Új Káosz regény a könyvesboltokban A mai napon megjelent Allen Newman és Eric Muldoom közös, Worlukon játszódó regénye, a Dúvadak. A két szerz t, úgy hisszük, nem kell bemutatni a Káosz világa rajongóknak, hiszen ketten együtt már 7 regényt tettek le az asztalra (ezekb l Káosz regények: Interregnum, Rekviem, Terra Mythica és a Codric), a számtalan kisregény és novella mellett. A Dúvadak két férfi, Jamir Urzate a moleztrán hóhér és Codrid, a dergán zsoldos története, akik szembeszállnak a Mytheronban uralkodó Kígyópapokkal. 280 oldal 1.198,- Ft Cherubion Kiadó Az alábbiakban két rövid részleteket közlünk a regényb l: 1. Urzate A hóhér a város szélén lakott, egy vályogtéglákból rakott, zsúpfedeles házban. A hóhért Jamir Urzaténak hívták, de ezen a néven – rég halott anyján kívül – soha, senki nem szólította. Moleztrán származása miatt fekete b rrel verte meg az ég, és ezért nevezték szurtoskép nek, vadembernek, majompofának, de legf képpen hóhérnak. Ily módon a foglalkozása, melyet nem választott - inkább fordítva történt a dolog, a mesterség választotta t -, hozzán tt, mint fához a levelek, s már a nevét sem vallhatta a sajátjának. Jamir Urzate magának való fickó volt, s többnyire úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az emberek eltisztulnak az útjából. A városlakók nem egyszer en félreálltak, hanem elmenekültek el le: mikor szürke darócköpenyébe burkolózva Csarag utcáit járta, egyesek még a sikátor falára is feltapadtak, nehogy a hóhér megérintse ket, hisz azzal iszonyú balszerencse terhét vennék a nyakukba. Ha egy korsó sört akart legurítani a torkán, mindenki eltakarodott az asztala közeléb l, még akkor is, ha zsúfolásig telt a fogadó. A kocsmárosok emiatt nem látták szívesesen, de elküldeni sem merték: féltek az átoktól, amit egy moleztrán könnyen rájuk mondhatott. Jamir Urzate már tudta, mit érezhetnek a kígyópapok, akik Mytheron földjén élet s halál urai, hiszen amikor az emberek szemébe nézett, ott nem látott mást, csak rettegést, és… igen, tiszteletet. Salambar papjai bizonyára elégedetten nyugtázták, hogy az alávetettek félnek t lük, ám ahogy telt az id , Urzate egyre inkább elviselhetetlennek érezte kitaszítottságát. Lassan az úr-szolga viszonyon kívül más hasonlat is eszébe jutott, mikor a helyzetén töprengett. Leprásnak érezte magát. Kitaszítottnak. Egyre többször ébredt arra, hogy hiányolja az emberek társaságát, legf képp az asszonyokét. Hiába ajánlott hatalmas summát néhány együtt töltend fertályóráért, egyetlen városi lotyó sem volt hajlandó ágyba bújni vele. Másoknak bezzeg, a ringyók akár egy rézkanyiért is furulyáztak, de a hóhér pénze nem kellett nekik! Ez felb szítette Urzatét, de átkozódáson kívül csak egyetlen dolgot tehetett ellene: kijárta a városi tanácsnál, hogy havonta egyszer ellovagolhasson Tedzserinbe, és az ottani örömlányok ölében csillapítsa ágyéka sajgását.
1
A hóhér azt is nehezen viselte, hogy Csarag lakói összesúgnak a háta mögött. Szokásává lett, hogy váratlanul megforduljon, és vasvilla-tekintetét az emberekre vesse: Urzate haragja láttán a nyomorult patkányok sz költek félelmükben, és egy pillanat alatt szétrebbentek, mintha vadászölyv csapott volna közéjük. Tudták, hogy bármikor a hóhér kezei közé kerülhetnek, és csak rajta múlik, hány csapással végez az elítélttel. Egy er teljes suhintás a tenyérnyi széles pallossal gyors és kíméletes halált jelentett, de kett … Attól függött minden, milyen súlyos sebet ejtett els re a nehéz fegyver, és mennyi id telik el a második csapás el tt. Az elmúlástól való, bénító rettegés, mely úrrá lesz a halálraítélt felett, míg a hideg vas érintésére vár, s közben a vére elfolyik lassan: ez a vég borzalmasabbnak t nt bárminél. Urzate lelkében üresség tombolt, és mesterségében sem lelt megnyugvásra. A csaragbeliek azt hitték, hogy a hóhér élvezetét leli a munkájában, és nem tud betelni a bárd pengéjére fröccsen vér látványával. Nem így volt. Egyszer en tette a dolgát, mint a mészáros, aki darabokra bontja a marhát. Akik hátrakötött kézzel letérdepeltek elé, mind megérdemelték a halált. A város elöljárói döntöttek sorsukról, k szabták ki a halálos ítéletet. Urzate csak végrehajtotta mások akaratát - legalábbis a hóhér ezzel próbálta nyugtatni a lelkiismeretét. Kevés sikerrel. Mesterségéhez nélkülözhetetlen szerszámát, a hatalmas pallost a kamrában tartotta, hogy ne is lássa, és csak akkor szedte el , ha a városi rség parancsnoka felkereste azzal, hogy munka várja. Ahogy szaporodtak a ráncok a homlokán, úgy lett Jamir Urzate egyre mogorvább. Ifjúkorában büszke volt kötélként feszül izmaira, és nem lázadozott a számára kiszabott sors ellen, ám a negyvenedik tél felé közeledve egyre többször gondolt arra, hogyan alakult volna az élete, ha a józan eszére hallgat, és nem ragadja ki mostohaapja reszket kezéb l annak fegyverét. Nem kedvelte az iszákos, emberi ronccsá vált férfit, akivel anyja összekötötte a sorsát, mégis átvette t le a pallost. Így már soha nem tudhatja meg, milyen lenne emberek között élni, a gyerekeivel játszani, miközben odabent a házban a felesége az ebédet f zi, és milyen lenne minden este… asszonnyal hálni. Ha ilyen hangulat tört rá, és eluralkodott rajta a reményvesztettség érzése, felkerekedett, vállára kanyarította szürke daróccsuháját, arcába húzta a kopott kámzsát, és elballagott a legközelebbi fogadóig, a Délceg Kakasig. Mytherón id számítás szerint a 85. Ciklus utolsó, a Szent Kobra eljövetelének 999-ik évét írták, annak is harminckettedik napját, és Jamir Urzate ott üldögélt a fogadó sarokasztalánál, magányosan, mint máskor. Odakint elhalt az éjszakai rjárat utcaköveken csattanó csizmáinak visszhangja, és a második harmad kezdetekor érkezett vendégek lassan hazatántorogtak – akik pedig maradtak, egyre üvegesebb szemekkel meredtek söröskupájuk fenekére, vagy vigyorba merevedett arccal csúsztak le az asztal alá. Urzate is jócskán felöntött már a garatra, ám agya annyira nem volt még ködös, hogy el ne jutottak volna hozzá az ismeretlen n szavai: - Leülhetek? .... 2. Codric Zuhogott. Az es el bb csak formátlan tócsákba gy lt, amelyeket kikerült, vagy könnyedén átugrott, de amint feltöltötte a szennyvízárkokat, a tócsák összefolytak és sebesen zubogó mocsokfolyammá dagadtak, nyakig eláztatva a csizmáit. Halkan szitkozódott, elátkozva az
2
es t, jobban zavarta azonban valami más: hosszú percek óta újra és újra a háta mögé pislogott, mintha bizony látnia kellene ott valakit. Bárhová is nézett, az utca tökéletesen kihalt volt, a megérzés azonban, hogy követik, mégsem hagyta nyugodni. A szemetel es ólomszürke függönyt terített a házak közé, a beugrókban összecsomósodott a sötétség. Ilyen helyeken bárki elbújhatott úgy, hogy észrevétlen maradjon; persze az is lehet, hogy csak képzel döm – dörmögte magában. Jobbra fordult, sz k utcácskában szaporázta tovább a lépteit. Néha felbámult a feje fölött cinkosan összeboruló bérházakra, de csak nedves égi áldást kapott az arcába. Ilyenkor kedvtelve gondolt a g zölg fürd vízre, ami a fogadóban várja, és ez gyorsabb tempóra ösztökélte. B rig ázott, míg végre megállt a Délceg Kakas viharvert épülete el tt, ahol a párafoltos ablakok mögül meleg, barátságos fény szivárgott ki az es áztatta utcára. Miközben kirázta a köpönyegébe ragadt víz nagy részét, körbejártatta pillantását a közelben düledez házakon, de mivel semmi érdekl désre számot tartó dolgot nem látott, meglökte a durva faajtót, és belépett a fogadóba. Néhány szemhunyással kés bb odakint, a sötét falak tövében megmozdult valami, ami egészen mostanáig egy szobor moccanatlan árnyékának látszott. Ez a valami most furcsán billeg mozgással iramodott meg a Délceg Kakas felé, s amerre elhaladt, az üvegkalitkában lobogó utcai lámpások félszegen elhalványultak, mintha csak készakarva bujtatni akarnák a settenked t. Aztán amilyen váratlanul érkezett, oly` hirtelenséggel olvadt bele a fogadó udvarát felfaló sötétségbe. A Kakasban telt ház volt. Még a pincelépcs n és az ablakokban is ültek, de némi lökdös dés után kerített magának egy helyet a t zhely mellett. Míg átszelte a zsúfolásig telt helyiséget, néhányan tüzetesebben szemügyre vették, a legtöbb vendég tekintete azonban átsiklott felette. Aki viszont megnézte magának, fiatal, légiesen mozgó, nyurga testalkatú férfit látott. Ruházata megkopott, az út porától megszürkült, de a felületes személ így is láthatta, hogy valaha a legnemesebb anyagból készült, amire csak a pénzesebb uraknak telik. A legtöbben talán vándor-nemesnek nézték, amolyan szerencse lovagjának, aki elkótyavetyélte a vagyonát, és most városról-városra járva kísérti a szerencséjét, amíg csak hitelez i megelégszenek családja puszta nevével, és beledugnak némi kézpénzt az erszényébe. Aztán ha a hitelez k elfogynak, ez a ficsúr is hamar a sikátorok mocskában találja magát, esetleg egy útszéli fán, ha önkezével köti fel magát – gondolhatták. A férfiölelést jól ismer fehércselédek már több figyelmet szenteltek neki, mivel meglátták a benne rejt z oroszlánt: er s vállait, masszív, ruganyos járását, a szürke szemek mélyén lobogó hideg t z izzását. Els re talán az arcvonásait is megnyer nek találták, de a férfi szája szegletében ül , örökösen gunyoros mosoly hamar lelohasztotta az érdekl désüket. Beképzelt nyápic! – súgtak össze mögötte, megvet en lebiggyesztve ajkukat, és gyorsan hátat is fordítottak neki. Azok a gonosztev k, akik zsákmányt láttak benne, szintén megbámulták: egy hozzá hasonló elkallódott ficsúr, aki haszontalanul járja a világot, mindig ígéretes prédának t nt. Az ilyen pojáca semmihez sem ért, legfeljebb a szoknyák és a boroskupák emelgetéséhez, viszont az erszénye sohasem lapos. Másként fogalmazva: eszményi áldozat a maguk fajta zsebtolvajoknak, torokmetsz knek. Most is csak ilyenek szenteltek neki nagyobb figyelmet, de az idegen nem adta jelét, hogy észrevette volna érdekl désüket. Nem id zött sokáig a kandalló mellett, csak amíg át nem melegítette elgémberedett ujjait, majd a söntéspulthoz lépett, ahol a fogadós – pocakos, barátságtalan fickó – törölgetett egy söröskupát, valami iszonyatosan koszos rongydarabbal. - Mi kéne, he? - Egy kupára való a legjobb borodból, aztán egy kiadós vacsora, és egy szoba, ahol
3
megalhatok. A szoba az udvarra nézzen. A fogadós fintorgott, mintha kutyaszarba tenyerelt volna. - Vargas fogadójában semmit sem kapsz hitelre, idegen. El re fizess, vagy hordd el magad. A férfi tekintete egy pillanatra elfelh södött, aztán farkas módjára elvigyorodott. Vargasnak lúdb rös lett a háta ett l a vigyortól. - Nesze, itt van. Tedd el. Egy aranyból mire futja? – A pénzérme alig koppant a pulton, máris a fogadós lapátkezébe vándorolt. - Egy egész hétig megszállhatsz nálam. Reggeli és vacsora, meg abrak a lovadnak. A sör ingyen van, a többiért fizetned kell. Ha minden nap akarsz fürd vizet, napjában egyszer, az további két ezüst lesz. - Nincs lovam. A vacsorát a szobában fogyasztom el. Utána lefürdöm. Nesze, itt van még két ezüst. A fogadós szája széles vigyorra húzódott, látva, hogy ilyen balfácánra akadt, aki csak úgy szórja az aranyat-ezüstöt. Biccentett, majd intett az egyik felszolgálónak, hogy kísérje fel a szobákhoz a vendéget. Miután az idegen elt nt a lépcs feljáróban, jókedv en megtapogatta a köpönyege zsebébe elrejtett pénzérméket, majd a földre sercintett. Gy lölte a hasonló ingyenél ket, akiket céltalanul sodor magával az élet. De amíg van mivel fizetniük, addig virágzik az üzlet is. Gyorsan magához hívta Elizát, a legszemrevalóbb lányát. A fürd vízhez n is dukál. Eliza majd kiszedi a ficsúrból az utolsó garasokat is: ehhez nagyon ért. Ha valaki egyszer megprütyköli, olyan nincs, hogy ne akarná még egyszer. Hát igen: igazi f nyeremény ez a lány! Vargas már el re dörzsölte a markát… A lakószobák szintjén egyetlen fáklya lobogott r t, egyre halványuló fénnyel. Idegesít en nagy volt a csend. Ha akadt is más szállóvendég ezen a kora esti órán, még bizonyára odalent múlatta az id t. - Ez lesz az ön szobája, uram. A férfi végigmérte a megszeppent arcú gyereket, aki le sem vette a pillantását az övén himbálózó fattyúkardról. Megborzolta a kölyök üstökét, majd a kezébe nyomott pár rézgarast. Aztán gondolt egyet, és el vont az erszényéb l egy ezüsttallért. - Jó füled van-e, fiam? A kölyök elkereked szemekkel bámulta a pénzérmét. - Ööö, persze. Mindenre, amit csak hallania kell. Gozdti megbízható. Nagyon is az. - Akkor légy figyelmes, Gozdti. Ha valaki érdekl dik utánam, szólj rögvest. Ha ügyes vagy, többet is kaphatsz bel le. Nesze, tedd el. A felszolgálófiú azonnal zsebre vágta szerzeményét, majd szemét lesütve siet sen elhátrált, mintha attól félne, az idegen esetleg meggondolja magát. - Úgy lesz, uram. - No, eridj. A férfi magára maradt gondolataival, amelyek újra és újra visszakalandoztak a sötét utcára, és az utána lopakodó láthatatlan, vagy képzelt alakra. Valami nyomasztotta a lelke legmélyén, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi az. Miután betolta maga mögött az ajtót, hosszasan elpiszmogott a gyertyákkal, de végül apró, barátságos fénylángok haraptak bele a sötétségbe. Ledobta magát az ócska hever re, s nagyot húzott az asztalra helyezett kancsóból. A víz friss volt, kellemesen h sítette a torkát. - Túl korán fekssszel, fra Codric! A kupa csörömpölve a földre hullott, a lovag kezében pedig varázslatos gyorsasággal ott termett a kard. Az idegen a szoba ablak fel li sarkában állt, a zárt paletták el tt, hátát hanyagul a falnak vetve. Valószín leg kezdett l fogva itt lapult a szobában. Hogyhogy nem vette észre?
4
Eltartott egy percig, amíg a dergániai kényszeredetten felfogta, kivel is van dolga. Fagyos merevséggel villogó hüll szemek, nyálkától csillogó, pikkelyes b r, karmos vég ujjak: - Salambar papja! Egy átkozott kígyópap! – Fenyeget en felmordult. Mégis nehéz volt palástolnia, hogy szíve a torkában dobog: mindenki rettegett Salambar papjainak hatalmától, akik sötét mágiájukkal egész Mytheróniát a kezükben tartották. – Mit akarsz t lem, szörnyeteg? - Nyugalom fiacskám, nyugalom! Ne olyan hevessszen! Ssssssz… Jól meg fogjuk érteni egymást. A dergániai lazított valamit a fegyver fogásán, de továbbra sem vette le tekintetét a Kígyóról. Arcára jól láthatóan kiült az undor. - Semmi dolgom veled! Nincs annyi pénz, amennyiért szóba állnék egy ilyen torzszülöttel. A kígyópap hüll szeme most határozottan fenyeget bbnek t nt, mint az el bb. - Jól vigyásssszzz, mit beszélsz! Üzletet ajánlok neked, de ha feldühítesssz, hamar meg fogod bánni! Hamarább, mint azt gondolnád. Érzem a szagodon, hogy félsz t lem, ne is tagadd. És ezt, okosan teszed...ssszzz…. A lény id nként kiöltötte a nyelvét, habár a dergániai úgy hallotta, Salambar papjai emberek módjára is képesek beszélni. Amikor nem sziszegett, mélyr l jöv , öblös hangjába furcsa, fojtott recsegés vegyült: olyan volt, mintha egy átszúrt torkú ember próbálna megszólalni. - Mondd hát, mit akarsz! De jobb, ha tudod: kevés id m van a magadfajtára. Salambar papja szétnyitotta ajkát, kiöltve azt a hosszú, villás vég húsdarabot, ami a nyelve volt. Talán nevetett. - Úgy hallottam, kiválóan forgatod a kardodat, dergániai. - Ahhoz talán elég jól, hogy ne egy sikátorban végezzem. - Igen. Bár még semmi sem lehetetlen, sszzz…ssszz – vicsorgott a lény, és az ember elfelh söd homloka láthatóan elégedettséggel töltötte el. – Azt is mondják rólad, hogy csillogó aranyakért mindenre kapható vagy. És jól végzed el a rád bízott munkát. Igaz-e ez? - Meglehet. De nagyon megválogatom a megbízóimat. Ahogy a munkát is. Úgyhogy, ha valami ocsmányságon töröd a fejedet, jobb, ha elfelejtesz és… - Megállj, tscsak ne olyan hevesen! – a kígyópap lustán ellökte magát a faltól. Ahogy mozdult, mellkasán szétnyílt az éjszín palást, s a gyertyalángok fénye nyálkás, csupasz b rfelületen csillant. – Semmi olyat nem kérek t led, amit l megbotránkoznál. Bár lehet, hogy a te fekete lelkednek nem is tudnék olyat mondani… - Kezdesz untatni. Bökd ki végre, mit forgatsz a fejedben! - Merész vagy. Vagy inkább bolond. Igen, inkább bolond. De éppen ez kell nekem! A csaragi márványbányában csak az rültek és a bolondok maradhatnak életben. Codric rosszat szimatolt. A kígyópap kényelembe helyezkedett a szoba egyetlen székén, és tovább beszélt. - Menj el a csaragi bányába és keress meg egy embert: a neve Arangas Di Moreguard. Drén nemes ember; magabiztos, tiszteletet parancsoló. És persze dölyfös, mint minden drén. Keresd meg és barátkozz össssze vele. Légy te a jobb keze. Intézd úgy, hogy a barátságába fogadjon. Esssz nagyon fontos. Ha a bizalmába fogadott, szöktesd meg. Ha kijutottatok, hagyd, hogy Arangas vezessen. Neked csak annyi a dolgot, hogy kövesd t. Valószín , hogy valakik majd az életére törnek. Neked az lesz a dolgod, hogy megvédd t! Semmiképpen nem halhat meg! Egy életbevágóan fontos dolgot kell véghez vinnie, hogy mit, azt ne firtasd. Arról nincs információnk, hol kell a kötelességét teljesítenie, de essssz ne is érdekeljen. Csak kövesd, mintha az árnyéka lennél. Olyan helyre fog elvezetni, ahol garmadában állnak a különféle drágaságok: kincsek, amelyek egy életre gazdaggá tehetnek! És mi is ott leszünk majd, ha eljön az ideje, és a szolgálataidért busásan megjutalmazunk. Hatalmunkban áll, hogy a kincseken kívül mással is a kedvedben járjunk: szinte bármit kérhetsz, amit csak akarsz.
5
- Várj csak! Haladjunk szépen sorjában. Ha jól tudom, a márványbányába csak azokat dugják be, akik valami égbekiáltó gaztettet követtek el. Én miként kerülök be oda? - Használd a fantáziádat, lovag! Mi sem egyszer bb: rátámadsz Salambar papjaira. Nem ölöd meg ket, csak rájuk ijesztesz. Már ez is éppen elég ahhoz, hogy kényszermunkára ítéljenek. Jó esetben: rosszabb esetben a fejednek is búcsút inthetsz… A kígyókép gurgulázó hangon kacagott, Codric viszont elröhögte magát. - Hogy én megtámadom Salambar papjait? Ez több mint nevetséges. rültség lenne!… Mármint… úgy értem, ha többen lennének, rültség lenne. Egy tucat kígyópap még nekem is kemény ellenfél. Salambar papja megmosolyogta a lovag elszólását, de szóvá nem tette. - Csak hárman lennének, és én úgy intézem, hogy megkíméljék az életedet. Te pedig a bányába kerülsz, nem pedig a bakó elé. Gharr’Shiirah erre a szavát adja. Így már elég méltányosan hangzik? - Mit számít nekem egy hazug nyelv kígyó szava? – fakadt ki dühösen Codric, és közben elt n dött, vajon sikerülne-e meglepnie a hüll lényt. Elég lenne egy kiszámított, villámgyors lendítés, és felnyársalhatná a kardja végére. Elég közel van ahhoz, hogy megtegye. Biztos van nála néhány értékes holmi is. De mi történik, ha rajtaveszt? Még a nyakába cs dítené a város összes dögjét!… Elvetette az rült tervet, de a gondolat nem hagyta nyugodni: miért pont én? Látva a dergániai habozását, Gharr’Shirrah még hozzátette. - Sssszzz… No jó. Nem kellenek nekünk Salambar szentségesss papjai. Megteszi akár a fogadós is. Vagy akár a lánya, az az Eliza. Neked való fajta, és ha jól sejtem, Vargas rövidesen hozzád szalajtja. Egy hevessssz ölelkezés, és ropp… Máris megvan az áldozat. Codric úgy nézett a hüll re, mint akinek felfordult a gyomra. - Úgy hiszem, elszámítottad magad. Nem gyilkos vagyok, hanem egyszer zsoldos. Abból viszont a válogatósabb fajta. - Az én mércém szerint a kett között nincs lényeges különbség. De belátom persssze; más terveid vannak vele. Megértem. - Eh! – Codric legyintett. Hiszen még nem is látta azt az Elizát... - Felbérelhetnél valaki mást. Ehhez a feladathoz elég lenne egy jó képesség tolvaj. Azok szívósak, mint a görény. És ragaszkodóak, f ként, ha sokat markolnak a végén. De egy tehetséges színész is megtenné, aki jól bírja a szenvedést. Vagy bárki. Miért kellek neked pont én? - Azért, mert drén vér folyik az ereidben. Csak rád kell nézni. A származásod az árulód – és a mi sikerünk záloga is egyben. Felettébb ritka mifelénk a fajtád; felettébb. Éppen ezért van szükségünk rád, hogy Moreguard a bizalmába fogadjon. Ha valakinek sikerülhet ez, hát akkor te vagy az! Gondolkodj! Drén mivoltod sokszor bajba kevert, igazam van? Most itt a lehet ség, hogy fordíts a sorsod irányán. Most a származásod az el nyödre válhat. Gazdagabb lehetsz, mint azt képzeled! - Csak fele részben vagyok drén. – Codric igyekezett húzni az id t. A pap igazat beszélt. De akkor is: mi el nye származhat ebb l az egész, sötét ügyb l? Megbízhat-e a Kígyókban? Valószín tlennek t nt. – Gondolkodnom kell. Ha Csarag bányáira gondolok, elfog a hányinger. Okádnivalóan rossz híre van. - Ez így is van. De te túl fogod élni. Ssszívós vagy. Ezért kellesz nekünk… Sssszzz… És mert drén vagy. Arangas is drén, és egyedül van. Nagyon nagy szüksége van egy drén szövetségesre, akinek kiöntheti a szívét, akivel megoszthatja a gondolatait. - Valamiért nagyon fontos nektek ez az ember. Miért nem faggatjátok ki? Hiszen megtehetnétek. - Óh, nem. Már megtették mások, és képtelenség megtörni. Nekünk sincs meg hozzá a hatalmunk. Elégedj meg ennyivel. Codric hosszasan merengett.
6
- Sokba fog ez kerülni nektek… Persze, csak feltételesen mondom. Nem túl vonzóak a lehet ségek: túl nagy a kockázat. - Khm. Bármennyit kérhetsz, megkapod. - Ez máris gyanús – villant ravaszul a dergániai szeme. - Nekünk sokat megér ez az ügy. Éssszz…, van még valami apróság is. – A kígyólény el halászott egy karperecet, amit megvillantott a lovag gyanakvó tekintete el tt. – Ezt mindvégig viselned kell. Biztosíték ahhoz, hogy ne a magad feje után menj. Éssz hogy kell en motivált legyél. Ugye érted, mire gondolok? Codric dühösen felhördült. - Hát persze… Nem üzletelünk. Mindenféle varázsholmit nem aggatok csak úgy magamra. Ki tudja: még megátkozol, vagy valamiféle rontást bocsátasz rám. Esetleg magam is gyíkká változok id vel. Azt mondom, felejtsük el ezt a találkozást! - Jól gondold meg, miel tt kimondod a végs szót. Meglehet, els re talán soknak t nik, amit kérek, de mondom: bármit megadunk neked, ha sikerrel jársz. Bármit… Ssszzz… Persze, azért királyságot nem tudunk adni a kezedbe… Talán majd csak id vel… - Felettébb mókás – gúnyolódott a lovag, mégis kezébe vette az ékszert, és ért szemmel megforgatta. A súlya vagy tíz, tizenkét ezüstöt nyomhatott, eképpen nem volt értéktelennek tekinthet . Mégis, jóval többre számított; elvégre Salambar papjai mérhetetlenül gazdagok. Igaz, az ékszert néhány furcsa rovás is díszítette, ami valószín leg felkeltené egy mágiatudó érdekl dését. Igen: lehet, hogy egy mágiatudó tízszeres árat is megadna érte. Ez azonban, még mindig túl kevés… – Mit tud ez a karpánt? Túl egyszer nek t nik. Gharr’Shiirah ravaszul pislogott nagy hüll szemével. - Az egyszer dolgok a legtöbbször sokkal értékesebbek, mint agyondíszített társaik. De ez esetben valóban egy közönséges tárgyról van szó. Közönséges Salambar papjainak, te viszont kés bb ennek is nagy hasznát veheted. Akinek odaajándékozod, többé nem tud elrejt zni el led: a karpánt mindig megmutatja neked, hol tartózkodik éppen. Ennyit tud, nem többet. - Semmi többet? Nehéz elhinni. - No jó. A gondolataid egy részét is érzékelni tudjuk. De tényleg csak ennyi. Ez utóbbi azért kell, hogy tudjuk, mikor térsz le az általunk helyesnek vélt útról. Azaz, mikor szándékozol letérni arról… Mert? Mi lesz akkor? Codric idegesen forgatta ujjai között az ékszert. Szeretett volna belelátni a hüll fejébe; akár úgy is, hogy szétloccsantja, mint valami túlérett tököt. - Ám legyen – vágta rá aztán, hosszas gondolkodás után. - Tegyünk hát máris egy próbát a szavahihet ségedr l. A fele jutalmat el re kérem, biztosítéknak. Ezerötszáz aranyat, itt és most. Ez neked nem okozhat gondot. - Ugyan már. Még ha oda is adnám? A bányában mire mennél egy ekkora vagyonnal? Sssszzzz… - Minek vinném a bányába? Elrejtem. Van pár biztos helyem, ahol senki sem akadhat rá. Legfeljebb csak a magadfajta. - Feleslegesen aggódsz. Nem szokásom alkudni, így hát megkapod egyben a háromezer aranyat. De nem itt és nem most. De lásd, hogy nem akarlak megtéveszteni: itt van el re háromszáz aranydukát. Ssse több, ssse kevesebb. Elégedj meg ennyivel: ez is egy vagyon, a magadfajta rablónak… Ssszzzz, sssszzz. És ha jól végzed a munkád, még tízszer ennyit kapsz, csak hogy elégedett légy. És egy rézgarassal sem többet. Nekem ennyit ér meg ez az üzlet. Codric elt n dött a hallottakon. Legszívesebben átdöfte volna a pillantásával Salambar papját, de háromszáz arany mégiscsak tekintélyes összeg! Jóval nagyobb, mint amit egész számkivetése alatt összeszedett-rabolt az elmúlt öt év során. Ha jól gazdálkodik vele, hosszú ideig nem lesz gondja a megélhetésre. El kell fogadnia: többet úgysem tudna kier szakolni
7
ebb l a kígyódémonból, legfeljebb csak kevesebbet kapna, amennyire g gös és sért dékeny a fajtájuk. És a végén ráadásul mesés háromezer arannyal lesz gazdagabb. Hihetetlennek t nt, hogy mindezért csupán néhány torkot kell elvágnia. Kurtán biccentett a kígyópap felé, a felé nyújtott erszényt pedig gyorsan a zakója belsejébe tömte. A melléhez simuló szerzemény hirtelen még merészebbé tette; vakmer n megragadta Salambar papjának pikkelyes végtagját, közelebb vonta magához, és a képébe sziszegte: - Megegyeztünk, Kígyó. De ha átversz, nincs olyan isten, vagy démon, aki képes lenne megvédeni a bosszúmtól. Ezt jól jegyezd meg! Gharr`Shiirah pikkelyes ujjai görcsösen ökölbe szorultak. Most el ször iszonyú harag gomolygott el a hüll szemek mélyér l, s ez a láthatatlan er nlét légkalapácsként sújtotta mellbe Codricot, aki egyensúlyát veszítve hátrébb tántorodott. A hüll szeme hipnotikus er vel kötötte gúzsba a lovag akaratát. - Gharr`Shiirah, Salambar Els Thunja mindig állja a szavát. Viszont gy löli, ha megfenyegetik. Meg ne próbáld még egyszer, ha élni akarsz! A delejes er , ami vastag kötélként feszült meg a torkán, csak lassan, nagyon lassan engedett a szorításból. Mire elt ntek a szeme el tt ugrándozó szikrák, és újra lélegzethez jutott, Salambar papja már nem volt a szobában. A karperec magányosan csillogott a szoba közepén gubbasztó asztalkán. …. Közlés: www.fantasya.hu és www.ammerunia.hu, 2001-2007
8
