Férfidominancia (Ezt az írást még fűzd a többi gyöngyszem mellé. Arról szól, hogy mit jelent az igaz férfidominancia. A mozdulatok nyelvén nem lehet hazudni.) * Ezt egy nagy spanyol tangótáncos mesélte. Az a hír járta róla, hogy ő tudott a legjobban vezetni. Ritka adomány ez a férfitáncosok között: vezetni a nőt. Érdemes meghallgatni. Egy idős, tapasztalt férfi vallomása, és roppant őszinte. - Aki nem ismeri a tangó történetét, és nézegeti a roppant elegáns és arisztokratikus mozdulatú táncosokat, azt hiszi, hogy ezt a táncot egy felsőbbrendű, nemesi osztály találta ki… Nem így van!... A tangó „feltalálói” jórészt írástudatlan prolik voltak, a legszegényebb emberek. Kikötői munkások, prostituáltak, melósok, házmesterek. Spanyol bevándorlók, feketék. Kezdetben a zenészek sem profik voltak, hanem autodidakta muzsikusok, akiknek civil foglalkozásuk volt: festők-mázolók, cipőpucolók, rakodók… Bérházak udvarán, utcasarkokon, bordélyokban játszottak. Ezek a „primitív prolik” álmodták meg, hogy a férfinek és a nőnek tartása kell, hogy legyen! Méltósága! Erőtere, amelyet a másikban tisztelni kell, nem szabad belegázolni! Ezek az egyszerű emberek, jórészt analfabéták álmodtak az etikettről, a lélek eleganciájáról! A szenvedély méltóságáról!... Az ölelés szépségéről!... A férfi és női lét örök titkáról… Tudták, mikor szabad egy nőt csupán szemmel, egy titkos pillantással, és mikor egy határozott mozdulattal felkérni… Tudták, mikor kezdeményezhet egy nő… Mert ő is kezdeményezhet, igen!... Tudták, hogy mennyire szabad a szenvedélynek engedni, és mennyire kell egy szenvedélyt, egy mindennél erősebb, ősi vágyat
uralni… Tudták, hogy a vágy gyönyörű… és a szexualitás szép és fenséges… hogy az erotikának magasrendű költészete van… Néha olyan, mint imádság… Ha jól táncolsz, istennőt ölelsz, és ő egy istent ölel benned!... Ezek a prolik és kikötői melósok jöttek rá, mert a saját lelkükbe néztek, hogy élni nemesen kell és magasrendűen! És hogy sokféle ölelés (abrazo) van: nyitott, amikor kartávolságra vagyunk egymástól, és zárt, amikor a mellünk összeér… És akkor elérkeztünk végre a titokhoz, amiről érdeklődtél, vagyis a vezetés művészetéhez!…Azt kérdezted, hogyan kell dominálni…. Nos, csakis a hely illemszabálya és a gondolat ízlése dönti el, hogy átengedheti-e a férfi a nőnek a vezetést, vagy sem… Van, ahol kell, és van ahol tilos. Van, ahol kifejezetten előírás a követőt (vagyis a nőt) szabadon előre engedni, és hagyni, hogy merészen improvizáljon… Meg kell adni a nő szabadságát!... ”Vezető” és „Követő” a tangóban nem minden esetben jelent férfit és nőt!…Ezt tudnod kell, barátom! A régiek úgy tartották, hogy a férfinek először a női szerepet kell megtanulni. (Ha profi volt, sokáig. Én kilenc hónapig tanultam!) Csak utána kezdhetett el férfi módon vezetni… Gondoltad volna?... A nők valamivel könnyebb helyzetben voltak, bár ők is megtanulták barátnőiket határozottan és férfiasan „vezetni.” Akik ezt nem tudják, azokkal nehéz tangózni. Ez a tánc alapja. És a jó vezetés titka. Tudom, mi az, nőnek lenni. Tudom, hogyan reagál a teste. A karja, a lába, a csípője és az öle – az én irányításomra. Tudom, hogyan találja meg a boldog és önfeledt szabadságát, éppen azért, mert határozottan vezetem őt. Ha nem, akkor neki sem jó. És azt is tudnom kell, hogyan kell egy gyenge tánctudású nőt… egy kezdőt… nem is vezetni… hanem nevelni… Lassan magamhoz emelni… Nem szabad visszaélni sem a tudással, sem az erővel. S főleg azzal nem, hogy férfinek születtél. Amíg ezt nem tudtam, gyenge férfitáncos voltam.
Női sors Egyszer beszélek még a nők világtörténelméről, mely nem csak szégyenletes, riasztó is. Amikor azt mondják rám, hogy „nőpárti” vagyok ez az ismeret áll mögöttem: sok ezer esztendő tapasztalata. Elmesélek egy történetet. Nem tudom, megfigyelted-e, ha valami kérdés erősen foglalkoztat, maga az élet, hozza a választ. A baleseti sebészeten röntgenre várakoztam. A kórház felvételes volt. A folyosó teli volt sebesültekkel, nyöszörgő, jajgató, véres emberekkel. Mellettem a hordágyon egy fiatalasszony feküdt. Balszeme, felsőajka csúnyán bedagadva, füléből, szájából folyt a vér. Öklével fájó hasát, ölét, bordáit tapogatta – csúnyán összeverték. Egy szőke, „tökös” rendőrnő állt mellette. Izmos, határozott. Szépnek mondható, ha tetszenek neked a sportban edzett, kemény csajok. Az oldalán bilincs lóg. Gumibot, pisztolytáska. Egy kitöltetlen jegyzőkönyvet tart a sebesült elé. Csak a töredékét hallom a beszélgetésnek. - Szóval, mit írjunk, döntsd el!… - Leestem a lépcsőn. - Lépcsőn a ….! Megint agyonvert az az állat! Nem először találkozunk, kisanyám!... Én adtam a múltkor zsebkendőt, hogy kiszedd a fogadat.… Mondd el, szépen mi történt! .. Itt a jegyzőkönyv. Leírom, aláírod, és túl vagy rajta!... És ember leszel, végre! Csend. A sebesült fájó szájáról nyalogatja a vért. - Leestem a lépcsőn… - vallja halkan. - Ne nézz hülyének!.,. Mindkét szemed dagadt… és le van tépve a melltartód… Össze is rugdalt? Vagy csak kézzel ütött?... Mondd el szépen, mit művelt veled! A rendőrnő türelmetlenül nyomogatja a golyóstollát. A nő dagadt szemében tompa bizonytalanság. - Mennyit kap ezért? – kérdi halkan, aggodalmasan. - Ahogy nézlek, négy-öt évet! Majd meglátják odabent a röntgenben… No, gyerünk!.. Mondd el, szépen, amit az előbb elmondtál, és írd alá!... Döntsd el, hogy ember akarsz lenni, vagy egy megalázható, hülye nő!
Az asszony gyötrődött. Nem szólt. Nyalta a vért a szájáról. Nem akart a rendőrnő szemébe nézni. Az meg várta a döntését. A tollát pattogtatta, idegesen. Néha rácsapott tenyerével a jegyzőkönyv papírjára. Várt. Időt akart adni az áldozatnak. Hogy átlépje azt a határt, ahonnan az önérzete kezdődik. Jól ismerte ezt a vívódást. - Mi lesz? Csend. Az összevert nő gyámoltalanul meredt maga elé. Néha fájdalmasan pislogott. Hallgatott. - No jó, nekem erre nincs időm!...Van még itt dolgom, elég!... Gondolkozzál, anyukám!... Visszajövök!... Gondolkozzál! Otthagyja a sebesültet, egyedül. Láttam rajta, hogy vívódik. Mint aki egy szakadék átugrására készül. Hol félelem, hol valami reménység látszott a bedagadt szemében. Nagyon elveszett volt. Nem tudott dönteni. Akart ugrani, meg nem is. Visszajött a rendőrnő. - No, hogy döntöttél?! Nem szól. Még mindig nem. - Félsz tőle?... Félsz?!... Addig ver, amíg félsz tőle!... No, mi legyen!... Mond meg az igazat, ne félj Légy ember, végre! - Én … én…. nem magamat féltem…- motyogja a nő. - Hát kit? - Őt. - Őt?! – kiáltja a rendőrnő. – Te félted őt?!... Aki összever, összerugdos? Majdnem megölt!... Te félted azt a részeg barmot?!... Ritka látvány, hogy egy bedagadt szemhéj szűk rései alól könnyek folynak. Nem fizikai, a lelki fájdalom könnyei ezek. - Nem akarom, hogy bajba kerüljön. A szőke rendőrnőnek ismerős ez a helyzet. A nő védi a társát. A párját. Az emberét. Nem is akarja tovább győzködni, tudja, hogy nem érdemes. - Mit írjak be?
- Leestem a lépcsőn. A rendőrnő némán kitölti az űrlapot. Már nincs benne indulat. Megvetés sincs. Halottnak tekinti a nőtársát. Aláíratja vele a papírt, és otthagyja vérben, könnyek között.
