíkot. Emil mindig mellettem volt. Végül a falut fölgy mi átmenekültünk egy másikba. Aztán megint egy másikba. Végül elérkeztünk a városba, ahol név ahol senki sem tud rólunk semmit. Lerogyok az ágyra. Azért jöttünk a városba, mert az a katona elvette a gyermekemet. A karomból ragadta ki, és ledobta a földre. Kicsinyke arca a porba fúródott, ott nyöszörgoit. mikor sikítva fölkaptam újra, és a mellemhez szorítottam, már tudtam, ezt nem éli túl. Haldok Emil onnantól kezdve a bosszúnak élt hónapokig. Vagy évekig? Amíg ide nem költöztünk. A gyomrom is megfájdult. Emlékképek. A por íze, ahogy lecsókolgatom a kicsikém arcáról. atonák röhögése. Hogyan állatiasodhatnak így el emberek? Hánynom kell. Kirohanok a fürdoszobába, és a földre rogyok, öklendezem, de a gyomrom üre . Sírni kezdek. - Emil! - Most már igazán mérges vagyok. Miért ment el egyetlen szó nélkül? Miért szabad a rám ezeket az emlékeket? Miért kellett kizökkentenie törékeny, új életünkbol? Megmosom az arcom, és a konyhába megyek. Olyan gyönyöruen süt a nap. Milyen jó is lenne sétálni egyet a parkban. Csak fognánk egymás kezét, és úgy tennénk, mintha minden rendben le körülöttünk. A konyha is üres. Ha Emil hazaérÖsszerázkódom. Az egész ház olyan üres. Mintha senki nem élne itt. Én is csak egy kísért ok, egyik szobából a másikba libbenek. A bárpulton egy könyv hever. Kihúzok egy széket, leülök, és lapozgatni kezdek. Sose látt még ezt a könyvet. Benne mégis az én kézírásom. "Július 6. Emlékszel már? Elég hosszú ido telt el? Minden a helyére került? Vagy még min csupán félember vagy, aki nem emlékszik semmire? Hogy is mondjam el neked a leheto le gfinomabban? Volt egy kis baleseted. Hazafelé tartottál a kocsival. A köd volt az oka, vagy valami hülye ámokfutó, senki sem tudja, te pedig nem emlékszel. Én nem is emlékezhetek . Két hónapig voltál kórházban. Mindent megpróbáltak, de valami meghibásodott a memóriámban. an, ha jól tudom. Nem emlékszem. A távolabbi múlttal semmi gond, tisztán emlékszel Lottie ha lálára. Emil véres kezére és véres lelkére, amikor bosszút állt a gyilkosokon. A tegnap azonb omályban marad. Meg a tegnapelott. Talán pár hónap elteltével ismét rendbe jössz. Addig is, t domásul kell venned bizonyos dolgokat, hogy ne így ébredj föl minden áldott reggel. Például e t: Emil halott." Nem. Megdermedek, körülöttem áll a tér és az ido. Moccanni sem tudok. Nem. "Emil halott - állítja a kézírásom. - Ezt tudomásul kell venned. Különben minden reggele gyanilyen lesz." Nem. A lélegzetem is eláll. Ez nem lehet igaz. "Lapozz!" Lapozok. A következo oldalhoz egy újságkivágás van ragasztva. Egy gyászjelentés. "Emil S nchez követte szeretett leányát, Lotti-t, a Mi Urunk Mennyországába. Siratja felesége." Nem! Sikítok és sikítok. A hang körülöttem vibrál, megrezegteti a falakat. A falak hullá ni kezdenek. Nem látok. Nem bírok megállni. Körbe-körbe szaladgálok kétségbeesetten. Nem. A gyomrom megint fölkavarodik. Valahogy sikerül eljutnom a konyhába, a mosog atóig. Sokáig öklendezek. Talán egyszer csak az emlékeim is kibuknak a számon. Akkor minden megoldódna. Nem jól van ez így. Nem jól. Nem bírok gondolkodni. Nem bírok gondolkodni. A sötétség nem tart sokáig. Kinyitom a szemem, és újra emlékezni kezdek. Szemem megdagad . Fáj a gyomrom. Valahol legbelül már én is haldoklóm. Ez nem lehet igaz. Könnyek öntik el az arcomat, visszatarthatatlanul. Lassan ellököm magam a mosogatótól, és elindulok a bárpult fe lé. Újra elolvasom az írásomat. "Emil halott."
Tovább lapozok, a gyászjelentésen túlra. "Egy elhagyott raktárépületben halt meg. Azt mondják, valami bombát szerelt éppen. Ki t udja? Talán bemondta a rádió, mikor a kocsiban ültél. Lehet, hogy ezért törted össze magad, e veszítetted el az emlékezetedet. Kérlek, próbáld visszaidézni! Nem csinálhatom végig veled ez inden reggel!" Hát mindketten meghaltak? A férjem is, a lányom is? Miért? Miért? Mert az ember ember nek farkasa. Még a gyermeknek is. Képes civódni apró földdarabok miatt, mint a hollók egy bi rkatetemen. A fejemet csóválom. Hát igaz lehet? Talán ha visszafekszem aludni, a következo ébredésko megváltozik minden. Ismét lepillantok a kézírásomra. "Amikor esténként lefekszel, újra és újra elfelejtesz mindent. Ez nem valami jó. Mert r eggel aztán megint föl kell tépni a sebet. Mint Prométeusz, akinek a keselyu mindennap újr a kitépte a máját. No persze te nem loptad el a tüzet. Te csak egy egyszeru feleség vagy, és anya." Már nem. Már nem. Körülnézek a lakásban. Miért? Miért? Könnyek homályosítják el a szemem. Erre a kérdésre nem találok választ. Hirtelen fázni kezdek, reszketek. Visszaemlékszem a hegyekben töltött idore, az ott ani életemre. Érzem, mindjárt sokkos állapotba kerülök. Kényszerítem magam, hogy felöltözzek, nivalót veszek elo. Nincs valami sok. Vajon hogyan vásárolok? Hogyan élek? Ha elmegyek a z üzletbe, vajon hazatalálok utána? Talán munkába is kéne járnom? Hogyhogy egyáltalán életben ? Ismét a könyvbe pillantok. "Mrs. Harris a szomszédból vásárol neked. Szerdánként kezelésre jársz a kórházba. Egyelo rmány kártérítésein élsz. Majd meglátjuk, meddig tartanak. Elvégre egy híres terrorista özveg , nem igaz?" özvegy? Mintha letaglóztak volna. Ezt már nem bírom. Miért vagyok egyedül? Vala ki igazán itt lehetne velem. Hallanom kéne anyám siránkozását vagy Emil anyjáét. A lány- és f . Legtöbben azonban már halottak, vagy a hegyekben rejtoznek, ahonnan nem jöhetnek le, mert a katonák azon nyomban végeznének velük. Vajon odafönt megemlékeztek Emilrol? Hol v an eltemetve? Talán Lottie mellett? Eszem egy szendvicset, hozzá fonnyadt salátát. A falat a torkomon akad. Megint hánynom kell. Kinyitom a gyógyszeres szekrényt, és megpillantok egy doboz ta blettát. Altatók? Emlékszem, amikor az ápolóno odaadta, azt mondta: "Ha már úgy érzi, nem bír viselni." A tablettákra emlékszem, a saját férjem halálára azonban nem. Nem értem ezt. Vissza otorkálok a hálószobába, és lefekszem. Mikor ér ez véget? Most. Vajon ha meghalok, újra láthatom a férjem és a kislányom? Lehun om a szemem. Alszom. Mire fölébredek, már alkonyodik. Rosszul érzem magam. Emlékszem, mit olvastam a naplóba n. Tudom, Emil halott. Emil. Soha többé nem simogatja meg a hajam. Soha többé nem ölel át. S oha többé nem szeretkezünk. Ülo helyzetbe tornászom magam. Ez már túl sok. Túl sok. Hirtelen egy árny lép be a szobába. Tudom, félnem kellene, de nem érdekel. Ha betöro, n incs a számára semmim. Talán megöl. A szürkület homálya elrejti testét, arcát. Felém indul. T képzelem az egészet. Nem félek. Lehet, hogy gyászolni akar velem. Az éjjeliszekrényen álló lámpa felé nyúl, meggyújtja. Arcáról leolvad a sötétség. - Emil - suttogom. Meghaltam. Biztos meghaltam álmomban. Köszönöm, Istenem. Átölelem, o is engem. Leül az ágyra, fejemet magához húzza. Valósággal belefúrom magam. kétség, húsból és vérbol van. Tisztán érzem a szívverését. Az illatát. Az én Emilem. Vagy meghaltam, vagy megorültem. Akárhogy is, nem érdekel, mert visszakaptam a férj emet. - Hol van Lottie? - suttogom. Ha a férjem visszatért, a lányom miért ne? Emil kissé e lhúzódik. - Lottie meghalt, szerelmem. Hát elfelejtetted? - Ez az o hangja. Ijedten pil lant rám, attól fél, elment az eszem. - Nem, dehogy felejtettem el. - Újra magamhoz ölelem. Soha többé nem engedem el. Keze a blúzomba nyúl, gyengéden megsimogatja a mellemet. Fölsóhajtok, és a rémület, mely z nap kísértett, egyszeriben semmivé válik. Szó nélkül vetkozünk, aztán belém hatol, és én ma om, azt akarom minél közelebb kerüljön hozzám, minél mélyebbre- Nem engedem el, soha. Megcsók
Számmal végigvándorlok egész testén. Aztán már csak öleljük egymást, és sírunk, bele az éjsz Nem haltam meg. Emil mellén pihentetem a fejem, és a lélegzését hallgatom. - Azt mondtak, nem emlékszel semmire - szól, de ez inkább kérdésnek hangzik, mint kij elentésnek. - Semmire? De. Nagyon is sok mindenre emlékszem. Csak arra nem, hogy te megha ltál. Talán mégis megorültem. - Nem emlékszel, hogy elore megterveztük az eltunésemet? - Hogy érted ezt? - Megtudtuk, hogy le akarnak tartóztatni - mondja Emil. - Figyeltek minket. A rra vártak, hogy szökni próbáljunk. Ezért kiterveltük, hogy elhitetjük velük, meghaltam. Úgy meg, néhány hónappal késobb majd találkozunk a hegyekben. De nem jöttél. Fölkönyökölök. - Miért nem szólt nekem senki, hogy élsz? Emil végigsimít az arcomon. - Amikor hallottam a balesetedrol, már a hegyekben voltam, nem tudtam visszajön ni. Valakit persze küldeni akartam, de a többiek jobbnak tartották, ha nem tudsz semmi rol, így a kormány is elhiszi, hogy meghaltam. Tudod, Mrs. Harris az o kémjük. Ha látja, m ennyire oszintén siratsz, az meggyozi. összerezzenek. Valóban az én férjem lenne ez? Az a férfi, aki tizenöt éves korában addig kergetett át az erdon, míg végül a földre hemperedtünk, tulevél-avar legyen elso nászágyunk? Aki megígérte, hogy sosem fog bántani? Se engem, se a lányunkat? Ez a világ azonban nem enged valóra válni efféle ígéreteket. - Hagytad, hogy elhiggyem, meghaltál. - Nem látogathattalak meg - mondja. - Azonnal elkaptak volna. Akkor aztán újra átélhe tted volna azt a kínt, amit az elvesztésem jelentett. Kik ezek az emberek, akik szen vedni hagytak engem? - Szükségük van rám - mondja Emil. - Nélkülem nem érhetnek célt. Vissza kell adnunk az o ot a népnek. - Melyik népnek? - kérdezem. - Annak, amelyik céljai érdekében képes elhitetni egy assz onnyal, hogy a férje halott? Haragot érzek. De nem akarom a férjem bántani. Nem. Inkább azokat, akik ilyenné tették. Gyilkossá. Fölsóhajtok. Nem. Csak le akarom hunyni a szemem, aludni, aztán fölébredni egy má ik világban, ahol a gyermekemmel és a férjemmel együtt élhetek megint. - Az egész a kormány hibája - mondja Emil, és magához von. - El kellett állatiasodnunk, hogy felvehessük a harcot velük. Emil annyi embert megölt. Köztük azt a fiatalabb önmagát is, akibe beleszerettem anny i évvel ezelott. - Szóval a barátaid még örültek is a balesetemnek? - Azt mondták, jobb lesz így neked is. Nem kell tettetned a gyászt. - Ó, igen. Tényleg jobb volt igazán érezni! Elhinni, hogy meghaltál! Egyáltalán, miért j ost vissza? Hallgat. - Folyton rólad álmodtam - mondja aztán. - Hallottam a kiáltásaid. Nem bírtam tovább. Vi sza kellett jönnöm. Végre. Ez az én férjem. - El kell mennünk, együtt - folytatja. - Ma éjjel? - Kérlek, ma éjjel, ne kelljen még egyszer arra ébrednem, hogy meghaltál. E mil fölül. Szembefordul velem. - Nem. Majd holnap. Ma éjjel még el kell intéznem néhány dolgot. Biztos valami akcióra gondol. Gyilkosságra. - Holnap találkozunk a reptéren. - Találkozunk? Hát nem jöhetsz el értem? Én az emlékezet-kieséseimmel talán nem is fogom dni, hova menjek. - Túl kockázatos lenne ide visszajönnöm - mondja. Én már semmit sem értek. - Mindent pon osan leírok neked, a helyet, az idopontot- Ne aggódj! - Megcsókolja a homlokomat. - Bízz bennem! Minden rendben lesz. Megint szeretkezünk, és nekem eszembe jut, mennyire kétségbeestem reggel, amikor me gtudtam, hogy Emil "meghalt". Egyszer azért még ki fogom bírni. Biztos? Csak még egyszer . Emlékszem, amikor azokra a tablettákra néztem. Talán holnap lesz az a nap, amikor nem bírom tovább, és beveszem mindet. Emil fölkel, és eltunik a sötétségben. Szívem megugrik. Vajon visszatér? Vagy csak álmod az egészet? - Emil? - suttogom.
- Itt vagyok - érkezik a válasz. Visszajön a szobába, és öltözni kezd. Árnyalak, árnyruh k. - Hagytam egy cédulát a pulton, hogy reggel rögtön megtaláld. Az útbaigazít a reptér felé, ta van az is, mikor találkozunk. Idoben oda kell érned szerelmem! Akár ott vagy, akár nem, nekem el kell mennem. A többiek haragszanak rám. Azt mondják, egyetlen no sem ér többet a célnál. Túl fontos emberne artanak ahhoz, hogy egy ilyen ostobaság miatt elveszítsenek. - Hát annak érzik a szerelmet? Ostobaságnak? - Legtöbbjük annyi mindenen ment keresztül már - mondja -, egészen el is felejtették, m i a szerelem. - Mi ezek szerint még nem mentünk keresztül szinte semmin? Érzem, összerezzen. Tudom, o is vállán hordja kislányunk halálának terhét. Az övét és az . A bosszúból kioltott életek terhét. Vajon a gyilkolás könnyített a lelkiismeretén? Nem. Ann a fiúnak a lelkiismeretén biztos nem, akinek eloször adtam oda magam az erdoben. Összeölelkeztünk. Nem akarom elengedni. Sírni kezdek. - Kérlek, ne menj el! - suttogom. - Visszajövök - feleli. - ígérem. Elhúzódik, még egyszer szájon csókol, aztán már el is tunt. Megpróbálok ébren maradni. H lszom el, nem felejthetem el, hogy Emil él. Újra és újra elismétlem, mint valami imát: - Emil él. Emil él. Elalszom. Fejfájással ébredek. Mintha már évszázadok óta tartana ez a kin. Lehunyom a szemem, és a kívánom, múljon el. Emil. o elmulasztaná. A masszírozás mindig segít. A gyöngédség elbánik ve olyodok. - Emil - szólítom. Nem felel. Talán elment bevásárolni a reggelihez. Meglepetést készít. Olyan csöndes a ház. - Emil! - kiáltom újra. Fölkelek, és kimegyek a konyhába. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. A szívem riadtan kalapál. Úgy ér zem magam, mint akkor, amikor Lottie meghalt. Rosszat sejtek. Nagyon rosszat. - Emil! - Most már mérges vagyok. Nem lett volna szabad szó nélkül elmennie. Tudja, m ennyire aggódom érte. A bárpulton egy könyv hever. Sose láttam még. Kinyitom. Valamiféle napló. Benne az én kézírásom. Homlokom ráncokba szalad. Nem emlékszem. "Július 6. Emlékszel már? Elég hosszú ido telt el? Minden a helyére került?" Minek kellett a helyére kerülnie? Fordítok. "Tudomásul kell venned bizonyos dolgokat, hogy ne így ébredj föl minden áldott reggel . Emil halott." Körbefordul velem a szoba. Mi? Megint fordítok. A túloldalon ott egy gyászjelentés. Sikítozni kezdek. Aztán meg öklendezni. Összevissza mocskolom a hálóingemet. Mi ez? Mi ez? Valaki ébresszen föl ebbol a lidércnyomásból! Ébresszenek föl! Ez nem lehet igaz. Nem leh t. - Emil! - sikítom újra meg újra. Kérem, valaki segítsen! Ébresszen föl! Egy kéz érinti meg a vállam. Megperdülök. Egy férfi, feketében. Nem ismerem. Elhúzódom t - Elnézést, Mrs. Sanchez - mondja. - Nem akartam megijeszteni, de meghallottam a sikoltozását. Elhátrálok. Emil meghalt. Emil meghalt. - A rendorségtol jöttem. Valaki panaszt tett talán a sikoltozás miatt? - Csak be akartam nézni magához - folytatja. - Megtudni, hogy van. Talán azért jött, hogy letartóztasson? Emil meghalt. Emil meghalt. - Minden rendben? - A férjem meghalt - dadogom. - Igen, tudom. Nagyon sajnálom. - Arcán oszinte aggodalom tükrözodik. Nem hiszek ne ki. Ezek mind állatok. Nem. Még annál is rosszabbak. - Hogy van az emlékezete? - Az emlékezetem? Nem tudom. Nem emlékszem. - Hisztérikusan fölnevetek. Most kéne fölpo foznia. Segítsen. Emil meghalt. - Jártam már önnél - mondja. - Nem kell félnie tolem. Egyszeruen aggódunk magáért. Hisze
gyedül él. Kap eleget enni? Körülnéz a szobában. Tekintete egy pillanatra megállapodik a könyvön, aztán elfordul. Lá , egészen biztosan. Olvashatta is. Fölül az egyik székre, karja végigsúrolja a pult tetejét. gy darab sárga papír esik le a földre. Utánanyúl. Gyomrom görcsbe rándul. Valamit tudnom kéne errol a sárga papírról. Valamit. Megnézni, aztán összehajtja és zsebre teszi. - Mi az? - kérdezem. Az enyém. Adja vissza. Adja vissza! Elmosolyodik. - Semmi. A zsebembol esett ki. Egy bevásárlási lista. De most már mennem kell. - Föláll . - Kérem, tudassa velünk, ha szüksége van valamire. Remélem, nem felejti el. Minden jót. Mosolyog és bólint. Mint a macska, amelyik épp most nyelt le egy kanárit. Keselyu! Elment, ismét egyedül maradtam. Szinte arra vágyók, hogy visszajöjjön, nem akarok semmi másra gondolni. Emil meghalt. Emil meghalt. Föltakarítom a hányást, és reggelit csinálok magamnak. Fáradt vagyok. Nincs semmi erom. testem arról árulkodik, valóban minden reggel átélem ugyanezt. A sors különös bosszút áll ra em bírom tovább folytatni. Nem bírom. A lányomat megölette a kormány. A férjem is meghalt, me t számlálatlanul gyilkolta a kormány katonáit. Bombát szerelt? Hisz olyan kedves fiú volt va lamikor. Arról álmodott, hogy a városba költözik. Meg egy háborúk nélküli világról. Sokat álm yütt. Egy darab földrol. Egy házról. Gyerekekrol. Valóságos tündérmesék. De most vége az álma yermektelen özvegy vagyok. Valamire emlékeznem kéne azzal a sárga papírral kapcsolatban. Lehunyom a szemem, és m egeroltetem az agyam. A nap ereszkedni kezd a horizont felé. Én csak sírok. Sírok, míg el nem fogynak a könny eim. Aztán csak ülök. Gondolkozom. Mrs. Harris jön, hozza, amit vásárolt nekem. - Úgy hallom, a rendorség körülvette a repüloteret - mondja, és miközben az ételeket pak a el, egyre engem bámul. - Sok gerillát fognak letartóztatni. Legalábbis így hallottam. - Mit érdekel engem? Az én férjem meghalt. Bárcsak elmenne már! Elment. Alig emlékszem már arra is, hogy itt volt. Az a rendor is. Minden elhal ványul. Hát minden áldott nap újra át kell éljem ezt, egész az örökkévalóságig? Mivel érdemel büntetést? Mit tettem? Szültem egy gyereket, és szerettem egy férfit? Mi ebben a bun? Nem bírom tovább. A fürdoszobába megyek, kinyitom a gyógyszeres szekrényt. Kiveszem az altatós dobozt. Vége. A homály lassan megtelepszik a városon. Elmúlt egy újabb nap. Hamarosan elalszom, és mindent elfelejtek. Csakhogy ezúttal nem ébredek föl. Legalábbis nem ezen a földön. Talán egy másik világban. Egy pohárba vizet engedek, aztán a hálószobába megyek. Leülök az ágyra. Lottie meghalt. Emil is meghalt. És most én következem. Megöltek mindannyiunkat. Me ghalta remény. Egyáltalán, minek reménykedik az ember? Hiszen úgyis csak bánat a vége. Remény k egy jobb világban. Abban, hogy megváltoztathatunk mindent. Abban, hogy ez a valóság ne m az egyetlen. Lottie valahol él, épen és egészségesen. És Emil is, az o sértetlen, régi énje fiú, tele élni akarással, aki gyengéden szereti a feleségét és a gyermekét. Egy fiú, aki nem ni. És nem is akar. Nem vesz részt semmiféle manipulációban. A sárga papír. Valamire emlékeznem kéne azzal kapcsolatban. Aki nem vesz részt semmiféle manipulációban. Nem hagyja holmi nemesebb cél érdekében sze vedni a feleségét. - Emil meghalt. Emil meghalt. Egy emlékezetmorzsa ugrik be az agyamba, mint mikor a villanykörte kiégés elott uto ljára fényesen fölizzik. Nem. Emil él. Emil él. És hagyta, hogy nap nap után azt higgyem, meghalt. Mert közéjük t rtozik. A kiválasztottak közé, akik a világot sem látják már maguk körül vérgozös álmaik köze kat tépik ki újra, nap mint nap. Fölállok. A sárga papír. Az információk a találkozónkról. Az ido. A hely. A rendorség elfogta. Mos Most már valóban meghalt. A tablettákra nézek. Eddig élt. Eddig élt. De. Most. Már. Valóban. Meghalt. Lenyelem mindet. Várok. Várom a ködöt, hogy belopakodjon finom macskalépteivel. Minth a hirtelen mindent vattaburok venne körül. A távolból hangokat hallok, de nem bírok mozdulni.
- Úristen! - Ez Emil hangja. - Bevette az egész üveggel. Miért is hagytam, hogy bel erángassatok ebbe! - Jó elterelo hadmuvelet volt. - Ezt a hangot nem ismerem. - Megtalálták a cédulát. M ost mind kivonultak a reptérre, mert azt hiszik, mi is ott leszünk. Ehelyett majd jól fölrobbannak. Egyre surubb a köd. Indulni készülök. - Megígértem, hogy visszajövök - mondja Emil. - Ne hagyj el!- Mit mondasz? Hová mész? - Oda, ahol nincs gyilkolás - felelem. Mintha nevetne. - Olyan hely nincs. - De igen. - Megérintem a mellemet. - Itt. - Ne menj el! - Tényleg o sikoltozik? - Neki már vége. - Ez a másik hang megint. - Vagy meghalt, vagy megorült, így már semmi hasznát nem vesszük. - Nem hagyom itt! - ordítja Emil. - Velünk kell jönnie! Ellep a köd, nyivákolva és hízelkedve hozzám dörgölodzik az örökkévalóság. Fejfájással ébredek. A lüktetésben mintha valami üzenet rejtene, de nem értem. Mintha va aki a ruhaujjamat rángatná, mondani akarna valamit. Mozdulatlanul fekszem, várok. Várom Emil hangjait. Elmosolyodok, és a lüktetés lassan halványulni kezd. - Emil - suttogom. Hol lehet? Olyan csöndes a ház. A fejem újra szaggatni kezd. Föltámaszkodom. - Emil! - kiáltom. Miért ez a pánik bennem? - Emil! - Kis híján sikoltom már. - Tessék? - Az ajtóban Emil áll. - Mi a baj? Elmosolyodok. Olyan gyönyöru. A fiú, akibe beleszerettem. - Semmi. Bocsáss meg! Csak olyan csönd volt. És ez a nyavalyás fejfájás is- Leül mellém yra, és masszírozni kezdi a halántékomat. - Megint? Minden reggel így ébredsz. Ideje már kitalálnunk, mi okozhatja. - Nincs semmi bajom, amíg te itt vagy velem - mondom, és hozzá simulok. - Szándékosan voltunk olyan csöndben - feleli o. - Meglepetést készítettünk neked. Fölül - Ó? Hirtelen a kislányom jelenik meg az ajtóban. Egy hatalmas tálcával egyensúlyoz, mely meg van rakva mindenféle finomsággal. Az orrát is összeráncolja nagy igyekezetében, nehogy k ilöttyenjen a narancslé. Az apja végül elveszi tole a tálcát, és az ölembe rakja. Lottie is e lyezkedik az ágy szélén, hozzám hajol, és arcomra nyom egy nagy puszit. A nagy fészkelodésben mégiscsak kilöttyen a narancslé. - Ne haragudj, mama - mondja, amikor észreveszi, o is kap tolem egy puszit. - Dehogy haragszom. Köszönöm ezt a csodálatos reggelit. De mit ünneplünk: - Semmi különöset, csak azt, hogy együtt vagyunk - mondja Emil. - Késobb majd lemegyünk piknikezni a folyópartra - újságolja Lottie, az ágy szélén rugóz - Mint tegnap? - kérdezem. - És azelott is mindig - mondja Emil. - És persze ezután is. Magamhoz ölelem oket. Sose voltam még ilyen boldog. A fejem alig érezhetoen megin t lüktetni kezd. Mintha valaki a nevemen szólítana. Hozzám érne. Sírna mellettem. - Mi a baj, szívem? - kérdezi Emil. - Eszedbe jutott valami? A fejem rázom. Németh Attila fordítása
Varga C. Alice Sárkányhercegnõ
A nagyúr mozdulatlan arccal meghajolt, csupán szárnycsonkjának rángása árulkodott növekvo indulatáról. Intésére egy vazallusa elindult a hírközlo központ felé, ám már nem jutott el odáig.
A Tuzvirág, o uralkodói fenségének, Nasskiss hercegnonek magánjachtja immár kilenc egysé
a óta hevert a Kovilág sivatagjában. A hajtómu hibáját felfedezo Orex flottafohadnagy, az ügy letes tiszt figyelemre méltó ügyességgel és hihetetlen szerencsével megakadályozta, hogy a cs llaghajó szétzúzódjon a borotvaéles peremu sziklákon. Sajnos, a hercegno testorségének tartál en a sérült részen voltak, így az elsoként felolvasztott Orneszkusz tengernagy kénytelen vol t a hadisten katona-szerzeteseit kirendelni az orhelyekre és a hírközlo szobába. A két éve t artó polgárháború megkövetelte a lankadatlan éberséget, hiszen az ellenség semmilyen alantas köz bevetésétol sem riadt vissza. - Nagyúr, itt az ideje, hogy kiolvasszuk a fenséges hercegnot! - fordult Orex a rettegett hadvezérhez. - Helyes. Fohadnagy, amíg lent vagyok, te felelsz mindenért. Ellenorizd a testo röket, hátha életben maradt egy! A tengernagy megfordult, és nehézkesen mozogva elindult a huto felé. A Kovilág tömegv onzásával még az átlagon felüli ereje sem tudott dacolni. Mire leért, néhány udvarhölgy már b a a felébresztés folyamatát. Az átlátszó gömb kiszabadult a fekete sugárpajzsok szorításából. zegömbölyödve, térdét átölelve lebegett a kristálytiszta, különlegesen finom hutolében. Csupá ezálló páncélt viselt. Sötét haja szabadon úszott, szárnya szorosan hátára simult, finom rajz kát karcsú bokájára kulcsolta. Az ifjú úrno hibátlan szépsége még Orneszkuszt is lenyugözte. natra nyugtalanító emlékkép futott át az agyán, de gyorsan úrrá lett érzésein. Tapasztalatból z uralkodói ház tagjai néha meglepo telepatikus képességrol tesznek tanúbizonyságot. Nem árt snak lenni! A hajó mélyében, közel a hajtómuhöz, ahol az arisztokraták egzotikus állatait és a legén lsóbbrendu tagját szállásolták el, dühös rikácsolás és dörömbölés hallatszott. - Kelj fel már végre, te büdös majom! - döngette a kabin ajtaját Valesz törzsormester. Azt hiszed, a baleset miatt nem kell kiganézni az almokat? Mire visszajövök, kész legyél! Az ajtó túloldalán terrai ember, a Tecalai Flotta néhány ritkaságszámba meno meleg véru isztjének egyike letette a fejhallgatót. Nem voltak illúziói a helyzetükrol, a nyitott kom munikációs csatornák meghallgatásával és egy kevés logika segítségével nyilvánvalóvá vált, ho ységét és az utasokat halálos veszély fenyegeti! Nem sokkal az indulás után sejteni kezdte, hogy a kibírhatatlan különc hírében álló herc valójában titkos diplomáciai küldetést hajt végre. Mivel mindkét háborús fél az összeomlás ha valószínuleg a színfalak mögötti béketárgyalásokról lehetett szó. A határvidék peremén kering tációja hetven százalékkal nagyobb a virák fovárosának, Tecalának a tömegvonzásánál. Ez és az ges szél lehetetlenné teszi, hogy bármelyik magas lény eljusson Kovárosba, az utazás állítóla jához. Az pedig csak ido kérdése, hogy a lázadók valamelyik rombolásra programozott vadászgép ukkanjon az ellenséges roncsra.
- Pompás, igazán pompás! - a parancsnoki híd valósággal zengett a hercegno hangjától. l itt állok tíz hajópercre a céltól, egy ronccsá zúzódott teknon, egy csapat idióta társaságá m használhatjuk a rádiót? A koncert órákon belül kezdodik, és én nem azért utaztam heteken át a végén az egész társaság rajtam nevessen! - Attól tartok, fenséged nem fogja fel a helyzet komolyságát. Orneszkusz bárójának egyre nehezebbre esett visszafognia dühét. A riadt udvaroncok a falhoz lapulva figyelték a két forend vitáját. Sem ok, sem az orködo szerzetesek nem törodte k az egyik mellékajtón belépo alacsony, fekete csuklyát viselo alakkal, aki az oszlopok mögött megindult a hangoskodók felé. - A Tuzvirágon nincs sem repülogép, sem terepjáró. Nem tudjuk fenségedet eljuttatni a k oncertre, amire annyira áhítozik. A hajó nem alkalmas bolygókra való fel- és leszállásra. Ha észrevesz bennünket, akkor elvesztünk. Nem használhatjuk a hírközlo rendszerünket. A Birodal m itt közvetlenül határos a lázadók területével. Bármilyen adással elárulhatnánk magunkat! - Mi van a testoreimmel? Itt az ideje, hogy valamelyik felfuvalkodott semmi ttevo megmutassa, mit tud. Vigyék el ok az üzenetemet! - Hercegno, a testorei életüket vesztették a baleset során. - Ezt nem tudtam. - Nasskiss hangja lehalkult, egy pillanatra lecsukta vakító s zemét. - Sajnálom. Hol van Toktal? Nem látom sehol. - Fenség, a tanácsos is a sérült részen volt elszállásolva. A becsapódás darabokra tépte - Furcsa, hogy errol nem tudok! Az árnyékból fekete ruhás alak lépett elo. Hátravonta csuklyáját, és így mindenki láthat tanácsos jól ismert, sovány arcát. - Toktal! - kiáltott fel egyszerre a hercegno és a fotiszt. - Tudja, tengernagy úr, egy olyan buta civil, mint én, nem ismeri ki magát a magu
k katonás jelzésein. Tévedésbol Vical isten egyik harcos szerzetesének hutotartályát foglalta el az utolsó hiperugrás elott. Micsoda szerencse! Az önök részlegének nem esett semmi baja.
Az utolsó mondatot olyan halkan mondta, hogy azt csak a két vitázó hallhatta meg. - Toktal! - A hercegno szinte csak lehelte a nevet. Pillantása a tanácsos szemébe fúródott, az agyat elérve létrehozta a telepatikus hidat. - Mit jelent ez az egész? Mit d erítettél ki? - Árulást. - Jött a hangtalan válasz. - Árulást és elore megfontolt, többszörös gyilkoss eszkusz báró áruló!
Kabinjában az Ember még egyszer átgondolta a dolgot, de nem talált más megoldást. Felka pcsolta a világítást, és átöltözött. Mivel ruhatárában nem akadt meleg holmi, csupán az ormes jelzéssel ellátott tunikát és combközépig éro nadrágját tartotta magán. Azt a cipot vette fel et külön az o számára készített egy kórházbázis meglepett, bennszülött kézmuvese. Amikor elké hogy a díszgyíkoknak szánt zsírral vastagon bekenje meztelen lábát és karját.
A hídon egyre hidegebb lett. Nasskiss látta, hogy sápadt udvarhölgyeit hangtalan zo kogás rázza. Egy darabig még bírják, de azután- Használni fogjuk a rádiót, Orneszkusz! Ez a parancsom! - Ahogy kívánja fenséged. A nagyúr mozdulatlan arccal meghajolt, csupán szárnycsonkjának rángása árulkodott növekv ndulatáról. Intésére egy vazallusa elindult a hírközlo központ felé, ám már nem jutott el odá ifthez érve valamit mondott az egyik katonának, aki egy nehéz ládával azonnal elindult lef elé. Néhány perc múlva robbanás rázta meg a hajót, kialudt a világítás. A híd megbillent, a l estek. Sikoltozás és zurzavar támadt, aminek a fény visszatérte sem vetett véget. - Csendet! - A hercegno kiáltása korbácsként csapott le a ferdévé vált padlón fetrengo h re. - Ezek sorolják magukat a magas lények közé! Mi történt, fohadnagy? Orex nem törodött a lánnyal, hanem a hagyománynak megfeleloen hubérurának tett jelentést
- Tengernagy úr, rosszul stabilizáltam a hajót. Eltört az egyik tartócsonk, ezért felbi llentünk. Az esés széttépte az antennakábeleket, nem tudunk üzenetet küldeni. Hibáztam, kérem ssen meg! - Legyen akaratod szerint! A tengernagy ujjai gyilkos karomként mélyedtek a fohadnagy fedetlen nyakába. Orex pillantásából még a halál sem tudta kitörölni az ura iránti rajongást és a kötelesség iránti z méltóan, nyitott szemmel távozott. - Vigyétek a darálóba! Testének anyaga hadd szolgálja tovább Vical isten harcosait! Orneszkusz arcán nem látszott érzelem. Hosszú pályafutása során nem eloször fordult elo e, hogy végeznie kellett valamelyik bunbakká kikiáltott vazallusával. - Fenség! - fordult a jelenetet sápadtan végignézo Nasskisshoz. - Mint hallotta, ni ncs módunk üzenetet küldeni. Kérem, feküdjön vissza útigömbjébe. A magas homérséklet-vesztesé orségen kívül minden magas lényt le kell fagyasztanunk!
Toktal elgondolkodva nézte alakosztálya közepén didergo hercegnot. Ismerte annyira, hogy tudja, Nasskiss már félorült a dühtol, és csupán arra vár, hogy valakire rázúdíthassa a marcangoló, iszonyú haragot. A melléjük kirendelt or is érzékelte ezt, mert bundája csuklyáj jére borítva gyorsan behúzódott egy haldokló pálma mögé. A tanácsos éppen mondani akart valamit, amikor az oldalajtón iszonyú buz közepette be lépett egy lény. Toktat rögtön rájött, hogy egy alsóbbrendu meleg véru érkezett, ám a fajtát beazonosítani. Annyit látott, hogy nem a szövetséges bundik egyik példánya. - Mit keres egy patkány a szobámban? - Nasskiss ülvöltését talán még a hajó alatt álló o allották. - Azonnal távolítsátok el ezt az állatot, különben én tépem darabokra! - Fenség, terrai ember ormester kér, engedd, hogy beszéljen hozzád! A belépo tisztelgett, és groteszk módon meghajolt. A hercegnonél betelt a pohár. Egy kosztümös, beszélo majmot küldtek hozzá! Egyetlen szárnycsapással a férfi elé lendült, torkon a, és olyan magasra emelte, hogy az a szemébe nézhessen. - Te büdös gyíkeledel! Ki küldött ide?! - sziszegte villámló tekintettel. - Nasskiss, várj! - Toktal elorelendült, ám segítségére nem volt szükség. Az ember megra ta a hercegno finom, vöröses pikkelyekkel fedett alkarját, és keményen megnyomta. Nasskiss felsikoltott, jobb keze egy pillanat alatt érzéketlenné vált. Ernyedo szorításából a levego
kapkodó ormester a padlóra zuhant. Itt találta el Toktat fegyverének egészen gyenge, kábító s ra.
- Felesleges volt beavatkoznod, egyedül is elbántam volna vele - fordult ingerült en tanácsadójához a karját masszírozó hercegno. - Fenség, én nem önt, hanem az- ormestert akartam megmenteni! Ha nem kábítom el, Vica l szerzetese végez vele. Már a kezében volt a fegyver. - Szóval, te elhiszed, hogy ez a- lény tényleg az én katonám? - Hercegno, lehívtam az ormester adatait. Felettébb érdekes dolgok derültek ki belo le. Megtudjuk például, hogy hol tanulta azt a fogást, amivel fenségedet harcképtelenné tette . - Csak a karom fájdult meg! - csattant fel a lány. - Nos, az ormester akár meg is ölhette volna fenségedet, ha akarja. Az életrajza sz erint ugyanis a megboldogult Tlaxal tábornok rohamosztagában kapott kiképzést. - A bolond Tlaxal nagybácsiéban? Tole még ez is kitelik. - A terrai ember tizenhét éve szolgálja Tecalát. Barbár szülobolygójáról valamikor a Kol rabolták el. A kilencvenes irtóhadjáratkor Tlaxal egy hajója lerombolta a Koldusok bázisát, a lény a zsákmány része volt. Kisegíto szolgálatra osztották be, és az ellenséggel szembeni miatt kétszer is emelték az élelmiszeradagját. - De hát meleg véru! Hogyan lett katona? - Részt vett Tlaxal hírhedt barlangvilági bünteto-expedíciójában. Utána az akció hat túl pkirály nevével ellátott amulettel tüntették ki. Az ember, ahogy magát hívja, azonnal katonai pályára lépett, hiszen erre ezzel jogot nyert. - Azt hiszem, kissé elsiettem a dolgot. De honnan tudhattam volna, hogy nem e gy provokációról van szó? - Engem inkább az érdekel, hogy az ormester mit akart mondani nekünk.
Futott, mászott, majd újra futott. Tudta, ha idoben célba ér, életek millióit mentheti meg. A ködben, a félig megtelt nyálkás patakmedrekben botorkálva nem engedélyezett pihenot m agának. Elérkezett számára a bizonyítás pillanata, és o méltónak akart bizonyulni a belévetet omra. Az ólmos fáradsággal azonban eljött a perc, amikor kezdte azt hinni, hogy túlbecsülte erejét. Az ormester leguggolt, és sajgó hátát nekivetve a sziklafalnak megpróbálta kifújni ma A testét vastagon borító zsírréteg ellenére is csontig fagyott. A hegyvidéki menetelés során tucatnyi sebet szerzett. Arcvédoje törötten hevert egy dérrel bevont falú szakadék mélyén, fe legesnek bizonyult oxigénpalackját és fegyverét már rég eldobta. Amikor Toktatnak és a hercegnonek elmagyarázta a tervét, az még megvalósíthatónak tunt. volt a legénység egyetlen olyan tagja, akinek esélye volt arra, hogy a hideg ellenére g yalog eljusson a roncstól Kovárosba. A birodalom béketervét rejto titkos üzenet most acéllánc n lógott a mellén. Egy rejtett zsilipen elhagyta a Tuzvirágot, és a félholt szerzeteseket kijátszva útrakelt. Bár már alig állt a lábán, még volt esélye, hogy célba érjen- ám ekkor el zo teteju sziklafal tövébe.
Orneszkusz tengernagy egy páfránylevélbe törölte Valesz törzsormester vérét, majd a lábá o kövér testre ügyet sem vetve, utolsó, mozogni képes tisztjéhez fordult. - A hercegno a hegyek közé küldött egy gyalogos futárt. Mivel ez Toktat tanácsára történ t, van esély, hogy eléri a lázadók küldötteit. - Nagyúr, erre egészen egyszeruen nem számíthattunk. Egyetlen magas lény sem bírja elvi selni a Kovilág viharait! - válaszolta a didergo katona. - Egy meleg vérut küldtek. Igazad van, erre még én sem gondolhattam. Ha a béketerv el jut a lázadókhoz, akkor vége a háborúnak. Újra a civilek kezébe kerül a hatalom. Átkozott Tok Az o keze is benne van, fogadom. Sikerült megölni? - Nem, nagyúr. A fenség lakosztályát elbarikádozták. A szerzetesekre nem számíthatunk, k ket esküjük. - Így is jó. Személyesen intézem el az ügyet. Készen áll a rohamsiklóm? - Igen, nagyúr. Elohoztam a rejtekhelyérol. Rögtön indulhat.
Az ember ormester nem mert lenézni. Napkelte óta jó háromszáz lábnyira küzdötte fel magá edves sziklán, ám Kováros fennsíkjától így is elválasztotta még egy kéttest hossznyi szakasz. Lábujjhegyen állt egy szinte észrevehetetlen kitüremkedésen, arcát a kohöz szorította. H izzadság a tunika foszlányaira fagyott, ujjai araszról araszra tapogatták a szikla csúszós
felszínét. Ha alábbhagyna a szél, megpróbálhatná feljebb küzdeni magát. A fennsíkon már csak rá. Ebben a pillanatban iszonyatos robbanás hallatszott a háta mögül. A lökéshullám majdnem esodorta. Mozdulatlanná dermedt, nem tudott odafordulni, hogy megnézze, mi történt. A szél viszont elállt.
A papkirály palotájának lakájai még egyszer gondosan ellenorizték Toktal díszruháját, ma miután semmi kivetnivalót nem találtak - félreállva engedték, hogy a tanácsos belépjen. Tecal egelegánsabb, legfényuzobb betegszobájába. Az eloírásos tizenkét lépésnyi távolságot megtartva megállt a lótuszokkal borított meden t, és arcán álszent mosollyal olyan mélyen meghajolt, hogy szárnyvégei a padlót érintették. - Fenséged legalázatosabb szolgája az iránt érdeklodne, hogy jelenléte nem zavarja-e cs odálatosságod javulását? A bugyborékoló vízbol kiemelkedo Nasskiss egy pillantással belefojtotta a szót. - Hagyd abba a bolondozást, Toktal! Tudod jól, hogy nekem nem esett semmi bajom . Arról beszélj inkább, mit tudtál meg az emberrol! A hercegno bizalmasa elmosolyodott, kényelmesen letelepedett egy karosszékbe, m iközben élvezettel szívta be a helyiséget betölto aromás tecalai levegot. Egy pillanatnyi ha tásszünet után végre beszélni kezdett, elkerülve ezzel úrnoje újabb dühkitörését. - Fenség, ember ormester, akarom mondani, ember kapitány nemsokára újra szolgálatba áll hat. A palota orvosait végül már fenséged nevével kellett ijesztgetnem, mert eloször nem aka rták kezelni. Kiderült, hogy fogalmuk sincs a meleg véruek szervezetérol. Nem mindennapi , amit a terrai kiállt. Végül a bundiktól kértünk doktorokat. Iszonyúan csodálkoztak, amikor fesszoraikat a palota különgépe várta. Kár, hogy fenséged nem lehetett ott, amikor meglátták embert! El kell ismernem, a kezdeti tanácstalanság után alapos munkát végeztek. - Ennek igazán örülök - mondta Nasskiss -, úgy érzem, adósa vagyok a- kapitánynak. Minde arbár vonása ellenére a béke megmentojét látom benne. Sikerült tisztázni a megmenekülésünk ré - Igen, fenség. Amikor megmutattam a szerzeteseknek, hogy Orneszkusz egy roha msiklót rejtett el a hajón, belátták, hogy a tengernagy áruló. Vical isten pedig gyorsan vége a hutlenekkel. A lázadók, azaz fenséged tisztelt tárgyalópartnerei észlelték a robbanást, és tek néhány tucat felderítogépet. Az ármester testét a nagy sziklafal tetején találták meg. Az így eljutott a címzetthez, aki kiadta a parancsot az azonnali fegyverszünetre. A kovi lágiakat egyébként roppantul érdekelte az ember. Az a kofal ugyanis a városuk külso védovonal volt. Még soha, senki nem jutott át rajta. - Mit csinál most a kapitány? - Tudtommal a Hideg Palotában ül, és teát iszik. - Teát iszik? Meglepoen civilizált vonás. - Kénytelen vagyok hozzátenni, hogy az ember fruktózféléket kevert az italába. Édesen is za. - Micsoda?! - a hercegno arcára kiült az iszonyat. - A tea keseru ital! Visszat aszító! - Fenség, lenne egy megjegyzésem. - Toktal elorehajolt, és mélyen a lány szemébe nézett. - Azt mondtad, adósa vagy a kapitánynak, igaz? Meggyógyíttattad, és eloléptetted, ezzel lerót ad a Birodalom háláját. De mit tettél a saját nevedben? Elfogadtad megmentodnek, de elutasít od a másságát. Az apró, utálatos különbségek miatt? A jeges viharban, amikor az életünkrol vo z nem számított. Az ember csak akkor fog egész szívével érted küzdeni, ha elfogadod olyannak, amilyen. Nem olyan, mint mi, de értékes nekünk. Ajándékozd meg megbecsüléseddel, és fogadd el ségét! Ha tényleg akarod, sikerülni fog!
Tecala legnagyobb hajógyára rekordido alatt készítette el a Tuzvirág utódját. Az elodjén gyorsabb és erosebb jármu átadása igazi társasági eseménynek ígérkezett. A tájékozatlanabb v lepetten szemlélték a gárdisták sorfala között bevonuló Nasskiss hercegnot és két kísérojét. - A hagyományok értelmében téged illet meg az új hajó elnevezésének joga - nézett le tes k parancsnokára a megszokottnál lényegesen egyszerubb öltözéket viselo hercegno. - Kíváncsi vagyok, milyen nevet adsz neki? - szólt közbe Toktal tanácsos. A két hüllo pi lantása találkozott. - Szerintem saját magáról nevezi el - szólt a hercegno telepatikus üzenete. Tényleg így ondolod, fenség? - kérdezte Toktal. - Meglátjuk. A díszpáholyhoz érve a terrai ember felpillantott a papkirály képviselojére, aki kegyes en bólintott. A testorparancsnok felemelte a hagyományos virágcsokrot, és a hajó fölé magasod
ra lépett. - A bennem megtestesülo hatalomnál fogva életre keltelek, hajó! - hangját ezernyi han gszóró segítségével a hatalmas kiköto minden részében, még Vical hadisten templomában is jól hallani. - Szolgáld úrnodet, Tecala arany virágát, a páratlan Nasskisst! Neved pedig legye n Sárkányhercegno! Az osi szöveg hátralevo része beleveszett a tömeg újjongásába. - Kétségtelenül jól választottál, ember kapitány - mondta valamivel késobb a hercegno. név nincs ellenemre. Toktal ma este elmeséli, hogy kik is azok a sárkányok. A teára téged is szívesen látlak, ember. Teára, hm- cukorral!
Pap Viola Egy randevú tükrében
Elállt a szél. A fojtogató, forró levego akadály nélkül nyomult a szobába. Adam felkelt, ecsukta a zsalugátert. A félhomályban kitapogatta a ventilátor kapcsolóját, elindította, majd visszafeküdt az ágyra. Derekára törülközot tekert, nehogy a ventilátor forgatta levego kárt t en a veséjében. Nagyon remélte, hogy elalszik a ventilátor bugásától. De az álom könyörtelenül elkerülte . Akárcsak az éjjel. Kár, sóhajtott Adam. Az esti randevún, ha úgy dönt, hogy elmegy, úgy fog kinézni, mint a mosogatórongy. Cigarettára gyújtott, és lehajtotta maradék, meglangyosodott sörét. Lusta volt felkelni , hogy a szoba túlsó sarkából, a minibárból újabb, jéghideg sört vegyen elo. Micsoda ócska sz , állapította meg morogva, ki a franc fog azért fáradozni, hogy drága pénzért kiigya a minibá
Egy ideig megpróbálta kivenni a félhomályban, sikerülnek-e füstkarikái. De csak Eve-et l a, még csukott szemmel is - Eve-et, az igazi not. Élvezte, hogy a kellemes borzongás, amit Eve puszta gondolata keltett benne, álla ndósult. Valójában attól a pillanattól kezdve, amikor eloször megpillantotta, egyfolytában ke lemesen borzong. Elnyomta a csikket, és újabb cigarettára gyújtott. A szobában, jóllehet a ventilátor for atta a levegot, kezdett surusödni a füst. Mindez csöppet sem zavarta. Nem is vette észre . Minden gondolata Eve köré fonódott, akivel estére megbeszélte a randevút. - Elmenjek a randevúra? - csúszott ki váratlanul a kérdés Adam füstkarikára formálódott Döbbenten felkapta a fejét. Mintha nem a saját hangját hallotta volna. A füst a torkán ragadt, vad erovel kaparni kezdte, és a hosszas köhögcsélés sem javított sokat a helyzeten. Kelletlenül felkelt, a köhögéstol rázkódva a minibárhoz botladozott, s a kis hutoszekrén pájának fényénél kivette az összes sört- három dobozzal. Két köhögési roham között jó nagyoka nt számított rá, a köhögés egyszer csak elmaradt. Amikor visszaheveredett az ágyra, már biztos volt benne, hogy elmegy a randevúra, oly rettenetesen kívánta Eve-et. Csak azt nem tudta biztosan, miként dönt addig az ügyben , amiért idejött. - Hát hogy dönthetnél?! - korholta a belso hang. - Úgy fogsz dönteni, hogy feleségül ves ed Eleonórát, csak éppen elotte még magadévá teszed Eve-et szögezte le szárazon a belso hang. Mint ahogy az nyári kalandok során történni szokottAdamen hirtelen az elégedettség érzése suhant végig: már-már azt hitte, tévedett, amikor vélte, ezen a csöndes, hegyvidéki kis nyaralóhelyen józanul meg tudja fontolni Eleonórával kö do házasságát. De most végre meghozta döntésétMélyen beleszívott cigarettájába, s miközben lassan kifújta a füstöt, Eve arca egészen é irajzolódott lelki szeme elott. - Miféle döntésrol van itt szó?! - morogta Adam értetlenül az orra alatt. Lágy mosolyra ott ajkát zavartan résnyire nyitotta. Eve arca olyan közel került hozzá, hogy ösztönösen meg rta csókolni. - Te csak maradj meg Eleonórádnál! - figyelmeztette keményen a szigorú belso hang. Különben soha az életben nem lesz saját házad, saját gyárad, és a gyerekeid sem fognak jó isk járni!
Eve arca teljesen élethuen jelent meg Adam, elott - más talán azt mondaná rá, hogy szög letes, széles pofacsontjával szinte férfias, az a néhány szál szögegyenes vörös haj, ami a tö szálból belelóg, sem különösen emeli szépségét; igen, más talán ezt mondaná, mert más nem ves a meggyvörös, buja ajkakat, amelyek csak arra várnak, hogy az övé rájuk tapadjon, mint egy piócaÉs látni vélte, mint duzzadt meg csókjaitól Eve buja ajka- Csak foglalkozz a te Eleonóráddal! - csattant fel inton a belso hang. - Különben sose viszed egyrol a kettore, és világ életedben kifozdékben fogsz étkezni! Eve-nek immáron a nyaka is élesen látszott, éspedig olyan élesen, hogy Adam már-már azt itte, nincs egyedül az ágyban, mert az a nyak- Más talán azt mondaná, olyan izmos, akár egy lóé; igen, más talán ezt mondaná, mert más nem veszi észre, hogy azok az inak csak arra várna hogy beléjük harapjonÉs látni vélte fogai nyomát Eve nyakánA belso hang felháborodottan mennydörgött: - Te csak törodj Eleonóráddal! Különben sose válik beloled tisztes polgár, és amint kiör z a kézilabdacsapatból, mehetsz a menhelyre! Adam homloka egy pillanatra ráncba futott, de elotunt Eve válla, mire a ráncok ki simultak. - Eve válla, amire más talán azt mondaná, oly széles és izmos, akár egy díjbirkózóé talán ezt mondaná, mert nem látja meg benne azt az ingerlo hústömeget, ami csak arra vár, h ogy ujjait belevájjaÉs látni vélte a zöldeslila foltokat Eve vállán, melyeket ujjai szorítása hagyott hátra- Te csak tartsál ki te Eleonórád mellett! - intette fenyegetoen a belso hang. Különben sosem engedhetsz meg magadnak egy jobbfajta cigarettát, sem valami elegánsabb h olmit, sem egy új autót, sem egy tisztességes rongyot, egy nagy semmi maradsz, egy nag y semmi maradsz! Adam belátóan bólintott, tényleg ócska a cigerattája, de elotunt Eve melle, mire nyomba n megfeledkezett a dohány szájában ízlelt buzérol. - Eve melle, amire más talán azt mondaná, y a túlméretezett tejcsarnok érdemtelenül diplomatikus megjelölés; igen, más talán ezt mondan rt nem látja meg benne aA cigaretta Adam ujjara égett. Adam abban a pillanatban kiejtette kezébol a csi kket, majd felkapta a lepedorol, s belepottyantottá a hamutálba. Bosszúsan ismét rágyújtott, hasra fordult, felkönyökölt, és gondolatban visszatért Eve-hez. Eve mezítelen alakja immáron teljes egészében élethuen állt elotte. "Kinek mi baja van a mellével? " - próbálta Adam visszaidézni iménti eszmefuttatását. Ki érdekel az? Eve dereka- így, hogy megmarkolja- Hát van mit fogni rajta-" "Micsoda? Mi ez az egész?" - Keze mintha valóban Eve csípojén siklana lefelé, lejjebb és lejjebb"A hoség teszi ezt?" - firtatta Adam értetlenül. Dehogy a hoség, hiszen akkor keze nemEste, a randevú idején viszont már nem lesz ilyen hoség- Csak itt lenne már az a rand evú, csak már itt lenne! Mindjárt megorül a várakozásban!
Elállt a szél. A fojtogató, forró levego akadály nélkül nyomult a szobába. Eve felkelt, csukta a zsalugátert. A félhomályban kitapogatta a ventilátor kapcsolóját, elindította, majd isszafeküdt az ágyra. Derekára törülközot tekert, nehogy a ventilátor forgatta levego kárt te n a veséjében. Nagyon remélte, hogy elalszik a ventilátor bugásától. De az álom könyörtelenül elkerülte . Akárcsak az éjjel. Kár, sóhajtott Eve. - Az esti randevún, ha úgy dönt, hogy elmegy, úgy fog kinézni, mint mosogatórongy. Cigarettára gyújtott, és lehajtotta a maradék, meglangyosodott limonádét. Lusta volt fe lkelni, hogy a szoba túlsó sarkából, a minibárból jéghideg üdítot vegyen elo. Micsoda ócska s z, állapította meg morogva, ki a franc fog azért fáradozni, hogy drága pénzért kiigya a minib ? Egy ideig megpróbálta kivenni a félhomályban, sikerülnek-e füstkarikái. De csak Adam-et lát még csukott szemmel is. - Adam-et, az igazi férfit. Élvezte, hogy a kellemes borzongás, amit Adam puszta gondolata keltett benne, áll andósult. Valójában attól a pillanattól kezdve, amikor eloször megpillantotta, egyfolytában k llemesen borzong. Elnyomta a csikket, és újabb cigarettára gyújtott. A szobában, jóllehet a ventilátor for atta a levegot, kezdett surusödni a füst. Mindez csöppet sem zavarta. Nem is vette észre
. Minden gondolata Adam köré fonódott, akivel estére megbeszélte a randevút. - Elmenjek a randevúra? - csúszott ki váratlanul a kérdés Eve füstkarikára formálódott a Eve döbbenten felkapta a fejét. Mintha nem a saját hangját hallotta volna. A füst a t orkán ragadt, vad erovel kaparni kezdte, és a hosszas köhögcsélés sem javított sokat a helyze en. Kelletlenül felkelt, a köhögéstol rázkódva a minibárhoz botladozott, s a kis hutoszekrén pájának fényénél kivette az összes limonádét-három dobozzal. Két köhögési roham között jó nag mint számított rá, a köhögés egyszer csak elmaradt. Amikor visszaheveredett az ágyra, már biztos volt benne, hogy elmegy a randevúra, oly rettenetesen kívánta Adam-et. Csak azt nem tudta biztosan, miként dönt addig az ügybe n, amiért idejött. - Hát hogy dönthetné!? - korholta a belso hang. - Úgy fogsz dönteni, hogy feleségül mégy sztávhoz, csak éppen elotte még lefekszel Adam-mel szögezte le szárazon a belso hang. - Mi nt ahogy az nyári kalandok során történni szokottEve-en hirtelen az elégedettség érzése suhan végig: már-már azt hitte, tévedett, amikor te, ezen a csöndes, hegyvidéki kis nyaralóhelyen józanul meg tudja fontolni Gusztávval köten do házasságát. De most végre meghozta döntésétMélyen beleszívott cigarettájába, s miközben lassan kifújta a füstöt, Adam arca egészen kirajzolódott lelki szeme elott. - Miféle döntésrol van itt szó?! - morogta Eve értetlenül az orra alatt. Lágy mosolyra h tt ajkát zavartan résnyire nyitotta: Adam arca olyan közel került hozzá, hogy ösztönösen meg rta csókolni. - Te csak maradj meg Gusztávodnál! - figyelmeztette keményen a szigorú belso hang. - Különben soha az életben nem vakarod ki magad a nihilbol, sosem lesz saját otthonod, és a gyerekeidnek sosem lesz apjuk! Adam arca telesen élethuen jelent meg Eve elott - más talán azt mondaná rá, hogy felt unoen kerek, dülledt szeme akár a békáé, magas, tar homloka sem különösen emeli szépségét; ig ezt mondaná, mert más nem veszi észre, hogy azok a vékony, verteién ajkak csak arra várnak, hogy az övé rájuk tapadjon, mint egy piócaÉs látni vélte, mily vörösbe fordult csókjaitól Adam verteién ajka- Te csak foglalkozz a te Gusztávoddal! - csattant fel inton a belso hang. Különben sose fogod elobbre vinni, és világ életedben gépíró maradsz! Adam-nek immáron a nyaka is élesen látszott, éspedig olyan élesen, hogy Eve már-már azt itte, nincs egyedül az ágyban, mert az a nyak- Más talán azt mondaná rá, olyan vékony, akár e csirkéé; igen, más talán ezt mondaná, mert más nem veszi észre, hogy az a vékony oszlopocska k arra vár, hogy beleharapjonÉs látni vélte fogai nyomát Adam nyakánA belso hang felháborodottan mennydörgött: - Te csak törodj a te Gusztávoddal! Különben sose fogsz elköltözni arról a proli környék pihenonapjaidat továbbra is kötelekre kiaggatott száradó ruhák közt töltheted! Eve homloka egy pillanatra ráncba futott, de elotunt Adam válla, mire a ráncok ki simultak. - Adam válla, amire más talán azt mondaná, oly keskeny, akár egy noé; igen, más tal ezt mondaná, mert nem látja meg benne azt a gyengédséget ébreszto kisugárzást, ami csak arra , hogy simogassa, simogassa, esetleg egyszer-egyszer belecsípjenÉs látni vélte a zöldeslila foltokat Adam vállán, amelyek csípéseitol maradtak hátra- Te csak tartsál ki a te Gusztávod mellett! - intette fenyegetoen a belso hang . - Különben továbbra is kelhetsz hajnalban, hogy a busszal idoben beérj az irodába, és sose lesz elég pénzed, hogy egyszer is jól lakhass! Eve belátóan bólintott, tényleg nem jó így, hogy állandóan korog a hasa, de elotunt Adam llkasa, amire más talán azt mondaná, meg sem látszik rajta, hogy sportol az illeto; igen , más talán ezt mondaná, mert nem látja meg benne aA cigaretta Eve ujjara égett. Eve abban a pillanatban kiejtette kezébol a csikk et, majd felkapta a lepedorol, s belepottyantottá a hamutálba. Bosszúsan ismét rágyújtott, h asra fordult, felkönyökölt, és gondolatban visszatért Adam-hez. Adam mezítelen alakja immáron teljes egészében élethuen állt elotte. Kinek mi baja van a horpadt mellkasával? - próbálta Eve visszaidézni eszmefuttatását. K it érdekel az? Adam combja- így, hogy megmarkolja- Hát azért akad itt egy kis izom! Micsoda? Mi ez az egész? Keze mintha valóban Adam combján siklana felfelé, feljebb és feljebbA hoség teszi ezt? - firtatta Eve értetlenül. Dehogy a hoség, hiszen akkor keze nem
Este, a randevú idején viszont már nem lesz ilyen hoség- Csak itt lenne már az a rand evú, csak már itt lenne! Mindjárt megorül a várakozásban!
A zsalugáter vékony rései közt egyre kevesebb, egyre tompább fény szökött be a szobába. eltompult, kába fejje! ébredt szendergésébol. Lement a nap, vége a sziesztának, állapította m magában. Felkelt, és kinyitotta a zsalugátert. A suru füstfelho egyszeriben kitódult a sza badba. Adam az ablakhoz vitte a telefont. Mielott tárcsázott volna, még egyszer átgondolta döntését: nem veszi feleségül Eleonórát, hanem komoly kapcsolatba kezd Eve-vel. Bármilyen ko tos is, de megteszi. Érzi, tudja, hogy oket egymásnak teremtette az Isten. Majd együtt viszik valamire . Benyomkodta Eve szobaszámát. - Halló! - szólalt meg Eve a vonalban. - Jó estét! Itt Adam. Gondoltam, emlékeztetlek rá, hogy randevút beszéltünk meg kilencre a medence mellett. - Ott leszek - nyávogta Eve. Aztán megszakadt a vonal. Adam a félhomályban a zuhanyzóba botorkált. Ezen a legesleg es-legfontosabb randevún megmutatja, micsoda klassz férfi. Eve az ablakfélfának dolt. A szendergésben eltompult, kába fejével a semmibe meredt, ön feledten mosolygott. Döntése, hogy nem megy feleségül Gusztávhoz, hanem komoly kapcsolatba kezd Adam-mel, visszavonhatatlanná érett benne. Hiszen megerosítette Adam-nek, hogy e lmegy a randevúra. A legesleges-legfontosabb randevúra.
Adam kissé szuknek találta a zuhanyzófülkét, de tudta, semmi nem akadályozhatja meg az alapos, roppant alapos tisztálkodásban. Hiszen a randevún (jaj, csak itt lenne már) Eve semminemu kivetnivalót nem találhat rajta! Ezúttal nem zavarta a széles sugárban, hosszasan rázúduló forró víz. Kétszer is lecsutak magát, kétszer is hagyta, hogy a szappan illata néhány percen át borébe ivódjon. (Még jó, hog ben nekikezdett a készülodésnek, különben elkésne a randevúról - jaj, csak itt lenne már!) Az a tusfürdo - ilyen adagban csak beleivódik már borébe az illat! Ha mégsem, majd az arcvíz me gteszi a magáét! A hajsampont is hosszú ideig a fején hagyta - ha nem fog tole megfelelo en illatozni a haja, a hajolaj bizonyára hatásos lesz. (Ennyi felhajtást megér a randevú jaj, csak itt lenne már!) Az ido múlásával Adam szíve egyre szaporábban vert. Jaj, csak ki ne hagyjon valamit; manikur, pedikur, dezodor, arcvíz, parfüm- Azt most nem, az már túlzás lenne, hiszen o egy egyszeru- Egyszeruen egy klassz férfi! A kilenc óra vészesen közeledett - az óra számlapján pirosan villogtak a számok. Adam ne is gondolt rá, hogy villanyt gyújtson, jóllehet tudta, úgy kényelmesebben készülodhetne- (Ug an! Azzal is csak idot veszítene, pedig a randevú ideje már itt van- Már-már itt van!) Remego kézzel benyúlt a szekrénybe - két öltönye közül melyiket vegye fel? Olyan mindegy határozott egyetlen pillanat alatt; ezen a randevún úgysem a ruha a fontos, úgysem a küls o, ha egyszer az Isten is egymásnak teremtette oketParányi alsónadrágját mugonddal megigazította, jaj, csak itt lenne már az a randevú, fel apta nagy virágos, trópusi színekben játszó ingét, majd beleugrott az öltönybe, s miközben ol haján elégedetten végigsimította kezét, a villanykapcsolóhoz botorkált-na, most lehet villany gyújtani, még van egy perce, hogy egy pillantást vessen a tükörbe-
Eve boldogan felsóhajtott. - Ím, eljött a randevú! Istenem, mennyire vártam már! - Lelkendezve a tükör elé pattant, gy egy pillantást vessen magára, mielott az igazi férfi karjaiba veti magát. Az elso pillanatban szégyenlosen lehajtotta fejét - na, ja, mérhetetlen örömében, hogy eljött a randevú, nem lát a szemétolKözel hajolt a tükörhöz. Szeme zöld írisze körül vékonyabb, vastagabb hajszálerek pirosl Szeme alatt kékeslila karikák húzódtak, a teljes kimerülés nyomai - de hát jót sziesztázott, Feldagadt ajkán frissen beforrt seb és egy lila hólyag éktelenkedett, mintha pióca ta nyázott volna rajta. Nyakán szabálytalan karikák vonták magukra figyelmét, mintha valami össz harapdálta volna. Nem hazudik ez a tükör?
Maga sem értette, miért, lerántotta magáról pöttyös ruháját. Vállát zöldeslila foltok bo akit jól megszorongattak. Melle pedigMegfordult vele a világ. Nem hazudik ez a tükör? Tekintete derekára meredt, aztán csípo jére, majd ahogy siklani kezdett lefelé- A francba! - vicsorogta. - Pedig milyen jót sziesztáztam! Dühében a legszívesebben nekiesett volna a falnak az öklével. De csak arra telt tole, hogy lerogyjon az ágy szélére. Az emlékkép, miszerint eltompult, kába fejjel ébredt a sziesz , végképp kimángorolta. Utolsó csepp erejével még megrázkódott: mintha valaki torka szakadtából azt ordította vo : a francba! Nem volt ereje körbekémlelni. Csak hagyta, hogy a hangok kússzanak a fülébe- Mintha v alaki dühtol elvakultan a falat verné minden erejével- És közben vicsorgat valamit az orra alatt. Csak vicsorgat és vicsorgat. - Majd abbahagyja - szólalt meg az ismeros belso hang.
Pap Viola A nagy per
Taylor verítékezve és fáradtan ébredt, mint ahogy minden reggel, emlékezetes éjszakája ó z a bizonyos éjszaka még mindig ködösen úszik emlékeiben. Nyilván hibádzik valami az idegrend rében. Ha jobban menne a sorsa, ha végre valami szenzáció a horgára akadna, amivel fellendít heti lapját, rendezodne ez az idegrendszeri zavar, és visszatérne emlékezete. Már az is valami, hogy, ugyan csak egy év után, valami kitisztult emlékeiben: lemen t az utcai telefonfülkébe, és telefonált valakinek. De hogy kinek, és mit, az még rejtély. Ha kiderül, az is kitudódik, miért ment le az utcára telefonálni, amikor otthonában karnyújtásny állt tole a telefonkészülék. Merthogy lent volt, az biztos, hiszen másnap reggel a telefo nfülkében találta meg pizsamája mindhárom leszakadt gombját. Beletörölte csatakos arcát az ágy végéhez készített törülközobe, és felsóhajtott. Bárcsa , kinek telefonált, mit és miért? És miért éppen az utcáról?
Mr. McSin idegesen vezette ócska batárját az Elegáns negyed fényuzo irodaépülete elé. Fe e félreérthetetlenül azt mondta neki a telefonban, hogy most végzett az ügyvédnél, és menjen Csak nem ebben az irodaépületben székel az ügyvéd? A férfin végigfutott a hideg: ekkora orültségre nem vetemedhetett az asszony. Gondt erhelt arcára kiült a rémület, amint megpillantotta feleségét, aki egyszeru, csöppet sem váro illo, kiskockás pamutruhájában lefelé baktatott a pazar márványlépcson. Amikor pedig az assz ny nehézkesen felkapaszkodott a barkasz ülésére, és fáradtan, megtörtén bár, de elmosolyogta tudta, mégis orültségre vetemedett hitvese. - Csaknem itt voltál ügyvédnél? - hebegte McSin, arcán halálos döbbenettel. Liza McSin, feleség, behunyta ráncos szemét, és félszegen bólintott. - De igen. - Nem hiszek a fülemnek. Elment az eszed? Meghibbantál? Tudatában vagy annak, mit csinálták? Azt hazudtad neki, meg bírjuk fizetni? Mit kér egy ilyen ügyvéd? - Az ügyvéd egyelore két napot kér, hogy eldönthesse, vállalhatja-e a többi ügye mellé a ket is. - Jó kifogás. Azt hiszed, nem rí le rólad, hogy üres a zsebed? Csak hát van modora a fi ckónak. - Fred, kérlek! - Mire? Ha beledöglök, sem tudok annyi pénzt eloteremteni, hogy egy ilyen ügyvédet ki fizethessünk. Márpedig ok nem adják a tudásukat hitelbe. És még ki is röhögik a magunkfajtát közt. Hiába minden fáradozás. Inkább meg kellene barátkoznunk a gondolattal, hogy a fiunk gy ilkos, és ezért bunhodni fog. Elcseszte az életét. Mindörökre. Az asszony felvisított. - Fred! Könyörgök! - Izzadt tenyerét beletörölte kopott ruhájába, majd arcát tenyerébe t zokogni kezdett. McSin dühödt tekintete másodízben találkozott az utcai rendorjárorével. A felfegyverzett
fiatal férfi a barkasz koszos ablakán keresztül leplezetlen kíváncsisággal fürkészte oket. D iszen o nem is jött volna ide, ha a feleségének nem megy el az esze. Beletaposott a gázb a, s a barkasz csikorgó kerekekkel elhúzott a márvány járdaszegélytol. Amint távolodtak az Elegáns negyedbol, az asszony visszanyerte nyugalmát, és felhag yott a sírással. - Nekem mégis az az érzésem, hogy van esélyünk - mondta Liza McSin. Hangjában nyoma sem maradt az iménti bizonytalanságnak. Hiába, az Elegáns negyed ismeretlen világa azért mégis f szélyezte. - Mire van esélyünk? - kérdezte a férj gúnyosan, amint elérték a Szegény negyed határát. ndolta volna, hogy pusztán az övéhez hasonló, kopott, kiszolgált autók látványa visszahozza n almát. - Arra, hogy valami csoda történik, és az esküdtszék ártatlannak fogja találni gyilkos unkat? - A gyilkos szó kimondására megremegett, s kifutott kezébol az ero. Biztos, ami b iztos, leállt az út szélén. - Tán biztatott az ügyvéd? Mi a neve? Mi a neve a disznónak, aki akarja veled hitetni, van reményünk? - Kérlek, ne beszélj róla így! Semmivel sem biztatott, semmit sem ígért. Kért két napot, gy átgondolja a dolgot, és kész. - Halljam a nevét! - rivallt McSin a feleségére. - Dr. Ree. McSin kemény, barátságtalan arca elsápadt. - Pont o? Az a szemét? Az a nagyképu, fellengzos sikerhajhász? Még a milliomosok pénz tárcáját is kiüríti, hát még a mienket! - Tudod, Fred, ha neki az én pénztárcám kell, hát csak ürítse ki. Amit abban talál, mind övé, csak mentse meg a fiunkat. - Éppen dr. Ree, minden idok ügyvédje! Hiába nyert meg minden pert, akkora hatalma azért neki sincs, hogy tárgyi bizonyítékok, szemtanúk ellenére felmentesse a fiunkat- és még t pofája a szemétnek ezzel etetni téged! - Mondom, hogy semmit sem ígért! - emelte fel a hangját az asszony. - Kért két napot.
- És magában jót röhögött rajtad, örülhetsz, hogy nem dobott ki az irodájából. Az asszony szégyenlosen lesütötte a szemét. Úgy határozott, nem meséli el férjének külön k következtében végül rászánta magát a hajmereszto lépésre, hogy o, a szemtanúk vallomásával tárgyi bizonyítékkal terhelt gyilkos szegény, elesett anyja felkeresi dr. Ree-t.
- Nem hiszek a fülemnek! Elment az eszed? Meghibbantál? - Dr. Harold hisztériásán vékon y hangon támadta cégtársát, dr. Ree-t. - Fáradságos munkával, hosszú küszködéssel, átdolgozot val végre elértük, hogy mi ketten vagyunk az Amerikai Kontinens legjobban fizetett ügyvédj ei, erre te most elvállalod ezt a két lehetetlen ügyet! - Fintorogva forgatta kisujján a gyémántköves pecsétgyurut. Levette, zsebre vágta, mint aki tartozik a gyurujének annyival, hogy elrejtse az olyan hibbant alakok elol, mint cégtársa. - Mondtam, hogy egyelore egyik ügyet sem vállaltam el, úgyhogy ne cirkuszolj neke m! Kértem két nap gondolkodási idot, mert valami különöset gyanítok ebben a két ügyben, s ann a akarok nézni. Ennyi az egész. - Tudod te, mekkora ügyet csinál ebbol a sajtó, ha kiszivárog, hogy te fogod védeni L amm Burtist, a világhíru színészbol lett gyilkost? - Hát fogd be a szád, és akkor nem fog kiszivárogni. Dr. Harold gúnyos pillantással végigmérte a mahagóniasztal mögött ülo cégtársát. - Annyit mondok neked, Sig, ha elvállalod ezt a két ügyet, a sajtóban teljes mértékben elhatárolom magam a tevékenységedtol. - Megteheted, Dave, de abban a szent pillanatban szétverem a képed. Dr. Harold egy pillanatig komoly arccal ült, majd felnevetett. Vékony dongájú, nyur ga barátjáról el nem tudta képzelni, hogy valakinek is árthat, de abban biztos volt, az o képét tényleg szétverné. Valahogyan csak megoldaná, annyi szent. - Ne röhögjél, jó? - Dr. Ree megkerülte az asztalt. Cégtársa elé állt, és mélyen belenéz igyorgó, szürke szemébe. - Tudod, minek akarok utánanézni? A Szent Anna Kórháznak. - Micsoda? - Dr. Harold elkomolyodott. Levette zakóját, hanyagul a másik hatalmas fotel karfájára dobta. - Ez már érdekel. Mi a szerepe az ügyben a Szent Anna Kórháznak? Még tisszel kapcsolatban tudom hozni, hiszen az o fajtája mind oda megy, ha baja van. De az a nincstelen kölyök hogy kerül a képbe? Dr. Ree kivette arany madzsettagombjait, s könyökéig felturte vakítóan fehér ingujját. - Burtis és ez a nincstelen kölyök nagyjából egy idoben több hónapot töltött abban a kór
urtisnek a fekélyét kezelték, a nincstelen kölyköt sérüléseivel, ugyanis a Szent Anna Kórház elütötte. Térítésmentesen visszaadták tökéletes egészségét. Az anyja szerint valóban tökélet tt a srác, így hát semmiféle kártérítésre nem tartottak igényt. Mindazonáltal egyetlen nap kü nd Burtis, mind a srác gyilkosságot követnek el. Rövid csend után dr. Harold bólogatni kezdett. - Nos, ez valóban elgondolkodtató. Megmozgatja az ember fantáziáját- - összekulcsolta u jjait, s térdére könyökölve megtámasztotta állat. - Gondolod, hogy a két gyilkosság összefügg politikus az Elegáns negyedbol, akit vagy Burtis tett el láb alól, vagy nem, meg egy majdnem hogy nincstelen, városi szociális alkalmazott, akit a srác vagy húsz szemtanú elot t késsel agyonszabdal? A késen csak a srác ujjlenyomatai vannak, a ruháján az áldozat vére- S erinted összefügg ez a két gyilkosság? - Valami közösnek kell lenni bennük. Talán a felbujtó ugyanaz a személy. Mindenesetre e gy kapcsot, a Szent Anna Kórházat már megtaláltam. - És most nyomozni akarsz? - Pontosan. Mégpedig a te segítségeddel. És természetesen bevonom az ügybe Taylort is. - Én nem vagyok lótifuti. Ha valami jogi bizonytalanságban szenvedsz, akkor fordu lj hozzám bizalommal. De csak azért, mert a Szent Anna Kórház kapocsnak tunik két gyilkosság közt, nem szándékozom kockára tenni a hírnevem. - Hírnév? Ugyan! Ha soha többet nem dolgoznánk, akkor is mindig jólétben élhetünk itt. M féltesz? - Jaj, Sig, olyan lehetetlen tudsz lenni! Mi történt veled? Meghibbantál? Felolem ott nyomozol, ahol akarsz, de engem hagyj ki belole. És nagyon megkérlek, ne vállald el ezt a két ügyet! A pálya csúcsán vagyunk. Innen már nincs följebb. Akkorát zuhanhatunk, am nem lehet kiheverni. - Úgy beszélt, mint egy szarházi kis zugügyvéd, aki eloször kapott olyan ügyet, amiért f tnek is neki. Dave, nem ismerek rád. Dr. Harold semmitmondóan emelte szürke szemét barátjára. Zakójáért nyúlt, s feltápászkod - Komolyan mondom, elvárom toled, hogy visszamondd mindkét ügyet. Tojd le Burtist , ahogy van! A te hírneved, a te karriered többet ér a világ leghíresebb színészénél - szólt az ajtóból. - Netán azt gondolod, véletlen, hogy ötéves korunk óta minden születésnapunkat eg peljük? - Ne akarj meghatni, Dave! - mondta dr. Ree halkan. - Ha most cserbenhagysz , elbánok veled. UgyanisDr. Harold kimért léptekkel barátja elébe állt. Egy pillanatra átfutott benne a gondola t, ha jól gyomorszájba vágja, egy egész hétre munkaképtelenné teszi, s máris mindkét ügy el v e. - Ugyanis? - kérdezte dr. Harold, barátja sötétbarna szemét fürkészve. - Ugyanis a minap már elutasítottam egy megkeresést. Olyan gyilkost kellett volna felmentetnem, aki ellen tárgyi bizonyítékok szólnak. Az egész csak azért zavar, mert az ill eto szintén a Szent Anna Kórházban töltött néhány hetet, amikor Burtis és a nincstelen srác i t volt.
Taylor szaporán szedte a lábát a Szent Anna Kórház személyzeti bejárója felé. Volt egy s gyanúja, miszerint ha talál is itt valami érdekeset, végeredményben megint csak a megszoko tt Ree-Harold ügyvédpáros fergeteges bravúrja lesz az ügy vége. Ez pedig már nem sajtószenzác nzáció az lenne, ha ez a páros végre elvesztene már egy pert. No, igen, ez esetben lenne m it csemegézni a két fenegyereken - negyvenhat évesen végre megbuktak. De ha pert nyernek , azt csak valamelyik belso oldalon, akis hírek közt, egy-két sorban lehet hozni. Az p edig nem fizet jól. No, meg ilyet nem is illik kívánni a két régi havernak. Hiába állítja Sig e, hogy szenzáció szaga van a dolognak, ha egyszer a Ree-Harold ügyvédpáros pervesztésénél na bb szenzáció egyszeruen nem történhet az amerikai kontinensen. Belépett a személyzeti bejárón, és kínos tisztaságszag csapta meg az orrát. Ez eszébe ju a, hogy immáron negyedik napja nem aludta ki magát. Talán jobban tette volna, ha ottho n marad, és végre kitakarít. Egészen addig, amíg egyik kezével Caroline novér combján, a másikkal a kartotékok között tva rá nem lelt a nok bálványa, Lamm Burtis és egy csórinak minosített ifjú kartotékjára, csu y átverés szagát érezte, merthogy mindig is roppant fejlett újságírói szimata bújt meg a Reed páros fergeteges sikerei mögött. Amikor viszont összehasonlította a két kartoték anyagát, felsejlett benne a remény, hog y ezúttal nemcsak az ügyvéd haveroknak, de neki is lepottyan valami, ami elobbre tolja
a szekerét. - Figyelj, csak, mi ez a sárga cetli a két kartotékban? - fordult végül Taylor a novérh ez. - Azt? - kérdezett vissza az ifjú hölgy, hosszú szoke haját babrálva. Semmibe kalandozó, kék, szeme hirtelen kiélesedett. - Szóval, megint szaglászol valami után, Taylor? - pattan t fel a no az újságíró mellol. - Dehogy! Mondtam már, hogy holnap a leheto legtökéletesebb orvosi szakszógyujteménny el kell eloállnom, különben kirúg a fonök. Egyszeruen muszáj mindenben tájékozottnak lennem. Caroline töprengett magában egy darabig. Aztán megsimogatta Taylor borostás arcát. - Tényleg nem vágsz át? - Ugyan! - Nos, ez a sárga cetli azt jelzi, hogy génsebészeti beavatkozás történt nála, azaz mint vettek tole, és lemezre íratták a génkönyvét. Az, hogy mutétre sor került-e, tehát változtatt lamit a kódjában, az csak a génkönyvbol derülhet ki. Ahhoz pedig csak különleges engedéllyel et hozzájutni. Taylor szíve nagyot dobbant. Tényleg meghozná gyümölcsét a Ree-Harold pároshoz fuzodo ba ság, ami kisiskolás koruk óta összetartja oket? - Hogy én mennyire le vagyok maradva! - sopánkodott az újságíró. - Még sosem láttam ilye könyvet. - Magához húzta a lányt. Caroline babaarcán széles mosollyal visszaült mellé, és átö Milyen jó, hogy vagy! A sorsomat tartod a kezedben. Te biztos el tudod intézni, hogy belenézzek egy ilyen génkönyvbe. A fonök hanyatt vágná magát, ha kiderül, hogy olyat tudok, t o nem. Caroline hosszú csókkal eloleget vett fáradozásaiért. - Na, jó, elokeresem neked ennek a két esetnek a génkönyvét. Amíg elintézek ezt-azt, tan lmányozhatod. Ha visszajöttem, elmagyarázok egy-két dolgot, amit feltétlen tudnia kell ann ak, aki el akarja hitetni magáról, hogy járatos ebben a témában. Gondolom, a számítógépet tud zelni? - A számítógépet? - hökkent meg Taylor. - A génkönyvek lemezen vannak. Ha papírra kellene kinyomtatni az anyagot, többkilónyi könyv lenne a vége, amit persze alig lehetne kezelni. A novér felpattant éjszakai vendége mellol. Az ajtóból csókot dobott a férfinak. Taylor gyú mosollyal visszadobta a csókot. Gondolatai már a bordzseki belso zsebében lapuló üres le mezek köré fonódtak, amelyeket Sig csak nagy erofeszítések árán tudott rátukmálni. Szóval Sig valóban szenzációt sejt a dologbanKézbe vette a fényképeket, amelyek kinagyították a Lamm Burtis és a George McSin nevu n incstelen srác hátán lévo apró szúrásokat, ott, ahol a gerincvelobol mintát vettek. De miért tt oket kétszer megszúrni?
Esore állt. Délelott tízkor az égen összegyult szürkésfekete felhok azt a benyomást kelt az emberekben, mintha esteledne. Constant bíró mégis rózsaszínben látta a világot. El nem tu ta képzelni, minek kell ahhoz történnie, hogy élete legfényesebb napját tönkretegye. Az a hír, amit az államügyész személyesen hozott tudomására, alighanem az egész életét p eti: a bírói testület legifjabb tagjaként éppen neki fog sikerülni kerékbe törni dr. Ree karr jét. A legszívesebben örömujjongásban tört volna ki, de az államügyész elott fegyelmeznie kel magát. Különben elárulná, már alig várja, hogy kitörhesse dr. Ree nyakát. - Vajon mi késztethette dr. Ree-t ekkora ballépésre? - kérdezte Constant bíró az államüg aggodalmas hangon. A hatvanasait taposó, osz férfi bizonytalanul széttárta karját. - Ezt én is szeretném tudni. Talán beleesett Burtis csapdájába. Burtis híre, befolyása t lán elvakította. Nyilván arra számít, hogy egy hatásos védobeszéd mellé Burtis varázsa elég a . Kötve hiszem, hogy létezik olyan esküdt, aki tárgyi bizonyítékok ellenére ártatlannak ítéln yilkost, még ha az olyan híres-neves személy is, mint Burtis. Constant bíró nehezen tudott uralkodni magán, hogy száj át gúnyos mosolyba ne húzza. Kér zni fogom az esküdtszék elhagyását. Burtis és Ree híre vélelmezhetoen befolyásolná az esküdte pert bírói testület elott akarom lefolytatni. Az államügyész felkapta tekintetét. Fürkészo szeme azonban olyannak látta Constant bírót lyennek lennie kell: komolynak, nyílt tekintetunek, nyugodt arcvonásokkal, az elfogu ltság legcsekélyebb jele nélkül. - Ahogy gondolja, bíró úr- Nem értem, mi történhetett Ree-vel. Amikor felkeresett, csöpp t sem viselkedett fellengzosen, és nem is volt nagyképu, mint ahogy általában nem az. De minden porcikájából az abszolút magabiztosság sugárzott. Az a benyomásom támadt, Ree-nek meg
zodése, hogy felmentik a védencét. Éspedig minden különösebb nehézség nélkül. - Egy bírói testületet egészen biztosan nem tud úgy levenni a lábáról, mint az esküdteke si vagyok, mit ér ez a híres ügyvéd, ha nincs hallgatóság, akit elbuvölhet hatásvadász eloadá Az államügyész felállt. - Hát, igen. Ree-nek befellegzett. Egy másik olyan gyilkos védelmét is elvállalta, ak i ellen szintén tárgyi bizonyítékok és egy sereg szemtanú szól. Ki érti ezt? Úgy tudom, azt a nem ön fogja tárgyalni, bíró úr - Végül is olyan mindegy, melyik ügyben töri ki Ree a nyakát.
A sajtó kelloképpen felfújta az ügyet: dr. Ree, a kontinens elso számú, ügyvédje, a fene rek, csakhogy bele nem fúl a millióiba, síkraszáll egy olyan emberért, akit közvetlen tárgyi izonyítékokkal alátámasztott gyilkosság terhel. Szinte mindegyik lap megkérdojelezte, vajon akkor is így döntött volna-e dr. Ree, ha Lamm Burtis nem a kontinens leggazdagabb embe reinek egyike lenne. Szégyenletes, gyalázatos lépésnek tartotta ezt a sajtó dr. Ree részérol, merthogy mindaddig benne látták az emberiség makulátlan orét. Egy lap különös hangsúlyt fektetett dr. Ree telhetetlenségére, s leközölt egy listát, mi berek érdekeit is képviselte a szent ügyvéd: kivétel nélkül gazdag emberekét. És elso ízben e ette megemlíteni a lap, hogy minden esetben olyan ügyvédi teljesítményt mutatott fel dr. R ee, amely alapján másnak nem is lehetett volna ot tekinteni, mint az emberiség makulátla n orének. Idovel a sajtó megoszlott, egy része dr. Ree-vel és védencével szimpatizált, másik része lenük fordult, s mire elérkezett a tárgyalás napja, aligha maradt valaki a kontinensen, akit a sajtó így, vagy úgy, de ne befolyásolt volna. Gyors véleménykutatás azt eredményezte, hogy dr. Ree arcátlan, sikerhajhász, felfuvalko dott, páratlanul agyafúrt ügyvéd, aki semmiképpen nem szolgálja az emberiség javát. Helyébe, eruségi lista elso helyére, az emberiség védangyala megnevezéssel Constant bíró került, a nem ifjú, aki kockáztatva karrierjét, kieszközölte, hogy Burtis ügyét bírói testület és ne esküdt yalják, s így megakadályozta, hogy a Burtis iránti lelkesedésbol egyesek újabb szégyenfoltot jtsenek az emberiség becsületén. A sajtó nem fogyott ki Constant bíró magasztalásából, fényképeit mindennap leközölte, és cöt éves férfit karrierje csúcsára emelte. Constant bíró pedig, mielott kimondta volna Burtisre a halálos ítéletet, hízott öt kilót A sajtó nagy manipulációja ellenére dr. Ree-nek maradt még annyi befolyása bizonyos körö n, hogy saját költségén, saját maga választotta testorökkel oriztethette George McSin, a ninc telen ifjú életét a börtönben, és még azt is el tudta intézni, hogy a McSin gyerek tárgyalásá s tárgyalás napjára tuzték ki, egy órával késobbi kezdésre. Dr. Ree és dr. Harold többször is ett, hogy a legrosszabb esetben is egy óra alatt lezavarják a Burtis-féle tárgyalást.
A tárgyalás napján kegyetlenül esett az eso. Taylor mégis felvette egyetlen, jó állapotb n lévo öltönyét, pedig tudta, hogy el fog ázni, mert biztonsági okokból a bíróság közelébe se ni kocsival. Autóval majd csak Burtist meg a McSin gyereket fogják hozni. Miközben meg igazította nyakkendojét, azon tunodött, miféle eros gyulöletbol hallgatták el újságíró kollég zik egy nincstelen is, akit az o Sig barátja véd? Aztán csak megvonta a vállát, s kitapogatta zakója belso zsebében a lemezt, amelyre a z elore megírt bombaként robbanó cikket rögzítette. Ugyan még most sem érti, miért ragaszkodo Sig és Dave barátja ahhoz, hogy Burtis és a McSin fiú ügyét a homo sapiens elleni nagy merény etnek nevezze, de hát a foszerkeszto is tökéletesnek találta az anyagot, s ennek következtéb en olyan mindegy, hogy o mit ért, és mit nem. Távozóban visszapillantott a lakásajtóból: telekommunikációs berendezései némán, mozdula hevernek - tehát Caroline novér épségben elérte búvóhelyét, ahova Sig barátja elparancsolta. Kint az utcán a szokásos gyér forgalom zajlott, gyerkocök, járókelok siettek a járdán es bátban. Izzadó tenyérrel becsukta maga mögött a lakásajtót, s elindult lefelé a lépcson. Ócska k an aztán megkönnyebbülten felsóhajtott: ha le akarták volna loni, már lelotték volna. Signek egint igaza volt: ki a fene nézné ki belole, a senki kis újságíróból, hogy o robbantja a bomb a szar kis lapjában? Igen, Sig most is jól látta elore a dolgot. Rejtély, honnan tud Sig mindent elore, dünnyögte magában. Lassan hajtott. Úgy zuhogott, hogy az ablaktörlo szinte semmit sem ért. Jóval elobb leparkolt, mint a tér sarka, ahol lezárták az utat egészen a bírósági épület Magára húzta ugyan az esokabátot, és esernyojét is kinyitotta, de mire átverekedte magát az ö
egyult tömegen, az arcában vágó eso befolyt az inge alá. Cipoje cuppogott a latyaktól. A megbeszéltek szerint szerényen behúzódott a tárgyalóterem utolsó sorába. Megnyugodva t sztalta, hogy egyetlen olyan arcot sem lát az összesereglett sajtóképviselok közt, aki ism erhetné ot. O persze mindnyájukat ismeri: híres-hírhedt újságírók, laptulajdonosok, tévétársa donosai, akik most birokra kelnek az o Sig és Dave barátjával. Bo egy óra várakozás után, a tárgyalás megkezdése elott két perccel, belépett a terembe -Harold ügyvédpáros. Abban a pillanatban óriási füttykoncert tört ki, s azon rövid ido alatt, elovezették Lamm Burtis vádlottat, és bevonult a bíróság, az újságírók hada minden elképzelh ot rázúdított a védelem ügyvédpárosára. A teremben csak Taylor nem ütközött meg azon, hogy a két ügyvéd egyetlen arcizma sem rán ult. Amikor Taylor megpillantotta Constant bírót, felfordult a gyomra. Mégiscsak igaz, hogy a rosszindulat, a gyulölet, a sötétség lesír az emberrol, állapította meg magában, leve után kapkodva. Váratlanul azon kezdett el tunodni, vajon az állatvilágban elofordul-e, h ogy valamelyik állat megundorodik a saját fajtájától? A bírói intelmek után, miszerint a bíróság a jelenlevoktol indulataik fegyelmezését kéri a emelkedett a vád képviseloje, az államügyész. A barátságos arcú öregúr osz hajkoronájával v r elhitette mondandója igazát a hallgatósággal, mielott megszólalt volna. Taylor megjegyez te magában, az államügyész valóban csupa helytálló dolgot sorolt fel, s miután nem sugárzott e rosszindulat, gyulölet, sem a szellemi sötétség, mint Constant bíró esetében, a vád megdönt lenségéhez látszólag kétség sem fért: Lamm Burtis elore megfontolt emberölésben vétkes. Az a kézmozdulat, amellyel Constant bíró megadta a szót a védelemnek, csupán Taylor sze mében tunt különösnek. Lehet, hogy Constant bírót valóban érdekli, mivel áll elo a védelem ta "Jaj, Sig, öreg haver, a Nagy Erok legyenek most velünk!" - sóhajtott Taylor, s öss zekulcsolta ujjait. Rövid, dermedt csönd töltötte be a tárgyalót, amíg dr. Ree eligazgatta maga elott a nagy sárga borítékokat, majd felállt. Taylor szíve a torkában dobogott, füle dübörgése el-elnyomta dr. Ree csengo hangját: - -továbbá nem vitatja a védelem, hogy a kettotol ötig számozott tárgyi bizonyíték a véd terhére rótt emberölés tárgyi bizonyítékaiNéhány halk, gúnyos kacaj hangzott fel az újságírók részérol: akkor mi a francot pofázik a védelem nevében, ha rögtön elismeri a- -valamint a védelem nem vitatja a vád tanúinak írásban benyújtott vallomásának helyes meríto voltátHalk felháborodás futott végig az újságírók táborán: és az ilyennek van pofája pénzt kér csétlen gyilkostól a védelemnek nevezett szarért! - -minekutána a védelem nem óhajt kérdéseket feltenni a vád tanúihozFelhördült a hallgatóság, de ugyanolyan gyorsan le is csöndesült, még mielott Constant b k rendre kellett volna utasítani oket. Na ez a szemét aztán pácban tudja hagyni a védencét, jegyezte meg valaki Taylor közelébe . Taylor szorongását csak nem akarta oldani, hogy Sig barátja hangjában nyoma sem mut atkozott a bizonytalanságnak, s minden látható jel szerint nem ingott meg a gyulölködo közöns próbálkozásaitól. - A védelem nagyrabecsülésének ad hangot, és köszönetet mond a vád tárgyilagos és csak a e szorítkozó vádiratáértMegmozdult az újságírók hada: nekikészültek, hogy papírra vessék beszámolójuk címét: AZ K MEGSZÉGYENÍTÉSE A GONOSZTEVO VÉDOÜGYVÉD? VILLAMOSSZÉKBE A VÉDOÜGYVÉD SEGÍTSÉGÉVEL? - Mindazonáltal a védelem kifogásolja a vád azon állítását, miszerint az eljárás tárgyát elekményt Lamm Burtis követte el, aki születettTaylor tudta, hogy a megbeszéltek szerint most fel kell állnia, de nem mert. A terem fagyos csendjében székének leghalkabb nyikorgásával is magára vonná a figyelmet- A védelem állítja és bebizonyítja, hogy nem Lamm Burtis követte el az eljárás tárgyát ncselekményt, továbbá a védelem állítja és bebizonyítja a következoket: a) miszerint az itt e etett, a vád által Lamm Burtisnek nevezett vádlott nem Lamm Burtis, hanem DNS-manipuláció következtében törvényen kívülre került homo sapiens, b) miszerint védencem, Lamm Burtis a raj elvégzett DNS-manipulációhoz hozzájárulását nem adta, c) miszerint a védencemen elvégzett DNS pulációt jogtalanul hajtották végreFélhangos suttogás indult útjára a bírói testület tagjai közt - Taylor felpattant, s az oz lopakodott; mielott Constant bíró szigorú titoktartásra esketi a hallgatóságot, o szépen k
sliccol, egyenesen a szekesztoségbe- A védelem ezennel átadja tisztelt bíróságnak tárgyi bizonyítékait, amelyeket elfogadni zámmal ellátni kér. A védelem egyidejuleg elnézést kér a tisztelt bíróságtól és a vád képvise onyítékait - technikai okok miatt- csak most tudja benyújtani. Benyújtom tehát védencem, Lam m Burtisnek a DNS-manipuláció elott rögzített DNS-kódkönyvét, valamint a DNS-manipulációt köv zített kódkönyvét, amelyekbol megállapítható a DNS-ben bekövetkezett változás, továbbá benyúj , amely védencem hátának azon pontját nagyítja ki, ahol kivették a gerincvelomintát, egy újab yképet, amely védencem hátának azon részét ábrázolja, ahol a génmutött mintát visszajuttatták enyújtom az orvosi jegyzokönyv fotómásolatát védencem génsebészeti mutétjérol a mutétet levez csoport minden tagjának aláírásával, és benyújtok hat darab fénymásolatot hat különbözo intéz táról, amelybol megállapítható a számlatulajdonosok neve és az összegek, amelyeket tiltott gé eti eljárásokat végzo kórháznak utaltak át, valamint bizonyítéknak benyújtom a szóban forgó k yzokönyvének fotómásolatát, amelyekben a kórházi vezetoség kötelezi magát a hat intézménytol támogatás génmanipulációs célokra történo felhasználására. Kérem a tisztelt bíróságot bizony ncem, Lamm Burtis ártatlannak nyilvánítását és felmentését az ellene felhozott vád alól. Miut per tárgya a védencem, Lamm Burtis terhére felrótt buncselekmény, az itt elovezetett, vádlot tként szereplo, törvényen kívüli személy kártérítési ügyét külön eljárásban kívánom tárgyalni Dr. Ree nesztelenül egy-egy sárga borítékot helyezett a megkövült bírói testület öt tagj t képviselo államügyész elé. Míg hórihorgas, lassú lépteivel visszatért helyére, a kijáratot aylort már nem látta. Megkönnyebbülten fellélegzett. A hallgatóságot kitevo újságírók elengedték fülük mellett Constant bíró szavalt, miszeri szti a tárgyalást, és szigorú titoktartásra kötelezi a jelenlévoket. Dermedten meredtek jegyz tfüzetükre, és fejüket törték, mi legyen cikkük címe, amivel mondanak is valamit, és nem szeg g a titoktartást. De csak egy mondatot tudtak leírni: ÁRULÓ VAN KÖZTÜNK, A FRANCBA!
Taylor úgy találta, különösen fülledt az éjszaka. Felkelt, de nem gyújtott villanyt. Hal kilopódzott a partra. Az eldugott, vadregényes kis sziget, ahova ügyvédbarátaival menekülni e kellett a Burtis és a McSin fiúval kapcsolatban kirobban polgárháború-szagú helyzet elol, tökéletes búvóhelynek minosülo kis erodítményével ugyanúgy megdobogtatta szívét a bo holdvilá nappal. Hirtelen el sem tudta dönteni, mikor tetszik neki jobban: nappal-e, amikor szeme nem tud betelni a természet pompájával, avagy ilyenkor, éjszaka, amikor minden árny külön rejtélyt, izgalmat sejttet. Szívét már-már melegség járta át, amiért Sig és Dave barátja magukkal hozták erre az eld katlan szigetre (azért nem volt szép Sig-tol, amiért nem szólt neki rögtön, amikor megvette magának), de figyelmét váratlanul egy sebesen közeledo fénypont vonta magára. A fénypont átci t az égen, s zöldesen lebegett egy darabig a sziget fölött, majd"Lezuhant? Repülogép volt és leszállt?" - tunodött Taylor. Lába sebesen vitte az ösvénye sziget belsejébe. Sötéthez szokott szemével könnyen eligazodott az akadályok közt. A tisztás különös látvány tárult a szeme elé. Egy hatalmas, szivar alakú légijármu lábánál Sig és Dave barátja három fehér ingbe, fehé tözött férfival társalgott. - Azt mondom, mi követtük el a hibát, tehát nekünk kell helyrehozni! - érvelt Sig Ree. - Ha a földiek a maguk elképzelése szerint kezdik el visszarendezni két védencem génláncát, a k beláthatatlan következménye lesz. - Hol volt a kommandó, amikor közbe kellett volna lépni? - gúnyolódott Dave Harold csíp ore tett kézzel. - Természetesen utánanézünk a dolognak - tért ki a válasz elol az egyik fehér ruhás ideg Sig Ree felemelte a hangját: - Mi az, hogy utánanéznek? Követelem, hogy rendezzék vissza két védencem és az összes tö mber génláncát. Joguk van hozzá, hogy saját munkálkodásuknak köszönhetoen muveljék ki génanya - Ugyan! Hány ezer éve munkálkodnak, közben egyre csak idiótábbak lesznek! - jegyezte m eg egy másik fehér ruhás idegen. - Ettol függetlenül, természetesen, kivizsgáljuk a dolgot. - Nem vették még észre, hogy a földiek, amint szert tesznek valami felfedezésre, rögtön osszra használják? - kelt ki magából Dave Harold. - Tán elege lett a szolgálatból? - kérdezte az iménti fehér ruhás idegen. - Nem! A szolgálatból nincs elegem. Csak abból, hogy a kommandó mindig elkésik, amiko r cselekedni kellene! - vágta oda Dave Harold. Sarkon fordult és elindult az ösvény felé, ahol Taylor meghúzta magát. Röviddel utána Sig Ree is követte. Taylor behúzódott a surube. Si hirtelen megragadta Dave barátja karját. - Azt mondom, áruló van köztünk! - súgta. - Aki egy évvel ezelott azt a bizonyos telefo
nbeszélgetést lefolytatta a Szent Anna Kórház egyik orvosával. Emlékszel? Volt egy gondolatk apcsolás, amit nem dekódoltunk. - Hát persze hogy emlékszem! - szisszent fel Dave Harold. - Csak azért, mert egy vacak utcai telefonfülke is szerepelt a kapcsolásban, azt hittük, semmi jelentosége a ka pcsolásletapogató pillanatnyi zavarának. - A francba! Tényleg áruló van köztünk! - Ne izgasd magadat! Pillanatok muve az egész. Vissza tudjuk keresni a zavart , dekódoljuk a gondolatkapcsolást, és azonnal kiderül, kik között zajlott le ama beszélgetés utcai telefonfülkébol. És egyszeruen likvidáljuk oket.
Taylor lélegzete elakadt a hallottakra. Végül is legbelül valami mindig azt súgta nek i, fölöslegesen aggódik amiatt, hogy nem tudja visszaidézni, kinek és mit telefonált akkor éj el az utcai telefonfülkébol.
Ursula K. Le Guin A fehér szamár
A kígyók laktak a régi városban, de a fu olyan zölden és dúsan nott, hogy minden nap vis zahajtotta a kecskéket. - Kövérek a kecskék - mondta nagyanya. - Hol legelteted oket, Szít a? - És mikor Szíta azt válaszolta: - Az erdoben, a régi városban -, nagyanya azt mondta: - Az messze van -, Hira bátya pedig hozzátette: - Ügyelj a kígyókra! - De a kecskéket féltett és nem Szítát, aki ezután nem is kérdezte tolük a fehér szamarat. Eloször akkor látta, amikor virágokat vitt az erdoszéli szent fügefa-alatt a piros ko höz. Szerette a követ. Az Istenno volt ez a vénséges vén, kerek ko, amely kényelmesen elfészk lodött a fa gyökerei között. Minden arrajáró hagyott ott virágokat az Istennonek, vagy vizet t rá, és minden tavasszal átfestették pirossal. Szíta épp egy rododendron-virágot adott az Is ennonek, amikor felfigyelt, mert azt hitte, hogy az egyik kecske kódorgóit el az erd oben, de nem a kecske volt. A szeme egy fehér állaton akadt meg, amely fehérebb volt, mint Brahma bikája. Szíta odament, hogy megnézze, mi az. Amikor meglátta a formás, gömbölyu f rt és a bojtos farkat, már tudta, hogy szamár; de milyen csodaszép szamár is volt az! Ugya n kié lehetett? A faluban három szamár volt, közülük ketto Csandra Bózé: szürke, csontos, ked n, dolgos állatok. Ez azonban nagy termetu, sima szoru, kecses szamár volt, csodaszép szamár. Nem lehetett Csandra Bóz szamara, se más falusié; egyáltalán, nem lehetett falusi sz amár. Nem volt rajta hám és kantár. Bizonyára vad, és itt él egyedül az erdoben. Összefüttyentette a kecskéket, és követte az erdobe a fehér szamarat. Rátaláltak egy ösv azon odaértek a régi kövekhez, háznagyságú sziklákhoz, amelyeket félig elnyelt a föld, és be ket a fu és a keralainda. És ott állt és nézett vissza rá a fehér szamár a sötét fák alatt. Szíta ekkor azt gondolta, hogy a szamár egy isten, mert volt a homlokán egy harma dik szeme is, mint Sivának. De mikor elfordult a szamár, Szíta látta, hogy nem szem az, hanem szarv - nem olyan hajlott, mint a tehéné vagy a kecskéé, hanem egyenes nyárs, mint a z ozé -, egyetlen szarv, a szeme között, mint a Siva-szem. Talán szamáristen volt. Szíta tehá tépett egy sárga keralavirágot, és kinyújtott tenyerén fölajánlotta az istennek. A fehér szamár csak állt egy darabig, nézte a lányt, a kecskéket és a virágot, aztán las lindult feléjük a nagy kövek között. Hasított patája volt, mint a kecskéknek, de még náluk is ebben lépkedett. Elfogadta a virágot. Az orra rózsásfehér volt, és nagyon puhán simogatta Szí tenyerét. A lány gyorsan szakított még egy virágot, és a szamár azt is elfogadta. De mikor Sz meg akarta simogatni a fejét a rövid, csavart, fehér szarv és a fehér, ideges fülek tövén, a amár elhúzódott, és ferde pillantást vetett rá hosszúkás, sötét szemével. Szíta kissé megriadt, és úgy képzelte, hogy nyilván a szamár is megriadt tole. Így hát l pedett egy félig földbe süppedt sziklára, és úgy tett, mintha a kecskéket vigyázná. Azok buzg lésztek; hónapok óta nem jutottak ilyen jó fuhöz. A szamár megint közelebb jött, odaállt Szít a lány ölébe hajtotta göndör szoru állat. Lélegzetétol összecsörrentek Szíta csuklóján a vék ek. A lány lassan, nagyon óvatosan megsimogatta a fehér, ideges fülek tövét, a vékony, kemény orszálakat a szarv körül, a selymes pofát; a fehér szamár pedig ott állt mellette, és hosszan orrón fúttá orrán át a levegot. Attól kezdve Szíta mindig odahajtotta a kecskéket. Elovigyázatosan lépegetett a kígyók m
att. A kecskék meghíztak. Barátja, a szamár mindennap elojött az erdobol, elfogadta Szíta ajá dékait, és mellette maradt. - Egy tinó és száz rúpia - mondta Hira bátya. - Bolond vagy, ha azt képzeled, hogy ennél kevesebbért is férjhez adjuk! - Moti Lal lusta ember - mondta nagyanya. - Piszkos és lusta. - Szóval azért kell neki asszony, hogy dolgozzék és takarítson rá! De csak egy tinóért é rúpiáért kapja meg! - Talán összeszedi magát, ha megnosül - mondta nagyanya. Így jegyezte el Szítát Moti Lal, aki a szomszéd faluban lakott, és esténként leste ot, a ikor a lány hazahajtotta a kecskéket. Szíta látta, hogyan bámulja az ösvény mellett, o azonba sohasem nézett rá. Nem akart Moti Lalra nézni. - Ma van az utolsó nap - mondta a fehér szamárnak, miközben a kecskék legeltek a lehu llott, nagy, faragott sziklák között, fölöttük pedig némán állt az erdo. - Holnap elhozom Umá hogy megmutassam neki az utat. o lesz a falu kecskepásztora. És holnapután lesz a men yegzom. A fehér szamár mozdulatlanul állt, és Szíta karjára hajtotta fürtös, selymes szakállát. - Nagyanya nekem adja az arany karperecét - mondta Szíta a szamárnak. - Kapok egy piros szárit, és hennával kenik be a talpam és a tenyerem. A szamár állt és hallgatott. - Édes rizst fogunk enni a lakodalmon - mondta Szíta; aztán elkezdett sírni. - Isten veled, fehér szamár! - mondta. A fehér szamár ránézett a szeme sarkából, aztán l , hátra se pillantva otthagyta a lányt, és eltunt a sötét fák alatt. Sóvágó Katalin fordítása
C. J. Cherryh Idõfonalak
Elképzelheto, hogy a Kapuk pusztították a qhalokat. Ott álltak, immáron ötezer éve, mind n egyes bolygón, és egyetlen jelen ideju folytonossággá láncolták össze a qhal civilizáció eg . Egy biztos: az Elso Kaput nem a qhalok alkották. Véletlenül találtak rá saját napjuk eg yik halott bolygóján. A qhalok aztán lemásolták ezt a Kaput, többszörösen is. A Kapuk pillanatszeru átvitelt v ztek egyik helyrol a másikra; sot, a bolygók, a napok és a vándorló galaxisok mozgása követke tében, az idoben is. Csakhogy az ido véget ért valahol. Egy qhal mindent megtehetett. Ha úgy gondolta, és elég biztos volt önmagában, akkor átlé hetett egy Kapun egy másik Kapuba, mely egy távoli, ismeretlen világon (feltehetoleg) létezett. De ha tévedett? Ha nem volt másik Kapu? Sohasem? Az ido behorpadt a Kapukba, és ezzel lehetségessé vált a fény és az ido lehagyása. A fén et öregedés nélkül lehetett legyozni. Ha egy qhal nem akart egyetlen rövid élethez láncolva élni (és meghalni), akkor elore indult: jövot látni. Meglátogatta az eljövendo világot (világokat). De sohasem térhetett vis za. Nem módosíthatta, nem befolyásolhatta a múltat. Ám az ido egyszer véget ért-és ott, az Ido Végén összegyultek mindazok, akik a legmesszebbre jutottak, de elve sztették a bátorságukat, hogy tovább utazzanak. Ez volt az a Határ, melyen túl a legtöbb qhal nem mert túllépni, és ahol az utódok mind nagyobb és nagyobb számban osztották meg világukat , élo oseikkel, a megfáradtakkal, a nyughatatlanokkal, akik elérték ugyan ezt a kort, de akiknek a lendülete idoközben szétmállott. Az a Hely volt az, ahol a remények véget értek. Persze, néhányan továbbmentek, és a kor oha többé nem látta oket. Elmentek, és nem tértek vissza. Túlléptek, suttogták a bátortalanok entek a Kapun, és nem találtak mögötte semmit. Meghaltak. Vagy a végnélküli utazás egyébként is maga a halál? De mi is a halál? És egyá
es-e az univerzum? Néhányan elmentek, eltuntek, és a koruk többé nem hallott felolük. Akik maradtak, azok gyötrodtek a vágytól, hogy menjenek; a félelemtol, hogy továbblépje nek-és a változásoktól. Mert ez a kor változott. Szinte vibrált a lehetoségektol. Az emlékek csalókák voltak. V oltak akik emlékeztek, vagy arra emlékeztek, hogy valaki emlékezett, így a tény egyre homály osabb és furcsább lett, ellentmondva annak, ami nyilvánvalóan volt. Az emberek olyan dol gokra emlékeztek, amelyek sosem voltak igazak. És nem mehettek vissza, hogy megnézzék, mi is történt valójában, mert a visszatérés a le asztóbb következménnyel járt: paradoxont okozott. Néhányan megpróbálkoztak ugyan, hogy olyan kerüljenek az eredeti kiindulási pontjukig, amennyire csak lehet. Voltak akik túl közel kerültek, és idohurokba keveredtek, mely egyformán szerencsétlenül érintette azokat akikkel történt, és azokat akik csupán szemléloként váltak részesévé a dolgoknak. Az Elso Kapu megtalálása és az Ido Vége közé eso idoszakban új szakma alakult ki. Megjel ntek az idofoltozó ügynökök, akik a legkirívóbb esetekben rendet csináltak a Kapuk körül, és n átkutatták az érintett területeket. Egyedül ok rendelkeztek engedéllyel a visszatérési gát lore és hátra utazgattak, szigorú benemavatkozási eloírások szerint, és csak egymás között cs nformációt, hogy beállítsák a valóság részleteit. Fejlesztettek és fejlodtek. Az idofoltozó ügynökök újabb ügynököket verbuváltak, ha a szükség úgy kívánta. De hogy k Talán volt, aki tudta. Talán az ido legtávolabbi részébol jött a kérés, abból az utolsó (végs melyen túl már semmi sem volt bizonyos, ihol több mint ötezerre nott az Elso Kapu felfe dezése óta eltelt évek száma, és ahonnan a Most, melyben az összes Kapu létezett, nagyon, de agyon távoli volt. Az is elofordulhatott, hogy azoktól jött a kérés, akik felfedezték a Kapu t, hogy íly módon felügyelhessék azt. Valaki bizonyára tudta, valamikor, valahol a csillag ok járása mentén. De senki sem beszélt róla. Az idofoltozás kockázatos dolog volt, minden értelemben. Amit a foltozók csináltak, a z gyakorlatilag felismerhetetlenné vált miután megtették, mert a múlton végrehajtott módosítá tozásokat okoztak (minden bizonnyal) a jövo realitásában. Egész idomezoket alakítottak át, es ményeket tuntettek el vagy csináltak újra, és a hatás annál szélesebbre gyuruzött, minél lejj aladtak az idovonalon. Annak felismerése, hogy az idot megbolygatták, szinte lehetet len volt.
Egy "idegen" enni akart, valamikor régen. Lott magának vacsorát. Így egy apró teremtmény nem volt ott, ahol lennie kellett volna-és a ragadozó más zsákmány után nézett. Valami hasonlót keresett. Egy gyermek elvesztet kedvenc állatát-de talált másikat. Ezzel olyan barátra akadt, akire egyébként nem tett volna szert. Ettol boldogabb lett. Sok emberrel találkozott, akivel nem találkozott volna. Egy férfi, egy másik korban, reggelihez ült a hegyteton álló házában.
Harrh ügynökben kialakult egyfajta érzékenység a rendellenességek iránt. Afféle érzékeke volt ez. Émelygés, melyet az éppen létrejött idohorpadások váltottak ki belole. Nem volt egye ezzel, de az idofoltozók (Harrh még három másikat ismert a saját korából) sosem beszéltek be másaikról speciális csoportjukon kívül. Az ilyen jelentések értelmetlenek lettek volna, mert lyan múltat foglaltak magukban, mely (a horpadás eredményeként) se valós, se érvényes, se ped g érzékelheto nem volt azok számára, akik a Jelenben éltek. Néhány idofoltozó az elmebaj hatá rült még emiatt, de ez a jövo tényei közé tartozik. Harrh ezt jól tudta-mert már járt ott. És elutasította, hogy ismét visszamenjen oda, abba a Mostba, mellyé az ido fejlodött az Elso Kapu felfedezése óta. Harrh azon kevesek közé tartozott, akik engedéllyel rendelke ztek az utazásra, o mégis visszautasította, hogy menjen. Szétszórt életeket élt az elkövetkezo korokban, és fokozódó mélabúval emlékezett a jövor Harrh a legmélyebb kétségbeesésben tért vissza az Ido Végérol. Látta, hogy mi van ott, é kor azt fontolgatta, hogy továbbmegy, hogy megteszi a legtermészetesebb lépést a(z Utolsó? ) Kapun át, mely ott állt és hívogatta-megfutamodott. Sohasem futott el semmi elöl, kivéve ezt az egyet. Az eset a féle
lem okozta szégyen emlékét hagyta benne-a behatároltság érzetét, amit azelott sosem érzett. Ez rettenetes volt egy olyan férfi számára, aki az idot végtelennek, önmagát pedig halh atatlannak képzelte. Saját jelenében, mely az Elso Kapu megtalálásától 1003 évnyire volt, Harrh éppen békésen izett. A gyerekei lent játszottak a parton, a felesége pedig együtt teázott vele. Úgy tunt , hogy kellemes reggel elé néznek. - Menjünk csónakázni? - kérdezte Harrh. - Pecázhatnánk vagy sütkérezhetnénk a napon. - Remek - felelte az asszony ragyogó szemekkel. Harrh szerette ot- önnönmagáért, a türe lméért. Megfogta felesége kristályasztalon nyugvó kezét, megszorította finom újjait, és nem b a gondolatairól, melyek túl sötétek lettek volna ehhez a reggelhez. Együtt töltik majd az egész napot. Harrh mindig visszatért hozzá idováltásai után. Néha apig is távol volt, aztán egy hétig otthon. Volt, hogy két hónapig nem jelentkezett. Sohas em mert túl közel visszatérni, és így sokat veszítettek egymás életébol. Oly sokat, oly sok m t nem oszthatott meg vele. - Mhreihhrrinn - szólalt meg Harrh ismét. - Szeretném újra látni a szigetet. - Akkor összecsomagolok - mondta az asszony, és távozott. Harrh mindig úgy tért vissza a feleségéhez, hogy nem öregedett. Közben az asszony szült eki két fiút, nevelte oket, rendezte a számlákat: és megmagyarázta férje távollétét a rokonok világnak. Utazik, felelte diszkréten az érdeklodoknek. És még neki sem volt képes elmondani azt, amit tudott. - Megbízom benned - mondogatta a felesége. Ismerte Harrt, bár nem is sejtette, ho gy a férfi mivel foglalkozik. Harrh hagyta, hogy a felesége nekilásson az elokészületeknek. Boldog arcokat képzelt maga elé; a fiait, amint sietve elohozzák a csónakot és felhúzzák a ragyogó színu vitorlát; a ségét, akik különféle feladatokkal, az élelem és a ruhák cipelésével bízza meg oket. A dolgok dülékenyen mentek, ha Mhreihrrinn vette kézbe oket. Harrh akarta mindezt. Akarta a családot, a rendet, az otthont. De ha engedte, hogy elkalandozzanak a gondolatai: félt. Megfogadta, hogy soha többé nem indul útnak. Többször is járt a Mostban (5045-ben), ahol teljesen elszabadult a gyeplo. Még az e mlékétol is borzongott. A Most két évtizedet haladt elore azóta, hogy eloször indult útnak, é egyre jobban érzékelte a változását. Az 5040-es évtized émelyítoen vibrált az instabilitástó egész anyaga kaleidoszkópszeru változáson ment át-és az Ido Vége felé tartott. Mindinkább olyanná vált, mint az a (végso) kor, egyre bizt sabbá téve ezzel saját összeomlását. A Mostban az embereknek vízióik voltak. Olyasmiket érzékeltek, amelyek soha nem vol tak igazak. És mégis igazak lettek, mire Harrh hazatért. Azzá váltak, amíg o nem volt otthon. Morurirben olyan univerzum létezett, melyre nem emlékezett. Az épületek helyén fasor nott-vagy olyan férfi került a tanács élére, aki már meghalt. Nem, többet nem fog a Mostba utazni. Ma reggel végleg eldöntötte. Gyerekei vannak, akik még az elso idoutazása elott fogantak. Oly sok minden köti ide: a vidék, az otthon, a stabilitás kellemes érzése. Jómódú befektetéseket csinált (saját kis manipulációinak köszö szenved hiányt semmiben. Orült, hogy csak megy és megy. De most már elege lett belole. Harrh ragyogó fényre lett figyelmes. A reggelizo fülkéjén túl opálos fény vibrált. Valam ett azon a receptoron, amellyel az otthona volt felszerelve, és amely közvetlenül a Py vrrhn Fokapujával állt összeköttetésben. Egy fiatal férfi materializálódott elotte. Az opálos fény fokozatosan szilárd anyaggá al kult. A látogató izgatottnak tunt. - Harrh - mondta az ifjú, miközben kéretlenül elorelépett nem törodve a találkozás illem bályaival. - Harrh, itt minden rendben van? Harrh még mielott a vibrálás megszunt volna felpattant a kristályasztal mellol, mer t elfogta az a bizonyos émelygés, melyet a dolgok rendellenessége váltott ki belole. Alh ir látogatta meg, a Kapu megtalálása utáni 390-bol. Alhir igen jártas volt az Eroben: Foku lcsot használt, hogy idejöjjön. Megtehette, lévén az, aki volt. - Alhir - mondta Harrh meghökkenve. - Mi a baj? - Te nem tudod - felelte Alhir, és egészen az ajtóig jött. - Egy csésze teát? - kérdezte Harrh. Alhir járt már nála máskor is. Barátok voltak. Léte oázisok is a napok járása mentén, barátságos idoszakok, olyan hetek, ahol az otthonok piheno
ként szolgáltak. Ebben Mhreihrrinn nagyon megérto volt. - El kell mondanom neked- Nem, ne mondd. Nem akarom tudni. Úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Továbbíthatod azok nak, akikhez mégy- De, ha reggelizni akarsz- Baleset történt. - Nem akarok tudni róla. - A nyomunkban van. - Nem akarom hallani. - Harrh odasétált a tálalószekrényhez és kivett belole egy teáscsé - Mhreihrrinn már lent van a fiúkkal a parton. Még sikerült elkapnod bennünket. - Letette a csészét oda, ahol Mhreihrrinn szokott ülni, és teát töltött bele. - Iszol? Mindig szívesen nk. Mhreihrrinn nem tudja, hogy ki vagy. Az a fiatal barátod, így szokott nevezni. N em tud semmit. Talán gyanít valamit, de ezt sosem fogja elárulni- Ülj le. Alhir odalépett a fal mellett álló kivilágított vitrinhez, mely tele volt emlékekkel, k incsekkel, kristályokkal. - Harrh, itt volt egy agyagcserép. - Nem - felelte Harrh, egyre kellemetlenebbül érezve magát. - Ott csak üvegek volta k. Ebben biztos vagyok. - Harrh, ez egy nagyon régi darab volt. - Komolyan mondom - folytatta Harrhr. - Megígértem Mhreihrrinn-nek és a fiúknak. Vége ztem. Nem akarok tudni semmit. - Silenbol származott. Az Elso Kapunál ásták ki, Harrh. Értékes darab volt. Nagyon nagy ra tartottad- Nem emlékszel. - Nem - mondta Harrh, és érezte, amint a félelem surusödik körülötte, mintha a légkör vá volna meg. - Nem tudok róla. Sosem volt ilyesmim. Gondold végig még egyszer, Alhir. - Az Elso Kapunál lévo romok közt találták. Hát nem érted? Ekkor Alhir hirtelen megszunt létezni. Harrh pislogott egyet. Emlékezett rá, hogy épp teát öntött, most mégis a helyén ült és a ije érintetlenül feküdt elotte. Kitöltötte a teát és ivott. Egy tengerparti sziklán ült a lágyan hullámzó fuben. Állt, és közben elárasztotta a rettegés elso hideghulláma. - Mehreihrrinn - szólította a leségét. Az emlék elhomályosult. Nem volt már se felesége, se gyerekei. A házáról is megfeledkeze t. Fák nottek és száradtak ki. A sziklák fel-alá hullámoztak. A baleset egyedüli túléloi foként az idofoltozók közül kerültek ki, még ha rövid idore i Ok ugyanis, leszakadván az idorol, olyan élettel rendelkeztek, mely az ido több rés zében gyökerezett, így elsonek érezték meg, és a legtovább élték át a rettenetet. Közülük jó estek, és nem haltak meg. Túlélték a katasztrófát- és olyan gyermekeket nemzettek, akik még b kuszálták az ido fonalát. A lehetoségek által szétfeszített ido rendezte magát. O volt Harrh-ugyanakkor sok más neve is volt, és mindegyik más-más lehetoséget rejtett magában. De az ido számára egyik sem jelentett semmit.
Sok neve és sok élete volt. Sok teste- és a lelkek összegabalyodtak az övével. A végén m mmire sem emlékezett, csak arra, hogy élni akar-és az álmaira-melyek közül egy sem volt igaz.
Szilágyi N. Erzsébet fordítása
