Újraértelmezések Kilencedik Arcus Temporum fesztivál, 2012
A finn születésű, Franciaországban élő KAIJA SAARIAHO életművéből tizenhárom kompozíció hangzott el a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, a könyvtárban és a Boldogasszony-kápolnában. A fesztivál adottságai nem teszik lehetővé, hogy egy szerző reprezentatív darabjai (például operái vagy versenyművei) szólaljanak meg. Úgy érzem azonban, hogy a most hallott kamarazenei válogatás is jól képviselte az idén hatvanéves, világszerte ünnepelt komponista művészetét. A vizualitással, a választott haza kultúrájával, nyelvével igen élénk kapcsolatot ápoló, gyakran érzékien dekoratív Saariaho-zenében könnyű felfedezni Debussy örökségét, ám az Arcus Temporum ezúttal sem a könnyű felfedezések, a kézenfekvő igazságok ígéretével várta vendégeit. A fesztivál művészeti tanácsadója, Bent Sørensen javaslatára az öt koncert programjának második pillérét tehát nem Debussy, hanem egy másik, ugyancsak klasszikusként tisztelt mester, Igor Stravinsky műveiből alakították ki. A két szerző számos ponton találkozhatna, érintkezhetne egymással, magam úgy vettem észre, hogy e találkozások ezúttal megmaradtak elvi lehetőségnek – élményként, közvetlen érzéki tapasztalásként nem mutatkoztak meg. A programot végiggondolva mégis kitetszik, hogy a felhangzó művek egy része mennyire élesen exponálja a reflexivitás, azon belül is az önreflexivitás problematikáját. Műsorra került Stravinskytól a hegedűre és zongorára írt – a Pulcinella okán dupla csavarnak tekinthető – Szvit, a Petruska-balett három tételének zongoraátirata, a Le sacre du printemps négykezes zongoraváltozata, valamint Carlo Gesualdo di Venosa töredékesen fennmaradt három vallásos motettájának Stravinsky által készített rekonstrukciója (kiegészítése); az œuvre stílusjátékokban bővelkedő, klasszicizáló művei közül pedig a Fúvósoktett és a Szeptett. Hasonlóan önreflexív darab a Saariahoprogramban is akadt. A nyitóesten felcsendülő Terrestre egy fuvolaverseny-tétel ensemble-verziója, a Je sens un deuxième coeur (Egy második szív dobbanását érzem) operai anyag kamarazenei transzformációja, a hegedű–zongora-kettősre írt Calices (Kelyhek) egy jóval korábbi hegedűverseny miniatürizált változata, mind-mind az autoanalízis és a redukció tanulságos példái. Ezek a műalakok – a Stravinskyátiratokhoz hasonlóan – az alapváltozat egy-egy szubsztanciális mozzanatát nagyítják fel. Valami hasonlóval találkozhatunk, ha belépünk az apátsági Bazilika újragondolt, újraértelmezett, rekonstruált belső terébe (a templomszentelésre a fesztivál után
került sor). Itt arra a kérdésre kerestek (és találtak) választ, miként lehet korszerű építészeti megoldásokkal újrahangolni a szerzetesi élet kitüntetett közösségi tereit úgy, hogy a frissen kialakított enteriőrben egy régebbi korszak építészeti szellemisége is újjáéledjen. Bennem csak itt, ebben a régi-új, a koncertnyüzsgéstől már tavaly is elzárt, „néma” térben merült fel, hogy egy-egy Saariaho- és Stravinskymű között mélyebb kapcsolat is feltételezhető. A Saariaho-kompozíciókkal való ismerkedés a Bencés Gimnázium „elvarázsolt” tornatermében, a már említett Terrestre (2002) című kompozícióval kezdődött. A madárszimbolikában kifogyhatatlan fuvolaverseny (L’aile du songe – Az álom szárnya) második szakaszának ensemble-változata szinte hiánytalanul reprodukálja az eredetit. Ám ebben az újraértelmezett darabban a szólista drámai értelemben is főszereplővé válik, szólamában inkább a monologizálásra való hajlamot, s nem az összhangra (concerto) irányuló törekvést fedezhetjük fel. A súlyosabb zenei szerep megformálására Mario Caroli személyében kiváló előadót találtak. Az olasz fuvolás ugyanilyen magas színvonalon vett részt a Lichtbogen (Fényív, 1986) és a szombat esti koncert szólódarabjának (Couleurs du vent – A szél színei, 1998) előadásában is. Fantasztikus muzsikálása, hangszerének egyszerre sűrű és könnyed hangja, a speciális és hagyományos játékmódokat természetesen elegyítő-váltogató technikája Pannonhalmán nem újdonság: Carolit 2006-ban, Salvatore Sciarrino műveinek előadójaként ismertük meg. A Terrestre és a Lichtbogen között eltelt tizenhat év alatt Saariaho stílusa fokozatosan átalakult. Érdeklődése – illusztratív hasonlattal élve – a nagy felületekről és foltokról áttevődött a rajzosabb alakzatokra; a hangulatok megragadása helyett pedig „történeteket” kezdett el mesélni. Műveinek szemlélődő karaktere fokozatosan háttérbe szorult, partitúráiban egyre sűrűbben jelentek meg dramatikus váltásokra ösztönző előadói utasítások. Gondolhatnánk, hogy az operaszínpadot 2000-ben meghódító Saariaho műhelyében a színházi műfaj katalizálta a változást, de ez csak részben igaz. A L’amour de loin (A távoli szerelem) című első operája ugyanis éppen azt bizonyította, hogy zenei karakterek ütköztetése, melodikus telítettség és stilizáció – azaz hagyományosnak tekinthető dramatikus zenei eszközök – nélkül is ki lehet építeni egy feszült és izgalmas, érzelmeket galvanizáló zenés színpadi világot. Saariaho eleinte a végtelenül összetettnek megismert hangból építkezve alakította ki műveinek univerzumát. Igen jellegzetes, hogy a Lichtbogen hosszú ütemeken keresztül egyetlen, de hallatlanul sokféle „arcot” felvillantani képes fisz hangból áll. S bár a későbbi művekben is akad példa a zenei értelemben vett kiindulópont „kőbe vésésére”, a kétezres évektől kezdve már nem a magában álló hang, hanem a hangköz, tehát a reláció lett zenéjének legkisebb eleme. A korábbi korszak összefüggésben állhatott Saariaho elektronikus zenei érdeklődésével, az elmúlt bő évtized termése pedig a tradicionálisabb zenei eszközök rehabilitálásáról árulkodik. Talán természetes, talán nem, hogy ezen a réges-régen kimunkált, kimunkálódott zenei nyelven Saariaho kevésbé képes eredeti módon megszólalni. Ilyennek hallottam hatásos, igényesen megírt (ám ugyanakkor meglehetősen kimódoltnak ható), helyenként a Sosztakovics-kvartettek hevületére és retorikájára emlékeztető
kompozícióját, a 2006-ban szerzett Terra Memoria (Emlékezet-föld) című vonósnégyesét. A Szlovákiából érkező Quasars Ensemble vonósaiból alakult kvartett kissé óvatosan reagált a kompozíció repedéseire, de produkciójuk így is több volt tisztes helytállásnál. A fiatal muzsikusokból álló együttes egyébként a másik két Saariaho-darab előadásáért is minden elismerést megérdemel, nem tűntek szürkének Mario Caroli társaságában. A Stravinsky-művek megszólaltatásáról (Szeptett és Fúvósoktett) a nyitóhangversenyen a Qaartsiluni Ensemble gondoskodott. A két mű megtanulása és előadása jelentős állomás a formáció együttessé válásának útján. Rozmán Lajos a darabok szerkezetére („összerakottságára”) összpontosította muzsikusai figyelmét, mi sem tehettünk nagyon mást. Így tapinthatóvá vált a két mű váza, melyre most inkább csak ínak, s nem rugalmas izmok tapadtak. Az Oktett könnyebben, az eleve görcsösebben haladó Szeptett nehezebben kapott lábra. Szombat délelőtt, a Boldogasszony-kápolnában a Pulcinella hat tételének hegedű– zongora-átirata (Suite italienne) adta meg az alaphangot. A kiváló pódiumadottságokkal rendelkező Milan Pala (hegedű) és Borbély László (zongora) ideális kettőst alkottak, előbbi a gálánsan hivalkodó hangvételre, utóbbi a barokkos kidolgozottságra fordított több figyelmet, miközben mindketten hagyták érvényesülni Stravinsky távolságtartó és finom iróniáját. A folytatásban sallangtalan, egyszerűségében szép kompozíció következett. A szopránra valamint fuvola, cselló és zongora triójára komponált Die Aussicht első megfogalmazása 1996-os, a gitárt és hegedűt zongorával helyettesítő változat 1998ban keletkezett. Borbély László, Rákóczy Anna (fuvola) és Rohmann Ditta (cselló) érzékenyen keltette életre az áttetsző zenei szövetet, Natalija Pcsenyicsnyikova (szoprán) bensőséges hangon énekelte, de kissé hevenyészve mondta Hölderlin versét. Hasonló benyomásom alakult ki Stravinsky derűs őszikéjének (A bagoly és a cicuska) előadást hallgatva is. A délelőtti koncert súlypontjának Saariaho 2003-komponált, öttételes triója bizonyult (Je sens un deuxième coeur). A délelőtti hangversenyt a vállán „cipelő” Borbély László mellett Rohmann Ditta (cselló) és Bársony Péter (brácsa) játszott, igen magas színvonalon. Magam kissé tanácstalanul követtem a kompozíció vallomásos líraiságát és felszíni eseményeit, s első hallásra az Adriana Mater című operával való kapcsolata sem volt világos. Érdekes, hogy megint csak utólag és egy másik helyszínen, de felismerni véltem a darab egy-egy intonációját. Az apátsági arborétum a késő esti órákban izgalmas képzőművészeti projektek és performanceok helyszíne volt (Park in Progress). Váratlanul itt szólalt meg bennem Schönberg expresszionista erdőhangja, mely most kifejezetten úgy tűnt, mintha az Aussicht és a Je sens un deuxième coeur visszhangja lett volna. A gazdag műsort Stravinsky Három vonósnégyes-tétele (Quasars Ensemble) és a Milan Pala–Borbély László duó (Saariaho: Calices, 2009) magával ragadó produkciója kerekítette le. A délután koncert hőse Petruska, illetve Fejérvári Zoltán volt. A zongorairodalom hírhedten nehéz művét (Stravinsky: Három tétel a Petruskából) Fejérvári igen meggyőzően, szuggesztíven, jó erőbeosztással és lendülettel keltette életre. Előadása nemcsak nagyszerű,
sok-sok visszatapsolást generáló, zajos pódiumesemény volt, hanem a Petruska-balett geneziséhez kalauzoló izgalmas felfedezés is (eredetileg – emlékszik vissza Stravinsky– „afféle Konzertstück járt a fejemben, amelyben a zongora játszaná a legfontosabb szerepet”).
Fesztivál-innováció tekintetében az Arcus Temporum példaértékű munkát végez. Minden évben előrukkol valami újjal, a 2012-es fesztiválra készülve például versenyt (nem trendi castingot) hirdetett. Fiatal muzsikusok jelentkezését várták Saariahoművek előadására (concursus arcus temporum). Három műre négy kamaraformáció jelentkezett, melyből egy nyilvános koncertmeghallgatás (Budapest, FUGA) után a zsűri Krulik Eszter (hegedű) és Monostori Gábor (zongora) produkcióját (Saariaho: Tocar, 2010) valamint Balog Evelin (fuvola) és Oláh Villő (cselló) kettősét (Mirrors, 1997) választotta ki. Az utóbbi kompozíció anyaga, felépítése izgalmasabbnak tűnt; az előbbi viszont rutinosabb előadókra lelt. A délutáni koncertet záró, elektronikára és együttesre komponált balettzene (Aer, 1991) afféle hangzó drapéria volt, melyről a tánc ezúttal nem terelte el a figyelmet, pedig néha jólesett volna. S hogy Stravinsky nem balettzenéket írt, hanem zenét balettekhez, arra nemcsak a Petruska zongoraváltozata, hanem a szombat esti koncert is igen hatásosan hívta fel a figyelmet. Csalog Gábor és Kemenes András a Le sacre du printemps négykezes zongoraváltozatát adta elő. Eric Walter White Stravinsky-könyvében így ír: „A Sacre négykezes zongorakivonatát Stravinsky valószínűleg a komponálás folyamán készítette, 1911/12-ben, a hangszerelés befejezése előtt”. Magam úgy sejtem, az a valószínű, hogy a zongorás változat valóban kivonat és utólag készült, s éppen ez a státus teszi rendkívül izgalmassá. Bízom benne, hogy a kivonat kottáját hangszerelést tanuló zeneszerzők és a zongora zenekarai színeit búvárló zongoristák egyaránt sűrűn forgatják. Csalog és Kemenes hallhatóan túlvannak ezeken a stúdiumokon. Nem az illúziókeltés felől közelítettek a kottához, egyszerűen megmutatták a Sacre kompozíciós szubsztanciáját. Megértettem (még ha nem is érthettem vele egyet…) barátom lelkesedését: „ez így jobb, mint az eredeti!”. Ezen az esti koncerten Saariahótól is nagyszabású kompozíciót hallhattunk. Az öttételes, Shakespeare-kantátának is nevezhető Tempest Songbook (A vihar daloskönyve, 2004) szoprán- (Natalija Pcsenyicsnyikova) és baritonszólóra (Stephan Loges), valamint ensemble kíséretre készült. A pódiumon helyet foglaló, Ivan Buffa vezényletével játszó Quasars hangszeresein végigtekintve ugyanarra a hangszerelésiés hangzásideálra ismerhettünk rá, mely a korábban hallott Saariaho-darabokat is jellemezte. E hangzás centrumában a hárfa és a fuvola áll. A hárfa „funkcióját” egyszer-egyszer csembaló vagy zongora veszi át, a fuvoláét klarinét. Ezt a magot szinte kivétel nélkül vonóshangzás burkolja be. Nemcsak a fesztiválon hallott ensemble-darabok hangszerelése ilyen, Saariaho műjegyzékében (érdemes a Chester Music and Novello kiadó informatív honlapját felkeresni) bőséggel találhatunk további példákat. E meglehetősen sztereotip és a giccsszerzők által amortizált hangzáskép még Saariaho kezében is el-elszürkül. A Tempest Songbook nem dalciklus, az egyes dalokat Saariaho önálló előadásra szánta, a mostani produkció legjobb pillanatait Stephan Loges dalainak köszönhettük.
Az Arcus Temporum zenei programjában tavaly jelent meg először egy, a központi tematikától eltérő műsort kínáló koncert. Ezúttal a lyoni székhelyű Ensemble Energeia Gesualdo responzóriumaiból (Tenebrae Responsorium) énekelt szemelvényeket. Vezetőjük, a dominikánus Jean-Dominique Abrell – rövid szakmai életrajza szerint – „interpretációs gyakorlatában igen fontos szerepet szán a korai barokk zene retorikai megközelítésének, amely mindenekelőtt a teatralitásra és az affektusok differenciált megjelenítésére épül”, függetlenül attól – tehetjük hozzá –, hogy monodikus vagy polifon kóruskompozícióról van-e szó. Igazán izgalmas, újszerű eredménnyel a polifonikusan szerkesztett darabok előadása kecsegtet. Történetileg egyáltalán nem alaptalan a fenti elvet Gesualdo zenéjén kipróbálni, ám erre a célra a madrigálok talán alkalmasabbak, mint a responzóriumok. Bár – s erre korábban épp az Ensemble Energeia mutatott remek példákat – igazán messzire nem a nápolyi madrigalista műveivel, hanem a német Schütz muzsikájával lehetne eljutni. A fesztivál utolsó hangversenyét az apátság rendkívül inspiratív terében, a könyvtárban rendezték meg. Azt hiszem, hogy itt minden más megvilágításba kerül, a művek olyan kontextust kapnak, mellyel sem zeneszerző, sem előadó nem kalkulált. Nem lehetett nem érzékelni azt a feszültséget (már-már konfliktust), mely Saariaho korai munkásságának jellegzetes elektronikus darabja (Jardin Secret I, 1986) és a muzeális nyomtatványok között vibrált; Stravinsky Gesualdo-kiegészítéseit (Tres Sacrae Cantiones) hallgatva pedig ki ne merengene el a filozofikus kérdésen: mi a teendőnk a múlttal? A Bubnó Tamás vezényletével fellépő Szent Efrém Férfikar és a Schola Cantorum Budapestiensis tagjaiból összeállított kamarakórus felülkerekedett a tér akusztikai problémáin, s ami ennél is fontosabb, ihletet merített e térből. Az énekesek jól teljesítettek egy számukra ismeretlen területen – elektronikával együtt szólaltatták meg Saariaho Tag des Jahrs (2001) című, korszakhatáron álló kórusművét –; és valósággal szárnyat növesztettek, amikor orosz liturgikus zenét énekelhettek, Stravinsky Credóját (1949) és Ave Mariáját (1934). A világ legérzékenyebb és leglelkesebb közönsége mindkettőt újra akarta hallani. (Pannonhalma, augusztus 24– 26.) MOLNÁR SZABOLCS
