ÚJ KOMÉDIÁK Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009

ÚJ KOMÉDIÁK

ÚJ KOMÉDIÁK

Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009

A Reneszánsz Év 2008 kapcsán meghirdetett „Új komédiák” pályázat díjazott pályaművei.

Szerkesztő: Pálfi Ágnes Felelős szerkesztő: Tóth Zsuzsanna Felelős kiadó: Borbáth Erika főigazgató Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009

ISBN 978-963-651-472-3

Támogatók:

Nyomdai előkészítés: Király Zoltán Nyomdai munkálatok: CopyCAT Felelős vezető: Könczey Áron

Tartalom GYEREKSZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK NÉMETH ERVIN Hunyadi csillaga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 HARASZTI MÁRIA A tök és a csikó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 KÓKAI JÁNOS A solymári csóka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 FRANK-SZIKLAI MÁRTA Az ország vagy a világ közepe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 BOZAI ÉVA – ADORJÁN VIKTOR Oda az igazság? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69 NÉMETH ERVIN Ki itt a király?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 KRAIN EDINA Mátyás király bolondos bolondja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 DIÁKSZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK JANCSÓ SAROLTA Végzet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . HORVÁTH TIBOR A fenőkő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . BURNS KATALIN Malamud. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . JANCSÓ SAROLTA Kalandria . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

125 141 153 165

FELNŐTT SZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK KOZSÁR ZSUZSANNA Hőség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . PRUSZINSZKY SÁNDOR Oroszlánketrec . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . NÉMETH ERVIN A tobzódásnak veszedelme. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . B. PAP ENDRE A budai küldetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . BÓSA DIÁNA Virágok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

199 233 295 339 379

Furcsa csokrot nyújtunk át most az Olvasónak Új komédiák címen. Némely darab nem is annyira új – csak a feldolgozása az; más műveket jóindulattal sem lehet komédiának nevezni. Miért hát ez a cím? A Reneszánsz Év 2008 alkalmából hirdettük meg azt a pályázatot, amelynek elsődleges célja az volt, hogy különböző korosztályú színjátszók számára szülessenek darabok. Olyan darabok, amelyek valamilyen módon kötődnek a reneszánszhoz; vagy úgy, hogy megidézik a kort és szereplőit, a reneszánszt jellemző eszméket, életérzéseket, vagy pedig a korból származó darabokat dolgoznak át a ma játszói számára. A pályázatra sok mű érkezett. A zsűri javaslata alapján a legjobbaknak ítéltekből állt össze a most kézbe vett könyv anyaga. Különböző hosszúságú, nehézségű, igényességű, különböző aspektusokból közelíthető darabok ezek. Van, amelyikhez fűztek rövid kommentárt, van, amelyikhez nem – az a közös bennük, hogy valamennyi szerzőt ugyanaz a szándék vezette; hogy viszontlássa művét a színpadon. Nos, kedves Színjátszók, rajta! Éledjenek a drámácskák figurái, kezdődjék a játék! Ehhez kívánnak a kötet megjelenését segítők – jó munkát, sok sikert!

Budapest, 2009. január

7

GYEREKSZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK

NÉMETH ERVIN

HUNYADI CSILLAGA

SZEREPLŐK

HUNYADI JÁNOS THURÓCZY JÁNOS KRÓNIKÁSOK (I–VIII.) ZSIGMOND VITÉZEK (I–III.) INAS KATARINA HOLLÓ HOLLÓFIÓKÁK (I–III.) ISTVÁN HAJTÓK (I–V.) SZERZETES

12

NÉMETH ERVIN: HUNYADI CSILLAGA

ELSŐ KÉP Mátyás király krónikaíróinak műhelyében vagyunk. Érkezik az egyik krónikás, mintha hatalmas könyveket cipelne. Fáradtan leejti őket a földre, kifújja magát, megtörli a homlokát. Sorra érkeznek a műhelybeliek, benépesítik a teret. Mindenki a maga dolgával van elfoglalva: ki krónikát ír, ki a papírsajtolóval küszködik, más a viaszpecséttel szöszmötöl… Nagy hangzavar, mindenki egyszerre beszél, miközben az egyik krónikás időnként összecsap vagy éppen leejt egy-egy könyvet. Nagy csattanás, a kép egy pillanatra kimerevül, csak az éppen megszólaló krónikás mozdul be, az ő szava hallatszik. I. KRÓNIKÁS – Kiszáradt a viasz, melegítse föl valaki! (Újabb hangzavar, sürgés-forgás, az előtérben elsétál János mester, de senki nem figyel rá. A szín jobb szélén leül, elmélyülten gondolkodik. Újabb kimerevített kép.) II. KRÓNIKÁS – Hozzátok már azt a tintát! (Újabb hangzavar, sürgés-forgás, János mester még mindig gondolkodik. Újabb kimerevített kép.) VIII. KRÓNIKÁS – (a derekát fogva) Ezekbe a nyavalyás kódexekbe és korvinákba fogok belerokkanni… (Újabb hangzavar, sürgés-forgás, újabb kimerevített kép.) IV. KRÓNIKÁS – (oklevelet silabizál) Hol a szemüvegem? V. KRÓNIKÁS – (kioktatóan) Az csak a pápának van! (Újabb hangzavar, sürgés-forgás, újabb kimerevített kép.) VI. KRÓNIKÁS – (lemondóan) Iniciálé… iniciálé… iniciálé… VII. KRÓNIKÁS – (megrázza a fáradt csuklóját) Mikor találják már fel az örökírót?! (Újabb hangzavar, sürgés-forgás, újabb kimerevített kép.) VIII. KRÓNIKÁS – (elrévedve) De mi történt 1456. július 22-én? (Néhány pillanatnyi csend és mozdulatlanság.) JÁNOS – (átszellemülten) Csillag tűnt fel, fényes csillag, Merre a nap télben feljő; Tiszta volt a mennyek boltja, Semmi pára, semmi felhő. (Közben a többi krónikás egy kupacba gyűlve felé fordul, kissé értetlenül nézi János mestert. Kiválik közülük Hunyadi, keze a csípőjére téve, feje fölszegve.) 13


JÁNOS – (Hunyadira néz) Haj! ki vagy te, sárga csillag, Ismeretlen égi vándor? (A többiek csak most veszik észre, várakozóan tekintenek rá.) HUNYADI – (pózol) Én vagyok az! Nevem így zeng, míg egy név lesz: Hunyadiak dicsősége. (A krónikások térdre borulnak, s török módra hajlongani kezdenek Hunyadi előtt.) JÁNOS – (a közönségnek) Mindezt csak azért említjük, mert halála után majd látjuk, hogy Hunyadi János nagy és boldog ember volt… (János mester visszanéz a hajlongó krónikásokra.) JÁNOS – (értetlenül) Hát ti meg mit csináltok itt?! I. KRÓNIKÁS – (a többieknek) A fenébe is, úgy látszik, egy kicsit előreszaladtunk! II. KRÓNIKÁS – Hát persze, a krónikában Hunyadi még meg sem született! JÁNOS – (elgondolkodik) Az ám, tényleg! (Felugrik.) Akkor mindjárt pótoljuk! (Odaszalad Hunyadi mellé, átfogja a vállát.) JÁNOS – (büszkén mosolyog) Első ének. (Néhány pillanatig kitartott kép, áhítatos csend.)

MÁSODIK KÉP JÁNOS Történt egyszer, hogy Zsigmond király hadat toborzott a török ellen… (A krónikások összebújva, János mestert maguk mögé szorítva jajveszékelnek. János kibújik a lábuk között.) JÁNOS – Mert az betörni készült Magyarországra! (A krónikások patadobogást utánozva lovagolnak körbe, élükön Jánossal, Zsigmonddal és az inasával. A szín bal szélén az Inas kiválik a lovaglók sorából, s letérdelve ülőszéket kínál Zsigmondnak, aki rátelepszik a hátára, majd mindketten elszundítanak. A lovasok hátul lovagolnak.) JÁNOS – Hóóóóóó! (A lovasok egymásra torlódva megállnak.) JÁNOS – És a sereg letelepedett egy város mellett… 14


(A krónikások serege, mint egy turistacsoport, bámészkodik, hárman fényképezkedésre készülődnek. János kikapja a krónikás kezéből a gépet, elhajítja, majd haragosan ellép előttük.) JÁNOS – (pattogóan) Ettek, ittak, jót mulattak… SEREG – (rázendít) A horgosi csárda ki van festve… (János mester leinti őket.) JÁNOS – S akkor Zsigmond király azt mondta… (Csend. Mindenki feszülten figyel: előbb János mesterre néznek, majd az ő tekintetét követve Zsigmond királyra, aki még mindig alszik. János lábujjhegyen Zsigmond mögé óvakodik.) JÁNOS – (megbökdösi Zsigmondot) Felség! (Vár egy kicsit.) Felséges királyom! ZSIGMOND – (hirtelen felugrik) Hogy mi… mi van?! (János a szín közepe felé mutat. Zsigmond észbe kap, arra indul.) ZSIGMOND – Inasom! (Visszafordul, még erélyesebben.) Inasom! INAS – (hirtelen felugrik) Parancsolatjára, felséges királyom! ZSIGMOND – Aztán mondd csak, vannak-e ezen a vidéken szemrevaló szép lányok, asszonyok? INAS – Vannak, vannak, felség, már hogy ne lennének! (Szemrevételezi a sereget.) (A krónikások serege pajkosan visszainteget. Az inas szeme megakad a bal szélen egy lányon.) INAS – De közülük a legszebb a Morzsinai Katarina! Annak párját nem találni a világon! ZSIGMOND – Hát ha nem találod párját, akkor hozd elém őt! (Az Inas meghajol, maga elé engedi Katarinát, aki Zsigmond elé lép, s térdet hajtva köszönti a királyt.) ZSIGMOND – (felajzottan indul Katarina felé) Jaj, gyere, galambom! KATARINA – (megálljt parancsol a kezével) Felséges uram! Én nemes lány vagyok. Ha velem szerelmeskedni akarsz, mi lesz az én sorsom? S hogy lesz a magzatomnak dolga? Erre legyen először felségednek gondja! ZSIGMOND – Nem lesz semmi baj! Majd én gondot viselek rád is, magzatodra is. (Ölébe kapja.) Na gyerünk! Csatára-a-a-a! (Zsigmond – ölében Katarinával – hátra szalad, egymást átölelve letérdelnek, s az előttük készülődő csatára figyelnek. A krónikások serege csatakiáltásokat hallatva jön előre: ki karddal vagdalkozik, ki dárdával vitézkedik, ki meg buzogányt forgat. Előre érve térdre ereszkednek, s nyíllal lőnek a közönség irányában eltűnő török után.) SEREG – Hurrá-á-á-á! 15


I. VITÉZ – (nevetve kiált a török után) Add át üdvözletemet Mohamednek a paradicsomban! (Elöl kitartott kép. A csatázással egy időben Zsigmond és Katarina egymást átölelve felemelkedik. Zsigmond a hadakozók felé néz, majd lepillant a bokájához, aztán hirtelen mintha a nadrágját rántaná föl. A gatyamadzagját tartva átszalad a színen, elnéz a „török” után.) ZSIGMOND – (Katarinának, harsányan) Győztünk! INAS – (a csatázók közül Zsigmond felé fordulva) Tényleg? A hátsó fronton is? ZSIGMOND – Nem hiszed?! Na figyelj, megmutatom még egyszer! (Zsigmond, mintha a videó távkapcsolóját fogná, kattint. A sereg hasra fordul, mint otthon a tévé előtt, kalimpálnak a lábukkal.) I. VITÉZ – Az anyját! Ez aztán a vitéz! II. VITÉZ – Hogy szorítja! III. VITÉZ – Azért ott én is szívesebben hadakoznék… INAS – (kicsit keserűen) Hát én mit mondjak?! Én szereztem neki a leányzót… (Katarina szalad be középre.) KATARINA – (kétségbeesetten) Felséges királyom! III. VITÉZ – (összekacsint a mellette fekvő inassal) Ajaj! INAS – (a vitéznek). Most jön a fekete leves! KATARINA – Megtörtént, amitől tartottam: gyermeket várok tőled. Az istenért kérem felségedet, ne hagyjon immár, mert igen nagy bajban leszek! ZSIGMOND – (Katarinához lép, megsimítja a fejét) Semmit se félj! (Észreveszi a maga ujján a gyűrűt, lehúzza.) Itt ez a gyűrű, ez majd minden bajtól megoltalmaz! KATARINA – (térdet hajt) Hálásan köszönöm, felséges királyom! (A sereg énekelve feltápászkodik: „A horgosi csárda ki van festve…”)

HARMADIK KÉP A színen bal hátul – háttal a közönségnek – az inas, Zsigmond és János mester áll sorban, mintha pisilnének. Középütt Katarina guggol a kis Hunyadi Jankó mellett. Jankó apró katonákkal játszik. A szín jobb oldalán elöl a sereg vitézei térdelnek körben, a kupájukat emelik, koccintanak. 16


SEREG – Egészségünkre! INAS – (hátrafordítja a fejét, de a pisilést nem hagyja abba) Na, ide még a király is gyalog jár! (Az előbbi sereg – nagy károgás közepette – egy magas fává alakul át, tetején a holló tollászkodik, lába mellett a fészekben a fiókái csipognak. Katarina riadtan néz föl a károgásra, majd megsimogatja a kis Hunyadi fejét. Néhány pillanatnyi csend.) JÁNOS – (lassan hátrafordítja a fejét, de a pisilést ő se hagyja abba) És eltelt négy esztendő… KATARINA – (mintha a gyűrűt nyújtaná a kis Hunyadinak) Jankó, kicsi fiam, itt ez a gyűrű… ZSIGMOND – (lassan hátrafordítja a fejét, de ő sem hagyja abba a pisilést) Apádé volt… KATARINA – Játszódjál véle! (Katarina a szín jobb hátsó részébe megy, ruhákat tereget. A fán károgni kezd a holló, majd elindul a kis Hunyadi felé.) JÁNOS – (megpróbálja túlkiabálni a károgást) S akkor a fáról egy holló lecsapott a gyűrűre… (János mester kommentárjával egy időben a holló kikapja Jankó kezéből a gyűrűt, visszaül a fára, s odaadja a hollófiókáknak akik öszszevesznek rajta.) I. HOLLÓFIÓKA – Ez az enyém! II. HOLLÓFIÓKA – Nem is, az enyém! III. HOLLÓFIÓKA – Nekem hozta anyuci! (Katarina észreveszi a hollók károgását, fölpillant a fára, majd rohanni kezd a szín bal oldalán álló Gáspár bátya felé.) KATARINA – Gáspár, Gáspár! Gáspár bátyám! Az az átkozott holló ellopta a király gyűrűjét! Vissza kell szereznünk tőle, különben minden szerencsénket elveszti… JÁNOS – (a közönség felé) És Gáspár nem tétovázott… (Gáspár kiveszi a tegezéből az első nyílvesszőt, céloz, lő. A nyílvessző repülését a seregbeliek tekintetükkel követik, s hangjukkal kísérik. A holló is tekintetével követi, amint elsuhan mellette a vessző. Néhány pillanatnyi feszült csend után keserves macskanyávogás hallatszik. A holló harsányan nevet. Gáspár útnak indítja a második nyílvesszőt, a seregbeliek megint követik tekintetükkel, s erősebb zúgó hanggal kísérik. A hollót eltalálja a vessző: hörgés, károgás, majd lehanyatlik. A fiókái körülveszik.) HOLLÓFIÓKÁK – Kár volt, anyuci, kár, kár, kár! 17


HUNYADI – Hujjá, hujjá, hujjá-á-á-á! (Nagy hurrázás. János mester lép ki.) JÁNOS – (a közönségnek) Közben Zsigmond király újra hadat toborzott a török ellen, mert az Havasalföldnél betörni készült Magyarországra… (A sereg patadobogást utánozva körbelovagol, élükön Jánossal, Zsigmonddal és az inasával. A szín bal szélén az inas kiválik a lovaglók sorából, s letérdelve ülőszéket kínál Zsigmondnak, aki rátelepszik a hátára, majd mindketten elszundítanak. A lovasok hátul lovagolnak János mester vezetésével. A szín közepén, elöl ott marad a játszadozó kis Hunyadi, mellette ott guggol Katarina.) JÁNOS – (megállítja a vitézeket) Hóóóóóóó! (A lovasok egymásra torlódva megállnak.) JÁNOS – Megint letelepedtek egy város mellett… (A krónikások serege, mint egy turistacsoport, bámészkodik, hárman fényképezkedésre készülődnek. Az egyik fényképész-vitéz – emlékezve a korábban János mester által elhajított gépre – elkapja a levegőből lehulló fényképezőgépet, s lelkesen fotózza két társát. János mester kikapja a krónikás kezéből a gépet, megtapossa, majd haragosan ellép a sereg előtt.) JÁNOS – (pattogóan) Ettek, ittak, jót mulattak… SEREG – (rázendít) A horgosi csárda ki van festve… (János mester leinti őket.) JÁNOS – (dühösen) Nem Horgoson vagyunk, hanem Nikápolynál! I. VITÉZ – Aha! Hát akkor… (Újra rázendít.) A nikápolyi csárda… JÁNOS – Elég! Mert hogy este Zsigmond király azt mondta… (Csend és mozdulatlanság, mindenki Zsigmondot nézi. János a király mögé lopózik.) JÁNOS – Felség! (Megböködi a királyt.) Felséges királyom! ZSIGMOND – (felriad) Micsoda?! Már megint?! (Föltápászkodik.) Inasom! Inasom! INAS – (felugrik) Parancsolatjára, felséges királyom! (Az inas balról, a király jobbról áll a szín közepén, előttük guggol Katarina és a kis Hunyadi, de egyelőre nem figyelnek rájuk.) ZSIGMOND – (az inasnak) Aztán mondd, csak, vannak-e ezen a vidéken szemrevaló szép lányok, asszonyok? (Az inas hátrapillant a seregre, azok pajkosan integetnek.) INAS – Vannak, vannak, felség, hogyne lennének! De közülük a legszebb a Morzsinai Katari… (Megpillantja Katarinát, elakad a szava.) 18


KATARINA – (csúfondárosan felnéz az inasra) Na? (Néhány pillanatig dermedt csend. Az inas és Zsigmond tanácstalanul néz össze.) ZSIGMOND – (halkan az inasnak) Baj van… (Az inas felteszi a kezét, majd óvatosan lépkedve kihátrál a jelenetből, s csak biztos távolból szólal meg.) INAS – Nem én csináltam! (Gyorsan leül.) (Katarina még térdelve Zsigmond felé fordul.) KATARINA – (rimánkodva) Felséges királyom, tartsd meg ígéretedet, s ne utáld meg fiadat és engem! ZSIGMOND – Betartom szavamat! (A kis Jankóra néz.) Neked adom Hunyad várát! HUNYADI – (gyermeki örömmel) Tényleg, apu? ZSIGMOND – A király szava törvény! Legyen ezentúl a neved Hunyadi János! HUNYADI – (Katarinára néz) Az jó lesz, anyu? KATARINA – (megsimogatja a buksiját) Jobb nem is lehetne, kisfiam! JÁNOS – (előrelép) Így lett Jankóból Hunyad várának birtokosa, és címerében azóta is ott díszlik csőrében a gyűrűvel… (Tekintetével a hollót keresi, s mikor megtalálja, rámutat.) … a Holló-ó-ó! (A sereg a háttérben tapsolni kezd, a holló kényszeredetten föláll közülük.) HOLLÓ – (keserűen) Ha-ha-ha! Jó vicc!

NEGYEDIK KÉP A szín jobb oldalán áll Zsigmond király, hátul a sereg udvari vadászokká alakul át. JÁNOS – Ritka vendég Rácországban Zsigmond a király, a császár. (Meghajol Zsigmond előtt.) Jól fogadja István vajda… (Isván beszalad, Zsigmond mellé áll.) István, kinek apja Lázár. (Vadászkürt hangja hallatszik. Hátul a seregből néhányan kutyává változnak, négykézlábra ereszkedve vadul ugatnak a tér közepe felé. A sereg más tagjai hajtókká válva próbálják visszafogni az acsarkodó kutyákat. János középre mutat, mintha egy farkas forgolódna ott.) 19


JÁNOS – Nagy csikasz vad ugrik föl, de Visszaperdül, mint a gyűrű… (A kutyák veszettül ugatnak, de István lecsendesíti őket.) ISTVÁN – Csiba, te! Hallod-e Jánk! (Középre lép Hunyadi.) … Ím királyod Szeme látja, s ez jutalma… (a távolba mutat, az eltűnő farkas után) Hogy te nékem azt a farkast Megkeríted élve, halva. (A kutyák veszettül csaholnak. Hunyadi szoborrá merevedik: mintha lovon ülne.) JÁNOS – (Hunyadira mutat) Hol királya, még a tájra Szeme egyszer visszalobban, S a vadállat meg sem állhat: Mind szorítja, űzi jobban. (Hunyadi „szobra” megmozdul: mintha egy dárdát dobna a farkas felé.) I. HAJTÓ – Majd a róna sorompója Nyílik, amint hajtja ménjén… II. HAJTÓ – Majd eltűnnek a sürűnek Lombos, ágas szövevényén. (Hunyadi „szobra” alakot vált: mintha széthajtaná a bokrok ágait.) III. HAJTÓ – Itt gyalog száll, − paripája Fel s alá nyerít gazdátlan. ZSIGMOND – (Istvánnak) Kár volt, mégis!... ISTVÁN – (Hunyadinak) Semmi! Bátran! (Hunyadi „szobra” alakot vált: mintha bokrok alatt kúszna.) JÁNOS – Jank azonban mind nyomon van: 20


Le, a völgynek, fel, a hegyre, Vadcsapáson, vízomláson Veri, vágja, űzi egyre. (Hunyadi „szobra” alakot vált: mintha torkon ragadná a hátulról föléje ugró farkast.) IV. HAJTÓ – A vad olykor hátrahorkol, Foga csattog, szája résnyi… V. HAJTÓ – Majd, mint vert eb, kit hevertebb Ostor üldöz, szűköl és nyí. (Hunyadi „szobra” alakot vált: mintha tőrét emelné a földre szorított farkasra.) JÁNOS – Már az állat piheg, fárad, Nem az ifju, noha gyermek: Martalékát addig űzi Míg ledobban s vár kegyelmet. (Hunyadi „szobra” alakot vált: mintha a vállára vetett farkas tetemmel érkezne a hajtók felé, a közönségnek háttal. Vad csaholás hallatszik.) ISTVÁN – (a kutyák felé ) Csiba, te! (A kutyák elhallgatnak.) ISTVÁN – (Zsigmondnak büszkén) Ez nem első! ZSIGMOND – (elégedetten) Istenemre!... Tartom a just e fiúhoz! Enyim a fa, az gyümölcse. (Hunyadi „szobra” még mindig tartja a farkast. János mester ír, majd átfirkálja az írottakat, s reménytelenül fölnéz.) JÁNOS – (Hunyadinak) Hogy is volt? HUNYADI – Semmi baj, mester! Megmutatom még egyszer… (A kutyák vad ugatása közepette Hunyadi még egyszer végigjátssza a farkaskaland stációit – de most már felgyorsítva: lovaglás – dárdahajítás – ágak széthajtása – kúszás a bokrok alatt – a farkas torkon ragadása – a tőr felemelése – a tetem vállra vetése.) HUNYADI – (a kutyáknak) Csiba, te! (János mesternek.) Na, sikerült leírni? Már alig bírom tartani… 21


JÁNOS – (sértődötten) Hogy nekem, Hunyadi Mátyás legkedvesebb krónikásának ne sikerült volna?! (Nagy levegőt vesz, írni kezd.) Történet Hunyadi János ge-bé-i-ről… HUNYADI – Micsoda?! JÁNOS – (áthúzza az írást) Bocsánat, lo-va-i-ról. HUNYADI – No, az mindjárt más!

ÖTÖDIK KÉP Nagy nyerítések hallatszanak. Hátul ló-lovas párok alakulnak. A paripák fickándoznak, miközben gazdáik körbevezetik őket. A sor végén érkezik a hadnagy és gebéje: a gebe alig áll a lábán, a hadnagynak kell vonszolnia. HADNAGY – Gyere, lovacskám, legalább most ne hagyjál cserben! (A gebe prüszkölni kezd, megmakacsolja magát.) HADNAGY – (sóhajt) Na jó, akkor segítek! (A hadnagy a hátára veszi a lovat, s elvonszolja. Hátul a lovak érdeklődéssel figyelik.) I. LÓ – (zsémbesen) Ez a gebe fog velünk egy istállóban állni?! II. LÓ – Éppen az hiányzik, hogy rúgja meg a ló! (A gazdáik megrántják a lovaik kantárszárát, s a lovak nyomban vigyázzba állnak. A szín bal oldalán Hunyadi áll a lovával, Fülöppel. Hunyadi a Hadnagyot nézi, Fülöp a másik irányba les.) FÜLÖP – (izgatottan) Micsoda kanca! HUNYADI – (megköszörüli a torkát) Lovacskám! FÜLÖP – (kimérten) Paripám! És Fülöp vagyok! HUNYADI – De fölvitte az isten a dolgodat! Hát Fülöp, látod ott azt a derék hadnagyomat? A legjobb vitézem, s micsoda lovon jár?! FÜLÖP – (lekezelően) Hát… nem mennék a szomszédba érte! HUNYADI – Igazán megérdemelne egy rendes lovat maga alá! De amilyen büszke legény, biztosan nem fogadná el az ajándékot… FÜLÖP – (felragyog az arca, jelentőségteljesen fölemeli a mutatóujját) Nyihaha-a-a! HUNYADI – No, mi az? Tán kockacukor kéne? (Fülöp hevesen bólogat. Hunyadi feldobja a levegőbe a cukrot, Fülöp lenyeli.) FÜLÖP – (nagyot nyel) Hívd meg ebédre! 22


HUNYADI – (legyint) Ugyan már, micsoda ötlet! (Középre megy, hirtelen felvidul az arca.) Megvan! Mi lenne, ha meghívnám ebédre? (Fülöp sértődötten prüszköl. A Hadnagy lép Hunyadi elé.) HADNAGY – Állok szolgálatodra, János úr! HUNYADI – Mindenekelőtt: lakomázz vélem! (Leülnek egymással szemközt, törökülésben.) HUNYADI – (tapsol) Első fogás! (Egy fiúszolga lép kettejük közé, s mintha a levesestálat nyújtaná. Hunyadi és a hadnagy egyetlen mozdulattal mer belőle, és a szájához emeli a kanalat. A szolga hátrébb lép. Kitartott kép: a háttérből a többiek hangos szürcsölése hallik.) HUNYADI – (tapsol) A második! (Ugyanaz a szolga lép közéjük, s mintha húsostálat nyújtana. Hunyadi és a hadnagy egyetlen mozdulattal a szájukhoz emelnek egyegy combot. A szolga újra hátrébb lép. Kitartott kép: a többiek hangos cuppogása, nyammogása hallatszik.) HUNYADI – (tapsol) Megszomjazánk. (A szolga most boroskupát nyújt feléjük. Hunyadi és a hadnagy a szájukhoz emelik. A szolga hátrébb lép. Kitartott kép: a többiek hangos szürcsölése hallik.) HUNYADI – (hármat tapsol) A desszertet! (A fiúszolga riadtan néz rájuk, majd gyorsan kihátrál. Egy háremhölgy táncol be, hastáncot lejt Hunyadi és a hadnagy előtt, akik közben kényelmesen elhevertek. Ezalatt a többiek egy keleties dallamot dúdolnak, miközben mozdulataikkal a háremhölgyek koszorúját alakítják. Miután Hunyadi és a hadnagy kigyönyörködték magukat, Hunyadi egy intéssel elküldi a lányt, s a dúdolás is megszakad.) HUNYADI – (felül törökülésbe) Figyelmezz rám, én legjobb vitézem! HADNAGY – (eddig a lány után nézett, most felül) Parancsolj vélem, János úr! HUNYADI – Láthatod te is, öreg vagyok én már… HADNAGY – (a lány után néz) Ugyan, vezérem… HUNYADI – Nem valók már nekem ezek a tüzes, gyors járású lovak. HADNAGY – (elérti) Vagy úgy! HUNYADI – Neked viszont van egy… HADNAGY – (közbevág) Igen a szívemhez nőtt! HUNYADI – Nézegetem már egy ideje. Olyan szép, lassú járású. Elcserélhetnénk! 23


HADNAGY – Aztán mit adnál cserébe? (Hunyadi lassan végignéz a hátul ülő lányokon, akik csábosan visszamosolyognak rá, majd megállapodik a tekintete Fülöpön.) HUNYADI – Hát ezt a tüzes mént, Fülöpöt. FÜLÖP – (prüszköl) Prrrrr… Ezt én nem tanácsoltam, édes gazdám! HUNYADI – (súgva) Mostanában úgyis csak a… (Kissé zavarban van.) Aaa… miegyeben jár az esze! FÜLÖP – (sértődötten) Miért? Mi egyeben kéne? HADNAGY – Elfogadom az ajánlatot. (Hunyadi kezet nyújt, mindketten felállnak.) HADNAGY – (meghajol) Örülök, hogy szolgálhatok néked. (A hadnagy Fülöpért indul, felpattan a hátára, s átvágtat vele a színen. Közben Hunyadi a gebéhez lép, s vonszolni kezdi. A szín közepére érve megpróbál fölülni a hátára, de a gebe prüszköl, kapálózik.) HUNYADI – (a saját homlokára csap) Jaj, hiszen tudhattam volna! (Felveszi a hátára a lovat, s eltűnik vele.)

HATODIK KÉP JÁNOS – (a közönségnek) Lám, ez az ajándék és az ajándékozás módja olyan ritka, mint amilyen ritkák a Hunyadi Jánoshoz hasonló férfiak. (Hunyadi eközben újra középen áll, mögötte félkörben a katonái.) És a katonái rajongtak érte! (Egy lány érkezik, a pompomlányok vezetője: magas térdemeléssel szalad be Hunyadi mögé, megáll a többiekkel szemben, s vezényelni kezd.) POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (karok a magasban balra) J. POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (karok a magasban jobbra) Á. POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (karok a magasban balra) N. POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (karok a magasban jobbra) O. POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (karok a magasban balra) S. POMPOMLÁNY – Mondjátok, hogy… MIND – (mindkét kart magasba tartva, mindent túlkiabálva) JÁNOS! 24


(Kitartott kép hátul. A Pompomlány Hunyadi lábához omlik, átöleli a térdét, s tekintetével áhítattal csügg rajta. Néhány pillanatnyi csend.) JÁNOS – (halkan a Pompomlánynak) A katonái rajongtak érte, nem a nők! POMPOMLÁNY – (nagy szemeket meresztve pislog) Jaaa, bocsika! (Hátraszalad a többiek közé.)

HETEDIK KÉP JÁNOS – (a közönségnek) És eljött 1456 nyara… (János a krónikába mélyed. Mialatt beszél, Hunyadi középen áll: felvonulnak elé a magyari urak, s megállnak vele szemben dölyfösen, karba font kézzel.) JÁNOS – Hunyadi János messze volt Nándorfehérvártól, mert a magyar urakkal tárgyalt a török elleni hadjáratról… HUNYADI – (kezét nyújtva az urak felé) Segítség kéne! (Az urak egy ütemben hátat fordítanak neki. Hunyadi térdre borul, kezét könyörögve imára kulcsolja. Az urak egyszerre fordulnak vissza, mindegyikük fityiszt mutat.) URAK – (harsányan) Nesze! (A krónikaírók két táborra oszlanak: hátul jelennek meg állva a várvédő magyarok, elöl félkörben ülnek le a törökök.) JÁNOS – Hunyadi visszafordult, de a török hajóhad már vesztegzár alá vette a várat… (Hátul imára kulcsolt kézzel állnak a várvédők, elöl a törökök evezésbe kezdenek, s minden második szóra meghúzzák a lapátokat.) TÖRÖKÖK – Alla-a-a-h akbár! Alla-a-a-h akbár! Alla-a-a-h akbár! Alla-a-a-h akbár! JÁNOS – János urunk segítségül hívta a magyar halászokat… (A várvédők – mint a kenusok – gyorsan lapátolva átkígyóznak az ülő törökök között, s mindegyikük megáll egy-egy török mögött.) JÁNOS – … akik sok török hajót fölgyújtottak! (A halászok fölkapják evezőiket, s Vitéz László módjára püfölni kezdik a törökök fejét, akik fejük ingatásával „rájátszanak” a mozdulatokra.) HALÁSZOK – Nesze, nesze, nesze, nesze, nesze, nesze… nesze! (A törökök egymás után, dominószerűen dőlnek el, már csak egy tartja magát.) 25


HALÁSZ – Nesze, nesze, nesze! De kemény a kobakod! Nesze! (Az utolsó török is eldől. A védők hurrázva visszavonulnak a várba.) JÁNOS – A törökök veszettül megharagudtak… (Az elpáholt törökök újra felülnek.) JÁNOS – Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek… (A törökök mintha pipát vennének a szájukba.) TÖRÖKÖK – (hangosan pöfékelve) P-p-p-p-p-p-p-p-p… JÁNOS – Úgy okádták a füstöt, hogy a tiszta eget sűrű felhő borította el… TÖRÖKÖK – (kifújják a füstöt) Phú-ú-ú-ú-ú-ú-ú-ú! VÁRVÉDŐK – (köhögve) Krisztus, segíts! (A törökök feltápászkodnak.) JÁNOS – Aztán ostromra indultak a janicsárok… TÖRÖKÖK – Alla-a-a-h! Alla-a-a-h! Allah akbár! (A törökök és a várvédők is – a csatakiáltások ritmusában – megelevenítenek egy-egy harci képet: kardvágás, lándzsaszúrás, védés pajzzsal stb. Kitartott kép. Az előtérben balról hosszú, komótos léptekkel elindul egy török a jobb oldal felé.) JÁNOS – Egy ádáz török fölhágott a vár fokára, s ki akarta tűzni a lófarkas zászlót… (Felkászálódik egy magyar vitéz a szín jobb oldalán, s a török elé áll.) JÁNOS – De szembetalálta magát Dugovics Titusszal… TÖRÖK – (integet Titusznak) Huhú! TITUSZ – (óvodás kisfiú hangján) Mit akarsz? TÖRÖK – (szintén óvodás kisfiúként) Kitűzöm. TITUSZ – Nem tűzöd ki. TÖRÖK – De kitűzöm! TITUSZ – Dehogy tűzöd! TÖRÖK – (toporzékol) Akkor is kitűzöm! TITUSZ – Akkor se tűzöd ki! TÖRÖK – (elpityeredik) Megmondalak apukámnak! TITUSZ – (mérgesen) Tudod, kit! (Titusz átnyalábolja a törököt, s lassított felvétel módjára leteperi. Közben a várvédők a zuhanás hangját adják. Titusz és a török is hanyatt terülnek el a földön.) VÁRVÉDŐK – (ütemesen tapsolnak) Szép volt, Titusz! Szép volt, Titusz! Szép volt, Titusz! Szép volt, Titusz! (Titusz lassan felemelkedik a földről. Amint felül, hirtelen csend.) TITUSZ – Tényleg szép volt? 26


VÁRVÉDŐ – Tényleg, Titusz! TITUSZ – (átszellemülten.) Akkor boldogan halok meg! (Hátrahanyatlik.) (A várvédők lassított felvételszerűen üldözni kezdik a törököket, akik hátrálva – szintén lassított tempóban – menekülnek.) JÁNOS – (kommentál) A magyar vitézeket annyira feltüzelte Titusz hősiessége, hogy kitörtek a várból, és Isztambulig kergették a törököt… (A várvédők és a törökök továbbra is lassított felvételként üldözik egymást, de János mester szavai után hirtelen felerősödik a hangjuk: a várvédők diadalittas üvöltésébe a törökök jajveszékelése keveredik. Kis idő múlva János mester észbe kap, s a várvédők és a törökök közé veti magát, megállítva a mozgást.) JÁNOS – Azaz kergették volna, ha nem állja útjukat a dögvész! (A holló kerül elő a háttérből, kacagva károg, kiterjesztett karral forgolódik a vitézek között, akik sorban elhullanak. Utoljára kerül sorra János mester.) JÁNOS – (magát védve) Jaj, ne! Engem ne-e-e! Én írom a krónikát! HOLLÓ – (megtorpan) És én is benne leszek? JÁNOS – (megkönnyebbülten) Benne, benne! HOLLÓ – (vidáman ugrálva) Benne leszek a krónikában, benne leszek a krónikában… (A holló ugrálva megérkezik a szín bal oldalán fekvő Hunyadihoz. Amint észreveszi, elhallgat, s érdeklődve fölé hajol.) JÁNOS – (sóhajt) Hunyadi Jánost is utolérte a végzet… HOLLÓ – (nézi Hunyadi szemét) Jaj, de csecse! (A keze elindul, hogy kikaparja.) JÁNOS – Holló, ez nem jó vicc! Neked a címeren a helyed! (A holló kényszeredetten morog, lenyúl Hunyadi karjáért, megemeli. Hunyadi kézfején a merev középső ujját mutatja a hollónak. A holló néhány pillanatig nézi, majd lehúzza az ujjról a gyűrűt, s fölföldobálva a szín közepére megy. Jó magasra dobja a gyűrűt, utána néz, majd amikor az esik lefelé, leszalad a torkán. Cikákol, majd kiköpi a gyűrűt, aztán kényszeredett mosollyal a csőrébe veszi, s a címerbeli pózba vágja magát. Néhány pillanatnyi csend. A szerzetes térdel le a halott Hunyadi mellé, s lezárja a szemét. SZERZETES – (kezét imára kulcsolva) Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál. (A holtak is – Hunyadit kivéve – megelevenednek, lassú mozdulattal feltérdelnek, kezüket imára kulcsolják.) 27


MIND – (halkan mormolva) Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál. (Csend.)

NYOLCADIK KÉP Hirtelen megelevenedik a krónikaírók műhelye. Nagy hangzavar, mindenki egyszerre beszél, majd az egyik krónikás összecsap két könyvet. Nagy csattanás, hirtelen csend, a kép kimerevül. I. KRÓNIKÁS – Kiszáradt a viasz, melegítse föl valaki! II. KRÓNIKÁS – Hozzátok már azt a tintát! VIII. KRÓNIKÁS – (a derekát fogva) Ezekbe a nyavalyás kódexekbe és korvinákba fogok belerokkanni… IV. KRÓNIKÁS – (oklevelet silabizál) Hol a szemüvegem? V. KRÓNIKÁS – Az csak a pápának van! VI. KRÓNIKÁS – (lemondóan) Iniciálé… iniciálé… iniciálé… VII. KRÓNIKÁS – (megrázza a fáradt csuklóját) Mikor találják már fel az örökírót?! (Néhány pillanatnyi csend. A kitartott képbe csak János mester mozdul bele, előre jön.) JÁNOS – (méltóságteljesen) Mindez történt az Úr 1456. esztendejében, Szent Jakab havának derekán. (János mester lassan becsukja a krónikáját. Kitartott kép. Csend.)

VÉGE

28


Megjegyzés a rendező számára A darab nyolc szereplővel már játszható, ha van közöttük legalább egy lány és legalább négy fiú. Egy-egy játszó gyerek több szerepet is alakíthat a darab során, csak arra kell ügyelni, hogy egy képen – történetegységen – belül ne váltsunk szereplőt. Hunyadit, illetve János mestert célszerű végig ugyanannak a szereplőnek játszania. A játék nem igényel mást, mint kreatívan alkalmazott üres teret. A darabot célszerű a korabeli öltözékre bármiben is emlékeztető jelmezek nélkül játszani. A három idősík – a játszó gyerekek jelene, amely a gesztusokban és a nyelvezetben tükröződik: a krónikaírás ideje (Thuróczy János Mátyás krónikása volt) és Hunyadi János élete – így tud a leginkább összeérni egymással. A kellék nélküli játék szintén segítségére lehet a gyerekeknek (meg a darab rendezőjének is). Minden tárgy a „mintha” világában jelenik meg, ezzel is a pontos, kifejező gesztusjátékra késztetve őket. A darab nem igényel kísérőzenét; a játszók által keltett hanghatások, valamint a játék feszes belső ritmusa a néző számára elegendő zenei élményt nyújt. Mindezekkel együtt természetesen minden rendező úgy formálja az anyagot, ahogy neki tetszik.

Felhasznált források Arany János: Hunyadi csillaga. In: Arany János költeményei. Helikon Kiadó, Bp., 1983. Arany János: Szibinyáni Jank. In: Arany János költeményei. Helikon Kiadó, Bp., 1983. Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. 7. kiadás. Móra Könyvkiadó, Bp., 1985.

29

HARASZTI MÁRIA

A TÖK ÉS A CSIKÓ Mesejáték (Egy nógrádi népmonda nyomán)

HARASZTI MÁRIA: A TÖK ÉS A CSIKÓ

SZEREPLŐK

MESÉLŐ SZEGÉNY EMBER BORIS, a felesége ZSÍROSNYAKÚ PARASZT JULIS, a felesége MÁTYÁS KIRÁLY BEATRIX KIRÁLYNÉ TERCSI NÉNI MARIS, Julis komaasszonya TÖK CSIKÓ UDVARI ZENÉSZEK I. STRÁZSA II. STRÁZSA

(bő gatya, fehér ing, mezítláb) (világos színű ráncos szoknya, fehér blúz, kötény) (nadrág, fehér ing, lajbi [mellény], kalap) (sötétebb színű ráncos szoknya, kötény, fehér blúz, mellény) (deák álruhában: nadrágban, süvegben és köpönyegben, és királyként fején koronával, palástban) (ráncos szoknya, fehér blúz, mellényke, korona) (sötét szoknya, sötét blúz, fejkendő) (sötét szoknya, sötét blúz, fejkendő) (egy aprócska termetű gyerek sárga bő gatyában, ingben) (nagyobbacska gyerek barnába öltözve)

Játszódik valamikor Mátyás király idejében, egy nevenincs faluban, valamint a budai várban. A színpadkép a lehető legegyszerűbb: a gyerekek által a próbafolyamat során is könnyen előállítható és mozgatható elemekből áll. A jelmezek egyszerűek, a helyi középkori viselet utalásszerű imitációi. A kellékek a régi falusi élet még fellelhető tárgyai, vagy annak újabb, de mindenképpen természetes anyagból készült utánzatai – háncs, vessző, fa stb. A felhasznált zenék és dallamok a reneszánsz idők daloskönyveiből és népdalokból valóak, a gyerekek zenei készsége és dallamismerete szerint változtathatóak, megőrizve a felidézendő világ hagyományos dallamvilágát. A táncok is ehhez a korhoz igazodnak, egyszerűbb vagy bonyolultabb formában. 32


ELSŐ KÉP A függöny a „Gyerünk, menjünk vendégségbe” furulyadallamára nyílik szét. A színpad két oldalán két ház: balra a szegény emberé, jobbra a módos gazdáé.

1. jelenet MESÉLŐ – Mátyás király olyan király volt, aki a saját szemével szeretett meggyőződni arról, hogy s mint mennek a dolgok országában. Ezért gyakran rótta az utakat álruhában. Megállt egy-egy faluban, elbeszélgetett mindenkivel, aki csak az útjába akadt, s ha tehette, igazságot osztott. Egyszer az egyik faluban ráesteledett. Gondolta, ha már ott van, ott éjszakázik. MÁTYÁS – (énekelve be) Nincs szebb élet a miénknél, szegény vándorlegényeknél, mert mi adót nem fizetünk, mikor tetszik, továbbmegyünk. (Prózára váltva, a gazdag ember házát mustrálva.) Úgy nézem, módos gazdáé ez a porta. Bizonyára akad itt szállás, meg valami harapnivaló az idegen számára is, ha tisztességgel kéri. (A kikukkantó gazdához.) Jó estét, gazda! ZSÍROS – Jó estét kelmednek is, deák uram! Mi járatban van? MÁTYÁS – Rátótra vagyok menőben, s rám esteledett az úton. Ha szépen megkérem, befogadnának-e egy éjszakára? ZSÍROS – Aztán mi pénzt fizetsz érte? Mert csak úgy nesze-pisze, ingyen nem traktálunk ám senkit! MÁTYÁS – Fizetnék én, gazduram, de mikor egy lyukas garasom sincsen! JULIS – Jaj, be ne engedje kend, hátha garabonciás! ZSÍROS – (ijedten) Hallod-e?! Le is út, fel is út! Hordd el innen az irhád! JULIS – Azt a tekergője, még ránk hozná a jégesőt, a bajt... MÁTYÁS – Meghálok én a csillagos ég alatt is, ha kell! Vetek fűből illatos ágyat, a köpönyegemmel betakarózom, még a tücskök is a fülembe húzzák... (A színpad elsötétül, majd kivilágosodik. Közben a „Hold, hold, fényes lánc” furulyadallama hallatszik.) 33


2. jelenet A szegény ember fütyörészve kijön a házból, kapálni kezd a kertjében. MÁTYÁS – (felébred, kidörgöli az álmot a szeméből) No, szebbet álmodtam, mint a palotában! (Körülnéz, észreveszi szegény embert.) Jó reggelt adjon isten, barátom! Kendnek valami nagyon jól mehet a sora, hogy ilyen korán reggel jólesik a fütyülés. SZEGÉNY – Hát, hogy a sorom jól menne, azzal nem dicsekedhetem. MÁTYÁS – Hát akkor mire van a nagy jókedve? SZEGÉNY – Hát arra, hogy most fütyülök egyet, az lesz a früstök. Délben fütyülök egy másikat, az lesz az ebéd. Este fütyülök egy harmadikat, az lesz a vacsora. MÁTYÁS – Hát enni mikor eszik kend? SZEGÉNY – Hát majd, ha lesz! MÁTYÁS – No, akkor most ehetnénk együtt is. (Letelepednek a földre, Mátyás a tarisznyájából kenyeret vesz elő. Leteríti az asztalkendőt, ráteszi az elemózsiát, előveszik a bicskát, és komótosan falatoznak.)

3. jelenet BORIS – (kijön a házból, kezében szakajtó, énekel) Szépen hasad a hajnal, jön a zsandár a vassal, ráveri a kezemre, be betyár a börtönbe. (Észreveszi az idegent.) Szép jó reggelt! MÁTYÁS – Jó reggelt, gazdasszony! (Tovább esznek.) BORIS – (az udvarba megy, a tyúkokat eteti) Pipipi! Egyetek, tyúkocskáim, egyetek, tojjatok tojáskát, hadd vegyek az árán egy kis zsírt. Az uramnak is kéne már egy csizma, mert megfagy télen az erdőn. (Visszamegy a házhoz, leteszi a szakajtót, kihoz egy nagy bögre vizet, Mátyást kínálja.) Hoztam egy kis vizet, fogadja el: tiszta, friss, jóízű! Mással is kínálnám, ha volna... MÁTYÁS – (Boris szövege alatt feláll, átveszi a bögrét, nagyot húz belőle) Köszönöm szépen, ez jólesett, mert szívvel adták. (Visszaadja a bögrét. Boris visszaviszi a házba.) MÁTYÁS – (elteszi az elemózsiát, a szegény emberhez fordul) Mondja kend, mit szokott ebben a kertben termeszteni? 34


SZEGÉNY – (közben feltápászkodik, megfogja a kapát) Hát kukoricát, tököt, zöldséget... MÁTYÁS – (elgondolkodik, járkál, majd hirtelen a szegény ember felé fordul, a szöveg alatt bizalmasan a vállára teszi a kezét) Ide figyeljen, barátom! Mátyás király nagyon szereti a tököt. Őszkor a legszebb tököt, ami a kertjében terem, vigye el neki a budai várba. SZEGÉNY – Azt mondja, a király szereti a tököt? MÁTYÁS – Szereti bizony. Kivált az úritököt. SZEGÉNY – Hát akkor majd viszek egyet. MÁTYÁS – Fogadja meg a tanácsomat! (Kezet nyújt.) Sok szerencsét! SZEGÉNY – Köszönöm. Jó utat!

4. jelenet A szegény ember a tököt kapálgatja. A tököt játszó gyerek egész idő alatt a színpadon ült, összehúzódva, mozdulatlanul. Most nagyon lassan nyújtózkodni, növekedni kezd. Boris tesz-vesz a ház körül, öntözi a tököt.) SZEGÉNY – Boriskám, Boriskám! BORIS – Tessék, édes uracskám, tessék! SZEGÉNY – Nézd csak, milyen hatalmasan megnőtt ez a tököcske, nemhiába ápolgattam egész nyáron. BORIS – Bizony szép, egészséges. SZEGÉNY – Azt gondoltam, elviszem Mátyás királynak Budára, merthogy igen szereti a sütőtököt. BORIS – Ej, a király gyomra bizonyosan jobb étkekhez szokott. De vidd csak el, hátha örülni fog neki. (Boris elveszi a kapát az urától, a ház falának támasztja. A szegény ember felvenné a tököt a hátára, de az nehéz, és lehuppan a földre.) BORIS – (ijedten felkiált) Jaj, össze ne törjön! (Segít feltenni a tököt az ember hátára.) Jó utat, járj szerencsével! (Integet utána, majd bemegy a házba, és hátul kimegy a színről.)

35


MÁSODIK KÉP A királyi palota. A színpad bal oldalán áll a kapu két alabárdos-sisakos strázsával, mögötte középen két szék, egy zsámoly. Az egyik széken Mátyás, kezében könyv, olvas; a másikon Beatrix, kezében hímzőkeret.

1. jelenet BEATRIX – (Mátyáshoz) Kedves párom, vajon mi lehet azzal az emberrel, akiről azt mesélte, hogy füttyöt reggelizett? SZEGÉNY – (balról be, a kapuhoz ér, hátán a tökkel) Jó napot adjon isten! I. STRÁZSA – Állj! II. STRÁZSA – Ki vagy? Hová? SZEGÉNY – Mátyás királynak hoztam ezt a tököt ajándékba. I. STRÁZSA – (kacagni kezd, az alabárdját is elejti) Egy tö-tö-tö-tö-tö-köt?! II. STRÁZSA – (a hasát fogja nevettében) A ki-ki-ki-királynak? MÁTYÁS – (meghallja a zajt, felnéz a könyvből, szigorúan kiszól) Mi ez a nagy lárma? I. STRÁZSA – (bedugja a fejét a „kapun”) Felséges királyom, egy ember van itt, egy tököt hozott felségednek. (Alig tudja visszafojtani a nevetést.) A-a-a-ajándékba! MÁTYÁS – Engedjétek be! (Beatrixhoz.) Ez lesz az a szegény ember. I. STRÁZSA – (meglepetten visszahúzza a fejét, szól a szegény embernek) Bemehetsz! (A strázsák összenéznek, vállat vonnak.) SZEGÉNY – (bemegy, meglátja a királyt, azt hiszi, hogy a deák az) Jó napot adjon isten, deák uram! Király uramnak hoztam ezt a tököt ajándékba, ahogy tanácsolta. De árulja már el: igaz, hogy a király szereti a sütőtököt? MÁTYÁS – Szeretem én bizony. SZEGÉNY – (most jön rá, hogy a király előtt áll, zavarában dadogni kezd) Jó napot, felséges tök uram! Egy királyt hoztam ajándékba, azaz mit is beszélek: Jó napot, felséges király uram, egy tököt hoztam ajándékba. Kegyelem árva fejemnek! (Térdre hull.) MÁTYÁS – (hozzálép, felemeli) Köszönjük, szegény ember, a szép ajándékot! (Visszafordul Beatrixhoz.) Felséges királyném! Nézd, mit kaptunk ajándékba! BEATRIX – (leteszi a hímzést, odasiet) Milyen szép tök! Tegyük a díszhelyre. MÁTYÁS – Strázsa! 36


II. STRÁZSA – (belép, katonásan megáll) Parancsára, felség! MÁTYÁS – (a jobb kezében lévő könyvvel a tökre mutat) Tedd ezt a tököt a díszhelyre! BEATRIX – De óvatosan! (A második strázsa a díszhelyre, a két trónszék közé helyezi a tököt, vigyázzba vágja magát, majd visszamegy a kapu elé.) MÁTYÁS – (eközben hellyel kínálja a szegény embert) Foglalj helyet, szegény ember, itt a trónusomon. SZEGÉNY – (jól megnézi a trónust, majd félszegen leül) Köszönöm, királyom. BEATRIX – (már ült, most felpattan) Bizonyosan megéhezett a nagy úton. Megyek a kamarába, hozok egy kis harapnivalót. MÁTYÁS – (odahúzza magának a zsámolyt a szegény ember mellé, arra ül) Aztán jó volt-e a termés, szegény ember? SZEGÉNY – Hát, király uram, termett egy kis kukoricánk, gabonánk, zöldség is lesz valamicske. BEATRIX – (Visszatér, egy kosárkában kenyeret, szalonnát, hagymát hoz. Vág egy-egy karaj kenyeret a szegény embernek, a királynak.) Fogyasszák egészséggel! MÁTYÁS – (kiszól) Zenét!

2. jelenet SZEGÉNY – Hát király uramnak hogy megy az uralkodás? MÁTYÁS – Köszönöm kérdésedet. Jól menne az, ha minden alattvalóm ilyen tisztességes, böcsületes ember volna, mint te magad. SZEGÉNY – (feláll, megilletődött) Köszönöm a szíves vendéglátást! BEATRIX – (feláll) Mi is köszönjük a szép ajándékot. MÁTYÁS – (egy erszényt húz elő) Fogadd el ezt az erszényt viszont ajándékul, merthogy ilyen nagy örömöt szereztél nekünk. SZEGÉNY – Köszönöm felségteknek, de aztán nehogy szükséget lássanak! BEATRIX – Ej, majd kerül helyébe, fogadja csak el! SZEGÉNY – Köszönöm. (Hajlongva kihátrál, balra el.) MÁTYÁS, BEATRIX – (kikísérik a kapuig, integetnek utána) Jó utat, sok szerencsét! (A két strázsa vigyázzba vágja magát, mikor a szegény ember kimegy a kapun. Mátyás és Beatrix reneszánsz tánca a zenészek muzsikájára. Jobbra ki.) 37


HARMADIK KÉP A falu a két házzal.

1. jelenet SZEGÉNY – (jobbról jön, már messziről kiált) Boris! Boriskám! BORIS – (kijön a házból) Megjöttél, uracskám? SZEGÉNY – Nézd, mit kaptam a tökért a királytól! Tartsd a kötényed! (Az erszényből Boris kötényébe szórja az aranyakat.) BORIS – Mennyi arany! (A kötényéből a szakajtóba önti őket.) Számoljuk meg! SZEGÉNY, BORIS – (leguggolnak, számolják a pénzt) Egy, kettő... ezer! BORIS – No, most már vehetünk neked csizmát, megcsináltathatjuk a kerítést is. SZEGÉNY – Veszünk lovat, ekét, boronát, tehenet. BORIS – Meg kislibákat tavaszkor. SZEGÉNY Megyek, megnézem a kukoricát, te addig tedd el a pénzt jó helyre, és el ne mondd senkinek, hogyan szereztük, mert még rosszakarónk támadna! Főleg annak a lepcses szájú vén satrafa Tercsi nénédnek ne szólj egy szót se! BORIS – Dehogy szólok! Kinek is mondanám el? Menj csak nyugodtan, kedves uracskám! (Beteszi a szakajtót a házba, kihozza a vödröt.) Pedig ha az a borzas Julis tudná! Megpukkadna, bizonyosan megpukkadna, amilyen irigy! No, elmegyek vízért. (Jobb szél felé előre indul.)

2. jelenet TERCSI NÉNE – (Borisba „botlik”) Jó napot, Boriskám! Hová, hová? BORIS – Vízért megyek a folyóra. De nem sokáig járok ám már oda, mert kutat ásatunk, úgy ám! TERCSI – Kutat? Jól hallom? Aztán miből, te jány, hisz olyan szegények vagytok, mint a templom egere! BORIS – (titokzatosan) Nagy szerencse ért bennünket! 38


TERCSI – (kíváncsian) Milyen szerencse? Mondd, mondd már! BORIS – (észbe kap) Jaj, nem mondhatom el, mert megígértem az uramnak. TERCSI – (majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság) Mondd már, ha elkezdted! No! Mondd csak, Boriskám! BORIS – Hát... De el ne mondja senkinek, mert az uram nagyon haragudna érte... TERCSI – Dehogy mondom! Hát olyannak ismersz, Boriskám?! (Felhúzza az orrát.) BORIS – (engesztelően) Jaj, dehogy, Tercsi néne... TERCSI – (békülékenyen) Hát így görbüljek meg, ha eljár a szám! BORIS – Az uram elvitte a tököt Mátyás királynak a budai várba, és ezer aranyat kapott cserébe. TERCSI – (szörnyülködve) Hogy a tö-tö-tö... BORIS – Azt a nagy úritököt. TERCSI – És tíz aranyat kapott? BORIS – Ezret, Tercsi néne, ezret! TERCSI – Mit mondasz, lányom? Hogy száz aranyat? BORIS – Ezret. TERCSI – Ej, ne tréfálj, hisz annyi nincs is! BORIS – Én sem hittem volna, ha nem látom... TERCSI – (hirtelen sietős lett a dolga) No, isten áldjon, Boriskám, nekem dolgom van! (Elsiet.) (megmeríti a vödröt, visszamegy a házba.)

3. jelenet Maris egy nyaláb ruhát hoz a folyóra, sulykolófával mosni kezdi. TERCSI – (odasiet a mosó Marishoz) Maris! Maris! MARIS – (felegyenesedve) Mi van, Tercsi néne? Ég a falu? TERCSI – Hallottad, hogy a Boris ura milyen jó vásárt csinált? Ajándékba vitt egy tököt Mátyás királynak, az meg ezer aranyat adott neki érte cserébe. MARIS – Mit nem mond? E-zer a-ra-nyat?! TERCSI – Annyit, annyit... De nehogy elmondd valakinek, mert a Boris ura elevenen megnyúz! Én szaladok a Márihoz… (Sietve el.) 39


4. jelenet MARIS – (sietve összekapkodja a ruhákat, szalad Julishoz, de előbb körülnéz, nem látja-e senki) Julis! Komaasszony! JULIS – (kinéz) Mi van, Maris? MARIS – (izgatottan) Hallottad, hogy járt a Boris ura? JULIS – (ijedten) Jesszusom! Hogy?! MARIS – Vitt egy úritököt a királynak ajándékba, és ezer aranyat kapott érte. De el ne mondd senkinek, hogy én mondtam! Én rohanok, mert dógom van. (Elsiet, útközben kiabál, a színfalak mögül kihallani.) Örzsi, Örzsi! Ezt hallgasd meg!

5. jelenet JULIS – (zsörtölődik, söpör a ház előtt) Ezer arany! Az én nyámnyila uram bezzeg nem tud ilyen jó vásárt csinálni! (Morog.) Nyámnyila! Kétbalkezes! (Zsíros megérkezik a földekről, észreveszi Julist, mögé settenkedik, és rásóz a hátsó felére.) JULIS – (felsikolt, ijedten ugrik egyet) Jaj! Elment kendnek az esze?! (A söprűvel hadonászik.) ZSÍROS – Neked ment el, hogy itt morogsz magadban, mint egy kutya! JULIS – Már hogyne morognék, mikor kend nem tud olyan jó vásárt csinálni, mint a Boris ura! ZSÍROS – (csodálkozva) Miért, milyen vásárt csinált az a kódis? JULIS – Milyen vásárt? Elvitte azt a nagy tökét Budára a királynak ajándékba, és ezer aranyat kapott érte! ZSÍROS – (mint aki rosszul hall) Hogy mit csinált?!!! JULIS – Elvitte azt a nagy úritököt, és ezer aranyat kapott! Kend meg egy lyukas garast se hozott egész héten! ZSÍROS – (elgondolkodik) Hm! Akkor mi mennyit kaphatnánk a csikóért? JULIS – (szörnyülködve) A csikóért? De hisz az még szopik! ZSÍROS – (tovább morfondírozik) Tízezer! Nem: százezer aranyat is kaphatnánk érte! JULIS – Százezret?! De hisz akkor vigye! Vigye azt a csikót, de máris! (Söprűvel ki.) 40


NEGYEDIK KÉP Ismét a királyi palota. Zsíros megjelenik a színen, vezeti a csikót. I. STRÁZSA – Állj! II. STRÁZSA – Hová mész? ZSÍROS – Egy csikót hoztam ajándékba a felséges királynak. I. STRÁZSA – Egy csikót? ZSÍROS – Azt hát! II. STRÁZSA – Mehetsz! ZSÍROS – (behajlong a trónterembe, szinte a földig, fel se néz az alázattól) Jó napot adjon isten, felséges királyom és királyném! MÁTYÁS – Üdvözöllek, gazda. Mi járatban vagy? ZSÍROS – (felismeri a deák hangját, felnéz) A deák!!! MÁTYÁS – A király. ZSÍROS – (térdre veti magát ijedtében) Kegyelem, felséges királyom! BEATRIX – Mi járatban vagy, gazda? ZSÍROS – (alázatosan) Ezt a csikót hoztam felségteknek ajándékba. MÁTYÁS – Hát, gazda, csikónk ám van vagy kétszáz... BEATRIX – (gyorsan közbevág, a csikóhoz szalad, mert az megtetszett neki) De ilyen aranyos, selymes szőrű épp nincs. Köszönjük, gazda! MÁTYÁS – Strázsák! Strázsák! Vigyétek ki a csikót a ménesbe. (A strázsák a király szavára bejönnek, kivezetik a csikót.) MÁTYÁS – Gazda, mit is adhatnék én neked viszont ajándékul? (Gondolkodik, járkál.) (Zsíros dörzsöli a tenyerét, örül, hogy végül mégis szerencsével jár, szinte táncra perdül a fejét törő király mögött.) BEATRIX – Talán egy... MÁTYÁS – (közbevág) Megvan! Látod-e ott azt a tököt? ZSÍROS – Látom, felséges királyom! MÁTYÁS – No, hát nem akármilyen tök ám az, ezer aranyat ér! Fogjad! Ezt adom viszonzásképpen a csikóért. ZSÍROS – (dühös is, de nem mer mérgelődni) Alázatosan köszönöm, felséges királyom! (A két strázsa közben visszaér, segítenek Zsíros hátára feltenni a tököt. Elkeseredetten cipeli a tököt hazafelé.)

41


ÖTÖDIK KÉP Újra a falu. MARIS – Hallja-e, komám uram, hova cipeli azt a nagy tököt? (Zsíros nem válaszol, csak morog valamit mérgesen az orra alatt.) TERCSI – Nézd már, Maris, viszi a tök az embert! (Összesúgnak, kacarásznak.) JULIS – Hallja, hol szerezte azt a tököt? Miért nem teszi le? Miért nem adja már ide azt a százezer aranyat? Hol a pénz? Mi? (Körülugrálja, hadonászik körülötte, zsémbel.) ZSÍROS – Hagyj békén, asszony! Félre az utamból, míg szépen mondom! (Julis sértődötten elfordul, kötényébe temeti az arcát, sír.) ZSÍROS – (odaér a szegény ember házához a szegény ember éppen a kertben dolgozik, kosarat fon. Odakiált neki nagy mérgesen) Az ördögök szánkáztassák meg magát a neve napján a tökével együtt! Ezt kaptam a csikóért!!! (Nagy fáradtan odaejti a tököt a szegény ember elé.) (Julis összecsapja a kezét, sopánkodni kezd. Boris köténye sarkát a szája elé tartja, kuncog.) SZEGÉNY – (szigorúan Borisra néz, rájön, hogy annak mégis eljárt a szája, figyelmeztetően ütésre emeli a kezét, de aztán csak meginti az ujjával) Mátyás király mégiscsak igazságot tett! BORIS – (engesztelően) Megsütjük a tököt, meghívjuk az egész falut, meg a királyt is! (Julis és Zsíros be a házba. Szegény, Boris, Maris, Tercsi néne és a királyi udvar énekelnek, táncolnak az ismert dallamra.) Gyerünk, menjünk vendégségbe, Három hétig tart egy végbe. Vigyünk el egy rocska vizet, A nagyharang majd megfizet. Sült malac ott strázsát álljon, Sült ökör utcán sétáljon, Két csípőjén kulacs lógjon, Szarva közt kalácsot hordjon. FÜGGÖNY 42

KÓKAI JÁNOS

A SOLYMÁRI CSÓKA Mesejáték

SZEREPLŐK

MÁTYÁS KIRÁLY KINCSTÁRNOK STAFÉTA BÍRÓ JÓSKA KOVÁCS KOCSMÁROS PAP BOJTÁR ALABÁRDOS

44

KÓKAI JÁNOS: A SOLYMÁR CSÓKA

1. KÉP KINCSTÁRNOK – Uram, királyom! MÁTYÁS – Igen? KINCSTÁRNOK – Szabad szólnom néhány szót? MÁTYÁS – Kedves kincstárnokom, hát miért vágsz ilyen kétségbeesett ábrázatot? Persze, biztosan hallottad a hírt, hogy legkedvesebb madaram, amit legutóbb kaptam a török császártól, elrepült. Meg kell hagyni, hogy tréfás kedvemben arra is gondoltam, hogy a török kémnek küldte ide ezt a szépen daloló madarat, hogy kipuhatolja országunk terveit, és, mint aki jól végezte dolgát, visszarepült a hírekkel törökföldre. KINCSTÁRNOK – Hát nem is tudom, hogy ez lehetséges-e, uram, királyom! MÁTYÁS – Persze, hogy nem! Hisz mondtam, hogy tréfás kedvemben voltam, mikor erre gondoltam, de mire a tréfás kedvem véget ért, nézd, kedves kincstárnokom, ez a madárka is visszarepült hozzám, hát nem gyönyörű! KINCSTÁRNOK – De az, fenség! MÁTYÁS – És milyen szépen énekel! KINCSTÁRNOK – Biztosan, királyom! MÁTYÁS – Hát azért mondom, ne bánkódj, sőt nyugtass meg a várban mindenkit, hogy meglett a madárka, és továbbra is gyönyörűen énekel ez a kis kém. (Fütyül neki.) KINCSTÁRNOK – Uram, azon leszek, hogy a várban mindenkit megnyugtassak. MÁTYÁS – Helyes! (Fütyül a madárnak.) KINCSTÁRNOK – De igazság szerint… MÁTYÁS – Az fontos dolog… (Fütyül.) KINCSTÁRNOK – Igen, dehát igazság szerint most egészen más dolog miatt jöttem. MÁTYÁS – Egészen más miatt? KINCSTÁRNOK – Igen! MÁTYÁS – Hát akkor ki vele, ne halogasd, mert egyre elkínzottabb az ábrázatod! Mi a gond? KINCSTÁRNOK – Uram, királyom, osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, belebújtam a feljegyzésekbe, és azt a nem mindennapi esetet kellett felfedeznem, hogy hiány van a kincstárban. MÁTYÁS – Micsoda? Hiány? 45


KINCSTÁRNOK – Igen, uram! MÁTYÁS – És csak most szólsz? KINCSTÁRNOK – Most vettem észre, uram! MÁTYÁS – Helyes, hogy észrevetted, helyes, hogy szólsz! És mi képezi a hiányt? KINCSTÁRNOK – Adó! MÁTYÁS – Nem fizették?! KINCSTÁRNOK – Nem! MÁTYÁS – Mióta? KINCSTÁRNOK – 3 éve, királyom! MÁTYÁS – Hallatlan, ezért megfizetnek! És kik mulasztottak, kincstárnok? Úgy értem, rajtad kívül, aki 3 évig nem vetted észre ezt az arcátlanságot. Ezért neked is fizetned kell majd! KINCSTÁRNOK – Bocsánatáért esedezem, királyom! MÁTYÁS – Azt megkapod, a büntetéseddel együtt, ami sem kevesebb, sem több nem lesz, mint amit megérdemelsz! Ezt később megbeszéljük, de most térjünk a tárgyra: kik nem fizették három évig az adót? KINCSTÁRNOK – A solymáriak, uram, királyom! MÁTYÁS – A solymáriak!! KINCSTÁRNOK – Igen! Mit tegyünk királyom, mit parancsol? MÁTYÁS – Maradj csendben egy kicsit, hadd gondolkozzam. KINCSTÁRNOK – Igenis! MÁTYÁS – Azonnal hívasd ide országom leggyorsabb lovas stafétáját, egy percet se késlekedjen! KINCSTÁRNOK – Úgy lesz, uram! MÁTYÁS – Gyerünk! (Kincstárnok ki, Mátyás fel-alá járkál.) KINCSTÁRNOK – (be) Uram, királyom, az ország leggyorsabb lovas stafétája! STAFÉTA – (be) Szolgálatára állok, uram, király! MÁTYÁS – Hát te vagy az? STAFÉTA – Igen! MÁTYÁS – Jó, most majd bebizonyíthatod, hogy valóban így van-e. Amilyen gyorsan csak tudsz, térülj-fordulj az üzenettel, amit most mondok neked, de villámgyorsan, sebesebben, mint ahogy a lövészeim az íjat röpítik a török felé! STAFÉTA – Úgy lesz, uram, királyom! A staféták versenyén egy fertály óra alatt tettem meg az utat, amihez a többieknek két fertály óra kellett! 46


MÁTYÁS – Ezt hogy csináltad? STAFÉTA – Csak úgy, hogy apám előbb ülette meg velem szőrén a lovat, mint hogy járni tudtam volna! Jobban hozzám az van nőve, mint a saját lábam. MÁTYÁS – Hát akkor ne késlekedj! STAFÉTA – Nem fog csalódni bennem, királyom! MÁTYÁS – Csalódni te fogsz, ha rosszul végzed a dolgod! STAFÉTA – Parancsoljon velem! MÁTYÁS – Figyelj minden szóra, jól jegyezd meg, és pontosan elismételd Solymár főterén! STAFÉTA – Ezt fogom tenni, királyom! MÁTYÁS – Azt üzenem, én, Mátyás király, hogy a solymári bíró, azon nyomban, mikor meghallja a kihirdetést, induljon a budai várba, mert beszélni akarok a fejével. Ha pontban egy napra rá nem lesz a várban a bíró, akkor másnap ugyanabban az órájában a feje a lábához kerül! STAFÉTA – Értettem, királyom! Megjegyeztem! MÁTYÁS – Jól van, akkor indulj, ne késlekedj! (Staféta el.) MÁTYÁS – Hát akkor most beszéljünk a te büntetésedről, kincstárnok! Nagyot mulasztottál! KINCSTÁRNOK – Tudom, királyom, és vállalom a felelősségre vonást! MÁTYÁS – Megkapod! De úgy döntöttem, ha minden jól elrendeződik, akkor az enyhébbik büntetést rovom ki rád! KINCSTÁRNOK – Köszönöm!

2. KÉP BÍRÓ – Jóska! Aztán hol vagy már, no? Előgyere nekem, mit bujkálsz! Jóska, ha most nem vagy itt, megbotoztatlak! JÓSKA – Jaj, ne tegye, bíró uram, jövök már! BÍRÓ – Hán, hol voltál? JÓSKA – Azt a kis süldő malacot nézegettem, hogy rendesen sütik-e a bíró uramnak, elég vörös-e, elég ropogós-e? BÍRÓ – Azt jól tetted! De töröld meg a szád, ha velem beszélsz, tiszta zsír! JÓSKA – Az ellenőrzéstől, bíró uram! Saját magam jártam a végére! BÍRÓ – Remélem, nem egészen, és nekem is hagytál a malacból, különben megbotoztatlak! 47


JÓSKA – De bíró uram! Hogy mernék én nem hagyni a saját süldő malacából? Csak azt akarom, hogy meg legyen elégedve, ahogy tökéletesen, pirosan a tányérjára kerül! BÍRÓ – Na, ezt jól is teszed! (Súg) Aztán hány malacra való van még, abból a három évig kuporgatott pénzecskéből? JÓSKA – (súg) Már amit visszatartottunk az adóból, abból gondolja, bíró uram? BÍRÓ – Abból, abból, jaj, de nagy kópé vagy! JÓSKA – Bíró úr a példaképem! Csak annyit mondhatok, bíró uram, hogy még sok malacra való! STAFÉTA – (jön) Mindenki idegyűljön, apraja-nagyja a falunak! Kihirdetést hoztam egyenest a budai várból, egyenest Mátyás királytól! (Dobol.) Közhírré tétetik, azt üzeni Mátyás király, hogy a solymári bíró nyomban fölmenjen hozzá a budai várba, mert beszélni akar a fejével, és ha holnap ilyenkorra nincs ott, akkor holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje! Ezt üzente Mátyás király! (El, népek szétszélednek, bíró, Jóska egyedül.) BÍRÓ – Azt a kutya nemjóját neki! JÓSKA – Azt neki! BÍRÓ – Itt aztán meg vannak szimatolva a dolgok! JÓSKA – Bizony meg, bíró uram! BÍRÓ – Úgy nézem, fent a királyi palotában kiszimatolódik minden! JÓSKA – Ki bizony, bíró uram! BÍRÓ – No, most aztán mitévők legyünk? JÓSKA – Mitévők? BÍRÓ – Hát azt hiszem, lőttek annak a jó kis malacsültnek! JÓSKA – Annak lőttek, de milyen jó, hogy kóstoltam belőle néhány falatot, áldom is érte az istent! BÍRÓ – Csak aztán nehogy megakadjon az a falat a torkodon! JÓSKA – Hát azért is hálát adok, hogy nem én vagyok a bíró! És így nekem kevésbé akadhat meg a torkomon, mint Solymár bírójának! BÍRÓ – A kutya úristenit, kinyílt a szád, de igazat mondasz. Ki az a tökelütött, aki a fejét a lábánál szeretné látni, én bizony nem! JÓSKA – Én sem, bíró uram! BÍRÓ – Hát akkor most mitévők legyünk? JÓSKA – Hát azt nem tudom bíró uram mitévő legyen, de én most gyorsan haza iszkolok, és bebújok a dunyha alá!

48


BÍRÓ – Hallod, te gazember, nem mész sehova! Azt hiszed, ha Mátyás fejemet veszi, a tied a helyén marad? Ne félj, én majd teszek róla, hogy ha az enyém, hát a tied is a lábadnál legyen! JÓSKA – Jaj, ne, bíró uram! Könyörüljön rajtam! Szegény ember vagyok én, csak néha egy kicsit jól éreztem magam, hát olyan nagy bűn az? BÍRÓ – Olyan nagy! JÓSKA – Hát jól van, nagy, nagy! BÍRÓ – Olyan nagy, hogy mindkettőnk fejének nyissz lesz, ha nem teszünk valamit. JÓSKA – De hát mit tegyünk? Nekem mindig belefájdul a fejem, ha valamit ki kell találni, már most is érzem, úgy, de úgy hasogat! BÍRÓ – Mindjárt én fogom hasogatni, de azt valóban érezni fogod! JÓSKA – Jaj, ne, bíró uram, az fáj! BÍRÓ – Elhallgass már, sürgősen ki kell találni valamit. JÓSKA – Ki, ki! BÍRÓ – Megvan! JÓSKA – No! BÍRÓ – Nincs meg! JÓSKA – Ó! BÍRÓ – Megvan! JÓSKA – No! BÍRÓ – Nincs meg! JÓSKA – Ó! BÍRÓ – Megvan! JÓSKA – Biztos? BÍRÓ – Biztos! Eb legyen Solymáron bíró, nem én! Keress ebbe a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél! JÓSKA – Már hogy keressek, bíró uram? BÍRÓ – Bánom is én! De legyen meg! Ha nem találsz valakit, hát téged küldelek fel a budai várba, készítheted a fejedet! JÓSKA – Jaj, ne, bíró uram! BÍRÓ – Ne jajong már annyit, hanem eredj, és keress valakit, aki felveszi a bírói süveget, és a budai várba megy, Mátyás király elé!

49


3. KÉP JÓSKA – Kovács uram! Hahó, Kovács uram! Micsoda pokoli zaj van, hát hogy beszéljen így a jó ember a másik fejével? Ej, no, a fejeket hagyjuk. Kooovááács uuuuraaam! KOVÁCS – He? Mit tátod itt a szádat? Hangot is adj, azért van a torkod, ne csak, mint a hal, némán. JÓSKA – Hát kelmed engem le ne torkoljon! Úgy üvöltöttem, úgy megfeszült szegény hangszálam, hogy valami jó bor kéne, hogy azzal öblítsem le ezt a tüzet. KOVÁCS – Mi, he? JÓSKA – Bor, mondom, bor kéne. KOVÁCS – Ja, bor az nincs. Nézzenek oda, ide jön ez koldulni! Nem szégyelled magad? Még hogy bor?!s JÓSKA – (magában) Na, megállj csak! Jó leszel te solymári bírónak! KOVÁCS – No, aztán már megint mit makogsz! Nyisd má ki a szád, az emberfia nem érti egy szavadat se. JÓSKA – Na, te süket ördögfattya, mindjárt mondok olyat, hogy megérted. KOVÁCS – He? JÓSKA – (már szinte ordítva) Mélyen Tisztelt Kovács Úr, pedig aztán nagy szükség lenne arra a borra… KOVÁCS – Mi, má megint a borral gyüssz, te! JÓSKA – (magában) Na, várj csak, irigy kutya! (Kifele.) Áldomásra kéne az a jó bor, mely Kovács uraméknál fellelhető, nagy híre van annak. KOVÁCS – Hírem van, meg borom is, de nem kapsz. JÓSKA – Pedig, nagy-nagy szerencsében részesült, Kovács uram. KOVÁCS – Miben, he? JÓSKA – Szeerrencséében! KOVÁCS – Csak nem? JÓSKA – Csak de! KOVÁCS – Komolyan? JÓSKA – Komolyan. KOVÁCS – Na de aztán, most? JÓSKA – Na de aztán, most! KOVÁCS – Aztán miféle? JÓSKA – Afféle! KOVÁCS – Csak nem olyan gazdagságos? 50


JÓSKA – Bizony, gazdagságos! KOVÁCS – A nemjóját neki! Tudtam, nem hiába verem a vasat. JÓSKA – Hát nem! KOVÁCS – Tessék, he? JÓSKA – Igyunk egy kis bort a nagy hírre, Kovács uram! KOVÁCS – Előbb mondd a hírt! JÓSKA – (magában) Azt a fösvény mindened! KOVÁCS – He? JÓSKA – Előbb bort! KOVÁCS – Előbb hírt! JÓSKA – Bort! KOVÁCS – Hírt! JÓSKA – Megyek! KOVÁCS – Menj! JÓSKA – (magában) A fejem! (Kifele.) Óriási hír, Kovács uram! Tied lett a falu összes vagyona, azt teszel most már, amit akarsz. Tízszer nagyobb házat vehetsz, a falu csak benned bízik. KOVÁCS – Az összes vagyona? Tízszer? Tudtam én, he! Hát felismertetek végre, hogy én vagyok az! JÓSKA – Persze, te vagy az! KOVÁCS – Elég sokáig tartott, én már sokkal előbb tudtam. JÓSKA – Gyarlók vagyunk mi itt mindannyian, magán kívül, bíró uram! (Közben a fejére teszi a süveget.) KOVÁCS – (mintha tűz égetné, úgy dobja le azonnal a süveget a fejéről) A nemjóját, vidd innen azt az átok fajzatot! JÓSKA – Na de bíró uram! KOVÁCS – Fene lesz itt bíró, még hogy leütessem a fejem? A gazdagságot elfogadom, bíró nem leszek! Takarodj a házamból, te szúnyogcsípés! Hát az én fejemet akarjátok? Na majd mindjárt ezzel a kalapáccsal lapítom szét a tiédet! (Jóska kimenekül.)

4. KÉP JÓSKA – Valahogy egészen melegem lett, még most is éget az az átkozott kovácsműhely. Kis híja, hogy megúsztam! Aztán most már igazából megszomjaztam! Hé, Kocsmáros, uram! KOCSMÁROS – (részeg) Igenis, kedves vendégecském! Mivel szolgálhatok? De csak bort kérhet… hehe… csak az van. 51


JÓSKA – Mi mást kérnék, ebben a nagy hírű kocsmában? KOCSMÁROS – Hehe… miket beszélsz… nagy hír, jó hát, ez az én kocsmám. JÓSKA – Meg is látszik! (Magában.) Ezt a romhalmazt! (Kifele.) Gyönyörű egy kocsma, és milyen ízléses! KOCSMÁROS – Hehe… pedig ott azt látja? Ott azt a festést a sarokban, az tetszik magának? JÓSKA – Az a leggyönyörűbb! (Magában.) Ronda egy szín! KOCSMÁROS – Most csináltuk… hehe… a feleségem választotta. JÓSKA – (Magában.) Na, ha a feleséged is ilyen ronda, akkor meg vagy te áldva. (Kifele.) Akkor a felesége is gyönyörű lehet, és nagyon jó asszony. KOCSMÁROS – Jó, jó… csak hát kissé zsémbes… ideges… érted… hehe. JÓSKA – Mert ilyen nagyszerű férje van! KOCSMÁROS – Hehe… hát… hehe… hogy mondjam… hehe, gondolod? JÓSKA – Persze! És zavarban van! KOCSMÁROS – hehe… gondolod? JÓSKA – Főleg most, de előbb jó lenne egy kis must, hogy elmondjam mélyen tisztelt Kocsmáros uramnak a nagy szerencséjét. KOCSMÁROS – Szeerreencséém... hehhe... persze, rohanok, hozom a bort... töltsön... kedves vendégecském, amennyi jól esik. JÓSKA – Ez aztán a bor! (Magában.) Szörnyű ez a lé, de hát nincs más, megiszom. KOCSMÁROS – Legjobb borom, én is ezt iszom! JÓSKA – Meg is látszik! KOCSMÁROSNÉ – (be) Hát te itt meg mit lopod a napot! KOCSMÁROS – Iszogatunk a vendégecskével! KOCSMÁROSNÉ – Aztán fizetett? Itt mindig előre kell fizetni! JÓSKA – Áldomást iszunk, kocsmárosné asszony! KOCSMÁROS – Azt, azt, áldomást… hehe. KOCSMÁROSNÉ – Aztán mire? KOCSMÁROS – Hehe… hehe… hát mire is... hehe? JÓSKA – Nagy szerencsére! KOCSMÁROSNÉ – Vagyis? JÓSKA – Férje gazadagságára és tiszteletre méltóságára, amiben ma részesült. KOCSMÁROS – Hehe… 52


JÓSKA – (süveget a fejére teszi) Kocsmáros uram, ezen a mai szent, jeles napon a falu legtiszteletresméltóbb egyénisége, vagyis ön, nyerte el a bírói címet, és vele együtt a falu összes vagyonát. KOCSMÁROS – Hehe… na, látod… hehe… asszony… hehe... ki is a te férjed… én vagyok a bíró… hehe. KOCSMÁROSNÉ – Te tökkelütött, holnap mehetsz is a király elé, aki leütteti a fejed a falu adóssága miatt, hát nem voltál a kihirdetésnél, te félnótás? Amit nem nagyon bánnék, de a pajtát még rendbe kell hozni, és én már nem győzöm a munkát. Kend meg takarodjék innen, vigye ezt az átkozott süveget is! (Leüti a kocsmáros fejéről.)

5. KÉP PAP – Dicsértessék, fiam! JÓSKA – Tiszteletem, szentatyám! Várjon csak, atyám! PAP – Fiam? JÓSKA – Lesz-e mise vasárnap? PAP – Lesz fiam, mindig lesz, van, volt. JÓSKA – Hogy ezt milyen szépen mondta! PAP – Istené a dicsőség! JÓSKA – Azér mégiscsak maga mondta! PAP – Isten használta a számat! JÓSKA – Na de mégiscsak a magáét használta! PAP – Az enyémet. JÓSKA – Nagy dicsőség. Magának be kéne aranyozni a száját. PAP – Ejej, fiam, ne bűnözz! JÓSKA – Bánom is én, ilyen szájat! A pokolra mennék, hogy mindig hallgathassam ezt a szájat! PAP – Fiam, a pokol egy nagyon csúnya dolog! JÓSKA – Hogy ezt megint milyen szépen mondta! Olyan szépen festette le szavaival a dolgokat, hogy kedvem lenne a pokolba kirándulni. Milyen szépen beszél mindenről, atyám. PAP – Istené a dicsőség! JÓSKA – Már megint? PAP – Mindörökké. JÓSKA – Á, nem. PAP – Úgy-úgy, ahogy mondod. Á, nem! Brr... Ámen. Teljesen összezavarsz! JÓSKA – Én nem vettem észre semmit, olyan szépen mondott mindent. 53


PAP – De fiam! Nem is voltál misén már hetek óta. JÓSKA – Mert legutóbb annyira elteltem szavaival, hogy azóta is azt emésztem. Most már biztos, hogy önt isten ebben a faluban királynak teremtette. A szószék a trónja! PAP – Fiam, fiam, ne kövess el szentségtörést! JÓSKA – Atyám, na de azt tanította aranyszájával, hogy az igazságot soha ne tagadjuk. PAP – Bizony, fiam. JÓSKA – Hát én is csak azt mondtam az előbb! PAP – Ej, ej! JÓSKA – Ezért most már tudom, hogy önnek jutott a feladat onnan fentről, atyám. Vallomással tartozom: meg akartam tartani magamnak a feladatot, önző voltam, irigy, de most már tudom, hogy ön a legméltóbb rá. PAP – Mi az, fiam? JÓSKA – Önnek szent küldetése, hogy ne csak a szellemi javakon, hanem a földi javakon is uralkodjon, ön a kiválasztott, atyám. PAP – Fiam! JÓSKA – Atyám! PAP – Fiam! JÓSKA – Atyám! PAP – Fiam, miről lenne szó konkrétan? JÓSKA – Atyám, most ezen a szent helyen, ahová majd katedrálist fog emelni az utókor, és zarándokok ezrei, mit ezrei, milliói fognak ellátogatni, az én szerény feladatom, hogy megkoronázzam a solymári bírói süveggel, és a falu szolgálatát a lábai elé helyezzem. (Megkoronázza.) PAP – (egy ideig üdvözült mosollyal áll, majd hirtelen leesik neki a dolog) Te szégyentelen, vad kufár, hát Isten dolgából akarsz csúfot űzni? Hát nem szégyelled magad? Takarodj innen, és egy hónapig meg ne lássalak a miséken, míg magadba nem szállsz!

6. KÉP JÓSKA – Na nézd má, mi ez a füttyögés, kinek van itt kedve füttyögni, mikor legszívesebben felkötném magam az első fára, bár felesleges, most már annyi lesz a fejemnek, szegény gyönyörű fejem. Hát mit füttyögsz te itt, te legény, hát nem hallottad a hírt, ami a falut érte? 54


BOJTÁR – Én ugyan semmit nem hallottam, csak a madarak fütyülését az ágakon, tőlük aztán meg is tanultam sokfélét. Közben egy-két alma huppant a fejemre, ami a gyomromnak nagyon jól esett. JÓSKA – Akkor nem halottad király urunk üzenetét a királyi várból, Budáról? BOJTÁR – Bizony én nem, de ha kelmed elmondja, hát meghallgatom két rigófütty között. JÓSKA – Hát az biztos, hogy szépen fütyülsz te is. BOJTÁR – Embert soha, de a rigót mindig is irigyeltem a fütyüléséért. Ezért inkább tanulok tőle. JÓSKA – Jól teszed, bár lehet, hogy neked már tanítanod kéne, olyan jól tudod. BOJTÁR – Aztán nem olyan mesterség ez, amiért sorban állnak a népek. JÓSKA – Aztán most már azért igencsak változnak az idők. BOJTÁR – Hát azt kend meg miből gondolja? JÓSKA – Csak abból, amiből király urunk. BOJTÁR – Hát ő aztán ilyeneken gondolkodik? JÓSKA – Még egészen másokon is. BOJTÁR – Hát váljon egészségére. JÓSKA – Az úgyis van. BOJTÁR – No, hát majd egyszer eldiskurálunk egymással. JÓSKA – Nagyon jól mondod, fiam. Talán hamarabb is, mint gondolod. BOJTÁR – Rajtam nem múlik, állok elébe. JÓSKA – Itt az alkalom. BOJTÁR – Hol? Én nem látom sehol. JÓSKA – Hát nézzél rám! BOJTÁR – Szép szál legény kelmed, nem mondom. JÓSKA – Aztán látsz-e rajtam valami különöset? BOJTÁR – Én ugyan semmit. JÓSKA – Pedig van! BOJTÁR – Mi? JÓSKA – Hát csak az, hogy király urunk üzenetét hozom. BOJTÁR – Hát, ha hozta, vigye is. JÓSKA – Nem addig van az! BOJTÁR – Há, meddig? JÓSKA – Pontosan idáig, ugyanis neked kell mondanom. BOJTÁR – Hát akkor adja elő kelmed, nehogy magába szoruljon, mint a levegő a kisbornyúba. JÓSKA – Hát fiam, változott a törvény. 55


BOJTÁR – Hadd változzon, nekem nincs bajom vele. JÓSKA – Nem is, hogy nincs, nem is lesz. BOJTÁR – Ez már tetszik. JÓSKA – Sőt, igencsak kedvez neked, te legény. BOJTÁR – Na, ezt örömmel hallom, bár eddig sem láttam hiányát, ha kedvezett, ha nem. JÓSKA – Most majd megtapasztalod. BOJTÁR – Hát ha úgy kell legyen, legyen úgy. JÓSKA – Úgy lesz. BOJTÁR – Akkor isten áldja. JÓSKA – Téged fog, fiam. BOJTÁR – Az is jó. JÓSKA – Mivelhogy nagy megtiszteltetés ért. BOJTÁR – Majd leveszem a kalapom. JÓSKA – Bizony, előtted fogják a kalapot levenni. BOJTÁR – Úgy is jó! JÓSKA – Elfogadod? BOJTÁR – Mért ne fogadnám? JÓSKA – Jól beszélsz. BOJTÁR – Jobban szeretnék fütyülni. JÓSKA – Jó, hogy mondod. BOJTÁR – Jó bizony. JÓSKA – Ugyanis most az a törvény, egyenest királyurunktól, hogy az legyen Solymáron bíró, aki legszebben fütyül. BOJTÁR – Akkor rigó lesz bíró Solymáron. JÓSKA – Csak mink aztán téged választottunk, nekünk a te füttyögésed tetszik leginkább. BOJTÁR – Hát, ha tetszik, úgy legyen. JÓSKA – Na, te legény, itt ez a süveg, aki felveszi, az a bíró Solymáron. BOJTÁR – Hát vegye fel kend! JÓSKA – Én ugyan nem vagyok méltó rá, te viszont annál inkább. Felveszed-e? BOJTÁR – Mért ne venném, ha ez a törvény. JÓSKA – Ez, ez! (Ráadja.) És milyen jól áll, bíró uram. BOJTÁR – És aztán most kell valami mást is tennem, mint eddig? JÓSKA – Semmit, csak fütyülgessél szépen ebben a süvegben. BOJTÁR – Hát az menni fog. JÓSKA – Meg az van, hogy a király nagyon is látni szeretne, eldiskurálgatnátok egy kicsit. 56


BOJTÁR – Rajtam nem múlik. JÓSKA – Rajta se. Most akkor szedelőzködj össze, és indulj neki Budának, ott vár a király. BOJTÁR – Hát akkor ne várjon sokáig. JÓSKA – Ne bizony, amilyen hamar csak tudsz, érj oda. BOJTÁR – Úgy lesz. (Elindul.) JÓSKA – (egyedül) Na, azt a nemjóját, csak megmentettem a fejemet!

7. KÉP BOJTÁR – Na nézd már ezt az öreg csókát, hát ennek hiába fütyülnék. Te, hát mér állod el az utamat, mit tollászkodsz itt előttem? Na, nem mész odább, hogy elférjek? Én ugyan nem tágítok, csak hát fel kell érnem a budai várba, vár Mátyás király egy kis diskurzusra. Hát mintha a falnak beszélnék! Ha nem mozdulsz, kénytelen leszek a tarisznyámba tenni téged. Na jó, nincs más választás, a solymáriak legalább majd nem mondhatják, hogy üres kézzel tértem meg Budáról. (Megfogja a madarat.)

8. KÉP ALABÁRDOS – No, no, megállj csak! BOJTÁR – Már állok is. ALABÁRDOS – Jól teszed. BOJTÁR – Igyekszem erre, mióta csak megláttam a napvilágot. ALABÁRDOS – Aztán mi járatban? BOJTÁR – Már csak Mátyáshoz jöttem. ALABÁRDOS – Már csak milyen Mátyáshoz? BOJTÁR – Már csak Magyarország királyához! ALABÁRDOS – Aztán mit akarsz tőle?! BOJTÁR – Aztán már azt csak vele beszélem meg! ALABÁRDOS – Aztán nem vagy kicsit szemtelen, nem félted a fejed? BOJTÁR – Mért félteném a fejem? ALABÁRDOS – Mert ha nem válogatod meg a szavaid, a fejed gyorsan a lábad elé kerülhet. BOJTÁR – Márpedig édesanyámtól azt tanultam, hogy azt mondjam, ami a szívemet nyomja. Ha ezért a fejem a földre kerül, hát állok elébe. 57


ALABÁRDOS – Aztán tudja-e a király, hogy jössz? BOJTÁR – Vagy tudja vagy nem, majd megtudja. ALABÁRDOS – Aztán minek is jössz?! BOJTÁR – Aztán ha már annyira tudni akarja kend, hát csak diskurálgatni. ALABÁRDOS – A király nem diskurálgat csak úgy, mindenkivel. BOJTÁR – Mindenkivel nem is, de velem igen. ALABÁRDOS – Miért, ki vagy, te? BOJTÁR – Én bizony a solymári bíró vagyok. ALABÁRDOS – Haha, ja, úgy! BOJTÁR – Úgy, úgy. ALABÁRDOS – Na, hát a király már nagyon szeretne veled megismerkedni. BOJTÁR – Ezzel én is így vagyok. ALABÁRDOS – Most bemehetsz. A többi már csak a fejeden múlik. BOJTÁR – Ha múlik, hát múljon.

9. KÉP BOJTÁR – Szép jó napot! MÁTYÁS – Neked is! BOJTÁR – Hát a királynak jó sok madara van! MÁTYÁS – Van, van! BOJTÁR – Szereti a király a madarakat! MÁTYÁS – Vág az eszed, legény! BOJTÁR – Apámtól örököltem. MÁTYÁS – Jól tetted! Aztán vigyázz rá, az eszed tokjával együtt. BOJTÁR – Mostanában mindenki az üstökömre célozgat. MÁTYÁS – Ha célozgatnak, akkor még jobban vigyázz rá, lehet, hogy nem jól használod. BOJTÁR – Használom, ahogy tanultam, ahogy tudom. MÁTYÁS – Fejed rajta! BOJTÁR – Aztán más ember is van errefele, nem csak maga? MÁTYÁS – Előfordul. BOJTÁR – Aztán merre? MÁTYÁS – Erre, arra. Attól függ, kit keresel. BOJTÁR – Keresni nem keresek senkit, de ha összeakadok valakivel, eldiskurálok, legyen az maga a király is. 58


MÁTYÁS – Akkor tedd azt. BOJTÁR – Teszem, de nem látom azt a királyt. MÁTYÁS – Hát nézz rám. BOJTÁR – Nézek, és? MÁTYÁS – Úgy látszik, mégsem olyan jól vág az eszed. BOJTÁR – Csak nem azt mondja, hogy maga a madaras ember a király. MÁTYÁS – Nem mondhatom, hogy nem, mert akkor fejemet vennék hazugságért. BOJTÁR – Hát maga az, kelmed? Hát megbocsásson, nem tudtam itt a sok madara közt, hogy maga a király. MÁTYÁS – Hát most már tudod, de én meg azt nem tudom, hogy te ki vagy. BOJTÁR – Hát ezen könnyen segíthetünk. MÁTYÁS – Hát segítsünk. BOJTÁR – Én bizony a solymári bíró vagyok. MÁTYÁS – Hát te vagy az, te híres! Már vártalak, szerencséd, hogy itt vagy! BOJTÁR – Akkor a szerencse mindkettőnkre áll. MÁTYÁS – Na, azt majd meglátjuk, kire milyen szerencse illik. BOJTÁR – Lássuk. MÁTYÁS – Hát ide hallgass, miért nem külditek ti az adót Solymárról, mi? BOJTÁR – Adót? Solymárról? MÁTYÁS – Adót. Solymárról. BOJTÁR – Micsoda? MÁTYÁS – Éppen, hogy nem csoda! BOJTÁR – Ej, ej, hát még most sem ért ide? Pedig mink egyebet sem csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj! MÁTYÁS – Ej, te haszontalan, szemtelen legény! (Felemeli az aranygombos botját, hogy a bojtárra üssön, de az kiszalad a szobából, Mátyás utána, de a fiú úgy tartja a kilincset, hogy a király nem tud kimenni.) Hát nem szégyelled magad,? Eressz ki, te legény, nem hallod, különben olyat teszek... BOJTÁR – Tegyen, uram királyom, ha tud, én nem tartóztatom vissza! MÁTYÁS – Hát akkor engedj ki, de azonnal! BOJTÁR – Kiengedem, hogyne, de van egy feltételem. MÁTYÁS – No, mi legyen az? BOJTÁR – Add ki azt a csúnya botot a kezedből, mert a végén még valami kárt teszel bennem. 59


MÁTYÁS – Hát, ha csak a botomtól félsz, azon könnyen segíthetünk. BOJTÁR – Hát segítsünk. (Elkezd fütyülni vidáman, mint a rigó.) MÁTYÁS – (a király hallgatja) Megállj csak, te legény. BOJTÁR – Állok, állok. (Fütyül tovább.) MÁTYÁS – Egyezzünk meg. BOJTÁR – Egyezzünk. (Fütyül.) MÁTYÁS – Ha nekem adod azt a szépen fütyülő madarat, hát legyen, elengedem az adót. No, mit szólsz? BOJTÁR – Aztán biztos ez? MÁTYÁS – Állj, legény, hallottad valaha, hogy Mátyás király megszegi a szavát? BOJTÁR – Én ugyan soha, inkább azt hallottam, hogy amit a király mond, az úgy is van. MÁTYÁS – Akkor ehhez tartsd magad, mert végleg megharagszom. BOJTÁR – Már nyitom is az ajtót, királyom. (Kinyitja.) MÁTYÁS – No hát hol van az a gyönyörűen fütyülő madár? BOJTÁR – Az bizony a tarisznyámban. MÁTYÁS – Na mutasd, hadd vegyem ki. BOJTÁR – Csak óvatosan, uram, érzékeny, fürge jószág az. MÁTYÁS – Szeretnek engem a madarak. Na mutasd! BOJTÁR – Uram, királyom, ha meg nem sértem, inkább én venném ki a tarisznyámból, nehogy az ajándék meglógjon. MÁTYÁS – Hát ne is! BOJTÁR – Hát itt lenne! (Szándékosan úgy veszi ki a csókát, hogy az elrepüljön.) MÁTYÁS – Ejnye, milyen ügyetlenül nyúltál hozzá! De annyit láttam, hogy bizony az nem is rigó volt, hanem csóka. BOJTÁR – Hát persze, hogy az volt! MÁTYÁS – Még csak nem is tagadod? BOJTÁR – Mért tagadnám? Nálunk ez természetes. Solymáron úgy fütyül a csóka, mint a rigó. MÁTYÁS – Na, azt szeretném én látni, hallani. BOJTÁR – Nagyon szívesen! MÁTYÁS – Most pedig menj, és addig ne kerüljön a szemem elé az egész solymári népség, amíg fütyülő csókát nem hoztok. BOJTÁR – Legyen így! MÁTYÁS – Legyen. BOJTÁR – Igazán nem azért, mintha a szavad nem állna meg, de írásba adhatnád ezt a bölcs parancsot, másképp nem hiszik el otthon. 60


MÁTYÁS – Ezen nem múlik. Kincstárnok! KINCSTÁRNOK – (be) Igen, királyom! MÁTYÁS – Parancsot diktálok! KINCSTÁRNOK – Máris, uram. Tessék! MÁTYÁS – Én, Mátyás király, Magyarország királya, megparancsolom, hogy a solymáriak közül, addig senki ne kerüljön a színem elé, amíg nem hoznak nekem olyan csókát, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó! KINCSTÁRNOK – (elképedve) De uram, királyom, biztos ez? MÁTYÁS – Amit mondtam, megmondtam. KINCSTÁRNOK – Igenis! MÁTYÁS – Megvagy? KINCSTÁRNOK – Meg, királyom. MÁTYÁS – Akkor add ezt az írást a solymári bírónak! KINCSTÁRNOK – Igenis, uram. MÁTYÁS – Na, mi lesz? KINCSTÁRNOK – Hát hol a bíró uram, hogy odaadjam neki? MÁTYÁS – Hát itt áll melletted! KINCSTÁRNOK – Mi, hogy ez a legény a solymári bíró?! BOJTÁR – Én vagyok, itt a süvegem is. KINCSTÁRNOK – Hát akkor itt az írás, te legé… bíró uram. BOJTÁR – Köszönöm, akkor én megyek is, mert eléggé gyötör már a honvágy. Isten áldja magukat!

10. KÉP STAFÉTA – A solymári bírót keresem. Jó helyen járok? BOJTÁR – Én lennék az! Mi jóért keresel! STAFÉTA – Jóért nem! BOJTÁR – Akkor? STAFÉTA – A kincstárnok üzenetét hozom. BOJTÁR – Hozzad, hozzad! Ismerem a kendet, diskurálgattam vele, mikor Mátyás urunknál voltam, van már vagy jó egy éve is. STAFÉTA – Bizony, hogy van, több mint egy éve, éppen azért! BOJTÁR – Éppen azért, mi? STAFÉTA – Éppen azért követeli az elmaradt adót, amit eddig sem fizettetek be. Hogy hozzátok fel a Budavárba. BOJTÁR – Haj, jaj, mi szeretnénk a legjobban, de hát nem tehetjük. 61


STAFÉTA – Aztán mért nem? BOJTÁR – Aztán csak a parancs miatt. STAFÉTA – Melyik parancs miatt? BOJTÁR – Amelyiket maga Mátyás király adott nekünk, írásban. STAFÉTA – És hol van az? BOJTÁR – Bizony az itt van nálam. STAFÉTA – Hát mutassa. BOJTÁR – Itt van, ni! (előveszi) STAFÉTA – Aztán mi áll benne? BOJTÁR – Hát olvassa! (Átadja.) Csak annyi áll benne, hogy Mátyás királyunk szeme elé addig nem kerülhetünk, míg a csókát meg nem találjuk. Azt, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. Hát vidd a kincstárnoknak az üzenetet, hogy mi bizony nem mehetünk, mert azt a feketerigó hangú csókát mind a mai napig, mi még meg nem találtuk.

VÉGE

62

FRANK-SZIKLAI MÁRTA

AZ ORSZÁG VAGY A VILÁG KÖZEPE Diákszínjátszó előadásra

SZEREPLŐK

MÁTYÁS KIRÁLY MESÉLŐ BÍRÓ HÁROM ÓSZEGI (a falu alsó felében lakó ember) HÁROM FŐSZEGI (a falu felső felében lakó ember) NYOLC ASSZONY ÖREGEMBER DEÁK HÍRNÖK KÉT VITÉZ

64

FRANK-SZIKLAI MÁRTA: AZ ORSZÁG VAGY A VILÁG KÖZEPE

MESÉLŐ – Akár hiszitek, akár nem, a szép Magyarországnak egyik leghegyes-völgyesebb tartománya a mi vidékünk volt. Meggyőződhettek róla a saját szemetekkel is, hiszen sehol olyan sok és olyan nagy vakondtúrás nincs, mint éppen itt… A 15. század második felében ennek a vidéknek egyik leghíresebb faluja éppen Bozsok volt. Hogy miért? Hát csak azért, mert akkoriban három esztendeig sem bírója, sem elöljárósága nem volt. Mindenki csak úgy, a saját kemény kobakja szerint élt. S hogy miért nem volt bírója és elöljárósága Bozsoknak? Azt éppen most akarom nektek elmondani, mert ennek ugyancsak kacifántos magyarázata van. Egy nagy menyegző alkalmával a bozsoki atyafiak boros fővel hajba kaptak azon, hogy mi is az ő szép, gazdag falujuk tulajdonképpen: az egész világ, vagy pediglen csak az ország közepe? Ebből aztán olyan véres hajcihő lett, hogy néhány „vitéz” a bozsoki Vasvármegye börtönében józanodott ki, csupán azért, hogy ott folytathassa a vitát, ahol abbahagyta. Küldöttséget menesztettek a megyéhez, hogy döntsenek az ottani urak, hiszen azért fizetik őket. De azok csak ennyit üzentek vissza: HÍRNÖK – „Bozsokiak! Hagyjatok bennünket békén, ha jót akartok! Van nekünk elég bajunk Bozsok nélkül is! Azért van bírátok, elöljáróságtok, hogy eldöntse, a falu melyik fele a nagyobb bolond!” (Az ószegiek és főszegiek köréje gyűlnek, közöttük a bíró.) ÓSZEGIEK – (a bíróhoz) Bírónkká választottunk, mondd ki, hogy Bozsok a világ közepe! FŐSZEGIEK – Mondd ki, bíró, bolondok az ószegiek, mert Bozsok nem a világ, hanem az ország közepe. MESÉLŐ – Szorongatott helyzetében napokig zárt ajtók mögött tanácskozott a bíró az elöljárókkal, de mivel az ő véleményük is megoszlott, döntés megint csak nem született. A háborgó bozsokiak erre még jobban feldühödtek, és megfosztották őket tisztségüktől. A vita pedig tovább folytatódott… FŐSZEGIEK – A világ közepe Róma, csak Róma lehet, mert ott székel a Szentatya. Ebből kifolyólag pedig még a bolond is tudhatja, hogy Bozsok csak az ország közepe lehet. ÓSZEGIEK – Bolondnak bolondul jár a kerék! A világnak csak egyetlen Napja van, s ez az egyetlen Nap minden délben belesüt a bozsoki kutakba, még csak a vak is láthatja. Pápa ide, Róma oda, teljesen nyilvánvaló, hogy csak Bozsok lehet a világ közepe. 65


MESÉLŐ – Három teljes esztendeig tartott ez a véres torzsalkodásokkal is jól megtűzdelt vita, s először az asszonyok untak bele, de nagyon. Mise után összedugták a fejüket a templomkertben. I. ASSZONY – Lassan már rajtunk köszörüli a nyelvét az egész ország… Minden becsületes falunak van bírája és elöljárósága, csak éppen nekünk nincsen… Először bírót kell választanunk! II. ASSZONY – De hát hogyan, ha megbolondult minden gatyás, és ahelyett, hogy becsületesen tenné a dolgát, még az ágyban is csak azon morfondíroz, hogy a világ forog-e Bozsok körül, vagy csupán az ország? III. ASSZONY – Ha egy sültbolondot bíróvá választunk, csak még nagyobb lesz itt a zűrzavar. IV. ASSZONY – Márpedig kell a bíró, s ha már a faluból nem akad rá ember, válasszunk meg egy idegent! Tudhatnátok, hogy ló nélkül csak a Göncöl szekere fordul… V. ASSZONY – Álljunk ki a falu mindkét végére bírócsalogatónak! VI. ASSZONY – Aztán az első embert, aki jön, megválasztjuk bírónak. VII. ASSZONY – Akár erőszakkal is! VIII. ASSZONY – És ha az is bolond lesz? IV. ASSZONY – Akkor majd mi gondolkodunk helyette. Nekünk a gyűszűnkbe is több ész fér, mint az embereink fejébe. (Zene. – Közben az asszonyok elhelyezkednek. Kosaraikból eszegetnek, beszélgetnek, szunyókálnak stb.) VI. ASSZONY – Már hét napja ülünk itt, de egy lélek se jár erre! VII. ASSZONY – Már jön is a bírónk! I. ASSZONY – És ha valami vályogvető? II. ASSZONY – Vagy valami országos betyár? III. ASSZONY – Akkor abból csinálunk bírót! MIND – Hát jó! V. ASSZONY – Honnajd hozott, hová visz a szél, te legény! MÁTYÁS – Kokaskergetőből szalajtottak, és kigondoltam, hogy meg sem állok, amíg a világot körül nem járom. II. ASSZONY – Aztán éhes vagy-e, szomjas vagy-e? MÁTYÁS – Most éppen böjtölök a tarisznyám akaratából. III. ASSZONY – Hagyd abba a böjtölést, papnak való az csak. Tartsál inkább velünk, ha nem restelled! (Zene. – Letelepednek, eszegetnek, nevetgélnek.) MÁTYÁS – (feláll) Ettünk, ittunk, jóllaktunk. Köszönöm a szíves megvendégelést, Isten tartsa meg jó szokásukat! Én akkor mennék is… (Körülveszik az asszonyok.) 66


IV. ASSZONY – Azt már aztán nem! Velünk kell jönnöd a községházára! MÁTYÁS – Aztán minek mennék én oda?! V. ASSZONY – Hát a fizetség miatt! S ha megfizetni nem tudsz a jóltartásért, bírót csinálunk belőled. MÁTYÁS – Pénzem pedig még egy fél sincsen, bíró meg nem akarok lenni. I. ASSZONY – Nem kérdeztük mi azt, akarsz vagy nem akarsz… Innét el nem mész! Tudjuk mi jól, amikor hal akad a horogra, fogni és húzni kell azt jó erősen. II. ASSZONY – Bíró leszel, és punktum. MÁTYÁS – Mi mást tehetnék, engedek az erőszaknak. (Zene. – Mátyás a közönség felé kacsint, amikor megy az asszonyokkal.) MESÉLŐ – Az asszonyok nagy diadallal vitték be új bírójukat a községházára. Amíg az egyikük ott a rendet csinálta, a másik már a konyhában sürgölődött, a harmadik pedig befutotta a falut. Nemsokára hozott is magával három ószegit és három főszegit a legokosabbak közül… Azok meg már tudták, miről lehet szó, hát alaposan szemrevételezték a helyre legényt, majd szépen leültek a nagy asztal mellé. A legöregebbik megkérdezte: I. FŐSZEGI – Aztán akarsz-e bíró lenni? MÁTYÁS – A szép asszonyok olyan kedvesen kértek meg rá, hogy nem mondhattam nemet. I. ÓSZEGI – Aztán elég okos vagy-e ahhoz, te legény, hogy bíró lehess? MÁTYÁS – Pontosan olyan okos leszek bozsoki bírónak, amilyen okos Mátyás királynak. (Az emberek megdöbbenve összenéznek.) II. FŐSZEGI – Alig vagy épeszű, te legény, még ha az is vagy! Tudnod kellene, hogy ez felségsértés! MÁTYÁS – Már miért lenne az, ha igaz?! Miért ne lehetnék éppen olyan okos, mint a király? Akkora a kobakom, mint az övé, és az orrom is pont akkora… Nézzétek meg a saját szemetekkel! (Eléjük teszi a nyakában lógó érmét, egy igazi Mátyás-aranyat.) II. ÓSZEGI – Hát olyan… nagyon olyan… igaz… III. FŐSZEGI – Az orra is pont olyan! III. ÓSZEGI – Kívülről olyan a feje, de mi lehet a belsejében? (Zene. – Tanakodnak.) I. FŐSZEGI – Akarsz-e felelni három kérdésünkre? MÁTYÁS – Ha tudok, felelek. I. ÓSZEGI – Az első kérdés az, tudsz-e írni és olvasni? 67


MÁTYÁS – Akár visszájáról is. II. FŐSZEGI – Olyan deákos képed van, hát elhisszük. De most aztán jól figyelj! Három éve azon veszekszünk, hogy Bozsok a világ, vagy pedig csak az ország közepe? Ha olyan okos vagy, mint Mátyás király, erre a kérdésre felelj, öcsém! MÁTYÁS – Tudhatnátok már, hogy az igazságot mindig okosan körül kell járni. Erre a kérdésre pedig azt válaszolom, hogy Bozsok egyik sem a kettő közül, de akármelyik lehet. II. ÓSZEGI – No, ettől aztán nem lettünk okosabbak! MÁTYÁS – Már mondom is. A világ közepe mindig éppen ott van, ahol a római pápa Őszentsége, az ország közepe pedig ott, ahol a király Őfelsége van. (Az ószegiek és főszegiek összesúgnak.) III. FŐSZEGI – Ez így nagyon igaznak hangzik, s bizonyára igaz is. Okos embernek látszol, te deák! Légy hát te bozsoki bíró! MIND – Éljen! Éljen a bíró! (Zene. – A két ember fenyegeti egymást, Mátyás kibékíti őket, tanácsokat osztogat. Majd Mátyás előtt mindenki leveszi a kalapját.) MESÉLŐ – Jó bírája lett Mátyás király Bozsoknak, s egy percig se bánta, sem ő, sem a falu. Igazságot tett a pereskedők között, tanácsot adott a hozzá fordulóknak, kibékítette a haragosokat. Végre szent lett a béke Bozsokon, mindenki tette a dolgát. III. ÓSZEGI – Jól választottunk… maga a király se lehet nála bölcsebb. ASSZONYOK – (nevetnek a férfiakon) Nézzétek csak a nagyokosokat! Mintha bizonyára ők választották volna… I. ASSZONY – (egy deákhoz szalad egy levéllel) Deák uram, ezt a levelet találtam a bírónk asztalán. Legyen szíves, olvassa el nekem! DEÁK – (magában olvassa a levelet, majd megszólal) A bíró azt írja, hogy hirtelen Budára kellett mennie, de holnapután egy vendégével jön vissza. Addigra készítsetek elő még egy ágyat, és jó vacsorával várjátok őket! (Még egyszer átfutja a levelet.) Ez áll a levélben. (Zene. – Érkezik Mátyás egy öreggel.) DEÁK – Biztosan az apatyja! I. FŐSZEGI – Az lehet, mert atyámnak szólította őt a bíró. II. ASSZONY – Az meg őt fiamnak. MESÉLŐ – Ebben aztán meg is nyugodtak. A bíró meg az öreg ki sem mozdult a házból. Az asszonyok kihallgatták, hogy valami idegen nyelven beszélgetnek, talán deákul, mert nagyon úgy hangzik, mint a pap beszédje… Három napig maradt az öregember, majd jött érte 68


egy kocsi. Mielőtt felszállott volna, megölelte a bírót, megáldotta, aztán elrobogott vele a kocsi. – Már gyülekezni kezdtek a fecskék, színesedni a falevelek, amikor egy reggelen nyalka, aranytól-ezüsttől csillogó daliák robogtak be a faluba. A községháza előtt álltak meg, mire kíváncsian megszólította őket egy asszony: III. ASSZONY – Kit keresnek a vitéz urak? I. VITÉZ – A felséges urat, a magyarok királyát. IV. ASSZONY – Jól hallottam? Itt keresik a királyt? De hát ő hogyan lehetne itt? II. VITÉZ – Márpedig ő itt van, szépasszony. MÁTYÁS – Hát megjöttetek, fiaim? Gyertek, érezzétek jól magatokat Bozsokon! MESÉLŐ – Fertály órába se telt, s az egész falu tudta, hogy Bozsok bírója maga a felséges király, az igazságos Mátyás. Az asszonyok sütöttek-főztek, s három napig tartott a vígasság. Maga a király vendégelte meg a falu lakosságát. (Zene, tánc, mulatozás.) MÁTYÁS – (megállítja a zenét) Most pedig válasszatok magatoknak bírót! I. ÓSZEGI – Válassz te közülünk, felséges urunk! MÁTYÁS – Azt nem! Ti jobban ismeritek egymást. Én meg tudom már tapasztalatból, ha valakit kinevezek valami fontos állásba, kilencvenkilencen lesznek velem elégedetlenek, egy pedig hálátlan… Nem akarom, hogy legyenek ilyenek Bozsokon. Jól éreztem magam nálatok, s ha erre vezet utam, talán még megpihenek itt, de nem bíróként. És csak akkor, ha megjavítjátok az utat… Most már tudhatjátok, hogy a deák igazat mondott: pont olyan okos volt a bozsoki bíró, mint Mátyás király. Akkora volt a feje, de még az orra is… Most már mindenkinek elmondhatjátok, hogy három hét, három napig Bozsok volt az ország közepe, mert addig volt itt a király. MESÉLŐ – Hát így történt, ha igazat beszélnek a bozsokiak. Csakhogy ők nem érték be ennyivel. Ravaszul mosolyogva azt állítják az ószegiek, hogy Bozsok három teljes napig nem csupán az ország, hanem a világ közepe is volt. – Hogyan? Hát úgy, hogy az öregember, aki a királyi felséget fiamnak szólította, nem volt más, mint maga a római pápa. Azért jött ide álruhában, hogy a legnagyobb titokban a király segítségét kérje a pogány török ellen. – Hát lehet ez ellen apelláta?

VÉGE 69

BOZAI ÉVA – ADORJÁN VIKTOR

ODA AZ IGAZSÁG? Színpadi játék „Az igazmondó juhász” című népmese alapján1

1

2008-ban bemutatta a sárszentmihályi Zichy Jenő Általános Iskola „Mákvirágok” Színjátszó Csoportja

SZEREPLŐK

vásárosok: VIRÁGÁRUSLÁNY KUCSMAÁRUS KOSÁRFONÓ vásárlók: ÖREGASSZONY GÁLÁNS ÚR ELEGÁNS HÖLGY KOLDUS MOGORVA ÚR vándorszínészek: I. SZÍNÉSZNŐ II. SZÍNÉSZNŐ I. SZÍNÉSZ II. SZÍNÉSZ III. SZÍNÉSZ

72

BOZAI ÉVA – ADORJÁN VIKTOR: ODA AZ IGAZSÁG?

A szín üres és nyitott. A játék kezdetén az árusok foglalják el a teret, magukkal hozva az árukészletüket és egyéb motyójukat is, amit majd a játék során fel fognak használni. Velük majdnem egy időben jelennek meg a vásárlók is, így szinte azonnal egy vásár közepébe csöppenünk. VIRÁGÁRUSLÁNY – Tessék a virágot! Frissek, szépek! Szerelmeseknek féláron! KUCSMAÁRUS – Báránykucsma, tiszta gyapjú, Nem bánja meg, ha belébú! KOSÁRFONÓ – Ide mind, ki kosarat akar! Máshol ilyent úgysem talál! (Az öregasszonyhoz.) Csuprom is van, néném! ÖREGASSZONY – Cukrom nekem is van, kedves, köszönöm! GÁLÁNS ÚR – (a kucsmásnál nézelődő elegáns hölgyhöz: méregeti, udvarol) Segíthetek, asszonyom? ELEGÁNS HÖLGY – Maga?! Erősen kétlem… KOLDUS – Egy kevéskét a megélhetésre, Isten nevében! (A mogorva úr felé nyújtja a kalapját.) MOGORVA ÚR – (adna, de nem találja a pénzét) Nofene!... Megloptak! Ellopták a pénzem! KOSÁRFONÓ – No, akkor arra már vetheti a keresztet! KUCSMAÁRUS – Az már legalább nem húzza a zsebit! ELEGÁNS HÖLGY – Istenem, mik megesnek manapság! MOGORVA ÚR – Hogy a búbánatos istennyila csapna ebbe a tolvaj világba, hogy a nehezen keresett pénzemet… KOLDUS – No, nehogy még a guta is megüsse! Én tudom, milyen a világ! Nézzen csak rám… KOSÁRFONÓ – Ó, nézhet akárhová, mindenütt csak ez van! Lopás, csalás, hazudozás! Nincs már böcsülete a tisztességnek! ÖREGASSZONY – (a virágáruslányhoz) Mi van, lelkem? Mi történt? VIRÁGÁRUSLÁNY – Semmi, néném, semmi! Csak hogy kiveszett a világból a tisztesség! (A színészek énekelve be, egy nagy vesszőládát cipelnek, amelyben a játékhoz szükséges, sajátosan „színpadi” jelzések és kellékek vannak, s amely majd a játék során térképző elemmé is válik.) SZÍNÉSZEK – Haj, megjöttünk immár, máris ideérénk, Víg mulatságukra játékunkat nézzék! 73


Hoztunk szép mutatványt léleképítőnek, Gyűljenek hát körénk bámész közönségnek! III. SZÍNÉSZ – Tekintetes Hölgyek, Urak! Tekintsék meg rögvest kezdődő bábos mutatványunkat, a világ legremekebb tragiko-historiko szomorújátékát… mely rögvest elkezdődik itten! II. SZÍNÉSZNŐ – (egy Hamlet-plakátot mutogatva) Szól pedig e játék egy dán királyfirul, ki körül cselt szőtt a rút világ, s hazug fondorlattal veszejtett el az udvar… (Az első színész koponyát mutat fel.) KUCSMAÁRUS – No, az éppen jó lesz nekünk! MOGORVA ÚR – Más se hiányzott már! II. SZÍNÉSZ – Hú, de lelkesednek! Valósággal szárnyakat kap maguktól a magas művészet! Hát lidércet láttak, vagy mi a mennykő ütött kendtekbe?! KOSÁRFONÓ – Hogy hazug a világ! KOLDUS – Nincs egy igaz lélek! I. SZÍNÉSZ – De hisz a játékunk ilyent mutat éppen! MOGORVA ÚR – S az is belépusztul, hisz épp most mondta! ELEGÁNS HÖLGY – Ármány meg csel… GÁLÁNS ÚR – Na, menjenek békével! I. SZÍNÉSZNŐ – S ha olyant mutatnánk, ki nem pusztul belé? MOGORVA ÚR – Az csak mese lenne! VIRÁGÁRUSLÁNY – Én bizony megnézném! KOLDUS – Csakhogy olyan nincsen! I. SZÍNÉSZ – Hát már hogyne lenne! (A színészek tanakodnak.) No, idevigyázzanak! II. SZÍNÉSZNŐ – Lássák történetét Mátyás juhászának! MOGORVA ÚR – Mondtam, hogy mese! VIRÁGÁRUSLÁNY – Csssss!… II. SZÍNÉSZ – Vegyük fel hát tüstént mesénknek fonalát, MOGORVA ÚR – Mondtam, ugye! I. SZÍNÉSZNŐ – Lássák ímé kendtek Fridrik burkus királyt! (A második színész jelmezt öltve Burkus királyként pózol.) II. SZÍNÉSZNŐ – Aki itt van éppen vendégségben nálunk, 74


I. SZÍNÉSZNŐ – Vendégeli őtet jó Mátyás királyunk. (A harmadik színész is jelmezt kap fel, és Mátyásként pózol.) A szín egy pillanat alatt átalakul körülöttük: a vesszőláda hátsó fedelét felnyitva trónszékké válik, a narráló színészek pedig különböző jelzéseket tartanak fel (pl. egy napernyőt kinyitva, rózsaablak gyanánt) vagy helyeznek el (pl. az első színész vesszőtálcát tesz a fejére, így asztallá válik) stb. Ezzel egyidőben az eddigi közönséget is ellátják jelzésekkel (reneszánszos kalapok, sapkák), kellékekkel, s így belőlük udvarnépet csinálnak. I. SZÍNÉSZ – Egyéb úri népség is mulatoz ottan, I. SZÍNÉSZNŐ – (kalapokat, sapkákat osztogatva a meglepett vásárosoknak) Népes a társaság tornyos Budavárban! II. SZÍNÉSZNŐ – (ő is osztogat) Csupa pucc, parádé, cifra egy forgatag, Még a kupájuk is igazi színagyag! KOSÁRFONÓ – Szentigaz! A legjobb minőség! I. SZÍNÉSZ – Üljenek le, nohát, népes társaságnak, S ürítsék a kupát, mit szolgák kínálnak! (Leülteti a nézőket a kosaras által behozott különböző méretű kosarakra s a földre.) ÖREGASSZONY – Vendégség? De jó! Oly régen voltam már… KOLDUS – Enni nem adnak-e? I. SZÍNÉSZ – Az estebéd sajna már végéhez érkezett, TÖBBEN – Ó! I. SZÍNÉSZ – (folyamatosan) Mostan már csak ülnek kupa boruk mellett. II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Aszondom én kendnek… I. SZÍNÉSZNŐ – – szól a bajor Fridrik – II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Nincsen igaz ember! Énnekem úgy tetszik! KUCSMAÁRUS – Az ám! 75


ELEGÁNS HÖLGY – Úgy, úgy! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Fondor, hazug világ, mi körülvesz minket, Megannyi szolgálónk mind megcsal bennünket! GÁLÁNS ÚR – Jól mondja! KOSÁRFONÓ – Hazug a világ! ELEGÁNS HÖLGY – Ármány meg csel! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – De már nem úgy van az! II. SZÍNÉSZNŐ – – Mátyás erre monda – III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Ösmérek én olyant, ki hitet tesz a szóra! MOGORVA ÚR – No, csak mutassa kend! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – No, csak mutassa kend! S hogyha rajt nem kapom, Bánja aztat mindjárt fele királyságom! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Lassabban a szóval, már én csak aszondom! Nem tudja miféle az én egyik juhászom! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – No, mer’ hát miféle? Hajh, ebura fakó! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Az biz’ nem más fajta, hanem igazmondó! Aranyszőrű bárányt bízhatok reája, Úgy nem szól sohasem hazugot a szája! ELEGÁNS HÖLGY – Mondhatja akárki! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Mondhatja akárki! Majd hiszem, ha látom! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Ráfogadom én is a fele országom! I. SZÍNÉSZ Addig-meddig mondják egymás ellenében, Mígnem egyszeriben a fogadás készen. II. SZÍNÉSZ: BURKUS Lefogadom! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Én is! Nem hazug az!… MOGORVA ÚR – Ugyan!... 76


II. SZÍNÉSZ: BURKUS – … Ugyan! I. SZÍNÉSZ – (a mogorva urat noszogatva) Csapja immár ketté, Országbíró uram! MOGORVA ÚR – Már hogy az országbíró? Hogy az én lennék? I. SZÍNÉSZ – Maga, maga, persze! Gyűjjék kend szaporán! Vágja immár ketté, menjünk tovább osztán! (A mogorva úr elvágja a fogadást, Mátyás aztán „távozik” és leveti a jelmezét.) KUCSMAÁRUS – No, odalett a fél ország! Megnyeri a Fridrik! KOSÁRFONÓ – Magam is aszondom! Majd ígér zsák aranyat, palotát, s beléviszi a juhászt a hazudozásba! VIRÁGÁRUSLÁNY – Hátha mégsem… II. SZÍNÉSZ: BURKUS – (némi töprengés után) Megvan! Azt csinálom! Megtömöm ládikóm Arannyal, ezüsttel, s azzal megkínálom! KOSÁRFONÓ – No lám, megmondtam, nem?! Hogy mit fog kitervelni! MOGORVA ÚR – Csakhogy ha a juhász meglátja, hogy király, tüstént átlát a szitán! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Parasztgúnyát öltök, úgy megyek elébe, Szólítom ízesen, s nézek a szemébe! VIRÁGÁRUSLÁNY – S mér’ lenne baj elfogadnia azt a sok kincset, gazdagságot? Attól még nem lesz hazuggá! GÁLÁNS ÚR – Ó, ha egy uraság valakit lefizet, sose teszi azt ingyen! ELEGÁNS HÖLGY – Hagyja már! S mit kérne cserébe egy szegény juhásztól? II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Megszerzem a bárányt! Azt az aranyszőrűt! S hogyha Mátyás kérdi, hazudik majd szörnyűt! (A jelmezére „álruha”-jelzést ölt fel.) I. SZÍNÉSZNŐ – Avval nekilátott a készülődésnek, II. SZÍNÉSZNŐ – Nehogy híja legyen a cselszövésének. ÖREGASSZONY – A nyavalyás burkussa! Hogy kitalálta! KOSÁRFONÓ – Tudtam én azt mindjárt, hogy az aranyszőrűre fáj a foga! 77


VIRÁGÁRUSLÁNY – De bele is vásik az, én aszondom, mert ha a juhász odaadná, Mátyás menten leüttetné a fejit! GÁLÁNS ÚR – Előbb kereket old az a láda arannyal, meglássák! Mind így csinálja! Aztán bottal üthetik a nyomát! A szín jelzései gyorsan változnak, az eddigi palota-jelzések eltűnnek, s helyüket a virágáruslány virágai veszik át a „rét” jelzéseként, a vesszőláda pedig kunyhó-jelzéssé alakul át. III. SZÍNÉSZ – Nyeljék le a szókat, csituljanak kendtek! Lássuk, mint alakul a konfliktushelyzet! I. SZÍNÉSZNŐ – Helyszínünk már a rét, hol lakik a juhász, (A virágoskosár bal előre kerül, ez jelzi a rétet.) És a birkanyája szerte-szanaszét mász. II. SZÍNÉSZNŐ – Feketék, (fekete kucsmákat osztogat szét) I. SZÍNÉSZNŐ – … fehérek, (fehér kucsmákat osztogat szét) II. SZÍNÉSZNŐ – … és az aranyszőrű! (A virágáruslánynak adja az aranysárga szőrmekucsmát.) KUCSMAÁRUS – Hé! A kucsmáim! Ez nem tréfadolog! ÖREGASSZONY – (az első színésznőhöz) Köszönöm, aranyom, köszönöm! KOSÁRFONÓ – (a gáláns úrhoz) Mondtam mindig, hogy birka kend! GÁLÁNS ÚR – Kos, kérem, kos! ELEGÁNS – Ó, kos! III. SZÍNÉSZ – (felszólító nyomatékkal) Csöndben (!) legelésznek, (mert) jó kövér ott a fű. S amikor a juhász színre lép egészen, Fogadják őt méltón, tisztes bégetéssel. (A „birkák” előbb meg se mukkannak, majd elég kelletlenül bégetnek, az első színész juhász-jelmezt öltve magára pózol.) I. SZÍNÉSZNŐ – Egy, aki nem béget, mert nem birkafajta, Ki más is lenne az: a juhász pulija. (Egy fekete usankát nyom a koldus fejébe.) 78


KOLDUS – (nézegeti kívül-belül). Az enyém? KUCSMAÁRUS – Hát még széttépi! II. SZÍNÉSZNŐ – (egy szalmakalapot emelve a magasba) Magasan jár a nap, ver a víz mindenkit, I. SZÍNÉSZNŐ – Mikor jő a burkus,… MOGORVA ÚR – … Az anyja keservit! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – (nagyon igyekszik népiesnek lenni) Sederedjen kendnek csillagos, jó napja, Boldoguljon szépen a boldogult ükapja! Sugaradjon fénylőn birkáinak gyapja, S mit kommendál nékem, maga is azt kapja! I. SZÍNÉSZNŐ – Kerekedék szeme, s nézé: mi ez itten? II. SZÍNÉSZNŐ – Aztán csak annyit szól néki: I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – …Fogadjisten! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Kend-é az a juhász, kiről azt beszélik: Soha egy hazugság tőle nem származik? I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Nem szégyelltem sose, én vagyok az, Felség! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Hát azt honnét veszed, hogy én király lennék? I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Hát csak, mer’ amolyan finom a járása… KUCSMAÁRUS – Másrészrül a fejin ott a koronája… I. SZÍNÉSZNŐ – Ezzel az álca-csel itt zátonyra futott, Burkus fondorlatja tökfödőjén bukott. I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Aztán, mi szél hozta Felségedet erre? II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Csak arra gondoltam, csak arra az egyre… Hogy az aranyszőrűt add el mostan nékem, Szépen megfizetném, ihol ni a pénzem! 79


I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Tudhatná kegyelmed, nem adhatom aztat, Mert ha odaadom, Mátyás lenyakaztat. III. SZÍNÉSZ: ÖRDÖG – (egy ördög-bábut emelve a magasba, a „fekete bárányok” oldalán) Dehogyis nyakaztat! Lásd be! FEKETÉK – Lásd beee! III. SZÍNÉSZ: ÖRDÖG – Kapd fel a ládát, aztán illa berek! FEKETÉK – Bereeek! II. SZÍNÉSZNŐ: ANGYAL – (egy angyal-bábuval) A lelkiismereted! FEHÉREK – Lelkiismreteeed! ÖREGASSZONY – Ki ismerkedett? III. SZÍNÉSZ: ÖRDÖG – Menj! FEKETÉK Meeenj! II. SZÍNÉSZNŐ: ANGYAL – Ne tedd! FEHÉREK – Ne teedd! Ne teedd! ÖREGASSZONY – Neked, neked! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – S ha a király kérdi, mit mondanék akkor? II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Mondd, hogy farkas vitte, épp ma virradatkor. III. SZÍNÉSZ: ÖRDÖG – Add el! Add el! FEKETÉK – Add eeel! Add eeel! II. SZÍNÉSZNŐ: ANGYAL – Ne! FEHÉREK – Neee! Neee! I. SZÍNÉSZNŐ – Taszigálta azért a juhászt e látvány, Mert gazdagnak lenni nem olyan nagy hátrány. De a szíve mégis ráhajlott a jóra, Nyitotta a száját emígyen a szóra: I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – A bárányt nem adom, meg nem válok attól, (Ha) meg akarja venni, vegye meg Mátyástól! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Nocsak, édes fiam, mellé egy palotám… I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Mondtam, amit mondtam. Bogár, ide hozzám! (A koldus-puli odaszökken, és rávicsorít a burkus királyra.)

80


III. SZÍNÉSZ – Ehhez már a burkus hozzá mit sem toldott, Felkapta a ládát, és kereket oldott. ELEGÁNS HÖLGY – Még csak el se köszönt a galád királya! KOLDUS-PULI – Ezért is jó, ha van az embernek kutyája! A szín ismét visszavált a palota-képre, de most Friderika szobájában vagyunk, a jelzések tehát ehhez igazodva mások, mint a fogadásnál voltak. Mivel azonban ebben a képben nincs szükség a „közönség” közreműködésére, a nekik kiosztott „birka” sapkák mintegy „ottfelejtődnek” rajtuk a játék sodrásában, s abban nézik a fejleményeket, megnyilatkozásaik azonban „civilek”. I. SZÍNÉSZNŐ – Baktatott a Fridrik. Már most mit is tegyen? Fele királysága Mátyásé ne legyen. III. SZÍNÉSZ – Eszibe jut néki a szépséges lánya, Aki Budavárban csak a puccot hányja. (Eddigre a második színésznő jelmezt ölt magára és Friderikaként áll pózba.) I. SZÍNÉSZNŐ – Mindenkit elszédít ez a Friderika, Oly fényes a haja, sudár a dereka. GÁLÁNS ÚR – Elfogadnám magam is! ELEGÁNS HÖLGY – S mit kezdene véle maga?! GÁLÁNS ÚR – Csak kiszedné a tyúk alól a tojást… KUCSMAÁRUS – Cifra fehérnép az, köpik az magára! KOSÁRFONÓ – Meg a tojására… I. SZÍNÉSZ – Köpik az másra is, minden kérőjére, I. SZÍNÉSZNŐ – Pedig rakásszámra billegnek előtte. (Ettől kezdve az első majd a második színész felváltva „fejbedugós” képeket maguk elé tartva jelenítik meg a szóban forgó alakokat.) III. SZÍNÉSZ – Sorjáztak elibé hercegi ficsúrok, 81


I. SZÍNÉSZNŐ – Ám ő csak finnyázott, s vagy tízet kirúgott. I. SZÍNÉSZ – Csörtettek vitézek nagy csörömpöléssel, I. SZÍNÉSZNŐ – De ő csak legyintett kicsinyke kezével. III. SZÍNÉSZ – Még egy szerecseny is csorgatta a nyálát, I. SZÍNÉSZNŐ Ámde ő erre is biggyesztette száját. (A képmutogató első színész még egy pap képét is ajánlja az első színésznőnek, de az leinti. Burkus be.) I. SZÍNÉSZNŐ – Belép ekkor még egy méltóságos fajta, No, a Friderika csak jót nevet rajta. II. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – Vénecske már maga, hogy a kérőm legyen! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Én az apád vagyok! A fene megegyen! (Friderika elájul, lerogy a „vesszőláda-székre”, burkus élesztgeti.) Nagy szükségem van rád! Hallgass ide, lányom! Térjél már magadhoz, az Isten megáldjon! (A lány magához tér.) Menj el a juhászhoz, igézd meg szemeddel, És az aranyszőrűt akárhogy is, hozd el! II. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – Méghogy én?! Juhászhoz?! Esze ment el kendnek?! Én, kiért lovagok, bárók vetekednek?! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Vetekednek, persze, míg teli a kincstár! (De) fél országom nélkül kinek kellenél már? GÁLÁNS ÚR – Azér’ én még úgyis elfogadnám! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – (reagálva a „nézői” közbeszólásra) Valami paraszt csak vagy vásári kupec Kihez üres kézzel akkor hozzámehetsz! I. SZÍNÉSZ – Ez a perspektíva elgondolkodtatja… II. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – Jól van, na, elmegyek, vigye el a kánya! 82


III. SZÍNÉSZ – Így szólott, és mintha ki lenne cserélve, (Az első színésznő hátulról közelítve óvatosan lelopja a második színésznőről a Friderika jelmez-jelzéseit, és ezzel a szerepet is.) Indul belevinni (a) juhászt a vesztébe. A szín ismét visszaváltozik a „rétre”, amely azonos a korábbival. A rákövetkező játék azonnal visszahelyezi az eddigi „közönséget” a birkaszerepekbe, ha a narrátorok arra szólítják őket. De „civil” megjegyzéseikkel is kísérik az előadást. II. SZÍNÉSZNŐ – Mit sem sejt a juhász, jószágát nyugtatja: Hét világ kincséért őt oda nem adja. I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Ha mondom, hidd már el! Ládd, hogy megnyugtatlak. Hét világ kincséért én oda nem adlak! I. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – (érkezik a képbe) Khm-khm… Kedves juhász… II. SZÍNÉSZNŐ – – búgta Friderika, III. SZÍNÉSZ – S ettől a juhásznak elállott a szava! GÁLÁNS ÚR – Nem csoda! KOSÁRFONÓ – Férfi! I. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – Kedves jó juhászka! Én csak azért jöttem, Mert bárányod nélkül nem élet az éltem! Kérj cserébe bármit, én néked megadom! Essék meg a szíved egy esdő hajadon… -on! VIRÁGÁRUSLÁNY – Hát odaadja!… (A harmadik színész feltartja az ördög-bábut.) ELEGÁNS HÖLGY – Nem adhatja, megfogadta! (A második színésznő feltartja a korábbi angyal-bábut.) III. SZÍNÉSZ – Válsághelyzet állt be, az állás döntetlen… Amikor a Bogár mellé áll kéretlen! (A koldus-puli odaszökik Friderikához.) 83


KOLDUS-PULI – Én biz megharapnám szívem szerint, kérem! Burkus lábikrája csillapítsa éhem. I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Nem adhatom, értsd meg! Nem az én bárányom. S éltemben először ezt most nagyon bánom… I. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – (a koldus-pulihoz) Falj fel, te fenevad! (a juhászhoz) Mit sem ér már éltem, Ha az aranyszőrűt megtagadod tőlem! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Üsse kő, nem bánom, jól van király lánya, Elvihedd a bárányt, ha csókod az ára! (Az ördög-bábu ujjong, az angyal-bábu dühöng.) KOSÁRFONÓ – Férfi! GÁLÁNS ÚR – Én meg tudom érteni! MOGORVA ÚR – Nem mese ez mégse! ÖREGASSZONY – Mi történt? ELEGÁNS HÖLGY – Eladta! ÖREGASSZONY – Á, ebadta! II. SZÍNÉSZ – (felszólító nyomatékkal) Szó szót most nem követ, s míg a birka bámul, Cuppanós csókot kap a juhász a lánytul. (A csókot kalapjával kitakarja.) MINDENKI – Hű! Az anyját! Óha! Hú! III. SZÍNÉSZ – Az meg visszaadja, ahogy illik, szépen, S ami ezután jő, suba alatt lészen… (Subát terít rájuk.) MINDENKI – Hú! II. SZÍNÉSZ – Így múlik el az éj… (egy „nézőhöz”) Ne zúgjon kend, hallja?! Hogy lesz e szép párnak akkor nyugodalma?! II. SZÍNÉSZNŐ – Fénylik a sápadt hold odafenn az égen… (Felmutat egy nagy kiflit, hold gyanánt.) III. SZÍNÉSZ – (a közreműködők szemeire utalva) Mellette csillagok ragyogjanak szépen! (Közben a lány kilopja magát a suba alól, és az aranyszőrűt is magával viszi.)

84


II. SZÍNÉSZNŐ – Ám amint az új nap felváltja a holdat, (Egy szalmakalappal cseréli fel a kiflit.) III. SZÍNÉSZ – És a csillagszemek lassan becsukódnak, II. SZÍNÉSZ – Megébred a juhász! Ó, mely szörnyű kelés! Tiporja a lelkét a nagy rádöbbenés: I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Ó, én szegény pára! FEHÉREK – (a görög tragédiák kórusainak mintájára az első színész vezényletével) Ó, te szegény pára! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Ó, én veszett barom! FEKETÉK – (mint fent) Ó, te veszett barom! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Senki se segíthet… FEHÉREK – (mint fent) Senki se segíthet… I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Az én nagy bajomon! MIND – (mint fent) A te nagy bajodon! II. SZÍNÉSZNŐ: ANGYAL – Mit mondasz Mátyásnak? Mit mondasz majd, ha jő, s megkérdi, hová lett az az aranyszőrű? MIND – Belégondolni is szörnyű! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – De bizony csak lássuk, gondoljunk csak belé! (botot állít fel és reáteszi a kalapját) Nagy levegőt veszek, s így állok majd elé: (eljátssza) Hajnalban egy farkas… Ó, kedves királyom, Széjjelmarcangolta! Jaj, nagyon sajnálom! KUCSMAÁRUS – Hát ember nincs, aki ezt elhiggye! KOSÁRFONÓ – Marhaság! Akkor a többi hogy maradt meg? I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Nem, ez így nem lesz jó! Hanem majd így teszek: Kútba veszett, felség, s én utána veszek! 85


ELEGÁNS HÖLGY – Szamárság! MOGORVA ÚR – Nincs is kút a közelben! ÖREGASSZONY – Nincs kiút?! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Az ördög vigye el! Valóban, ez sem jó! Hanemhát akkor… Jött vagy harminc rabló! GÁLÁNS ÚR – S téged élve meghagytak! ELEGÁNS HÖLGY – Silány egy hazugság! VIRÁGÁRUSLÁNY – Jobb, ha igazat szólsz! (A második és a harmadik színész eddigre felveszi a burkus- illetve a Mátyás-jelzéseket és Friderikával együtt megjelennek a Juhász mögött.) I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Hát akkor megmondom! Megmondom én nyilván! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Nocsak, hadd hallom hát, de igazat szólj ám! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – (meglátja, hogy valóban ott vannak) Az úgy volt, királyom… III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Nohát, csak ki vele! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Elcseréltem én azt… egy szép feketére… Oly sudár a teste, oly szép, mint az álom… II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Sudár testű birka? … III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Hozd ide, hadd látom! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Nem hozhatom, felség… II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Nem bizony, mert nincs mit! Valld ki, hogy hazudtál, erről aztán ennyit! I. SZÍNÉSZ: JUHÁSZ – Tanúm az ég: itt volt! Ráhajlott vállamra… De mint egy szép álom, elillant hajnalra… II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Szó fia beszéd csak! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – Hazudott hát?... No lám! 86


II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Akkor hát vesztett kend! Belátja-é… I. SZÍNÉSZNŐ: FRIDERIKA – Apám! Nincs hazugság abban, mit a juhász mondott, Nem is kitalálás, mit csak összehordott. Azt az aranyszőrűt kire elcserélte: Én vagyok a bárány, az a szép fekete… GÁLÁNS ÚR – Hát, ilyen a szerelem… KOSÁRFONÓ – Mit tud maga arról?! III. SZÍNÉSZ: MÁTYÁS – (a burkushoz) Akkor hát elnyertem a fele országod, (leveszi burkus fele koronáját) (Friderika közben a juhásszal enyeleg.) S ahogyan elnézem, juhászom a lányod! II. SZÍNÉSZ: BURKUS – Az ördög vigye el! Rúgja meg a kánya! A nagy igazmondást fél országom bánja! De ha már így esett, félre minden átok, Ahogy akarjátok, áldásom reátok! (Mátyás a fél koronát a juhász fejére teszi, az aranyszőrű bárány pedig a pár elé telepszik.) II. SZÍNÉSZNŐ – Mindjárt papot hívtak összeadni őket, (papsüvegre cseréli a gáláns úr kucsmáját, s kezdi a többieket terelgetni az esküvőre) S aki épp kéznél volt, megtették násznépnek. Égig ért az öröm, éljeneztek sokat, Éltették a királyt és a juhászukat. (A gáláns úr zavarában néhány mozdulattal elvégzi a „szertartást”, a „násznép” pedig megéljenzi a párt.) Így az esküvővel a mesénknek vége, I. SZÍNÉSZ – (kilépve a szerepéből kalapozni kezd) És ha tetszett, bátran dobjanak beléje! (Nem dobnak.) Amint az első színész kilépett a szerepéből, a többi színész is így tesz, és a tér jelzéseit is felszámolják. Visszatértünk tehát a kezdő vásári színhez, s az eddigi közreműködők is „civilekké” – vásárosokká és vásárlókká – válnak megint. 87


III. SZÍNÉSZ – (szintén kalapoz) Belátják-e végre, hogy van becsülete az igaz embernek? MOGORVA ÚR – Be. (Zsebeit kifordítja. Meglopták, így nem adhat semmit.) II. SZÍNÉSZ – (szintén kalapoz) Láták-e immár, hogy méltán megbecsülik a tisztességes embert? GÁLÁNS ÚR – Látjuk. (Nem ad semmit.) I. SZÍNÉSZNŐ – (az öregasszonytól kérdi) Elösmerik-é hát, hogy van igazság ebben a világban? ÖREGASSZONY – Gazság? Az van, bizony elég! (Kimegy.) KOSÁRFONÓ – Ide mind, ki kosarat akar! Másnál ilyent úgysem talál! (Megy kifelé az árujával együtt.) II. SZÍNÉSZNŐ – (a kucsmaárushoz) Node… KUCSMAÁRUS – Báránykucsma, tiszta gyapjú! Nem bánja meg, ha belébú! (Kifelé, az árujával együtt.) ELEGÁNS HÖLGY – Várjon, hová siet, hiszen vásárolnék! (Ki a kucsmaárus után.) VIRÁGÁRUSLÁNY – (a kalappal toporgóhoz) Azért szépet meséltek… (Virágot ad az egyiknek.) I. SZÍNÉSZ ÉS KOLDUS – (egyszerre nyújtják egymás felé a kalapot, egyszerre mondják) Egy kevéskét a… (Összenevetnek.) KOLDUS – Nagy kópék maguk! (Kimegy.) (A színészek elkeseredetten lerogynak. Egyikük kezdi, majd mind bekapcsolódnak a fokozatosan dallá váló szövegbe). SZÍNÉSZEK MIND – Így forog a világ, s mert igazat mondunk, Nem eszünk hát ma se, csak korog a gyomrunk. S bár üres a zsebünk, nincs egyéb mit tenni: Hisszük, van igazság, csak sokat kell keresni… Tablóba állnak, majd meghajolnak, és

VÉGE

88

NÉMETH ERVIN

KI ITT A KIRÁLY? Történetek Mátyás királyról – ahogy a Bolond látja

SZEREPLŐK

MÁTYÁS KIRÁLY BOLOND UDVARMESTER KIRÁLYNÉ UDVARHÖLGY TANÍTÓ SZAKÁCSNÉ NAGYURAK (I–V.) KÁNTOR CSAPLÁROSNÉ APÁCA KOLDUS FŐPAPOK (I–IV.) VITÉZ CSAPLÁRNÉ LEGÉNY KATONÁK (I–IV.)

90

NÉMETH ERVIN: KI ITT A KIRÁLY?

NYITÓ KÉP Mátyás palotája. A színen jobbról egy lépcsőzetes emelvény, Mátyás trónhelye. Udvari zene szól. Az udvarmester lép be, kezében néhány hangszer: gong és az ütője, tornadob, csörgő. Lerakja őket a trón mellé, aztán körülnéz, mintha számba venné a jelenlévőket. Leporolja a trónt. Kinéz, meglátja a távolban az érkező nagyurakat. A nagyurak felsorakoznak a trónnal szembeni oldalon, megütögetik a hasukat, mintha előre elképzelnék a nagy lakomát. Egy udvarhölgy lép be, magát kelletve ellibeg a nagyurak sorfala előtt. Három nagyúr eltúlzott lépésekkel követi. Az udvarhölgy letelepszik a trón lépcsőjére, a három nagyúr sorban mellé ül, ám a következő kilöki a helyéről. A harmadikat az udvarhölgy taszajtja le a lépcsőről. Az udvarmester visszaparancsolja a három nagyurat a sorba. Megint kinéz, mélyen meghajol, visszahátrál a trón mellé. Belép Mátyás király és a királyné. Leülnek a trónra. A zene elhalkul. A Bolond bucskázik be, majd még ülve várakozóan fölnéz a királyra. MÁTYÁS – (legyint) Ezt már láttuk! (A Bolond erőművészhez hasonló kunsztokat mutat. A nagyurak kitartott unatkozó gesztusa.) MÁTYÁS – Unalmas. (A Bolond szamárfület mutatva elszalad a nagyurak előtt. A nagyurak kitartott fenyegető gesztusa.) MÁTYÁS – Ez meg az uraknak nem tetszik! BOLOND – Tudod mit, felséges királyom? Játsszunk el egy komédiát! És… (Várakozóan körülnéz.) Ti lesztek a főszereplők! (A királyné lelkendezve tapsol, a nagyurak viszont kitartott gesztussal és mimikával fejezik ki nemtetszésüket.) MÁTYÁS – (csúfondárosan) Úgy látom, ez mindenkinek tetszik! BOLOND – Hát akkor?! (A Bolond az udvarmesterre néz, aki értetlenkedve néz rá vissza. A Bolond a kezébe nyomja a gongot és az ütőt, és segít neki egyet gongatni. A nagyurak és a Bolond is leülnek.)

91


ELSŐ KÉP A palota konyhája. A tanító áll ott, mintha a kezében tartott kalapját gyűrögetné. A trón lépcsőjén ülő udvarhölgy átváltozik szakácsnévá, aki mintha répát pucolna. SZAKÁCSNÉ – (énekel) Béreslegény, jól megrakd a… (Fölpillant, meglátja a tanítót.) Mit téblábol itt, jóember? Tán csak nem az étel szagával akar jóllakni? TANÍTÓ – Bizony, az is több lenne a semminél. SZAKÁCSNÉ – (a tanítóhoz lép) No várjon, mindjárt kavarintok én magának valami leveskét. (Megsedri a fenekét.) TANÍTÓ – Köszönöm jóságát. Két napja úton vagyok, s igencsak sietnem kellett, hogy ideérjek. SZAKÁCSNÉ – Tán parancsra érkezett? TANÍTÓ – Valami olyasféle. SZAKÁCSNÉ – (a másik irányba indul illegve) No, amíg elkészül, szolgálja meg az árát! (A tanító félreérti a célzást, felajzva – eltúlzott léptekkel – indul a szakácsné után. Az udvarmester dobütése kíséri minden lépését. A szakácsné hirtelen megfordul. Az udvarmester erőteljes dobütése. A tanító megtorpan.) SZAKÁCSNÉ – (zavartan) Meséljen, mi szél hozta erre? (Az udvarmester gongjának hangja tányércsörömpölést idéz. Mindketten leülnek. A konyha kitartott képe. A palota ebédlője megelevenedik: a nagyurak meghajolnak Mátyás előtt.) I. NAGYÚR – Hívattál, jó királyunk! V. NAGYÚR – Miben lehetünk szolgálatodra? MÁTYÁS – Ezúttal inkább én szolgálok néktek. Remélem, nem utasítatok vissza egy ebédet… KIRÁLYNÉ – (a negyedik nagyúrra mosolyogva feláll) Melyet a királynéval költhettek el… (A nagyúr megdelejezetten elindul feléje.) MÁTYÁS – (kissé neheztelve visszaülteti a királynét) Meg velem! IV. NAGYÚR – (rémülten visszahátrál) Visszautasítani? Hová gondolsz, felséges királyunk! MÁTYÁS – De van egy kérésem. I. NAGYÚR – Hallgatunk, felség. MÁTYÁS – Mielőtt asztalhoz ültök, mindegyiktek tegyen a kabátja zsebébe egy nagy csomó pénzt, ki-ki a tehetsége szerint. 92


II. NAGYÚR – Meglesz, hogyne lenne! (Az udvarmester gyors dobolása. A nagyurak egyenként elfordulnak, mindegyik a belső zsebe felé kotorász. Úgy állnak meg, hogy a másik ne lássa, mennyi pénz lehet a zsebükben, ők maguk viszont igyekeznek belesni a másik zsebébe. A pénz betétele után a nagyurak kitartott képe. Az udvarmester utolsó dobütése. A konyha elevenedik meg.) SZAKÁCSNÉ – (felkiált) Istenuccse, maga lesz az, a tanító! Na, menjen már! TANÍTÓ – (mintha tányérral a kezében) Ezt a pár csöppöt azért még kikanalaznám… SZAKÁCSNÉ – (elveszi a tányért) Nem lesz arra magának szüksége! TANÍTÓ – (megretten) Tán csak nem a fejemet veszik itt az udvarnál? SZAKÁCSNÉ – A magáét aligha, de az enyémet annál inkább, ha föltartom itt, s nem ér oda idejében! (Megtaszajtja hátulról a tanítót.) (Az udvarmester tányércsörömpölésre emlékeztető gongja. A tanító az előző lökéstől valamiféle lehetetlen pózban áll meg. Kitartott kép.) BOLOND – (a tanító mellé lép) Reszketett a tanító, mi lesz itt ővele… (Mátyáshoz szalad.) De akkor ijedt csak meg igazán, amikor a király közölte vele, hogy… (Hátba vágja a királyt.) (Az udvarmester dobütése hallatszik.) MÁTYÁS – (előrebukik, aztán összeszedi magát, és méltóságteljesen) Együtt fogunk ebédelni. (Az udvarmester újabb dobütésére a tanító hátrahőköl. Kitartott póz.) BOLOND – Szegény tanító féltében alig mert az ételhez hozzáfogni… MÁTYÁS – (a tanítóhoz lép) Emlékszel arra az estére, amikor egy vándornak szállást adtál? TANÍTÓ – Hogyne emlékeznék. Megkérdeztem, nem éhes-e… MÁTYÁS – Mire ő azt mondta… (A tanító a fejét vakarja. Az udvarmester „reszelős” dobolása. A Bolond a tanító segítségére siet: odaszalad hozzá, a hóna alatt kidugja a fejét.) BOLOND – (a tanító helyett a királynak) „Hát bizony nem vagyok jóllakva.” (Visszaszalad a korábbi helyére, a trónhoz.) TANÍTÓ – (hálásan néz utána) Erre elszaladtam a kocsmába, vettem túrót… (Kétségbeesetten pillant hátra a szakácsné felé.) SZAKÁCSNÉ – (hamiskásan bátorítva) Kolbááászt… TANÍTÓ – (felbátorodva) Kolbászt, paprikás szalonnát meg egy kis puha kenyeret… MÁTYÁS – De a kabátodat ott hagytad zálogba érte! 93


TANÍTÓ – (meghajol) A vendég kedve mindennél előbbre való. MÁTYÁS – No hát tudd meg, én voltam az a vendég! TANÍTÓ – (térdre esik) Felséges királyom… MÁTYÁS – (odalép hozzá, felemeli) Ne szabódj a szegénységed miatt, többszörösen visszafizetem én a jótéteményt. (A nagyuraknak.) Na, urak, én kezdem a táncot ezzel a derék tanítóval, aztán mindenki tegye azt, amit én csinálok. (Az udvarmester dobütéseire Mátyás páros táncba kezd a tanítóval: minden dobütésre tesznek egy-egy legényesre emlékeztető mozdulatot. A négynegyedes ütem – egyre gyorsuló tempóban – néhányszor megismétlődik. A tánc végén a király leveszi a palástját, és a tanító karjára teszi.) MÁTYÁS – (a nagyurak felé indul) No, bátran! Bátran! (Az udvarmester dobszavára sorban, karikírozott futásban érkezve lépnek be a táncba a nagyurak. A tanító elé érkezve mindegyik annak karjára teszi a maga kabátját, majd kifordul a közönség felé, s az udvarmester dobütésére kitartja néhány pillanatra a maga síró, zsugori gesztusát, elképedt arcmimikáját. A tanító a negyedik úr után – karján a kabátokkal – térdre roskad. Az udvarmester dobolására hátul a nagyurak szoborrá merevednek. Az udvarmester dobütése lezárja a táncot.) MÁTYÁS – (a nagyuraknak) Ennyi kis táncba csak bele nem fáradtatok?! Vagy nem tetszik az új divat tán? (A tanítóhoz lép.) Ez az összes kabát – cserébe azért az egyért – mind a tiéd. Amíg élsz, nem lesz szükséged rá, hogy a kabátodat elzálogosítsad. (A nagyurakra néz nevetve.) És most mulassatok tovább! (Megszólal az udvari tánczene. A tanító hitetlenkedve nézi a karján lógó kabátokat. A nagyurak savanyú arccal bámulnak Mátyásra, majd táncolni kezdenek magukban. A negyedik nagyúr még a királynét is kikosarazza, annyira szomorú. Az udvarmester eltúlzottan óvatos léptekkel a tanító elé settenkedik, elcseni tőle a kabátokat. Abban a pillanatban észreveszi a Bolondot, aki megfenyegeti. Kitartott kép: az udvarmester – kezében a kabátokkal – dermedten, összegörnyedve áll. Aztán sietve eliszkol a zsákmánnyal.)

94


MÁSODIK KÉP A Bolond az előtérben hevesen integetve leállítja a tánczenét. Az udvarmester gongja: megszólalnak a harangok. Hátul a nagyurak főpapokká változtak: nyakukba rakták a kabátot jelző ruhaanyagot, mint papi stólát. Imára összetett kézzel állnak. A szakácsné a kép bal oldalán apácává alakult át, szintén imádkozik. Mátyás és a királyné a trónon ülnek. BOLOND – (a királynak) Mit gondolsz, felség, mi van kiírva a cinkotai főpapság kapujára? MÁTYÁS – Ez valami csavaros találós kérdés lesz, Bolond? BOLOND – (elindul a főpapok felé) Csak annyira csavaros… (Két főpap közé érve megpördül, s hirtelen mozdulattal átnyalábolja a térdüket). Mint a főpapság oszlopai. (A király felé indul.) Nos, felség? MÁTYÁS – Talán… a tízparancsolat. BOLOND – (mutatóujjával a király halántékára bök) Királyi ésszel én is azt gondoltam volna… MÁTYÁS – És nem? BOLOND – De nem ám! (A főpapok felé mutat.) Az volt odaírva… I. FŐPAP – (kántálva) A cinkotai főpapság bú és gond nélkül éli világát. FŐPAPOK – (hejehujázva táncra perdülnek, miközben kántálva énekelnek) Hej, de éli világát! Hej, de éli világát! Hej, de éli világát! (Megszólal az udvarmester gongja: harangoznak. A főpapok egy pillanat alatt imára teszik össze a kezüket. Az előbb tanítót játszó most koldussá változik: térden állva, tenyerét kérőn a főpapok felé nyújtja. Az apáca lép eléje, buzgón imádkozva előrehajol, miközben fenekét sedergeti a főpapok felé. Azok egyre jobban előrehajolnak, élvezettel nézik. Az apáca továbbmegy, elfoglalja helyét a király trónjának lépcsőjén. A koldus térden csúszva odaaraszol a főpapok elé. Az udvarmester harangja nagyot kondul. A főpapok kitartott képbe dermednek: elkergetik a koldust.) BOLOND – (a főpapokat fenyegetve) Ha én lennék a király… MÁTYÁS – (a Bolondnak) Én vagyok a király, aki egy egész országnak parancsolok, mégis van bú és gond a fejemen elég. Ezek a mihasznák meg itt dáridóznak… (A főpapoknak.) Ha az én kérdéseimre meg nem feleltek, jaj nektek! (A főpapok eltúlzott gesztusokkal sopánkodnak.) I. FŐPAP – Aj-jaj-jaj-jaj-jaj! II. FŐPAP – Vajon mit… 95


III. FŐPAP – Vajon mit kérdezhet a király? (Az udvarmester gongja: harangoznak. Kilép a főpapok közül a részeges kántor, dülöngél.) KÁNTOR – (szembefordul a főpapokkal) No, atyámfiai, miért lógatjátok úgy az orrotokat? (A főpapok egyszerre Mátyásra néznek, ő a Bolondra tekint, aki átcikázik a főpapok között.) BOLOND – (csúfondárosan) Ha nem feleltek meg a kérdésemre, jaj nektek, jaj nektek, jaj nekteeek! FŐPAPOK – (a kántornak keserűen) Hallod. KÁNTOR – Ne búsuljatok, majd megfelelek én. (Végignéz magán.) Csak hát… föl kellene egy kicsit öltöztetni. (Az udvarmester gongja: harangkondulások. A főpapok nagy buzgalommal átrakják a kántorra a saját stólájukat. A kántor kinéz az udvarmesterre, aki kezében a gonggal odaszalad hozzá, s a gong ütőjét főpapi pálcaként a kezébe nyomja, aztán a gongot a maga feje fölé tartva letérdel a kántor mellé. A kántor megüti a gongot.) MÁTYÁS – Honnan jöttél, isten derék szolgája? KÁNTOR – Cinkotáról, hogy felségednek minden kérdésére és gondolatára megfeleljek. MÁTYÁS – Azt igen ajánlom! Hát mondd meg elsőre: hány kanál víz van a tengerben? KÁNTOR – (kicsit gondolkodik) A jóisten kanáljával csak egy, az emberekével mérhetetlen. (Megüti a gongot.) MÁTYÁS – (elismerően) Hm. És azt tudod-e, hány véka a Gellérthegy? KÁNTOR – (gondolkozik) Ha nagyobb a véka, mint a hegy, akkor egy sem. (Megüti a gongot.) MÁTYÁS – Úgy látom, jól forog az eszed kereke. Akkor azt is tudod, hol van a világ közepe? KÁNTOR – Mi sem könnyebb ennél, felséges királyom. Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán. (Megüti a gongot. A Bolond közben odaszalad a királyhoz, és súg valamit a fülébe.) MÁTYÁS – Na és… most mit gondoltam? KÁNTOR – (rávágja) Felséged azt gondolja, hogy a cinkotai főpappal beszél, pedig csak a részeges kántorjával. (Kettőt üt a gongra.) MÁTYÁS – (nevet) Kibabráltál velem, te kántor. De mivel minden kérdésemre és gondolatomra megfeleltél, kívánhatsz valamit!

96


KÁNTOR – Jaj, felséges királyom, csak azt az egyet add meg nekem, hogy az icce Cinkotán még egyszer akkora legyen, mint eddig volt! (A főpapok közül valamelyik csodálkozva füttyent.) I. FŐPAP – Másfél liter?! II. FŐPAP – (számolgat az ujján) Kétszer hét és fél deci, azaz… III. FŐPAP – Az annyi, mint… IV.FŐPAP – Az már valami! KÁNTOR – Hej, csaplárné! (Belép a csaplárosné.) CSAPLÁROSNÉ – Mi tetszik, kántor uram? KÁNTOR – Egy icce bort, de a cinkotai iccével mérje! CSAPLÁROSNÉ – (zsörtölődik) Mivel mérném Cinkotán? KÁNTOR – Csakhogy az a király parancsára mától kétszer akkora, mint máshol! CSAPLÁROSNÉ – De az ára is kétszer akkora ám! (Otthagyja.) KÁNTOR – (a fejéhez kap, majd Mátyásra néz) Nem erről volt szó, felséges királyom! MÁTYÁS – Késő bánat, eb gondolat! (Hüvelykujjával az ég felé bök.) A királyi szót csak odafönn változtathatják meg. (Az udvarmester gongja: harangkondulás.) KÁNTOR – (térdre esik, imára kulcsolja a kezét) Istenem, segítsd meg a te örökké szomjas kántorodat, hogy ne száraz torokkal kelljen zengenie a te dicsőséged! Legyen az icce kétszeres, az ára meg félszeres. FŐPAPOK – (kántálva) Az nekünk is tetszésünkre volna, uram! MÁTYÁS – (nevetve) Azt meghiszem, csakhogy arra rá is kell ám szolgálni. FŐPAPOK – Ááámeeeen! (Az udvarmester feláll a gonggal, mintha füstölőt lóbálna, megüti a gongot: megszólalnak a harangok. Néhány pillanatig kitartott kép.)

HARMADIK KÉP Harangszó. A szín bal oldalán négy katona kockázni kezd. Ötödik társuk, a vitéz búskomoran üldögél a szín közepén. A Bolond lép oda a harangozó udvarmesterhez. BOLOND – Már rég nem Cinkotán vagyunk, hanem a katonák táborában. UDVARMESTER – (észbe kap) A nemjóját! (Odaszalad a hangszereihez.) Akkor most mit csináljak? 97


BOLOND – (mellé lép) Legyen kürtszó, vagy valami! (Az udvarmester riadtan keresgél a hangszerei között.) UDVARMESTER – (sírva) De hát nincsen kürtöm! BOLOND – Van a torkodban! (Az udvarmester a szájához emeli az öklét, kürthangot hallat. Egyre lelkesebben fújja.) BOLOND – (betapasztja a kezével az udvarmester száját) Na, elég! Jóból is megárt a sok. (A királyra mutat.) Amúgy ide tart a táborba Mátyás király is… (A király felpattan a helyéről, menne, de a királyné elkapja a palástja szegélyét.) KIRÁLYNÉ – (feddőn) Na de Matykó! Álruhában! (A király leveszi magáról a palástot, odaadja a királynénak. A vitéz felé lép, közben a kép megmerevedik. Megelevenedik a másik oldalon a kockázó katonák jelenete. Az első katona mintha a kockákat rázná. Az udvarmester csörgője: kockák hangja. A kockák kigurításakor az udvarmester lecsapja a csörgőt.) II. KATONA – (elhűlve) Két hatos! I. KATONA – Ezt csináld utánam, ecsém! II. KATONA – Na várj csak, mindjárt megszorongatlak! (Az udvarmester csörgőjének hangja: a második katona dob.) I. KATONA – Egy hatos… a többi semmit sem ér! Most figyelj! (Az udvarmester csörgőjének hangja: az első katona dob.) II. KATONA – Három hatos! Istenemre mondom, pajtás, te az ördöggel cimborálsz! (Az udvarmester csörgőjének hangja: a második katona dob.) III. és IV. KATONA – (kárörvendően) Semmi! (Az udvarmester csörgőjének hangja: az első katona dob.) I. KATONA – Megint három hatos. II. KATONA – Te csalsz, akasztófára való! I. KATONA – Én?! Én ugyan nem! II. KATONA – Még most is hazudsz?! I. KATONA – Itt folyjon ki a két szemem! II. KATONA – (megmarkolja az első katona ingét) Majd megtanítalak én kesztyűbe dudálni! (Összeverekednek.) III. KATONA – (a társai közé lép) Hagyd már abba, te esztelen! A király leütteti a fejünket, ha megtudja, hogy a katonái egymással hadakoznak. (Visszatuszkolja a helyére a második katonát.) 98


IV. KATONA – Dobj inkább, hátha most nagyobb szerencséd lesz! (Kockáznak tovább. Az udvarmester lecsapja a csörgőjét. Kitartott kép. Mátyás odatérdel a fakardos vitéz mellé.) MÁTYÁS – Miért lógatod úgy az orrod, pajtás? VITÉZ – Ej, igen bánatos az én sorsom. Nem is akarom én azt tudatni senkivel. MÁTYÁS – Könnyíts a lelkeden, pajtás. Na, várj, mindjárt segítek! (Kiszól.) Csaplárné, hej, csaplárné! Töltsön egy kis jó bort a kupánkba. (Csaplárné jön, bort tölt a királynak. Az udvarmester hangja: „Bugybugy-bugy-bugy-bugy-bugy-bugy.” Kis szünet. A csaplárné – áthajolva a király előtt – bort tölt a vitéznek is. Az udvarmester hangja: „Bugy-bugy-bugy-bugy-bugy-bugy-bugy.” Kitartott kép: a fenekét kidomborító csaplárnét nézi a király, közben a tenyerét lassan felemeli, mintha a fenekére akarna csapni egyet. Az udvarmester pergeti a dobot, majd a tetőponton megáll. A király keze is megáll a levegőben.) KIRÁLYNÉ – (a háttérből zsémbesen) Hol kujtorog a szemed, Matykó?! Hát a kezed?! (Az udvarmester rácsap a dobra. A csaplárné megfordul, odébb megy a kockázókhoz. Mátyás lassan visszaereszti a kezét, s mintha a kupát fogná, koccint a vitézzel. Az udvarmester megcsendíti a gongot.) MÁTYÁS – Ettől csak megered a nyelved, pajtás! (Isznak. Az Udvarmester hangja: Glugy. Glugy. Glugy. Glugy. Glugy.) VITÉZ – (megtörli a száját) Az a nagy bánatom, hogy az én legkedvesebb barátom halálra van ítélve. MÁTYÁS – Az bizony nagy baj. S mivel szolgált rája? VITÉZ – Ellenszegült a hadnagyunknak. Holnap reggel lesz kivégzése. Hát ezért búsulok én olyan nagyon. (Kiszól.) Csaplárné, még egy messzellyel! (Bejön a csaplárné, tölt. A katona fizetni akar, az egyik, majd a másik zsebére csap, aztán széttárja a karját. Az udvarmester mindegyik mozdulatra egyet üt a dobjára.) CSAPLÁRNÉ – Ne keresse, vitéz uram, rég nálam van az már! Hanem ha a kardját ide adná, hoznék én azért cserébe akár két iccével is! (A vitéz nekiveselkedik a kard kihúzásának. Az udvarmester dobpergése. Amikor a vitéz nagy nehezen kirántja a kardot, az udvarmester rácsap a dobra. A király lehajol a suhintás elől.) BOLOND – (a vitéznek) Óvatosan! Ha lecsapod a fejét, nemcsak neked, hanem a mesének is vége lesz! 99


VITÉZ – (nézi a kardját) Menj, jó társam, a fakard majd szolgál helyetted, amíg ki nem váltlak. (Odaadja, aztán egy hirtelen mozdulattal eltakarja a szemét.) (Kitartott kép. A Bolond oldalba böki az udvarmestert. Az értetlenkedve széttárja a karját. A Bolond a vitéz felé bök az ujjával. Az udvarmester felfogja a dolgot: „Jaa! Brü-hü-hü-hü-hű! Brü-hü-hű!” A csaplárné a karddal el.) MÁTYÁS – Fakard?! Miféle fakard? VITÉZ – Azt teszem az igazi helyébe. Az igazi zálogul szolgál, ameddig ki nem fizetem az adósságot. MÁTYÁS – (nevet) No hiszen, pajtás, csak aztán rád ne támadjon közben a török, mert mindjárt aprófát csinál a te kardodból! (Az udvarmester hangja: a riadó kürtjelét fújja. A kockázó vitézek a kardjukhoz kapnak. A vitéz is közéjük rohan. A király talpra szökken. Kitartott kép néhány pillanatig: riadt kémlelés.) BOLOND – (az udvarmesternek) Bolond vagy?! Takarodó van! UDVARMESTER – (zsörtölődve) A fenébe is! Nem bírok kiigazodni a sok hangszer között! (Az udvarmester hangja: fáradt, elnyúló hangon fújja a takarodó kürtjelét. A katonák elhevernek. A Bolond lábujjhegyen odasomfordál Mátyás király mellé.) BOLOND – És most mi lesz, felséges királyom? Jól meg kellene büntetni ezt a legényt! MÁTYÁS – Már megint büntetni, Bolond? Hát mit fognak kiolvasni a krónikákból rólam? Amondó vagyok, várjuk ki a végét! (Dobpergés. A katonák – köztük a vitéz is – felsorakoznak, jön a legény, mintha hátra lenne kötözve a keze. Letérdel, várja a sorsát. Hosszú csönd és mozdulatlanság.) I. KATONA – (súgva a társának) Hol a hóhér? II. KATONA – (súgva) A hóhér tudja. VITÉZ – Egy kivégzéssel nem lehet viccelődni, pajtás! (Mátyás mintha egy erkélyről nézne le.) MÁTYÁS – Meddig várjunk még, a teremburáját?! Tán csak nem a törökkel akarjátok lenyakaztatni ezt a legényt? VITÉZ – Nincs meg a bakó, felséges királyom! MÁTYÁS – Hát ha nincs, akkor kinevezlek tégedet hóhérnak. (Dobpergés. Senki sem mozdul. A Bolond kap észbe, a vitéz háta mögé szalad, előretuszkolja. Az udvarmester rácsap a dobra. A vitéz csak áll némán, lehajtott fejjel.) 100


MÁTYÁS – (tettetett haraggal) A teringettét, te vitéz! Hát semmibe veszed a király parancsát?! Mindjárt a te fejedet üttetem le a helyéről! (Az udvarmester dobszava: halk harangkondulások, mintha a lélekharang szólna. A vitéz letérdel a legény mellé, imára kulcsolja a kezét.) VITÉZ – Mivel az emberi szívben nincs kegyelem, Tehozzád fordulok, én édes istenem! Ne legyek hóhérja az én barátomnak, Változtasd át vasát fává a kardomnak! (Kirántja a fakardját.) (Az udvarmester dobszavára nagyot kondul a harang. A katonák térdre esnek, imára kulcsolják a kezüket.) I. KATONA – Csoda! Isteni csoda! II. KATONA – Áldott legyen az Úr neve! III. KATONA – (föltápászkodik) Felséges királyom! Az Úr csodát tett: fává változtatta a társunk kardvasát! MÁTYÁS – (nevetve) No hát, ha így van, akkor ez ellen semmit nem tehetünk. (A legényhez lép, felemeli.) Szabad vagy, fiam, isten segedelmével! (A legény fölmutatja a királynak a hátul összekötözött kezét. A király int a Bolondnak, aki nagy nyögés közepette elharapja a kötelet.) MÁTYÁS – (a vitéz vállára csapva) Te meg, fiam, menj, váltsd ki a kardodat! Aztán máskor, ha van pénzed, igyál, ha meg nincs pénzed, ne igyál, mert fakardos vitézt nem használhatok. (Harsonaszó hallatszik – az udvarmester a szájával játssza. Kitartott kép. A Bolond meghajol a király előtt.) MÁTYÁS – No, ez a játék igazán a tetszésemre szolgált, Bolond! BOLOND – (elégedetten) Hát akkor helyre billentettük a mondást, felség! Bolond likból nem csak bolond szél fúj! (Vidám udvari zene.)

VÉGE

101


Megjegyzés a rendezőnek A játék 10 szereplővel – megfelelő összevonásokkal – már játszható. Az össze nem vonható szerepek: Mátyás király, Bolond, Udvarmester A lehetséges összevonások: Tanító – Nagyúr – Koldus – Főpap – Katona Kántor – Nagyúr – Főpap – Katona – Legény Vitéz – Nagyúr – Főpap Királyné – Csaplárosné Udvarhölgy – Szakácsné – Apáca – Csaplárné

Felhasznált források Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. 7. kiadás. Móra Könyvkiadó, Bp., 1985.

102

KRAIN EDINA

MÁTYÁS KIRÁLY BOLONDOS BOLONDJA Bábjáték

SZEREPLŐK

HÍRNÖKÖK MÁTYÁS KIRÁLY TÓBIÁS, AZ UDVARI BOLOND HOLLÓ A CÍMERBŐL DARABONT KOLOZSVÁRI BÍRÓ CIGÁNYASSZONY UDVARMESTER UDVARI NÉP

A Corvina lapjaival jelzett helyszínek A folyó partján, a vár alatt Budán a palotában A kolozsvári bíró portáján A palota konyhájában Folyosók zugaiban, függönyök mögött

104

KRAIN EDINA: MÁTYÁS KIRÁLY BOLONDOS BOLONDJA

A szerző megjegyzései A mese Mátyás uralkodásának első éveiben játszódik, Budán, és Kolozsváron. Ahhoz, hogy Mátyás kora minél inkább megidézhető legyen, eredeti reneszánsz zenével tehető színessé az előadás, illetve korabeli címerekkel, zászlókkal egészíthető ki a színpadkép. Az árnyképekben, az utazások megjelenítéséhez használhatóak a városok korabeli ábrázolásainak másolatai. A darabot marionett-figurákkal javaslom megvalósítani, amelyeket a hírnökök mint élő szereplők mozgatnak. Legalább három mozgató legyen a színpadon – ez esetben három hírnök szerepel, és megszólalásaikat, illetve esetleges kellékeiket (pergamen, dob, kürt, zászló, stb.) el kell osztani. Ha vannak zenélni tudó szereplők, ezekkel a hangszerekkel adhatják a zenei kíséretet is. Háromnál több hírnök is szerepelhet – akár annyi is, ahány szereplő rendelkezésre áll, hiszen a szövegeket el lehet osztani (akár egy megjelenésen belül is). Akinek pedig nem jut szöveg, kapjon hangszert (vagy más kelléket) a kezébe. Ők – ha nem jut nekik mozgatói szerep – csak akkor jönnek elő, ha zenét szolgáltatnak. A marionett figurák jelenlétét indokolják a következők: • díszletként és a jelenetek háttereként egy nagyméretű „könyv”, Mátyás Corvinája szolgál – ennek méreteiben arányosnak kell lennie a játszókkal – ezt bábokkal könnyebb megoldani; • világítás szempontjából: bizonyos jeleneteknél (pl. a kesergőknél) elég, ha csak a figura van megvilágítva, a mozgató viszont nem; • a darab jellege és szereplői igénylik a finom, emberi mozdulatokra képes marionett technikát. Mindezek ellenére az is elképzelhető, hogy nem bábjátékként, hanem élő szereplőkkel állítják a darabot színpadra. Ekkor azonban szükség van az árnyjátékok bizonyos átalakítására (pl. az utazások vagy a konyhakép esetében), és át kell gondolni a címer és a benne ülő holló technikai megoldását is. A díszletek, kellékek elkészítésénél fontos figyelembe venni, hogy Mátyáskori eredeti zászló nem maradt fenn, de használhatóak hollós, vörösezüst vágásos zászlók. Címere több volt Mátyásnak; legelfogadottabb a négyosztatú címer: felül balra vörös-ezüst sávok, jobbra a három halom az apostoli kereszttel, alul balra a Dalmáciát jelképező koronás oroszlánfejek, jobbra a Csehországot jelentő kétfarkú oroszlán, középen pedig kis címerpajzsban a holló, csőrében a gyűrűvel. 105


106


PROLÓG A színen középen egy óriási könyv látható, Mátyás egyik Corvinája. (Rendezői) jobb oldalon a Hunyadi címer a hollóval, (rendezői) bal oldalon a trónus. Mindezek felett árnyjátékvászon, amely, ha nincs megvilágítva, Mátyás arcképét hordozza. (Dobpergés, fanfárok, előlépnek a hírnökök.) I. HÍRNÖK – Magyarország népei, figyelmezzetek! Kihirdettetik, hogy az Úrnak ezen esztendejében, 1458-ban Magyarhon nemes nagyurai királlyá választották az ifjú Hunyadi Mátyást, a magyarok trónusára felültették, az ország eljövendő sorsát kezébe fektették. Imádkozzatok az új királyért, kérjetek fejére Istentől áldást, és éltessétek a nevét. II. HÍRNÖK – Sokáig ragyogjon országunk felett a Hunyadiak nemes címere Magyarország jelvényeivel és a családot jelképező hollómadárral, amely a Hunyadiak aranygyűrűjét tartja csőrében! Vivát! Vivát! Éljen a király! – Most pedig hallgassátok dicső tetteit! (Díszítőzene. Kinyílik a Corvina, első lapján a folyóparti kép látható. A holló csőréből kiesik a gyűrű, begurul a trónus alá, a holló pedig károgva elrepül.)

ELSŐ KÉP A folyóparton, a vár alatt. A Bolond cipel egy zsákot, küszködnek egymással. BOLOND – Nyughass, a mindenedet! ZSÁK – Van eszemben! Eressz el! Majd bolond leszek nyughatni! BOLOND – Tisztázzuk: a bolond én vagyok! Már az előző király idejében is én voltam a legokosabb bolond az egész udvarban! (Többször megpróbálja elkapni, mindannyiszor orra esik.) ZSÁK – Úgy? Okos vagy! Mégis milyen nehezen fogtál meg! (Rútul vihog.) BOLOND – (ad neki egyet a feje búbjára) Csönd legyen ott a zsákban! ZSÁK – Így állunk: ha nem tudsz jobbat mondani, mint én, akkor kapok egy nagyot a fejem búbjára! Tényleg nem tudsz okosabbat? (Piszkálja. A zsák ugrálni kezd, el akar szökni.) 107


BOLOND – (utána kap) Hohó! (Kergetik egymást, a zsák ugrál, a Bolond utána, orra esik, nagy burleszk.) BOLOND – (ráül a zsákra) Gondolod, ilyen könnyen meglóghatsz? Vedd tudomásul, ha én egyszer megfogtalak, többé nem eresztelek! ZSÁK – Zsarnok! BOLOND – Szemtelen! ZSÁK – Erőszakos! BOLOND – Bitang! (Erősen megragadja, hogy nyikkanni sem tud.) Most pedig gyerünk az új király színe elé! Gyalogol, megérkezik a palotához. (A hírnökök lapoznak a Corvinában: a folyópartról a palota képre.) Kopogtat, majd kiáltozni kezd. BOLOND – Hahó! Van itt valaki? Hogy őrzik ezt a palotát? (Toppant.) (Előbújik a Darabont.) DARABONT – Mi rikoltozol itt, féleszű? BOLOND – Neked van fél eszed, tudod mit? nekem egy egész nagy van! Mégpedig itt, ni, a sipkám alatt! DARABONT – Tényleg egész nagy - a szád! Mit akarsz itt? Eridj a csudába! BOLOND – Ajándékot hoztam a királynak, és te nem akarsz beengedni? A lármára kidugja fejét az ablakon a Király. MÁTYÁS – Miféle lármát csaptok, semmiháziak? BOLOND – Ez az alak nem akar engem oda beengedni! Márpedig én mindenképpen be akarok oda menni! MÁTYÁS – Márpedig, barátom, ide bolondokat nem engednek be! BOLOND – Bolondokat nem engednek be? (Elgondolkodik, vakargatja a feje búbját.) Hát akkor te hogy jutottál be? MÁTYÁS – Mit mondtál, te kutyafülű?! Hogy merészelsz így beszélni a királyoddal? (Kiabál.) Azonnal vigyétek a szemem elől, és üssetek a hátsójára egy tucatot a mogyorófavesszővel, a mindenit! BOLOND – Várjatok, várjatok! Azt se kérditek… DARABONT – De nem ám! No, gyere, te semmirekellő, hadd csíplek fülön! BOLOND – (éktelenül jajgat) Én a királynak hoztam… jaj! DARABONT – (elkapja a grabancát, elkezdi csépelni) Egy, kettő, három, négy, öt… (Zene: Bolond kesergője. Fény meghúzva, csak a Bolondon marad teljes. Énekelni kezd.) 108


BOLOND – Felséges nagyúr Magasban trónol Nem nézi, mi van A trónja alatt A gúnyám foltos Szürke a portól S azt hiszi, vélem Bármit megtehet Ha úgy tartja kedve Vígan kinevetne Rosszkedvét máskor Bánja a hátsóm Biz, ez Nem az igazság Jaj, ez Nem az igazság Biz, ez Nem az igazság Jaj, ez Nem az igazság (Bolond szomorúan leül a földre. A zsák ezt a pillanatot menekülésre akarja használni, ugrálni kezd.) ZSÁK – Engedjetek, tökfilkók, különben olyat teszek, hogy magam is megbánom! DARABONT – (rémülten hátrál) Jaj, Krisztusom, segíts, hisz ez maga az ördög! Jaj nekem! (Óbégat, veti a keresztet.) BOLOND – (a zsákhoz) Mit művelsz, te, hogy a kutyák vacsorázzanak meg?! BOLOND – (felegyenesedik, tapogatja a fenekét) Ne tátsd a szád, melák, kereket old az ajándékom! (Darabont dermedten áll, nem mer odamenni, a zsák tovább ugrál, közben méltatlankodik.) ZSÁK – Megálljatok! Van képetek bezárni engem ebbe a büdös tarisznyába! BOLOND – Vigyázat, megszökik! (Utána indul.) 109


DARABONT – Istenemre, én nem nyúlok hozzá! (Rázza a fejét.) Nem megyek a közelébe! ZSÁK – Ne is gyere! BOLOND – (cserkészi) Menj oda! ZSÁK – Megfogtál, de most már mulass egyedül! (Addig-addig ugrál, amíg a zsák szája kilazul, kibújik belőle a holló.) HOLLÓ – Na, végre! Kár, kár, hogy már alig kaptam levegőt! MÁTYÁS – (felbukkan újra az ablakban) Mi történik már megint? (Észreveszi a madarat.) Micsoda pompás madár! Éppen, mint az én címerállatom! (Odamutat a címerre, ami azonban üres – mindenki felkiált a meglepetéstől.) Egek! A hollóm! Hová tűnt? HOLLÓ – (csapkodni próbál a szárnyaival) Azt hiszem, jobb, ha én most megyek. Nagyon örültem, kérem! (Csapkod, de nem tud felrepülni, halkan szitkozódik.) Abban az átkozott tarisznyában úgy elzsibbadtam, hogy alig tudok mozogni! MÁTYÁS – Mire vártok, mamlaszok, kapjátok már el! Hiszen ez az én címermadaram! Megszökött a galád! HOLLÓ – Hogyne szöktem volna el, amikor már kis híján kiszürkült a tollazatom az unalomtól! Ki tud folyton egy helyben ücsörögni… BOLOND – Én már egyszer visszahoztam! (A Bolond és a darabont becserkészik, a holló elmereng.) HOLLÓ – (ábrándosan) Soha semmi mulatság… BOLOND – (szemrehányóan) Meg se hallgattál! HOLLÓ – (tovább ábrándozik) … semmi kaland… (A Bolond és a darabont rávetik magukat.) BOLOND és HOLLÓ – (egyszerre felkiáltanak) Hát hol itt az igazság?! MÁTYÁS – (vallatja) Hová tetted nagyanyám aranygyűrűjét, amit a csőrödben tartottál? (Ráripakodik.) Válaszolj! HOLLÓ – Az az én gyűrűm! Magam csórtam! MÁTYÁS – Amit az ember ellop, sosem igazán az övé! Az mindig az eredeti tulajdonost illeti meg, hiszen jogtalanul jutott hozzá a tolvaj! A gyűrű az enyém, vedd tudomásul! Nagyanyám kapta Zsigmond királytól jegyajándékul, apám, Hunyadi János születése előtt! HOLLÓ – Jól tudom, ne prédikálj! Apád apró csecsemő volt még, amikor hozzájutottam… BOLOND – (gúnyosan kaccant) Vagyis elcsórtad… HOLLÓ – Mit tehetnék? Kár, hogy nem tudok ellenállni a csillogó holmiknak! BOLOND – „Jutalmul” viszont azóta is őrizheted! 110


HOLLÓ – Rendkívül érdekfeszítő feladat… volt… MÁTYÁS – Hova tüntetted? (Bedühödik.) Az a gyűrű az igazságot jelképezte, származásom és királyi vérem bizonysága volt! BOLOND – (filozofál) Bizony-bizony, az igazság fénylik, és értékes, mint az arany, de könnyű elrejteni, mint egy kis gyűrűt! MINDANNYIAN – (ráordítanak) Hol van?! HOLLÓ – (flegmán megrántja a szárnyát) Eltűnt, nem tudom, hol van, elveszett útközben. Keresd meg! Az igazságot keresni kell, tudod? MÁTYÁS – (felhorkan) Te fogsz engem bölcsességre tanítani? BOLOND – Felség, kitekerjem a nyakát a szemtelennek? MÁTYÁS – Eredj a helyedre, nagyszájú tollas, és el ne merj még egyszer mozdulni, mert istenemre megsüttetlek! HOLLÓ – (vonakodva kászálódik, a darabont tessékeli) Újabb száz év szobafogság… újabb száz év magány… kár-kár! MÁTYÁS – (a Bolondhoz fordul) Hálával tartozom neked. Ennél értékesebb ajándékot nem hozhattál volna. BOLOND – Örülök, komám, hogy örülsz, nekem úgysem sikerült valami fényesre ez a nap. (Tapogatja a fenekét.) MÁTYÁS – (dörmög az orra alatt) Ejnye, no, hiszen ha mondtad volna, mi járatban vagy… BOLOND – (felesel) Mondtam volna, ha a felséges király megkérdezte volna! MÁTYÁS – Egetverő szemtelenségedre még a szavam is majd elállt! BOLOND – Ez az én mesterségem: hogy olyanokat mondjak, amitől mások jó alaposan meglepődnek! MÁTYÁS – Okosan fűzöd a szót, te… mi is a neved? BOLOND – Tóbiás vagyok, a maskarás, mától a te udvari bolondod. (Meghajtja magát.) MÁTYÁS – (meglepődik) A nagyszájú mindenit! (Elneveti magát.) Lehet, hogy udvaromban a sok léhűtőnek együttvéve nincs annyi sütnivalója, mint ennek a maskarásnak?! Hanem azt a gyűrűt, amit az a semmirevaló madár eltüntetett… BOLOND – Megnézem a zsákban, hátha ott rejtőzik az alján…(Kutat.) MÁTYÁS – Igaz-igaz. A legócskább zsák is rejthet számunkra értékes, szívünknek kedves dolgokat. BOLOND – Sajnos, nincs itt. Lyukas az alja. MÁTYÁS – Szétküldöm a darabontokat az országba, kerítsék meg a föld alól is. BOLOND – Nyakadra sóznak majd egy hamisítványt. Az igazit csak te 111


ismered fel. Én azt mondom, komám, hogy induljunk vándorútra, és kerítsük meg magunk azt a gyűrűt, mert ez a megátalkodott szárnyas sosem fogja kibökni, hogy hol hagyta. Elmondod végre, vagy nem? HOLLÓ – (felesel a címerből) Mondtam már, hogy nem tudom. A Duna partján még megvolt, a Tisza partján már nem. Vagy fordítva. Az ember nem figyelhet minden apróságra. BOLOND – Kénytelenek leszünk magunk utánajárni a dolognak. MÁTYÁS – (sóhajt) Az írnokok és a kamarások majd gondoskodnak az udvar ügyeiről. Úgyis azt képzelik magukról, hogy a tenger sok eszük nélkül a király egy napig sem boldogulna. Meglátjuk, mire mennek nélkülem! (Odaszól a Bolondnak.) Hozzad a köpenyemet! Körülnézünk Kolozsváron, a szülővárosomban! BOLOND – (hozza a köpenyt) Gondolod, komám, hogy ez a legmegfelelőbb úti viselet? MÁTYÁS – (nézegeti) Miért? Szép is, meleg is. Mondd csak, eztán már mindig te leszel az okosabb kettőnk közül? BOLOND – Szó sincs róla! Hiszen tudod, komám: azért jöttem az udvarodba, hogy ne te legyél a legbolondabb! (Elpucol.) MÁTYÁS – Megállj, te pernahajder, érjelek csak utol! Darabont! Vidd a csudába ezt a királyi köpenyt és hozz egy kopott gúnyát! Igaza van: ha így mennék ki a palotából, délre már az egész ország tudná, hogy a király úton van. Márpedig erre a portyára jobb, ha nem a király indul, hanem Mátyás a szegény vándordiák. (Átöltözik.) (Díszítőzene.)

MÁSODIK KÉP Árnyjátékban vándorolnak. Kolozsvár. Mátyás jön. Az udvarház előtt posztol egy darabont. BOLOND – Nicsak, micsoda gúnyát öltöttél magadra! MÁTYÁS – Ez már inkább kedvedre való, ugye, szemtelen? (Fejszecsattogás hallatszik.) MÁTYÁS – Micsoda nagy munkában vannak itt. Aprítják a tüzelőt télire. BOLOND – Tehetős gazdája lehet ennek a fényes portának, ha futja neki ilyen sok fára. De mit csinál az, akinek nem jut tűzifa? 112


MÁTYÁS – Nem jut, nem jut! Mindenkinek jut, aki hajlandó megdolgozni érte! Csak nem szabad lustálkodni! BOLOND – Hát, komám, mielőtt eljöttem a nagyapám házából, láttam vacogni dolgos parasztembereket, mert a földesúr minden begyűjtött fát megtartott magának! MÁTYÁS – Te, ne szájaskodj velem, hanem eredj a dolgodra, otthon találkozunk. Én bemegyek ide, és megnézem a saját szememmel, hogy mi történik. BOLOND – No, látod, nem is vagy te akkora bolond! (Elpucol.) (Mátyás elindul az udvarház felé.) DARABONT – (elé áll) Megállj, te csavargó, ide gyere nyomban! MÁTYÁS – (körbenéz) Én? DARABONT – Te, bizony! Eridj befele az udvarba fát aprítani! MÁTYÁS – Ki mondja ezt? DARABONT – Ez a kolozsvári bíró uram parancsa! Minden erre járó köteles egy napig aprítani a fát! Ne vitatkozz, lódulj! (Belöki.) BÍRÓ – (jön elő) No, lássuk az újabb jövevényt! (Gúnyosan dörgöli a kezét.) Hallottam, milyen nagy volt a szád az imént! Gyerünk azzal a fával, bitang! Ha összevágtál egy rakást, mehetsz tovább a dolgodra! MÁTYÁS – De bíró uram azt még nem mondta, miféle fizetséget fogok ezért kapni. BÍRÓ – Fizetséget?! (Gúnyosan felkacag.) Már a rongyosok is fizetséget kívánnak? Megkapod, ne félj, (félre) mind a huszonötöt a botommal a hátad közepére! MÁTYÁS – Aki dolgozik, fizetséget érdemel, akár szép a ruhája, akár rongyos. BÍRÓ – Ha sokat feleselsz, kétszeres fizetséget is kaphatsz a huszonötön felül. Na gyerünk, te nagyorrú! (A bíró és a darabont el. Majd árnyjáték: a király aprítja a fát. Mátyás kesergője ugyanarra a dallamra,mint a Bolond kesergője.) Lelketlen nagyúr Kapzsi és hazug Tömné a zsebét Halmozza pénzét A gúnyám foltos Szürke a portól S azt hiszi, vélem Bármit megtehet 113


Ám a megtorlás A gonosz bírát Eléri bízvást Mert e nagy hasáb Fára Írást rárovok Így e Jelzést itt hagyom Fára Írást rárovok Így e Jelzést itt hagyom: Itt járt Mátyás, a magyarok királya! BÍRÓ – Látom, végeztél. Vedd hát a jól végzett munka jutalmát. (Indulatos zene. A darabont jól elnáspángolja Mátyást.) BÍRÓ – Megkaptad, ami téged illetett, mehetsz a nagy orrod után, amerre akarsz! MÁTYÁS – Így állunk hát! A bolond beszéde mégsem teljesen bolond beszéd? Én, a bölcs király mit gondoltam? A trónteremből bizony nem látni el Kolozsvárig! De megálljatok, gőgös nagyurak, ti is megkapjátok azt, ami pedig benneteket illet! Fogjátok ti még emlegetni a nagyorrú legényt! (Zene, vészjósló dobpergés.) I. HÍRNÖK – Mátyás, a magyarok királya, parancsolja, hogy a kolozsvári bíró látogassa meg a palotájában, és ajándékképpen hozza el az udvara sarkában álló farakást, mert közeleg a tél, szükséges a tűzifa! (Díszítőzene.)

HARMADIK KÉP A hírnökök újra lapoznak a Corvinában. Mátyás palotája: a bíró érkezik a királyi udvarba a fával. (Utazás újra árnyjátékban, a mozgást már útközben elkezdi.) BÍRÓ – (morog a bajusza alatt) Furcsa kívánság egy királytól, hogy ajándékozzák meg egy szekér fával. Nem hiába! Nagyon fiatal az új 114


király, nem nőtt még be a feje lágya. Aki nem töltötte még be a hatvanat, nem is ember az! Szeleburdi ifiúr ez, mondják a bírák a többi faluban is, hogy egy ilyen ifjoncot nem lett volna szabad királynak tenni! (Megbűvölten nézegeti, simítja a trónszéket.) Felhangzanak a fanfárok, a király érkezik, kíséri az udvarmester a megjelölt fával. BÍRÓ – (földig hajol) Felséges királyom! MÁTYÁS – Már vártalak, bíró! Elhoztad, amit kértem tőled? BÍRÓ – Amint parancsolta felséged! MÁTYÁS – Nagyon fontos, hogy télire elegendő tűzifa legyen felvágva, ugye? BÍRÓ – Bizony, királyom, nemsoká’ beköszönt a hideg tél. MÁTYÁS – Aki nem gondoskodik ősszel a tüzelőről, az kékre fagyhat a fűtetlen szobákban. BÍRÓ – Úgy ám, felséges királyom, nem lehet dologtalanul tölteni egyetlen napot sem! MÁTYÁS – Jól beszélsz, bíró! Aztán sok dolog van-e egy ilyen rakat fával? BÍRÓ – Sok, rengeteg! (Buzgón bólogat.) Először is be kell gyűjteni… MÁTYÁS – Hol gyűjtötted ezt a fát? BÍRÓ – Az erdőmben, felséges király! MÁTYÁS – Hát az mit tegyen, akinek nincs erdeje? Adtál belőle másoknak is? Mondjad? BÍRÓ – (hápog, rázza a fejét) Hogyne adtam volna... MÁTYÁS – Aztán, mondd csak, bíró uram, mi dolog van még a fával? BÍRÓ – Felhalmozták az udvaromban, és felaprították a napszámosaim. MÁTYÁS – A napszámosaid? És ha már fát nem adtál nekik, kaptak-e más fizetséget? Hiszen nekik is fűteniük kell a házukat! BÍRÓ – (szégyenében hazugsággal vágja ki magát, de a királyt bolondnak nézi) Fizettem én, mindenkinek tisztességes bért adtam! MÁTYÁS – Úgy! (Feláll.) Mindenkinek bért fizettél, aki jól dolgozott? (Mennydörög.) Akkor én bizonyára nagyon rosszul dolgoztam, mert az én fizetségem csak egy tucat botütés volt! BÍRÓ – (hátrál) Már megbocsásson, királyom, de, hogyan került volna felséged Kolozsvárra, az én portámra? MÁTYÁS – Hogyan kerültem Kolozsvárra, az az én dolgom. De hogy a te portádra hogy kerültem? Egyszerűen galléron ragadtál és bependerítettél! Aprítottam a fát egy teljes napig, aztán jól eltángáltál, még 115


most is sajog a hátam közepe, és mehettem, amerre láttam! BÍRÓ – (nagyon csendesen) Hogy lett volna ez lehetséges, felséges uram? MÁTYÁS – Nem hiszed? (Előszólítja az udvarmestert.) Bíró létedre el kell tudnod olvasni ezt a feliratot! Halljam, mi áll rajta?! BÍRÓ – (dadog) Itt járt… MÁTYÁS – (rákiált) Nem hallom, mondjad hangosabban! BÍRÓ – Itt járt… Mátyás… a magyarok… királya… MÁTYÁS – Ott járt, bizony! Így hát tudom, hogy bántál még rajtam kívül számtalan szegény emberrel, és azt is tudom, mit érdemelsz ezért! Darabont! Vigyétek és üssetek a hátára annyiszor huszonöt botot, ahány hasáb fa van ebben a farakásban! (Király el.) (Bíró jajgatva, fenekét tapogatva kiseprűztetik. Dobpergés.) II. HÍRNÖK – Kolozsvár és környékének lakói figyelmezzetek uratok, Hunyadi Mátyás király üzenetére! A király elrendeli, hogy a kolozsvári bíró javai: erdeiből a fa és a vad, szántóiról a gabona, mezőiről a takarmány, pénzes ládáiból az aranyai mind szétosztassanak a szegény nép között, hogy fizetség nélkül végzett munkájukat megtérítse, gonoszságát jóvátegye. Ő maga bírói székéről letétessék, s mint korábban, foltozó vargaként tengesse napjait. (Az udvarmester morfondíroz, a Bolond leskelődik.) UDVARMESTER – Új király, ifjú király! Elnáspángoltat egy bírót! Egy bírót! Micsoda hebehurgya, meggondolatlan dolog, igazat adni a szegény népnek! Hisz a parasztnak az a dolga, hogy dolgozzék az úr helyett! No, megbeszélem ezt a többi urakkal, nem lesz ez sokáig így! (Eloson. Mátyás érkezik, a Bolond előlép.) BOLOND – No, komám, a kolozsvári bírót jól kiosztottad! Hanem azt a fránya gyűrűt nem leltük meg! MÁTYÁS – Igen, talán máshol kell keresnünk. BOLOND – Gondolod, ha nincs messzi, közel lesz? MÁTYÁS – Hiszen tudod: sok minden ott van az orrunk előtt, a szemünket majd kiböki, mégsem vesszük észre. BOLOND – Hanem figyelj csak: amit tettél, csak a szegényeknek tetszik, a nagyuraknak bizony nem! MÁTYÁS – Ezt meg honnan szeded, te kotnyeles, nagyszájú? BOLOND – Mert nagy a fülem is, ráadásul kettő van belőle; meghallom az ajtók mögötti sugdolózást! Figyelj csak! (Árnyjáték. „Súgnak-búgnak” dal a háttérben: az udvarmester, a bíró, az urak, Mátyás és a Bolond hallgatják.) Súgni-búgni összegyűljünk 116


Titkos tervet kieszeljünk Ez a király nem jó nekünk Nem tömi meg jól a zsebünk Letesszük a trónjáról! Letesszük a trónjáról! Gonosz csellel, cselszövénnyel Kioltjuk az életét! (Árnyjáték vége, fény újra elöl.) MÁTYÁS – (bosszúsan megrántja a vállát) Ejnye, no, hadd beszélgessenek. Addig sem a kincstár pénzét költik. Majd ráunnak, ilyen az udvari nép. Gyerünk ki a piacra! BOLOND – Hátha rosszban sántikálnak. MÁTYÁS – Én vagyok a király, nem tehetnek ellenem semmit! Különben is: holnap Mátyás napja, az egész udvar, az udvarmesterrel az élen, vacsorát rendez a tiszteletemre. Mi rosszat tervelnének? (Elmennek. Díszítőzene.)

ÖTÖDIK KÉP A palota előtt. A hírnökök a folyóparti képre lapoznak. Cigányasszony jön, rikoltozik, a darabont posztol. CIGÁNYASSZONY – Micsoda fukar népség lakik errefelé! Senki nem hajlandó pár garast adni szegény cigányasszonynak néhány szép jóslatért? Hisz egypár szép, szívet melengető hazugság után még a nap is másképpen süt! (Odalép a darabonthoz.) DARABONT – (rámordul) Eredj innen, vén fogatlan! CIGÁNYASSZONY – Ne legyen már olyan mogorva, szép vitéz úr, adja inkább ide a tenyerét, hadd mondom meg, maga lesz-e vén fogatlan? (Nyúl a kezéért.) DARABONT – Ereszd el a kezem, tudom, kiénekeled az összes aranyamat! CIGÁNYASSZONY – Jaj, dehogyis, szép vitéz uraság, nem kérek én semmit egy ilyen nagy, derék embertől! DARABONT – (habozva nyújtja a kezét) Nem kérsz pénzt, biz’ isten? CIGÁNYASSZONY – (buzgón bólogat) A te istenedre mondom, 117


hogy nem! DARABONT – Nem hiszek neked, eredj innen! (Mátyás jön. Cigányasszony észreveszi, megkörnyékezi.) CIGÁNYASSZONY – No, te szép, deli diák, szeretnéd-e tudni, hogy mikor ülsz bírói székbe, ha már ennyit tanultál? MÁTYÁS – Én bizony nagyon kíváncsi vagyok a jóslatodra! CIGÁNYASSZONY – Mutasd a tenyered (Felé nyúl, de hirtelen visszahőköl.) Hohó, barátocskám, te nem fogod ingyen megúszni, mint az a goromba katona! Előbb az arany, aztán a többi! (Tartja a markát.) MÁTYÁS – (odaadja) Tessék! De már ne húzd az időt, kíváncsi vagyok! CIGÁNYASSZONY – (kapva kap a pénzen) Áldassék a neve az ilyen nagylelkű uraságnak! Minden istenek szórják rá számtalan áldásukat! MÁTYÁS – (türelmetlenül) Halljuk már, mert visszaveszem az aranyat! CIGÁNYASSZONY – Ni csak, ifiúr, nagy a hangja ahhoz képest, hogy szegény vándordeák volna… (nézegeti a kezét) … no, de nem is csoda, hisz azt mondja a tenyere, hogy nem lesz ám sokáig szegénylegény! Nagy tudomány, határtalan bölcsesség, mérhetetlen gazdagság, temérdek hatalom… hisz még király is lehet, hallja-e?! MÁTYÁS – (somolyog az orra alatt) Nocsak, nocsak, egy aranyért nem túlzás ez? (Húzná el a kezét.) CIGÁNYASSZONY – (visszarántja) Hanem, idehallgasson az ifiúr! Van itt valami furcsaság! Bizony én azt mondom, nem éri meg a következő neve napját, ha még ma éjjel lopni nem megy! MÁTYÁS – (döbbenten) Mit mondasz, banya, lopni menjek, mint valami útonálló? CIGÁNYASSZONY – Ne rajtam kérje számon azt, amit a maga tenyere rejteget! Megkért rá, hát elmondtam, amit láttam, hogy aztán hiszi vagy nem hiszi, az már nem az én dolgom! (Otthagyja faképnél.) (Mátyás áll tanácstalanul, Bolond jön.) BOLOND – Mit állsz itt komám, mint valami sóbálvány? Tán azt mondta a cigányasszony, hogy te leszel a vőfély az unokája lakodalmán? MÁTYÁS – Ennél cifrábbat mondott, cimbora! Azt tanácsolta, menjek lopni ma éjjel, mert nem érem meg a nevem napját, vagyis a holnapot! BOLOND – Hinnye, ez pont úgy hangzik, mintha én találtam volna ki! (Nevetve letottyan a fenekére.) MÁTYÁS – Ez igaz. De várj csak! Lehet, hogy mégis igaza van, mert azt is mondta, hogy király lehetnék! 118


BOLOND – Hisz akkor ennek fele se tréfa! MÁTYÁS – De én nem mehetek lopni! A király mutasson példát: ő nem lop! BOLOND – Úgy bizony, hiszen akkor már nem lenne méltó a trónra. No, ha lopni nem is mész, de egy tréfát azért kieszelhetünk! Úgyis olyan nagy a készülődés a főudvarmesternél, lopózzunk be hozzá, és csenjünk el egy darabot a tortából! MÁTYÁS – Tóbiás, Tóbiás, hogy te micsoda haspók vagy! BOLOND – (sértődötten) Miért, te nem szereted a tortát? MÁTYÁS – De. BOLOND – Akkor gyere. Mi rossz van abban, hogy két szegénylegény pákosztoskodik a konyhán? (Elosonnak. Díszítőzene.)

HATODIK KÉP Éjszaka. Konyhai hangok, edénycsörömpölés, jövés-menés, csoszogás, habverő, stb. Kisvártatva csámcsogás, fojtott suttogás. Árnyjáték a konyhában. MÁTYÁS – Gyere már! BOLOND – Nyamm-nyamm… jövök… MÁTYÁS – Mindjárt lefülelnek bennünket! Jön a szakácsné! BOLOND – Ezt a túrósat még nem kóstoltam MÁTYÁS – (visszafordul) Milyen túrósat? BOLOND – No, nagylegény, ugye, hogy nem sietsz? MÁTYÁS – Idenézz, ez szőlős! BOLOND – Ez pedig almás! (Kis ideig csámcsogás a csöndben. Mindketten esznek.) MÁTYÁS – Most már aztán…(Fülön csípi a Bolondot.) (Lopakodnak kifelé, egyszer csak csöndes, titkos cselszövény hangjaira lesznek figyelmesek. Léptek hallatszanak, mindketten elbújnak. A fal másik oldalán az udvarmester fondorkodik. Mérget kever, és betölti egy palack borba. Ének.) Szeleburdi buta ifjú De megjárja a nagyorrú Megmérgezett vörösborral Végezhetünk a nagyorral 119


Némi méreg, némi ármány Egy kis métely, egy kis bűbáj Mindenféle fertelem Okozza majd vesztedet Megmérgezett vörösborral Végezhetünk a nagyorral Mert amit ő megiszik A pokolra elviszi! BOLOND – Hallod ezt, mi történik itt a sötétben? MÁTYÁS – Ő nem tortát csenni jött, hanem ennél rútabb dolgot cselekszik. BOLOND – Ez a nagyorrú, akire ennyire haragszik, csak te lehetsz. MÁTYÁS – Nem tetszett őuraságáéknak, hogy a szegények javára tettem igazságot! Te mégiscsak megorrontottad, hogy honnan fú a szél! BOLOND – Ugye, megmondtam, hogy forralnak valamit? MÁTYÁS – Pedig az már szentigaz, hogy a királynak csak a szíve és az istene szabja meg, hogyan cselekedjen! BOLOND – Mérget töltött a palackba! MÁTYÁS – Mérgezett borral akarnak a nevem napján megköszönteni? Jól van. Az én egészségemre fognak koccintani, de meglátják majd, hogy ki issza meg!

HETEDIK KÉP Másnap a palotában. Víg mulatozás. Nyüzsög az udvari nép, poharak csörrennek. Megszólalnak a fanfárok, bevonul a király. UDVARI NÉP – (hangos kiáltások) Isten éltesse neve napján Mátyás királyt! Éljen az uralkodó! MÁTYÁS – (méltóságteljesen bólogat) Köszönöm, mindenkinek köszönöm! (Körbenéz.) Udvarmesterem, kihirdetted már királyi szándékomat? UDVARMESTER – Engedelmével, felség, vártam, amíg megjelenni méltóztatik. MÁTYÁS – Nohát, akkor hirdesd ki. UDVARMESTER – Igenis. (Előlép, megköszörüli a torkát, előveszi a pergament.) Mátyás, a magyarok királya köszönettel fogadja neve napján jókívánságaitokat. Ő pedig azzal teszi számotokra emlékeze120


tessé a mai napot, hogy (meglehetős megvetéssel a hangjában) a palota kertjében terített asztal várja a nincstelen polgárokat, a szegény vándorlókat, az éhes diákokat. (Dobszó, éljenzés.) BOLOND – Hát aki kapott ugyan ebédet, de nem lakott vele jól? MÁTYÁS – Tóbiás fiam, te, amilyen haspók vagy, egy szekér ennivalóval sem laknál jól! (Nevet.) De amúgy sem rád gondoltam. Itt az udvarban mindenki jóllakhat, az is, aki megérdemli, az is, aki nem. Ugye, udvarmesterem? UDVARMESTER – (zavartan köhécsel) Hogyne, felség, úgy van. (Előveszi a palackot a mérgezett itallal.) Felség, engedje meg, hogy én is kifejezzem… BOLOND – (közbevág) Kifejezetten éhes vagyok! UDVARMESTER – (idegesen odanéz) … kifejezzem egész házam népe nevében… BOLOND – (közbekotyog) Az egész országod népe hálás lehet, komám! UDVARMESTER – (nagyon ideges) … házam népe nevében átnyújtsam ezt a teli… BOLOND – (érdeklődve) Teli tál süteményt? UDVARMESTER – (felhorkan) … ezt a teli palack különleges vörösbort… MÁTYÁS – Bizonyára saját termés? UDVARMESTER – (teljesen belezavarodik) Saját? Hogyne, saját, én, tegnap…(elharapja) … akarom mondani tavaly… igen, tavaly palackozták! BOLOND – (nézegeti) Szép palack, ami azt illeti… UDVARMESTER – (megkönnyebbül) Ezt szeretném felségednek felajánlani, hogy ürítsük kupáinkat az egészségére! MÁTYÁS – Jól, van, elfogadom az ajándékot. Töltsünk kupáinkba, és igyunk! (Kupák az asztalon, senki nem nyúl hozzá. Telik az idő.) MÁTYÁS – Gyerünk udvarmesterem! BOLOND – Igyatok! UDVARMESTER – (vonakodva) Igyunk. MÁTYÁS – Egészségünkre! BOLOND – Mégis mire vártok? Én bezzeg innék, ha lehetne! MÁTYÁS – De neked nem lehet. Nos, udvarmester, nem koccintasz értem pohárt? UDVARMESTER – Felséged előtt nem tehetem! MÁTYÁS – Megengedem, hogy előttem igyál. 121


UDVARMESTER – Nos, ez esetben, nagyon köszönöm a kegyet, felségednek… MÁTYÁS – Hadd lássam, hogy iszol! UDVARMESTER – (hebeg) MÁTYÁS – Nem akaródzik? Talán nem innál szívesen abból a borból, amit magad hoztál? Nekem?! UDVARMESTER – De igen, felség… MÁTYÁS – (rárivall) Hát akkor igyál! Igyál, a mindenit! Igyál abból, amit nekem szántál! (Kis szünet után folytatja: halkan mondja, felemelve a kupát.) Vagy igyak inkább csak én? UDVARMESTER – (kitör) Ne, felség, az Égre kérem, ne tegye! (Térdre esik.) Bűnös vagyok, bűnös szándékkal jöttem, mérgezett bort hoztam királyomnak, jaj nekem, mit tettem! (Zokog.) MÁTYÁS – Minden árulónak és cselszövőnek látnia kell, hogy Hunyadi Mátyáson nem lehet kifogni! Én azt is tudom, amit a lelketek sötét mélyén rejtegettek! (Mennydörög.) Eszemen, erőmön nem tudtok túltenni, hatalmamat nem tudjátok megtörni, szívem hitét nem tudjátok megváltoztatni! UDVARMESTER – Uram, király, könyörülj! Irgalom! MÁTYÁS – Életedet meghagyom, mert lelkiismereted megtört, bűnödet megvallottad. Látni azonban többé nem akarlak. Cinkosaiddal együtt száműzlek benneteket. A Föld a hátán nem tűrhet olyan rosszakaratú embereket, akik elveszejtenék királyukat csak azért, mert nem a nagyurak zsebét tömi, hanem a szegény népen könyörül! Ezért jussotok az lesz, hogy amíg éltek, napvilágot ne lássatok, bányáimból termeljétek ki az aranyat, ezüstöt, hogy kincstáram gyarapodjon! Darabont! Vigyétek! (Elviszik, jajgat, fanfár.) MÁTYÁS – Tóbiás, bolondom, köszönöm, hogy torkosságoddal hozzásegítettél, hogy leleplezzem a cselszövényt. BOLOND – (grandiózus meghajlás, teli szájjal) Az érdem a finom tortáké, felséges komám! MÁTYÁS – Úgy! (Nevetgél az orra alatt.) Most pedig eridj, és kerítsd elő azt a cigányasszonyt, hisz neki köszönhetem az életemet. BOLOND – Mehetek a konyhán keresztül? MÁTYÁS – (figyelmen kívül hagyja a kérdést) Alighanem ott találod a nincstelenek asztalánál. Lódulj már! Darabont! Hozz egy zacskó aranyat! (Kintről veszekedés, sivalkodás hallatszik.) 122


BOLOND – (liheg) Értse már meg, jóasszony, hogy nem a dutyiba viszem! CIGÁNYASSZONY – Ismerem én az úri népek jóakaratát! Először a libasült, aztán a fekete leves! A magamfajta mindig csak rosszul járhat, ha nagyurakkal barátkozik! (Egymást ráncigálva beesnek.) BOLOND – Máskor két tucat kutyakölyköt bízzál rám, koma, azokat könnyebben idehoztam volna! MÁTYÁS – Itt vagy végre! Gyere közelebb, hadd öleljelek meg! CIGÁNYASSZONY – Ni csak, a nagyorrú diák! Akartam is mondani, hogy akkora orrod van, mint Mátyás királynak! MÁTYÁS – Köszönöm, anyó, hogy figyelmeztettél a veszélyre és életemet megmentetted. Fogadd ezért te és egész családod meghívásomat a palota asztalához, ahányszor garas nélkül maradtok. Ez pedig (odaadja a pénzes zacskót) ajándék az unokád lakodalmára. CIGÁNYASSZONY – (hálálkodik) Milyen jó, milyen nagylelkű, milyen bölcs az ifjú király! De mondd csak: egy kicsinyke kérésemet még nem teljesíthetnéd? MÁTYÁS – Mondjad. CIGÁNYASSZONY – Megtisztelnél, ha te lennél a vőfély az unokám lakodalmán! BOLOND – (kitör belőle a kacagás) Felcsaphatnék jósnak, hallod-e komám? MÁTYÁS – (nevet) Jól van, de nem megyek oda egyedül! Bizony, Tóbiás, te is velem jössz. (Cigányasszony a Bolondot kiráncigálja, elmennek. Mátyás egyedül marad.) MÁTYÁS – (vakargatja a feje búbját) Csak azt a fránya gyűrűt… mégsem találtam meg. HOLLÓ – Kár, hogy csak most jutott eszembe, hová gurult a gyűrű! MÁTYÁS – (felkapja a fejét) Mit károgsz? Tudod, hol van? Végig tudtad, és csak most szólsz?! HOLLÓ – Nyugalom, nyugalom! Vedd figyelembe, hogy elmúltam száz éves, elfelejtek dolgokat. MÁTYÁS – Ki vele, hol van?! HOLLÓ – Mozdítsd el a trónusodat! Ott lesz alatta. MÁTYÁS – (taszigálja, tényleg ott van) Hogy került ide? HOLLÓ – Ha jól emlékszem, nem sokkal az után, hogy uralkodni kezdtél és elfoglaltad a trónt. 123


MÁTYÁS – Vagyis nem olyan régen… HOLLÓ – Bizony. Egyszer igaztalanul kiporoltattad valamelyik apród fenekén a nadrágot, akkor ütötte ki a darabont a csőrömből a mogyorófavesszővel. MÁTYÁS – Igaztalanul?! HOLLÓ – Nagyon sietett szegény kis apród, mert magadhoz hívattad. Csakhogy siettében feldöntött egy üveg téntát. A szolgák gyorsan feltörölték, fontos iratod, hermelinpalástod nem lett foltos. De te nagyon feldühödtél, igyekezetét és bocsánatkérését nem méltányoltad, hanem elpáholtattad. MÁTYÁS – Rosszul tettem. HOLLÓ – Itt van a gyűrű. (Leszáll, és a kezébe adja.) Látod, amit szorgosan keresünk, bízvást megtaláljuk! MÁTYÁS – (forgatja, nézegeti) Mennyit kutakodtam! HOLLÓ – Nemcsak messzi vidékeken, hanem itt a palotában is, de még a lelked mélyén is! MÁTYÁS – Arra mentem, amerre a szívem súgta. HOLLÓ – Szívünkkel érezzük meg, melyik a helyes út, amelyet követnünk kell, ha valamit keresünk. A gyűrű valóban királyi származásod bizonysága, de hogy a trónra valóban érdemes vagy-e, annak bizonysága a szíved mélyén rejtezik. MÁTYÁS – Képes vagyok-e megtalálni az igazságot? Nem csak a magamét: másokét is?! (Zene. A király elfoglalja trónusát, a holló pedig, csőrében a gyűrűvel, elfoglalja helyét a címeren. Hírnökök előlépnek.) I. HÍRNÖK – Magyarország népei, figyelmezzetek, hallgassátok dicső tetteit Hunyadi Mátyás királynak… II. HÍRNÖK – … aki méltán érdemelte ki, hogy mi mindannyian, valamint utódaink az idők végezetéig így emlegessük őt: Mátyás, az igazságos! (Mindannyian meghajolnak a trónján ülő Mátyás felé.)

FINÁLÉ

124

DIÁKSZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK

JANCSÓ SAROLTA

VÉGZET Ballada a reneszánsz idejéből

SZÖVEGEK Petrarca szonettjei (XIII., XXXII., CCCXXXVIII.) Ismeretlen szerzők a XV. századból: A halál diadala; Igen szép imádság és ájtatos (Weöres Sándor gyűjtései) Radvánszky János: Levél (Weöres Sándor gyűjtése) Ismeretlen itáliai szerző novellája: Álmos, a mesemondó (fordította: Rónai Mihály András)

SZEREPLŐK ÁGNES – 17 éves FRANCESCO – 23 éves PIETRO – 13 éves, Ágnes öccse FILIPPO – 7 éves, Ágnes öccse CATERINA – 17 éves, szomszédlány GIULIO – 22 éves BOHÓC – VÍZ BOHÓC – BOR ÉNEKBESZÉD HALÁL Leprások, városlakók, táncolók, zenészek

128

JANCSÓ SAROLTA: VÉGZET

ELSŐ JELENET: Tavasz Madárdalos, tavaszi koraeste. A színpadon egy fa alatt ül Ágnes. Testvérei az egész színpadot bejátsszák. Ágnesék háza jobb hátul, de már színen kívül. Caterina balról érkezik. Onnan jönnek majd a leprások, és arról, a folyópartról érkeznek a táncoló fiatalok is. ÁGNES – (ölében kishúga, ringatja, és egy altatódalt dúdol neki) Hunyd le szemed, kis virágom Szemecskédre álom szálljon, Reszketeg fény, kihunyó, Álmod legyen csudajó! Elfáradt már erdő, mező, Hazatér a földművelő. Csend borul a kertre, házra, Kis gyerekek édes álma. Reszketeg fény, kihunyó Álmod legyen csudajó! PIETRO – (Filippót, öccsét egy póréhagymával „kardlapozza”) Meghalsz, gonosz! Te vagy az Antikrisztus! A jövendölések szerint még ebben az évben kileheled förtelmes lelkedet! FILIPPO – (üvölt) Ágnes! Pietro már megint bánt! Mindig nekem kell játszanom az Antikrisztust, és a végén mindig megver! ÁGNES – Játsszatok szépen! Pietro, ne bántsd a kicsit! PIETRO – Tegnap itt volt egy zarándok. Azt mesélte, a városban járt egy „látó”. Töviskorona volt a fején, és lóháton érkezett. Azt jövendölte, ebben az évben a világ megújhodik, az Antikrisztus hatalma végére ér! Azt mesélte, több tanú is van rá, hogy életre kelt a bibbiénai fájdalmas szűz. Könnyei folytak, és fájdalmas dalt énekelve belegázolt a folyóba. ÁGNES – Apánknak szólok, hogy több munkát adjon neked! Túl sok időd van a zarándokok fecsegését hallgatni. Elvégezted a dolgod? Rendben találom a veteményest? PIETRO – A világ megfordul körülöttünk, és te azt akarod, hogy a földet túrjam! ÁGNES – Akkorát nem fordul a világ, hogy ne legyen szükségünk hagymára, zöldségre! CATERINA – Ágnes, nem jössz? Muzsikások jönnek! A patak mellett körtáncot járunk ma este! Ott lesz mindenki, a szomszéd faluból is átjönnek! 129


ÁGNES – Vacsorát kell főznöm. Apám még dolgozik. Mire hazaér, el kell készülnöm, a kicsikre is vigyáznom kell! CATERINA – Sohasem jöhetsz? ÁGNES – Mióta anyát elvitték, csak én vagyok nekik! CATERINA – Tudtok róla valamit? ÁGNES – Semmit. CATERINA – Apád se? ÁGNES – Nem, legalábbis nem mondja. Esténként megáll a ház mögött, és az erdő felé néz. Olyankor hiába szólunk, meg se hallja. CATERINA – Giulio is ott lesz a pataknál. Üzensz valamit? ÁGNES – (zavart csend után) Nem, semmit! Mulass jól, Caterina! (Ágnes borsót fejt, a kicsik ott játszanak körülötte, majd elszaladnak. Kereplők hangja hallatszik. Ágnes megdermed. Kezéből kiesik a cseréptál, a borsószemek szétgurulnak. Rémülten hátrál ki a színről. Kendője leesik. Négy leprás érkezik. Vonszolódó, kolduló csapat. Meglátják a borsószemeket, rávetik magukat, egymást lökdösve felfalják. Kezük, fejük koszos rongyokba tekerve. A kereplő folyamatosan szól. Figyelmezteti az embereket, hogy a ragályos kór közöttük jár. Egy ötödik leprás is bevánszorog a színre. Női ruhába öltözött, felismerhetetlen roncs. Ágnes kendőjét meglátva, vinnyogva ráveti magát. Amíg a többiek a borsószemeket falják, ő a kendőt öleli magához. Madárdaltól hangos a vidék, majd a folyó mellett táncolók muzsikája hallatszik. A leprások tovább vonszolják magukat. A másik oldalról beindul a körtánc.) CATERINA – Hívtam, de nem jöhetett. GIULIO – De te itt vagy! (Kiválnak a táncból, átöleli a lány derekát.) CATERINA – (rémülten) Giulio! GIULIO – Ég a szemed a sötétben! Gyönyörű ez az este! Idén ez az első meleg este. Nekünk termett! Minden dalol és muzsikál! Ne, ne húzódj el! Gyere vissza a folyóhoz! A fűzfa alatt ledobtam az ujjasomat, érte kell mennem! (Giulio és Caterina visszamennek, amerről a táncolók jöttek. A muzsika és az ének felerősödik, majd a távolban elhal.)

130


MÁSODIK JELENET: Nyári kora este Egy tér a városban. Színpad, bohóc kiabál rajta, majd egy zenész jön, és gitár kísérettel előad egy dalt, aztán zsönglőr, kötéltáncos, vagy más efféle mulattató népség veszi birtokába a színpadot. A durván ácsolt színpad körül bámészkodó tömeg. Francesco Ágnes mellett áll.) A színpadon: Bor és Víz vitája. VÍZ – A te életed nyomorban, Hitványságban hempereg. Mind kik belőled vedelnek, Egészségük ellen kelnek És sok bűnön csüngenek! BOR – Szégyen nélkül és hitványan Odafolysz te, hol hiány van, Betöltöd a lyukakat S a földön kell szétterülnöd, Porral, röggel elvegyülnöd, Még latyakká nem dagad. VÍZ – Rablógyilkos hitványságod Miatt nincsen szabadságod, Kurtakocsma a tanyád, Míg én mindent végigöntök, Eláradva szétözönlök Felhőn át és égen át! Ital annak, kit szomj éget, Híveimnek egészséget Az én áramlásom ád! BOR – Téged inni sose tetszik, Aki ép volt, megbetegszik, Zavarod a beleket, Kotyog a has, szegény árva, És a szél, a hasba zárva, Bűnhődésnek jó lehet. 131


Mikor a has puffad, feszül, Előbb-utóbb alul-felül Sokféle szelet bocsájt!1 (A két bohóc összeverekszik, a műsorszám után taps, nevetés.) FRANCESCO – Szép napot, kisasszony! Hogy tetszik a műsor? Ma különlegesen jó napja van Maffiónak, a bohócnak. ÁGNES – Tessék? (A fiúra néz, szeme könnyes.) FRANCESCO – Oh, bocsánat! (Zavartan nézi a síró lányt.) Mi baj? ÁGNES – Semmi. (Indul.) FRANCESCO – (utánamegy) Kisasszony, segíthetek? ÁGNES – (fejét rázza, leül egy kőre) (Francesco odatelepszik mellé, egy ideig csak nézi, aztán megnyugtató hangon beszélni kezd. Közben a színpadnál véget ér a műsor, a játszók és a nézők elszélednek.) FRANCESCO – A múlt évben egy csodaember járt a színészekkel. A feje tetején egy másik feje is volt. Egy gyönyörű női fej. Ha a férfi beszélt, a fején a nő csodás dallamot énekelt. Akkor hallgatott csak el, ha a férfi valami nőnek szépeket mondott, akkor morgott, mint egy mérges eb. Féltékeny volt, úgy lehet. Aztán egyszer a férfi megbetegedett, a nő attól kezdve sírt. Elmaradtak a színészektől, már nem voltak szórakoztató páros. A múlt hónapban már azt beszélték, meghalt a férfi. A nő nyolc perccel élte túl. Abban a nyolc percben nem adott ki hangot, szemét lehunyta és befelé figyelt. Mosolyogva halt utána. Szép és nyugodt volt az arcuk a koporsóban. A pap nem temette el őket, azt mondta, nem isten teremtményei. ÁGNES – Nyugodjanak békében. FRANCESCO – Ámen. Kér egy falat kenyeret? (Ágnes bólint, mohón falja az ételt.) FRANCESCO – A városban lakik? ÁGNES – Nem. A vásárra jöttem. Gyümölcsöt hoztam eladni. FRANCESCO – És most indul haza? ÁGNES – (újra sírva fakad) Már nem tudok hazamenni sötétedés előtt. Apám mondta: ne járjak éjszaka… nagyon félek. FRANCESCO – Ezért sír? ÁGNES – A nagynénémhez akartam menni, de a házát lepecsételték, fekete festékkel mázolták be a kaput.

1

Részlet a Carmina Buranából (ford. Weöres Sándor)

132


FRANCESCO – (hosszú csend után) Sokan betegednek meg mostanában. A fekete ruhások az első gyanús jelre elviszik az embereket. A város szélén van a telep. Ilyenkor este, ha elcsendesedik a város, idehallik az imájuk, meg a kereplőjük. ÁGNES – Félek tőlük. Ha csak látom őket, úgy érzem, megfertőznek. Fedetlen a tekintetük, szemükről lerohadt a szemhéj! Pillantásuk álmomban is követ, eljönnek értem! FRANCESCO – Ugyan! Ne sírjon! Szép az este. Leülünk a folyóparton, beszélgetünk. Rengeteg történetet tudok, reggelig sem fogyok ki belőle. Aztán, ha megvirrad, hazamegy. Ne féljen, nem bántom! ÁGNES – Nem félek. Tudom, hogy nem bánt. Biztonságban érzem magam a közelében. Már a színpadnál is éreztem, még mielőtt megszólított. FRANCESCO – (felnevet) Éhes még? (Egy almát vesz ki a tarisznyájából, miközben beszél, héját kiskéssel szép szerpentin-kanyarba vágja.) Főzzünk őzfőből kását! A főt megtisztítjuk, megfőzzük, leszedjük a húsát, mozsárban megtörjük pirított kenyérrel együtt. Egy marok fekete tengeri szőlőt törünk bele. Feleresztjük tehénhús levével, amely jóízű, avagy meleg borral, átverjük egy szitán, hogy sűrű legyen. Beletesszük egy csuporba. Fahéjat, szegfűvet, nádmézet teszünk bele, összekeverjük egy kalánnal, forraljuk. ÁGNES – (nevetve eszi az almát) Hol tanulta? FRANCESCO – Az édesanyámtól. Huszonkilenc féle ételt tudott őzből készíteni. Apám vadász volt, a fejedelemnek dolgozott, erdőben éltünk, csoda gyerekkorom volt! Ágnes – Miért jött a városba? FRANCESCO – A templom képei megbabonáztak. Ébren is, álmomban is képeket láttam. Az erdő fái pokollá váltak, az éjszaka mennyboltja megnyílt számomra, és beláttam a mennybe. Meg kell festenem ezeket a képeket, hogy mások is lássák. Tanulni jöttem a városba. ÁGNES – Meséljen valamit, azt mondta, sok történetet tud! (A fiú ölébe hajtja a fejét.) FRANCESCO – Volt Erzilio di Romano úrnak egy mesemondója, ha hosszú volt az éj, meséket mondatott magának. Egy éjjel azonban nagyon álmos volt a mesemondó, sehogy sem akarózott neki a szolgálat. Ásítások közepette egy parasztról mesélt, akinek kétszáz bizánci aranya volt, s elment a vásárba birkát venni. Egy arany volt párja. A rengeteg birkával hazafelé indult, s hamarosan elért egy nagy folyó partjára. A folyó a sok esőtől megdagadt, s a gázlót nem lehetett hasz133


nálni. Egy szegény halásztól bérelt csónakot, de ez a kis lélekvesztő olyan piciny volt, hogy egy fordulóval csak egy birka mehetett át. Széles volt a folyó, a csónak lassacskán haladt. A paraszt evezett, evezett… azzal a mesemondó feje lebicsaklott, s végképp álomba zuhant. Erzilio úr türelmetlenül ébresztgette: Mi lelt? – Hát aztán, hogy is volt tovább? A mesemondó morogva nyújtózott, s elhelyezkedett kényelmesen: Várjuk meg uram, hadd menjenek át a birkák, aztán elmondom a többit. ÁGNES – (félálomban nevet, elhelyezkedik kényelmesen, elalszik) FRANCESCO – (betakarja a lányt a kabátjával, nézi) Áldom a helyet, s az órát imámban, Midőn szemem káprázott ily csodától, És szólok: Adj hálát, lelkem, te jámbor, Hogy részeltettél ily nagy adományban.2 (A fény visszahúz, a fiú és a lány csak alig érzékelhetően látszik. A színpad más része válik világossá. A fény irreális. Álomszerű a mozgás. A leprások jönnek, forgatják a kereplőjüket, de annak nincs hangja, táncolnak, nevetne – hang nélkül. A táncot a Halál vezeti. A haláltánc eltűnik. Ágnes felriad, imát rettegve mormol.) ÁGNES – Atya Istennek hatalma, Erősíts meg engemet. Fiúnak bölcsessége, Taníts engemet. Szentlélek szerelme, Világosíts engemet. És adjad énnekem Magadat ismernem, Mint tudod és akarod Ki tökéletes szentháromságba Élsz és országolsz örökűl örökké.3

2 3

Petrarca XIII. szonett, részlet (Jékely Zoltán fordítása) Ismeretlen szerző, XV–XVI. század: Igen szép imádság és ájtatos (Weöres Sándor gyűjtése)

134


HARMADIK JELENET: Ősz A szín ugyanaz, mint az első jelenetben. Az eső éppen csak elállt, párás a levegő, alkonyodik. Caterina jön be a színre, állapotos. A színpad mélyéről beszaladnak Ágnes testvérei. Caterina elbújik. A gyerekek fogócskáznak. A színpad másik oldalán eltűnnek. Caterina előbújik, körülkémlel. Tovább indul arra, amerről a gyerekek beszaladtak. CATERINA – Ágnes! Ágnes! ÁGNES – (besiet a hívásra. Döbbenten, csodálkozva nézi Caterinát) Olyan régen láttalak! Elmentem hozzátok, de apád elzavart… (Átöleli.) CATERINA – Sietnem kell! Csak percekre tudtam elszökni! Apám bezár, mióta látszik, hogy gyereket várok. Holnap elvisz a nénjéhez, messze laknak, a hegyen túl. Búcsúzni jöttem! ÁGNES – Ne sírj! Nyugodj meg! CATERINA – Jó vagy hozzám, pedig haragudnod kellene. Úgy szégyellem… Bocsáss meg… nem tudok senkivel beszélni róla… Segíts, könyörgöm! ÁGNES – Nyugodj meg! Mit segíthetek? CATERINA – Giulio… (A többi mondandója sírásba fullad.) ÁGNES – Giulio? Tőle van a gyerek? CATERINA – (bólint, aztán csend, csak nézik egymást) Megmondtam neki, hogy gyerekünk lesz, nem szólt semmit, csak vállat vont, és attól kezdve kerülte a tekintetem, aztán nem akart többet találkozni velem… Beállt katonának… azt se tudom, merre van… azt se tudom, él-e, hal-e. Ha visszajön, mondd meg neki, hogy apám elvitt! Megteszed? ÁGNES – (zavartan válaszol) Persze.( Szünet, csak nézik egymást.) Szereted? CATERINA – (bólint, erre Ágnes újra megöleli.) Ha nem láthatom, élni sem akarok! Meglásd, a folyónak megyek! Apám szid, ver, és állandóan arról faggat, hogy ki a gyerek apja. Sírok éjjel és nappal. (Francesco bejön a színre, Ágnes azonnal hozzá szalad, átölelik egymást. Caterina hátrahúzódik.) FRANCESCO – Sikerült! A Mester felvett a tanítványai közé! Már holnap vár a nagy építkezésnél. Ott festi a freskókat, segíthetek keverni a színeket, talán még kis részleteket is rám bíz! 135


ÁGNES – Látod, mondtam, hogy sikerülni fog! Hála érte a Mennybélinek! (Meglátja, hogy Caterina elindul.) Caterina! Várj! Ő Francesco! (Caterina és Francesco meghajlással köszönti egymást.) Festő lesz, és csodás képekkel festi tele a templomokat és kastélyokat. Ördögök és angyalok fogócskáznak a fejében. (Összenevetnek, látszik, hogy kapcsolatuk bizalmas és harmonikus. Caterina kényelmetlenül érzi magát.) Nem akarsz levelet írni Giuliónak? Francesco leírja, amit akarsz, és ha Giulio hazajön, átadom neki. Akarod? CATERINA – (tétován nemet int) FRANCESCO – Ne féljen, nyugodtan bízza rám és a papírra a titkát! Én elfelejtem, ígérem,a papír meg megőrzi, és eljut ahhoz, akinek küldi! Olyan, mintha beszélgetne vele! CATERINA – Köszönöm! (Caterina és Francesco leülnek a fa tövébe. Ágnes bemegy a házba, egy vállkendőt hoz, betakarja vele Caterinát. Francesco papírt, írószerszámot vesz elő a tarisznyájából.) CATERINA – (kezdetben nehezen fogalmaz, de aztán folyamatosan mondja) Bocsássa meg, hogy írok, nem azért, hogy keserűséget okozzak vele, hanem csak mert kétségben élek, nem tudván, Isten jósága mit határoz felőlem… Fohászkodjék erősen értem, és mondasson is fohászt, a megfeszített Krisztus szerelmére! Sohasem felejtem el! A gyermek, ha fiú lesz, a Giulio nevet kapja. Remélem, láthatom még! „Szívemet ajánlom szívének szívibe, tartson mind holtiglan igaz szeretetben, tétovázó szívet hozzám ne viseljen, hanem igaz és hű mindenkor legyen!”4 (Caterina a vállkendőt visszaadja, megöleli Ágnest, Francescótól bólintással, hálás mosollyal búcsúzik, és lassan kimegy a színről. Csend.) ÁGNES – Giulio halott. Egy barátja hozta meg nekem a hírt. Nem tudta, hogy már nem vagyok a jegyese. FRANCESCO – Mire volt jó ez a levélírás? ÁGNES – Erőt ad Caterinának. Válaszra vár, ez reményt ad neki… Most ez a legfontosabb. Talán amíg reménykedik, nem követ el ostobaságot. Aztán, ha meglesz a kicsi, új erőt merít a kötelességéből. Talán… FRANCESCO – (átöleli Ágnest) Szeretlek. Szép a lelked. Ha angyalt festhetek a székesegyház falára, a te arcodat festem oda. 4

Részlet Radvánszky János Levél című verséből.

136


ÁGNES – De legyen a közelemben egy ördög, a te arcvonásaiddal. Tudjon ez az ördög rengeteg történetet, és szeresse úgy az angyal, mint én téged! (Fényváltás. A szín közepén élesen világítva Francesco és Ágnes, összeölelkezve. A játéktér sötét részeire beszivárognak a leprások. Őket csak sötét, mozgó figuráknak látni. „Körbenyaldossák” a fénykört, de még nincs hatalmuk betörni a szerelmesek területére. A felhangzó szöveg zeneként működik.) ÉNEKBESZÉD – Elmegyek meghalni, a világnak örömeit elhagyom és az halálra megyek. Elmegyek meghalni, de nem tudom hova megyek, sem tudom mikoron megyek el, de akárhova fordóham magamat, azért az halálra megyek. Elmegyek meghalni, engem nem siratnak, sem énérettem nem imádkoznak, de elfeledtetem még az enyimtől is, mikoron én meghalok. Elmegyek meghalni, látván hogy az halál mindeneken uralkodik és igen sűrű és gyakor a halódás. Elmegyek meghalni, azért kérlek téged, kegyelmes Krisztus, hogy irgalmazz énnekem, megbocsátván minden bűneimet, mert meg kell halnom. Elmegyek meghalni, kérvén az én uram Krisztust, hogy mindenek esedezzenek énérettem és bocsánatot nyerjenek énnekem. Elmegyek meghalni, remélvén az örökké megmaradandó életet, kiért ez elmúlandó életet megutálom, ezenképpen jól megyek meghalni.5 (A leprások játéka alatt Francesco és Ágnes elválnak egymástól. Francesco balra indul, a leprások őt követik. Mire kiérnek a színről, az Énekbeszéd véget ér. Ágnes egyedül marad, hosszan néz Francesco után, majd jobbra ő is kimegy.)

5

Ismeretlen szerző (XV. század): A halál diadala (részlet)

137


NEGYEDIK JELENET: Tél A szín ugyanaz, mint az első és a harmadik jelenetben. Ágnes mozdulatlanul áll a fa alatt, balra-hátra néz, feszülten. Vár valakit vagy valamit. Hosszú csend, Pietro jön abból az irányból, amerre Ágnes figyelt. ÁGNES – Végre! Megtudtál valamit? (Pietro bólint.) ÁGNES – Beszélj már! Találkoztál vele? (Pietro nemet int.) ÁGNES – Kivel beszéltél? A Mester ott volt? És Sigismondo? Egyáltalán jártál az építkezésnél, vagy elcsavarogtál a városban? PIETRO – Nem jutottam el az építkezésig. A feketeruhások lezárták az utcát. Az utcasarkon ruhákat és könyveket égettek. Csípte a szemem a sok füst. Valami illatosítót is kevertek bele. Templomszag volt, de pokoli volt a látvány. Azt mondta egy asszony, hogy mindenkit elvittek az építkezésről, mert leprás lett az egyik pallér. Úgy kellett elmenniük, hogy semmit sem vihettek magukkal, és senkitől se búcsúzhattak el ÁGNES – Jóságos Isten! PIETRO – Gyere, menjünk haza! Reszketsz a hidegtől. Itt állsz reggel óta? Beteg leszel! Gyere… ÁGNES – Menj csak, mindjárt megyek én is! Adj a kicsiknek ebédet, ott van a tűzhelyen. PIETRO – Jó, de ne maradj sokáig! (Ágnes leül a fa alatt, kendőjébe burkolózik. Csak a szél zúgását hallani, majd távolról Énekbeszéd hangja közelít.) ÉNEKBESZÉD – Nap nélkül hagytad, Halál, a világot, Vak éjben, Ámort fénye s íja nélkül, Fonnyad a báj, a szép kopárra vénül, Vigasztalan lettem, magamnak átok. Száműztél tisztességet, nyájasságot: Magam sírok a világ könnye nélkül A virtus láng-magvát elloptad végül. Kihunyt a fény. Ki gyújt helyette lángot? Sírjon a föld, a levegő, az égbolt, S az emberiség. Mely nélküle annyi, 138


Mint rét, ha pompáját elvesztve gyászol. Nem ismerte a világ, míg övé volt, Csak én, ki itt maradtam őt siratni, S az ég, mely szebb lett könnyeim okától.6 FILIPPO – Ágnes! Hoztam neked enni! Finom! ÁGNES – (nevet, nem néz az öccsére, annak háta mögé tekint. Ott látja Francescót) Ezt is az édesanyádtól tanultad? Jóllakatsz a receptjeiddel! FILIPPO – Ágnes. Mi van veled, kivel beszélsz? Nincs itt senki! Enni hoztam! Egyél! Mit bámulsz, csak a köd gomolyog ott! ÁGNES – (mintha valaki után ismételné a receptet) Csinálj tésztát tyúkmonyból és fehérlisztből. Végy nádmézet és rózsavizet, forrald meg együtt, hogy igen sűrű ne légyen. Keverj tört mondolát belé. Szárazd meg jól a tűznél, és amikor elveszed a tűztől, keverj vagy három kalán nádmézet belé, és nyújtsd hosszan. Hintsd meg nádmézzel, hogy az kezedhez ne ragadjon. Mikor elég, hogy meggyúrhatod, csinálj perecet belőle, süsd meg a kemencében. Szép és fehér lészen. (Filippo leteszi a kislábast Ágnes lábához, és csaknem sírva visszamegy. Ágnes észre sem veszi.) ÁGNES – Hogy volt, amikor az a kétfejű ember meghalt? (Szünet.) A nő nem énekelt tovább? (Szünet.) Sírt? (Szünet.) Nyolc percig élt, és csak befelé figyelt. (Bólint.) Azt mondod, békés és szép volt az arcuk a halálban? CATERINA – (balról jön, kisbabát ölel magához) Ágnes! Visszajöttem! Apám értem jött, megbocsátott! Imádja a kicsit. Azt meséli, álmot látott, szűz Mária jelent meg neki. Az istenanya szomorú volt, vádlón emelte felé a kisded Jézust. Megölnéd, elvennéd tőlem? Ezt kérdezte. Fiú lett! Giuliónak hívják! Sokat nevet, sokat eszik, sokat alszik. Nézd csak, hasonlít az apjára! Tavasszal visszajönnek a katonák. A városban hallottam, mikor hazafelé jöttünk! ÁGNES – (minden erejét összeszedve Caterinára figyel) Imádkoztam érted, talán segített! CATERINA – Mi baj? (Csend, nem kap választ.) Jól vagytok? (Még mindig csend.) Édesanyád visszajött? ÁGNES – Édesanyám a nyár végén meghalt. Levelet kaptunk, egy feketeruhás hozta. Nem anyám írta a levelet. Nem küldhetett onnan semmit. Hivatalos értesítés volt, hogy meghalt, és eltemették. Apám elolvasta, tűzre 6

Petrarca CCCXXXVIII. szonett (Keresztury Dezső fordítása)

139


dobta, és elment dolgozni. Keményebb volt a lépése, mint egyébkor. CATERINA – Sajnálom. (Részvéttel fogja meg Ágnes kezét, de Ágnes elhúzódik.) (A kicsi felsír. Caterina zavartan áll, a gyermeket ringatgatja. Ágnes egyre inkább magába zárkózik. Caterina háta mögött keres valamit vagy valakit a tekintete.) CATERINA – Ágnes! Fáj valami, nem jól vagy? Idehívom apádat! ÁGNES – Légy boldog, Caterina! Nagy lehet az én vétkem, hogy ilyen nagy a büntetésem. Nekem nem lesz bocsánat. (Caterina rémülten hátrál ki az eszelős tekintet és a talányos szavak elől. A színpad jobb szélén megjelenik Francesco. A jelenség nem valóságos. A fény és a mozgás irreális. Szinte észrevehetetlen, ahogy közelítenek egymáshoz. Énekbeszéd szöveg mondása zeneként működik.) ÉNEKBESZÉD – Az élet kérdé a halált, mondván: Nemde-e mi földi emberek állhatunk-e te hatalmasságodnak ellene az mi tudományunk miatta, hogy szüntelen élvén ez földen lakozzunk és semmiképpen tetőled ne féljünk? Felel a halál az életnek, mondván: Bolondul kérded, mert nálatoknál naggyal erősb vagyok, nem ártanak énellenem valamik kertben teremnek, de valami születik mind én részem és engemet illet, mert senki sincsen hogy ki az halálnak poharát meg ne igya. Az élet könyörög a halálnak: Ó, te rettenetes keserű halál és kemény kín, hagyj minékünk továbbá való szabadságot, hogy ez világban többet vigadhassunk. Esmeg szól a halál az életnek, mondván: Én nem nézem a ti ifjúságtoknak virágzó szépségét, és nem hagyok tinéktek szabadságot továbbá élnetek ez világban.7 (Francesco és Ágnes találkoznak, állnak egymással szemben.) FRANCESCO – A végső nap, mely minden földi bajnak Gyors véget vet, közelg már, s érzem egyre, Mint száll időm el, könnyedén, sietve S a percek, mikben hittem, íme csalnak. A szerelemről már – mondom magamnak – Ma szólni kár, midőn a durva testre Eljött a romlás, s mint hó napmelegre, Szétbomlik, olvad, így ígér nyugalmat: 7

Ismeretlen XV. századi szerző: A halál diadala (Weöres Sándor gyűjtése)

140


Mert véle tűnik messze a reménység, Mely álmodozni engedett sokáig, S mosoly, könny, rettegés, düh messze szál ma. Előttünk így világosabbra válik: Mi vonz bennünket, gyakran kétes érték, És sóhajunk is sokszor mind hiába.8 (Ágnes Francescóhoz lép, megérinti, végigsimítja. Arca nyugodttá, széppé, mosolygóssá változik. Összeölelkezve indulnak balra kifelé.) CATERINA – (hangja kintről) Gyertek, én megrémültem a tekintetétől! PIETRO – Ágnes! Gyere be! Késő van. Összefagysz itt kint! (Filippo is félve bátyja után jön. Meglátja a kis lábast, felveszi.) ÁGNES – (visszafordul) El kell mennem! (Szünet.) Mindig tudtam, hogy velük kell mennem. (Szünet, visszamegy a testvéreihez és Caterinához. Megöleli őket.) Bocsássatok meg! (Visszamegy a mozdulatlan Francesco-figurához, szertartásos mozdulattal kezébe teszi a kezét, majd kimennek a színről. Lassú sötét.)

VÉGE

8

Petrarca XXXII. szonett ( Szabolcsi Éva fordítása)

141

HORVÁTH TIBOR

A FENŐKŐ

SZEREPLŐK

ÚRNŐ (öreg várkisasszony) LOVAG BARÁT (A Lovag barátja) I. UDVARUDVARHÖLGY (fiatal) II. UDVARUDVARHÖLGY (fiatal)

144

HORVÁTH TIBOR: A FENŐKŐ

Első jelenet A várban. ÚRNŐ Megjött? Még nem jött meg? Ha látod, szólj, hogy készüljek! I. UDVARHÖLGY Nem jött meg, amint látom, Sehol a láthatáron Az esze, asszonyom! Hogy várhat még? Nem tudom! Hogy bízhat még abban, Vőlegénye egyszer betoppan, S azt mondja: mehetünk! Az oltár előtt már a mi helyünk! ÚRNŐ Hallgatsz mindjárt, ostoba! Hisz csak átszaladt oda A szomszéd várba – Készülvén a ceremóniára – Egy beretvafenő-követ kérni, S még nem tudott visszaérni. I. UDVARHÖLGY Magasságos hímzőráma! Mit szóljak ennyi butaságra? Hisz már húsz éve annak! S ennyi ideig egy követ kutatnak? Az esküvő előtt egy órával ment el, S azóta egy fenőkövet nem lel? ÚRNŐ Igaz, már húsz éve… De nem állhatott az oltár elébe Olyan szőrös arccal, Azt mondta, átnyargal… Áh! Mit! Hogy is gondolhatok ilyet Hogy ő nem akarná megkötni e frigyet! Bocsáss meg kedves, bárhol vagy is, Tudom, rólad minden rossz szó hamis. 145


Én vagyok a bűnös, ha hagyom, Hogy nap mint nap ezt kelljen hallanom, S e leány gonosz nyelve Szívembe a kétkedést vesse. Nem akarok többé hallani ilyet! Szerelmem jön, karjaimba siet… (Úrnő el.) I. UDVARHÖLGY Siet… Siet… De én nem szólok többet, Hiába ott a szó, Hol az ész lángja hamvadó! II. UDVARHÖLGY (bejön) Úrnőnk a toronyba ment. Szerelmem várja a jelt, Hogy mikor jöhet… I. UDVARHÖLGY Vigyázz, egyszer ráfizetsz! II. UDVARHÖLGY Asszonyunk semmit nem vesz észre, Nem jön rá e cselvetésre. És ha észre is venne valamit… Hát örökké bezárva éljek itt? Mióta vőlegényét várja, Nem enged férfit a várba. Egyre a jó hírét félti, Vőlegénye legyen házában az első férfi. I. UDVARHÖLGY Igazad van, s jól teszed, Hogy ez esztelen tilalmat megszeged. Fiatalok vagyunk, S még úgy járok végül, mint asszonyunk. II. UDVARHÖLGY Na de nem késlekedem Jelt adok: jöhet kedvesem! (Első udvarhölgy el. Második udvarhölgy gyertyával jelt ad. Barát bemászik az ablakon. Szeme körül nagy monokli.)

146


II. UDVARHÖLGY Hát téged mi lelt? Kitől kaptad e csúnya jelt? BARÁT Hogy jöttem, csak gyertyád lángját néztem, Minden másról elfeledkeztem egészen. Nem néztem, lábam hová teszem, S átestem egy tyúkketrecen. Most rajtam van az anyaföld nyoma! Ennek is a tisztelt úrnőd az oka, Na meg a kedves barátom, Hogy titokban kell idejárnom! II. UDVARHÖLGY Ne zsörtölődj, siessünk már, Úrnőm még itt talál. Nemsokára lejön a toronyból, S ha meglátna, nem végződne jól. (Úrnő bejön, először nem veszik észre. Kiabálni kezd.) ÚRNŐ Férfi! Az én házamban férfi! S nem kedvesem! Ezt kellett megérni! Tönkre tettél, álnok leány! S ha vőlegényem nem jön talán, Azt neked köszönhetem! Hisz oda van jó hírem, nevem! BARÁT (kedveséhez) Mit tegyünk kedvesem? Hisz hogy itt vagyok, azt le nem tagadhatjuk. Legjobb ha szépen bevalljuk… II. UDVARHÖLGY Csitt! Egy szót se! Van egy ötletem! Kettőnket talán megmenthetem. (Az Úrnőnek.) Ó, asszonyom ne értsd félre, Kit vársz, megjön végre. Kedvesed követe e lovag. Ő küldte, hát illőn fogadd!

147


ÚRNŐ Kedvesem üzent veled? Meglelte hát a fenőkövet? Mondj mindent el róla, Míg várom, minden perc egy óra! BARÁT I-igen, a fenőkövet… Így hangzik az üzenet: Barátom meglelte, S téged látni vágyik egyre. Hogy meglegyen az esküvő, Még három nap, s hazajő! A késésnek okát majd ő adja meg – (Félre.) S én, amíg lehet, gyorsan elmegyek. (Lovag, második udvarhölgy el, ellenkező irányba.) ÚRNŐ Menj, nemes lovag, E hírért örökké áldalak. Szállj a sólyom sebes szárnyán, S hűségem legyen a zsákmány!

Második jelenet Fogadó egyik szobája, Barát és Lovag az asztal mellett állnak, előttük söröskancsó. BARÁT Hát így történt, barátom. Hidd el, nagyon sajnálom, De meg kellett tennünk, Másképp nem menekülhettünk. LOVAG S most elvesztem helyettetek! Ó, hát sosem szabadulok meg Ez örökölt házasságtól! Nem válhatunk el, mint „levél az ágtól”. Húsz éve, hogy végrendeletében apám Meghagyta, hogy ő legyen az arám. 148


Az utolsó percben szöktem ide, S most rejtekemet a hű barát leplezi le? BARÁT Lásd be, hogy nem tehettünk mást! Keressünk inkább valami megoldást. (Töprengenek.) BARÁT Megvan! A házasságról lemond könnyen, Ha a vőlegény öreg szörnyen. Félig süket, koldus szegény. Fehér haj van már a fején. S ez te leszel, barátom! LOVAG De hát hogy csinálom? BARÁT Éj, van még álöltözet, S paróka fedi majd fejedet! LOVAG És hogy hiszi el, hogy húsz év ilyen öreggé tett? BARÁT Hát elmondjuk, a vőlegény miért késett! (Mindketten el.)

Harmadik jelenet Ismét a várban. ÚRNŐ Ó, szívem, ne légy oly nyugtalan, Hiszen kedvesem útban van Felém… Vagy ezért van éppen, Hogy nem nyughat szívem? Örömében? Minden úgy legyen, ahogy mondtam! Illően fogadhassam udvaromban! I. UDVARHÖLGY Megjöttek, asszonyom! ÚRNŐ Mindjárt megláthatom! 149


Csak nyugalom, nyugalom! (Barát és lovag – utóbbi öreg koldusként – bejönnek.) ÚRNŐ Üdvözöllek, lovag, Épp úgy téged, tisztes agg. De hol van a vőlegényem, Kinek jöttét oly régen remélem? BARÁT Ne légy ily kegyetlen úrnő! Ím előtted áll Ő. Igaz, kívül megváltozott, De szíve hű, mit néked hozott! ÚRNŐ De mi történt e húsz év alatt, Míg kedvesem távol maradt? BARÁT Jaj, szörnyű dolgok estek! Barátomra vad banditák lestek, S útközben elfogták. Jött volna tehozzád A fenőkővel éppen – De fogoly lett erdő sűrűjében. Aztán eladták gályarabnak. Szolgája lett egy bősz arabnak. De szenvedését tovább nem mesélem, Mi ifjúságát elvitte egészen. A rabság alig ért véget, Máris sietett látni téged. ÚRNŐ Ó, kedves, eltűnt ifjúságod, És most jöttél értem, mint agg zarándok. Kihunyt az ifjúi hév benned, Virágzó szépségem elhervad melletted! BARÁT Jaj, nem mondtam volna még? Történt még szörnyűség! Az egyik rabló a barátomat úgy fülön csapta, (Hogy száradjon le mindjárt a karja), Hogy azóta egyik fülén hang nem hatol be. 150


S az az egyik füle épp a másik füle. Ebbe zeng szózatod, drága fülemüle. ÚRNŐ Ó, kedves szerelmem, életemnek párja! Elsodort, s visszaad most az élet árja. De hogy ad vissza! (Zsebkendőjét csavargatja.) Könnyeim árját e rongy már nem is issza! Mivé vált szép reményem, S kire vártam: ifjú vőlegényem! II. UDVARHÖLGY (súgva az úrnőnek) Én azt mondom, asszonyom, Bár nincs szavam itt, tudom, Híres szépségét ne herdálja Egy agg fájós derekára! ÚRNŐ Távozz innen, álnok! Megszédítenek rossz tanácsok! Húsz éve csak rá várok, S most ne nyújtanám neki kezem? Eldobjam a becsületem? Az esküvőt megtartjuk, kedvesem, A készülődést én vezetem! (Mindenki el, csak a két lovag marad.) LOVAG Ezer üres söröskrigli! Most aztán szépen nézünk ki! Persze rád nem vár veszély! Nem téged vesz el e nőszemély! Jobb lett volna otthon ülnöm, S e házat messzire kerülnöm! BARÁT Nyugalom! Míg a pap megáld titeket, Addig még sok minden lehet. LOVAG Hogy csípjen meg a csalán! Új ötleted van talán? Mert akkor máris menekülök. Nem lesz abból jó, te tülök, 151


Vagyis tulok. Na, én indulok! BARÁT Ne menj sehova, mert minden kútba esik, E frigy nemsokára „felköttetik”. Ha nem ment el a kedve az arának, Elmegy majd az urának! LOVAG Az már húsz éve megtörtént! BARÁT Ej, másról van szó, lássunk neki tüstént!

Negyedik jelenet Lovagterem a várban, udvarhölgyek és az Úrnő. II. UDVARHÖLGY Asszonyom egy lovag keresi. Nagyon kitartó, nem tudtam elküldeni. ÚRNŐ No, engedjétek csak be! A beszédtől elmegy majd a kedve, Ha én elveszem… (Lovag eredeti alakjában bejön.) Megáll az eszem! Ki látott ilyen hasonlóságot? Hisz vőlegényem áll ott! Vagy fiatal hasonmása – Ki vagy lovag, mi hozott e várba? LOVAG Ó, hát még kérded, Úrnő? Szépséged híre minden határon túlnő! E hír vonzott hozzád, Hogy csodáljam bájos orcád! ÚRNŐ Lovag, pirulnom kell! Bókjaid nem hiszem el. LOVAG Ó, rettenet, szörnyűség! 152


Nem hiszed el, hogy vágyam ég?! Csakis érted élek, És – feleségül kérlek! ÚRNŐ Ah, minő gondolat! Lovag, fékezd szavadat! Semmiképpen nem tehetem! (Félre.) Bár Ő lenne kedvesem! Mily fiatal, csinos, A másik pedig, mint Minos: Rút, öreg, süket félig, S éltem gyümölcse neki érik? De hisz még választhatok! (Lovagnak.) Lovag, tiéd vagyok! II. UDVARHÖLGY Úrnőm, és a vőlegényed, Akire vártál sok évet? LOVAG Nemes udvarhölgy, mit kell hallanom!? Vőlegényed van? Ó fájdalom! De még inkább, hogy cserbenhagyod Őt! Csak ennyire állja szavad az időt? ÚRNŐ Ostoba lány, mit tettél velem! De boldogságom elveszni nem engedem! Lovag, ne ítélj meg ily gyorsan! Hallgass meg, kérlek, mindent sorban. LOVAG Nem, nem, itt nem lehet magyarázat – Megyek, elhagyom e házat! ÚRNŐ Mégse menj el üres kézzel, E lány mellett ne nézz el! (Elővezeti az első udvarhölgyet.) Házasodni jöttél ide, Köttessen meg kettőtök frigye! 153


LOVAG S én örömmel egyezek bele! ÚRNŐ (félre) Így legalább közelemben marad. Most megyek, megkeresem én is páromat. BARÁT (berohan) Oh, mily hír jutott fülembe! Hogy barátomhoz hűtlen lett szerelme! S e lovagnak nyújtja kezét… ÚRNŐ Az egész csak mesebeszéd! BARÁT Bizony, hogy nem mese! Már a vár ezzel van tele! Tovább egy percig sem maradunk, E sérelem megmutatja utunk! (Elrohan.) ÚRNŐ Mindenki elment. Ki marad hát velem? Elment vőlegényem, kedvesem… Minden perc fáj, mint az ostor! Nincs más hátra: vár a kolostor. (Elmegy. Lovag, első és második udvarhölgy bejön.) MIND S mi készüljünk az esküvőre, Ami összeköt örök időkre! Egy esküvő, két pár, Menjünk, a pap már ránk vár! II. UDVARHÖLGY De hol van a vőlegényem? Nem késik, remélem! LOVAG Egy szóra, udvarhölgyem, Barátom megkért, hogy közöljem: Várj reá egy kicsit, Míg egy fenőkövet kerít!

FÜGGÖNY 154

BURNS KATALIN

MALAMUD

SZEREPLŐK

MÁTYÁS, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, Szilézia és Luxemburg hercege, Morvaország és Lusitza őrgrófja, élete utolsó napjainak egyikén – a darab utolsó jelenetéig álarccal leplezi magát. ÉTEKFOGÓ, első Mátyás-imitátor GÁBRIEL APRÓD, második Mátyás-imitátor BARNABÁS APRÓD, harmadik Mátyás-imitátor ANDRÁS, a süketnéma, negyedik Mátyás-imitátor (Ez a négy szereplő, akárcsak Mátyás, álarcot viselve jelennek meg. Mindannyian egy-egy próbatételt jelentenek Malamud számára, akinek ki kell találnia, hogy az öt álarcos közül melyik az igazi Király.) MALAMUD, fiatal, tapasztalatlan apród, a Király szolgálatában JÓS, kortalan kalicka-lakó, látó, aki a jövőn kívül a múlt eseményeit is pártatlanul képes megítélni. LANTOS/GITÁROS, a süketnéma-játékot és a báli jelenetekre való visszaemlékezést zenével kíséri.

156

BURNS KATALIN: MALAMUD

Barlang, félhomály. A játéktér a barlang ürege, mely szinte olyan tágas, mint egy terem a palotában. Baloldalon egy embermagasságú sziklafal. Malamud jön jobbról, a kezében fáklya. MALAMUD – Hivattál, Felség? (Csönd.) MALAMUD – Felség? (Csönd.) MALAMUD – (bizonytalanul) Felség, megriasztasz. MÁTYÁS – (hangja) Itt vagyok. MALAMUD – (idegesen a hang felé irányítja a fényt) Felség, nem látlak. MÁTYÁS – (hangja) Kell-e, hogy láss? Hiszen a hangom jól ismered. MALAMUD – (megpróbál erőt venni félelmén) Miért itt kívántál szólni velem? MÁTYÁS – (hangja) Kevesen tudják, hogy ha magányra vágyom, a budai barlangokat járva elmélkedem életemről. Úgy tetszett, hogy most téged is ide hívjalak. MALAMUD – Azt mondják, kedvenc helyednek a könyvtárat nevezed. MÁTYÁS – (hangja) Azt nevezem. Így is volt valaha. De öreg éveimben jobban vágyom saját gondolataimra, mint a másokéra. Magányos vagyok, mindig is az voltam. MALAMUD – (óvatosan) Fiatal vagy, Felség. MÁTYÁS – (hangja) Valóban úgy beszélsz, ahogy a többiek, akik úgy gyülekeznek trónom köré, akár a keselyűk. Ha erőm teljében volnék, egy szempillantás alatt szétrebbenteném őket. De te közéjük tartozol-e? MALAMUD – (ijedten) Felség, könyörgöm, jöjj elő! (A szikla mögül öt alak lép ki egymás után, és sorban megállnak Malamuddal szemben, pár lépés távolságra tőle. Bármelyik lehetne a Király, mert arcuk elé báli maszkot tartanak, és fejüket csuklya borítja. Egyikük valóban Mátyás, végig az ő hangját fogjuk hallani. Elég távol állnak ahhoz, hogy ne tudjuk, melyik beszél éppen, tehát melyik az igazi. A szájukat takarja az álarc.) MALAMUD – Kegyelem! MÁTYÁS – (hangja) Szólni kívántam veled. MALAMUD – Felség, az égre kérlek, ne tréfálj. MÁTYÁS – (hangja) S ugyan miért ne? Ti is ezt teszitek velem nap mint nap. Szenilisként kezeltek. Talán megérem, hogy a doktort is lepénzelitek, csak adja írásba, hogy meghibbantam. Most rajtam a sor. 157


Játékomat nem figyelik bíráló szemek. Híveim körében azt teszem, amit akarok. MALAMUD – Mit tehetek érted? MÁTYÁS – (hangja) Bizonyos vagy abban, hogy az én hangomat hallod. És jól gondolod. De melyik alak vagyok az ötből? Találj meg! Ha jól választasz, felfedem magam. És közben én is meglátom, kik közé tartozol. (Malamud kiválasztja a sorban első álarcost – Étekfogót –, de az egy kézmozdulattal jelzi, hogy Malamud nem léphet közelebb. Kilép a sorból. Malamud meghajol, majd tanácstalanul várakozik.) MÁTYÁS – (hangja) Válaszolj egy kérdésemre, de vigyázz. Át ugyan nem látok rajtad, de jól ismerlek. Ha nem mondasz igazat, tudni fogom. MALAMUD – Kérdezz! MÁTYÁS – (hangja) Terveznek-e valamit ellenem? MALAMUD – (némi csönd után) Nem terveznek. MÁTYÁS – (hangja) Valóban nem? MALAMUD – Bízzál bennem. Ha úgy volna, én tudnám. (Malamud elbizonytalanodik. Érzi, hogy ezzel magát ejti csapdába.) MÁTYÁS – (hangja) Aminek bekövetkeztétől félnem kell, azt már ismerem. Az én igazi bizalmasaim nem az udvarból valók. A Jós nem választ pártot: egyedül a tudásának tartozik hűséggel. (Az első álarcos kiveszi a fáklyát a tartójából, és a fal mellett elhúz egy függönyt. A függöny mögött egy kalickában, akár egy papagáj, a Jós kuporog.) JÓS – Mire a hold elfogy, értelmedre ártó kezek borítanak fátylat. Lábbelid a földet többé nem érinti. Szemeid megtelnek fénnyel, és kiérsz az alagútból. (Az álarcos visszahúzza a függönyt, a Jós eltűnik mögötte.) MÁTYÁS – (hangja) Felfogod-e? MALAMUD – Felség, nem értem, mitől félsz. MÁTYÁS – (hangja) A Jósnak talán nem hiszel? MALAMUD – Hiszen te magad sem hallgattál soha a babonaságokra. Mi értelme van ennek? Csupa szamárság. Ha lábbelid nem érinti a földet, ugyan hogy érhetsz ki bármiféle alagútból? MÁTYÁS – (hangja) Holtan. (Csönd.) MÁTYÁS – (hangja) Lépj közelebb, Malamud, és fogadj el valamit. (Az első álarcos elővesz egy darab süteményt, és átnyújtja Malamudnak, aki bizalmatlanul bár, de átveszi azt.) 158


MÁTYÁS – (hangja) Miért nem kóstolod meg? MALAMUD – Nagylelkű vagy, de tele gyomorral érkeztem hozzád. MÁTYÁS – (hangja) Kóstold meg! Parancsolom. MALAMUD – (húzza az időt) Sohasem láttam még ehhez hasonló tésztát. MÁTYÁS – (hangja) Félsz talán? Ugyan mitől? MALAMUD – Vakon bízom benned, Felség. MÁTYÁS – (hangja) Nem úgy látom. (Malamud a szájához emeli a süteményt, egy morzsányit leharap belőle.) MÁTYÁS – (hangja) Nagyobbat harapj. (Malamud meg van rémülve, de engedelmeskedik. A falatot sokáig forgatja a szájában, majd félve, de lenyeli.) MÁTYÁS – (hangja) Még pár pillanat, és befejeződik ez a játék. MALAMUD – Bár fejeződne most. MÁTYÁS – (hangja) Fordulj felém. Úgysem engedlek el, amíg el nem mondasz mindent, amit tudni akarok. MALAMUD – Melyik pék sütötte ezt a süteményt? MÁTYÁS – (hangja) Vácról hozattam, azért nem ismered. MALAMUD – A váci péktől... MÁTYÁS – (hangja) Látom, nem ízlik. Vágd zsebre a többit. MALAMUD – (erejét összeszedve) Te vagy-e a Király? (Étekfogó leereszti az álarcot, Malamud zavartan hátat fordít neki.) MÁTYÁS – (hangja) Elmehetsz, Étekfogó, már nincs rád szükség. (Étekfogó meghajol,vizsgálódva végigméri Malamudot, el.) MALAMUD – Kérlek, Felség, fedd fel magad! Mutasd, melyik vagy, s hadd menjünk. MÁTYÁS – (hangja) Még nem kérdeztem eleget. Készen állsz-e? MALAMUD – (kezd elege lenni a játékból, és ezt alig leplezi) Ahogy kívánod. (Malamud rábök a második álarcos alakra – Gábriel apródra –, aki tesz előre egy lépést.) MÁTYÁS – (hangja) Akkor hát kérdezek megint. Hány éves vagy, Malamud apród? MALAMUD – Tizenhét leszek a jövő héten. MÁTYÁS – (hangja) Éltessen az Isten. Van-e testvéred? MALAMUD – Amikor elhagytam az enyéimet, volt egy öcsém. De amióta elvittek anyámtól, szaporodhatott a család... MÁTYÁS – (hangja) Mikor láttad utoljára anyádat? 159


MALAMUD – Hét éve vittek el tőle, amikor betöltöttem a tízet. MÁTYÁS – (hangja) Még sohasem mesélted el, hogyan lettél apródommá. MALAMUD – (elmerül az emlékezésben) Tízéves gyermek voltam, amikor egy napon arra figyeltem fel, hogy egy barnaruhás ember kísér minden utamon. A nyomomban volt nap mint nap, valahányszor elhagytam a házat. Ha hátrafordultam, hogy zavarba ejtsem, egyenesen a szemembe nézett, nem rejtőzött el. Idővel csatlakozott is hozzám, és jó napot kívánt nekem. Aztán nem követett többet, hanem szemből érkezett, úgy kísért karon fogva hazáig. Megkérdezte, akarom-e Budán szolgálni a Királyt. Azt feleltem, akarom. Hazaérve anyámat könnyek közt találtam. Az idegen nálunk hált; anyám a konyhában ágyazott meg neki. Korán reggel aztán batyuba kötötte a holmimat, és útra bocsátott az idegennel. Többé nem láttam őt. MÁTYÁS – (hangja) Aratás ideje van, birodalmam minden táján begyűjtik a termést, és ünnepeket ülnek. Ha elengednélek, hazatérnél-e? MALAMUD – Fenség, kérlek, ne küldj el a közeledből. Mi lenne velem, ha nem volnék apród többé? MÁTYÁS – (hangja) Egy barnaruhás idegen elszakított az anyádtól. Kiszemelt, aztán a távollétedben anyád lelkére beszélt. Még ezt a nevet is ő adta neked. Sohasem bántad meg, hogy rábíztad a sorsodat? MALAMUD – Gyerek voltam. Kényszerítettek. MÁTYÁS – (hangja) Nem kényszerített senki. Nagyravágyó voltál akkor is, akár most. Később pedig meg is szökhettél volna. MALAMUD – Hűségeskü kötelezett. De ha nem is, hogyan jutottam volna haza? Gyermek voltam még. MÁTYÁS – (hangja) Én tízévesen lovat ültem meg, és bárkit legyőztem vívásban. MALAMUD – Én viszont gyenge vagyok. MÁTYÁS – (hangja) Tudom. Most is az ő kedvükre teszel. Az ellenségeim hálójába akadtál, és naiv szívvel együttműködést ígértél nekik. Igent mondtál, csak hogy békén hagyjanak. MALAMUD – Én csak téged szolgállak. MÁTYÁS – (hangja) Akkor miért nem mondod meg az igazat, ha kérdezlek? MALAMUD – Felség... MÁTYÁS – (hangja) Hét év telt el. Anyád már öreg lehet. Csak egy szavadba kerül, és feloldozlak fogadalmad alól. Ha haza vágyol, miért nem mész? 160


JÓS – (a függöny mögül) Anyja halott. MÁTYÁS – (hangja) Hallgass, nem kérdeztelek! (Malamud könnyeivel küszködve hallgat. A második álarcos sóhajt, és leereszti a maszkját.) MALAMUD – Gábriel apród! GÁBRIEL – Ötven éve vagyok apród. Soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy a palotát magam mögött hagyjam, és hazaszökjek. Először csak gyáva voltam, de aztán kihűlt a szívem, és rosszabb lettem, mint az áruló: közömbös. Most megvetem magam ezért. MÁTYÁS – (hangja szárazon, csaknem félbeszakítja) Távozz, Gábriel. (Gábriel fejét lehajtva elmegy. Malamud hirtelen, felháborodott kapkodásban a többi alakhoz lép, megpróbálja letépni az álarcukat.) MALAMUD – Melyik vagy hát? Mutasd magad! (Az egyik alak hátra löki, elesik.) MÁTYÁS – (hangja) Nem végeztem veled. Légy türelemmel. Érezd, milyen, ha nincs embered, nincs bizalmasod. Az ételt és italt beletörődve fogadod el reggel és este, várva a pillanatot, amikor erőd hirtelen eltávozik, és miközben szolgáid aggodalmat színlelnek, a falon túl ünnepelnek a gúnyolódók és a megalkuvók. MALAMUD – Nem vagyok ellenséged, Felség, esküszöm. MÁTYÁS – (hangja) Óvatosan az esküvel, noha nem esküszöl hamisan. Nem kételkedem a szavadban, tudom, hogy nem kívánsz ártani nekem. De a gonosz tudomása is beszennyezhet, hiába mented magad azzal, hogy a rossz nem a te szívedből jön. MALAMUD – (megsemmisülten) Mit tegyek most? MÁTYÁS – (hangja) Folytasd. (Előre lép a sorban következő álarcos alak – Barnabás.) MÁTYÁS – (hangja) Azt mondtad, egyedül vagy. Így volt-e mindig? MALAMUD – Cellámban egyedül alszom, és vigyázó szemek ügyelnek arra, hogy senki után ne járjak. MÁTYÁS – (hangja) Mégis jártál, egyszer. MALAMUD – Állj! Ez az alak biztosan nem te vagy. Vállasabbnak hiszlek. MÁTYÁS – (hangja) Helyesen gondolod, de játsszuk végig. Tehát: ki volt a lány? MALAMUD – Mondd, miért kínzol? MÁTYÁS – (hangja) Ki volt? MALAMUD – Hiszen tudod. Janka, az udvarhölgy. MÁTYÁS – (hangja, cinizmussal) Beatrix udvarhölgye. Jól választot161


tál. A legszebb arcú volt, a legteltebb. Az esze pedig jobban vágott, mint szegény Janus barátomnak. Hol van most? MALAMUD – Hazatért. MÁTYÁS – (hangja) Itáliába. Anélkül, hogy szándékaidról hallott volna. MALAMUD – Simon mesternek nem tetszett, ha az udvarhölgyek után mentünk... MÁTYÁS – (hangja) Megint másokra mutogatsz. Hol van most Simon? Hónapok óta ágyhoz köti a köszvény. MALAMUD – Akkor ereje teljében volt... MÁTYÁS – (hangja: indulatosan felkiált) Hallgass! Mit számít ő mostmár? Többé nem a mestered. Sohasem nemzett utódot, de még asszony se maradt mellette. Mit tud az életről? Hogy tilthat meg neked bármit? MALAMUD – Az apródok feje volt, engedelmességgel tartoztunk. MÁTYÁS – (hangja) Most tizenhét vagy, és az elöljáród, Péter testvér nincs örökké a nyomodban. MALAMUD – (őszintén) Tudod, Uram, hogy most már mindegy. Janka hazament, csak a társaim gúnyolódó szavai emlékeztetnek rá. JÓS – (a függöny mögül) Szólni akarok. MÁTYÁS – (hangja) Légy csendben. JÓS – Nem bírom. Eresszetek ki! MÁTYÁS – (hangja) Maradj csak, Jós, ahol vagy. JÓS – Eresszetek ki a kalickámból, ha mondom. (A soron lévő álarcos – Barnabás – elhúzza a függönyt, és kinyitja a kalicka ajtaját. A Jós kijön. úgy beszél, mint aki látja is, amit mond. Közben járkál.) JÓS – Ha egy emlékkép elém tárul, beszélnem kell. Nem voltam ott a bálon, mégis láttam mindent. Az apród mind ment a maga hölgye után, de azok kettenként járták a termeket, egyedül kapni őket csak ritka pillanatokban tudták a kitartók. Janka a katonákat jobban szívelte az apródoknál, de hogy jobb nem akadt, elfogadta Malamud hódolatát. Minthogy suhanc voltál, a többinél nem különb, féltél a tánctól, és óraszám kerülted Jankát. Aztán Simon nyújtotta neki a karját, s ő el is fogadta. Simon mester tudta, hogy jó táncos vagy, csupán zsenge korod tesz szégyenlőssé. Mégis azt mondta Jankának, hogy a táncban nem jeleskedsz. MALAMUD – Ezt mondta? JÓS – Bizony, ezt. S minthogy egy udvarhölgy mellé jó táncos kell, Janka nem kereste tovább a társaságodat, a vacsoránál is más mellé ült. 162


MALAMUD – Így volt, valóban... Simon valótlant mondott rólam. Micsoda szégyen! Hát ezért nem szűnnek azóta sem a gúnyos pillantások. MÁTYÁS – (hangja) De miért nem vitted táncba? Mitől féltél, mondd? MALAMUD – Hogy mozgásom nem elég daliás. MÁTYÁS – (hangja) Nem is elég daliás... érett férfiúnak. De te még nem vagy érett korú. Ha a beszéded őszinte lett volna a tánc közben, Janka a mozgásodban sem lelt volna hibát. JÓS – Hiába kerested, hiába esedeztél. A hajfonót is Simonnak küldte el. Simon meg kinevette, és napok múltán már el is felejtette őt. MALAMUD – Hogyan? JÓS – Úgysem szeretett volna téged. MALAMUD – Nem kell, hogy újra mondd, megértettem rég! (Visszatuszkolja a Jóst a kalickájába, rácsukja az ajtót és elhúzza a függönyt.) (Egy lélegzetnyi szünet.) MALAMUD – (szinte sírós hangon) Miért is jöttem ide? MÁTYÁS – (hangja: a harmadik álarcoshoz) Elmehetsz már, fiam, Barnabás. (Barnabás leveszi az álarcot, meghajol, de Malamud pillantását kerüli. Elvonul. Malamud utána néz.) MÁTYÁS – (hangja) Meglep, hogy Barnabás is álarcot fog, és bolondozik, ha én kérem? Megtiszteltetés neki, ha a csuklyámmal álcázhatja magát. Híveim még mindig sokan vannak, de szánalmasan kevés az erejük. Lassan mind behódolnak a megalkuvókhoz, mert elhiszik, hogy a többség a táboromnál csak bölcsebb lehet. Látogatásaik megritkulnak, tekintetük elkerül. MALAMUD – (megint türelmetlenebb, indulatosabb) Akkor hát lépjünk tovább. Te, következő alak, lépj előre. (Az álarcos – András – előre lép.) MÁTYÁS – (hangja) Csak lassan. Ha kérdésemet meghallod, azt fogod kívánni, bárcsak több időt hagytál volna magadnak. (Malamud lázadozik a játék ellen, összefonja magán a karjait, mármár tiszteletlen.) MÁTYÁS – (hangja) Elvettek anyádtól, elvettek Jankától. Tőlem mikor ragadtak el? MALAMUD – (zavarában, szégyenében nehezen szólal meg) Engem senki sem vehet el tőled. MÁTYÁS – (hangja) Valóban? Mégis, egy óvatlan pillanatban valaki követni kezdett, aztán eléd került, beléd karolt, és hiába próbáltad 163


volna befogni a füledet, olyan undok hírekkel töltötte meg a fejedet, amelyek örökre elválasztottak tőlem. Kerülni kezdtél engem és az enyéimet, nem merted elmondani nekem, amit megtudtál, de a hazugságra sem vitt rá a lélek. Legjobb barátaid jelentették, hogy feketefüggönyös házakba jársz, hogy serlegszámra iszod új barátaiddal a messziföldi bort. Féltettek, mint gyermeküket. Halljam, mikor kezdődött? MALAMUD – (kis szünet után, megsemmisülten) Nem emlékszem, mikor kezdődött. MÁTYÁS – (hangja) Hol történt? Beszélj. MALAMUD – A kápolnában. MÁTYÁS – (hangja) A kápolnában... MALAMUD – Felség... MÁTYÁS – (hangja) Kegyetlen vagyok. Talán így van. De nem élheted így az életedet. Nézd ezt a gyáva Gábrielt. Idén lesz hatvan, és eddig, ha vágyott is valamire, ha voltak is tervei, mind elvetélni hagyta őket. Nekem nincs választásom, egyedül vagyok, kivárom, amit ellenem forralnak. Nem lesz nehéz dolguk. Táborom gyenge, és ha valaha szabad voltam is, többé már nem leszek. De te az vagy. Tedd, amire hív az életed. (Malamud elfordul, arca feldúlt. Az álarcos ekkor leveszi a maszkját, és a földre dobja. Halkan Malamud mögé lép, és megérinti a vállát. Malamud riadtan hátrafordul.) MALAMUD – András! (András süketnéma, és kicsit félkegyelmű is. Mutogatva, pantomimszerűen kommunikál. Csöndre inti Malamudot, aztán Malamuddal szembe áll, és elmutogatja, hogy a Király könnyezik Malamudért, és ő, András könnyezik Malamudért. Majd elővesz a zsebéből egy hímzett zsebkendőt, és először a saját arcát, majd Malamudét törli meg vele. Malamud felismeri az udvarhölgy zsebkendőjét, utána kap, de András ügyesen elhúzza előle. Mint aki egy szomorú játékot játszik végig, meglengeti a zsebkendőt, rajzol vele valamit arra a képzeletbeli síkra, ami közte és Malamud között húzódik. Malamud ügyetlenül kapkod a kendő után, így szinte olyan, mintha tükörképszerűen utánozná András mozgását. Végül András megsajnálja, és átadja neki a kendőt. Ezután lassan távozik. Malamud az arcához szorítja a kendőt. Egy álarcos alak marad, már nem kérdés, hogy ő a Király. Előre lép, és minden szó nélkül leereszti az álarcot. Malamud most már őt figyeli.) MÁTYÁS – Malamud. 164


MALAMUD – (leereszti a kendőt, ami eddig az arcát takarta) Itt vagyok, Felséges Uram. MÁTYÁS – Sokan vannak ellenem? MALAMUD – (már nem bújik a szavak mögé) Sokan. MÁTYÁS – Megölnek? MALAMUD – Meg. MÁTYÁS – Hol van a kardod? MALAMUD – Itt van, az oldalamon. MÁTYÁS – Ne veszítsd el, és használd, ha kell. Járj az utadon szándékkal, ne pedig azért, mert mások akarják. Most menj, és emlékezz rám. MALAMUD – Megyek, Felség. (Elindul kifelé, visszafordul, majd mégis folytatja az útját, el.) (Mátyás elhúzza a függönyt a kalicka előtt.) JÓS – Elégedett vagy már? MÁTYÁS – Hagyd el. Hiszen te vagy, aki a legjobban örül. Mindennél jobban kívánjuk megtudni a jövőt, és te vagy, akit nyíltan vagy az éj leple alatt felkeresünk. Csak egyet kérek még tőled. Hátralevő napjaimon ennek az ifjúnak a jövőjéről ne szólj. JÓS – Úgy lesz, Uram.

FÜGGÖNY

165

JANCSÓ SAROLTA

KALANDRIA Intertextuális mesejáték

Készült Bibbiena bíboros úr ötlete (1513) nyomán. Persze ő is másoktól vette, például: Plautus (ie. 200) Boccaccio (1350) Ariosto (1509) De az ötlet kavarog tovább, Shakespeare több darabját megbolondítja, például: Tévedések vígjátéka (1591) Ahogy tetszik (1599) Vízkereszt (1600) Továbbhalad, és 1745-ben már Goldoni színpadán nevettet. Aztán 1800, aztán 1900, aztán 2000: sok kellemes színházi este után eljut hozzánk.

Köszönettel használom Bibbiéna, Giordano Bruno, Shakespeare szövegeit Kotzián Tamás, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Rónay György, fordításában

168

JANCSÓ SAROLTA: KALANDRIA

Az átdolgozó Elöljáró beszéde

Bibbiena bíboros úr kedves vígjátékát – Isten bocsássa meg bűnömet! – kicsit megsóztam, paprikáztam Shakespeare dialógusaival és az általa színpadra teremtett személyiségekkel. Az ötlet onnan származott, hogy a darab cselekménye fel-felbukkan sokszor, sok helyen a drámairodalomban. Tanultak, átvettek, lenyúltak egymástól, s a plágium árnyéka sem vetődött rájuk emiatt. Gondolom, ők is megbocsátják játékomat. Shakespeare szereplői itt más helyzetekbe keverednek, valódi történeteikre alig-alig van utalás. Így nevüket is kicsit megváltoztattam. Méla Jacques-ból, csak Jacq lett, de fanyar bölcsessége érdekes ízt csempész Bibbiena bíboros úr fűszermentes étkébe. Mindig jelen van, ha Shakespeare szereplői színre lépnek: szereti őket, egy tőről metsződtek. Irányítja a játékot, kezében tartja a szálakat, képes csodákat tenni, és közben tanítgatja Próbakavicsot (Shakespeare-nél Próbakő, nálam még csak Kavics), hogy utódja legyen majd a bohócság öröktől élő, sohasem kihaló mesterségében. Polinico szegényes, ellenszenves figura Bibbiena darabjában. Kellemetlen erénycsősz. Orsino herceg helyzeteit megkapta (kölcsön), hogy legyen érdekesebb, játszhatóbb, és hogy lássunk még egy kalandot, ahol fiú ruhás lány botorkál a reneszánsz színpadán! Rosalinda is ide kívánkozott; shakespeare-i párját nem hozta magával, de itt is szerelmes lett fiú ruhában, női szívvel. A párja egy másik shakespeare-i figura, de őrá még Shakespeare sem ismerne rá, annyira kilépett minden eredeti meghatározottságából. Tekintsük véletlennek látogatását. Nálunk a neve Malvió legyen. Kalandriában – értsük ezalatt a Kalandok világát – egymást kergetik női ruhába bújt férfiak és férfiruhában rejtőzködő lányok, sokszor teljes zavarodottságot okozva, kik is ők valójában. Ezt gyakran ők sem tudják. A nézőnek sem könnyű kigubancolni, ki mikor kicsoda, de talán ezt a gubancot nem is felszámolni kell, hanem önfeledt játékkal élvezetessé tenni. Ezen igyekeztek a Bibbiena bemutató komédiásai 1513-ban, Shakespeare színészei 1600 körül, és ez legyen ma is a cél!

169

SZEREPLŐK

Kalandriában őshonos: LIDIÓ SANTILLA BONIFÁCIÓ FULVIA POLINICO SAMIA FESSENIO FANNIA RUFFO Utcanő, Őr, Virginia, városlakók, táncosok

Vendégjátékos: JACQ PRÓBAKAVICS ROSALINDA VIOLA OLÍVIA MALVIÓ

170


ELŐJÁTÉK A színen Jacq és Próbakavics. Várakoznak. Nézegetik a közönséget. Harangszó. JACQ – Most tíz óra van: S így láthatjuk, hogyan fut az idő: Csak egy órával ezelőtt kilenc volt, Egy órával ezután tizenegy lesz… S így óráról órára egyre érünk, S így óráról órára rothadunk.1 (A játszók mind bejönnek a színre, a fiúk balra, a lányok jobbra állnak. A Violát játszó színésznő férfiruhában a nők közé áll. Az elöljáró beszéd közben Jacq észreveszi a hibát, és átviszi őt a férfi oldalra.) Tisztelt Nagyérdemű! Látni fogtok itt lelki nyavalyákat, túláradó ostobaságokat, mesteri baklövéseket, akaratot, amely sarkal, tudást, mely közelebb visz, cselekvést, mely gyümölcsöt hoz, kitartást, mely a siker szülőanyja. Végül is az egészből azt a tanulságot vonhatjátok le, hogy semmi sem biztos, minden csak üzlet és sok a gyarlóság. Csak kevés szépet fogtok látni, és semmi jót!2 De már itt vannak a szereplők! Íme: férfiak és nők! (Játék.) Nők és férfiak – és ebből fakad minden bonyodalom, de ezt el nem árulhatom. (Miközben Jacq megkezdi a szereplők bemutatását, bedíszítik a játékteret.) Ő Lidió. Modonban született. Van egy ikertestvére, Santilla. (A Santillát és Fanniát játszó színésznők a színen átcserélik női ruhajelzéseiket férfiruhára.) Ugyanaz órában születtek, és ugyanegy órában jutottak életveszedelembe – városukat felégette a török, elveszítették egymást menekülés közben. (Malvió átmegy a színen, Jacq kihúz egy levelet a zsebéből, a Rosalindát játszó színésznő férfi ruhajelzést vesz fel.)

1 2

Shakespeare Ahogy tetszik, 2. felv. 7. szín. Giordano Bruno A gyertyás – Prológus helyett.

171


JACQ – (idéz a levélből) Kelet – nyugat száz rubintja. Nincs oly kincs, mint Rosalinda. (Rámutat a Rosalindát játszó, éppen akcióban lévő színésznőre.) PRÓBAKAVICS – Ezt meg mi szél fútta ide? JACQ – (büszke gesztusa: Ő. Majd folytatja a szereplők bemutatását) Orsinói Polinico, udvarol a szép Olíviának. (Olivia gyümölcsöt rágcsálva átsétál a színen , Orsinoi Polinico indulna utána, de Jacq megállítja.) JACQ – Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel! VIOLA – (az egyik szereplőt kérdezi) Miféle föld ez, mondd? SAMIA – Kalandria, Bibiéna. VIOLA – S mit keresek itt, Kalandriában én? (Samia vállat von.) JACQ – (vigyorog) Viola! Jupiter növessze meg a szakálladat, mihelyst egy kis fölöslege lesz szőrből! (Mindenki, akit még nem mutatott be, Jacq körül nyüzsög.) A többiekről majd később, most lássuk a helyszínt! (♫♫♫ Zene csendül fel. A szereplők körtáncba rendeződnek. Középen Jacq és Próbakavics.)

Első jelenet A szereplők „kirepülnek” a táncból. A körtánc feloszlik, a színészek erre-arra elhagyják a játékteret, csak a következő jelenet szereplői és Jacq maradnak a színen. POLINICO – Elment a józan eszed? Mint a bolond, futsz a szoknyák után? Férjes asszonyra vetettél szemet? Rossz társaságba keveredtél! (Fessenio dúdolgatja a körtánc zenéjének dallamát.) Az a csibész Fessenio visz rossz útra téged! FESSENIO – Csibész a jó édesanyád… LIDIÓ – De… POLINICO – Akinek egy csöpp esze van, az számol a következményekkel is! FESSENIO – Ámen. LIDIÓ – De én… 172


POLINICO – Mindenki nagy disznónak tart majd, és igazuk lesz! FESSENIO – Kezdi már a nevelést! POLINICO – Hogy juthatott eszedbe ilyesmi?! Vesztedbe rohansz! LIDIÓ – … nem tehetek mást, Fulviát kell szeretnem!!! FESSENIO – Erre felelj, ha tudsz! POLINICO – Sejtettem, hogy itt bujkálsz, gazember! FESSENIO – Gazember aki mondja! POLINICO – Na jó, egy szót se szólok többet. Nem pazarlom az eszem hülyékre. FESSENIO – Nem szólsz semmit, mert nem tudsz mit mondani. POLINICO – Nem szólok semmit, mert nem állok jót magamért! FESSENIO – Magasságos mélységek! Kivert a víz a félelemtől! POLINICO – Kuss! Te gazember, hogy merészelsz… LIDIÓ – Most már elég legyen, Fessenio! FESSENIO – Még, hogy kuss! Ilyet mondani nekem! Igaz, csak egy szolga vagyok, de akkor sem vagyok lejjebb a csizmám talpánál! LIDIÓ – Nyughass már! POLINICO – Lidió, figyelj rám! Ha egy csöpp eszed van, most, a kezdet kezdetén hagyod abba, mert ha belebonyolódsz, véged! Felejtsd el azt a nőt, amíg nem késő! LIDIÓ – Miért? POLINICO – Mert nagyon megbánod! LIDIÓ – Miért? POLINICO – Aki ilyen szerelembe bonyolódik, féltékenységet, haragot, gyűlölséget, háborút, ínséget, dögvészt támaszt maga körül. Kerüld az árnyékát is annak az asszonynak! LIDIÓ – Nem tehetem! POLINICO – Miért? FESSENIO – Mert hülye vagy. LIDIÓ – Mert a szerelem ereje mindent legyőz ezen a világon! FESSENIO – De szépen mondtad! POLINICO – Ott az erény, ahol a jámborság és a tisztesség. Meglátod, nem lesz ennek jó vége! FESSENIO – Ott az erény, ahol a józan ész! POLINICO – Aki becsületes, nem hallgat a bűnös vágyakra. FESSENIO – Jobb, ha a gyávaság szavára hallgat? POLINICO – Vigyázz, Lidió, ez még akasztófára juttat! Hagyd azt az asszonyt, Lidió! LIDIÓ – Akkor hagyom el őt, mikor az árnyékomat. 173


POLINICO – Ne felejtsd el, én előre megmondtam: rossz vége lesz ennek! Leveszem rólad a kezem! Csinálj, amit akarsz! Isten áldjon! FESSENIO – Téged meg a pokolbéli ördög. Hogy játssza az eszét! Hatalmas rotyogást csapott ez a szentfazék! LIDIÓ – Öblítsük le borral Polinico savanyú ízét! ♀♂♀♂ (♫♫♫ Zene indul, körtánc. Fessenio kinyúl, és behúzza a jobbról várakozókat. Csatlakoznak a középről érkezők, majd a másik oldalon állók. Zene leáll. Fulvia és Bonifáció bemutatása.) JACQ – Ha az ibolya lilaszín, S ezüstfehér a gyöngyvirág. Kakukkfű nő és kankalin, S örvend a rét s a hölgyvilág. Egy kakukk bujkál valahol, S a férjuraknak így dalol: Kakukk! Kakukk, Kakukk! Ó, rettenet: Mondják a házas emberek. Ha pásztor játszik a nádsípon, S pacsirta harangoz delet, Ha gerle búg s a pázsiton A lány rokolyát tereget – Egy kakukk bujkál valahol, S a házasoknak így dalol: Kakukk! Kakukk! Kakukk! Ó, rettenet, Mondják a házas emberek.3 (A szöveg alatt Lidió sündörög Fulvia körül, majd férfi ruhajelzését nőire cserélve próbálkozik, Bonifáció észreveszi, indul utána. Fulvia és Bonifáció Lidiót kergeti, összeszaladnak egymással.) FULVIA – Samia! SAMIA – Itt vagyok 3

Shakespeare A felsült szerelmesek, V. felvonás, 2. szín

174


FULVIA – Mért ott, mért nem itt! (♫♫♫ Zene és körtánc. Közben hangzanak el a következő szövegek.) FESSENIO – Mondtam már? BONIFÁCIÓ, Fulvia férje, meglátott az utcán, mikor álruhában, nőnek öltözve hazafelé tartottál Fulviádtól, és beléd szeretett. Meséltem rólad, azt mondtam, Santillának hívnak, árva vagy és boldogtalan. Könyörgött, intézzem úgy, hogy még ma megkapja, amit kíván, azaz téged, s én is megkapom, amit kívánok, vagyis a pénzét! LIDIÓ – Elment az eszed?! Ebből botrány lesz! Ugyanis van egy kis bibi! FESSENIO – Bibi…, bibi…, bibiéna! JACQ – Legalább nem unatkozunk! (A körtánc folytatódik. Orsinoi Polinico kilép a táncolók közül, Viola mellett haladva utasításokat ad a lánynak. Viola és Olívia „kirepül” a tánckörből, a színpad egyik sarkában beszélgetnek. Polinico ott kúszikmászik körülöttük, és figyel. A többiek lehalkított zene mellett táncolnak tovább.) ♀♂♀♂ VIOLA – Követ vagyok. OLÍVIA – Biztos valami szörnyű ügyben vagy követ, ha már a bevezetés ilyen félelmetes. Halljuk. VIOLA – legeslegédesebb hölgy… OLÍVIA – Kényelmes tétel, és sokat lehet beszélni róla. Honnan való az idézett szöveg? VIOLA – Polinico kebeléből. OLÍVIA – A kebeléből, és a kebele melyik fejezetéből? VIOLA – Hogy módszeresen feleljek rá: a szíve első fejezetéből. OLÍVIA – Ó, azt olvastam már, az puszta eretnekség. VIOLA – Átlátok rajtad, büszke vagy nagyon, De szép vagy, ha ördög vagy is belül, Uram s gazdám szeret, ó úgy szeret, Hogy akkor is viszonzást érdemel, Ha legszebb vagy!

175


OLÍVIA – Urad jól ismer, nem tudom szeretni, Pedig tudom, erényes és nemes, Mégsem tudom szeretni őt, – hiába S e választ ő már úgyis tudja rég.4 (♫♫♫ Körtánc.) ♀♂♀♂ BONIFÁCIÓ – Hé! Fessenio! FESSENIO – (még tánc közben) Ki az? Mi az? Vagy úgy! – (Zene leáll – a kör mind odagyűlik, és figyel.) BONIFÁCIÓ – Mi van az én Santillámmal? FESSENIO – Kivel? BONIFÁCIÓ – Mi van az én Santillámmal? FESSENIO – Gondolom, vele van a szoknyája, az inge, a köténye, a kesztyűje meg a topánkája. BONIFÁCIÓ – Miféle kesztyűje, cipője? Részeg vagy? Nem azt kérdeztem, hogy mi van rajta, hanem hogy hogy van?! FESSENIO – Vagy úgy! Mikor utoljára láttam akkor… várjunk csak… akkor éppen ült, a keze az arca előtt így… és ahogy rólad beszéltem, bámult rám, így… nyitva a szeme meg a szája is, még a nyelve is kilógott az igyekezettől… Így! BONIFÁCIÓ – Szívesen hall rólam? FESSENIO – Hogy szívesen hall, az semmi! Úgy rendeztem a dolgot, hogy néhány óra múlva megkapod, amit megérdemelsz! ♀♂♀♂ (♫♫♫ Fessenio Bonifációt a többiek közé löki, zene indul, menettánc. A sor végén Rosalinda és Próbakavics. A többiek kitáncolnak, ők maradnak csak a színen. Rosalinda megtalálja a levelet.) ROSALINDA – Kelet-Nyugat száz rubinja Nincs oly kincs, mint Rosalinda. 4

Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, I. felvonás, 5. szín.

176


Szelek szárnya viszi ringva Híredet, óh, Rosalinda! PRÓBAKAVICS – (csúfolódva) Kandúrt kér a cica kínja, Te is, édes Rosalinda! ROSALINDA – Napjaimba, álmaimba Te ragyogsz csak, Rosalinda! PRÓBAKAVICS – Minden rózsa csalafinta, Szúr a tüskéd, Rosalinda! ROSALINDA – Hallgass már! Ezen a fán találtam. PRÓBAKAVICS – Rossz vackort terem az a fa! Sejted, hogy ki írta? ROSALINDA – Férfiember? PRÓBAKAVICS – Nem is sejted? Óh, csodás, csodás és legcsodálatosabban csodálatra méltó eset! És hihetetlen és megfejthetetlen! ROSALINDA – Hű, de melegem van! Azt hiszed, mert férfinak vagyok felszerszámozva, zekében és nadrágban jár a természetem is? Jóságos Isten! Mit kezdek most a nadrágszereppel? Mit csinált, amikor láttad? Mit mondott? Milyen színben volt? Mit viselt? Mit keres itt? Kérdezett engem? Mikor látod megint? Felelj! Csak egy szót!5 (Próbakavics menekül, Rosalinda kergeti. Jacq Malviót odakormányozza a szaladó Rosalinda útjába, összeütközteti őket.) JACQ – Egymáséi már: de meg kell A dolgot kissé nehezítenem, Mert nem becses a könnyű foglalás. 6 (A szöveg alatt megállított pillanat, aztán szaladnak tovább, majd a többiek is „benyüzsögnek” zenére. Mikor kiürül a szín, következik a…)

5 6

Shakespeare Ahogy tetszik, III. felvonás, 2.szín. Shakespeare Vihar, I. felvonás, 2. szín.

177


Második jelenet FESSENIO – Samia! Samia! Hová rohansz? Mi történt? SAMIA – Szegény úrnőm! FESSENIO – Mi lelte? SAMIA – Pontosan az! A hideg lelte ki! FESSENIO – Mitől? SAMIA – A frász… FESSENIO – Miféle frász? SAMIA – … a frásznyavalya töri szegényt! FESSENIO – Csak nem? SAMIA – Egészen belegárgyult! FESSENIO – Ki gárgyult mibe? SAMIA – A vágyakozásba gárgyult bele a Lidiója után. Érted végre? FESSENIO – Na és! Ezt eddig is tudtam. SAMIA – De azt nem, hogy varázslóért küldött, aki mindenféle igékkel ráveszi Lidiót, hogy teremjen nála, de tüstént! FESSENIO – Kihez küldött? SAMIA – Ruffóhoz, a vajákoshoz. Az nem ismer lehetetlent! Űzi a máját! FESSENIO – Kinek a máját? SAMIA – A fekete máját! FESSENIO – Talán mágiát akartál mondani? SAMIA – Máglyát? Nem mindegy! Nem vagyok én tűzmester! Rohanok! De ugye nem mondod el senkinek? Ez titok! (Elrohan.) FESSENIO – Ugyan! Hiszen ismersz! (Kiballag.) (Viola jön be.) ♀♂♀♂ MALVIÓ – Te jártál az imént az úrnőmnél? VIOLA – Én, uram. Gyorsan lépegettem, aztán itt megpihentem. MALVIÓ – Ezt a gyűrűt visszaküldi neked, uram. VIOLA – Nem hagytam ott… MALVIÓ – Ingerülten odavetetted neki. Úrnőm akarata az, hogy akképpen adassék is vissza. Ha úgy gondolod, hogy érdemes, hát hajolj le érte, ott van a lábad előtt, ha pedig nem, akkor legyen azé, aki megtalálja. (Ledobja a gyűrűt, és elmegy.) 178


VIOLA – Nem hagytam ott gyűrűt! Mit vél a hölgy? Ég óvja, ha külsőm bájolta el! Megnézett jól, s valóban annyira Hogy szeme szinte megbűvölte nyelvét Mert tétován és megrezzenve szólt. Biztos szeret, s furfangos szenvedélye E mord követ révén hív engem újra. Férfi vagyok? – s ha talán – így van, Szegény hölgy jobb, ha álomképre vágyol! Most mit tegyek? Gazdám imádja őt, És én szegény szörny gazdámat imádom, S ő tévesen, úgy látom értem lángol… Mi lesz ebből? Ha férfiú vagyok Gazdám iránt reménytelen szerelmem, S ha nő vagyok?... Óh, szörnyű ez a nap!7 (Viola marad, várja Polinicót. Samia és Ruffó már a monológ alatt jönnek, a színpad két feléről indulva. Samia keres valaki, vagy valamit, Ruffó elmélyed a praktikájában.) ♀♂♀♂ SAMIA – Ruffo! Ruffo! Nem hallasz, Ruffo! Állj már meg! RUFFO – Hát te ki vagy? Mit akarsz? SAMIA – Az asszonyom üzent, tüstént keresd fel! RUFFO – Ki a te asszonyod? SAMIA – Fulvia. RUFFO – BONIFÁCIÓ felesége? SAMIA – Tetőtől talpig. RUFFO – És mit akar tőlem? SAMIA – Majd elmondja ő maga, na, gyere már! RUFFO – Megyek, megyek! Menj előre! Fogadjunk, hogy ez a liba azt hiszi, varázsló vagyok! Elképesztő mennyi buta nő lakik ebben a városban! (Ruffó be a házba. Jacq és Próbakavics ugyanott, ugyanakkor ki.)

7

Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, II. felvonás, 2. szín.

179


JACQ – Akinek agya lágy S pénzt, nyugtot odahágy, Dukdámi, dukdámi, dukdámi: Jöjjön vígan, Itt száz olyan Bolondot fog találni PRÓBAKAVICS Mi az, hogy dukdámi? JACQ Ógörög varázsige, lépre csalni vele a bolondokat.8 (Jacq, Próbakavics be, ugyanott, ugyanakkor Ruffo ki.) RUFFO – Nahát, ilyet! Megszakadok a röhögéstől! Ez a féleszű tyúk temérdek pénzt ígér, ha idevarázsolom Lidiót világos nappal, ráadásul női ruhában. Ez a varázslat még tán sikerül is, hiszen ismerem a fiút, ugyanabban a városban születtünk! Beszélek vele, biztosan belemegy a játékba! Szavamra, megfogtuk az isten lábát! (Ruffo elhagyja a játékteret. Polinico megérkezik, Violával nagy beszélgetésben szintén kimennek a színről. Santilla és Fannia férfi ruhában érkeznek.) ♀♂♀♂ SANTILLA – Hogy mennyivel könnyebb a férfinak, mint a nőnek! Mikor hazánkat feldúlta a török, férfiruhában menekültem, fölvettem LIDIÓ nevét ... FANNIA – … és mennyire igazad volt! SANTILLA – Ha nem titkolom, hogy lány vagyok, életem végéig raboskodhattam volna, a török sosem adott volna el Perillónak. FANNIA – Sőt! SANTILLA – És ha most valóban férfi lennék, nem pedig lány, örök életemre gond nélkül élhetnénk. Perillo annyira megkedvelt, hogy a lányát, Virginiát hozzám akarja adni, és engem tesz meg örökösének. Már holnap meg akarja tartani az esküvőt. FANNIA – De van ám egy kis bibi! SANTILLA – Bibi, bibi, bibiéna! (Jacq és Próbakavics jelenik meg váratlanul.) JACQ – Legalább nem unatkozunk! 8

Shakespeare Ahogy tetszik, II. felvonás, 5. szín.

180


SANTILLA – Most aztán benne vagyunk a pácban! FANNIA – És fogalmam sincs, hogy mászunk ki belőle! (♫♫♫ Zene, függönytánc. Próbakavics vezetésével a darab női szereplői áttáncolnak jobbról balra. A sor végén Samia táncol, ő benn is marad a következő jelenetre.)

Harmadik jelenet SAMIA – Csakhogy itt vagy, jó uram! SANTILLA – Hát te ki vagy? És mit akarsz? SAMIA – Jöjj gyorsan! SANTILLA – Hogy hívnak… te lány? SAMIA – Még hogy engem? SANTILLA – Ki mást? SAMIA – Asszonyom kéri, sürgősen menj el hozzá. SANTILLA – Egy szót sem értek. Miféle asszonyod? SAMIA – Hagyd a tréfát, Lidió! Bolondnak nézel? SANTILLA – Talán te engem. SAMIA – Ugyan már! El akarod hitetni velem, hogy nem tudod, kicsoda Fulvia, és engem sem ismersz? SANTILLA – Fulvia? SAMIA – Ne játszd az eszed! SANTILLA – Fogalmam sincs, miről beszélsz! Jobb, ha békén hagysz, mert… SAMIA – De nagy lett egyszerre a szája! Minden férfi egyforma! De megállj csak! Majd ha Ruffo rád szabadítja a szellemeket, azt teszed, amit az úrnőm parancsol, ha beledöglesz is! ♀♂♀♂ RUFFO – Végre valahára! SANTILLA – Hogy nem lehet percnyi nyugalmam! Mi szél hozott Ruffo? FANNIA – (félre) Bolond likból bolond szél fúj! RUFFO – Jó szél. SANTILLA – Merről fúj? 181


RUFFO – Egy asszony beléd szeretett, és ég a vágytól, hogy az övé légy, és ő a tied. Engem kért meg, hogy segítsek, ugyanis – mivelhogy értek valamicskét a kártyavetéshez meg a tenyérjósláshoz – félelmetes varázslónak tart. Azt akarja, idézzek meg valami pokolbéli szellemet, és a hatalmával arra kényszerítselek, menj el hozzá. Egyezz bele, és mind a ketten gazdagok leszünk. SANTILLA – Aztán kiről van szó? RUFFO – Egy szép, gazdag nemesasszonyról, Fulviáról. FANNIA – Fulviáról, arról, akinek a szolgálójával az előbb beszéltél. RUFFO – És mit mondtál neki? SANTILLA – Elzavartam. RUFFO – Hogy lehettél ennyire ostoba! Ha újra jön, kedvesebben kell fogadnod, ha valamit el akarunk érni! FANNIA – És mikorra kell odamennünk? RUFFO – Minél hamarabb. FANNIA – Pontosabban? RUFFO – Világos nappal. SANTILLA – És ha meglátnak? RUFFO – Az asszony azt kívánja, hogy a szellem hatalma által női alakban látogasd meg… SANTILLA – Női alakban? FANNIA – És akkor mihez kezd vele? RUFFO – … nem akarja, hogy azt pletykálják, férfiak járnak hozzá, ha a férje nincs otthon. FANNIA – Világos! RUFFO – Megegyeztünk ? SANTILLA – Még gondolkozom rajta. RUFFO – Csak ne sokáig! Isten áldjon! FANNIA – Leesik majd az álla a hölgynek, ha kibontja a csomagot, és látja, hogy tényleg azt kapta, amit kért! SANTILLA – Tehát azt mondod, vágjunk bele? FANNIA – De még mennyire! SANTILLA – Végül is miért ne? Szaladj haza, nézd meg, hogy állnak a dolgok a nősülésem körül, és hozz megfelelő holmit, hogy átöltözhessem! (♫♫♫ Zene. Fannia csaknem beleütközik a beszaladó Virginiába.) FANNIA – Uram Isten, Virginia! 182


(Bújócska – mindenki. Minden irányból ellepik a színpadot. Fannia jól láthatóan magához veszi a színpadon elhelyezett női ruhajelzéseket.)

Negyedik jelenet BONIFÁCIÓ – Na? Mire jutottál? FESSENIO – Hogyhogy mire? A soknál is többre! Boldog ember vagy, tiéd az egész világ! Gondold meg, jó uram: még ki sem ejtettem a számon a neved, máris beléd szeretett. BONIFÁCIÓ – Belém! Ezer éve vágyom erre a napra! Arra a tűzvörös ajkára, arra a kicsattanó ábrázatára, amely piros, mint a mákvirág, és fehér, mint a túró. FESSENIO – Talán mint a pipacs, meg a hó! Te bunkó! BONIFÁCIÓ – Akkor induljunk! FESSENIO – Hova? BONIFÁCIÓ – Hozzá! FESSENIO – Eszednél vagy? Ha fényes nappal csak úgy odamennél, meglátnának! BONIFÁCIÓ – Akkor? FESSENIO – Mondjuk… mondjuk… Bújj ebbe a zsákba, én majd becipellek a szobájába, aztán tiétek a világ! BONIFÁCIÓ – Ez jó!… De hogyan férek bele? FESSENIO – Ha nem férsz bele egyben, majd beleférsz darabokban. BONIFÁCIÓ – Darabokban? FESSENIO – Darabokban. BONIFÁCIÓ – Hogyhogy darabokban? FESSENIO – Ahogy mondom. BONIFÁCIÓ – De mégis hogy? FESSENIO – Részletkérdés! Tényleg nem tudod? BONIFÁCIÓ – Nem. FESSENIO – Nézzük csak… legjobb lenne, ha a lábadat vágnánk le, mivel úgysem a lábadon teszed meg az utat. BONIFÁCIÓ – És hol kell levágni? FESSENIO – Bárhol. Ahol jól esik. Itt, ott, emitt vagy amott. Kell hozzá egy kis varázstudomány. Mondd utánam, de halkan, mert ha ordítasz, megtöröd a varázst. – Add ide a karod, és mondd: „Abrakadabra!” BONIFÁCIÓ – Akradarabka. 183


FESSENIO – Nem jó. Mit darabolsz itt? Azt mondtam, „Abrakadabra!” BONIFÁCIÓ – Bakradebakra. FESSENIO – Tökfej. Próbáljuk lassabban. Mondd utánam: Ab BONIFÁCIÓ – Ab FESSENIO – ra BONIFÁCIÓ – ra FESSENIO – ka BONIFÁCIÓ – ka FESSENIO – dabra BONIFÁCIÓ – dabra FESSENIO – Nesze! (Csavar egyet a karján.) BONIFACIO – Nesze! FESSENIO – ba BONIFÁCIÓ – ba FESSENIO – rom BONIFÁCIÓ – rom FESSENIO – Jaj, a… (Csavarás.) BONIFÁCIÓ – Jaj, a karom! Jaj a karom! FESSENIO – Te isten baglya! Hogy lehet valaki ilyen türelmetlen és ennyire tyúkeszű! Ez még a fingban is megbotlik! Nem megmondtam, hogy ne ordíts! Látod, most megtörted a varázst! BONIFÁCIÓ – Te meg a karomat! FESSENIO – Hát… nincs mit tenni, egy darabban maradsz! BONIFÁCIÓ – Jobb is így, könyörgök, tégy meg mindent, hogy ne kelljen földarabolni magam! FESSENIO – Majd végiggondolom, mit tehetünk. Mit állsz ott? Gyerünk! (♫♫♫ Zene. Függönytánc jobbról balra. A sor végén Viola és Polinico, most ők maradnak a színpadon. Fessenio elbújik.) ♀♂♀♂ VIOLA – S ha mégsem tud szeretni, mondd, uram? POLINICO – Ilyen válasz nem jöhet! VIOLA – Mégis jöhet! Gondolj egy hölgyre, hisz van is talán, Ki érted éppoly forró lánggal ég, Mint hölgyedért te, s nem tudod szeretni S ezt megmondod. Nem kell elhinnie? 184


POLINICO – De nincs oly női szív, Mely úgy lobogna, mint az én Szerelmes szívem! VIOLA Ó, de én tudom… POLINICO – Mit tudsz te, mondd? VIOLA – Tudom, hogy férfit mint szeret a nő! POLINICO – Menj, menj ez most a fő! Ez a szerep illik hozzád, és jobban figyel majd rád, Mert ifjú vagy, s nem férfias képű, komor követ. (Kimennek. Bonifáció visszatér.) ♀♂♀♂ BONIFÁCIÓ – Fulvia! Fulvia! Hé, asszony! FULVIA – Mit akarsz? BONIFÁCIÓ – Kimegyek a birtokra vadászni. FULVIA – Felőlem! Mikor jössz meg? BONIFÁCIÓ – Estére talán. Isten áldjon. FULVIA – Téged is, hogy gebednél meg! Menj csak! Szerezz egy szarvasagancsot! Az való neked! Micsoda alakhoz adtak felségül. Kifordul a gyomrom, ha ránézek! Lődd a vaddisznókat! ♀♂♀♂ FESSENIO – (előbújik rejtekéből, de már rángatja magával az Utcanőt is) Akkor mindent tudsz? UTCANŐ – Tudok… FESSENIO – Tehát Santillának hívnak… és a többi, és a többi, ahogy elmagyaráztam! UTCANŐ – Mindent jól az eszembe véstem, légy nyugodt! FESSENIO – Ajánlom is, máskülönben egy fillért se kapsz. UTCANŐ – Bízd rám… ŐRSÉG – (színen kívülről) A törvény nevében: mi van benne? (Rémült csend.) ŐRSÉG – Még egyszer kérdem: mi van benne? (Rémült csend.) 185


ŐRSÉG – A törvény nevében lefoglalom. FESSENIO – Na, még csak ez hiányzott! UTCANŐ – De hát mi történt? FESSENIO – Csak te segíthetsz, Sofilla! UTCANŐ – Én? Hogyan? FESSENIO – Sírj, zokogj, tépd a hajad, rajta! UTCANŐ – Na, jó… (Bőg.) ŐRSÉG – Hiszen ez egy hulla! FESSENIO – Állj! Állj! Állj! Csak nem nyitottad ki?! ŐRSÉG – Dehogynem! Egy hulla van benne! Kinek a hullája? FESSENIO – Egy hulla. Ki lenne? Ennek a szerencsétlen asszonynak a hullája! Illetve a férjéé. Nem látod, mennyire zokog? El kellett dugni! ŐRSÉG – Mért kellett? FESSENIO – Hogy ne törjön ki a pánik! A pestis vitte el! A fekete halál! ŐRSÉG – (rémülten be a színre) Úristen, én meg hozzányúltam! FESSENIO – Az már a te bajod! ŐRSÉG – Hová viszitek? FESSENIO – Ásunk valahol egy gödröt, és elkaparjuk, vagy csak úgy egyszerűen behajítjuk a folyóba! BONIFÁCIÓ – (kintről rohan be, a szakadt zsák még rajta) Segítség! Vízbe akarnak fojtani! Élek, nem haltam meg! Bitangok! (Az Utcanő és az Őr rémültem elrohan.) FESSENIO – Hová rohannak?! Na, tessék! Ezeket már a jégeső sem állítja meg! Hiába, hülyékkel ne kezdjen az ember! BONIFÁCIÓ – Fessenio, te gané, meg akartál fojtani? FESSENIO – Na, álljunk meg, álljunk meg! Csak nem akarsz megütni? BONIFÁCIÓ – Dehogynem, te trágyadomb! FESSENIO – Előbb mondd meg, mi rosszat tettem?! BONIFÁCIÓ – Bőségesen rászolgáltál, te moslék! FESSENIO – Értem én! Szépen vagyunk! Jótett helyébe ezt várd! Csak sértegess, amiért megmentettelek! Nem emlékszel, hogy elkoboztak, mint csempészárut? Elraktároztak volna, árverésre vittek volna, elárvereztek volna! Én megmentlek, te meg… BONIFÁCIÓ – Bocsáss meg, Fessenio! FESSENIO – Kutya legyek, ha megbocsátok. Legközelebb gondolkodj, mielőtt verni kezded a másikat! Azt hiszem, ma már nem jutsz el Santillához. BONIFÁCIÓ – Meghalok, ha nem láthatom! 186


Ötödik jelenet ♫♫♫ Függönytánc – balról jobbra, a végén Samia. Fulvia a házból lép ki. FULVIA – Csak hogy! Már azt hittem, sose érsz haza. SAMIA – Csak mostanra találtam meg Ruffót. FULVIA – És mit üzent? SAMIA – Hát, hogy a szellem azt a választ adta… Hogy is mondta csak? Nem emlékszem… FULVIA – Ördög vinné el azt a tyúkeszedet! SAMIA – Azt mondta, még egyszer megkérdezi a szellemet, meg hogy nyomban meghozza a választ, meg hogy tiszteltet. FULVIA – És Lidió? Nyögd már ki, mit mondott? SAMIA – Úgy viselkedett, mint aki sosem hallott rólad. FULVIA – Nem igaz. SAMIA – Pedig nagyon is az. FULVIA – Miből gondolod? SAMIA – Igen goromba volt hozzám. FULVIA – Talán csak tréfált. SAMIA – Akkor nem beszélt volna úgy. FULVIA – Talán nem mondtad el rendesen, hogy mit üzentem? SAMIA – Jobban nem is lehetett volna. FULVIA – Talán nem volt egyedül? SAMIA – Félrehívtam. FULVIA – Akkor talán túl hangosan beszéltél? SAMIA – A fülébe suttogtam. FULVIA – De hát végtére is mit mondott? SAMIA – Egyszerűen elkergetett. FULVIA – Már nem szeret. Bizonyos vagy, hogy…? SAMIA – Egészen bizonyos. FULVIA – És nem kérdezett rólam semmit? SAMIA – Azt állította, nem ismer. FULVIA – Ez a fizetség a szerelmemért? Mért nem gyűlölöm én is úgy, ahogy ő engem? Jaj, mit beszélek! Elment az eszem! Várjunk csak! Mért ne mehetnék el hozzá férfiruhában, ha ő annyiszor járhatott nálam női ruhában! Őérette ennél különb dolgokat is megtennék, hiszen megérdemli. És miért ne mennék mindjárt most? Ő otthon van, a férjem nincsen idehaza. Végtére is ki tiltja meg, hogy 187


odamenjek. Kőből van a szíve, ha meg nem sajnál! Aki szeret az előtt nincs lehetetlen. (Szöveg közben Samia férfi ruhajelzést hoz Fulviának, és ráadja.) ♀♂♀♂ (♫♫♫ Zene. Bonifáció és az Utcanő szembekötősdit játszva jön be a térbe. Bonifáció szeme van bekötve. Fulvia meglátja férjét, és rátámad, üti-veri. Samia az Utcanőt veszi kezelésbe. A játék többi szereplője is berohan, ki ennek, ki annak segít, végül egy nagy kupacba torlódva mindenki ver mindenkit.) FULVIA – Nem hiszek a szememnek! Bonifáció! BONIFÁCIÓ – Hát te hogy kerülsz ide? FULVIA – Hát így mentél ki a birtokra? Te, férjek gyöngye, te! Ilyen vadra vadásztál? BONIFÁCIÓ – A fene a nyelved, te gágogó liba! FULVIA – És egy ilyennek adtam a szívemet, a hűségemet, a tisztességemet! Azt hitted, nem jövök rá? Ráadásul ezzel a… BONIFACO – Ki ne mondd! Annak az angyalnak a cipősarka is többet ér, mint te szőröstül bőröstül! FULVIA – Tévedsz, ha azt hiszed, ennyivel megúsztad! Sejtettem már régen! Elhatároztam, magam járok utána a dolognak! Férfiruhába bújtam, megkerestelek, és rajtacsíptelek! Most aztán mindenki láthatja, hogy ki vagy te, mi vagy te! Te világ disznaja! Na, indulj hazafelé, lódulj! Majd otthon számolunk! (Kirángatja férjét, belöki a házba.) (A többiek körtáncba rendeződnek.) JACQ – (megállítja a táncolókat) Jobban szeretem a szomorúságot, mint a vihogást. Jó szomorúnak lenni és hallgatni. PRÓBAKAVICS – Akkor kapufélfának lenni is jó. JACQ – Az én szomorúságom nem a tudós szomorúsága, amely vetélkedésből fakad, nem a muzsikusé, aki fantáziál, nem is az udvaroncé, amely csak gőg, nem a katonáé, amely csupa becsvágy, nem a szerelmes emberé, amely mindez együtt – ez az én külön melankóliám tulajdonképpen nem más, mint sok-sok tűnődés, folyton a világon kérődzöm, és ez vesz körül ilyen szeszélyes szomorúsággal.9

9

Shakespeare Ahogy tetszik, IV. felvonás , 1. szín.

188


(Zene, tánc tovább. A szövegek tánc közben: csak befordul, aki szöveget mond.) ♀♂♀♂ SANTILLA – Készülődnek a menyegzőre? FANNIA – Mindent felforgattak fenekestül. FANNIA – Még minden jóra fordulhat! Itt a ruhád! (Átdobja Santilla női ruhajelzését.) Csak ne add fel a reményt! SAMIA – Úrnőm alig várja, hogy megtudja mire jutottál. RUFFO – Van reménység, nagyon is van. SAMIA – Szűzanyám, az ott Lidió. Ismered? RUFFO – Nem én! Melyik? SAMIA – Az ott, ni! (Ruffó kiáll a körből, bevárja Santillát, úgy halad a körrel, hogy közben sutyorog neki. Santilla, Samia kisodródik.) ♀♂♀♂ SANTILLA – Drága Samia! Kérlek, bocsáss meg, hogy az előbb kijöttem a sodromból, de azt se tudtam mit beszélek, tudod, annyi a gondom-bajom… Hogy van az én Fulviám? SAMIA – Tényleg kíváncsi vagy rá? SANTILLA – Mondd már! Elég kimondanom a nevét, máris gyorsabban ver a szívem! SAMIA – Hogy az ég szakadna minden férfira! Egyszer mint a pokróc, aztán meg ver a szíve! Nagy varázsló ez a Ruffo! A szellem, úgy látszik, megtette a magáét! Eljössz hát hozzá? SANTILLA – Rohanok! SAMIA – Nem így, hanem ahogy szoktál! SANTILLA – Miért, hogy szoktam? SAMIA – Női ruhában, hogyan másképp! SANTILLA – Persze, ahogy szoktam. SAMIA – Hogy fog örülni Fulvia! Rohanok hozzá! Már itt se vagyok! FANNIA – Szerintem összetévesztenek valakivel. „Ahogy szoktál…” „Női ruhában…” SANTILLA – Mindenestre végigjátsszuk a komédiát! (Ruhacsere.) ♀♂♀♂ 189


RUFFO – Gazdag leszek! Pénz áll a házhoz! Fulviának rengeteg pénze van, és több a szívében a szerelem, mint fejében az ész. Ráadásul, ahogy gyarapszik az előbbi, úgy fogyatkozik az utóbbi! Csinálok egy-két hókusz-pókuszt, mondatok vele valami mondókát, és a szellem máris odavarázsolja neki Lidiót! Éjjel álmomban fácánt kopasztottam, lám-lám néha az álmoknak is lehet hinni! Munkára fel! Alaposan megkopasztom azt az asszonyt! JACQ – Mindenesetre végigjátsszuk a komédiát! (Lidiót és Santillát női ruhában kézen fogva középre vezeti, Bonifációt a házból kihozza.) (A többiek körben lecsüccsennek, nézői, ha kell segítői a következő jeleneteknek.)

Hatodik jelenet BONIFÁCIÓ – Ez aztán a szerencse! Még ki se tettem a lábam a házból, máris itt van az én drágaságom! És éppen errefelé tart! Isten segíts! Hogy is köszönjek? Mondjam, hogy szép jó reggelt? De hiszen hol van már a reggel? Azt, hogy szép álmokat? Csakhogy hol van még az este? Jó napot? Ez közönséges. Adj isten, szere... galam… cic… Hogy a ragya verné ki! Jó reggelt! Akarom mondani, jó éjszakát! Szavamra mégse ez az, hanem amaz. Azazhogy mégis ez. Jó napot! Erőt egészsé… ez nem jó… Bátorság, most odamegyek, azazhogy mégis inkább ide. Jobban mondva nem ahhoz, hanem ehhez. Arra? Nem, erre. Erre? Nem, arra! Segítség! Jó na… Hahó!… Istenem… LIDIÓ – Más se kellett, mint hogy épp ez az ökör akadjon az utamba! Ez tényleg azt hiszi, lány vagyok, és belém szeretett… Meg kell szabadulnom tőle, mert képes utánam jönni egészen Fulvia ágyáig! Jobb, ha hazamegyek, átöltözöm, és később jövök vissza. BONIFÁCIÓ – Ne menjen… ne menj… elment! Meghalok! Vagy mégsem ő volt? Hanem aki arra ment? Rohanok utána. SANTILLA – Na, végre! Most, hogy ez az állat nem láthat minket, osonjunk be a kapun! (Jacq újabb játszókat hív a színészek által határolt kör közepére: Polinico és Viola.)

190


POLINICO – Ha egyszer majd szeretsz, S az édes kín gyötör, gondolj reám, Mert az igaz szerelmes mind ilyen! VIOLA – (sóhajt, csuklik stb.) POLINICO – Bizonnyal méláztál már szerelmes szív kegyén? VIOLA – (bólogat) POLINICO – S miféle hölgy? VIOLA – Nagyon hozzád hasonló. POLINICO – Akkor nem méltó rád. Milyen korú? VIOLA – Épp, mint te, uram. POLINICO – Öreg hozzád. A férfiú legyen Idősebb, akkor összeillenek, Így tartja meg a férj szívét a nő. VIOLA – Így van, uram. POLINICO – Ifjabb legyen hát nálad kedvesed, Különben szíved nem marad övé. Mert lásd, a nő mint rózsa, úgy virul, Kibomlik, s máris hervadt szirma hull. VIOLA – Így vannak, ó jaj, így bizony a nők, Kivirulnak, s máris lehullnak ők.10 (Fulvia kiabálására majd kilépnek a játszók által alkotott körszínpadról.) FULVIA – Ruffo! Mindennek vége! Becsaptak a szellemek! Én szerencsétlen nyomorult! Megtaláltam, akit kerestem, de nem azt, amit kívántam! Ha ez az átkozott szellem nem teszi jóvá, én fölkötöm magam! (Fannia elmegy a fiúruha jelzésekért, és röhög.) RUFFO – Mi történt, Fulvia! FULVIA – Jaj, Ruffo, Ruffo! Minden az én bűnöm miatt történt! Vagy gonosz szellemet idéztél meg, az tette…. RUFFO – Ne bőgj, hanem beszélj! FULVIA – Lidió – még kimondani is borzalom… RUFFO – Mi történt Lidióval?

10

Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, II. felvonás, 4. szín.

191


FULVIA – Lánnyá változott! Tetőtől talpig! Az arcát leszámítva semmi sem a régi belőle! RUFFO – De hát te kívántad Lidiót női alakban látni. A szellem azt tette, amit akartál! FULVIA – Nem ezt akartam! Nem így! RUFFO – Kínos helyzet… FULVIA – Ha Lidiót ismét férfivé varázsolod, összes pénzemet és minden javamat rád hagyom! RUFFO – Nehéz ügy… FULVIA – Legalább próbáld meg! RUFFO – Ehhez nem elég az én varázserőm… FULVIA – Megfizetlek érte! RUFFO – …de ezért megpróbálom! Ismét megidézem a szellemet, aki Lidiót nővé változtatta… és ráveszem, varázsolja vissza férfivé! FULVIA – Kedves Ruffóm, gazdaggá teszlek, ha sikerül RUFFO – Én pedig boldoggá! Megegyeztünk. Ezek a nők… Mintha asszonyt csinálni csak annyi volna, hogy fogod a férfit, nyisszantasz egyet, hasítasz egyet, és kész. Ha aztán asszonyból megint férfit akarsz, hát visszatapasztod a lyukat, és ráakasztod a rudat! No hiszen! (A jelenet alatt Lidió be, kicseréli a ruhajelzéseit, a fiújelmeze kerül rá. Majd ♫♫♫ zene, körtánc – a körből kiabálva indul a következő jelenet.)

Hetedik jelenet SAMIA – A gonosz szellem Ruffo szavára nőt csinált Lidióból. FESSENIO – Neked elment az eszed! SAMIA – Az arcát leszámítva egyetlen porcikája sem a régi! FESSENIO – Erre befizetek! És? SAMIA – Mit és! A szellem hamarosan visszavarázsolja férfivé. Éppen Ruffótól jövök, a szellemek nem ismerik a lehetetlent?! FESSENIO – Megáll az eszem! SAMIA – Rohanok a jó hírrel Fulviához! (Beszalad a házba.) FESSENIO – Én meg látni akarom ezt a csodát, még mielőtt visszaváltozik férfivé, s ha igaz ez az egész, térdre borulok Ruffo előtt! (Kimegy, útközben megszemléli Lidió női ruhajelzését, ami jól látható helyen a színpadon maradt.) 192


(Körtánc. Alatta Fannia elhelyezi Santilla női ruhajelzését Lidióé mellé. A következő jelenetben Santilla is, Lidió is fiú jelmezben van jelen, de női ruhajelzéseik egymás mellett, jól láthatóan a színpadon vannak. A kör kitáncol.)

Nyolcadik jelenet SAMIA – (a házból érkezik) Asszonyom éppen azt teszi a pénzzel, amit a nap a hóval: eltünteti. A kezembe nyomta ezt a zacskót, hogy szaladjak vele Lidióhoz…. De éppen itt van! Lidió! Ezt Fulvia küldi… Lidió, süket vagy?! Na, mire vársz? SANTILLA – (férfi ruhában)Tessék? LIDIÓ – Mit akarsz? SAMIA – Jaj, milyen szamár vagyok. Bocsáss meg, nem hozzád szóltam, hanem hozzá. Na, Isten áldjon! Te meg figyelj rám! SANTILLA – Hagyd azt az alakot, hozzám jöttél, nem? SAMIA – Nem látok a szememtől. Bocsáss meg, jó uram, te pedig menj békével! LIDIÓ – Mi az, hogy menjek békével? Nézz csak rám! SAMIA – Szűzanyám, te vagy az? Hallgass ide! Téged meg áldjon isten! SANTILLA – Hogyhogy áldjon Isten? Nem én vagyok talán Lidió? SAMIA – Jaj, dehogyis nem! LIDIÓ – Elment az eszed? Nézz meg jobban! Hát nem én vagyok én? SAMIA – De, de, de! Te vagy Lidió, te kellesz nekem, nem pedig te! Te mehetsz isten hírivel! Te meg fogd ezt, nesze! SANTILLA – Hogyhogy nesze! Te ostoba! Én vagyok Lidió, nem ő! SAMIA – Igaz, tévedtem. LIDIÓ – Mit csinálsz, te liba? SANTILLA – Ide nekem, ha mondom! SAMIA – Na! Na! Ha valaki hozzám ér, akkorát kiáltok, hogy összecsődül a város! Hadd nézzelek meg benneteket! Szűzanyám! Ilyet még nem láttam. Két tojás, két barackmag se hasonlíthat jobban egymáshoz. Te ugyanannyira hasonlítasz Lidióra, amennyire ő rád. Nézzük csak… szerelmes-e valamelyikőtök? LIDIÓ – De még mennyire! SANTILLA – De még mennyire! SAMIA – És… melyikőtök? LIDIÓ – Én 193


SANTILLA – Én. SAMIA – És ki küldi a pénzt? LIDIÓ – Ő. SANTILLA – Aki szeret. SAMIA – Na, akkor azt mondjátok meg, ki az, aki szeret? LIDIÓ – Fulvia. SANTILLA – Fulvia. SAMIA – És kit? LIDIÓ – Engem. SANTILLA – Engem. LIDIÓ – Téged? SANTILLA – Engem bizony! SAMIA – Hogy a sistergő mennykő csapna ebbe az egészbe! A kutya mindenségit! Erre feleljetek: Milyen ruhában voltatok nála? LIDIÓ – Női ruhában. (Beáll a női ruhajelzése mögé.) SANTILLA – Leánynak öltözve. (Beáll a női ruhajelzése mögé.) SAMIA – A fene se ismeri ki magát. Ebben az ördög keze van! Tudom már! Fogom magam, visszaviszem a pénzt Fulviának, adja annak, akinek akarja! Ő csak tudja, melyik a kedvese! Kettőtök közül az igazi menjen el hozzá, majd tőle megkapja, ami jár! Isten áldjon benneteket! (Most jut ideje Santillának és Lidiónak, hogy megszemléljék egymást, és rácsodálkozzanak azonosságukra. Fannia visszatér, ő is döbbenten bámulja a hol női, hol férfi ruházatban feltűnő két egyforma embert.) LIDIÓ – Mintha tükörbe néztem volna. Ki volt ez az ember? Meg kell majd tudjam, de most Fulviához megyek, nehogy meggondolja magát, és másnak adja a pénzt! (Női ruházatát is magával viszi, és gyorsan be a házba.) SANTILLA – Ez hát a szeretője, ezzel tévesztettek össze! FANNIA – (csend, szünet) Biztos vagy benne, hogy a testvéred meghalt? SANTILLA – Tulajdonképpen nem. FANNIA – Akkor meg!… itt van, és virul. (Fessenio beódalog.) Az meg ott, ha jobban megnézem, éppen olyan, mint Fessenio. SANTILLA – (Fessenióhoz) Ki a gazdád? FESSENIO – Nem ismered a tulajdon szolgádat? FANNIA – (mintha sükethez, vagy elmebeteghez beszélne) Hogy hívnak??? FESSENIO – (semmit sem ért) Fesseniónak. SANTILLA – Fessenio, az én Fessenióm! Én édes Fessenióm! Akkor hát semmi kétség! 194


FESSENIO – Na tessék, most meg ölelget. Mi lelte egyszerre? FANNIA – Keblemre, Fessenio! FESSENIO – Nézze meg az ember! Engem mindenki ölelget? FANNIA – Ez Santilla, Lidió testvérhúga… Gyertek, meséljük el egymásnak, mi történt velünk! (Nem jutnak messzire, Samia rohan ki a házból.) ♀♂♀♂ SAMIA – Jaj, édes Fessenióm, végünk van! Bonifáció fivérei rajtakapták Fulviát Lidióval, és már üzentek is a férjéért, meg az összes fivéréért, hogy megszégyenítsék. Lidiót. Tán még meg is ölik! FESSENIO – Ennek a fele se tréfa! Szegény gazdám, rajta kapták SAMIA – Hát, rajta éppen nem kapták… FESSENIO – Akkor mért nem menekül? SAMIA – Fulvia vette rá, hogy maradjon. Azt reméli, Ruffo visszavarázsolja asszonnyá, így nem csak Lidió menekülne meg a veszélytől, de ő is a gyalázattól. Ha Lidió egyszerűen csak kereket oldana, Fulvia örökre szégyenben maradna. Na, szaladok Ruffóhoz, ég áldjon! FESSENIO – Várj csak! Hol van most Lidió? SAMIA – A földszinti szobában. FESSENIO – Az ablak nincs túl magasan? Van ott valaki, aki őrzi a szobát? SAMIA – Mit tudom én… de óriási a fejetlenség a házban.. FESSENIO – Figyelj, Samia! Ha meg akarod menteni úrnődet, szaladj haza, és mindenkit csalogass ki Lidió mellől a kapuhoz! SAMIA – De Ruffo? FESSENIO – Felejtsd el! Nincs sok időnk! Na, szedd a lábad! (Belöki. Majd Santillához) Gyorsan vegyél női ruhát, nesze! És indulunk! (Berántja őket.) (♫♫♫ Zene. Bonifáció érkezik a remélt tettenérésre. Mögötte az egész város, kiéhezve a botrányra. Mindenki a házba megy, ahonnan még idejében kislisszol Lidió.) ♀♂♀♂ BONIFÁCIÓ – Te gyalázatos! Nem elég, hogy megcsaltál, még van merszed kiállni ország-világ elé! Magam sem értem, mért nem pofozlak laposra! De megállj! Végignézed, ahogy apró darabokra szedem azt, aki ott bent bujkál a szobádban! 195


FULVIA – (kisétál magabiztosan, mosolyogva) Drága jó férjuram, mi ütött beléd, mért gorombáskodsz? Sosem voltam ártatlanabb, mint most… Csak tessék! Menjetek be, és lássátok, ki van bent! Lássátok saját szemetekkel, mit kell kiállnom emellett a vadállat mellett! Nem szégyelli azt állítani, hogy megcsalom!

Kilencedik jelenet A házból Santilla férfi ruhadarabjai repülnek ki. A színen Fulvia és Samia össze-össze vihogva a rejtőzködő Lidióval szedegetik fel a ruhadarabokat. A város népe csalódottan kijön a házból. Végül Santilla is, egy lepedővel takarva meztelenségét. FESSENIO – (a közönségnek meséli a bent történteket) Micsoda cirkusz volt! Azt hitték, a szoknya alatt férfit találnak, de azonnal megszelídültek, mikor fiú helyett lányra leltek! Most aztán Fulvia a tisztesség mintaképe, és az egész város hangos a dicséretétől! SANTILLA – Hol a bátyám? FESSENIO – Ott ni! LIDIÓ – Ki ez? FESSENIO – A te Santillád. SANTILLA – Én vagyok a húgod, te a bátyám. LIDIÓ – Én vagyok a húgod, és te a bátyám, vagyis te vagy a húgom és én a bátyád, vagy te vagy a bátyám és én a húgom. (A zavar átterjed minden városlakóra. Ki kicsoda, ha ő én, akkor én te – teljes a káosz.) JACQ – Később tisztázzuk! Most egy gyors, boldog befejezés: (Zene indul, de újra és újra megszakad. A szereplők új és új tablókba rendeződnek. A shakespeare-i „vendégjátékosok” is megtalálják párjukat.) FULVIA – Lidió húgára, én sógornőre, Santilla pedig férjre lelt! Nagyon örülnék, Lidió, ha a húgod az öcsémhez menne feleségül. SANTILLA – Ha Virginia, akit nekem szántak, Lidióhoz menne, soha senki meg nem tudná, hogy az a Lidió én voltam! POLINICO – Fiú! Te százszor elmondtad nekem, hogy Mint engem, nőt úgy soha nem szerettél. 196


VIOLA – S ha kell, akár százszor megesküszöm rá. ROSALINDA. – A jó darabnak nem kell epilógus! JACQ – (jelet ad a zenének, most már megszakadás nélkül harsog a finálé) Akkor hát örvendezzünk! A zivatar elvonult, ismét kék az ég!

VÉGE

197

FELNŐTT SZÍNJÁTSZÓKNAK AJÁNLJUK

KOZSÁR ZSUZSANNA

HŐSÉG Komédia keretjátékkal Boccaccio mesternek sok szeretettel

SZEREPLŐK

A pestis elől menekülők: PAMPINEA FIAMETTA FILOMENA EMILIA LAURETTA NEIFILE RICARDO PANFILO FILOSTRATO DIONEO A történet szereplői: CALANDRINO, a furcsa festő (Dioneo) TESSA, a felesége (Pampinea) CATERINA, a lánya (Lauretta) FILIPPO, Caterina szerelmese (Filostrato) BRUNO, Calandrino barátja (Panfilo) SIMONE DOKTOR (Ricardo) VIOLANTE, Simone felesége (Filomena) NICCOLOSA, kocsmárosné (Neifile)

202

KOZSÁR ZSUZSANNA: HŐSÉG

ELSŐ FELVONÁS

Keretjáték 1. jelenet Firenze, 1348. A pestisjárvány elején egy napon hat hölgy véletlenül összetalálkozik a Santa Maria Novelle templomban. Egyikük sem számlál többet huszonnyolc évnél, de mind túl van már a tizennyolcon. Szépek, okosak, előkelő származásúak. A mise a végéhez közelít, a hölgyek a záróáldás után beszédbe elegyednek. PAP – Ne feledjétek, gyermekeim, lesújtott ránk az Úr keze, a pestis már terjed, és áldozatul eshettek neki ti is bármelyik napon. Tartsatok hát bűnbánatot, és imádkozzatok, hogy az Úr fordítsa el tőlünk haragvó arcát, és ne vétkeinket nézze, hanem egyházunk hitét. Ne feledkezzetek meg az ájtatosságról és az irgalmasságról, naponta engeszteljétek az ég haragját kegyes cselekedettel. Áldjon meg titeket az Úr, és őrizzen meg titeket a borzasztó vész közepette. A szentmise véget ért, menjetek békével. HÍVEK – Istennek legyen hála. EMILIA – Borzasztó ez a pestis, mely virágzó városunkat sújtja. PAMPINEA – Bizony, Firenze már nem a régi. Hallhattad, nem kímél a kór senkit. Mondják, undorító hólyagok lepik el váratlanul a férfiak és nők testét, fekete foltokká válnak, felszökik a láz, és három nap múlva a halál kioltja az életet. FILOMENA – Attól tartok, senki sem menekülhet a mérges lehelet elől. NEIFILE – Félek. Nem akarok elpusztulni. FIAMETTA – Menjünk el innen! Meneküljünk, míg szabad az út. LAURETTA – Igazad van. Mentsük az életünket a minket körülvevő halál elől, míg karanténba nem zárják a várost. EMILIA – De hová mehetnénk? PAMPINEA – Van egy vidéki kúriám, ott kényelmesen tölthetnénk napjainkat, anélkül, hogy áthágnánk az illendőség határait. LAURETTA – Ebben senki sem találhatna kivetnivalót, Pampinea. Nincs már rokonságunk, a magunk erejéből kell boldogulnunk. 203


FILOMENA – Minden, amit mondotok, mélyen igaz, ám férfiúi tanács nélkül nem maradhatunk ott. Az asszonyok ingatagok, dacosak, kishitűek és félénkek, így hamar megeshet, hogy megunjuk egymást és szétszaladunk. EMILIA – Férfiúi tanács! Mit nem mondasz! Hát nem jobb nekünk a férfiak nélkül, magunkban, barátnéink társaságában? Anélkül, hogy mohó férfitekinteteket éreznénk magunkon minduntalan? NEIFILE – Ugyan már, Emilia, inkább elviselem néhány megbízható ifjú társaságát, mint hogy útonállók támadásától rettegve jussak el Pampinea birtokára. FIAMETTA – De hol találunk megfelelő férfiakat, akik szívesen megosztanák velünk a vidéki magányt? NEIFILE – (a távolba néz) Hisz ott jön Panfilo, ki egykor udvarolt nekem! FILOMENA – S az a másik Ricardo, őt én ismerem. LAURETTA – Rossz hírünket keltheti, Filomena, ha oly ifjakat vinnénk magunkkal, akik udvarlóink. FILOMENA – De neked, Lauretta egyikük se csapja a szelet, nincs mitől félned. NEIFILE – Miért sápadtál el ennyire? LAURETTA – Ne áruld el senkinek, Neifile, de különösen az itt lévő hölgyeknek ne. A négy úr egyike Filostrato, aki régen keresi már kegyeimet, csak túl bátortalan voltam hozzá, hogy tudomására hozzam vonzalmamat. S így elbátortalanodott ő is. NEIFILE – Hogy elvörösödött! Látszik, hogy nem közömbös irántad. PAMPINEA – A négyből kettő, Panfilo és Filostrato távoli rokonom, így nincs veszélyben a tisztességünk. Ricardót is régen ismerem. Csak a negyedik úriembert nem láttam még, de megjelenése bizalomgerjesztő. NEIFILE – Ő Dioneo, unokaöcsém. FILOMENA – Akkor kérdezzük meg tőlük, velünk tartanának-e. LAURETTA – Kérdezd meg te, Filomena. FILOMENA – De ellenséges vagy, Lauretta! PAMPINEA – Csillapodjatok. Én ismerem őket legjobban, majd én megkérdezem.

204


2. jelenet Pampinea birtokán, másnap délután. Tágas, színjátszásra alkalmas terem, benne egy láda, amiből jelmezek, kellékek szedhetők ki. FILOSTRATO – Nagyon barátságos ez a kastély, nem így gondolod, Lauretta? LAURETTA – Igen, nagyon szép itt minden, csak éppen... NEIFILE – Csak éppen? LAURETTA – Egész nap sétálással, dallal, tánccal mulattattuk magunkat. FILOSTRATO – Unod? (Elhúzódik a lánytól.) PAMPINEA – Szerintem is ki kell találnunk valami mást. FIAMETTA – Úgy vélem, legjobban történetek mesélésével múlathatnánk az időt. NEIFILE – Ez jól hangzik, Fiametta. De csakis vidám dolgokról beszéljünk. PANFILO – És ki legyen az első mesélő? FIAMETTA – Én szívesen vállalom a megtiszteltetést. Történetem Calandrinóról szól, a furcsa festőről, akiből városunkban tizenkettő volt egy tucat, s kinek együgyűségén gyakorta pompásan mulatott Bruno, egy széllelbélelt svihák, aki Calandrino barátjának mondta magát. És volt Calandrinónak egy szép lánya is, Caterina. Mozdulj már, Lauretta, ez a szerep a tiéd, olyan, mintha rád írták volna. (Lauretta kissé vonakodva öltözik át vidéki leányzóvá, a többiek szintén kellékek, jelmezek után kutatnak, hogy a történet szereplőivé válhassanak, kivéve Emiliát, aki nem hajlandó részt venni a játékban, és mindvégig kívülálló marad.)

205


Calandrino története 1. jelenet A disznóól előtt. Filippo jön, fütyül, aztán elbújik. Caterina odasiet, körülnéz, Filippo hátulról átöleli. Caterina sikkant egyet. Csókolóznak, de fel-felriadva, mint aki rajtakapástól tart. FILIPPO – Beléd szerettem az első pillanatban, Caterina. Minden éjjel csak téged szólongatlak. És minden éjjel gyarapszik a szenvedésem, mert ágyam üres és te nem lehetsz mellettem. Ne engedd, hogy a szerelem felemésszen. CATERINA – Te is szerelmet ébresztettél a szívemben, tudod jól. Nincs más vágyam, mint hogy édes mámorban töltsük az éjt, míg csak kedvünk tartja. De ne kívánd vesztemet! Nincs arra mód, hogy kettesben találkozzunk, s ne kelljen a leleplezés szégyenétől rettegnem. (Caterina fülel, zajt hall, gyorsan betuszkolja Filippót a disznóól mögé, ő maga meg kisiet. Filippo majd többször is kikukucskál, de nem veszik észre őt. Calandrino hátrál be a moslékosvödörrel hadonászó, egyre dühösebb Tessa elől. A veszekedés közben megérkezik Bruno is, de ő is inkább a háttérben marad, kivárva, míg Calandrinót egyedül hagyják.) TESSA – Mit nem képzelsz, micsoda ötlet? Méghogy eladni a malacot? Egy szót se halljak erről többet! Hát ki az úr a házban? Kinek a birtoka ez? Kié a malac, tán bizony a tiéd? Amit te a festéssel megkeresel, még a téli tüzelőre se elég, tán nem abból élünk mind, amit hozományba kaptam? Eladni a süldőt, mert jó ára van? És télen mit eszünk majd? Mindig csak az orrodig látsz, tovább nem, nekem kell helyetted gondolkodni is. Ne próbálj a szavamba vágni! Itt sertepertélsz körülöttem, ahelyett, hogy a birtokkal törődnél. Gyenge asszony létemre nekem kell a napszámosokkal egyezkedni, nekem kell a kaszálást felügyelni, mert kilopnák a szemünket is, ha én nem vigyáznék. Te meg mit csinálsz? Elmész, lemázolsz egy szobafalat, aztán a kocsmában kötsz ki azzal a semmirekellő Brunóval, azzal a potyalesővel, azt a kis pénzt is elisszátok, amit kapsz a munkádért, de még ez sem elég, elinnátok ti a malacot is, ha hagynám, de nem hagyom, ne is álmodozz róla! Nesze, itt a moslék, etesd meg a disznót, aztán mehetsz a dolgodra. És nehogy a kocsma felé indulj el, mert úgyis megtudom, hogy ott jártál, de akkor ne várj meleg vacsorát, eheted a száraz kenyeret magában! (El.) 206


CALANDRINO – Hát ki az úr a házban?! Hát ő... Övé a ház, övé a birtok, még a malac is az övé. Ha az övé, hát az övé, de én neveztem el. Tessának neveztem, mert hasonlít az ábrázatjuk. Na egyél, te büdös dög, te nyavalyás, pont olyan ronda vagy, mint az asszonyod, aki még a kocsmát is sajnálja tőlem. Egyél, hogy kövérre dagadj, éppen úgy csámcsogsz, mint ő, de belőled legalább lehet kolbászt csinálni, belőled legalább sonka van meg zsír, meg azt se röfögöd itt a fülembe, hogy „Ki az úr a házban?” Nekem kéne annak lenni, ki kéne állni elé, és azt mondani, hát Calandrino az úr. Te meg befogod a pofád, nem szájalsz vissza, elém rakod a vacsorát, és ha úgy tartja kedvem, hogy inni menjek, hát elmegyek. Na! TESSA – (visszajön a moslékosfazékért) Na megetetted már? CALANDRINO – Meg. TESSA – Hát akkor mit állsz itt fölötte, nincs jobb dolgod? Nem azt mondtad, ma a templom falát festitek Brunóval? Azt várod tán, hogy csoda történjen, és a fal bemeszelje magát? Eredj már innen, ne ártogass, épp elég a szuszogásodat elviselni éjszaka is az ágyban. Aztán este haza gyere időben. Mi az, Caterina? Megjöttek a napszámosok? Megyek már. BRUNO – (előbújik eddigi fedezékéből) No elmúlt a veszély? Elment a sárkány? Gondoltam, eléd jövök, menjünk együtt a templomig, de aztán hallottam, hogy pöröl Tessa, hát inkább kivártam a végét. CALANDRINO – Ma nem kiabált olyan sokáig, mint szokott. Jókedve van, mert szépen hízik a malac. Ugye, Tessa, te mocskos, büdös, hájas dög! BRUNO – Mégis el kéne adni. Milyen jót mulathatnánk az árából. CALANDRINO – Nem lehet! Az asszony elkerget, aztán hova megyek? Nincs semmim, itt minden az övé. BRUNO – Márpedig feleséged, a vagyona is a tiéd. Állj már a sarkadra, és mondd meg neki! CALANDRINO – Jó. De mit mondjak neki? BRUNO – Hát hogy te vagy az úr a háznál. CALANDRINO – Még csak az kéne. Nem lenne egy csöpp nyugovásom se, annyit szekírozna. Hallhattad így is, mire képes, mernék én vele szembeszállni? Majd leszedte a fülem a malaceladás miatt, pedig az se az én ötletem volt, hanem a tiéd. BRUNO – Mert olyan marha vagy. Minek mondtad neki? El kellett volna adni suttyomban, aztán azt mondani az asszonynak, hogy ellopták. 207


CALANDRINO – Hazudni az asszonynak? Rájönne, aztán lenne nemulass! BRUNO – Hogy te milyen pipogya vagy, Calandrino. Elég lenne egyszer jól megverni, aztán már nem merne veled kiabálni. CALANDRINO – Megverni??? Szidni is csak úgy merem, hogy a disznóhoz beszélek. Az asszony azt hiszi, azért neveztem el így, hogy őt megtiszteljem. Pedig tényleg egyforma az ábrázatjuk. Itt az ólnál legalább moroghatok kedvemre. (Gondolkodik.) Mégis igaza van az asszonynak! Hát, ha eladnám a malacot, kit szidnék helyette? BRUNO – Ha rendre tanítanád az asszonyt, nem kéne szidnod senkit. CALANDRINO – Nincs énnekem ahhoz alkalmatosságom. BRUNO – Tudnék én a te bajodra orvosságot. Maso barátom, aki a kövek legfőbb szakértője, elárult nekem a minap egy nagy titkot: itt, a folyóban vannak csodaerejű kövek. Az egyik kicsi, a másik nagy, ám mind egy szálig feketés színű. Aki ilyet talál, és azt viseli, láthatatlan lesz azon a helyen, ahol éppen nincs ott. CALANDRINO – Minek az nekem? BRUNO – De nehezen forog az agyad kereke! Hát ha láthatatlan vagy, az asszony nem vesz észre. Akkor aztán jól elagyabugyálod, megtanítod, hogy tisztelje az urát. CALANDRINO – Van abban valami, amit mondasz, Bruno. Hogy juthatok ilyen kőhöz? BRUNO – Szerzek én neked, ha csak az kell. De ára van annak! CALANDRINO – Ára? Milyen ára? Tudod, hogy nincs nekem semmim. BRUNO – És a malac? Enyém a malac, tied a kő, az asszonnyal meg elhiteted végre, hogy ellopták. CALANDRINO – És aztán kinek panaszkodok majd én, ha rosszul megy a sorom? Az üres disznóól előtt mégse moroghatok hangosan. BRUNO – De szamár vagy, hát ezentúl nem is kell majd morognod. CALANDRINO – Ja? Igazad van. BRUNO – Áll az alku? CALANDRINO – Áll. (Brunóval kimennek.) FILIPPO – No végre, hogy elmentek, már teljesen elgémberedett a lábam, annyit guggoltam az ól mögött. Pszt, Caterina! Itt vagy még? CATERINA – Itt vagyok, szerelmem, többször is kiszöktem, de anyám mindig a sarkamban volt. Sietnünk kell, mert még észrevesznek. FILIPPO – Nem alhatnál ma éjjel az erkélyen, mely a kertre néz? Ha megtehetnéd, bizony felmásznék oda hozzád, jóllehet elég magas. 208


CATERINA – Ha meg mered tenni, Filippo, én is kimesterkedem, hogy ott tölthessem az éjszakát. Majd azt mondom, szeretném hallani a fülemüle csattogását. FILIPPO – Dalra fakasztom én a madarat, ha úgy kívánod, akár többször is. CATERINA – Csak már ott tartanánk! FILIPPO – Este rakd a kendőd ablakodba, ha jöhetek végre. (El.) TESSA – Te meg mit ácsingózol itt a disznóól környékén, te lány? Gyere, segíts a vacsorával... Sápadtnak tűnsz. Csak nem kínoz valami nyavalya? CATERINA – Csak a hőség, az éjszakai forróság. A szobám olyan, akár egy tüzes katlan, nem lelek nyugodalmat, nem tudok pihenni egy fikarcnyit sem. TESSA – Miről beszélsz te? Nyár eleje van még, és tenéked már meleged van? CATERINA – Hadd aludjak az erkélyen, anyám! Olyan szép lenne a fülemüle hangjára elszunnyadni. TESSA – (félre) Milyen kicsi még, milyen gyerekesek az örömei is. Szófogadó, kedves gyermek, nincs vele semmi gondom, mindig kéznél van, mindig segít, sosem helytelenkedik. Bezzeg az apja! (Caterinához.) Nem bánom, minél távolabb vagy apád horkolásától, annál jobb neked is, maradhatsz az erkélyen, ha neked ilyen örömet okoz az a csalogány. Csak meg ne fázz! CATERINA – Azt hiszem, anyám, nagyon melegem lesz még ott is.

2. jelenet Az utcán, templomból jövet. Este. Tessa és Violante hazafelé tart. VIOLANTE – Bizony siralmas az én életem, lelkem szomszédasszony! Az uram olyan féltékeny rám, fejébe vette, hogy minden férfi csak énkörülöttem forgolódik. Olyan elzárva tart, hogy nem járhatok én sehová se a templomon kívül. Egyáltalán nem tehetem ki a lábam a házból, az ablakon se tekinthetek ki. A kertbe csak akkor enged férjuram, ha ő maga otthon van. Mintha bizony attól félne, hogy valaki be talál ugrani a kerítésen. A templomba is csak így mehetek, hogy szomszédasszonyok őriznek, azok a vén hárpiák, a bal oldali szomszédaink. Ma is csak a szerencsén múlt, mert az egyik hárpia megrándította a bokáját, a másik ápolta, hát azért kért meg az uram 209


téged, hogy kísérj el a templomba. De legalább kiönthetem neked a lelkem, még ez is jólesik, mert panaszkodni sincs kinek. Te mindig olyan kedves voltál hozzám, te biztos megérted. TESSA – Bizony nem tesz jót egy fiatal teremtésnek a bezártság. Az én lányom félig gyerek még, de azon könyörgött a minap, engedjem az erkélyen aludni, hát hogy is tagadhatnám meg tőle? Nem szabad a fiatalokat bezárni, rossz vége lesz annak. Hiába, Simone doktor végtelenül szeret, ám túl fiatal vagy és szép, nem hozzá való. Azért mardossa őt annyira a féltékenység. Látja ő is, hogy máshoz illenél. Hiszen a lányom lehetnél, olyan zsenge korban vagy még. Az idősebb férfit facsarhatod, alig jön ki lé belőle. Te meg friss vagy és eleven, nemcsak ruha és étel kell neked, még ha szemérmességed nem is engedi, hogy többet követelj. Ezért tart az urad elzárva, nehogy mással élvezd kerted gyümölcsét. Bizony rosszul választottak neked férjet, Violante. VIOLANTE – Ereje már a szerelmi játékokhoz nem elegendő. A hideg rázza ott, ahol inkább verejtékeznie kellene. TESSA – Ne csodálkozz hát, ha bezár, magát félti, nem téged. VIOLANTE – Megesküszöm neked, Tessa, ha kedvem úgy tartaná, hogy felszarvazzam, meg tudnám tenni, s még akkor sem venné észre, ha száz szeme volna. TESSA – Csak nem jár az eszed ilyesmin? Hűséget esküdtél a doktornak, most már elégedj meg azzal, amit kapsz, ha az esküvő előtt hallgattál. VIOLANTE – Szöktem volna meg inkább? Szegények voltunk, ő meg módos, a szüleim örültek, hogy nem az ő nyakukon élek tovább. Ha panaszkodnék nekik, letorkolnának, hogy adjak hálát a sorsomért, van szép házam, van jó férjem, aki megbecsül. Hisz megbecsül, csak túlságosan, már levegőt se vehetek a tudta nélkül. Igaztalanul bánik velem ily megalázó módon, s ha tehetem, bizony módját ejtem, hogy legalább okot adjak rá! TESSA – Szerencse, hogy nem vagy a leányom, avagy a leányom túl fiatal még, hogy helytelenkedésen járjon az esze. Igazán megszaporodna a gondom, ha ő is a gyönyörét keresné. De az én Caterinám ártatlan még, így nincs egyéb teendőm, mint rajtatartani a szemem Calandrino viselt dolgain. VIOLANTE – Tán bizony rossz fát tett a tűzre a férjed? TESSA – Nem tett ő semmit, mert nem hagyom. De Bruno, az a széllelbélelt, sokat sertepertél körülötte, viszi magával a kocsmába folyvást. 210


Résen kell lennem, hidd el, mert hajlítható az én férjem akarata, még ráveszi valami tilosra az a jómadár. VIOLANTE – Hogy beszélhetsz ilyen keményen Brunóról? Olyan szellemes ember. A modora finom, kinézete kellemes. TESSA – Úgy áradozol róla, mintha ismernéd. Nem mondtad-e, hogy be vagy zárva, és csak a templomba mehetsz el? Csak nem ott találkoztál vele, Isten házában? VIOLANTE – Nem találkoztam vele sehol se. Hanem a kertfalon van egy kis rés, épp az ő portájára látni. Integettem neki, szép szavakat sugdostam, egyszer aztán észrevette. Társalgunk néha. TESSA – Társalogtok! VIOLANTE – Kézfogásnál tovább nem jutottunk, kicsiny az a nyílás a falon. TESSA – Nem vezet ez semmi jóra. Még utóbb a szeretőd lesz. Meg kellene gyónnod, Violante, aztán kiverned a fejedből. VIOLANTE – Bizony gyónnom kellene már, de az uram még oda se enged el. TESSA – Majd én elkísérlek, ha csak ezen múlik a lelked üdve. VIOLANTE – Megtennéd? Nem is tudod, mennyit segítenél rajtam. SIMONE – (úgy robog ki a kapun, mint aki már rég lesben állt) Hol jártál mostanáig? A misének vége, már fertályórája itthon kellene lenned, és csak most fordulsz be a kapun? TESSA – Ugyan csillapodjál már, Simone mester, én diskuráltam el a feleségeddel, épp arra intve őt, hogy tiszteljen, becsüljön, amiért így félted. SIMONE – (meg se hallja) Biztos valami férfiszeméllyel enyelegtél, valaki szemet vetett rád a templomban. VIOLANTE – De hát tudod, édes uram, hogy a férfiaktól elzárva ülök, egy rács választ el mindenkitől, nem láthatok én senkit se, csak a miséző papot. SIMONE – A pap tán nem férfi, azt hiszed? Annak tán nincs szeme? Az tán nem látja a kacér pillantásaidat, a csókra hajló szádat, a sudár termetedet? Azt hiszed, a pap fából van? Annak is lenne mit gyónnia. VIOLANTE – Igazad van, édes uram, rosszul cselekedtem, akaratlanul is, ha szememet a papra vetettem. Máskor mise alatt csak a földet bámulom majd. Elengedsz-e gyónni, hogy megtisztuljak e vétektől? SIMONE – Ugyan, no, nem olyan nagy vétek az, elég egy bűnbánó ima a mise elején, az is megteszi. 211


VIOLANTE – De én szeretnék gyónni menni! Attól, hogy bezárva tartasz, még lehetnek bűneim nekem is. (Bruno megy el mellettük, fütyörészve.) SIMONE – Ugyan milyen bűneid lennének neked? VIOLANTE – Hát ember vagyok én is, nem szent. Emberi vágyakkal, meg emberi gyarlósággal tele. TESSA – Ha akarod, Simone mester, elkísérem őt odáig, és haza is sietünk rögvest, nem fogunk diskurálni sem, mint ma. SIMONE – Asszonyok, asszonyok! Mézes-mázos szavakkal, ingerkedő pillantásokkal, hát azt hiszitek, levesztek a lábamról? Gyerünk befelé, Violante, túl sokat voltál ma az utcán, az előbb is erre ment el Bruno barátom, jól megbámult, még szerencse, hogy nem vetted észre. De én észrevettem, mert van szemem, meg sütnivalóm is. No gyerünk, gyerünk. Neked, Tessa, köszönöm a kíséretet, de idős szomszédasszonyaim bizony jobb szolgálatot tesznek, mint te. (El.) TESSA – (magának) Hát most már kívánom szívemből, bárcsak felszarvazna téged a feleséged, megérdemled!

3. jelenet A kocsmában, este, zárás után. Calandrino az egyik asztalra borulva alszik. Niccolosa, a kocsmárosné összeszedi az üvegeket, kupákat, takarít. Bruno most toppan be, de ő bejáratos ide, ez látszik otthonos mozgásából, meg abból, ahogy a kocsmárosnét ölelgeti. Niccolosa suttogva tárgyal Brunóval, mert nem szeretné, ha Calandrino épp most ébredne fel. BRUNO – Szívességet kérnék tőled, Niccolosa, régi szép éjszakáink emlékére. NICCOLOSA – Mi lenne az, Bruno? Tán visszavágysz a paradicsomba? BRUNO – Arról is lehet szó, de most inkább hely kéne a disznóólban. NICCOLOSA – Hát odáig süllyedtél, hogy ágy helyett az ól is jó? BRUNO – Nem nekem kell, hanem a malacnak. NICCOLOSA – Milyen malacnak? BRUNO – Az enyémnek. NICCOLOSA – Mióta van neked saját disznód? Eloroztad? BRUNO – Nem én. Cseréltem. Varázskőért. 212


NICCOLOSA – Varázskőért? BRUNO – Aki a kezébe fogja, láthatatlanná válik. Már persze, ha akad olyan balga, aki ezt elhiszi. NICCOLOSA – Ezért volt hát a nagy áldomás? Calandrino részegre itta magát örömében. Rosszabb, akár egy disznó, itt röfög az asztalra borulva. Alig szabadultam tőle, annyit bizonygatta hő szerelmét. „Niccolosa! Hadd élvezzem édes pillantásod! Hadd ízleljem ajkad! Életem szerelme, végre keblemhez ölelhetlek!” Bruno barátom, úgy látom, sokat áldoztam én azért a malacért. És akkor még arra kérsz, hogy a saját ólamba tegyem? BRUNO – Neked van több malacod is, senki se veszi észre, ha megszaporodott. Ne félj, nem sokáig hagyom a nyakadon. És megkapod a jutalmad a malackodásért. Kapsz húst is, kolbászt is... NICCOLOSA – Nekem csak a kolbász kell. Az ér legtöbbet. BRUNO – Ej, te! Hát nem tudod, hogy mást szeretek? NICCOLOSA – Ugyan, incselkedsz csak. Nem szeretsz te senkit magadon kívül. Még engem se, pedig elutasítottam miattad sorra a kérőimet. BRUNO – Ej, dehogynem szeretlek, de hát te mégis egy kocsmárosné vagy! Aki bort mér, meg néhány líráért mindenkivel kedves, és ki tudja, hány ültetőbot fordult már meg a barázdájában... NICCOLOSA – Szemtelen! Álnok minden szavad. Azért is teremtél te erre a földre, hogy bajt, bosszúságot okozz mindenkinek. Engem bántasz, azt a szerencsétlen Calandrinót becsapod, nincs olyan ember, akiből gúnyt ne űznél, te ördögfattya, nem is értem, miért ragaszkodom hozzád. BRUNO – Mert tetszem neked, csupáncsak azért. Mert ellenállhatatlan vagyok, és bolondulnak utánam a nők. (Megöleli Niccolosát, aki kicsit vonakodik, de aztán egyre jobban belemelegszik a csókolózásba. Calandrino horkan egyet.) NICCOLOSA – Mi legyen Calandrino barátoddal? A kocsma már bezárt, éjszakára nem maradhat itt. BRUNO – Majd én felrázom, lelket verek belé. Calandrino! Ébredj, hé! Itt az asszony! (Calandrino álmosan nyitja ki a szemét, nem emlékszik, ki ébresztette, és mit mondott. Egy követ szorongat a markában, arra hunyorog.) CALANDRINO – Láthatatlan vagyok, azon a helyen, ahol éppen nem vagyok. Ahol éppen nem vagyok. Akkor most itt nem vagyok, mert otthon kell lennem. Nem itt, a kocsmában. Akkor most itt láthatatlan 213


vagyok. Akkor iszom még egy pohárral, mert úgyse látja senki. Aztán hazamegyek, és úgy eltángálom Tessát, de úgy... ahogy mindig szerettem volna. (Önt magának, iszik. Niccolosa szívesen közbelépne, de Bruno visszafogja, értésére adja, hogy tegyen úgy, mintha nem látná Calandrinót.) Azt mondom majd neki: aztán tudod-e, Tessa, mért hívják a malacot úgy, ahogyan téged? Mert éppoly hájas. A pofája meg éppoly rücskös. És tudod-e, mért szeretem mégis jobban, mint téged? Mert nem szájal vissza. Csak röfög egy kicsit. Ha mostantól rendesen viseled magadat, a te oldaladat is megvakargathatom néha. De előbb elverlek, mert különben nem tanulod meg, ki az úr a házban. Hát ki az úr a házban? Én, Calandrino, a láthatatlan. (Erősen dülöngélve kimegy.)

4. jelenet Calandrinóék konyhájában, késő éjjel. Calandrino láthatatlansága biztos tudatában lép be a házba, most aztán helytelenkedhet. Először is a pénzesládikót nyitja ki, nyugodtan zsebrevágja a tartalmát. A zajra kijön Tessa, csípőre tett kézzel, némán nézi, mit művel Calandrino, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy megkezdhesse a veszekedést. Ám fokozatosan elbizonytalanodik, Calandrino úgy kerülgeti őt, mint aki egy cseppet sem tart a haragjától. CALANDRINO – (egészen halkan mormog maga elé, mert abban nem biztos, hogy hallható-e, amit mond, viszont elég sokat ivott, hát szószátyárrá vált, így váratlan magabiztossága a megszokott óvatosságával keveredik) Hát mindjárt más, ha az ember nyugodtan teheti a dolgát a saját házában. Előbb egy kis pénz, mert ma igencsak mulattunk a kocsmában, elfogyott az a kevés, amit a festésért kaptam. Aztán majd sort kerítünk az asszonyra is, aki amott álldigál magának, ahelyett, hogy ágyban lenne már. Áll, mint egy szobor, mozdulatlanul, még jó, hogy láthatatlan vagyok, mert nem lenne ínyemre ez a fogadtatás. Ki az úr a házban? Majd elválik, csak kerüljön a kezem közé... TESSA – Téged meg honnan a pokolból szalajtottak ilyen későn? Már megint a kocsmában voltál azokkal a jómadarakkal, mi? Nem megmondtam elégszer, hogy ne vedelj? 214


CALANDRINO – Te látsz engem? Kitekerem a nyakad, ha látsz engem, pokolbeli nőszemély! Én most láthatatlan vagyok, azon a helyen, ahol éppen nem vagyok! Senki nem vett észre. Bruno majdnem elbotlott bennem, egy fiatalember belém ütközött, és valami erkélyről motyogott, mindenki látta, hogy láthatatlan vagyok, csak terád nem hat a csodakő, te pokollánya sátánfajzat, aki úgy kiszipolyozol, hogy még a varázslatot is kiszívod belőlem. Eltángállak, nyavalyás, ha addig élek is. (Calandrino csépeli az asszonyt, ahogy bírja, most már nincs megállás, már belelendült. Tessa visít. Nagy ricsaj. El vannak foglalva magukkal, ezért észre sem veszik, hogy Caterina és Filippo kézenfogva átlopakodik a színen.) CATERINA – (Filippóhoz, suttogva) Menj fel, kedvesem, mindjárt megyek én is a fülemülét csattogtatni. (hangosan, mint aki akkor rohant be) Mi történik itt, anyám? Jajistenem! Mért verekszik, apámuram? Hagyják már abba, fellármázzák az egész falut! TESSA – (lihegve, az ütlegeket hárítva) Eredj fel a szobádba, és ne kerülj a szemem elé reggelig! Ne avatkozz a nagyok dolgába. Apáddal – au! – egy kis megbeszélnivalónk van. No indulj már, míg szépen mondom! (Caterina tettetett ijedtséggel kifut. Calandrino annyira belefeledkezik a számára szokatlan mulatságba, hogy észre sem veszi.) CALANDRINO – Ki az úr a házban, mi? Hát én vagyok. Keveset kapok a festésért, mi? Hát elég nekem a magam mulatságára. TESSA – Megbolondultál te, Calandrino, hogy csapkodsz, mint a rossz lovat? Hát ezért mentem hozzád feleségül? Ezért áldoztam rád a fiatalságomat? CALANDRINO – Sokat vagyok a kocsmában, mi? Hát ezentúl haza se jövök onnan, ha úgy tartja kedvem. TESSA – Ezért osztottam meg veled a vagyonomat? Hogy úgy viselkedj, akár egy férfi? Hogy üss-verj, mert bátorságot szívtál magadba a kocsmában? Miért is nem maradtál inkább itthon. CALANDRINO – Bizony még ma visszamegyek oda, mert ott jól érzem magam. Majd ott alszom Niccolosa ágyában, szemrevaló nőszemély, és kedvel engem, jobban, mint te. Ő biztos nem akarna felül feküdni, mint te, de megállj, megfizetsz még ezért is, csak ugorj rám még egyszer! Úgy levetlek, mint a bokros ló! TESSA – Hogy én felül? Hát akartam én ilyet életemben? Sose vetemedtem volna olyanra, amiben nem telik kedved. Jaj, csak hagyd már abba az ütlegelést. 215


CALANDRINO – Abba nem hagyom, míg meg nem tanulod, ki az úr a házban! (Egy darabig még csatároznak, ám végül Tessa kerekedik felül, Calandrino pedig, ahogy mindig, megadja magát sorsának.)

Keretjáték Calandrino és Tessa még a színen, mikor a cselekményt megakasztja a Calandrino történetében nem szereplő Emilia méltatlankodása. EMILIA – Hát ez azért sok! Ez túlzás! Mire nem vetemedsz, Pampinea! PAMPINEA – Bocsáss meg, Emilia, ha szemérmedet sérti, de nekem valahogy kézenfekvőnek tűnt, hogy a verekedésnek szerelmeskedés a vége. Hiszen Calandrino és Tessa házasok, mi sem természetesebb hát, mint hogy nézeteltéréseiket oly módon oldják meg, ahogy az házasok között szokás. EMILIA – De te és Dioneo nem vagytok házasok! DIONEO – Ami határozottan kár, viszont e mulasztást a jövőben még pótolhatjuk. Most ellenben darabot játszunk, hát mért csodálod, ha beleéltük magunkat? Fiametta, te vagy a történet mesélője, szerinted talán hibát vétettünk? FIAMETTA – Én rátok bízom az első felvonás végkifejletét. Szerintem ez a jelenet elég hatásos ahhoz, hogy a függöny lemenjen. PAMPINEA – Szavadat ne feledd, innen folytatjuk a szünet után.

FÜGGÖNY

216


MÁSODIK FELVONÁS Calandrino története 1. jelenet Ugyanott, kora reggel. Calandrino az ágyában fekszik, nyög, alighanem másnapos. Tessa barátságtalanul, Bruno és Simone doktor aggódva állják körül. Mindenki Calandrinóval van elfoglalva, így Caterina és Filippo újra átlopakodhat a színen, és csókolózhat búcsúzás előtt. BRUNO – Rosszul néz ki. SIMONE – Rosszul. BRUNO – Nem éreztél semmit az éjszaka, Calandrino? Mintha megváltoztál volna. Milyen az arcod! Betegnek látszol, halálos betegnek. Mit mond a vizsgálat, Simone mester? SIMONE – Ágyban kell maradnod egy ideig, Calandrino, nem mozdulhatsz. CALANDRINO – Mindenre kérlek, ami szent neked, mondd hát meg, milyen nyavalya kínoz. Tudom, sokat ittam tegnap, a láthatatlanná válás is megviselt. Kora reggel meg Tessa patáliázott, mert az éjjel eltűnt az egyszem gyönyörűséges malacunk, alighanem ellopták. Szó ami szó, nehéz perceket éltem át. De mégse lehetek halálos beteg. Ugye, nem? Igaz, hogy valami furcsát érzek a hasamban. (Calandrino utolsó mondatától Brunónak remek ötlete támad. Calandrino háta mögött mutogatja Simonénak, hogy nagy has, terhesség, hitesse el a doktor Calandrinóval, hogy állapotos.) SIMONE – Barátként szólok hozzád, Calandrino. Semmi más bajod nincs, igazán semmi más bajod, mint hogy mi is? Mint hogy gyermeket vársz. CALANDRINO – Jaj, kegyelem szegény fejemnek, mi lesz most velem? Senki más nem hibás ebben, mint te, Tessa. Te akartál mindig felül feküdni, bármennyire is ellenkeztem. Nem rám másztál tegnap is? Most aztán tessék, én iszom meg a levét. Hogy szüljem meg ezt a gyereket? Hol bújik majd ki belőlem? Az asszonyok is oly rémisztőn óbégatnak vajúdtukban, noha nekik igazán van alkalmatosságuk hozzá. Én bizisten belepusztulnék, ha nekem kéne ama fájdalmakat kiállanom. Asszony, még megölsz hihetetlen sóvárságoddal! 217


TESSA – Te becsületgyalázó svihák, te szánalmas tökfilkó, hisz anynyit sem lehetett kifacsarni belőled, hogy egy salátára elég legyen! Még hogy Tessa ejtett téged teherbe? Csak egy szajha lehetett az, a kocsmába is azért jársz, egy szajha miatt, a bort osztogató Niccolosa miatt! CALANDRINO – Annyi keserűséget bocsásson rád az Isten, amennyi örömöt én magamnak kívánok! Ha oly egészséges volnék, mint amily beteg vagyok, bizisten felkelnék, s úgy eldöngetnélek újra, hogy egyetlen csontod nem maradna épségben. Ámbátor úgy kell nekem, nem kellett volna megengednem, hogy rám mássz. De annyi szent, ha ebből kilábalok, tőlem akár bele is gebedhetsz a gerjedelmedbe. SIMONE – Csillapodjál, Calandrino, el lehet érni, hogy mégse legyen gyereked, mert hálistennek idejében észrevettük a bajt. Készítek neked egy főzetet, mely egy napon belül felolvasztja benned az egészet, megszabadít a terhedtől. De ehhez pénz kell. CALANDRINO – Vigyétek az összes pénzem, valamennyi lírám, amit tegnap zsákmányoltam a ládikából, ott van még a nadrágzsebemben, vigyétek, csak szabadítsatok meg a gyerektől. CATERINA – Este várlak újra, kis fülemülém. FILIPPO – Jövök. Megcsattogtatjuk a madarat akár hatszor is. BRUNO – Melyik zsebedben? (Észrevétlen a saját zsebébe csúsztat némi pénzt.) Nem találom. CALANDRINO – Ej, hát mégis a kabátzsebemben maradt? Ott sincs? Tessa, hozz pénzt, kell az orvosságra, nem maradhatok szégyenben miattad. SIMONE – Még ma elküldetem neked a gyógyító itókát, abból aztán igyál naponta többször is egy jó nagy pohárral. Három napig ágyban kell feküdnöd, míg megerősödsz. De máskor óvatosabb légy. Most várd ki türelmesen a gyógyulást, holnap benézek hozzád, hogy állapotodat ellenőrizzem. (Simone és Bruno távozni készül, Tessa kikíséri. A küszöbön megjelenik Caterina, első álmából ébredve.) CATERINA – Jó reggelt! Csak nem beteg, apámuram?

218


2. jelenet A kocsmában, déltájt. Simone és Bruno iszogatnak. SIMONE – Életemben nem mulattam még ilyen jól. Hogy jutott eszedbe Calandrinót így megtréfálni? BRUNO – Azért barátkozom vele, mert furcsaságain és együgyűségén gyakorta pompásan mulatok. Tudod, milyen könnyű becsapni őt. SIMONE – Engem bizony már nehezebben szednél rá. De ez remek tréfa volt, és attól a zsugoritól még pénzt is kaptunk egy kis iszogatásra. Nem mintha én rászorulnék a pénzére. De a vidámságra rászorulok. Úgyis olyan kevés mulatságban van részem. Jobb volt nekem, míg nem voltam házas. BRUNO – Violante nem odaadó hitvesed? Nem lesi minden szavadat? Nem szolgál ki, ahogy illenék? SIMONE – Ej, dehogynem. Csak túl fiatal. Meg túl szép. Be kellett zárnom a saját érdekében, mert mindenkinek megakad rajta a szeme. Most meg állandóan óbégat, hogy eresszem el a piacra, meg a vásárba, de ha oda nem, legalább gyónni mehessen. Gyónni! Hogy valami pap mustrálgassa! Ugyan mi vétke lehetne őneki? Hisz bezárva tartom. Mégis azért nyüstöl, hogy szabadulna már a bűneitől, mert nem szent ő sem. BRUNO – Ha Violante gyónni akar, aligha tagadhatod ezt meg tőle. Keresztényi kötelességed. És mivel orvos vagy, azt is tudod, milyen jót tesz a léleknek a feloldozás. Néha bizony még a test baját is csillapítja. SIMONE – Igaz, igaz. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogyan szerezhetnék tudomást a titkairól. BRUNO – Miért nem egyezel meg a káplánnal, hogy magad hallgathasd meg álruhában a gyónását? Hites ura vagy, jogod van tudni minden botlásáról. SIMONE – Jogom bizony. Hiszen Isten és ember előtt az enyém, a tulajdonom, kihoztam a szegénységből, boldoggá tettem. Minden bizonnyal ezt fogom tenni, én magam leszek a gyóntatója. De hol találok én olyan papot, aki kölcsönadja nekem a gyóntatószékét meg a reverendáját? BRUNO – Ha van egy szemrevaló szolgálólányod, ki hajlandóságot mutatna papi személyek iránt, kerítek én neked csuhást, aki bármit odaadna érte, hogy sógorságba hozhassa a lányt az Úristennel. Tu219


dod, milyen odaadók a papok az érzelmek felbolydításában. A szentek közül is leginkább a Szent Döfőt tisztelik. És bizony jobb munkát végeznek a többi férfiúnál, mivel ritkábban jutnak a dologhoz, akkor viszont megduzzasztott vízzel hajtják a malmot. SIMONE – Tudom, tudom, hogyne tudnám. Elég baj az nekem, hogy már a papokban se bízhatok meg. Violante igencsak rákapott, hogy misékre járjon. BRUNO – A mi papunk már öregecske a duzzasztáshoz, nem hiszem, hogy mardossa még a test ördöge. De aki a reverendáját is odaadná, az még fiatal, azért kéne a szolgálód, akinek jó szolgálatot tenne. SIMONE – Van egy engedelmes leányzó a házamnál, ha ráparancsolok, szabad utat ad a pap kéjének. BRUNO – No, akkor tied a reverenda meg a gyóntatószék, csak bízd rám. Erre iszunk. Hé, Niccolosa! Bort ide!

3. jelenet A templomban, este. Violante a gyóntatószék előtt térdepel, óvatosan beles a rács mögé, felismeri Simonét. VIOLANTE – Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, jaj, hogy is mondjam el, gondolkodnom kell kicsit... (Magában.) Most megkapod, amit megérdemelsz, hát azt hiszed te, nem tudom, ki bújt abba a reverendába, a mögé a csuklya mögé? (Fennhangon.) Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy bár férjem van, aki jó hozzám, és megbecsül, egy papba vagyok szerelmes. Minden éjjel vele hálok. SIMONE – (egy darabig csak hápog, aztán kinyögi) Hogy, hogy, hogyan lehetséges ez? A férjed nem alszik veled? VIOLANTE – De igen. SIMONE – Akkor hát hogy feküdhet ottan a pap is? VIOLANTE – Én nem tudom, micsoda ördöge van ennek a papnak, de nincs a házban olyan zárt ajtó, mely meg ne nyílnék, amint hozzáér. S mielőtt még belépne, néhány szóval mélyen elaltatja az uramat, úgyhogy az semmit sem vesz észre abból, mikor a pap velem hál. SIMONE – Mióta tart ez a vétek, leányom? VIOLANTE – Amióta házas vagyok, atyám. 220


SIMONE – Fel kell hagynod ezzel a bűnös cselekedettel most azonnal, különben nem oldozhatlak fel. VIOLANTE – Nem lehetséges az, mert a pap hatalmában tart engem, és elgyengülök jöttére. Ha szabadulni tudnék tőle, már megtettem volna, atyám, de nem tudok, ezért fordultam hozzád. SIMONE – Valamennyi imámban érted fogok könyörögni Istenhez, míg meg nem segít, és ki nem szabadít ebből a csapdából. De te is igyekezz, ne engedj a pap vágyának. Van neked hites urad, majd az boldoggá tesz. (Nagyot sóhajt.) VIOLANTE – Igen, atyám, de ha oly ritkán teszi. SIMONE – Majd megembereli magát, nem szokott még hozzá a házassághoz. Csak bízz benne, és emberedre találsz. A papot pedig ne ereszd a közeledbe. Hébe-hóba elküldök hozzád egy legénykét, akinek elárulhatod, eredményes volt-e a fáradozásom, jól imádkoztam-e érted. VIOLANTE – Ó, ne tedd! A férjem olyan féltékeny, hogy e látogatások kapcsán gyanút fog, és akkor rosszra fordul sorsom. Te nem tudod, mennyire fogva tart engem, atyám! Még gyónni is alig engedett el. SIMONE – Valóban példátlan eset! Szavamat adom neked, hogy megtalálom a módját, hogy férjed ne vádaskodhasson otthon. VIOLANTE – Ha meg tudod tenni, atyám, én rád bízom magam, hogy vétkemtől megszabadíts. SIMONE – Akkor hát feloldozlak...

4. jelenet Hajnalban, a kocsmában. Niccolosa ajtót nyit a zörgető Brunónak. A székek az asztalokon, a kocsma üres. NICCOLOSA – Fáradtnak tűnsz. BRUNO – Hosszú napom volt. Reggel Calandrino képzelt terhességét kellett kúrálnom némi érvágással. Megkönnyebbedett tíz lírával, ettől az állapota is jobbra fordult, bár még nem tudja. Ebédtájt Simonét kellett kezelésbe vennem. NICCOLOSA – Neki meg mi baja? Ő mégsem olyan bugyuta, mint Calandrino. BRUNO – Krónikus féltékenység, az a baja. Szép fiatal feleség, az meg a másik baja. De majd segítünk mindkettőn. 221


NICCOLOSA – Amilyen mester vagy te a szerelmi cselszövésben. BRUNO – Te tanítottál rá. Ha Simone is azt tanulta volna az orvostudomány helyett, jobban járt volna. Mert mit tudnak az orvosok? Eret vágni, gyógyfőzetet itatni, a beteget meg úgyis elviszi az ördög. Törődne inkább a saját feleségével. Forró a vére a fiatalasszonynak, ő meg bezárta. NICCOLOSA – Szegény virágszál. BRUNO – Ne sajnáld, van neki magához való esze. Észrevette, hogy a kőfalon, mely a házát keríti, van egy hasadék. Kitágította, hogy mást is lásson, ne csak a vén férje képét. NICCOLOSA – És mit lát? BRUNO – Az a hasadék épp az én portámra nyílik. NICCOLOSA – Akkor már meg is bűvölted. BRUNO – Meg hát. Sokat társalgunk, de többre nem juthatunk, keskeny az a nyílás. NICCOLOSA – És ha Simone megtudja, a keskeny nyílásnak is vége lesz. BRUNO – Hogy tudná meg? Nem lát ő a szemétől. A legjobb barátjának tart. Nem tudja, hogy enyelgek a feleségével, azt sem tudja, hogy hasadék van a falon. NICCOLOSA – Milyen gazember vagy te! BRUNO – Hát ezért szeretsz. NICCOLOSA – Való igaz. Pedig nem érdemled. Mit sustorogtatok ma annyit Simonéval, hogy még inni is elfelejtettetek? BRUNO – Elmesélte, hogy Violante gyónni akar, de neki ez sehogy sincs ínyére. Hát még ha tudná, hogy én találtam ki a gyónást! De nem tudja. Csak fúrja az oldalát, mi vétke lehet az asszonynak, és hogyan tudhatná azt meg. Szidtam hát a feslett papokat, akik szívesen tanítják az asszonyokat a Szent Döfő imádatára, s akik egy kis gyönyörért a gyóntatószéküket is kölcsönadnák. Aztán azt tanácsoltam, öltözzön csuhába, hallgassa végig az asszony bűneit, ha már annyira tudni akar róluk. NICCOLOSA – Belement? BRUNO – Bele bizony. Reszketett a kíváncsiságtól. Violante el is ment, ahogy megbeszéltük előre. Megvallotta az álruhás urának, hogy egy papba szerelmes. NICCOLOSA – Hogyan hihette el Simone ezt a hazugságot? BRUNO – Köpni-nyelni nem tudott, mikor hallotta. Hiszen őrzi a virágszálat, ám hiába. Violante azt is elhitette vele, hogy a pap előbb elaltatja az urát, aztán bejön a csukott ajtón, úgy hál véle. 222


NICCOLOSA – Micsoda gonosz játékot űztetek! És mi haszna volt? Majd ezentúl még jobban őrzi a feleségét. BRUNO – Hiszen őrizte is. Egész éjjel az ajtót strázsálta, fegyverrel kezében. Én meg bemásztam Violantéhoz az ablakon át, aztán együtt tiszteltük a Szent Döfőt. NICCOLOSA – Akkor nem csoda, ha kimerültél, és itt lelsz menedékre nálam. Ha tudtam volna, honnan jössz, be se engedlek. BRUNO – Ugyan, ugyan! Nem tudsz te nélkülem meglenni. Hiszen nyitva hagytad az ajtót. NICCOLOSA – Nyitva, mert már hajnalodik, mindjárt itt lesz Filippo is. BRUNO – Micsoda? Mit keres nálad az a tejfelesszájú öcsém olyan órában, mikor a tisztességes emberek mind ágyban vannak? Hát vannak mások is rajtam kívül, akik bejáratosak hozzád, mikor a kocsma zárva tart? NICCOLOSA – Ő is csak olyan fáradalmakat pihen ki, mint te. Egy fiatal lányhoz jár titokban, de nem maradhat az erkélyén reggelig, mert ha észreveszik, lemondhatnak mindketten a vigalomról. Dolgozik az öcséd derekasan egész éjjel, aztán mikor betér ide, már csak azt várja, hogy húzhassa a lóbőrt a nagy munka után. Hallgasd csak! Ezek az ő léptei. BRUNO – Igen jól ismered. Tán bizony jobban is, mint szeretném. NICCOLOSA – Ejnye, Bruno! Oly ritkán kergeted a magad ördögét az én poklomba, hogy nem csoda, ha megakadt a szemem az öcséden. Simone doktort gyógyítgatod a féltékenységből, közben meg magad is attól a kórtól szenvedsz? Nem vagy a hites uram, nem tartozom én neked hűséggel. BRUNO – Ha hites urad lennék, abban se lenne köszönet. FILIPPO – (be) Jó reggelt, szépségem. Vetve az ágy? BRUNO – Az ágy ha vetve is, Niccolosát be ne vesd! FILIPPO – Bruno! Mit keresel itt? BRUNO – Ezt én is kérdezhetném tőled, szép öcsém. FILIPPO – Tán bizony neked fogom magyarázni! Ha Niccolosa kedves hozzám, az csakis az ő dolga. BRUNO – Ne feszítsd túl a húrt, öcsém, mert megbánod... NICCOLOSA – Nehogy itt kezdjetek nekem verekedni, az hiányzik csak, hogy szétverjétek a kocsmámat. Te, Bruno, csillapodjál, oktalanság minden szavad. Filippo, ha kedves is hozzám, megvan neki a maga párja, nem szorul rá az én szolgálataimra. 223


FILIPPO – Bizony az éjjel kedvesemmel többször is dalra fakasztottuk a fülemülét. De hajnalban el kell repülnie a madárkának, nehogy kalitkába zárják. Azért jöttem ide, máshová aligha mehetnék ebben az órában. Úgy alhatnám már. Édes munka után még édesebb pihenés. (Lefekszik a padra, a sarokba, a másik kettő azt hiszi, el is aludt, ő azonban hegyezi a fülét. Bruno mérges, hárítja Niccolosa közeledését, de az asszony nem adja fel.) BRUNO – Ki az a lány? Mit tudsz róla? NICCOLOSA – Semmit az égvilágon. Az öcséd nem kürtöli világgá a hódítását. Bizony, te is jobban tennéd, ha a titkaidat magadba zárnád, mert ha kipattan a dolog, nem állhatsz majd Simone elébe. BRUNO – Törődj a magad dolgával. NICCOLOSA – Ej, Bruno, nincs már hozzám egy szép szavad se, mióta Violantét ölelted? Hát ki segített neked eldugni Calandrino malacát? Jutalmat ígértél, ám azt a kolbászt azóta se láttam. BRUNO – Hozz valami itókát, kerül mellé kolbász is.

5. jelenet Simone otthonában, délelőtt. Simone mérgesen áll Violante előtt. SIMONE – Most azonnal megmondod, mit gyóntál tegnap annak a papnak! VIOLANTE – Nem mondhatom meg, szerelmetes uram, bármennyire is szeretném, hiszen nem illendő az, hogy ember elé tárjam, ami csak Istenre és az ő szolgájára tartozik. SIMONE – Te gyalázatos nőszemély, mégis tudom, mit gyóntál te, hogy szeretőd van! VIOLANTE – Hogyan is lehetne szeretőm, ha itt tartasz bezárva? Tegnap is elmentél vacsorázni a barátodhoz, engem meg becsuktál a hálókamrába, ott vergődtem álmatlanul egész éjjel, és nem jöttél megvigasztalni. SIMONE – Ne tagadd, mert úgyis tudom. Szeretőd van, egy pap az, akibe olyan szégyenletesen szerelmes vagy. Azt is tudom, hogy varázslatok segedelmével veled hál. Tudni akarom, kicsoda az a csuhás. VIOLANTE – Ki lenne hát? Te magad! SIMONE – Éééén? Én nem háltam veled az éjjel. 224


VIOLANTE – Mondtam is annak a legénykének, akit hozzám küldtél ma reggel, hogy bizony az éjjel nem volt itt az a bizonyos valaki. SIMONE – Nem értem. Hát nem meggyóntad? A saját fülemmel hallottam, hogy egy papba vagy szerelmes. VIOLANTE – Így vezethet egy buta asszony orránál fogva egy bölcs férfit. Ámbátor te nem vagy okos ember ama pillanattól fogva, hogy utat engedtél szívedbe a féltékenység gonosz szellemének. Gondolod, hogy én vak vagyok? Rögvest felismertelek álruhádban, s gondoltam, kutyaharapást szőrivel. Ha valóban olyan bölcs lennél, mint amilyennek képzeled magad, nyomban beláttad volna, miképpen igaz az, amit meggyóntam. Azt mondtam, egy papot szeretek. Te akkor éppen nem pap voltál? Azt mondtam: házamban egyetlen ajtó sem marad zárva, ha velem akar hálni. Hát melyik ajtó volt valaha zárva előtted, ha be akartál jönni hozzám? Azt mondtam, hogy a pap minden éjjel mellettem fekszik. Hát volt-e éjszaka, mikor nem feküdtél mellettem? Volt, tegnap. Mondtam is ma reggel a legénykének, akit hozzám küldtél: ezen az éjszakán nem volt nálam. Hát ez sem volt igaz? Egész éjjel az ajtó előtt álltál lesben. Akárki észrevette volna ezt, s magad is, ha a féltékenység el nem vakított volna. Ezért térj végre magadhoz, s viselkedj férfi módjára, még mielőtt saját magad előtt is nevetségessé válnál, és hagyj fel a szigorú őrködéssel. Ha kedvem úgy tartaná, hogy megcsaljalak, meg tudnám tenni, méghozzá úgy, hogy nem is sejtenéd. De a féltékenységed ellenére is (a belépő Brunóra néz) téged szeretlek. BRUNO – (be) Simone, készen vagy-e? Calandrinónak vizitet ígértél. Tudod, mára már szabadulnia kellett terhétől szegény hiszékeny szomszédunknak. SIMONE – Való igaz, majd elfelejtettem. Megyek rögvest, csak hozom az orvosi műszereimet. (Simone bemegy a másik szobába, Bruno gyorsan megöleli Violantét.) SIMONE – (másik szobából.) Hogy érzi magát vajon a mi betegünk? BRUNO – Biztos jobban van már, hisz ágyában lustálkodott egész nap. Inkább az asszonynak lesz oka panaszra nemsokára. Ha Calandrino kordában tartja ezentúl a gerjedelmet, és nem hagyja, hogy Tessa ráugorjon, félvén az asszonyok bajától, az aligha lesz a felesége ínyére. Még a végén felszarvazza őt Tessa, ha sokáig váratja. Akkor majd hiába kérdezi, hogy ki az úr a házban. SIMONE – Készen vagyok, mehetünk. BRUNO – Szép napot neked, Violante! 225


VIOLANTE – Az éjszakámnál csak szebb napokat ezentúl. BRUNO – Nem zárod be az ajtót? SIMONE – Az ajtót? Dehogy. Minek?

6. jelenet Calandrino konyhája, éjjel. Dörömbölés. Calandrino hálóruhában, kezében lámpással. CALANDRINO – Ki dörömböl éjnek évadján? Még az éjjeli nyugovásom is oda? Nem volt elég a csapás, ami ért? Legelőbb is az elcserélt malac. Aztán meg az elveszett varázserő, a látható láthatatlanság. Aztán a gyerek a hasamban. És mindehhez éjjel-nappal Tessa acsarkodása. Igazán nem hiányzik már nekem ennél több baj. Te vagy az, Bruno? Összetéveszted a házam a kocsmával? Én nem tartok nyitva éjjel. BRUNO – (be) Baj van, Calandrino, nagy baj. A te Caterinád bolondja lett a fülemülének. Nélküle már aludni se tud. CALANDRINO – Ezért rángattál ki az ágyból? Mondta Tessa, hogy megengedte Caterinának, hadd háljon az erkélyen, ha már olyan melege van. Ha úgy csalogatja az a csalogány, hát hadd hallgassa. BRUNO – Nemcsak hallgatja ám, rég megfogta már, a kezében tartja most is. CALANDRINO – De már erre kíváncsi vagyok. BRUNO – Kerüld meg a házat, egy létrát találsz az erkélynek támasztva. Mássz fel, less be az erkélyre, de halkan osonj, nehogy elriaszd a madarat. (Calandrino el. Bruno Calandrino visszatértéig jól szemügyre veszi a konyhát, esetleg ezt-azt zsebre vág, majd folytatja.) No, Filippo! Meglátjuk, melyikünknek van több sütnivalója. Nekem-e, aki Violantét a férje orra előtt szereztem meg, vagy neked, aki a fülemülét fakasztod dalra. Nem volt nehéz kinyomozni, hova járkálsz éjjelente, jómadár. Se látsz, se hallasz a gerjedelemtől, azt se vetted észre, hogy követtelek. De most rád jár a rúd, legalább megtanulod, hogy velem nem packázhatsz. Azért, mert az öcsém vagy, még nem nyertél jogot Niccolosához, de még ahhoz sem, hogy besétálj a kocsmába olyankor, amikor csak én vagyok oda bejáratos. Nem szorulsz Niccolosa szolgálataira? De meddig áll neked ellen az ő heves természetével? Egy nap majd azt látom a szemében, hogy engem néz, de 226


téged keres bennem. Hát nem! Jobb, ha elkotródsz erről a vidékről. A kis fülemülécskédtől szépen elbúcsúzhatsz, mert Calandrino ordítani fog, ha meglát, meglesz a szégyen, futhatsz, jó, ha a gatyádat mentheted, aztán egy darabig nem jöhetsz majd vissza, Niccolosa meg elfelejt. Ha Caterina is elfelejt, még jobb. CALANDRINO – (visszatér) De hiszen Caterina egy férfival alszik összebújva! Jól megnéztem, Filippo az, az öcséd. Ezt a madarat fogta meg magának, ezért kínozta a hőség éjjelente. Jobb karjával Filippo nyakát öleli, bal kezével pedig megfogta azt a micsodát, melyet a hölgyek általában fölöttébb szégyenkeznek nevén nevezni. BRUNO – És te ennek örülsz? Oda a lányod tisztessége! CALANDRINO – Ha megfogta, hát megfogta. Legalább rokonságba kerülhetünk általa. Ha Filippo szépszerével akar távozni innen, el kell vennie feleségül a lányomat, s akkor nem idegen kalitkába zárta a fülemüléjét, hanem a magáéba. Caterina meg majd minden éjjel anynyiszor énekeltetheti, amennyiszer csak akarja.

7. jelenet Ugyanott, délelőtt. Filippo és Caterina szemlesütve, de kézenfogva állnak a komoly arcot vágó Calandrino előtt. CALANDRINO – Hát hogy is van azzal a fülemülével? FILIPPO – Uram, irgalmazzon, az Isten szerelmére. Belátom, hogy hitszegő és gonosz ember vagyok, és rászolgáltam a halálra, s azért tegyen velem, amit akar. De kérem, hogy ha lehet, kegyelmezzen életemnek, ne öljön meg. CATERINA – Apámuram is volt fiatal. Tudja, milyen az, ha egy ifjút és egy leányt elkezd kínozni a hőség. CALANDRINO – Voltam fiatal bizony, és anyád megtetszett. Hova is tettem a szemem, hogy éppen anyád tetszett meg. Bár még akkoriban szemrevaló volt, nem is pörölt úgy, ahogy most, csak kedvesen szólongatott, meg akart fogni magának. Megvolt nekem is a magam fülemüléje, neki meg a kalitkája hozzá. De mit is beszélek itt összevissza! Ha meg akarsz menekülni a haláltól, itt és most eljegyzed Caterinát, és egy héten belül megtartjuk az esküvőt. Ha ma éjjel a tiéd volt, élete fogytáig a tiéd legyen. FILIPPO – Szívesen megteszem. 227


CATERINA – Filippo! CALANDRINO – No, most már pihenjetek, nagyobb szükségetek van rá, mint hogy felkeljetek. Ha meglenne még a csodaszép malackám, ki anyáddal vetekszik formásságban, a lakodalomban de jót falatozhatnánk belőle. De hát elcseréltem a csodakőre, az meg elromlott, a láthatatlanság oda, a malac szintén, Bruno biztos eladta már. FILIPPO – Dehogy adta! Azt is tudom, hol őrzi. Ott a malac a Niccolosa disznai között. CALANDRINO – Édes fiam, micsoda örömhír! De hogy szerezzük vissza a saját ólunkba? FILIPPO – Bízza csak rám! Visszaszerzem, leölöm, a lakodalomba szállítom a kolbászt, sonkát, meglátja, értek ehhez is, nem csak a fülemülékhez. CALANDRINO – Nem bánom, fiam, tégy belátásod szerint, de a fejét megsütve akarom az asztalon látni, hogy még egyszer utoljára gyönyörködhessen az ábrázatjában. (El.) CATERINA – De most már hogy akarod megszerezni azt a malacot? FILIPPO – Te leszel a segítségemre. Ide hallgass... (A fülébe suttog.) CATERINA – Nem fogja elhinni. FILIPPO – Dehogynem. Már csak jobban ismerem a bátyámat, mint te. A férfiassága a sebezhető pontja. Csak tégy úgy, ahogy mondtam, és estére meglesz a malac.

8. jelenet A kocsmában. Filippo és Bruno együtt iszogatnak, Niccolosa új kancsót tesz eléjük. NICCOLOSA – Hallom, nősülsz, Filippo. Hiszen takaros leányzó, kellemes is, szép is… De hogy éppen őt bolondítottad magadba! FILIPPO – (úgy, hogy Bruno is hallja) Megsúgom neked, Niccolosa, én azt bolondítok magamba, akit csak akarok. NICCOLOSA – (Filippóhoz beszélve, de Brunóra nézve) Mintha a bátyádat hallanám. Az is olyan magabiztos mindig. FILIPPO – Pedig neki oka sincs rá, hogy az legyen. Ő csak a személyes vonzerejében bizakodik, de én ennél hathatósabb erővel bírok. BRUNO – Ne szórakozz velem, öcskös! NICCOLOSA – Miféle erővel, te? 228


FILIPPO – Delejező erővel. Egy bűvös pálcám van, az hat úgy a lányokra, hogy bármelyik eljönne velem, ha úgy akarnám. De nem akarom, mert nekem Caterina kell. BRUNO – Csak a szád jár, öcsém. Ha lenne ilyen pálca a világon, régen az enyém volna már. FILIPPO – Tied lehetne a pálca, ha te is tanultál volna külhonban, de lusta voltál hozzá világéletedben. Inkább itthon maradtál, és javarészt abból élsz, hogy megfejed a hiszékenyeket, no meg néha abból is, hogy bemázolsz valami házfalat. Csak a szám jár? Valóban? Azt hiszed, csak tanulással töltöttem én az időt, míg odavoltam? Hát akkor ez meg micsoda? BRUNO – Valami ócska fűzfavessző. FILIPPO – Te csak ne ócsárold a vesszőmet. Megbűvöli az asszonyokat, azt teszek velük, amit akarok. NICCOLOSA – És ha máshoz kerül a pálca? FILIPPO – Akkor ő rendelkezik a fehérnéppel. (Brunóhoz.) Érdekel a dolog? Nekem nincs már rá szükségem, Caterina úgyis az enyém. BRUNO – Mit kérnél érte? FILIPPO – A malacodat, amit Calandrinótól kaptál. BRUNO – Túl nagy ár az egy ilyen semmiségért. FILIPPO – Én se kaptam ingyen. Mit gondolsz, miért jöttem haza idő előtt, félbehagyván a megkezdett munkámat? Mert elfogyott a pénzem, elment a csodapálcára. Semmiség? Tehetünk egy próbát. Nézd csak, amott jön Caterina, engem keres. Itt a pálca, fogd. Megbűvölheted. Bűverő nélkül úgyse hajlana hozzád, engem szeret, nem téged. Ha a világ összes fehérnépét megbabonáznád is kellemetes egyéniségeddel, az én Caterinámra nem tudnál hatni. Semmi más nem hathat rá, csak a pálca. BRUNO – Erősebb a pálca bűvereje a te szerelmednél? FILIPPO – Próbáld ki, meglátod. CATERINA – Filippo, igazán nem értem, miért ülsz itt a kocsmában, ahelyett, hogy segítenél nekem, mikor az esküvő előtt annyi még a dolgunk. FILIPPO – Megyek már, madárkám, csak ülj le egy kicsit, kimelegedtél. Igyál egy kis vizes bort, jót fog tenni. BRUNO – Márpedig nem az öcsém ölébe ülsz, hanem az enyémbe, kis menyasszony. (Caterina, mint akit megbabonáztak, beül Bruno ölébe.) BRUNO – És most a pálcám kedvéért megölelsz, megcsókolsz, és azt mondod, én vagyok a legkívánatosabb a világon. 229


CATERINA – Te vagy a legkívánatosabb a világon, Bruno. BRUNO – Akkor mit akarsz te Filippótól? CATERINA – Semmit. Én csak a csodálatos botnak engedelmes-kedem. BRUNO – (feláll, Caterina leesik az öléből) Meggyőztél, öcskös. Tied a disznó. Niccolosa! Menj csak ki Filippóval az ólba, elviszi a malacomat. De most hogy vegyem le a menyasszonyodról a rontást? Nem kell nekem olyan lány, akibe már te belekóstoltál. FILIPPO – Csak tedd zsebre a pálcát. Elmúlik a varázs, ő meg nem emlékszik majd semmire. (Bruno teszi, amit Filippo mond. Caterina Filippóhoz fordul.) CATERINA – Filippo, igazán nem értem, miért ülsz itt a kocsmában, ahelyett, hogy segítenél nekem, mikor az esküvő előtt annyi még a dolgunk.

9. jelenet Közvetlenül az esküvő után, Calandrino tisztaszobájában, mely feltűnően hasonlít a keretjáték helyszínéhez. Itt ülnek mind, díszes ruhában, a történet szereplői, középen az ifjú pár, aztán Calandrino és Tessa, Violante és Simone, Bruno és Niccolosa, és más ismerősök. Calandrino épp pohárköszöntőt mond. CALANDRINO – Azért gyűltünk most itt össze... azért gyűltünk... most... és nem holnap... mert ma esküvő volt, na. Igyunk az ifjú párra, Filippóra és Caterinára! TESSA – Ha már a férjem nem mondott két értelmes szót, hadd mondjam el én helyette. Ti mindannyian igaz barátaink vagytok. Együtt örültetek örömeinknek, együtt szomorkodtatok szomorúságunkon, nem hagytatok cserben a bajban, hát ma osszátok meg velünk a vigasságot is. Jó étvágyat mindenkinek! FILIPPO – És most jön a meglepetés! Íme, apámuram kedvenc malacfeje! CALANDRINO – Az én csodálatos Tessám, szép ropogósan, citrommal a szájában, micsoda gyönyörűség, micsoda illat. TESSA – Tessaaa? A mi malacunk? Hát nem azt mondtad, hogy ellopták? Hogy kerül akkor az asztalra?! CALANDRINO – (félre) Jaj, most mit is mondjak neki, most súgjad meg Filippo, hogy legyek okos. (Fennhangon.) Ha ellopták, hát ellopták, az a fő, hogy megkerült. 230


TESSA – Fogadok, hogy el se lopták, hogy úgy fundáltad ki, azt higygyem, a vőlegény majd gondoskodik az ételről, közben meg a sajátunkat áldoztuk fel megint, hogy jóllakassuk a potyaleső barátaidat! BRUNO – Én potyaleső? Szájalós nőszemély, ha nem nézném, hogy te vagy az örömanya, ugyancsak megmondanám a magamét. De inkább nem bántalak ma, előveszem a csodapálcát, hátha attól még te is megszelídülsz. (A pálcával hadonászva.) Azt akarom, hogy hallgass el, hogy csak engem bámulj ma, és kedves légy hozzám. TESSA – Bámul téged a fene! Azt hiszed tán, hogy én vagyok Violante? SIMONE – Hogyhogy Violante? Mi köze neki Brunóhoz? TESSA – Semmi az égvilágon, csak vele szarvaz fel. BRUNO – Szemenszedett rágalom! Azt akarom, elhallgass. TESSA – Hallgat a rosseb. BRUNO – Öcskös! Nekem itt valami bűzlik. Ez a pálca nem akar működni. FILIPPO – De hát mit vársz egy fűzfavesszőtől? Csodákat? BRUNO – Hát nem te mondtad, hogy csodapálcával szédítetted meg Caterinát? CATERINA – Csodapálca bizony, de én inkább fülemülének hívom. BRUNO – Ezért adtam oda a malacot? Amit nagy keservesen cseréltem el egy értéktelen kőért? CALANDRINO – Értéktelen? Hát hisz láthatatlan voltam általa. NICCOLOSA – Dehogy voltál. Ott ittad a boromat ingyen, azt hittem, megüt a guta. SIMONE – Violante! Szeretőd ez az ember? VIOLANTE – De édes uram, én csak a papokat szeretem, hiszen tudod. TESSA – Calandrino! Te elcserélted a malacot egy vacak kőért? Mert azt hitted, hogy akkor majd elverhetsz? CALANDRINO – Hát el is vertelek! TESSA – Meg is kaptad érte a magadét! (Mostanra már mindenki felpattant az asztaltól, mindenki ordít, egymást csépeli, Filippo és Caterina nyugodtan nézi őket.) FILIPPO – Szerintem ránk itt már nincs is szükség. Gyere, foglalkozzunk azzal a fülemülével. CATERINA – Bizony, ma még nem énekelt nekünk. (Kimennek, senki nem veszi észre.) SIMONE – Kikaparom a szemedet, ha a feleségemet csak egy ujjal is érintetted. BRUNO – Én bizony egy ujjal se. 231


CALANDRINO – Azt hittem, kedvelsz, Niccolosa. De téged csak az az egy kupa bor emészt, amit felhajtottam a szemed láttára? NICCOLOSA – Dehogy kedvellek, hát az én szeretőm Bruno. VIOLANTE – Bruno? És akkor énvelem mi lesz? SIMONE – Nem megmondtam, hogy megcsalsz, méghogy egy pappal, fenét egy pappal. TESSA – Hát nem megparancsoltam, hogy a malacot télire kell meghagyni?! Te elkótyavetyélted holmi vacak kőért, aztán Filippo meg visszacserélte holmi vacak botért. (Hirtelen hangnemet vált.) Milyen arany egy gyerek az, hadd öleljem meg, hogy így túljárt a szélhámos bátyja eszén! De hát hol van az ifjú pár? NICCOLOSA – Hol van az ifjú pár? BRUNO – Tényleg, hol van az ifjú pár? CALANDRINO – Ugyan, hagyjátok. Csak a fülemülét csattogtatják.

Keretjáték Pampinea birtokán, azaz a történetmondás helyszínén, délután. FIAMETTA – És amíg a többiek veszekedtek, a fülemüle csak csattogott és csattogott. FILOSTRATO – Mindenki megtalálta a maga párját. És te, Lauretta, tovább hagysz szenvednem? LAURETTA – Ha majd vége lesz a mesedélutánoknak, visszamegyünk Firenzébe, Filostrato. Ott, bár házamnak nincs erkélye, megkereshetsz. DIONEO – Mi ketten is jól összetanultunk már, Pampinea. PAMPINEA – Az ám, de rólam soha malacot elnevezni nem fogsz. DIONEO – Sokkal kellemesebb véget szánok én neked, mint amilyen a malacot érte Calandrino történetében. FILOMENA – És te, Ricardo, vajon olyan féltékeny lennél-e, mint Simone mester volt kisded játékunkban? RICARDO – Fiatal vagy és szép, akár Violante, ám én nem vagyok oly öreg, hogy sóvárgásod meg ne hallanám, és kedvedre ne tennék, ha te is úgy kívánod. NEIFILE – E bolondos kis játék megszabadított félelmeimtől. Nem félek már a pestistől, sem a haláltól ebben a szellemdús társaságban. PANFILO – Nem is csoda, hiszen beleadtuk minden képességünket a játékba. 232


EMILIA – Elhagytuk Firenzét, hogy egészségünk és életünk megóvása érdekében valamiféle menedéket találjunk az iszonyatos pestisjárvány elől. Mulatságos történeteink ellenére, játékaink, dalaink és minden egyéb dolgaink ellenére, melyek a gyenge ösztönöket talán elcsábíthatták volna, nem esett közöttünk sem olyan tett, sem olyan szó, amely miatt bármelyikünk megfeddhető volna. FIAMETTA – Ugyan, Emilia, azt hiszed, a közönség elhisz egyetlen szót is ebből a szép kis szónoklatból, miután Calandrino történetével így elszórakoztattuk egymást? LAURETTA – Mi tagadás, nagyszerű szórakozás volt. FILOSTRATO – És várnak ránk az újabb történetek. (Az illedelmes fiatalok ez után párocskákká alakulnak. Dioneo Pampineával, Filostrato Laurettával, Ricardo Filomenával szórakozik tovább, Panfilo pedig vagy Neifilét teszi boldoggá, vagy a történetmesélő Fiamettát, illetve mindkettőjüket egyszerre. Emilia duzzogva áll a sarokban egyedül, és epekedve lesi a többieket, akik leplezetlen örömmel adják át magukat a testi gyönyörnek. Egyre vadabb a tánc, egyre hangosabb a zene. Emilia fekete köpenyt és kendőt vesz fel, és vadul beront a táncolók közé. Aztán mintha elvágták volna a táncot, a zenét, egyszerre csönd lesz és sötét. Villanásnyi szünet után lélekharang szól, és egy hang hallatszik.) HANG – A lelkem tele gyötrelemmel, s életem közel van a holtak országához. Súlyosan rám nehezedik haragod, minden hullámod öszszecsap fölöttem. Haragod tüze átjár, a fájdalmak semmivé tesznek, körülvesznek, mint az áradó víz. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok. Már csak a sötétség ölel körül.

FÜGGÖNY

233

PRUZSINSZKY SÁNDOR

OROSZLÁNKETREC (Akit szeretnek az istenek) Krónikás játék

SZEREPLŐK

HUNYADI MÁTYÁS VITÉZ JÁNOS JANUS PANNONIUS BORBÁLA BEATRIX CORVIN JÁNOS GARAI ÚJLAKI BECKENSLOER BAKÓCZ SZILÁGYI FRIGYES CSÁSZÁR GALEOTTO UGOLETTI GERÉB HAUGWITZ CARVAJAL BÁTORI ÖREG STRÁZSA KÖVETEK INASOK ALABÁRDOSOK FELCSEREK

236

PRUZSINSZKY SÁNDOR: OROSZLÁNKETREC

Előjáték Mátyás bécsi palotájának fogadóterme, 1490. A követek és Geréb Péter főajtónálló, később a király. SZÁSZ KÖVET – (Gerébhez) Kamarás úr! Én a szász választófejedelem követe vagyok! BAJOR KÖVET – Én a bajor rendeké. NÁPOLYI KÖVET – Én a nápolyi királyé. PÁPAI KÖVET – Én őszentségéé, a pápáé! CSEH KÖVET – A cseh és morva rendek újból hódolatukat kívánják nyilvánítani. SZÁSZ KÖVET – Tizedszer kérdem: mikor fogad minket őfelsége? NÁPOLYI KÖVET – Három napja hiába várakozunk itt. GERÉB – Türelmet, követ urak! A körmenet után Bécs polgársága esküszik hűséget. Az imént meg a velencei követet ütötte lovaggá. Utána nézek, hol tart a ceremónia… (Eltűnik.) BAJOR KÖVET – Szóval megint Velence! Elővette a régi kártyát. SZÁSZ KÖVET – Előbb a császárral Velence ellen a dalmát partokért, aztán Velencével a császár ellen Triesztért – ez aztán a körtánc! És minden sikerül neki! BAJOR KÖVET – De azt regélik, szakadóban a dinasztikus házassága. A kis sánta trónörökös miatt. NÁPOLYI KÖVET – Ezt cáfolom! Beatrix királynő fiává fogadta a herceget. BAJOR KÖVET – Fiává, fiává… De ha beleférne egy kanál vízbe, lenyelné, mint a galuskát. PÁPAI KÖVET – Hát a csúza? Még az ősszel úgy hírlett, csak úgy tologatják egyik teremből a másikba. Felállni se tudott már… NÁPOLYI KÖVET – Most kutya baja. A csúzt is zsebre vágta. Már a betegség se mer ellentmondani neki… Ismerem a horoszkópját: kitűnő! Még ötven évig uralkodni fog. BAJOR KÖVET – Azt a Regiomontanus készítette. Ne kérdezze, mennyiért… De mi láttuk a másik horoszkópot is. Az igazit. Amit Regiomontanus nem mutatott meg neki. SZÁSZ KÖVET – No és? BAJOR KÖVET – Ebben épp az ellenkezője áll… NÁPOLYI KÖVET – Ugyan, ugyan… Császári propaganda, a béketárgyalásokra! Ki veszi azt komolyan? A Birodalmi Gyűlés már csak 237


egyet tehet: lenyeli a békát, hogy hamarost egész Ausztria a holló karmai közé kerül. BAJOR KÖVET – Óhatatlanul. Hiszen a Délvidéken most nincs lekötve. PÁPAI KÖVET – Tudják, mit merészelt Őszentségének mondani? Ha féltestvérét, azt a Dzsem herceget nem adják ki neki, ő vezeti majd a törököt Olaszországba! Személyesen! NÁPOLYI KÖVET – És Otrantó? Ő szabadította fel! Saját költségén! Kétszáz kilométerre az Angyalvártól! BAJOR KÖVET – Ki ismerheti ki magát rajta? Képzeljék: a titkárom a városban látta. PÁPAI KÖVET – Hol? BAJOR KÖVET – A Drei Raben fogadóban – suszternak öltözve. SZÁSZ KÖVET – Igen, a bécsi csőcselék kedveli… Bandériumot szervez a rongyosokból is. PÁPAI KÖVET – Az Antikrisztus! Az is így váltogatja arcát. BAJOR KÖVET – Őfensége, a választófejedelem szerint veszélyesebb már, mint a török. SZÁSZ KÖVET – És most választófejedelem lesz ő maga is… Most fogom átadni a hűségnyilatkozatot neki. BAJOR KÖVET – Választófejedelem! Egy földszagú magyar! Akinek a nagyszülője jobbágy! SZÁSZ KÖVET – Kiráz a hideg… Mi lesz itt, ha túléli a császárt? CSEH KÖVET – Ő lesz a császár… Ez oly bizonyos, mint ahogy holnap is delelőre hág a Nap. SZÁSZ KÖVET – Uramisten, ki fogja megállítani akkor? (Hirtelen Mátyás lép be egy oldalajtón. A követek zavartan felocsúdnak.) BAJOR KÖVET – (mélyen bókolva) Ó, felség, kegyeskedne végre… (Mátyás nem válaszol, csak a fejét ingatja, szigorú arccal, szinte fenyegetően méri végig a követeket, majd hirtelen eltűnik.) SZÁSZ KÖVET – Na de ilyet! Mit szólnak ehhez? BAJOR KÖVET – Most egyszerre négy fejedelmet vett semmibe… Hát ki ez az ember, hogy ezt megteheti?! PÁPAI KÖVET – Az Antikrisztus! Mondom, hogy az Antikrisztus… (A szín sötétbe borul.)

238


ELSŐ FELVONÁS 1. Mátyás bécsi palotája. Mátyás ágyában fekszik, mozdulatlanul, szeme nyitva. Csak a hangját halljuk, nem tudni, honnan. MÁTYÁS – (hangja) Mátyás vagyok, Magyarország és Csehország királya. Ma még fél Európa reszket tőlem. És most itt fekszem, hatalmas bécsi palotámban, bénán. Se kezem, se lábam mozdítani nem tudom… (Bejön a két inas, földig hajolnak.) I. INAS – Az orvosok vannak itt, felség… Szabad megnézniük fenségedet? (Mátyás hallgat.) Nem válaszol. II. INAS – De a szeme nyitva. I. INAS – Épp ez az ijesztő. II. INAS – Talán már nem is él. (Rémülten.) Most mit csináljunk? I. INAS – Engedjük be a felcsereket… (Bizonytalanul meghajolva a haldokló felé, kimennek.) MÁTYÁS – (hangja) Mit tettél velem, mennyei Atyám? Olyanná lettem, mint egy szalmabábú… Ha így kezdődik a meghalás – végezzél velem gyorsan, Uram! (Orgonazene.) (Berohan Geréb.) GERÉB – Uram Isten, felség! Mit érez most? MÁTYÁS – Bosszút áll… GERÉB – Bosszút? Kicsoda, királyom? Ki áll bosszút? MÁTYÁS – (sóhajt) Bosszút… GERÉB – Rohanok a felcserért! (Elrohan.) MÁTYÁS – János herceg… Jánoska… hol vagy? (Berohan Beatrix.) BEATRIX – Jóságos Isten, Mattia! Hol ez az átkozott Geréb? Felcserek? Mi történt?! MÁTYÁS – (felemeli a fejét, nyög, ismét hátrahanyatlik) Füge… romlott füge… BEATRIX – Fügét ettél? Abban volt valami? Ki merészelte? Mérgezett fügét?! (Geréb jön vissza az inasokkal és két felcserrel, körülveszik az ágyat.) BEATRIX – Mit érzel, Mattia, hol fáj? Beszélj! Ömlik rólad a víz, istenem! (Gyolccsal törölgeti Mátyás homlokát.) 239


MÁTYÁS – Nem a füge… az idő… bosszút áll… BEATRIX – (ráordít a felcserekre) Hallják? Már félrebeszél! Csináljanak végre valamit! I. FELCSER – Eret vágni, gyorsan! (Berohannak az Inasok is, edényeket, törülközőket hoznak. Végül Corvin János rohan be, mögötte Bakócz: megáll hátul, kezét összefonva, szótlanul figyeli a jelenetet.) CORVIN – (letérdel az ágyhoz, miközben eret vágnak a haldoklón) Apa! Mi van veled? Drága felség… BEATRIX – Tudtam! Tudtam! Megétették! Kellett neki Ausztria?! CORVIN – Apa, tudsz beszélni? Beszélj! MÁTYÁS – (hangja) Emelkedem… BEATRIX – (Corvinhoz) Mit mond? Te érted? MÁTYÁS – (hangja) Megérkezem… (Orgonaszó, a szín hirtelen borul sötétbe.)

2. A budai várban: Garai, Újlaki, Beckensloer. Kintről morajlás, időnként dobok, sípok hangja. GARAI – Halljátok, urak, ezt a ricsajt? Mi volt a farsang ehhez képest! ÚJLAKI – Hát megérkezett! Már egy órája, hogy megérkezett. Majd szétveti a várat a csőcselék. Nem tudnak betelni vele. BECKENSLOER – Úgy várták, mint a Messiást. Útjába tódultak, már a Morava partján lábához borultak, muzsika szólt. Szabadítónak, Magyarország reményének nevezték… Azt mesélik, jól forgott a nyelve: a büdös parasztokat bátyámnak, húgomnak szólította, emezt atyámnak, amazt anyácskámnak… A katonáknak örökös győzelmet ígér, megöleli, megcsókolja őket… Majd’ elolvad mindenki tőle! GARAI – (Újlakihoz) Tekegyelmed találkozott már vele? ÚJLAKI – Nem én… Hány éves is most ez a puszipajtás királyocska? BECKENSLOER – Nincs még tizenhat. (Bejön Mátyás, apródnak öltözve.) ÚJLAKI – Hát te? Ki vagy, hékás? MÁTYÁS – Vitéz püspök uram apródja. Előreküldött, jelenteni, hogy mindjárt itt lesz a királlyal. 240


BECKENSLOER – Együtt vannak? MÁTYÁS – Éjjel-nappal, uram. Elválaszthatatlanok. GARAI – Összeragadtak, mi? ÚJLAKI – Mint lódarázs a mézzel? (Összenevet Garaival.) GARAI – Vitéz nevelte, apró kora óta. ÚJLAKI – A vén kígyó. GARAI – Régtől tudott: hollót csak kígyó képes elkábítani… BECKENSLOER – A kis szittya Herkulest a mézes szavú Medúza. ÚJLAKI – Kis Herkules? Így becézik? GARAI – A nagy orra, meg a rövid lábai miatt. BECKENSLOER – Öt nyelven beszél. Legjobban a deákot. Már gyermekként tolmácskodott a nagy Hunyadi és Kapisztrán között. GARAI – (megvetően) Vajdafi Mátyás. A kis felkapaszkodott… (Bejön Vitéz János.) VITÉZ – (meglátja Mátyást) Felséges királyom, te itt? Már mindenütt kerestelek… ÚJLAKI – Hű, a szentségit! BECKENSLOER – Felséges uram… (Mélyen meghajol Mátyás előtt.) MÁTYÁS – (Vitézhez) Túl korán vettél észre, jó Vitézem. GARAI – Meg tudsz bocsátani, felség? VITÉZ – Hol szív és ész a helyén van, ott… MÁTYÁS – (közbevág) Ha én vagyok a szív, nem bocsátok meg. Ha én vagyok az ész, megbocsátok. (Vitézhez.) Szerinted most melyik legyek? (Bejön Szilágyi Mihály.) SZILÁGYI – (Mátyáshoz) Hol kószáltál, Matykó? Csak nem megszöksz a saját koronázásodról is? MÁTYÁS – Én nem szökdösöm, bátyámuram. Ahol én vagyok, ott az ország. Most menjetek. Rögvest megyünk utánatok. (Szilágyihoz, aki nem mozdul.) Hallottad, bátyámuram, Szilágyi? SZILÁGYI – Ötször belékezdtek már a Te Deumba, öcsémuram! Meddig várjanak még a rendek? MÁTYÁS – Várjanak csak. Egyéb dolguk úgysincs. (Mind kimennek, Vitéz kivételével.) MÁTYÁS – Tudsz róla, hogy udvari körökben Vajdafi Mátyásnak meg kis paraszt Herkulesnek becéznek? VITÉZ – Kihallgattad őket? MÁTYÁS – Vitéz püspök úr apródjaként. (Bókol, mint egy apród.) Hogy tetszem? 241


VITÉZ – Nem pártolom az efféle hírszerzést, felség. MÁTYÁS – Kipróbáltam a piacon is. VITÉZ – Piacon? Magyarország választott királya? MÁTYÁS – Igen tanulságos volt. A várkapitányról. Aki saját szakállára sarcolja saját városát. Aki fele bevételét minden vásárosnak elveszi. Te tudsz erről, kedves öregem? VITÉZ – Rebesgetik. MÁTYÁS – Saját szemem rá a legjobb tanú. VITÉZ – Csekélység. MÁTYÁS – Ezentúl aligha lesz az… Legszívesebben ökölre mentem volna vele. VITÉZ – (elnézően mosolyog) A magyar király – egy várkapitánnyal? Csak az égei legendákban létezik ilyesmi. MÁTYÁS – Ez a várkapitány holnap már nem lesz várkapitány. VITÉZ – (megrémül) Kérlek, felség, ne tedd! Dénes kapitány a gyámodnak, Szilágyi uramnak jó embere… MÁTYÁS – Gondolkodtam rajta: vállalhatom-e így? VITÉZ – Micsodát, királyom? MÁTYÁS – A királyságot. Ha el kell tűrnöm ilyesmit. És csak a magam mentségére változtam vissza királlyá. VITÉZ – A király: az ország. MÁTYÁS – De én – én vagyok. (Odalentről füttyszó hallatszik, Mátyás az ablakhoz lép, lekiált.) Hová tartasz, komám? HANG – Épp tehozzád, komám. MÁTYÁS – Ide bolondok nem jöhetnek fel, komám. HANG – Akkor téged hogy engedhettek fel, komám? (Mátyás nevet, Vitézhez) Ezt a fickót még ma kinevezem. VITÉZ – (rémülten) Ki ez? MÁTYÁS Egy várjobbágy. Bábukat árult a piacon – míg Dénes úr deresre nem húzta. VITÉZ – Jóságos ég – milyen posztra? MÁTYÁS – Udvari bolondomnak. Tartson valaki tükröt is, ha túlontúl okosak lennénk… (Odakintről újra felhangzik a Te Deum.) Menjünk. Add a palástomat, kedves Vitézem. (Vitéz kinyit egy szekrényt, kiveszi belőle a díszes, súlyos palástot, Mátyásra adja, és mindketten kimennek. A szín sötétbe borul.)

242


3. A szín sötét. Hangok: Mátyás nyilvános eskütételének ceremóniája a budai várkapunál. HANG – Quis vult intrare? Ki várakozik odakint? SZILÁGYI – (hangja) Mátyás, Magyarország választott királya. MÁSIK HANG – Megesküszik-e a király az ősi törvényekre? MÁTYÁS – (hangja) Nos, Mathias, dei gratia Hungariae rex… (Szavait hatalmas éljenzés, kürtök, dobok, sípok hangja szakítja félbe.) Magyarország népének királyi üdvözletünket! Hálámat nyilvánítom a magyar nemzetnek, hogy bennünket, gyenge ifjút, az Isten után következő legnagyobb állással tisztelt meg… Úgy véljük, a hazának igen sokkal vagyunk adósai… Ígérjük, hogy beváltjuk a hozzánk fűzött reményeket… hogy boldog emlékezetű atyánk méltó fiának bizonyulunk…! (Távolodó éljenzés, majd karének.) KAR Mátyást mostan választotta Mind ez ország királyságra, Mert az Isten adta nékünk Mennyországból oltalmunkra. (Megszólalnak a harangok, majd hangjuk távolodva elhal.)

4. A budai vár: az országtanács ülése. Mátyás és Vitéz János. MÁTYÁS – (bejön.) Ketten leszünk az országtanács? VITÉZ – Késnek az urak. MÁTYÁS – Együtt késnek. Ez rosszat jelent. Ahogy egy éve – emlékszel? – cellánkba is késve jöttek. Hogy torkunkra helyezzék a kést. VITÉZ – A felségárulási pör! Garai nádor ocsmány ítélete! Bátyád, Hunyadi László szomorú halála! Hogy is felejthetném el! MÁTYÁS – (melegen) Vádlott-társam, tanítóm… együtt voltunk a halál előszobájában is… VITÉZ – Annál nagyobb öröm nekem most, hogy itt lehetek, a trónod közelében! 243


MÁTYÁS – De meglehet, már nem sokáig. VITÉZ – Hogyhogy? MÁTYÁS – Ma reggel eljátszottam a lemondás gondolatával. VITÉZ – De miért, felség? Ugyan miért? MÁTYÁS – Nem tudhattam, hogy ez egy ilyen ország. Hogy ezt nekem mind tűrnöm kell! VITÉZ – Szóval a piacon jártál megint? MÁTYÁS – A kofák között. Pékinasként. VITÉZ – Ragyogó… És miket meséltek? MÁTYÁS – Gara nádor várjobbágyot akasztatott. VITÉZ – Mert? MÁTYÁS – Mert az rá merészelt vágni kedvenc vadászebére. VITÉZ – Jogában állott – hogy jön ahhoz egy jobbágy? MÁTYÁS – Újlaki uram álló napon át jéghideg kút vizébe mártatott egy fehércselédet. VITÉZ – Jogában állott. MÁTYÁS – Gyalázatos injuria! VITÉZ – Újlaki Miklós, Erdély vajdája elkövethet injuriát? Egy fehércseléddel szemben?! Mulatságos gondolat. MÁTYÁS – Szóval mulatságos… VITÉZ – Az igazság csendes jószág mostanában, felség. Némán kushad ketrecében. MÁTYÁS – Nem tud kitörni? VITÉZ – Herkules ereje kéne hozzá. MÁTYÁS – Hát éppen ez az… Hol vagyok én Herkulestől? Amerre nézek: atyám halála óta tombol itt az önkény, erőszak. A báróknak mindenhez joga van! Mit látsz, ha arcukba nézel? A gyűlölség és árulás feneketlen kútját… Miért kell nekem fenevadak királyának lenni? (Az ifjú Bakócz jön be, meghajol.) BAKÓCZ – Felség, a nagyságos országkormányzó úr. MÁTYÁS – Egyedül? BAKÓCZ – A nagyságos palatinus úrral, meg a nagyságos Miklós vajdával együtt. MÁTYÁS – Jöjjenek hát azok a nagyságosak. (A bejárati függöny mögül máris belép Szilágyi, Garai és Újlaki.) SZILÁGYI – (majd szétrobban az önérzettől) Odakint várakoztatsz, öcsémuram? Engem, ország kormányzóját? Aki királlyá választattalak? MÁTYÁS – Az ország kormányzója függöny mögött hallgatózik? 244


SZILÁGYI – (elvörösödik) Idehallgass, öcsémuram… MÁTYÁS – Úgy határoztunk… SZILÁGYI – (közbevág) Az ország kormányzója nélkül nem határozhatol, nem tudod? MÁTYÁS – Az ország kormányzója csak akkor kormányozhat, ha a király nincs jelen. Nem tudod? VITÉZ – Világos, mint a Nap. SZILÁGYI – (megdöbben) Mint a Nap? GARAI – A diéta… az országgyűlés… MÁTYÁS – Az országgyűlés nem rendelkezett arról, hogy ne lenne a király joga megszabni a feltételeket. Üljetek le, kérlek. (Leülnek.) Az országtanács ülését megnyitom. Van javaslatotok? ÚJLAKI – A szegedi megállapodásunk. MÁTYÁS – Miféle megállapodás az? SZILÁGYI – A Hunyadi, meg a Garai-ház között. Elástuk a gyűlölséget, mialatt te Prágában édeskedtél, Matykó. MÁTYÁS – Nem vagyok többé Matykó. GARAI – Királlyá választásod alapja az egyezségünk, felség! Ebben megegyeztünk, hogy trónra lépésedkor Anna lányom nőül veszed! MÁTYÁS – Még hogy a lányod? Nem is ismerem! ÚJLAKI – Pacta sunt servanda, felség. A szerződést… MÁTYÁS – Nem írtunk alá szerződést veletek, urak. GARAI – Szilágyi úr, a gyámod… MÁTYÁS – (megint közbevág) Nincs szükségünk gyámra. Ezentúl magunk határozunk. És úgy határoztunk: Csehország urának leánya iránt érzett vonzalmunk kifejezéséül Podjebrád Katalint Prágában eljegyeztük, őt tekintjük mátkánknak. GARAI, ÚJLAKI – Azt a kis huszitát? SZILÁGYI – (felugrik) Tiltakozom! MÁTYÁS – Az én hibám talán, hogy ily paktumot merészeltetek kötni uratok és királyotok akarata és tudta nélkül?! Csak meggondolatlanságtok mentesít a büntetés alól… GARAI – (felugrik) Ez sokba fog még neked kerülni, király! SZILÁGYI – Meggondolod te még ezt, Matykó. MÁTYÁS – (nagyon határozottan) Nem vagyok többé Matykó. (Átszellemülten.) Az élő törvény vagyok. (Az urak némán biccentve kimennek.) VITÉZ – Ezt jól megcsináltad! Legelső királyi aktusod – szerződésszegés… 245


MÁTYÁS – (eltűnt előbbi határozottsága) Hibáztam volna? Vágd szemembe, kérlek! VITÉZ – Nem hibáztál. Vagy az országgal szomszédos hatalom válik ellenséggé – vagy bátyád gyilkosa. Az utóbbit választottad – elkerülhetetlenül. MÁTYÁS – De a bácsikám, öreg Szilágyi, kinek trónom köszönhetem… (szomorúan) joggal mondhatja: hálátlan tuskó vagyok. VITÉZ – Király lettél, két következménnyel. Egy: meg fogod tapasztalni, hogy amire egyfelől ösztönöznek, attól másfelől visszatartanak. Kettő: rá fogsz jönni, hogy nincs többé különbség igaz barát és színlelő között. MÁTYÁS – Ezt éreztem ma reggel. Belém hasított a fájdalom. Királynak lenni nem szerencsés állapot. VITÉZ – Nem foglak sokszor figyelmeztetni – nem akarom növelni fájdalmadat, amit folyton érezni fogsz. (Bejön Bakócz.) BAKÓCZ – A Cerberusok elhagyták a várat, felség. MÁTYÁS – (Bakóczhoz) Várj csak, Tamás. Te mit tennél velük most? BAKÓCZ – Hogy lehet Cerberust fogni, felség? Úgy, hogy koncot dobunk nekik. MÁTYÁS – Köszönöm, Tamás. (Bakócz el.) VITÉZ – Ezt az ifjút nem láttam itt még. MÁTYÁS – Bakócznak hívják. Egy kerékgyártó fia. VITÉZ – A piacról hoztad őt is? MÁTYÁS – A csapszékről. Úgy fog az esze, mint a beretva. Épp kontraktust írt a csaposnak. Egyetlen hiba nélkül. VITÉZ – Túl jó lesz ajtónállónak. MÁTYÁS – De a király szemének megteszi. VITÉZ – A király szemének. (Megkönnyebbülten sóhajt.) Értem. MÁTYÁS – Miért sóhajtottál, bátyám? VITÉZ – A megkönnyebbüléstől. Hogy végleg úgy döntöttél: királyunk leszel. A bűnnek bosszulója. Kitakarítod ezt az oroszlánketrecet. (A szín sötétbe borul.)

246


5. Az előző helyszín. Bejön Bakócz és Beckensloer. BECKENSLOER – Micsoda? Meghívta a népet Szent István ünnepére? Ide, a palotába? BAKÓCZ – Mondom: a népet. Mindenki részt vehet, aki akar. BECKENSLOER – Bárki? Az egész csőcselék? BAKÓCZ – Így mondta: bárki. BECKENSLOER – Ügyes fogás. Én is ezt tenném a helyében. BAKÓCZ – Lovagi torna is lesz. Ökörsütés. Ötven ökröt húzunk nyársra. Fölavatjuk a bort spriccelő szökőkutat. BECKENSLOER – „Ha boldoggá akarod tenni, mártsad borba s ökör levébe a népet” – hol is olvastam én ezt? Megvan: Sallustiusnál. BAKÓCZ – Ötven akó bor kell hozzá. BECKENSLOER – Az ötven akóhoz meg pénz – azt honnan vegyük? BAKÓCZ – Te vagy az új kincstartó, Beckensloer. Neked kell tudni. BECKENSLOER – „Tégy úgy, mintha mindent tudnál – és még a semmiért is hálás lesz a világ” – ki mondta ezt? (Odakintről lárma, zsivajgás, bejön Mátyás.) BECKENSLOER – (Mátyáshoz, hízelegve) Fenség, örömmel hallom, népünnepély lesz az udvaron? MÁTYÁS – Szent István napja vagyon. Az első Szent István nap, mióta uralkodunk. BECKENSLOER – Roppant sajnálom… MÁTYÁS – Mit sajnálsz, barátom? BECKENSLOER – …attól félek, nincs rá pénzünk, felség. MÁTYÁS – Pénzből, szép leányból sosincs elég. Ezért mindig annyi van, amennyi kell. BECKENSLOER – De mi már a jövő évi kapuadót is beszedtük… A különadót a diéta nem szavazta meg. Nincs rá felhatalmazásom, hogy… MÁTYÁS – Ne akadékoskodj. Megelégszünk azzal, hogy lesz is rá pénz, meg nem is. Érted, ugye? (Hamiskásan vállon veregeti.) BECKENSLOER – Legyen is, meg nem is? Nem vagyok én olyan okos ember, felség, hogy ezt megoldjam. MÁTYÁS – Akkor hát csupa kincstartó rohangál most odakint? BECKENSLOER – Nem értem. 247


MÁTYÁS – Bárhová nézek az utcán, legalább egy okos embert mindig találok. Aki tudja, mi az: hozni is, meg nem is. Legyen is, meg nem is. (Az ablakhoz lép, leszól az udvarra.) Hé, emberek, van köztetek okos? HANGOK – A Borbála! Borbála az okos! BORBÁLA – (hangja) Én csak egy lány vagyok, felség. MÁTYÁS – (az ablakon át) Gyere fel, Borbála, a királyhoz! (Borbála belép: gyönyörű lány.) MÁTYÁS – Szép vagy. Fekete bársony a hajad. Barbár ékszer a szemed… De hogy bizonyítod, hogy okos is vagy? BORBÁLA – Elmegyek megkeresni. MÁTYÁS – Micsodát, gyöngyöm? Az eszedet? (Borbála kiszalad, mindenki nevet. Bejön Vitéz.) MÁTYÁS – János bátyám! Mi lelt? Komor vagy, mint a vak ló… VITÉZ – A török! MÁTYÁS – Csak nem megint jönnek? VITÉZ – (komoran) Elesett Galambóc! MÁTYÁS – (Bakóczhoz) Hirdesd ki, Tamás: a mulatság elmarad. Nem lesz ökörsütés. Nem lesz szökőkút. (Borbála jön vissza, kezében két szitát hoz, összeillesztve.) MÁTYÁS – Nos, hol az eszed, Borbála? BORBÁLA – A szita alatt, felség. (Mátyás felemeli az egyik szitát: egy galamb röppen fel alóla és kirepül az ablakon.) MÁTYÁS – Van is, meg nincs is… Hoztál is, meg nem is – okos lány vagy, Borbála! VITÉZ – Akkor lenne igazán okos, ha kitalálná: honnan vegyük a pénzt a hadjáratra? MÁTYÁS – (mosolyogva nézi Borbálát) De hisz kitalálta: új hadiadót szedünk. VITÉZ – De felség… az országgyűlés… MÁTYÁS – Fütyülünk rá. Jegyezd meg: országgyűlés mostantól lesz is, meg nem is – tanuljunk a Borbála eszétől! (Beckensloerhez.) Tüstént induljanak az adószedők! VITÉZ – (Mátyáshoz) És te, fenség? MÁTYÁS – Magam vezetem a sereget Galambóc alá. VITÉZ – (bámulva) Egy év se kellett – férfi lettél, király! (A szín sötétbe borul.) 248


6. A szín ugyanaz. Mátyás és Borbála előjönnek a kárpit mögül. BORBÁLA – Mit tettem! MÁTYÁS – Boldoggá tettél… BORBÁLA – Nem lett volna szabad itt maradnom… MÁTYÁS – Áldalak érte! BORBÁLA – Egy éjszakáért? MÁTYÁS – Vége a magányos éjszakáknak! BORBÁLA – Magányos? Te? A felség? MÁTYÁS – Ne mondd nekem, hogy felség! BORBÁLA – Miért? MÁTYÁS – A szerelemben egyenlők vagyunk. BORBÁLA – Ezt magad se gondolhatod komolyan. MÁTYÁS – Mert a szerelem: menedék. BORBÁLA – Mit nem mondasz? Magyarország felszentelt királyának menedékre van szüksége? MÁTYÁS – Ahol te lehetsz: „én”, én meg „te”. Egymás örök lehetőségei. (Borbála kétkedőn mosolyog.) Te nevetsz ezen? BORBÁLA – (megsimogatja Mátyás hosszú, dús haját) Olyan kedves voltál… Olyan kisfiús… S a hajad… dúsabb, mint az enyém… Először voltál nővel, igaz? (Csókolóznak, kintről kürtszó hallatszik, szétrebbennek.) Olyan boldog vagyok, király! Olyan boldog. MÁTYÁS – Most menj. Jön Vitéz bátyám. (Borbála eltűnik a kárpit mögött, Vitéz jön, Janus kíséretében.) MÁTYÁS – (tréfásan tiszteleg) Vitéz bátyám, jelentem, a feladatot végrehajtottuk. A törököt a Száván túlra szorítottuk. És te hogy állsz? VITÉZ – Én sajnos Frigyesnél nem jártam sikerrel. MÁTYÁS – Nem adja a Szentkoronát? Negyvenezer aranyért sem? VITÉZ – Azt mondta: semmi áron. MÁTYÁS – Az isteni jog, az államok joga, a pápa szózata – őneki semmi. Magyarország szent jelképét, mint egy lopott zsebórát, úgy tartja magánál… Meddig tűrjük mi ezt? (Janushoz, mintha most venné csak észre.) Hát te? VITÉZ – Csezmiczei öcsém, tudod, akiről már meséltem. JANUS – (meghajol) Felség… MÁTYÁS – Nagybátyádtól tudom: a veronai Guarinónál fürödtél a múzsák tavában. 249


VITÉZ – A mester legjobb tanítványa volt. MÁTYÁS – Miben volt a legjobb? VITÉZ – A verselésben. MÁTYÁS – (Janushoz) Értesz a tréfához? JANUS – Tégy próbát, felség. MÁTYÁS – Itt van öt betű: A, E, I, O, U. Dicsérd velük, mondjuk, Ausztriát! JANUS – Austriae Est Imperare Orbi Unica… Ausztriáé a feladat, hogy egyedül uralkodjék a világ felett. MÁTYÁS – (széles jókedve támad) Nahát, ráhibáztál! Rossznyelvek szerint épp ez van a császár bugyogójába belehímezve… Tudnál belőle bökverset is? JANUS – (behúnyja a szemét) Austria Erit In Orbe Ultima… MÁTYÁS – (nevet) Ausztria lesz a világ utolsója… nesze neked, te koronalopó Frigyes! És nesze neked, te betű bűvész! (Egy marék aranyat ad.) De most megfoglak. Hogy szólna ez, ha nem kaptál volna jutalmat? JANUS – Auspicium Estne Indignum Opulentis Unguenti? MÁTYÁS – (nevet) Ami annyit tesz: nem érdemli-e meg ez a jóslat, hogy bőségesen megkenjék? VITÉZ – Na, mit szólsz a kis Janóhoz? MÁTYÁS – Jó, jó… ilyesmit azért a király bolondja is tud. Hol a költészet? Ha azt mondom: „oroszlán”, mi jut eszedbe róla? JANUS – (szemét megint behunyva, lassan mondja) „Emberek elseje vagy, s vadállatoké az oroszlán. Te hajadért vagy szép, ő a sörénye miatt… Mit! hogy most cseh királyok címere dísze ez állat? Új birodalmat nyersz, annak a jósjele ez.” MÁTYÁS – (szeretettel nézi) Te kis Janó… túl merész a jóslatod! Csehországnak csupán királylánya lesz miénk! JANUS – Akkor nem néztél még a csillagokba, felség… MÁTYÁS – Te csillagember! Valami jobb nevet kéne választanod. JANUS – Janus Pannonius a költői nevem. MÁTYÁS – (szinte áhítattal) Magyarország költője! VITÉZ – (éllel) Ezzel akár püspök is lehetsz, Janó. MÁTYÁS – Ahogy mondod, Jánosom! (Ünnepélyesen.) Főkegyúri jogunknál fogva Janus Pannoniust kinevezzük Pécs püspökének. A stallumot holnap általveszed. JANUS – (boldog döbbenettel) Püspök – egy hexameterért?! Ó, felség, én… 250


MÁTYÁS – Semmit ne köszönj. Csak a csillagoknak, Janus! És várom a verseid… Most menj! (Janus boldogan távozik.) MÁTYÁS – A boldogságcsinálás! Az uralkodásban ez a legjobb. Mert ritkán adódik rá alkalom. (Vitéz felé, aki hallgat.) Látom, nem örülsz túlságosan… Valami nyomja még a lelked? VITÉZ – A tiédet is nyomni fogja. MÁTYÁS – Ne kímélj! Mit tartogatsz még? VITÉZ – Életed legsúlyosabb pillanata előtt állasz. MÁTYÁS – Várj, kitalálom… Frigyes? VITÉZ – Magyarország királyává választották! MÁTYÁS – Micsoda?! Kik és hol? VITÉZ – Németújvárban. A bárók ligája. MÁTYÁS – Garai és Újlaki? Netán Mihály bátyám is? VITÉZ – Meg Szentgyörgyi. Meg Kanizsai László. MÁTYÁS – (kiszól) Tamás! (Bakócz bejön.) Add ki a parancsot a strázsamesternek: nyergeljen a királyi dandár. Hajnalban indulunk. Ha kell, egyenként füstöljük ki őket a sasfészkeikből. VITÉZ – Nem kell oly messze menni. MÁTYÁS – Ne kímélj, bátyám, ne kímélj. VITÉZ – Az osztrákok már Körmendnél járnak. Egyesülve a nádor hadával. MÁTYÁS – Előhadként Nagy Simon vegye fel velük a harcot. VITÉZ – Már felvette. Megverték. MÁTYÁS – Szóval bezárult a ketrecajtó? s Az új kancellista jöjjön! (Bakócz el.) VITÉZ – Mit akarsz tenni, fiam? MÁTYÁS – Elválasztom a rókát a farkastól. (Bejön Beckensloer.) MÁTYÁS – Beckensloer, levelet fogalmazzál. Garai Lászlónak, az ország nádorának. A szép indás betűiddel írd meg neki: nem nádor többé. VITÉZ – Leváltod, az országgyűlés engedelme nélkül? Szent ég! BECKENSLOER – A mai nappal, felség? MÁTYÁS – Jó a kérdés. Te mire gondolsz? BECKENSLOER – Én egy héttel korábbra dátumoznám… MÁTYÁS – Okos fickó vagy, Beckensloer! Így a nádori sereg már egy hete – nem nádori… BECKENSLOER – Mert a király parancsnoksága alatt áll... 251


MÁTYÁS – Másik levél: Újlaki Miklós vegye át a nádori csapat vezényletét. VITÉZ – Nem túl kockázatos ez? MÁTYÁS – Harmadik levél: Újlaki Miklóst ezennel macsói meg szlavón bánná kinevezzük. Mai dátummal. Feltéve, hogy táborunkba azonnal visszatér. BECKENSLOER – (jegyzetel) Ha erre nem hagyja faképnél Frigyest, akár a pestisest, akkor semmire! MÁTYÁS – Negyedik levél: Újlaki macsói bán utasíttatik: bilincsbe verve Világos várába kísérje Szilágyi Mihályt… VITÉZ – Uramisten – a nagybátyád! MÁTYÁS – … akit egyidejűleg Beszterce grófjává kinevezünk. VITÉZ – Furcsán gyakorlod a kegyelmet, királyom. Kezdek félni tőled… MÁTYÁS – Van egy mondás: nincs miért félnie annak, aki szívébe rejti a jót. (Mosollyal.) Ki mondta ezt? Ha jól emlékszem, éppen te… Amikor még okítottál, mint nebulót… Odahaza, Kolozsvárott, az óvári plébánia oskolájában… Nagy utat tettünk meg, Vitéz bátyám, mind a ketten! Az Isten oltalmazzon minket. Most menjetek. (Vitéz és Beckensloer kimennek, Mátyás leül az íróasztalhoz, egy nyitott könyv fölé hajol. Visszajön Borbála, megáll Mátyás mellett.) MÁTYÁS – (fölrezzen) Borbála… Kértelek, hogy ilyenkor… BORBÁLA – Zavarlak? Bocsáss meg… MÁTYÁS – Történt valami? BORBÁLA – Behunytam a szemem. MÁTYÁS – Olyankor vagy a legszebb. BORBÁLA – És elképzeltem valamit. MÁTYÁS – Mit, kedvesem? BORBÁLA – Hogy nem vagy király… Hogy milyen csodálatos lenne, ha együtt élhetnénk… Ha, mondjuk, csak egy boltos lennél, vagy katona. MÁTYÁS – Az én hibám, hogy nem vagyok az? BORBÁLA – Én vagyok hibás. Nem mondtam el neked, milyen is vagyok valójában. Hogy nem vagyok okos. Csak álmodozó. MÁTYÁS – És én pont ezért kedvellek. BORBÁLA – Kedvelsz? Most hallom először. MÁTYÁS – Ne gúnyolódj. BORBÁLA – Úgy szeretnék veled élni! Együtt lenni minden bajodban! A mostaniban is. De tudom, hogy ez lehetetlen. Sőt: nevetséges is… MÁTYÁS – (komoran) Nemsokára megérkezik a jegyesem. 252


BORBÁLA – Podjebrád lánya, Katalin királykisasszony. MÁTYÁS – Dinasztikus házasság lesz. Csehország és Magyarország… (Borbála Mátyás kezébe temeti arcát.) MÁTYÁS – Ne sírj, kedvesem. Virágszálam. (Simogatja a lány haját.) Nem feledkezünk el rólad. Meglesz a városi házad. Évjáradékod. És néha még látni is fogjuk egymást. Meglátod… BORBÁLA – Bárcsak halna meg! MÁTYÁS – Mondom: fogjuk látni egymást… BORBÁLA – Hányszor? MÁTYÁS – Egy évben kétszer, háromszor. BORBÁLA – Kétszer-háromszor?! (Izzó gyűlölettel.) Tudod, hogy fog ő meghalni? Hideglelős lázban! MÁTYÁS – Gondolni fogok rád, mikor nem leszek jelen. Érezni fogod a tavaszi szélen, Nap csókján, csillagok reszketésén. Meg fogod szokni, Borbála, hogy így is lehet… BORBÁLA – Soha! Érted? Soha! (Borbála kirohan, a szín sötétbe borul.)

7. A budai vár Lovagterme. Jobboldalt elől Mátyás, kissé mögötte Vitéz János, Bakócz és Beckensloer áll. A szín baloldala sötét – inkább sejtjük, mint látjuk a király hallgatóságát: az ország főméltóságait. MÁTYÁS – Urak! A megpróbáltatás órája érkezett el az ország és királya számára – nektek pedig a döntés órája… Hűségesküjüket semmibe vevő, magukról megfeledkezett urak, vak indulatok által vezettetve odáig vetemedtek, hogy idegen fejedelemmel paktálnak, törvényesen megválasztott uralkodójuk és hazájuk ellen… Frigyes úr pedig, a német birodalom császára, aki régóta vágyik elragadni a magyar nemzet függetlenségét s aki már nagy emlékezetű apám idején birodalmába akarta kebelezni Magyarországot, a magyar királyt most „Mátyás vajdának” titulálva felszólított, mutassuk be neki alattvalói hódolatunk… (Mozgás, felhördülés a főméltóságok soraiban.) Megkérdezlek hát benneteket Isten és a magyar nemzet színe előtt: hogyan vélekedtek az ország ellen készülő merényletről? Megmarad253


tok-e a törvényes rendet védelmezve királyotok hűségén? Nyilatkozzatok meg, hogy barát és ellenség s az egész világ hallja szavatokat! VITÉZ – Éljen Mátyás, a magyarok királya! HANGOK – (szórványosan, nem túl lelkesen) Vivát… éljen…! VITÉZ – (Beckensloerhez) Olvasd, fiam, a rezolúciót. BECKENSLOER – (egy papírról olvassa) „Nos prelati, barones, nobiles et proceres regni Hungariae universi… Mi, a Magyar Királyság főpapjainak, főurainak, nemeseinek és előkelőinek egyeteme, mindenki tudomására hozzuk és kinyilatkoztatjuk: Isten és összes szentjei úgy segéljenek és üdvözítsenek bennünket, amint élete fogytáig megválasztott királyunkhoz, Mátyás úrhoz híven ragaszkodunk, néki mint Magyarország uralkodójának engedelmeskedünk és hódolunk, tőle el nem pártolunk…” (Abbahagyja, csend.) VITÉZ – Nos, nagyuraim, elfogadjátok e nyilatkozatot? Gondolom, ez nem lehet vitás… EGY HANG – És mi van a hadiadóval, király? MÁSIK HANG – Mi nem adózunk! HARMADIK HANG – Benne van az Aranybullában is! NEGYEDIK HANG – Az ország védelme a király feladata! Ne minket fejjen folyton! MÁTYÁS – (felvesz egy okiratot és fennhangon olvassa) „A mindenható Isten és szentjei úgy segéljenek és oltalmazzanak, amint híveinket jogaikban és szokásaikban megtartjuk és megtartatjuk, lázadók és hatalmaskodók ellen megvédjük… Ha pedig az ország érdeke a régi jogok módosítását követelné, ezt csakis az ő tudtukkal és hozzájárulásukkal fogjuk megtenni.” (Az asztalra csapja a pecsétes iratot.) Jó lesz így? Megfelel? HANGOK – Vivát! Vivát! VITÉZ – Írjátok alá a rezolúciót, urak! (Baloldalt mozgolódás, székeket tologatnak, izgatott beszédfoszlányok. Beckensloer, kezében a papírral, kimegy közéjük.) Hálistennek – aláírják… elfogadták. MÁTYÁS – Miután megnyugtattam visító önzésüket: nem nyúlok a pénzeszacskóikhoz… (Hirtelen dühhel gyúrja gombóccá és vágja földhöz a fölolvasott okiratot.) Az Isten verje meg őket! (Sötét.)

254


8. Mátyás egyedül van a szobájában, egy könyvet olvas. Vitéz jön be. MÁTYÁS – Már vártalak! Mesélj: milyen hatást tett a császárra, hogy alaposan elláttuk a baját? VITÉZ – Bámulatos, hogy megjuhászodott! Fiává fogadott és hajlandó tárgyalni a Szentkoronáról is… Kihúztuk a fejünket a hurokból! MÁTYÁS – De itt az új hurok… Nézz ki az ablakon. VITÉZ – (odamegy az ablakhoz) Vörösen izzik az ég alja – mi ez? MÁTYÁS – Giskra emberei gyújtogatnak. VITÉZ – Már itt, a pesti síkon? MÁTYÁS – Egy hete megparancsoltuk Rozgonyinak, hogy induljon Egerből a haddal. Úgy látszik, vakaródzik. VITÉZ – Levelet kapott Giskrától. MÁTYÁS – Rozgonyi levelezik a martalóccal? VITÉZ – Giskra hivatalosan nem martalóc: a cseh király biztosa. MÁTYÁS – Aki királynénk váratlan halála óta ellenségünk. VITÉZ – Holott egykor ő is fiává fogadott! MÁTYÁS – Az öreg Podjebrád afféle kentaur, fejtől-lábig jó keresztény, csak a patái maradtak huszitának… No megállj, te huszita! Rád uszítom a pápát! VITÉZ – Késő, felség. Reggel kaptam a hírt: Podjebrád titkos szövetségre lépett a császárral. MÁTYÁS – Logikus. Miután immár Frigyes is fogadott apám… VITÉZ – Podjebrádnak is. És legközelebb egyszerre fognak megtámadni minket. A két atya, családilag. MÁTYÁS – S hozzá délen a török! Újabb harapófogó! VITÉZ – És Frigyesnél a korona. Még mindig. MÁTYÁS – Mi a terved? VITÉZ – Időt nyerni. Tárgyalni hűbéri esküről. Az mindig használ. MÁTYÁS – (öklével az asztalra csap) Inkább meghalok! VITÉZ – Meghalni mindig lehet. Az nem királyi föladat. MÁTYÁS – (szenvedéllyel) Helyes! Emlékszel, mit mondtál Hannibálról nekem? Mikor még a térdeden lovagoltam? Hogy elbukott, mert csak zseniális volt – az egy fejével… Hát nekem kettő lesz legalább! Az egyiket az igazság vezérli majd, a másikat az árnyéka. VITÉZ – Nem értelek. MÁTYÁS – Mi is szövetséget kötünk. 255


VITÉZ – A császárral? MÁTYÁS – Meg a cseh királlyal. VITÉZ – Jó ég! S melyikkel előbb? MÁTYÁS – Egyszerre mindkettővel. Mindkettő ellen. VITÉZ – Elképesztő… MÁTYÁS – Bármelyikük támadna: megdermeszti majd a másik hűtlensége. VITÉZ – Óriási! És hogy füstöljük ki Giskrát? MÁTYÁS – Írunk neki, mint hű alattvalónknak. VITÉZ – Most tréfálsz, ugye? MÁTYÁS – Giskra is Frigyesnél esküdött fel a magyar királyra, így hát én Giskrát mint a raktári árút, úgy veszem meg a fukar Frigyestől. Napi áron, a koronával együtt. VITÉZ – Ez abszurd. MÁTYÁS – Tehát valóságos. VITÉZ – És mit kezdünk a Felvidéken maradt tízezernyi martalóccal? MÁTYÁS – Pofonegyszerű: felfogadjuk őket. VITÉZ – Huszitának? MÁTYÁS – Magyarnak. Állandó seregnek. A még nagyobb martalócok ellen. VITÉZ – Éreztem én mindig: belőled nagy király lehet még… (Sötét.)

9. Borbála szobája a budai várban, éjjel. Mátyás és Borbála az ágyban, egymás mellett. A karos asztali gyertyák csak az ágy egyik felét világítják meg, főleg az arcokat. MÁTYÁS – Borka, figyelsz? Mostan Bécsbe megyek. Leánykérőbe. BORBÁLA – A királynak megint házasodni kell. Meghalt a királyné – jöjjön a királyné! – tudom én azt. MÁTYÁS – Dehogy tudod. BORBÁLA – A legszebb mátka néked Szent István koronája. Nálánál jobbat úgyse találsz. MÁTYÁS – Az én mátkám Magyarország. (Megcsókolja a lányt.) BORBÁLA – Azért csalod velem most? 256


MÁTYÁS – Magyarország még alszik… Én fogom felkelteni mély álmából. BORBÁLA – És akkor engem elhagysz? Másodszor is? MÁTYÁS – Téged nem ültethetlek magam mellé, a trónra. BORBÁLA – Azt képzeled, szerelem is nyílik a trónon? MÁTYÁS – Az kivételes szerencse lenne. A trónon magányos az ember. BORBÁLA – Vitéz püspök úr szerint a magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik. MÁTYÁS – Te szoktál találkozni Vitéz püspökkel? BORBÁLA – Csak egyszer jött. MÁTYÁS – Adta vén ravasza! Egy szóval se mondta, hogy tud terólad… BORBÁLA – A lelkemre beszélt. MÁTYÁS – Hogy ne akaszkodj énrám, ugye? BORBÁLA – Azt mondta: vigyázzak. Ne akarjak túl sokat belőled. MÁTYÁS – Mert? BORBÁLA – Mert… két jóakaratból is elszabadulhat a gonosz. MÁTYÁS – (mosolyog) Hát még egyből! Ahogy a jó Assisi barát mondta: mindig tégy valami jót, hogy az ördög elfoglalva találjon… Hát mi ketten, te szépszemű, ma megint megtesszük ezt a jót, ugye? (Megcsókolja.) BORBÁLA – Mindhalálig szeretni foglak! MÁTYÁS – (hirtelen elkomorodik) Nem szabadna ezt érezned, Borbála! Figyelmeztettelek, hogy nem szabad szeretned… De nem is figyelsz rám. Hol jár az eszed? BORBÁLA – (halkan, de nagyon komolyan) Elment az eszem… Mióta megjött, hogy téged szeretlek! (Sötét.)

10. A bécsi Burg fogadóterme. Királyi pompa, a falakon gobelinek. Mátyás, mögötte Vitéz és Újlaki. ÚJLAKI – (Vitézhez) Hogy tetszik a császár, püspök uram? VITÉZ – Majomszája van. 257


ÚJLAKI – De szívós, mint a borjúbőr. VITÉZ – Gondolom, múltkor ezért ajánlotta fel neki tekegyelmed a Szentkoronát… (Bejön Frigyes.) FRIGYES – (mézédesen) Üdvözlünk császári székhelyünkön, felséges fiúnk! Isten hozott bennetek! (Átöleli Mátyást, arcon csókolja jobbról-balról.) Drága fiúnk-urunk, köszönetet mondunk, hogy segítségünkre jöttél, elűzted a cseh hadat Bécs alól… MÁTYÁS – (hidegen) A pápa kérésére tettem. Ha már úgyis találkoznunk kellett… Miután ott cövekeltünk a Szávánál, hiába. Bősz reménnyel telten vártunk titeket meg a velencei hajókat a pogány elleni szent háborúra. Senki se jött oda, csupán Őszentsége levele: vágtassunk Bécs alá, mert Viktorin támad. Ide robogtunk, mind a tizennégyezer lovas, nyolcezer gyalogos. FRIGYES – Már ennyi katonád van? MÁTYÁS – Lesz még több is. FRIGYES – A nuncius mondotta, hogy állandó sereged van. Husziták a zsoldosaid. MÁTYÁS – Kelyhesek is, bogumilok is. FRIGYES – Pogányokat fogadsz fel? MÁTYÁS – Honnan jövünk? Hová megyünk? Az egy Isten eleibe. FRIGYES – Őszentsége kiátkozta Podjebrádot. MÁTYÁS – Érdekes hír. FRIGYES – A huszitái miatt… Te meg, édes fiunk-urunk, ugyanazokkal a huszitákkal teszel eleget a pápai parancsnak, akiket irtanod kéne, mint a gazt? MÁTYÁS – Gondolom, hallott felséged Assisi Ferencről. FRIGYES – Aki a madarakkal beszélgetett? MÁTYÁS – Róla veszek példát: ő két faággal is tudott hegedülni. FRIGYES – (hirtelen más hangon) Hogy kedvelhet téged a pápa, édes fiam, mikor a kiátkozó bullájában betű szerint írva áll, hogy aki kelyhessel cimborál… MÁTYÁS – (Vitéz felé fordul) Pál apostol mondja: a betű öl, s a lélek éltet… Jól citálom, bátyám? FRIGYES – A műveltséged, édes fiam-uram, meglepő… Ahhoz képest, hogy egy szittya országból… MÁTYÁS – (indulatosan közbevág) …amelynek koronája annyira megnyerte felséged tetszését, hogy még ma is a vánkosa alatt tartja! FRIGYES – (kis ideig farkasszemet néznek, aztán Frigyes újra átöle258


li Mátyás vállát) Meg fogunk egyezni, kedves fiam-uram… Tudom, hogy meg fogunk mi egyezni… Mit szólnál egy sólyomvadászathoz? (Mátyást átkarolva kimennek, a többiek utánuk. Sötét.)

11. Magasles egy Bécs környéki erdőben. Mátyás és Frigyes dombon állnak, mögöttük egy alabárdos testőr. MÁTYÁS – Már harmadik napja csak vadászunk… Nem lehetne végre dolgozni is valamit? FRIGYES – (az eget kémleli) Van időnk, fiam-uram. Rengeteg. MÁTYÁS – Énnekem nincs. Tisztába kell jönnöm. FRIGYES – (némi gőggel) Ugyan mivel? MÁTYÁS – Felségeddel. Mielőtt… FRIGYES – (felfelé mutat) Ott! Látod? Ott! A zsákmány! (Leszól a várakozó solymászokhoz.) Indítsátok a sólymokat, gyerünk, szaporán! (Mátyáshoz.) Mielőtt? MÁTYÁS – Mielőtt ideér a török. FRIGYES – (miközben az eget kémleli) Ide? Ugyan már, kedves fiam… MÁTYÁS – Boszniát támadják. FRIGYES – Bosznia messze van. MÁTYÁS – De nem nekünk. FRIGYES – (hanyagul, az égre nézve) Hja, a Száva vonalát ti úgyis megvéditek… MÁTYÁS – Ha felséged nem támad meg közben Nyugatról. Már kétszer is kegyeskedett egész Fehérvárig fosztogatni. FRIGYES – (gúnyosan, lazán) Ah, mein Gott! A kétbalkezes hadvezéreim! Csak félreértés volt… Esküszöm, csak félreértés! Többé nem fordul elő. MÁTYÁS – És Szent István koronáját mikor adod vissza? És Sopron városát? FRIGYES – (felkiált, a távolba mutat) Elkapta! Látod, elkapta! De nézzük, melyikünké? ALABÁRDOS – Felséges úr, az ön madara győzött! FRIGYES – (Mátyáshoz) Látod, fiam? Mondtam, hogy az én madaram a jobbik. Nagyobb is, izmosabb is. Előbb érte el a zsákmányt: a gémet. (A korláton kihajolva nézik.) 259


MÁTYÁS – De nicsak, most az enyém is odaért… FRIGYES – Soványka, tömzsi kis madár a tiéd, fiam-uram… Az enyém valóságos Góliát mellette… Furcsa, hogy a tiéd nem tágít. Nem menekül. Szembefordul… Hoppá! Most jókora sebet kapott! MÁTYÁS – Magyar madár. Vérével táplálja a végzetet. FRIGYES – Vérzik, de támad. Mit akar ez? MÁTYÁS – Kiszabadítani a gémet. FRIGYES – Ritka madár, mondhatom. MÁTYÁS – Akárcsak mi, magyarok. FRIGYES – (hirtelen felegyenesedik a korláttól) Legyen nyolcvanezer. MÁTYÁS – Nyolcvanezer micsoda? FRIGYES – Aranyforint, felséges fiam. Ennyiért visszakapod a koronátok… Feltéve, hogy aláírod: Magyarország a Habsburgokra száll, ha törvényes fiú utód nélkül halsz meg… Nos, aláírod? (Farkasszemet néznek.) MÁTYÁS – Megözvegyültem. Nekem adod-e Kunigunda leányod kezét? FRIGYES – (hidegen) Kunigunda főhercegnő Európa legelőkelőbb dinasztiájának szülötte. MÁTYÁS – És mi, Hunyadiak? FRIGYES – Még sehol se vagytok. Sok nemzedéknek kell ahhoz a trónon születni, hogy egy család… MÁTYÁS – (közbevág) Nem vagyunk elég jók neked? FRIGYES – (vállon veregeti Mátyást) A megboldogult kis Podjebrádlány – hogy is hívták? Lunka? Csunka? MÁTYÁS – Katalin. FRIGYES – Ő volt hozzád való, felséges fiam… MÁTYÁS – Jenő pápa hercegi címet adományozott atyámnak. De ő büszkébb volt, semhogy használta volna. FRIGYES – (gőggel) Pápai herceg, igen… Kezdetnek nem rossz. De mi itt a birodalmi hercegi címet többre becsüljük. Főleg, ha már úgy születik valaki. MÁTYÁSN – S ha valaki tetteivel szerzi meg? A legmagasabb jóra törőkkel? FRIGYES – (fölénnyel) Van egy aranyszabály: mindenki várjon a sorára. Ez a világ rendje, Mátyás. MÁTYÁS – (arca haragtól piros, hangja remeg) Fütyülök a világra! Mi most megmentettük Ausztriát! A jótett helyébe azt kérjük: add vissza Fraknót is, és a többi magyar várat! És támogass a török ellen hathatósan! 260


FRIGYES – (gúnyos kis mosollyal) Mindenki várjon a sorára, édes fiam. (Carvajal nuncius jelenik meg, Mátyáshoz siet, kezet szorít vele.) CARVAJAL – Roppant jó hírem van fenséged számára! Őszentsége tizennyolcezer dukátot küld a cseh hadjáratra önnek… Igaz, hogy már a héten megindulna Prága ellen? MÁTYÁS – Eszemben sincs. CARVAJAL – Ezt nem értem. MÁTYÁS – Én se… A török ellen nincs pénz, a csehek ellen van? CARVAJAL – De hát… Egy hónapja sincs, hogy fenséged mozgósított. MÁTYÁS – Változott a helyzet, nuncius úr. Jelentse Rómába, hogy ki fogok békülni a cseh királlyal. CARVAJAL – (felhördül) De felség! Egy eretnekkel? MÁTYÁS – Magával a pokollal is, ha a mennyország cserben hagy! CARVAJAL – Szabad kérdnem, mik felséged tervei? MÁTYÁS – (végigméri Frigyest) Acélgyűrűbe zárom Bécset – Podjebráddal együtt. (Kisiet.) CARVAJAL – Ilyennek még sose láttam. Mi történt vele? FRIGYES – Hallott már olyat, nuncius úr, hogy gémtojásból oroszlán kel ki? CARVAJAL – Olyat még nem… De képzelje, a firenzeiek ma oroszlánt küldtek neki – éppen oroszlánt! FRIGYES – (elámul) Ide, Bécsbe? CARVAJAL – Felettébb különös jóslat ez – nem gondolja, felség? (Sötét.)

261


MÁSODIK FELVONÁS 1. A budai palota tróntermében. A trón mellett, vörös bársonnyal bevont asztalkán a Szentkorona. Mátyás és Vitéz bejönnek jobbról. MÁTYÁS – (mutatja a koronát) Hát itt van ő. Hazatért. Huszonhárom év után. VITÉZ – Pont a fejedre illik. MÁTYÁS – Kibélelni se kellett. Csak egy kicsit nehéz. VITÉZ – És most? Hogy érzed magad? MÁTYÁS – Hatalmas erőt érzek. Majd’ szétfeszíti a bőröm. VITÉZ – Vigyázz: aki megérintette, sose menekül bűverejétől. MÁTYÁS – (elmosolyodik) Kedves gondolat. Egy érzelgős öregembertől. VITÉZ – Meghatódtam, felség... Eszembe jutott az a szöghajú, szeplős kisfiú, aki voltál. MÁTYÁS – Aki az első tanórákon még a térdeden lovagolt… VITÉZ – S ha valamit nem értett, megrántotta gyér szakállam s azt kiáltotta: „még!” Aztán a szemem előtt földi istenné vált… (Kis szünet, nézi a koronát.) Te mire gondoltál közben? MÁTYÁS – Ama Kis Károlyra, aki alatt összedőlt a trón. (Kis szünet.) Mi baj? Hogy így elkomorodtál… VITÉZ – Alig merem kimondani. MÁTYÁS – Várj, kitalálom: Podjebrád? VITÉZ – Visszapártolt Frigyeshez. MÁTYÁS – Számítottam rá. Koronázatlanul még barátjának tekintett. De koronával a fejemen átváltoztam ellenséggé. VITÉZ – Akkor ne lepődj meg, kérlek, a másik híremen se. MÁTYÁS – Újabb összeesküvés? VITÉZ – Ezúttal Viktorin hercegnek ajánlották fel a koronát. MÁTYÁS – A legifjabb Podjebrádnak? (Kis szünet.) Fogadok, hogy megint Újlaki… VITÉZ – Meg a Marótiak s a Bánfiak. (Kis szünet.) Podjebrád embere, Sternberg komesz hadat gyűjt a Morava mentén. MÁTYÁS – Köszönöm, Istenem. VITÉZ – Nem tudlak követni… mit köszönsz ezen? MÁTYÁS – Köszönöm, hogy nem hagysz nekem nyugalmat! Hogy arra kényszerítesz: tisztán lássak. Hogy ne bízzak senkiben. 262


VITÉZ – Megijesztesz, királyom. Mire készülsz? MÁTYÁS – Mint rendkívüli követünk, elviszed levelünk Podjebrádnak. Két hetet kap rá, hogy az összeesküvőket kiszolgáltassa nekünk. (Keményen.) Világos? VITÉZ – Világos. MÁTYÁS – Este jöjj vissza a levélért. S készülj az útra. VITÉZ – Attól félek… MÁTYÁS – Mitől? VITÉZ – Ez ultimátum. De mi lesz, ha Csehország visszautasítja? MÁTYÁS – Hisz pont ezt akarjuk, Vitézem. Ezért imádkozunk éjjelente. VITÉZ – (megdöbben) Jóságos ég… (Nyugtalanul néz a királyra.) Félek, hogy… MÁTYÁS – (egy kézmozdulattal félbeszakítja) Ne félj, Vitéz bátyám, csak menj. Engem szeretnek az istenek. VITÉZ – (maga elé, elmenőben) Jól nézünk ki. Szeretik az istenek, mert sose hagynak nyugtot neki… A hübrisz szent haragjával étetik. (Kimegy, jobbra.) (Balról egy rejtett ajtó nyílik a kárpiton: Borbála lép be, Mátyáshoz siet.) MÁTYÁS – (egy kézmozdulattal megállítja) Megmondtam, hogy jövök hozzád. BORBÁLA – Tudom, hogy nem szabad ide belépnem… de mégis… MÁTYÁS – Értem én. Vitéz bátyám – csendben, rendben – kioktatott a jogaidra. Mint a király metreszének. BORBÁLA – Jaj, dehogy… miket mondasz? MÁTYÁS – Ahogy öregszik, egyre akadékosabb lesz. És titkos gondolatokat forgat. BORBÁLA – Talán, csak hogy neked adja őket. Ahogy gyerekkorodban – ó, felség! (Mátyás karjába repül.) Alig bírtam kivárni, hogy magadra maradj… MÁTYÁS – Nekem várni se kell rá: éjjel-nappal rám ront. BORBÁLA – Mármint micsoda? MÁTYÁS – A magány. Minél többen ugrálnak körülöttem, csak annál töményebb lesz. BORBÁLA – Jaj, Mátyás, nem értelek… Egy idő óta nem bírlak követni… De, esküszöm, nem is akarlak. MÁTYÁS – S én pont ezt szeretem benned. Hogy világosan látod, amit nem szabad megértened. Azzal a jáspis szemeddel… (Magához ölelné, de Borbála kitér a csók elől.) Mi az? 263


BORBÁLA – Mondanék valamit. Valami fontosat. MÁTYÁS – Mit, gyöngyöm, mit? BORBÁLA – Bocsáss meg… Alig merem kimondani… Másállapotban vagyok… (Sötét.)

2. A budai palota könyvtárszobája: planéták és csillagok a boltíves menynyezetre festve, könyvespolcok, középen egy forgatható Glóbusz. Mátyás és Beckensloer az asztal fölé hajolnak, rajta csillagtérkép kiterítve. BECKENSLOER – Igen: a planéták fenségedet igazolják. MÁTYÁS – Amennyiben? BECKENSLOER – A Hold szféráján Maamadim van feljövőben, a vész és háborúk, a zsarnokok haragja. De felette fenséged bolygója tisztán uralkodik. MÁTYÁS – Az enyém? Melyik az? BECKENSLOER – Zedek, az igazságosság. Őt követi a nyolcadik égen a hatalom jele. Roppant világos a tendencia! MÁTYÁS – (megforgatja a Glóbuszt) Azt mondod? BECKENSLOER – A kilencedik ég tartja a csillagokat. Forgatja őket huszonnégy óránként Keletről-Nyugatra. A bölcsesség lakóhelye a tizedik ég… És íme, pont felséged bolygója alatt fut össze a hatalommal. MÁTYÁS – Nem hízelegsz te kicsit? BECKENSLOER – Távol áll tőlem, felséges uram… MÁTYÁS – És a háború? Ami most készül? Azzal mi van? BECKENSLOER – A holdpálya síkja távolodik a Naptól. Kivételes jó jel ez… De nézzük, a szerencse régiója mit tartogat. MÁTYÁS – Inkább ne nézzük, Beckensloer. Talán mégis jobb, ha a reménytelenség érzetével küzd az ember. Úgy nem kanászodik el a lelke annyira. BECKENSLOER – Az állatövek… MÁTYÁS – (közbevág) Tudom. Mind azt jelzik: zsarnok leszek. Gyűlölni fognak. Korán végzem. Ne köntörfalazz. BECKENSLOER – Ilyesmiről ma nem szólnak a csillagjelek, esküszöm! 264


MÁTYÁS – Semmi olyasmiről, amit ne tudnánk anélkül is, igaz? BECKENSLOER – (somolyog) De fenség! Az asztrológia igen komoly tudomány! MÁTYÁS – Regiomontanus szerint a tizedik égben ott az Isten is… Ettől lesz komoly… De tán ő is csak forog, forog a maga egében, tehetetlenül: túl tökéletes lett a szerkezet… Mikor fog megszólalni végre? (Bakócz jön be.) BAKÓCZ – Felség… MÁTYÁS – A csehek? BAKÓCZ – Sternberg Máté beütött. Nagyszombatig lángol a Felvidék… Már ötezer halott van. MÁTYÁS – (elkomorodik) Ötezer halott… Isten tehát ezt üzeni nekünk. (Beckensloer meghajol, indul kifelé.) Mit szólsz ehhez, főcsillagász? Mosod kezeid, és megpucolsz a jóslatod elől? BECKENSLOER – Szabad megjegyeznem, fenség: erről mi magunk is tehetünk. MÁTYÁS – Kire gondolsz? BECKENSLOER – Valakire, akiben vakon megbízott. S aki visszaélt e bizalommal. MÁTYÁS – Ne maszatolj, Beckensloer. Beszélj világosan. BECKENSLOER – Nem akarom a nevet kimondani, hisz’ úgy is tudjuk… Mialatt ez a nagyelméjű odaát Prágában bájolog meg sztrapacskát zabál, még Nagyszombat is odaveszhet… MÁTYÁS – Vitéz püspökről beszélsz? BECKENSLOER – Ki másról? Arról a mézes puszedli-szavúról. Akivel fenséged barátsága oly végtelen. És aki most nevetség tárgyává teszi önt is… MÁTYÁS – A fenébe is! Azt mondod: szeretett apósunkkal elkerülhetetlen a háború? BECKENSLOER – Felséged tudja leginkább, mennyire eretnek a pápa szemében ez a kétszínű kelyhes király… Ezt az adut nem szabad kihagyni! MÁTYÁS – Nem szabad, nem szabad. De mégis… (Töpreng.) BECKENSLOER – Semmi kockázat. A Szentatya rajong önért. Én felséged helyében csupán azt kérném tőle: adjon expressis verbis felhatalmazást az eretnek megbüntetésére – uram, bocsá’, kifüstölésére. Akármibe lefogadom: nem fogja tőlünk megtagadni… MÁTYÁS – Ördögi fickó vagy, Beckensloer. Örülnöm kéne ennek – ha nem látnám magam előtt, ahogy somolyogsz... 265


BECKENSLOER – Királyom – mi baj van a mosolygásommal? MÁTYÁS – Ne törődj vele. (Kis szünet.) Főkegyúri jogunknál fogva kinevezünk Eger püspökévé... (Sötét.)

3. A király sátra a fekete sereg boroszlói táborhelyén. Mátyás, Vitéz, Janus és Beckensloer. Mátyás levelet diktál Beckensloernek. MÁTYÁS – (diktál) „… Miután ily módon visszavettem Jajca erődjét és városát, hamarosan egy sor további erőd is megadta magát. Már körülbelül harmincat kerítettem kézre, így ezekre támaszkodva a Bosznia romlásából a kereszténység testén támadt sebet a korábbinál nagyobb sikerrel és eredménnyel lehet majd orvosolni… Elszántam magamat, hogy minden erőmet a kereszténység védelmére használom… Csak lehetőségem legyen erre, és akadályok ne gátoljanak. Ha azonban egyesek akadályokat támasztanak, és elveszik a lehetőséget: kénytelen vagyok figyelmemet akaratom ellenére másfelé fordítani…” Megvan? BECKENSLOER – Meg, felség… Én az „akaratom ellenére” szavakat vastag betűvel írnám. MÁTYÁS – Helyes. Írd vastag betűvel. (Folytatja a diktálást.) „… Óvásként kinyilatkoztatom Szentséged előtt: ha a sérelmek kényszerítenek, hogy a hitetlenek ellen szánt fegyvereimet a hűtlen hívők ellen irányozzam – ezt senki se vegye zokon!” (Beckensloernek.) Viheted. (Beckensloer ki, Vitézhez.) Ez jó lesz így a pápának, igaz? VITÉZ – (éllel) A pápának – igen. MÁTYÁS – És kinek nem? VITÉZ – (Janusra pillant) Például nekünk. MÁTYÁS – (meglepve) Te most kiről beszélsz? VITÉZ – Magunkról. Az országról. MÁTYÁS – Nocsak. JANUS – Kifacsarsz belőlünk mindent, felség. Adó, adó hátán, aztán a soha visszafizetésre nem kerülő kölcsönök… MÁTYÁS – Megszólalt a poéta… szépen csengő, irigy aranyakról. Ez új. VITÉZ – Te mindenkire nagy terheket raksz – de bánja fene, nem ez a baj. 266


MÁTYÁS – Hát mi a baj? VITÉZ – Tudod te azt. MÁTYÁS – Azért csak ki vele. VITÉZ – Eddig ki se mondhattuk: rossz irányban pazarlod az ország erejét… MÁTYÁS – A magamét se kímélem. Ma két ló is kidőlt alólam. JANUS – (sóhajt) Szegény lovak. MÁTYÁS – Engem nem is sajnálsz, poétám? JANUS – Te vasból vagy… Csak mi dőlünk ki mellőled. Ennyi felesleges háborúskodásban. MÁTYÁS – (elkomorodik) Felesleges? VITÉZ – Mit keresünk mi Sziléziában? Mikor a Délvidéken ugrásra kész a farkas? MÁTYÁS – Most gyűjtünk erőt ellene! Nektek magyarázzam? Hogy nincs sok időnk: tíz-húsz év talán. Ezt ki kell használnunk. Csak karnyújtásnyira már Csehország koronája! VITÉZ – Félek, összeroskad az ország addig. MÁTYÁS – Öreg vagy. Azért félsz. Pedig tudod, hogy a cseh korona birtokosa – választófejedelem! Aki választható is – császárrá. (Szenvedéllyel.) Császárrá, Vitézem! JANUS – Ez csak egy álom, felség. Vágykép, semmi más. MÁTYÁS – Tévedsz, poéta. Tegnap voltak itt a cseh katolikus rendek követei… Azonnal megválasztanak királlyá, ha bevonultam Prágába. VITÉZ – Hol vagyunk ettől? Hónapok óta itt rostokolunk bekerítve Boroszlóban, egy nyolcvanezres ostromló sereg gyűrűjében… Már nemcsak a pápa, Frigyes és az eretnek Podjebrád áll velünk szemben, hanem Lengyelország Jagellói is! JANUS – Diplomáciai téren máris vereséget szenvedtünk. MÁTYÁS – De katonai téren győzni fogunk. VITÉZ – És ha nem? A német birodalom fejedelmei is visszariadtak a cseh király elleni háborútól… JANUS – Elszigetelődünk Európától, ha így folytatjuk. MÁTYÁS – De ha győzünk, menten keblére ölel. Olyan, mint az aranygyapjas bárány. Ha csak simogatod, semmibe vesz, ha megfenyegeted, öledbe ül. VITÉZ – Azért én, engedelmeddel, tennék még egy békejavaslatot. Végtére is mi vagyunk itt beszorítva… MÁTYÁS – Holnap kitörünk. 267


VITÉZ – Podjebrád írt nekem. Arra kér, menjek el Viktorinhoz, bizalmas tárgyalásra. MÁTYÁS – Nem mész sehova! Mi magunk megyünk – tízezer vértes élén – Prágába! JANUS – (epésen) Lefogadom: újabb hadiadó árán. MÁTYÁS – Eltaláltad, poéta: portánként egy aranyforint. (Vitézhez.) A te dolgod lesz behajtani. VITÉZ – Képtelenség. Meghaladja erőmet. MÁTYÁS – Azért csak láss hozzá! A pápa szerint Podjebrád már veszélyesebb a kereszténységre, mint a török. VITÉZ – Jézusom! És felséged ezt elhiszi? MÁTYÁS – Én Csehország koronájában hiszek… Előbb ezt kell megszereznünk. Utána jöhet a török – két ország erejével! Világos? Ezt fogod megmagyarázni Nürnbergben is, a birodalmi gyűlés előtt. VITÉZ – A német rendek helytelenítik Cseh- és Morvaország elfoglalását…A német rendek húszezer főnyi sereget küldenének a török ellen, ha kiürítjük Sziléziát és… MÁTYÁS – (közbevág) Jól tudod, hogy sose fogják betartani. Európa ötven év óta egyfolytában becsap minket. Magunknak kell kiharcolni mindent. (Kis szünet.) Ne féljetek, amíg engem láttok! Készüljetek: holnap elsöpörjük a lengyel-cseh hadat! (Kimegy.) VITÉZ – Most nyolcszoros túlerőnek akar nekimenni! JANUS – Ez tűrhetetlen! VITÉZ – Folyvást kísérti az ördögöt… JANUS – Ideje lenne megállítani – mielőtt magával ránt az őrültségeibe! (Áttűnés.)

4. Az olmützi székesegyház belseje. Baloldalt, előbbi helyükön Vitéz és Janus, mellettük Újlaki, jobbra a félhomályos templomhajót sejtjük. Halkan hallatszik a Te Deum. VITÉZ – Élősködőnek nevezett. Engem, aki gondolkodni tanítottam. JANUS – És engem, aki hallhatatlanná tettem… ÚJLAKI – Prága helyett Olmütz… Két és fél millió aranyért. Ennyit csikart ki belőlünk. 268


VITÉZ – Ki merne már ellentmondani neki? Cézárnak képzeli magát. JANUS – Afféle kór ez , mint a pestis. A hatalom mámora. ÚJLAKI – Ne csodálkozzanak az urak. Túlságosan felmagasztalták… A hízelgés, a mézédes szavak… Püspök úr is: hogy így oroszlán, meg úgy oroszlán… JANUS – Hamarost kigyógyítjuk belőle. VITÉZ – A megyék többsége már boldogan szabadulna tőle. Csak alkalom kell: leteszik. ÚJLAKI – Akkor mire várunk? JANUS – Nem várunk tovább. Már megírtam a kiáltványt. Kázmér hada átlépte a határt. Nyitra alatt egyesülünk vele. ÚJLAKI – Biztos, hogy ez a megfelelő idő? JANUS – Ha nem akarjuk megvárni, hogy még dinasztiát is alapítson… HANG – (a templomhajóból) Üdvözlégy, Mátyás, Csehország, Morvaország, Szilézia és Lausitz királya! (Visszhangzó éljenzés, moraj a dóm boltívei alatt, a Te Deum felerősödik. Beckensloer jön elő egy oszlop mögül, halkan nevet.) ÚJLAKI – Kancellár uram meg min mulat? BECKENSLOER – Hogy király urunkkal hogy huzakodik a szerencse! (Kis szünet.) Képzeljék, tegnap még fia is született… (Sötét.)

5. A király utazókocsijában: a fény-árnyék váltakozása és a lovak patkójának csattogása érzékeltetheti a haladást. Mátyás, Vitéz, Janus, Újlaki és Beckensloer. BECKENSLOER – (hízelegve) Csehország koronájával térünk haza… Felséged dicsőségét az égiek is megirigyelhetik! MÁTYÁS – Okos fickó vagy, Beckensloer, támaszunk vagy. Meglesz a jutalmad, ne félj. JANUS – (köhög) Csak ne hízelegne annyit. MÁTYÁS – Megfáztál, Janusom? Megviseltnek látszol. JANUS – Napok óta vért köhögök... MÁTYÁS – Küldök hozzád egy tudós doktort. ÚJLAKI – Csak nem a Regiomontanust? 269


BECKENSLOER – Igazi csodadoktor! Igen jeles a horoszkópkészítésben is… Előre megjósolta, mekkora diadalt aratunk. JANUS – (gúnyosan) Nahát, megjósolta? (Egymásra néznek Vitézzel.) Ördöngösebb, mint valaha Pythia volt… (Megint köhög.) ÚJLAKI – Fertály óra múlva Nyitrán leszünk. (Nyomatékkal.) Ott kifújjuk majd magunk. MÁTYÁS – (Janushoz) Elfilozófálgatunk kicsit. Ahogy régen. VITÉZ – Ránk férne, bizony. Hogy átgondoltad-e az életedet, felség? Helyesen tettél-e mindent? Ha újrakezdhetnéd? MÁTYÁS – (belemegy a játékba, arcán értő mosoly) Ugyanezt tenném. Most például adót szednék. ÚJLAKI – (összenéz Vitézzel) Megint? MÁTYÁS – Csakhogy ezúttal a báróktól. Kivétel nélkül. VITÉZ – Hogy a törökre menjünk? MÁTYÁS – A császárra előbb. (Kis szünet.) Miért hallgattatok el? Mondanátok legalább bölcs mondásokat! VITÉZ – „Kezdjük pályánkat nagy emberként és fejezzük be jó emberként”… Mert megváltozni csak a legnagyobbak képesek. MÁTYÁS – (mosolyog.) Ez Cicero, ugyebár? JANUS – „Van valami titkos pont az emberen, hol a lélek le van horgonyozva. Ha itt kap sebet, eltorzul benne a jó”. MÁTYÁS – Marcus Aurelius. (Nevet.) Nem fogtok meg. (Hirtelen nyekkenés, a kocsi „megáll”.) MÁTYÁS – (kiszól) Mi történt? (Egy alabárdos katona egy széles vállú, hatalmas szál fiatalembert vezet be: Kinizsi Pál az) KATONA – Eltörött a kocsi kereke, felség! Ez a bumburnyák az út közepén hagyta a malomkövét. MÁTYÁS – (Vitézhez, Janushoz, Újlakihoz) Figyeljétek, tanuljátok: milyen a magyar, ha nagyon megszorítják… (Ráripakodik Kinizsire.) Szóval te vagy itt a molnár?! KINIZSI – (egykedvű nyugalommal) Meghiszem azt. MÁTYÁS – Aki itt hagyta az út közepén a lusta malomkövét? KINIZSI – Már odébb hengerítettem. MÁTYÁS – Hadd lássam. (A Katona kiugrik, majd fújtatva visszajön) KATONA – Röstellem, felség: nem bírunk vele. (Kinizsi kimegy, és visszajön a malomkővel: fél kézzel görgeti be.) ÚJLAKI – Fél kézzel? Ez ám a legény! 270


MÁTYÁS – (Kinizsihez) Késő, fiam. Büntetésül azt parancsolom: nyúzzátok meg a lusta malomkövet. Látni akarom a bőrét a bűnösnek. Különben nagy baj lesz. Vége lesz a falunak. Megértetted? KINIZSI – Megkövetlek, felség, de elfelejtettél valamit. MÁTYÁS – Ugyan mit? KINIZSI – Törvénybe adtad, hogy minálunk elevent nem nyúzhat meg senki. Ha most mégis ezt akarod, légy igazságos és vetesd vérét előbb ennek a kőnek. MÁTYÁS – (felderül) Ember vagy, hékás… Megmentetted a falut az eszeddel. Mi a neved? KINIZSI – Kinizsi Pál. MÁTYÁS – Mehetsz Isten hírével. Nem fogjuk ezt a nevet elfelejteni. (Kinizsi megint felállítja a malomkövet fél kézzel, és kis, büszke főhajtással kigurítja a Katona után.) ÚJLAKI – Szerencsés fickó. Ha nem találja fel magát, már a hóhér kezében ficánkolna a feje. No meg a falu bírájáé is, gondolom. MÁTYÁS – Rosszul gondolod. ÚJLAKI – Király szava – Isten szava. (Éllel.) Nem így van? MÁTYÁS – Semmit se értesz, vajda uram… Haja szála se görbült volna senkinek! (Beckensloer jön vissza.) BECKENSLOER – Kicserélték a kereket, felség. Indulhatunk? (Visszaszállnak a kocsiba. Fények-árnyak váltakozása, patkócsattogás.) VITÉZ – Biztos, hogy jó irányba megyünk? Mintha megfordult volna a kocsi. ÚJLAKI – (kinéz) Ez nem a nyitrai út! MÁTYÁS – Mivel a budai. JANUS – Hogyhogy, felség? Nem arról volt szó, hogy… MÁTYÁS – Akartok hallani egy szép szöveget? Beckensloer, olvasd fel nekünk. BECKENSLOER – (felolvas egy papírról) „Te, aki erőszakkal jutottál trónusodra, és az ország kegyetlenségedtől nyög – tudd meg azt, hogy a magyar király országa engem illet Zsigmond jogán: ki nékem nagyszülőm…” MÁTYÁS – Borsos pimaszság, nemde, urak? Jagello Kázmértól, személyesen. BECKENSLOER – (tovább olvassa) „… Az ország régi törvényét kikezded, szabadságát megsérted új adókkal, töröknek nyitsz kaput, hogy kigyomlálja Krisztus hitét, rabszíjra fűzze népét, míg te futko271


sol más trón után… Ezért, Isten segítségét remélve, kinek ügyében most is fáradunk, megindulunk országunk oltalmára, hitünk terjesztésére s elnyomott népét szolgálatodból elragadjuk! Ez okból téged és minden cseléded ellenségünknek hirdetünk… Nem az országnak üzenünk hadat, hanem neked, a dölyfös, törvénytelen uralkodónak!” MÁTYÁS – Veretes a stílusa, meg kell adni. Engem a Januséra emlékeztet. JANUS – Magam fogalmaztam, igen. MÁTYÁS – Legkedveltebb hívünk, kit Pécs püspökévé emeltünk, egy idegen trónkövetelő szekerét tolja… Istennek förtelmes fintora ez. JANUS – Magad kerested a bajt. MÁTYÁS – Dölyfös vagyok, és törvénytelen? JANUS – Nemcsak a törvényt – semmibe veszel minket is. MÁTYÁS – Könyörögnöm kéne: tiszteljétek királyi akaratom? VITÉZ – Miért nem fogadtad meg tanácsainkat? JANUS – Nem kéne annyit háborúznod, és maradna több időd gondolkodásra. ÚJLAKI – Eljött a számadás, király… A kocsit az én bandériumom veszi körbe. MÁTYÁS – De koronám jogán én parancsolok nekik. ÚJLAKI – Kötve hiszem! Mi az a korona – az erővel szemben? MÁTYÁS – (elmosolyodik, más hangon folytatja) Miklós vajda, az erő imádja a koronát. A te erőd meg különösen. ÚJLAKI – Teringettét, most miről beszélünk? MÁTYÁS – Arról, hogy megkínállak egy koronával. ÚJLAKI – (megremeg az izgalomtól) Mit, fölség? Egy koronával? Engem? Bizisten… Melyik koronával? MÁTYÁS – A bosnyákkal, ha megfelel. ÚJLAKI – Parancsolj velem, felség! Esküszöm, nálamnál nincs hívebb szolgád mostantól! (Letérdel Mátyás előtt.) MÁTYÁS – (Janushoz) Hát ennyit a gondolkodásról... BECKENSLOER – (Janushoz) Kellett ez nektek, fő okosok? VITÉZ – Elárultál minket, gazember. JANUS – A hitvány törtető. MÁTYÁS – Nem volt szükség árulásra, Janusom. Az apró magyarok… Igen, ők szeretnek minket. Mezőn-lápon át elért hozzám üzenetük. VITÉZ – És Kázmér? A lengyel sereg? MÁTYÁS – Időben eliszkoltak. (Janushoz.) A pecsétet. (Janus leveszi nyakáról a láncon függő pecsételőt, és átadja a királynak.) A tiédet is, bátyám. (Vitéz is odaadja a magáét.) 272


VITÉZ – Hát ide jutottunk… Én tanítottam meg neked a gondolkodás örömét. A türelem gyönyörűségét. A hatalom felelősségét. MÁTYÁS – Csak arról nem szóltál: ha komolyan is veszem, te leszel a hátam mögött a fő akadály is. A nehézségek forrása. VITÉZ – Magad vagy minden nehézség forrása, nem érzed? Magadat kéne legelőbb leküzdened, megfékezned. Míg át nem lépted az árnyékodat. Míg ki nem ragadtad magad saját hajadnál fogva a hübrisz gőgjéből. JANUS – Úgy vártuk, mint Izrael a Messiást. De ő már csak a hatalmat szereti. MÁTYÁS – Az én szerelmem: Magyarország. Őérte mindent vállalok. UJLAKI – Hová vigyük őket? MÁTYÁS – Visegrád várába. ÚJLAKI – Na, gyerünk, püspök urak. (Kituszkolja Vitézt és Janust.) BECKENSLOER – Elmúlt a veszély! Bátorkodom megjegyezni: ez fenséged legboldogabb napja… MÁTYÁS – Ez uralkodásom legszomorúbb napja. Sírni tudnék – ha tudnék. BECKENSLOER – A hűtlen gazemberek! Akik így együtt… MÁTYÁS – (komoran) … Lelkem jobbik fele. Most viszik magukkal, börtönükbe. (Újlaki csörtet be, izgatottan.) ÚJLAKI – Baj van, királyom! A pécsi püspök elinalt! BECKENSLOER – Utána! Egy egész bandériummal! MÁTYÁS – Eszetekbe ne jusson. BECKENSLOER – Futni hagyjuk? De miért? MÁTYÁS – Merre menekült? ÚJLAKI – Déli irányba. MÁTYÁS – (Beckensloernek) Akkor észak felé keressük. BECKENSLOER – Ezt nem értem… MÁTYÁS – (elréved, valahova a távolba néz, úgy mondja Janus versének részletét) „Mandulafám, kicsi Phyllis…” Tudnád folytatni? BECKENSLOER – Nem én, felség. MÁTYÁS – (szomorúan) Hát ez az, Beckensloer. Te szörnyen okos vagy… Ezért nincs fogalmad a legfontosabbról. (Sötét.)

273


6. Borbála szobája a budai várban. Borbála és Mátyás. BORBÁLA – (a pólyába bugyolált gyermeket a bölcsőbe rakja) Látod, már alszik. MÁTYÁS – Sírni se hallottam. BORBÁLA – Nem is szokott. Jánoska jó gyerek. MÁTYÁS – Ennyire? Ez nem jó jel. BORBÁLA – Miért? Jánoska nem lesz király. MÁTYÁS – Majd én eldöntöm, mi lesz. BORBÁLA – Csak király ne legyen… MÁTYÁS – Nem lesz akárki – az én fiam! Lesz tekintélye, földje, pénze. BORBÁLA – A pénz? Nekem csak annyi, mint a kődarab... Legyen pap inkább: Isten ügyének gondnoka. MÁTYÁS – Egy Hunyadi! Hogy mehetne papnak? BORBÁLA – Ha nem teszed királlyá – tedd legalább a Jónak napszámosává. Aki nap mint nap bizonyíthatja: hogyan lehet hatalom nélkül jót tenni a világgal. MÁTYÁS – De Borbála! Tudod, hogy nem tehetem királlyá! Magyarországnak törvényes trónörökösre van szüksége. BORBÁLA – Magyarországnak? Neked! Csakis neked. MÁTYÁS – Király vagyok, mit tegyek: magam is vagyok, meg nem is. Egy élő Medúza-fő. Akire ránézek, azt baj éri. BORBÁLA – Miért mondod ezt nekem?. MÁTYÁS – Mi többé nem találkozhatunk. BORBÁLA – (kis szünet után) Megértelek. Meg kell házasodnod. MÁTYÁS – Jánoska Hunyad grófja és Liptó hercege lesz. Te szabad vagy. Oda mész, ahová akarsz. Házat vehetsz, vagy kaphatsz egy kolostort. Ahogy tetszik. BORBÁLA – Köszönöm. (Arcát kezébe temeti.) MÁTYÁS – Ne köszönd, hogy gyűlölsz. BORBÁLA – Nem gyűlöllek. Az ember nem gyűlölheti a földet. Vagy az ég egy darabját. Szírius fényes oszlopát. Ha leomlana, behorpadna a Glóbusz alatta. (Mátyás némán átöleli a lányt.) Csak a szíved… nem fáj kicsit? MÁTYÁS – (kibontakozik az ölelésből) Fáj. Ettől leszek erős. (Sötét.) 274


7. A visegrádi vár börtöncellája. Félhomály. A derengő fényben Vitéz fekszik a priccsen, lábán a bilincs a falhoz láncolva. Nyikorogva nyílik a cellaajtó. Mátyás jelenik meg az ajtórésben, Beckensloer kíséretében. MÁTYÁS – (Beckensloerhez) Hogy merészelted ebbe a lyukba záratni? BECKENSLOER – Vitéz János az állam legfőbb ellensége. MÁTYÁS – (felcsattan) Ki mondta ezt? BECKENSLOER – Felséged ellensége az állam ellensége. Eszerint kellett eljárnom. Miután parancsot kaptam: tartsam szigorú ellenőrzésem alatt a felségárulót. MÁTYÁS – De nem bilincsben – hatökör! BECKENSLOER – Bátorkodom megjegyezni: a főbenjáró bűn… MÁTYÁS – (ráordít) Nem hoztam ítéletet ellene – ez nem tűnt fel neked?! Levenni a bilincset! BECKENSLOER – Bocsánatért esedezem, felség… (Leoldja Vitézről a bilincset.) MÁTYÁS – Tudod, milyen vagy te? Akár a beretva. Használat után, istenemre, tokba kéne dugni. Vagy attól félsz, hogy Vitéz bátyám visszaveszi tőled az esztergomi érsekséget? BECKENSLOER – (vigyorog) Felséged azt úgyse engedné… Tisztában van érdemeimmel. MÁTYÁS – Most menj. Kettesben akarok maradni vele. (Beckensloer kimegy. Mátyás leül a priccs szélére.) VITÉZ – (forgolódik) Nem! Eressz el! Eressz… (Hirtelen felriad, felül.) MÁTYÁS – Feküdj vissza. Ne félj. Nem eshet bántódásod. Itt vagyok. VITÉZ – Te vagy az, felség? Már azt hittem… MÁTYÁS – Mit hittél? Hogy én vagyok a halál? VITÉZ – Őneki örülnék. MÁTYÁS – Vitatkoztál valakivel. (Kis szünet.) Janus volt? VITÉZ – Isten. (Kis szünet.) Nem enged el. MÁTYÁS – Én se. (Kis szünet.) Meg ne halj nekem… Gyere. Fölmegyünk. Egy jó őzvacsorára. Mint a régi jó időkben. (Vitéz nem mozdul.) Gyere, öregem. Szabad vagy. VITÉZ – (hitetlenkedve) Hogy? Szabad? MÁTYÁS – És visszakapod Esztergomot. És a kincstáradat. És kiállítok menlevelet. Csak gyere már, na. 275


VITÉZ – (sóhajtva, nehezen ül fel) Hol van Janus? (Kis szünet.) Meghalt? MÁTYÁS – Medvevárban. Itáliában akart megbújni, szegény. A narancsfák között. (Kis szünet, Vitéz újra a priccsre hanyatlik.) Mondd, voltál te már olyan szobában, ahol meghalt valaki? VITÉZ – A tenger zúgását hallani. Egyre közelebb. MÁTYÁS – Jeltelen sírba tették. Hogy elrejtsék előlem. Fakoporsóban! A szolgalelkűek! (Kis szünet.) Véletlenül tudtam meg ezt. VITÉZ – És most? Hogy már tudod? MÁTYÁS – Márványszarkofágban nyugszik. A hű Pécs templomában. A szemfedőt én magam tettem szemére. És saját versét vésettem barátom fölé. (Megrendülten mondja.) „Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.” VITÉZ – (behunyt szemmel fekszik) Hogy zúg a tenger! (Sötét.)

8. Mátyás asztal fölé hajol, egy kiterített térképet tanulmányoz. Mellette Beckensloer és Haugwitz. MÁTYÁS – Szóval földig dúlták Váradot… Szóval László király sírja sincs meg… (Fölnéz a térképből, Haugwitzhoz.) Azt mondod, Szabács? HAUGWITZ – A Szávánál. Ördögi erődítmény. Félig szárazon, félig vízen. Bevehetetlen. MÁTYÁS – Azt mondtad, bevehetetlen? (Áttünés.)

276


9. Egy dombon, a Száva fölött. Mátyás hadi vértben a távolt kémleli. Mellette Haugwitz. Távolodó csatazaj, kürtök rikoltanak. MÁTYÁS – Ohó, szaladnak már! De szép látvány! Egy ezrednyi nehéz lovas a folyóba szorítja Ali bég seregét! HAUGWITZ – Derekasan verekedtek, meg kell adni...A parancsnokuk! Elképesztő legény! Egyik törökkel csapja agyon a másikat. MÁTYÁS – Hívjátok ide. (Haugwitz el, majd Kinizsivel tér vissza.) MÁTYÁS – (arca felderül) Kinizsi? Akinek az a lusta malomköve van? KINIZSI – (egykedvű nyugalommal) Már nincs meg. Eladtam a malmot. MÁTYÁS – Helyette száz malom jó lesz? Ötszáz? Ezer? KINIZSI – Nekem semmi nem kell, felség. MÁTYÁS – Helyes. Akkor csupán Erdély főkapitányává nevezünk ki. (Nevet.) Mihelyt végeztünk Szabáccsal. (Egy katona térképasztalt hoz, Mátyás kiteríti a térképet.) MÁTYÁS – Itt van előttünk a Száva partján Szabács. Ez a fő bázisuk most. Innét tudnak egész Váradig fölhatolni. A védművek irdatlan erősek… Látjátok: ez a két török vár – nyugatról Szabács, keletről Szendrő – sárkányfogakként fogja közre Nándorfehérvárat. Ha öszszeroppantják, oda a déli védvonalunk… Most tehát mi kitörjük a sárkány egyik fogát. HAUGWITZ – Várhatók Nyugatról segélycsapatok? MÁTYÁS – A szokásos. Vagyis semmi. A pápa hallgat, a császár hallgat. KINIZSI – A nagy Hunyadi Jánost még segítették. MÁTYÁS – Minket meg az ő szelleme. Meg ezer hadiszekér, meg hatvan bombárda, meg háromszáz naszád. Meg ideátról: Magyarország szívdobbanása. KINIZSI – De nyílt terepen állunk. Egyszerre támadhatnak a várból, a síkság felől, meg a folyó felől is. MÁTYÁS – (mosolyog) Kitaláltam valamit. Várat építünk a vár köré. KINIZSI – Az évekig eltarthat, felség! MÁTYÁS – Két óra alatt felépítjük. KINIZSI, HAUGWITZ – Lehetetlen! MÁTYÁS – Ezt a szót mi nem ismerjük… Odanézzetek! (Oldalra mutat.) Mit ácsolnak ott? HAUGWITZ – Tutajokat. 277


KINIZSI – Egymáshoz kötözik őket. MÁTYÁS – Húszával. Úgy bocsátjuk a folyóra… Úgy torlódnak majd a vízen, hogy száraz lábbal át lehet ugrálni a török partra. És mindegyik megrakodva rúddal, vaslánccal, ékelt gerendával, ágyúval meg katonával... Csodálkoztok, kóficok? Két óra múlva ott áll majd a vízi vár, nyolcezer fegyveres, negyven bombárda, kétszáz kézi ágyú fog „jó napot” köszönni – mit szóltok hozzá? KINIZSI – A másik oldalon meg árkot ásnak. MÁTYÁS – Kicsit odébb tesszük a Száva vízét… Hogy ki ne jöhessen közben a sok egér. Mialatt szemközt a tüzérségünk… (Mennydörgő robaj.) Halljátok? Megtöri a diót. (Áttünés.)

10. Ugyanott. Mátyás és Haugwitz. Kifelé néznek, a rohamot figyelik. Ide hallatszik a csatazaj, a sebesültek kiáltozása. MÁTYÁS – Úgy látszik, ez a roham is eredménytelen lesz. HAUGWITZ – Pedig a tutajvár ágyúi derekasan működnek… A folyó felőli bástya oly likas már, mint a sajt. KINIZSI – (berohan) Felség, megint visszaverték… Sok a halottunk, meg a sebesült… BAKÓCZ – (berohan) Felség, baj van… A szétlőtt védművek mögött újabb és újabb rejtett torlaszok vannak. Lehetetlen rohammal bevenni. HAUGWITZ – Közelről kéne a falakat szemügyre venni, hogy a gyenge pontokat… MÁTYÁS – Azt fogjuk tenni. Személyesen. Hozzatok ladikot. Evezősnek csak olyan jöhet, akinek nincs családja. KINIZSI – Majd én, felség… Ez halálosan veszélyes. MÁTYÁS – A halált is ki kell érdemelni, Kinizsi…Most legalább megtudom: szeretnek-e még az istenek? El tudom-e görgetni a végzet malomkövét? Add a vértedet. (Mátyás magára ölti Kinizsi dísztelen vértjét, és eltűnik a dombhajlat mögött.) BAKÓCZ – Haugwitz uram, ezt nem lett volna szabad! Hogy engedhette?! Maga a katonai parancsnok… 278


HAUGWITZ – Még hogy parancsnok! Hát nem ismeri őt? Jupiter villámát is összemorzsolná, ha ellenkeznék vele… KINIZSI – (a távolba mutat) Nézzék, a ladik! Már ott evez, egész közel a falakhoz… BAKÓCZ – (rémülten) Jóságos ég! Megállt a csónak, karnyújtásnyira a bástyától… a felség bedugja kezét a bombárda-ütötte résbe… mekkora őrültség, Istenem! HAUGWITZ – Még hogy őrültség? Az egyetlen mód, a falvastagságot kitudni. KINIZSI – Csak úgy pezseg a víz mellette a becsapódó nyilaktól… jobb, ha nem is nézek oda. (Fejét elfordítja.) BAKÓCZ – Eltalálták az evezőst! Összeroskad… HAUGWITZ – A király evez! Hurrá, elérte a vízi várat! (A katonák éljenzése hallatszik, Mátyás visszajön.) BAKÓCZ – (megkönnyebbülve) Felség… MÁTYÁS – (mosolyog) Kinizsi vértje védett… A rohamkürtöket! Általános támadás! Arra a pontra össztűz! (Mutatja.) HAUGWITZ – Jobb ötletem van. Szólítsuk fel megadásra őket. Követ útján, ésszerűen. Hátha belátják… BAKÓCZ – Főkapitány úr, azok ott nem husziták! Imádják megkurtítani egy fejjel a hívatlan vendéget. KINIZSI – Hadd menjek én mégis. HAUGWITZ – Pártolom! Ha leütik az ezredes úr fejét, bizonyisten, mind a tízezer török kobakját levágatom az egyetlen helyébe… KINIZSI – Elég szép szám. De félek, a tízezer közül egy se fog úgy illeni a nyakamra, mint ez a mostani… MÁTYÁS – (Kinizsihez) Igazad van, Palkó, nekem is ez a fej tetszik legjobban Kinizsi nyakában. (Szeretettel megkocogtatja Kinizsi fejét.) HAUGWITZ – Akkor hát… általános támadás? MÁTYÁS – Az ágyús naszádok kezdik. A nándorfehérváriak. Utánuk a vízi vár. (Haugwitz és Kinizsi lerohannak a dombról. Mátyás a kiszögellés legmagasabb pontjára áll, kardjával az ég felé mutat. Megszólal a rohamkürt, és a rohamozók mennydörgő „Jézus, Jézus!” kiáltása hallatszik, majd az ágyúk össztüze. Bakócz és Mátyás kis ideig némán figyelik a rohamot) BAKÓCZ – (hirtelen lelkendezni kezd) A holló, a holló! A bástyán a hollós lobogó! 279


MÁTYÁS – (elgondolkodva) Hogy is szoktad mondani, Tamás? Koncot vetni Cerberusnak? BAKÓCZ – Lefogadom, két év múlva Drinápolyra röppen a holló! MÁTYÁS – (elkomorodik) Két év múlva? Lehet, hogy császár leszek. BAKÓCZ – Nagy boldogság lesz az mindenkinek. MÁTYÁS – Azt hiszed? Ti gyűlölni fogtok. BAKÓCZ – Tiltakozom, felség! Honnan veszi? MÁTYÁS – (a távolba néz) A legnagyobb hízelgő tekintetéből, fiam. BAKÓCZ – Beckensloer? MÁTYÁS Tudtam, hogy eltalálod. (Sötét.)

11. A szín sötét. Orgonaszó, majd rázendít a kórus: a „Rorate coeli” kezdetű liturgikus éneket halljuk. A szín kivilágosodik: egy keresztbefutó, égszínkék szőnyeg egyik végén Mátyás jelenik meg, a másik végén Beatrix, elindulnak egymás felé. A szín közepén találkoznak. Beatrix megemeli hosszú szoknyáját, hogy térdet hajtson, de Mátyás megfogja a kezét és magához húzza. MÁTYÁS – Quando sei arrivata, regina Beatrice… (Hosszan néznek egymás szemébe.) Szép a szemed, királyné! A gyöngéd Narcissus, ha élne, meglátná magát benne. És gyönyörködne magában… Mert a szépséged vénuszi, szemérmetességed diánai, okosságod pallasi – te még Szókratész szívét is szerelemre gyújtanád! (Kéz a kézben kisétálnak a színről, orgonaszó, Te Deum, tüzijáték. Amikor a zene és az ének elhal, a másik oldalról Bakócz és Beckensloer jönnek be, szemben két strázsa – egy nagy bajszos öreg és egy fiatalabb – adja a díszőrséget.) BAKÓCZ – Hát megvolt a második évforduló… BECKENSLOER – És mit szólsz az Újlaki dolmányához? BAKÓCZ – Egész hosszában skófiummal hímzett! A mentéje, hát nevetséges, csupa gyémánt! BECKENSLOER – Nevetséges? Háromszáznál hagytam abba rajta a számolást… Megér vagy nyolcvanezret. BAKÓCZ – Fenn az ernyő, nincsen kas. 280


BECKENSLOER – (vigyorog) Ebben áll a bosnyák királyság… És az ételek? BAKÓCZ – Emlékszel a második fogásra? Élő madarak énekeltek a vadpecsenyében… BECKENSLOER – No és a csemege? Egy aranyozott puszpángbokor volt, akkora, hogy aláállhattam volna… BAKÓCZ – Zenélő angyalok és mókusok pihentek rajta, marcipánból. BECKENSLOER – Hát erre kellett neki Szabács óta a különadó. Olasz fényűzésre. Amit belőlünk, egyháziakból facsart ki… (Bejön a kissé testes Galeotto is.) BAKÓCZ – Hát ez a pufók, ez kicsoda? Lefogadom, hogy olasz! BECKENSLOER – A királynő gyerekkori pajtása. A híres-neves Galeottó. (Udvarias meghajlással köszöntik egymást, amikor a strázsák közt megjelenik Mátyás és Beatrix.) BEATRIX – (kitörő örömmel) Madonna mia, Galeottó, te itt? MÁTYÁS – Elhoztam őt is neked, nászajándékul. GALEOTTÓ – (bókol) Méghozzá egyenest a Signoria karmai közül, királynő… BEATRIX – (Mátyáshoz) Gáláns vagy, Mattia. A tenyereden hordozol. MÁTYÁS – Nagy tenyér, kis reménység, királyném. Egy trónörököst cserébe szülhetnél már nekem. BEATRIX – Meglesz az is, caro mio. Csak türelem... MÁTYÁS – Már két éve vagyok türelmes, Beatrix. A Corvinus dinasztia… BEATRIX – (ingerülten közbevág) És Johannes? A legfenségesebb sánta fattyú? Nincs jól talán? MÁTYÁS – (uralkodik magán és nem válaszol, váratlanul a harcsabajszú öreg strázsához fordul) Te vagy az, öregem, ugyina? A jajcai csatából? STRÁZSA – Ki volnék más? MÁTYÁS – Mondd meg nékem, öreg, messzi van-e még a messzi? STRÁZSA – Bizony, fölséges király, már csak az ökröm szarváig. MÁTYÁS – Hát aztán, hány a harminckettő máma? STRÁZSA – Máma csak tizenkettő. MÁTYÁS – De azért öregem, most is megfejnél két bakkecskét? STRÁZSA – Meg én, most is, fölséges uram. MÁTYÁS – (Bakóczhoz és Beckensloerhez) Hogy ne legyen ily fancsali a képetek, urak, kaphattok néhány falut jutalmul… Föltéve, hogy 281


kitaláljátok, miről beszélgettünk az imént. Tehát: mit jelent az: meszszi van-e még a messzi? BECKENSLOER – Próbálom kitalálni, fenség. BAKÓCZ – Én is… de nem megy. MÁTYÁS – (mosolyog) Nem csoda. Élősködő az ész. Elszívja a józan ítéletet. (A strázsához.) No, öreg? STRÁZSA – Megmondom az uraknak, ha adnak egy aranyforintot. (Beckensloer némi habozás után odaadja a pénzt.) Míg fiatal voltam, nagyuraim, a messzi az messzi volt, mert messzire elláttam. Most meg már csak az ökröm szarváig látok el, addig van a messzi. MÁTYÁS – A harminckettőt se tudják ezek, öregem. STRÁZSA – Ezt is megmondom egy aranyért. (Most Bakócz adja a pénzt oda.) A fogam volt harminckettő. De már nincs belőle, csak tizenkettő. BAKÓCZ – (máris nyújtja a pénzt) S a két bakkecskét? Azt hogy fejné meg? STRÁZSA – (Bakóczra kacsint) Éppen így, instállom, ahogy most megfejtem az urakat… (Beckensloer kivételével mind nevetnek, aztán Mátyás, Beatrix és Galeottó jobbra, a strázsák mellett kimennek.) BECKENSLOER – (halkan) Hallatlan! Mit meg nem enged már magának! Így megalázni engem, az esztergomi érseket! BAKÓCZ – „Zsarnok leszek” – nekem mondta, a saját szemembe… BECKENSLOER – A kis nápolyi tyúk megváltoztatta az oroszlánt... Azelőtt szabad bejárásunk volt hozzá. Most meg csak a strázsáin keresztül… BAKÓCZ – Engem is püspökké tett, végül is… BECKENSLOER – Mostantól kezdődik a múlt idő. Majd meglátod! (Sötét.)

12. Az óbudai pálosok klastromának belső udvara. Mátyás, a gyermek Corvin János és Ugoletti. Mátyás és Ugoletti az előtérben állnak, hátrébb a gyermek a galambokat figyeli. UGOLETTI – Nagy Sándor históriáját olvastuk éppen. MÁTYÁS – De úgy látom, a galambok jobban érdeklik. 282


CORVIN – (odafordul) Nem szeretnék király lenni, apa. MÁTYÁS – Hát mi akarsz lenni? CORVIN – Pap. MÁTYÁS – (nevet) Remek! Akkor pápa leszel. Még épp megérem. CORVIN – Pápa? Magyar létemre? MÁTYÁS – Te leszel az első magyar pápa. CORVIN – S ha mégis király? MÁTYÁS – (keményen) Akkor Európa urává kell lenned. A holló jegyében! CORVIN – Az aquinói szent mondta, hogy a királyok bocsánatot adnak a hollóknak, de a galambokat bántják… miért van ez, apa? MÁTYÁS – (Ugolettihez) Látom, konyít valamit a teológiához. UGOLETTI – A nevelés célja: felvezetni a királyfit az erény csúcsaira. MÁTYÁS – Jó, jó. De azért nem ártana rávezetni az uralkodás felelősségére is. UGOLETTI – Birtokolni az erény teljességét: ez az, ami fölülmúlja még az uralkodás örömét is. MÁTYÁS – Jaj, Ugoletti! Mit tudhatsz te az uralkodás öröméről? Már, ha az öröm egyáltalán… UGOLETTI – Ezt ne a gyermek előtt, felség! MÁTYÁS – (Corvinhoz) Mit tanultál a törvényekről, fiam? CORVIN – Hogy a törvények… a törvények igen hasonlók a pókok hálójához… MÁTYÁS – Mert? CORVIN – Mert… mert a kisebb állatok beleesnek, a nagyok viszont tönkreteszik és… MÁTYÁS – (Ugolettihez) Ez minden? UGOLETTI – A héten elkezdjük az irodalmat. Először Vergilius, az anima candida. Aztán Cicero, Ambrosius, Lactantius, Hieronymus, Augustinus, Guarino. MÁTYÁS – „Akik a lélekről, miként a szemről, leveszik a sötétséget.” UGOLETTI – Hajszálpontosan idézi, felség! CORVIN – Miért kell nekem annyit tudni, mint te, apa? MÁTYÁS – Mondtam már: hogy Európa ura lehess. CORVIN – Jaj, apámuram… Az nagyon fárasztó lehet. MÁTYÁS – Tanuld meg: aki nem a legjobb, az a legrosszabb. CORVIN – És ezt ki tanította neked? MÁTYÁS – (simogatja a gyermek fejét) A jó öreg Vitéz János. CORVIN – Akit kivégeztettél, ugye, az? 283


MÁTYÁS – (elkomorodik) Ki mondta ezt neked? A királyné? CORVIN – (csodálkozva) Nem végeztetted ki? Ellent mert mondani neked… MÁTYÁS – Csak lecsukattam. (Arcán keserű vonás.) Most menj játszani kicsit. (Corvin – sovány, vékonypénzű kis alak – sántikálva sétál odébb.) MÁTYÁS – Őszintén akarom hallani: milyen képességei vannak a gyermeknek? UGOLETTI – Kitűnőek, felség. Az esze fog, mint a tűz. Olaszul, németül, latinul máris folyékonyan beszél… Olykor annyira lebilincseli a tudásszomj, hogy az orrára telepedő legyet se kergeti el. MÁTYÁS – Főleg, mikor a galambokat nézi… (Bejön Beatrix.) BEATRIX – Köszöntünk, Johannes. (Corvin az apjához sántikál.) Csak nem tőlünk félsz, te lurkó? MÁTYÁS – Jánoskát ezentúl fenséges hercegnek kell szólítanod. BEATRIX – Nekem is? MÁTYÁS – Hunyad grófjává, Liptó hercegévé neveztük ki. BEATRIX – (félre) A kis fattyú. MÁTYÁS – (az arca, mint a kő) Mit mondtál? Nem jól hallottuk. (Ugoletti közben gyorsan kivezeti Corvint.) BEATRIX – Nem is hasonlít rád. MÁTYÁS – Ő a trónörökös. BEATRIX – Teutánad egy sánta király?! MÁTYÁS – A neve és az ősei… BEATRIX – De Mattia, szívem, nektek nincsenek is őseitek… MÁTYÁS – (mereven, szigorúan) Honnan veszed? BEATRIX – Magad mesélted. Nevetve, a nászéjszakánkon. MÁTYÁS – (kőkeményen) Tévedtünk! Bonfini kikutatta családfánkat. Kiderült, hogy én magam Zsigmond király unokája vagyok! Így a legendás János cseh király után öt nemzedékkel megint János magyar és cseh király következik majd a históriában… Lehet-e kételkedni olyan gyermekben, akinek ilyen ősei vannak? BEATRIX – Bonfini hízeleg. És hazudik. És Ugoletti is. Jánoska nem alkalmas uralkodásra. MÁTYÁS – (egyre hangosabban) Első János magyar király és németrómai császár lesz! Egy nagy európai birodalom ura! Ez biztos! És amíg élek… BEATRIX – Ébredj fel, Mattia! Tizennyolc évvel vagy idősebb nálam! 284


Tudod, mit jelent ez… MÁTYÁS – Az orvosom szerint a szívem egy húszéves atlétáé. BEATRIX – Hazudik! Nekem mást mondott. Az olasz orvosok… MÁTYÁS – (arca eltorzul, felordít) Takarodj ki innét! (Hirtelen megtántorodik, egy karosszékbe hanyatlik.) BEATRIX – Istenem, Mattia! Segítség! (Bakócz rohan be.) BAKÓCZ – Mi történt? BEATRIX – Nem látja? A király elájult. MÁTYÁS – (kinyitja a szemét, a hangja újra természetes, erős) Semmi az egész… Már jól vagyok. Láthatjátok: visszatértem a ketrecembe… (Sötét.)

13. A budai vár gótikus ebédlője. A hosszú asztalnál Mátyás ül középen, mellette Beatrix, Galeotto Marzio és Bakócz. Hollóscímeres drapériák, aranyozott gyertyatartók, kupák, reneszánsz stílusú pompa. Amikor a szín kivilágosodik, két apród hatalmas tálcán épp egy díszes fácánt szolgál fel. GALEOTTO – Örök hálára köteleztél, nagy király! Hogy kiszabadítottál az inkvizíció karmaiból. MÁTYÁS – Most inkább erre a fácánra figyelj, Galeotto… Ólombörtön után kétszeresen ízlik az ilyesmi. GALEOTTO – (vesz a fácánból) Aranyozva van? Ilyet még nem láttam! BEATRIX – A szakácsunk nápolyi. Igazi művész. GALEOTTO – (csámcsogva ízleli) Cukorbevonat. De citromíze van. (Mátyáshoz.) Méltán morognak hát a rendjeid: te valósággal eszed az aranyat, felség. (Nevetnek.) MÁTYÁS – Amíg Ernuszt mester bírja szusszal, nincs baj. GALEOTTO – Ő kicsoda? MÁTYÁS – A világ legkitűnőbb kincstárnoka. Akár naponta képes kitalálni egy új adónemet nekem. (Nevetnek. Bejön egy apród, Mátyás fülébe súg valamit. Mátyás elkomorodik, az apród kimegy.) 285


BEATRIX – Valami rossz hír, Mattia? MÁTYÁS – Szót se érdemel. (Galeottóhoz.) Igaz, hogy a könyvedben, ami rád hozta az inkvizíciót, azt fejtegeted: az üdvösség elnyeréséhez elég a puszta józan ész is? GALEOTTO – Ha közben a természet törvényei szerint élünk. BAKÓCZ – És az Isten törvényei? Azokkal mitévők legyünk? GALEOTTO – Isten mennyországa lebocsáttatott a földi tájra. (Megint bejön az apród, Mátyás fülébe súg valamit. Mátyás visszasúg, apród el.) MÁTYÁS – A pokol meg fölemelkedik. (Zavart csend.) BEATRIX – Megint rossz hír? MÁTYÁS – Mondd, Galeotto: igaz, hogy Sixtus pápa egy ismeretlen parasztfiúval festeti meg az új csodakápolnáját? GALEOTTO – Állítólag nagy tehetség. Valami Angelo… vagy Michelangelo a neve. BEATRIX – Verrochio fedezte fel. Aki lánykoromban engem is mintázott. És Botticelli? Meg Ghirlandajo? Mantegna? Mesélj, mi van velük? Errefelé nem sokat tudhatni róluk. MÁTYÁS – Pedig Budán is megszólaltak a múzsák. Egyetemet alapítottunk. GALEOTTO – (csodálkozik) Budán? Én csak Pannoniusról hallottam eddig. Vele mi van? (Kis csend.) BEATRIX – Mattia kivégeztette. MÁTYÁS – (Beatrixhoz) Úgy látszik, még a hír is kibicsaklik, mire a te füledig eljut, szívem. (Galeottóhoz.) Janus, a költő, menekülés közben halt meg. GALEOTTO – Mint ellenséged ? MÁTYÁS – Mint a barátom… és mint összeesküvő. BEATRIX – Különös emberek a magyarok, Galeotto… Tehetségesek, de van bennük valami zabolátlan erő… Képzeld, nemrég még itt az Udvarban is puszta kézzel ették a húst! És tudod, hogy köszöntötte Kinizsi főkapitány az esküvőnket? Hátára vette a lovát és nyergestül pogány táncra perdült vele! GALEOTTO – (nevet) Valami ős-szittya népszokás, ugye? MÁTYÁS – Hát a könyvtárunkat láttad-e? Ma érkezett a négyszázadik kötetünk: De rerum natura, Lucretiustól, Firenzéből. BAKÓCZ – Bele is került egy egész falu árába… 286


MÁTYÁS – (Galeottóhoz) Mindjárt el is olvashatod. Ugyanis… (Megint bejön az apród, súg valamit a királynak.) BEATRIX – Megint valami rémség? MÁTYÁS – Galeotto, miért van az, hogy itt köröttem mindenki rókává változik? BEATRIX – Mi történt, Mattia? Belesápadtál. MÁTYÁS – Beckensloer… BEATRIX – A világ legjobb kancellárja? Mi van vele? MÁTYÁS – Kifosztotta Esztergomot és megszökött. BAKÓCZ – Uramisten! GALEOTTO – Megszökött? Egy érsek? Hová? MÁTYÁS – Ausztriába. Frigyeshez. BEATRIX – Hallatlan… És még? MÁTYÁS – Ernuszt János… BEATRIX – A világ legjobb kincstárnoka? MÁTYÁS – Becsapott. Tíz év óta fosztogatta a kincstárat. Másfélmilliót lopott el. BEATRIX – (Galeottóhoz) Mind ilyenek! Előbb halálra ítélik, mint felségárulót, aztán királlyá választják, végül mind elárulják… Ilyen ország ez, Galeotto. MÁTYÁS – Ne általánosíts. Kétféle magyar van. Az egyik csak a múltban él, a másik a jövőnek. Ők értik meg, mit akarok én. GALEOTTO – Hol vannak ezek, felség? Én eddig csak ordas indulatokat láttam itt. MÁTYÁS – Szentigaz. De ha lazábbra ereszteném a gyeplőt, szétgurulna minden. Kevés volt még az időm. BEATRIX – Az idő. Mindig az idő! Húsz éve uralkodsz! MÁTYÁS – De száz kellene. GALEOTTO – Mintha a Medicit hallanám, a Lorenzót… BEATRIX – (Mátyáshoz) Az emberismereteddel van baj, Mattia… Túlságosan bízol a talpnyalókban. MÁTYÁS – Rókalelkek ellen tudsz orvosságot, Galeotto? GALEOTTO – Legyen a fejedelem rókához is, oroszlánhoz is hasonló. MÁTYÁS – Egyszerre róka és oroszlán? Efféle emberállat legyen a király? GALEOTTO – Az oroszlán könnyen tőrbe esik. A róka gyengébb a farkasnál. Rókának kell tehát lennie, hogy felismerje a csapdákat. És oroszlánnak, hogy legyőzhesse a farkasokat. 287


BEATRIX – Ez atyám, Ferdinánd király jelszava is. MÁTYÁS – Én, köszönöm, nem kérek belőle. BEATRIX – Aztán csodálkozol, ha elárulnak. MÁTYÁS – De miért azok teszik, akiknek a legtöbbet köszönhetek? Hogy még jobban fájjon? GALEOTTO – (kissé tudálékosan) A fejedelemnek mindig tartania kell azoktól, akik leginkább segítségére voltak…A legjobb, ha minden lépésüket figyeli. MÁTYÁS – Ez is nápolyi szabály? Pfúj! BEATRIX – Öregszel, Mattia. Egyre finnyásabb leszel. MÁTYÁS – Te pedig egyre gátlástalanabb, szívem. BEATRIX – Ezt kikérem magamnak, Mattia! Kikérem magamnak! MÁTYÁS – Nem figyeltetlek, mégis tudom: úgy teszel, mintha halálomon lennék… A hátam mögött híveket toborzol ellenem és Jánoska ellen. De hagyjuk ezt. (Galeottóhoz fordul) Menjünk a könyvtárba inkább. Nézzük meg együtt azt a Lucretiust, benne vagy? (Mátyás és Galeotto kimennek.) BEATRIX – Félek elaludni mostanában… Attól félek, míg alszom, meg talál halni, és minden jóvátehetetlen fordulatot vesz… BAKÓCZ – Ugyan miért halna meg? Negyven múlt mindösszesen! A legszebb férfikorban van. BEATRIX – Igazából nem negyven ő… Néha olyan, mint aki már öregnek született. Reggelente elájul egyszer, ha csak percre is… Máskor meg látom: üvölteni szeretne a fájdalomtól. De az akarata fölfalja a testét. BAKÓCZ – Suttogják, igen: a térdeit a csúz igencsak kikezdte. BEATRIX – A csúz? (Fölénnyel.) Az irigység, Bakócz! A gyanakvás! Hogy belebetegszik a gondolatba: engem is megilletnének a felségjogok! Az összes királynéi birtok jövedelme! (Indulatosan kitör.) Miért nem adja a bányavárosokat is birtokomba?! BAKÓCZ – Felséges királyné… BEATRIX – (leinti) Te oly okos vagy, Bakócz… Töviről-hegyire ismered a Corpus Jurist… Nincs valami elméleted nekem, arra az esetre, ha… hisz érted… BAKÓCZ – Nincs reá komoly közjogi alap, de levezethető: miszerint gyermektelen házasság után meghalt király trónjának örököse a királyné, aki… (Elgondolkodik.) BEATRIX – (mohón) Aki? 288


BAKÓCZ – …aki az államtanács segítségével uralkodik élete végéig – ha pedig másodszor férjhez menne, férjét kell királlyá koronázni – jól hangzik, ugye? BEATRIX – Meglesz a jutalmad, Tamás. Meglesz. (Kinizsi jön be, porosan, ziláltan.) KINIZSI – A király? BAKÓCZ – A könyvtárban, Galeottóval. (A királyné futárja jön be, egy levelet ad át Beatrixnak és kimegy.) KINIZSI – (megvetően végigméri Beatrixot, miközben az a levelet olvassa) A mézet karattyoló taljánjával? BAKÓCZ – Mi történt? KINIZSI – Frigyes. BAKÓCZ – Miben settenkedik megint? KINIZSI – Felégette Sopront! (Visszajön Mátyás.) MÁTYÁS – Hála Istennek! BAKÓCZ – (döbbenten) Hogyan, felség? MÁTYÁS – (szemében tűz, arca kigyúl) A róka besétált a verembe. Most elkapjuk a nyakát! Támadunk! BEATRIX – Az Istenért, Mattia, ne még! Én is kaptam egy hírt: a török partra szállt Otrantónál! Nápolyt fenyegeti! (Sírva fakad.) Segíts, könyörgöm, a szülővárosomon! MÁTYÁS – Mit vársz tőlem? BEATRIX – A törökre menj! Ne a császárra! MÁTYÁS – Nincs több haladék. Az előbb… Ez volt a figyelmeztetés. BEATRIX – Gyűlöllek! Ugye tudod? MÁTYÁS – Erős vagyok én. Ki tudom várni, hogy szeressenek, akik gyűlöltek. BEATRIX – De téged azok gyűlölnek, akik szerettek… Ez a te csapdád, hát nem látod? MÁTYÁS – (rálegyint) Megbocsátok nekik. BEATRIX – És velem – már nem törődsz? MÁTYÁS – (Bakóczhoz) Tamás, levél megy a pápának: Otrantót felszabadítjuk. Még ma elindul egy különítmény. Ne reszkessetek. BEATRIX – (Mátyás nyakába borul) Várlak az éjjel. MÁTYÁS – (hátralép, hidegen) Ne várj. Dolgozom. (Kinizsihez.) A bécsi felvonulás tervén. BEATRIX – Tudtam, hogy már nem szeretsz… De kit szeretsz egyáltalán? A hódító álmaidat? 289


MÁTYÁS – (megfogja Beatrix állát és visszafojtott erővel maga felé fordítja) Megbolondulok érted… És mégsem ölellek meg többé. BEATRIX – És kit akarsz büntetni ezzel? Engem? Vagy magadat? MÁTYÁS – Nem ölellek meg. Mert ez bocsánatot jelentene. BEATRIX – Mégis, mit követtem el? MÁTYÁS – (kőkeményen) Kételkedni mertél bennünk. (Sötét.)

14. Könyvtárszoba a Glóbusszal. Mátyás, Bakócz és az ifjúvá felcseperedett Corvin. MÁTYÁS – Roppantul figyelj, Tamás. Fontos feladatot kapsz. Tanú leszel. Figyelni fogod őket. A szemüket. Minden rezzenésüket. (Corvinhoz.) Egyenesen tartsd magad, fiam. És ha rád néznek, álld a tekintetüket. CORVIN – (roppant zavarban) Apám, én… Ne hidd, hogy… MÁTYÁS – (megsimogatja a fia fejét) Bátorság, Jánoska! Nem kell megszólalnod. Elég, ha a szemükbe nézel… (Bejön Újlaki, Kinizsi, Haugwitz, Bátori, Geréb.) ÚJLAKI – Mi készül itt, felség? MÁTYÁS – Fölesküdtök János hercegre. Most, azonnal. GERÉB – Mint trónörökösre, netán? (Mind Corvinra néznek, ki lefitymálva, ki egyenest undorodva.) MÁTYÁS – Meg mint Szilézia és Morvaország hercegére, és a többi. BÁTORI – (kihívóan) Meg mint Glogau és Oels és Leobschütz, Tost, Csaszlau, Beuthen, Kosel, Zágorja birodalmi grófjára? ÚJLAKI – Meg Munkács, Liptó, Oppeln, Ratibor, Vajdahunyad, etcetera, etcetera urára… Felsorolni is nehéz. MÁTYÁS – Befejeztétek? Akkor mondjátok utánam: „Esküszöm az élő istenre, hogy János herceget Magyarország trónörökösének tekintem, és jóban-rosszban mögötte állok.” (Körbetekint az urakon.) Nos? VALAMENNYIEN – (kis szünet után kihúzzák kardjukat) Esküszöm… MÁTYÁS – A Fekete Sereg megkezdi fölvonulását. Bécs lesz az új székvárosunk. Elvárunk benneteket oda. (Az urak felháborodottan néznek össze.) Most mehettek. 290


(Az urak kis főhajtással mind kimennek.) CORVIN – Én félek, apa. MÁTYÁS – Még mindig? CORVIN – Gyűlölnek. Nem veszed észre? MÁTYÁS – Ne törődj vele… Ezek nem tudják, mit akarnak. CORVIN – Egyedül vagyunk. MÁTYÁS – Ostobaság! A francia király és Nápoly, a pfalzi és a szász választó, a Wittelsbachok, a német lovagrend, Svájc és a moszkvai nagyfejedelem a szövetségesem. Cseh- és Morvaország, Szilézia, Alsó-Ausztria az enyém. Lengyelországgal kibékültem, a pápának nélkülözhetetlen vagyok. Mit akarsz még? Jövőre választófejedelem leszek! Ki merne újat húzni velem? Ugyan ki? CORVIN – De Kinizsi is… MÁTYÁS – Mi van vele? CORVIN – Figyeltem. Velük hallgatott. MÁTYÁS – Gyerekség. Fél Európára számíthatok! (Indulatosan meglöki a Glóbuszt, mely forogni kezd.) CORVIN – És a királyné? MÁTYÁS – Mitől félsz? Neki ide tilos belépnie. Megtiltottam. CORVIN – És ha a császár… nem lenne hajlandó békét kötni? MÁTYÁS (derűsen átkarolja Corvint) Lenyelem. Mint pók a legyet… De látod, ez itt a könyvtár. Kisgyerekként láttad utoljára. (Odaviszi a könyvespolcokhoz.) Amott a csillagászat, emitt a história, az Annalesek. Ez mind latin, az mind görög. Hátul a többi disciplina. Odakint meg a miniátorok, Roselli mester rajzolja nekünk a könyveket. Egy traktussal lejjebb a nyomda. Mert régóta nyomtatunk is már… CORVIN – És ezt mind elolvastad, apámuram? MÁTYÁS – Nem volt rá időm… Ha visszajöttünk, elolvassuk együtt. (Az asztalon tintatartóból kiáll egy lúdtoll, kézbe veszi.) Nézd csak, ez Galeotto tolla. CORVIN – Mocskos, tintafoltos… A kardját mutassad inkább. MÁTYÁS – Ez a gyenge kicsi szerszám, ez kardnál is erősebb kard, fiam… És ekevas is. CORVIN – Tréfálsz, apa? MÁTYÁS – Ez szántja az Idő földjét. Melybe magyarok vetik el a nemzet örök életét. Érted ezt? Ez a toll – ez én vagyok. CORVIN – Megnyerjük a háborút, ugye? MÁTYÁS – Én mindent megnyerek. CORVIN – És igaz, hogy én is nagy király leszek? 291


MÁTYÁS – Ez áll a horoszkópodban, fiam. CORVIN – Te elhiszed? MÁTYÁS – „Nézz farkasszemet kételyeiddel – és megfutamodnak”. Ezt Nagy Sándor mondta. Arrianus írja róla, itt valahol… (Leemel egy könyvet a polcról, belelapoz.) CORVIN – És ha közben… támad a török? MÁTYÁS – Nem fog támadni: már megismert engem. CORVIN – Vitéz püspök… MÁTYÁS – (felcsattan) Megint kezded? CORVIN – Ő is mondta… mert mind azt mondják: jönni fog a török… Éppen, mert békét kötöttél vele. MÁTYÁS – Nem értenek ezek semmit. Csak morognak, mint a méhtől csípett medve. CORVI – Én mégis félek, apa… Miért nem akarja itt senki, hogy te diadalmaskodj Bécs alatt? MÁTYÁS – Megmagyarázom, Jánoska. Egész Bécsig csak ezt magyarázom neked, ha kell… (Kinizsi és Haugwitz jönnek be, páncélban.) MÁTYÁS – Akkor hát… indulunk. (Becsukja a könyvet és megsimogatja, mielőtt gondosan a helyére teszi. Aztán az ablakhoz lép, jelt ad.) (Odalentről felhangzik a sereg kürtszava.)

15. Mátyás tábora Bécs alatt. Mátyás terepasztalon magyaráz Corvinnak. Messziről ágyúdörej hallatszik. MÁTYÁS – Mostan, látod, azt a hidat fogjuk elfoglalni… Három sánc is védi… Ha bevettük, többé egy egér se juthat be Bécsbe – csak mi. (Jobb felől véres sebesült támolyog be, Corvin mellett esik össze.) CORVIN – Rosszul vagyok. (Kezét szája elé kapja.) MÁTYÁS – Majd megszokod ezt is… Hogy az öröklétért halállal fizetünk… Halhatatlan halállal, fiam! (Közeledő, majd távolodó dübörgés.) De megérkeztek a harci szekereink is, látod? Reszkess, Frigyes: százfontos köveket vetnek! (Haugwitz egy nagy turbános törököt vezet be.) HAUGWITZ – A szultán követe. 292


TÖRÖK KÖVET – A világ fényességes ura, Bajazid szultán köszönetet mond a békekötésért. MÁTYÁS – El ne bízza magát a világ ura! Öt év haladékot adtam neki – bár szívem szerint csak egy hosszú sóhajtásnyit adtam volna… (Kinizsi rohan be.) KINIZSI – Miénk a sánc! MÁTYÁS – Megbocsátasz, Kinizsi? Hogy azt a malomkövet még bírni kell egy ideig? (Más hangon, keményen.) Induljatok a mozsarakkal! (Távolabbról harangszó.) MÁTYÁS – (a követhez) Hallod, efendi? Ez Nándorfehérvár óta szól… TÖRÖK KÖVET – (ámulva) Allahra mondom… MÁTYÁS – Gusztálod az ágyúinkat? TÖRÖK KÖVET – Nyolcvan ló vontatja! Életemben nem láttam még hasonlót! MÁTYÁS – Vargamozsár a neve. Egyetlen jó lövéssel egy bástyát képes lerontani. TÖRÖK KÖVET – Mint Íszá, a bosszúállás istene. MÁTYÁS – Semmi bosszúállás, efendi. Egyszerű számtani művelet folyik itt. TÖRÖK KÖVET – Amennyiben? MÁTYÁS – Egy hónap múlva Bécs ura leszek. Egy év múlva egész Ausztriáé, öt év múlva Közép-Európáé. Akkor lejár a világ urával kötött béke. A Szávától délre újra találkozunk. Ezt üzenem Bajazidnak. TÖRÖK KÖVET – (meghajol) Allah görbe vonalakkal ír egyenest… (El.) MÁTYÁS – Krisztus is. De az ő görbéi jobban szívünkhöz szólnak. (Haugwitz jön vissza egy díszes páncélú tiszttel.) HAUGWITZ – Megjött a császár követe is. OSZTRÁK KÖVET – Felség, Frigyes császár sürgős tárgyalást javasol. MÁTYÁS – Nincs tárgyalás! Ezt mondd neki. OSZTRÁK KÖVET – Őfelsége örömest leteszi a fegyvert, ha nagyuram újra megerősítené a gráci szerződést, miszerint, ugye, ha törvényes utód nélkül méltóztatna elhalálozni… MÁTYÁS – (egy kézmozdulattal megállítja) Utódom itt áll mellettem. Makkegészséges vagyok. Elmehetsz. (Haugwitz elvezeti a követet. Hatalmas ágyúdörgés hallatszik. Mátyás és Corvin tekintete a távolban: a vonuló seregtesteken.) MÁTYÁS – Árad a tenger, látod? A három hadtest: a magyar, a morva, a rác… Amott a sziléziai nehézlovasok, meg a székely gyalogság… 293


(Dübörgés hallatszik.) CORVIN – Az ostromszekerek! Háromezer van, tényleg? MÁTYÁS – Vöröslik az ég… Mintha a Napisten is gyönyörködne bennük! (Sötét.)

16. A császár erkélyes fogadószobája a bécsi Burgban. Mátyás, Újlaki, Kinizsi, Haugwitz, Corvin János. ÚJLAKI – (kardjával hadonászik) Hé, Habsburgok, hé! Hová pucoltatok? Nagypofájú Frigyes, merre kódorogsz? (Odakintről az utcáról zsivaj hallatszik.) KINIZSI – Tán most bújik elő, hallja, felség? Valami patkánylyukból. MÁTYÁS – Az a bécsi nép. HAUGWITZ – (kinyitja az ablakot, lenéz) Ni, hogy örülnek! Még táncolnak is… Ki érti ezt? MÁTYÁS – Egész Bécset meghívtam ebédre. Éjjel-nappal a vendégem. Egy héten át. (Odamegy ő is az ablakhoz, lenéz a térre: odalent éljenzés harsan fel, Corvinhoz fordul.) Tudod-e, Jánoska, miért teszszük ezt? Van egy mondás: ha nem bírsz egyszerre két Góliáttal – az egyiknek a bőrébe bújj be… És magadra ismersz: szép-álmú Magyarország… (Megint kinéz az ablakon: újabb üdvrivalgás.) (A szín hirtelen sötétbe borul.)

17. A szín csak lassan világosodik ki, egy darabig még hallani a távolodó üdvrivalgást. Újra a halottas szobában vagyunk a Burgban: az I. felvonás első jelenetének folytatása. CORVIN – Engem figyel… Nekem akar mondani valamit! BEATRIX – Dehogyis, nekem! Én voltam az ő nagy szerelme… (A háttérben fehér fényben megjelenik Vitéz János, Janus Pannonius és Borbála.) 294


MÁTYÁS – (hangja) Egymásra… Miért nem néztek egymásra? Ti hárman! Nézzetek egymásra! Miért nem engeditek… hogy lehajoljak értetek?! CORVIN – Mit mondasz, felség? BEATRIX – Félrebeszél. Mondom, hogy félrebeszél… (Mátyás egyik kezét felemeli és a háttér három szellemalakjára mutat.) CORVIN – (hátranéz) Kire mutatott? Nincs ott senki… (Visszafordul, Mátyás fölé hajol.) Szeretlek, apa! Beszélj! Mit tegyek most? BEATRIX – (odébb löki Corvint) Én is itt vagyok, Mattia! Hozzám sincs szavad? Mutass rám legalább, hogy én… hogy én… (Arcát kezébe temeti, zokog.) CORVIN – (odébb löki Beatrixet) Mondj valamit, könyörgök… adj jelet, adj jelet! (A három alak eltűnik a háttérből. Mátyás keze lehanyatlik az ágyon.) BAKÓCZ – (előrejön, Corvinhoz) Hol a végrendelet, János úr? BEATRIX – (Corvinhoz és Gerébhez, hisztérikusan) Eldugtátok?! Adjátok ide! Adjátok ide! CORVIN – Én magam vagyok a végrendelet… (Bakóczhoz.) Megesküdtetek! Egész Magyarország megesküdött… BAKÓCZ – (hidegen, szenvtelenül) Az kevés. CORVIN – Hogyhogy? BAKÓCZ – Mondom: kevés. (A halott Mátyásra néz.) És ezt ő is tudta, János úr. CORVIN – (Mátyást nézi) Lehetetlen… Mindjárt erőre kap és felkel… Ismered őt… Ő legyőzhetetlen! (Az Előjátékban látott követek rontanak be, nyüzsögve elsodorják Corvint, Bakóczot és Beatrixet.) CORVIN – (csak a feje látszik már a halott körül tolongó tömegben) Megesküdtetek! Fölesküdtetek, Bakócz! Hallod, Bakócz?! (A szín hirtelen állóképpé változik. A mozdulatlan szobrokká merevedett tömegből előjön Geréb Péter.) GERÉB – (a közönséghez) Szerették az istenek, túlságosan szerették… És most lelkedből jön a sóhaj: meghalt Mátyás… Jaj, neked, szépálmú Magyarország! (Orgonaszó, közben lassan leereszkedik a f ü g g ö n y)

295

NÉMETH ERVIN

AZ TOBZÓDÁSNAK VESZEDELME Lator-musical

SZEREPLŐK

A mulatozó násznépet és a siratókat alakító táncosok, énekmondók, zenészek Szerepek: SZERZETES KRÓNIKÁS DEÁK PAP KÁNTOR TÖRÖKBASA KOCSMÁROS GAZDA VŐLEGÉNY MENYASSZONY VŐFÉLY MENYECSKE FELESÉG FÉRJ HALOTT

298

NÉMETH ERVIN: AZ TOBZÓDÁSNAK VESZEDELME

ELSŐ RÉSZ 1. kép A szín kettős: egyik felén egy kocsma kellékei: asztalok, lócák; a másik részén – kissé kiemelve – durván ácsolt kis asztal, mellette hasonló stílusú szék. A táncosok és énekmondók társasága érkezik a zenészekkel. Énekelnek. Adott isten szekeret, Szekeremnek kereket, Üvegömnek feneket, Abbul iszom öleget. Üvegömnek feneket, Abbul iszom öleget. A doktor is azt mondta, Bort igyam én, ne vizet. Mer’ a vízbe béka van, Életömnek vége van. Bort iszom én, nem vizet, Ez vidámít engömet.1 (Éneklés közben néhányan táncra perdülnek. Érkezik a Szerzetes barna csuhában, kezében gyertya és egy vaskos Biblia. Fejcsóválva szemléli egy ideig a mulatozókat, majd az asztalhoz megy, leteszi a gyertyát és a Bibliát, letelepszik. A táncosok fordulnak néhányat, néhányan letelepszenek a lócára, az énekszó halkul. Kitartott kép.) SZERZETES – Ne nézd a bornak verességét, és hogy a pohárba oly szépen fénlik. Könnyen megyen ugyan be, de végre megmar, mint a kégyó, és mérge meghat, mint a jáspiskégyóé. Vedd eszedbe, hogy az embernek teste és természete nemcsak dölyfes és kevély, hanem igen gyarló is. Ezokáért nem szükség, hogy a tetűt beoltsák a ködmenbe, mert anélkül is csak könnyen megterem benne. Azonképpen aki az ő testét borral megtölti, nem művel egyebet, hanem az oltatlan mészre vizet tölt, és a tűzbe olajt, hogy inkább meggerjedjen és égjen. Nyilvánvaló dolog, hogy mikor az ember a tobzódásnak miatta megtölt és megrészegedett, hogy akkor az ördeg könnyen győzedelmet vehet 1

A versszövegek kottáját lásd a weboldalon.

299


rajta és mindenféle éktelenségbe és gonoszságba ejtheti. Holott józan korába soha ezt nem művelhetnéje. (Felüti az asztalon lévő Bibliát.) A bor elveszi az embertől a szűvet. Mikor a szűv az embertől elvétetett, micsoda azután az ember? Hanem csak egy darab hús, s két szöm, kit az ördeg megszállott, kit az ördeg bír, hordoz és odavonssza; azt is művelteti véle, amit ő szeret és amibe ő gyönyörködik. (A társaság éneklésbe fog.) Már én többet nem, már én többet nem, Már én többet nem, nem, nem iszom, Torkomat a csapra akasztom. Azért is iszom, azért is iszom, Azért is iszom, az angyalát, Én fizetem meg a bor árát. I. FÉRFI – Igyunk, barátim! a komor Bú lángja nem csatázik, Ha mádi borral a gyomor, A kis pokol, megázik. Igyál! ne, e szőlőgerezd Levével öblödet fereszd. Vígadj, öcsém! maholnap Zsákjába dughat a pap. Mi gondod a továbbira, S világodat hogy éled? Tekínts csak e jó mádira, Szíved, tudom, megéled. Más hadd gyötörje a fejét, Tőltvén bolond esztendejét; Éljünk rövid napunkkal, Múlatva víg igyunk-kal.2 II. FÉRFI – (int a szolgálólánynak) Hallod-e, te szolgáló, Körmöljön meg a holló, A víz nem ide való, Bor a szív-vigasztaló.

2

Csokonai Vitéz Mihály: Miért ne innánk?

300


A víz másként jó lenne, De béka lakik benne, Még csömörbe ejthetne, Vagy kólikát szerezne. A doctor is tiltotta, Hogy ne igyam, meghagyta, Maradjon az ebfajta, Biz én nem kapok rajta. Magát hát nem ihatom, De bort vele nem rontom, Köszönje, ha megmosdom, Elég néki, azt mondom. Mert tudom, hogy megbánnám, Ha csak egyszer is innám, Gyomrom véle ronthatnám, Torkom rozsdás, ihatnám. Nosza hát tölts innom még, Mert a torkom úgy megég, Ó te jó űzű vendég, Ugy megszeretlek, hogy még.3 III. FÉRFI – (átöleli az ivócimboráját) Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek. Kurvanyjok! hiszen én velek nem cserélek. Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem, Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem. Senki sem ruházza rám a zsobrák nevet, Faszariságomért huncfut aki nevet. Alább írttal sem jár a nyakamra senki; Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki? Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen, Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen. Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra, Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra. (…) Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik! Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!4 3 4

Hallod-e, te szolgáló… In: Pajkos énekek, 86. Csokonai Vitéz Mihály: A borital mellett

301


(A mulatozók közösen énekelni kezdenek: Szüreti tus.) Jó bor ez, gazda, Jó szőlő hozta; Az Uristen áldja meg, Aki ezt kapálta. Megissza már, Megissza már, Meg is itta már. Jó bor ez, gazda, Jó szőlő hozta; Az Uristen áldja meg, Aki ezt megissza. Megissza már, Megissza már, Meg is itta már.

2. kép SZERZETES – A bor Istennek teremtett állatja. Nem szidalmazta ezokáért senki, sem kárhoztatja a boritalt; hanem a borral való szertelen életet, azt kárhoztatom. (A Bibliára teszi a kezét) Mert azt kárhoztatja a szentírás. A bor kedig az Istennek bölcsessége által teremtetett, orvosságul a testnek, hogy a testet táplálja. A bor is megműveli, mikor őtet az ember mértékletesen és nem torkoson issza. Nem az Istennek teremtett állatjába vagyon a gonoszság, avagy a bűn, hanem avval való gonoszul életbe vagyon, a telhetetlen- és elégtelenségbe. Az arany azért nem gonosz, hogy sokan lopók és orvok lesznek miatta. A mezői virág azért nem méreg, hogy a pók mérget szí belőle. A tisztáknak minden állat tiszta és minden állat olyanná lészen, aminémű az, ki véle él. (A mulatozók közül előkerül két férfi.) I. FÉRFI – (a társának) Kedves víg barátom, Vagyon kedved, látom, Gyersze, menjünk táncba, Sarkantyús csizmába 302


Az komám házába. Kerülj egyet, pajtás, Ugrik utánad más, Pönög sarkantyúja, Repől mente-ujja. Haja héjja hújja. (Hegedűszó hallatszik.) Zengjen hegedű-szó, Ennél nincs nagyobb jó, Gerjeszti szívemet, Ébreszti kedvemet, Vidámít engemet. Szól bátyám dudája, Hip-hop a nótája, Tapsoljunk utána, Kutya, aki bánja, Lábát aki szánja. Dínom-dánom sógor, Igyunk, itt a jó bor, Hozassunk rovásra, Köszönjük egymásra, Bátorság adásra.5 (A mulatozók énekbe, táncba kezdenek.) Jeruzsálem kapujában foly a bor, foly a bor, Kár annak minden cseppje is, ha elfoly, ha elfoly! Gyere, pajtás, tartsunk oda poharat, poharat, Itassuk meg ezt a szomjas madarat, madarat! Ha bort iszom, jókedvem van őtőle, őtőle, Szid az asszony, nem gondolok ővéle, ővéle. Ha haragszik, elfordulok őtőle, őtőle, Ott a hátam, beszélgessen ővéle, ővéle. (A tánc végeztével leülnek a lócákra. Előrejön a második férfi boros kupával a kezében.)

5

Cantus corydonis. In: Pajkos énekek, 66.

303


II. FÉRFI – Régtül fogva szívem ez üdőt várta, Az jó borral töltött kupát forgassa, Minden ember dolga most heje-huja, Jó lakásra minden magát foglalja. (a Szerzetes felé) Boritalban sok bűn, az papok mondják, De te ne hidd, mert lám ők is megisszák, Kik nem isszák, oka, hogy nem kaphatják, Az községet ők azzal csak bosszantják. Az bor az Istennek jó ajándéka, Ki nem issza, az nem tudja, micsoda, De ki gyakran az nagy kupát forgatja, Annak dolga mindenkor heje-huja. (a kocsmáros tölt neki) Intlek azért, hol peng az hegedű szó, Gyakran érjen asztal mellett kakas szó, Sípszó helyén néha énekszó is jó, Ének helyén néha hajdenánom is jó. Tele kupa ha vagyon jobbkezedben, Az balkezed asszonyom kebelében, Gyors szemeid vigyázzanak mindenben, Nagyot sikolts, igyál is azonközben.6 (A mulatozók énekelni kezdenek.) Igyál, míg van benne, Most van módod benne. Majd meginnád péntökön is, szombaton is, vasárnap is, Hogyha lenne benne. (Az ének alatt a két férfi mellé odalép az első nő is: finomabb öltözetben, korsóval kezében.) I. NŐ – Mostan egy szép gondolat ütközött elmémben, Fel is tettem én magamnak teljes életemben, Holtig az bort nyalni, az kocsmán meghalni, Dínom-dánom, töltse kend, nem bánom. (a kocsmáros tölt neki is)

6

Mozdulj nótám… In: Pajkos énekek, 51–54.

304


Midőn fonyok, ujjamat föltöri az orsó, Azért vélem, hogy énnékem jobb a pintes korsó, Újulok, megvallom, midőn szoríthatom, Dínom-dánom, csak igyunk, nem bánom. (koccintanak) Nem vagyok én parasztasszony, úgy nézzetek reám, Megmutatja, megpróbálja nemes famíliám, (az egyik férfi ölébe ül, riszálja magát) Sógorom a lurkó, a nagy vörös gyurkó, Dínom-dánom, tartsa kend, nem bánom. Meg is hagyom az uramnak a testamentomban, Hogy engemet holtom után tétessen hordóban, Ez úri koporsó, teli pintes korsó, Dínom-dánom, töltse kend, nem bánom. Amit egyszer megszeretek, meg van az szeretve, Ha bort látok, hogy csak el nem fakadok nevetve, (magához öleli a korsóját) Ó te kedves vendég, úgy szeretlek, hogy még, Dínom-dánom, igyunk hát, mit bánom.7 (A mulatozók énekbe fognak.) Három hordó borom van, Mind a három csapon van, Olyan édes, mint a méz, Ki mit szeret, arra néz. Ha erre jársz, gyere be, Mindbe kóstoljál bele, Azután meg ölelj meg, Tudom, hogy nem bánod meg. (Férfi szóló.) Bort iszunk, mi, ugye, pajtás? Nem is vízzel élünk, mint más! Majd ha eljön az utolsó, Isten veled, jó étszakát, boroskancsó!

7

Mozdulj nótám… In: Pajkos énekek, 51–54.

305


Ha meghalok, majd elásnak, Mi gondja lesz arra másnak? Csak te, édes, el ne felejts, A síromra, sírhalmomra szőlőt ültess! Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe, Hogy tudják meg az emberek: Itt nyugszik egy jó borivó magyar gyerek!

3. kép Az előbbi csoport mellé odalép a krónikás és a deák. KRÓNIKÁS – (a deákra mutat) Gondolkodván egyszer, egy ifjú monda… DEÁK – Akarnám, ki nekem kenyeret adna, Az mellé egy kupa bort is felhozna, Ugyanis az nekem ajándékot adna. Az mellé egy szép tál étket is hozna, Bátor nagy sok szóval ő ne kénálna, Ha nem enném, bátor megpirongatna, Házából is engem kitaszigálna. No, tűrök én azzal, az mit kaphattam, Mert egy velős koncot elig kaphattam, Azt is az hegedűs zsebéből loptam, Míg négy kupa bort is felköppentettem. (Hátul a lakodalmas nép egy csoportba verődik, közrefogja a vőlegényt és a menyasszonyt. Az itt következő ének 1–2. versszakát a menyasszony, 3–4. versszakát a vőlegény, míg az utolsó kettőt a násznép énekli.) Bótára kéretnek engem, Elmenjek-e, édes lelkem? Hej, tedd rá, most tedd rá, Icca, tedd rá, tedd rá, tedd rá, Rézsarkantyúm most pendült rá, Hej, tedd rá, most tedd rá! 306


Ha elmenek, nem jó’ járok, Részeges ember mellett hálok. Hej, tedd rá… Feleségem olyan tiszta, Kétszer mosdik egy hónapba. Hej, tedd rá… Kenyeret se jól tud sütni, Ötször-hatszor befűt néki. Hej, tedd rá… Ha benyúlok a zsebembe, Tallér akad a kezembe. Hej, tedd rá… Irigylik a bajuszomat, Ezt a kedves jószágomat. Hej, tedd rá… KRÓNIKÁS – (a deákra mutat) Ez ifjú a lakodalmas házba elvetődött, s ott ígyen történt a dolog… DEÁK – (a vőlegény felé fordul) Adjon jót az Isten az vőlegénynek, Mert majd innya adat az énekesnek, Az hegedűsöket vessék az ebnek, Mert rossz nótát vonszon az násznépnek. Asztalnál mulató tisztes asszonyok, Mostan énreám ti mit mosolyogtok? Szép leányok, egy-egy csókot adjatok, Amaz szép pohárból innom adjatok. GAZDA – (körbejár a násznép között) Én édes vendégim, ne bánkódjatok, Vígan jó boromban ti is igyatok, Szolgák, ti mindnyájan pohárt fogjátok, Mindennel egyemben vígan lakjatok. (a zenészeknek) Vonjad az hegedűt, pendítsd az lantot, Ifjak, kik érkeztek, járjatok táncot, Vőlegény, vidd te elől az menyasszont, El ne hullassátok az velős koncot. 307


(A mulató násznép táncba kezd, közben táncszók hallatszanak.) NÁSZNÉP – (csujjogatva) Házasodnom kellene, Ha nem állnál ellene. Fogja meg kend a csecsem, Senkinek se fecsegem. Azon alól a combom, Még a légynek se mondom. Férjhez ment a meszelő, Elvette a reszelő. Házasodik a lapát, Elvette a piszkafát. Férjhez ment már a katlan, Óh be régen dugatlan.8

4. kép A tánc zaja halkul, a mozgás stilizált lassúsággal folyik tovább. Elöl egy beszélgető társaság verődik össze. I. FÉRFI – (a fiatalabb legényeknek) Azt mondd meg, öcsém, ha a fiatal pár lefekszik az ágyba, mi áll föl legelébb? (Nevetgélés, a többiek a fiatal legényt bökdösik, nógatják.) I. FÉRFI – (nevetve) Hát a párna csücske! (Nagy nevetés.) II. FÉRFI – De azt biztosan nem tudjátok: Míg fiatal, leáll neki, Ha megvénül, feláll neki. Mi az? (Nevetés.) ÖREG FÉRFI – (sóhajt) Egy biztos, öcsém, nem rám gondoltál! I. LEGÉNY – Hát a mák, bátyámuram! Míg fiatal, lekókad a gubója, ha megérik, egyenesen áll. II. FÉRFI – (dicsérőleg hátba veri) Ez már derék, fiam! Látom, helyén van az eszed. (A többi fiatal legény felé int.) Nem úgy, mint ezeknek 8

Házasodnom kellene. In: Pajkos énekek, 103.

308


a suttyóknak. Akár házasodhatsz is! Legközelebb a te lakodalmadban mulatunk! (Hátul a tánc hangja felerősödik. Eljárnak egy csárdást, majd megint az előbbi társaság szólal meg.) ÖREG FÉRFI – Na, figyelmezzetek rám! EGY FÉRFI – Csendet, csendet! Halljuk Jóska bátyánkat! ÖREG FÉRFI – Még fiatal legény voltam, mikor egyszer megyek az utcán, benézek egy udvarra, hát kiszól onnan valaki: Nézz rám, mássz rám, Hajtsd fel a ruhám, Van ott egy kis lyuk, Dugd bele a bicskád. Nekem könnyebb, Neked meg jobb. Na most mondjátok, mi esett meg énvelem! (Nagy nevetés, pusmogás.) MENYECSKE – (kajánul) Hát csak az, Jóska bátyám, hogy meglátott az udvaron egy diófát, oszt’ nem volt magánál dióverő pózna! ÖREG FÉRFI – (tréfásan megfenyegeti az ujjával) Hej, Terka, vág az eszed, mint a beretva! De akár hiszed, akár nem, állt ám azért a diófán kívül más is azon az udvaron… MENYECSKE – Nocsak, nocsak, a vén kecske is megnyalja a sót? (Nevetés. A tánc egyre gyorsuló tempóban folytatódik. A szín szélén egy turbános, kitömött hasú törökbasa jelenik meg, kíséretében háremhölgynek öltözött férfi maskara s még két török katona.) VŐFÉLY – (leinti a zenekart) Ácsi! Úgy látom, vendégeink érkeztek! (A törökbasa a vőfélynek nyújt egy papírt. A vőfély átveszi, s mintha olvasná.) VŐFÉLY – (a gazdának) Gazduram, az ajtóban egy Sztambulból érkezett török basa. (Belenéz a papírba.) Nevezetes Szelimi Szellentő Szelim. (A gazdának nyújtja a papírt.) Itt az útlevele. Azt mondja, tisztességes szándékkal jött, s engedélyt kér a bejövetelre. GAZDA – (végignézi a papírt) No, hát ha tisztes a szándéka, akkor kerüljön beljebb! (A török katonák egyesével körbehaladó, ugrós bokázó táncot járnak. Középütt a háremhölgynek öltözött maskara lejti a táncot.) TÖRÖKBASA – (utánzott idegen kiejtéssel) Körültekintettem itt a leányvásáron, s igen megtetszett az a koszorús leány… 309


(A vőfély elpenderíti az egyik koszorúslányt.) VŐFÉLY – Erre gondolt basaságod? TÖRÖKBASA – (fejét rázza) Nem, nem. (A menyasszonyra mutat.) Arra a fehér koszorúsra. VŐFÉLY – (elképedve) Csak nem a menyasszonyt akarná?! TÖRÖKBASA – De, de, éppen egy ilyen hiányzik még a hárememből! Megadnék érte minden pénzt. VŐLEGÉNY – (közbekiált) Csakhogy nem eladó ám! TÖRÖKBASA – Csak megfizethetném száz arany forinttal… VŐLEGÉNY – Még a Boldogságos Szűz Máriának se adnám annyiért, ha feleségül kérné! TÖRÖKBASA – Na, várj csak, pár év múlva majd te fizetnél nekem, hogy elvigyem! (A lakodalmasok nevetnek, néhány férfihang „Úgy bizony!” bekiáltása hallatszik ki belőle.) VŐLEGÉNY – Márpedig én nem adom a világ minden kincséért sem! TÖRÖKBASA – Akkor majd viszem erővel! (A törökbasa int a katonáknak, akik megpróbálják ellopni a menyaszszonyt. Közben a zenészek törökös tánczenét játszanak, mind többen bekapcsolódnak a táncba. Táncolás közben kiszorítják a törököket, a zenekar meg magyaros tánczenére vált. Egy idő múlva a zeneszó elhalkul, a társaság a lábak dobogása közepette csujjogatja el a találós kérdéseket, mintha táncszók lennének.) I. LEGÉNY – Kívül szőrös, Belül nedves, A legénynek igen kedves. MENYECSKE – A két szőröst tedd össze, A golyóját hadd közte! I. LEGÉNY – Füstös fazék, veres hús, Izeg-mozog, belecsúsz. (Nagy nevetés. A tánc folytatódik.) VŐFÉLY – (a gazdához fordul) Gazduram, engedelmet kérünk egy kis játékra! GAZDA – Megengedem, de aztán tisztességes legyen! (A legények egy lócát hoznak, arra ráfekszik egy legény, ő lesz a halott. Leterítik lepedővel, de előtte egy kukoricatorzsát adnak a kezébe. Három pár legény a vállára veszi a lócát, mint valami koporsót. A 310


vőfély leinti a zenészeket. A lakodalmasok utat nyitnak a játszóknak. A harangozó kolompol, amíg a menet érkezik. A halottat a pap, a kántor, a feleség és néhány siratóasszony követi (természetesen mind férfiak). Leteszik a lócát, a siratók körülveszik.) SIRATÓK – Meghalt szegény Szopodi, Vén volt már, nem tavalyi. Isszuk bőri árát, Három forintkáját, Nem vallja senki kárát.9 (A halott az ének alatt a falloszimitációt (kukoricatorzsa) mozgatja időnként. A feleség ráborul a halottra, a csutka-falloszt dédelgeti.) I. SIRATÓ – (keservesen) Jaj, ki eszi meg a töltött káposztát?! FELESÉG – Jaj, jaj, ki fogja már bedugni, ahol csurog, csepeg?! II. SIRATÓ – Jaj, jaj, már meghaltál, de meghalhattál volna évekkel ezelőtt is! FELESÉG – Jaj, mindene megmeredt, csak a töki lágymeleg! III. SIRATÓ – Jaj, tudtam én ezt hajnalba, mikor felmászott a bögyörő az ablakba! (A siratók jajgatnak.) PAP – (kántáló hangon) Ettem pirítós kenyeret! KÁNTOR – (kántálva) Jó olajosan! PAP – Ettem paszulyt ecetesen! KÁNTOR – Áll a csákány egyenesen! PAP – A porta a Ferié! KÁNTOR – Nem igaz! A porta közös! (A pap imádságra kulcsolja a kezét.) FELESÉG – (a falloszt szorongatja) Jaj, csak ezt sajnálom, jaj, csak ezt sajnálom! PAP – (imádkozik) Jöjjön áldás, segedelem attól a nagy szemű Jupitertől, aki teremtette az üllőt és a kalapácsot, satupadot, bele minden csengős-bongós szerszámot, együttvéve, egyetemben. Ámen. (Egy kalendáriumot húz elő, száll belőle a por) Azok a szent igék, amelyeknek alapján előttetek elmélkedni kívánok e szomorú gyásznapon, meg vannak írva a vénasszonyok szoknyájának kilencvenhatodik korcában, nyolcvannyolcadik ráncában, a hetvenhetedik pendelyhajtásban a következőképpen. (A halott felé fordul.) 9

Lásd 9. kotta.

311


Kifingott Krisztus kéménye oldalán, Megérdemelte, mert bitang volt nyilván. (A gyülekezet felé fordul.) Kedves gyászünneplő gyülekezet! Mélyen meggörbülve állunk itt a ravatal előtt, amelyik szegény Szopodi Petykó hűlt tetemét fedi. Szegény Szopodi Petykó, körötte sír egy csomó rajkó. Mellette áll az ő kedves párja, az ő hitestársa, kinek neve Daruka Zsuzsánna. (A feleség a halottra borul, a kiálló csutka-falloszt simogatja.) FELESÉG – Jaj, lelkem, Szopodi Petykó, ketten csináltuk a csűrt: én tartottam, te meg fúrtad. (A gyülekezet felé fordul.) Jó ember volt ő világéletében, sok ember szerette, kinek kacsáját, libáját megette. PAP – Kedves mélyen meghajló gyászoló gyülekezet! Engedjék utoljára ez áldott jómadarat, hogy búcsúzzon kedves feleségétől és szeretteitől. FELESÉG – (felzokog) Jaj, csak addig meg ne haltál volna, amíg egy sárga csikót nem csináltál volna! PAP – (a halott nevében búcsúzik) Kedves feleségem, nyújtsd ide a kezed, Én is odanyúlok, megfogom a csecsed. Neked, Petykó fiam, a só egye ki mind a két szemed. Búcsúzom összes cselédemtől, gyermekeimtől, rokonaimtól: Tegyen az isten benneteket boldoggá, Mint a szederindát, földönfutóvá. Áldjon meg az isten, üssön meg a guta, A más szemétdombján egyen meg a kutya. Vigasztalást kívánok! (A siratók felzokognak.) PAP – (kántálva) Ahány szem van a padotokon… KÁNTOR – (kántálva) Annyi pattanás legyen a farotokon. PAP – Páter noszter. KÁNTOR – Apád suszter. PAP – Anyád varga. KÁNTOR – A gyülekezet pedig marha! (A siratók zokognak, a feleség a csutkát simogatja.) PAP – Megszomorodott gyülekezet! A mi jókedvünk elmúlt, Siralomra fordult. Nem fordult volna siralomra, Kidőlt a házunk fundamentuma. 312


Gyertek hát közelebb, kedves testvéreim, hogy elköltözött barátunk földi részét elosszam köztetek! Mert ő életében nagy gazember volt, Sok földje, búzája meg erdeje is volt. Volt egy rossz nadrágja, sömörös ködmöne, Annak is a hátulját a fene megette. Életében járt egy himlős szamáron, Azt is megmondom, hogy melyikre hagyom. (Rámutat az egyik legényre, majd a zenészekhez fordul.) Hegedűsökről sem feledkezett meg, Azoknak is hagyott rendesen eleget. (A zenészek tust húznak.) PAP – A prímásnak hagyott ezer kereszt búzát, Hogy betegágyában nyomja a szalmáját. A kontrásnak hagyta Magyarország erdejét, Hogy mind hónaljmankónak használja görbéjét. A bőgősnek hagyott egy szép gulya bikát, Hogy mind egyenként nyomja bele a monyát. (Nagy nevetés a lakodalmasok között. A zenészek „dühös” tust húznak.) PAP – No, most már gyermekei jönnek elő rendre, Mert búcsúzás nélkül nem mehetnek el: Gyer közelebb te is, kedves fia, Jóska. Búcsúztatód neked is meg van írva. Régen nem volt már a te zsebedben tallér, Akasszon fel téged a váradi hóhér! Második fia te volnál, Gerzson, Pökje ki a szemed a peterdi kántor. Gyer közelebb te is, kedves fia, Lajos, Látom az életed mindenkoron bajos. Legyen az életed mindenkor gyönyörű, Attól, hogy testeden búcsút jár a tetű. Hát a szegény Károly, min töri a fejét? Talán azon, hogy fedje be a háza tetejét? Kérjed a jó Istent, bocsássa meg bűnöd, De minél hamarabb hűtse rád a bűröd. Az első leány te volnál, Rébék, 313


Amikor szóltam, mindig adtál még, Nem fogott ki rajtad reggel, délben, este, Amikor csak szóltam, fordultál gerincre. Második lánya te volnál, Eszter, Amikor csak szóltam, mindig adtál egyszer. Harmadik lánya te volnál, Amálka, Hogy hálnál a halottnak a papjával. Ezzel bezárom soraimat, fogok az imához, És azután megyek az ágyhoz. (imára kulcsolja a kezét) Miatyánk mennyekben fent. Apád anyádra. Könyörög apádnak, hogy még egyszer engedje apádat anyádra. Ámen. MIND – Mint a szép csöves paprika Kévánkozik a húsba. Lelkem úgy óhajt a borra, És hozzá fohászkodik. Tehozzád én kulacsom, Szomjúhozik a torkom. Vajon színed eleibe, Mikor jutok a pincébe?10 PAP – Elpárentáltuk hát a megboldogultat, most már el kék temetni. De előbb próbáljuk meg, hátha fel tudnánk támasztani. Szívjunk bele életnek leheletét, hátha visszatér belé az életnek szikrája! (A halott két oldalán álló legények – kezüket bedugva a lepedő alá – elkezdik a levegőt beszívni, majd a halottra fújkálni. A zenészek lassú temetési zsoltár dallamát játsszák. A halott lassan felállítja a kukoricatorzsát a lepedő alatt. Néhány legény közben észrevétlenül a lóca alá mászik, s felállítja a lócát.) HALOTT – (hirtelen felszökik a lócáról, lerázza magáról a lepedőt) Adjatok egy kis bort, szomjúhozom! (Nagy nevetés. Egy kupa bort adnak a halottnak. A zenészek friss csárdást játszanak, a lakodalmas nép táncra perdül. Közben a lakodalmasok között kialakul egy lányokból álló karika, amely körbefogja a deákot. Ide-oda lökdösik, forgatják tánc közben.) 10

Lásd 10. kotta.

314


5. kép A zene végeztével a deák kitámolyog a lányok köréből. DEÁK – (a közönség felé mondja) Hajja, rám mely sok szép szemek tekintnek, Félek, hogy ma engem megrészegítnek, Talám az menyasszony mellé ültetnek, Vőlegénnyé, félek, engemet tesznek. Az szegény menyasszony igen bánkódik, Nem tudja, az éjjel rajta mi esik, Igen féltem szegént, hogy általverik, Az szemen valóját nékie megveszik. (A násznép körbeveszi a vőlegényt és a menyasszonyt, s énekelni kezdik a menyasszonyfektetőt.) Mikor a menyasszonyt fektetni viszik, Akkor a vőlegény pokolban nyugszik. Oh én édes pártám, gyöngyös koszorúm, Majd a szögre akasztalak, édes hajfonóm! A menyasszony tánca ördögök lánca, A menyasszony tánca ördögök lánca. A menyasszony táncát igen járjátok, Az ajtót is kinyissátok, félre rúgjátok! (A násznép eljárja a fektetőtáncot, az ún. gyertyástáncot. A vőfély meggyújtja a háromágú gyertyát, majd rákezdenek a „lefektetődalra”. Egymás előrenyújtott jobb kezét fogva láncot alkotnak – elöl a vőfély, utána a menyasszony, majd a többiek –, s a vőfély keresztlépésekkel táncolva vezeti végig a láncot a szobán. A tánc végén egymás után elfújja a gyertyákat. A gyertyák elfújása után néhány pillanatnyi sötét, amely alatt a lányok sikongatása és kacagása hallatszik. Amint a szín kivilágosodik, a deák óvakodik előre a násznép tömegéből.) DEÁK – Nagy szuszogást hallok az ajtó mellett, Poszognak az bábák ő víg kedvekben, Rossz szelet bocsátnak az alfelekből, Ebet itassanak olyan pohárból. 315


KRÓNIKÁS – (előrejön, a deáknak) No, mi az? Savanyú a szőlő? (A közönséghez.) Ezt éneklé egy ifjú gondolkodván, Nem vala kenyere akkor házában, Vagyon éhezésben és koplalásban, Bár enni vinnének az skólában.11 (A mulatozók előrejönnek, körbeveszik a deákot, énekelnek.) Mikor a menyasszonyt fektetni viszik, Akkor a vőlegény pokolban nyugszik. Oh én édes pártám, gyöngyös koszorúm, Majd a szögre akasztalak, édes hajfonóm! A menyasszony tánca ördögök lánca, A menyasszony tánca ördögök lánca. A menyasszony táncát igen járjátok, Az ajtót is kinyissátok, félre rúgjátok! SZERZETES – (megfenyegeti a játszókat) Jaj azoknak, kik reggel fenn vannak, hogy űzzék a részegséget, és kik mind éjjelig mulatnak, hogy a bortól meghevüljenek. És az ő lakodalmokba hegedő, lant, dob, síp és bor vagyon. De az Úrnak dolgát nem látják, és az ő kezének cselekedeteit nem tekintik. (A mulatozók most a Szerzetest veszik körbe.) MULATOZÓK – (az előző dallamra éneklik) Gyóntatópap voltam én, recece, sidridrom, Annak se jó voltam én, recece, sidridrom. Gyónását míg hallgattam, a menyecskét nyaggattam, Hanem az a cinged-bonged rá, rá, recece, sidridrom. (A Szerzetes a fülét befogva kiszalad, a többiek nevetve utána.)

Vége az első résznek

11

Gondolkodván egyszer… In: Pajkos énekek, 55–58.

316


Második rész 1. kép A mulatozók éneke hallatszik messziről, majd egyre közelebbről. Bekergetik a Szerzetest a játéktérre, aki a Bibliája mögé menekül. MULATOZÓK – (az előbbi dallamra) Gyóntatópap voltam én, recece, sidridrom, Annak se jó voltam én, recece, sidridrom. Gyónását míg hallgattam, a menyecskét nyaggattam, Hanem az a cinged-bonged rá, rá, recece, sidridrom. (A mulatozók között egy terhes asszonynak öltözött maskarás férfi illegeti magát az ének alatt.) SZERZETES – (a mulatozókat fenyegetve) Valahol tobzódnak az emberek, esznek és isznak, ott elfelejtik mind az Istent, s mind az ő jótétét. A részegesek sem az időt, sem az Úrnak valamely cselekedetét eszekbe nem veszik, hanem itton isznak, mint Noé idejében. Nem gondolnak az Úristennek haragjával, sem a próféták fenyegetésivel, csak a boritalba vagyon minden gondok: mintha ők a borért teremtöttek volna és nem a bor őéröttek. (A részeg férj tántorog elő a mulatozók közül, mintha a kocsmában lenne.) FÉRJ – Ha bort iszom, jókedvem van őtőle, őtőle, Szid az asszony, nem gondolok ővéle, ővéle. Ha haragszik, elfordulok őtőle, őtőle, Ott a hátam, beszélgessen ővéle, ővéle!12 (Az állapotos Feleségnek öltözött legény nyomul be utána, s női hangot utánozva kiabál.) FELESÉG – (húzza, rángatja a férjet) Gyere haza a csárdából, te akasztófa címere! FÉRJ – Megint utánam jöttél, te gyermekek ijesztője! FELESÉG – Odahaza az adósok majd kihúznak a sok pénzért! FÉRJ – Eridj haza, mondjad nekik, sok pénz kell itt a borért! (Meghúzza a kulacsát.) FELESÉG – Azok nem törődnek a boroddal! 12

A Jeruzsálem kapujában dallamára. Lásd 4. kotta.

317


FÉRJ – Nahát akkor fizesd ki a faroddal! FELESÉG – (dühösen toporzékol) Ha ez mindig így lesz, én bánatomban meghalok. FÉRJ – Mit bánom én, csakhogy jó bort ihatok. (Meghúzza a kulacsot, majd továbbadja.) FELESÉG – (cséphadaró módjára püföli a férj hátát) Ó, te sátán tölcsérje! A bor miatt már kiütöttek rajtad az orbáncok. FÉRJ – Terajtad meg a víz miatt vannak azok a nagy ráncok. FELESÉG – Ugyan hagyjál már fel az ivással, légy már egyszer emberül. FÉRJ – (letelepszik) Én azt is nehezen várom, míg a kulacs rám kerül. (Visszakapja a kulacsot, meghúzza.) FELESÉG – (térdre borul) Könyörüljön rajtad az ég, én azt kérem. FÉRJ – Én addig szeretnék inni, míg az ujjammal nem érem. FELESÉG – (hátulról elkapja a férj nyakát) Megállj csak, majd nem így felelsz, ha torkon ragad a halál. FÉRJ – (ölébe rántja a feleséget) Én a halált is megiszom, ha jókedvemben talál. (Csókot nyom a feleség szájára.) FELESÉG – (fölkászálódik, igazgatja a ruháját és a „terhét”) A pokolba találsz jutni, ott minden nyereség. FÉRJ – (maga elé penderíti a feleséget) Még ott egyet táncolhatunk, igyunk egyet, feleség! (A feleségnek nyújtja a kulacsot, aki jól meghúzza, miközben előbb a férj énekel.) Piros kancsó, piros bor, Mingyár rám kerül a sor. Eladom a feleségem dunnáját, Virradóra mind eliszom az árát. (A feleség visszaadja a kulacsot, most a férj húzza meg.) FELESÉG – (az előbbi dallamra énekli) Részeg vagyok, mint a csap, Teleittam magamat. Hazamennék, édes rózsám, nem tudok, Reggelig hát, rózsám, nálad maradok. (A mulatozó társak nevetve támogatják a dülöngélő férjet és feleséget, aztán a Szerzetes intésére a következő szöveg alakjait megjelenítő állóképeket formálnak.) SZERZETES – (a részegek felé int) Bizony mondom, rút élet ugyan a részegeseknek életek. Mert mikor az emberek megrészegülnek, ottan bátorok, ottan mindent mernek művelni. Oly vagyon, ki józan korá318


ba oly szelíd, mint a bárány; ha ihatik, meg olyan, mintha mind az egész héten puskaport ött volna. (A mulatozók közé indul.) Aki józan és betér a korcsomaházhoz, csoda dolgot lát ott. Nyilván ott eszébe veheti, hogy több ész vagyon egy ökörbe, hogy nem mint egy részeg emberbe. Mert az ökör a vízbe eleget iszik és mindjárást hazatér. A borháznál kedig úgy isznak az emberek, hogy megvakulnak belé: ott nincs azután tanács, ott nincs okoskodás, tudomány etc., hanem zűrzavar. (Körbejárja a „szobrokat”.) Egyik elkezdi és énekel, a másik sír, a harmadik mindkét kezével hársol, a negyedik nagyon kacag, ha kérded, nem tudja, miért; az ötödik kérkedik vitézségével, maga soha egy ellenséget nem látott. Ki győzi mind előszámlálni? S hol még az egyéb rútság, hogy a részögek a disznókkal egy társaságba vannak, sárba hevernek, az önnen nadrágokat megtöltik és a fogokon mint a kányák általfocskandanak. Jaj, ondokság, jaj rútság! (A kép hirtelen megmozdul, s a mulatozók énekelni kezdenek.) Bor, bor, bor, de jó ez a mádi bor! Bor, bor, bor, de jó ez a mádi bor! Ha az asszony szí belőle, félreáll a kontya tőle, Bor, bor, bor, de jó ez a mádi bor! Víz, víz, víz, de jó ez a mádi víz! Víz, víz, víz, de jó ez a mádi víz! Aranyhalak úsznak benne, barna kislány az ölembe, Víz, víz, víz, de jó ez a mádi víz! (A Szerzetes riadtan és undorodva szalad ki közülük.)

2. kép Férfitársaság a kocsmában. A mulatozók közül előlép egy férfi, de a mulató társaihoz beszél. I. FÉRFI – Túl a Tiszán lakom én, Odavaló vagyok én. Ángyom nékem a papné, Ami enyim, az övé. Hugom nékem a jánya, 319


Tudom, az is megállja. Még az éjjel itt hálok, Holnap pedig vándorlok. Tudod, rózsám, hol hálok? Ahol szép jányt találok. Liktárium, lépes méz, Aki szeret, reám néz. Adjatok a szegénynek, Szegény deák legénynek, Mert nem kaphat mindenütt, Ahol kaphat, csak ott üt: A tűz elött a padon, Vagy a paplanos ágyon.13 (Nevetés. Feláll a másik férfi, szintén a társasághoz fordul.) I. FÉRFI – Az én sólymocskám Palojtán vagyon, Szíviben szerelmem nő igen nagyon, Belől ikrája foly igen lágyon, Kit drága kenetül magamnak tartom. Gondolkodván érte, nem tudok s mind állok, Ha eszembe jű, csaknem meghalok, Szerelmiért Palojtára gyalog ballagok, Mint ész nélkül szűkös, járó bolondok. Mikor hozzá megyek, elmosolyodik, Előmbe jővén ő felfeslőzik, Okulárját mutatván szemem tisztíttatik, Ragyadó szerelme szívemben férkezik. (A közönségnek mondja.) Ó én sólymocskám, ha közelben laknál! Kékkői kapun hozzám bejárhatnál, Sok jót is nálam gyakran találhatnál, Megtölteném begyedet, kit azután látnál. Az én kezemre tégedet vennélek, Szép nyoszolyámra mellém fektetnélek, 13

Túl a Tiszán…In: Pajkos énekek, 40.

320


Karjaimmal gyakran téged ölelnélek, Végre mint az nyúl, által is szöknélek. (A társainak mondja.) Noha kezemen vagyon apertúra, Mely szemeimet genyetbül tisztítja, De ha sólymocskámnak rám fordul az fara, Mindjárt szememnek megjün szép világa.14 (Újabb nevetés. Előlép a harmadik férfi.) III. FÉRFI – Piha esse fészeke, meguntam magamot, Azelőtt én is vígan éltem világomot, Mostan jeles házamban fonnyaszt csak búbánat, No hadd jőjjön csak elő az sötét napnyugot. Mert akkor az irigyek mind elcsillapodnak, Nem vigyáznak utánam ám akárhun járjak, Bánom, hogy szeretője van más barátomnak, Énnekem egy csepp sincsen, tartom gyalázatnak. (Halkan a közönség felé.) Amott lakik egy asszony az sikátor mellett, Igen szép az járása s maga is meglehet, Majd elmegyek, el oda, meglátom, mit beszélget, Maga ajánlására mutat-é jókedvet? Ha szemben jutok vele, azt mondom őnéki… (Megjelenik az asszony magát illegetve, a férfi hozzálép.) III. FÉRFI – Egészséggel, asszonyom, eredj be, ne jüjj ki, Igen bánnám, ha itt kinn meglátna valaki, Zárd be ajtódot s mondjad: ASSZONY – …Nincs hon senki. III. FÉRFI – Bezzeg régen kévántam látni személyedet, Sokat is fárasztottam teérted szívemet, Szívem, hogyha szívből szeretnél engemet, Kiontani sem szánnám éretted véremet. 14

Madách Gáspár: Balassa János éneke sólymocskájárul. In: Pajkos énekek, 95.

321


(A társainak férfiúi dicsekvéssel.) Az zöld szoknyás asszonynak hat renddel az préme, Belevágám az csákánt, fokig mene béle, Violaszín szoknyásnak hasadt az pendele, Megugratám magamot, fokig esém bele.15 (Zeneszó hangzik fel, elkezdődik a tánc, amelyet időnként táncszók szakítanak meg.) I. TÁNCOS – A szép leány ha gatyát mos, Akkor bizony ő sem álmos. Hajja huja haj. II. TÁNCOS – Úgy gondolkozik felőle: Hol van a mókus belőle? Hajja huja haj. III. TÁNCOS – Többet keres a farával, Mint az ura hat lovával. Hajja huja haj. IV. TÁNCOS – Csak annyit hajt az urára, Mint a pendely madzagára. Hajja huja haj. V. TÁNCOS – Ha elmegyen az erdőre, Más fekszik a lepedőre. Hajja huja haj. VI. TÁNCOS – Ha elmegyen a vásárra, Más pattan fel a hasára. Hajja huja haj. VII. TÁNCOS – Mikor visszajön sokára, Más hágott fel a kancára. Hajja huja haj.16 (A tánc lassan elcsendesül.) 15 16

Piha esse fészeke…In: Pajkos énekek, 96. Egy pár files tallért adnék…In: Pajkos énekek, 78–83.

322


3. kép SZERZETES – (a közönségnek) Vedd eszedbe, hogy nemcsak a lélek és a test vész el részegség és a tobzódás miatt: hanem mind a jó hírnév, mind a jó erkölcs, s mind a szemérmesség. Abba, aki részeges, semmi szemérem nincsen, minden ok nélkül szól, ingyen sem gondolkodott a dologról, melyet végezni kellett, sem elejét, sem közepit, sem végét meg nem forgatta, de mégis neki kákog. És amit egy tikmonysült előtt megmondott, arról ingyen sem emlékezik, mert a bortól megveszett a feje, eltompult elméje; nincsen semmi válogatás avagy ítílet fejébe. Mit mondjunk: csak egy darab hús, s két szöme, tőke és törzsök. (A krónikás érkezik három férfivel, akik kissé pityókosak, kezükben egy-egy kupa bor.) SZERZETES – (feléjük néz) Lám, mit műveltek némely falubeliek boros nagy jókedvökben! Magam már hallásától is irtózék… (Fölkapja a Bibliáját az asztaláról, s kirohan a színről.) KRÓNIKÁS – No, akkor majd én elmesélem. Történe egyszer, hogy egybegyűltek lelkipásztort választani, s amikor jóllaktak immár, hogy a sok kolbásznak bűze, a fokhagyma és a bornak szaga általverte fejeket, akkor elkezdik nagy móddal… I. FÉRFI – Jó komáim, kit válasszunk plebánossá? II. FÉRFI – Minap itt a szomszédban valék, és harangoznak vala. Bemenék én is a templomba, nagy csendesség vala ott, maga sok jámbor vala benne. Kevés idő múlva elkezde a plébános nagy szép lassan egy lelki éneket és az egész község mind mondá véle, oly igen szép egyenesen, mintha csak egy ember mondanája. Mert mint értém, megtanította volt őket annakelőtte reája. Azután felméne a prédikációszékre, bezzeg szépen prédikála, oly dolgokat hallék ott tőle, kiket soha annak előtte nem hallottam. Jó volna ezokáért, hogy azt hoznójok ide, avagy más jámbort, ki olyan volna, mint az. III. FÉRFI – Jó, bátor. Igen tudod te. Mi is ismerjük azt a papot, kit te beszélesz. Minap mi is betértünk vala ott egy kevesen az egyházba: tahát szinte akkor prédikál. Nagy dolgokat művele a bírákon. Nagy keménséggel ezt mondá, hogy az Isten haragja vagyon fejeken, és hogy az Isten a poklot készítötte efféléknek, ha meg nem térnek. Oly haragos szömmel néz vala, mintha reggel mind tormát ött volna és ecetet ivott volna reája. Maga nemigen nagy bűnt töttek volt. Csakhogy nem büntették volt meg az ifjakat, kik éjjel tizenkét óráig valami 323


fonóháznál a leányokkal tomboltak volt és egyéb aprólékot műveltek volt etc. Ki hozna ilyen papot ide? I. FÉRFI – E napokba mi is mentünk vala egy szomszéd faluba, és ott a torba jól lakozánk. Tehát tisztes jámbor volt a plébános, szép fodorhajú, víg. Nem volt egy is köztünk, kire hat vagy hét pohár bort nem köszönt volna. Végre csaknem táncra költ vala a dolog. Házához is vűn azután bennünk: még a pincébe is bévitt vala. Vala még egy hordó borocskája, talám volt hetven csaphely benne. Mert nem kímíli az övét! Úgy tarta, úgy, hogy alég látunk volt hazamenni. Ezt hozzuk ezokáért: met ez nem szid, sem dorgál minket, mert alég prédikál vagy háromszor esztendeig! III. FÉRFI – (nevetve emeli a kupáját) Az áldóját! (Az első és a harmadik férfi koccint, magukhoz intenek még néhány legényt, s együtt énekelnek.) Piros kancsó, piros bor, Ritkán kerül rád a sor. Eladom a feleségem szoknyáját, Még az éjjel elmulatom az árát. Akár iszom, akár nem, Mindig korhely a nevem. Inkább iszom, inkább iszom hát, mint nem, Legyen igaz, legyen igaz a nevem. (Belép a Szerzetes, ahogy meghallja a mulatozókat, befogja a fülét.) KRÓNIKÁS – Ebbe marada a dolog. Mert elmenének a bolondok, és ismét nagyobb bolondot hozának közikbe, mint őmagok valának. Immár egy bolond vezérli a másikat és mindnyájan együtt az ördegnek kürtőibe esnek. (A Szerzetesre néz, odalép hozzá, megveregeti a vállát, aztán sóhajt.) Etc., etc., etc. (Megszólal harsányan a mulatozók társasága.) Bekapáltuk a szőlőnket három ízben is, Nem sajnáltuk az erőnket, de volt haszna is. Völgyet szeret a folyóvíz, nem a kopasz dombot, Fene látott szűrdolmányon apró ezüstgombot. Fáradozva emlegetjük a szüret nevét, Ugye, kedves komámasszony, isszuk a levét? Völgyet szeret a folyóvíz, nem a kopasz dombot, Fene látott szűrdolmányon apró ezüstgombot. 324


(Táncra kerekednek. A Szerzetes csüggedten ül le az asztalához. Majd az ének fokozatosan elhalkul, a mulatozók leülnek a lócákra.)

4. kép SZERZETES – (felháborodottan) Ezt soha még a pogánok sem művelték volna! Csak mi keresztyének bolondoltunk annyéra meg, hogy a tobzódást és a részegséget tisztességnek tartjuk. Ott állunk, látjuk a részeget, mosolgunk neki, és hallgatunk: maga keservesen kellene sírnunk. Nagy vakság vagyon most a keresztyéneknél! Bezzeg a pogánok tudták, hogy minden emberség és tisztesség elvész efféle disznó élet miatt: ezért megtiltották a bort az ifjúságtól és az asszonyállatoktól. A keresztyének meg? A gyermekecskéket még idején szoktatják a borra, még a bölcsőbe azt adják innya, mert félnek, ha felnevekednek, nem tanulhatják meg azt innya. (Közelebb lép a közönséghez) Nyilvánvaló dolog ez, hogy a borba semmi szemérmesség nincsen. És valamely asszonyállat a bort kezdi szeretni, annál minden jóság, jámborság, tisztaság etc. meghal. Mennyi sok kurvát, paráznát, csácsogót, ondoklót teszen a bor! Sokan az asszonyállatok közül a bor miatt nyakokat felemelik, téstova szömlélnek, kik józan korukba veszteg ültek volna, és nagy ajándokért egy férfiúval bátran nem szóltak volna. (A mulatozóktól elkülönülve dalba kezd az énekesnő. Az ének alatt odalép mellé az első férfi, megpróbálja megkörnyékezni; amint az éneknek vége, azonnal folytatja.) ÉNEKESNŐ – Ej, haj, gyöngyvirág, Teljes szegfű, szarkaláb, Bimbós majoránna! Ha kertedbe mehetnék, Piros rózsát szedhetnék, Szívem megújulna. Ej, haj, gyöngyvirág, Teljes szegfű, szarkaláb, Levendulavirág! Ha kertedbe mehetnék, És ott kertész lehetnék, Mindjárt meggyógyulnék. 325


I. FÉRFI – Teli kertem zsályával, Szerelemnek lángjával. Gyöngyöm, rózsám, violám, Szép aranyom, húgocskám. Tedd vállamra kezedet, Mondjad velem hitedet. Gyöngyöm, rózsám, violám, Szép aranyom, húgocskám. (Karon fogja az énekesnőt, vezeti.) Lábad lépik csendesen, Farod viszed rendesen. Nyisd meg ajtód csendesen, Bémégyek én rendesen. Gyöngyöm, rózsám, violám, Szép aranyom, húgocskám.17 (Megpördíti az énekesnőt, aztán átfogja a derekát, s a vers ritmusára tánclépésekbe kezd vele.) Mi volna már jobb annál, Hogyha velem hálhatnál? Vesd meg ágyadat frissen, Ráfekszem legényesen. Köpönyegben, dolmányban Farod vágom hajnalban. (Az énekesnő farára csap, az sikoltva visszaszalad. Esengve folytatja.) Gyöngyöm, rózsám, violám, Szép aranyom, húgocskám. (Odalép hozzá a másik férfi, együttérzően vállára teszi a kezét, majd a másik irányba mutat, ahol egy lány, Zsuzsánna illegeti magát.) II. FÉRFI – Az Zsuzsánna egy szép német leán, Bécsben lakik Tiefengrab utcáján, Piros rózsa tündöklik orcáján, Szép kaláris tetszik az ajakán, Kit sok vitéz kíván 17

Teli kertem... In: Pajkos énekek, 125–126.

326


Szép voltát csudálván, De csak heában szeretik sokan. (Megjelenik egy másik leány; Anna-Mária magát illegetve, társa mellé lép.) Vagyon ennek egy szép atyafia, Kinek neve víg Anna-Mária, Sok jó úrfi csak azt síja-ríja, Mert mint nénje szép s nincs semmi híja; Arany színű haja, Mint egy gyöngy az foga, Tiszta mézzel foly ő édes szava. (Vállon ragadja az első férfit, s vele együtt elindul a lányok felé.) Egy társommal midőn én ballagnék, Szerencsére reájok találék, Rájok nézve ottan felgerjedék, Jó társom is szerelemben esék. Ők ottan éleszték, Kedveket jelenték, Velek azért mi megesmerkedénk. (Kissé groteszk szerelmi játék: második férfi a bennfentest játssza, aki megpróbálja beavatni a játékba az első férfit.) Kezet fogván egymással azontúl, Házban lépénk mindnyájan utcárúl, S mint az méhek szekfű szép virágrúl, Mézet szedénk egymás ajakárúl; Minden bánatunktúl Ott mi esénk távúl, Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl. (Az első férfi egyre jobban belejön dologba. A második férfi elégedetten nézi egy ideig, majd kifordul a mulatozók felé, s szinte hadarva folytatja.) Többet szólnunk dolgunkról nem szükség, Elég, hogy megvolt minden édesség, Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség, Ékes beszéd, tréfálás, nevetség… (A játszadozó két nő és az első férfi csoportja szoborba merevedik. A második férfi nagy levegőt vesz, majd szomorúan zárja a verset.) 327


Ki ugyan nem elég Bús szívemnek, mert ég, De versemben itt legyen immár vég.18 (A második férfi meghajol, a mulatozók lelkesen megtapsolják. A taps közben megszólal az előbbi énekesnő. Az ének alatt a második férfi – mintha delej vonzaná – odalép az énekesnőhöz, leül a lábai elé, s nézi őt.) ÉNEKESNŐ – Áll előttem egy virágszál, Örvendetes liliomszál, Pillangó akire rászáll, Én életem: egy virágszál. Áll előttem szép violám, Rózsaszínű szép Ilonám, Kegyes tekintetű rózsám, Gyönyörűséges violám. Akkor lészen vígasságom, Rózsaorcádat ha látom, És édesen csókolgatom, Akkor lészen újulásom.

5. kép Az előbbi ének végén besiet az első nő nagy sebbel-lobbal, s kihívóan megáll a második férfi előtt. I. NŐ – Tudod-e, miért jöttem elődben? Talám nem veszed te azt eszedben, Hogy minap estig fáradtam ebben. Nagy szorgalmatoson kerestelek, Minden utcában téged lestelek, Igen akarom, hogy megleltelek.

18

Balassi Bálint: Bécsi Zsuzsannától és Annamáriától. In: Gyarmati Balassi Bálint énekei, 146 –147.

328


Ma gondolám meg gonoszságodat, Hogy betöltsed az adósságodat, Kételen minden fogadásodat. (Átöleli a második férfi nyakát.) Szép nyoszolyámot már megvetettem, Selyem paplannal beterítettem, Szép szőnyegekkel ékesítettem. Nincs uram itthon, elment nagy messze, Tudom, mikor lesz haza jövése, Csak tegnap ment el, nem kell félnie. (Fölnéz az énekesnőre, aztán körülpillant.) Mert senki semmit nem tud mihozzánk, De ha valakitől meghallhatnám, Az nyelvét is mindjárt kivonatnám. Kérlek, engemet hogy meg ne utálj, Míg uram megjő, énmellettem hálj, Velem együtt légy, tőlem el ne állj. (Közelebb húzódik a férfihez, kezét megragadva simogattatja magát.) Mint nevedékeny plánta, oly vagyok, Vagy mint pünkösdi kinyílt virágok, Hol fejéredek, hol pirosodok. Vagyok szerelmes, mint nőstény szarvas, Kérlek, kedvedre hogy megtapogass, Ha lehet tűled, velem is mulass. Ne hajolj, szívem, máshoz senkihez, Ez teljes földön immár senkihez, Te is hát bízzál az én kedvemhez.19 (Egy idősebb férfi lép elő, észreveszi a nőt, amint enyeleg.) IDŐS FÉRFI – Hát te, Bendő Panna?! Pestyéni hévvízben te mit cselekedtél, Fajtalan ifjakra gyakorta szemléltél, Kamoka ködmönben igen frissen léptél, Egy ingben sétálván igen gyönyörködtél.

19

Tudod-e, miért jöttem elődben… In: Pajkos énekek, 146–149.

329


Buja természeted hasonló disznóhoz, Ki életednek fertelmeskedést hoz, Parázna voltod semmi jót nem hoz, Hasonló vagy koslató kutyákhoz. Uradat ha háznál te nem érezed, Egy mélyföldre ha eleredett, Mely nem méltó, melléd fekteted, Csak telhessék nyers bőrrel hiveled. Szép friss ruhákban sétálsz az utcákon, Arany lánccal kötözöd magad nyakon, Szemedet idestova hányod az ifjakon, Lábadnak nyomát hogy mérjék az ágyon. Nincs olyan ifjú, ki te meg nem csalsz, Szemed hunyorítással ha te megpróbálsz, Ha nincsen is pínze, te meg ne utálsz, Ütője ha nagy, vele örömest hálsz.20 (A mulatozók két csoportra oszlanak, az egyikben a legények, másikban a lányok. A két csapat egymásnak énekben felelgetve vetélkedik.) LEGÉNYEK – Én vagyok a halászlegény, Én állok a tó közepin, Én fogom az aranyhalat Világoskék paplan alatt. Leterítem köpönyegem, Szeretőmet ráfektetem, Bevetem a halászhorgot, Úgy fogdozom a szép pontyot.21 LEÁNYOK – Három óra már, Majd megvirrad már. Uccu patkó! piros csizma! Ki patkol meg már? Uccu patkó, piros csizma, Uccu patkó, piros csizma, 20 21

Madách Gáspár: Bendő Panna komáromi asszony éneke. In: Pajkos énekek, 138–139. Pálóczi Horváth Ádám 403. számú éneke

330


Ki patkol meg már? Ki patkol meg már?22 LEGÉNYEK – Katonának hívnak engem, Hasam végin a fegyverem, S mikor én azt billegetem, Akkor szeret Katus engem.23 LEÁNYOK – Sárgarépa, zöld ugorka – kum, Haragszik rám egy vén kurva – kum, De mit használ a haragja, Engem szeret a galambja – kumma, kumma, kum. Kákó, kákó, kákó béle – kum, Ne nyomja kend olyan tőre – kum, Gyenge vagyok, félek tőle, Köldökömhöz ér a vége – kumma, kumma, kum.24 (A lányok kara rezál – összefogódzva, farukat riszálva körtáncot jár –, a legények feléjük kiabálják a csujjogatót.) I. LEGÉNY – Megholt atyám már anyámmal, Egy pár ökör egy tézslával Maradt rám, már mit csináljak? Árva vagyok, kivel háljak? LEÁNYOK – (rikoltva) Ijju-jujju-jujju-jú! II. LEGÉNY – Megátkozod azt az órát, Melyben vészed sütő lyányát, Mert ugyanis ki győz néki? Minden éjjel bé kell fűtni. LEÁNYOK – (rikoltva) Ijju-jujju-jujju-jú! III. LEGÉNY – A muzsikus leánykája Világosan kikiáltja, 22

Pálóczi Horváth Ádám 347. számú éneke Pálóczi Horváth Ádám 263. számú éneke, a 364. számú ének dallamára 24 Sárgarépa, zöld ugorka… In: Pajkos énekek, 168. 23

331


Hogy tamburát nem fogsz verni, Ha nincs mivel feltekerni. LEÁNYOK – (rikoltva) Ijju-jujju-jujju-jú! IV. LEGÉNY – A varrólyánt ha elkapom, Lészen véghetetlen bajom, Cérna kell a tű fokában, Bé kell dugni a lyukában. LEÁNYOK – (rikoltva) Ijju-jujju-jujju-jú!25 (Néhány pár táncolni kezd, miközben a legények és a leányok kara dalba fog.) LEGÉNYEK – Most izenték Komáromból, köll-e leány vagy nem? Most is azon gondolkodom, elvégyem-é vagy nem? Komáromi leányt veszek, olyan mint a szamár, De ha győri leányt veszek, olyan mint a madár. LEÁNYOK – Kecskemétre kéretének, oda nem adának, A gyöngyösi vén vargának neki taszítának. De hadd legyen, majd elmegyen ő is a vásárra, Én is akkor a kováccsal nyújtózom az ágyba. EGYÜTT – Az barátok az utcában kaputumban járnak, Azok élik az világot, akik ketten hálnak. Lám én szegény árva fejem, csak egyedül hálok, Kívül-belől tapogatok, csak falat találok.26 (Nagy közös tánc kezdődik, amely közben táncszók is hangzanak.) I. LEGÉNY – (csujjogatva) Édes rózsám, gyere ki, Hozz egy kancsó jó bort ki, Adj egy csókot, én meg mást, Így nem csaljuk meg egymást.

25 26

Megholt atyám... In: Pajkos énekek, 200–203. Most izenték Komáromból…In: Pajkos énekek, 172.

332


I. LEÁNY – (csujjogatva) Bárcsak engem valaki Hordó helyett fúrna ki, Nem mondanám én neki: Nagy a csapja, vegye ki!27 (A tánc ritmusa fokozódik, majd váratlan félbeszakad a zene, a táncosok kitartják a képet.)

6. kép SZERZETES – Lám, mint Vergilius is szól felőle: „Nox et amor vinumque nil moderabile suadent.” Vagyis hogy az éj, a bor és a szerelem semmi alkolmatost avagy mértékletest nem tanácsolnak. Nagy visszafordultság vagyon a mi természetünkbe, hogy igen örül a nevetségnek, a vigasságnak, a jóllakásnak etc., és igen nehezen hagyja magát erről elvonni és abba vet minden gyönyörűséget, maga a felette való étel és ital megöli az emberbe a bírót, kinek az egész testet minden tagjaival igazgatni kellene. (Hátulról a táncosok lábdobogása hallatszik, s egyre jobban közrefogják a Szerzetest.) SZERZETES – Hopp haja, mint veszik hasznát az ő tobzódó életeknek! Mert miképpen a víz elindítja a malmot és a sarkantyú a lovat: így indítja a bor a természetet minden vakmerőségre, és felgyújtja az emberbe a gonoszra való indulatot. (A táncosok székestől középre penderítik a Szerzetest, lábukkal dobogva körbetáncolják. A Szerzetes felugrik a székre.) SZERZETES – (túlkiabálva a dobogást) Kicsoda számlálhatná el e sok ondokságokat? Inkább elszámlálnám a fejeken való hajszálakat! (A táncosok körbeállják a Szerzetest.) LEÁNYOK – (énekelve) Hol hálál, hol járál, cinege madár? LEGÉNYEK – (énekelve) Kapud előtt a pázsinton, szívem asszonykám. Udvarodon sétálgattam, szívem asszonykám, Ablakodon szökdéncseltem, szívem asszonykám. 27

Édes rózsám, gyere ki… In: Pajkos énekek, 89.

333


LEÁNYOK – (énekelve) Hol hálál, hol járál, cinege madár? LEGÉNYEK – (énekelve) Ágyad alatt kucorgottam, szívem asszonykám. Lábad ujján füttyegettem, szívem asszonykám, Lábad között a cserében, szívem asszonykám.28 (Csujjogatás, nevetés. Majd a forgatag zaja egy kissé csendesedik.) SZERZETES – (megfenyegeti a társaságot) Meglássátok, mi következik a tobzódásból, mi lészen a gyönyörűséges boritalnak gyümölcse! (A táncos legények leemelik a székről a Szerzetest, majd belekarolva őt is be akarják vonni a táncba. A Szerzetes néhány tánclépés után kiszabadul, s kiszalad a színről. A tánc ritmusa egyre jobban fokozódik, majd hirtelen abbamarad a zene, kitartott kép. Lassú sötét. A színen csak az asztalon fekvő Bibliát világítja meg a gyertya. Csend. Kis idő múlva az asztalhoz lép egy legény, s elfújja a gyertyát.)

VÉGE

28

Hol hálál, hol járál… In: Pajkos énekek, 220.

334


Néhány megjegyzés és segédlet a rendező számára A szerkesztett darab „alantas” témát választott: boritalról, részegségről, tobzódásról, paráznaságról és miegyebekről van benne szó, csupa olyan dolgokról, amelyekről azóta beszél az irodalom, mióta egyáltalán létezik. A magyar nyelvű irodalomban az első bordalt („Hozd el gazda, hozd el az Szerémnek borát, / Noha nincsen pénzem, de vagyon emberségem.”) 1551-ben jegyezték le, a Pajkos ének legtöbb részlete már ismert volt a XVI. század első felében. Később a diákköltészet vált az ún. latorénekek fenntartójává és gyarapítójává – erről tanúskodik többek között a Kozma-énekeskönyv, amelynek énekeit egy ismeretlen nevű pataki diák írta össze 1777 és 1781 között. A „pajkos” és a „lator” ének abban az időben egymás szinonimái: a pajkos szóval az elvetemült gazembereket, az „ocsmány bordélyból költ” fajzatokat, a „népnek moslékit” illették. Róluk: csavargókról, részegesekről, tobzódókról, kurafiakról, s még inkább kurvákról szóltak ezek az énekek, amelyeket vándor deák-énekmondók szerzettek és terjesztettek. Előadásukra a „jeles napok”, lakodalmak teremtettek alkalmat; ezekkel a dalokkal járták a pataki és a debreceni kollégium diákjai a falvakat és a nemesi kúriákat. (Persze a kollégiumban is megtalálták a módját előadásuknak és hallgatásuknak; elég, ha a Csittvári krónika legendájára emlékeztetünk. Az énekek leggyakoribb témái tehát a bor és a szerelem. A szerelmi énekeknek két típusa alakult ki a századok során: a vaskos, szabadszájú és a fennkölt, udvari válfaj. Mindkettőre a „virágének” kifejezést használták, hiszen az a korabeli nyelvhasználatban mindössze annyit jelentett, hogy szeretőről, barátnőről való ének. Ebben a darabban jó harmadfélszáz évet ölelnek fel a beszerkesztett énekek és szövegek. Az alapszövegként szolgáló próza 1552-ből való, s Heltai Gáspár kolozsvári plébános szerezte A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus címmel. A verses énekek pedig ugyanezen időtől kezdve az 1800-as évek elejéig összeírt daloskönyvekből és kódexekből valók. (A válogatás alapjául a Stoll Béla szerkesztette, s 1984-ben megjelent Pajkos énekek című gyűjteményes kötet szolgált.) A darab dramaturgiája a Heltai-féle szöveg és a „pajkos énekek” világképének ellentétére épül, ezt teszi láthatóvá a színpadi tér jelzett kettőssége is. Az egyik oldalon a Heltai képviselte keresztény egyház a maga szigorú (az énekmondók némelyike szerint képmutató) erkölcsi335


ségével, a másik oldalon a szabadabb (az egyház szerint szabados) életfelfogás és életmód képviselői vannak jelen a maguk szertelen és féktelen jókedvével. (Persze ez a „világi” oldal sem egységes; ennek jelzésére szolgál a darabban a Bendő Pannát elítélő Madách Gáspár-szöveg.) Hogy melyik oldalnak van igazsága vagy nagyobb igazsága? A darab nem foglal állást ebben a kérdésben. Ezt a lebegtetett álláspontot jelzi a játék vége, amikor a mulatozóknak a Szerzetest legyűrő győzelme után záró képként a gyertyával megvilágított Biblia jelenik meg. Az énekek áradatát a Szerzetes (Heltai szócsöve) szövegei tagolják, ezek vezetik be az egyes képeket. A képeken belül a versek nemcsak egyszerűen elhangzanak bizonyos egymásutánban, hanem szituációba ágyazódnak (pl. mulatozók, lakodalmasok, maskarások, kocsmázók, szeretőjüket dicsérők, papot választó vitázók, magakellető asszonyok és kurafiak stb. jeleneteiben). Ezt a megoldást már csak az is ösztökélte, hogy a latrikánus versek többsége önmagában nem előadható, megformáltsága kevésbé gondos, a rím és a ritmus is sokszor döccen. Ezzel a problémával függ össze az a megoldás is, hogy a pajkos énekek többsége erősen „húzott” változatban került be a darabba. Oka ennek egyrészt a szövegromlásokból fakadó, s így lábjegyzetek nélkül nehezen érthető részletek kiszűrése, másrészt a szövegeket időnként terhelő tautologikus ismétlődések elkerülése, harmadrészt – s egyáltalán nem utolsó sorban – a szituációba helyezhetőség. A szövegek közé illesztett népdalok vagy népies dalok (ez utóbbiak Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekeiből) többsége úgynevezett bordal, de szerepel köztük tematikus ellenpontként két udvari jellegű virágének is. A ma is ismert népdalok felhasználása mellett szól az az érv, hogy a népdalszövegek bizonyos részei és a latrikánus versek között szoros tematikus és keletkezéstörténeti kapcsolat van, s nyilván nem véletlen, hogy egyes latrikánus versrészletek ma is élő népdalstrófaként bukkannak fel. Szólni kell a darab még egy rétegéről, a lakodalmi jelenetbe illesztett népi dramatikus játékokról, illetve a néprajzilag hiteles lakodalmi szokásokról. Ezek mindegyike igen régi hagyományt őriz: a temetést és álhalottat bemutató játékok legjelentősebb alkalma éppen a lakodalom volt; a törökmaszkos alakoskodás és a pajzán találós kérdésekkel szórakoztatás szintén e hagyomány része. Közös vonásuk, hogy szókimondóak, gyakran obszcénok – ez azonban szoros összefüggésben van azzal, hogy eredetüket a termékenységvarázsló mágikus rítusokban kell keresnünk. A találós kérdésekkel szórakozó kis társaság köré fik336


tív szituációt építettünk, s hasonlóan kitalált – ám szokásleírásokon alapuló – a törökös alakoskodás jelenete. A temetési paródia kompiláció: az Ujváry Zoltán szatmári gyűjtéséből származó öt jelenetből szerkesztettük, s felhasználtunk hozzá egy 1904-ből származó szokásleírást is. (Megjegyezzük: csak olyan „lator” szövegeket válogathattunk, amelyeket még „elbír” a színpadi közléshelyzet.) A népi dramatikus játékok sajátossága, hogy a szerepeket teljes egészében férfiak alakítják, s ez maga után vonja az álöltözetek gondját. Ennek könnyebb megoldására alább néhány támpontot adunk az egyes szereplők jelmezeihez: PAP – Piros ágyterítőt terít magára, ez a palást. Kezében ócska kalendáriumot tart, amely tele van hamuval (liszttel). Másik kezében kukoricaszárból készített kereszt. Fején papírból készült, az egyházi szertartásoknál használthoz hasonló papi sapka. KÁNTOR – Ünneplő öltözet, esetleg sujtásos kabát. Szemüveget visel, kezében görbe bot és könyv. HARANGOZÓ – Egyszerű fekete öltözék. Kezében kolomp (esetleg még marharépából készített füstölő, amelyben denaturált szeszt égetnek). HALOTTVIVŐK – Egyszerű fekete ruha, kezükben esetleg ásó vagy lapát. SIRATÓASSZONYOK – Férfiak alakítják őket. Csak egy fekete kendőt kötnek a fejükre, egyébként férfiruhában vannak. FELESÉG – Férfi alakítja, fekete női ruhát, kendőt visel. HALOTT – Semmi különleges jelmeze nincs, az egész játék alatt lepedővel van letakarva. Kezében egy kukoricatorzsát vagy sárgarépát tart, amelyet időnként fallosz-imitációként mozgat a lepedő alatt. A Pap által megszólított gyerekeket nem kell külön megjeleníteni, elég, ha a Pap jelentőségteljesen rámutat valakire a jelenlévők közül. A ravatalhoz egy lócát és egy fehér lepedőt használnak. A „lator-musical” sikeres színreviteléhez elengedhetetlen a verses szövegeket jól interpretáló színjátszók és egy énekelni, (nép)táncolni jól tudó, ugyanakkor szituáció-érzékeny tánccsoport együttműködése. Mivel a „lator-musical” régi magyar nyelvi szövegekből építkezik, az előadói értelmezés könnyítésére megadjuk a leginkább magyarázatra szoruló kifejezéseket és azok jelentését: 337


alég prédikál

háromszor se prédikál egy esztendőben (vagyis még a három nagy egyházi ünnep – karácsony, húsvét, pünkösd – mindegyikén sem) általverik átdöfik (itt: erotikus értelemben) apertúra nyílás (a szövegben erotikus értelemben) atyafia itt: húga bátor akár; ámbár csere cserjés, bokros hely (itt nyilván erotikus értelemben) egyest inni egyszerre felhajtani, „ex”-et inni, fenékig kiinni ejtel régi űrmérték; nagyjából egy icce (kb. 8 dl); más forrás szerint kb. 3 liter felfeslőzik felfeslik, kinyílik, kitárulkozik fogokon általfocskandanak hánynak, öklendeznek, rókáznak gyurkó gyurka (= rosszul kiherélt kakas) hajda (felhívásként, biztatásként) nosza, rajta hajdenánom réjaként használt kifejezés a dalokban sorvégen vagy refrénben hársol hadonászik kákó káka, gyékény; ill. (változatos alakú) farúd – itt inkább ebben az értelemben kákog károg, feleslegesen beszél kamoka kamuka, azaz damaszt (= lenből, pamutból, esetleg selyemből mintásan szőtt kelme) kaputum csuklyás köpeny kedig pedig, viszont konc húsos csont koslat céltalanul jön-megy, kószál, csavarog lakás evés-ivás, lakomázás liktárium cukros főzet lopók tolvajok (a régi magyar nyelvben a „tolvaj” szónak ’rabló’ jelentése volt) maga (kötőszóként) noha megcsal behálóz mélyföld mérföld mindennel egyemben mindenkivel együtt

338


nevedékeny plánta odavonssza orvok sólymocska

szemen valója szent János

tézsla Tiefengrab utca tikmonysült zsobrák

növekvő palánta ide-oda húz, ráncigál (valószínűleg) tolvajok (vö. „urraz” és „oroz” = lop) barátnő, szerető (a Madách Gáspár-vers tele van rejtett obszcén utalással, de fennkölt, udvari stílust imitálva) szemfödele Keresztelő Szent János; utalás a bibliai Salome táncára, amelynek az ára Keresztelő János feje volt az eketaliga vagy borona elé akasztott rúd, amely mellé az igás állatot fogják régen is, ma is a prostituáltak utcája Bécsben tojásrántotta (vö. ’tik’= tyúk; ’mony’= tojás) fösvény, zsugori, faszari

Felhasznált források Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat, Bp., 1987. Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén (Erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázata). Gondolat, Bp., 1986. Csokonai Vitéz Mihály költeményei és versfordításai. I–II. kötet. Unikornis, Bp., 1993. Énekes Poézis (Válogatás Pálóczi Horváth Ádám ötödfélszáz énekeiből). Magyar Helikon,Bp., 1979. Gyarmati Balassi Bálint énekei. Szépirodalmi, Bp., 1986. Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. In: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Szépirodalmi, Bp., 1980. Pajkos énekek. (Vál. Stoll Béla) Szépirodalmi, Bp., 1984. Új magyar tájszótár. 1–4. kötet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979–2002. Ujváry Zoltán: Népi színjátékok és maszkos szokások. DUP (Multiplex Media – Debrecen U. P.), Debrecen, 1987. Vajda Mária: Hol a világ közepe? (Parasztvallomások a szerelemről). Erdei Ferenc Művelődési Központ, Kecskemét, 1988. (Forrás Könyvek) „Virágos sorozat” – a Zeneműkiadó népdalgyűjteményei 339

b. pap endre

A BUDAI KÜLDETÉS Egy sorozat öt töredéke

SZEREPLŐK

MÁTYÁS BARBARA EDELPÖCK TESTŐRPARANCSNOK BARTRAM BERTA/BORIS HAJÓSINAS SZILÁGYI ERZSÉBET ORVOS HÍRNÖK FRIDRICH VON ENZERSDORF BIBIÁNA BABETT SZOLGÁK KATONÁK

Történik 1470 tavasza és 1484 ősze között öt darabban: Bécsben, a Dunán, a visegrádi várban, Boroszlóban és Enzersdorfban.

342

B. PAP ENDRE: A BUDAI KÜLDETÉS

ELSŐ RÉSZ Szökés a Hofburgból Bécs. 1470. III. 11. Éjfél után pár perccel. Hálószoba, félhomály, vad szerelmeskedés hangjai. A testőrparancsnok gyertyával, pár csizmával lép be. Barbara felsikolt, Mátyás mögé bújik. TESTŐRPARANCSNOK – Felség, menekülnie kell. Azonnal... BARBARA – Maga ki én lakás! Mi keresnivaló semmi itt?! Ki arra... TESTŐRPARANCSNOK – Nincs vesztegetni való időnk. Merénylet készül Ön ellen. MÁTYÁS – Az ördögbe, pont most? Várhattál volna még pár percet a hírrel. TESTŐRPARANCSNOK – Vártam, de a király sehogy se akarta abbahagyni a hancúrozást... MÁTYÁS – A szerelemből sosem elég. TESTŐRPARANCSNOK – Öltözzön gyorsan, Felség. Első kézből tudom, a császár az életére akar törni. MÁTYÁS – Az a pojáca? A kést és a villát se tudja rendesen megfogni. TESTŐRPARANCSNOK – Vannak emberei, nem kevesen, akik értenek a méregkeveréshez és a válogatott módszerekhez. Máshoz nem is értenek, de az orgyilkossághoz nagyon. Egy tál lencsébe belefojtanak bárkit. MÁTYÁS – Tál lencsébe, biztos? Nem inkább egy tál lencséért? TESTŐRPARANCSNOK – Mindegy, Felség, ha az eredmény ugyanaz. MÁTYÁS – De te honnét a fenéből tudod, hogy én itt vagyok? Kémkedsz utánam? A király után? TESTŐRPARANCSNOK – Ön után? Minek, Felség? Elég Frigyes császár kémeit követni, és megtalálja a magyar királyt akárki. MÁTYÁS – (öltözik) Mindig a nyomomban vannak. Ma eltévedtem szándékosan. Nem volt nehéz. Ezek a bécsi sikátorok olyan egyformák. Valahol rossz felé kanyarodtam, és a kémtől kérdeztem meg az útirányt. Nagyon szolgálatkész volt. Adtam neki egy aranyat. Jó körmöcbányait. Hálálkodott is rendesen. Most is ott strázsál a sarkon? TESTŐRPARANCSNOK – Csak strázsált, Felség. Most issza el az aranyát a Duna fenekén. BARBARA – Maga ölni vízbe ember ártatlan? TESTŐRPARANCSNOK – Muszáj volt. Észrevett és felismert, gyanút fogott és riasztani akart. Nem kockáztathattam Őfelsége életét, és a kegyedét... 343


BARBARA – Engem csak nem védeni maga így. Nem kérni soha rá maga erre. TESTŐRPARANCSNOK – Ahogy a mondás tartja: az asszony és a férfi egy test, két lélek. Ha egyik lelket védem, a másikat is védem. Ez a feladatom. Őfelsége biztonságára esküdtem fel. MÁTYÁS – Inkább két test, egy lélek. Nem gondolod? TESTŐRPARANCSNOK – Felség, ez már metafizika. Túlmutat egy testőr szerény képességein. BARBARA – Fordulni fel, schnell! Vagy hunyni szem. Öltözni akar én most hálóruha bele. (Öltözik.) MÁTYÁS – Az útiterv előkészítve? TESTŐRPARANCSNOK – A kész terveink, amikkel ide jöttünk, Felség, becsődöltek mind a próbákon és a teszteken. Új menekülési útvonalakat kellett kidolgoznom. Csak én tudom ezek minden részletét. Úgy gondoltam, jobb, ha nem osztom meg senkivel. MÁTYÁS – Még velem sem? TESTŐRPARANCSNOK – Erre nem adott alkalmat. Nappal udvari cécó, este pedig szerelmi légyottok. De most lesz időnk megbeszélni mindent útközben. Kérem, ezt a csizmát vegye fel. Kényelmesebb a báli cipőtől. Sokat kell kutyagolnunk majd. MÁTYÁS – Gyalog szökünk? Bécstől egészen Budáig? TESTŐRPARANCSNOK – Nem, dehogyis, Felség. MÁTYÁS – A lovam hátra kell hagyjam? TESTŐRPARANCSNOK – Igen, Felség. Túl feltűnő lenne lovon távoznia sebtében éjféltájt. MÁTYÁS – Egy olyan kér erre engem, aki a lovát még soha nem hagyta el? TESTŐRPARANCSNOK – Ne aggódjon a lováért, Felség. A császár nem a lovát akarja megmérgeztetni. Reggel eljövök érte, ígérem. Addig el kell terelnie a figyelmet rólunk mindenképp. Egy ló nem csak nagy zajt csap, de nem is jutnánk vele messzire, mert a városkapuk be vannak zárva. Szárnya a paripáinknak pedig nincs, hogy átrepüljük velük Bécs falait. MÁTYÁS – És a kíséretemmel mi van? Nekik szólnunk kell azonnal. Vagy útra készen állnak már? TESTŐRPARANCSNOK – A magyar urakat, sajnos, hátra kell hagynunk. MÁTYÁS – Mint a lovamat? TESTŐRPARANCSNOK – Csak maga megy, Felség, néhány megbízható, jó kardforgató emberrel. 344


MÁTYÁS – Embereim hagyjam cserben? Ilyen hadvezérnek ismersz te? TESTŐRPARANCSNOK – A püspök urak is maradnak. De csak a kapunyitásig. Akkor mindenki mehet, amerre lát. MÁTYÁS – Vitézt és Csezmicei Jánost hagyjam benne a pácban? TESTŐRPARANCSNOK – Túl feltűnő lenne az egész magyar tábort fellármázni. Egyébként sem az ő életük forog kockán. Nem a magyar lovakra és nem a magyar urakra feni a fogát a császár. MÁTYÁS – Dühét kitöltheti majd rajtatok könnyen, ha látja, hogy megszöktem. Azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Vagy mindenki jön, vagy én is maradok. De legjobb lesz, ha én magam riasztom az urakat, és huszárosan kivágjuk magunkat a Hofburgból. Te pedig mehetsz isten hírével – a semmirevaló terveddel együtt. TESTŐRPARANCSNOK – Most sem okozott csalódást, Felség. Akkor ideje, hogy nyakunkba szedjük a lábunk. A másik tervem egy kicsit időigényesebb. Nem szeretném, ha ránk virradna közben. MÁTYÁS – Tarsolyodban több terv, benned jó emberismeret. Te sem okoztál csalódást nekem. Ezt becsülöm benned. Minden lehetőségre fel vagy készülve. Előre számítottál arra, hogy meg fogom makacsolni magam, mint egy öszvér. TESTŐRPARANCSNOK – Pár legényemmel nekem mindenképp maradnom kell. A lovainkat és a felszerelésünket nem tehetem ki az ellenség kényének-kedvének. És, Felség, a firenzeiek ajándék oroszlánjait is kár volna a bécsiekre bízni. MÁTYÁS – Visszajövök én ezért még, a lovakért is meg a felszerelésünkért is, de azt megemlegeti Frigyes császár. Esküszöm, hogy a fekete seregem élén fogok még Bécs utcáin parádézni egyszer. TESTŐRPARANCSNOK – Útra készen? Indulnunk kell. BARBARA – Itt hagyni engem te így éj közép? Egy puszi nélkül? MÁTYÁS – Magunkra hagynál egy percre? TESTŐRPARANCSNOK – Nem több. Egy perc, Felség. Mérem! Addig körbenézek kint, mi a helyzet. Felfedezték-e már, hogy eltűnt az őrszem. (El.) MÁTYÁS – Velem jössz, Barbara? BARBARA – Hova jössz énvelem? MÁTYÁS – Budára, a királyi palotába. BARBARA – Olyan messzire búcsúzás nélkül? Megszakad szív meine Mutter. Vagy elátkozni örökre. Itt hagyni mindent úgy hogy? Bútor, ruha, szőnyeg, függöny, minden itten. MÁTYÁS – Kapsz szebbet, jobbat. Csupa aranyat. 345


BARBARA – Hátrahagy enyém apaágy? Nem tudni több aludni más ágy bele. MÁTYÁS – Értem. Nem baj. Akkor utánam jössz? Összepakolsz, elbúcsúzol, és a testőrparancsnokkal utánam jössz. BARBARA – Minden rendezni meg. Szállítás, lakás felmondani, kifizet számla sok. Különben gazda foglal ágy el. MÁTYÁS – A határon foglak várni majd. BARBARA – Jó, de ez mind lenni három-négy napok még. MÁTYÁS – Felverjük a tábort, és várni fogunk, ha kell, egy hónapig Pozsonyban. BARBARA – Hónap? Holnap, holnap, holnap. Három nap. MÁTYÁS – Úgy legyen! BARBARA – Kérni puszi, nagy puszik! MÁTYÁS – Egyszer még a nők okozzák a vesztem. (Hosszú csók. A testőr jön egy hosszú kötéllel.) TESTŐRPARANCSNOK – Felség, új őrszem leselkedik. Az ablakon át kell mennünk. Ezért a kötél. Kinizsi Pál az ablak alatt várja. (A testőr az ágy lábához köti a kötelet, majd az egyik ablakon leereszti.) BARBARA – Maga mit csinál ágy enyém? Meg akarni én kötözni ágy? TESTŐRPARANCSNOK – Dehogy, kisasszony. Nőket nem bánt egy magyar úr, ha megérdemli ezerszer, akkor sem. MÁTYÁS – Barbara utánam jön Budára. Rád bízom, minden kérése parancs a számodra. TESTŐRPARANCSNOK – Értettem, Felség. Nyugodt lehet. Jobban a lovakkal se fogok bánni. MÁTYÁS – (Barbarához) Néhány nap és újra találkozunk, újra öleljük reggelig csak egymást. BARBARA – Várni alig még. Az Isten óvni is téged nekem. TESTŐRPARANCSNOK – Mehetünk végre, Felség? MÁTYÁS – Még egy puszi csak, mielőtt kitöröm a nyakam. BARBARA – Ezer puszika neked én adni! MÁTYÁS – Annyira nincs idő. Ha egy nem, ezer sem véd meg a nyaktörő mélységtől. TESTŐRPARANCSNOK – Csak maga után, Felség. (Mátyás el.) Kisasszony, a kötelet majd húzza be utánam. Jó kötél ez, jó szolgálatot tehet még az összecsomagolásnál. BARBARA – Nem érteni. Mit akar nekem szolgálat maga kötél? TESTŐRPARANCSNOK – A kötelet itt hagyom. Tegye az ágy alá 346


vagy ahova akarja. Reggel itt leszek a lóért. És nem szólni senkinek. Ha jön csendőr magához, Barbara, maga nem tud semmit, nem hallott semmit. BARBARA – Hallgatni, aludni, feküdni, álmodni, számolni bárány. Nem te oktatni én. TESTŐRPARANCSNOK – Jó kislány. (Távozik. Barbara visszahúzza a kötelet, az ágy alá dobja, a másik ablakhoz siet a gyertyával és jelez vele. Nemsokára kopognak, és Bertram lép be egy katonával.) BARBARA – Tessék! Szabad! BERTRAM – Mi történt? Mért adtad le a vészjelzést? BARBARA – A fecske meglépett, Bertram főtörzs. BERTRAM – A király? Az őrnek jeleznie kellett volna, de eltűnt. Biztos, megint valamelyik kocsmában eszi a fene. Fellógatom, csak kerüljön a szemem elé. BARBARA – Aligha fogod. Csak ha kihalászod. A Dunában úszik, mint egy nagy harcsa egy körmöci arannyal együtt épp Buda felé. Mintha ott nem lenne elég körmöci arany úgyis. BERTRAM – Nagy mázli! Szerencse, hogy nem magamat tettem ma ügyeletbe. Ez is egy figyelmeztetés, hogy nem jó buzgó mócsingnak lenni. BARBARA – Mátyás emberei elintézték rövid úton, és ha nem is intézik el, akkor se látott volna többet a semmitől. Mert a hátsó ablakon másztak ki. Itt a kötél, amin leereszkedtek a testőrével. BERTRAM – De mi a fenének szöktek meg? BARBARA – A testőrparancsnok valami mérgezésről beszélt. Hogy a császárunk el akarja tenni láb alól. BERTRAM – Badarság. Sületlenség az egész. Arról előbb nekem kellene tudnom. BARBARA – Egyik kémüktől kapták a fülest. Első kézből. Nem lehet alaptalan teljesen, ha az ágyamból ugrasztották ki a királyt, közel a csúcsponthoz. BERTRAM – Rossz kémeik vannak, csupa vénasszony, csak a pletykáknak hisznek, a saját szemüknek és szívüknek fikarcnyit se. A pokolba is, Barbara! Ha elvesztjük szem elől Mátyás királyt, az a fejünkbe kerülhet. A nyomába kell erednem. Merre mentek? BARBARA – Nem tudom. Maga a király se tudta. Egyedi szökési útvonaluk van. Ha tudom, hogy semmit se tudsz, kiszedtem volna belőlük, de ezzel nem én vagyok megbízva. Nekem csak a király testének tanulmányozására kellett szorítkoznom, vagy rosszul emlékszem? 347


BERTRAM – Szét kell küldenem azonnal az embereimet. Talán még nem késő. (A katonához.) Siess a törzsre, és riadóztasd az embereket! Minden lovast meg kell állítani. Élve vagy halva! A kapun kiengedni pedig egy lelket se szabad. BARBARA – Gyalog mentek, Bertram, nem lóval. A lovat itt hagyták. Tudják, hogy lovasokat keresnétek először. BERTRAM – Gyalog? Ostobák. Elkapjuk őket, mielőtt egyet finghatnának. BARBARA – Nem juthattak messzire. Egy perce, hogy távoztak tőlem. BERTRAM – (a katonához) Szedd a lábad, öcsi, és lóra! Tudod a dolgod! KATONA – Igenis, uram! (El.) BERTRAM – Csak ebből kikászálódjunk valahogy épp bőrrel! Balhé lesz, de még mekkora. Lesz kurva nagy felfordulás. Fejek fognak hullni a porba. Számítanunk kellett volna a szökés lehetőségére is. BARBARA – Hogy deresre húzzanak veled holnap, én meg nem várom azt. Megyek azonnal Mátyás után. Inkább dadogok magyarul életem végéig a fülébe édes szavakat. Mert veled ellentétben engem meghívott a budai palotájába, meghívott, de meg ám, bizony. BERTRAM – Hogy engem mért nem hívnak meg soha sehova?! Mindenki mért nem lehet utolsó ribanc? BARBARA – Én hülye meg kimagyarázkodtam. Az ócska bútorok miatt maradtam, pedig lelécelhettem volna vele rögtön. Késő bánat, ostoba liba! BERTRAM – Hadd fusson csak a király Budára, mi azért ne szaladjunk a rúd elé. Előled úgyse futhat el. Ha ő megy, megyünk mi is utána. Nyert ügyünk van. Nincs veszve semmi. Ez a mostani riadó pedig csak egy próbariadóként lesz benne a jelentések nagy könyvében. BARBARA – Az oroszlánbarlangba küldesz. BERTRAM – Budán most tele az oroszlánok bendője. Veled megyek én is. Hogy egyedül menj, összekötő nélkül, attól ez fontosabb küldetés. Ez az évszázad küldetése lesz. A nagy budai küldetés. Nincs ettől jobban csengő bejegyzéscím a bécsi titkos kancelláriák évkönyveiben. BARBARA – A bútorokat és minden csetreszt vinnünk kell magunkkal e kéjlakból. BERTRAM – Minek? Megvesztél? Budán ezerszer jobb bútorokat kapsz Mátyástól. Azt mondják, igen jól tartja a szeretőit. Szükséget nem szenvednek semmiből. 348


BARBARA – Valamit ki kellett találnom, hogy mért nem szökök el vele. Úgy tettem hát, mintha sajnálnám nagyon az ágyat itt hagyni meg ezt a sok vackot. Úgy a szívemhez nőtt! Gyanús lenne, ha holnap bútor nélkül állítanék be. Nem a királynak, ő vak a szerelemtől, de az udvaroncai felettébb éberek és gyanakvók. BERTRAM – Okos lány, megoldjuk. A dunai flottilla legnagyobb teherszállító bárkája áll a rendelkezésünkre reggel. BARBARA – Megvesztél? Gyanút akarsz kelteni? Jobb ötletem van. A fő-fő testőrének a gondjaira bízott Mátyás. Minden óhajom számára parancs. Majd ő elszállítja, és megoldja gondom. Tőled talpraesettebb fickó ám. BERTRAM – Az ellenséggel szállíttatjuk magunkat a várba. Trójában se csinálták az akhájok ügyesebben. BARBARA – A szeretőd, remélem, nem visszük magunkkal Budára? BERTRAM – Magyarul jól beszélő és megbízható komornára egy nemes hölgy gyóntatójának, azaz jómagamnak, mindig nagy szüksége van. Elsőrendű kiképzést kapott, mint te, de tőled van még mit tanulnia. BARBARA – Hízelegj csak magadnak! BERTRAM – Az igazság pedig az, hogy kevés nő mondhatja el azt magáról, hogy sikerült ujja köré csavarnia egy igazi királyt. BARBARA – Körmöci aranyakért az ördög fejét is el tudnám tekerni. BERTRAM – Ezekkel a bájakkal és adottságokkal nekem sem volna nehéz. BARBARA – Feladatom marad a régi? BERTRAM – Egyelőre az, ami eddig. A király egészségi állapotának folyamatos nyomon követése, a testi változások felmérése. BARBARA – Mi a kedvenc étele. BERTRAM – És itala! BARBARA – Mikor alszik el. BERTRAM – Mikor ébred fel. BARBARA – Meddig ül a retyón. BERTRAM – Reggel-e vagy este erősebb és gyakoribb a székrekedése. BARBARA – Hányszor fürdik. BERTRAM – Hányszor vált gatyát. BARBARA – És a többi. BERTRAM – És így tovább. BARBARA – Megmérgeznem azért, remélem, nem nekem kell majd. Nem szeretnék gyilkolni. 349


BERTRAM – Az férfimunka. Hozzád csakis könnyű kis feladatok illenek. A piszkos munkához megvannak a jelöltjeim. BARBARA – A brutalitás úgy eltorzítana, hogy királyokat többé el nem csábíthatnék. BERTRAM – Egy királyt megmérgezni nem egyszerű dolog. Jól be vannak biztosítva. Saját szakácsuk, felszolgáló személyzetük van. Étekkóstolójuk fél-másfél órával a király előtt eszik mindig. Rést találni nehéz az évezredek alatt kialakult védelmi vonalon. BARBARA – Ideje lefújnod a riadót, mert ha komolyan találják venni odafönt a szökést, szökhetünk mi is, és a zseniális ötletünket vághatjuk a sutba. BERTRAM – Te pedig menj, ébreszd fel Bertát és készüljetek a hosszú útra! (Mindketten el.) (Színátrendezés. Korabeli zene, dal vagy szöveg szól a háttérben.1 Barbara és Berta egymásra ügyet sem vetve alakítják át a színt. Összetolják a bútorokat, a kárpitozottakat letakarják fehér leplekkel. A szőnyeget feltekerik. A függönyt leszedik. Végül Barbara lekezelően int Bertának, hogy távozhat.)

MÁSODIK RÉSZ Bárka a Dunán 1470. IV. 01. Reggel. Evezőcsapások hangjai egy dob és vezényszavak ütemére: „Húzd! Egy-kettő-három. Húzd... ” Oroszlánbőgés. Nyihogás, patazaj. És szeretkezés hangjai szűrődnek át a falon. Barbara föl-alá jár. Fülét fogja be. Az ajtót veri egy ernyővel. Eltörik. BARBARA – Kuss legyen ott! Elég volt! Hagyjátok abba! Hagyjátok abba... (Berta jön, zilált.) BERTA – Hívtál, Barbara? Parancsolj, Barbara! BARBARA – Csöndet akarok, Berta. Nyugalmat akarok, Berta. Pihenni akarok, Berta. 1

Pl. részlet Antonio Bonfini beszélgetéseiből a szüzességről és a házasélet tisztaságáról; Mátyás király egy levele; a Szabács viadala; Janus Pannonius egy Mátyásról szóló verse, stb.

350


BERTA – A firenzei oroszlánokat nem lehet csak úgy elhallgattatni. És a riadt lovakat se. Makacs egy jószágok ezek. BARBARA – Ki beszél itt oroszlánokról, meg lovakról? Az a dolguk, hogy bőgjenek és toporzékoljanak, de ti visszafoghatnátok magatokat egy kicsit. BERTA – Most már tudod, milyen érzés volt a számomra, mikor a királlyal éjjel-nappal csak henteregtetek, miközben a behavazott utcák visszhangzottak, mert bagzottak a macskák. Február volt, szerelem volt. Talán igaz se volt. Mégsem üvöltöztem és nem vertem dühösen a falat, mert holtfáradt voltam és aludni akartam volna. Nehezen, de túléltem. Egy kis nyögdécselésbe te sem halsz bele itt. Ez a dolgok rendje. BARBARA – Mások is vannak a fedélzeten. A bujaságtok még lebuktat minket. Ha rám nem is, erre tán tekintettel lehetnétek. BERTA – A buja pap ma társadalmilag elfogadott tény. Sőt, az a gyanús ma igazán, ha egy csuhás nem paráználkodik soha. BARBARA – A vízbe dobatlak. Nem tűröm, hogy egy komorna oktasson ki. BERTA – Ez csak szerep. Te nem vagy úrnő, és én nem vagyok a komornád. Ne feledd, hogy Bertram sem a gyóntatód. BARBARA – Kinek szerep, kinek nem szerep. Neked csak szerep, nekem az életem. Bertramnak csak szerep, a testőrparancsnoknak az élete. Egy szavamba kerül, és repültök a Dunába a korláton át. BERTA – Ezt gyónd a fülébe Bertramnak is! Egy kis penitencia már igencsak rád férne. BARBARA – Megmondom én neki, csak hívd be. Akarok is a fejével beszélni. És többé ne tegezz le! Nem vagyunk puszipajtások. Külön utakon járunk. BERTA – Külön öröm ez a számomra. (Kiszól.) Bertram, gyóntatóidő! (El. Bertram jő csuhában.) BERTRAM – Hívtál, Barbara? Parancsolj, Barbara! BARBARA – Úrnőtök vagyok. Ehhez tartsátok magatok. Szerzetes létedre nem viselkedhetsz szemérmetlenül. Rossz fényt vet rám is. Akinek kéjenc a gyóntatója, milyen lehet ő maga? BERTA – (kintről) A vak nem esik messze a botjától. BERTRAM – Ugyan már, a reneszánsz korában élünk. Ma már nincsenek előítéletek. A pápa is szeretőket tarthat. Ma már lehetséges az is, hogy nő üljön Szent Péter trónján. Sőt, sokkal vadabb dolgokat is el tudok képzelni. 351


BARBARA – Te csak ne képzelődj! Hanem törd egy kicsit a kedvemért magad. Itt a könyv, olvasd tovább nekem. BERTRAM – Ezt az unalmas könyvet? Az érsek úrnak figyelmébe különös dolgokat ajánlanak egyesek. Ez a Galeotto Marzio egy csodabogár lehet. BARBARA – Hivatalból a felolvasóm is vagy, nemcsak a gyóntatóm. BERTRAM – Ma, úgy látom, bal lábbal keltél föl. BARBARA – Bár keltem volna, de hogy keltem volna fel? Aludni nem hagytatok. Olvasd! Vagy hozassam ide a hajónaplót? Inkább azt olvasnád? BERTRAM – Remélem, gyorsabban elalszol, mint tegnap. BARBARA – Ahhoz a szöveget egy kissé behízelgőbb, talpnyalóbb hangon kellene színpadra alkalmaznod. A közönséget nem lehet oroszlánbőgéssel elandalítani. BERTRAM – Tudom, hogy késik a havi vérzésed, és az idegesít. Ez a dolgok menete. BARBARA – Mert egy kéjenc vagy, nem tudhatsz azért többet a női dolgokról. Csak azt hiszed. Számomra ez az út nem egy kéjutazás. Csigatempóban haladunk csak a cél felé, ahogy a víz sodor bennünket. Lassan megöl az unalom, és te ezt tétlenül csupán nézed. BERTRAM – Hol is tartottam? Megvan. (Felolvas.) „A hólyag betegsége a húgyhólyagkő, amelynek latin neve, a calculus – noha ez kevéssé ismert – a taposni (calcere) igéből származik. Olyan ugyanis, mint az a kövecske, amely akkor sebzi meg a lábat, ha rálépnek. Ennek hasonlatosságára nevezték el a betegséget is. Így hívják a számoláskor használatos kövecskéket is. Iuvenalis: ... adjuk hát össze, a táblát Hozzátok be, fiúk!... De ez a betegség gyakran háborgat nagy embereket is, és leginkább János esztergomi érseket, ezen isteni belátású csodálatos műveltségű, feddhetetlen életével tündöklő, tetteivel elhíresedett férfiút. Ő hívta maga köré a mi korunkban a Múzsákat, akik az egész világról menekültek, s Magyarországot tette a Múzsák új lakhelyévé. Ezért aztán a szétszórt tudósok csapatostul...”2 (hajó nagyot zökken. Kiesik a könyv Bertram kezéből.) Mi az ördög? Zátonyra futottunk? BARBARA – Talán kikötünk. Csak nem Pozsonyba értünk máris? Olvasással mily gyorsan múlik az idő! 2

Galeotto Marzio, Két könyv az emberről. = Janus Pannonius, Magyarországi humanisták, Szépirodalmi, Bp., 1982. 1006–1007.

352


BERTA – (kintről) Szerelemmel múlik igazán az idő, idővel múlik igazán a szerelem. (A hajósinas jön.) HAJÓSINAS – Pozsony! Aki akar, kiszállhat. BARBARA – Mi az, hogy?! A király vár minket. HAJÓSINAS – Messzire ne csámborogjanak el, ha nem akarnak lemaradni. Várakozási idő kábé egy óra. BERTRAM – Csak egy óra? HAJÓSINAS – Friss vizet vételezünk és élelmet, és már szedjük is fel a horgonyt. BERTRAM – Ebbe, azt hiszem, a királynak lesz némi beleszólása majd. HAJÓSINAS – Következő állomás Vámosszabad lesz. A szélcsend, ha tovább tart, csak holnap dél körül érjük el. Három nap késésben vagyunk így is. Sietnünk kell. (El.) BARBARA – Berta, gyere gyorsan! Az ördögbe! Jajjj! Berta! BERTA – Hívtál, Barbara? Parancsolj, Barbara! BARBARA – Át kell öltöznöm, Berta. Meg kell fésülködnöm, Berta. Ki kell csípni magam, Berta. A király elé csapzottan nem állhatok. A legszebb ruhát kell felöltenem. BERTRAM – A nő nem úgy szép, ahogy isten megteremtette? Minek ide e sok női praktika? (Testőrparancsnok jön.) TESTŐRPARANCSNOK – Barbara, kötelességem önt tájékoztatni, hogy Őfelsége nincs Pozsonyban. Felesleges kiszállnia. BARBARA – Hogy hogy nincs? Lehetetlen! Várni engem kell neki! TESTŐRPARANCSNOK – Tegnap előtt felszedte a horgonyt a király hosszú orrú naszádja. BARBARA – Mátyás ígér igen, hogy határ ott tábor vár és vár és vár csak én. A határ se vár, Pozsony se vár. Mit jelenteni ördög ez? TESTŐRPARANCSNOK – Ha feleslegesen nem tartanak fel bennünket az osztrák barátaik Enzersdorf alatt a firenzei oroszlánok miatt, elcsíphettük volna a királyt itt. BARBARA – Ez lenni egy álom rossz csak, vagy egy tréfa április, Galeotto Marzio neki könyv benne. BERTRAM – Minél előbb felszedjük a horgonyt, annál gyorsabban érjük utol a királyt. Vagy tévednék? TESTŐRPARANCSNOK – Aligha érjük utol a hosszú orrú hajóját. A király már Budán lehet. Gyorsabb hajó az övé, jobb építésű, mint a 353


mi bárkánk, a király csillagászai is jók, akik előre tudják jelezni a szélcsendet is, a kedvező szelet is, az evezősei pedig az ország legkiválóbb legényeiből vannak összeválogatva. Ha vihar repítene minket a hátán utána, ha minden vitorlát kifeszítenénk is, ha mindannyian az evezőknek veselkednénk is, utol nem érnénk soha Mátyás király hosszú orrú naszádját. BERTRAM – Gyorsabb a hajója? Hát aztán! Mi ráérünk. Előbb-utóbb úgyis utolérjük. Csak Akhilleusz nem éri utol soha a teknőst. Zénon paradoxona szerint legalábbis. De mi nem egy paradoxon szereplői vagyunk, hanem a Jóisten teremtényei. Bár maga a Jóisten a legnagyobb paradoxon a világon. TESTŐRPARANCSNOK – Furcsán hangzik ez egy szerzetes szájából. BERTRAM – Ha előbb nem, hát Budán lesz a viszontlátás. Az a közös végállomásunk. Akármilyen lassan szedjük is a sátorfánk, ott megleljük. De minél előbb szedjük, annál korában érünk Budára. Vagy tévednék? TESTŐRPARANCSNOK – Nem téved, pádre. BERTRAM – Akkor intézkedjen, ne vacakoljunk sokat itt. (A testőrparancsnok el.) BARBARA – Azt hittem, fontos vagyok neki. A világon a legfontosabb. Egy csőbe húzott liba vagyok. Sírni se tudok. Jajgatni se. Nincs bennem büszkeség, se annyi erő. BERTRAM – A király már csak király marad, ha szerelmes is, mint egy ágyú. Az országa ügyei előbbre valók személyes boldogulásától. BARBARA – Mi lesz velem, ha Budán se vár? Ha csak játszik velem, mint macska az egérrel? Az egész csak hazugság lenne? Az igazság királya csúfot űz velem? A szép szavak, az édes csókok semmik voltak? Talán az se igaz, hogy terhes vagyok? BERTRAM – Terhes vagy, ha én mondom, elhiheted. Terhes vagy. BERTA – Ha ez nem, más a királyt mi hatná meg, akinek első felesége áldott állapotban halt meg? Egy terhes nőt félrelökni az útból? Barbárnak kell ahhoz lenni. De félő, hogy vaklárma az egész. Késik pár napot, mint annyiszor máskor. BERTRAM – Nekem erről a késésről jelentést kell írnom, és rögtön feladnom Pozsonyban. Ez szenzáció lesz. Bécsben hanyatt fognak esni az aktatologató kukacok. És te ezt előlem titkoltad eddig? BARBARA – Ez személyes ügy. Semmi köze hozzá a magadfajta, talpnyaló udvaroncnak. Csak rám és a királyra tartozik. BERTRAM – Tévedsz, kicsim. Ez államügy. Ez nem a te magánpoliti354


kád, ez külpolitikai cselszövés eredménye. A legfelsőbb államvezetés kiemelt érdeklődésére számíthat ez az örvendetes esemény. BARBARA – Fáj a májam! Én megyek, és ha jöttök, nézhetitek, kis mitugrászok, hogy vetem magam a firenzeiek ajándék oroszlánjai közé! (El.) BERTRAM – Hogy feltépje, erősebbek az oroszlánketrecen a lakatok. Erősebbek, mint egy gyönge, női karocska. BERTA – Egy őrült, szerelmes nő talán a lehetetlenre is képes. (Bertram és Berta.)

HARMADIK RÉSZ A visegrádi fellegvár 1473. március idusa. A visegrádi vár. Kintről építkezés, kalapálás hangjai és oroszlánbőgés szűrődik be. Barbarát, aki a nyolcadik hónapban van és a szeme kendővel eltakart, Mátyás vezeti. MÁTYÁS – Megérkeztünk. Itt a meglepetés... vagy még sincs? BARBARA – Le-e vehetem a kendőt? MÁTYÁS – Rosszul mondod. Levehetem-e a kendőt? Így a helyes. BARBARA – Azért már nem bakizok magyarul olyan sokat, mint három évvel ezelőtt. Akkor levethetem végre a kendőt? Segítesz levenni? MÁTYÁS – Mért van itt letakarva minden? A tükör is. Meghalt valaki, vagy mi? (Rántja le a lepleket a bútorzatról.) BARBARA – Mi baj van, Mátyus? Mért lenni dühös? (Leveszi a kendőt.) Ahh, az ágyikóm! Az asztalkám! A... MÁTYÁS – Persze, hogy dühös vagyok. Mi van itt? Rumli! Azt mondták, a szobád átvételre kész, és mi fogad? Egy nagy kupi! BARBARA – Kinyitni az ablakot! MÁTYÁS – Talán jobb lenne, ha mégsem. Kintről csak a zaj és a por jön be. Nemsokára megszületik a fiam, és késnek a felújítással. Mért nincs a helyén a szőnyeg? Hol a függönyöd? (Megránt egy bojtos végű kart.) Hívom a komornád! Ha ezt a bojtos zsinórt meghúzod, csilingel egy csengő. BARBARA – Nem hallok semmit, csak a fülem zúg. MÁTYÁS – Hogy is hallanád? A komornádnál szól valahol. (Rángatja.) Látod, hiába rángatom, a csengőt mi nem halljuk. Ezen kívül minden 355


olyan itt, mint a bécsi lakásod volt. Az ágy, az asztal, a székek... A mesterek kitettek magukért. Igaz? BARBARA – Szédülök úgy egy kicsit. Forog körülöttem a sok ismerős bútorok. MÁTYÁS – Lefekszel? Kipróbáljuk, hogy milyen az ágy? (Barbara lefekszik.) BARBARA – Jó lesz, igen, pihenni kicsit. Az út kifárasztott a kocsiban. (Berta, azaz Boris jő.) BORIS – Hívatott, Felség? Parancsoljon, Felség! BARBARA – Berta, ach Gott, Berta! Tod und Teufel... (Elveszti eszméletét.) MÁTYÁS – Barbara, Istenem, Barbara! Ördög és pokol! Mi lelt? Ébredj! Kérlek! (Borishoz.) Mit állsz itt? Hívd az orvost, gyorsan! BORIS – Orvos Visegrádon nincs, Felség. MÁTYÁS – Barbara rosszul van, és nincs orvos a közelben? Hallatlan! Ha valami baj lesz itt, felkötettem az egész visegrádi bagázst! BORIS – Hívjam Bözse nénit, Felség? MÁTYÁS – Bözse nénit? Ő meg kicsoda? BORIS – Javasasszony a faluban. Őt hívjuk, amikor kell, a betegekhez. A szülésekhez. MÁTYÁS – Egy kuruzslót? Még csak egy sarlatán hiányzik nekem! Hozz inkább vizet, de gyorsan! BORIS – Hozom, Felség! Itt vagyok rögtön. (Boris el.) MÁTYÁS – (Barbara kezét fogja) Bocsáss meg, Barbara, a meglepetés kicsit erősre sikerült. Ígérem, több meglepetés nem lesz. Ez se lett volna, ha tudom, hogy nem bírod az izgalmakat. Pedig mennyit dolgoztunk a kedvenc bútoraid másolatán a mesterekkel és Bertram atyával. Kitettek magukért a mesterek. Sehogy se értették, miért ilyen egyszerű, dísztelen berendezés kell nekem. Az ötlet, hogy megcsináltassam a bécsi szobád másolatát, a kormos barát ötlete volt. Ahogy neked, nekem is a szívemhez nőttek azok a bútorok. Főleg az ágy. Tetszett Bertram barát ötlete, de már nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Valami itt nagyon nincs rendben. De vajon mi hibázik? (Szilágyi Erzsébet jön mózeskosárral, idős orvosával az oldalán.) ERZSÉBET – Királyom! MÁTYÁS – Anyám! ERZSÉBET – Itt az orvosom! MÁTYÁS – Hála istennek! 356


ERZSÉBET – Hála nekem! Orvos nélkül útra kelni, Visegrádra költözni egy terhes asszonnyal nagy könnyelműség, főleg egy királytól. A fellegvár félig sincs még kész, ahol orvos sincs, nagy a zaj, a por, a piszok, ahogy dolgoznak. Elhamarkodott volt ideköltözni. ORVOS – Mátyás úrfi, a beteghez enged, kérem? MÁTYÁS – Tessék csak, doktor, öné a terep. ORVOS – Elárulja nekem, Mátyás úrfi, mi történt? Hogy lett rosszul? Miért vesztette el az eszméletét? Máskor is lett így rosszul? MÁTYÁS – Meglepetésként a bécsi szobáját varázsoltam ide, a közös fészkünkbe. Most lepleztem le előtte. Magam sem tudom, hogy hogyan ájult el, olyan hirtelen történt minden. ORVOS – Értem. Köszönöm, Mátyás úrfi. Talán az izgalmak okozták a rosszullétet. Az öröm és meglepetés kettős hatása váltott ki valami belső nyomást a szívtájékon. (Vizsgálja Barbarát.) ERZSÉBET – Egy trónörököst elvesztett már. Emlékszik, Felség, vagy Kunigundát eltemette volna a szívében örökre ennek a nőnek a szerelme? MÁTYÁS – Az orvosok tehetetlenek voltak mind, és az ima sem segített. Akkor se, azóta se. Kunigunda nem lesz szebben eltemetve, jobban meggyászolva. Kár felhánytorgatni ezért a dolgokat. Meg nem változik a szavaktól semmi. Hamarosan fiam fog születni. Erre gondoljon, anyám. Az életet a halál felett hagyjuk győzni végre a szívünkben. ERZSÉBET – Sajnos, most nem egy trónörökös élete forog veszélyben. Bár az forogna! Akkor nem lennék ennyire nyugodt. Egy fattyú azonban nem oldja meg a trónöröklés kérdését. Ha trónörököst akar, nem vesztegetheti egy király egy fattyúra az életét. Erre gondoljon Felséged! MÁTYÁS – Ez a fattyú az unokád, anyám! ERZSÉBET – Tudom. Felesleges rá emlékeztetni. A mózeskosarat, remélem, szívesen fogadja el tőlem, és nem hiába hoztam Vajdahunyad várából el. MÁTYÁS – Köszönöm, anyám. Nagy-nagy örömmel fogjuk használni majd. ERZSÉBET – Úgy legyen. Tudod, apáddal, Hunyadi Jánossal ketten ebben vittük ki sokszor a kertbe a bátyádat, aztán téged cipeltünk benne, míg meg nem tanultál járni. Bár hordozhatnánk benneteket újra, de már csak a virágot hordhatom apád és László bátyád sírjára. Remélem, tiédre nem én fogom. MÁTYÁS – Nem te fogod, erre királyi szavamat adom! De, anyám, János lesz az unokád neve apa tiszteletére, mert fiú lesz, az már biztos. A csillagászaim megjósolták. 357


ERZSÉBET – A csillagászok ingyenélők. Babonás bolondot csinálnak az emberekből. MÁTYÁS – Európa előkelő udvaraiban ma hódol az asztrológia. A legdivatosabb tudomány lett. A korral haladni pedig muszáj. Ki kell lépni az ötszáz éves barbárságból végre. Barbárnak nem születik egy nép, hanem azzá lesz, mert azzá teszik. ERZSÉBET – Hóbort, nem tudomány az. És ha mégis lányunokám lesz? MÁTYÁS – Pellengérre állítom akkor a csillagászaim mind Buda főterén. ERZSÉBET – Ideje leszállnunk a csillagos égből a földre. Üljünk le, és beszéljünk komoly emberek módján. MÁTYÁS – Megfogadtam, hogy ebben a szobában levetem a király maszkját, de úgy látom, anyám, meg kell szegnem a szavam. Budáról ide hiába menekültünk volna hát, hogy egy kicsit elbújjunk az országvilág ügyes-bajos dolgai elől? Legalább Jancsika megszületéséig. ERZSÉBET – A bajok a király után jönnek, egy percre sem tud elbújni előlük. Hiú reményekbe ringatnia kár egy királynak magát. MÁTYÁS – Budán egy perc nyugtunk se volt. Ilyen követek jönnek, olyan követek mennek. Ilyen urak kérnek azt, olyan urak kérnek ezt. Mindenkinek sürgős, semmi se halaszthatatlan. Országos ügyek, csip-csup dolgok. Egy királynak is joga van a családi fészekben a felhőtlen boldogsághoz. ERZSÉBET – Csak ha megnősült, előbb nem! A törvénytelen kapcsolat törvénytelen marad, ha római császár lesz is a magyar királyból egyszer. A vadházasság a trón gazdátlanul hagyására nem jogosítja fel. A hatalom terhét egyedül kell viselnie, csak a törvényes kapcsolat jelenti a hatalom megosztását. A csip-csup ügyeket viheti a királynő. Vadházasságban a hatalom megosztása lehetetlen. Az urak fellázadnának, aligha vetnék alá maguk egy jöttment szerető rendelkezéseinek. MÁTYÁS – Feleségül veszem Barbarát, és a törvényesség igényének eleget teszek. ERZSÉBET – Fatális tévedés! Semmi se lenne megoldva ennyivel. Alig várják a héják, hogy kikaparják a hollók szemét. Egy polgárlányból lett királynő a mágnások dühét fogja magával hozni csak. Az én lányom nem volt jó neki, mondják majd. Egy senkiházi kellett neki inkább? Az én lányom nem volt jó királynőnek? Egy senkiházi jó neki? Hogy hova vezetne ez, kár ecsetelni. A svéd királyt ezért lincselték meg a minap a svéd urak. 358


MÁTYÁS – A fekete sereg elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon a király az elégedetlenkedőkkel. ERZSÉBET – Polgárháborúra egy király ne adjon okot, elég ok van anélkül is. Meg aztán nemrég betört a török Erdélybe, orrára kellene koppintani. Itt a cseh háború, kolonc a nyakunkon, le kellene rázni. Küszöbön a lengyel-cseh-osztrák összefogás a magyar királyság ellen. Belső viszály most nem hiányzik nekünk. MÁTYÁS – Tudja jól ezt Mátyás, a király, a sok vádló szó nélkül is. Csak Mátyás, a szerelmes férfi játszik el bohón néha a házasság ötletével. Mátyás, az államférfi tisztában van azzal, hogy nem veheti el soha Barbarát. Barbara is tudja már ezt. Megértette, mi a tét. Erős asszony, zokszó nélkül vette tudomásul a tényt. Mindhármunk élete veszélyben volna a házassággal. Itt és most Mátyás király szomorúsággal vegyes örömmel jelenti be, amit régóta kértél tőle, anyám, amit Barbara még nem is sejt, hogy a héten útnak indítottam a házasságszerző követeimet Nápolyba Ferrante királyhoz. ERZSÉBET – Örömmel hallom, hogy hallgattál rám, és megkéred végre aragóniai Beatrix kezét. MÁTYÁS – Jancsikának és Barbarának azért építem ezt a fészket és azért hoztam ide őket, pedig még készen sincs egészen a fellegvár – állandóan csúsznak az idővel a mesterek –, hogy ne legyen szem előtt és ne szúrjon senkinek szemet. Főleg a nápolyiaknak ne. De félek, elég sok az irigyünk a saját országunkban is, és el fognak árulni bennünket. ERZSÉBET – A rossz hír gyorsabban terjed, mint a bubópestis. Mielőtt a követek Nápolyba érnek, a vadházasság híre megelőzi őket jóval, sőt a fiú születésének a híre is odaér előbb már. Nem az apától, a királytól kérdem: mi a szándéka most, hogy nősülni akar, a törvénytelen gyerekkel? MÁTYÁS – Felneveli. Mi más? Csak nem képzeli azt, anyám, hogy kitagadja Jancsikát a király? ERZSÉBET – De mit kezd a törvénytelen gyerekkel, ha felnőtt? MÁTYÁS – Nem hagyja magára soha, ebbe bele kell törődnie Nápolynak, vagy nincs házasság. ERZSÉBET – Félő, hogy a magyar királyt ismét sértegetni fogják, és kikosarazzák ország-világ szeme láttára, mint a Jagellók durván a minap. MÁTYÁS – Ne is említse, anyám, a Jagelló-házat, mert elönti a méreg nem csak a magyarok és a csehek királyát, de jobban inkább a büszkeségében sértett magyar embert. 359


ERZSÉBET – Az aragóniai ház bár nem olyan fényes, mint a Karolingvagy az Anjou-dinasztia, de azért megfelelő trónörököst adhat még nekünk. Egy törvénytelen csemetével a nyakában azonban soha nem fog Hunyadi Mátyás egy valamirevaló királyi famíliából feleséget kapni. Erre ne is számítson! MÁTYÁS – Nem gondolja tán, anyám, hogy elteszi az útból Jancsikát ezért a király? Nincs az a királyi család, akinek lányáért gyermekgyilkosságra vetemedne. ERZSÉBET – Nincs az a királyi család, akiért erre rávenné a királyt a saját édesanyja. Sajnos, törvénytelenből törvényes trónkövetelő nem lehet soha. Zabigyerek még nem ült és aligha fog ülni a magyar trónon szent koronával a fején. A magyar nemesek ebbe egy percig sem nyugodnának bele. A bajt, ha már megvan, hogyan orvosoljuk hát? MÁTYÁS – Anyámnak egy kérdésre, ha ily nyíltan felteszi azt, mindig van válasza. Gondolom, most sincs másképp, és nem hagy minket kétségek közt vergődni. ERZSÉBET – Ha túl sokat időzik a király majd Visegrádon, országos ügyek mehetnek veszendőbe, a magyarok kétségbeesését és az olaszok kétségeit növelve csak ezzel. Ha pedig keveset időz itt a király, Jancsikát mire nevelheti egyedül egy pórlány? A magyar királyi udvar díszére aligha. Visegrád Budához túl közel van, Vajdahunyadvár messze. Aki messze van, mintha nem is létezne. A nápolyi követektől különben se tűrnénk el, hogy sokat izegjenek-mozogjanak ott. MÁTYÁS – A király annak szívből örülne, anyám, ha maga mellé venné unokáját és annak anyját, de csak akkor, ha a nősülés már cáfolhatatlan tény. ERZSÉBET – Ha Ferrante király igent mond, ha megházasodott a magyar király, királynővé koronázta aragóniai Beatrixet, Jancsikát a királynő engedelmével vagy anélkül visszahozhatja a király Budára. Ki tilthatná meg ezt neki? A házasságot egy zabigyerek nem tudja érvénytelenné tenni a szentszék előtt, sem az örökké elégedetlen magyar urak előtt, sőt még egy érzékeny királylány előtt sem. MÁTYÁS – Jancsika pedig karácsonykor és húsvétkor meglátogathatja az anyját a király ősi fészkében. Egyelőre azonban sem a király, Mátyás, sem a király anyja, Szilágyi Erzsébet e megbeszélésből egy szót sem hozhat nyilvánosságra, főképp nem Barbara tudomására. Látjuk, milyen érzékeny és törékeny lélek. Örömet akart okozni Barbarának a király, és ájulás lett a vége. Fájdalmat most jobb, ha nem okozunk szegénynek. 360


ERZSÉBET – Egyetértek királyommal. Örül a szívem, hogy az uralkodó hallgat az okos szóra, még ha fülig szerelmes is, mint egy zöldfülű kölyök. MÁTYÁS – Egy bölcs király mindig hallgat az okos szóra, és nem restell az intelligensebbtől tanulni. Ez különbözteti meg a bölcset a véreskezű zsarnoktól és az erőszak megszállottjától. ERZSÉBET – Doktor, felállította a diagnózist? ORVOS – Fellélegezhetünk, Erzsébet asszony. Barbara egy kissé zaklatott, egy kissé hevesebben ver a szíve ugyan, de nincs komolyabb baj. A nőknél ebben az állapotban egészen természetes folyamat a nagyobb izgalmi készség, ami nagy galibák okozója lehet. MÁTYÁS – Miféle galibáké? Beszéljen világosan! ORVOS – Jelen helyzetben például korábban megindíthatja a szülést. Ez mindenképp el kell kerülni. Ezért pihenni kell hagyni őt. Legjobb lesz, ha magára hagyjuk egy szobalány felügyelete mellett. MÁTYÁS – Behívom Borist. Bár úgy láttam, a komorna igen rossz hatással volt rá az imént. ORVOS – Akkor inkább egy irgalmas nővért állítson mellé, Mátyás úrfi. A munkásokat is csöndre kellene inteni, hogy nyugodtabban alhasson. MÁTYÁS – Azonnal kiadom a parancsot, hogy amikor Barbara pihen, alszik, csak csöndes munkákat végezhetnek, nincs kopácsolás, szögelés, kőfaragás Visegrádon. (Bertram jő égett, kormos csuhában.) BERTRAM – Laudatur Jesus Christus. MIND – In aeternum. Ámen. BERTRAM – Ahogy meghallottam, hogy Barbara rosszul lett, azonnal idesiettem. Hogy van, szegény? ORVOS – Sokkal, de sokkal jobb állapotban, mint a maga csuhája, atyám. BERTRAM – Mementóként viselem. Soha ne feledjek el minden pillanatban hálát adni az Úrnak, hogy kimentett a hajótűzből. Ha a firenzei oroszlánok nem bőgnek úgy, nem ébredek fel, és mint Berta, fulladok meg én is a füstben. ERZSÉBET – Berta? Ő ki? MÁTYÁS – Barbara komornája volt, anyám. BERTRAM – Nem volt szerencséje szegénynek. Álmában érte a halál. Berta nem hallotta meg az oroszlánok bőgését, se a félrevert hajóharangot, de a vészkiáltásokat sem már. Mire megfékezték a fedélközi tűzet, addigra megfulladt a sűrű füstben. 361


MÁTYÁS – Másodszor halljuk tőled ezt a végzetes történetet, de gondolkodóba csak most estünk. Az oroszlánoknak és a hallásodnak, vagy az Istennek köszönheted-e valójában a csodálatos megmenekülésed? Minket ez pusztán csak mint a természeti törvények megfigyelőit érdekel. BERTRAM – Az oroszlánok az Úr eszközei voltak, a jó hallásom is csak az ő adománya. Sose felejtem el, mint a kezes bárányok, olyanok voltak, mikor kiengedték a felség fenevadjait a ketrecekből. A komáromi halászok, mint a nyárfalevél, reszkettek a félelemtől, de senkit se bántottak a hatalmas macskák. Örültek, hogy nem sülnek elevenen pecsenyévé, és szelíden tűrték, hogy biztonságba helyezzék őket a parton. Ha éhesek voltak is, aznap éjjel nem ettek. A tűz elvette az étvágyukat. Mivel Barbara nem tudott akkor éjjel aludni, az oroszlánokat etetgette volna. Etette volna, etette volna őket, de azok nem ettek, csak bőgtek és keringtek a ketrecekben. A véres húsra rá se néztek. Egyre hangosabban és rémültebben bőgtek. ORVOS – Érezték a veszélyt, hogy közel. Azért nem ettek és bőgtek. BERTRAM – Akkora volt a zűrzavar, hogy először azt hittem, Barbarát hozzák fel fehér lepelben a fedélzetre. Szerencsére nem ő volt. Rá a testőrparancsnoknak először volt gondja. Akkor vetélt el szegény. E tragikus események óta kormozom be és égetem meg a csuháimat, és veszem fel így, kormosan és piszkosan. Öltözetemmel csakis az isteni kegyelemre hívom fel mindenki figyelmét. MÁTYÁS – Vakbuzgó cselekedet, nevetséges fanatizmus! ORVOS – Kezd összeállni a kép, Mátyás úrfi. Kezd kikristályosodni a probléma oka. Ez a tragédia emésztheti belül még Barbarát. Ezért zaklatja fel minden, ami a tragédia egy szelete. Például a tönkrement bútorok. A régi félelmek ismét felszínre törtek a múlt felidézésétől. Talán ez a múltidézés segít túllépni a lefojtott indulatokon és a szörnyűséget megemészteni lassan. ERZSÉBET – Túl lenni ezen a szörnyű történeten ideje volna már! BERTRAM – Mintha Barbara bécsi szobájában lennénk ismét! Megszólalásig hasonlít itt minden, Felség, mindarra, ami olyan csúnyán odaveszett Komáromnál a hajótűzben. MÁTYÁS – Rossz, kimondottan rossz ötlet volt tőled, csuhás, hogy Barbara lakásának mását meglepetésként rendezzük be itt, a visegrádi fellegvárban. Csak felzaklatta ez az egész, még a komorna is, akit oly kegyesen a figyelmünkbe ajánlottál, teljesen feldúlta. 362


BERTRAM – Szomorúan hallom ezt. De ha a legjobb, a legnemesebb szándékok olykor rosszul sülnek is el, azért lemondani a nemes cselekedetekről istentől elrugaszkodott vétek volna. (A testőrparancsnok jön egy csapzott hírnőkkel.) TESTŐRPARANCSNOK – Felség, bocsánat a zavarásért, de a hírnök aggasztó híreket hozott. MÁTYÁS – Megparancsoltuk, hogy nem akarunk hallani semmilyen híreket, se jót, se aggasztót, amíg fiunk meg nem születik. Remélem, lényeges, amiért parancsunkat megszegted, mert különben mindkettőtökre huszonötöt veretünk azonnal! TESTŐRPARANCSNOK – Na, add elő a királynak, amit nekem is, de jól, vagy megszorzom a huszonötöt még huszonöttel! HÍRNÖK – Felséges királyom, egy életem, egy halálom a kezedbe ajánlom, de úgy igaz, ahogy mondom. A cseh-lengyel-osztrák paktum megköttetet ellenünk a minap. Albert lengyel herceg vezeti majd a több százezres, szövetséges sereget. MÁTYÁS – Huszonötöt megérdemelnétek ezért. Ez nem jó hír, de a fekete sereg válasza már régen készen áll. Mire azt a százezres sereget összetákolják, addig ez az év is elmúlik. Menjetek, és tegyétek jóvá a rossz hírt, menjetek, és hallgatassátok el a kalapácsokat azonnal. Csöndet akarok, egy pisszenést se akarok hallani itt, mert Barbarának pihenésre van szüksége. És ne merjetek zaklatni többet ostoba hírekkel! TESTŐRPARANCSNOK – Nem fogjuk, Felség! (Testőr és a hírnök el. Kint hamarosan csönd lesz.) ERZSÉBET – A szövetség, amiről beszéltem, figyelmezetés volt, elmélet csak, nem több egy falra festett ördögtől, és lám, már meg is jelent a valóságban. Nem jó az ördögöt a falra festeni! MÁTYÁS – Az osztrák–lengyel és cseh barátság kutya-macska és egér barátsága. Egy lyukas garast nem ér az egész. Menjünk, és ne zajongjunk itt mi se tovább. Barát, te itt maradsz Barbara mellett és vigyázol rá csöndben, lélegzetvisszafojtva. BERTRAM – Ezer örömmel, Felség! Jobb felügyelet alatt nem is lehetne, mint a kezeim közt. Minden rezdüléséről tájékoztatást fogok írni. MÁTYÁS – Menjünk, anyám, és nézzük meg, hogy állnak az ebéd előkészületei a konyhában. (Bertram marad. A többiek el. Barbara fülébe sziszeg, és úgy fogja a kezét, mint az imént Mátyás.) 363


BERTRAM – Félmunkát végezni, Barbara, én nem fogok, mint te. Gyötörni foglak, amíg csak élek, amíg ki nem csinállak egészen. Hogy kitrancsírozzam a beled, könyörögni fogsz ezért egyszer még. Most is könnyen megfojthatnálak, de harminchárom év gyötrelem is kevés kedvesem kínszenvedéséért és az árulásodért. Azért pátyolgattalak, hogy tűzzel eméssz el? Több esélyed nem lesz, hogy alattomosan végezz velem. Nem Istennek, nem is a hallásomnak, nem a firenzei oroszlánok bőgésének köszönhetem, hogy életben maradtam. Csak az ostobaságodnak. Máskor jobban reteszeld be az ajtót, nagyobb tüzet gyújts alám, mert én szívósabb vagyok a korhadt, lángoló fától... BARBARA – Magatoknak kerestétek a bajt. Tőlem megkaptátok. BERTRAM – Nem alszol? BARBARA – Mérgezett nyilaid észhez térítettek. Előtted kár magamba roskadni. Ahogy előled nem, a rossz lelkiismeretem elől sem menekülhetek el. Sajnálhatod már és eshetsz kétségbe, ahogy én sajnáltam és estem kétségbe akkor, mert nem hagytatok elmenni, mert csak fenyegetőztél, mert feladni akartál. Ez lett a vége erőszakosságodnak. Hagynod kellett volna, hogy kiugorjak a fiammal együtt a mocskos politikai cselszövésetekből. BERTRAM – Van, akiről kiderül, hogy kém, van, akiről soha nem derül ki, hogy áruló. Az iskariótbelinek nem volt szerencséje. Nevéről azóta se sikerült senkinek lemosnia a gyalázatot. Egy kém az kém marad örökre, ahogy egy áruló is áruló marad, amíg világ a világ. Ebből a szerepből kisétálni nem lehet csak úgy, egy lángoló farakáson át megtisztulva, mint a purgatóriumban. Ha engem is odaveszejtesz, attól még nem omlik össze a bécsi kémhálózat. Mi csak töredékei vagyunk egy nagy egységnek, amely el sosem ereszt, véred örökké szívja, nevezd bár hazádnak vagy börtönödnek. BARBARA – Te magaddal ránthatsz a pokol fenekére, én magammal ránthatlak a pokol fenekére. Lépéselőnyben melyikünk lehet vajon most? BERTRAM – Mi ketten, mint a róka fogta csuka vagyunk a nagy attrakció Mátyás király előtt a vargamester kezében. BARBARA – Egymást nem engedjük a mélybe hullni, ez a szorongatott helyzet fog össze minket vaskapocsként. BERTRAM – A túlélési stratégiánk igen egyszerű. BARBARA – De hogy mi ebben a jó nekünk, rá nem tudok jönni sehogy. 364


BERTRAM – Nem érzed a dráma ízét? A lebukással való kacérkodás izgalmát az igazságos Mátyás király udvarában? BARBARA – Örül a király, és míg örül, mint egy kis gyerek, mindenkinek jó. Minek rontsuk el hát mindenki örömét? BERTRAM – Örömének hírére nem fejeződik be a cseh háború. A török porta, a bécsi udvar Mátyás király jókedvétől meg aligha hatódik majd. Nevet vagy sír, mindegy. Fel nem bomlik azért holnap a cseh–lengyel–osztrák érdekszövetség. (Távoznak.)

NEGYEDIK RÉSZ A boroszlói taktika 1475 farsangja. Késő délután. Szórványos ágyúzás, menetelés, gyakorlatozás, csapatmozgás, vezényszavak hallatszanak. Mátyás jön. Nyomában két baka egy hordót gurít. MÁTYÁS – Oda a sarokba a jó hegyaljaival, legények! Ott jó lesz. Ott verjétek csapra. I. BAKA – Ez a hegyaljai kadarka, mint a boroszlói széplányok csókja. Sose elég belőle. MÁTYÁS – Jó bor, jó asszony – több magának a királynak se kell. II. BAKA – Először vagyok egy királyi lakban, de mindig azt hallottam, hogy ott minden csupa arany és ragyogás. De most látom, hogy igaz, amit beszélnek, hogy a magyar király nem él különbül, mint mi, közkatonák. Ez nagy örömmel tölt el. MÁTYÁS – A királyok a szívük mélyén egyszerű emberek. Hivalkodni a többi uralkodó előtt azonban muszáj. Európa urai a külcsín alapján ítélkeznek. Szeretem az egyszerű, praktikus berendezést. Úgy érzem itt, a kedvenc bútoraim közt, mintha otthon lennék a visegrádi várban, és nem Boroszlóban. Pedig messze van Visegrád és közel a csatatér. I. BAKA – Istenemre mondom, Felség, ilyen háborúban se vettem még részt, ahol egész nap inni és tivornyázni kell öldöklés helyett. MÁTYÁS – Megdolgoztok ti a sok mulatságért a folytonos portyázással és a környék kifosztásával. Az ellenségnek azért kopog úgy a szeme az éhségtől, különben erősen fenekednének ellenünk. II. BAKA – Hogy fordulna fel az egész ármádiájuk! 365


I. BAKA – Azt kapják tőlünk, amit megérdemelnek. Nem hívta őket senki ide dorbézolni a Boroszlóban. II. BAKA – Ezzel megvolnánk, Felség. MÁTYÁS – Itt van nektek egy arany. Mulassatok jól ma este, de csak módjával. A holtrészegeknek és a garázdálkodóknak egynapi áristom jár. I. BAKA – Egy jó mulatság megér egy kis áristomot, ha az ellenség megpukkasztása a cél. (A legények el. Kupával felfegyverkezve a testőrparancsnok és több tiszt jön.) TESTŐRPARANCSNOK – Hívatott minket, Felség? Parancsoljon, Felség! MÁTYÁS – Azért hívattunk össze benneteket, hű katonáim, hogy kupátok a jó hegyaljai kadarkával a király a saját kezével töltse tele. Ide sorba hát a kupákkal! Most a király maga a pincemesteretek. (Tölti a kupákat.) TESTŐRPARANCSNOK – Éljen a király! MIND – Éljen! Éljen! Éljen! MÁTYÁS – Hála nektek, a kiéheztető hadművelet a vártnál is sikeresebb lett. A legmerészebb álmainkat is felülmúlta. TESTŐRPARANCSNOK – A szövetségi sereg önmagát kezdi marcangolni, mint az éhes kutyafalka. MÁTYÁS – Kettős ünnepet ülünk ma. A közeli győzelmünket először. Mint tudjátok, Boroszlóba érkezett a nápolyi király követsége. Jó hírrel! Örök szövetségre akarnak lépni velünk. Ferrante nápolyi király leánya, Beatrix kezét nekünk adja. TESTŐRPARANCSNOK – Ejha! Ez aztán a jó hír! Éljen az ifjú pár soká! MIND – Éljen! Éljen! Éljen! MÁTYÁS – A menyegző és aragóniai Beatrix megkoronázása a folyó évben meglesz. A török körmére nézünk előbb még Szabácsnál. TESTŐRPARANCSNOK – Megemlegeti a török Szabácsot is, mint Jajcát! MÁTYÁS – A győzelmeinkre emeljük poharunk! TESTŐRPARANCSNOK – A győzelmeinkre! MIND – A győzelmeinkre! TESTŐRPARANCSNOK – És a kézfogóra! MIND – A kézfogóra! MÁTYÁS – Nagy lakomát rendezünk. Tánccal, harci játékokkal, farsangi maszkabállal három napig ünneplünk. Kivilágítjuk az összes 366


tornyot. Egész Boroszló fényárban ússzon reggelig, ez óhajunk. Az ágyúinkból szóljon a díszlövés, két órán át zúgjon minden harang. 100 ökröt húzzanak nyársa, 100 máglyát gyújtsanak alájuk, 100 hordót üssenek csapra, minden zenész pengesse hangszerét. Hadd lássa és hallja az ellenség, hogy míg felkopik az álla, nálunk folyik a habzsidőzsi. Hadd tudja meg az egész világ, nekünk ez a háború egy dínomdánom lakodalom. TESTŐRPARANCSNOK – Az ellenség tábornokait ne hívjuk meg, Felség, a lagzinkba? MÁTYÁS – Kitűnő ötlet! Testközelből tapasztalják meg, hogy múlat a magyar, meg aztán nehogy orvul közénk lövessenek mérgükben. TESTŐRPARANCSNOK – Emeljük, cimborák, kupánkat a legjobb királyra és a legjobb hadvezérre! Éljen Mátyás király! MIND – Éljen! Éljen! Éljen! MÁTYÁS – Holtrészeg azért egy katona se legyen, mert azokat áristomba csukatom. Menjetek, adtunk nektek dolgot eleget. A harangokat verjék félre azonnal és szólaljanak meg az ágyúk, hogy mielőbb tudja meg a nép, hogy valami készül. (A katonák el. Ágyúzás és harangzúgás. Lárma.) MÁTYÁS – Bolondruhába öltözzem, és népünket mulattatva kémleljem ki, ki mit gondol a házasságunkról, erről a furcsa háborúról vagy ünnepeltessem magam teljes királyi díszben? Köznép közé vegyülni és velük együtt örülni és megtudni az igazságot magunkról, az bizony jó volna! De amit rólunk mások gondolnak, az-e az igaz, vagy az, amit mi gondolunk másokról? Igazság és valóság csapdájába észrevétlen sétáljak bele? Pihenj, király, vesd le a nehéz palástot! Minden kérdést megválaszolni jól, hiába is törjük magunk, úgysem lehet. Ez az igazság, és a valóság pedig az, nápolyi követek, hogy az út fáradalmait egyhamar ki nem pihenitek Boroszlóban. Már szól a dáridó, pihenjetek és aludjatok csak, ha tudtok a puha ágyatokban! Ezt most jól megszívjátok... (Felnevet.) (A testőrparancsnok jő.) TESTŐRPARANCSNOK – Felség! Örülök, hogy jó kedve van. MÁTYÁS – Egy kis tréfa jutott eszembe. Mi kell? Halljuk! TESTŐRPARANCSNOK – Bocsánat, hogy délutáni sziesztáját megzavarom, de azonnali kihallgatást kér Barbara Edelpöck és Bertram barát. MÁTYÁS – Barbara itt? Ördög és pokol! Elvette a szerelem az eszét? Üldöz minket az a nő. Már a csatatéren sincs tőle nyugtunk. 367


TESTŐRPARANCSNOK – Egy járőrcsapat mentette ki a szövetséges martalócok karmai közül. Bertram atya megsebesült. A felcser szerint nem súlyos, de ő meg van győződve arról, hogy az utolsókat rúgja. Kergessem el őket, Felség? MÁTYÁS – Előbb-utóbb szembe kell nézni a tényekkel úgyis. Inkább előbb, mint utóbb. Küldd be őket, de ha fél óránál tovább lesznek itt, valami ürüggyel ments ki minket a karmaik közül a járőrcsapatoddal. TESTŐRPARANCSNOK – Úgy lesz, felség. (Barbara és Bertram jő. Bertram csuhája véres, fején kötés, jajgat.) BERTRAM – Felség, végem! Halálos sebet kaptam. Meg fogok halni! MÁTYÁS – A felcserünk szerint majdnem kutya bajod. BERTRAM – Az a felcser egy nagy kókler! Érzem, hogy ki akar szállni belőlem a lélek. Elvesztem, Felség! Utolért a vég! Itt pusztulok! Itt fogom kilehelni a lelkem. Nem akarok fűbe harapni! Nem akarom beadni még a kulcsot! Mért pont Boroszlóban halok meg? Mért nem inkább Budán? Én még élni akarok! Élni! Soká, soká élni! BARBARA – Hallgass, nyomorult, a sírba visz a siránkozásod. BERTRAM – A sírba nem viszek semmit! Se téged, se a titkunk. Én, Felség, osztrák kém és ügynök vagyok. Barbara pedig... BARBARA – Hallgass, a nevem a szádra ne vedd többet, helyettem te ne ugass! (Bertramot ágyékon rúgja, aki felüvölt, összerogy, és elveszti eszméletét.) MÁTYÁS – Ejha! Ez erős és pontos rúgás volt. Nem hittem, hogy Bertram atyának megvannak a golyói még, de eloszlattál minden kétséget efelől. BARBARA – A király vagy a kedvesem előtt állok most? MÁTYÁS – Nézz körül, és láthatod, mintha ismét a visegrádi várban lennénk. Viselkedj hát úgy is! Elárulnád végre, mit jelent ez a váratlan betoppanás? És mért iktattad ki Bertram atyát? BARBARA – Mert megőrült. Mert el akart árulni. Mert évek óta a markában tart. Mert semmire nincs bocsánat. Mert beszervezett, és árulóvá tett. Mert tartótisztem és egy kiállhatatlan főnök. Mert nincs vesztenivalóm többé. Mert elvesztettem mindent, amiért érdemes élni. Mert a fiunkat eldugtad anyád szoknyája mögé. Mert háborúzol, és nem szerelmeskedsz velem többé. Mert elegem van mindenből és mindenkiből. Mert nem marcangoltak szét az átkozott martalócok, és mert életüket kockáztatva mentettek meg a vitézeid. Mert harcosaid többre becsülöd és jobban szereted őket, mint engem. Mindenért és semmiért. Mert, mert… csak. Mert nem vagyunk egy test és egy lélek többé. Mert osztódunk egyre kisebb darabokra. 368


MÁTYÁS – Ha tudnád, amit nem tudsz, ha tudnád, hogy mért zúgnak a harangok, mért szólnak az ágyúk, mért gyújtják az örömtüzeket és mért ujjong Boroszló népe, ha tudnád mindennek okát, nem jöttél volna ide soha. BARBARA – Sejtelmem sincs, mi ez a felhajtás, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan fel fogod nyitni a szemem. Sejtem, sok köszönet nem lesz benne. Küszöbön tán a nagy győzelmed? MÁTYÁS – Az egyik ok, persze, a győzelmünk. A másik, hogy ma tudtam meg, hogy a nápolyi király, akit Ferranténak hívnak, lányát, Beatrixot hozzám adja feleségül. BARBARA – Most gratuláljak vagy tépjem a hajam? Vagy csináljam mindkettőt egyszerre? (Tépi a haját.) Gratulálok! Gratulálok! Gratulálok!... De mi köze ennek a frigynek a fiam elrablásához? MÁTYÁS – Nem is gondolná az ember, mennyi minden. Őrség! Őrség! (Két őr jön.) EGYIK ŐR – Hivatott, Felség? Parancsol, Felség! MÁTYÁS – Ezt a szerzetes, aki nem szerzetes, hanem egy áruló, vetkőztessétek meztelenre, vigyétek és zárjátok a legsötétebb, legpiszkosabb zárkába! Ha meggyógyul, akassza fel a hóhér azonnal, ha nem, csak dobjátok a többi dög közé a kútba! EGYIK ŐR – Igenis, Felség! (Bertramot meztelenre vetkőztetik, majd elviszik.) MÁTYÁS – Veled meg mit csináljak? BARBARA – Vetkőztess meztelenre, és a dögkútba dobass! MÁTYÁS – Ne mondd kétszer! BARBARA – Meztelenre vetkőztess és dobass a dögkútba! MÁTYÁS – Nem tehetem, akárhányszor mondod. A fiam anyja vagy. BARBARA – De áruló kém is. MÁTYÁS – Az apa döntsön sorsodról vagy a király? BARBARA – Az, amelyik embertelenebb. Az, amelyik elvett tőlem mindent, és semmit se hagyott nekem. MÁTYÁS – Egyik se lenne könyörülettel hozzád. Az apa kolostorba záratna a Nyulak szigetén, a király Árva várának tömlöcébe. BARBARA – Ha zárdában imádkoznék, bocsánatot nyerhetnék Istentől. Ha tömlöcbe végezném, a pokolra jutnék. Mindkettő jobb ettől a nyomorult élettől. MÁTYÁS – Szerencsére nem kell döntenem. A nápolyiak meghozták a döntést helyettem. Külön óhajuk volt, hogy téged száműzzelek az országból. A házassági szerződésben külön pont, hogy bűnös viszonyuk369


nak véget kell vetnem, és Jancsikát Budáról el kell távolítanom. Először őt is száműzni akarták, de fiunk túsz lenne Frigyes császár kezében. Azt a nápolyiak hamar belátták, hogy nem jó ütőkártyát adni az ellenség kezébe. Jem herceg esete mindenkit erre figyelmeztet ma Európában. BARBARA – Jem herceg? MÁTYÁS – A szultán renitens öccse. A pápa túsza. Bajazid szultánt vele tartja sakkban. BARBARA – Hagyjuk a törököt, és térjünk vissza hozzánk. Boncolgassuk esetünket tovább! MÁTYÁS – Boncolgassuk? Jó! Csak röviden. Tehát a külpolitika és a nemzetközi összefonódások áldozata lett a szerelmünk. Ebben a küzdelemben, más-más módón ugyan, de mindketten alulmaradtunk. Ki többet, ki kevesebbet veszít, de ki lesz végül a nyertes? Azt nem látjuk tisztán. Az a jövő zenéje. A sors útjába a szerelem nem állhat. Mi megpróbáltuk, de átment rajtunk, mint falon a faltörő kos. A föld forog tovább, és ha mi magunkért nem, senki nem ejt értünk egy csepp könnyet se. Érted már, Barbara, mért zúgnak a harangok és mért lobognak a fáklyák a tüzérek kezében oly vidáman? BARBARA – Értem már, Mátyás, de akkor sem akarom érteni. MÁTYÁS – Ez a mi kettőnk haláltánca. BARBARA – Hívd értem az őrséget! MÁTYÁS – Legszívesebben magamat vezettetném el. BARBARA – Őrség! Őrség! (Két őr be.) EGYIK ŐR – Hívatott, Felség? Parancsol, Felség? BARBARA – Vetkőztessetek meztelenre, és dobjatok a dögkútba! MÁTYÁS – Adjatok Barbara Edelpöck úrnőnek enni, inni, meleg fürdőt, tiszta ruhát és aztán dugjátok Boroszló legcsöndesebb, legtisztább cellájába. Holnap reggel parancsot visztek tőlünk Kinizsi Pálnak, hogy lovas századával biztonságban kísérje az úrnőt Budára, és onnét, miután összepakolta minden holmiját és a kincstárunkból tisztes végkielégítést is kapott, kísérje egészen az osztrák határig. Leléphettek! EGYIK ŐR – Nem fog csalódni bennünk, Felség! (Az őrök Barbarával el.) MÁTYÁS – Életem legszebb és legrosszabb napja ez egyszerre. Igyunk és mulassunk, vegyük fel a bolondruhát. Okosabbat Salamon király se tudna tenni itt ma. (Víg dalolás3 közepette bolondruhába öltözik át és a hordón egyensúlyozva el.) 3

Pl. Villon-versek: Ellentétek; Apró képek balladája; Kettős ballada a bolond szerelemről...

370


ÖTÖDIK RÉSZ Kilenc év és kilenc hónap múlva 1484. XI. 25. Az enzersdorfi kastély. A szoba az ismerős bútorokkal berendezve. Két legény almáriumot cipel keresztül a színen. Barbara és férje, Fridrich von Enzersdorf jő. FRIDRICH – Remélem, felfér a kocsira minden. Innét ne vigyünk el semmit? BARBARA – Nem kell. FRIDRICH – Téged se? BARBARA – Engem se. FRIDRICH – Pedig te még biztos felférnél. BARBARA – Valakinek őriznie kell a házat. Bolhás és Füles kevés ahhoz. FRIDRICH – Egészen biztos? BARBARA – Egészen biztos. Szükségem van erre a berendezésre. FRIDRICH – Pont ezekre a parasztbútorokra? BARBARA – Pont ezekre. Üres szobában mégsem fogadhatom a királyt. FRIDRICH – És ha nem jön? BARBARA – Jönni fog. De ha nem, akkor se veszítek semmit. FRIDRICH – A hírek szerint Mátyást köszvény kínozza. Hordszéken cipelik mindenhova. Add át üdvözletemet, és jobbulást kívánok neki. BARBARA – Örömmel adom át. (Két kislány – Babett és Bibiána – trappol át a színen. Bibiána falóval, fejére egy rossz edény kötve, kezében fakard.) BABETT – Bibiána, állj meg! Add vissza kardomat! Add vissza a lovamat! BIBIÁNA – Nem adom, a lányok nem háborúznak, otthon ülnek. Főznek és kötnek. BABETT – De igenis háborúznak! Én amazon vagyok. BIBIÁNA Amazonok már nincsenek. BABETT – De vannak! BIBIÁNA – Az amazonokat rég legyőzték a férfiak, és elvették a fegyvereiket és a szüzességüket. BABETT – Nem igaz! BIBIÁNA – Rabláncra fűzték mind, és halálra erőszakolták őket, ha mondom. 371


BABETT – Engem nem erőszakoltak halálra, én megmenekültem. Én vagyok az utolsó amazon szűz. BIBIÁNA – Hiszi a piszi! BABETT – Ide a fegyvereimet, vagy megbánod! BIBIÁNA – Milyen amazon vagy te? Csak nyafogsz, csak rinyálsz. Elkapni nem tudsz. (Tovább trappolnak.) FRIDRICH – Jó lenne, ha meggondolnád magad. BARBARA – Az én váram az én házam. Jobb lenne, ha te gondolnád meg magad. FRIDRICH – A lányoknak szükségük van rád. BARBARA – És neked? FRIDRICH – Nekem is. BARBARA – Túl fogtok élni, de az ostromot nem biztos. Maradjatok hát és ne menjetek sehova! FRIDRICH – Én vagyok az apjuk, oda viszem a gyerekeket, ahova akarom. Nincs veszélyérzeted, a veszélyt sose érezted igazán, Barbara. Háború van, Mátyás fekete serege itt a nyakunkon. Jobbágyaink elmenekültek a faluból, már csak mi maradtunk Enzersdorfban. Mindenki hülye, csak te lennél okos? BARBARA – Mátyás serege nem zsiványbanda. Nem a békés emberek ellen harcolnak. FRIDRICH – Te csak tudod! BARBARA – Tudom. Én nem dőlök be a császári propagandának és rémhírterjesztőknek. Boroszlóban a szememmel láttam, a lakosságnak a haja szála se görbült meg. FRIDRICH – Meg kellene, hogy kötözzelek és magammal vinni úgy Bécsbe. BARBARA – A legnagyobb ostobaság Bécsbe menni. Menjetek Oppelnbe apámhoz. Talán még él. FRIDRICH – Apádhoz? Aki kitagadott téged örökre. BARBARA – Engem igen, de az unokáit talán mégsem. FRIDRICH – Ez a talán kevés nekünk. BARBARA – Egy próbát azért megér. FRIDRICH – Nincs próbaidő. Ha nem fogad be az öreged, hogy jövünk vissza Bécsbe? Addigra légmentesen körülzárja a fekete sereg. BARBARA – Akkor visszatértek Enzersdorfba. A fekete sereg nem azért jön, hogy a mi falunkat vegye ostromo alá. És amilyen csökönyös szamarak a bécsi városatyák, a végsőkig ragaszkodni fognak a város kulcsaihoz, és ezért hagyják, hogy ti éhezzetek és fázzatok majd. 372


Mátyásnak nem sürgős. Neki sosem sürgős. Szokásához híven kiéhezteti majd a várost. Esze ágában sincs rommá lövetni Bécset, nem üszkös romokat akar elfoglalni, nem is hullahegyeken uralkodni. FRIDRICH – Felmentő sereget küld a császárunk hamar. BARBARA – A felmentő seregnek itt kellene táboroznia Bécs alatt rég. A császár azonban elhúzta a csíkot az egész pereputtyával a Hofburgból, onnét, ahova te most önként és dalolva viszed a gyerekeket. Bele a legnagyobb borzalomba! (A két kislány ismét áttrappol a színen.) BABETT – Apa, láttam egy magyar felderítő lovast a diófáról! BIBIÁNA – Én meg Mátyás királyt a budi tetejéről. BABETT – Hazudsz! Szaros csutkát láttál te ott csak! BIBIÁNA – De láttam a királyt! BABETT – Hogy nézett ki, mondd meg, ha láttad! BIBIÁNA – Beverem a szád, és meglátod mindjárt! BABETT – Gyere, verd be, ha bírod! (Tovább kergetőznek.) FRIDRICH – Boris! Boris! (Boris jő.) A gyerekek már megint elszabadultak! Rakd fel a kocsira őket. BORIS – Igen, Fridrich úr! (Tapsol.) Babett! Bibiána! Beszállás! A postakocsi azonnal indul, senkire se vár! Siessetek, mert lemaradtok. Hallgassátok csak! Szól a postakürt! BIBIÁNA – Az nem a postakürt, ez a magyarok harci trombitája. BABETT (parittyát lenget) Képzeld, Borka, Bibi fel akar mászni a budi tetejére, és onnét akarja lelőni Mátyás királyt a lováról a parittyával. BIBIÁNA – Árulkodó Júdás, add vissza a pratykám, vagy eltöröm a kardod! BABETT – Csak törd, kikaparom a szemed, te liba! BORIS – Ne veszekedjetek, mert a sarokba térdepeltet apátok bennetek! Aki először száll fel a kocsira, az ülhet az ablakhoz. Ki száll fel előbb? Hadd lássam! BIBIÁNA – Én szállok fel előbb! BABETT – Csak szeretnél! Mert én fogok! BORIS – Aki az ablakhoz ül, előbb pillanthatja meg majd a császárt a Hofburgban. BIBIÁNA – (összecsapja kezét) Borka, te nem tudod, hogy a császár nincs Bécsben? BABETT – Elhúzta a városból rég a csíkot. Nekünk, amazonoknak kell helyette a fekete sereg ellen harcolnunk, és megvédenünk az osztrák becsületet. 373


BIBIÁNA – Becsinált! Idáig bűzlik a császár szaros gatyája! BORIS – Ne beszéljetek csúnyán! És irány a kocsi! Futás! FRIDRICH – Majd meglátjátok, gézengúzok, hogy a Hofburgban van Frigyes császár teljes harci díszben! Indulandusz! Beszállás, hamar, hamar... Kikíséred a családod, Barbara? A kapuig talán meggondolod magad, és velünk jössz. BARBARA – Ez a táv kevés nekem, Fridrich. Kilenc év óta várom, hogy Jancsikát viszontlássam. Az első alkalmat erre szalasszam el? (Mind el. Hordszéken két szolga hozza be Mátyást, akinek ölében egy csomag. Utánuk Barbara.) MÁTYÁS – Oda a kandallóhoz tegyetek! Iszonyúan fázom. BARBARA – Nem ég az, Mátyás, de begyújtok, ha akarod, rögtön. MÁTYÁS – Minek? A csontjaimba állt a fázás. Ki nem fog engedni már soha. Ha nyársra húznának, akkor is csak dideregnék. A kályha látványától azonban jobban vagyok, mellette mintha melegebb volna. Vigyázzatok, marhák, ne olyan hevesen, ha kiborítotok, leütettem a fejetek, aztán karóba húzatlak és kerékbe töretlek bennetek. Csak óvatosan, mert így is fáj minden porcikám. Végre, sikeresen földet értünk. Ha nem cipelnek, mindjárt jobban érzem magam. BARBARA – Nem kellene minden télen háborút indítanod, akkor talán jobban lennél. MÁTYÁS – Egyáltalán nem kellene háborúzni. Se télen, se nyáron. De nincs akkora seregem, hogy nyáron harcoljak a gazemberek ellen. Mert gazemberek sokan vannak, nem lehet kiirtani őket. Ahhoz a mennyei sereg kellene. (A szolgákhoz.) Leléphettek! De hallótávolságon belül maradjatok, ha szólítunk, azonnal itt teremjetek! Nem szeretnék a gatyámba csinálni kínomban, mert a fületeken ültök vagy a szobalányokkal cicáztok. BARBARA – A szobalány elment. Volt, nincs. MÁTYÁS – Annál jobb. MÁSIK LEGÉNY – Kéznél leszünk, Felség! MÁTYÁS – Ajánlom is! (A két szolga el.) Minél betegebb vagyok, annál jobban elkutyulnak a szolgák. Egyszer kihúzzák a gyufát, és szíjat hasítattok a hátukból... Látom, nálad minden a régi. Semmi sem változott itt. BARBARA – Csak felettünk szállt el az idő, Mátyás, más mi változott volna? Látod, elvesztettem a szülések után a karcsú alakom. MÁTYÁS – Bár Beatrix mondhatná ezt magáról. De ő szétfolyik lassan vajúdás nélkül is. 374


BARBARA – Fogadd őszinte részvétem! MÁTYÁS – Köszönöm, de felesleges egy meddő nő miatt, akit a nápolyiak a nyakamba varrtak, részvétet kívánni nekem. BARBARA – Erzsébet asszonyra gondoltam, nem a feleségedre. MÁTYÁS – Hogy fordult volna fel anyám helyett az a meddő tehén! Magamhoz vennélek most azonnal. BARBARA – Férjem van, gyerekeink vannak, boldogan élek velük Enzersdorfban. MÁTYÁS – Egy király szerelméért se cserélnéd el Enzersdorfot Budára? Bécsre? Rómára? BARBARA – Nem. Rég nem. Már rég nem. MÁTYÁS – Mért nem köszönt a családod? Mért nincsenek itt a fiúk? Egy király se eszik gyerekeket. BARBARA – Csak lányok. Babett és Bibiána. MÁTYÁS – Hívd ide őket hamar, és mutass be nekik! Örömest ismerném meg gyermekeid, és ráznék kezet a férjeddel. BARBARA – Bécsbe mentek. MÁTYÁS – Megbolondultak?! Hát nem tudják, hogy Bécset meg fogom ostromolni? Lehet, hogy porrá lövetem a várost. Biztos, ha sokáig fognak makacskodni, szétlövetem azt a patkányfészket, hamar el tudja ám borítani a vér az agyam. BARBARA – A szobánkat is lebombázod, ahol megismertük egymást tizennégy éve. MÁTYÁS – Dehogy bombázom. Semmit se bombázok. Romokon koronáztassam magam tán német-római császárrá? Hogy nézne az ki? BARBARA – Hiába kértem a férjem, összepakoltak és Bécsbe mentek a rokonokhoz. MÁTYÁS – A fal, azt hiszik, megvédi őket? Annak az időnek vége. Olyan ágyúim vannak, hogy hármat lövök, és rájuk szakad az ég is. Új korszak küszöbén állunk. A falak már nem védenek meg senkit. Nagy hadsereg és nagy tűzerő, a többi szóra sem érdemes. Talán sikerül a családod kiváltani majd, mielőtt elszabadulna ott a pokol. BARBARA – Minden vagyonom odaadnám ezért. MÁTYÁS – Nem kell. Annyi a pénzem, mint a pelyva. De szeretném felütni a hadiszállásomat ebben a szobában. Tetszik itt nekem nagyon. A régi szép időkre emlékeztet benne minden. A köszvény se kínoz itt úgy. BARBARA – Azt nem lehet. Szájára venne a világ. Boldog családi életem nem engedem, hogy tönkre tedd. Érted? 375


MÁTYÁS – Ez csak egy kósza ötlet volt a részemről. Nem valami nagy terv. Beatrix, ha megtudná, epezöld lenne a féltékenységtől, és úgy repülne ide, mint egy fúria. A tőle szebb nőket elüldözi mind a közelemből. Csupa ronda boszorka vesz körül Budán. Már attól kiütést fog kapni, ha megtudja, mert meg fogja tudni hamar, hogy itt jártam nálad a férjed távollétében. Több kémet szabadít rám, mint Frigyes császár és Bajazid szultán együttvéve. Megvert az isten vele. Meg vagyok átkozva. Remélem, nem te átkoztál el ennyire. BARBARA – Mért átkoztalak volna el? MÁTYÁS – Azért. Tudod te, miért. Sok mindenért. Hadd ne soroljam. Amiért nem mentél a családoddal Bécsbe. Amiért vártál rám. Amiért türelmesen vársz arra, amiről hallani akarsz. BARBARA – Igen. Tíz éve várom, hogy újra láthassam a fiam. Mikor láthatom őt hát? MÁTYÁS – Akármikor. Akár ebben a percben. BARBARA – Hát itt van? És nem is mondod? MÁTYÁS – Majdnem. Nem egészen. Minek hoztam volna magammal egy ronda háborúba? Elég, hogy engem kínoz a köszvény az örökös táborozástól. (Nyújtja a csomagot.) Tessék, ezt neked csináltattam. BARBARA – Ez mi? (A csomagban egy kép.) Egy kép róla... MÁTYÁS – Igen. Ő Jancsika. Szép hosszú, hullámos haja van. Rád hasonlít, a hangja is olyan lágy, mint a tiéd. BARBARA – Nagy fiú lett, mióta elváltak útjaink. MÁTYÁS – Ott a falon, a kandalló felett jó helye lesz. Jancsi is olyan fázós fajta, mint én. Akkor láthatod, amikor csak akarod. Az eredetiről ez egy jól sikerült másolat. BARBARA – Csak nem gondolod komolyan, hogy be kell érnem enynyivel? Egy festménnyel? Egy másolattal? MÁTYÁS – Van más is. Legények! Legények! (A két legény jön.) EGYIK LEGÉNY – Hívott, Felség? MÁSIK LEGÉNY – Parancsol, Felség! MÁTYÁS – Hozzátok fel a hintóból a nagy csomagot! Csak szaporán, a főhadiszállást fel kell vernünk sötétedés előtt. MÁSIK LEGÉNY – Igenis, Felség! Azonnal hozzuk! (Két szolga el.) MÁTYÁS – Ha szorul is majd a hurok a bécsiek nyaka körül, csak sikerül családodnak élelmet becsempészni. Vagy kiváltani őket fogolycserével. A városatyák szeretik a lakosságot túszként fogva tartani. Félnek, hogy elárulják a hadititkokat, meg aztán a dolgos kezekből sosincs elég egy háborúban. Mindenhova ember kell: a tűzoltáshoz, 376


a törmelék eltakarításához, a hullák elszállításához. Félő, hogy a férjedből is síntért és sírásót csinálnak majd a végén. BARBARA – Ha elfoglaltad Bécset, elhozod nekem Jancsikát? Ugye elhozod? MÁTYÁS – Jancsi úgy tudja, hogy te meghaltál. Bubópestisben. Szép síremléket emeltettem neked Visegrádon. Mindig viszünk együtt sírodra virágot, halottak napján szép koszorút. BARBARA – Elföldeltél, mikor meg se haltam még? MÁTYÁS – Ki gondolta akkor, hogy egyszer elfoglalom Bécset? Ki gondolta akkor, hogy egy meddő nőt sóznak a nyakamba? Annak a némbernek a kívánságára kellett hogy száműzzelek téged világgá. Ki a saját országomból! BARBARA – Pedig azt hallottam, hogy nagyon szereted. Beatrix minden óhaját-sóhaját csak lesed. MÁTYÁS – Kilenc évet elfecséreltem egy darab terméketlen földre. Kilenc éve pazarlom rá az életerőt. Ki adja ezt nekem és az országomnak vissza? Nem kilenc, egyetlen év sem jön vissza többé. Jó, ha van még hátra fele annyi. Az a szuka meg azt hiszi, ő örökli utánam a trónt. Egy meddő szuka hiányzik csak a magyarok nyakából! Félek, képes lesz egyszer hidegre tenni engem ezért. Éberebbnek kell lennem. Nem szabad elszundikálnom a kertben, mert mérget önt akkor a fülembe a kéjsóvár bátyám, hogy feleségül vehesse a királynőt. BARBARA – A bátyád lefejezték, hogy öntene mérget a füledbe? Hagyjuk a nejed és a beteges képzelgéseid. Beszéljünk csak Jancsikáról. Mért nem mondod meg neki az igazat? Meddig akarsz hazudni még? Tévhitbe meddig akarod ringatni őt? Míg sírba nem szállok csakugyan? MÁTYÁS – Majd ha felnőtt, megmondom az igazat. Még gyerek, csak tizenegy éves. Összezavarodna és nem értené meg az összefüggéseket, ha most tudná meg, hogy az apja hazudott neki, mint a vízfolyás, és a magyar király is csupa valótlanságot állított az anyjáról. Légy türelemmel egy kicsit! BARBARA – Állítsd fel itt a főhadiszállást, és hozd ide őt, majd én vigyázok rá. Nem áruljuk el neki, hogy élek és én vagyok az anyja. Csak simogathassam az arcát, hallgathassam a lágy hangját. MÁTYÁS – Okos fiú, nagyon okos, és rettentően hasonlít rád. Rögtön rájönne, hogy merről fúj itt a szél. BARBARA – Lehetnék, mondjuk, a nagynénje. 377


MÁTYÁS – Nincs nagynénje, nincs nagybácsija. Meghalt. Lefejezték. De ígérem, királyt fogok csinálni Jancsiból. Ő fogja örökölni utánam a trónt. Az a spanyol némber szépen hoppon marad majd. Meg is érdemli az a szuka. Ne ácsingózzon a trónra olyan, aki nem képes trónörököst szülni nekem? BARBARA – Ne gyere azzal nekem, hogy Jancsikából király lesz! Engem te ezzel ne vigasztalj, és mást etess! (A két szolga nyög egy nagy csomag alatt.) MÁSIK LEGÉNY – Itt van, Felség! Hova tegyük, Felség? MÁTYÁS – Oda az ágy mellé talán. Ott csomagoljátok ki, ott jól fog mutatni. (A két szolga a csomagot elejti.) Maflák! Ha összetöritek, leütettem a fejetek, aztán karóba húzlak és kerékbe törlek bennetek! (Jancsika szobrát csomagolják ki.) Élőben elevenebb, bár lehetne sokkal, de sokkal elevenebb is. Néha olyan visszahúzódó és percekig képes mélázni. Ezek nem igazán királyhoz méltó erények, de remélem, majd kinövi. Talán azért félszeg, mert egyszer kiskorában leesett a fáról és azóta biceg egy kicsit, de azért jól üli meg a lovat. A lovaglásban nem zavarja a bicegés. És a vízben sem. Remek úszó. Úgy úszik, mint a hal. BARBARA – (Egy ládából gyerekcipőket szed ki) Ezeket a születése napjára vettem mind. Minden évben egy kicsivel nagyobbat csináltattam neki. Puha szarvasbőrök. Kilenc pár cipőcske. Tetszetősek? Jól mutattak volna a lábán? MÁTYÁS – Igen szép ajándékok. BARBARA – Kaptafára csináltattam a mesterrel. Azt se tudom, mekkora Jancsikám lába? MÁTYÁS – Már majdnem akkora, mint az enyém. Nagy lábon fog élni ám... Mi ez a lárma odakint? NŐK – (kiabálnak kintről) Tejet, tejet! Tejet a gyerekeinknek! Tejet akarunk!... (A testőrparancsnok jő.) TESTŐRPARANCSNOK – Felség, Bécsből követek érkeztek. MÁTYÁS – Mit akarnak? Feladni a várost feltétel nélkül? TESTŐRPARANCSNOK – Sajnos nem, Felség. Csak a kismamák, bábák, dadák, szoptatós és száraz dajkák követei. MÁTYÁS – Mit akarnak tőlünk? TESTŐRPARANCSNOK – Tejszállítmányokat kérnek a csecsemőknek az ostrom ideje alatt. 378


MÁTYÁS – Menjünk, fogadjuk a követséget teljes királyi pompával! Legények, kapjatok fel és vigyetek a követek elé, hogy meghallgathassuk kérésük. Kapnak tejet bőven, előre ígérjük, és örömmel teljesítjük is a kívánságukat. Mi nem csecsszopók ellen harcolunk. Humanisták vagyunk és a reneszánsz kor gyermekei, nem vagyunk mi érzéketlen barbárok. Menjünk, ne hagyjuk az anyákat kétségek között tovább gyötrődni. (A testőrparancsnok és Mátyás a szolgákkal el. Barbara a szobor nyakába borul és sír.) NŐK – (kiabálnak kintről) Hurrá! Vivát! Éljen Mátyás király! Éljen! Éljen! Éljen...

FÜGGÖNY

379

BÓSA DIÁNA

VIRÁGOK

SZEREPLŐK

MÁTYÁS, Magyarország királya BEATRIX, nápolyi királylány SZILÁGYI ERZSÉBET, Mátyás anyja EDELPECK BORBÁLA, osztrák polgárleány BENCZÉDINÉ, özvegy nemesasszony a királyi udvarban, Szilágyi Erzsébet bizalmasa HAT MAGYAR FŐÚR JÁNOSKA, Mátyás és Borbála kisfia MÁTYÁS KÍSÉRETE, magyarok BEATRIX KÍSÉRETE, olaszok JANKULA, fiatal palotaőr MORZSINAI, idősebb palotaőr MIHÓK, udvari bolond KOBZOS HÁROM SZOLGÁLÓLÁNY SZOLGÁK ZENÉSZEK

Történik az 1470-es években. Színhely: a budai vár, Mátyás udvara.

382

BÓSA DIÁNA: VIRÁGOK

ELSŐ SZÍN A palota lépcsője pirkadatkor. Morzsinai őrködik, Jankula jön. JANKULA – Adj’ isten jó reggelt, Morzsinai! MORZSINAI – Neked is. Hát mi szél hozott ide? Tán te lennél a váltás? JANKULA – Én biza, gyöttem váltani kendet. MORZSINAI – Azt biza jól teszed. Má’ a kakaskukorékolással együtt kordult a gyomrom. (Észrevesz egy kis, gyermekökölnyi virágbokrétát a társa alabárdján.) Nahát, fiam! Csak nem csaptál fel virágos kofának? Tán szakmát váltottál? JANKULA – Én? Dehogy. (Morcosan.) Csak ma minden őrnek virággal a fejin kell őrségbe állni. MORZSINAI – Osztán mi végből? JANKULA – Mit? Hát kend nem tudja? MORZSINAI – Honnan is tudnám, édes fiam! Egész éjjel őrségben voltam. (Ásít.) Nekem aztán senki nem szólt semmiről. JANKULA – Hát ide hallgasson, Morzsinai uram. Ma hazajő a király. MORZSINAI – Jaj, fiam! Ennyit még én is tudok. Ezért kell bokrétába vágni magunkat? Bár, ha jobban meggondoljuk, ez tényleg örömhír. Sokáig volt most távol a mi felséges urunk. Nem szeretem, ha nincs itthon. Ebben az esztendőben túl sok időt töltött külföldön. JANKULA – Na, kendnek akkor jó hírrel szolgálhatok. MORZSINAI – Mondjad, fiam! Csupa fül vagyok. JANKULA – (bizalmasan) Egy jó darabig itthon tudhatjuk a mi Mátyás királyunkat. MORZSINAI – Hogy-hogy? JANKULA – Hát úgy, hogy amiért olyan sokat volt külhonban, azt most haza hozza Magyarországra. MORZSINAI – Na és mi az, fiam? (Fellelkesedve.) Netán egy szép ménes? Ugye nem szárnyas jószág? JANKULA – Mi tagadás, jószágnak éppen jószág, de nem egy ménesnyi, hanem csupán egyetlen szál. MORZSINAI – Na neee! Egy keshedt, száradt gebéért volt oda ilyen sokat a mi urunk? JANKULA – Nem, Morzsinai uram. Nem lóért, asszonyért. MORZSINAI – Asszonyért?! (Hüledezik.) Netán felséges urunk végre megházasodik, és lesz királynénk? JANKULA – (savanyúan) Bárcsak így lenne! 383


MORZSINAI – Ugyan miért? JANKULA – Hát a keringő udvari szóbeszédeket nem hallotta, kend? MORZSINAI – Hallottam én mindenfélét. De én már csak úgy vagyok az udvari pletykákkal, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. JANKULA – Pedig úgy tűnik, hogy a kutya módjára ugató pletyka-lánc ezúttal igazat szólt. MORZSINAI – (töpreng és az üstökét vakarja) Nem értem… Csak nem megint valami nőügy? JANKULA – De bizony, az! MORZSINAI – (mérgesen nagy, ősz bajszát pödöri, majd végül rágni kezdi) Híííj, a kutya-teremtette! Ez már nem járja! Egy fehérnép miatt volt képes át-át szökdösni Bécsbe? Legalább azt tudni lehet, hogy kiféle-miféle? JANKULA – Kend máskor figyelmezze jobban az udvari ebeket. Úgy hírlik, valami osztrák polgárleány. MORZSINAI Polgárleány?! Hát ilyet! Nemhogy inkább királynét keresne. JANKULA – Egyet se féljen kend, majd fog azt is. Ez csak amolyan ártalmatlan szórakozás… Tudja, hogy van ez. MORZSINAI – Jó, jó, de az mégiscsak jobb lenne, ha a király inkább királyleányokat hajkurászna holmi bécsi szoknyák helyett. Nem kéne mindent összeszedni, amit úton-útfélen talál. Nem kisgyermek ő, hogy haza hordja a vadgesztenyét, vagy a csipás macska kölykét! JANKULA – (elképedve) Na de Morzsinai uram! Több tiszteletet! Mégiscsak a mi Mátyás királyunkról van szó! MORZSINAI – (alabárdjára támaszkodva) Én csak annyit mondok, fiam, hogy nem lesz ennek jó vége… JANKULA – (türelmetlenül) Ne káráljon már itt kend, mint valami vénasszony! Király urunk mindig tudja, mit csinál. MORZSINAI – Persze. Csak asszonynép közé ne keveredjék, mert akkor elhagyja az a híresen nagy esze. Ocsú közt elvész a tiszta búza… JANKULA – (mérgesen) Na, most már elég legyen!... (Kürtszó harsan.) Megérkeztek… Menjen már, Morzsinai uram! (Morzsinai elindul.) És kössön bokrétát! (Morzsinai megáll, és szúrós szemmel ránéz.) És tegyen féket arra a zsémbes nyelvére, mert még meg találja ütni a bokáját! (Morzsinai el, Jankula haptákba áll.)

384


MÁSODIK SZÍN Jankula a helyén. Mátyás, Borbála és a magyar kíséret jön. MÁTYÁS – (egyszerű vadász gúnyában vezeti karon fogva Borbálát) Jer, kedvesem! Megérkeztünk. Ez itt már Buda. BORBÁLA – (szintén egyszerű öltözetben, elragadtatva) Milyen gyönyörű! (Félve körbenéz, kijön a színpad elejére, szemben a nézőkkel.) Hát ez lenne itt Magyarország. Én… nem találok szavakat! (Visszafordul Mátyás felé.) Már sokat hallottam országodról, de (visszafordul) még sohasem láttam ilyen szépet. MÁTYÁS – (büszke, és élvezi Borbála álmélkodását) S ezentúl otthonod lészen. Örülsz? (Lép egyet az asszony felé.) Örülsz, Borbála? BORBÁLA – (Mátyás karjaiba omlik) Nagyon, nagyon. (Egymás szemébe néznek.) Köszönöm. (Hosszú csók, majd fejét a király mellkasán nyugtatja egy ideig, végül Borbála felpillant.) Nézd, az az őr bokrétát hord! MÁTYÁS – (nevet) Tudom, hiszen én rendeltem el. BORBÁLA – De hát miért? MÁTYÁS – Miattad. A te tiszteletedre meghagytam, hogy az érkezésed napján minden palotaőr öltsön bokrétát. BORBÁLA – (meghatódik, majd csendesen) Szeretlek. MÁTYÁS – (elmosolyodik) Szolga! Vigyék fel a kisasszony ládáit a szobájába. (Szolga jön, majd el.) Benczédiné ! Vezesse körbe a Borbála kisaszszonyt, és mutassa meg neki a palotát! (Benczédiné bejön, és meghajol.) BORBÁLA – Te nem jössz? MÁTYÁS – Hamarosan csatlakozom, de előbb beszélnem kell az itthoniakkal, hogy megtudjam, mi újság idehaza. Menj csak. (Borbála elindul, de Mátyás kezét csak később engedi el. Mátyás utána néz. Borbála és Benczédiné el. Mátyás a másik irányban távozik.)

HARMADIK SZÍN Szilágyi Erzsébet rohan be kezét tördelve, Benczédiné követi. BENCZÉDINÉ – Felséges asszonyom, kérem, várjon! SZILÁGYI ERZSÉBET – Nem tudom, mit képzel a fiam! Eddig szemet hunytam, s nem törődtem az úgynevezett ügyeivel. Miért is tö385


rődtem volna?! Asszonyok jöttek-mentek. De ez! Nem, ez nem ment. Ezt haza hozta! Egyenest a királyi udvarba. (Kijön a közönség felé, imára kulcsolja össze a kezét.) Ó, drága jó, szentséges Atyaúristen! Mondd, hogy lehet, hogy a fiam, a király, kit oly nagy bölcsességgel áldottál meg, ha asszonyokról van szó, úgy viselkedik, mint egy tejfeles szájú siheder! BENCZÉDINÉ – Asszonyom! (Próbál békítően hatni.) Hátha csak egy múló szeszély… SZILÁGYI ERZSÉBET – Ajánlom is, hogy az legyen, mert különben olyat teszek… Legalább rendesen felöltözik? Nem ledér? BENCZÉDINÉ – Asszonyom, biztosíthatom, Borbála kisasszony… (Szilágyi Erzsébet felszisszen, mintha a fogát húznák) a legjólneveltebb leány… (Szilágyi Erzsébet szúrósan ránéz) akarom mondani, külhoni leány, akivel valaha találkoztam. (Szilágyi Erzsébet járkálni kezd hátratett kézzel) Kegyelmes asszony, én egészen bizonyos vagyok benne, hogy ha fogadná őt … SZILÁGYI ERZSÉBET – (fölfortyanva) Micsoda?! Hogy én fogadjam? A király szeretőjét?! Egy cafkát?! BENCZÉDINÉ – (elsápadva) De kegyelmes asszony… SZILÁGYI ERZSÉBET – Jaj, ha drága jó férjem s másik fiam még élne… De mégiscsak jobb ez így… a szívük szakadna meg… hogy igaz vérük, a magyar király… (Borbála belép, Szilágyi Erzsébet nem látja. A fiatalasszony először megriad.) BENCZÉDINÉ – (hangosan suttogva) Asszonyom!... SZILÁGYI ERZSÉBET – (hátranéz) Ne szakíts félbe! (Meglátja Borbálát, aki épp köszönteni akarta őt, de Szilágyi Erzsébet tekintetétől elbizonytalanodik. Rövid, kínos csend, Borbála meggondolja magát.) BORBÁLA – (halkan) Elnézést kérek, asszonyom. (Szelíden meghajol, és készül visszamenni.) BENCZÉDINÉ – (sziszegve) Asszonyom! SZILÁGYI ERZSÉBET – (visszanyeri az önuralmát) Ne szaladj el, leányom! Ne félj, nem zavarsz. (Szúrósan Benczédinére pillant.) Gyere ide, hadd beszéljek véled. (Borbála jön, Benczédiné hátra megy, előkap a szoknyája ráncai közül egy félig kész hímzéses keszkenőt, és sebesen öltögetni kezd, de közben fülel. A két asszony elkezd sétálgatni.) SZILÁGYI ERZSÉBET – Gondolom, tudod, ki vagyok. 386


BORBÁLA – (állja Szilágyi Erzsébet tekintetét) Tudom, felséges aszszony. Kegyelmed a felséges király édesanyja. SZILÁGYI ERZSÉBET – Igen, az vagyok. És te, leányom? Te ki vagy? BORBÁLA – Edelpeck Borbála vagyok, méltóságos asszonyom (fejét enyhén lehajtja), Edelpeck Frigyes bécsi polgár leánya. SZILÁGYI ERZSÉBET – (ízelgetve a nevet) Frigyes… kár, hogy nem a másik… BORBÁLA – (nem érti) A másik, asszonyom? SZILÁGYI ERZSÉBET – A másik Frigyes. Az osztrák császár. BORBÁLA B – (zavartan megáll) Azt hiszem, ezt nem értem. SZILÁGYI ERZSÉBET – (tovább sétál) Nemsokára megérted. (Borbálában egy percre megfagy a vér, de nem adja fel, gyorsan témát vált.) BORBÁLA – Már lassan egy hónapja vagyok itt, de úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna. Féltem tőle, hogy Ausztria után idegen lesz nekem a magyar föld, de nagyon örülök, hogy nem így lett. (Szilágyi Erzsébet kezd megenyhülni, Rövid csend áll be kettejük közt. Benczédiné szorgalmasan hímez tovább. Borbála folytatja.) BORBÁLA – Hallottam, hogy a felséges asszony gyengélkedett (Szilágyi Erzsébet meglepődve megáll és ránéz), de örülök, hogy jó egészégben találom kegyelmedet. SZILÁGYI ERZSÉBET – Hogy én beteg? (Benczédinére néz, ki borzasztóan el van foglalva.) BORBÁLA – (újból zavartan) Én úgy tudtam, a felséges asszonyt hoszszú hetekig betegség gyötörte. Ezért nem tehetem tiszteletemet kegyelmednél érkezésem napján. SZILÁGYI ERZSÉBET – (hirtelen megérti) Ó, igen! (Krákog, köhécsel.) Szörnyen beteg voltam, de hál’ istennek, már jobban vagyok. BORBÁLA – (kedvesen) Ennek szívből örülök. (Kürtszó harsan.) Ó, a király hazatért az országjárásból! SZILÁGYI ERZSÉBET – Igen, én is hallom. BORBÁLA – Ha megbocsát, kegyelmed… SZILÁGYI ERZSÉBET – Menj csak. (Borbála finoman meghajol, majd el, Szilágyi Erzsébet utánanéz.) BENCZÉDINÉ – (abbahagyja a hímzést, és odamegy Szilágyi Erzsébethez) Na? Mi a véleménye kegyelmednek? (Ő is Borbála után néz.) SZILÁGYI ERZSÉBET – (tetteti, hogy bosszús) Hát kend nagy lókötő, hallja-e! Még hogy én beteg! (Benczédiné várakozóan néz rá, Szilágyi Erzsébet szelídebben folytatja.) Kedves gyermek… de ostoba. 387


BENCZÉDINÉ – Szerelmes. SZILÁGYI ERZSÉBET – Vesztére. (Megfordul, és Benczédinével a nyomában el.)

NEGYEDIK SZÍN Este van. Jankula őrségben. A szín kertté berendezve, virágokkal, rózsákkal és fával. Borbála sétál a kertben élvezve a csendet, a király anyjának rózsáit nézegeti. Mátyás érkezik. MÁTYÁS – Hát itt vagy! (Hozzálép.) Az ég a megmondhatója, már tűvé tettem érted az egész palotát! (Átkarolja, megcsókolja, Borbála hagyja, és finoman elmosolyodik.) BORBÁLA – Csak magam akartam lenni egy kicsit. (Kibontakozik az ölelésből, és a rózsákhoz lép.) MÁTYÁS – (kicsit aggódva) Mi bánt, kedvesem? Olyan halovány vagy. BORBÁLA – Semmi bajom… igazán. (Csend, Mátyás már folytatná, de meggondolja magát és témát vált.) MÁTYÁS – Szép ez a kert! Anyám büszke lehet a rózsáira. BORBÁLA – (csendesen) Igen… az lehet. (Mátyás felé fordul.) És te, uram királyom? Te mire vagy a legbüszkébb? MÁTYÁS – (büszkén) Buta kérdés. A válasz egyszerű: a messze földön híres könyvtáramra. (Elmereng.) Ha valami okból egyszer el kellene hagynom a palotát, hátra hagynék minden ékszert, pompát, s drága kelmét, és csak a könyveimet vinném magammal! (Mátyás szeme ragyog. Borbála eközben ismét a virágokkal foglalatoskodik. A király hirtelen felocsúdik a maga teremtette meghitt pillanatból.) MÁTYÁS – És te? BORBÁLA – (felnéz) Én, jó uram? MÁTYÁS – Ha valaha el kellene menned innen, te mit vinnél magaddal? BORBÁLA – (elmosolyodik) Én, felséges királyom, csak egyetlen dolgot vinnék magammal. MÁTYÁS – No, hát! És mi lenne az? BORBÁLA – (lesüti a szemét) Téged, jó uram. Csakis téged. (Mátyás a keblére vonja és átöleli. Csend. Borbála hirtelen kibontakozik az ölelésből, a rózsák felé lép, és megszólal.) 388


BORBÁLA – Nézd ezt a virágot. Éppen olyan, mint az a másik… azon az éjjelen. (Mátyás rápillant a rózsákra, megszemléli őket, miközben Borbála elmereng.) MÁTYÁS – Hogy is feledhetném… (Odalép ő is, és megsimogatja a virágot, majd keze a rózsáról Borbáláéra csúszik, magához vonja és megcsókolja az asszony tenyerét.) Azon az éjjelen, mikor először megpillantottalak, egy szál piros rózsát adtam tenéked, hogy tudtodra adjam: meghódítottad a szívem. S erre te… BORBÁLA – Erre én… (Mosolyog.) MÁTYÁS – ... rám néztél, s kis feslő, piros rózsabimbót adtál zálogul… (Borbála és Mátyás cirógatja egymást.) BORBÁLA – … hogy remélj… MÁTYÁS – … igen, hogy reméljek. (Elmereng.) Hah! Mily kétségek közt hagytál te engemet akkor! BORBÁLA – (engesztelően) Hát még most is haragszol? MÁTYÁS – (elmosolyodik) Nem, már nem. BORBÁLA – Muszáj volt. Tudnom kellett… hogy igazán szeretsz-e. MÁTYÁS – Az első perctől fogva… azt hittem érezted… érezned kellett! BORBÁLA – (szelíden) Bocsáss meg, felség, együgyű asszonyi szívemnek (finoman meghajol), mely akkor nem volt oly bölcs, mint ma. Hogy lássa azt, amit látnia kellett volna. MÁTYÁS – (kiengesztelődve) Ó, te… (Megcsókolja.) Akkoriban azt hittem, hogy sosem könyörül meg a te kemény asszonyi szíved rajtam. (Mátyás ölelve tartja Borbálát, és egymás szemébe néznek, majd a király folytatja.) MÁTYÁS – Ó te… Tudod-e, hogy akkoron valósággal kiragadtad a testemből a lelkemet? BORBÁLA – (nevetve) Ne mondj ilyeneket… hisz nem lettem hitszegő. Üzentem néked a virággal. Türelemmel kellett lenned. MÁTYÁS – Igen, de közben eszemet vette a várakozás! Már… már azt hittem, sosem üzensz… hogy sosem adsz nékem jelet. BORBÁLA – (még mindig nevet) De hát adtam.. MÁTYÁS – (duzzogva) Valóban… adtál, de mily későn. BORBÁLA – (csilingelve felnevet) Későn? Első, még virágzó rózsád levelét adtam néked végső válaszul! MÁTYÁS – (tetteti a méltatlankodást) Biztosan boszorkányos praktikákkal nevelgetted azt a növényt, hogy ily sokáig virágzott. (Borbála jóízűen kacag, majd megint Mátyás mellére borul. Csend.) 389


MÁTYÁS – Úgy verdes a szíved, mint egy kismadár. BORBÁLA – Mátyás. Édes Mátyás… (Hirtelen elkomorodik.) MÁTYÁS – Mi bánt, kedvesem? Oly halovány lettél hirtelen. BORBÁLA – (kibontakozik az ölelésből, és fázósan összehúzza magán a kendőjét.) Ugye szeretsz?... Szeretsz engem? MÁTYÁS – Micsoda kérdés! Tudod, hogy igen. BORBÁLA – El kell… el kell mondanom neked valamit. Én… gyermeket várok. (Csendesen, majd várakozóan.) MÁTYÁS – (megdöbbenve) Hogyan? BORBÁLA – (ajkába harap) Mit gondolsz? MÁTYÁS – De hisz… ez nagyszerű! (Mátyás kivirul, és nevetve felkapja Borbálát.) BORBÁLA – Jaj, tegyél le! MÁTYÁS – (magához öleli) Te drága, te drága! (Az idillt egy főúr érkezése zavarja meg.) FŐÚR – (mélyen meghajol.) Felség! Elnézést kérek, hogy megzavarom… (Mátyás, bár nem örül, hogy megzavarták, leteszi Borbálát, és újból felölti uralkodói méltóságát.) MÁTYÁS – Beszélj hát! FŐÚR – Felség! A nápolyi küldöttség megérkezett! (Mátyás hirtelen megmerevedik, felfogja a helyzet komolyságát.) MÁTYÁS – Tolmácsolja nekik, hogy azonnal megyek. (Főúr meghajol és sebesen el. Mátyás kezet csókol Borbálának.) MÁTYÁS – Bocsáss meg, kedvesem, de most el kell mennem. (Borbála némán elengedi, Mátyás elindul, majd visszafordul, és szenvedélyesen megcsókolja.) MÁTYÁS – Nagyon boldoggá tettél! (Borbála ragyog az örömtől, Mátyás el.)

ÖTÖDIK SZÍN Reneszánsz muzsika. Sürgő-forgó szolgák hada, kik elrendezik az asztalt és köréje a padokat, megterítenek a király lakomájához. Zenészek jönnek. Jankula áll őrt, Morzsinai váltja. MORZSINAI – Jó napot, ecsém! Hát itt meg mi készül? JANKULA – Ej, bátyám! (széttárja a kezét) Hát lakoma! 390


(Mindketten sokatmondóan elvigyorodnak, majd Morzsinai beáll a helyére, Jankula pedig el.)

HATODIK SZÍN Reneszánsz muzsika. Mátyás és a főurak bevonulnak. MÁTYÁS – Jó étvágyat, urak! (Felkap egy kupa bort, és feléjük emeli.) FŐURAK – Néked is, urunk királyunk! (Elkezdenek enni kézzel, evőeszköz nincs. A lakoma sültekből – fácán, fogoly, bárány, vaddisznó stb. –, gyümölcsökből, sajtokból, kenyérből és borból áll. Egy négyszög alakú asztal mellett ülnek és egy közös tálból veszik ki a nekik tetsző mártásos falatokat. A lecsöpögő lé összemocskolja a ruháikat. A berendezés puritán, nincs szőnyeg, a serlegek nem aranyból vannak, hanem fából, a terítő sem túl tiszta. Az asztaltól nem messze zenészek – fuvolások hegedűsök, hárfások – ülnek. Az urak zajongnak, nevetgélnek, de az elején nem érteni, min.) ELSŐ FŐÚR – (felkiált) Igyunk a nápolyiakkal kötött sikeres szövetségre! MÁTYÁS – (int) Hagyjuk most a politikát, jó urak. Most mulatni vágyom! (Belép egy kobzos.) MÁTYÁS – (összecsapja a kezét) No lám! Mit hoztál, fiú? KOBZOS – Én biza felségedről mondanék éneket (Megpendíti hangszerét, és dalba kezd.) Magyarországnak fényes tüköre, És rettenetes bajnoka, Szegénynek oltalmazó hona, Nagy ékességnek is te vagy az oka. Nagy ékessége tisztességünknek, Nagy bátorsága félelmünknek, Oltalmazója magyar népünknek, Rettenetes vala minden ellenünknek. Királyok közt te vagy a hatalmas, És nagy ügyekben diadalmas, Néped körében bizodalmas, Légyen boldogságod hosszadalmas. Hiszen nagyságod ragyogó, 391


Sudár termeted aranyló, Orcád szépsége vakító, Hosszú ujjú kezed márványló. Lelked…1 MÁTYÁS – (félbeszakítja) Elég lesz, kobzos! Elég lesz. Igen sok dologban megénekeltél, s ezek nem biztos, hogy megvannak bennem. De mégsem veszem rossz néven, hogy az erényt dicsérted, mert az erőfeszítésre sarkall. De ami sudár termetemet és aranyló szépségemet illeti, azt ki ne ejtsd többet a szádon! Hiszen a saját szemeddel láthatod, hogy nem igaz. Ha még egyszer így hízelegsz, arra nem lesz bocsánat! (Az urak jót nevetnek, közben esznek tovább. Belép a Bolond, meghajol.) MÁTYÁS – Kedves Bolondom, jer csak közelebb! Halljunk valami kedvünkre való tréfát! BOLOND – (fintorog, a vállát vonogatja) Ma nem. Nincs hozzá kedvem. Inkább bölcselkedő hangulatban vagyok. (Előkap egy okulárét, felteszi, és okosan bandzsítani kezd.) ELSŐ FŐÚR – Ne kéresd már magad! MÁSODIK FŐÚR – Úgy van! HARMADIK FŐÚR – Halljunk egy tréfát! MÁTYÁS – (szelíden) Ejnye, hát ha bölcselkedni akarsz, akkor bölcselkedj! De úgy vigyázz ám, ha nem lesz kedvünkre való a mondandód, úgy huszonötöt húzatok terád. (Jóindulatúan megrázza a mutatóujját.) (A Bolond tudálékosan odasétál az asztalhoz, és úgy tesz, mintha az urakat fixírozná. Aztán felkap egy óriási szőlőfürtöt, majd a méltatlankodó uraktól messzebb, mint egy ügyes kutya, arrébb ugrik, és majszolni kezdi. Ráérősen kérődzik. Már a fél fürt eltűnt, az urak pedig feszülten várják az okosságot. A Bolond hirtelen abbahagyja a rágcsálást, mert Mátyás megszólal.) MÁTYÁS – No, urak, mit gondoltok… szerintetek, miből van a legtöbb a világon? (Az urak gondolkodóba esnek, majd az egyik rávágja.) NEGYEDIK FŐÚR – A kérdés könnyű: hát szegény emberből! ÖTÖDIK FŐÚR – Egy csudát! Kis gyermekből, hiszen abból szegénynél is több van széles e világon. (Elkezdenek egymásra licitálni.)

1

Ismeretlen korabeli szerző versének átirata.

392


ELSŐ FŐÚR – No urak, maguk aztán nagyon ostobák! Hát persze, hogy fűszálból. Abból aztán temérdek sok van a földön. (Mátyás némán figyeli őket.) HARMADIK FŐÚR – Kendteknek nincs helyén az esze! Még hogy a fűszálból! Hiszen annál is több csillag vagyon az égen. (Összekapnak, nem érteni, ki mit mond. Mátyás a Bolond felé fordul.) MÁTYÁS – No, Mihók fiam, te mit gondolsz erről? (A Bolond nem sieti el a választ, rágcsál még egy kicsit.) FŐURAK – Mondjad, Bolond! Ha kitalálod, kapsz tőlünk egy-egy aranyat! MÁSODIK FŐÚR – (gonoszul) Különben marad a huszonöt botütés. (A Bolond eszik tovább, pusztán egy szemet hagy a szőlőfürtön.) BOLOND – (szemtelen hangon) Mi másból volna a legtöbb a világon, mint orvosból. (A főurak kórusban kacagnak, zeng az egész palota.) NEGYEDIK FŐÚR – Még ilyet! HATODIK FŐÚR – Még hogy orvosból! ÖTÖDIK FŐÚR – Na, ez csakugyan bolond beszéd! MÁSODIK FŐÚR – Szavamra!... (A Bolond leveszi az okulárét, rezzenéstelen arccal figyeli őket. Majd leszakítja az utolsó szőlőszemet, feldobja a levegőbe, és bekapja. Már épp készülne válaszolni, mikor kétrét görnyed, összesik és elterül. Mindenki megdöbben. Elkezd keserves hangon nyögni és óbégatni. Mátyás és a főurak odarohannak hozzá. Mátyás aggódik.) HATODIK FŐÚR – Felséges királyom! Bizonyosan mérgezett volt a szőlő! ELSŐ FŐÚR – Adjatok néki hideg vizes borogatást, attól rögvest magához tér! MÁSODIK FŐÚR – Egy csudát! Inkább meleg vizeset! És eret kell vágni rajta! HARMADIK FŐÚR – Itt csak a pióca segíthet. NEGYEDIK FŐÚR – Urak! Keressünk gyorsan gyógyfüvet! Annak leveleivel kenegessük meg a homlokát! ÖTÖDIK FŐÚR – Ugyan már! Csak egy jó kis itóka hiányzik neki. (A Bolond megvárja, míg vége az összeszólalkozásnak és csend lesz, majd hirtelen felugrik, és a király felé fordul.) BOLOND – Na, felséges királyom, látja ezt a rengeteg sok orvost itt a teremben? Ha ezen a kis helyen ennyi tudós doktor van, hát akkor mennyi lehet az egész világon? (Mátyás és főurak nem haragszanak a szemtelenségért, hanem hatalmasat kacagnak rajta.) 393


MÁTYÁS – Derekasan szóltál, barátom. Nesze, itt az aranyad! (Kiszámolják neki aranyakat, Mátyástól hármat kap. A Bolond mélyen meghajol, és odaül a zenészekhez, őket kezdi piszkálgatni. Mátyás és az urak tovább beszélgetnek. Éppen vége egy dalnak.) MÁTYÁS – (odaszól a zenészekhez) Zenészek, most játsszatok nékem valami szerelmeset! BOLOND – Micsoda? Szemérmeset? MÁTYÁS – (nevetve) Nem… Szerelmeset. BOLOND – Ó! (Legyint.) Olyat ezek nem tudnak. ZENÉSZ – Már hogy ne tudnánk, felséges királyom! (Rázendítnek. A Bolond grimaszol, majd ismét piszkálni kezd egy zenészt. Végül megunja és elkezd táncolni; a csörgősipkájával egy olasz táncot jár el. Az urak megint csak nevetnek és a térdüket csapkodják. A Bolond végül a tánctól kimelegedve lehuppan Mátyás mellé.) BOLOND – Na komám, most te mondj valami bölcset a szegény bolondnak! MÁTYÁS – Jól van, fickó. Legyen akaratod szerint. BOLOND – Várj, várj! Még ne… nem vagyok kész! (Lekapja az egyik főúr széles karimájú kalpagját, majd egy másik főúréból kitép egy madártollat. Ismét feltolja az orrnyergére az okulárét, és belemártja a tollat a mártásba. Végül bandzsítva Mátyásra pillant.) Mondhatod, komám! MÁTYÁS – Jól figyelj! Három dolog van, ami nem kívánatos az ember életében: a fölmelegített mártás… (A Bolond lázasan jegyzetel, beszegett szájából a nyelve is kilóg a koncentrálástól.) MÁTYÁS – … a kiengesztelődött barát… és a szakállas feleség. (A Bolond írja és nagy komolyan mormogva ismétli az olvasottakat, majd a mellényébe teszi a jegyzetlapot.) MÁTYÁS – Megértetted? BOLOND – Meg. (Leveszi az okulárét, és ártatlan arcot vág.) Meg én. (Szemtelenül.) Illetve egy dolog sehogy sem fér a fejembe, komám. (Feláll, magával vonja Mátyást a színpad másik végébe, mintha nem akarná, hogy a többiek hallják, aztán persze hangosan kérdez, mintha egy sükethez beszélne.) Mikor volt neked szakállas feleséged? MÁTYÁS – (belemegy a játékba, és méltatlankodást színlel) Na de Bolond, ejnye! BOLOND – (meghunyászkodva) Jól van, jól van. (Szünet, Mátyás elindul vissza. Aztán csintalanul folytatja.) Akkor a mostani az? 394


MÁTYÁS – De Bolond, hiszen nem vagyok házas. BOLOND – Persze, persze. Mindig elfelejtem. A fogadott húgod... (nyargalászni kezd az asztal körül, közben felkapja az egyik főúr faragott, lófejes pálcáját és pacinak használja) … húgodul fogadott. Persze, világos. A bátyámuram nénikéje volt a fogadott húga a római császárnak. Kegyes-kedvelt, heves kebellel szeretett neje… helyett testvére. (Az urak kacagnak.) MÁTYÁS – Nono, Bolond. Nem szeretem az ízetlen tréfát! BOLOND – Ízetlen?! (Felháborodást színlel.) Ízes volt ez… minden ízében… meg lekváros, mákos, diós béles! (Az urak kacagnak, Mátyás is somolyog az orra alatt és egy flaskát dob a Bolondnak, amit az elkap.) BOLOND – Egészségedre, komám! (Vigyorogva jól meghúzza és legyűri az egész flaskát. Az urak nevetnek és tapsolnak, majd követik a példáját.) FŐURAK – Egészségedre, urunk királyunk! (Mindenki emeli a kupáját, és iszik.) BOLOND – Né’ már, mennyi bolond lett itt hirtelen. Többen vannak, mint az orvosok! (Az urak nevetnek. Hirtelen berohan Benczédiné.) BENCZÉDINÉ – Uram királyom! (Izgatott, úgy rohant, hogy teljesen kifulladt.) ELSŐ FŐÚR – Nocsak, asszonynak nincs helye férfiemberek lakomáján! (Koccintás, nevetés.) BENCZÉDINÉ – Felség! (Zihál, próbálja kifújni magát.) MÁTYÁS – Na mondja, lelkem, de elébb fújja ki magát rendesen! BENCZÉDINÉ – Uram! (Elmosolyodik, nyel egyet, majd kihúzza magát.) Megszületett! (Csend lesz hirtelen, elhal a nevetgélés.) Borbála asszony gyermeke megszületett! (Látva Mátyás várakozó arckifejezését, hozzáteszi.) Kisfiú! MÁTYÁS – (boldogan felegyenesedik) Fiam van! (Hangosabban, szinte kiabálva.) Fiam van! BOLOND – Na, komám, erre inni kell! (Magasba emeli a kupáját, az urak úgyszintén.

395


HETEDIK SZÍN Vidám reneszánsz zene szól. Rohangáló szolgák díszítik a termet, óriás virágkosarakat aggatnak mindenhova, többek közt Jankulára, az őrre. Belép Borbála: elveszett kisgyermeknek tűnik a sürgő-forgó „felnőttek” között. Arckifejezése ijedt és rosszat sejtő, majd’ fel lökik a szolgák. Borbála jobbnak látja, ha kikeveredik az emberörvényből, arrébb húzódik. Nem kerüli el a figyelmét, hogy az őr csokra jóval nagyobb, mint amit az ő érkezésekor látott. Leül egy padra. A terem közepén két szolgálólány tart pihenőt: sustorogni kezdenek, nem törődve Borbálával. Belép Szilágyi Erzsébet, őt már észreveszik, egy pillanatra elhallgatnak és félrehúzódnak, aztán folytatják tovább. Szilágyi Erzsébet Borbálához megy, aki az asszony érkezésére feláll. BORBÁLA – Asszonyom! SZILÁGYI ERZSÉBET – (kedves, de határozott) Ülj csak vissza, gyermekem. (Leül Borbála mellé, és együtt nézik a készülődést.) SZILÁGYI ERZSÉBET – Micsoda sürgés-forgás! BORBÁLA – (nincs túl sok kedve beszélni, de nem akar tiszteletlen lenni) Igen, valóban. (Belép a kobzos, körbenéz, majd meglátja a két csinos szolgálólányt, csatlakozik hozzájuk. Nemsokára nevetgélni kezdenek, az elején nem érteni, min.) ELSŐ SZOLGÁLÓLÁNY – Igazán? KOBZOS – Így esett, ha mondom! MÁSODIK SZOLGÁLÓLÁNY – Ebben a farkasordító, hideg télben! Ó, a mi királyunk olyan nemes! ELSŐ SZOLGÁLÓLÁNY – (szinte elalélva) És bátor! Ellovagolni egy szál magában, egészen Székesfehérvárig, csak hogy ő maga fogadhassa. (Borbálában megáll az ütő, szinte halálra rémül.) KOBZOS – És arról hallottatok már, hogy milyen a hercegnő? ELSŐ SZOLGÁLÓLÁNY – Nem, még nem. MÁSODIK SZOLGÁLÓLÁNY – Jaj, Gyuri, te olyan jól informált vagy! Mesélj! KOBZOS – (még lelkesebben és kicsit sejtelmesen.) Állítólag olyan, mint Vénusz, a szerelem istennője. (Kezével egy női alak vonalait rajzolja a levegőbe.) Egyszerűen meseszép! Beatrix hercegnő a legszebb virágszál széles e földrészen. (Borbála feszeng. Egy másik szolgálólány érkezik és csatlakozik a beszélgetőkhöz.) 396


HARMADIK SZOLGÁLÓLÁNY – És roppant eszes! Méltó társa lészen felséges királyunknak. KOBZOS – Eszes, eszes! Persze… de a szépsége! Nápolyban azt mondják, valóságos szépségideál! Az itáliai festők egyenesen az ő arcáról mintázzák angyalaik orcáját. HARMADIK SZOLGÁLÓLÁNY – Igen, igen. Persze, de a felséges urunk a külseje mellett az eszébe is beleszeretett! (A harmadik szolgálólány mondandója kezdi sokkal jobban érdekelni a másik kettőt. Az előbbi átveszi a pletyka fonalának gombolyítását.) HARMADIK SZOLGÁLÓLÁNY – Azt rebesgetik, hogy olyannyira meghódította urunk szívét, hogy el sem akar menni ifjú kedvese mellől. (Borbálát az ájulás kerülgeti. Szilágyi Erzsébet látja ezt.) SZILÁGYI ERZSÉBET – (halkan, együttérzően) Légy erős, leányom. Megfogja a fiatalasszony kezét, és a szemébe néz. (Borbála összeszedi magát, és gyorsan visszanyeri önuralmát. Világossá válik számára, hogy szerelmese anyjában barátra lelt. Benczédiné érkezik, karján a három éves kis királyfival. Borbála észreveszi őket, és láttukra felvidul.) BORBÁLA – Kisfiam! (Benczédiné odaadja neki a gyermeket. Szilágyi Erzsébet és Borbála, megfeledkezve a külvilágról és az imént hallottakról, elkezd a kisfiúval játszani, Borbála öleli és csókolja gyermekét, miközben a szolgák továbbra is szorgoskodnak körülöttük. Hirtelen berohan Morzsinai.) MORZSINAI – (lihegve) Itt vannak! Megérkeztek! (Kürtszó harsan, Morzsinai kiragad egy csokrot az egyik szolgálólány kosarából, felköti az alabárdjára, és beáll Jankula mellé. Szilágyi Erzsébet fölkapja Jánoskát, feláll, és sietve elindul Benczédinével.) SZILÁGYI ERZSÉBET – (Borbálához, jóindulatúan ) Gyere, leányom! Ne maradj itt. (A szolgák sietve végzik az utolsó simításokat, majd Jankula és Morzsinai kivételével mindenki el. Mátyás megérkezik, Beatrixszal a karján. Őket követi a magyar és az itáliai kíséret. A király gyöngéden vezeti be ifjú hitvesét, aki időközben elengedi Mátyás kezét, és királynői fejtartással körbenéz, majd járkálni kezd. Nincs túlzottan elragadtatva látottaktól, de nem ad neki hangot.) MÁTYÁS – Megérkeztünk. Íme hát az én országom… s mostantól a te otthonod is. Örülsz, szép kedvesem? (Szünet, ő is körülnéz.) Te leszel mindennek az úrnője? (Közelebb lép, szerelmesen.) Örülsz? 397


BEATRIX – (diplomatikusan) Örömömet lelem abban, hogy osztozhatom véled mind királyságodban, mind sorsodban. MÁTYÁS – (merengve) A mai naptól fogva itt minden a tiéd, rendelkezz országommal… (Mátyás hozzá lép és kezet csókol) … és én velem. (Hirtelen Jánoska rohan ki nevetve az egyik ajtón, mivel bentről meghallotta apja hangját. Mátyáshoz futna, de Beatrix láttán megtorpan, farkasszemet néz Magyarország királynéjával. Beatrix is kicsit megretten a pöttöm gyermektől. Mintha mindketten éreznék, hogy ők még később nagy ellenfelek lesznek. A kisfiú végül Mátyáshoz rohan, ki meglepetten ölébe kapja.) BEATRIX – (döbbenten, hűvösen) Ki ez a gyermek, kedvesem? (Mátyásnak nincs ideje válaszolni, mert Borbála lép be sietve a fia után.) BORBÁLA – Jánoska! (Megtorpan, meglátják egymást Beatrixszel. Borbála megmerevedik, de aztán gyorsan észbe kap, kiegyenesedik, és állja riválisa tekintetét, majd az udvari etikett szerint jár el: kecsesen meghajol.) BORBÁLA – Bocsásson meg, felség… MÁTYÁS – (kedvesen megsimogatja a kisfiú fejét) Hogy megnőttél! (Borbála elmosolyodik, majd Mátyás átadja neki a gyermeket. Beatrix egy-kettőre megérti a némajáték értelmét, és rájön, hogy ez nem egy szimpla asszony. Borbála Jánoskával a karjában meghajol, és mindketten el. Mátyás is ezt tenné, de Beatrix nem mozdul.) BEATRIX – Ki volt ez a gyermek? MÁTYÁS – (a szemébe néz) A fiam, János. BEATRIX – Ah, akkor gondolom, hogy ez az asszony pedig… MÁTYÁS – …igen, ő az anyja. BEATRIX – (szeme villámokat szór, de kedvesen mosolyog) Értem. Nos, mindenkinek lehetnek ártatlan időtöltései… Bár szerencsés, ha az ember változtat a szokásain és szórakozásain… Lepihennék, elfáradtam a hosszú úton. MÁTYÁS – (alázatosan) Ahogy akarod, kedvesem. (Felfogta Beatrix mondandójának az értelmét.) Menj csak… Benczédiné! (Benczédiné jön.) Kísérje Magyarország királynéját a szobájába!

398


NYOLCADIK SZÍN A király fogadóterme. Mátyás az asztal fölé görnyed, mely tele van könyvekkel. Feláll, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait. A lépcső felé sétál. Lent, a lépcső lábánál sietve megjelenik a Bolond. MÁTYÁS – Szervusz, fickó! Hová, hová, ilyen sebbel-lobbal? BOLOND – Adj’ isten, komám! Én bizony téged akarlak meglátogatni. MÁTYÁS – Hadd el, azt most nem lehet! BOLOND – Nem? És ugyan miért nem? MÁTYÁS – Azért, fiam, mert bolondnak ebbe a szobába nem szabad belépnie! BOLOND – (tátott szájjal, csodálkozva) Hát akkor te hogy jutottál be? MÁTYÁS – (meglepődik, majd elkacagja magát ezen a szemtelenségen) Jól van, nem bánom. Jer fel! (A Bolond felmegy, Mátyás visszaül az asztalhoz. A Bolond a rajta lévő gyümölcsös tálhoz lép, elvesz három-négy almát, és zsonglőrködni kezd. Szólni akar.) MÁTYÁS – Ne, várj egy kicsit! Előbb még be kell fejeznem valamit. (Pennát ragad, a Bolond addig dobálózik. Rövid csend, majd Bolond megszólal.) BOLOND – Te, komám! MÁTYÁS – (fel sem néz a papirosból, ír tovább) Hm? Mondjad, fickó! BOLOND – (gyermeki vigyorral az arcán dobál tovább) Mi az a villa? MÁTYÁS – (abbahagyja az írást, és zavartan felnéz) Villa? BOLOND – Az. Villa. (Abbahagyja a dobálást.) MÁTYÁS – Az, kérlek szépen, egy evőeszköz. BOLOND – Evőeszköz? Mégis mi a lúdlábnak kell az evéshez bármi eszköz (hitetlenkedve nevet) a két kezemen meg a nagy számon kívül? MÁTYÁS – Elegáns itáliai szokás, hogy az ételt nem kézzel, hanem kis ezüst eszköz segítségével szedik ki a tálból és emelik a szájhoz. BOLOND – (durcásan legyint) Bolond szokás a’! MÁTYÁS – (nevetve) Talán. De a királynőnek így tetszik. (A Bolond megvonja a vállát, és újból zsonglőrködni kezd, Mátyás pedig ismét belemerül a könyvekbe, iratokba. Hirtelen kintről zaj és kiáltás hangja szűrődik be.) JANKULA – (kintről) Sajnálom, asszonyom, de nem ereszthetem be. A felséges király nagyon elfoglalt. (Borbála benyit, nyomában Jankulával és Morzsinaival.) 399


MORZSINAI – Bocsánatot kérek, felséges uram, de… (Mátyás a zajra felnézett, rápillant Borbálára, de tekintete hideg lesz.) MÁTYÁS – Semmi baj… hagyjanak most magunkra… Te is, Mihók! (A Bolond felfigyel a hivatalos hangnemre, meghajol, és az őrökkel együtt távozik. Borbála és Mátyás négyszemközt maradnak. A király nem áll fel. Borbála megérzi Mátyás ridegségét, és elbizonytalanodik; megszeppent kislányként áll Magyarország királya előtt, kinek továbbra sem homályosodik el a tekintete az asszony láttán.) MÁTYÁS – Nagyon sok a dolgom, úgyhogy megkérlek, fogd rövidre! BORBÁLA – (kedvesen közelebb lép) Hiányzol… (Mátyás egy pillanatra zavarba jön a föléje magasodó asszonytól, de nem enyhül meg és nem szól egy szót sem.) BORBÁLA – Már olyan régóta nem látogattál meg. S akármikor találkozunk, te mindig sietsz és elfoglalt vagy… MÁTYÁS – (enyhe indulattal, mert érzi, sarokba szorították) Király vagyok, az isten szerelmére! Sok a dolgom. BORBÁLA – Igen, de úgy vettem észre, hogy mintha szándékosan kerülnél engem. MÁTYÁS – (próbálja elhessegetni a dolgot) Ostobaság! Hogy mondhatsz ilyet? Csak el vagyok foglalva az ország gondjaival, bajaival. BORBÁLA – (csendesen) Régebben is király voltál. (Közelebb lép.) Régebben is voltak az országnak gondjai-bajai… de mindig, mindig volt rám időd. (Mátyás az ajkába harap, Borbála közvetlenül mellé áll, és lágyan a király vállára teszi a kezét. Mátyás visszaölti magára az uralkodói mezt. Feláll, és járkálni kezd.) MÁTYÁS – Ez így nem mehet tovább! BORBÁLA – Valóban nem. Mi a szándékod? MÁTYÁS – (szembefordul vele) Borbála. A királyné nem nézi jó szemmel, hogy jelen vagy az udvarban és úgy jársz-kelsz mindenütt… például nálam, a királyi fogadótermemben, hogy közben fittyet hánysz az udvari etikettre! BORBÁLA – (állja Mátyás tekintetét) Udvari etikett! Ezt nem mondod komolyan! Régebben nem zavart, ha megleptelek munka közben. Sőt, kifejezetten örültél neki, mikor felkerestelek. (Borbála Mátyás után megy, és elébe lép bátran. Mátyás nem szól egy szót sem. Borbála meg akarja érinteni a király ajkát az ujjhegyeivel, de Mátyás megragadja az asszony kezét.) BORBÁLA – (megsemmisülten) Már nem szeretsz. 400


MÁTYÁS – (zavartan és feszengve) Dehogynem, csak… a királynő… BORBÁLA – (kifakadva) Pokolba a királynővel! Hogy mit érzünk egymás iránt, abba nem szólhat bele sem isten, sem ember! MÁTYÁS – Borbála! BORBÁLA – Mi történt veled, Mátyás? Hogy fagyhatott meg így a szíved irányomba? MÁTYÁS – (visszanyeri az önuralmát) Itt nem a te szívedről van szó, vagy az enyémről. Új szelek fújnak s köszöntenek be az országba. Minden meg fog változni. BORBÁLA – Ne gyere nekem megint a politikával! Ezt a litániát már végighallgattam, mielőtt elvetted Beatrixet! MÁTYÁS – (erélyesebben) Akkor azt is tudod, hogy az ország szempontjából most az a legfontosabb, hogy jó kapcsolatokat ápoljunk Itáliával s a nápolyi rokonokkal. Tehát mindennek úgy kell történnie, ahogy királynő óhajtja. BORBÁLA – Ne rejtőzz a diplomácia palástja mögé! MÁTYÁS – (dühösen) Több tiszteletet, Asszony! BORBÁLA – (mérgesen) Azt senki sem szabhatja meg neked, hogy mit érezz, itt (a saját, majd Mátyás mellére teszi ujjait) legbelül. MÁTYÁS – (ridegen) Efelől teljesen nyugodt lehetsz. (A király visszaül az asztalhoz, és úgy tesz, mintha az asszony nem is lenne ott a szobában: ismét munkához lát, csak hogy Borbála elmenjen végre. De az asszony ott marad.) BORBÁLA – (szomorúan) Szereted őt? MÁTYÁS – (nem néz rá, de zavarban van és ideges) Kérlek, most hagyj magamra! BORBÁLA – (csendesen) Miért nem felelsz? MÁTYÁS – (elkeseredetten) Miért akarod tudni? BORBÁLA – (megőrzi a hidegvérét) Mert a fiad anyja vagyok. És mert szeretlek. MÁTYÁS – (mély sóhaj tör fel belőle, majd megadja magát) Jól van hát… a válaszom: igen. (Nem képes Borbála szemébe nézni.) BORBÁLA – (tartja magát, nem omlik össze) Értem… Akkor én… nem is szeretném tovább zavarni felségedet. (Elindul ki, Mátyás még mindig nem néz rá, csak utána szól.) MÁTYÁS – Borbála. BORBÁLA – (megfordul) Igen, felség? MÁTYÁS – (csendesen) Kérlek, csomagolj össze… BORBÁLA – (riadtan) Tessék? 401


MÁTYÁS – … és búcsúzz el a fiúnktól. (Borbála zihálni kezd, de szólni nem tud.) Ezentúl anyám viseli majd gondját. BORBÁLA – (halálra váltan) Mátyás! Ezt nem teheted! MÁTYÁS – Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek. BORBÁLA – (sírva leborul Mátyás elé) Könyörgöm, a fiamat… ne vedd el! MÁTYÁS – (próbálja talpra segíteni az asszonyt. Borbála, az istenért! BORBÁLA – (zokog.) Könyörgöm, őt ne! Őt ne… Bármit megteszek… Bármit! Had jöjjön ő velem! (Felnéz esdeklően.) MÁTYÁS – Borbála, ne légy ostoba. Ez teljeséggel lehetetlen! Egy hercegnek a királyi udvarban a helye. BORBÁLA – (rekedten, már nem sír) Miért teszed ezt velem? MÁTYÁS – Az isten szerelmére! Ezt nem veled teszem… BORBÁLA – Ha a halálomat akarod, miért nem ölsz meg inkább? (Felkap egy dísztőrt az asztalról, és a saját mellének szegezi, úgy, hogy a markolata Mátyás felé álljon.) MÁTYÁS – Borbála, ne! BORBÁLA – Inkább szúrj le itt helyben, de ne kényszeríts arra, hogy a fiam nélkül éljek… vagy te nélküled! (Mátyás kiragadja Borbála kezéből a tőrt, és levágja az asztal másik végébe, messze az asszonytól.) MÁTYÁS – Neked elment a józan eszed! BORBÁLA – (az őrültekre jellemző mosollyal) Na szép, még csodálkozol? MÁTYÁS – (kiszól) Őrség! (Jankula bejön.) Hivassa ide Benczédinét! (Jankula el, Mátyás visszaül.) Haladéktalanul csomagolj össze. Holnap elutazol. BORBÁLA – (félholtan, alakja megtörik) Mégis hova? MÁTYÁS – Enzensdorfba. (Benczédiné érkezik.) BENCZÉDINÉ – Mit parancsol, felséges uram? MÁTYÁS – Segítsen Borbála asszonynak csomagolni. Holnap ugyanis elutazik (úgy tesz, mintha átfutna egy papirost), és úgy készüljön, hogy maga is vele tart. El fogja kísérni Enzensdorfba. BENCZÉDINÉ – (érzi, hogy baj van, meghajol) Igen, felség. (Benczédiné kitámogatja a halottsápadt Borbálát, és bezárja az ajtót. Mátyás nagy nehezen ismét belemerül a munkába.)

402


KILENCEDIK SZÍN Gyermekszoba. Szilágyi Erzsébet ül Jánoska ágya szélén, de a kisfiú kedvetlen. Beteg, a bal lába be van kötve. Szilágyi Erzsébet próbálja felvidítani, de a kis beteg nem nagyon foglalkozik vele. SZILÁGYI ERZSÉBET – Na, Jánoska (a gyermek felé nyújtja a falovacskát), itt a lovacska! (A gyerek megragadja a játékot, majd eldobja.) Ejnye, Jánoska, hát szabad ilyet? (Feláll, elmegy érte, nagy nehezen lehajol és felveszi. Már éppen menne vissza, amikor belép Benczédiné.) BENCZÉDINÉ – Jó estét, asszonyom! SZILÁGYIERZSÉBET – Na végre lelkem, hát visszaért? BENCZÉDINÉ – Vissza, hál’ istennek, bár nehéz szívvel jöttem, SZILÁGYI ERZSÉBET – (szomorkásan) Elhiszem, Benczédiné. Elhiszem. Gondolom, sikerült mindent elrendezni… BENCZÉDINÉ – Hogy sikerült-e, annak csak a jó isten a megmondhatója... (Leül melléjük, megsimogatja Jánoskát, és megpillantja a borogatásos kötést a kisfiú lábán.) Hát itt meg mi történt? SZILÁGYI ERZSÉBET – (bosszúsan) Ne is kérdezze. A kicsi kiszökött a palotából, mikor maguk elindultak a hintóval. Megpróbált az anyja után futni, de elesett, és csúnyán kificamította a bokáját. BENCZÉDINÉ – (a kisfiúnak) Te szegény! (Puszit nyom a gyerek fejére.) SZILÁGYI ERZSÉBET – (várakozóan) Hogy van Borbála? BENCZÉDINÉ – (feszengve) Nem túl jól. Bár látszólag megbékélt a sorsával, de én nagyon aggódom az egészsége miatt. Olyan halovány, mintha nem is élő ember lenne. SZILÁGYI ERZSÉBET – Erős leány az! Túl fogja tenni magát mindezen, és bizonyosan túlél mindannyiunkat… Hanem ez a Beatrix! BENCZÉDINÉ – Mi van vele? SZILÁGYI ERZSÉBET – Alig koronázták meg országunk királynéjává, máris mindent fenekestül fel akar forgatni. Azt hittem, hogy az udvartartás átalakításával és az európai protokoll bevezetésével végleg befejezi, de nem! Már a hatalomba is bele akar szólni! A fiam meg hagyja! (Mérgelődése elhalkul, mert észreveszi, hogy a gyermek elszenderedett.) SZILÁGYI ERZSÉBET – (suttogva) Azt hiszem, mennünk kéne. BENCZÉDINÉ – Én is úgy látom. (Elindulnak ki, Szilágyi Erzsébet megy elöl.) 403


BENCZÉDINÉ – (halkan) Asszonyom! SZILÁGYI ERZSÉBET – Tessék. BENCZÉDINÉ – Ismeri asszonyom a budai prépostot? SZILÁGYI ERZSÉBET – Nem mondhatnám. Csak néhány szót váltottam véle. Ő a király személynöke. (Szünet.) Kárai Lászlónak hívják. Miért kérded? BENCZÉDINÉ – Jó ember? SZILÁGYI ERZSÉBET – Amennyire tudom, igen. Mindenesetre a király vakon megbízik benne. BENCZÉDINÉ – (kicsit megnyugodva) Akkor jó. SZILÁGYI ERZSÉBET – De hát mi végre kérdi, lelkem? BENCZÉDINÉ – Tudja, kegyelmed, mikor odaértünk az enzensdorfi várba, ott várt bennünket ez az ember. SZILÁGYI ERZSÉBET – Nocsak! Aztán mi célból? BENCZÉDINÉ – Úgy képzelje el, hogy épphogy kiszálltunk a hintóból s kicsit kifújtuk magunkat, mentünk egyenesen a közeli templomba. SZILÁGYI ERZSÉBET – Templomba? (Csodálkozik.) Mégis minek? BENCZÉDINÉ – Legyen erős, kegyelmed! (Szünet, majd nagy levegő.) Ez a prépost elvette Borbála asszonyt feleségül. Azt mondják, királyi parancsra történt a frigy. SZILÁGYI ERZSÉBET – (teljesen elhűl, majd magához tér, és a fejét csóválja) Tisztesen férjhez adta, mondhatom. (Csend.) De talán jobb sora lesz neki Enzensdorfban, mint itt. Hitvesként fognak vele bánni, nem pedig holmi szeretőként, akit csak úgy félredobhatnak, ha már nem kell. (Mindkét nő visszanéz a szelíden alvó kisgyerekre.) BENCZÉDINÉ – Mi lesz ezzel a kis csöppséggel? SZILÁGYI ERZSÉBET – (elszántan) Ne féljen, Benczédiné… felneveljük, isten segedelmével. És meglássa: nemes és igaz ember lészen majd belőle… Magyarországhoz illő. (Mindketten el.)

FÜGGÖNY

404

ÚJ KOMÉDIÁK Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009

Recommend Documents