Un Nègre à Paris Lángh Júlia
Bernard Dadié elefántcsontparti szerző 1959-ben megjelent műve az első olyan könyv a francia nyelvű nyugat-afrikai irodalomban, amely teljes egészében a címben jelzett témát taglalja: „Egy néger Párizsban”. Teszi ezt sok rácsodálkozással, humorral és a Négritude szerzőjének büszkeségével. Ekkor előtte vagyunk még annak a korszaknak, amikor fiatal afrikaiak tömegei áradnak a francia partokra és tovább, föl a fővárosba, hogy megélhetést, jövőt, dicsőséget, rangot keressenek. Bernard Dadié csak odamegy, fölméri és leírja a helyzetet, majd visszatér hazájába, előkészíteni az ország függetlenségét. Ez a könyv a fehérek fejére olvasott, megfordított etnográfia. Távolságtartó jóindulattal néz a furcsa szokásokkal rendelkező, egzotikus lényre, a párizsi emberre, aki ...annyira odavan a szabadságáért, hogy állandóan őrködik a jogain. Annyira becsületes, hogy ezt még a gépeinél is érvényesíti, amelyek átveszik tőle a mentalitását, szokásait. Példa rá a nyilvános telefonkészülék, amely visszaadja a tantuszt, ha nem jött létre kapcsolat. Hasonló észrevételek sorozata – a szoknya olyan nadrág, amit a nők a fejükön át húznak föl, a gall kakas a franciák totemállata, az újságírók egy befolyásos törzs leszármazottai stb. – előre vetíti, milyennek is látja majd az afrikai vendégmunkás a franciákat. A hajdanvolt gyarmatosítóhoz és csillogó fővárosához való ambivalens viszonyt, az integráció vágyát és nehézségeit számos regény számtalan története illusztrálja. Az 1960-as években, a függetlenség elnyerése után megindult az áradat. Franciaország befogadónak mutatkozott: szüksége volt kétkezi munkásokra, akik elvégzik azokat a feladatokat, amelyek a franciáknak már derogáltak. A kongó-brazzaville-i Emmanuel Dongalánál olvassuk: Csak úgy áradtak az emberek a régi gazdák országába: azok, akik mérnökök akartak lenni, akik maguk akartak vonatokat csinálni, akik orvosok, tanárok, ügyvédek, hentesek, taxisofőrök akartak lenni, akik teológusok akartak lenni, hogy megmentsék a lelkeket, akik gyorsan meg akartak gazdagodni. Százával, ezrével mentek, dacoltak hóval és ólmos esővel, főnnel és északi széllel, ipartól szennyezett városokkal és folyókkal. Elviselték a rasszista támadásokat és a túlzsúfolt szobákat, ahol tébécét szedtek össze, nem hátráltak meg a futószalagon végzett munka előtt, ahol elveszítették lelküket és végtagjaikat. Semmi nem tudta megtörni az akaratukat, hogy oda menjenek. Olyan mérhetetlenül nagy a szebb világ iránti vágy, hogy aki eljutott oda, nem vallhatja be övéinek a kudarcát. Ezért aztán legendákat gyárt. Az afrikaiak nagy mesélők, évezredeken át az orális hagyomány tartotta fenn történelmi emlékezetüket, tudják, hogyan kell 177
lángh júlia
lebilincselni a hallgatóságot. „Az ember a Barbèsről ”, a férfi, aki hazatért párizsi útjáról, esténként kiül a háza elé, és a holdfényben köréje gyűlt hallgatóságnak az Eiffel-toronyról, a Notre-Dame-ról és a Champs-Élysées-ről mesél, a mindenütt csillogó-villogó városról, a mindennapi élet gazdagságáról. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy a részletek nem személyes élményből táplálkoznak. De az afrikai közönség issza a szavait. – Az asszonyaik nem végeznek házimunkát, mert vannak gépeik a ruhaneműk kimosására meg az edények mosogatására. Hogy kisöpörjék a házat, csak körbe kell sétálniuk egy masinával, amelyik elnyel minden koszt, úgy hívják, hogy porszívó: egyet szippant, és minden eltűnik. Bzzzz, és patyolat tisztaság lesz! Így aztán a nők szépítkezéssel töltik az idejüket… Ha házasodsz, nem kell az asszonyért fizetni, nem az van ám, hogy lerongyolódsz, csak hogy megnősülhess… Nincsenek szegények, mert még akinek nincs munkája, annak is ad az állam fizetést, ezt munkanélküli segélynek hívják. A tévé előtt ásítozva töltöd a napodat, és annyi pénzt keresel, mint nálunk a legjobban fizetett mérnök! És hogy a családoknak megmaradjon a jó életszínvonaluk, az állam a gyerekek után is ad pénzt. Így aztán minél jobban szaporodnak, annál több pénzt begyűjtenek. Minden szerelmes éjszaka egy befektetés! Volt egy szomszédom, aki nem dolgozott, a két felesége sem, de a tíz gyerekével – mindegyik az első asszony nevére bejelentve –, többet keresett, mint én, aki dolgoztam. Ott mindenki sok pénzt keres, még akik a kutyapiszkot összeszedik az utcán, azok is fizetést kapnak ezért Párizs városától. Késő este hősünk szélnek ereszti ámuló híveit, bemegy a házába és az ágyára veti magát. Nehezen bírja a súlyos hazugságot, de nem tehet másként. Fatou Diome, a fiatal szenegáli írónő így folytatja a történetet: Jogarral a kezében hogyan is vallhatta volna be, hogy eleinte a metró kijáratok langymelegében aludt, csórta az ennivalót, hogy ne kelljen éheznie, a telet az Üdvhadseregnek köszönhetően vészelte át, végül házfoglaló lett egy lebontásra ítélt házban, néhány hasonló sorsú társával együtt. Hogyan is írhatta volna le azt a rengeteg piacot, ahol, miközben zabszem nem fért a fenekébe, valahányszor arra ment egy zsaru, gyümölcsös és zöldséges rekeszeket emelgetett, rezzenéstelenül engedelmeskedve a fölényeskedő piactakarítónak, aki éhbérért dolgoztatta, feketén. Örökösen törvényen kívül, végül beszerzett egy hamis tartózkodási engedélyt, egy cinkos jóbarát igazolványának a fénymásolatát, azzal aztán keresztül-kasul vándorolt az országban, kiszolgáltatva a kevéssé aggályos munkáltatók kényének-kedvének. Aszfaltfúró géppel dolgozott, télen-nyáron, egyik útmunkáról a másikra, mindig ideiglenes szerződéssel. Izmai megkeményedtek, de idegei kis híján felmondták a szolgálatot. Minthogy árnyalatok kifejezésére franciául képtelen volt, és ez használaton kívül helyezte az agysejtjeit, rájött, hogy egyetlen tőkéje a teste, és a gyúrásba fektette energiáit. Nagy behemót ember, megfeszítette az izmait és ráhajtott a megfelelő állásokra. Szelíd volt, mint egy bárány, de szögletes állkapcsával nemsokára úgy nézett ki, mint egy őrző-védő. Éjszakánként tekintetét a csillogó autók karosszériáján élesítette, amelyek egy gazdag lakópark alagsorában szundikáltak. A póráz egyik végén egy harci kutya, a másikon ő – nem világos, ki sétáltatta 178
un nègre à paris
a másikat –, föl-alá járt a kocsik közötti sötét és olajfoltos betonon az első « Jóreggelt, Mamadou »-ig, ami a szolgálata végét jelentette. Nem Mamadou volt a neve, de minden lakó így hívta. Az ember a Barbèsről tovább táplálta hallgatóiban a vágyat: el innen, el, az ígéret földjére. Bárhogyan, bármi áron. Gyalog a sivatagon keresztül, lélekvesztőn a tengeren át… Egy csádi egyetemista fiúnak Kaar Kaas Sonn regényében sikerül egy nyugdíjas francia turistanőt elcsábítania, házasság reményében. A fiú alig várja, hogy Párizsba jusson. Az idős menyasszony, Micheline, mobiltelefonján hetenként kétszer-háromszor fölhívja az ifjút. Azt hiszem, elmegyek nyugatra. Csak vesztegetem itt az időmet. Itt nincs jövő. Azt hiszem, nem itt van a helyem. Micheline az egyetlen esélyem. Ahogy az arab közmondás tartja: A száműzetés, gazdagon, hazát ad, a szegénység otthon száműzetés. Társai az egyetemen irigykednek. „Végre valaki közülünk el tud menni innen”, mondogattuk, pedig általában hevesen bíráltuk azt a nagyhatalmat. Micheline Adidas teniszcipőket, Nike trikókat küldött Jo-nak. Félholtak voltunk az irigységtől. Jo hencegett ezekkel a cuccokkal. Mindannyian arról álmodtunk, hogy egy nap eljutunk ebbe a különleges országba. Sokan ábrándoznak erről, nem törődve azzal sem, hogy voltaképpen nem is tudják, hová kívánkoznak. Mint Khady Demba, a fiatal özvegyasszony Marie Ndiaye 2009-ben megjelent, Goncourt-díjas regényében. Az anyósa házából férje halála után gonoszul elűzött as�szony elveszetten kóvályog egy tengerparti városban, ahonnan az Európába vágyók rozoga csónakokon vágnak neki a hullámoknak. Megismerkedik egy kamaszfiúval, Lamine-nal, akinek a hátán mély nyomokat hagyott mostohaanyja rendszeres korbácsolása. Amikor Lamine elmondta neki a szándékát, amikor biztosította, hogy egy napon vagy eljut Európába, vagy meghal, mert semmiféle más megoldás nincs az életére, Khady számára világos lett, hogy a fiú csak azt tette nyilvánvalóvá, ami az ő sorsa is. Lamine magyarázott, Khady próbálta fontossági sorrendben elraktározni a hallottakat. Amit tanácsos volt jól az eszébe vésni és nem elfelejteni: az utazás hónapokig, akár évekig is eltarthat, mint Lamine egyik szomszédja esetében, aki csak öt évvel az indulása után jutott el Európába (hogy mi volt ez pontosan, ez az Európa, és merre lehetett, arról Khady Demba azt gondolta, majd később megtudja). Fontos volt ez is: beszerezni egy útlevelet. Lamine-nak megvoltak ehhez a kapcsolatai. És még ez: a fiú nem akart többet a kikötőből próbálkozni, a tengeren át. Az út hosszabb lesz, mondta, sokkal hos�szabb, keresztül a sivatagon, de a végén majd lesz egy hely, ahol fölfelé kell mászni, hogy Európába érjünk. Ez a kép – fölfelé mászni, hogy Európába érjünk – különösképpen megrendítő, ha láttuk annak az antológiának a címlapját, amely Európát mutatja be afrikai szemmel (L’Europe, vue d’Afrique). Magas, nagyon magas falnak támasztott létrán áll lábujjhegyen egy afrikai emberpár és néz át a fal fölött. Mi, akik a képet nézzük, nem látjuk, amit ők látnak. Csak sejtjük, hogy nem csupán csillogást és gazdagságot látnak, hanem valamilyen sosem tapasztalt, szívfájdítóan vonzó szabadságot is. 179
lángh júlia
A már idézett, Strasbourg-ban élő Fatou Diome mondta egy interjúban: A bevándorlók nem mindig csak kizsákmányolt szegény emberek. A bevándorlók olyan emberek is, akik az emancipációjukért, a szabadságuk nevében indultak útnak... és még sok más okból, amelyeket a befogadó társadalom nem feltétlenül ért. Fatou Diome novelláskötetében több történet is szól arról, hogyan szégyeníti meg fehér munkáltatóit a tudatlan vadembernek tekintett afrikai bejárónő, aki egyetemi stúdiumait finanszírozza a takarítással. Az egyikben Dupire úr, az alkalmazója, Voltaire Candidejának egyik szereplője után Kunigundának nevezi a lányt, akiről azt hiszi, alig ért franciául, tehát szabadon beszél róla a jelenlétében. Mígnem egy szombat délelőtt, amikor nincs bejárónői munka, Dupire úr meglátja a könyvtárban a fiatal lányt. Éppen a mikrofilm-olvasó teremből léptem ki, amikor egy ismerős hang megszólított: – Maga, itt? De mit csinál itt? Dupire úr volt az; fölmeredő bajusszal, kidülledő szemmel mért végig. Derűt erőltettem magamra, és nyugodt hangon válaszoltam: – Mint ön, uram: könyveket keresek. – Na de hát – mondta –, kinek, minek? – Magamnak, uram, hogy elolvassam őket. – Na de hát – kérdezte –, akkor maga netán diák? – Igen – feleltem. – És hol? – folytatta. – A modern irodalom tanszéken. – Igen, de melyik évben – tette hozzá, mint akinek hirtelen nagyon fontos lett, hogy fölmérje, hol tartok. – A kisdoktorira készülök – mondtam. – De… de… – dadogott – nem említette nekem, hogy… – Nem – szakítottam félbe –, mert aki önökhöz jár, attól azt várják el, hogy jó bejárónő legyen, és én az vagyok, azt hiszem. Nagyot sóhajtott, és folytatta: – Szólnia kellett volna, hogy… – …hogy – vettem át tőle a szót vidáman –, hogy mielőtt Kunigunda a tálkákat mossa a Propontida partján, szívesen hallgatja Pangloss mester leckéit, vagy, hogy a felmosórongy a konyhakövet szárítja, de nem az agysejteket? Leroskadt a válla, eltorzult vonásai megmerevedtek, és vörösödő arca mintha hirtelen minden vörösbor emlékét fölidézné, amit csak benyakalt kevéssé kifinomult élete során. Kiszínezte arcát a zavar. Néhány pillanatig keresztre feszítettem a szememmel, aztán rávillantottam széles bejárónő-mosolyomat, és továbbmentem, hónom alatt a könyveimmel. Ott maradt mozdulatlanul, csak a tekintetével követett. Ezúttal nem a fenekemre bámult meredten, nem is a dekoltázsomra, hanem a saját mérhetetlen szamárságára. Dupire ekkor értette meg, hogy egyetlen faragatlansága sem maradt észrevétlen a bejárónő előtt, akinek az agyát oly kevésre értékelte. 180
un nègre à paris
Az egyetemistáknak is gond és izgalom a bevándorló lét egyik nagy kérdése, a hozzájutás a megfelelő papírokhoz, mindenekelőtt a tartózkodási engedélyhez. A Brüsszelben született gaboni-svájci Bessora egyenesen felsőszintű vizsgának éli meg a tartózkodási engedély beszerzését a franciaországi hivatalban. Megyek a leghátsó pult mögötti emberhez. Piros-zöld kockás inge kihajtva, látszik aranyszínű bőrén a göndörödő, barna szőrzet. Arany nyakláncot visel. Csillogó fekete szeme sovány, csontos arcot világít meg. A haja össze-vissza áll. Posztmodern idegenrendészeti hippi. Rám mosolyog. Kezdődik a szóbeli vizsga: igen, születtem… igen, gaboni anya, belga apa, igen, a legnagyobb mértékben, Papa bejelentett, elismert, és a méltóságos hatóság lepecsételt. Gyorsan leteszem vizsgáztatóm szeme elé a francia asztalra belga születési anyakönyvi kivonatomat, gaboni útlevelemet és svájci személyi igazolványomat. A hippi összeszedi az iratokat és fölküld az első emeletre, ahol az írásbeli vizsgák zajlanak. Kitöltök egy nyomtatványt, és lerakom egy sovány, világosbarna hajú vizsgáztató nő elé. Szemét a papíromra szögezve elkéri az iskolai bizonyítványaimat, lakóhelyi és munkahelyi igazolásaimat. Átnyújtom neki, ő rám se néz, böngészi az iratokat, közben bólogat. Érzem, hogy meglesz, meglesz a diplomám. Hogy jó minősítést kapjak, még elmesélem neki, milyen édes ez a Franciaország, men�nyivel jobb, mint a világ bármely más része, és így, meg úgy, ésatöbbi, szóval, értik. A nő jeges pillantást vet rám. De mégis remélem, hogy jelesen vizsgáztam. Egy pakliba fogja a papírjaimat, föláll, és azt mondja, menjek le vele együtt. Amikor leérünk, megkér, várjak egy kicsit a padon, és odamegy az idegenrendészeti hippihez. Tanácskoznak… Húsz perc múlva még mindig semmi újság; elgyötörten ülök a padon. A vizsgáztató nő fölmegy az emeletre. A hippi odahív magához. Fölkelek és elindulok felé; reszket a lábam. Letesz elém egy papírt. Egy diák tartózkodási engedély! Nagy megkönnyebbülés ez, de nem mindenki ilyen szerencsés. A rendkívül termékeny, szinte évente új regényt publikáló Calixthe Beyala hősei és hősnői általában illegálisan tartózkodnak az országban, többnyire a belleville-i afrikai közösségben élnek. Saïda, miután Kamerunban megúszta a kolerát, a házasságot és a prostitúciót, negyvenegynéhány évesen kerül Párizsba, ahol egyetlen, féltve őrzött kincse egy igazolvány a szüzességéről. Szállást-ellátást talál, mint mindenes cselédlány, és persze feketén dolgozik. Harcias sietség szállt meg, állandóan mindent tisztogattam: „Hamar tönkremegy, ha nem tartjuk rendben”, mondtam sajnálkozva, mintha a saját otthonomról lenne szó. Dühödt szenvedéllyel pucoltam a művirágokat, olyan lelkes öntudatlanságban, ami minden munkáltató háziasszony álma. Mintaalkalmazott voltam, olyan, akire büszkék szoktak lenni. Sikálni jöttem Franciaországba, hajlékért, egy tál ételért. Ezt megszereztem, és végkimerüléssel fenyegető utolsó vérsejtjeimig boldog voltam ettől. 181
lángh júlia
Assèze, egy másik Beyala-regény hősnője gyalog indult el a kameruni Douala városából, föl N’Djamenába, onnan Bardjalba, megmászta a Kilimandzsárót, elkanyarodott Edjeleh felé, aztán Tripoli, Tunisz, áthajózott Marseille-be, onnan tovább gyalogolt Párizsba. Ő is szeretett volna eljutni abba az országba, ahol ha azt mondjuk: „Akarom”, százmillió frank zuhataga érkezik az égből; ahol ha azt mondjuk: „Szükségem van rá”, vitaminokban és proteinben gazdag, mindenféle fontos alapanyaggal kevert szörpöt szürcsölünk; ahol vadonatúj épületek fénylő termeiben öltözünk, művelődünk; az országba, ahol nagyvonalú emberek kiállításokra visznek, tudósok golfoznak, üzletemberek szendvicseket fogyasztanak, és a kórházak hatalmas bálteremhez hasonlítanak, amelyben a malária azon nyomban eltűnik, elolvad, mint csokoládé a napon. A megvalósult álom ritkán hasonlít a vágyálmokra. Assèze nagy nehezen eljut a megadott párizsi címre, amelyet még Afrikában kapott valakitől. A fal omladozott, az ablakkeretek szabadon himbálóztak, az udvar bűzlött a macskapisitől. A levegő vad volt és ragacsos. Négerek jöttek-mentek, egymásra mosolyogtak, látszottak az afrikai gyökereik, olyan mélyek, hogy csak húzták maguk után a koszos földön. Belecsimpaszkodtam egy hamuszín árnyalatú, vastagajkú négerbe, aki a bejáratnál könyökölt. Rám emelte a tekintetét, kókadt és sóvár volt. – Mit akarsz te a Lola asszonytól? – kérdezte. – Azt hallottam, szobákat ad ki. Végignézett rajtam, közben egy fogpiszkálót rágcsált. A kis piros ruhám volt rajtam, hátul egy nagy masnival. Kezemben a tarisznyám. Hideg volt. Vacogtam. Egyhelyben ugráltam, a hidegtől felrepedezett ujjaimat akár ki is lehetett volna dobni. – Az nem itt van – mondta. – Nem tudná véletlenül megmondani, hol van? – Nem – mondta. A többi néger kifejezéstelen tekintettel bámult rám. Fülükig fölhajtották a kabátgallérjukat és eltűntek a lépcsőházban. Egy szőrevesztett kutya megszagolta a lábamat és ráfeküdt, jó melegen tartva. Tudtam, hogy becsapós a keménysége ennek az embernek itt velem szemben. Ezért aztán azonnal kitört belőlem a zokogás. Erre azt tette, amit vártam, a mozdulatot a lány felé, aki egész éjszaka gyalogolt, és már hány hónapja egyhuzamban: hatalmas karjával átölelte a nyakamat és fejemet a mellkasára húzta: „Ne sírj. Ne sírj. Majd minden rendbe jön. Gyere... gyere utánam.” Lola asszony befogadja Assèze-t: beteszi egy szobába, ahol már három lány lakik. A kezdeti nehézségek után Assèze megfogadja a még Afrikában kapott tanácsot, és jósolni kezd, a házon belül óriási sikerrel... Ma már tudom, hogy ez a szenvedélyes érdeklődés a jövő iránt, amit illegális bordélyházunk lakóiból kiváltottam, olyan pillanatban született, amikor közös örömeink édes illata ellenére észrevettük, hogy penészedünk és halunk meg, olyan biztosan, mintha járvány ért volna el minket. Igaz, sokat nevettünk, de – tudom, mert hallottam – ez csak ravaszkodás volt a jövővel, és arra szolgált, hogy átnézzünk a jelen fölött… 182
un nègre à paris
Az elkövetkező napokban megrohamoztak az illegálisok, akiknek semmilyen igazolványuk nem volt, de tudni akartak valami biztosat a jövőjükről. Hosszan ecsetelték személyes gondjaikat a földre tett gyékényen ülve. Szorongtak a jövőtől, ezért aztán hosszú perceken át ott ültek velem szemben. Mindenkinek elhadartam valami jövőt. Annyira igyekeztek figyelni rám, hogy lihegtek, mint egy kiskutya. Nagylelkű voltam velük, ott helyben értelmet adtam az életüknek. Mindenre rábólintottak, amit mondtam. Amikor végeztünk, megdobtak egy tízfrankossal. Maga Lola asszony is érdeklődni kezdett a sikeres jövendőmondás iránt. Kellő részesedésért berendezett egy munkasarkot a fiatal nőnek. A lépcső alatti beugróban Lola asszony elhelyezett egy kisasztalt, amelyen Noé bárkájának a fotója trónolt. Névkártyát csináltatott nekem, ez megindította a képzeletemet: Assèze asszony, jövendőmondó, a fekete mágia legmagasabb ismereteinek birtokában.
Okkult tudományok. Segít megoldani anyagi és egészségügyi problémáit, újra megtalálni a boldogságot, viszonzást szerezni érzelmeinek. Sikertelenség esetén költségeit megtéríti. Éjjel-nappal rendelkezésre áll.
Ez pontosan így megy a valóságban is. A Belleville és a Barbès környékén hasonló névjegykártyákat osztogatnak az utcán, igaz, kizárólag férfiak, talpigérő, színes, hímzettnyakú bubukat viselő komoly férfiak, én legalábbis női jövendőmondókat sosem láttam, ahogy az utcán tehetségüket kínálják. Ez talán a szenvedélyesen feminista Calixthe Beyala műve, hogy egy nőnek is olyan névkártyát ad, amilyeneket az önmagukat híres varázslónak hirdető férfiak állítanak ki. A „Mamának szeretője van” című regényében Beyala egy tizenegy-két éves fiút beszéltet. Megint Belleville-ben vagyunk… a négerekkel a kuckóikban, akik sült kukoricát árulnak, darabját két frank ötvenért. Kifejezetten Belleville söprése céljából importált arabok és négerek a zöld egyenruhájukban behúzott nyakkal beszélgetnek, röhögcsélnek. És ha meglátnak egy arra menő csajt, mozdulatlanná dermednek, seprű a levegőben marad, száj kitátva. Kétszer is megfordulnak, mintha keresnének valamit, de mit? Nem tudnám megmondani. De ebben a ritmusban Franciaország a 2000-dik évnél hamarább nem lesz tiszta. A regény 1993-ban jelent meg. Beyala világához képest Alain Mabanckou egyik hőse, a Nyomdász, igazi sikereket ért el, beilleszkedett, nem akárki volt, ahogy maga is mondja, de rettenetes szerelmi csalódásból kifolyólag visszatért hazájába, ahol egy kocsmaasztal mellett meséli az életét. „Olyan ember voltam, akinek rendes keresete van, aki a személyi jövedelemadót idejében befizeti, akinek takarékkönyve van a postabankban, sőt, még részvényei is a párizsi tőzsdén, olyan ember, aki Franciaországban akar nyugdíjba menni, mert a mi hazánkban a nyugdíjak, az egy nagy szar, teljes összevisszaság, csőd, nincs hozzá bizalmunk, 183
lángh júlia
csak olyan véletlenül kapja meg az ember, mint egy lottó nyereményt, és ehhez is jó kapcsolatok kellenek a minisztériumban, vannak olyan köztisztviselők is ebben az országban, akik üzletelnek a szegény emberek nyugdíjával, akik pedig egész életüket végigdolgozták, de mondom neked, hogy én nem akárki voltam a párizsi black közösségben, ismertek engem, mondom neked, dolgos pasas voltam, igazi dolgos, nem olyan semmittevő, mint egyes bevándoroltak, akik a kapu alatt várják, hogy a postás átadja nekik a csekket a családi pótlékról, nekem nem volt szükségem ilyen hülyeségekre, én, ahogy most itt látsz magad előtt, én egy nagy nyomdában dolgoztam egy párizsi elővárosban, sőt, egy csapatot irányítottam, sőt, én voltam az, aki döntött a felvételekről, mert meg tudtam különböztetni egymástól a lustákat és a dolgosakat, és igenis nemcsak négereket vettem föl munkára, mert, köztünk legyen mondva, Törött Pohár, nem csak négerek vannak a világon, a kurva életbe, ott van a többi faj is, a négereknek nincsen monopóliumuk a nyomorra, a munkanélküliségre, fölvettem nyomorult fehéreket is, munkanélkülieket, és sárgákat, és mindenféléket, mindenkit összeraktam, csak azért mondom, hogy lássad, nem voltam akárki, nem akármelyik néger dönthet arról, hogy fölvegyen állásba fehéreket, akik azért mégiscsak gyarmatosították, megtérítették, hajófenékre hajították, megkorbácsolták, megtaposták őket, fehéreket, akik elégették az isteneiket, fehéreket, akik megsemmisítették az ő lázadóikat, és eltüntették az ő birodalmaikat, szóval fölvettem fehéreket, sárgákat, meg minden, és összekevertem őket a föld többi rabjaival, végül négert, mint én, csak annyit lehetett megszámolni, mint az ujjait annak a legénynek, aki egy fatva áldozata lesz, ellenőrizheted, így igaz Ő, Mabanckou Nyomdásza foglalja össze az összes idézett szereplőre érvényes tanulságot: aki megjárta Franciaországot, az fontos ember lett. „Én vagyok a legfontosabb az itteni fiúk közül, mert én megjártam Franciaországot, ezt nem mindenki mondhatja el magáról, hidd el nekem”, és ezt olyan természetesen mondta, hogy ott ellentmondásnak nem lehetett helye, Franciaország az ő számára mértékegység volt, az elismerés csúcsa, aki oda betette a lábát, az az olyan emberek rangjára emelkedett, akiknek mindig igazuk van …És a fenti mondatoknak a végére nem tehetek pontot, mert Mabanckou nagyszerű regényét, magyarul Törött Pohár a címe, úgy írta meg, hogy írásjelként csak vesszőt és idézőjelet használt, amitől szinte egy lélegzetre olvassuk végig a sűrű, színes-szagos, megrendítő és gazdag történeteket.
184
un nègre à paris
Az idézetek az alábbi kiadásokból származnak:
Bernard Dadié: Un Nègre à Paris, Présence Africaine, 1959 Emmanuel Dongala: Le feu des origines, Le Serpent à Plumes, 1987 Fatou Diome: La Préférence nationale, Présence Africaine, 2001 Kaar Kaas Sonn: Au Sahel les cochons n’ont pas chaud, Éditions Kuljaama, 2007 Marie Ndiaye: Trois Femmes puissantes, Gallimard, 2009 Bessora: 53 cm, Le Serpent à Plumes, 1999 Calixthe Beyala: Les Honneurs perdus, Albin Michel, 1996 Assèze l’Africaine, Albin Michel, 1994 Maman a un amant, Albin Michel, 1993 Alain Mabanckou: Verre cassé, Points, 2005
185
