TŰZFAL. Henning Mankell. I. A támadás. Az az ember, aki letér a bölcsesség útjáról, a halottak seregében fog időzni. Salamon bölcsességei 21,16

Henning Mankell

TŰZFAL Az az ember, aki letér a bölcsesség útjáról, a halottak seregében fog időzni. Salamon bölcsességei 21,16

I. A támadás 1. A szél estére hirtelen elcsendesedett, majd egészen elállt. A férfi kilépett az erkélyre. Nappal a szemközti házak között átnézve láthatta a tengert. De most sötét volt. Néha kivitte régi, angol miniatűr távcsövét is, és benézett az utca túloldalán álló ház kivilágított ablakain. Ám ez mindig úgy végződött, hogy úgy érezte: észrevették. Csillagos, tiszta volt az ég. Máris ősz, gondolta. Lehet, hogy már éjszaka fagyni fog. Bár ez azért elég korai volna még itt Skånéban. Valahol a közelben autó haladt el. Megborzongott, bement. Az erkélyajtó szorult. A konyhaasztalon, a telefon melletti írótömbre feljegyezte, hogy másnap meg kell javítania az erkélyajtót. Aztán a nappaliba ment. Egy pillanatra megállt az ajtóban, végigjártatta tekintetét a szobán. Vasárnap volt. Így takarított. Mindig elégedettség töltötte el, ha tökéletesen tiszta szobában lakhatott. A keskenyebbik falnál íróasztal állt. Kihúzta alóla a széket, felgyújtotta az íróasztali lámpát, és elővette a vastag hajónaplót, amelyet az egyik fiókban őrzött. Szokása szerint átfutotta az előző napon írtakat. Szombat, 1997. október 4. Egész nap viharos széllökések. A meteorológia szerint 8–10 m/s. Az égen felhőrongyok száguldoztak. Reggel hatkor hat fok. Délután kettőre nyolc fokig emelkedett. Estére ötre csökkent. Ezek után már csak négy mondatot írt le.

A világűr ma üres és elhagyatott. Nincsenek hírek. C. nem reagál a hívásaimra. Minden csendes. Lecsavarta a tintásüveg tetejét, és óvatosan bemerítette az acélhegyű tollat. Az apjától örökölte, aki attól kezdve őrizte, hogy először lépett be Tomelilla egyik kis bankfiókjába. Itt az üzletvezető segédjeként tevékenykedett. Ő pedig a hajónaplóba sohasem írt mással, csak az apja tollával. Leírta, hogy a szél elcsendesedett, majd egészen elállt. A konyhaablakban lévő hőmérőről leolvasta, hogy három fok a hőmérséklet. Az ég tiszta volt. Azt is feljegyezte, hogy kitakarította a lakást, és ehhez három óra huszonöt percre volt szüksége. Tíz perccel kevesebbre, mint a múlt vasárnap. Ezenkívül elsétált a sporthajó kikötőig, és félórát meditált a Mária– templomban. Gondolkodott, mielőtt folytatta volna. Aztán még egy mondatot beírt a hajónaplóba. Este rövid séta. Óvatosan rányomta az itatóspapírt az oldalra, lemosta a tollat, és visszacsavarta a tintásüveg tetejét. Mielőtt becsukta volna a naplót, rápillantott az öreg hajóórára, amely az íróasztalán állt. Tizenegy óra húszat mutatott. Kiment a folyosóra, felvette régi bőrdzsekijét, gumicsizmát húzott. Mielőtt kilépett volna, még ellenőrizte, hogy eltette–e a kulcsot és a levéltárcáját. Amikor kilépett, mozdulatlanul megállt az árnyékban, és körülnézett. Senkit sem látott. Nem is számított rá. Aztán elindult. Szokás szerint lefordult balra, átvágott a malmöi úton, s lement az áruházakhoz és a vörös téglaépülethez, amelyben a pénzügyi hivatal székelt. Gyorsított egy kicsit, míg bele nem talált szokott esti tempójába. Napközben gyorsabban járt, mert meg akarta erőltetni magát, és izzadni akart. De az esti séták mások voltak. Ilyenkor megpróbált megszabadulni a napi gondoktól és felkészülni az alvásra meg a következő napra. A Baumarkt előtt egy nő sétáltatta a kutyáját. Egy juhászkutyát. Esti sétái alkalmával majdnem mindig találkozott velük. Egy kocsi suhant el mellette nagy sebességgel. A kormánynál fiatal férfit látott, és zenét is hallott, pedig zárva voltak az ablakok. Nem tudják, mi vár rájuk. Ezek a fiatalok, akik csak furikáznak, és olyan hangosan hallgatják a zenét, hogy belátható időn belül tönkremegy a fülük. Nem tudják, mi vár rájuk. És nem tudják a kutyájukat sétáltató, egyedülálló idős hölgyek sem. Ettől a gondolattól felélénkült. Hatalom volt a kezében. A kiválasztottak közé tartozott.

Azok közé, akik rendelkeznek azzal az erővel, amely porba dönti az ósdi, megkövült igazságokat, és újakat, váratlanokat alkot. Megállt, felnézett a csillagos égre. „Semmi sem fogható meg igazán – gondolta. – Sem a saját életem, sem az, hogy ezeknek a csillagoknak a fénye, amelyet most látok, már végtelen hosszú időn át utazott az éterben errefelé. Az egyetlen, ami ennek az egésznek egyáltalán valami értelemfélét ad, az, amit teszek. Az az ajánlat, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt kaptam, és habozás nélkül elfogadtam.” Folytatta útját, kicsit gyorsabban, mert felélénkítették a gondolatai. Észrevette, hogy türelmetlenné vált. Olyan régóta várnak már! De végre közel az idő, amikor lebocsáthatják láthatatlan sisakrostélyukat, és végiggördíthetik a földön a nagy árhullámot, amelyet ők indítanak útjára. De most még nem jött el a pillanat. Nem érett még az idő. A türelmetlenség pedig olyan gyengeség volt, amit nem engedhetett meg magának. Megállt. Már a villanegyed közepén járt. Tovább nem is akart menni. Még éjfél előtt le akart feküdni. Megfordult, és lassan visszaindult. Amikor elhagyta a pénzügyi hivatalt, elhatározta, hogy átmegy a túloldalra, az üzletsor előtti bankautomatához. Kezével kitapintotta tárcáját. Nem akart pénzt felvenni. Csak egy bankkivonatot kért, hogy megbizonyosodjék: minden rendben van. Megállt az automata fényében, elővette kék bankkártyáját. Már nem látta a juhászkutyás nőt. Malmö felől egy kamion haladt el dübörögve. Valószínűleg a komphoz tart, Lengyelországba igyekszik. A zajból ítélve rossz a kipufogója. Bebillentyűzte a PIN–kódját, aztán megnyomta a „Bankkivonat” gombot. Kijött a kártya, visszatette a tárcába. A bankautomata belsejében kattogás indult meg. Elmosolyodott, ahogy erre gondolt, kuncogott. Ha tudnák, gondolta. Ha tudnák az emberek, mi vár rájuk! Az automata nyílásából kijött a cetli a bankkivonattal. Kereste a szemüvegét, de aztán eszébe jutott, hogy abba a zakójába tette, amelyet a hajókikötői sétájához vett fel. Kicsit bosszantotta, hogy elfeledkezett róla. Megkereste azt a helyet, ahol az utcai lámpa a legtöbb fényt adta, és hunyorogva nézte a kivonatot. A pénteki automatikus átutalást már elkönyvelték. Úgyszintén az előző napi készpénzes kifizetést. Vagyona 9765 korona volt. Vagyis minden a legnagyobb rendben.

Ami pedig ezután történt, az nagyon hirtelen esett. Mintha egy ló rúgta volna meg. Hihetetlen erejű fájdalom járta át. Előrezuhant, keze görcsösen markolta a számokkal telenyomtatott cédulát. Amikor feje lecsattant az aszfaltra, a tisztánlátás pillanatát élte át. Utolsó gondolata az volt, hogy semmit sem ért. Aztán egyszerre minden oldalról sötétség vette körül. Épp elmúlt éjfél. 1997. október 6., hétfő volt. Megint elment egy kamion a komphajó felé. Aztán minden újra elcsendesedett.

2. Amikor Kurt Wallander az ystadi Mariagatanon beült a kocsijába, nyomott volt a kedélye. 1997. október hatodika volt, nyolc óra múlt pár perccel. Mialatt kifelé hajtott a városból, azon töprengett, vajon miért nem mondta le. Mélységesen és intenzíven utálta a temetéseket. És most mégis épp egy temetésre tartott. Sok ideje volt még, ezért úgy döntött, hogy nem az egyenes úton megy Malmőbe. Lehajtott a Svarte és Trelleborg felé vezető tengerparti útra. Bal felől látta a tengert. Egy komphajó épp akkor futott be. Arra gondolt, hogy hét év alatt ez már a negyedik temetés. Először Rydberg kollégája halt meg rákban. Hosszan, keservesen küzdött a betegséggel. Wallander gyakran meglátogatta a kórházban, ahol sorvadozott. Rydberg halála súlyos csapás volt Wallandernek. Rydberg faragott belőle igazi rendőrt. Megtanította Wallandert arra, hogyan kell helyesen kérdezni. És Rydberg segítségével tanult bele abba a nehéz művészetbe, hogyan kell értelmezni egy tetthelyet. Wallander egészen átlagos rendőr volt, amikor Rydberg mellé került. Csak sokkal később, amikor Rydberg már rég halott volt, akkor vette észre magán, hogy nemcsak kitartás és erő van benne, hanem rendelkezik bizonyos képességekkel is. Magában még mindig beszélgetett Rydberggel, ha egy–egy bonyolultabb nyomozásnál megtorpant, és el sem tudta képzelni, merre kéne folytatnia. És még mindig, szinte mindennap rá kellett döbbennie, mennyire hiányzik neki Rydberg. Azután hirtelen meghalt az apja. Gutaütést kapott Löderupban, a műtermében. Már három éve. Wallandernek még ma is furcsa volt, hogy nincs többé az apja, nem ül az örökös terpentin – és olajfestékszagban. A löderupi házat apja halála után eladták. Wallander néha elautózott előtte, és látta, hogy most mások laknak

benne. Sohasem állt meg. Néha–néha meglátogatta a sírt, leggyakrabban rossz lelkiismerettel. És megállapította, hogy látogatásai között egyre több idő telik el. Azt is észrevette, hogy egyre nehezebb emlékezetébe idéznie az apja arcát. Aki meghalt, az végül olyan lesz, mintha sohasem létezett volna. Aztán Svedberg. Szintén kolléga, akit brutálisan meggyilkoltak tavaly a saját lakásán. Akkor Wallander elgondolkozhatott azon, hogy milyen keveset tud a legközvetlenebb munkatársairól is. Svedberg halála kapcsán olyan dolgok kerültek napvilágra, amelyekről még hozzávetőleges sejtése sem volt. És most a negyedik temetésre tartott: az egyetlen olyanra, amelyre nem kellett volna elmennie. A nő szerdán hívta fel. Wallander épp kilépett volna az irodájából. Késő délután volt. Fájt a feje. Egészen eddig egy roppant vigasztalan nyomozati anyaggal foglalkozott, amelyben holmi lefoglalt, komphajóval érkezett, kamionról csempészett cigaretta nyomát próbálták követni, amely azonban Észak–Görögországban a semmibe veszett. Wallander információkat csereberélt a görög és a német rendőrséggel, de nem jutottak közelebb a háttérben álló emberekhez. Most jött csak rá, hogy a teherautó sofőrjét, aki valószínűleg semmiről sem tudott, el fogják ítélni pár hónapra. Nem lesz belőle nagy dráma. Wallander biztos volt abban, hogy nap mint nap sok csempészett cigaretta érkezik Ystadba, ő pedig erősen kételkedett benne, hogy valaha is le tudja majd állítani a forgalmat. Ráadásul az is nyomasztotta, hogy összekülönbözött az államügyésszel, aki Per Åkesont helyettesítette. Åkeson pár éve Szudánba ment, és szemlátomást esze ágában sem volt visszajönni. Wallander az elindulásakor meg Akeson rendszeresen érkező leveleinek olvastán sárgult az irigységtől. Az államügyész meg mert tenni valamit, amiről Wallander legföljebb csak álmodott. Hamarosan ötvenéves lesz. Tudta, még ha nem ismerte be még magának sem, hogy élete nagy, döntő elhatározásai már megestek. Más, mint rendőr, nem lesz már belőle. Még megpróbálhat egy kicsit jobb rendőrré válni, amíg nyugdíjba nem vonul. És esetleg továbbadni valamit a fiatalabb kollégáknak a tudásából. De ezenkívül semmi olyasmit nem tudott, amit fordulópontnak tekinthetett volna a jövőben. Neki nem volt Szudánja. Már kezében volt a dzsekije, amikor megszólalt a telefon.

Először nem is tudta, ki az a nő. Aztán felismerte: Stefan Fredman anyja volt az. Gondolatok és emlékfoszlányok száguldottak át a fején. Másodpercek alatt előkerültek a három évvel korábbi ügy képei. A fiú, aki akkor indiánnak maszkírozva megpróbált bosszút állni azokon az embereken, akik az őrületbe kergették a nővérét, és halálfélelmet hoztak a kis öccsére. A meggyilkolt férfiak egyike a saját apjuk volt. Wallander visszaemlékezett a szörnyű záróképre, amint a fiú nővére holtteste mellett térdel és zokog. Arról, hogy mi történt ezek után, már nem sokat tudott. Azonkívül, hogy a fiú persze nem börtönbe, hanem zárt pszichiátriai intézetbe került. És most Anette Fredman azért telefonált, hogy megmondja: Stefan halott. Meghalt, levetette magát arról az épületről, ahol fogva tartották. Wallander részvétet nyilvánított, és közben valami egészen furcsa, saját gyászt érzett. Persze lehet, hogy csak a reménytelenség és a kétségbeesés érzése volt az. Igazából még azt sem értette, miért hívta fel a nő. Állt, kezében a telefonkagylóval, és próbálta emlékezetébe idézni az arcát. Kétszer vagy háromszor találkozott vele, amikor Malmö egyik elővárosában keresték Stefant, és megpróbálták elhinni, hogy az, aki ezeket a rendkívül brutális gyilkosságokat elkövette, tényleg egy tizennégy éves fiú. Wallander emlékezett rá, milyen félénknek látszott az asszony, és milyen rettenetes nyomás nehezedhetett rá. Volt benne valami hajszoltság, mintha állandóan attól rettegett volna, hogy mindjárt megtörténik a legrosszabb. És persze meg is történt. Wallander homályosan még arra is emlékezett, hogy azon gondolkodott akkor, vajon nem függő–e a nő. Lehet, hogy túl sokat ivott, vagy tablettákkal nyomta el a félelmeit. Wallander nehezen tudta felidézni az arcát. És az a hang, amelyet a kagylóból hallott, nem tűnt ismerősnek. Aztán a nő elmondta, mit akar. Arra kérte, jöjjön el a temetésre. Mert különben szinte senki sem lenne ott. Már csak ő maga és Stefan kis öccse, Jens maradt. És Wallander mindennek ellenére is kedves ember volt, aki sohasem akart nekik rosszat. Megígérte, hogy elmegy, és azonnal meg is bánta. De akkor már késő volt. Utólag megpróbálta kideríteni, mi is történt a fiúval, miután elkapták. Beszélt annak az intézetnek egyik orvosával, ahová becsukták. Stefan a beutalása utáni években szinte teljesen megnémult, minden ajtót bezárt a lelkében. Wallander még azt is megtudta, hogy a fiú, amint ott feküdt holtan a járdán, indián

harci festést viselt. A festék és a vér iszonyatos maszkká merevedett rajta, amely talán többet mesélt a társadalomról, amelyben Stefan élt, mint a fiú meghasadt személyiségéről. Wallander lassan hajtott. Amikor reggel felvette sötét öltönyét, meglepetten tapasztalta, hogy simán fölmegy rá a nadrágja. Fogyott. Mióta két éve megtudta, hogy cukorbeteg, megváltoztatta az étkezési szokásait, sportolni kezdett, ügyelt a súlyára. Kezdeti nagy buzgalmában napjában többször is ráállt a mérlegre, míg végül dühöngve ki nem vágta. Ha állandó ellenőrzéssel képes csak lefogyni, akkor akár hagyhatja is a fenébe az egészet. Az orvos azonban, akit rendszeresen felkeresett, nem hagyta békén, hanem a lelkére beszélt, hogy adja fel renyhe életmódját, amelyhez a rendszertelen és egészségtelen táplálkozás ugyanúgy hozzátartozott, mint a mozgás teljes hiánya. Ez végül is hatott. Wallander vett egy melegítőt és futócipőt, és rendszeres sétákba kezdett. Ám amikor Martinsson azt javasolta, járjanak együtt futni, hevesen tiltakozott. Mindennek megvan a határa: számára a mozgás örömének a futásnál volt a határa. Most egyórás sétát tervezett, a Mariagatanon Skåndskogenig és vissza. Hetente legalább négyszer rávette magát, hogy végigjárja ezt a szakaszt. A gyorséttermeket szinte teljesen száműzte a napirendjéből. És az orvos elismerte a haladást. Wallander vércukorszintje és testsúlya is csökkent. Egy reggel, borotválkozáskor azt vette észre, hogy az arca is megváltozott. Mintha most tért volna vissza az eredeti arca, amelyet már rég nem látott a fölébe növesztett háj alatt. Linda lánya is kellemesen meglepődött, amikor találkoztak. Csak a rendőrkapitányságon nem jelezte soha senki, hogy észrevették volna a változást. „Mintha meg se látnánk egymást – gondolta Wallander. – Együtt dolgozunk. De nem látjuk egymást.” Végighajtott a Mosby melletti partszakaszon: ősziesen elhagyatott volt. Eszébe jutott a hat évvel korábbi eset, amikor két halott férfi sodródott itt partra egy gumitutajon. Beletaposott a fékbe, és ráfordult a főútra. Még mindig nagyon sok ideje volt. Leállította a motort, kiszállt. Szélcsend volt, pár fok lehetett. Begombolta a kabátját, és végigment egy ösvényen, amely a dűnék között kígyózott. Ott volt a tenger. Az üres part. Emberek és kutyák nyomai. És lópatkóké. Elnézett a víz fölött. Egy csapat költöző madár húzott dél felé. Még mindig pontosan emlékezetébe tudta idézni azt a helyet, ahol a tutaj partot ért. A bonyolult nyomozás során Wallander később

eljutott Lettországba, Rigába. És ott volt Baiba. Egy meggyilkolt lett bűnügyi hivatalnok özvegye, egy olyan férfié, akit Wallander megismert és sokra tartott. Aztán együtt voltak Baibával. Sokáig azt gondolta, hogy lehet belőle valami. Hogy a nő eljön Svédországba. Egyszer még meg is néztek egy házat Ystad közelében. De aztán a nő lassan visszavonult. Wallander féltékenyen törte a fejét, hogy vajon van–e valakije. Egyszer még Rigába is elrepült bejelentés nélkül. De nem volt másik férfi. Baiba egyszerűen nem volt biztos abban, hogy megint rendőrrel szeretne–e élni, és hogy el szeretné–e hagyni a hazáját, ahol megvolt a szerény, de biztos jövedelme: fordítóként dolgozott. És akkor vége lett. Wallander végigballagott a parton, arra gondolt, már több mint egy éve, hogy utoljára beszélt vele. Álmaiban néha még mindig megjelent a nő, de sohasem sikerült megfognia. Amikor feléje ment, vagy kinyújtotta utána a kezét, egyszerűen köddé vált. Elgondolkodott azon, hogy tényleg hiányzik–e neki. Már nem volt féltékeny sem. El tudta képzelni egy másik férfi oldalán anélkül, hogy belesajdult volna a szíve. „Elveszett a meghittség – gondolta. – Baiba kirántott a magányomból, amelyről előtte nem is tudtam. Ha hiányzik, voltaképpen a meghittség hiányzik.” Visszament az autóhoz. Jobban teszi, ha őrizkedik a magányos partoktól. Kiváltképp ősszel. Súlyos, nyomasztó bánatot tudnak kiváltani belőle. Egyszer Jylland legészakibb csücskén berendezett magának egy egyszemélyes rendőrőrsöt. Életének abban a nehéz korszakában volt ez, amikor betegszabadságon volt tartós depressziója miatt, és nem gondolta, hogy valaha is visszatérhet az ystadi rendőrség kötelékébe. Évek múltak el azóta, de még mindig megborzongott, ha felidézte azokat az érzéseket. Nem akart még egyszer ilyesmit átélni. Olyan vidék volt ez, amely csak a félelmeket ébresztette fel benne. Beült a kocsiba, és továbbhajtott Malmö felé. Jól benne jártak már az őszben. Találgatta, vajon milyen lesz majd a tél. Hogy vajon megint káoszt fog–e okozni a havazás meg a szél. Vagy inkább esős lesz. Azon is gondolkodott, mit kezdjen azzal az egyhetes szabadsággal, amelyet novemberben kell kivennie. Megkérdezte Lindát, a lányát, hogy befizessenek–e egy fapados repülőútra

valahová. Szerette volna meghívni. De Linda, aki Stockholmban járt egyetemre – Wallander nem tudta volna pontosan megmondani, mit is tanult –, azt mondta, nem ér rá. Még ha szeretné, akkor sem. Erre azon gondolkodott, ki mással utazhatna el, de nem jutott eszébe senki. Szinte egyáltalán nem voltak barátai. Talán Sten Widént leszámítva. Sten Skuruptól nem messze üzemeltetett egy lovardát. De Wallander egyáltalán nem volt biztos abban, hogy kedve lenne Sten Widénnel elutazni. Legfőképp barátja alkoholproblémái miatt. Sten nyakló nélkül ivott, míg Wallandernek, orvosa szigorú parancsára, erősen korlátoznia kellett korábban szintén eléggé gáttalan alkoholfogyasztását. Persze megkérdezhetné Gertrudot is, apja özvegyét. Ám el nem tudta képzelni, miről beszélgetnének egy héten át. És más nem volt. Hát akkor majd otthon marad. A pénzen inkább vesz egy másik kocsit. Peugeot–ja kezdett gyengélkedni. Például most, ahogy Malmö felé haladt, folyamatosan furcsa zajok jöttek a motor felől. Nem sokkal tíz előtt megérkezett Malmö Rosengård nevű külvárosába. A temetés tizenegyre volt kitűzve. A templom új épület volt. Közvetlenül mellette fiúk rugdaltak labdával a falra. Egyelőre bent maradt a kocsiban, és nézte őket. Heten voltak. Hárman feketék. És három másik is olyan volt, mintha bevándorló famíliából származott volna. Aztán volt még egy szeplős képű, sűrű szőke hajú. A fiúk nagy nevetések közepette, energikusan játszottak. Wallanderbe egy pillanatra belesajdult, hogy be kéne állni közéjük. A templomból kijött egy férfi, és rágyújtott. Wallander kiszállt, és odalépett a dohányzó férfihoz. – Itt lesz Stefan Fredman temetése? – kérdezte. A férfi bólintott. – Rokona? – Nem. – Nem számítunk arra, hogy sokan jönnek – mondta a férfi. – Gondolom, tudja, miket művelt. – Igen – mondta Wallander. – Tudom. A férfi a cigarettáját nézegette. – Az ilyennek biztosan az a legjobb, ha meghal. Wallander felháborodott. – Stefan még tizennyolc éves se volt. Egy ilyen fiatalnak semmiképp nem lehet a legjobb a halál. Wallander azt vette észre, hogy ordít. A dohányzó férfi csodálkozva nézett rá. Wallander dühösen rázta a fejét, és elfordult. Ebben a pillanatban előállt a

fekete halottszállító kocsi a templom mögül. Kiemelték belőle a barna koporsót az egyetlen koszorúval. Egyszerre rájött, hogy virágot kellett volna hoznia. Odament a focizó gyerekekhez. – Tudja valamelyikőtök, hogy van–e itt a közelben virágbolt? Az egyik fiú elmutatott az egyik irányba. Wallander elővette a tárcáját, és kihúzott belőle egy százast. – Szaladj el oda, és hozz egy csokrot! – mondta. – Rózsát. És egy tízest megtarthatsz. A fiú kérdő tekintettel nézett rá, de a pénzt elvette. – Rendőr vagyok – mondta Wallander. – Veszedelmes rendőr. Ha lelépsz a pénzzel, mindenképpen elkaplak. A fiú megcsóválta a fejét. – Még egyenruhád sincs – mondta erősen törve a svédet. – És egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy rendőr. Veszélyesnek meg aztán tényleg nem látszol. Wallander elővette az igazolványát. A fiú egy darabig nézegette. Aztán bólintott és eliramodott. A többiek folytatták a játékot. Lehet, hogy mégsem jön vissza, gondolta Wallander. Rég elmúlt már az az idő, amikor errefelé tisztelték a rendőröket. De a fiú visszajött a rózsacsokorral. Wallander húsz koronát adott neki. Tízet, mert megígérte neki, és a másik tízet, mert a fiú visszajött. Persze ez nagyon sok pénz volt. Aztán nemsokára megállt egy taxi a templom előtt. Wallander felismerte Stefan anyját. Megöregedett, és olyan sovány volt, hogy szinte aszottnak látszott. Mellette állt a Jens nevű fiú, aki legföljebb hétéves lehetett. Nagyon hasonlított a bátyjához. Nagy szeme tágra nyitva meredt a világba. És még mindig benne tükröződött az akkori félelem. Wallander hozzájuk lépett, és üdvözölte őket. – Csak mi vagyunk – mondta a nő –, és a tiszteletes. Azért még legalább egy kántor csak lesz, gondolta Wallander. Aki orgonál. De nem mondott semmit. Bementek a templomba. A fiatal lelkipásztor újságot olvasott egy széken, közvetlenül a koporsó mellett. Wallander érezte, amint Anette Fredman hirtelen belemarkol a karjába. Megértette. A pap eltette az újságot. A koporsótól jobbra foglaltak helyet. A nő még mindig a karjába kapaszkodott. Először a férjét vesztette el, gondolta Wallander. Björn Fredman undorító, brutális féreg volt, aki verte a feleségét, és a halálfélelmet hozta rá meg a gyerekekre. De mindennek ellenére mégiscsak a gyerekek apja volt. Akit aztán a saját fia ölt meg. Ezek után meghal a legidősebb gyermek, Louise.

Most pedig azért van itt, hogy eltemesse a fiát. Mi marad még neki? Egy fél élet? Vagy talán már annyi sem? Valaki most bejött a templomba. Anette Fredman mintha nem is hallotta volna. Talán arra összpontosított, hogy túlélje ezt a helyzetet. A padsorok között egy nő jött előre. Wallander–korú lehetett. Most már Anette Fredman is észrevette. Odabólintott. A nő pár paddal mögöttük ült le. – Orvos – mondta Anette Fredman. – Agneta Malmströmnek hívják. Egyszer kezelte Jenst. Wallander ismerősnek találta a nevet, de eltartott egy darabig, míg rájött, hogy ő meg a férje adták az akkori nyomozásban a legfontosabb tippeket. Emlékezett rá, hogy a Radio Stockholm hullámhosszán társalogtak, mert a házaspár valahol Landsortnál hajózott a nyílt tengeren. A templom belsejéből felzengett az orgonaszó. Nem harangozással kellene kezdődni egy temetésnek? Aztán elejtette a gondolatot, amint megérezte, hogy karján erősödik a nő szorítása. Egy pillantást vetett a fiúra, aki Anette Fredman másik oldalán ült. Helyes volt elhozni a temetésre egy hétéves fiút? Wallander ebben nem volt olyan biztos. De a fiú összeszedettnek látszott. A zene elhallgatott. A pap beszélni kezdett. Kiindulásul azt a jézusi idézetet választotta, hogy engedjétek hozzám a kisdedeket. Wallander csak ült ott, számolta a koszorúban a virágokat, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. Az ünnepség rövid volt. Aztán odaléptek a koporsóhoz. Anette Fredman olyan nehezen vette a levegőt, mintha egy hosszútávfutás hegyi szakaszának utolsó métereinél tartana. Agneta Malmström is csatlakozott hozzájuk. Wallander odafordult a paphoz, aki türelmetlennek tűnt. – Harangszót! – mondta neki mérgesen. – Amikor kimegyünk, szóljon a harang! És lehetőleg ne magnószalagról. A lelkész kelletlenül bólintott. Wallandernek átsuhant a fején, vajon mi történt volna, ha előveszi a rendőrigazolványát. Elsőként Anette Fredman és Jens lépett ki a templomból. Wallander üdvözölte Agneta Malmströmöt. – Felismertem – mondta a nő. – Nem találkoztunk még személyesen, de párszor láttam a képét az újságban. – Fredmanné kért meg, hogy jöjjek el. – Önt is felhívta? – Nem. Én magam akartam eljönni.

– És most hogyan tovább? Agneta Malmström lassan megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Túl sokat iszik. Én sem tudom, mi lesz így Jensből. A csendes beszélgetés alatt kiértek a templom előcsarnokába, ahol Anette Fredman és Jens várták őket. A harangok kongtak. Wallander kinyitotta az ajtót. Egy pillantást vetett a háttérben álló koporsóra. A temetkezési vállalat emberei már fel is emelték, és vitték kifelé. Hirtelen vaku villant. A templom előtt egy fényképész állt. Anette Fredman megpróbálta eltakarni az arcát. A fényképész előrehajolt, és a fiú arcára irányította az objektívet. Wallander megpróbált elébe állni, de a fényképész fürgébb volt. Csettent a gép. – Nem hagyhatnának végre békén bennünket? – kiáltott fel Anette Fredman. – A fiú azonnal sírni kezdett. Wallander megfogta a fényképész karját, és oldalra húzta. – Mit jelentsen ez? – támadt rá. – Mi köze hozzá? – felelte a fényképész. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Wallander, és rossz volt a lehelete. – Olyan képeket csinálok, amilyeneket csak akarok – folytatta aztán. – Stefan Fredman sorozatgyilkos temetése. Ezek a képek eladhatók lesznek. Sajnos, kicsit elkéstem a temetésről. Wallander már megint arra gondolt, hogy előrántja a jelvényét, de aztán meggondolta magát, és egyetlen mozdulattal kiragadta a fényképezőgépet a férfi kezéből. Az persze megpróbálta visszaszerezni, de Wallander eltartotta magától. És végre sikerült kinyitnia és a filmet is kivenni. – Mindennek van határa – morogta végül, és visszaadta az üres kamerát. A fényképész rámeredt, zsebéből elővette a mobiltelefonját. – Hívom a rendőrséget – mondta. – Ez tettlegesség volt. – Tegye meg, kérem! – mondta Wallander. – Tegye csak meg! Bűnügyi nyomozó vagyok, Kurt Wallandernek hívnak. Ystadban dolgozom. Hívja nyugodtan a malmöi kollégáimat, és jelentsen fel! A földre dobta a filmet, és rátaposott. Ugyanebben a pillanatban elhallgattak a harangok. Wallandert kiverte a víz. Még visszhangzott a fejében Anette Fredman könyörgő kiáltása, hogy hagyják békén. A fényképész a széttaposott filmjét nézte. A fiúk rendületlenül fociztak. Fredmanné már a templomban meghívta egy

csésze kávéra a temetés után. Ő pedig nem vette a lelkére, hogy nemet mondjon. – Nem kerülnek képek az újságba – mondta. – Miért nem hagynak békén bennünket? – kérdezte a nő. Wallander nem tudott mit felelni. Az erősen lepukkant bérház harmadik emeleti lakásában még minden ugyanolyan volt, mint ahogy az emlékezetében élt. Agneta Malmström is velük jött. Csendben várták, hogy elkészüljön a kávé. Wallander mintha egy üveget is hallott volna csörrenni a konyhában. A gyerek némán ült a padlón, és egy autóval játszott. Wallander érezte, hogy Agneta Malmström ugyanolyan elfogódott, mint ő maga. De hát nem volt miről beszélniük. Ültek a kávéscsészékkel kezükben. Agneta Malmström arról kérdezte a nőt, hogyan élnek meg, ha egyszer munkanélküli. Anette Fredman félszegen felelte: – Elvagyunk. Valahogy mindig van. Egyik nap jön a másik után. A társalgás elakadt. Wallander az órájára nézett. Mindjárt egy óra. Felállt, és kezet nyújtott Fredmannénak. Az pedig ugyanebben a pillanatban sírva fakadt. Wallander tehetetlennek érezte magát. – Én még maradok kicsit – mondta Agneta. – Menjen nyugodtan. – Majd alkalomadtán megpróbálom felhívni – mondta Wallander. Aztán kicsit sután megpaskolta a fiú fejét, és elment. A kocsiban egy darabig csak ült, mielőtt beindította volna a motort. A fényképész járt a fejében, aki arra gondolt, hogy a halott sorozatgyilkos temetéséről készít majd jól eladható képeket. Ment a skånei őszben Ystad felé. Nyomasztották a délelőtti események. Kettő előtt pár perccel leparkolt, és belépett a kapitányságra. Feltámadt a szél. Kelet felől fújt. Lassan felhőtakaró vonta be az eget a partvidék fölött.

3. Mire Wallander beért a szobájába, megfájdult a feje. Gyógyszert keresett az íróasztala fiókjaiban. Kint a folyosón Hansson ment el fütyörészve. A legalsó fiók leghátsó sarkában végre talált egy összegyűrt csomag Disprilt. A büféből hozott egy pohár vizet meg egy kávét. Az egyik asztalnál néhány fiatal rendőr ült hangosan beszélgetve, olyanok, akik az utóbbi években érkeztek Ystadba. Wallander odabiccentett, köszönt nekik. Hallotta, hogy a rendőrakadémiai kiképzésükről beszélnek. Visszatért a szobájába,

leült, és már nem csinált semmit, csak nézte a két tablettát, amint feloldódnak a vízben. Anette Fredman járt az eszében. Megpróbálta elképzelni, milyen jövő várhat arra a fiúra, aki néma játékba merülve ült a rosengårdi lakás padlóján. Mintha elbújt volna a világ elől. Emlékezetében egy halott apa és két halott testvér. Wallander felhajtotta az orvosságot, és úgy érezte, mintha azon nyomban enyhült volna a fejfájása. Előtte az asztalon egy mappa hevert, rajta piros, ragasztós cédulán felirat: „Nagyon sürgős!” Martinsson tette oda. Wallander tudta, mi van benne, hétvége előtt beszéltek már róla. Egy olyan eset, amely az elmúlt héten, keddről szerdára virradó éjszaka történt. Wallander akkor éppen Hässleholmban volt; Lisa Holgersson odaküldte egy szemináriumra, amely arról szólt, mit tervez az országos főkapitányság a különféle motoros bandák ellenőrzésére és megfigyelésére. Wallander kérte ugyan felettesét, hogy kímélje meg ettől, ám Lisa Holgersson nem engedett. Neki kellett utaznia, senki másnak. Az egyik ilyen banda megvásárolt Ystadon kívül egy elhagyatott tanyát. Vagyis számítaniuk kell arra, hogy hamarosan meggyűlik velük a bajuk. Wallander nagyon sóhajtott, és nekidurálta magát a munkának. Felnyitotta a mappát, végigolvasta, és megállapította, hogy Martinsson tiszta és áttekinthető beszámolót készített. Hátradőlt, és elgondolkodott azon, amit olvasott. Két lány, az egyik tizenkilenc éves, a másik tizennégynél nem idősebb, kedd este nem sokkal tíz óra előtt taxit rendelt egy belvárosi vendéglőből. Úti céljuknak Rydsgårdot adták meg. Az egyik lány a sofőr mellé ült. Ystad határában megkérte a vezetőt, hogy álljon meg, mert hátraülne a hátsó ülésre. A taxi megállt az út szélén. A hátsó ülésen helyet foglaló lány ekkor táskájából elővett egy kalapácsot, és fejbe vágta vele a férfit. Az első ülésen ülő lány pedig kést vett elő, és a taxis mellébe döfte. Aztán elvették tőle a mobiltelefonját és a levéltárcáját, és kiszálltak a kocsiból. A taxis súlyos sebesülései ellenére még riadóztatni tudta a többieket. Johan Lundbergnek hívták, pár évvel múlt hatvan, és egész életében taxisofőrként dolgozott. Jó leírást tudott adni a két lányról. Martinsson, aki kiszállt, a vendéglőben megtudta a nevüket is. A két lányt otthon tartóztatták le. A tizenkilenc éves vizsgálati fogságba került, és az eset súlyosságára való tekintettel a tizennégy évest is bent tartották. Johan Lundberg eszméletén volt még, amikor

kórházba vitték, de ott rohamosan romlani kezdett az állapota. Most eszméletlen volt, és az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy megússza. Martinsson szerint a két lány azt vallotta, azért támadtak a taxisra, mert „pénzre volt szükségük”. A fiatalabbik lány még általános iskolás volt, kitűnő tanuló. Az idősebbik egy szálloda recepcióján dolgozott, régebben pedig gyerekfelvigyázó volt Londonban. Egyiküknek sem volt még sohasem dolga sem a rendőrséggel, sem másféle hatósággal. „Fel nem foghatom – gondolta Wallander. – Mennyire nem becsülik az emberéletet. Megölhették volna azt a taxist. Talán meg is ölték, ha esetleg meghal a kórházban. Két lány. Még ha fiúk lettek volna, talán megérteném. Még ha ez csak régi beidegződés is.” Kopogás szakította meg a gondolatait. Ann–Britt Höglund állt a nyitott ajtóban. Szokás szerint sápadt és fáradt volt. Wallander arra a változásra gondolt, amit megfigyelt a nőn, amióta az Ystadba költözött. A rendőrtiszti főiskolai évfolyamán egyike volt a legjobbaknak, és nagy lendülettel, sok energiával állt munkába Ystadban. Mostanra már csak az akarat maradt meg. Megváltozott. Belülről fakult meg. – Zavarok? – kérdezte. – Nem. A nő óvatosan leereszkedett Wallander billegős vendégszékére. Wallander a nyitott mappára mutatott. – Mit szólsz ehhez? – A taxis lányok? – Igen. – Beszéltem azzal, amelyiket letartóztattuk. Sonja Hökberg. Világos fejű, értelmes lány. Minden kérdésre okos és pontos választ ad. És nem látszik rajta, hogy megbánta volna. A másik lány tegnap este óta a gyámügy felügyelete alatt áll. – Érted te ezt az egészet? Ann–Britt hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt. – Igen is, nem is. Azt tudjuk, hogy az erőszak egyre fiatalabb korosztályokat érint. – Nem emlékszem olyasmire, hogy valaha is két lány késsel és kalapáccsal támadt volna valakire. Részegek voltak? – Nem. De elgondolkodhatunk azon, hogy tényleg csodálkoznunk kell–e rajta. Hogy nem tudhattuk volna–e előre, hogy előbb vagy utóbb, de be fog következni valami hasonló. Wallander rákönyökölt az asztalra. – Ezt magyarázd meg! – Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni. – Legalább próbáld meg! – A nőkre nincs már szükség a munkaerőpiacon.

– Elmúlt az az idő. – Hát ez azért nem magyarázat arra, hogy két fiatal lány kalapáccsal és késsel támad egy taxisra! – Tehát más okoknak is lenniük kell, csak meg kell keresni őket. Egyikünk sem hisz abban, hogy vannak olyan emberek, akik gonosznak születnek. Wallander a fejét csóválta. – Legalábbis próbálok nem hinni benne, bár néha nehezemre esik. – Elég, ha megnézed azokat az újságokat, amelyeket az ilyen korú lányok olvasnak. Most megint minden a szépség körül forog. Semmi más nem számít. Csak hogy kihorgásszanak maguknak egy barátot, akinek az álmai révén megvalósítják önmagukat is. – Miért, ez nem mindig így volt? – Nem. Nézd meg a lányodat! Neki talán nincsenek saját elképzelései arról, hogy mit akar kezdeni az életével? Wallander tudta, hogy a nőnek igaza van. Mégis megcsóválta a fejét. – Még mindig nem értem, miért támadták meg Lundberget. – Pedig meg kéne értened. Ezek a lányok lassan kezdik felfogni, nemcsak hogy nincs rájuk szükség, hanem egyenesen baj, hogy léteznek. És akkor reagálnak. Akárcsak a fiúk. Többek között erőszakkal is. Wallander hallgatott. Csak most értette meg, mire akart kilyukadni Ann–Britt. – Nem hiszem, hogy jobban el tudnám magyarázni – mondta a nő. – Nem akarsz velük te magad is beszélni? – Martinsson is ezt gondolta. – Tulajdonképpen valami egész más miatt jöttem. A segítségedre van szükségem. Wallander figyelt, várta a folytatást. – Megígértem, hogy itt Ystadban tartok egy előadást egy nőegyletnek. Csütörtök este. De most vettem észre, hogy nem tudom megtartani. Nem tudom összeszedni magam. Túl sok minden történt. Wallander tudta, hogy a nőnek idegőrlő válópere folyik. A férje sohasem volt otthon, mert szerelőként járta a világot, s így az egész borzasztóan elnyúlt. Már tavaly is arról beszélt Wallandernek, hogy vége a házasságának. – Nem kérnéd meg inkább Martinssont? – kérdezte elhárítón. – Tudod, hogy nem tudok előadni. – Összesen egy félóráról volna szó – mondta a nő. – Arról, hogy milyen is rendőrnek lenni. Imádni fognak: harminc nő! Wallander határozottan csóválta a fejét. – Martinsson szívesen megcsinálja. Ráadásul ő megfordult a politikában is, tud beszélni, hozzászokott. – Megkérdeztem. Nem ér rá. – És Lisa Holgersson?

– Szintúgy. – Hanssonnal mi a helyzet? – Percek alatt rátér a lovakra. Nem lehet odaengedni. Wallander belátta, hogy nem bújhat ki. Segítenie kell Ann–Brittnek. – Miféle nőegyletről van szó? – Egyfajta irodalmi önképzőkörről, amely egyletté nőtte ki magát. Már több mint tíz éve összejárnak. – És arról beszéljek, hogy milyen dolog rendőrnek lenni? – Semmi másról. És talán lesz pár kérdésük. – Nem mintha nagy kedvet éreznék, de neked megteszem. A nő megkönnyebbült, egy cédulát tett le az asztalra. – Tessék, ez a kapcsolattartó személy neve és telefonszáma. Wallander felvette a cédulát. A cím a városközpontban volt, a Mariagatantól nem messze. A nő felállt. – Pénzt nem kapsz. Csak kávét és sutit. – Nem eszem süteményt. – Nos, mindenesetre az egész akció összhangban áll az országos főkapitány elképzeléseivel, aki azt mondta, hogy erősíteni kell a kapcsolatainkat az utca emberével. És mindig új meg új utakat kell keresnünk, hogy elmondjuk, hogyan dolgozunk. Wallander meg akarta kérdezni, hogy van. De aztán hagyta. Ha a problémáiról beszélni akar, ő maga is előállhat velük. Az asszony az ajtóban megfordult. – Nem Stefan Fredman temetésére akartál menni? – Voltam. És pont olyan szörnyű volt, amilyennek elképzeltem. – Hogy van az anyja? Nem emlékszem már a nevére. – Anette. Úgy látszik, a sors semmitől sem kíméli meg. De azt hiszem, a kisfiút rendesen ellátja, aki még megmaradt neki. Legalábbis igyekszik. – Majd meglátjuk. – Hogy érted ezt? – Hogy hívják a fiút? – Jens. – Meglátjuk, hogy tíz éven belül felbukkan–e a Jens Fredman név a bűnügyi híradásokban. Ann–Britt kiment a szobából. A kávé kihűlt, Wallander újat hozott. A fiatal kollégák eltűntek. Wallander lement a folyosón Martinsson szobájáig. Az ajtó tárva–nyitva, de a szoba üres. Wallander visszatért a saját szobájába. A fejfájása viszont nem tért vissza. A víztoronynál csókák kiabáltak. Nem tudta megszámolni őket. A telefon csengett, le sem ült, felvette. A könyvesbolt volt. Megérkezett a könyv, amelyet rendelt. Nem emlékezett rá, hogy könyvet rendelt volna, de nem mondott semmit. Megígérte, hogy másnap elhozza.

Amikor letette, eszébe jutott. Lindának szánta ajándékba. Francia könyv, a bútorrestaurálásról szól. Wallander az orvosi váróban, egy magazinban olvasott róla. Még mindig hitt benne, hogy hiába tesz Linda egyre–másra kitérőket mindenféle foglalkozás irányába, azért csak megmarad a régi bútorok iránti érdeklődése. Megrendelte a könyvet, aztán el is felejtette. Már több hét eltelt azóta, hogy utoljára beszéltek egymással. Martinsson rontott be a szobába. Mindig sietett, ritkán kopogott. Wallander az évek múlásával egyre inkább megerősödött abban a hitében, hogy Martinsson jó rendőr. A gyengéje az volt, hogy tulajdonképpen egészen más dolgok érdekelték. A tavalyi évben többször is komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy felmond. Főképp amikor a lányát az iskolaudvaron csak azért bántották, mert az apja rendőr. Semmi más ok nem volt rá. Akkor Wallander rá tudta beszélni, hogy folytassa. Martinsson makacs volt, és hébe– korba még némi éleslátásról is tanúságot tett. Makacssága azonban néha türelmetlenségbe csapott át, éles elméje pedig gyakran nem juthatott szóhoz, mert már az alapokat elrontotta. Martinsson az ajtófélfának támaszkodott. – Megpróbáltalak elérni, de nem volt bekapcsolva a mobilod. – A templomban voltam – felelte Wallander. – Aztán meg elfeledkeztem róla. – Stefan temetésén? Wallander megismételte, amit Ann–Brittnek mondott: hogy milyen borzasztó volt. Martinsson fejével az asztalon heverő nyitott mappa felé intett. – Elolvastam – mondta Wallander. – És fel nem foghatom, mi vitte rá ezeket a lányokat arra, hogy kalapáccsal üssenek és késsel döfjenek. – Ott áll – felelte Martinsson. – A pénz kellett nekik. – Ilyen brutálisan? Tényleg: hogy van? – Lundberg? – Ki más? – Még mindig eszméletlen. Megígérték, hogy felhívnak, ha változás áll be az állapotában. Vagy megmarad, vagy meghal. – Te érted ezt az egészet? Martinsson leült a látogatószékre. – Nem, nem értem. És tudod, abban sem vagyok egészen biztos, hogy meg akarom–e érteni. – Pedig meg kell értenünk. Ha továbbra is rendőrök akarunk lenni. Martinsson

Wallanderre nézett. – Tudod, milyen sokszor akartam már abbahagyni. Legutóbb még sikerült lebeszélned. De legközelebb… nem tudom. Mindenesetre nem lesz egyszerű. Martinssonnak nagyon is igaza volt. Ez nyugtalanította Wallandert, mert nem akarta ezt a jó kollégát elveszíteni. Éppúgy, ahogy azt sem akarta, hogy Ann–Britt beállítson egy szép napon azzal, hogy ő akkor most kiszáll. – Talán még egyszer beszélnünk kellene azzal a lánnyal – mondta Wallander. – Sonja Hökberggel. – Előbb még valami mást. Wallander már felállt, de most visszaült. Martinssonnak papírok voltak a kezében. – Szeretném, ha átolvasnád ezt. A múlt éjszaka történt. Én szálltam ki, de nem láttam okot arra, hogy felkeltselek. – Mi történt? Martinsson a homlokát vakargatta. – Egy óra tájt egy őr riasztott bennünket, hogy odafent az áruházaknál, a bankautomatánál egy halott férfi hever. – Melyik áruházaknál? – Fenn a pénzügyi hivatalnál. Wallander bólintott. – Odamentünk. Tényleg ott feküdt egy halott férfi az aszfalton. Az orvos szerint nemrég halt meg. Legföljebb két órája. Természetesen pár nap múlva pontosabban is megmondja. – Mi történt? – Pontosan ez a kérdés. A férfi fején nagy seb volt. De hogy valaki leütötte volna, vagy akkor csapta oda, amikor a járdára esett, azt sajnos ott nem tudtuk eldönteni. – Kirabolták? – A tárcája még ott volt. Pénz is volt benne. Wallander gondolkodott. – Tanúk? – Nincsenek. – És ki a halott? Martinsson a papírjaiban lapozgatott. – Tynnes Falknak hívták. Negyvenhét éves volt. A közelben lakott. Apelbergsgatan 10. Bérlakás, legfölső emeleti. Wallander felemelte a kezét, félbeszakította Martinssont… Apelbergsgatan 10.?… Aha. Wallander lassan bólintott. Emlékezett arra, hogy pár évvel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy elvált Monától, egy táncos rendezvényen megismerkedett egy nővel. Eléggé be volt rúgva. Hazament vele, és másnap reggel egy olyan nő mellett ébredt fel, akit józanul meg sem ismert. Naná, hogy a nevét sem tudta.

Sürgősen felöltözött, elosont, és soha többé nem látta a nőt. De valamiért egészen biztos volt abban, hogy a ház az Apelbergsgatan 10. volt. – Van valami különleges ebben a címben? – kérdezte Martinsson. – Csak nem hallottam pontosan, amit mondtál. Martinsson csodálkozva nézett rá. – Érthetetlenül beszélnék? – Folytasd! – Egyedülálló volt. Elvált. A volt felesége még itt lakik a városban. De a gyerekei az egész országban mindenfelé. Egy tizenkilenc éves fiú Stockholmban egyetemre jár. A lánya tizenhét éves, és valamelyik párizsi nagykövetségen dolgozik mint bébiszitter. Persze a feleséget értesítettük arról, hogy meghalt. – Mivel foglalkozott? – Egyszemélyes informatikai tanácsadó cége volt. – És nem rabolták ki? – A kezében tartott cédula tanúsága szerint nem. – Mert különben feltételezhettük volna, hogy valaki megleste, és leütötte, amikor pénzt vett fel. – Én is gondoltam erre az eshetőségre. De szombaton vett fel pénzt. Egy kisebb összeget. Martinsson odaadott Wallandernek egy zacskóba csomagolt véres papírdarabot. Wallander látta, hogy az automata pontosan két perccel éjfél után nyomtatta ki a bankszámlakivonatot. Visszaadta a zacskót. – Nyberg mit mondott? – A fejseben kívül semmiből nem következtethetünk bűncselekményre. Valószínűleg szívinfarktusban halt meg. – Talán arra számított, hogy több pénz van a folyószámláján – mondta elgondolkodva Wallander. – Ez meg hogy jut eszedbe? Wallander maga sem tudta, mire gondolt. – Tehát megvárjuk az orvosi jelentést, de addig is abból indulunk ki, hogy nem bűncselekmény áldozata lett. Martinsson összeszedte a papírjait. – Felhívom az ügyvédet, akire a Hökberg lányt ráosztották. Szólok, mikor jön, hogy te is tudj vele beszélni. – Nem mintha feltétlenül szeretnék beszélni vele – felelte Wallander. – De valószínűleg muszáj lesz. Martinsson távozott. Wallander kiment a mosdóba. Az az idő, mondta magában, amikor egyfolytában pisilnie kellett a magas vércukorszintje miatt, végleg a múlté. A következő órát az országba csempészett cigaretta reménytelen ügyének szentelte. Fejében egyfolytában az az ígéret motoszkált, amelyet Ann–Britt

Höglundnak tett. Négy óra kettőkor Martinsson felhívta, és közölte, hogy itt van Sonja Hökberg és az ügyvéd. – Ki az ügyvéd? – kérdezte Wallander. – Herman Lötberg. Ismerte az ügyvédet. Idősebb férfi, jól lehet vele dolgozni. – Öt perc, és ott vagyok – mondta Wallander, és letette a kagylót. Az ablakhoz lépett. A csókák már eltűntek. A szél felerősödött. Anette Fredmanra gondolt. A fiúra, aki a padlón játszott. Riadt tekintetére. Aztán megrázta magát, és megpróbálta összeszedni a bevezető kérdéseket, amelyeket Sonja Hökbergnek fel fog tenni. Martinsson mappájában az állt, hogy ő ült a hátsó ülésen, és ő sújtott le a kalapáccsal Lundberg fejére. Ráadásul nem egyszer, hanem többször is. Mintha valami düh szabadult volna el benne. Wallander fogta a jegyzettömbjét és a tollát. A folyosón jutott eszébe, hogy a szemüvegét bent felejtette. Visszament érte. Igazából csak egyetlen kérdés van, gondolta, miközben a kihallgatásra ment. Egyetlen fontos kérdés van mindössze. Miért tették? Az, hogy pénz kellett nekik, nem elegendő válasz. Biztos, hogy kell lennie még egy válasznak, amely mélyebben rejlik.

4. Sonja Hökberg egész másképp festett, mint amilyennek Wallander elképzelte. De hát milyennek is képzelte? Mindenesetre nem olyannak, mint amilyen személy most ott ült előtte a kihallgatószobában. Alacsony volt, és olyan sovány, hogy szinte áttetszőnek tűnt. Félhosszú, szőke haja volt, és kék szeme. Mintha a kaviárosdobozon lévő fiú testvére lenne, gondolta Wallander. A Kalle nővére. Gyerekes, életvidám. Nem pedig egy olyan tébolyodott, aki kalapácsot rejteget a dzsekijében vagy a táskájában. Wallander a folyosón üdvözölte a lány ügyvédjét. – Nagyon összeszedett – mondta az ügyvéd. – De nem vagyok benne egészen biztos, hogy tisztában van azzal, mivel gyanúsítjuk. – Nem csak gyanúsítjuk – mondta Martinsson. – Már bevallotta. – A kalapács? – kérdezte Wallander. – Megtaláltuk? – A szobájában hevert az ágya alatt.

Még a vért se mosta le róla. De a másik lány eldobta a kést. Azt még keressük. Martinsson elment. Wallander az ügyvéddel együtt lépett be a kihallgatószobába. A lány kíváncsian vette szemügyre őket. Egy kicsit sem látszott idegesnek. Wallander biccentett és leült. Az asztalon magnó állt. Az ügyvéd úgy ült le, hogy Sonja Hökberg láthassa. Wallander sokáig nézte a lányt. Az viszonozta a tekintetét. – Van egy rágód? – kérdezte hirtelen. Wallander megrázta a fejét. Lötbergre nézett, aki szintén nemet intett. – Mindjárt megkérdezzük, tudunk–e neked rágót szerezni – mondta Wallander, és bekapcsolta a magnót. – De előtte beszélgetni fogunk. – Már elmondtam, hogy volt. Miért nem kaphatok rágót? Fizetek érte. Semmit se mondok, ha nem kapok rágót. Wallander magához húzta a telefont, és leszólt a portára. Ebba biztosan el tudja intézni, gondolta. De amikor idegen női hang szólt a kagylóba, mindjárt eszébe jutott, hogy Ebba már nincs itt. Nyugdíjba ment. Persze ennek is van már jó fél éve, de Wallander még mindig nem szokta meg az új helyzetet. Az új kolléganőt Irénének hívják, és harminc év körül jár. Korábban orvosírnokként dolgozott, és nagyon rövid idő alatt megkedveltette magát a kapitányságon. Wallandernek azonban hiányzott Ebba. – Szükségem volna egy rágógumira – mondta Wallander. – Ismersz valakit, aki rágózik? – Igen – felelte a nő. – Például én magam. Wallander letette a kagylót, és lement a portára. – A lány kéri? – érdeklődött Irene. – Gyorsan kapcsolsz – mondta Wallander. Visszament a kihallgatóba, és odaadta Sonja Hökbergnek a rágót. Elfelejtette kikapcsolni a magnót. – Hát akkor kezdjük – mondta. – 1997. október 6. van, tizenhat óra tizenöt perc. Sonja Hökberg kihallgatása. Kérdező Kurt Wallander. – Az egészet még egyszer el kell mesélnem? – kérdezte a lány. – Igen. És beszélj olyan értelmesen, hangosan, hogy a mikrofon jól fel tudja venni. – De amikor már mindent elmondtam. – Lehet, hogy lesz pár további kérdésem. – Semmi kedvem még egyszer elmondani mindent. Wallander egy pillanatra kijött a sodrából. Egyszerűen érthetetlen volt számára, hogy a lányon idegességnek, nyugtalanságnak nyomát sem látta.

– Mégsem fogod megúszni – mondta. – Nagyon súlyos bűncselekmény elkövetésével vádolnak. Te pedig bevallottad ezt a tettet. Súlyos testi sértés a vád ellened. És mivel a taxis elég rosszul van, még súlyosbodhat a helyzeted. Lötberg lekicsinylőn nézett Wallanderre, de egy szót sem szólt. Wallander elölről kezdte. – Tehát Sonja Hökberg a neved, és 1978. február 2–án születtél. – Vízöntő vagyok. És te? – Ez nem lényeges. Csak a kérdéseimre válaszolj. Különben semmit. Értetted? – Nem vagyok hülye. – A szüleidnél laksz a Trastvåg 12.–ben, itt Ystadban. – Igen. – Van egy öcséd, Emil, aki 1982–ben született. – Annak kéne itt ülnie. Nem nekem. Wallander kérdő tekintettel nézett rá. – Hogyhogy? – Egyfolytában veszekszünk. Állandóan a holmimban matat. A fiókjaimban szaglász. – A fiatalabb testvérek néha fárasztók. De azt hiszem, ezzel egyelőre nem foglalkozunk. Még mindig ugyanolyan nyugodt, gondolta Wallander. Érezte, mennyire taszítja a lány érzéketlensége. – Elmondanád, mi történt kedd este? – Olyan rohadt unalmas, ha ugyanazt kétszer kell elmondani. – Nem számít. Tehát Eva Persson és te este elindultatok szórakozni? – Itt a városban semmit sem lehet csinálni. Szeretnék inkább Moszkvában lakni. Wallander elképedve nézett rá. Mintha Lötberg is meglepődött volna. – Miért pont Moszkvában? – Valahol láttam, milyen izgalmas. Sok minden történik. Te már voltál Moszkvában? – Nem. Csak a kérdéseimre válaszolj, semmi egyebet ne mondj. Tehát elindultatok? – De hiszen ezt úgyis tudod már. – Eva meg te… ti ketten jó barátnők vagytok? – Különben nem indultunk volna együtt szórakozni. Gondolod, hogy olyasvalakivel indulok el, akit nem kedvelek? Wallander mintha először vett volna észre egy apró repedést az egykedvűség mázán. A lány nyugalma türelmetlenségbe kezdett átcsapni. – Régóta ismeritek egymást? – Nem különösebben. – Mennyi ideje? – Pár éve.

– Öt évvel fiatalabb nálad. – Felnéz rám. – Mit értesz ezen? – Ő maga mondta. Felnéz rám. – És vajon miért? – Ezt tőle kéne megkérdezni. – Meg fogom – gondolta Wallander. – Egész csomó dolgot meg fogok kérdezni tőle.” – Most akkor elmondanád, hogyan történt? – De az istenért! – Muszáj lesz, akár tetszik, akár nem. – Szükség esetén akár estig is itt ücsörgünk. – Ittunk egy sört. – Eva Persson nem csak tizennégy éves? – Idősebbnek látszik. – És aztán mi történt? – Aztán ittunk még egyet. – És aztán? – Taxit rendeltünk. – De hiszen tudod az egészet! Miért kérdezed? – Tehát elhatároztátok, hogy megtámadjátok a taxist? – Pénzre volt szükségünk. – Mire? – Semmi különösre. – Szükségetek volt pénzre. De nem valami különleges céllal. Így mondtad? – Igen. Nem, nem, kapta fel a fejét hirtelen Wallander. Mintha egy árnyalatnyi bizonytalanságot vett volna észre a lányon. Azonnal felfigyelt. – Általában a pénzt valami különlegesre szoktuk fordítani. – De most nem így volt. Dehogynem így volt, gondolta Wallander. De úgy döntött, egyelőre nem feszegeti tovább ezt a kérdést. – Miért döntöttetek éppen egy taxis mellett? – Beszéltünk róla. – Amikor a vendéglőben ültetek? – Igen. – Korábban sohasem beszéltetek ilyesmiről? – Miért kellett volna ilyesmiről beszélnünk? Lötberg csak ült, és a kezét nézegette. – Ha megpróbálnám összefoglalni, amit most mondtál, akkor azt mondanám, hogy

mielőtt beültetek volna abba a vendéglőbe sörözni, nem gondoltatok arra, hogy megtámadtok egy taxisofőrt. Kinek az ötlete volt? – Az enyém. – És Evának semmi kifogása nem volt a dolog ellen? – Nem. Ez nem igaz, gondolta Wallander. Hazudik. De nem hazudik rosszul. – Tehát a vendéglőből megrendeltétek a taxit, és ott ültetek, ameddig meg nem jött. Így van? – Igen. – De akkor honnan volt a kalapács? És a kés? Ha nem terveztétek előre? Sonja Hökberg Wallander szemébe nézett. Állta a tekintetét… Mindig van egy kalapács a táskámban. Eva pedig kést hord. – Minek? – Sohasem tudni, mi történik. – Mit értesz ezen? – Az utcákon rengeteg dilinós szaladgál. – Az embernek védekeznie kell. – Tehát mindig van nálad egy kalapács? – Igen. – Volt már rá példa, hogy használtad? Az ügyvéd összerezzent. – Ez a kérdés nem hiszem, hogy releváns lenne. – Az meg mit jelent? – kérdezte Sonja. – A releváns? Hogy nem fontos. – Azért válaszolhatok. Sohasem használtam. De Eva egyszer karon szúrt egy fickót. Amikor tapogatni kezdte. Wallandernek támadt egy ötlete. Letért arról a vonalról, amelyet idáig követett… Találkoztatok valakivel a vendéglőben? Találkátok volt valakivel? – Kicsodával? – Azt neked kell tudnod. – Nem. – Vagyis nem voltak ott fiúk, akikkel találkozni akartatok? – Nem. – Tehát nincs barátod? – Nincs. Egy kicsit túl hamar jött ez a válasz, gondolta Wallander. Túlságosan gyorsan. Megjegyezte. – A taxi megjött, ti pedig kimentetek. – Igen. – Aztán mit csináltatok? – Nahát, mit csinál az ember, ha taxiba ül? – Megmondja, hová akar menni. – És ti azt mondtátok, Rydsgårdba mentek. – Miért éppen Rydsgårdba? – Nem tudom. Véletlen volt.

– Valamit kellett mondanunk. – Eva előreült, te pedig hátra. – Megbeszéltétek? – Ez volt a tervünk. – Miféle terv? – Hogy azt mondjuk az öregnek, álljon meg, mert Eva hátra akar ülni. És akkor akartuk kezelésbe venni. – Tehát kezdettől fogva benne volt a tervetekben a fegyverek használata? – Ha a sofőr fiatalabb lett volna, akkor nem. – Akkor mit tettetek volna? – Felhúztuk volna a szoknyánkat, ajánlatokat tettünk volna neki, és így bírtuk volna megállásra. Wallander érezte, hogy elönti a veríték. Egyszerűen gyötörte a lány hideg ravaszsága. – Miféle ajánlatokat? – Mégis, mire gondolsz? – Vagyis azzal csábítottátok volna, hogy szexuális kapcsolatot létesíthet veletek? – Micsoda szar egy kifejezés. Lötberg hirtelen előredőlt. – Nem kellene annyit káromkodnod. Sonja az ügyvédre nézett. – Annyit káromkodom, amennyit csak akarok. Lötberg visszadőlt. Wallander úgy döntött, hogy gyorsít. – De ez most egy idősebb férfi volt. Rávettétek, hogy megálljon. – Mi történt akkor? – Fejbe vertem. Eva pedig megszúrta a késsel. – Hányszor ütöttél? – Nem tudom. Párszor. Nem számoltam. – Nem féltél, hogy meghalhat? – Kellett a pénz. – Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, tisztában voltál–e azzal, hogy meghalhat. Sonja vállat vont. Wallander várt, de a lány nem szólt többet. Ő pedig pillanatnyilag nem volt abban az állapotban, hogy még egyszer feltegye a kérdést. – Azt mondtad, kellett a pénz. De mire? – Semmi különösre, mondtam már. – És aztán mi történt? – Elvettük a brifkóját meg a mobilját, és hazamentünk. – Mit csináltatok a tárcával? – Elosztottuk a pénzt. Aztán Eva eldobta. Wallander Martinsson papírjaiban lapozgatott. Johan Lundberg tárcájában körülbelül hatszáz korona volt. Eva Persson leírása

alapján a tárcát meg is találták egy utcai szemetesben. A mobiltelefont Sonja Hökberg magával vitte. Megtalálták nála. Wallander kikapcsolta a magnót. Sonja figyelte, mit csinál. – Most hazamehetek? – Nem – felelte Wallander. – Tizenkilenc éves vagy. – Vagyis büntethető. – Súlyos bűncselekményt követtél el. – Letartóztatási parancsot adtak ki ellened. – Ez mit jelent? – Hogy a börtönben maradsz. – És miért? Wallander Lötbergre nézett. – Talán az ügyvéded elmagyarázza majd neked. Wallander kiment. Rosszul volt. Sonja Hökberg nem játszott. Tényleg teljesen hidegen hagyta az egész. Bement Martinssonhoz, aki telefonált, de a látogatószékére mutatott. Wallander leült, várt. Hirtelen szeretett volna rágyújtani. Ez ritkán fordult elő, de a Sonja Hökberggel folytatott beszélgetés felkavarta. Martinsson befejezte a beszélgetést. – Na, milyen volt? – Mindent beismer. És jéghideg. – Eva Persson ugyanilyen. – Pedig ő még csak tizennégy éves. Wallander szinte esdeklő pillantást vetett Martinssonra. – Hát mi van? – Nem tudom. – De hát az ég szerelmére, ez két kislány! – Tudom. És úgy tűnik, semmit sem bántak meg. Egy ideig teljes csendben üldögéltek. Wallander egy pillanatig úgy érezte: teljesen kiürült. Végül Martinsson törte meg a nyomott csendet. – Érted már, miért gondolom olyan sokszor, hogy ki kéne szállni? Wallanderbe visszaköltözött az élet. – Érted már, miért olyan fontos, hogy ne szállj ki? Felállt, és az ablakhoz lépett. – Lundberg hogy van? – Változatlanul kritikus az állapota. – A végére kell járni ennek a dolognak. Akár meghal, akár nem. Azért támadták meg, mert valamilyen konkrét dologhoz pénzre volt szükségük. Hacsak nem valami egész más okuk volt rá.

– És az meg mi lenne? – Nem tudom. Csak valahogy úgy érzem. Hogy talán mélyebbre nyúlnak a gyökerek. Még ha nem tudjuk is megmondani, hogy hová. – Annak nagyobb a valószínűsége, hogy kissé ittasak voltak. És elhatározták, hogy pénzt szereznek. Anélkül hogy számot vetettek volna a következményekkel. – Miért gondolod ezt? – Hát abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem csak úgy általában volt szükségük a pénzre. Wallander bólintott. – Igazad lehet. Én is gondoltam már ilyesmire. Mindenesetre tudni akarom, hogy mi lehetett az. Holnap beszélnék Eva Perssonnal. A szülőkkel is. Egyik lánynak se volt barátja? – Eva Persson azt állítja, neki van. – Hökbergnek viszont nem volt? – Neki nem. – Úgy gondolom, hazudik. Van barátja. – És meg is fogjuk találni. Martinsson feljegyzett valamit. – Ki foglalkozik ezzel? Te vagy én? Wallander nem habozott. – Én. Tudni akarom, mi folyik ebben az országban. – Csak hálás lehetek, ha megszabadulhatok ettől az ügytől. – Egészében úgysem mentesülhetsz tőle. Sőt Hansson és Ann–Britt szintén nem fog mentesülni. Rá kell jönnünk, mi rejlik e mögött a támadás mögött. Gyilkossági kísérlet volt. Sőt, ha Lundberg meghal, akkor gyilkosság. Martinsson az asztalán halmozódó papírhegyre mutatott. – Rejtélyes, hogyan fogok ezekkel megbirkózni. Vannak olyan nyomozások, amelyek két éve futnak. Néha arra gondolok, el kéne küldeni az egész paklit az országos főkapitánynak, hogy magyarázza már meg, hogyan kellene mindegyiket megoldanom. – Tudod, mit mondana: hogy csak zsörtölődsz, és a rossz időbeosztásod az oka mindennek. Ami az időbeosztást illeti, lehet, hogy részben egyet is kéne értenem vele. Martinsson bólintott. – Néha már az is segít, ha kipanaszkodom magam. – Tudom – felelte Wallander. – Magam is így vagyok ezzel.

Rég elmúlt már az az idő, amikor minden ügyet megoldottunk, amit csak megkaptunk. Most ki kell mazsoláznunk a legfontosabbakat. Beszélni fogok Lisával. Wallander már majdnem kilépett, Martinsson az ajtóból hívta vissza. – Tegnap este valami eszembe jutott. Te mióta nem végeztél lőgyakorlatot? Wallander gondolkodott. – Majdnem két éve. – Akárcsak én. Hansson gyakorol, de hát ő benne van a sportlövész egyletben. Ann–Brittről meg nem tudom. Azonkívül, hogy valószínűleg még mindig traumát jelent számára az a tavalyi eset. De az előírások szerint rendszeresen gyakorolnunk kéne. A szolgálati idő alatt. Wallander már látta, mire akar Martinsson kilyukadni. Az, hogy valaki több éven át nem végez lőgyakorlatot, aligha nevezhető „rendszeresnek”. És vészhelyzetben ez elég veszélyes is lehet. – Nem foglalkoztam a gondolattal – mondta ezért Wallander. – És ez, persze, nem jó. – Szerintem én még a falat sem találnám el – mondta Martinsson. – Túl sok a dolgunk. Csak a legszükségesebbekre jut időnk. Ha egyáltalán. – Mondd el Lisának! – Szerintem ismeri a helyzetet – mondta bizonytalanul Martinsson. – A kérdés az, vajon tud–e rajta változtatni. – Még nem vagyok negyvenéves – folytatta –, de néha mégis azon kapom magam, hogy a régi szép időkre gondolok. Hogy mennyivel jobb volt. De legalábbis nem ekkora szar, mint ez a mostani. Wallandernek nem jutott eszébe találó válasz. Martinsson dohogása néha határozottan idegesítette. Visszament a szobájába. Fél hat volt. Az ablakhoz állt, és kinézett a sötétségbe. Sonja Hökbergre gondolt, és azon töprengett, vajon ennek a két lánynak mire kellett olyan sürgősen a pénz. Vagy hogy valami más húzódik–e meg mögötte. Aztán Anette Fredman arca jelent meg előtte. Wallander érezte, hogy nem tud tovább dolgozni, pedig sok munka várt rá. Vette a dzsekijét, és elindult. Szembe kapta az őszi szelet. Amikor beindította a motort, megint azonnal hallotta azt a furcsa zajt. Kifordult a parkolóból, és megbeszélte magával, hogy útközben meg kell állnia bevásárolni. A hűtőszekrénye szinte teljesen üres volt. Pontosan egyetlen üveg pezsgő állt benne, amelyet egy fogadáson nyert Hanssontól. De azt már nem tudta, mire is fogadtak. Hirtelen elhatározta, hogy megnézi azt a

bankautomatát, amely előtt tegnap az az ember meghalt. És ha már ott van, az egyik áruházban be is vásárolhat. Amikor leparkolt, és odament a bankautomatához, egy babakocsis nő állt előtte, és éppen pénzt vett fel. Az aszfalt kemény volt, és hepehupás. Wallander körülnézett. Itt nem voltak lakóházak a környéken. Éjszaka ez a hely minden bizonnyal teljesen sivár. Hiába világítanak erős fényű köztéri lámpák, ha itt valaki felkiált és összeroskad, senki sem hallja vagy látja meg. Wallander belépett a legközelebbi áruházba, és az élelmiszerosztályt kereste. Szokás szerint kedveszegetté vált, amint döntenie kellett. Telepakolta a kosarát, fizetett és hazahajtott. A motorban mintha egyre erősödött volna az a furcsa zaj. Amikor felért, levette a sötét öltönyt. Lezuhanyozott, és megállapította, hogy elfogy a szappan, majd készített egy zöldséglevest, amely meglepően ízletesre sikerült. Kávét is főzött, és a csészét magával vitte a nappaliba. Fáradt volt. Végigzongorázta a tévéműsort, de semmit sem talált, ami érdekelte volna, ekkor közelebb húzta a telefont, és kikereste Linda stockholmi számát. A lánya két barátnőjével együtt lakott egy kungsholmeni lakásban – a barátnőknek Wallander a nevét sem tudta. Linda néha pincérnői munkát vállalt egy vendéglőben. Wallander, amikor Stockholmban járt, ott étkezett. Az étel jó volt, de azon csodálkozott, hogy a lánya elviseli a hangos zenét. Linda most lett huszonhat éves. Wallander még mindig úgy látta, jó a kapcsolatuk, de sajnálta, hogy a lány olyan messzire került. Hiányoztak neki a rendszeres együttlétek. Üzenetrögzítő kapcsolt be. Bemondta, hogy senki sincs otthon, majd ugyanezt angolul is elismételte. Wallander rámondta a nevét, és hogy nem fontos ügyben kereste. Aztán csak ült. Kihűlt a kávéja. Nem élhetek így tovább, gondolta. Ötvenéves vagyok, de ezeréves erőtlen aggastyánnak érzem magamat. Aztán rábeszélte magát az esti sétájára. Keresett valami jó ürügyet, hogy elsumákolhassa, de aztán csak felállt, felvette a tornacipőt, és elindult. Fél kilencre ért vissza. A séta eloszlatta a rosszkedvét. Csengett a telefon. Azt hitte, Linda az. De Martinsson volt. – Lundberg meghalt. Épp most hívtak. Wallander semmit sem szólt. – Ez pedig azt jelenti, hogy Sonja Hökberg és Eva Persson gyilkosságot

követett el – folytatta Martinsson. – Igen – mondta Wallander. – Meg még azt is jelenti, hogy egy jó szar történet van a nyakunkon. Másnap reggel nyolc órára beszélték meg a találkozást. Azután már nem sok mondanivalójuk volt egymás számára. Wallander a heverőn ült. Szórakozottan nézte az esti híradót. Látta, hogy a dollár árfolyama felfelé kúszik. De az egyetlen, ami tényleg felkeltette érdeklődését, az a Trustor–sztori volt. Milyen egyszerűnek is látszik, hogy az ember minden eszközét kivonja egy részvénytársaságból, mielőtt még valaki közbelép, és már késő lenne. Linda nem hívta vissza. Tizenegykor lefeküdt. Sokáig nem tudott elaludni.

5. Amikor Wallander másnap, kedden, október 7–én, pár perccel hat után felébredt, észrevette, hogy nehezen nyel. Folyt róla a verejték, és érezte, hogy beteg. De az a gondolat, hogy Johan Lundberg taxis az előző nap belehalt a brutális támadás következményeibe, kiűzte az ágyból. Lezuhanyozott, kávézott, és bevett pár lázcsillapító tablettát. Eltette a dobozt. Indulás előtt még magába kényszerített egy tálka aludttejet. A konyhai ablak előtti utcalámpa imbolygott az erős szélben. Felhős volt az ég, a hőmérséklet pár fok pluszban. Vastag pulóvert keresett a ruhásszekrényben. Aztán kezében a telefonnal csak állt ott, és habozott, felhívja–e Lindát, de úgy döntött, hogy ehhez még túl korán van. Amikor aztán beült a kocsiba, eszébe jutott, hogy hagyott egy cédulát a konyhaasztalon, amelyre felírta, mi fogyott ki. Persze arra már nem emlékezett, mit írt a cédulára. És azt sem tudta elképzelni, hogy visszamegy érte. Ehelyett eldöntötte, hogy a jövőben a rendőrségi üzenetrögzítőjére fogja rámondani. Mert akkor, amikor megérkezik a munkába, azonnal tudni fogja, mit kell majd vennie. A szokott úton ment a kapitányságra, Österledenen át. Mindig feltámadt a rossz lelkiismerete. Gyalog kellene mennie, hogy elég alacsony maradjon a vércukorszintje. Annyira nem volt beteg, hogy ne hagyhatta volna otthon a kocsit. „Ha kutyám lenne, semmi baj nem lenne – gondolta. – De hát nincs kutyám. Egy évvel ezelőtt néztem ugyan kölyköket egy külvárosi labradortenyésztőnél, de hát nem lett belőle semmi. És semmi sem lett a házból, és semmi sem lett Baibából. Egyszerűen semmi.”

Leparkolt a kapitányság előtt, és hétkor belépett a szobájába. Abban a pillanatban, amikor leült, eszébe jutott, mit írt fel a papírra. Szappan. Felírta a jegyzettömbre. A következő perceket azzal töltötte, hogy végiggondolt mindent, ami eddig történt. Egy taxist meggyilkoltak. Elfogtak két lányt, akik bevallották a tettet, és egyiküknél megvolt a bűncselekmény elkövetésének eszköze is. Az egyik lány fiatalkorú volt, a másik ellen vádat emeltek, és még a nap folyamán meg kell jelennie a börtönjogász előtt. Visszatért előző napi rossz érzése. Sonja Hökberg érzelmi ridegsége. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy mindennek ellenére egy cseppnyi együttérzés azért van a lányban, csak ő nem vette észre. De hiába. A tapasztalata azt súgta, hogy sajnos, nem téved. Wallander felállt, kávét hozott a büféből, és átment Martinssonhoz, aki szintén korán kelő volt. Szobájának ajtaja tárva– nyitva állt. Wallandernek átsuhant a fejét, vajon hogyan képes úgy dolgozni, hogy sosem csukja be az ajtaját. Wallander számára a csukott ajtó volt a feltétele annak, hogy összpontosítani tudjon. Martinsson biccentett. – Gondoltam, hogy jössz – mondta. – Nem igazán érzem jól magam. – Megfáztál? – Októberben rendszeresen megfájdul a torkom. Martinsson, aki nagyon ügyelt az egészségére, visszahőkölt a székében. – Otthon maradhattál volna – mondta. – Hiszen ez a nyomasztó Lundberg–féle történet jószerivel lezárható. – Csak részben – vetette ellen Wallander. – Nincs indítékunk. Nem hiszem el, hogy a két lány „csak úgy” pénzt akart volna. Egyébként megtaláltátok a kést? – Nyberg foglalkozik vele. – Még nem beszéltünk. – Hívd már fel. Martinsson elfintorodott. – Reggel nagyon tüskés szokott lenni. – Akkor én hívom fel. Wallander felvette Martinsson telefonját, és először Nyberg otthoni számát hívta. Nyberg fel is vette, de rossz volt a vonal. – Kurt vagyok. Csak azt szerettem volna tudni, megtaláltátok–e a kést. –

Hogy a francba találtunk volna meg bármit is abban a sötétben? – felelte gorombán Nyberg. – Azt hittem, Eva Persson bevallotta, hol dobta el. – Mégiscsak jó pár száz négyzetméteres területről van szó, amit át kell kutatnunk. Azt mondta a lány, hogy valahol a régi temetőben dobta el. – Miért nem viszitek oda? – Ha tényleg ott van, megtaláljuk – felelte Nyberg. Ennyi volt a beszélgetés. – Rosszul aludtam – mondta Martinsson. – Terese, a lányom, egész jól ismeri ezt az Eva Perssont. Majdnem egykorúak. Eva Perssonnak is vannak szülei. Hogy érezhetik most magukat? Ha jól értettem, Eva az egy szem gyerekük. Hallgattak, gondolkodtak. Aztán Wallander tüsszögni kezdett. Azonnal kiment a szobából. Nyolc órakor összegyűltek az egyik ülésteremben. Wallander szokás szerint az asztal rövidebb oldalánál foglalt helyet. Hansson és Ann–Britt Höglund már ott volt. Martinsson az ablaknál állt és telefonált. Nem szólt sokat, és azt is halkan, ezért mindenki tudta, hogy a feleségével beszél. Wallander már sokszor elgondolkodott, miről tudnak olyan hosszasan trafikálni, miután csak nemrég álltak fel a reggeli mellől. Lehet, hogy Martinsson szükségesnek találta elmondani, mennyire fél, hogy Wallander megfertőzi a betegségével. A hangulat szürke és nyomott volt. Lisa Holgersson lépett be. Martinsson befejezte a telefonálást. Hansson felállt, és becsukta az ajtót. – Nyberg nem jön? – kérdezte. – Keresi a kést – felelte Wallander. – Kiindulhatunk abból, hogy meg is találja. Aztán Lisa Holgerssonra nézett. A nő bólintott. Wallander eltűnődött, hányszor élte már át ezt a jelenetet. Kora reggel van, mindenki összegyülekezett, fel kell deríteni a bűncselekményt. Az évek múlásával új kapitányságra költöztek, új bútort kaptak, új függönyöket. A telefonok változtatták külsejüket, a kivetítők is, és persze megjelentek a számítógépek. Mégis mintha mindezek a szereplők mindig is itt lettek volna. És a legrégebben ő maga. – Johan Lundberg halott – kezdte. – Ha esetleg valaki még nem tudná.

Az Ystads Allehanda friss számára mutatott, amely ott hevert az asztalon. Nagy szalagcímmel hozták le a taxisgyilkosságot. – Ez pedig azt jelenti, hogy a két lány, Hökberg és Persson, gyilkosságot követett el. Rablógyilkosságot. Nem lehet másképp nevezni. Főképp a Hökberg lány fogalmazott nagyon egyértelműen. Megtervezték, fegyver volt náluk. Meg akarták támadni azt a taxist, akit a véletlen az útjukba sodor. Eva Persson kiskorú, tehát nemcsak a mi esetünk, hanem másoké is. Megvan a kalapács, Lundberg üres tárcája és a mobilja. Ami hiányzik még, az a kés. Egyik lány sem tagadja a tettet. Egyik sem akarja a másikra hárítani. Úgy gondolom, legkésőbb holnap átadhatjuk az államügyésznek az esetet. Az igazságügyi orvos szakértői vizsgálat természetesen még nem zárult le. De a mi részünkről ez az egész egy rendkívül undok ügy, amelyet akár azonnal le is zárhatunk. Wallander elhallgatott. Senkinek sem volt kérdése. – Miért tették? – kérdezte végül Lisa Holgersson. – Olyan hihetetlenül fölöslegesnek tűnik az egész. Wallander bólintott. Remélte, hogy valaki felteszi helyette ezt a kérdést. – Sonja Hökberg nagyon határozott volt – mondta. – Akár Martinsson hallgatta ki, akár én magam. „Kellett a pénz”, és semmi több. – Mire? – Hansson kérdezte. – Nem tudjuk. Nem felelnek erre a kérdésre. Ha Hökbergnek hihetünk, maguk sem tudták. Szükségük volt pénzre. Nem valami különös célra. Csak úgy: pénzre. Wallander körülnézett, mielőtt folytatta volna: – Én azonban ezt nem hiszem el. Legalábbis a Hökberg lány hazudik. Erről meg vagyok győződve. Eva Perssonnal még nem beszéltem. De a pénz valami határozott célra kellett nekik, ebben eléggé biztos vagyok. Azonkívül még azt is gondolom, hogy Eva Persson azt tette, amire a Hökberg lány utasította. Persze, ez nem kisebbíti a bűnösségét. Csak éppen rávilágít kettejük viszonyára. – Van ennek valami jelentősége? – kérdezte Ann–Britt. – Hogy ruhákra vagy mi egyébre akarták költeni azt a pénzt? – Igazából nincs. Elég lesz ennyi az államügyésznek, ha legalább a Hökberg lányt bűnösnek akarja nyilváníttatni. Ami pedig Eva Persson ügyét illeti, az, amint már mondtam, nem csak a mi dolgunk.

– Még sohasem volt dolguk a rendőrséggel – mondta Martinsson. – Utánanéztem. És az iskolában sem volt egyikkel sem probléma. Wallandernek megint csak olyan érzése támadt, hogy teljesen rossz nyomon járnak. Vagy legalábbis túl hamar zárják le annak a lehetőségét, hogy Lundberg meggyilkolásának valami más oka is lehetett. De nem szólt, mert nem tudta megfogalmazni ezt a homályos érzést. És épp elég munka vár még rájuk. Lehetett az ok éppen a pénzéhség is, de egészen más is. Meg kell vizsgálni az ügyet minden oldalról. A telefon megcsörrent. Hansson vette fel. Figyelmesen hallgatott, aztán letette a kagylót. – Nyberg volt. Megtalálták a kést. Wallander bólintott, és becsukta az előtte heverő mappát. – Természetesen beszélnünk kell a szülőkkel, és igen alapos személyiségvizsgálatot kell végeznünk. De az államügyészségre menő anyagot akár azonnal is összeállíthatjuk. Lisa Holgersson felemelte a kezét. – Sajtókonferenciát kell tartanunk. A média nagy nyomást gyakorol ránk. Ritka, hogy két fiatal lány ilyen erőszakos bűncselekményt követ el. Wallander Ann–Brittre nézett. A nő a fejét csóválta. Az elmúlt években átvette Wallandertől a gyűlölt sajtókonferenciákat, de most nem akarta. Wallander megértette. – Megcsinálom – mondta ezért. – Hánykor? – Egy órát javasolnék. Wallander felírta a jegyzettömbjébe. A megbeszélés hamar lezárult. A feladatokat szétosztották. Mindenkinek az volt az érzése, hogy a rendőri vizsgálódást, amilyen hamar csak lehet, le kell zárni. Nyomasztó volt ez a bűncselekmény. Senki sem szeretett volna a feltétlenül szükségesnél többet foglalkozni vele. Wallander látogatást tesz majd Sonja Hökberg otthonában, Martinsson és Ann–Britt pedig Eva Perssonnal és a szüleivel beszél. A helyiség kiürült. Wallander érezte, hogy elhatalmasodik rajta a megfázás. „Legszerencsésebb esetben jól megfertőzök egy újságírót” – gondolta, miközben papír zsebkendő után kutatott a zsebeiben. A folyosón a csizmát és vastag overallt viselő Nybergbe botlott. Nyberg haja égnek állt, és szokás szerint rossz volt a hangulata. – Hallom, megtaláltátok a kést.

– Az egyházközségnek nyilván nincs már pénze arra, hogy ősszel söpörtessen – felelte Nyberg. – Fejen állva túrtuk odakinn az avart. De végül megtaláltuk. – Miféle kés volt? – Közönséges konyhakés. Elég hosszú. Olyan erővel döfött vele, hogy letörött a penge csúcsa, talán egy bordán. Amúgy elég rossz minőségű kés. Wallander a fejét csóválta. – Hihetetlen – mondta Nyberg. – Már tényleg ennyit sem számít az emberélet? Mennyi pénzt szereztek? – Még nem tudjuk. Úgy hatszáz korona lehetett. Több aligha. Lundberg épp akkor lépett szolgálatba. És amikor kezdett, sohasem tartott magánál sok pénzt. Nyberg valami érthetetlent mormolt és eltűnt. Wallander bement a szobájába. Tétován üldögélt. Sajgott a torka. Nagyot sóhajtva kinyitotta a nyomozati anyagokat tartalmazó mappát. Sonja Hökberg a város nyugati részén lakott. Wallander felírta a címet, vette a dzsekijét, és kifelé indult. Ahogy kilépett a folyosóra, hallotta, hogy megszólal a telefon. Visszament. Linda volt az. A háttérből konyhai zajok hallatszottak. – Ma reggel hallgattam meg az üzenetrögzítőt – mondta Linda. – Ma reggel? – Nem aludtam otthon. Wallander elég okos volt már ahhoz, hogy ne kérdezze meg, hol töltötte a lánya az éjszakát. Tapasztalatból tudta, hogy előbb–utóbb begurulna, és letenné a kagylót. – Semmi fontos – mondta. – Csak hallani akartam, hogy vagy. – Jól. És te? – Kicsit meg vagyok fázva. De amúgy, mint mindig. Meg akartalak kérdezni, nem jössz–e mostanában. – Nem jön össze. – Kifizetem az utadat. – Mondom, hogy nem jön össze. – Nem a pénz miatt. Wallander belátta, hogy nem tudja meggyőzni. A lánya éppen olyan makacs volt, mint ő maga. – Hogy vagy? – kérdezte Linda még egyszer. – Baibával már egyáltalán nem tartod a kapcsolatot? – Rég vége. Hiszen te is tudod.

– Nem tesz jót, hogy csak úgy lógsz a levegőben. – Hogy érted? – Tudod te azt jól, hogy értem. – Már kicsit nyafogósan kezdesz beszélni. – Régebben nem beszéltél így. – Nem nyafogok. – Na, már megint. De volna egy javaslatom. Fordulj egy társkereső irodához! – Társkeresőhöz? – Ahol találkozhatsz valakivel. Különben a végén olyan vén morgós leszel, aki majd azon töri a fejét, hogy vajon miért nem otthon alszom éjszaka. „Átlát rajtam, mint az üvegen – gondolta Wallander. – Mint a szitán.” – Vagyis arra gondoltál, hogy hirdetnem kéne? – Igen. – Vagy legalábbis megkérdezni egy közvetítőirodát. – Ezt sohasem fogom megtenni. – Miért nem? – Mert nem hiszek bennük. – Miért nem? – Nem tudom. – Csak egy tipp volt. Gondolkodj el rajta. – Most megyek dolgozni. – Hol vagy? – A vendéglőben. Tízkor nyitunk. Még egy gyors szia, és vége volt a beszélgetésnek. Wallander azon törte a fejét, vajon miért nem aludt otthon éjszaka Linda. Pár éve volt egy kenyai barátja, Lundban tanult orvosnak. De aztán vége lett. Az ezutáni kapcsolatairól nem sokat tudott. Azonkívül, hogy nyilvánvalóan rendszeresen váltogatta őket. Mintha kis zavar és féltékenység szúrt volna bele. Aztán kiment a szobájából. Igaz, hogy már neki magának is eszébe ötlött párszor a hirdetés vagy egy ügynökség felkeresésének ötlete, de mindig elvetette. Ez ugyanis azt jelentené, hogy olyan szintre alacsonyítja le magát, ahol még nem tartott. A heves széllökések szembekapták. Beült a kocsiba, beindította a motort, és hallgatta a kopogást, amely egyre rosszabb lett. Aztán ahhoz a sorházhoz hajtott, amelyben Sonja Hökberg lakott a szüleivel. A Martinssontól kapott mappából tudta, hogy a Hökberg lány apja „szabadúszó vállalkozó”. Az már nem derült ki a

beszámolóból, hogy ez mit jelent. Wallander kiszállt. A kis kert ápolt volt. Becsengetett. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, egy férfi engedte be. Wallander rögtön tudta, hogy már találkozott vele. Nagyon jó volt az arcmemóriája. Azt viszont már nem tudta, mikor vagy hol találkoztak. Az ajtóban álló ember is felismerte Wallandert. – Gondolom, megismer – mondta Hökberg. – Igen – felelte Wallander –, de be kell vallanom, hogy nemigen tudom hová tenni. Nem emlékszem, milyen alkalommal találkoztunk. – Erik Hökberg? Wallander az emlékezetében kutatott. – És Sten Widén? Most már emlékezett. Sten Widén, akinek nagy lóistállója volt Stjärnsundban. És Erik. Sok évvel ezelőtt nagy, közös szerelmük volt az opera. Stent még inkább lenyűgözte. Erik pedig, Sten fiatalkori cimborája, párszor szintén ott volt, amikor egy gramofon körül ülve Verdit hallgattak. – Emlékszem már – mondta Wallander. – De akkor még nem Hökberg volt a neve. – Felvettem a feleségem nevét. Akkor még Erik Erikssonnak hívtak. Erik Hökberg nagydarab férfi volt. Kicsinek tűnt kezében a vállfa, amelyet Wallander felé nyújtott. Wallander emlékezete szerint régen sovány volt, talán emiatt ismert most rá nehezebben. Wallander felakasztotta a dzsekijét, és bement Hökberg után a nappaliba. Ott volt a tévé, de a hang nem ebből a készülékből jött, hanem egy másikból, amelyik a szomszéd szobában állt. Leültek. Wallander zavarban volt. Már így is épp elég nehéz volt a dolga. – Szörnyű ez a történet – mondta Hökberg. – Nem is tudom, mi üthetett belé. – Korábban sohasem lépett fel erőszakosan? – Soha. – A felesége? Itthon van? Hökberg összezuhant a fotelben. A vastag háj alatt Wallander felismerni vélt egy arcot, amely egy messzi–messzi időbe repítette vissza. – Fogta Emilt, és elvitte a nővéréhez Höörbe. Nem bírta itt tovább. Az újságírók állandóan gátlástalanul hívogattak. Ha eszükbe jutott, akár az éjszaka közepén. – Akkor is beszélnem kell vele. – Világos. – Mondtam is neki, hogy a rendőrség megkeresi majd.

Wallander nem tudta pontosan, merre induljon tovább. – Biztosan beszélgettek a feleségével az esetről. – Ő pontosan annyira nem érti, akárcsak én. Mintha sokkot kaptunk volna. – Vagyis jó volt a kapcsolata Sonjával? – Nem voltak gondok. – És az anyjával? – Vele sem. Persze néha összekaptak. De csak olyasmin, ami természetes. Azokban az években, amíg én ismertem, semmi baj nem volt vele. Wallander a homlokát ráncolta. – Ezen mit ért? – Azt hittem, tudja, hogy ő a mostohalányom. A nyomozati anyagból ez eddig nem derült ki. – A feleségemmel Emil a közös gyerekünk – folytatta Hökberg. – Sonja olyan kétéves lehetett, amikor bejöttem a képbe. Most decemberben lesz tizenhét éve. Ruth meg én egy karácsonyi ünnepségen jöttünk össze. – És kicsoda Sonja valódi apja? – Rolfnak hívták. – Sohasem törődött a lányával. – Ruth össze sem volt vele házasodva. – Tudja, hol él most? – Pár éve meghalt. Halálra itta magát. Wallander ceruza után kutatott a zsebében, de már rájött, hogy ottfelejtette a szemüvegét is, a jegyzettömbjét is az irodájában. Az üvegasztalon egy stósz újság hevert. – Letéphetek egy csücsköt? – A rendőrségnek már jegyzetfüzetre sem telik? – Ezen a kérdésen el lehetne töprengeni. De most csak elfelejtettem elhozni. Hökberg egy másik újságot hozott alátétnek. Egy angol nyelvű pénzügyi újság volt. – Megkérdezhetem, mivel foglalkozik? A válaszon Wallander megrökönyödött. – Spekulálok. – Miben? – Részvényekben. Opciókban. Devizában. Ráadásul a fogadásból is van bevételem. Főképp angol krikett. Néha kis amerikai baseball. – Vagyis játszik? – Sosem lovizok. Még csak tippelni sem szoktam. De azt hiszem, a tőzsdézés is egyfajta játék. – És néha itthonról is szokott játszani? Hökberg

felállt, és intett Wallandernek, hogy kövesse. Amikor beléptek a szomszéd szobába, Wallandernek a küszöbön földbe gyökerezett a lába. Nemcsak egy tévé ment, hanem mindjárt három. A képernyőkön számjegyoszlopok vonultak. Volt még néhány számítógép és nyomtató is. Az egyik falon órák voltak, amelyek a föld különböző időzónáinak idejét mutatták. Wallander úgy érezte, mintha egy légi irányítótoronyba csöppent volna. – Mindig azt mondják, hogy az új technikák kisebbé teszik a világot – mondta Hökberg. – Pedig ebben kételkedni is lehet. Az én világom például jóval nagyobb lett. Innen, Ystad széléről, egy rosszul épített sorházból jelen lehetek a világ valamennyi tőzsdéjén. Beléphetek egy londoni vagy római fogadóirodába. Opciót szerezhetek a hongkongi tőzsdén, és Dzsakartában eladhatom az amerikai dollárjaimat. – Tényleg ennyire egyszerű? – Hát ennyire azért talán nem. Kellenek hozzá engedélyek, kapcsolatok, kell szaktudás. De ebben a szobában a világ közepén vagyok. Bármikor. Az erő és a sebezhetőség kéz a kézben járnak. Visszatértek a nappaliba. – Megnézném Sonja szobáját – mondta Wallander. Hökberg egy lépcsővel feljebb kísérte. Elmentek egy másik szoba mellett, amelyről Wallander úgy sejtette, hogy az Emil nevű fiúé lehet. Hökberg egy ajtóra mutatott. – Lent várok – mondta –, hacsak nincs rám is szükség. – Nincs, elvagyok. Hökberg nehéz léptei elhaltak a lépcsőn lefelé. Wallander kinyitotta az ajtót. A szobának ferde tetőtéri mennyezete volt, benne félig nyitott ablak. A szélben vékony függöny lengett lágyan. Wallander mozdulatlanul állt, és lassan körülnézett. Tapasztalatból tudta, hogy milyen fontos az első benyomás. A későbbi részletekből kibontakozhat olyan dráma is, amely első pillantásra nem látszik, de az első benyomás mégiscsak meghatározó. Ebben a szobában egy ember lakott. És ő ezt az embert kereste. Az ágy meg volt vetve. Mindenütt virágos és rózsaszín párnák. Az egyik keskeny falat egészen a mennyezetig polc fedte, hihetetlen mennyiségű játékmackó ült rajta. A ruhásszekrény ajtaján tükör, a padlót vastag szőnyeg borította. Az ablak alatt íróasztal állt. Üresen. Wallander sokáig állt az ajtóban, a szobát nézve. Itt lakott Sonja Hökberg. Bement a szobába. Odament az ágyhoz, letérdelt, benézett alája.

Poros volt, de egy helyen egy tárgy hátrahagyta a körvonalait. Wallander megborzongott. Tudta, hogy a kalapács lehetett ott. Felemelkedett, és leült az ágyra. Váratlanul kemény volt. Aztán megfogta a homlokát: valószínűleg megint felment a láza. A tabletták a zsebében voltak. Még mindig reszelt a torka is. Felállt, és kihúzgálta az íróasztal fiókjait. Egyik sem volt bezárva. Még csak kulcs sem volt bennük. Nem tudta, mit keres. Talán egy naplót, egy fényképet. De a fiókok tartalma nem keltette fel az érdeklődését. Visszaült az ágyra. A Sonjával történt találkozására gondolt. Hirtelen jelentkezett az érzés. Már akkor, amikor a küszöbön állt. Valami nem stimmelt. Sonja nem illett össze a szobájával. Nem látta itt a lányt, egyszerűen nem tudta elképzelni a rózsaszín mackók között. Pedig mégis az ő szobája volt. Megpróbálta elképzelni, hogy mit jelent ez. Vajon kinél van az igazság? Sonja Hökbergnél, akivel a kapitányságon találkozott, vagy a szobájánál, amelyben lakott, és ahová elrejtette a véres kalapácsot? Rydberg sok éve megtanította őt hallgatózni. Minden helyiségnek megvan a maga lélegzetvétele. Csak figyelned kell. Minden szoba sok titkot elmesél arról az emberről, aki benne lakik. Wallander eleinte erős kételkedéssel fogadta Rydberg tanácsát. De lassan– lassan rájött, hogy Rydberg döntő fontosságú titkot árult el neki. Megfájdult a feje. A halántéka mögött dobolt a fájdalom. Felállt, és kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. A vállfákon ruhák, az alján cipők. Semmi egyéb, mint cipők és egy szakadt mackó. Az ajtó belső felén egy filmplakát: Az ördög ügyvédje. A főszerepben Al Pacinóval. Wallander még A keresztapából emlékezett rá. Becsukta a ruhásszekrény ajtaját, és leült az íróasztalhoz. Onnan más perspektívából látta a szobát. Valami hiányzik, gondolta. Emlékezett, hogy nézett ki Linda szobája, amikor a lánya tinédzser volt. Neki is sok pamutállata volt. De mindenekelőtt képek, ideálok képei, amelyeket persze le lehetett váltani, de valamiféle alak mégis mindig volt ott. Sonja szobájában semmi. A lány tizenkilenc éves. Minden, amije van, egy filmplakát a ruhásszekrény belsejében. Wallander még pár percet elült ott. Aztán kilépett a szobából, lement a lépcsőn. Erik Hökberg a nappaliban várta. Wallander kért egy pohár vizet, és bevette a tablettákat. Hökberg kutató pillantást vetett rá. – Talált valamit?

– Csak körül akartam nézni. – Mi lesz most vele? Wallander megcsóválta a fejét. – Büntethető, és beismerte a tettet. Nem lesz könnyű dolga. Hökberg nem válaszolt. Látszott rajta, mennyire elgyötört. Wallander még feljegyezte a sógornő hööri telefonszámát. Aztán elment. A szél felélénkült. Jöttek–mentek a széllökések. Wallander visszament a kapitányságra. Rosszul érezte magát. A sajtókonferencia után azonnal hazamegy, és ágyba bújik. Amikor a portához ért, Irene odaintette. Sápadt volt. – Mi történt? – kérdezte Wallander. – Nem tudom – felelte a nő. – De kerestek. – És persze szokás szerint nem volt nálad a mobilod. – Ki keresett? – Mindenki! Wallander elvesztette a türelmét. – Ki mindenki? – Légy egy kicsit pontosabb, ha kérhetlek! – Martinsson és Lisa. Wallander egyenesen Martinsson szobájába ment. Hansson is ott volt. – Mi történt? – kérdezte Wallander. Martinsson felelte: – Sonja Hökberg meglépett. Wallander hitetlenül meredt rá. – Meglépett? – Egy szűk órája. Mindenki, aki él és mozog, őt keresi. De eltűnt. Wallander a kollégáira nézett. Aztán levette a dzsekijét, és leült.

6. Nem kellett hosszú idő, hogy Wallander felfogja, mi történt. Valaki hanyag volt. Valaki súlyosan megsértette a szolgálati előírásokat. De mindenekelőtt valaki elfelejtette, hogy Sonja Hökberg nemcsak egy bizalomgerjesztő külsejű fiatal lány. Hanem két nappal ezelőtt brutális gyilkosságot követett el. Nem volt nehéz rekonstruálni a történetet. Az ügyvéddel folytatott megbeszélés után Sonját vissza kellett szállítani a zárt részlegbe. A várakozás idejében kikéredzkedett a mosdóba. Amikor onnan kijött, észrevette, hogy az a rendőr, aki kísérte, hátat fordít neki, és valakivel beszélget, aki az egyik irodában tartózkodik. Ekkor

elindult a másik irányba. Senki sem próbálta feltartóztatni. Egyszerűen kisétált a portán. Senki sem látta. Irene sem, senki. Mintegy öt perc elteltével az őr bekukkantott a mosdóba, és észrevette, hogy Sonja nincs ott. Aztán visszament abba a szobába, amelyben az ügyvéddel tárgyalt. És csak akkor fújt riadót, amikor látta, hogy oda se ment vissza a lány. Sorijának jó tíz perce volt arra, hogy eltűnjön. Ez pedig elég volt. Wallander felnyögött. Visszatért a fejfájása. – Minden mozgósítható embert kiküldtem – mondta Martinsson. – Felhívtam az apját is. Épp akkor mentél el tőlük. Kiderült valami a beszélgetésetekből, amiből következtetni lehetne, hogy merrefelé veszi az irányt? – Az anyja a nővérénél van Höörben. Odaadta Martinssonnak a cédulát, amire a telefonszámot felírta. – Gyalog nemigen ér oda – mondta Hansson. – Van jogosítványa – mondta Martinsson a telefonkagylóval a fülén. – Mehet stoppal, elköthet egy autót. – Mindenekelőtt Eva Perssonnal kell beszélnünk – mondta Wallander. – Méghozzá íziben. Fütyülök rá, hogy kiskorú. Meg kell mondania, amit tud. Hansson elhagyta a szobát. Az ajtóban kis híján összeütközött Lisa Holgerssonnal, aki házon kívül volt valami megbeszélésen, és épp most tudta meg, hogy Sonja Hökberg eltűnt. Mialatt Martinsson Höörbe telefonált a lány anyjának, Wallander elmagyarázta Lisának, hogyan kerülhetett sor a szökésre. – Ilyesminek egyszerűen nem szabad megtörténnie – mondta Lisa. Szörnyen dühös volt. Ez tetszett Wallandernek. Egykori főnöke, Björk jutott eszébe, aki azonnal azon aggódott volna, hogy személyes tekintélyén mekkora csorba eshet emiatt. – Nem szabad megtörténnie – felelte Wallander –, de mégis megtörténik. Most az a legfontosabb, hogy elkapjuk. Azután ráérünk tisztázni, hol került homokszem a gépezetbe. És hogy kit kell felelősségre vonni. – Gondolod, fennáll annak a veszélye, hogy újabb erőszakos tettre vetemedik? Wallander elgondolkodott. Megjelent előtte a lány szobája. A sok plüssállat. – Túl keveset tudunk róla – mondta. – De nem tartom kizártnak. Martinsson letette a kagylót. – Beszéltem az anyjával. És a hööri kollégákkal is. Tudják, miről van szó. – Én azt hiszem, egyikünk sem tudja – vetette ellen Wallander. – De azt akarom, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kapjuk el azt a lányt.

– Tervezte a szökést? – kérdezte Lisa Holgersson. – Az őrök szerint nem – felelte Martinsson. – Azt hiszem, egyszerűen kihasználta az adódó alkalmat. – Biztos, hogy tervezte – mondta Wallander. – Kereste az alkalmat. El akart tűnni innen. Beszélt valaki az ügyvéddel? Tud nekünk segíteni az ügyvéd? – Nem hiszem, hogy gondolt volna rá valaki – mondta Martinsson. – Az ügyvéd a beszélgetésük után azonnal elhajtott. Wallander felállt. – Beszélek vele. – A sajtókonferencia – mondta Lisa Holgersson. – Mit csináljunk vele? – Megtartjuk, ahogy terveztük. Közölnünk kell velük a hírt. Még ha szívesebben hallgatnánk róla, akkor is. – Már látom, hogy ott kell lennem – mondta Lisa. Wallander nem válaszolt. Bement a szobájába. Dübörgött a feje. Minden nyelés fájdalmat okozott. „Agyban volna a helyem – gondolta. – Ahelyett hogy itt rohangálok, és tizenkilenc éves lányokra vadászok, akik taxisofőröket vernek agyon.” Íróasztala egyik fiókjában talált papír zsebkendőt. Felitatta az inge alatt csorgó verítéket. Lázas volt. Aztán felhívta Lötberget, az ügyvédet, és elmondta neki, mi történt. ó– Ez váratlan fordulat – jegyezte meg Lötberg, amikor Wallander elhallgatott. – És legfőképp nem jó – tette hozzá Wallander. – Tud nekünk segíteni? – Nem hiszem. – Arról beszélgettünk, ami ezek után fog történni. – Hogy türelmesnek kell lennie. – És türelmes volt? Lötberg elgondolkodott. – Őszintén szólva nem tudom. Nem volt könnyű kapcsolatot teremteni vele. Kifelé nagyon nyugodtnak látszik, de keveset tudok arról, hogy mi zajlik a felszín alatt. – Nem emlegette valami barátját? Aki majd meglátogatja? – Nem. – Senkit? – Csak annyit akart tudni, hogy mi van Eva Perssonnal. Wallander gondolkodott. – Kérdezett a szüleiről? – Nem. Wallander ezt is érdekesnek találta. Ugyanolyan sajátosnak, mint a szobáját. Egyre erősödött benne az az érzés, hogy Sonja körül

valami nem stimmel. – Természetesen jelentkezem, ha kapcsolatot keresne velem – mondta Lötberg. Befejezték a beszélgetést. Wallander előtt megint megjelent a lány szobája. Mint egy gyerekszoba, gondolta. Nem egy tizenkilenc éves lány szobája. Inkább egy tízévesé. Ez a szoba valahol megrekedt az időben, míg Sonja tovább fejlődött. Nem tudta végigvinni a gondolatmenetet. Pedig tudta, hogy fontos. Martinssonnak kevesebb mint félórájába került, míg elintézte, hogy Wallander találkozzon Eva Perssonnal. Wallander elképedt, amikor meglátta a lányt. Kicsike volt, tizenkét évesnél nem látszott idősebbnek. A kezére nézett, és nem tudta elképzelni, hogy ez a kéz kést ragadott, és nagy erővel beledöfte valakinek a mellkasába. De gyorsan felfedezte, hogy van benne valami, ami Sonja Hökbergre emlékezteti. Először nem is tudta, miben áll a hasonlóság lényege. De aztán rájött. A tekintete. Ugyanaz az érdektelenség. Martinsson magukra hagyta őket. Wallander szerette volna, ha Ann–Britt Höglund is jelen van az Eva Perssonnal folytatott beszélgetésen, de ő valahol kint járt a városban, és megpróbálta a Sonja Hökbergre kiadott körözést a lehető leghatékonyabbá tenni. Eva Persson anyjának ki volt sírva a szeme. Wallander azonnal megsajnálta. Egészen megijedt, ha arra gondolt, mit kell most megélnie a nőnek. Azonnal a tárgyra tért. – Sonja megszökött. Azt szeretném megtudni tőled, sejted–e, hová menekülhetett. Azt szeretném, ha alaposan elgondolkodnál. És hogy tisztességesen válaszolj. Megértetted? Eva bólintott. – Tehát mit gondolsz, hová ment? – Biztos hazament. Hová ment volna? Wallander nem tudta eldönteni, hogy a lány becsületesen vagy arrogánsan felelt–e. Azt gondolta, hogy a fejfájása teszi türelmetlenné. – Ha hazament volna, már megtaláltuk volna – mondta egy kicsit hangosabban. Az anya összébb húzódott a székén. – Nem tudom, hol van. Wallander kinyitotta a noteszét. – Miféle barátai vannak? – Kikkel áll kapcsolatban? – Ismer autósokat is? – Legtöbbször csak ketten vagyunk. – De csak vannak más barátai is? – Kalle.

– Mi a másik neve? – Ryss. – Tehát Kalle Ryss? – Igen. – Egyetlen olyan szót sem akarok hallani, ami nem felel meg a valóságnak. Megértetted? – Mit ordítasz, a francba már? Vén trotty. Igen, az a neve. Kalle Ryss. Wallander kis híján felrobbant. Nem volt oda érte, ha vén trottynak nevezték. – Ki az a Kalle? – Szörföl. Leggyakrabban Ausztráliában. De most odahaza van, és az öregének dolgozik. – Hol? – Van egy vaskereskedésük. – Vagyis Kalle Sonja egyik barátja. – Együtt jártak. Wallander folytatta a kérdezősködést, de Eva Perssonnak nem jutott eszébe más, akivel Sonja Hökberg felvehette volna a kapcsolatot. Azt sem tudta, hová szökhetett Sonja. Wallander végső kétségbeesésében, hogy valami hasznosíthatót tudjon meg, Eva anyjához fordult. – Én nem ismertem – felelte a nő olyan halkan, hogy Wallandernek át kellett hajolnia az asztalon, hogy meghallja. – Ismernie kellett a lánya legjobb barátnőjét! – Nem kedveltem. Eva villámgyorsan odafordult, és az anyja arcába csapott. Olyan gyorsan történt, hogy Wallander még reagálni sem tudott. Az anya sikoltozni kezdett. Eva tovább verte, és szitkozódott közben. Wallandernek a kezébe harapott, de némi fáradsággal sikerült elrángatni az anyjától Evát. – Vigyétek ki a vénasszonyt! – kiabálta Eva. – Látni sem bírom! Wallander ebben a pillanatban akadt ki. Lekevert a lánynak egy tisztességes pofont. Olyan keményre sikerült, hogy Eva eldőlt. Wallander fájó kézzel támolygott ki a szobából. Lisa Holgersson, aki arrafelé igyekezett a folyosón, döbbenten meredt rá. – Mi történt? Wallander nem felelt. A kezét nézte. Égett a pofontól. Egyikük sem vette észre az egyik esti lap tudósítóját, aki túl korán jelent meg a sajtókonferencián. Az összecsapás idején apró, diszkrét fényképezőgépével egészen az eset színhelyéig sikerült eljutnia. Több képet is készített, és jól megjegyezte, amit látott és hallott.

Fejében már alakultak a szalagcímek. Igen sebesen indult vissza a porta felé. A sajtókonferencia félórás késéssel kezdődött. Lisa Holgersson az utolsó pillanatig reménykedett, hogy valamelyik rendőrkocsi rábukkan Sonja Hökbergre. Wallander, aki nem ringatta magát ilyen illúziókba, pontosan akart kezdeni. Egyrészt amiatt, mert nem gondolta, hogy megtalálják a járőrök a lányt, másrészt pedig, mert tovább rosszabbodott a megfázása. Végül sikerült meggyőznie Lisát, hogy nincs értelme a további várakozásnak. Az újságírók csak még ingerültebbek lesznek. Anélkül is épp elég lesz. – És mit mondjak nekik? – kérdezte a nő, úton a nagy ülésterem felé, amelybe a sajtókonferenciát meghirdették. – Semmit – felelte Wallander. – Majd én beszélek velük. – Csak szeretném, ha ott lennél. Wallander bement az egyik mosdóba, és hideg vízzel megmosta az arcát. Amikor aztán belépett az ülésterembe, összerezzent. Több újságíró gyűlt össze, mint gondolta. Fellépett a kis pódiumra, a főnöknő követte. Leültek. Végignézett a tömegen. Néhány arcot ismert. Néhány nevet is ismert, de a többség ismeretlen volt. „Most mit mondjak? – gondolta. – Persze, akárhogy elhatározza az ember, akkor sem azt mondja, ami az igazság.” Lisa Holgersson üdvözölte az egybegyűlteket, és átadta a szót Wallandernek. „De utálom ezt az egészet – gondolta Wallander. – Nemcsak nem kedvelem, egyenesen gyűlölöm a találkozásokat a média képviselőivel. Még úgy is, hogy tudom, mennyire fontosak.” Némán elszámolt háromig, aztán belevágott. – Pár nappal ezelőtt itt, Ystadban megtámadtak és kiraboltak egy taxist. Ahogy már nyilván tudják, a sérüléseibe belehalt. Az üggyel kapcsolatban két személyt vettek őrizetbe. Beismerték a tettüket. Az egyik tettes kiskorú, ezért az ő neve nem hangzik el ezen a sajtókonferencián. Az egyik újságíró felemelte a kezét. – Miért nem mondja ki, hogy két nőről van szó? – Még vissza fogok térni rá – felelte Wallander. – Ha egy kicsit türelemmel lennének. Az újságíró fiatal volt, és makacs. – A sajtókonferenciát egy órára tűzték ki. Most már fél kettő elmúlt. Miért nincsenek tekintettel

arra, hogy nekünk is bizonyos időpontokhoz kell igazodnunk? Wallander agyonhallgatta a kérdést. – Más szavakkal tehát gyilkosságról beszélhetünk – folytatta. – Rablógyilkosságról. És semmi okunk nincs arra, hogy elhallgassuk, hogy szokatlanul kegyetlen módon elkövetett gyilkosságról. Ezért természetesen nagyon jó, hogy ilyen hamar fel tudtuk deríteni az ügyet. Aztán belevágott. Olyan érzése volt, mint amikor valaki ismeretlen vizekben merül, ahol ismeretlen mélységek nyílhatnak meg alatta. – Sajnos, bonyodalom lépett fel, mégpedig olyan módon, hogy az egyik tettes megszökött. De reménykedünk abban, hogy rövidesen elfogjuk. Csend lett a teremben. Aztán minden oldalról egyszerre záporoztak a kérdések. – Hogy hívják azt, aki megszökött? Wallander Lisa Holgerssonra nézett. A nő biccentett. – Sonja Hökberg. – Honnan szökött meg? – Innen a kapitányságról. – Hogy történhetett ez? – Épp megpróbáljuk kideríteni. – Ez konkrétan mit jelent? – Pontosan azt, amit mondtam. Hogy megpróbáljuk kivizsgálni, hogyan szökhetett meg Sonja Hökberg. – Más szavakkal ez a nő veszélyes. Wallander habozott. – Igen – felelte végül. – De ez nem biztos. – Most akkor veszélyes vagy nem veszélyes? – Nem tudja eldönteni? Wallander elvesztette a türelmét. Nem is tudta, már hányadszor ezen a napon. Amilyen gyorsan csak lehet, le akarta tudni ezt az ügyet, hogy hazamehessen lefeküdni. – A következő kérdést! Az újságíró nem hagyta abba. – Értelmes választ szeretnék kapni. – Veszélyes ez a nő vagy nem? – Megkapta azt a választ, amit adhatok. – A következő kérdést! – Fegyvere van? – Nem tudunk róla. – Hogyan ölték meg a taxist? – Késsel és kalapáccsal. – Megtalálták a gyilkos fegyvereket?

– Igen. – Megnézhetjük őket? – Nem. – Miért nem? – Nyomozástechnikai okokból. – A következő kérdést! – Országos körözést adtak ki ellene? – Egyelőre elég a regionális. És ez minden, amit pillanatnyilag el tudunk önöknek mondani. Wallander stílusa, ahogy véget vetett a sajtókonferenciának, heves tiltakozást váltott ki. Tudta, hogy még milliónyi kérdés lebeg a teremben, de felállt, és szinte erőszakkal felrángatta a székéről Lisa Holgerssont is. – Most aztán már elég! – sziszegte. – Nem kéne még maradnunk? – Akkor vedd át! Megtudták, amit tudniuk kell. A többit majd kitöltik a fantáziájukkal. A tévé és a rádió interjút kért. Wallander utat tört magának a mikrofonok rengetege és a kamerák szeme között. – Ez itt rád vár – mondta Lisának. – Vagy kérd meg Martinssont. – Most haza kell mennem. Kijutottak a folyosóra. A nő elképedve nézett rá. – Hazamégy? – Ha akarod, megfoghatod a homlokomat. Beteg vagyok. Lázam van. Vannak más rendőrök is, akik megkereshetik a Hökberg lányt. És megválaszolhatják ezt a sok szar kérdést. És otthagyta, meg sem várva, válaszol–e. „Hiba – gondolta magában. – Itt kéne maradnom, és megpróbálni, hogy valamennyire rendet teremtsek ebben a káoszban. De pillanatnyilag sajnos nem vagyok rá képes.” Bement a szobájába, és felvette a dzsekijét, amikor egy cédulát vett észre az asztalán. Martinsson kézírása volt. „Az orvosok szerint Tynnes Falk természetes halállal halt meg. Nem bűntény. Vagyis ad acta tehetjük.” Eltartott kis ideig, míg rájött, hogy a bankautomata előtti halott emberről van szó. Ezzel legalább nem kell foglalkoznunk, gondolta. A garázson keresztül ment ki a kapitányságról, nehogy összefusson egy újságíróval. Már viharossá erősödött a szél. Ahogy a kocsijához ment, összehúzta magát a széllökésekkel szemben. Elfordította a

slusszkulcsot. Semmi. Többször is próbálkozott, de a motor halott volt. Kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt, nem foglalkozott azzal, hogy lezárja. Ahogy a Mariagatanra ért, eszébe jutott a könyvkereskedés és a könyv, amelyet el kellett volna hoznia. Hát, az még várhat. Minden várhat. Most csak aludni akart. Az ébredés olyan volt, mintha kiugrott volna egy álomból. Megint a sajtókonferencián volt, de ezt most abban a sorházban tartották, amelyben Sonja Hökberg lakott. Wallander az újságírók egyetlen kérdésére sem tudott válaszolni. Aztán a leghátsó sorban felfedezte az apját. Szemmel láthatóan hidegen hagyta a tévés felhajtás, csak ült a kamerák előtt, és festette mindig egyforma őszi tájképeit. Wallander csendben maradt, fülelt. A szél nyomta az ablakot. Elfordította a fejét. Éjjeliszekrényén az óra fél hetet mutatott. Majdnem négy órát aludt. Próbált nyelni. Torka dagadt volt, érzékeny. A láza viszont lement. Sejtette, hogy még mindig nem kapták el Sonja Hökberget, különben biztosan felhívta volna valaki. Felkelt, és kiment a konyhába. Ott volt a cédula, hogy szappant kell vennie. Hozzáírta még a könyvet, amelyet a könyvesboltból el kell hoznia. Aztán teát főzött, de citromot nem talált. A zöldséges polcon csak pár elszíneződött paradicsom várakozott, meg egy félig elrohadt uborka, ezt kidobta. Bevitte a szobába a teáscsészét. A sarkokban mindenütt port látott. Visszament a konyhába, és a cédulára felírta a porzsákot is. Az lenne persze a legjobb, ha mindjárt egy új porszívót is venne. Odahúzta a telefont, és felhívta a kapitányságot. Hansson volt az egyetlen, akit el tudott érni. – Mi a helyzet? Hansson nagyot sóhajtott. – Nyomtalanul eltűnt. – Senki sem látta? – Senki. Idetelefonált az országos rendőrkapitány, és igen szkeptikusan nyilatkozott az esetről. – Gondolom. De azt javaslom, hogy pillanatnyilag ne ezzel foglalkozzunk. – Hallom, beteg vagy. – Holnapra rendbe jövök. Hansson elmesélte, hogyan indult útjára a körözés. Wallandernek semmi kifogása nem volt. Regionális körözést indítottak, de előkészítették az országost is. Hansson megígérte, hogy jelentkezik,

ha történik valami. Wallander letette a kagylót, és bekapcsolta a tévét. Legalább a híradót nézze meg. A déli országrész hírei között Sonja Hökberg szökése biztosan a fő témák között fog szerepelni. Sőt, még az is lehet, hogy országos híradóba is méltó hírnek minősítik. De aztán félretette a távirányítót, és inkább betette a CD– lejátszóba Verdi Traviatáját. Elhevert, becsukta a szemét. Eva Perssonra és az anyjára gondolt. A lány hisztérikus kitörésére. És közönyös tekintetére. Aztán csengett a telefont. Felkelt, lehalkította a zenét, felvette. – Kurt? Azonnal megismerte a hangot. Sten Widén volt. Wallander kevés barátja közül a legrégebbi Sten volt. – Rég nem láttalak. – Mindig ritkán beszélünk egymással. Hogy vagy? A kapitányságon azt mondták, megbetegedtél. – Fáj a torkom. Semmi különös. – Arra gondoltam, találkozhatnánk. – Pillanatnyilag nem túl alkalmas. – Láttad a híreket? – Sem híradót nem nézek, sem újságot nem olvasok. Kizárólag a lóversenyeredményeket és az időjárás–jelentést. – Szökésben van egy személy, akit körözünk. El kell kapnom ezt a személyt. Aztán találkozhatunk. – El akartam búcsúzni. Wallander gyomra összeszorult. Sten talán beteg? Végképp tönkrevedelte a máját? – Miért? Miért akarsz elbúcsúzni? – Eladom a lovardát, és elmegyek. Sten Widén az utóbbi években egyre gyakrabban beszélt arról, hogy elindul valamerre. Hogy eladja a lovardát. Amelyet az apjától örökölt, és amely egyre inkább teherré vált számára. Wallander hosszú estéken át hallgatta álmait egy másik életről, amelybe bele akart vágni, még mielőtt késő lesz. Soha nem vette komolyabban Widén álmait, mint a sajátjait. Ha Sten részeg volt, ami azért gyakran előfordult, akkor hajlamos volt túlzásokba esni. Most azonban józannak és energikusnak tűnt. Hangja, amely általában vontatott volt, most megváltozott. – Komoly? – Igen. Megyek. – Hová? – Még nem döntöttem el. – De hamarosan eldöntöm.

Wallander gyomrában feloldódott a görcs. Helyette irigységet érzett. Sten Widén álmaiban ezek szerint mégiscsak több volt, mint a sajátjaiban. – Kimegyek hozzád, amint tehetem. Legjobb esetben pár nap múlva. – Itthon vagyok. Amikor befejezték a beszélgetést, Wallander sokáig tétlenül üldögélt. Nem tudott nem irigykedni. Saját álmai, hogy kitör, és pályát változtat, végtelenül valószerűtlennek tűntek. Amit Sten Widén most meglépett, azt ő sohasem fogja meglépni. Kiitta a teáját, és kivitte a bögrét a konyhába. Az ablak előtti hőmérő egy fokot mutatott. Október elejéhez képest hideg volt. Visszament a heverőhöz. A zene csendesen szólt. A távirányítóért nyúlt, és a hifire irányította. Ebben a pillanatban kialudt a villany. Először azt gondolta, csak a biztosíték. De aztán, amikor odatapogatózott az ablakhoz, látta, hogy az utcai lámpák is elsötétültek. Visszaballagott a heverőhöz, és várt. Amit ebben az időpontban még nem tudott, az az volt, hogy Skåne nagy részében ugyanilyen sötétség honolt.

7. Olle Andersson aludt. A telefon csengett. Amikor fel akarta kattintani az éjszakai lámpát, az sötét maradt. Azonnal tudta, hogy mit jelent a hívás. Felkapcsolta a zseblámpáját, amely mindig az ágya mellett volt, és felvette a kagylót. Ahogyan sejtette, a hívás a Sydkraft üzemi központjából érkezett, ahol folyamatos ügyelet volt. A készülékbe most Rune Ågren szólt bele. Olle Andersson tudta, hogy ezen az október 8–ra virradó éjszakán ő az ügyeletes. Rune malmöi származású volt, és már több mint harminc éve állt különböző erőművek szolgálatában. Jövőre pedig nyugdíjba megy. Azonnal a lényegre tért. – Feszültségcsökkenést és áramkiesést észleltünk Skåne egyik negyedében. Olle Andersson elcsodálkozott. Pár napja heves széllökések voltak ugyan, de viharról még egyáltalán nem lehetett beszélni. – Az ördög tudja csak, mi történt ott – folytatta Ågren. – Az ystadi trafóállomás esett ki. Tehát rántsd magadra a kimenődet, és futólépésben lódulj oda. Olle Andersson tudta, hogy sürgős. Az ystadi transzformátorállomás fontos elosztó csomópontja volt annak a bonyolult vezetékrendszernek, amelyen át az egyes régiók és városok az

elektromos áramot kapták. Ha ott történt valami, akkor Skåne nagy része áram nélkül maradt. Mindig készenlétben kellett állnia az alkalmazottaknak arra az esetre, ha zavar lépne fel az elosztórendszerben. Ezen a héten Olle Andersson volt a felelős Ystad kerületért. – Elaludtam – mondta. – Mikor maradt ki az áram? – Tizennégy perccel ezelőtt. Eltartott egy darabig, mire lokalizáltuk. Sietned kell. Ezenkívül a kristianstadi rendőrség pótaggregátora is meghibásodott. Nem tudják használni a segélyhívókat. Olle Andersson tudta, mit jelent ez. Letette a kagylót, és felöltözött. Berit, a felesége is felébredt. – Mi történt? – Ki kell mennem. Skånéban nincs áram. – Annyira erős a vihar? – Nem, valami más lesz az. Aludj csak tovább. Kezében a zseblámpával lement. A háza Svartéban volt. Húsz percre lesz szüksége, hogy odaérjen a trafóállomáshoz. Míg a dzsekijét vette, eltöprengett, vajon mi okozhatta a hibát. Attól félt, annyira bonyolult lesz a baj, hogy egymagában nem lesz képes megjavítani. Márpedig ha ilyen nagy területet érint az áramkimaradás, akkor a lehető leggyorsabban helyre kell állítani a feszültséget. A szél már nagyon erős volt, mire kiért az udvarra, mégis biztos volt abban, hogy nem a széllökések okozták a zavart. Beült a kocsijába, ebbe a guruló műhelybe, bekapcsolta a rádiót, és felhívta Ågrent. – Elindultam. Tizenkilenc perc alatt ért ki a transzformátorállomásig. A táj tökéletes sötétségbe burkolózott. Ahányszor áramkimaradás volt, és úton volt, hogy kijavítsa a hibát, mindig ugyanazokkal a gondolatokkal foglalkozott. Hogy ez a teljes sötétség száz évvel korábban még teljesen normálisnak számított. Hogy a villamosság mindent megváltoztatott. Egyetlen ma élő ember sem tudja elképzelni, hogy akkor milyen lehetett. De Olle Andersson sokszor gondolt arra is, hogy mennyire sebezhetővé vált a társadalom. Egy egyszerű meghibásodás egy kapcsolóközpontban, és egy egész országrész áram nélkül marad. – Itt vagyok – mondta Ågrennek. – Akkor igyekezz!

A trafóállomás egy szántóföldön állt. Magas kerítés vette körül. Mindenütt táblák lógtak, amelyeken az állt, hogy a területre belépni életveszélyes. A férfi a szélbe dőlt. Kezében ott volt a kulcscsomó. Szemén a saját konstrukciójú szemüveg, amelyben nem volt üveg, viszont két erős fényű zseblámpát szerelt bele a szeme fölé. Kikereste a megfelelő kulcsokat. Ám amikor odaért a kapuhoz, mintha földbe gyökerezett volna a lába, megállt. A kaput feltörték. Körülnézett. Nem látott sem autót, sem embert. A rádióhoz kapott, felhívta Ågrent. – A kaput feltörték – mondta. Ågren a vihar miatt nehezen értette meg, amit mondott. Anderssonnak meg kellett ismételnie. – Üresnek látszik – folytatta aztán. – Bemegyek. Nem először élte meg, hogy egy transzformátorállomás kapuját feltörik. Minden egyes alkalommal feljelentést tettek a rendőrségen. A rendőrségnek néha még sikerült is elkapni a tetteseket. Leggyakrabban fiatalok voltak, akik bátorságpróbának tekintették a betörést. De néha arról is beszélgettek, mi történne, ha valaki komoly szabotázsakciót hajtana végre a trafóállomás ellen. Épp szeptemberben vett részt egy ülésen, amelyen a Sydkraft egyik technikai biztonsági szakembere arról beszélt, hogy teljesen új biztonsági intézkedéseket fognak bevezetni. Forgatta a fejét. Nagy zseblámpáját a kezében tartotta. Így három fénysugár siklott végig a trafóállomás acélvázán. Az acéltornyok között egy kicsi, szürke házacska állt, az állomás „szíve”. Acélajtaját két különböző kulccsal lehetett kinyitni, és illetéktelenek csak jókora adag robbanóanyaggal tudták volna feltörni. Andersson színes szigetelőszalag–darabkákkal jelölte a különféle kulcsokat. A piros kulcs a kaput nyitotta, a sárga és a kék az acélajtót. Körülnézett. Minden elhagyatottnak látszott. Csak a szél vonított. Megindult. Pár lépés után megállt. Valami megállította. Körülnézett. Talán mögötte van valami? A dzsekijére erősített adó– vevőből Ågren hangja recsegett. Nem válaszolt. Mitől torpant meg? A sötétben nem látott semmit, sem elöl, sem hátul. Látni nem lehetett, de érezni. Bizonyos szagot. Talán a földek felől jön, gondolta. Valami gazda most hordott trágyát a földjére. Továbbment az alacsony épület felé. A szag nem gyengült. Hirtelen, mintha földbe gyökerezett volna a lába, megtorpant. Az acélajtó nyitva állt. Hátrált pár lépést, és az adóvevőhöz nyúlt.

– Nyitva az ajtó – szólt bele. – Hallod? – Hallom. – Hogy érted, hogy nyitva az ajtó? – Szó szerint. – Van ott valaki? – Nem tudom. – De nem úgy néz ki, mintha betörték volna. – Akkor meg hogy lehet nyitva? – Nem tudom. Csönd támadt az adó–vevőben. Andersson hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Ågren megint jelentkezett. – Gondolod, hogy kinyitotta valaki? – Úgy néz ki. És olyan furcsa szag van. – Nézz már utána, mi történt! Legfőbb ideje. A főnökség már a fülemet rágja. Egyfolytában hívogatnak, és kérdezgetik, mi van. Andersson nagy levegőt vett, az ajtóhoz lépett és bevilágított. Először nem is értette, mit lát. Iszonyatos bűz csapott az arcába. Aztán megértette, mi történt. Az, hogy ezen az októberi éjszakán Skåne áram nélkül maradt, arra a hullára volt visszavezethető, amely elszenesedve ott lógott a gyűjtősínek között. Egy ember volt az oka az áramkimaradásnak. Hátrafelé kibotorkált a házikóból, és felhívta Ågrent: – A transzformátorházban egy hulla van. Pár másodpercig eltartott, amíg Ågren válaszolt: – Mondd még egyszer! – Odabent egy elszenesedett hulla van. – Egy ember okozta a rövidzárlatot. – Ez igaz? – Hallod, nem, amit mondok?! – A relévédő mehetett tönkre. – Hát akkor riasztjuk a rendőrséget. Maradj ott, ahol vagy. Meg kell próbálnunk innen átirányítani az egész vezetékhálózatot. Az adó–vevőben csend lett. Olle érezte, hogy reszket. Fel nem tudta fogni, mi történhetett itt. Miért megy be valaki egy trafóházba, és lesz öngyilkos úgy, hogy nagyfeszültségű áramot vezet át a testén? Mintha villamosszékbe ülne. Rosszul volt. Visszaült az autóba, hogy ne hányja el magát. Viharos, erős szél fújt. És most még az eső is megeredt.

*** A riasztás pár perccel éjfél után futott be az elsötétült ystadi rendőrkapitányságra. Az ügyeletes, aki fogadta a Sydkraft hívását, sebesen jegyzetelt, és gyors helyzetelemzést végzett. És miután egy hulla is szerepelt az ügyben, felhívta mindjárt Hanssont is, aki készenlétes volt, és aki megígérte, hogy azonnal kiszáll a helyszínre. Hansson gyertyával ült a telefonja mellett. Martinsson számát kívülről tudta. Hosszan kellett csengetnie, mire Martinsson felvette, mivel már aludt, és nem vette észre, hogy áramszünet van. Amint végighallgatta Hanssont, azonnal tudta, hogy komoly a helyzet. Letette a kagylót, ujjaival vakon végigzongorázott a számokon, és azt a számot hívta, amelyet fejből tudott. Wallander a heverőn aludt el, míg várt az áram visszatértére. Ám amikor a telefonja megcsörrent, még mindig töksötét volt körülötte. Ahogy a kagylóért nyúlt, le is sodorta a készüléket az asztalról. – Martinsson vagyok. – Hansson hívott az imént. Wallander sejtette, hogy valami nagyobb horderejű dolog történhetett, visszafojtott lélegzettel hallgatott. – Egy Ystadhoz közeli Sydkraft–üzemben egy hullát találtak. – Ezért van sötét? – Nem tudom. De úgy gondoltam, tudnod kell róla. Még ha beteg vagy, akkor is. Wallander nyelt egyet. A torka még mindig be volt dagadva, de a láza elmúlt. – Tönkrement a kocsim – mondta. – Értem kell jönnöd. – Tíz perc múlva ott vagyok. – Öt – mondta Wallander. – Nem több. Még ha az egész vidék fekete is. Sötétben öltözött, kiment az utcára. Esett. Martinsson hét perc alatt ért oda. Végighajtottak a kivilágítatlan városon. Hansson a kijárat egyik rondellájánál várt rájuk. – Egy trafóállomás az, a szemétteleptől északra – mondta Martinsson. Wallander tudta, hol van az állomás. Egyszer elsétáltak a mellette lévő kiserdőbe, amikor Baiba látogatóban volt nála.

– Pontosan mi történt? – Nem tudok többet, mint amennyit elmondtam. A Sydkraft riasztott bennünket. Ok találták meg a hullát, amikor kimentek, hogy elhárítsák a hibát. – Mekkora a kiterjedése? – Hansson azt mondja, hogy Skåne egynegyed része áram nélkül maradt. Wallander hitetlenkedve nézett rá. Ekkora területet érintő áramkimaradást csak nagyon ritkán tapasztaltak. Néha–néha azért előfordult, ha különösen goromba téli vihar tombolt. Vagy orkánerejű szél támadt, mint 1969 őszén. De ekkora szél, mint a mostani, még sohasem okozott bajt. Lekanyarodtak a főutcáról. Egyre sűrűbben esett. Martinsson nagy sebességgel járatta az ablaktörlőket. Wallander máris megbánta, hogy nem hozott esőkabátot, a gumicsizmájához meg hozzá se fért volna. A kocsi csomagtartójában volt a csizma, a kocsi meg a kapitányság előtt. Hansson fékezett. A sötétben egy zseblámpa villant fel. Wallander egy overallos férfit látott, aki nekik integetett. – Ez egy nagyfeszültségű transzformátorállomás – mondta Martinsson. – Nem lesz szép látvány. Már ha igaz, hogy itt valaki elégett. Kiszálltak az esőben. Idekint a szabad mezőn a szél is erősebben fújt. Az az ember, aki elébük jött, sokkos állapotban volt. Wallander most már nem kételkedett abban, hogy tényleg komoly dolgok történtek. – Ott bent – mutatott az ember a házikóra. Wallander ment elöl. Az eső az arcába csapott, alig látott tőle. Martinsson és Hansson mögötte. Mellettük ment Olle Andersson, sokkos állapotban. – Ott bent – mondta, amikor megálltak a trafóház előtt. – Valami lehet még odabent áram alatt? – kérdezte Wallander. – Nem. Most már nem. Wallander fogta Martinsson zseblámpáját, és bevilágított a házikó belsejébe. Már érezte az elégett emberi hús szagát. Azt a szagot, amelyhez nem volt képes hozzászokni. Pedig érezhette eleget, amikor elégett emberi tetemekkel kellett foglalkoznia. Önkéntelenül átsuhant a fején, hogy Hansson biztosan elhányja magát: nem bírja a hullaszagot. A test elszenesedett. Arca felismerhetetlenné vált. Egy kormos kadáver – ennyi volt előttük. Beszorulva a biztosítékok és a vezetékek közé. Oldalra lépett, hogy Martinsson is láthassa. – Pfuj, a szentségét – nyögte Martinsson. Wallander odakiáltott Hanssonnak, hogy szóljon Nybergnek, és kérje meg, szálljon ki a teljes készültség. – És generátort is

hozzanak! Hogy lássunk valamit. Martinssonhoz fordult. – Hogy hívják azt az embert, aki felfedezte a holttestet? – Olle Andersson. – Mit keresett itt? – A Sydkraft küldte ki. Természetesen vannak szerelőik, és valaki éjjel–nappal készültségben van. – Beszélj vele! Próbálj valami időrendet felállítani. És ne tapossatok tönkre minden nyomot, mert Nyberg megbolondul. Martinsson beült Anderssonnal az egyik kocsiba. Wallander hirtelen egyedül maradt. Leguggolt, és megvilágította a hullát. A ruhájából semmi sem maradt: Wallandernek az volt az érzése, hogy egy múmiát lát. Vagy egy olyan testet, amelyre ezer év elteltével bukkannak rá egy mocsárban. Ez azonban egy modern transzformátorállomás. Gondolkodni próbált. Az áram tizenegy körül maradt ki. Most mindjárt egy óra. Ha ez az ember okozta az áramkimaradást, akkor körülbelül két órája lehet itt. „Wallander felállt. A zseblámpát a cementes padlón hagyta. Mi történhetett? Egy ember behatol egy félreeső helyen álló transzformátorállomásra, és áramszünetet okoz azzal, hogy öngyilkosságot követ el. Wallander fintort vágott. Ilyen egyszerű azért nem lehet. Máris gyülekeztek a kérdések. Lehajolt a lámpáért, és körülnézett a helyiségben. Nem tehetett mást: várta, hogy Nyberg megérkezzen. Ugyanakkor valami erősen nyugtalanította. A zseblámpa fénypászmáját az elszenesedett holttesten járatta. Nem tudta, mi az az érzés, de olyan volt, mintha felismerne valamit, ami ugyan már nincs ott, de nemrég még ott volt. Kiment, és nézte a masszív acélajtót. Két erős zár volt benne. Semmiféle erőszakos behatolás nyomát nem fedezte fel. Visszament a saját lábnyomán, és ügyelt arra, hogy ne nagyon taposson szét nyomot. Amikor elért a kerítéshez, megvizsgálta a kaput. Mit jelentsen ez? A kaput betörték, de az acélajtón erőszak nélkül jutottak át. Martinsson bent ült a villanyszerelő kocsijában. Hansson a sajátjából telefonált. Wallander lerázta magáról az esőt, és beült Martinssonhoz. Járt a motor, dolgoztak az ablaktörlők. Felcsavarta a fűtést. Fájt a torka. Bekapcsolta a rádiót, ahol épp rendkívüli híreket mondtak. Csak amikor ezeket végighallgatta, ébredt tudatára annak, mennyire komoly a helyzet.

Skåne egynegyed része áram nélkül maradt. Trelleborgtól Kristianstadig sötétbe borult minden. A kórházak el voltak látva pótaggregátorokkal, de egyébként sehol sem volt áram. A Sydkraft egyik igazgatóját interjúvolták, aki bejelentette, hogy lokalizálták a zavart, és nagyjából félóra múlva el is fogják hárítani. Előfordulhat, hogy egyes vidékeken nagyobb türelemmel kell lenniük a fogyasztóknak. Hát itt aztán nem lesz áram félórán belül, gondolta Wallander. Eltűnődött, vajon az interjúalany tudja–e, hogy miről van szó. Lisa Holgerssont is értesíteni kell, gondolta. Elvette Martinsson mobilját, és megkereste a számot. Eltartott egy darabig, míg felvette. – Wallander vagyok. – Észrevetted, hogy nincs áram? – Áramszünet van? Aludtam. Wallander elmondta a legfontosabbakat. A nő azonnal teljesen felébredt. – Menjek oda? – Szerintem inkább a Sydkrafttal kellene felvenned a kapcsolatot. Hogy tisztában legyenek vele, hogy az áramkimaradásukba egy rendőrségi nyomozás is belekapcsolódott. – Mi történt? Öngyilkosság? – Nem tudom. – Szabotázs vagy terrorakció nem lehet? – Nehéz megmondani. – Nem zárnék ki semmit. – Felhívom a Sydkraftot. – Tájékoztass rendszeresen! Wallander befejezte a beszélgetést. Odakintről Hansson érkezett rohanvást az esőben. Wallander kinyitotta a kocsi ajtaját. – Nyberg úton van. – Milyen a helyzet odabent? – Nem sok minden maradt belőle. Az arca is elégett. Hansson nem felelt. Visszaszaladt az esőben a saját kocsijához. Húsz perccel később Wallander a visszapillantó tükörben észrevette Nyberg kocsijának fényszóróit. Kiszállt, és elébe ment. Nyberg fáradtnak látszott. – Mi történt? Hansson, szokás szerint, most sem volt valami érthető. – Van egy halottunk odabent. Elégett. Nem sok

minden maradt belőle. Nyberg körülnézett. – Hát, ez történik, ha nagyfeszültségen égetjük el magunkat. Ezért sötét minden? – Valószínűleg. – Vagyis most fél Skåne arra vár, hogy én készen legyek? Hogy visszakapják az áramot? – Ha ez így volna is, nem lehetnénk erre tekintettel. De szerintem már dolgoznak rajta, hogy visszajöjjön az áram. Csak nem itt. – Sebezhető ez a mi társadalmunk – mondta Nyberg, aztán azonnal utasításokat kezdett osztogatni a vele érkezett technikusnak. Erik Hökberg is ugyanezt mondta, jutott eszébe Wallandernek. Hogy sebezhető társadalomban élünk. Most biztosan az ő számítógépei is meghaltak, ha éjszaka is ott dolgozik rajtuk, hogy pénzt csináljon. Nyberg gyorsan és hatékonyan dolgozott. Rövid idő alatt felszerelték a fényszórókat, és csatlakoztatták őket egy dübörgő generátorhoz. Martinsson és Wallander kocsiba ült. Martinsson a jegyzeteiben lapozgatott. – Anderssont egy Ågren nevű szolgálatos riasztotta a Sydkrafttól. Ők lokalizálták az itteni zavart. Andersson Svartéban lakik. Húsz perc alatt ért ide. Azonnal látta, hogy feltörték a kaput. Az acélajtót viszont kinyitották. Amikor benézett, akkor látta, hogy mi a helyzet. – Látott valami érdekeset? – Amikor ideért, senki sem volt itt, és az úton nem is találkozott senkivel. Wallander gondolkodott. – Tisztáznunk kell a kulcsok kérdését. Andersson éppen Ågrennel beszélt telefonon, amikor Wallander beszállt a kocsijába. Azonnal befejezte a beszélgetést. – Gondolom, nagyon megviselte a dolog – mondta Wallander. – Ilyen rémséget még sosem láttam. – Mi történhetett? – Még nem tudjuk. Amikor megérkezett, ugye, a kaput feltörve találta, de az acélajtó csak be volt hajtva, és nem látszott rajta erőszakos behatolás nyoma. – Mivel magyarázza ezt? – Egyáltalán nem próbálom megmagyarázni. – Önön kívül kinek van még kulcsa ehhez a házhoz? – Egy másik, Ystadban lakó szerelőnek. – Moberg a neve. – És persze a főirodának is vannak kulcsai. – Az ellenőrzés viszont nagyon szigorú. – De valaki kinyitotta? – Úgy néz ki.

– Gondolom, ezeket a kulcsokat lemásolni sem túl egyszerű? – A kulcsok az Egyesült Államokban készültek. És álkulccsal állítólag lehetetlen kinyitni. – Mi annak a Mobergnek a keresztneve? – Lars. – Lehet, hogy elfelejtette bezárni? Andersson a fejét csóválta. – Ez olyan lenne, mintha szándékosan kirúgatná magát. Az ellenőrzés nagyon szigorú. És az utóbbi években tovább szigorították a biztonsági intézkedéseket. Wallandernek egyelőre nem volt több kérdése. – Jó lenne, ha még nem menne el – mondta. – Lehet, hogy még lesz néhány kérdésünk. És arra kérném, hogy hívja fel Lars Moberget. – Minek? – Kérje mg, nézzen utána, megvannak–e még a kulcsai ehhez az ajtóhoz. Wallander kiszállt. Az eső megcsendesedett. Az Anderssonnal folytatott beszélgetés után még nyugtalanabbá vált. Persze lehetet véletlen is, hogy egy öngyilkosjelölt pont ezt a trafóállomást nézte ki magának, de sok minden szólt ez ellen. Például az a tény, hogy az acélajtót kulccsal nyitották ki. Ez egészen más irányba mutatott: hogy itt valakit meggyilkoltak, aztán a holttestét a villanyvezetékek közé dobták, hogy eltitkolják, mi történt tulajdonképpen. Wallander belépett a fényszórók fényébe. A fotós épp elkészült a felvételekkel és a videókkal. Nyberg a halott mellett térdelt. Bosszúsan felmordult, amikor Wallander árnyéka egy pillanatra bejött a képbe. – Mit mondtál? – Hogy egy örökkévalóság, amíg az orvos megérkezik. El kell mozdítanál a testet, hogy lássam, mi van mögötte. – Szerinte mi történhetett? – Tudod, hogy nem szeretek találgatni. – Mégis egész idő alatt pontosan ezt csináljuk. – Nos tehát? Nyberg gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Ha valaki ezt választotta az öngyilkosság módjának, az, hát, enyhén szólva is morbid ötlet. Ha gyilkosság, akkor szokatlanul kegyetlen módszer. Olyan, mint egy kivégzés a villamosszékben. „Így van – gondolta Wallander. – Ami viszont engem abba az irányba visz, hogy bosszút gyanítsak mögötte, amelyben valaki egy igen speciális villamosszékbe juttatott valakit.”

Nyberg visszafordult a munkájához. Egyik bűnügyi technikus megkezdi a kerítés belső felének végigvizsgálását. Megjött a doktornő. Wallander már többször dolgozott vele együtt. Susan Bexellnek hívták, nem volt valami bőbeszédű, azonnal munkához látott. Nyberg hozta a termoszt, kávét töltött belőle. Wallandert is megkínálta, aki hálásan elfogadta. Ezen az éjszakán már úgyis lőttek az alvásnak. Martinsson bukkant fel mellettük, átázottan, dideregve. Wallander odaadta neki a kávéscsészéjét. – Visszakapcsolták az áramot – mondta Martinsson. – Most éppen Ystad környékén van a sor. Az ördög tudja, hogy csinálják. – Andersson beszélt Moberg kollégájával? A kulcsok ügyében? Martinsson elment, hogy megkérdezze. Wallander látta, amint Hansson mozdulatlanul ül kocsijában a kormánynál. Odament hozzá, és visszaküldte a kapitányságra. Ystad még mindig sötétbe burkolózik, lehet, hogy ott nagyobb hasznát veszik. Hansson hálásan bólintott és elhajtott. Wallander az orvoshoz fordult. – Tudsz már mondani valamit erről a fickóról? – Hát annyit mindenképpen, hogy tévedsz, amikor fickót emlegetsz. Ez ugyanis egy nő. – Biztos vagy benne? – Igen. – De a többi kérdésedre még nem válaszolok. – Egy azért még volna. Halott volt már, amikor idekerült, vagy az áram ölte meg? – Ezt még nem tudom. Wallander eltűnődött. Egész idő alatt férfira gondolt. Ebben a pillanatban azt is meglátta, hogy a technikus, aki odakint vizsgálódott a kerítésnél, Nyberghez lép egy tárggyal a kezében. Wallander odament hozzájuk. Egy retikül volt. Wallander rámeredt. Először azt hitte, téved. De aztán már egészen biztos volt benne, hogy ezt a táskát látta már. Mégpedig az előző napon. – A kerítés északi végénél hevert – mondta a technikus, akinek Ek volt a neve. – Az egy nő odabent? – csodálkozott Nyberg. – Nemcsak hogy egy nő – felelte Wallander –, hanem most már azt is tudjuk, kicsoda. Ez a táska nemrég még a kihallgatószobában állt az asztalon. Olyan zár volt rajta, amely tölgylevélre emlékeztetett. Nem tévedett. – Ez a táska Sonja Hökbergé volt – mondta. – Vagyis az ő teteme fekszik a trafóházban. Két óra múlt tíz perccel. Az eső megint rázendített.

8. Három óra múlt pár perccel, amikor Ystadban visszajött az áram. Wallander ekkor még a technikusaival együtt a trafóállomáson tartózkodott. Hansson hívta fel a kapitányságról, és számolt be róla. A doktornő befejezte a munkát, a testet elvitték, Nyberg folytathatta a technikai vizsgálódást. Igénybe vette Olle Andersson szakmai felkészültségét, és elmagyaráztatta magának a házon belüli roppant bonyolult transzformátorhálózatot. Ugyanakkor biztosították a bekerített és lezárt területen lévő nyomokat is. A kitartó eső megnehezítette a munkát. Martinsson elcsúszott a sárban, elesett, és elszakadt a ruha a könyökén. Wallander úgy fázott, hogy reszketett, és vágyakozott a gumicsizmája után. Nem sokkal azután, hogy Ystadba visszatért az áram, Wallander beült Martinssonnal együtt az egyik rendőrkocsiba. Közösen felvázolták, amit eddig megtudtak. Sonja Hökberg körülbelül tizenhárom órával azelőtt, hogy meghalt volna a trafóházban, megszökött a rendőrségről. Eljuthatott ide gyalog is ennyi idő alatt. Ám sem Wallander, sem Martinsson nem tartotta ezt valószínűnek. Ystad mintegy nyolc kilométerre volt. – Valakinek látnia kellett volna – mondta Martinsson. – Minden kocsink őt kereste. – Azért a biztonság kedvéért ellenőrizzük – felelte Wallander –, hogy járt–e ezen a szakaszon kocsink, és tényleg nem látta. – Mi lehet még? – Hogy valaki idehozta kocsival. Aki aztán itt hagyta, ő maga pedig eltűnt az autóval. Mindketten tudták, mit jelent ez. Sonja Hökberg halálának körülményeit ki kell deríteni. Öngyilkosságot követett el, vagy megölték? – A kulcsok – mondta Wallander. – A kaput feltörték. – De a belső ajtót nem. – Miért? Csendesen gondolkodtak a lehetséges válaszokon. – Mindazokról, akik hozzájuthatnak a kulcsokhoz, listát kell készítenünk – folytatta Wallander. – Pontos névsort kérek azokról, akik hozzájuthattak. Akiknek kulcsuk van. És azok az emberek hol voltak tegnap késő este. – Nekem valahogy ez az egész nem világos – mondta Martinsson. – Sonja Hökberg elkövet egy gyilkosságot. Aztán őt magát is

meggyilkolják. Nekem valahogy testhezállóbbnak tűnik az öngyilkosság. Wallander nem válaszolt. Sok gondolat kavargott a fejében, de nem sikerült egymással összefüggésbe hozni őket. Egyfolytában újrajátszotta emlékezetében a beszélgetését Sonja Hökberggel, azt az elsőt, amely egyben utolsó is lett. – Te beszéltél vele először – mondta Martinssonnak. – Mi volt róla a benyomásod? – Akárcsak neked. Hogy nem bánja. Mintha csak egy rovart ölt volna meg, nem pedig egy embert. – Ez az öngyilkosság ellen szól. Miért dobná el az életét, ha egyszer nem bántja a lelkiismerete? Martinsson leállította az ablaktörlőt. Az üvegen át meglátta Olle Anderssont, aki mozdulatlanul ült a kocsijában, mögötte Nyberget, aki éppen arrébb tett egy fényszórót. Mozdulatai pontatlanok voltak. Wallander látta rajta, mennyire türelmetlen és dühös. – És mi szól a gyilkosság mellett? – Semmi – felelte Wallander. – Pontosan annyira semmi, mint amellett, hogy Sonja Hökberg öngyilkosságot követett el. Mindkét lehetőséggel számolnunk kell. De hogy szerencsétlenség történt, azt nyugodtan elfelejthetjük. Zátonyra futott a beszélgetés. Wallander még megbízta Martinssont, legyen gondja rá, hogy reggel nyolckor összeüljön a nyomozócsoport. Aztán kiszállt. Az eső is elállt. Wallander érezte, mennyire fáradt. Teljesen átfagyott. Sajgott a torka. Átment Nyberghez, aki épp végzett a trafóházi munkával. – Találtál valamit? – Nem. – Andersson mit gondol? – Miről? – Az én munkamódszereimről? Wallander némán elszámolt tízig. Nyberg hangulata nyilvánvalóan pocsék volt. Ha ingerült volt, nem lehetett szót érteni vele. – Ő sem tudja, mi történt – mondta Nyberg egy idő múlva. – Az áramszünetet a test okozta. De hogy halott volt–e, amikor bedobták ide a vezetékek közé, vagy eleven, azt csak az igazságügyi orvosszakértők tudják megmondani. Ha ugyan valaki meg tudja mondani. Wallander bólintott. Az órájára nézett. Fél négy. Semmi értelme, hogy tovább maradjon. – Most elmegyek. Nyolckor összeülünk.

Nyberg valami érthetetlent mormolt. Wallander úgy értelmezte, hogy ott lesz. Aztán megint ahhoz a kocsihoz lépett, amelyben Martinsson ült és jegyzetelt. – Menjünk! – mondta. – Otthon letehetsz. – Mi van a kocsiddal? – Meg se nyikkan. Csendben tértek vissza Ystadba. Amikor Wallander hazaért, fürdővizet engedett. Míg a víz folyt, bevette az utolsó fájdalomcsillapítókat, és felírta az egyre hosszabbá váló bevásárlólistára, hogy venni kell. Aztán lemondóan arra gondolt, ugyan mikor lesz annyi ideje, hogy patikába menjen. A meleg fürdővízben lassan kiengedett. Pár pillanatra még el is szundított. A feje üres volt. Aztán visszatértek a képek. Sonja Hökbergről. És Eva Perssonról. Gondolatban az egyik eseményről a másikra siklott. Körültekintően, nehogy valami elkerülje a figyelmét. De semmi összefüggést nem talált. Miért ölték meg Johan Lundberget? Mi vitte rá erre a tettre Sonja Hökberget? És Eva Persson vajon miért működött közre a gyilkosságban? Wallander biztosra vette, hogy nem akut pénzhiány miatt tették. Azt a pénzt szánták valamire. Vagy pedig valami egészen más vitte rá őket. Sonja Hökberg kézitáskájában, amelyet a tetthelyen találtak, alig volt több harminc koronánál. A rablásból eredő pénzt lefoglalta a rendőrség. Elmenekült, gondolta Wallander. Hirtelen lehetősége nyílik a szökésre. Délelőtt tízkor. Lehetetlen, hogy előkészítették. A Hökberg lány elhagyja a kapitányságot, és ettől kezdve tizenhárom órán át nincs nyoma. És a holttestét Ystadtól nyolc kilométerre találják meg. Hogy került oda? Mehetett autóstoppal, de fel is vehette a kapcsolatot valami ismerősével. És akkor vajon mi történt? Megkérte, hogy vigye el egy olyan helyre, ahol öngyilkosságot követhet el? Vagy meggyilkolták? Vajon ki lehet az, akinek kulcsa van a belső ajtóhoz, de a külső kapuhoz nincs? Wallander kimászott a kádból. Két miért van itt, gondolta. Két nagy kérdés, amelyek döntő fontosságúak, és amelyek ellentétes irányokba mutatnak. Ha úgy döntött, hogy öngyilkosságot követ el, akkor miért választotta éppen a transzformátorállomást? Ha pedig meggyilkolták, akkor miért?

Wallander befeküdt az ágyba. Fél öt volt. Fejében egymást kergették a gondolatok, de túl fáradt volt már ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Aludnia kellett. Mielőtt leoltotta a lámpát, beállította az ébresztőórát. Jó messze eltolta az ágytól, hogy fel kelljen kelnie, ha el akarja hallgattatni. Ébredéskor úgy érezte, mintha csak pár percet aludt volna. Nyelni próbált. A torka még mindig fájt, de már nem olyan nagyon, mint előző nap. Megtapintotta a homlokát: nem volt lázas. Az orra viszont nem szelelt. Bement a fürdőszobába, és kifújta az orrát – gondosan elkerülte a tükör látványát. Olyan fáradt volt, hogy az már fájt. Főzte a kávét, kinézett az ablakon. Még mindig fújt a szél, de az esőfelhők eltűntek. Eltöprengett, vajon mikor lesz majd ideje arra, hogy megjavíttassa a kocsiját. Nyolc óra pár perckor már valamennyien ott gyülekeztek a kapitányságon az egyik ülésteremben. Wallander, amint Martinsson és Hansson fáradt arcát elnézte, találgatta, vajon ő maga milyen látványt nyújt. Viszont Lisa Holgersson, aki szintén csak pár órát alhatott, kipihentnek látszott. Ő nyitotta meg az ülést: – Tisztában kell lennünk azzal, hogy a ma éjszakai skånei áramszünet az eddigi legsúlyosabb és a legátfogóbb volt. Ez megmutatja sebezhetőségünket. Ami tegnap éjszaka történt, annak tulajdonképpen nem lett volna szabad megtörténnie. És mégis megtörtént. Most az a feladatunk, az elektromos műveknek és a polgári védelemnek egyaránt, hogy elgondolkodjunk azon, mit kell tenniük, hogy a jövőben ne történhessen hasonló eset. Ezt csak bevezetésképpen. Odabiccentett Wallandernek, hogy vegye át a szót. Wallander pedig összefoglalta az eddigieket. – Egyszóval nem tudjuk, mi történt – mondta végezetül. – Hogy szerencsétlenség volt–e, gyilkosság vagy öngyilkosság. Bár a szerencsétlenséget jószerivel kizárhatjuk. Egyedül – vagy akivel volt – feltörte a külső kaput. És onnan már volt kulcsuk. Enyhén szólva is cifra egy történet. Körülnézett. Martinsson még hozzátette, hogy Sonja Hökberg feltételezett útvonalán többször is elhaladtak járőrkocsik. – Akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Valaki odafuvarozta. – Hogy állunk a nyomokkal?

Nyberget célozta ezzel a kérdéssel, aki borzasán, vörös szemmel kucorgott az asztal alsó végén. Wallander tudta, hogy Nyberg már a nyugállományra ácsingózik. – A sajátjainkon és Andersson szerelőén kívül még két kocsinyomot találtunk. De a miatt a rohadt éjszakai eső miatt nagyon elmosódottak. – Tehát két idegen kocsi is megfordult ott? – Andersson úgy vélte, hogy az egyik Mobergé, a kollégájáé lehet. Most vizsgáljuk. – Akkor csak egy azonosítatlan kocsink maradna? – Igen. – De azt persze nem lehet megmondani, hogy mikor járt ott az az idegen kocsi? Nyberg csodálkozva nézett rá. – Miért, szerinted hogyan lehetne? – Tudod, mennyire bízom a képességeidben. – Valahol azért mindennek van határa. Ann–Britt Höglund eddig hallgatott. Most felemelte a kezét. – Lehet ez egyáltalán más, mint gyilkosság? – kérdezte. – Én sem találok magyarázatot arra, miért követett volna el Sonja Hökberg öngyilkosságot. És még ha azt találta volna is ki, hogy véget vet mindennek, akkor sem hiszem, hogy elégette volna magát. Wallandernek eszébe jutott egy néhány évvel korábbi eset. Akkor egy lány benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát egy repceföld közepén. Egyik legborzalmasabb emléke volt ez. Szemtanúja volt, amint a lány teste lángra lobbant. És semmit sem tehetett. – A nők tablettákat nyelnek – mondta Ann–Britt. – Ritkán lövik agyon magukat. És nem vetik magukat elektromos vezetékek közé. – Azt hiszem, igazad van – helyeselt Wallander. – De akkor is meg kell várnunk, hogy mit mondanak az igazságügyiek. Ma éjszaka azért nem voltak olyan áttekinthetők a dolgok abban a házban. Nem is volt több kérdés. – A kulcsok – mondta Wallander. – Ez a legfontosabb. Ellenőriznünk kell, hogy nem loptak–e el egyet. Most erről kell megbizonyosodnunk. És egy gyilkossági ügyben is folyik a nyomozás. Ne felejtsük el: Sonja Hökberg meghalt, de Eva Persson még él, és ha kiskorú is, végig kell vinnünk a nyomozást. A kulcsokat Martinsson vállalta. Aztán elindultak. Wallander az irodájába ment. Útközben hozott kávét. Csörgött a telefonja. Irene volt a portáról. – Látogatód van – mondta.

– Kicsoda? – Enandernek hívják, és orvos. Wallander a memóriájában kutatott, hogy fel tudja idézni, ismer–e ilyen nevű embert. – Mit akar? – Beszélni veled. – Miről? – Nem mondja meg. – Küldd el valaki máshoz. – Már próbáltam. Nem megy. – Mindenképp veled kell beszélnie. – És sürgősen. Wallander felsóhajtott. – Na jó, lemegyek – mondta és letette. A férfi, aki a portán várta, középkorú volt, kurtára nyírt hajjal, tréningruhában. Erőteljesen megszorította Wallander kezét, és David Enanderként mutatkozott be. – Nagyon elfoglalt vagyok – szólt Wallander. – Miről volna szó? – Nem leszek hosszú. De fontos ügyben jöttem. – A ma éjszakai áramkimaradás valóságos káoszt teremtett. Tíz percet adhatok magának. Feljelentést akar tenni? – Egy félreértést szeretnék tisztázni. Wallander várta a folytatást, de az csak nem jött. Bementek az irodájába. A látogatószék karfája leesett, amikor Enander leült. – Hagyja csak – legyintett Wallander. – Az a szék tönkrement. David Enander most már a tárgyra tért. – Tynnes Falkról volna szó, aki pár napja meghalt. – Lezártuk az esetet. Az az ember természetes halált halt. – Pontosan ez az a félreértés, amit el szeretnék oszlatni – felelte Enander, és végigsimított tüskefrizuráján. Wallander látta, hogy a vele szemben ülő férfi komolyan gondolja, amit mond. – Hallgatom. David Enander nem kapkodta el, nagy gonddal válogatta meg a szavait. – Sok éven át háziorvosa voltam Tynnes Falknak. 1981 óta a betegem. Vagyis már több mint tizenöt éve. Azért jött el hozzám, mert valami kiütés volt a kezén. Akkor még a kórház ambulanciáján dolgoztam, 1986–ban nyitottam meg a magánrendelőmet, amikor az új klinikát avatták. Falk úr továbbra is a páciensem maradt. De csak

ritkán, úgyszólván sohasem volt beteg. Allergiás panaszai nem jelentkeztek többé. Évente végeztem nála mindenféle ellenőrzést. Falk úr az a fajta ember volt, aki szereti tudni, hányadán állnak a dolgok. Mintaszerű életet élt, és vigyázott is magára. Ésszerűen étkezett, sportolt, és rendszeres életet élt. Wallander azon gondolkodott, vajon hová akar kilyukadni az orvos. Egyre türelmetlenebbül hallgatta. – Nem voltam itthon, amikor meghalt – folytatta Enander. – Elutaztam, és csak tegnap hallottam a hírt. – Kitől tudta meg? – Felhívott a volt felesége. Wallander csak a fejével intett, hogy folytassa. – Azt mondta, hogy súlyos szívinfarktus volt a halál oka. – Nekünk is ezt mondták. – A gond csak annyi, hogy ez nem lehet igaz. Wallander felhúzta a szemöldökét. – Miért nem? – Csak úgy egyszerűen. Mintegy tíz nappal ezelőtt végeztem el Falk úron egy átfogó kivizsgálást. A szíve remek állapotban volt. Egy húszévessel cserélhetett volna. Wallander gondolkodott. – És ezzel most mit akar mondani? Hogy a mi orvosaink tévedtek? – Persze, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos körülmények között akár egy makkegészséges személynél is felléphet a szívinfarktus. De nem hinném, hogy épp Falk úr lenne ez a ritka kivétel. – És akkor miben halt meg? – Nem tudom. De nem szívinfarktusban. – Továbbítani fogom – ígérte meg Wallander. – Valaminek történnie kellett vele – mondta Enander. – Úgy hallottam, fejsebe is volt. – Megtámadhatták. Megölték. – Ezt semmi sem támasztja alá. – Ki sem rabolták. – Nem a szíve volt – kötötte az ebet a karóhoz Enander. – Én nem vagyok igazságügyi orvos szakértő, sem boncolóorvos. De hogy nem a szíve volt, abban biztos vagyok. Wallander készített egy jegyzetet, és felírta Enander nevét és telefonszámát. Aztán felállt. Vége volt a beszélgetésnek. Nem ért rá tovább. A portánál elköszöntek.

– Nos, egyszóval biztos vagyok benne – mondta el még egyszer Enander –, hogy a páciensem, Tynnes Falk, nem szívinfarktusban halt meg. Wallander visszatért a szobájába. Tynnes Falk orvosának címét betette egy fiókba, aztán hozzálátott, hogy az éjszaka eseményeiről összefoglaló jelentést írjon. Az elmúlt évben Wallander kapott egy számítógépet. Az egynapos bevezető kurzus után még egy évre volt szüksége, hogy úgy–ahogy belejöjjön a használatába. Még egy–két hónappal korábban is viszolygással szemlélte a készüléket. Egy napon azonban észrevette, hogy megkönnyíti a munkáját. íróasztaláról eltűntek a cédulák, amelyeken benyomásait, gondolatait rögzítette. A számítógép megjelenésével rend lett az asztalán. De még mindig csak két ujjal írt, és sokat hibázott. Ám most már nem kellett hibajavítóval végigmaszatolnia az egészet. Önmagában már ez is megkönnyebbülés volt. Tizenegykor megjött Martinsson, meghozta azoknak a listáját, akik hozzájuthattak a kulcsokhoz. Hat személy volt. Wallander a nevekre nézett. – Egyiküknek sem hiányzik a kulcsa. Egyikük sem vesztette el, még rövid időre sem. Moberg kivételével az utóbbi napokban nem is jártak a trafóháznál. Megpróbáljam kideríteni, mit műveltek abban az időben, amikor Sonja Hökberg megszökött? – Várjunk még ezzel – mondta Wallander. – Úgysem tudunk velük mit kezdeni, amíg nincs meg az igazságügyi orvos szakértői vélemény. Addig várnunk kell. – Mi legyen Eva Perssonnal? – Mindenesetre még egyszer alaposan ki kell kérdezni. – Megcsinálod? – Kösz, nem. Úgy gondolom, Ann–Britt átvehetné. Majd beszélek vele. Dél után pár perccel Wallander átnézte az Ann–Britt–féle jelentést a Lundberg–ügyről. Már nem fájt a nyelés, de még mindig fáradt volt. Megpróbálta beindítani a kocsiját, de hiába. Felhívta a műhelyt, és kérte, hogy szállítsák be. A kulcsokat Irénénél hagyta a portán, aztán bement a városközpontba, hogy valamelyik vendéglőben megebédeljen. Minden szomszéd asztalnál az előző éjszakai áramkimaradásról beszéltek. Ebéd után keresett egy gyógyszertárt, és vett szappant meg fájdalomcsillapítót. Amikor visszaért a kapitányságra, eszébe jutott a könyv, amelyet még mindig nem hozott el a kereskedésből. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy visszamenjen–e, de aztán hagyta. A kocsi eltűnt a parkolóból.

Felhívta a műhelyt. Még nem találták meg a hibát. És amikor megkérdezte, mennyibe fog kerülni a javítás, nem kapott egyértelmű választ. Amikor elköszönt, úgy döntött, hogy elég volt: új kocsit kell vennie. Aztán csak ült ott. Egyszerre biztos volt abban, hogy Sonja Hökberg nem véletlenül kötött ki éppen a trafóállomáson. Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy az egész cirkusz Skåne egyik legsebezhetőbb elektromos csomópontján történt. A kulcsok, gondolta magában. Valaki odavitte a lányt. Valaki, akinek megvoltak a legfontosabb kulcsai. Már csak az a kérdés, hogy a külső kaput miért törték fel? Megnézte a listát, amelyet Martinsson előző nap adott oda neki. Öt név, öt kulcspár. Olle Andersson, szerelő. Lars Moberg, szerelő. Hilding Olofsson, üzemvezető. Artúr Wahlund, biztonsági megbízott. Stefan Molin, műszaki vezető. A nevek pontosan annyit mondtak neki, mint eddig. Felhívta Martinssont, aki azonnal fel is vette. – Ezek a kulcsos emberek – mondta. – Véletlenül nem néztél utána a nyilvántartásunkban, hogy nem volt–e dolguk velünk? – Kellett volna? – Nem, egyáltalán nem. – Csak már annyira hozzászoktam az alaposságodhoz. – Megtehetem most is. – Várjunk még. – A patológiáról mondtak valami újat? – Nem hinném, hogy holnap reggel előtt tudnának bármit is mondani. – Hát akkor mégiscsak futtasd le a neveket. Ha ráérsz. Wallanderrel ellentétben Martinsson imádta a számítógépet. Ha a kapitányságon valakinek gondja támadt a gépével, hozzá fordult. Wallander folytatta a taxisgyilkosságról készült anyag áttekintését. Háromkor hozott egy kávét. Náthája enyhült, a torokfájás eltűnt. Hanssontól közben hallotta, hogy Ann–Britt már bent van Eva Perssonnal. „Jól van – gondolta. – Kivételesen úgy látszik, mindent el tudunk végezni, amit elterveztünk.” Épp a papírjai fölé hajolt, amikor Lisa Holgersson jelent meg az ajtajában. Kezében egy esti lapot fogott. Arcán pedig világosan látszott, hogy történt valami. – Ezt már láttad? – kérdezte, és Wallander elé tette a közepén kinyitott újságot. Wallander a képre bámult. Eva Persson volt rajta, a kihallgatószoba padlóján. Mintha elesett volna. Amikor a szöveget elolvasta, érezte, hogy összeugrik a gyomra. Ismert bűnügyi

nyomozó megver egy tizenévest. Képes beszámolónk. – Ki csinálta a képet? – kérdezte hitetlenkedve Wallander. – Hiszen nem volt ott újságíró. – Egy mégiscsak ott lehetett. Wallander már emlékezett is rá, hogy mintha halványan látott volna egy nyitott ajtó mögött egy árnyékot. – A sajtókonferencia előtt történt – mondta Lisa. – Lehet, hogy valaki túl korán érkezett és beosont? Wallander mintha megbénult volna. A harminc év alatt, mióta a rendőrségnél dolgozott, gyakran előfordult, hogy verekedésbe keveredett, de mindig csak a problémás letartóztatások esetén. Soha nem ütött meg senkit kihallgatáskor, akárhogyan provokálták is. Egyszer, egyetlenegyszer fordult ez elő. És persze pont akkor volt jelen egy kódorgó fényképész. – Ebből baj lesz – mondta Lisa. – Miért nem szóltál? – Rátámadt az anyjára. – Őt védtem, azért ütöttem meg. – Ez nem derül ki a képből. – Attól még így volt. – De miért nem szóltál? Wallander nem tudott felelni. – Remélem, megérted, hogy vizsgálatot kell indítanunk ebben az ügyben. Wallander kihallotta a csalódottságot a nő hangjából. Ezen felháborodott. „Nem hisz nekem” – gondolta. – Csak nem azt forgatod a fejedben, hogy nyugállományba küldesz? – Nem. De nagyon pontosan szeretném tudni, mi történt. – Már elmondtam. – Eva Persson egészen mást mondott Ann–Brittnek. Azt hogy minden ok nélkül egyszerre csak megütötted. – Hazudik. – Kérdezzétek meg az anyját! Lisa Holgersson habozott. – Már megkérdeztük – felelte végül. – És tagadja, hogy valaha is megütötte volna a lánya. Wallander mintha megbénult volna. „Befejeztem – gondolta. – Nem maradok tovább a rendőrségnél. Elmegyek innen. És soha többé nem jövök vissza.” Lisa várt. De Wallander hallgatott. A nő kiment a szobából.

9.

Wallander villámgyorsan elhagyta a rendőrkapitányságot. Maga sem volt tisztában vele, hogy menekülésszerűen–e, vagy csak hogy megnyugodjon. Persze tudta, minden úgy történt, ahogy mondta. De Lisa Holgersson nem hitt neki, és ez kihozta a sodrából. Amikor kilépett az utcára, elkáromkodta magát, amiért nincs autója. Gyakran megesett, hogy ha felhúzta magát, addig autókázott ide– oda, míg meg nem nyugodott. Bement a Systembolagetbe, vett egy üveg whiskyt. Aztán egyenesen hazament, kihúzta a telefon dugóját. Leült a konyhaasztalhoz. Kinyitotta az üveg whiskyt, néhányszor jól meghúzta. Undorító íze volt. De Wallander úgy érezte, most pontosan ez kell neki. Ha volt valami, amitől kiszolgáltatottnak érezte magát, az az ok nélküli gyanúsítás volt. Lisa Holgersson nem mondta ki ezt, de nem lehetett nem észrevenni, hogy megingott a bizalma. Lehet, hogy Hanssonnak mégiscsak végig igaza volt, gondolta Wallander nekikeseredve. Ne legyen nő a főnököd. Még egy korty. Lassan kezdett megnyugodni. Ezt akár úgy is fel lehetne fogni, hogy bűnösnek érzi magát. Visszadugta a telefont, és azonnal felbosszantotta, hogy nem hívja fel senki. Tárcsázta a kapitányságot. Irene vette fel. – Csak azt akartam mondani, hogy hazajöttem – mondta Wallander. – Meg vagyok fázva. – Hansson keresett. – Meg Nyberg. Meg különféle újságok. – Mit akartak? – Az újságok? – Hansson és Nyberg. – Nekem nem mondták. Biztos épp azt az újságot lapozgatja, gondolta Wallander. Ő is meg mindenki más. Az ystadi rendőrkapitányságon valószínűleg ez most az első számú téma. Talán egyesek már apró diadalként elkönyvelték, hogy ez a vén szar Wallander végre kapott egyet a pofájába. Kapcsoltatta Hanssont. Wallander úgy gondolta, hogy Hansson éppen a fogadási újságoldal fölött görnyed, és nézi, megnyerte–e már a főnyereményt. Persze többet sohasem kapart össze, mint amennyit nagy áldozatok árán belefeccölt. – Na, mit csinálnak a lovak? – kérdezte Wallander. El akarta bagatellizálni a dolgot, azt akarta ezzel kimutatni, hogy nem rendíti meg, ami az újságban áll róla.

– Miféle lovak? – Hát nem szoktál fogadni? – Most éppen nem. Miért? – Csak vicc volt. Miért kerestél? – A szobádban vagy? – Hazajöttem. Meg vagyok fázva. – Csak azt akartam elmondani, hogy ellenőriztem, milyen időpontokban haladtak el a járőrautóink azon az útvonalon, amelyen Sonja Hökbergnek is el kellett mennie. Beszéltem a fiúkkal. De Sonja Hökberget senki sem látta. Négyszer mentek el oda–vissza azon az úton. – Akkor legalább már annyit tudunk, hogy biztosan nem gyalog ment. Ezek szerint kocsival vitték. Vagyis miután kiszabadult a kapitányságról, azonnal keresett egy telefonfülkét. Vagy elment valakihez. Remélem, Ann–Brittnek volt rá gondja, hogy megkérdezze Eva Perssont. – Miről? – Sonja Hökberg további barátairól meg barátnőiről. Mindenkiről, aki kocsival felszedhette. – Beszéltél már Ann–Brittel? – Még nem jutottam hozzá. Szünet támadt. Wallander úgy gondolta, jobb, ha maga kezdeményez. – Nem szép az a fénykép az újságban. – Hát nem. – Csak az a kérdés, hogyan kerülhetett be a fényképész a folyosónkra. Hiszen a sajtókonferenciákon csoportosan szoktuk beengedni őket. – Érdekes, hogy nem vetted észre a vaku villanását. – Ezekhez a mai gépekhez már nem kell vaku. – De tulajdonképpen mi történt? Wallander elmondta, mi történt. Pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint Lisa Holgerssonnak. Semmit nem vett el belőle, semmit nem tett hozzá. – És senki kívülálló nem látott semmit? – A fényképészen kívül senki. És ő persze hazudni fog, hiszen másképp semmit sem érnek a képei. – Nyilvánosan kéne elmondanod, hogyan történt az eset. – Hiszen most is azt teszem. – Az újsággal kellene beszélned. – Hogy gondolod? Egy öreg rendőrnyomozó egy anya és a lánya ellen? Semmi esélyem nincs. – Elfeledkezel róla, hogy az a lány gyilkosságot követett el. Wallander elgondolkodott azon, volna–e ennek értelme. Nagyon komoly dolog, ha a nyomozó bántalmazza a letartóztatott

személyt. Wallander maga is ezt a nézetet vallotta. És az most nem számított, hogy rendkívüli körülmények álltak fenn. – Majd gondolkodom rajta – mondta, és megkérte Hanssont, hogy kapcsolja Nyberget. Nyberg csak pár perc elteltével ért a telefonhoz. Wallander közben még párat kortyolt a whiskyből. Kezdte érezni, hogy a fejébe szállt. De végre megszűnt rajta a nyomás. – Nyberg. – Láttad az újságot? – kérdezte Wallander. – Melyik újságot? – A képet. Eva Perssonról. – Nem olvasok esti lapokat, de a képről hallottam. – Bár, ha jól értettem, épp az anyját készült megverni. – Ez nem derül ki a képből. – És ennek mi köze az ügyhöz? – Bajba kerülhetek miatta. Lisa vizsgálatot akar. – Nem baj, ha az igazság napvilágra kerül. – Kérdés, hogy az újságoknak is elég jó lesz–e. Ki szavaz a vén nyomozóra, ha ott a helyre kis gyilkos lány? Nyberg mintha csodálkozott volna. – Hiszen te sohasem foglalkoztál azzal, hogy mit firkálnak az újságokban. – Lehet. De még sohasem jelent meg rólam olyan kép, amely azt sugallja, hogy a földre vertem egy kislányt. – De az a lány nem gyilkolt? – Akkor is eléggé kellemetlennek érzem a helyzetet. – Majd elmúlik. Én mindenesetre csak annyit akartam megerősíteni, hogy az egyik keréknyom Moberg autójához tartozik. És ez azt jelenti, hogy egyetlen autókeréknyom kivételével minden nyomot azonosítottunk. De az ismeretlen kocsi gumija sima gyári áru. – Legalább annyit tudunk, hogy valaki odavitte. És aztán el is ment onnan. – És még valamit – tette hozzá Nyberg. – A lány kézitáskája. – Mi van vele? – Megpróbáltam megérteni, miért ott hevert a kerítés tövében. – Nyilván odadobta az autós ember. – De vajon miért? Biztosan nem gondolta, hogy ott nem találjuk meg. Nybergnek igaza van. És fontos is, amit mondott. – Mit gondolsz, miért nem vitte magával az autós? Ha másrészről azt remélte, hogy a holttest már nem lesz azonosítható állapotban?

– Hát, valahogy így. – És hogy szól a kérdés? – Ez már a te asztalod. – Én csak megállapítom, hogy voltak a dolgok. – A táska tizenöt méter távolságra hevert a trafóháztól. – Még valami? – Semmi. Nem találtunk más nyomot. Vége volt a beszélgetésnek. Wallander a whisky után nyúlt, de azonnal le is tette. Elég volt. Ha tovább iszik, átlép egy határt, amit nem akar. Bement a nappaliba. Olyan szokatlan volt, hogy fényes nappal otthon legyen. Majd ilyen lesz, ha nyugdíjba vonul? Erre a gondolatra megborzongott. Az ablakhoz lépett, és végignézett a Mariagatanon. Már alkonyodik. Eszébe jutott az orvos, aki meglátogatta, meg az a férfi, aki holtan hevert a bankautomata előtt. Elhatározta, hogy fel fogja hívni az igazságügyieket, és beszámol nekik Enander látogatásáról. Arról, hogy mennyire nem akarja elhinni, hogy Falk szívinfarktust kapott. Ez ugyan semmin sem változtat, de rajta ne múljék, ő továbbadja az információt. Nem is kellene tovább várni vele. Aztán azon gondolkodott el, amit Nyberg mondott Sonja Hökberg táskájáról. Csak egy következtetés volt elképzelhető. Ez pedig azonnal felébresztette benne a nyomozói ösztönt. Az a táska azért hevert ott, mert valaki azt akarta, hogy megtalálják. Wallander leült a kanapéra, és fejben még egyszer végigment az egész történeten. Egy test a felismerhetetlenségig összeéghet. Különösen ha erős áramütéseknek van kitéve, és ha az áramot nem kapcsolják le azonnal. Az az ember, akit villamosszékben végeznek ki, belülről párolog el. Akárki ölte is meg Sonja Hökberget, tudta, hogy nem lesz egyszerű azonosítani. Ezért hagyta hátra a táskát. De ez még nem magyarázat arra, hogy miért volt a táska a kerítés mellett. Wallander egyelőre elejtette ezt a gondolatot. Túlságosan gyorsan haladt előre. Először is azt kell bizonyítani, hogy Sonját valóban meggyilkolták. Visszament a konyhába, kávét főzött. A telefon hallgatott. Közben már négy óra lett. Leült a kávéscsészével az asztalhoz, és megint felhívta a kapitányságot. Irene arról számolt be, hogy az újságok és a tévétársaságok továbbra is élénken érdeklődnek iránta, de nem adta meg nekik Wallander számát. Pár éve titkos száma volt. És most megint arra gondolt, hogy a távollétét mintegy a bűnösség

beismeréseként fogják értelmezni, de legalábbis annak jeleként, hogy megérintette a dolog. „Ott kellett volna maradnom – gondolta. – Minden egyes újságíróval beszélnem kellett volna, és mindenkinek elmesélni, hogyan is játszódott le a valóságban az eset.” Nem érezte már gyengének magát. Sőt azt érezte, hogy lassan elönti a düh. Megkérte Irénét, hogy kapcsolja Ann–Britthez. Igazából Lisa Holgerssonnal kellene beszélnie, és megmondani neki, hogy nem esik jól a bizalmatlansága. És még mielőtt Ann–Britt fölvette volna, ő letette a telefont. Ebben a pillanatban egyikükkel sem akart beszélni. Helyettük Sten Widén számát tárcsázta. Egy lányhang jelentkezett. A lovardában gyakran változtak a kisegítők. Wallandernek időnként támadt egy olyan kósza érzése, hogy Sten nem mindig hagyja békén a lányokat. És mire Sten a telefonhoz ért, Wallander már majdnem megbánta, hogy felhívta. De abban legalább biztos lehet, hogy Sten nem olvasta az újságot. – Át akartam nézni hozzád – mondta –, de nem jó a kocsim. – Ha akarod, elugrom érted. Hét órára beszélték meg. Wallander a whisky felé kacsintott, de nem nyúlt hozzá. Csengettek az ajtón. Összerezzent. Ritkán, sőt igazából sohasem jött hozzá látogató. Biztosan valami újságíró, aki megszerezte a címét. Betette az üveget a szekrénybe, és ajtót nyitott. De nem újságíró állt az ajtóban. Ann–Britt Höglund volt. – Zavarok? Beengedte, és elfordította az arcát, hogy a nő ne érezze, hogy ivott. Leültek a nappaliban. – Megfáztam – mondta Wallander. – Nem tudok dolgozni. A nő bólintott, de biztosan nem hitt neki. Nem is volt rá oka. Hiszen mindenki tudta, hogy Wallander akkor is dolgozik, ha lázas beteg. – Hogy vagy? – kérdezte. „Elmúlt a gyengeség – gondolta Wallander –, bár valahol a mélyben még ott lapul. De már nem fogom kimutatni.” – Ha az újságban megjelent képre vonatkozik a kérdés, akkor persze akárhogy, csak nem jól. Hogyan is juthat el egy újságíró zavartalanul a kihallgatószobáig? – Lisa nagyon aggódik. – Azt is meg kellene hallania, amit én mondok – mondta Wallander. – És megtámasztani a hátamat. Nem azonnal elhinni mindent, amit az újságírók állítanak. – De ezt a képet nem lehet semmivel sem megszépíteni.

– Nem is akarom. Megütöttem. – Mert nekiesett az anyjának. – De nyilván tudod, hogy ők mást állítanak. – Hazudnak. Te talán nekik hiszel? A nő a fejét csóválta. – Csak az a kérdés, hogy lehet rájuk bizonyítani a hazugságot. – Melyikük áll a dolog mögött? A válasz gyors volt, és határozott. – Az anya. Azt gondolom, ravaszkodik. Nagy lehetőséget lát ebben: elterelheti a lányáról a figyelmet. És mivel ráadásul Sonja Hökberg halott, már mindent az ő nyakába varrhatnak. – A véres kést nem. – De még azt is. Még ha Eva útmutatása alapján találtuk is meg, még mindig mondhatja, hogy Sonja volt az, aki leszúrta Lundberget. Wallander belátta, hogy Ann–Brittnek igaza van. A halottak nem beszélnek. És volt egy nagy, színes fénykép, amely azt mutatta, hogy egy rendőrhivatalnok a földre ver egy kislányt. A kép nem volt éles, de kétség nem lehetett afelől, hogy mit ábrázol. – Az államügyészség azonnali vizsgálatot követelt. – Melyikük? – Viktorsson. Wallander nem kedvelte Viktorssont, aki csak augusztusban érkezett Ystadba, de Wallandernek máris volt vele néhány heves összeütközése. – Vallomás áll szemben vallomással. – Eltekintve attól, hogy kettő egy ellen. – A dolog érdekessége még, hogy Eva Persson egyáltalán nem kedveli az anyját – mondta Wallander. – Ez teljesen nyilvánvaló volt, amikor beszéltem vele. – Nyilván belátta, hogy mindennek ellenére nem áll túl jól a szénája. Még akkor sem, ha kiskorú, és nem lehet börtönbe zárni. Tehát ideiglenesen fegyverszünetet köt az anyjával. Wallander hirtelen úgy érezte, hogy nem bír többet beszélni erről az ügyről, legalábbis most. – Miért jöttél? – Hallottam, beteg vagy. – Hát olyan beteg azért nem vagyok. Holnap újra szolgálatba állok. Meséld el inkább, mit sikerült megbeszélned Eva Perssonnal. – Visszavonta a vallomását. – De nem tudhatja, hogy Sonja Hökberg halott.

– Hát éppen ez a furcsa. Wallander egy pillanatig nem is értette, mit mondott Ann–Britt. De aztán megértette. Ránézett. – Mit gondolsz? – Miért változtatnak meg egy vallomást? Bevall valaki egy bűntettet, amelyet egy másik személlyel együtt követett el. Minden tökéletesen egyezik. Amit az egyik mond, kiegészíti a másik vallomását. Miért kell akkor az egészet visszavonni? – Nos, miért? És főleg: mikor? – Hát éppen ezért jöttem. Eva Persson nem tudhatta, hogy Sonja Hökberg halott, amikor elkezdtem a kihallgatását. És egyszerre csak visszavon mindent, amit eddig vallott. Most úgy néz ki, hogy mindent Sonja tett, Eva ártatlan. Nem is akartak kirabolni semmiféle taxist. Rydsgårdba sem akartak menni. Sonja azt javasolta, hogy látogassák meg a bácsikáját Bjäresjőben. – Van egyáltalán ott bácsikája? – Felhívtam. Azt mondja, öt vagy hat éve nem látta Sonját. Wallander gondolkodott. – Csak egy magyarázat van – mondta. – Eva Persson sohasem vonta volna vissza a vallomását, és sohasem költött volna külön történetet, ha nem biztos abban, hogy Sonja már nem tud ellentmondani neki. – Én se tudok más magyarázatot. Persze meg is kérdeztem, hogy korábban miért mesélt egészen más dolgokat. – Mit mondott? – Nem akarta, hogy Sonja legyen mindenért a bűnös. – Mert barátnők? – Igen, pontosan. Mindketten tudták, mit jelent ez. Egy magyarázat volt csak: Eva Perssonnak tudnia kellett, hogy Sonja Hökberg halott. – Mire gondolsz? – kérdezte Wallander. – Két lehetőség van. Az egyik, hogy Sonja felhívta Evát, miután megszökött a kapitányságról, és megmondta neki, hogy meg fogja ölni magát. Wallander a fejét csóválta. – Hát ez nem nagyon valószínű. – Én sem gondolom ezt. Sőt azt sem gondolom, hogy később felhívta volna Evát. Valaki mást hívott fel. – Aki később felhívta Evát, és megmondta, hogy Sonja halott? – Igen, ez egy lehetőség lenne. –

Ami viszont azt jelenti, hogy Eva Persson tudja, ki ölhette meg Sonját. Ha ugyan gyilkosság volt. – Miért, lehetne más is? – Tulajdonképpen nem. De meg kell várnunk a lundi leleteket. – Én már megpróbáltam hozzájutni az előzetes eredményhez, de egy ilyen szétégett test esetében nyilvánvalóan lassabban mennek a dolgok. – Remélem, azt azért tudják, mennyire sürgős? – Miért, nem mindig az? Ann–Britt az órájára nézett és felállt. – Haza kell mennem a gyerekekhez. Wallander úgy érezte, kell még valamit mondania. Saját tapasztalatából tudta, mennyire fel lehet őrlődni egy válásban. – Hogy áll a válás? – Te is végigcsináltál egyet. – Tudod, hogy az elejétől a végéig teljesen szar. Kikísérte az ajtóig. – Igyál egy whiskyt! – mondta neki a nő. – Jót fog tenni. – Túl vagyok rajta – felelte Wallander. Hétkor Wallander dudaszót hallott az utcáról. A konyhaablakból felismerte Sten Widén rozsdás kasztnis kocsiját. Műanyag zacskóba tette a whiskysüveget, és lement. Kimentek a lovardába. Wallander, mint rendesen, most is azzal akarta kezdeni a látogatást, hogy körülnéz az istállóban. Sok boksz üresen állt. Egy tizenhét év körüli lány éppen egy nyerget akasztott fel. Aztán elment, és magukra maradtak. Wallander leült egy szénabálára. Sten Widén a falhoz támaszkodott. – Megyek – mondta. – Az istállót pedig eladom. – Mit gondolsz, ki veszi majd meg? – Valaki, aki elég bolond ahhoz, hogy úgy gondolja, megéri. – Jó árat kapsz érte? – Nem, de nekem elég lesz. Ha összehúzom magam, megélek a kamatokból. Wallander szívesen megkérdezte volna, mit jelent ez összegszerűen, de inkább hallgatott. – És azt tudod már, hogy hová mégy? – kérdezte ehelyett. – Előbb eladom. Aztán majd eldöntöm. Wallander elővette a whiskyt. Sten kortyolt egyet. – Hiszen lovak nélkül élni sem tudsz – mondta Wallander. – Mihez akarsz kezdeni?

– Nem tudom. – Halálra iszod magad. – Vagy éppen nem. Lehet, hogy abbahagyom az ivást. Kimentek az istállóból, és átmentek az udvaron a házhoz. Hűvös volt az este. Wallander megint érezte, hogy elönti az irigység. Per Åkeson, az államügyész, régi barátja, már több éve Szudánban élt. Wallander időközben egyre biztosabb volt abban, hogy sohasem fog visszatérni. Most pedig Sten is nekiindul. Az újba, az ismeretlenbe. Ő maga ellenben egy esti újságban szerepel, amint lever egy tizennégy éves kislányt. Svédország olyan ország, ahonnan sokan elmenekülnek, gondolta magában. Akik megengedhetik maguknak. Akik pedig nem engedhetik meg maguknak, azok hajszolják a pénzt, hogy aztán csatlakozhassanak a menekülők hadához. Vajon miért alakult ez így? És egyáltalán: mi történt? Leültek a rendetlen szobában, amely egyúttal iroda is volt. Sten Widén konyakot töltött magának. – Gondoltam már arra is, hogy elmegyek díszletmunkásnak – mondta. – Hogy érted? – Pontosan, ahogy mondom. Elmegyek a milánói Scalába, és beállok kulisszatologatónak. – Nem lehet, hogy az egész már gépesítve van? – Vannak azért még olyan díszletek, amelyeket kézzel mozgatnak. Képzeld csak el, minden este ott vagy a színfalak mögött. És hallgatod az operát. Egyetlen őrét sem fizetsz érte. Még arra is gondoltam, hogy ingyen is elvállalnám. – Ennyire elhatároztad már magad? – Á, sok mindenre gondoltam. Néha még azon is töprengek, nem kéne–e fölmennem északra. Hogy ne ássam–e bele magam egy olyan igazi, undorító, hideg, nagy hóbuckába. Nem tudom még. Csak abban vagyok biztos, hogy eladom ezt a tanyát, és lelépek. És veled mi van? Wallander nem is szólt, csak megrántotta a vállát. Közben már túl sokat ivott. Elnehezedett a feje. – Továbbra is a fekete pálinkafőzőket üldözöd? Sten hangja gúnyosan csengett. Wallander megharagudott. – Gyilkosokat – felelte. – Olyan embereket, akik más embereket csapnak agyon. Például kalapáccsal. Gondolom, azért hallottál a taxisgyilkosságról? – Nem. – Két fiatal lány megölt egy taxist:

agyonverték, agyonszurkálták. Na, az ilyenekre vadászok. Nem pálinkafőzőkre. – Nem is tudom, hogy bírod. – Nem tudom én sem. De valakinek meg kell csinálnia, és azt hiszem, én jobban csinálom, mint mások. Sten ránézett, mosolygott. – Nem kell azért annyira törni magadat. Elhiszem, hogy jó rendőr vagy. Mindig is tudtam. Csak az a kérdés, hogy jut–e másra is idő az életedben. – Én nem szököm meg a munka elől. – Nem úgy, mint én? Wallander nem felelt. Szakadék nyílt közöttük. Hirtelen elgondolkodott, vajon mióta lehet már meg ez a szakadék. Úgy, hogy észre sem vették. Fiatalkorukban nagyon jó barátok voltak. Aztán különböző irányba mentek el. És amikor sok év elteltével újra összetalálkoztak, felélesztették a régi barátságot. Sosem tudatosodott bennük, hogy már egészen mások a feltételek. Wallandernek csak most nyílt rá erre a szeme. De valószínűleg Sten is rájött már. – A két taxisgyilkos közül az egyik lánynak nevelőapja volt – mondta Wallander. – Erik Hökbergnek hívják. Sten Widén csodálkozva nézett rá. – Komolyan? – Komolyan. És valószínűleg magát a lányt is meggyilkolták. Nem hiszem hát, hogy volna időm lelépni. Még ha kedvem lenne is hozzá. Visszadugta a whiskysüveget a zacskóba. – Hívsz nekem taxit? – Már haza akarsz menni? – Azt hiszem, igen. Sten Widén arcán mintha csalódás suhant volna át. Wallander is ugyanazt érezte. Véget ért egy barátság. Pontosabban: rájöttek, hogy már régen véget ért. – Hazaviszlek. – Ne – felelte Wallander. – Ittál. Sten nem ellenkezett. Taxit rendelt. – Tíz perc múlva itt lesz. Kimentek a ház elé. Csendes, békés őszi este volt. – Miben hittünk? – kérdezte hirtelen Sten. – Amikor még fiatalok voltunk? – Már elfelejtettem. De nem is igen szoktam visszanézni. Elég az, ami a jelenben történik. És eleget aggódom a jövő miatt. Megjött a taxi. – Írj majd – mondta Wallander.

– Számolj be róla, mi lett belőled. – Persze. Wallander begubózott a hátsó ülésen. A taxi a sötétségen át Ystadba hajtott. Amikor Wallander belépett a lakásába, megcsörrent a telefon. Ann– Britt volt az. – Most értél haza? – kérdezte. – Többször is hívtalak. Miért nem viszed magaddal a mobilodat? – Miért, mi történt? – Felhívtam a patológiát Lundban, és beszéltem a patológiással. Nem akart nagy kijelentéseket tenni, de talált valamit. Sonja Hökberg tarkóján volt egy repedés. – Tehát már halott volt, amikor átvezették az áramot a testén? – Nem biztos, hogy halott. De eszméletlen volt. – Saját maga nem okozhatta a sérülést? – Majdnem biztos, hogy olyan ütés okozta, amely nem származhatott tőle. – Akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Hogy meggyilkolták. – Hát nem tudtuk egész idő alatt? – Nem – mondta Wallander. – Csak sejtettük. Tudni csak mostantól tudjuk. Valahol a háttérben egy gyerek sírt. Ann–Britt sietett befejezni a beszélgetést. Megbeszélték, hogy másnap nyolckor találkoznak. Wallander a konyhaasztalhoz ült. Sten Widénre gondolt. És Sonja Hökbergre. És mindenekelőtt Eva Perssonra. Tudnia kell, gondolta. Ő biztosan tudja, ki ölte meg Sonját.

10. Csütörtökön még hajnali öt óra sem volt, amikor Wallandert valami felriasztotta álmából. Amikor a sötétben kinyitotta a szemét, már tudta is, mi volt az. Valamit elfelejtett. Azt az ígéretet, amelyet Ann–Brittnek tett: hogy ma este arról beszél az ystadi irodalmi nőegylet ülésén, milyen is rendőrnek lenni. Mozdulatlanul hevert a sötétben. Erről tökéletesen megfeledkezett. Nem is készített elő semmit. Még pár kulcsszót sem írt fel. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Azok a nők, akik előtt beszélnie kell, természetesen látták az Eva Perssonról készült képet.

És Ann–Britt közben már biztosan felhívta őket, hogy nem ő, hanem Wallander fog menni. „Hát ez nem megy – gondolta. – Csak egy brutális férfit fognak látni bennem, aki bántalmazza a nőket. És nem olyannak látnak, mint amilyen valójában vagyok, akármilyen vagyok is.” Feküdt és gondolkodott, mivel menthetné ki magát. Az egyetlen, aki talán ráér, az Hansson. De Hansson nem jó. Ann–Britt már meg is mondta, miért. Hansson nagyon rosszul fejezi ki magát, ha nem lovakról van szó. Motyog, amit csak azok értenek meg, akik jól ismerik. Wallander fél hatkor felkelt. Nem volt menekvés. Leült a konyhaasztalhoz, és maga elé tette a jegyzettömbjét. Legfölülre odaírta, hogy Előadás. Elgondolta, vajon Rydberg mit mondott volna el egy csomó nőnek a szakmájáról. De gyanította, hogy Rydberget sohasem lehetett volna rábeszélni egy ilyen előadásra. Hatkor még mindig csak ez az egy szó szerepelt a papíron. Már– már feladta, amikor eszébe jutott, hogyan vághatná ki magát. Arról az esetről fog beszélni, amelyen éppen dolgoznak. A taxisgyilkosság nyomozásáról. Lehet, hogy Stefan Fredman temetésével kellene kezdeni? Pár nap egy bűnügyi nyomozó életéből? Pontosan úgy, ahogy van, minden szépítés nélkül. Felírt néhány vázlatpontot. És a fényképészt sem fogja kihagyni. Akár védőbeszédnek is felfoghatják, végül is az. Hiszen mindennek ellenére még mindig ő az egyetlen, aki igazán tudja, mi történt. Negyed hétkor letette a ceruzát. Nem gondolta kevésbé feszélyezőnek a helyzetet, ami várt rá, de most már nem érezte magát teljesen kiszolgáltatottnak. Amikor öltözött, látta, hogy estére van még egy tiszta inge. Ott lógott a ruhásszekrény leghátuljában. Az összes többi egy kupacban hevert a padlón. Rég nem mosott már. Hét előtt pár perccel felhívta a műhelyt, és megkérdezte, mi van a kocsijával. Lesújtó híreket kapott. Épp azon tanakodtak, hogy az egész motort szétszedjék–e. A mester azt ígérte, még a nap folyamán eljuttat hozzá egy árajánlatot. Az ablak előtti hőmérő plusz hét fokot mutatott. Gyenge szellő, felhők, de nem esett. Wallander pillantása egy öregembert követett, aki végigballagott az utcán. Az egyik szemetes előtt megállt, és fél kézzel beletúrt, de nem talált benne semmit. Wallander az előző estére gondolt. Az irigység elmúlt, helyette valami homályos mélabú jelentkezett. Sten

Widén is eltűnik hát az életéből. Hányan maradtak még, akik összekötik őt az elmúlt évekkel? Hamarosan senki sem marad. Monára gondolt, Linda anyjára. Ő is elment. Wallander annak idején teljesen megrökönyödött, amikor Mona bejelentette, hogy elhagyja. Bár a lelke mélyén már sejtette, hogy valami ilyesmi készülődik. Két éve aztán újra férjhez ment. Wallander addig rendszeres időközönként megkérte, hogy jöjjön vissza hozzá. Hogy kezdjék elölről. De most így utólag már nem is értette magát. Nem is akarta még egyszer elölről kezdeni. Csak nem viselte el a magányt. De Monával nem tudott volna többé együtt élni. Az, hogy szétmentek, szükségszerű volt, és már így is elkéstek vele. Most egy golfozó biztosítási ügynökkel él együtt. Wallander sohasem látta, csak a hangjuk találkozott néha a telefonban. Linda nem volt különösebben elragadtatva tőle. De Monának, úgy tűnik, jó dolga van. Van egy házuk valahol Spanyolországban. A férfinak nyilvánvalóan van pénze, amit Wallander sohasem mondhatott el magáról. Félretette ezeket a gondolatokat, és bement a kapitányságra. Útközben tovább gondolkodott azon, mit mondjon majd este. Egy járőrkocsi állt meg mellette, hogy elvigye, de elküldte. Inkább gyalogolt. A rendőrségen a portán egy férfi állt. Amikor Wallander be akart menni, az ember odafordult hozzá. Wallandernek ismerős volt az arca, de nem tudta hova tenni. – Kurt Wallander – mondta a férfi. – Ráér egy percre? – Az attól függ. – Ön kicsoda? – Harald Törngren. Wallander a fejét csóválta. – Én vagyok az a fotóriporter, aki a képet csinálta. Wallander most már emlékezett: a legutóbbi sajtókonferenciáról tűnt ismerősnek az arca. – Mármint hogy ön az az ember, aki beosont ide? Harald Törngren harminc év körüli férfi volt. Hosszúkás arca volt, rövidre nyírt haja. Mosolygott. – Tulajdonképpen mosdót kerestem, és senki sem tartóztatott fel. – Mit akar? – Arra gondoltam, hogy kommentálhatná a képet. Adhatna egy interjút. – Úgysem azt írja le, amit mondok. – Honnan tudja?

Wallander azon gondolkodott, felszólítsa–e Törngrent, hogy tűnjön el. Ugyanakkor felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget. – De csak úgy, ha ott van még valaki – mondta. – Valaki, aki szintén hallja az egészet. Törngren továbbra is mosolygott. – Egy interjútanú? – Rossz tapasztalatot szereztem az újságírókkal. – Tíz tanút is hozhat, ha akar. Wallander az órájára nézett. Öt perc múlva fél nyolc. – Félórát kap. Többet nem. – Mikor? – Most. Bementek. Irene elmondta, hogy Martinsson már bent van. Wallander megkérte Törngrent, hogy várjon, ő pedig bement Martinsson szobájába. Martinsson a számítógép mellett ült. Wallander gyorsan elmondta neki, mi a helyzet. – Szeretnéd, hogy magnót is bevigyek? – Elég, ha ott vagy. És ha utólag is visszaemlékszel mindenre, amit mondtam. Martinsson hirtelen elbizonytalanodott. – És nem is tudod, mit akar kérdezni? – Nem. Viszont azt tudom, hogy mi történt. – Csak nehogy felfortyanj! Wallander elképedt. – Szoktam olyan dolgokat mondani, amiket nem is úgy gondolok? – Előfordul. Wallander belátta, hogy Martinssonnak igaza van. – Majd figyelek. Gyere, menjünk! Beültek egy kisebb ülésterembe. Törngren az asztalra állította a magnóját. Martinsson a háttérbe húzódott. – Tegnap este beszéltem Eva Persson anyjával – mondta Törngren. – Fel akarják önt jelenteni. – Miért? – Testi sértés miatt. Mit szól ehhez? – Nem lehet itt testi sértésről beszélni. – A két nő másképp gondolja. Nekem pedig itt a kép. – Tudni akarja, hogy igazán mi történt? – Szívesen meghallgatom az ön verzióját is. – Ez nem verzió. Ez az igazság. – Vallomás áll vallomással szemben.

Wallander most jött csak rá, mennyire kilátástalan vállalkozás az, amibe belevágott. Ám most már késő volt. Elmondta tehát, hogyan támadt rá Eva Persson hirtelen az anyjára, és hogy ő miképpen lépett közbe. Hogy a lány úgy viselkedett, mint aki megbolondult. És erre adott neki egy pofont. – Anya és lánya egészen mást állítanak. – De így történt. – Nem hangzik túl hihetőnek, hogy egy kislány megveri az anyját. – Eva Persson épp beismert egy gyilkosságot. A helyzet feszült volt. Ilyenkor történhetnek váratlan dolgok. – Eva Persson tegnap azt mondta nekem, hogy úgy kényszerítették ki belőle a vallomást. Wallander és Martinsson döbbenten meredtek egymásra. – Kényszerítették? – Azt állította. – És ki kényszerítette volna? – Azok, akik kihallgatták. Most már Martinsson is felháborodott. – Ez a legidiótább dolog, amit valaha hallottam – mondta. – Mi nem szoktunk kényszerítést alkalmazni a vallomás felvételekor. – Ő mégis ezt állítja. És visszavonta a vallomását. Azt mondja, ártatlan. Wallander szigorúan ránézett Martinssonra, aki nem szólalt meg többet. Most Wallander egészen nyugodt volt. – Még nincs lezárva az előzetes vizsgálódás. Eva Persson belekeveredett ebbe az ügybe. A tényálláson nem változtat, ha úgy dönt, hogy visszavonja a vallomását. – Tehát úgy gondolja, hogy a lány hazudik? – Erre nem válaszolok. – Miért nem? – Mert ez azt jelentené, hogy információkat adok ki egy folyamatban lévő vizsgálatról. Olyan információkat, amelyeket nem szabad elárulnunk. – De azt állítja, hogy a lány hazudik? – Ezek az ön szavai. – Én csak azt mondom, ami megtörtént. Wallander szeme előtt máris megjelentek a szalagcímek. De tudta, hogy jól cselekedett. Eva Perssonon és az anyján nem fog segíteni, ha ravaszkodnak. Még akkor sem, ha a vélhetően érzelemre ható, eltúlzott bulvársajtócikkek a segítségükre sietnek is. – Az a lány nagyon fiatal – mondta Törngren. – Azt állítja, hogy idősebb barátnője rángatta bele az egész tragikus históriába. És hát nem ez lehet a leghihetőbb magyarázat? Wallander gyorsan mérlegelte, hogy szóljon–e Sonja Hökberg haláláról. Hiszen ezt a hírt még nem kapták meg a médiumok. De végül nem közölte. Ez a tudat

mégiscsak fölényt biztosított neki. – Mit ért azon, hogy a „leghihetőbb”? – kérdezte. – Hát hogy az idősebb barátnője rángatta bele a dologba. Hogy igazat mond. – Nos, a Lundberg–ügyben nem ön és nem a sajtó vezeti a nyomozást. Ez a mi dolgunk. És nem akadályozzuk meg sem önt, sem mást abban, hogy véleményt alkosson, következtetéseket vonjon le. A valóság másképp fest, de azt hiszem, ez az, amivel az önök újságja nem sokat szokott törődni. Wallander az asztalra csapott, jelezvén, hogy az interjúnak itt vége. – Köszönöm, hogy időt szánt rám – mondta Törngren, és összecsomagolta a magnóját. – Martinsson majd kikíséri – mondta Wallander, és felállt. Nem fogott kezet Törngrennel, egyszerűen kiment a szobából. Mialatt felvette a postáját, megpróbált visszaemlékezni az interjúra. Vajon volt–e valami, amit nem kellett volna elmondania? Vagy másképp kellett volna kifejezni magát? Hóna alatt a postával, kezében egy csésze kávéval lépett be a szobájába. Úgy látta, hogy jól sikerült az interjú Törngrennel, még akkor is, ha nem tudta, mi jelenik meg belőle az újságban. Leült az asztalhoz, és átlapozta a postát. Semmi sem látszott sürgősnek. Aztán eszébe jutott az orvos, aki tegnap délelőtt járt nála. Megkereste a cédulát a fiókjában, aztán felhívta Lundban a patológiát. Szerencséje volt: azonnal ahhoz az orvoshoz kapcsolták, akit keresett. Wallander röviden beszámolt Enander látogatásáról. A boncolóorvos végighallgatta, és jegyzeteket készített. Aztán megígérte, hogy feltétlenül jelentkezik, ha valami újabb információja lesz, amely esetleg befolyásolhatja a nyomozást, majd letette a telefont. Wallander nyolckor felállt, és bement az ülésterembe. Ott volt Lisa Holgersson és Lennart Viktorsson államügyész. Wallander érezte, hogy emelkedik az adrenalinszintje, amikor megpillantotta az államügyészt. Sokan nagyon behúzták volna a farkukat, ha egy bulvárújság az első oldalon hozza a fényképüket. Wallander azonban már túljutott az elgyengülésen az előző nap. Most jó harci szellem lobogott benne. Leült, és egyenesen belevágott. – Mindnyájan tudjuk, hogy az esti lap tegnap egy fényképet közölt, amelyen Eva Perssonnak kihallgatás közben lekevertem egy pofont – kezdte. – A lány és az anyja egészen mással álltak elő, de a dolog a valóságban úgy történt, hogy én azután avatkoztam be, miután a lány az anyja arcába ütött. Azért adtam neki egy pofont, hogy

lehiggadjon. A pofon nem volt különösebben nagy, de ő mégis megtántorodott és elesett. Elmondtam ezt annak az újságírónak is, akinek sikerült belopóznia ide a kapitányságra. Ma reggel interjút adtam neki. Martinsson volt a tanú. Szünetet tartott, körbenézett. Lisa Holgersson nem látszott elégedettnek. Wallander sejtette, hogy szívesebben beszélt volna ő. – Nekem azt mondták, hogy belső vizsgálat indult az ügyben. Felőlem, állok elébe. De most talán át kellene térnünk a fontosabb dolgokra, például, hogy mi is történt a Lundberg–gyilkosságban, és mi történt Sonja Hökberggel. Amikor Wallander befejezte, Lisa Holgersson ragadta magához a szót. Wallandernek nem tetszett az arckifejezése. Még mindig úgy érezte, mintha elárulták volna. – Azt tudod, ugye, hogy nem hallgathatod ki többet Eva Perssont – mondta. Wallander bólintott. – Még meg is értem. Tulajdonképpen valami egész mást kellett volna mondania, például, hogy egy rendőrfőnöknek támogatnia kell az embereit. Persze nem kritikátlanul és nem mindenáron. De addig legalábbis, amíg egy vallomás egy másikkal áll szemben. Kellemesebbnek érzi, hogy egy hazugságra támaszkodjon, mint hogy szembenézzen egy kellemetlen igazsággal. Viktorsson felemelte a kezét, és félbeszakította a gondolatait. – Természetesen figyelemmel fogom kísérni a belső vizsgálatot. És ami Eva Persson újabb vallomásait illeti, nagyon komolyan kell vennünk őket. Valószínűnek tartom, hogy igazat mond. Hogy Sonja Hökberg volt az, aki az egészet kitervelte és végrehajtotta. Wallander nem hitt a fülének. Ült az asztalnál, és legközelebbi kollégái körében keresett némi védelmet. Hansson ott ült a kockás flanelingében, de gondolatban mintha messze járt volna. Martinsson az állát gyűrögette, Ann–Britt Höglund egészen kicsire kucorodott össze a székén. Senki sem viszonozta a pillantását. De amit látott, mégiscsak védelemként értelmezte. – Eva Persson hazudik – mondta. – Az első vallomásában mondta el az igazságot. És be is fogjuk bizonyítani. Ha igyekszünk. Viktorsson beszélni akart, de Wallander nem engedte szóhoz jutni. Nem gondolta, hogy mindenki tudja már azt, amit Ann–Britt tegnap este mondott el neki a telefonban.

– Sonja Hökberget meggyilkolták – mondta. – A patológián azt közölték velünk, hogy a koponyáján hátul repedést találtak, amely valószínűleg egy erőteljes ütés következménye volt. Ez halálos is lehetett. Öntudatlan vagy kábult állapotban volt, amikor valaki bedobta a nagyfeszültségű elektromos vezetékek közé. De abban, hogy valóban megölték, már nem kell kételkednünk. Jól számított. Ez az információ mindenkit meglepett a teremben. – Hozzá kell még tennem, hogy ez az igazságügyi orvosszakértő ideiglenes véleménye volt – mondta Wallander. – Vagyis ennél több még jöhet, de kevesebb már aligha. Senki sem szólalt meg. Érezte, hogy most hozzá került a marsallbot. Az újságban megjelent kép felbosszantotta, és új energiát adott neki. De a legrosszabb Lisa Holgersson nem titkolt bizalmatlansága volt. Tovább folytatta tehát, alapos helyzetelemzéssel. – Johan Lundberget a taxijában meggyilkolják. Kifelé úgy néz ki, mint egy spontán ötlet alapján végrehajtott rablógyilkosság. A lányok azt állítják, hogy pénzre volt szükségük. De nem valamilyen célra. A tettük után egyáltalán nem igyekeznek elmenekülni. Amikor elfogtuk őket, szinte azonnal vallomást tettek. Leírásaik összeillenek, megbánást nem tanúsítanak. Megtaláljuk a gyilkos fegyvereket is. Ezután Sonja Hökberg elmenekül. Tizenkét órával később a Sydkraft egyik transzformátorállomásán találjuk meg, holtan. Az, hogy miképp került oda, döntő, de mostanáig még nem tisztázott kérdés. És azt sem tudjuk, miért gyilkolták meg. Ugyanekkor történik még valami, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Eva Persson visszavonja a vallomását. Most mindenért Sonját teszi felelőssé. Ami, ugye, ellenőrizhetetlen, lévén, hogy Sonja közben meghalt. A kérdés csak az, Eva Persson honnan tudott erről. Pontosabban: tudnia kellett róla. De a gyilkosság híre nem került még a nyilvánosság elé. És csak igen kisszámú ember tud egyáltalán róla. És tegnap, amikor Eva Persson hirtelen megváltoztatta a vallomását, még kevesebben tudták. Wallander elhallgatott. A teremben feszült, figyelmes csend. Körüljárta a legfontosabb kérdéseket. – Mit csinált Sonja Hökberg, amikor elszökött a kapitányságról? – kérdezte Hansson. – Ezt is tisztáznunk kell. – Annyit tudunk, hogy nem gyalog jutott el a transzformátorállomásig – felelte Wallander. – Még ha nem bizonyítható is százszázalékosan, azt gondoljuk,

hogy kocsival vitték oda. – Nem haladunk túl gyorsan? – kérdezte Viktorsson. – Hiszen már lehet, hogy halott volt, amikor odakerült. – Még nem fejeztem be – felelte Wallander. – Persze, fennáll ennek a lehetősége is. – Van–e valami, ami ez ellen szól? – Nincs. – Akkor nem az a legvalószínűbb, hogy halott volt már, amikor odavitték? Mi szól amellett, hogy önként ment oda? – Hogy ismerte azt, akinek az autójába beszállt. Viktorsson a fejét csóválta. – Miért menne bárki is az éjszaka kellős közepén egy szántóföldre a Sydkraft–trafóházhoz? Ráadásul esett is. Mindez nem azt támasztja inkább alá, hogy valahol másutt ölték meg? – Most te vagy az, aki túlságosan előreszaladsz – mondta Wallander. – Először csak megvizsgáljuk az adott lehetőségeket. De még nem döntünk egyik mellett sem. – Ki vitte el? – vetette közbe Martinsson. – Ha ezt tudnánk, azt is tudnánk, ki ölte meg. Bár azt, hogy miért, még mindig nem. – Az majd csak később jön – mondta Wallander. – Én úgy látom, hogy Eva Persson senki mástól nem kaphatott információt Sonja Hökberg haláláról, csak attól, aki Sonját meggyilkolta. Lisa Holgerssonra nézett. – Ez pedig azt jelenti, hogy Eva Persson a kulcs az egész történethez. Fiatalkorú és hazudik. De nyomást kell gyakorolni rá. Tudni akarom, kitől szerzett tudomást Sonja Hökberg haláláról. Felállt. – És mivel én nem foglalkozhatok Eva Perssonnal, ezért a közbeeső időben egyebekkel fogok foglalkozni. Gyorsan elhagyta a helyiséget, elégedetten a búcsúáriával. Persze gyermeteg demonstráció volt ez, maga is tisztában volt vele. De ha nem tévedett, hatásos. Úgy gondolta, hogy Ann–Brittet fogják felkérni az Eva Perssonnal folytatandó beszélgetésekre. Ő pedig tudja, mit kell kérdeznie. Wallander fogta a dzsekijét. Ki fogja használni az időt, és megpróbál egy másik kérdésre is választ kapni, ami erősen foglalkoztatja. És reménykedett abban, hogy utána azt a személyt, aki Sonja Hökberget megölte, két oldalról is meg tudják közelíteni. Mielőtt pedig elhagyta volna az irodáját, kivett egy mappából két fényképet, és zsebre tette őket. Lement a városba. Volt valami különös ebben az egész történetben, ami nyugtalanította. Miért ölték meg Sonja Hökberget? És miért

történt ez olyan módon, hogy az Skåne nagy részén áramszünetet okozzon? Vagy lehet, hogy az egész csak véletlen lett volna? Átlósan átvágott a piactéren, és kijutott a Hamngatára. Az a vendéglő, ahol Sonja Hökberg és Eva Persson söröztek, még nem volt nyitva. Benézett az ablakon. Volt valaki a helyiségben. Valaki, akit ismert. Bekopogott az ablakon. Az ember továbbra is a pult mögött matatott. Wallander keményebben kopogtatott. Az ember felnézett. Wallander intett, az ember pedig odajött az ablakhoz. Amikor megismerte Wallandert, elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. – Még kilenc sincs – mondta –, és te máris ráéheztél a pizzámra? – Majdnem – felelte Wallander. – Egy kávé talán jót tenne. – És beszélni akarok veled. Kecskeméti István 1956–ban emigrált Magyarországról Svédországba. Az évek során több vendéglőt nyitott Ystadban. Néha, amikor Wallander nem érzett erőt a kotyvasztáshoz, Istvánnál evett. A jóember igencsak bőbeszédű volt, de Wallander ezzel együtt kedvelte. Ráadásul István tudta, hogy Wallander cukorbeteg. István egyedül volt az étteremben. A konyhából húsklopfolás hallatszott. A vendéglő csak tizenegy órától áll az ebédelni kívánók rendelkezésére. Wallander leült az egyik asztalhoz jó mélyen a helyiség belsejében, és mialatt arra várt, hogy István hozza a kávéját, azon elmélkedett, hol is ült a két lány a sörök mellett azon az estén, amikor aztán taxit hívtak. István két csészét tett az asztalra. – Nem jössz túl gyakran – mondta. – És amikor jössz, akkor még zárva vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nem enni akarsz, hanem valami mást. Felemelte a kezét, és felsóhajtott. – Mindenki segítséget akar tőlem. Sportegyletek és segélyszervezetek hívogatnak. Van, aki állattemetőt akar nyitni. És mindenki adományt szeretne kapni tőlem. Azt mondják, reklámoznak. De kérdem én, hogyan reklámozhatna egy pizzériát egy kutyatemető? Újabb sóhaj, aztán folytatta: – Lehet, hogy te is ilyesmiért jöttél? Támogassam a svéd rendőrséget is? – Nekem az is megteszi, ha válaszolsz néhány kérdésemre – felelte Wallander. – A múlt hétfőről. Itt voltál? – Mindig itt vagyok. De a múlt hétfő már rég elmúlt. Wallander letette a két fényképet az asztalra. A helyiségben félhomály volt. – Ismered ezeket? István elvitte a képeket a pulthoz. Alaposan megnézte őket, mielőtt felelt volna.

– Igen, azt hiszem. – Hallottál a taxisgyilkosságról? – Szörnyű egy történet. Hogy mik vannak. És milyen fiatalok ráadásul! István ebben a pillanatban fogta fel az összefüggést. – Ez a kettő volt? – Igen. És akkor este itt voltak. Nagyon fontos, hogy visszaemlékezz. Hogy hol ültek. És hogy volt–e velük valaki. Wallander látta, hogy István tényleg próbál visszaemlékezni. Wallander várt. István fogta a két képet, és bolyongani kezdett velük az asztalok között. Lassan, habozva lépdelt. Keresi a vendégeket, gondolta Wallander. Pontosan azt teszi, amit én is tennék. Már csak az a kérdés, hogy megtalálja–e őket a memóriájában. Az ablak melletti egyik asztalnál István megtorpant. Wallander felállt, és odament hozzá. – Azt hiszem, itt ültek. – Biztos vagy benne? – Meglehetősen. – Melyikük hol? István elbizonytalanodott. Wallander várt, István pedig megkerülte az asztalt egyszer, kétszer, aztán megállt. Úgy tette le Sonja Hökberg és Eva Persson képét az asztalra, mint két kis étlapot. – Biztos? – Igen. De Wallander látta, hogy István homloka ráncokba gyűrődik. Még mindig az emlékezetében kutakodott. – Valami történt az este folyamán – mondta. – Azért emlékszem, mert megkérdőjeleztem, hogy az egyikük tényleg tizennyolc lett volna. – Nem is volt annyi – mondta Wallander. – De felejtsd el. István egy bizonyos Lailát kiáltott elő a konyhából. Behömpölygött egy túlsúlyos hidegkonyhás madám. – Ülj ide – mondta neki István. A lány szőke volt. Eva Persson helyére ültette. – Mi történt? – skånei tájszólását még Wallander is csak nehezen értette. – Maradj csak ott – felelte neki István. – Maradj egyszerűen csak ott. Wallander várt. Látta, amint István emlékezni próbál. – Valami történt azon az estén – ismételgette István. Aztán rájött. Megkérte Lailát, hogy üljön át a másik helyre. – Helyet cseréltek – mondta István.

– Valamikor az este folyamán helyet cseréltek. Laila visszatért a konyhájába. Wallander leült arra a helyre, ahol először ült Sonja Hökberg. Onnan egy falra látott, és az utcára néző ablakra. Maga a helyiség mögötte terült el. Amikor pedig helyet cseréltek, a bejárati ajtóra látott rá. És csak egyetlen asztalt látott, egy kétszemélyest, mivel egy oszlop és egy nagy asztalt körülvevő fülke eltakarta előle a helyiség legnagyobb részét. – És annál az asztalnál ült valaki? – kérdezte. – Vagy emlékszel olyasvalakire, aki nagyjából egy időben érkezett a helycserével? István gondolkodott. – Igen – mondta aztán. – Igazad van. Jött valaki, és épp oda ült le. De azt nem tudom megmondani, hogy ez egy időben történt–e a lányok helycseréjével. Wallander észrevette, hogy még a lélegzetét is visszafojtja. – És ki volt az? Ismered? – Vagy le tudod írni? – Sohasem láttam errefelé. – De leírni nem lesz nehéz. – Hogyhogy? – Ferde szemű volt. Wallander nem értette. – Micsoda? – Kínai volt, na. – Vagy hát mindenesetre ázsiai. Wallander gondolkodott. Fontos ponthoz érkeztek. – És itt maradt, amikor a lányok elmentek a taxival? – Igen. Egy órát még biztosan. – Volt valamiféle kapcsolat közöttük? István megcsóválta a fejét. – Ezt nem tudom. Én nem vettem észre. – De attól még lehetett. – Tudod még, hogyan fizetett az a férfi? – Azt hiszem, hitelkártyával. – De nem vagyok biztos benne. – Helyes – mondta Wallander. – Szeretném, ha kikeresnéd a számlát. – Már elküldtem őket. – Azt hiszem, American Express volt. – Akkor nézzük meg a másolatodat!

A kávé kihűlt. Észrevette, hogy siet. Sonja Hökberg meglátott valakit az utcán, gondolta. Aztán helyet cseréltek, mert jobban akarta látni. És a férfi ázsiai volt. – Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte István. – Egyelőre még csak megpróbálom megérteni, mi is történt – válaszolta Wallander. – Tovább még nem jutottam. Elköszönt Istvántól, és elhagyta a helyiséget. Egy ferde szemű, gondolta magában. Hirtelen megint nyugtalanná vált. Most már sietett.

11. Wallander szuszogott, mire elérte a kapitányságot. Szedte a lábát, mert tudta, hogy Ann–Britt Höglund éppen most beszél Eva Perssonnal. Fontos volt, hogy elmondja neki, mit tudott meg István éttermében, és hogy választ kapjanak az újonnan felmerült kérdésekre. Irene egy kupac telefonüzenetet nyomott a kezébe, amit olvasatlanul zsebre vágott. Felhívta azt a szobát, amelyben Ann– Britt ült Eva Perssonnal. – Épp be akartam fejezni – mondta. – Még ne! – mondta Wallander. – Felmerült egy–két újabb kérdés. – Tarts szünetet! Megyek. A nő megértette, hogy fontos a dolog. Így megígérte, hogy vár még. Mire kilépett a folyosóra, Wallander már türelmetlenül várta. Azonnal a tárgyra tért. Elmesélte a helycserét a vendéglőben és azt az egyetlen asztalt, amelyet Sonja Hökberg láthatott a mellette ülő ázsiai férfival együtt. Amikor befejezte, észrevette, hogy Ann–Britt habozik. – Ázsiai? – Igen. – Gondolod, hogy ez tényleg fontos? – Sonja Hökberg helyet cserélt. Szemkontaktust keresett vele. Ez pedig jelent valamit. Ann–Britt vállat vont. – Beszélek vele. De mit kérdezzek tőle? – Hogy miért cseréltek helyet. És mikor. Figyeld, hogy hazudik–e. Hogy észrevette–e azt a férfit, aki a háta mögött ült. – Elég nehéz észrevenni rajta bármit is. – Kitart a története mellett? – Sonja Hökberg egyedül ütött is, szúrt is.

És Eva Persson előre nem is tudott semmiről. – Mit mond, amikor szembesíted a korábbi vallomásával? – Azzal magyarázza, hogy félt Sonjától. – És miért félt? – Erre nem felel. – És egyáltalán: félt? – Nem. Hazudik. – Hogyan reagált, amikor közölted vele, hogy Sonja meghalt? – Elnémult. Azt hiszem, nagyon megrázta. – Vagyis nem tudott róla? – Aligha. Ann–Brittnek vissza kellett mennie. Az ajtóból még visszafordult. – Az anyja már fogadott neki ügyvédet. Az pedig már fel is jelentett téged. Klas Harryssonnak hívják. A név semmit sem mondott Wallandernek. – Fiatal, becsvágyó malmöi ügyvéd. Igen biztos a dolgában. Wallandert egy pillanatra ólmos fáradtság fogta el. De aztán visszatért a dühe. – Kiszedted belőle, amit még nem tudtunk? – Őszintén szólva azt gondolom, hogy ez az Eva Persson egy kicsit buta. De a történetéhez ragaszkodik. A második verzióhoz. Ettől nem tér el. Úgy mondja, mint a gép. Wallander megrázta a fejét. – Ez a Lundberg–gyilkosság messzebbre mutat. – Hidd el. – Remélem, igazad van. És nem csak azért csaptak agyon egy taxisofőrt, mert pénzt akartak szerezni. Ann–Britt visszament Eva Perssonhoz. Wallander Martinssont kereste, de hiába. Hansson sem volt ott. Visszamenvén a szobájába, Wallander átböngészte a telefonüzeneteket, amelyeket Irene nyomott a kezébe. Persze a legtöbben, akik valamit akartak tőle, újságírók voltak. De ott volt Tynnes Falk elvált feleségének üzenete is. Wallander félretette ezt a cédulát, aztán leszólt Irénének, hogy ne kapcsoljon be hozzá senkit. A tudakozótól megtudta az American Express számát. Elmondta, mit akar, és egy Anita nevű nőhöz kapcsolták. Ő arra kérte, hadd hívja vissza ellenőrzésképpen. Wallander letette és várt. Aztán pár perc elteltével eszébe jutott, ő maga kérte meg Irénét, hogy ne kapcsoljon be hozzá hívásokat. Káromkodott, és megint felhívta az American Expresst. Ezúttal sikerült a visszahívás. Wallander előadta, mit óhajt, és megadta az összes kért adatot. – Tudja, hogy eltarthat egy ideig? – kérdezte az Anita nevű nő. – Hát, ha önök is tudják, hogy nagyon sürgős… – felelte. – Megteszem, amit tudok.

Ennyi volt a beszélgetés. Ezután Wallander az autószerelő műhely számát tárcsázta. Pár perc múlva maga a mester vette át. Amikor megnevezte a javítás összegét, Wallandernek még a szava is elakadt. Ugyanakkor azonban a mester azt is megígérte, hogy másnapra elkészítik. És hogy nem a munkadíj a sok, hanem a pótalkatrészek ára. Wallander megígérte, hogy másnap délben elmegy a kocsiért. Egy pillanatig tétlenül üldögélt. Gondolatban abban a szobában tartózkodott, amelyben Ann–Britt Eva Perssont hallgatta ki. És bosszantotta, hogy nem ő maga ülhet ott. Ann–Britt néha igen lágyszívű tudott lenni, például amikor egy–egy bűnöst nyomás alá kellett helyezni a kihallgatás során. Ráadásul igazságtalanul bántak vele. Lisa Holgersson pedig nyíltan kimutatta a bizalmatlanságát. Ez megbocsáthatatlan. Hogy teljék az idő, felhívta Tynnes Falk feleségét. Az szinte azonnal felvette a telefont. – Wallander a nevem. – Marianne Falkkal beszélek? – Jó, hogy hívott. Már vártam. A nő hangja világos, kellemes csengésű volt. Wallandert Mona hangjára emlékeztette. Távoli, talán fájdalmas érzés suhant át rajta. – Enander doktor felvette önnel a kapcsolatot? – kérdezte a nő. – Beszéltem vele. – Ezek szerint tudja, hogy Tynnes nem szívinfarktusban halt meg? – Hát ez azért túlzó következtetés lenne. – Miért? Megtámadták? A nő nagyon határozottan beszélt. Wallander érezte, amint hirtelen felébred az érdeklődése. – Ez majdnem úgy hangzik, mintha meg se lepődne rajta. – Min? – Hogy ez lett a vége. Hogy megtámadták. – Nem is lepne meg. Tynnesnek sok ellensége volt. Wallander jegyzettömböt és ceruzát szedett elő. A szemüveg már amúgy is rajta volt. – Miféle ellenségek? – Nem tudom. – De egyfolytában miattuk aggódott. Wallander keresett valamit az emlékezetében, amit Martinsson jelentésében kellett olvasnia. – Számítógépes tanácsadó cége volt, nem igaz?

– Igen. – Ez azért nem tűnik túl veszélyes munkaterületnek. – Attól függ, kiknek ad tanácsot. – És ő kiknek adott tanácsot? – Nem tudom. – Nem tudja? – Nem. – De mégis azt hiszi, hogy megtámadták? – Ismerem a férjemet. Akkor is, ha nem tudtunk együtt élni. Ebben az évben nagyon nyugtalan volt. – És azt sohasem mondta meg, hogy miért? – Tynnes csak akkor szólalt meg, ha elkerülhetetlen volt. – Hiszen éppen ön mondta, hogy voltak ellenségei. – Ezt ő maga mondta. – Miféle ellenségek? A nő vonakodva válaszolt. – Tudom, hogy nagyon furán hangzik – mondta –, de nem tudom pontosabban kifejezni. Pedig nagyon sokáig éltünk együtt, és van két közös gyerekünk is. – Azért az „ellenség” szót nem szokták csak úgy ok nélkül használni. – Tynnes sokat utazott. Az egész világban. Mindig is ezt tette. Nem tudom megmondani, miféle embereket ismert meg ezeken az útjain. De néha, amikor hazajött, vidám volt. Máskor meg inkább nyugtalannak láttam, amikor érte mentem Sturupba. – De csak mondott valamit? Miért voltak az ellenségei? Kik voltak? – Nagyon hallgatag volt. – De én láttam rajta. A nyugtalanságot. Wallandernek olyan érzése kezdett támadni, mintha a nőnek, akivel beszélget, nem lenne ki mind a négy kereke. – Van még valami, amit szeretett volna elmondani nekem? – Nem szívinfarktus volt. Szeretném, ha a rendőrség kiderítené, mi történt igazából. Wallander gondolkodott, csak azután válaszolt. – Feljegyeztem mindent, amit elmondott. Ha szükség lesz önre, jelentkezni fogunk. – Elvárom, hogy kiderítsék, mi történt. Tynnes meg én elváltunk. De én még mindig szerettem. Amikor Wallander letette a kagylót, elábrándozott azon, hogy vajon Mona is még mindig szereti–e őt. Annak ellenére, hogy most egy másik férfi felesége. Erősen kételkedett benne. Azt viszont tényleg szerette volna tudni, vajon valaha szerette–e a nő. Ingerülten söpörte félre ezeket a gondolatokat, és még egyszer végigpörgette gondolatban mindazt, amit Marianne Falk mondott. Aggodalma

őszintének tetszett. De amit elmondott, az nem derített semmire sem fényt. Tynnes Falk foglalkozása továbbra is meglehetősen homályos maradt. Kikereste Martinsson beszámolóját, és felhívta a lundi patológiát. Közben fülelt, közelednek–e már Ann–Britt léptei a folyosón. Mert ami igazából érdekelte, az Ann–Britt és Eva Persson beszélgetése volt. Tynnes Falk szívinfarktusban halt meg. Ezen egy aggodalmaskodó feleség sem változtat, aki a férjét képzelt ellenségek gyűrűjében látta. Még egyszer beszélt azzal az orvossal, aki Falk testét boncolta, és elmesélte az egész beszélgetést a feleséggel. – Nem szokatlan, hogy a szívinfarktus a semmiből jön – mondta az orvos. – És az a férfi, akit beszállítottak hozzánk, pontosan abban halt meg. Ezt a képet sem az, amit legutóbb mondott, sem ez a mostani dolog nem változtatja meg. – És a fejsérülés? – Azt akkor szerezte, amikor fejjel az aszfaltra zuhant. Wallander megköszönte, és letette a kagylót. Egy pillanatig még eltöprengett, miért lehetett Marianne Falk olyan biztos abban, hogy a férje nyugtalan volt. Aztán becsukta Martinsson beszámolóját. Nem érnek rá arra, hogy mindenki agyrémei után futkorásszanak. Hozott egy kávét az étkezőből. Tizenkettő múlt pár perccel. Martinsson és Hansson még házon kívül voltak. Wallander visszament a szobájába. Még egyszer átnézte a telefonüzeneteket. Az American Express–es Anita nem jelentkezett. Az ablakhoz lépett, és a víztoronyra nézett, amelynél varjak lármáztak. Türelmetlen volt, és ingerült. Állandóan Sten Widén elhatározása motoszkált a fejében, hogy felszámolja az itteni életét, és újat kezd. Valahogy úgy érezte, utolsó lett egy futóversenyen, amelyen ha nem is nyerhetett volna, de jobb helyezésre voltak esélyei az induláskor. A gondolat nem tisztázódott még benne, de pontosan tudta, mi zavarja. Az az érzés, hogy az idő elszalad mellette. – Nem mehet ez így tovább – mondta hangosan. – Valaminek történnie kell. – Kivel beszélsz? Wallander megfordult. Martinsson állt a szobában. Wallander nem hallotta, hogy jön. Az egész kapitányságon senki nem tud ilyen hangtalanul közlekedni, mint Martinsson. – Magamban beszéltem – ismerte be Wallander. – Te nem szoktál? – A feleségem szerint én álmomban beszélek. Lehet, hogy ez olyasmi? – Mit akartál? –

Végigfuttattam minden kulcstulajdonost a programjainkon. Egyikük sem szerepel a listáinkon. – Ahogy az várható volt. – Gondolkodtam azon, miért törhették be a kaput – mondta Martinsson. – Úgy látom, két lehetőség van. Az egyik, hogy nem volt kulcsuk a kapuhoz. A másik pedig, hogy olyasvalamit akartak jelezni, amit még nem értünk meg. – Mi lehetne az? – Randalírozás. Vandalizmus, mit tudom én. Wallander a fejét csóválta. – Az acélajtót kinyitották. Ezzel egy további lehetőség is felmerül: az, aki a külső ajtót feltörte, nem ugyanaz a személy volt, mint aki az acélajtót kinyitotta. Martinsson értetlenül nézett rá. – Ezt meg mivel magyaráznád? – Nem akarom magyarázni. Csak egy további lehetőséget jelöltem meg. A beszélgetés elakadt. Martinsson eltűnt. Wallander tovább várt. Már tizenkét óra volt. Fél egy előtt öt perccel Ann–Britt Höglund is előkerült. – Hát ennek az Eva Perssonnak aztán nem lehet a szemére hányni, hogy elkapkodja a dolgokat – mondta. – Hogy beszélhet egy fiatal ilyen lassan? – Lehet, fél, hogy rosszat mond. Ann–Britt leült a vendégszékre. – Megkérdeztem, amit kértél – kezdte. – Nem látott semmiféle kínait. – Nem kínait mondtam. Ázsiait. – Mindenesetre semmi ilyesfélét nem látott. Azért cseréltek helyet, mert Sonja azt mondta, huzatot érez az ablak felől. – És hogyan reagált a kérdésre? – Pontosan, ahogy gondoltad. Nem számított rá. És simán hazudott rá valamit. Wallander tenyérrel az asztalra csapott. – Hát akkor már ezt is tudjuk – mondta. – Van összefüggés kettőjük és az utánuk érkezett férfi között. – Miféle összefüggés? – Azt még nem tudjuk. De nem közönséges taxisgyilkosság volt. – Csak azt nem tudom, hogyan lépjünk tovább. Wallander elmesélte, miféle hívást vár az American Expresstől. – Akkor lesz egy nevünk. És ha név van, akkor már nagyot léptünk előre. Közben meglátogatod Eva

Perssonékat otthon. Szeretném, ha megnéznéd a szobáját. Az apja hol van? Ann–Britt a jegyzeteiben lapozott. – Hugó Lövström a neve. – Nem voltak összeházasodva. – Itt él a városban? – Állítólag Växjőben él. – Mi az, hogy „állítólag”? – A lánya szerint hajléktalan alkoholista. Az a lány tele van gyűlölettel. És nehéz megmondani, hogy az apját vagy az anyját veti–e meg inkább. – Nincs kapcsolatuk? – Nem úgy tűnik. Wallander gondolkodott. – Nincs ok – mondta. – Tudnunk kell, mi rejlik mögötte. Vagy tévedek. A fiatalok, nem csak a fiúk, úgy gondolják, a gyilkosság egyáltalán nem is különleges dolog. És ha ez így van, akkor megadom magam. De ennyire még talán nem vagyunk. Valami volt, ami rávitte őket erre a tettre. – Lehet, hogy háromszögdrámaként kellene felfognunk? – vetette fel Ann–Britt. – Hogyhogy? – Talán nem lenne ostobaság egyszer ezt a Lundberget is alaposabban megnézni. – Minek? – Nem tudhatták, melyik sofőr jön értük! – Ebben igazad van. Wallander látta, hogy a nő valamit forgat a fejében. – De ha egy kicsit másképp nézzük… – mondta végül eltöprengve. – Ha számításba vesszük, hogy pillanatnyi felindulásból követték el? Taxit rendelnek. Lehet, hogy még kiderítjük, hová akartak menni. De képzeld azt el, hogy egyikük vagy esetleg mindkettő arra reagál, amikor észreveszik, hogy éppen Lundberg az, aki a taxit vezeti. – Igazad van – felelte Wallander. – Ennek fennáll a lehetősége. – Azt tudjuk, hogy a lányok fegyvert hordtak magukkal. A fegyver valószínűleg hamarosan alapfelszerelés lesz a fiataloknál. Aztán meglátják, hogy Lundberg vezeti a kocsit. És megölik. Lehet, hogy így történt. Még ha légből kapottan hangzik is. – Nem inkább, mint a többi elméletünk – mondta Wallander. – Nézzünk utána, hogy Lundbergnek volt–e már dolga velünk. Ann–Britt felállt és kiment. Wallander a jegyzettömbjéért nyúlt, és megpróbálta mindannak az összegzését papírra vetni, amit Ann–Britt elmondott.

Egy óra elmúlt, de nem gondolta, hogy tovább léptek volna az ügyben. Megéhezett, átment az étkezdébe, hogy megnézze, van–e még szendvics. Ám az asztal üres volt. Fogta a dzsekijét, kiment a kapitányságról. Most magával vitte a mobilját, és Irénének azt az utasítást adta, hogy az American Express hívását mindenképp irányítsa hozzá. Bement a legközelebbi étterembe. Érezte, hogy felismerték. Az újságban megjelent képet biztosan sokan vitatták Ystad–szerte. Kínos volt, hát gyorsan evett. Épp kilépett az utcára, amikor csipogott a mobilja. Anita volt. – Megtaláltuk – jelentette. Wallander hiába keresett papírt és íróeszközt. – Visszahívhatom? – kérdezte. – Tíz perc. A nő megadta a számát. Wallander visszasietett az irodájába, és felhívta. – Nos, a kártyát Fu Cseng névre állították ki. Wallander írta. – Hongkongban állították ki – folytatta a nő. – És egy kowlooni lakcímet adott meg. Wallander megkérte a nőt, hogy betűzze. – De van egy kis gond – mondta a nő. – A kártya hamis. Wallander összerezzent. – Tehát zárolták? – Nem, rosszabb. Nem lopott. Hanem hamisított. Az American Express sohasem adott ki Fu Cseng nevű személy számára bankkártyát. – Ez pedig mit jelent? – Először is nagyon jó, hogy viszonylag gyorsan sikerült a nyomára bukkanni. És hogy a vendéglős nem kapja meg a pénzét. Hacsak nincs biztosítva. – Vagyis Fu Cseng nem létező személy? – Biztos van ilyen nevű ember. De a hitelkártya hamis, akárcsak a lakcím. – Miért nem mondta mindjárt? – Megpróbáltam. Wallander megköszönte a segítséget, és véget vetett a beszélgetésnek. Tehát egy ember, aki talán Hongkongból jött, felbukkan István éttermében, Ystadban. És ott szemkontaktust vesz fel Sonja Hökberggel. Wallander megpróbált valamiféle összefüggést meglátni, amely tovább vinné. De nem talált ilyent. Nem voltak összekötő elemek. „Lehet, hogy csak beképzelek valamit – gondolta. – És Sonja Hökberg meg Eva Persson az új idők szörnyetegei, akik tökéletes közönnyel néznek az életre.” A saját szavaitól megijedt. Szörnyetegeknek nevezte őket. Egy tizenkilenc és egy tizennégy éves lányt. Félretolta a papírokat.

Sokáig már nem halogathatja az előadást sem, amelyet este meg kell tartania. És ugyan eldöntötte, hogy egyszerűen arról a gyilkossági ügyről beszél majd, amely éppen foglalkoztatja őket, azért a kulcsszavakat fel akarta írni, és egy kicsit felvázolni az egészet. Különben elhatalmasodik rajta az idegesség. Írni kezdett, de nemigen tudott összpontosítani. Lelki szemei előtt felbukkant Sonja Hökberg elszenesedett teste. Odahúzta a telefont, és felhívta Martinssont. – Nézz már utána, nem találsz–e valamit Eva Persson apjáról – mondta. – Hugó Lövströmnek hívják. Állítólag Växjőben él, alkoholista és hajléktalan. – Lehet, hogy akkor egyszerűbb a växjői kollégákat felhívni, és megkérdezni őket – felelte Martinsson. – Én most éppen Lundberggel foglalkozom. – Magadtól? Wallander elképedt. – Ann–Britt kért meg rá. Ő Eva Perssonékhoz ment. Nem tudom, mit akar ott megtalálni. – Van még egy nevem a számítógéped számára. Fu Cseng. – Mit mondtál? Wallander betűzte a nevet. – És ez ki lenne? – Majd később elmondom. Délután úgyis találkoznunk kell. Olyan fél ötre gondoltam. Csak röviden. – Tényleg Fu Cseng a neve? – hitetlenkedett Martinsson. Wallander nem válaszolt. A délután maradék részét az esti előadás kulcsszavai mellett töltötte. Nagyon rövid idő alatt megutálta az egész rendezvényt. Az előző évben a rendőr–akadémián tartott egy, saját érzései szerint sikerületlen előadást a betörések kinyomozásáról. De utána mégis több növendék odament hozzá, és megköszönték. Azt azóta sem sikerült megtudnia, hogy mit is köszöntek meg. Fél ötkor feladta a készülődést. Jöjjön, aminek jönnie kell. Összegyűjtötte a papírjait, és ment az ülésterembe. Senki sem volt ott. Megpróbált fejben összefoglalást készíteni, de a gondolatai szétszaladtak. Nem függ össze, gondolta. A Lundberg–gyilkosság nem függ össze a két lánnyal. És Sonja Hökberg halála a transzformátorállomáson megint csak nem függ össze semmivel. Ez az egész nyomozás olyan megfoghatatlan. Pedig tudjuk, mi történt. De mégis hiányzik a nagy, mindent eldöntő „miért”.

Hansson Martinssonnal együtt érkezett, majd Ann–Britt is befutott. Wallander boldog volt, hogy Lisa Holgerssont nem látja. Rövid megbeszélés volt. Ann–Britt elmondta, hogy látogatást tett Eva Perssonnal. – Minden teljesen hétköznapinak tűnt – mondta. – Lakásuk van a Stödgatán. Az anya a kórházban szakácsnő. A lány szobája pont olyan, amilyenre számítottam. – Vannak poszterek a falon? – kérdezte Wallander. – Csupa olyan banda, akiket nem ismerek – felelte Ann– Britt. – Semmi feltűnő. Miért kérdezed? Wallander nem válaszolt. Közben elkészült az Eva Perssonnal folytatott beszélgetés jegyzőkönyve. Ann–Britt másolatokat adott körbe. Wallander beszámolt az István éttermében tett látogatásról, amelynek eredményeképpen fény derült a hamis bankkártyára. – Megtaláljuk ezt az embert – zárta le a beszélgetést –, már csak azért is, hogy kihúzhassuk a névsorunkból. Aztán következett a nap többi eredménye. Előbb Martinsson, aztán Hansson, aki Kalle Ryss–szel beszélt, aki egyike volt Sonja Hökberg barátainak. De Ryss nem sokat tudott mondani. Azonkívül, hogy alapvetően nagyon keveset tud Sonja Hökbergről. – Azt mondta, hogy a lány nagyon titokzatos volt – mondta Hansson. – Akármit jelentsen is ez. Húsz perccel később Wallander összegzett: – Lundberget egy lány, esetleg kettő, megölte. Indítékuk állítólag a pénz volt, de ezt én nem hiszem, és ezért tovább kell kutakodnunk. Sonja Hökberget meggyilkolták. Kell, hogy legyen ezek között a történések között valami olyan összefüggés, amelyet még nem ismertünk fel. Valami ismeretlen kiindulópont. Így aztán minden előítélet nélkül kell közelítenünk az eseményekhez. Persze vannak olyan kérdések, amelyek romosabbak, mint a többi. Ki vitte Sonja Hökberget a trafóházhoz? Miért gyilkolták meg? Az ismerősei közül mindenkit elő kell vennünk. Azt hiszem, hosszabb ideig fog tartani, mint amennyire eleinte számítottunk. De meg kell találnunk az átfogó megoldást. Öt előtt véget is ért a megbeszélés. Ann–Britt még sok sikert kívánt az estéhez. – Meg fognak támadni nők bántalmazásáért – panaszkodott Wallander. – Nem hiszem. Régről jó a híred. – Azt hittem, az már rég romokban hever.

Wallander hazament. Per Åkesontól jött levél Szudánból. Letette a konyhaasztalra. Várhat. Aztán lezuhanyozott, átöltözött. Fél hétkor kilépett a lakásából, és elment arra a címre, ahol az ismeretlen nők várták. Egy pillanatra megállt a sötétségben, és felnézett a villa kivilágított ablakaira. Aztán összeszedte magát, és bement. Amikor kilépett, már kilenc is elmúlt. Megizzadt. Tovább beszélt, mint tervezte. És több kérdést kapott, mint várta. De valahogy szárnyakat kapott a nőktől, akik összegyűltek. A legtöbben nagyjából kortársai voltak, és figyelmük egyszerűen hízelgett neki. Tulajdonképpen szívesen maradt volna még tovább is. Lassan ballagott hazafelé. Nem is nagyon tudta már, mit beszélt. De odafigyeltek rá, és ez volt a legfontosabb. Egy maga korabeli nő különösen feltűnt neki. Pár szót váltott is vele, mielőtt elment volna. Solveig Gabrielsson néven mutatkozott be. Wallander nehezen szakadt el tőle gondolatban. Amikor hazaért, felírta a konyhai jegyzettömbre a nevet. Nem is tudta, minek. Még le sem vetette a dzsekijét, már megcsörrent a telefon. Felvette. Martinsson volt. – Na, milyen volt az előadás? – érdeklődött. – Jó. De ugye, nem azért hívtál, mert ezt akartad megtudni? Martinsson habozott, mielőtt folytatta volna. – Itt ülök és dolgozom – mondta. – És az előbb befutott egy hívás, amiről nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Lundról, a patológiáról. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. – Tynnes Falk – mondta Martinsson. – Emlékszel még rá? – A bankautomatás ember. – Persze hogy emlékszem. – Úgy tűnik, eltűnt a hullája. Wallander a homlokát ráncolta. – Egy hulla legföljebb a koporsóba szokott eltűnni. – Ahogy azt Móricka elképzeli. Esetünkben úgy néz ki, hogy ezt a hullát ellopták. Wallander egy szót sem tudott kinyögni. Gondolkodni próbált. – És ez még nem minden – folytatta Martinsson. – Nemcsak hogy eltűnt a hulla. Hanem a helyén a hűtőben most valami más van. – Micsoda? – Egy tönkrement relé.

Wallander nem volt benne biztos, hogy jól tudja, mi az a relé. De azt tudta, hogy valami elektromos micsoda. – És nem egy közönséges relé az – mondta még Martinsson –, hanem egy nagyméretű. Wallander szíve hevesebben kezdett dobogni. Előre sejtette a választ: – Egy nagy relé, amit hol használnak? – Transzformátorállomásokon. Olyanokon, mint ahol megtaláltuk Sonja Hökberg tetemét. Wallander egy pillanatig csendesen ült ott. Felbukkant egy összefüggés. Csak éppen nem olyan, mint amilyenre számított.

12. Martinsson az étkezőben ült és várt. Csütörtök este volt, már tíz felé járt. A vészhelyzeti központból, ahová az összes éjszakai hívás befutott, egy rádió hangja szűrődött ki halkan. Egyébként csend volt. Martinsson teát ivott, és egy kétszersültet rágcsált. Wallander, dzsekiben, szemben ült vele. – Milyen volt az előadás? – Már kérdezted. – Régen szerettem emberek előtt beszélni. De ma már nem tudom, hogy képes lennék–e rá. – Biztosan sokkal jobb lettél volna, mint én. De ha pontosan akarod tudni, hát tizenkilenc nőt számláltam össze, valamennyien középkorúak, áhítattal hallgattak végig, ám kissé szorongva, amikor közhasznú munkánk véresebb oldalairól is fellebbentettem a fátylat. Nagyon kedvesek voltak, udvarias és semmitmondó kérdéseket tettek fel, amelyekre olyan stílusban válaszoltam, amelytől biztosan meghatódott volna az országos rendőrfőkapitány. Így megfelel? Martinsson bólintott, és lesöpörte a kétszersültmorzsákat az asztalról, majd elővette a jegyzetfüzetét. – Nos, kezdem elölről. Nyolc ötvenegykor csengett itt kint a központban a telefon. Az ügyeletes nekem továbbítja a hívást, mert nem segélykérés, és mert tudja, hogy még bent vagyok. Ha nem lettem volna itt, arra kértem volna a telefonálót, hogy holnap reggel hívjon. Azt a személyt, aki telefonált, Pålssonnak hívják. Sture Pålssonnak. Nem tudom, milyen címe–rangja van. De ő vezeti a lundi patológia hullaházát. Persze, ma már biztosan nem hullaház a neve, de úgyis tudod, mire gondolok. Azt a hűtőtermet, amelyben a

testeket őrzik a boncolásig vagy addig, amíg valamelyik temetkezési vállalat el nem viszi őket. Nyolc óra tájban vette észre, hogy az egyik hűtőfiók ajtaja nincs rendesen becsukva. Amikor kihúzta a tepsit, akkor látta, hogy nem a halott fekszik rajta, hanem helyette egy elektromos relé. Felhívta azt az alkalmazottat, aki napközben volt szolgálatban. Egy Lyth nevű embert. Az pedig biztos volt benne, hogy hat óra körül, amikor befejezte a műszakját, a test még a helyén volt. Tehát valamikor este hat és nyolc között tűnt el. A hullaházat hátulról, a belső udvar felől is meg lehet közelíteni. Pålsson megvizsgálja a hátsó zárat, és kideríti, hogy feltörték. Azonnal felhívja a malmöi rendőrséget. Az egész nagyon gyorsan zajlik. Tizenöt percen belül kint van egy járőr. Amikor meghallják, hogy az eltűnt test Ystadból jött, és igazságügyi orvosi vizsgálat tárgyát képezte, megbízzák Pålssont, hogy értesítsen bennünket. Amit ő meg is tesz. Martinsson letette a tömböt. – A hulla megtalálása természetesen a malmöi kollégák feladata – folytatta. – De nem tagadhatjuk, hogy bennünket is érint az ügy. Wallander gondolkodott. A helyzet meglehetősen furcsa volt. Meg hát kellemetlen is. Érezte, hogy nő benne a feszültség. – A malmöi kollégáknak biztosan lesz gondjuk az ujjlenyomatokra – mondta. – Nem is tudom, hogy egy holttest ellopása beleesik–e valamiféle büntethetőségi kategóriába. Talán önhatalmú cselekedet. Vagy a halott nyugalmának megzavarása. De persze annak a veszélye is fennáll, hogy nem veszik komolyan a fiúk. Nyberg vett a trafóállomáson ujjlenyomatokat, ugye? Martinsson gondolkodott. – Biztosan. – Megkérdezzem? – Most ne. De az jó lenne, ha a malmöi kollégák is megvizsgálnák a hűtőházat és a relét is ujjnyomokra. – Felhívjam őket? – Az lenne a legjobb. Martinsson elment telefonálni. Wallander kávét hozott magának, és megpróbálta elképzelni, mi történhetett. Még mindig nem zárható ki, hogy csak egy furcsa véletlenről volt szó. Volt már ilyesmire példa. De valami azt súgta neki, hogy most nem ez a helyzet. Valaki betört egy hullaházba, hogy ellopjon egy halottat. Cserébe egy elektromos relét hagyott a helyén. Wallandernek az jutott eszébe,

amit Rydberg mondott neki valamikor még nagyon régen, közös idejük legelején. A bűnözők gyakran hátrahagyják az üdvözletüket a tett színhelyén. Néha szándékosan. De legalább annyiszor csak trehányságból. Ez itt nem trehányság volt, gondolta. Véletlenül senki sem szaladgál egy nagy elektromos relével. És nem felejti ott egy hullaház tepsijében. Ezt meg kellett hogy találják. És ez az üdvözlet nem a patológusoknak szól. Hanem nekünk. A második kérdés szintén magától adódott. Miért lopnak el egy holttestet? Persze előfordult, hogy olyan halottakat, akik sötét, furcsa szektákhoz tartoztak, elloptak. De Tynnes Falk aligha tartozott ilyen szektához. Persze, ebben nem lehetnek biztosak. Vagyis csak egy magyarázat maradt: ellopták a testet, mert valamit el akarnak tussolni vele. Martinsson visszatért. – Szerencsénk volt – mondta. – Nejlonzsákba tették a relét, nemcsak úgy lehajították egy sarokba. – Ujjlenyomatok? – Készülnek. – És a hullának semmi nyoma? – Semmi. – Tanúk sincsenek? – Nem tudok róla, hogy lennének. Wallander elmondta Martinssonnak, amit kiötlött. Martinsson egyetértett a következtetéseivel. Az egész nem lehet véletlen. A testet azért vitték el, mert valamit el akarnak tussolni. Wallander beszámolt Martinssonnak Enander doktor véleményéről és a Falk volt feleségével folytatott beszélgetésről is. – Nem vettem egész komolyan – vallotta be. – Végül is, a patológusokban meg lehet bízni. – Az, hogy Falk hullája eltűnt, még nem jelenti azt, hogy gyilkosság áldozata lett. Wallander elismerte, hogy Martinssonnak akár igaza is lehet. – Mégsem tudok más okot elképzelni, mint hogy nem akarják, hogy kiderüljön, mi a halála igazi oka. – Lehet, hogy lenyelt valamit? – Micsodát? – rántotta fel Wallander a szemöldökét. – Gyémántot, drogot, mit tudom én. – Azt megtalálta volna a boncolóorvos. – Most akkor mit csinálunk? – Kitaláljuk, ki is volt ez a Tynnes Falk – mondta Wallander. – Gyorsan leírtuk az egészet. Így nem volt szükség arra, hogy

alaposabban megvizsgáljuk őt vagy az életét. De Enander vette a fáradságot, és idejött, hogy elmondja nekünk: aggályai merültek fel a halál okával kapcsolatban. És amikor Falk feleségével beszéltem, az azt mondta, hogy a férje gyakran volt nyugtalan. És hogy sok ellensége volt. Egyáltalán, sok olyasmit mondott, ami arra utalt, hogy a férje elég bonyolult ember lehetett. Martinsson elhúzta a száját. – Egy informatikai tanácsadó, akinek ellenségei vannak? – Azt mondta a nő. És egyikünk sem beszélgetett el vele alaposabban. Martinssonnál ott volt a sovány kis mappa mindazzal, amit Tynnes Falkról megtudtak. – A gyerekeivel sem beszéltünk. És egyáltalán senkivel sem beszéltünk, mert azt gondoltuk, hogy természetes halált halt. – Még mindig abból indulunk ki – mondta Wallander. – Legalábbis ez éppannyira elképzelhető, mint bármi más. Amit be kell látnunk, az mindössze annyi, hogy közte és Sonja Hökberg között fennállt valamiféle kapcsolat. Lehet, hogy Eva Perssonnal is. – Miért nem mindjárt Lundberggel? – Tényleg. Lehet, hogy még a taxissal is. – Annyit mindenesetre tudunk, hogy amikor Sonja Hökberget elégették, Tynnes Falk már halott volt – mondta Martinsson. – Vagyis ő nem lehetett a gyilkosa. – Ha arra gondolunk, hogy Tynnest megölték, akkor akár ugyanaz is lehet a gyilkosa, mint Sonjának. Wallandert egyre inkább feszélyezte, hogy olyasvalamiben kavarnak, amiből egy kukkot sem értenek. Ez valami dupla fenekű ügy lesz, gondolta. Mélyebbre kell lenyúlnunk. Martinsson ásított. Wallander tudta, hogy ilyenkor többnyire már aludni szokott. – Kérdés, hogy messzebbre jutunk–e még – mondta Wallander. – Nem a mi dolgunk, hogy kiküldjük az embereket, ha megszökik egy hulla. – Meg kéne néznünk Falk lakását – mondta Martinsson, és újabb ásítást fojtott el. – Egyedül élt. Ezzel kellene kezdeni, aztán beszélni a feleségével. – A volt feleségével. Elváltak. Martinsson felállt. – Hazamegyek, lefekszem. – Hogy áll a kocsid? – Holnapra megjavítják. – Hazavigyelek? – Egy kicsit még maradok. Martinsson habozott. – Megértem, ha fel vagy háborodva – mondta aztán.

– Azon a képen az újságban. – Mit gondolsz róla? – Miről? – Bűnös vagyok, vagy nem? – Világos, hogy adtál neki egy pofont. De úgy gondolom, az az igazság, amit te állítasz. Hogy a lány megtámadta az anyját. – Mindenesetre én meghoztam a döntésemet – mondta Wallander. – Ha fegyelmit kapok, felmondok. Meglepődött a saját szavaitól. Sosem gondolt még arra, hogy benyújtja a felmondását, ha a belső vizsgálat számára kedvezőtlen eredménnyel végződik. – Akkor majd szerepet cserélünk – mondta Martinsson. – Hogyhogy? – Akkor majd én leszek az, aki meggyőz téged, hogy maradj. – Nem fogsz meggyőzni. Martinsson nem válaszolt. Fogta a mappáját, és elment. Wallander ott maradt a széken. Kicsit később két éjszakás rendőr jött be. Odabólintottak Wallandernek. Ő meg szórakozottan hallgatta a beszélgetésüket. Egyikük azon töprengett éppen, vegyen–e tavasszal motorkerékpárt. Kávét töltöttek maguknak, aztán kimentek. Wallanderben nem is fogalmazódott meg az elhatározás, de valahogy mégis testet öltött a fejében. Az órájára nézett. Mindjárt fél tizenkettő. Tulajdonképpen várhatna másnap reggelig. De valami belső nyugtalanság űzte. Éjfél előtt hagyta el a kapitányságot. Zsebében ott lapultak az álkulcsok, amelyeket rendesen az íróasztala legalsó fiókjában tartott. Tíz percre volt szüksége az Apelbergsgatanig. Gyenge szellő fújt, pár fok volt pluszban. Felhős volt az ég. Az utcákon nem járt senki. Pár súlyos kamion haladt el mellette, a Lengyelországba induló komphajóhoz tartottak. Éjfél volt. Tynnes Falk pontosan ilyenkor halt meg, gondolta Wallander. Kezében tartotta még a vérfoltos bankkivonatot, amelyen rajta állt az idő. Wallander megállt az árnyékban, és figyelte a házat, az Apelbergsgatan 10.–et. A legfölső emelet sötét volt. Falk ott lakott. Egy emelettel alatta sem égett lámpa. De az első emeleten egy ablak még világos volt. Wallandernek végigfutott a hideg a hátán. Ott aludt el egyszer egy idegen nő karjában olyan részegen, hogy utóbb azt se tudta, hol van.

Megtapogatta az álkulcsokat, és habozott. Amire készült, nemcsak törvényellenes volt, hanem szükségtelen is. Várhatott volna reggelig, és beszerezhette volna szabályosan is a lakás kulcsait. De hajtotta a belső nyugtalansága. És ő engedett neki. Csak akkor jelentkezett ugyanis, ha az ösztöne azt súgta, hogy sietnie kell. A ház kapuja nem volt bezárva. És az irodában gondja volt arra is, hogy eltegyen egy zseblámpát. A lépcsőház sötét volt. Hallgatózott, hall–e valami zajt, mielőtt óvatosan felment a lépcsőn. Megpróbálta eszébe idézni, milyen volt, amikor itt járt annak az ismeretlen nőnek a társaságában. De minden emléke eltűnt. Elérte a legfelső lépcsőfordulót. Két ajtó volt. Jobbról Falké. Megint hallgatózott, fülét a bal oldali ajtóra tapasztva. Semmi. Aztán foga közé vette a kis zseblámpát, és előszedte az álkulcsokat. Ha biztonsági záras az ajtó, azonnal fel kell adnia. De egy egyszerű, szabványos zár volt rajta. Ez azért nem illik össze azzal, amit a felesége mondott, gondolta Wallander. Hogy Falk nyugtalankodott volna az ellenségei miatt. Biztosan csak képzelte. A vártnál több időre volt szüksége az ajtó kinyitásához. Lehet, hogy nem csak a fegyverhasználatot kellene gyakorolni… Érezte, hogy elönti a veríték. Ujjait ügyetleneknek érezte, nem szoktak az álkulcsokhoz. De végül csak kinyílt a zár. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és fülelt. Mintha a sötétben idegen lélegzetet hallott volna. Aztán ez is elmúlt. Belépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A legelső dolog, ami feltűnt neki, valahányszor egy idegen lakásba lépett, az a szag volt. Itt azonban, az előszobában, semmiféle szag nem volt. Mintha a lakást csak most építették volna, mintha még nem költöztek volna be. Megjegyezte ezt a benyomást, aztán a zseblámpával a kezében végigjárta a lakást, ügyelve, hátha mindennek ellenére mégiscsak van ott valaki. Amikor meggyőződött róla, hogy a lakás üres, behúzta a függönyöket, aztán villanyt gyújtott. A hálószobában járt, amikor megszólalt a telefon. Másodszor is csengett. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Aztán a nappali sötétjében bekapcsolt az üzenetrögzítő, ő pedig átsietett. De senki sem szólalt meg, a szalagra semmi sem került. Valahol letették. Vajon ki lehetett az? Ki hív fel egy halottat az éjszaka közepén?

Wallander egy utcai ablakhoz lépett. Óvatosan átsandított a függöny résén. Az utcán senki sem járt. Wallander megpróbálta szemével átfúrni a sötétséget, de senkit sem látott. Felgyújtotta az íróasztali lámpát, a nappalival kezdte. A szoba közepére állt és körülnézett. Itt egy Tynnes Falk nevű férfi lakott, gondolta. Az ő meséje egy nagyon alaposan rendben tartott, tiszta szobában kezdődik, olyanban, amely a káosznak még az árnyékától is roppant távol áll. Bőrgarnitúra, a falakon tengeri tájképek. Az egyik falnál könyvespolc. Az íróasztalhoz lépett. Volt ott egy régi sárgaréz iránytű. A zöld íróalátét üres volt. Egy antik agyaglámpa mellett ceruzák és tollak kínos rendben. Wallander átment a konyhába. A mosogatón egy kávéscsésze állt. A konyhaasztal kockás viaszosvászon térítőjén írótömb. Wallander felgyújtotta a lámpát, és elolvasta: Erkélyajtó. Van valami közös bennem és Tynnes Falkban. Mindketten a konyhában tartjuk a jegyzettömböt. Visszament a nappaliba, és kinyitotta az erkélyajtót. Nehezen csukódott. Tynnes Falknak már nem állt módjában megjavítani. Wallander továbbhaladt a hálószobába. A franciaágy be volt vetve. Letérdelt a padlóra, benézett az ágy alá. Egy pár papucs. Kinyitotta a szekrényt, kihúzkodta a szekreter fiókjait. Mindent példás rendben talált. Visszatért a nappaliban álló íróasztalhoz. Az üzenetrögzítő alatt ott volt a használati utasítás. Gondolt arra, hogy hozzon gumikesztyűt. Amikor biztos volt abban, hogy le tudja hallgatni az üzeneteket anélkül, hogy letörölné őket, megnyomta a lejátszás gombot. Először egy Janne nevű hívó érdeklődött Falk hogyléte felől. De nem mondta meg, mikor hívta. Aztán kétszer egymás után valaki, aki csak lélegzett bele a rögzítőbe. Wallandernek az az érzése támadt, hogy ugyanaz a személy lehetett. A negyedik hívás egy malmöi szabótól jött, aki azt közölte Falkkal, hogy készen van a nadrágja, lehet érte jönni. Wallander felírta a szabászat nevét. Aztán megint csak lélegzett valaki. Ez már az iménti hívás volt. Wallander még egyszer lehallgatta a szalagot, aztán elgondolkodott azon, vajon Nyberg és a technikusok meg tudják–e állapítani, hogy a lélegzések ugyanazon személytől származnak–e. Visszatette a használati utasítást. Az íróasztalon három fénykép állt. Kettőn nyilvánvalóan Falk gyerekei voltak. Egy fiú és egy lány. A fiú trópusi vidéken ült egy kövön, és mosolygott. Olyan tizennyolc

éves lehetett. Wallander megfordította a fényképet. Jan, 1996. Amazonas. Vagyis az első hívó is a fia volt. A lány fiatalabb volt. Galambokkal körülvéve egy padon ült. Wallander megfordította ezt a képet is. Ina, Velence, 1995. A harmadik képen egy csapat férfi volt egy fehér fal előtt. A kép életlen volt. Wallander ezt is megfordította, de a kép hátulján nem állt semmi. Az íróasztal legfelső fiókjában talált egy nagyítót. Megvizsgálta a férfiak arcát. Különböző korúak voltak. A kép bal szélén álló férfinak ázsiai vonásai voltak. Wallander letette a képet, és próbált gondolkodni. De semmi sem passzolt össze. Eltette a képet a dzsekije zsebébe. Aztán megemelte az íróalátétet. Egy újságkivágás hevert alatta, rajta konyhai recept. Halfondue. Kezdte átkutatni a fiókokat. Mindenütt ugyanaz a mintaszerű rend uralkodott. A harmadik fiókban egy vastag könyv hevert. Wallander kivette. A bőrkötésen arany betűkkel ez állt: „Hajónapló”. Wallander kinyitotta, és fellapozta az utolsó megírt oldalnál. Október 5–én, vasárnap írt Falk utoljára ebbe a könyvbe, amely szemlátomást a naplója volt. Feljegyezte, hogy a szél elcsendesedett, és hogy három fok van. És tiszta az ég. Kitakarította a lakást. Három óra huszonöt percre volt ehhez szüksége, tíz perccel kevesebbre, mint az egy héttel korábbi vasárnap. Wallander homloka ráncokba szaladt. Különösnek találta, hogy Falk feljegyezte a takarítási időt. Aztán elolvasta az utolsó sort is: Este rövid séta. Wallander most meglepődött. Falk október 6–án éjfél után pár perccel halt meg a bankautomata előtt. Vajon ez a bejegyzés arról árulkodik, hogy egy sétát már tett ekkorra? És egy másodikra is elment? Wallander visszalapozott az október 4–i bejegyzésekre: Szombat, 1997. október 4. Egész nap viharos széllökések. A meteorológia szerint 8–10 m/s. Az égen felhőrongyok száguldoztak. Reggel hatkor hat fok. Délután kettőre nyolc fokig emelkedett. Estére ötre csökkent. A világűr ma üres és elhagyatott. Nincsenek hírek. C. nem reagál a hívásaimra. Minden csendes. Wallander az utolsó mondatokat még egyszer elolvasta. Nem értette őket. Valami rejtélyes üzenet volt beléjük kódolva. Visszalapozott. Falk nap mint nap feljegyezte az időjárási viszonyokat. Aztán pedig a „világűrről” beszélt. Néha üres volt. Néha Falk üzeneteket kapott. Ám Wallander nem jött rá, miféle hírek lehettek ezek. Végül becsukta a könyvet.

Még valami feltűnt neki. Az az ember, aki e sorokat írta, sehol sem említett neveket. Még a gyerekei nevét sem írta le. A hajónapló kizárólag az időjárási viszonyokról és a megkapott vagy kimaradt, világűrből érkező üzenetekről szólt. És időközönként percre pontosan, hogy mennyi időbe telt a minden vasárnapi takarítás. Wallander visszatette a fiókba a könyvet. Elgondolkodott rajta, hogy vajon Tynnes Falknak kivolt–e mind a négy kereke. Feljegyzéseiből az a kép kerekedett ki, mintha mániás és zavarodott személyiség lett volna. Wallander felállt, és megint az ablakhoz lépett. Az utca még mindig üres volt. Egy óra múlt. Visszatért az asztalhoz, és minden fiókot végignézett. Tynnes Falknak volt egy részvénytársasága, amelyben ő maga volt az egyetlen részvényes. Egy mappában megtalálta a társasági alapszabályzat másolatát. Falk tanácsadóként dolgozott számítógépes rendszerek felépítésében és működtetésében. Wallander nem tudta pontosan értelmezni, hogy ez mit jelent. De azt meg tudta állapítani, hogy számos bank, sőt még a Sydkraft is az ügyfelei közé tartozott. Meglepőt azonban sehol sem talált. Visszatolta az utolsó fiókot. „Tynnes Falk az az ember, aki nem hagy nyomokat – gondolta. – Minden mintaszerű és személytelen, tökéletesen rendezett és minden drámait nélkülöző. Egyszerűen nem találom meg itt.” Wallander felállt, és áttanulmányozta a könyvespolc tartalmát. Szépirodalom és tudományos ismeretterjesztő könyvek keveréke volt svéd, angol és német nyelven. Volt majdnem egy méternyi vers is. Wallander találomra kivett egy könyvet. Magától kinyílt. Nyilván sokszor forgatták. Egy másik helyen vallástörténetet és filozófiát talált. Ráadásul csillagászati könyveket és könyveket a lazachalászatról. Elfordult a könyvespolctól, és a hifitorony előtt ereszkedett térdre. Falk CD–gyűjteménye igencsak vegyes volt. Operák és Bach–kantáták, Elvis Presley és Buddy Holly gyűjteményes kiadások. Világűr és tengerfenék neszeinek felvételei. Egy gyűjtőben még egy csomó régi hanglemez is volt. Csodálkozva rázta a fejét. Siv Malmkvist John Coltrane szaxofonos mellett. A videolejátszón néhány videofilm hevert. Az egyik az alaszkai medvékről szólt, a másikat a NASA adta ki, és az amerikai űrhajózás történetének Challenger fejezetét mutatta be. A halomban akadt egy pornó is. Wallander felegyenesedett. Fájt a térde. Nem jutott tovább. Nem fedezett fel újabb összefüggést. Mégis meg volt győződve róla,

hogy van ilyen. Sonja Hökberg halála valamilyen módon összefügg Tynnes Falkéval. Lehet, hogy még Johan Lundberghez is vezet szál? Wallander elővette a fényképet, és visszatette a helyére. Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen erről az éjszakai látogatásról. Ha Falk feleségének van kulcsa a lakáshoz, és majd beengedi ide őt meg a kollégáit, ne vegye észre, hogy járt már itt valaki. Wallander szobáról szobára járt, és leoltogatta a lámpákat. Aztán visszahúzta a függönyöket. Hallgatózott, mielőtt óvatosan kinyitotta volna az ajtót. Az álkulcs nem hagyott nyomokat. Odakint az utcán egy pillanatra megállt és körülnézett. Senki sem járt arra, aludt a város. Lassan elindult a központ felé. Egy óra huszonöt volt. Nem vette észre az árnyékot, amely hangtalanul, kis távolságból követte.

13. Wallander a telefon csörgésére ébredt. Úgy riadt fel álmából, mintha tulajdonképpen csak elszundikált volna, miközben épp ezt a hívást várta. Abban a pillanatban, amikor a kagylóért nyúlt, az órára is ránézett. Negyed hat. A telefonban megszólaló hang idegen volt. – Kurt Wallander? – Én vagyok. – Elnézését kérem, ha felébresztettem volna. – Már ébren voltam. Vajon miért hazudik az ember ilyen helyzetben? Olyan nagy szégyen, ha valaki hajnali ötkor még alszik? – Szeretnék néhány kérdést feltenni az Eva Persson ellen elkövetett tettlegességéről és túlkapásáról. Wallander egy csapásra felébredt. Felült az ágyban. A hívó megnevezte magát, és hogy melyik újságnak dolgozik. Wallander arra gondolt, azonnal rájöhetett volna. Hogy csak egy újságíró telefonálhat ide kora hajnalban. Nem lett volna szabad felvennie. Ha valamelyik kollégája keresi sürgős ügyben, a mobilon hívta volna. Ezt a számot kívülállók előtt eddig sikerült titokban tartania. Most azonban már késő volt. Felelnie kellett. – Már tisztáztam, hogy semmiféle túlkapás nem volt. – Vagyis úgy gondolja, hogy a kép hazudik? – Nem mondja el a teljes igazságot. – És ön sem akarja elmesélni?

– Addig nem, amíg tart a vizsgálat. – De valamit azért csak mondhat! – Már megtettem az előbb. Nem volt túlkapás. Ezzel letette a kagylót, és gyorsan kihúzta a dugót. Máris megjelent előtte a szalagcím: „Riporterünket lerázták. A rendőr makacsul hallgat.” Visszahanyatlott a párnára. Az utcai lámpa az ablak előtt imbolygott a szélben. Fénye, amely átszűrődött a függönyön, a fal mentén siklott végig. Azt álmodta, hogy csörög a telefon. A kép lassan visszatért a tudatába. Az utóbbi években történt, amikor Östergötland szirtjeihez kirándult. Meghívták, hogy látogasson meg egy férfit, aki ott lakik az egyik szirten, és az ottani postát intézi. Az egyik legrondább nyomozás alkalmával találkoztak, amelyet Wallander valaha is végzett. A meghívásnak habozva tett eleget. Egy kora hajnalban tették partra a legkülső szirten, amelynek sziklái úgy meredtek ki a tengerből, mint megkövült ős–állatok. Körbejárt ott azon a kopár szirten, és valami egészen különleges tisztánlátást és áttekintést élt át. Gondolatban gyakran visszatért ehhez a magányos órához, amikor a csónak ott kint várta az öbölben. Azóta gyakran támadt olyan érzése, hogy szeretné, ha azt az érzést ismételten átélhetné. „Ez az álom mondani akar nekem valamit. Csak azt nem tudom, hogy mit.” Háromnegyed hatig az ágyban maradt. Akkor újra csatlakoztatta a telefont. Az ablak előtt a hőmérője három fokot mutatott. Viharos volt a szél. Mialatt a kávéját itta, gondolatban még egyszer végigment az összes eseményen. A taxis elleni támadás, Sonja Hökberg halála és az éjszaka meglátogatott lakás tulajdonosa között felbukkant egy összekötő szál. Még egyszer mindent visszapergetett. „Mit nem látok? – kérdezte. – Van egy mély réteg, ameddig nem látok le. Miféle kérdéseket kell feltennem?” Hétkor feladta. Nem jutott tovább, mint hogy bekeretezte a legfontosabbakat: Eva Perssont rá kell venni, hogy mondja el az igazságot. Miért cseréltek helyet Sonja Hökberggel a vendéglőben? Ki volt az az ember, aki bejött? Miért ölték meg a taxist? Honnan tudhatta Eva Persson, hogy a barátnője meghalt? Ezzel a négy kérdéssel kell kezdenie.

Elindult a kapitányságra. Hidegebb volt, mint gondolta. Még nem szokott hozzá az őszhöz. Megbánta, hogy nem húzott melegebb pulóvert. Menet közben észrevette, hogy nedvesedik a jobb talpa. Megállt, és megnézte a cipője talpát. Lyukas volt. Ettől dühbe gurult. Össze kellett szednie magát, nehogy letépje a cipőt a lábáról, és mezítláb menjen tovább. – Hát ennyi marad – morogta. – Ennyi év rendőrségi munka után. Egy pár lyukas cipő. Egy férfi, aki elhaladt mellette, csodálkozva nézett rá. Wallander hangosan beszélt magában. A portánál megállt Irene mellett, és megkérdezte, ki érkezett már meg. Martinsson és Hansson már bent voltak. Wallander megkérte, hogy küldje őket a szobájába. Aztán mégis inkább az egyik tárgyaló mellett döntött. Ugyanakkor Irénét arra is megkérte, Ann–Brittet is küldje oda, amikor megérkezik. Martinsson Hanssonnal együtt lépett be a szobába. – Milyen volt az előadás? – érdeklődött Hansson. – Ó, tojók rá – felelte gorombán Wallander, de azonnal meg is bánta, hogy rossz hangulatát éreztette Hanssonnal. – Fáradt vagyok – mentegetőzött. – Ki a jó franc nem az? – kérdezte Hansson. – Különösen ha ilyeneket olvas az ember. Napilapot tartott a kezében. Wallander arra gondolt, hogy most azonnal félbe kéne szakítani. Igazán nem érnek rá arra, hogy megbeszéljék, mit olvasott Hansson az újságban. De nem szólt, csak leült a helyére. – Nyilatkozott az igazságügy–miniszter asszony – mondta Hansson. – A rendőrség szükségszerű átalakításáról és az ehhez kapcsolódó feladatokról, amelyekbe már bele is fogtak. Vagyis egy olyan reformról van szó, amely nagy terheket ró mindenkire. De a rendőrség most már a helyes úton jár. Hansson elkeseredve az asztalra dobta az újságot. – A helyes úton? Vajon mit ért ezen, az ördögbe is? Körbe–körbe forgunk, azt se tudjuk, melyik irány melyik. Futószalagon gyártják az újabb és újabb fontos dolgokat. Pillanatnyilag az erőszakos bűncselekmények, az erőszakoskodások, azok a bűntények, amelyekbe gyerekek keveredtek bele, valamint a gazdasági bűnözés tartoznak a prioritásaink közé. Ki tudja, holnap mi lesz a favorit? – Nem is ez a baj – vetette közbe Martinsson. – De minden olyan gyorsan változik, hogy nehéz megmondani, most éppen minek nincs elsőbbsége. Csak éppen azt kéne elárulnia valakinek, hogy miután

egyfolytában le is kell faragnunk, ugyan mi az, ahonnan lefaraghatunk. – Tudom – mondta Wallander. – De azt is tudom, hogy csak itt, Ystadban pillanatnyilag 1465 felderítetlen bűnügyünk van, és nem szeretném, ha tovább szaporodnának. Rácsapott az asztalra, jelezvén, hogy vége a nyafogás idejének. Martinssonnak és Hanssonnak igaza van, nála jobban ezt senki sem tudta. Ugyanakkor az az erős késztetés lett rajta úrrá, hogy fogát összeszorítva tovább dolgozzon. Belépett Ann–Britt Höglund. – Micsoda vihar – mondta, mialatt kihámozta magát a dzsekijéből. – Ősz van – felelte Wallander. – Kezdjünk hozzá! Tegnap este történt valami, ami elég drasztikus fordulatot hozott a nyomozásunkba. Intett Martinssonnak, aki beszámolt Tynnes Falk eltűnt holttestéről. – Hát ez legalább valami új – jegyezte meg Hansson, amikor Martinsson befejezte. – Eltűnt hullánk eddig nem volt még. Gumicsónakra emlékszem, de holttestre nem. Wallander fintort vágott. Ő is emlékezett, hogy a Mosbynál partra sodródott gumicsónak egyszerre, megmagyarázhatatlan módon, eltűnt a rendőrkapitányságról. Ann–Britt rápillantott. – Vagyis összefüggést kellene találnunk a bankautomatánál meghalt férfi és a Lundberg–gyilkosság között? Ez eléggé abszurdnak tűnik. – Hát igen – felelte Wallander. – Mégis, nem marad más hátra, mint, hogy mostantól ezzel a lehetőséggel is számolunk. És azzal sem árt tisztában lennünk, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. Azt hittük, van egy szokatlanul brutális, de azért nagyjából felderített taxisgyilkosságunk. Aztán láthattuk, amint az eset kiszélesedett. Amikor Sonja Hökberg elmenekült, és holtan találtuk a transzformátorállomáson. Arról tudomásunk volt, hogy egy férfi szívinfarktust kapott, és meghalt a bankautomatánál. Ezzel az üggyel azonban nem foglalkoztunk, mert úgy gondoltuk, semmi nem utal bűncselekményre. Aztán eltűnik a holtteste. És az üres tepsiben valaki egy nagyfeszültségű relét hagy hátra. Wallander elhallgatott, és arra a négy kérdésre gondolt, amelyeket reggel fogalmazott meg. Most látta, hogy egészen máshol kell hozzákezdeniük. – Valaki behatol a hullaházba, és ellop egy holttestet. Nem lehetünk biztosak benne, de feltételezhetjük, hogy ez a valaki el akar tussolni valamit. Ugyanakkor azonban otthagyja a relét. Ne feledjük, hogy nem véletlenül hagyták ott. Az a személy, aki elvitte a tetemet, azt

akarta, hogy megtaláljuk. – Ami viszont megint csak egyvalamit jelenthet – mondta Ann–Britt. Wallander bólintott. – Valaki azt szeretné, ha összefüggést látnánk Sonja Hökberg és Tynnes Falk között. – Nem lehet, hogy ez csak elterelő nyom? – vetette közbe Hansson. – Valaki olvasott a hírekben az elégett lányról. – Ha jól értettem a malmöi kollégákat – mondta Martinsson –, akkor jó nehéz volt az a relé. Ilyesmit nem hurcol magával az ember az aktatáskájában. – Menjünk csak szépen lépésről lépésre – mondta Wallander. – Meg kell nézetni Nyberggel azt a relét. Ha innen, a mi trafóházunkból származik, akkor máris tisztábban látunk. – Nem feltétlenül – vetette közbe Ann–Britt. – Lehet jelképes nyom is. Wallander a fejét csóválta. – Azt hiszem, úgy lesz, ahogy gondolom. Martinsson felhívta Nyberget, amíg a többiek kimentek kávéért. Wallander elmesélte a hajnali újságírót. – Minden csoda három napig tart – mondta Ann–Britt. – Remélem, igazad van. De ebben azért nem vagyok olyan biztos. Visszatértek a tárgyalóba. – Még valamit – mondta Wallander. – Eva Persson. Már nem érdekes, hogy kiskorú. Most már komolyan ki kell hallgatni. Ann– Britt vegye át. Tudod, mik a fontos kérdések. És ne engedj, amíg tisztességes válaszokat nem kapsz mellébeszélés helyett. Még egy órát a nyomozás megtervezésére szántak. Wallander észrevette, hogy kigyógyult a meghűlésből. Visszatért az ereje. Fél tíz után elindultak. Hansson és Ann–Britt a folyosón lefelé mentek. Wallander és Martinsson Tynnes Falk lakására készült. Wallandert megkísértette a gondolat, hogy elárulja: már járt ott, de aztán nem mondta. Mindig is a rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy nem minden lépését kötötte a kollégák orrára. És persze rég feladta, hogy ezen a tulajdonságán változtatni próbáljon. Martinsson megpróbált kulcsokat keríteni Tynnes Falk lakásához, Wallander pedig fogta az újságot, amelyet Hansson az asztalra csapott, és a szobájába ment. Végiglapozta, kíváncsi volt, vajon saját magáról talál–e valamit benne. Egy aprócska cikket talált, amely szerint egy tapasztalt rendőrnyomozót azzal gyanúsítanak, hogy tettlegesen bántalmazott egy kiskorút. A nevét nem említették, de felháborodása megint felhorgadt. Épp arrébb akarta tolni az újságot, amikor tekintete a szemközti oldalra esett: ott voltak a társkereső hirdetések. Szórakozottan

olvasgatni kezdte őket. Egy ötvenes, frissen elvált nő magányosnak érezte magát, mert a gyerekek is kirepültek már. Kedvenc érdeklődési területeként az utazást és a klasszikus zenét jelölte meg. Wallander megpróbálta elképzelni a nőt, de az egyetlen arc, amely megjelent előtte, egy Erika nevű nőé volt. Egy Västervik közeli kávézóban találkoztak egy évvel korábban. Néha eszébe jutott a nő, de nem tudta, miért. Bosszankodva vágta a szemétbe az újságot. De mielőtt Martinsson visszajött volna, kivette, kitépte belőle azt az oldalt, és betette egy íróasztalfiókba. – Jön a felesége a kulcsokkal – mondta Martinsson. – Sétálunk vagy autózunk? – Autó. Lyukas a cipőm. Martinsson érdeklődéssel tekintett rá. – Vajon mit szólna ehhez az országos rendőrfőkapitány? – Hiszen bevezettük már újra a gyalogos járőröket – felelte Wallander. – Ezek után nem lesz nehéz a mezítlábas járőröket is elképzelni. Martinsson kocsijával mentek. – Hogy érzed magad? – kérdezte Martinsson. – Mérges vagyok – felelte Wallander. – Az ember azt hinné, meg lehet szokni, pedig nem. Olyan sok mindent vetettek már a szememre a rendőrségnél eltöltött éveim alatt. Talán a lustaság az egyetlen kivétel. És azt lehetne hinni, hogy már jó vastag bőröm nőtt, de ez egyáltalán nem így van. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. – Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? – Miért, mit mondtam? – Hogy kilépsz, ha fegyelmit adnak? – Fogalmam sincs. Pillanatnyilag nem vagyok képes ezen gondolkodni. Megálltak az Apelbergsgatan 10. előtt. Egy kocsi mellett állt egy nő, rájuk várt. – Marianne Falk – mutatta be Martinsson. – A válás után is megtartotta a nevét. Martinsson már épp ki akart szállni, amikor Wallander visszafogta. – Tudja, mi történt? Hogy eltűnt a holttest? – Valaki nyilvánvalóan fontosnak tartotta, hogy beszámoljon neki. – Milyen benyomást tett rád, amikor felhívtad? Meglepettnek tűnt? Martinsson egy pillanatig gondolkodott. – Azt hiszem, nem. Kiszálltak. Az elegáns nő, aki magasan, karcsún állt ott a szélben, halványan Monára emlékeztette Wallandert. Üdvözölték egymást. Wallander valahogy úgy érezte, mintha a nő

feszült lenne. Egyszerre felfigyelt. – Megtalálták már a testet? Hogyan történhet meg ilyesmi? Wallander hagyta, hogy Martinsson válaszoljon. – Természetesen nagyon sajnálatos, hogy ilyesmi előfordul. – Sajnálatos? – Felháborító! – Miért van a rendőrség? – Hát, ezen el lehet töprengeni – mondta Wallander. – De talán ne most. Bementek a házba, fel a lépcsőn. Wallandert rossz érzés kerítette hatalmába. Lehet, hogy tegnap mégiscsak itt felejtett valamit? Marianne Falk ment elöl. Amikor felértek a legfelső emeletre, mintha gyökeret vert volna, megállt, és az ajtóra mutatott. Martinsson közvetlenül mögötte állt. Wallander félretolta. Ekkor már ő is látta: a lakás ajtaja nyitva volt. A zárat, amelyre tegnap annyira vigyázott, nehogy megkarcolja az álkulccsal, feszítővassal törték fel durván. Az ajtót csak betámasztották. Fülelt. Martinsson szorosan mellette állt. Egyiküknél sem volt fegyver. Wallander habozott. Aztán jelezte, hogy lejjebb mennek egy emelettel. – Lehet valaki a lakásban – mondta halkan. – Jobb, ha erősítést kérünk. Martinsson elővette a mobilját. – Arra szeretném kérni, várakozzon odalent az autóban – mondta Marianne Falknak Wallander. – Mi történt? – Kérem, tegye, amit mondtam! – Várjon a kocsiban! A nő lement a lépcsőn. Martinsson felhívta a kapitányságot. – Jönnek. Mozdulatlanul vártak a lépcsőházban. A lakásból semmi nesz nem hallatszott. – Mondtam nekik, ne használjanak szirénát – suttogta Martinsson. Wallander bólintott. Nyolc perc múlva megérkezett Hansson három rendőrrel. Fegyvere is volt. Wallander elkérte az egyik rendőr pisztolyát. – Hát akkor gyerünk! – mondta. Felmentek a lépcsőn, elhelyezkedtek az ajtó előtt. Wallander észrevette, hogy fegyvert tartó keze reszket. Félt. Mindig félt, amikor olyan helyzetbe került, amelyből akármi lehetett. Kereste Hansson tekintetét. Aztán lábbal óvatosan betaszította az ajtót, és bekiáltott a lakásba. Nem felelt senki. Még egyszer bekiáltott. Összerezzent, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó. Egy idősebb

asszony sandított ki óvatosan. Martinsson visszatuszkolta a lakásába. Wallander harmadszor is bekiáltott, de most sem jött felelet. Aztán bementek. A lakás üres volt. De már nem az a lakás volt, amelyet előző este végigkutatott, és amely a pedáns rendet sugározta. A fiókok kihúzgálva, kiborogatva. A képek ferdén lógtak a falakon, a lemezgyűjtemény a földön hevert szétszórva. – Senki sincs itt – mondta. – De Nyberg és az emberei jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. És addig ne mászkáljon itt senki, akinek nem feltétlenül szükséges. Hansson és a többi rendőr eltűnt. Martinsson ment a szomszédokat kikérdezni. Wallander egy darabig teljes csendben állt a nappali ajtajában. Nem tudta, hányszor állhatott már így egy–egy lakásban, amelybe betörtek. És nem tudta volna megmondani, miért, de úgy érezte, ez itt más. Végigjártatta tekintetét a lakáson. Valami hiányzott. Még egyszer, visszafelé is végignézte. Amikor másodjára nézte végig az íróasztalt, már tudta, mi hiányzik. Lehúzta a cipőjét, és az íróasztalhoz ment. A kép eltűnt. A csoportkép. A férfiak képe, akik valami fehér fal előtt álltak, köztük egy ázsiai. Gondosan végignézte a földön heverő papírokat: a kép nem volt közöttük. Ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy még valami hiányzik: a hajónapló is eltűnt, amelybe előző este belelapozott. Hátrált egy lépést, és nagy levegőt vett. „Valaki tudta, hogy itt voltam – gondolta. – Valaki látott, amint jövök és elmegyek.” Vajon valami ösztön vezérelte, hogy kétszer is lenézett az utcára? Volt ott valaki, akit nem vett észre. Valaki, aki mélyebbre húzódott az árnyékba. Gondolatait Martinsson szakította félbe: – A szomszéd özvegyasszonyt Håkanssonnak hívják. Semmit se látott, semmit se hallott. Wallander arra az éjszakára gondolt, amikor ő maga részegen egy emelettel lejjebb kötött ki. – Beszélj minden lakóval! Hátha valaki mégiscsak megfigyelt valamit. – Nem oszthatunk be erre valaki mást? – Annyi dolgom van! – Fontos lenne, hogy tisztességesen csináljuk végig. Nem lakik itt olyan sok ember! Martinsson eltűnt. Wallander várt. Húsz perc elteltével megjelent egy bűnügyi technikus. – Nyberg is jön – mondta. – Csak még valami fontosat el kellett intéznie kint a

trafóháznál. Wallander bólintott. – Az üzenetrögzítő – mondta. – Tudni akarom, mi van rajta. Mindent. A rendőr bólintott. – Vegyétek fel videóra az egészet – folytatta Wallander. – A legapróbb részletekig meg akarom ismerni ezt a lakást. – Elutaztak a tulajdonosok? – kérdezte a rendőr. – Az a férfi lakott itt, aki pár éjszakával ezelőtt meghalt a bankautomatánál – felelte Wallander. – Fontos, hogy nagyon alapos munkát végezzetek. Kilépett a lakásból, lement az utcára. Az ég már felhőtlen volt. Marianne Falk a kocsijában ült és dohányzott. Amikor megpillantotta Wallandert, kiszállt. – Mi történt? – Betörés. – Hogy lehet ilyen érzéketlen valaki, hogy betör oda, ahol épp meghalt a tulajdonos? – Tudom, hogy külön éltek – mondta Wallander. – De ismerte a lakást? – Jó volt a kapcsolatunk. – Gyakran meglátogattam. – Meg szeretném kérni, hogy majd később jöjjön vissza ide – mondta Wallander. – Amikor a technikusok elkészülnek, végigmehetnénk a lakáson. Lehet, hogy feltűnik valami, hogy észreveszi, ha hiányzik valami. Nagyon határozottan érkezett a válasz: – Nem hinném. – Miért nem? – Hosszú időn át házasok voltunk. – Akkor elég jól ismertem. De azóta nem. – Mi történt? – Semmi. Csak megváltozott. – Hogyan? – Már nem tudtam, mi jár a fejében. Wallander elgondolkodva nézett a nőre. – De attól még lehet, hogy észreveszi, ha hiányzik valami a lakásból. Hiszen azt mondta, hogy gyakran meglátogatta. – Lehet, hogy egy kép vagy egy lámpa hiánya feltűnne. De egyébként nem hiszem. Tynnesnek sok titka volt. – Ezt hogy érti? – Lehet ezt másképp is érteni, mint ahogy értem? Sem azt nem tudtam, mi járt a fejében, sem azt, mivel foglalkozott. Már a telefonban is ezt próbáltam elmagyarázni. „Wallander

emlékezett arra, hogy előző este a hajónapló bejegyzéseit olvasgatta. – Mit gondol, vezetett naplót a férje? – Biztos vagyok benne, hogy nem. – Soha? – Soha. Hát akkor ez igaz, gondolta Wallander. Tényleg nem tudta, mit csinál a férje. Azt legalábbis nem tudta, hogy naplót vezetett. – Érdekelte a volt férjét a világűr? A nő elképedése nagyon őszintének tűnt: – Miért kellett volna érdeklődnie a világűr iránt? – Csak úgy kérdeztem. – Hát, még amikor fiatalok voltunk, talán néha felnéztünk a csillagos égre, de aztán már soha többé. Wallander más irányba terelte a beszélgetést. – Azt mondta, a férjének sok ellensége volt. – És nyugtalankodott. – Legalábbis ezt mondta nekem. – Pontosan hogyan mondta? – Hogy az olyanoknak, mint ő, sok ellenségük van. – Ez volt az egész? – Igen. – Az olyanoknak, mint ő, vannak ellenségei? – Igen. – És ezen mit értett? – Mondtam, hogy nem ismertem már. A járdaszegély mellett egy kocsi fékezett, Nyberg szállt ki. Wallander úgy döntött, egyelőre véget vet az ex–Falknéval folytatott beszélgetésnek. Felírta a telefonszámát, és megígérte, hogy még a nap folyamán felhívja. – Még egy utolsó kérdés. El tudja képzelni, mi vihet rá valakit, hogy ellopjon egy holttestet? – Természetesen nem. Wallander bólintott. Egyelőre nem volt több kérdése. Amikor a nő beszállt a kocsijába, Nyberg ment oda Wallanderhez, és megkérdezte: – Mi történt itt? – Betörés. – Van erre időnk most? – Valahogy összefügg a többi esettel. De engem most inkább az érdekelne, hogy mit találtál odakint. Nyberg először a markába prüszkölt, csak aztán válaszolt. – Igazad

volt. Amikor a malmöi kollégák meghozták a darabot, teljesen világosan láttuk: a szerelők még a helyére is vissza tudták illeszteni. Wallander érezte, hogy nő benne a feszültség. – Semmi kétség? – A legcsekélyebb se. Nyberg eltűnt a házban. Wallander végigpillantott az utcán, az áruházakon, fel a bankautomatáig. Megerősítést nyert tehát, hogy Sonja Hökberg és Tynnes Falk halála között összefüggés van. De hogy ez pontosan mit jelent, arról Wallandernek halvány sejtelme sem volt. Lassan elindult a kapitányság felé. De már pár méter után felgyorsított.

14. Wallander, miután visszatért a rendőrkapitányságra, kísérletet tett arra, hogy a felhalmozódott információ–özönben némi rendet vágjon. Ám a különféle cselekménydarabok egymásnak ütköztek, és irányt változtattak egymáson. Tizenegy előtt pár perccel kiment a mosdóba, és hideg vízzel megmosta az arcát. Ez is olyan szokás volt, amelyre Rydberg kapatta rá. Ha elkap a türelmetlenség, nincs jobb, mint a hideg víz. Aztán az étkező felé vette az irányt, kávét hozott volna. De mint oly sokszor, most is rossz volt a kávégép. Martinsson már javasolta egyszer, hogy vegyenek közadakozásból egy új kávéfőzőt. Azzal érvelhetnének, hogy értelmes rendőri munka gyakorlatilag lehetetlen kávé nélkül. Wallander kedveszegetten bámulta a maródi gépet, és eszébe jutott, hogy valamelyik íróasztali fiókjában kell még lennie egy zacskó neszkávénak. Bement hát a szobájába, és feltúrta az íróasztalát. Végül meg is találta a kávét, egészen hátul, egy cipőkefe és egy pár elhasznált kesztyű társaságában. Aztán listát készített a különféle eseményekről. A lapszélen feljegyezte az időrendet. Gondolatai arra irányultak, hogy valahogy áttörje az események felszínét. Közben már biztos volt abban, hogy itt többrétegnyi áthatolnivaló is van. Neki pedig a legalsóig kell eljutnia. Végül ott ült hát egy történettel, amely olyan volt, mint egy különösen gonosz mese. Egy este két lány elmegy egy vendéglőbe sörözni. Az egyikük olyan fiatal, hogy egyáltalán nem lett volna szabad sört kapnia. Az este folyamán helyet cserélnek egymással.

Ez akkor történik, amikor egy ázsiai külsejű férfi lép be a helyiségbe, és letelepszik az egyik asztalhoz. Ez a férfi hamis bankkártyával fizet, amelyet Fu Cseng névre, egy hongkongi címre állítottak ki. Néhány óra elteltével a két lány taxit rendel, úti célként Rydsgårdot adja meg, majd útközben meggyilkolják a taxisofőrt. Kirabolják a férfit, majd ki–ki szépen hazamegy. Amikor letartóztatják őket, mindketten beismerik tettüket, közösen vállalják a bűnösséget, és a pénzszerzést jelölik meg a tett indítékának. Egy óvatlan pillanatban a két lány közül az idősebbik megszökik a rendőrőrsről. Szétégett holttestét később egy Ystad közeli transzformátorállomáson találják meg. Minden jel arra mutat, hogy megölték. Ez a trafóállomás nagyon fontos Skåne nagy részének áramellátása szempontjából. Amikor Sonja Hökberg meghal, Trelleborgtól Kristianstadig elalszik a villany. Ugyanebben az időben a második lány megváltoztatja a történetét. Visszavonja a vallomását. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan egy mellékszál is elindul. És elképzelhető, hogy ez a mellékszál a voltaképpeni főszál, az a központ, amit keresünk. Egy Tynnes Falk nevű, egyedülálló informatikus vasárnap néhány óra alatt kitakarítja a lakását, aztán – esetleg már a második – esti sétáját is megteszi. Éjszaka holtan találják a lakásához közeli bankautomata előtt. A helyszín előzetes vizsgálata és az orvos szakértői vélemény alapján kizárják az idegenkezűséget. Később azonban a holtteste eltűnik a hullaházból, és a helyén megtalálják azt a relét, amely az ystadi trafóállomásról származik. Az erre következő betöréskor pedig eltűnik a férfi lakásáról legalábbis a naplója és egy fénykép. Mindezeknek a történéseknek a peremvidékén, az eltűnt fényképen és a vendéglőben is, feltűnik egy ázsiai kinézetű férfi. Wallander még egyszer átolvasta, amit írt. Persze tudta, hogy még korai lenne előzetes következtetéseket levonni. Mégis megtette. Az anyag összeszedése közben ugyanis hirtelen feltűnt neki valami, amire eddig nem figyelt fel. Sonja Hökberg meggyilkolásának biztosan az volt az oka, hogy valaki el akarta hallgattatni. Tynnes Falk testét szintén azért tüntették el, hogy ne árulkodhasson. Ez volt a közös nevező. Mindkét eseménynek az volt a kiváltó oka, hogy valamit el kellett titkolni.

A kérdés tehát az, hogy vajon mit akarnak eltitkolni, gondolta Wallander. És ki az, aki el akarja titkolni. Lassan, tapogatózva haladt, mintha elaknásított területen hatolna előre. Rydbergtől azt tanulta, hogy az események nem feltétlenül időrendben magyarázhatók. Lehet, hogy a legfontosabb esemény történik legelőször. Vagy éppen legutoljára. Vagy esetleg valamikor középtájt. Wallander épp félre akarta tolni a jegyzeteit, amikor még valami eszébe jutott. Először nem is tudta pontosan, mi az. Aztán rájött. Erik Hökberg a társadalom sebezhetőségéről beszélt. Wallander még egyszer elővette a jegyzeteket. Mi lenne, ha a trafóházat állítaná középpontba? Valaki egy emberi test segítségével Skåne nagy részét sötétbe borította. Ezt az akciót akár szabotázsnak is lehetne tekinteni, amely elég átfogó volt, és egyetlen ember kellett csak hozzá, aki tudta, hol sújthat le. És miért hagyták ott a tepsin azt a relét? Az egyetlen ésszerű magyarázat: valaki azt akarta, hogy Tynnes Falk és Sonja Hökberg halála között egyértelműen láthatóvá váljék az összefüggés. De mit jelent ez az összefüggés? Wallander bosszúsan tolta félre a papírjait. Túl korán volt még a magyarázathoz. Folytatnia kell a kutatást, elfogulatlanul és alaposan. Megitta a kávéját, aztán elővette a rongyos újságlapot, és tovább olvasgatta a társkereső oldalt. Milyen is lenne az ő hirdetése? Kinek az érdeklődését keltené fel egy ötvenes, cukorbeteg bűnügyi hivatalnok, akinek egyre kevesebb kedve van a munkájához? Akit sem az erdei séta, sem a kandalló melletti csendes este, sem a vitorlázás nem dob fel? Elolvasta az egész oldalt, aztán azonnal írni kezdett: Ötvenéves bűnügyi nyomozó, elvált, egy felnőtt leánygyermekkel, szeretne kitörni a magányából. Külső és kor nem számít. De légy házias, és szeresd az operát. Választ BR97 jeligére kérek. „Csupa hazugság – gondolta. – Hogyne számítana a külső. És hát nem is akarok kitörni a magányból. Meghittségét keresek. Ez valami egész más. Olyan nőt keresek, akivel lefekhetek, olyant, aki aztán is ott van, ha kell. És olyant, aki békén hagy, ha azt akarom.” Széttépte a papírt, és újra kezdte. Most viszont túlzottan is őszintére sikeredett a hirdetés: Ötvenéves bűnügyi nyomozó, elvált, cukorbeteg, felnőtt leánygyermekkel, társat keres alkalmi együttlétekre. Légy csinos, legyen jó az alakod, érdekeljen az erotika. Választ „Öreg kutya” jeligére kérek.

„Ugyan ki válaszolna egy ilyenre? – gondolta aztán. – Olyan, akinek egy csöpp esze van, biztosan nem.” Lapozott, és még egyszer hozzákezdett. Szinte azonnal kopogtak az ajtón. Már dél volt. Ann–Britt jött meg. Wallander túl későn vette észre, hogy a hirdetések még az asztalon hevernek. Felmarkolta az újságlapot, és begyűrte a papírkosárba. De a nő már biztosan észrevette, mivel foglalkozik. Wallandert bosszantotta ez a tudat. „Sohasem fogok társkereső hirdetést feladni – gondolta dühösen. – Még a végén egy ilyen Ann–Britt–féle válaszol.” A nő fáradtnak látszott. – Épp befejeztem Eva Perssont – mondta, és lezöttyent egy székre. Wallander minden párkapcsolati gondolatát azonnal félresöpörte. – És milyen volt? – Nem változtatott többet a történetén. Kitart amellett, hogy Sonja Hökberg egyedül ütött és szúrt. – Azt kérdeztem, ő milyen volt. Ann–Britt elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Más volt. Jobban felkészült. – Miről vetted észre? – Gyorsabban beszélt. Sok válaszánál egyenesen azt éreztem, hogy betanulta. Amikor aztán olyan kérdéseket tettem fel neki, amikre nem számíthatott, akkor visszatért a régi, lomha közömbösségéhez. Ez a védekezése. Ezzel biztosít időt magának a gondolkodásra. Nem tudom, különösebben okos–e, de hogy nincs összezavarodva, az biztos. A hazugságaihoz pedig ragaszkodik. Egyetlenegyszer sem kaptam rajta, hogy ellentmondásba keveredett volna, pedig két órán át ültünk együtt megszakítás nélkül. És ez elég szép teljesítmény. Wallander közelebb húzta a jegyzeteit. – Most csak a legfontosabbakkal foglalkozzunk: a benyomásaiddal. A többit majd elolvasom, ha elkészült a jegyzőkönyv. – Számomra teljesen egyértelmű, hogy hazudik. Őszintén szólva nem is értem, hogy lehet egy tizennégy éves ennyire kiégett. – Mert lány? – Még az is ritkaság, hogy a fiúk ilyen kemények lennének. – Tehát nem sikerült kibillentened az egyensúlyából? – Alapjában véve nem. Kitartott amellett, hogy nem csinált semmit. És hogy félt Sonja Hökbergtől. Megpróbáltam kiszedni belőle, miért félt tőle, de nem értem el semmit. Csak annyit mondott, hogy Sonja nagyon kemény volt. – És ebben biztosan nem is hazudik.

Ann–Britt lapozgatott a jegyzeteiben. – Tagadja, hogy Sonja felhívta volna, miután megszökött a kapitányságról. És különben mással sem beszélt. – Mikor szerzett tudomást Sonja haláláról? – Az anyját felhívta Erik Hökberg, tőle tudta meg. – De Sonja halála biztosan megrázta. – Ezt állítja. De nem vettem rajta észre ennek semmi jelét. Persze játszotta a meglepettet. De arról halvány sejtelme sincs, mit akart Sonja abban a trafóházban. És azt sem tudja még csak elképzelni sem, hogy ki vihette oda. Wallander felállt, és az ablakhoz lépett. – Tényleg egyáltalán nem reagált? Sem gyásznak, sem fájdalomnak semmi jele? – Ahogy mondtam. Szigorúan tartja magát, jéghideg. Sok válasza betanult volt, mások simán hazugságok. De valahogy azt éreztem, hogy egyáltalán nem lepték meg a történtek. Bár ő maga az ellenkezőjét állította. – Volt olyan érzésed, hogy fél attól, hogy vele is történhet valami? – Nem. Gondoltam erre is. De akármi történt is Sonjával, az őt személyesen nem érinti. Wallander visszament az asztalhoz. – Nos, tegyük fel, hogy így van. – Akkor mi a helyzet? – Hogy Eva Persson talán részben mégiscsak az igazat mondta. Persze nem a Lundberg–gyilkosságról. Abban egészen biztos vagyok, hogy az ő keze is benne volt. De arról, amit Sonja Hökberg még művelt, lehet, hogy neki tényleg nem sok tudomása volt. – És mi volna az? – Nem tudom. – Miért cseréltek helyet a vendéglőben? – Mert Sonja huzatot érzett. Eva Persson kitartott e mellett az állítása mellett is. – És a háttérben az a férfi? – Kitart amellett, hogy senkit sem látott. Azt sem vette észre, hogy Sonja bárkivel is kapcsolatot tartott volna őrajta kívül. – És akkor sem látott semmit, amikor elhagyták a vendéglőt? – Nem. És ez akár igaz is lehet. Azt hiszem, Eva Perssont igazán nem lehet túlzott szemfülességgel vádolni. – Megkérdezted, hogy ismerte–e Tynnes Falkot? – Azt állítja, soha nem hallotta ezt a nevet. – És ez az igazság?

Ann–Britt habozott. – Lehet, hogy elbizonytalanodott egy pillanatra. Nem állítanám egész biztosan. „Nekem kellett volna kihallgatnom – gondolta lemondóan Wallander. – Én biztosan észrevettem volna, ha Eva elbizonytalanodik.” Ann–Britt mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Nem vagyok olyan tapasztalt, mint te. Szeretnék pontosabb válaszokkal szolgálni. – Előbb vagy utóbb kiszedjük belőle. Ha zárva a főkapu, a mellékajtón kell próbálkozni. – Próbálom megérteni az összefüggéseket – mondta Ann–Britt. – De egyelőre nem látom őket. – Eltarthat egy darabig – felelte Wallander. – Kérdés, hogy nem szorulunk–e segítségre. Nagyon kevesen vagyunk. Még akkor is, ha mind sutba vágjuk egyéb ügyeinket, és kizárólag ezzel foglalkozunk. Ann–Britt csodálkozva nézett rá. – Régebben mindig ragaszkodtál hozzá, hogy magunk vigyük végig a nyomozásainkat. Megváltozott a véleményed? – Lehet. – Tudja valaki, mit tartalmaz az a bizonyos átszervezés, amelyik épp folyamatban van? Mert én nem. – Valamit azért tudunk – vetette ellen Wallander. – Ystad rendőrségi körzete nem létezik többé. Ma Dél–Skåne rendőri kerületéhez tartozunk. – Amelyhez kétszázhúsz tervezett hely tartozik. És amely ugyanekkor nyolc kommunát tartalmaz. Simrishamntól Vellingéig. És senki sem tudja, hogy fog működni ez az egész. Ha egyáltalán jobb lesz. – Pillanatnyilag ezzel egyáltalán nem foglalkozom. Engem csak az érdekel, miképpen leszünk képesek megbirkózni ennek az ügynek az aprómunkájával. Semmi más. Fogok is beszélni Lisával. Ha ugyan nem küld nyugdíjba. – Eva Persson egyébként továbbra is azt állítja, hogy úgy történt, ahogy ő meg az anyja mondta. Hogy minden ok nélkül megütötted. – Elhiszem. Miért pont ehhez a hazugságához ne ragaszkodna? Wallander elmesélte a nőnek, hogy Tynnes Falk lakásába betörtek. – És a hulla előkerült? – Nem hiszem. – Érted te ezt az egészet? – Egy csöppet sem – felelte Wallander. – De aggódom. Ne feledd, hogy Skåne nagy részét megbénították. Együtt ballagtak végig a folyosón. Hansson kidugta a fejét az irodaajtón, és elhadarta, hogy a växjői rendőrség megtalálta Eva Persson apját. –

A kollégák azt mondták, valami düledező viskóban él Växjö és Vislanda között. Azt kérdik, mit akarunk tőle. – Egyelőre semmit – felelte Wallander. – Egyelőre vannak sürgősebb dolgaink is. Úgy határoztak, hogy fél kettőkor, amikor Martinsson is visszaér, nyomozócsoport–gyűlést tartanak. Wallander visszament az irodájába, és felhívta az autószerelő műhelyt. Kész is volt a kocsija. Kiment tehát a kapitányságról, és elindult a műhelybe. Heves széllökések érték szemből. A szerelőműhely mesterét Holmlundnak hívták, és már sok éve gondozta Wallander kocsiját. Szenvedélyes motorkerékpár rajongó volt, és fogatlan szájával szinte teljesen érthetetlen skånei tájszólásban beszélt. Az évek során Holmlund alig változott valamit. Wallander azt sem tudta volna megmondani, hogy ötven– vagy hatvanéves lehet–e. – Drága mulatság volt ez – vigyorgott fogatlan szájával Holmlund –, de megérte, ha a lehető leggyorsabban túlad a kocsin. Wallander elhajtott. Az ocsmány motorzaj eltűnt. Jó hangulata támadt, ha arra gondolt: új kocsit vesz. Csak azt nem tudta eldönteni, maradjon–e a Peugeot–nál, vagy váltson márkát. Elhatározta, megkérdezi Hanssont, aki ebben a témában legalább annyira otthonosan mozgott, mint az ügető világában. Elment egy österledeni grillbárba. Evés közben újságot próbált olvasni, de nemigen tudott odafigyelni rá. Foglalkoztatta valami. Keresett valami középpontot, és különféle utakat próbált ki, hogy továbbjusson. Legutóbb az áramkimaradás volt a középpont. Arról gondolkodott, mi lenne, ha azt, ami a trafóállomáson történt, nem egyszerű gyilkosságnak, hanem szabotázsakciónak tekintené. És mi történik akkor, ha nem ezt, hanem a vendéglőben felbukkanó férfit tenné meg középpontnak? Annak az embernek hamis volt az identitása. Ráadásul Tynnes Falk lakásáról eltűnt a fénykép. Wallander időközben már számos átkot szórt önmagára, mert nem hallgatott az ösztönére, és nem tette el azt a képet. Lehet, hogy István felismerte volna az ázsiainak látszó férfit. Letette a villát, és mobilról felhívta Nyberget. – Egy férfiakat ábrázoló fénykép – mondta. – Találtatok valami ilyesmit? – Mindjárt megkérdezem. Wallander várt. Piszkálta a sült halat, amelynek semmilyen íze sem volt. Nyberg visszajött. – Van egy fénykép három férfiról, akik

lazacokat tartanak a kezükben. 1983–ban fényképezték Norvégiában. – Semmi más? – Semmi. – De honnan tudod, hogy van ilyen kép? Nem buta ez a Nyberg, gondolta Wallander. De már készült a kérdésre. – Nem tudom. Csak Tynnes Falk baráti köréről keresek képeket. – Mi itt mindjárt készen vagyunk – mondta Nyberg. – Találtál valamit? – Úgy néz ki, szabályos betörés volt. Akár kábítószeresek is lehettek. – Nyomok? – Rengeteg ujjlenyomat van. De azok Falktól is származhatnak. Csak az a kérdés, hogyan ellenőrizzük, miután a hulla eltűnt. – Előbb–utóbb csak előkerül. – Hát én ebben nem volnék olyan biztos. Ha valaki ellop egy halottat, akkor nyilván azért, mert el akarja temetni. Wallander belátta, hogy Nybergnek igaza van. Ugyanakkor egy másik ötlete is támadt, de Nyberg megelőzte. – Beszéltem Martinssonnal, megkértem, hogy futtassa át Tynnes Falk nevét a számítógépén. Nem zárhattuk ki, hogy benne van valamelyik nyilvántartásunkban. – És benne van? – Igen. De ujjlenyomata nincs. – Mit követett el? – Martinsson azt mondja, anyagi kár okozásáért ítélték el. – Mit ért ezen? – Kérdezd meg magad! – felelte ingerülten Nyberg. Wallander befejezte a beszélgetést. Egy óra tíz. Tankolt, aztán visszament a kapitányságra. Egyszerre érkezett Martinssonnal. – Senki sem látott, senki sem hallott semmit – mondta Martinsson, mialatt ballagtak át a parkolón. – Mindegyiket elkaptam. Úgy látszik, abban a házban főleg idős emberek laknak, akik napközben is otthon vannak. Meg egy nagyjából veled egykorú gyógytornásznő. Wallander nem fűzött ehhez kommentárt. Ehelyett rátért arra, amit Nybergtől hallott. – Nyberg anyagi kár okozásáról beszélt? – Ott vannak a papírok az irodámban. Valami nercek is szerepelnek benne. Wallander kérdő pillantást vetett rá, de egy szót sem szólt. Elolvasta a bűnügyi nyilvántartásból kinyomtatott részletet Martinsson szobájában. Tynnes Falkot 1991–

ben tartóztatták le Sölvesborgtól északra. Egy nerctenyésztő észrevette, hogy valaki éjszaka nyitogatja a ketreceit. Hívta a rendőrséget, két autóval szálltak ki. Tynnes Falk nem volt egyedül, de őt sikerült csak elkapni. Amikor kihallgatták, nem tagadott semmit, és indokként azt hozta fel, hogy ellenzi az állatok a célból történő tenyésztését és leöldösését, hogy bundát készítsenek belőlük. Azt azonban tagadta, hogy bármiféle szervezetnek a tagja lenne, és a többiek nevét sem árulta el, akik a sötétben leléptek. Wallander az asztalra tette a lapot. – Azt hittem, ilyesmivel csak fiatalok foglalkoznak. Falk 1991–ben már elmúlt negyvenéves. – Tulajdonképpen akár rokonszenvezhetnénk is vele – mondta Martinsson. – A lányom a „mezei biológusok” közé tartozik. – Azért nem mindegy, hogy az ember madarakat figyel–e meg, vagy nerctenyésztőket juttat csődbe. – Megtanulják, hogy az állatokat is tisztelni kell. Wallander nem akart vitába bocsátkozni, főképp hogy valószínűleg ő húzná a rövidebbet. De őszintén elképedt azon, hogy Tynnes Falk egy ilyen nercszabadítási akció részese volt. Fél kettő után gyűltek össze. Az ülés rövid volt: Wallander csak annyit tervezett, hogy összefoglalja mindazt, amire eddigi töprengéseivel jutott. Ám közben mégis úgy döntött: inkább kivár. Túl korán van még ehhez. így aztán negyed háromkor mindenki útnak indult. Hanssonnak az államügyésznél volt jelenése, Martinsson a számítógépéhez ült le, Ann–Britt pedig még egy próbát akart tenni Eva Persson anyjánál. Wallander visszament a szobájába, és felhívta Marianne Falkot. Üzenetrögzítőre volt állítva, de mihelyt bemondta a nevét, az asszony felvette. Megbeszélték, hogy háromkor találkoznak az apelbergsgatani lakás előtt. Wallander kicsit korában érkezett, Nyberg és csapata már eltűnt. A ház előtt egy rendőrkocsi parkolt. Amikor Wallander felfelé igyekezett a lépcsőn, hirtelen kinyílt annak a lakásnak az ajtaja, amelyet úgy igyekezett száműzni az emlékezetéből. Az ajtóban egy nő állt, ismerősnek tetszett. – Láttalak az ablakból – mondta mosolyogva. – Gondoltam, köszönök. Emlékszel még rám? – Hát persze hogy emlékszem – felelte Wallander. – De azért nem jelentkeztél, pedig megígérted.

Wallander nem emlékezett semmiféle ígéretre, de nem kételkedett abban, hogy tényleg megígért valamit. Ha elég részeg volt, és ha nagyon megtetszett neki egy nő, akkor bármit képes volt megígérni. – Közbejött valami. Tudod, hogy van az. – Tudom? Wallander valami érthetetlent morgott. – Bejössz egy kávéra? – Tudod, hogy odafent betörtek. Sajnálom. A nő az ajtajára mutatott. – Pár éve felszereltettem egy biztonsági ajtót. Mint a ház szinte minden lakója. Falk kivételével. – Ismerted őt? – Elég visszahúzódó ember volt. Éppen csak köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk a lépcsőházban. Csak ennyi. Wallandernek támadt egy olyan érzése, mintha a nő nem egészen az igazat mondaná. De nem faggatózott tovább. Már csak menekülni akart. – Majd máskor hívj meg kávézni, jó? – mondta. – Majd meglátjuk. És becsukta az ajtót. Wallander érezte, hogy leizzadt. Felsietett a lépcsőn. De legalább egy fontos információt máris kapott: a ház majd minden lakója biztonsági zárat szereltetett fel. Tynnes Falk kivételével, pedig az exfelesége mint félénk és ellenségektől körülvett embernek írta le. Az ajtót még nem javították meg. Belépett. Nyberg és a technikusai éppolyan káoszt hagytak a lakásban, mint amilyen eleve volt benne. Leült a konyhában egy székre, és várt. A lakásban nagy volt a csend. Az órára nézett: tíz perc múlva három. Mintha már hallotta volna a lépcsőházból a nő közeledő lépéseit. Persze lehet, hogy Tynnes Falk egyszerűen zsugori volt. Egy ilyen biztonsági ajtó tíz– tizenötezer koronába is kerül. Neki is dobáltak már be reklámanyagokat a levélládájába. De az is lehet, hogy Marianne Falk tévedett, és nem voltak ellenségei. Ebben azért kételkedett Wallander. Eszébe jutottak azok a fura feljegyzések, amelyeket a hajónaplóban olvasott. Tynnes Falk hulláját ellopják a hullaházból. Nagyjából ugyanebben az időben valaki betör a lakásába. Legalább a naplója és egy fénykép eltűnik. Wallander egyszerre tisztán látta az esetet. Valaki nyilván nem akarta, hogy felismerjék, sem azt, hogy alaposabban elolvassák azt a naplót. Wallander megint csak átkokat szórt arra az ostoba

döntésére, hogy nem vitte magával azt a fényképet. A napló bejegyzései furcsák voltak, mintha egy zavaros elméjű ember irkálta volna őket. De lehet, hogyha alaposabban áttanulmányozta volna azt a naplót, egészen más következtetésre jutott volna. A lépcsőházból közeledtek a lépések. Wallander felállt, és kilépett az előszobába, hogy beengedje Marianne Falkot. Ösztönösen megérezte a veszélyt, és megfordult. De már késő volt. Hatalmas dördülés visszhangzott végig a lakáson.

15. Wallander oldalra vetődött. Csak utólag jött rá, hogy ez a hirtelen mozdulat mentette meg az életét. Nyberg és emberei akkorra kikaparták a golyót, amely az ajtó melletti falba fúródott. Amikor pedig rekonstruálták a történetet, világosan kiderült, mi zajlott le. Wallander kiment az előszobába, hogy fogadja Marianne Falkot. Kifelé tartott ugyan, de ösztönösen megérezte: van valaki a háta mögött, aki nem Marianne Falk, és ebből a személyből fenyegetés sugárzik. Oldalra vetődött, ugyanakkor megcsúszott egy szőnyeg sarkán. És ez elég volt ahhoz, hogy a golyó, amelyet a mellkasára célozva adtak le, a mellkasa és a bal karja között röppenjen el. Súrolta a zakóját, és halvány, de azért jól látható nyomot hagyott rajta. Ezen az estén otthon egy centimétert keresett elő. Megmérte a távolságot ingujjának belső szegélye és a között a pont között, ahol véleménye szerint a szíve volt. Hét centiméter. „Ez a szőnyeg megmentette az életemet” – mondta magában, mialatt egy pohár whiskyt szopogatott. Megint eszébe jutott, hogy is volt, amikor még fiatal rendőrként megkéselték Malmőben. A penge nyolc centiméterrel jobbra került el a szívét. Akkor egy mondókafélét fabrikált magának, amelyből erőt merített: Az életnek is megvan a maga ideje, a halálnak is megvan a maga ideje. Most azonban azt a nyugtalanító dolgot tapasztalta, hogy harminc év alatt a távolság egy centiméterrel csökkent. Nem tudta, hogy pontosan ki lőtt rá. Csak egy árnyat vett észre. Egy alak gyors mozdulatát, aki azonban feloldódott a nagy durranásban, a saját zuhanásában és Tynnes Falk dzsekijeinek és kabátjainak közeli látványában. Azt hitte, eltalálták. És amikor egy sikolyt hallott a lövés visszhangjával egyidejűleg, azt hitte, a saját sikolya

volt az. Pedig Marianne Falk sikoltott, akit a menekülő alak feldöntött, és a földre sodort. Ő is csak egy árnyat látott. Amikor Martinsson kikérdezte, azt mondta, hogy mindig a lábát nézi, amikor lépcsőn felfelé megy. Hallotta a lövést. De mintha lentről jött volna. Ezért megállt és megfordult. Aztán észrevette, hogy valaki rohan feléje. És amikor visszafordult fölfelé, kapott egy ütést az arcába, és a földre zuhant. Ám a legkülönösebb az volt, hogy a ház előtt parkoló rendőrautó két nyomozója semmit sem vett észre. Pedig az a férfi, aki Wallanderre lőtt, biztosan a főbejáraton hagyta el a házat. A pinceajtó zárva volt. Ám a rendőrök senkit nem láttak kijönni a házból. Látták, hogy Marianne Falk belépett. Aztán pedig hallották a csattanást, de nem tudták, mi az, és nem látták, hogy bárki is kijött volna. Martinsson nehezen állt kötélnek, de aztán mégis újból átkutatta az egész házat, rábírta a rémült nyugdíjasokat és a kissé nyugodtabb gyógytornásznőt, hogy nyissanak neki ajtót, és kiadta a rendőröknek a parancsot, hogy a legkisebb zugot is vizsgálják át. De nyomot sem találtak sehol. Ha a lövés nem lett volna ott az ajtófélfa mellett a falban, Wallander azt hitte volna, csak álmodott. És még valamit gondolt, de erről egyelőre nem beszélt senkinek. Az a szőnyegszegély kétszeresen is megmentette az életét. Nemcsak úgy, hogy megbotlott benne, hanem éppen az esésnek köszönhetően a lövész meggyőződött arról, hogy eltalálta Wallandert. A golyó, amelyet Nyberg előszedett a falból, dumdumlövedék volt, olyan, amely hatalmas krátert tép az áldozat testébe. Amikor Nyberg megmutatta Wallandernek a golyót, az azonnal tudta, miért lőtt csak egyszer a támadó: biztosra vette, hogy lövése halálos lesz. Az első zavarodottság után kezdetét vette a hajsza. A lépcsőház tele lett fegyveres rendőrökkel, élükön Martinsson. Csak éppen azt nem tudták, kit keresnek, mert sem Wallander, sem Marianne Falk nem tudott még hozzávetőleges leírást sem adni a támadóról. Rendőrautók száguldoztak Ystad utcáin, országos körözést adtak ki, de előre tudta mindenki, hogy fölösleges a nagy felhajtás. Martinsson és Wallander a konyhába vonult vissza, míg Nyberg és csapata a nyombiztosítást végezte. Marianne Falk hazament, hogy átöltözzön. Wallander is leadta a dzsekijét. A közeli lövéstől még mindig fájt a füle. Lisa Holgersson Ann–Brittel egyszerre érkezett, nekik még egyszer el kellett mesélnie az egész históriát. – Kérdés, hogy vajon miért lőtt – mondta Martinsson.

– Először csak betörnek, aztán valaki pisztollyal jön vissza. – Persze elmerenghetünk azon is, hogy vajon ugyanaz–e a két személy – mondta Wallander. – És miért jön vissza? Más okát nem tudok mondani, csak hogy keres valamit. Valamit, amit az első alkalommal nem talált meg. – Nem kéne még egy kérdést feltennünk? – szólalt meg Ann–Britt. – Mármint hogy kinek szólt a lövés? Wallander már az első pillanattól törte a fejét ezen a kérdésen. Vajon összefügghet–e azzal az éjszakával, amikor egyedül látogatott el Falk lakására? Nem csalta meg akkor az ösztöne, amikor többször is kinézett a függöny mögül az utcára, a sötétbe? Figyelte valaki? Felötlött benne, eljött az ideje, hogy előálljon a dologgal, de valami visszatartotta. – Miért lőne rám bárki is? – kérdezte. – Véletlenül éppen itt voltam, amikor az az ember visszajött. Inkább azon kéne törni a fejünket, mit kereshetett. Ez viszont azt jelenti, hogy Falkné asszonyt minél előbb vissza kell citálnunk ide. Martinsson Lisa Holgerssonnal együtt hagyta el a házat. A technikusok is befejezték működésüket. Ann–Britt a konyhában üldögélt Wallanderrel. Marianne Falk odacsörgött, és közölte, hogy már úton van. – Hogy vagy? – kérdezte Ann–Britt. – Szarul. Hiszen tudod – felelte. Ann–Brittet pár éve egy Ystad melletti agyagos földön meglőtték. Részben Wallander hibája volt, mivel ő rendelte oda, mert nem tudta, hogy annak a személynek, akit le kellett tartóztatniuk, pisztolya van, méghozzá az a példány, amelyet Hansson veszített el nemrég. A nőt akkor életveszélyes sebesülés érte, és hosszú szünet után tért csak vissza. S amikor egy napon szolgálatba állt, megváltozott. Wallandernek többször is beszélt a félelemről, amely még az álmaiban is üldözte. – Megúsztam – folytatta Wallander. – Egyszer már leszúrtak. De golyóval eddig még nem akadt dolgom. – Beszélned kellene róla – mondta a nő. – Erre vannak a terápiás csoportok. Wallander türelmetlenül csóválta a fejét. – Nem szükséges. – És beszélni sem akarok róla többet. – Nem értem, miért vagy annyira makacs. Jó nyomozó vagy, de végül te is csak ember vagy. Még ha mást képzelsz is. Mert akkor tévedsz. Wallander meghökkent ettől a

kitöréstől. De a nőnek igaza volt. Az a rendőrszerep, amelybe nap mint nap beleélte magát, mégiscsak egy embert takart. – És mindenképpen menj haza – mondta Ann–Britt. – Min változtatna az? Ebben a pillanatban Marianne Falk lépett be a lakásba. Wallander megragadta az alkalmat, hogy megszabaduljon Ann–Brittől és nyomasztó kérdéseitől. – Négyszemközt szeretnék beszélni vele – mondta ezért. – Köszönöm a segítséget. – Miféle segítséget? Ann–Britt elment. Wallander egy parányit elszédült, amikor felállt. – Tulajdonképpen mi volt az imént? – kérdezte Marianne. Wallander a nő jobb arcán egy tekintélyes duzzanatot észlelt. – Három előtt érkeztem. Aztán hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Azt hittem, ön az. De tévedtem. – Ki volt az? – Nem tudom. És nyilván ön sem tudja. – Még csak rá se nézhettem. – De abban biztos, hogy férfi volt? A nőt meglepte a kérdés, és elgondolkozott, mielőtt válaszolt. – Igen – mondta aztán. – Férfi volt. Wallander tudta, hogy igaza van, pedig semmivel sem tudta volna alátámasztani. – Kezdjük a nappaliban – mondta. – Azt szeretném, ha módszeresen végigmennénk mindenütt, és megmondaná, ha lát valami hiányt. Szépen, szobáról szobára. Kihúzhatja a fiókokat, bekukkanthat a függönyök mögé. Nem sietünk. – Ezt Tynnes sohasem engedte volna meg. Olyan ember volt, akinek sok titka van. – Nos, majd utána beszélgetünk – mondta Wallander. – A nappalival kezdje. A nő tényleg igyekezett. Wallander az ajtóból nézte. Minél tovább nézi, annál szebbnek látja, jutott eszébe. Azon gondolkodott, hogy milyen hirdetésszövegre válaszolna Marianne Falk. A nő a hálószobában folytatta. Wallander valami jelre, elbizonytalanodásra, megtorpanásra várt. Hogy talán mégiscsak hiányzik valami. Több mint félóra telt el, mire újra leülhettek a konyhában. – Nem nyitotta ki a ruhásszekrényét – mondta Wallander. – Fogalmam sincs, mi van benne. Hogyan tudnám megmondani, mi hiányzik? – Nem volt sehol olyan érzése, mintha hiányozna valami? – Nem, sehol.

– Mennyire ismerte a lakását? – Itt sohasem laktunk együtt. Akkor költözött ide, amikor elváltunk. Néha telefonált. Néha együtt vacsoráztunk. A gyerekek régen gyakrabban látogatták, mint én. Wallander megpróbált visszaemlékezni, mit is mondott Martinsson, amikor először beszélt a bankautomata előtt heverő halottról. – Igaz, hogy a lányuk Párizsban él? – Ina tizenhét éves, a dán nagykövetségen bébiszitter. Meg akar tanulni franciául. – És a fia? – Jan? Stockholmban jár egyetemre. – Tizenkilenc éves. Wallander megint a lakásra terelte a beszélgetést. – Mit gondol, észrevette volna, ha hiányozna valami? – Csak ha olyasvalami lenne, amit régebben már láttam. Wallander bólintott. Aztán elnézést kért. Bement a nappaliba, és az egyik ablakpárkányról, ahol három porcelánkakas állt, egyet elvett. Aztán visszament a konyhába, és megkérte a nőt, hogy nézné meg még egyszer a nappalit. Marianne azonnal észrevette, hogy hiányzik egy kakas. Wallander pedig belátta, hogy nem jutnak tovább. Visszaültek a konyhába. Fél öt volt. Őszi sötétség ereszkedett a városra. – Mivel foglalkozott a férje? – kérdezte Wallander. – Csak annyit tudok róla, hogy afféle egyszemélyes számítógépes cége volt. – Tanácsadó volt. – És ez mit takar? A nő csodálkozva nézett a nyomozóra. – Ezt az országot tanácsadók vezetik. Nemsokára a pártvezéreket is leváltják a tanácsadók. A tanácsadók nagy fizetésű szakértők, akik ide–oda röpködnek az országban, s megoldásokkal állnak elő. Persze ha valami balul üt ki, akkor a bűnbak szerepét is el kell játszaniuk. De ennek fejében nagyon jól megfizetik őket. – Tehát ilyen tanácsadó volt a férje is az informatikai ágazatban? – Hálás lennék, ha Tynnest nem mint a férjemet emlegetné. Nem volt már a férjem. Wallander elvesztette a türelmét. – Nem tudná egy kicsit részletesebben elmagyarázni, hogy mivel foglalkozott? – Nagyon ügyes volt a vezérlőrendszerek felépítésében. – És ez mit jelent? A nő először mosolyodott el. – Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni, ha a legelemibb informatikai ismeretei sincsenek meg. Wallander belátta, hogy igaza lehet.

– Kik voltak a megrendelői? – Ha jól tudom, bankokkal elég sokat dolgozott. – Egy meghatározott bankkal? – Nem tudok róla. – Ki tudhatja? – Volt adótanácsadója. Wallander papírt és ceruzát keresett a zsebében, hogy felírja a nevet és a címet. De csak az autószerelő műhely számlája akadt a kezébe. – Rolf Steniusnak hívják, Malmőben van az irodája. De a címét vagy a telefonszámát nem tudom. Wallander letette a ceruzát. Átsuhant a fején egy fél gondolat, hogy valamit nem vett észre. Megpróbálta elcsípni a gondolatot, de nem sikerült. Marianne Falk elővett egy csomag cigarettát. – Zavarja, ha rágyújtok? – Egyáltalán nem. A nő csészealjat hozott a mosogatóból, és meggyújtott egy cigarettát. – Tynnes megfordulna a sírjában. Gyűlölte a cigarettát. Amíg házasok voltunk, mindig az utcára űzött dohányozni. Most bosszút állhatok egy picikét. Wallander megragadta a lehetőséget, hogy témát váltson. – Amikor legelőször beszéltünk, azt mondta, hogy voltak ellenségei. És hogy nyugtalankodott. – Az volt a benyomásom. – Biztosan sejti, mennyire fontos lehet ez nekünk. – Ha többet tudnék, biztosan elmondanám. De az az igazság, hogy nem tudok többet. – Egy emberen észre lehet venni, ha nyugtalan. De azt is, ha ellenségei vannak? Csak kellett mondania valamit, amiből erre következtetett. A nő nem válaszolt azonnal. Dohányzott, és kinézett az ablakon. Odakint már sötét volt. Wallander várt. – Pár évvel ezelőtt kezdődött – mondta. – Észrevettem, hogy nyugtalan. De ugyanakkor eufóriás is. Mintha mániássá vált volna. Aztán furcsa megjegyzéseket kezdett tenni. Például feljöttem egy kávéra, és hirtelen ilyeneket mondott: „Ha ez emberek tudnák, biztos agyoncsapnának.” Vagy: „Sosem tudhatod, mennyire vannak a nyomodban az üldözőid.” – Ilyeneket mondott? – Igen – Magyarázat nélkül? – Igen. – És meg sem kérdezte, mire céloz? – Ha megkérdeztem, felfortyant, és rám parancsolt, hogy hallgassak. Wallander elgondolkodott, mielőtt folytatta volna: – Beszéljen kicsit a gyerekekről. – Természetesen

tudják, hogy meghalt. – Gondolja, hogy valamelyikük látta őt úgy, mint ön? Szorongónak? Esetleg nekik is beszélhetett az ellenségeiről? – Kétlem. Nagyon laza volt a kapcsolatuk. Egyrészt nálam laktak. Másrészt Tynnes sosem volt elragadtatva attól, ha meglátogatták. Nem azért mondom, hogy befeketítsem. Jan és Ina is meg fogja ezt erősíteni. – De csak voltak barátai. – Nagyon kevés. Csak később vettem észre én is, hogy egy afféle magányos farkashoz mentem hozzá. – Ki ismerte jól önön kívül? – Tudom, hogy szokott találkozni egy informatikai tanácsadónővel. Siv Eriksson a neve. A telefonszámát nem tudom, de az irodája lent van Skånsgrändben. Közvetlenül a Sjömansgata mellett. Volt pár megrendelésük, amit együtt teljesítettek. Wallander felírta a nevet. Marianne elnyomta a cigarettát. – Még egy utolsó kérdés – mondta Wallander. – Legalábbis egyelőre. Tynnes Falkot pár éve elkapta a rendőrség, mert nerceket eresztett szabadon. Pénzbüntetést kapott. A nő olyan csodálkozó arccal nézett rá, amely igencsak őszintének tűnt. – Erről még sohasem hallottam. – De meg tudja érteni? – Hogy nerceket eresztett szabadon? De hát mi a jó öreg ördögért kellett volna nerceket kiszabadítania? – Nem tud róla, hogy talán volt kapcsolata ilyen szervezetekkel? – Miféle szervezetekkel? – Harcos állatbarátok. Természetvédők. – Nagyon nehezemre esik ezt elhinni. Wallander bólintott. Tudta, hogy a nő igazat beszél. Marianne felállt. – Biztosan kell még egyszer beszélnünk – mondta Wallander. – Az exférjem igen nagyvonalú asszonytartást biztosított, amikor elváltunk – felelte a nő. – Ez pedig azt jelenti, hogy megúsztam azt, amit a világon a legjobban megvetek. – És mi volna az? – A munka. Olvasgatok naphosszat. És rózsákat hímezek kis vászonkendőcskékre. Wallander eltöprengett rajta, hogy a nő vajon szórakozik–e vele. De egy szót sem szólt, csak kikísérte az ajtóig. A nő a falban lévő lyukra pillantott.

– A betörők újabban már lőnek is az emberre? – Előfordul. Marianne fentről lefelé végignézett rajta. – Magának meg még csak fegyvere sincs, hogy megvédje magát? – Nincs. A nő megcsóválta a fejét, aztán kezet nyújtott, elbúcsúztak. – Még valami – jutott Wallander eszébe. – Tynnest érdekelte a világűr? – Mit ért ezen? – Űrhajózás, asztronómia. – Már kérdezte egyszer. És most is csak ugyanazt tudom válaszolni. Igen ritkán emelte fel a fejét, hogy felnézzen az égre. És ha megtette is, biztosan csak ezért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy még mindig megvannak a csillagok. Rendkívül távol esett az érdeklődése mindenfajta romantikától. Megállt az ajtóban. – Az ajtót ki javítja meg? – Nincs házmegbízott? – Ne tőlem kérdezze! A nő lement a lépcsőn. Wallander visszament a lakásba. Leült a konyhai székre. Pontosan itt ült először, amikor az az érzése támadt, hogy valami fölött elsiklik a figyelme. Rydbergtől pedig azt tanulta, hogy figyeljen a belső figyelmeztető rendszere hangjaira. Akármennyire segítette is a technika a rendőrök racionális világát, az intuíció továbbra is nagyon fontos tényező maradt. Pár percen át mozdulatlanul üldögélt. Aztán rájött. Megint csak az volt a dolog nyitja, hogy más látószögből nézett meg valamit, mint eddig. Marianne Falk nem láthatta, hogy a lakásból hiányzik valami. Lehet, hogy az az ember, aki betört ide, és aki Wallanderre lőtt, igazából azért jött, hogy idehozzon valamit? Wallander a fejét csóválta erre a gondolatra. Épp fel akart állni, amikor összerezzent. Kopogtak az ajtón. Érezte, amint erősebben kezd verni a szíve. Csak amikor a kopogás megismétlődött, akkor jött rá, a kopogtató aligha azért jött, hogy megölje őt. Kiment az előszobába. Egy idősebb férfi állt az ajtóban, kezében bottal. – Falk úrhoz jöttem – mondta energikus hangon. – Egy panasz ügyében. – Ön kicsoda? – kérdezte Wallander. – Carl–Anders Setterkvistnek hívnak, én vagyok a ház tulajdonosa. Néhány lakó panaszt tett nálam a zajra, és hogy a lépcsőházban

folyamatosan katonai alakulatok közlekednek. Amennyiben Falk úr itt van, szeretnék vele személyesen beszélni. – Falk úr halott – közölte Wallander szokatlanul nyers stílusban. Setterkvist kérdőn nézett rá. – Halott? Ez meg mit jelentsen? – Nyomozó vagyok – felelte Wallander. – Bűnügyi rendőrség. Ebbe a lakásba betörtek. Falk úr azonban meghalt. Hétfő éjszaka halt meg. És nem katonaság járkál a lépcsőházban, hanem rendőrök. Setterkvist mintha egy ideig azon törte volna a fejét, vajon higgyen– e Wallandernek. – Szeretném látni a jelvényét – mondta aztán nyomatékkal. – A jelvényeket már sok éve bevonták – felelte Wallander. – De az igazolványomat megmutathatom. Elővette a zsebéből. Setterkvist alaposan megnézte. Wallander röviden elmondta, mi történt. – Sajnálatos – mondta Setterkvist. – És mi lesz a lakásokkal? Wallander összerezzent. – Lakásokkal? – Az én koromban már igen macerás, ha új bérlő jön. Az ember szeretné tudni, mifélékkel van dolga. Különösen egy olyan házban, mint ez, ahol főképp idősebbek laknak. – Ön is itt lakik? Setterkvist megsértődött. – Én egy villában lakom a városon kívül. – De azt mondta: lakások? – Mit kellett volna mondanom? – Merthogy Tynnes – Falk több lakást is bérelt? Setterkvist intett a botjával, hogy Wallander jöjjön beljebb. Wallander oldalra lépett. – Csak figyelmeztetésképpen mondom: ide betörtek. A lakás elég kaotikus látványt nyújt. – Hozzám is betörtek már – felélte rezzenetlenül Setterkvist. – Tudom, milyen látvány. Wallander a konyhába kalauzolta. – Falk úr nagyon kellemes bérlő volt. Soha nem maradt el a fizetéssel. Az én koromban már semmin sem csodálkozik az ember. De meg kell mondanom, hogy azok a panaszok, amelyek az utóbbi napokban elértek, kicsit nyugtalanítottak. Ezért is jöttem ki.

– Tehát több lakása is volt – ismételte Wallander. – A Runnerströms Torgnál van egy előkelő, régi házam – mondta Setterkvist. – Ennek a tetőterében bérelt Falk úr egy lakást. Azt mondta, a munkájához van rá szükség. Ez megmagyarázhatja, miért nincsenek itt számítógépek, gondolta Wallander. Ebben a lakásban nem sok minden akad, ami a lakó foglalkozására utalna. – Látnom kellene azt a lakást – mondta Wallander. Setterkvist egy darabig gondolkodott. Aztán előhúzta a leghatalmasabb kulcscsomót, amit Wallander valaha is látott. Setterkvist azonnal tudta, melyik kulcs kell neki róla. Leoldotta. – Természetesen adok róla nyugtát – mondta Wallander. Setterkvist a fejét rázta. – Bízni kell az emberekben – mondta. – Pontosabban: az embernek meg kell bíznia a saját megérzéseiben. Ezzel elvonult. Wallander felhívta a kapitányságot, és segítséget kért a lakás leplombálásához. Aztán egyenes úton lement a Runnerströms Torghoz. Már majdnem hét óra volt. A szél még mindig viharos lökésekben érkezett. Wallander fázott. Túl vékony volt a dzseki, amelyet Martinssontól kapott. A pisztolylövésre gondolt. Még mindig olyan valószínűtlennek tűnt. Azon tűnődött, vajon hogy gondol rá majd pár nap elmúltával, amikor tudatosodik benne, mennyire közel állt a halálhoz. A Runnerströms Torgi ház a huszadik század elején épült, és kétemeletes volt. Wallander először a szemközti ház elé állt, és onnan nézett a tetőtér ablakaira. Egy férfi kerékpározott el előtte. Aztán egyedül maradt. Átment az úttesten, és kinyitotta a ház kapuját. Az egyik lakásból zene szólt. Felkapcsolta a lépcsőházi világítást. Amikor felért a tetőtérbe, csak egy ajtót talált. Egy biztonsági ajtót névtábla és levélláda nélkül. Wallander fülelt. Minden csendes volt. Aztán kinyitotta az ajtót. Az ajtóban megállt, és befelé hallgatózott. Egy pillanatig mintha egy ember lélegzését hallotta volna a sötétből, és már szinte elmenekült, de aztán rájött, hogy csak képzelődés. Villanyt gyújtott és belépett. A helyiség nagy volt, de szinte üres. Egy asztalon és egy széken kívül semmi sem volt benne. Az asztalon egy nagy számítógép állt. Wallander az asztalhoz lépett. A számítógép mellett volt valami, ami úgy festett, mint egy rajz. Wallander felkattintotta az asztali lámpát. Egy pillanat alatt felfogta, mit lát. A rajz azt a transzformátorállomást ábrázolta, amelyben Sonja Hökberg holttestét megtalálták.

16. Wallandernek elakadt a lélegzete. Azt hitte, rosszul lát, és a rajz valami mást ábrázol. De aztán szertefoszlottak a kételyei. Óvatosan visszatette a rajzot a sötét képernyős, nagy számítógép mellé, Látta, amint arca visszatükröződik a lámpa fényében. Az asztalon telefon állt. Fel kéne hívni valakit. Martinssont vagy Ann–Brittet. És Nyberget. De nem vette fel a kagylót. Ehelyett lassan körbejárt a helyiségben. „Tynnes Falk tehát itt üldögélt vagy dolgozott – gondolta. – Egy olyan biztonsági ajtó mögött, amelyet igen nehezen tudna feltörni, aki erőszakkal akarna behatolni. Itt ült, és itt dolgozott mint számítógépes szaktanácsadó. Még nem tudom, mi volt a munkája lényege. De egy éjszaka holtan hever egy bankautomata előtt. A hullája eltűnik a halottasházból. És most megtalálom a trafóállomás rajzát a számítógépe mellett.” Egy zavaros pillanatig mintha meglett volna a megoldás. De túl sok volt a részlet. Wallander fel–alá járkált a lakásban. „Mi ez itt? – gondolta. – És mi hiányzik? Egy számítógép, egy szék, egy asztal és egy lámpa. Egy telefon és egy rajz. De nincsenek polcok. Nincsenek iratrendezők, nincsenek könyvek. Még csak egy ceruza sincs.” Miután körbeért a szobában, visszatért az íróasztalhoz, a lámpaernyőért nyúlt, felfelé fordította, és lassan végigjártatta a fényt a falakon. A lámpa fénye erős volt, de nem látta semmi jelét annak, hogy valahonnan rejtekhely nyílna. Leült a székre. Sűrű csend vette körül. Az ablakok és a falak vastagok voltak. Az ajtón sem jött át semmi zaj. Ha Martinsson itt lett volna, megkéri, hogy indítsa be a számítógépet. Martinsson biztosan el lett volna ragadtatva tőle. De ő maga nem mert hozzányúlni. Megint csak arra gondolt, hogy fel kéne hívni Martinssont. De még habozott. „Meg kell értenem – gondolta. – Ez most a legfontosabb. Rövidebb idő alatt teremtődött meg a kapcsolat egy sor esemény között, mint remélhettem. Csak éppen az a gond, hogy amit látok, azt nem tudom értelmezni.” Közben már majdnem nyolc óra lett. Rászánta magát, hogy felhívja Nyberget. Nem volt érdekes, hogy már későre járt, és Nyberg napok óta alig tudta lehunyni a szemét. Biztos sokan azt mondták volna, hogy az iroda átvizsgálása várhat holnapig. De nem úgy Wallander! Érzése, amely azt súgta neki, hogy sürget az idő, egyre erősödött. Nyberget a mobilján hívta fel. Nyberg végighallgatta, és nem fűzött

hozzá semmit. Miután lediktálta a címet, Wallander lement az utcára, hogy ott várja meg. Nyberg egyedül jött, autóval. Wallander segített neki kipakolni és felcipelni a táskákat. – Mit keressek? – kérdezte Nyberg, amikor felértek a lakásba. – Ujjnyomokat. Rejtekhelyeket. – Akkor egyelőre nem hívok ide senki mást. A felvételek és a videók várhatnak reggelig? – Ráérnek. Nyberg bólintott, és levette a cipőjét. Egyik táskájából speciális műanyag cipőt vett elő. Nyberg pár hónappal ezelőttig mindig elégedetlen volt a rendelkezésére álló lábbelivel. Végül ő maga tervezett egyet, és felvette a kapcsolatot a gyártóval. Wallander azt gyanította, hogy a költségeket saját zsebből állta. – Értesz a számítógépekhez? – kérdezte Wallander. – Pont annyit, mint a legtöbb ember. De el tudom indítani, ha akarod. Wallander megcsóválta a fejét. – Akkor már jobb, ha Martinssonra hagyjuk – mondta. – Soha nem bocsátja meg, ha valaki mást engedek oda egy számítógéphez. Aztán megmutatta Nybergnek azt a papírlapot, amelyet az asztalon talált. Nyberg azonnal felismerte, mit ábrázol. Kérdőn nézett Wallanderre. – Ez meg mit jelentsen? – Falk ölte meg a lányt? – Halott volt már, amikor a lányt megölték – felelte Wallander. Nyberg bólintott. – Fáradt vagyok – mondta. – Már összekeverem a napokat és az eseményeket. Már csak a nyugdíjaztatásomra várok. Egy rossebet vársz rá, gondolta Wallander. Rettegsz tőle. Nyberg nagyítót vett elő, és az íróasztalhoz ült. Pár percig részletesen tanulmányozta a rajzot. Wallander némán állt mellette, várt. – Ez itt nem másolat – mondta végül Nyberg. – Ez az eredeti. – Biztos vagy benne? – Nem egészen. De majdnem. – Ez viszont azt jelentené, hogy valamelyik archívumból hiányzik? – Nem tudom, jól értettem–e – felelte Nyberg –, de elég sokat társalogtam ezzel az Andersson nevű szerelővel az elektromos vezetékek körüli biztonsági kérdésekről. Normális esetben egy ilyen rajzot kívülálló nem másolhat le. Eredetihez pedig még nehezebb lehet hozzájutni. Wallander észrevette, milyen fontos Nyberg megjegyzése. Ha a rajzot valamelyik archívumból lopták el, lehet, hogy újabb nyomokra bukkannak. Nyberg felállította a reflektorokat a munkához. Wallander nem akarta zavarni.

– Bemegyek a kapitányságra. Ha kellek, ott találsz. Nyberg nem válaszolt. Már elmélyedt a munkában. Amikor Wallander kilépett az utcára, meggondolta magát. Mégse megy be a kapitányságra. Vagy legalábbis nem egyenesen oda megy. Marianne Falk egy Siv Eriksson nevű nőről beszélt. Ez a nő biztosan tudja, mivel foglalkozott Tynnes Falk mint számítógépes tanácsadó. És itt lakik egész közel. Legalábbis az irodája itt van. Wallander leállította a kocsit. Végigment a Långgatán a központ felé, és a Skånsgrändnél jobbra fordult. A város kihalt volt. Kétszer is megállt és visszafordult. Nem követte senki. A heves széllökések sem csillapultak, fázott. Menet közben megint eszébe jutott a lövés, amelyet leadtak rá, és az, hogy milyen közel is volt ahhoz, hogy meghaljon. Amikor megérkezett a Marianne Falk leírta házhoz, azonnal szemébe ötlött a felirat: Sercon. „Siv Eriksson Consult” – gondolta. Az iroda valahol az emeleten volt. Megnyomta a kaputelefon gombját, és reménykedett, hogy szerencséje van. Ha azonban csak az iroda van itt, akkor még a nő lakhelyét is ki kell nyomoznia. Hirtelen hangzott fel a válasz. Wallander előrehajolt a mikrofonhoz, bemondta, kicsoda, és mit akar. A női hang, amely az imént bejelentkezett, most hallgatott. Aztán felzümmögött az ajtónyitó, és Wallander belépett. A nő az ajtóban várta, hogy felérjen. A folyosó fénye kicsit vakította, mégis azonnal felismerte. Előző este találkoztak, az előadáson. Kezet is fogtak, de Wallander akkor nem jegyezte meg a nő nevét. Ugyanakkor az is eszébe jutott, milyen különös, hogy az asszony nem jelentkezett magától a rendőrségen. Hiszen tudnia kellett, hogy Tynnes Falk meghalt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy semmiről sem tud? Lehet, hogy neki kell közölni a halálhírt? – Sajnálom, hogy zavarnom kell – mondta. A nő beengedte a folyosóra. Égő fa illata szállt. Most alaposabban megnézhette az asszonyt. Erős negyvenes volt, sötét, félhosszú hajjal, markáns arcvonásokkal. Előző este túlságosan ideges volt ahhoz, hogy arcokat megjegyezzen. Most zavarba jött. Ez csakis olyankor fordult elő, amikor vonzónak talált egy nőt. – Elmagyaráznám, miért vagyok itt – kezdte. – Már tudom, hogy Tynnes halott. Marianne felhívott. Wallander úgy látta, hogy Siv

Eriksson szomorú. Ő pedig megkönnyebbült. Sokéves rendőri munkája sem tudta hozzászoktatni a halálhírek közléséhez. – Közvetlen munkatársa volt, biztosan közel állt hozzá. – Igen is, meg nem is. Közel álltunk egymáshoz. Nagyon közel. De csak a munka területén. Wallander eltöprengett azon, hogy vajon ez a közelség nem jelentett–e kicsit többet is ennél. Féltékenységféle suhant át rajta. – Gondolom, fontos lehet, ha a rendőrség este teszi tiszteletét nálam – mondta a nő, és vállfát nyújtott oda neki. Ízléses nappaliba vezette Wallandert. A nyitott kandallóban tűz égett. Wallander valahogy úgy érezte, hogy a képek és a bútorok drágák lehettek. – Megkínálhatom valamivel? Whiskyvel, gondolta Wallander. Arra most szükségem lenne. – Köszönöm, nem fontos – felelte. Leült egy sötétkék heverő sarkára. A nő vele szemben egy fotelba telepedett. Szép lába volt. Wallander hirtelen észrevette, hogy a nő elkapta a pillantását. – Tynnes Falk irodájából jövök – mondta. – De egy számítógépen kívül semmi sincs ott. – Tynnes igazi aszkéta volt. Nem akarta, hogy bármi is legyen körülötte, amikor dolgozik. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit dolgozott. Vagyis mit dolgoztak. – Néha összedolgoztunk. – De nem rendszeresen. – Kezdjük talán azzal, mit csinált Falk, amikor egyedül dolgozott. Wallander máris megbánta, hogy nem hívta fel Martinssont. Fennállt annak a veszélye, hogy hallja ugyan a válaszokat, de nem érti meg őket. Még nem volt késő, még ide lehetett volna kéretni. De ezen az estén Wallander harmadszor is elvetette ezt az ötletet. – Nem vagyok valami nagy számítógép–virtuóz – mondta Wallander –, ezért megkérem, hogy lehetőleg egyszerűen fejezze ki magát. A nő mosolyogva nézett rá. – Ezen csodálkozom – mondta. – Tegnap, amikor az előadását hallgattam, valahogy az a benyomásom támadt, mintha a számítógép a rendőrség első számú segítőjévé nőtte volna ki magát. – Ez rám nézve nem igaz. Vannak, akiknek még mindig azzal kell tölteni az idejüket, hogy emberekkel beszélgetnek. Nem csak nyilvántartásokat böngésznek. Vagy e–maileket küldözgetnek. A nő

felállt, felélesztette a tüzet a kandallóban. Wallander figyelte. Amikor megfordult, a férfi gyorsan a saját kezét kezdte nézni. – Mire kíváncsi? És miért kíváncsi? Wallander először a második kérdésre válaszolt. – Már nem vagyunk biztosak abban, hogy Tynnes Falk természetes halállal halt meg. Még ha az orvosok eredetileg szívinfarktust állapítottak is meg. – Szívinfarktust? A nő döbbenete őszintének hatott. Wallandernek azonnal eszébe jutott az orvos, aki azért ment el hozzá, hogy helyesbíttesse a halál okát. – Furán hangzik, hogy a szíve lett volna. Tynnes nagyon fitt volt. – Ezt már többször hallottam. Többek között ezért is kezdtük az egészet még egyszer átvizsgálni. De ha kizárjuk az akut megbetegedéseket, akkor még mindig marad a kérdés, hogy mi volt a halál oka. Persze kézenfekvő lenne az erőszakos halál feltételezése. Vagy egy szerencsétlen esés, amelynek következtében olyan erősen beveri a fejét, hogy meghal. A nő hitetlenkedve csóválta a fejét. – Tynnes soha senkit nem engedett volna a közelébe. – Ezt meg hogy érti? – Nagyon éber volt. Gyakran beszélt arról, hogy az utcán nem érzi biztonságban magát. Ezért aztán állandóan készenlétben volt. És nagyon gyors volt. Ráadásul űzött valami ázsiai küzdősportot is, amelynek a nevét már sajnos elfelejtettem. – Téglát vert szét a puszta kezével? – Ilyesmit. – Vagyis azt feltételezi, hogy szerencsétlenség érhette? – Én ebből indulnék ki. Wallander bólintott, aztán folytatta: – Van más oka is annak, hogy idejöttem. De ebben a pillanatban még nem térhetek ki erre. A nő egy pohár vörösbort töltött. Óvatosan letette a karosszék karfájára. – De azt, ugye, megérti, hogy kíváncsi vagyok? – Mégsem mondhatok semmit. „Hazugság – gondolta Wallander. – Nyugodtan elmondhatnék bármennyit. Éppen csak élvezem a hatalomnak ezt az abszurd formáját.” A nő félbeszakította gondolatait: – Mit szeretne tudni? – Mivel foglalkozott? – Zseniális rendszerprogramozó volt.

Wallander felemelte a kezét. – Stop! Máris megállhatunk. Mit jelent ez? – Cégek számára fejlesztett ki számítógépes programokat. Vagy javított fel már meglévőket, kompatibilisekké tette őket. És amikor azt mondom, hogy zseniális volt, akkor úgy is gondolom. Ázsiából és az USA–ból is kapott megrendeléseket, méghozzá a legmagasabb szintekről. De ezeket sohasem fogadta el. Pedig rengeteg pénzt kereshetett volna vele. – Miért nem fogadta el őket? A nő hirtelen gondterheltnek látszott. – Tényleg nem tudom. – De beszéltek ilyesmiről? – Mesélt az ajánlatokról, amelyekkel megkeresték. És hogy mekkora összegekkel csábítgatták. Ha én az ő helyében vagyok, biztos azonnal belemegyek. De ő nem. – Megmondta, miért nem? – Nem akarta. Úgy látta, hogy nincs rá szüksége. – Vagyis bővében volt a pénznek? – Nem hinném. Néha egyenesen kölcsönkért tőlem. Wallander a homlokát ráncolta. Sejtette, hogy jelentőségteljes pont felé közelednek. – Mesélt még mást is? – Nem. Úgy gondolta, nincs rá szüksége. Ennyi. És ha tovább kérdezősködtem, teljesen elhallgatott. Néha még heveskedni is tudott. Ő szabta meg a határokat, nem én. „Mi állhat a visszautasítások mögött?” – gondolkodott Wallander. – Mi volt a döntő ok, ami miatt együtt is dolgoztak? A nő válaszától elképedt. – Az unalom foka. – Ezt nem értem. – Nos, egy munkának mindig vannak olyan részei, amelyek unalmasabbak a többinél. És Tynnes nagyon türelmetlen volt. Nekem adta az unalmas részeket. Akkor azokkal a dolgokkal foglalkozhatott, amelyek érdekesek voltak, és kihívást jelentettek számára. Mondjuk, valami újdonsággal. Olyannal, amit még előtte senki sem alkalmazott. – És ön ezzel megelégedett? – Az ember legyen tisztában a képességeivel. Nekem nem voltak ezek a részletek sem olyan unalmasak. Bennem nincsenek meg az ő képességei. – Hogyan ismerkedtek meg? – Harmincéves koromig háziasszony voltam.

Akkor elváltam, és tanulni kezdtem. Tynnes egyszer tartott egy előadást. Egészen lenyűgözött. Megkérdeztem, nem tudna–e alkalmazni. Először nemet mondott, de egy év elteltével felhívott. Az első munkánk egy bank biztonsági rendszere volt. – És ez mit jelent közelebbről? – A pénzek manapság szédítő iramban közlekednek ide–oda. Személyek, vállalkozások, bankok és országok között. És egyre többen próbálnak behatolni ezekbe a rendszerekbe. Ha az ember védekezni akar, erre egyetlen módja van: mindig előttük kell járni egy lépéssel. Olyan párviadal ez, amelynek soha nincs vége. – Ez elég izgalmasnak hangzik. – Az is. – Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy elég fura is. Hogy egy ystadi informatikus ilyen bonyolult feladatokkal birkózik. – Ennek az új technológiának egyik nagy előnye, hogy az ember mindenütt a világ középpontjában van, akárhol él is. Tynnes kapcsolatban állt a különféle cégekkel, alkatrészgyártókkal és a többi programozóval a világ minden tájáról. – Innen, az ystadi irodájából? – Igen. Wallander elbizonytalanodott, nem tudta, hogyan haladjon tovább. Vajon most már érti, miben is állt Tynnes Falk munkája? De Martinsson nélkül nem volt értelme mélyebbre ásni a számítógépes elektronika világába. Egyébként pedig amilyen gyorsan csak lehet, fel kellene venni a kapcsolatot az Országos Bűnügyi Hivatal számítógépes szakosztályával. Így aztán Wallander úgy döntött, hogy témát vált. – Voltak ellenségei? Figyelte a nő arcát, amikor a kérdést feltette, de csodálkozáson kívül nem látott rajta mást. – Tudomásom szerint nem. – Az utóbbi időben nem vett rajta észre valami feltűnőt? A nő gondolkodott. – Olyan volt, mint mindig. – És milyen volt „mindig”? – Szeszélyes. És sokat dolgozott. – Hol szoktak találkozni? – Itt. Az ő irodájában soha. – Miért nem? – Őszintén szólva gyanítom, hogy valami bacilusfóbiája volt, és elviselhetetlennek érezte, ha valaki összekoszolja a padlóját. Valószínűleg tisztaságmániás is volt. – Lassan az a kép kezd

kialakulni bennem, hogy ez a Tynnes Falk elég bonyolult egy alak lehetett. – Ha hozzászokott az ember, akkor nem. Olyan volt, amilyenek a férfiak általában. – Milyenek a férfiak általában? A nő mosolygott. – Ez magánjellegű kérdés, vagy köze van Tynneshez? – Nem teszek fel magánjellegű kérdéseket. Átlát rajtam, gondolta Wallander. De ott egye a fene. – A férfiak gyermetegek és hiúk. Még akkor is, ha nagy hangon harsogják az ellenkezőjét. – Ez azért elég általános. – De én úgy gondolom, hogy igaz. – És Tynnes Falk is ilyen volt? – Igen. De persze nem csak ilyen. Nagyon nagyvonalú is tudott lenni. Többet fizetett, mint amennyit fizetnie kellett volna. De a hangulatain nem lehetett kiigazodni. – Házas is volt, voltak gyermekei. – A családjáról sohasem beszélgettünk. Legalább egy év eltelt, mire egyáltalán kiderült, hogy felesége és két gyereke van. – Érdekelte még valami a munkája mellett? – Amennyire tudom, semmi. – Semmi? – Semmi. – De barátai csak voltak! – Azokkal, akik voltak, interneten kommunikált. Abban a négy évben, amíg ismertük egymást, még csak egy képeslapot sem kapott. – Ezt meg honnan tudja, ha sohasem járt nála? – Jó a kérdés. A postája hozzám érkezett. Csak éppen az volt a bökkenő, hogy sohasem jött neki semmi. – Egyáltalán semmi? – Ezt nyugodtan szó szerint veheti. A négy év alatt egyetlen nyamvadt levél, egyetlen számla nem érkezett neki. Semmi. Wallander a homlokát ráncolta. – Hát ezt elég nehéz elképzelnem. A postája önhöz érkezik. De egész idő alatt semmit sem kap? – Néhanapján egy–egy reklámanyag, amit neki címeztek. De ennyi az egész. – Vagyis kellett hogy legyen egy másik postacíme is. – Elképzelhető. Azt viszont én nem ismerem.

Wallander Falk két lakására gondolt. A Runnerströms Torgnál semmi sem volt. És arra sem emlékezett, hogy az Apelbergsgatanon látott volna postai küldeményt. – Ezt meg kell vizsgálnunk – szólt. – Kétségkívül nagyon titokzatos benyomást kelt. – Vannak olyan emberek, akik nem szeretik, ha megzörren a postaláda. Mások meg igen. Wallander hirtelen kifogyott a kérdésekből. Tynnes Falk rejtély volt számára. Túl gyorsan haladok, gondolta. Először meg kell néznünk, mit találunk a számítógépében. Ha volt igazi élete, akkor azt ott megtaláljuk. A nő töltött magának még egy pohár bort, és megkérdezte, nem változtatta–e meg a véleményét. Wallander tagadón intett. – Azt mondta, hogy közel állt hozzá. De ha jól értem, amit elmondott, akkor olyan igazán senki sem állt hozzá közel. Soha nem beszélt a feleségéről vagy a gyerekekről? – Nem. – És ha egyszer–egyszer mégis megtette? – Azok csak olyan elejtett megjegyzések voltak. Belemerültünk egy munkába, és hirtelen azt mondta, ma van a lánya születésnapja. És nem volt értelme tovább kérdezősködni. Mert akkor leblokkolt. – Meglátogatta valaha a lakásán? – Soha. Gyorsan és határozottan vágta rá a választ. Egy kicsit túl gyorsan. És egy kicsit túl határozottan, gondolta Wallander. Kérdés, hogy nem volt–e mégiscsak egy kicsit több munkatársi kapcsolatnál Falk és az asszisztense között. Kilenc óra lett. A kandallóban összeroskadt a parázs. – Felteszem, hogy az utóbbi napokban szintén nem érkezett postája. – Semmi. – És az ön véleménye szerint mi történt? – Nem tudom. Az ember azt hitte volna, hogy Tynnes majd százévesen hal meg. Legalábbis erre gyúrt. Minden bizonnyal szerencsétlenség érte. – Lehetett úgy beteg, hogy ön nem tudott róla? – Persze. De ezt azért nemigen gondolnám. Wallander azon töprengett, elárulja–e, hogy Falk holtteste eltűnt. Ám úgy döntött, egyelőre megtartja magának. Ehelyett egy másik pontnál kezdte. – Az irodájában egy transzformátorállomás rajzát találtuk. Ismeri?

– Azt sem tudom igazából, hogy mi az. – Egy Sydkraft–állomás a városon kívül. A nő gondolkodott. – Tudom, hogy kapott egy sor megbízatást a Sydkrafttól – mondta aztán. – De ezeken én sohasem dolgoztam. Wallandernek támadt egy ötlete. – Meg szeretném kérni, hogy készítsen egy listát – mondta – az összes olyan munkáról, amelyen együtt dolgoztak. És egyet azokról, amelyeket csak egyedül csinált. – Mióta? – Tavaly óta. Kezdjük ezzel. – Persze, Tynnesnek lehettek olyan megbízatásai is, amelyekről én nem tudtam. – Majd beszélek az adótanácsadójával – felelte Wallander. – Hiszen csak kellett számlát adnia a megbízóinak. De azért szeretném öntől is megkapni azt a listát. – Azonnal? – Elég, ha holnap elkészíti. A nő felállt, és a parazsat turkálta. Wallander fejben villámgyorsan megfogalmazott egy párkereső hirdetést, amely Siv Erikssont rávehetne arra, hogy válaszoljon rá. A nő visszaült. – Nem éhes? – Nem. Mindjárt megyek. – Nemigen érzem, hogy segítettem volna. – Most mindenesetre sokkal többet tudok Tynnes Falkról, mint eddig. A rendőri munka sok türelmet követel. Aztán az jutott eszébe, hogy jobb lenne elindulni. Kifogyott a kérdésekből, felállt. – Majd még hall rólam – mondta. – És tényleg hálás lennék, ha azt a listát holnap elküldené. El is faxolhatja a kapitányságra. – E–mailben nem lehet? – Dehogynem. Csak éppen nem tudom, mi a címe a kapitányságnak. – Majd megtalálom. A nő kikísérte. Wallander felvette a dzsekit. – Tynnes Falk beszélt önnek valaha nercekről? – kérdezte. – Mi a csudáért kellett volna neki éppen nercekről beszélnie? – Csak úgy eszembe jutott. A nő kinyitotta az ajtót. Wallandernek az a sürgető érzése támadt, hogy maradnia kellene. – Az előadása jó volt – mondta a nő. – De nagyon idegesnek látszott. – Hát, ez megtörténik, ha az ember egymaga kerül szembe ennyi nővel – válaszolt Wallander. Elbúcsúztak. Wallander lement. Amikor kinyitotta a kaput, csipogni kezdett a mobilja. Nyberg volt az.

– Hol vagy? – A közelben. Miért? – Azt hiszem, jobb, ha idejössz. Nyberg befejezte a beszélgetést. Wallander szíve feldobogott. Nyberg csak akkor hívja, ha tényleg fontos a dolog. Valaminek történnie kellett.

17. Még öt percébe sem került, és Wallander máris újra ott állt a Runnerströms Torgi ház előtt. Amikor felért a padlástérhez, Nyberg az ajtó előtt dohányzott. Wallander ebből látta, mennyire fáradt. Nyberg csak akkor gyújtott rá, ha annyit dolgozott, hogy közel állt az összeomláshoz. Wallander emlékezett is rá, mikor fordult ez elő utoljára. Jó pár éve már, annak a bonyolult nyomozásnak a végén, amely Stefan Fredman letartóztatásához vezetett. Nyberg egy stégen álldogált, valamelyik belső tónál, amelyből épp akkor emeltek ki egy hullát. Hirtelen elvágódott. Wallander akkor azt hitte, Nyberg szívinfarktust kapott. Pár másodperc után azonban kinyitotta a szemét, és kért egy cigarettát, amelyet csendben végigszívott. Majd pedig szó nélkül befejezte a helyszín vizsgálatát. Nyberg eltaposta a csikket, és intett Wallandernek, hogy menjen be. – A falakkal kezdtem – mondta Nyberg. – Valami nem stimmelt. Van ez így néha az öreg házaknál. Olyan épületrészeket csináltak, amelyek nem egyeztek az építészek eredeti terveivel. Mindenesetre én utánamértem. És felfedeztem itt valamit. Nyberg az egyik keskeny oldalhoz vezette Wallandert. Volt ott egy bemélyedés, mintha kéményt terveztek volna oda. – Körbekopogtattam – folytatta Nyberg. – És ezt találtam. Nyberg a padló szegély lécére mutatott. Wallander leguggolt. A lécet egy egészen parányi ugrató osztotta ketté. A falban is megvolt a folytatása: egy repedés, amelyet ragasztószalaggal fedtek be és átmeszeltek. – Megnézted, mi van mögötte? – Meg akartalak várni. Wallander bólintott. Nyberg óvatosan lehúzta a ragasztószalagot. Egy kis ajtó bukkant elő, mintegy másfél méter magas. Aztán

Nyberg félreállt. Wallander kitárta az ajtót: az hangtalanul nyílt. Nyberg zseblámpájával világított a háta mögül. A rejtett szoba nagyobb volt, mint amekkorának kívülről gondolni lehetett. Elgondolkodott azon, vajon Setterkvist tud–e róla. Elkérte Nyberg zseblámpáját, és bevilágított. Hamarosan a villanykapcsolót is megtalálta. A helyiség mintegy nyolc négyzetméteres volt. Nem volt ablaka, csak szellőzője. Üres volt, csak egy oltárhoz hasonlító asztal állt benne. Rajta két gyertyatartó. A gyertyák mögötti falon Tynnes Falk képe függött. Wallandernek az volt az érzése, mintha ezt a képet itt, ebben a helyiségben vették volna fel. Megkérte Nyberget, hogy tartsa neki a lámpát, míg ő alaposan tanulmányozza a képet. Tynnes Falk egyenesen az objektívbe bámult. Arca komoly volt. – Mi van a kezében? – kérdezte Nyberg. Wallander előszedte a szemüvegét, és közelebb ment. – Nem tudom, mire gondolsz – mondta, amikor felegyenesedett –, de nekem úgy tetszik, egy távirányító az. Helyet cseréltek. Nyberg is ugyanerre az eredményre jutott. Tynnes Falk kezében valóban egy közönséges távirányító volt. – Ne is kérdezd, hogy mi akar ez itt lenni – mondta Wallander. – Én pontosan annyira nem értem, mint te. – Önmagát istenítette? – kérdezte Nyberg hitetlenkedve. – Bolond volt? – Sejtelmem sincs – felelte Wallander. Elfordultak az oltártól, és körülnéztek a helyiségben, de nem akadt más látnivaló. Csak ez a kis oltár. Wallander felhúzta a gumikesztyűt, amit Nyberg hozott, óvatosan levette a képet, és megnézte a hátoldalát is. Semmi sem volt ott. Odaadta a képet Nybergnek. – Nézd meg alaposabban. – Lehet, hogy ez a szoba valami rendszernek a tagja – szólt habozva Nyberg. – Mint a kínai dobozok. Ha találunk egy titkos helyiséget, lehet, hogy egy másikat is találunk. Együtt kutatták át a helyiséget. Ám a falak masszívak voltak, nem volt több rejtekajtó. Visszatértek a nagyobbik szobába. – Találtál mást is? – kérdezte Wallander. – Nem. Mintha nemrég takarítottak volna. – Tynnes Falk tisztaságszerető ember volt – mondta Wallander. Eszébe jutott a hajónapló bejegyzése, valamint az, amit Siv Eriksson mondott. – Nem hinném, hogy ma este még sokat tehetnék – mondta Nyberg. – De holnap reggel természetesen folytatjuk.

– Jöjjön Martinsson is – mondta Wallander. – Tudni akarom, mi van ezen a számítógépen. Wallander segített Nybergnek elcsomagolni. – Hogy az ördögbe imádhatja egy ember saját magát? – kérdezgette Nyberg teljes megrökönyödéssel, amikor már elkészültek, és kifelé indultak. – Sok példa van rá – felelte Wallander. – Pár év, és már nem kell ilyenekkel foglalkoznom – mondta Nyberg. – Az ilyen dilinósokkal, akik oltárt építenek a saját pofázmányuknak, és azt imádják. Betették a táskákat Nyberg kocsijába. A szél közben már viharossá erősödött. Wallander biccentett, és nézte, amint Nyberg elhajt. Már majdnem fél tizenegy volt. Megéhezett. De nem tetszett neki az a gondolat, hogy hazamenjen, és kotyvasszon magának valamit. Kocsiba ült, és elment a malmöi út mellé, egy grillbárba, amely még nyitva volt ilyenkor. Pár fiú csinálta a játékautomatáknál a ricsajt. Wallander legszívesebben megkérte volna őket, hogy maradjanak csendben. Lopva rápillantott az újságok címoldalára. Semmi sem volt róla, de nem merte kinyitni a lapokat. Nem akart látni semmit. Belül biztosan van valami. Lehet, hogy az a fényképész több képet is készített. Vagy Eva Persson mamája újabb hazugságokkal jelentkezett. Magával vitte a krumplipürés kolbászt a kocsiba. Az első harapással rácsöpögtette a mustárt Martinsson dzsekijére. Hirtelen dühbe gurult, és legszívesebben az egészet kivágta volna az ablakon. De aztán megnyugodott. Evés után nem tudta eldönteni, hazamenjen–e vagy be a kapitányságra. Aludnia kellene, de a nyugtalansága úgysem hagyná. Bement a kapitányságra. A büfé üres volt. A kávégépet megjavították. Valaki nagy mérgesen ráírta, hogy ne rángassák túl erősen a karokat. „Miféle karokat? – morfondírozott Wallander. – Hiszen semmi egyebet nem teszek, mint odaállítom a csészét, és megnyomom a gombot. Soha nem láttam még karokat.” Vitte a kávéját. A folyosó kihalt volt. Hány magányos éjszakát töltött itt el az irodájában a sok év alatt! Egyszer, amikor még házas volt, Linda meg kicsi, egy este Mona magából kikelve utána jött ide, és azt kiabálta, hogy válasszon köztük és a munkája között. Akkor azonnal hazament vele. De gyakran nem.

Bevitte Martinsson dzsekijét a mosdóba, hogy kitisztítsa, de nem sikerült. Visszament a szobájába, és maga elé húzott egy írótömböt. A következő félórában emlékezetből leírt mindent, amit Siv Erikssonnal beszélt. Amikor elkészült, jó nagyot ásított. Már fél tizenkettő volt. Haza kéne mennie, ha ki akarja bírni, aludnia is kell. De rákényszerítette magát, hogy még egyszer átolvassa az egészet. Csodálkozott Tynnes Falk sajátos személyiségén. A titkos helyiségen, az oltáron, amelyen, mint egy bálvány, a fényképe állt. Hogy senki sem tudja, hová ment a postája. Siv Eriksson egyik mondata különösen nagy hatást tett rá. Tynnes Falk nem fogadott el egyetlen csábító ajánlatot sem, amelyet kapott. Merthogy nem volt rá szüksége. Wallander az órájára nézett. Húsz perc múlva éjfél. Most már késő telefonálni. De úgy érezte, hogy Marianne Falk nem feküdt még le. Lapozgatott a papírjaiban, amíg meg nem találta a számát. Az ötödik csengetés után hajlandó volt elfogadni, hogy a nő mégiscsak alszik. De ebben a pillanatban felvette. Megmondta a nevét, és elnézést kért a késői hívás miatt. – Sosem fekszem le egy óra előtt – mondta Marianne. – Persze azért elég ritkán fordul elő, hogy valaki éjfél körül telefonálna. – Volna egy kérdésem – mondta Wallander. – Tynnes Falknak volt végrendelete? – Ha jól tudom, nem volt. – Lehet, hogy van végrendelete, csak ön nem tud róla? – Hát persze. De nem hiszem. – Miért nem? – Amikor elváltunk, olyan tartásban állapodtunk meg, amely számomra nagyon kedvező volt. Szinte úgy érezhettem, mintha valamiféle örökség előlegét kapnám, amelyre nem lehet igényem. Hiszen automatikusan a gyerekek örökölnek utána. – Ezt akartam megkérdezni. – Megtalálták már a holttestét? – Még nem. – És azt az embert, aki magára lőtt? – Azt sem. Az a baj, hogy nincs személyleírásunk. Még azt sem tudjuk, hogy tényleg férfi volt–e. Még ha mi ketten azt gondoljuk is. – Sajnálom, hogy nem tudtam jobb válaszokat adni. – Természetesen megnézzük azért, hogy nincs–e végrendelet. – Nagyon sok pénzt kaptam – mondta a nő. – Sokmilliót. És a gyerekek arra számítanak, hogy még sokmillió vár rájuk. – Tehát Tynnes gazdag volt? – Nagyon meglepődtem, hogy amikor elváltunk, olyan bőkezű volt.

– Mivel magyarázta a nagy vagyont? – Azt mondta, volt néhány jövedelmező megbízása az Egyesült Államokban. De ez persze nem volt igaz. – Miért nem? – Sohasem járt az Egyesült Államokban. – Honnan tudja? – Egyszer láttam az útlevelét. – Nem volt benne vízum. Sem pecsét. Innen is köthetett üzleteket Amerikával, gondolta Wallander. Erik Hökberg a lakásán ül, és távoli országokban keresi a pénzt. Ugyanez állt minden bizonnyal Tynnes Falkra is. Wallander még egyszer elnézést kért és elköszönt. Ásított. Két perc múlva éjfél. Felvette a dzsekit, és leoltotta a lámpát. Ahogy a portához ért, az egyik éjszakai ügyeletes kidugta a fejét a kalickából. – Azt hiszem, van itt neked valami – mondta. Wallander lehunyta a szemét, és fohászkodott egy rövidet: Csak nehogy olyasvalami legyen, ami miatt éjszaka nem tudja kialudni magát. Az ajtóhoz lépett. A rendőr egy telefonkagylót adott a kezébe. – Állítólag valaki talált egy hullát – mondta. „Jaj, ne! – gondolta Wallander. – Még egy hulla, ez beteszi a kaput. Most ne!” Elvette a kagylót. – Wallander vagyok. Mi történt? A vonal túlsó végén izgatott férfihang jelentkezett. Kiabált. Wallander eltartotta a telefont a fülétől. – Beszéljen lassan! – mondta. – Nyugodtan és lassan. Különben nem tehetünk önért semmit. – Nils Jönssonnak hívnak. És egy halott férfi hever itt az utcán. – Hol? – Ystadban. Belebotlottam. Meztelen és halott. Borzalmasan néz ki. Ilyesminek nem volna szabad megtörténnie velem. Gyenge a szívem! – Lassan, lassan és halkabban! – ismételte meg Wallander. – Azt állítja, hogy egy meztelen halottat talált az utcán? – Hát nem hallja, amit mondok? – De hallom. Melyik utca? – A francba, hát mit tudom én, hogy hívják ezt a hülye parkolót. Wallander a fejét csóválta. – Parkolót? Akkor nem utcán van? – Mindkettő lehet. – És hol? – Én Trelleborgból vagyok átutazóban.

Kristianstadba megyek. Tankolni akartam, ez meg itt hevert. – Egy benzinkútnál van? Honnan hív? – A kocsimban ülök. Wallander már reménykedni kezdett, hogy csak részeg az illető. És hogy ez mind csak képzelgés. De az ember tényleg nagyon izgatott volt. – Mit lát a kocsijából? – Egy áruházat. – Van neve? – Nem látom. De a lehajtónál jöttem le. – Melyik lehajtónál? – Az ystadinál természetesen. – Trelleborg felől? – Dehogyis, Malmőből. A nagy úton jöttem. Wallander tudatalattijából kioldódott egy kép, és lassan a felszínre emelkedett. De még nehezére esett, hogy elhiggye: igaz lehet. – Lát a kocsijából egy bankautomatát? – Az előtt fekszik. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Ahogy az ember tovább beszélt, átadta a kíváncsian fülelő ügyeletes rendőrnek a telefont. – Ugyanaz a hely, ahol Tynnes Falkot megtaláltuk. Most már csak az a kérdés, hogy vajon őt találtuk–e meg újra. – Tehát nagy bevetés? Wallander a fejét csóválta. – Keltsd fel Martinssont. Meg Nyberget. Az még biztos nem alszik. Hány kocsink van? – Kettő. Az egyik Hedeskogába ment, valami családi születésnapi ünnepség fajult el egy kissé. Közöttük vágnak rendet. – És a második? – A városban. – Amilyen gyorsan csak lehet, menjenek a Missunnaväg melletti parkolóhoz. Én a saját kocsimon megyek. Wallander kilépett a kapitányságról. A vékony dzsekiben. A pár perces úton azon gondolkodott, vajon mi vár rá. De lelke mélyén biztosan tudta: Tynnes Falk lesz az, aki visszatért arra a helyre, ahol egyszer már megtalálták holtan. Wallander és az odairányított járőrkocsik szinte egyszerre érkeztek. Egy piros Volvóból kipattant egy férfi, mindkét karjával hadonászott. Nils Jönsson Trelleborgból. Úton Kristianstad felé. Wallander kiszállt. A férfi kiabálva, gesztikulálva közeledett feléje. Wallander érezte, milyen rossz szagú a lehelete. – Várjon csak itt – bökte oda neki.

Aztán odament a bankautomatához. Az aszfalton heverő férfitest meztelen volt. És persze Tynnes Falk volt az. Hason feküdt, keze a melle alatt. Fejét balra fordította. Wallander utasítást adott a rendőröknek, hogy zárják le a helyet, és vegyék fel Nils Jönsson vallomását. Ő maga most képtelen lett volna erre. Nils Jönsson amúgy sem tudott semmi fontosat mondani. Akárki hozta is ide a hullát, biztosan kilesett egy alkalmas pillanatot, amikor senki sem járt erre. De az áruházakat éjjeliőrök figyelik. Először egy ilyen őr fedezte fel Tynnes Falk holttestét. Wallander még sohasem élt meg ehhez hasonlót. Egy megismétlődő haláleset. Egy visszatérő hullával. „Tulajdonképpen egy bálvány az, aki itt hever – gondolta. – Látod, önmagadat istenítetted. És Siv Eriksson szerint nagyon magas kort akartál megérni. De még annyi idős sem lettél, amennyi én vagyok.” Nyberg érkezett kocsival. Hosszan meredt a testre. Aztán Wallanderre nézett. – Ez nem halt meg? Vagy akkor hogy jött ide? Azt akarja, hogy itt, a pénzautomata előtt temessék el? Wallander nem felelt. Nem tudott mit mondani. Látta, hogy Martinsson is megérkezik, és nagyot fékez az egyik rendőrautó mögött. Elébe ment. Martinsson kiszállt, melegítőben. Undorodva nézte a foltot, amelyet Wallander ejtett a dzsekijén, de nem szólt. – Mi történt? – Tynnes Falk visszatért. – Viccelsz? – Általában azt szoktam mondani, amit gondolok. Tynnes Falk pontosan ugyanott hever, ahol meghalt. Átmentek a bankautomatához. Nyberg telefonált. Egyik technikusát keltegette. Wallander sötéten azon totózott, hogy vajon Nyberg megint össze fog–e csuklani a kimerültségtől. – Nagyon fontos – mondta Martinssonnak Wallander –, próbálj visszaemlékezni, hogy amikor először megtaláltuk, ugyanígy feküdt–e itt. Martinsson bólintott, és lassan körbejárta a testet. Wallander tudta, hogy jó az emlékezete. De Martinsson a fejét csóválta. – Közelebb hevert az automatához. És a lába behajlott. – Biztos vagy benne? – Igen. Wallander gondolkodott. – Tulajdonképpen most nem is kell megvárnunk az orvost – mondta aztán. – Ezt az embert egy szűk héttel korábban halottnak nyilvánították. Úgy gondolom, nyugodtan

megfordíthatjuk a tetemet, nem fognak bennünket a szolgálati szabályzat megsértésével vádolni. Martinsson mintha elbizonytalanodott volna, de Wallander már döntött. Semmi okát nem látta a várakozásnak. Miután Nyberg készített néhány fényképet, megfordította a testet. Martinsson visszahőkölt. Beletelt pár másodpercbe, míg Wallander észrevette, miért. Falk mindkét kezéről hiányzott egy–egy ujj. A jobb kéz mutató– és a bal kéz középső ujja. Wallander felállt. – Miféle emberekkel gyűlt itt meg a bajunk? – nyögte Martinsson. – Hullagyalázókkal? – Fogalmam sincs. De biztosan van jelentősége. Akárcsak annak, hogy valaki vette a fáradságot, és ellopta a holttestet. És most ide visszahelyezte. Martinsson sápadt volt. Wallander félrevonta. – Szükségünk van arra az éjjeliőrre, aki első alkalommal megtalálta – mondta. – És az időbeosztását is kérjük. Mikor járnak errefelé? Akkor nagyjából meg tudjuk állapítani, mikor kerülhetett ide. – Most ki találta meg? – Egy trelleborgi férfi, akit Nils Jönssonnak hívnak. – Pénzt akart kivenni? – Azt mondja, tankolni akart. És gyenge a szíve. – Nem lenne szép tőle, ha most itt meghalna nekünk – mondta Martinsson. – Azt hiszem, nem viselném el. Wallander odament a rendőrhöz, aki Nils Jönsson tanúvallomását jegyzőkönyvbe vette. Amint Wallander előre megmondta, Jönsson semmit sem figyelt meg. – Mit csináljunk vele? – Küldd el! Nincs szükségünk rá. Wallander látta, amint Nils Jönsson csikorgó kerekekkel vette a rajtot, és távozott. Szórakozottan elmerengett rajta, vajon megérkezik–e valaha Kristianstadba, vagy a szíve útközben felmondja a szolgálatot. Martinsson közben beszélt az őrszolgálattal. – Tizenegykor járt erre valaki – mondta. Közben már fél egy lett. Wallander emlékezett rá, hogy Nils Jönsson hívása éjfélkor futott be. És azt mondta, hogy háromnegyed tizenkettő körül fedezte fel a hullát. Ez nagyjából stimmel is. – A holttest legföljebb egy órája fekhet ott mondta Wallander. – És van egy egészen határozott érzésem: hogy akik idetették, azok tudták, mikor jönnek erre az őrök. – Azok? – Biztos, hogy nem egy ember

volt – mondta Wallander. – Meg vagyok róla győződve. – Mekkora az esélye annak, hogy találunk szemtanúkat? – Csekély. Itt nem lakik senki, hogy az ablakból láthatták volna. És errefelé meg ki járna? – Kutyások, akik lehozzák a kutyájukat sétálni. – Esetleg. – Feltűnhetett nekik egy autó. Vagy valami szokatlan. A kutyatulajdonosok ragaszkodnak a szokásaikhoz, általában nap mint nap ugyanabban az időben sétálnak, és ugyanazt a kört teszik meg. Ők biztosan megjegyzik, ha valami feltűnő jelenséget észlelnek, ha valami nem úgy van, mint mindig. Wallander egyetértett. Egy kísérletet biztosan megér. – Ideküldünk holnap este valakit – mondta –, aki majd meginterjúvolja az errefelé járó kutyásokat. Vagy kocogókat. – Hansson szereti a kutyát – mondta Martinsson. „Én is – gondolta magában Wallander. – De azért nem bánom, ha holnap már nem kell ide kijönnöm.” A lezárásnál egy kocsi fékezett. Fiatalember szállt ki belőle, melegítője Martinssonéra emlékeztetett. Wallandernek átsuhant a fején, hogy hamarosan egy egész futballcsapat fogja majd körül. – Az őr – mondta Martinsson. – A vasárnapi. Ma szabadnapja van. Odament hozzá, hogy beszéljen vele. Wallander visszament a halotthoz. – Valaki levágta két ujját – mondta Nyberg. – Ez egyre rosszabb. Wallander bólintott. – Tudom, hogy nem vagy orvos. – De azt mondtad: levágta? – Sima vágási felületek. Persze lehetett éppen erős csípőfogó is. Majd a doktornő eldönti. Már úton van. – Susan Bexell? – Nem tudom. Félóra múlva érkezett meg. És doktor Bexell volt. Wallander elmondta az esetet. Ugyanekkor érkezett meg a kutyás rendőr is, hogy az ujjakat keresse. – Tulajdonképpen nem tudom, mit keresek itt – mondta az orvosnő, miután Wallander befejezte. – Szeretném, ha megnéznéd a kezét. Két ujját levágták. Nyberg megint rágyújtott. Wallander csodálkozott, hogy ő maga nem fáradtabb. A kutya már megkezdte a vezetővel a munkát. Wallander homályosan visszaemlékezett egy másik kutyára, amely egy fekete ujjat talált. Mennyi ideje is lehet

már? Öt éve biztos megvan, de éppúgy lehet akár tíz is. A doktornő gyorsan dolgozott. – Azt hiszem, valaki egy fogóval csípte le – mondta. – De hogy ez itt vagy máshol történt, azt nem tudom megmondani. – Nem itt volt – mondta határozottan Nyberg. Senki se mondott ellent neki. És senki sem kérdezte meg, miért olyan biztos a dolgában. A doktornő befejezte a munkáját. Közben befutott a hullaszállító is. Elvihettek a tetemet. – Nem szeretném, ha még egyszer elkallódna – mondta Wallander. – Jó lenne, ha most már el lehetne temetni. A doktornő és a hullaszállító eltűnt. A kutya is feladta a keresést. – Két ujjat megtalált volna – mondta a vezetője. – Nem mehetett el fölöttük. – Mégis azt hiszem, hogy nem ártana holnap ezt az egész terepet alaposan átfésülni – mondta Wallander, és Sonja Hökberg retiküljére gondolt. – Aki lecsípte, lehet, hogy jó messzire elhajította, nehogy már túl könnyű dolgunk legyen. Háromnegyed kettő volt. Az őr hazament. – Ő is azt mondta, amit én – mondta Martinsson. – Hogy másképp feküdt a hulla. – Ezt legalább kétféleképpen értelmezhetjük – felelte Wallander. – Vagy egyáltalán nem törődtek vele, hogy úgy fektessék, ahogy először volt, vagy nem is tudták, hogyan volt először. – De miért? Miért hozták vissza ide a testet? – Ne kérdezz! És most aztán már tényleg semmi értelme annak, hogy itt maradjunk. Muszáj aludnunk. Nyberg ezen az éjszakán már másodszorra csomagolta össze a táskáit. A helyszínt azért másnapig lezárták. – Holnap nyolckor találkozunk – mondta Wallander. Aztán elváltak egymástól. Wallander hazament, és teát főzött magának. Megivott egy fél csészével, és lefeküdt. Fájt a háta, a lába. Az utcai lámpa himbálózott az ablaka előtt. Mielőtt végképp álomba merült volna, még egyszer felevickélt a felszínre. Először nem is tudta, mi zavarta fel. Fülelt. De aztán érezte, hogy belőle magából jön. Valami azokkal a levágott ujjakkal. Felült az ágyban. Két óra húsz. „Most akarom tudni – gondolta. – Ez nem várhat holnapig” Felkelt, és kiment a konyhába. A telefonkönyv az

asztalon hevert. Kevesebb mint egy perc alatt meg is találta a keresett számot.

18. Siv Eriksson aludt. Csak a tizenegyedik csengetésre vette fel. – Kurt Wallander vagyok. – Kicsoda? – Ma este jártam önnél. A nő mintha lassan ébredezett volna. – Ó, a rendőrség. Hány óra? – Fél három. Nem hívtam volna fel, ha nem lenne tényleg fontos. – Történt valami? – Megtaláltuk a hullát. A kagylóban zörgés támadt. Elképzelte, amint a nő felül az ágyban. – Még egyszer! – Tynnes Falk hulláját megtaláltuk. Ugyanebben a pillanatban világosodott meg Wallander agya, hogy hiszen Siv Eriksson arról sem tudott, hogy a holttest eltűnt. Olyan fáradt volt, hogy elfelejtette, hogy látogatásakor egy szót sem szólt erről. Most elmondta. A nő hallgatta, egyszer sem szakította félbe. – És én higgyem ezt el? – kérdezte, amikor Wallander befejezte. – Elismerem, hogy abszurd történet. De minden szava igaz. – Ki csinál ilyesmit? És miért? – Hát ezt mi is szeretnénk tudni. – És ugyanazon a helyen találták meg a hullát, mint ahol eredetileg meghalt? – Igen. – Úristen! Hallotta, amint a nő szuszog. – De hogyan kerülhetett oda? – Még ezt sem tudjuk. De azért hívtam fel, mert meg kell öntől kérdeznem valamit. – Ide akar jönni? – Telefonon is elég. – Mire kíváncsi? Maga sosem szokott aludni? – Hát, néha egy kicsit kapkodós az életem. És lehet, hogy egy kicsit fura lesz a kérdés is, amit fel akarok tenni. – Azt hiszem, maga eleve elég fura alak. Ha ugyan szabad ilyen szókimondónak lennem az éjszaka közepén. Wallander megütközött ezen.

– Azt hiszem, nem nagyon értem, amit mond. A nő hangosan nevetett. – Ne vegye annyira komolyan. De én furának látom azokat az embereket, akik visszautasítják az innivalót, holott messziről látszik rajtuk, mennyire szomjasak. Éppolyan fura, amikor visszautasítják az ételt, holott messziről látszik rajtuk, milyen éhesek. – Én, ha ugyan rólam beszélt, sem éhes, sem szomjas nem voltam. – Ki másról beszéltem volna? Wallander elgondolkodott, vajon miért nem mondhatja meg egyszerűen az igazat. Mitől fél? Ám még abban is kételkedett, hogy a nő hisz neki. – Most megsértettem? – Dehogyis – felelte. – De most feltehetném a kérdésemet? – Csupa fül vagyok. – El tudná mondani, milyen volt az, amikor Tynnes Falk a gép klaviatúráján írt? – Ez a kérdés? – Igen. És nagyon szeretném, ha válaszolna rá. – Azt hiszem, elég normálisan nézett ki. – Az emberek igen különbözőképpen gépelnek. A rendőröket például szeretik úgy elképzelni, hogy egy ujjal csapkodnak ide–oda a jó öreg írógépen. – Aha, most már értem, mire gondol. – Minden ujját használta? – Számítógépen nagyon kevesen írnak tíz ujjal. – Tehát csak bizonyos ujjait használta? – Igen. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Most ugrik a majom a vízbe, most kiderül, hogy igaza volt–e vagy sem. – Mely ujjait használta? – Hadd gondoljam végig. Wallander feszülten várakozott. – A mutatóujjaival írt – mondta a nő. Wallander érezte, hogyan hatalmasodik el rajta a csalódás. – Egészen biztos benne? – Hát tulajdonképpen nem. – Nagyon fontos! – Megpróbálom magam elé képzelni. – Ne kapkodjon! Most már felébredt a nő. Wallander pedig biztos volt benne, hogy tényleg feszülten gondolkodik. – Mindjárt visszahívom – mondta a

nő. – Kicsit elbizonytalanodtam. Azt hiszem, könnyebb lesz, ha leülök a saját számítógépemhez. Az majd ad egy lökést a memóriámnak. Wallander megadta a magánszámát. Aztán leült a konyhaasztalhoz, és várt. Hasogatott a feje. Holnap, akármi történjék is, lefekszik rendes időben, és végigalussza az egész éjszakát, gondolta. Vajon hogy van Nyberg? Alszik, vagy ébren hánykolódik? A nő tíz perc múlva visszahívta. Wallander összerezzent, amikor a telefon megcsörrent. Rögtön arra gondolt: egy újságíró. De még túl korán volt az újságírókhoz. Azok reggel fél öt előtt nem telefonálnak. Felvette a kagylót. A nő azonnal a tárgyra tért: – Jobb mutató, bal középső. – Biztos? – Igen. Elég szokatlan, hogy valaki így gépeljen. De ő így írt. – Helyes – felelte Wallander. – Ez alátámasztja a feltételezésemet. – Biztosan megérti, hogy iszonyú kíváncsivá tett. Wallandert megkísértette a gondolat, hogy elmesélje a levágott ujjakat. De aztán inkább nem mesélte el őket. – Sajnos nem mondhatok többet. Legalábbis pillanatnyilag még nem. Talán majd később. – Mi történt? – Pontosan ezt próbáljuk kitalálni – felelte Wallander. – És ne felejtse el a listát, amire kértem. Jó éjszakát. – Jó éjszakát. Wallander felállt, és az ablakhoz lépett. A hőmérséklet emelkedett egy kicsit. Hét fok. A szél még mindig viharos volt. Ráadásul az eső is szemerkélni kezdett. Három lesz négy perc múlva. Wallander lefeküdt. Mielőtt elaludt volna, levágott ujjak táncoltak a szeme előtt. A férfi, aki a Runnerströms Torg alatt várakozott, számolta a lélegzetvételeit. Már kisgyermekként megtanulta, hogy a lélegzés és a türelem összetartozik. Az embernek tudnia kell, mikor fontosabb a várakozás, mint minden más a világon. Jó módszer volt a saját nyugtalanságának kézben tartására az, ha figyelte a lélegzetvételeit. Túl sok, előre nem tervezett esemény bukkant fel. Tudta, hogy minden ellen nem biztosíthatja be magát. Az, hogy Tynnes Falk meghalt, súlyos veszteség. Most újra kell szervezni az egész helyzetet. De hamarosan megint minden szál a

kezükben lesz. Ám az idő fogy. De hacsak még valami váratlan dolog nem történik, akkor be tudják tartani az időrendet. Arra a férfira gondolt, aki távol tőle a trópusi sötétségben vár. Aki minden szálat a kezében tart. Akit sohasem látott. De akit tisztel, és akitől fél. Nem engedheti meg, hogy valami is félremenjen. De hát nem is mehet félre semmi. A számítógépbe, amely a voltaképpeni agy, senki nem juthat be. Alaptalanul aggódik. Ezt is csak az önkontroll hiánya okozza. Hiba volt, hogy nem lőtte agyon azt a nyomozót, aki felment Falk lakására. De ez nem veszélyezteti a biztonságot. Az az ember vélhetően amúgy sem tud semmit. Persze, ebben sem lehetnek biztosak. Falk maga szokta mondani: „Tökéletesen semmi sem biztos.” És most halott. A halála igazolta igazát. Semmi nem lehet százszázalékosan biztos. Óvatosnak kell lenniük. Az az ember, akinek minden döntés a kezében – immár egyedül az övében! – összpontosul, azt tanácsolta, hogy várjanak. Sok fölösleges felhajtást okozna, ha még egyszer megtámadnák és meg is ölnék azt a rendőrt. És bízvást feltételezhetik, hogy a rendőröknek halvány sejtelmük sincs arról, tulajdonképpen mi folyik itt. Figyelte a házat az Apelbergsgatanon. Amikor a rendőr kiment a házból, követte őt a Runnerströms Torgig. Pontosan úgy volt, ahogy gondolta: felfedezték a titkos irodát. Később még valaki érkezett: egy ember, aki táskákat cipelt be. A rendőr aztán elment, és egy óra múlva jött vissza. Éjfél előtt aztán mindketten végképp elhagyták Falk irodáját. Tovább várt, türelmesen számolván a lélegzetét. Három óra, a környék eléggé elhagyatott volt. Megborzongott a hűvös szélben. Szinte lehetetlen, hogy most még jön valaki. Óvatosan kilépett az árnyékból, és átment az úton. Kinyitotta a bejárati ajtót, hangtalanul felment egész a padlástérig. Kesztyűben nyitotta ki az ajtót. Bement, zseblámpát gyújtott, és fényét végigsiklatta a falakon. Megtalálták a hátsó teremhez vezető ajtót. Erre számított. Nem tudta pontosan, miért, de kezdte tisztelni azt a rendőrt, akivel a lakásban találkozott. Gyorsan reagált, pedig már nem fiatal. Ez is olyasvalami, amit már fiatalon megtanult. Ha alábecsülöd az ellenfeledet, az súlyosabb bűn, mint a kapzsiság.

A számítógépre irányította a zseblámpa fénypászmáját. Aztán bekapcsolta a gépet. Kivilágosodott a képernyő. Megnézte azt a menüt, amely megmutatta, mikor használták utoljára a gépet. Hat nappal ezelőtt. Vagyis a rendőrök még csak be sem kapcsolták. Mégis túl korai lett volna biztonságban érezni magát. Csak idő kérdése. Vagy szakértőt akarnak hívni. Megint nyugtalanná vált. Ám tudata mélyén biztos volt abban, hogy a számítógép belépőkódjait nem fogják tudni feltörni. Még ha ezer évig dolgoznak rajta, akkor sem. És még akkor sem, ha annak a rendőrnek valami istenáldotta tehetsége és mindenkiénél élesebb elméje lenne. De ez valószínűtlen. Különösen hogy azt sem tudják, mit kell keresniük. Legvadabb fantáziájukkal sem tudják még csak megközelítőleg sem elképzelni, milyen erők futnak össze ebben a számítógépben, és csak arra várnak, hogy felszabadítsák, pályára állítsák őket. Éppolyan halkan hagyta el a lakást, mint ahogyan érkezett. Aztán újra eltűnt az árnyékban. Wallander úgy ébredt, hogy azt érezte: elkésett. De az óra még csak hat óra ötöt mutatott. Három órát aludt. Visszazöttyent a párnára. Máris fájt a feje a kialvatlanságtól. „Még tíz percet! – gondolta. – Vagy hetet. Épp most nem tudok felkelni.” De aztán azonnal kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába támolygott. Szeme véres volt. Beállt a zuhany alá, és mint egy ló, a falhoz támaszkodott. Lassan tért csak magához. Hat ötvenöt volt, amikor lefékezett a kapitányság előtti parkolóban. Az eső kitartóan szemerkélt. Hansson ezen a reggelen szokatlanul korán bent volt. A portánál állt, és egy újságot lapozgatott. Öltöny meg nyakkendő volt rajta. Rendes viselete térdben kibuggyosodott kordnadrág és vasalatlan ing volt. – Születésnapod van? – kérdezte Wallander csodálkozva. Hansson megcsóválta a fejét. – Meg reggel véletlenül megláttam magam a tükörben. Nem volt valami üdítő látvány. Arra gondoltam, megjavulhatnék. Majd meglátjuk, meddig tart. Ráadásul ma szombat van. Együtt mentek az étkezőbe a kötelező kávéért. Wallander mesélt az éjszaka történtekről. – Hát ez tiszta őrület – mondta Hansson. – Mi az ég szerelméért fektet vissza valaki egy holttestet az utcára? – Hát, azért kapjuk a fizetésünket, hogy kitaláljuk – mondta Wallander. – Te egyébként ma este kutyakeresőbe mész.

– Hogyhogy? – Tulajdonképpen Martinsson ötlete volt. Lehet, hogy valakinek feltűnhetett valami, amikor a Missunnavägen kutyát sétáltatott. És akkor arra gondoltunk, hogy odaállhatnál, és megkérdezhetnéd az arra járó kutyásokat. – Miért pont én? – Szereted a kutyákat, vagy nem? – Van már ma estére programom. Amúgy szombat van, nem tűnik fel? – El tudod intézni mindkettőt. Elég, ha tizenegy tájban kinézel oda. Hansson bólintott. Wallander sohasem kedvelte különösebben ezt a kollégáját, de egy rossz szót sem mondhatott rá, mert mindig készséges volt, ha arról volt szó, hogy kevés ember van a gáton. – Nyolckor az ülésteremben – mondta aztán. – Alaposan meg kell beszélnünk az egészet. – Azt hittem, egyebet se teszünk. Mégsem jutunk ötről a hatra. Wallander leült az íróasztalhoz, de egy idő után eltolta magától az írótömböt. Nem tudta, mit is írhatna. Nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna olyan tanácstalan, mint most. Volt egy halott taxisuk és annak úgyszintén halott gyilkosa. Volt egy halott ember egy bankautomata előtt, akinek teteme eltűnt, majd ugyanazon bankautomata előtt megint felbukkant. Két ujja hiányzott, méghozzá pont azok, amelyekkel gépelni szokott. Ráadásul volt még egy drasztikus áramkimaradás Skånéban, és mindennek a tetejébe minden mindennel összefüggött ebben az esetben. És dőreség volna azt hinni, hogy azzal a lövéssel csak rá akartak ijeszteni. Igenis meg kellett volna halnia. „Ebben semmi sem logikus – gondolta Wallander. – Meg nem mondom, hol az eleje, és hol van a vége. És a legkevésbé azt tudom megmondani, hogy ezek az emberek miért haltak meg. Kell, hogy legyen valahol egy indíték.” Felállt, s a kávéscsészével kezében az ablakhoz lépett. „Mit tenne Rydberg? Volna–e tanácsa? Hogy lépne? Vagy éppolyan zavarodott lenne, mint én magam?” Kivételesen nem kapott választ. Rydberg hallgatott. Fél nyolc lett. Elő kellett készítenie a nyomozócsoport ülését. Mindennek ellenére is ő volt az, aki hajtotta az ügyet előre. Hogy új látószögből lássa az eseményeket, most visszafelé pergette le a filmet. Mely események voltak a központban? És melyek lehetnek a puszta függelékek? Mintha bolygórendszert építene fel,

amelyben egy központi mag körül különféle röppályájú bolygók keringnek. De éppen ezt a magot nem találta. Egy nagy fekete lyuk tátongott ott. Mindig van egy főszereplő, gondolta. Nem minden szerep egyformán fontos. Azok közül, akik meghaltak, néhányan kevésbé fontosak. De vajon ki kicsoda? És milyen darabban? Visszaérkezett a középpontba. Egyvalamiben egészen biztos volt: hogy az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet nem áll az események középpontjában. És ugyanúgy nem tudta azt sem elképzelni, hogy a taxisgyilkosság állna az összes többi eseményt kiváltó helyen. Marad Tynnes Falk. Közötte és Sonja Hökberg között volt valami kapcsolat. Egy hiányzó relé és egy transzformátorállomás alaprajza. Ennyi biztos. Kis, gyenge szál volt ez, de a létezése tagadhatatlan. Pár percig ülve maradt. A folyosóról behallatszott Ann–Britt nevetése. Ez már rég nem fordult elő. Összegyűjtötte a mappáit és céduláit, és ment az ülésterembe. A helyzetmegbeszélés ezen a szombat délelőttön majdnem három órát tartott. Az asztal körül lassan feloldódott a szürke és nyomott hangulat. Fél kilenc tájban Nyberg érkezett meg. Szó nélkül leült az asztal alsó végére. Wallander ránézett. Nyberg megcsóválta a fejét. Semmi olyan mondanivalója nem volt tehát, amely ne várhatott volna. Különböző utakon próbáltak továbbjutni. Különféle irányokba. De mindannyiszor megfeneklettek. – Lehet, hogy valaki hamis nyomokat rak le? – kérdezte Ann–Britt, amikor kis szünetet tartottak, hogy kiegyenesítsék a lábukat, és szippantsanak egy kis friss levegőt. – Lehet, hogy alapjában véve nagyon is egyszerű az eset. Csak az indítékot kell megtalálnunk. – De miféle indítékot? – kérdezte Martinsson. – Annak, aki megöl egy taxist, valószínűleg egészen más indítékai vannak, mint annak, aki eléget egy lányt, és ezzel fél Skånét sötétségbe borítja. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy ezt a Falkot tényleg agyonütötték–e. Én még mindig kitartok amellett, hogy természetes halált halt. Vagy hogy balesetet szenvedett. – Tulajdonképpen egyszerűbb lenne – mondta Wallander –, ha meggyilkolták volna. Akkor ugyanis biztosak lehetnénk abban, hogy bűntettek összefüggő láncolatával van dolgunk. Becsukták az ablakot, és megint leültek. – A legdurvább azonban az, hogy valaki rád lőtt – mondta Ann– Britt. – Azért betörők ritkán lőnek rá az első emberre, akit hirtelen

észrevesznek. – Azt nem tudom, hogy durvább–e a többinél – vetette ellen Wallander. – De arra azért következtethetünk belőle, hogy azoknak, akik az esetek mögött állnak, nincsenek gátlásaik. Akármit akarnak is elérni. Még egy darabig forgatták és csócsálták az anyagot. Wallander nem sokat szólt, de figyelmesen hallgatott. Gyakran előfordult már, hogy egy makacs nyomozás hirtelen fordulatot vett egy–egy bedobott, ötletszerűen felbukkant szótól, egy mellékmondattól, egy véletlen megjegyzéstől. Kijáratokat és bejáratokat kerestek, és persze legfőképp egy központot. Egy magot, amelyet oda tudnának betenni, ahol most a nagy fekete lyuk éktelenkedik. Fáradságos volt, megerőltető, olyan, mint egy soha véget nem érő, meredek emelkedő egy hegy oldalában. Az utolsó órát már csak azzal töltötték, hogy átfésülték a listáikat, és sürgősség szerint rendezték az elvégzendő feladatokat. Wallander nem sokkal tizenegy előtt belátta, hogy ma már nem jutnak ennél tovább. – El fog húzódni ez az ügy – mondta. – Lehet, hogy segítséget is kell kérnünk. Mindenképpen beszélek erről Lisával. Annak nincs sok értelme, hogy tovább üldögéljünk itt. Persze a hétvégét mindenki elfelejtheti. Tepernünk kell tovább. Hansson eltűnt, hogy szót értsen az államügyésszel, aki helyzetelemzést kért. Wallander pedig már a megbeszélés egyik szünetében megkérte Martinssont, hogy menjen el vele Falk Runnerströms Torgi lakásába. Martinsson bement a szobájába, még hazatelefonált. Nyberg az asztal alvégén a haját tépkedte. Aztán felállt, és kiment egyetlen szó nélkül. Már csak Ann–Britt maradt. Wallander látta rajta, hogy négyszemközt akar vele beszélni. Felállt hát, és becsukta az ajtót. – Gondolkodtam egy dolgon – kezdte a nő. – Azon az emberen, aki rád lőtt. – Mi van vele? – Meglátott téged. És egyetlen másodpercnyi habozás nélkül tüzelt. – Inkább nem gondolok rá. – De lehet, hogy jó lenne, ha elgondolkodnál rajta. Wallander feszülten figyelt. – Miért kellene elgondolkodnom rajta? – Csak az jutott eszembe, hogy óvatosabbnak kellene lenned. Persze lehet, hogy csak meglepted. De azt sem lehet teljesen kizárni, hogy azt hiszi: tudsz valamit. És még egyszer megpróbálja. Wallander

elképedt, hogy ez neki magának nem jutott még eszébe. Azonnal félni kezdett. – Nem mintha azt szeretném, ha félnél – tette hozzá a nő. – De muszáj volt megmondanom. Wallander bólintott. – Gondolni fogok rá. Csak az a kérdés, mit tudhatnék vajon az emberünk szerint. – Lehet, hogy igaza is van. És tényleg láttál valamit, csak nem tudatosult. Wallandernek közben egy másik ötlete támadt. – Figyeltetnünk kell az Apelbergsgatant és a Runnerströms Torgot is. Nem járőrkocsikkal, csak úgy diszkréten. A biztonság kedvéért. A nő egyetértett, és el is ment, hogy megszervezze a lakások őrzését. Wallander egy darabig egyedül maradt a félelmével. Lindára gondolt. Aztán vállat vont, és lement a portára, hogy ott várja Martinssont. Fél tizenkettő tájban értek a Runnerströms Torgi lakáshoz. Martinsson azonnal a számítógéphez akart ülni, de Wallander előbb még megmutatta neki a hátsó helyiséget az oltárral. – A cybertér megbolondítja az embereket – csóválta a fejét Martinsson. – Ettől az egész erődszerű lakástól rosszul vagyok. Wallander nem felelt. Azon törte a fejét, mire is emlékezteti Martinsson megjegyzése a cybertérről. Valami olyasmire, amit Tynnes Falk írt a hajónaplójába a világűrről. A világűr, amely hallgatott. És amelyből nem jött üzenet a barátoktól. „Miféle üzenet lehet az? – gondolkodott Wallander. – Sokat megadnék, ha tudnám.” Martinsson levette a dzsekijét, és a számítógéphez telepedett. Wallander mellette állt. – Van rajta néhány rendkívül rafinált program – mondta Martinsson, amikor beindította. – És ez a gép valószínűleg iszonyatosan gyors. Nem biztos, hogy elboldogulok vele. – Mindenképp próbáld meg. És ha nem megy, akkor meg kell kérnünk az Országos Bűnügyi Hivatal számítógépes szakembereit. Martinsson nem felelt. Csendben figyelte a számítógépet. Aztán felállt, és a hátoldalát is megnézte. Wallander figyelte. Martinsson visszaült. A képernyőn rengeteg jel áramlott keresztül. Végül a csillagos ég látványa maradt. – Úgy látszik, egy szerverre van rákötve, és ha bekapcsolod, automatikusan oda juttat el. „Már megint a világűr – gondolta

Wallander. – Ebben az egyben legalább következetes volt Tynnes Falk.” – Mondjam, hogy mit csinálok? – kérdezte Martinsson. – Úgysem értem – felelte Wallander. Martinsson kiadta a parancsot a winchester megnyitására. Felbukkant egy sor kódolt mappanév. Wallander feltette a szemüvegét, és áthajolt Martinsson válla fölött. De csak betűsorokat és számkombinációkat látott. Martinsson kijelölte a legfölsőt a bal oldalon, és megpróbálta megnyitni. Megnyomta az entert. Aztán összerezzent. – Mi történt? Martinsson a képernyő jobb szélére mutatott, ahol kis fénypont kezdett villogni. – Nem vagyok egészen biztos benne – kezdte Martinsson –, de azt hiszem, valaki valahol észlelte, hogy beavatatlanok akarnak megnyitni egy fájlt. – Ez meg hogyan lehetséges? – Ez a gép össze van kötve más számítógépekkel. – És ezért láthatják most, hogy megpróbáljuk ezt a gépet beindítani? – Nagyjából. – És hol lehet az a valaki? – Ahol csak akarod – felelte Martinsson. – Ülhet egy kaliforniai farmon. Vagy az ausztrál partok előtt egy szigeten. De az is lehet, hogy az alattunk lévő lakásban ül. Wallander hitetlenkedve csóválta a fejét. – Értse meg, aki tudja. – A számítógéppel és különösen az internettel ott a világ közepe, ahol éppen vagy. – Meg tudod nyitni? Martinsson különféle parancsokat próbált ki. Wallander meg várt. Martinsson mintegy tíz perc elteltével hátratolta a székét. – Minden le van zárva. Minden bejáratot bonyolult kódok védenek. És mögöttük újabb biztonsági rendszerek lapítanak. – Vagyis feladod? Martinsson mosolygott. – Még nem – felelte –, igazán még nem. Megint nekiesett a billentyűzetnek. A következő pillanatban csodálkozva felkiáltott. – Most mi történik? – kíváncsiskodott Wallander. Martinsson izgatottan meredt a képernyőre. – Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, valaki pár órája ült ennél a számítógépnél. – Miből látod? – Nem hiszem, hogy sok értelme volna, ha magyarázni kezdeném. – És biztos vagy benne? – Még

nem teljesen. Wallander várt tehát, míg Martinsson tovább dolgozott. Tíz perc elteltével ő is felállt. – Igazam volt – mondta. – Valaki tegnap ült ennél a gépnél. – Vagy ma éjszaka. – Biztos? – Igen. Egymásra néztek. – Ez pedig azt jelenti, hogy Falkon kívül még valaki bejuthatott a gépbe. – Olyan semmiképp nem lehet, aki betört a gépbe. Wallander csendben bólintott. – Ezt meg mivel magyarázzuk? – kérdezte Martinsson. – Nem tudom – felelte Wallander. – Túl korán van még. Martinsson megint csak leült a géphez. Fél ötkor szünetet tartottak. Martinsson meghívta Wallandert vacsorára hozzájuk. Hét előtt már vissza is értek. Wallander látta, hogy teljesen fölösleges a jelenléte, viszont nem akarta Martinssont egyedül hagyni. Martinsson csak tízkor adta fel végleg. – Nem jutok be – mondta. – Ilyen biztonsági rendszereket az életben nem láttam még. Több ezer kilométernyi virtuális szögesdrót van itt lefektetve. Áthatolhatatlan tűzfalakkal. – Hát akkor ennyit tudunk – mondta Wallander. – Akkor szólnunk kell az Országos Bűnügyieknek. – Vagy talán nem – mondta habozva Martinsson. – Tudsz jobbat? – Hát, egyet feltétlenül – válaszolta Martinsson. – Egy fiatalembert, Robert Modin nevűt. Löderupban lakik. Nem messze attól a háztól, ahol az apád élt. – Az meg kicsoda? – Egy teljesen normális, átlagos fiú. Tizenkilenc éves. Ha jól tudom, pár hete jött ki a börtönből. Wallander kételkedő pillantást vetett Martinssonra. – És ő miért lenne jobb lehetőség? – Mert ő az, aki két éve bejutott a Pentagon központi számítógépébe. Európa egyik legügyesebb hackerének számít. Wallander habozott. Martinsson ötlete egyszerre taszította és vonzotta is. Ám nem töprengett sokáig. – Hozd ide! – mondta. – Én meg közben megnézem, mit csinálnak Hansson kutyái. ***

Martinsson Löderupba hajtott. Wallander szétnézett a sötét utcán. Pár házzal arrébb egy kocsi állt. Üdvözlésképpen felemelte a kezét. Aztán eszébe jutott, amit Ann– Britt mondott. Hogy óvatosabbnak kell lennie. Még egyszer körülnézett. Aztán felment a Missunnavägre. A szemerkélő eső végre elállt.

19. Hansson a gazdasági hivatal előtt parkolt. Wallander már messziről észrevette kollégáját. Egy utcai lámpa alatt állt, és újságot olvasott. Félreismerhetetlenül rendőr, gondolta Wallander. Senki sem kételkedhet abban, hogy éppen egy küldetést teljesít, bár az talán nem egészen világos, mit művel pontosan. Túl könnyen van öltözve. A rendőr számára, ha a szabadban végzi nyomozói munkáját, az „érj haza élve” alapszabályon kívül egyetlen fontos dolog van csak: a lehető legmelegebben felöltözni. Hansson teljesen elmerült az újságjában. Csak akkor vette észre Wallandert, amikor már közvetlenül mellette állt. Wallander látta, hogy lóversenyszaklapot tanulmányoz. – Nem is hallottalak – mondta Hansson. – Azon gondolkodom, nem süketülök–e meg szép lassan. – Mit csinálnak a lovak? – Olyan illúziókból élek, mint a legtöbben. Hogy egy szép napon majd az én tippsoromat látom itt viszont. De persze a nyomorult gebék nem úgy futnak, ahogy kéne. Soha. – És a kutyák mit csinálnak? – Még csak nemrég jöttem. – Eddig senki sem járt erre. Wallander körülnézett. – Amikor Ystadba költöztem, itt még szántóföldek voltak. – Svedberg gyakran mesélt róla – mondta Hansson. – Hogy hogyan változott meg a város. De ő itt született. Egy pillanatnyi csenddel adóztak halott kollégájuknak, egy pillanatra felidézték alakját. Wallander még szinte Martinssont is hallotta, amint felnyög mögötte, amikor Svedberget agyonlőve találják a lakása padlóján. – Közeledett az ötvenhez – mondta Hansson. – Te mikor? – Jövő hónapban.

– Remélem, meghívsz. – Hová? Nem ünnepelek. Ballagtak végig az utcán. Wallander elmesélte, milyen kitartóan próbált Martinsson bejutni Falk számítógépébe. Megálltak a bankautomata előtt. – Olyan hamar meg lehet szokni bármit – mondta Hansson. – Nem is emlékszem már, milyen volt, amikor felállították ezeket az automatákat. Azt meg végképp nem értem, hogyan működnek. Néha azt képzelem, hogy egy–egy apró pénztáros ül bennük. Egy olyan kis öreg, aki alaposan megnézi a bankjegyeket, és figyel, hogy minden rendben menjen. Wallandernek eszébe jutott, mit mondott Erik Hökberg. Hogy milyen sebezhetővé vált a társadalom. A pár éjszakával korábbi áramkimaradás pedig megerősítette a szavait. Visszamentek Hansson kocsijához. Még mindig nem tűnt fel a láthatáron egyetlen kutyás sem. – Most elmegyek. – Milyen volt a vacsora? – Nem mentem el. Miféle vacsora az olyan, ahol még egy pohárkával sem ihatsz? – Elhozott volna valamelyik kocsink. Hansson figyelmesen szemlélte Wallandert. – Most azt akarod mondani, hogy itt kellett volna állnom, és kérdezgetni az embereket, mialatt dől belőlem a piaszag? – Egy pohárkáról volt szó – mondta Wallander –, nem berúgásról. Wallandernek már elmenőben jutott eszébe, hogy Hansson a nap folyamán beszélt az államügyésszel. – És mit mondott Viktorsson? – Tulajdonképpen semmit. – De hát valamit csak kellett mondania. – Nem lát okot arra, hogy a nyomozás jelenlegi pontján meghatározott irányba lendítse a munkát. Továbbra is feltételezések nélkül, széles fronton kell előrehatolnunk. Feltételezések nélkül. – A rendőrség sosem nyomoz feltételezések nélkül – mondta Wallander. – Igazán tudhatná. – Pedig ezt mondta. – Semmi egyebet? – Semmit. Wallandernek hirtelen az az érzése támadt, hogy Hansson kitérő válaszokat ad. Mintha valamit rejtegetne előtte. Várt. De Hansson nem szólalt meg.

– Fél egykor befejezheted – mondta Wallander. – Én most megyek. Holnap találkozunk. – Melegebben kellett volna öltöznöm. Igen friss az idő. – Ősz van – mondta Wallander –, mindjárt itt a tél. Visszament a városba. Minél tovább törte a fejét, annál biztosabb volt abban, hogy Hansson eltitkol előle valamit. Mire a Runnerströms Torgig jutott, azt is sejtette, mi az: Viktorsson csakis róla tehetett megjegyzést. Az állítólagos túlkapásáról. A folyamatban lévő belső vizsgálatról. Wallandert bosszantotta, hogy Hansson nem szólt erről, de nem csodálkozott rajta. Hansson egyfolytában görcsösen igyekezett, hogy mindenkivel jóban legyen. Wallander csak most vette észre, mennyire elfáradt. És talán levert is. Körülnézett. A civil rendőrautó ott volt még. Egyébként üres volt az utca. Kinyitotta a kocsija ajtaját, és beszállt. Amikor indítani akart, felcsipogott a mobilja. Martinsson volt az. – Hol vagy? – Hazamentem. – Miért? Nem találtad meg Molint? – Modin. Robert Modin. Hirtelen elbizonytalanodtam. – Miért? – Tudod, hogy van ez. Az előírások tiltják, hogy csak úgy bevonjunk civileket a nyomozásba. És Modin ráadásul börtönből jött. Még ha csak egy vagy két hónapot kapott is. Wallander már látta, hogy Martinsson megijedt. Ez már régebben is előfordult. Néha vitájuk is volt emiatt. Wallander úgy látta, hogy Martinsson egy kicsit túlzásba viszi az óvatoskodást. Nem mondta rá, hogy gyáva, bár erre gondolt. – Az államügyész áldását kéne kérni rá – folytatta Martinsson. – És főképp Lisával meg kell beszélnünk. – Tudod, hogy enyém a felelősség – mondta Wallander. – Akkor is. Wallander belátta, hogy Martinsson már döntött. – Azért Modin címét még ideadhatod. És akkor megszabadulsz minden felelősségtől. – Nem gondolod, hogy várnunk kellene? – Nem – felelte Wallander. – Kifutunk az időből.

Tudni akarom, mi van abban a számítógépben. – Ha a személyes véleményemre is kíváncsi vagy, akkor elsősorban aludnod kellene. Néztél mostanában tükörbe? – Igen, tudom – felelte Wallander. – Megkapom a címet? Ceruzát keresett elő a kesztyűtartóból, amely különféle papírokkal és összenyomorgatott, gyorsétkezdékből származó papírtányérokkal volt teletömve. Wallander egy benzinszámla hátuljára írta fel a címet, amelyet Martinsson lediktált neki. – Mindjárt éjfél – mondta Martinsson. – Tudom – válaszolta Wallander. – Akkor holnap találkozunk. Befejezte a beszélgetést, és az anyósülésre tette a telefont. Martinssonnak igaza van. Ha valamire most szüksége van, akkor az egy kiadós alvás. Mi értelme van most kiautókázni Löderupba? Robert Modin nyilvánvalóan alszik. Holnapig várhat, gondolta. Aztán kihajtott Ystadból keleti irányban, Löderup felé. Gyorsan hajtott, hogy megnyugodjon. Merthogy még a saját fogadalmait sem tartotta be. A cédula, amelyre a címet felírta, a telefonnal együtt az anyósülésen hevert. De Wallander már akkor tudta, hol van a ház, amikor Martinsson lediktálta. Csak pár kilométerre állt attól a háztól, amelyben az apja lakott. Wallander arra is emlékezni vélt, hogy egyszer találkozott Modin apjával. Csak akkor nem jegyezte meg a nevét. Letekerte az ablakot, és beengedte a friss levegőt, hadd simogassa az arcát. Pillanatnyilag Hanssontól és Martinssontól egyformán rosszul volt. Csúszómászók, gondolta mérgesen. Előtte is meg a főnökasszony előtt is a hasukon csúsznak. Negyed egykor kanyarodott le a főútról. Persze lehet, hogy mindenki alszik, mire megérkezik. De ő már nem is volt fáradt: a haragtól, a bosszankodástól elszállt az álmossága. Találkozni akart Robert Modinnal. És magával vinni a Runnerströms Torgon álló házba. Leválasztott, nagy kertben álló házhoz ért. A fényszórók fényében egy magányos lovat pillantott meg, mozdulatlanul állt egy kis bekerített legelőn. A ház falai fehérre voltak meszelve. Egy dzsip és egy kisebb kocsi állt a feljárat előtt. Az alsó szint több szobájában is égett a villany.

Wallander leállította a motort, és kiszállt. Ugyanebben a pillanatban felgyulladt a bejárat fölötti lámpa. A lépcsőre egy férfi lépett ki. Wallander felismerte. Tényleg találkoztak már. Wallander odalépett, és köszönt neki. A férfi hatvanas lehetett, sovány, kissé hajlott. A kezéről nem lehetett volna gondolni, hogy paraszti munkát végez. – Ismerem magát – mondta Modin. – Az apja odaát lakott. – Találkoztunk már – mondta Wallander. – Csak nem emlékszem, hogy milyen összefüggésben. – Az apja összevissza tévelygett kint a földeken. Egy bőrönd volt nála. Wallander már emlékezett. Az apja egy zavarodottsági rohamban úgy határozott, hogy felkerekedik Olaszországba. Összecsomagolt egy bőröndöt, és nekiindult. Modin fedezte fel, amint az agyagos földeken bolyongott, és felhívta a kapitányságot. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mióta meghalt – mondta Modin. – Hiszen a házat is eladták. – A felesége elköltözött a testvéréhez Svartéba. Azt sem tudom, ki vette meg a házat. – Valami északi fickó. Azt állítja, hogy üzletember. De szerintem egyszerű feketepálinka–főző. Wallander szinte látta maga előtt: az apja műterme titkos pálinkafőzdének átalakítva. – Biztosan Robert miatt jött – szólt bele a gondolataiba Modin apja. – Azt hittem, eleget bűnhődött. – Ez igaz – felelte Wallander. – De valóban őmiatta jöttem. – Mit művelt már megint? Wallander látta, mennyire fél az apa. – Semmit. Épp ellenkezőleg, talán tud nekünk segíteni. Modin csodálkozott, de meg is könnyebbült. Az ajtó felé intett. Wallander követte. – A feleségem alszik – mondta a férfi. Wallandernek ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy Modin földmérő. Fogalma sem volt, honnan tudja. – Robert itthon van? – A haverokkal bulizik. De nála van a mobilja. Modin előrement a nappaliba. Wallander összerezzent. Apjának egyik képét pillantotta meg a heverő fölött. A nyírfajd nélküli tájképet. – Még tőle kaptam – mondta Modin. – Amikor nagy hó esett, akkor a miénkkel együtt az ő bejáratától is eldobáltam. Néha

csak átmentem, és beszélgettem vele egy kicsit. Figyelemre méltó ember volt a maga módján. – Hát igen, ez elmondható róla. – Kedveltem. Nem sokan élnek már az ő fajtájából. – Nem volt túl egyszerű vele – mondta Wallander. – De persze hiányzik. És természetesen egyre ritkábban találni ilyen öreget. Egy napon már egy sem lesz belőlük. – Hát kivel könnyű? – mondta Modin. – Önnel talán az? Mert velem nem. Kérdezze csak meg a feleségemet. Wallander a heverőre ült. Modin a pipáját kezdte kitisztítani. – Robert jó fiú – mondta. – Túl keménynek éreztem a büntetését. Még ha csak egy hónap volt is. Hiszen csak játszott. – Nem tudom, mit csinált – felelte Wallander. – Mindenesetre sikerült bejutnia a Pentagon központi rendszerébe. – Ért a számítógépekhez – mondta Modin. – Az első készüléket kilencévesen vette magának. Az eperszedéssel keresett pénzén. Aztán eltűnt a virtuális világban. De ameddig az iskolát nem hanyagolta el, addig nem is volt bajom vele. A feleségem kezdettől ellenezte. És most, persze, azt mondja, hogy lám, igaza volt. Wallandernek időközben az az érzése támadt, hogy Modin nagyon magányos lehet. De akármennyire szeretett volna beszélgetni, az idő most nem volt erre alkalmas. – Szóval szívesen beszélnék Roberttel – szólalt meg. – Könnyen lehetséges, hogy a számítógépes képességeit fel tudnánk használni egy nyomozásban. Modin pöfékelt. – Megkérdezhetem, hogyan? – Csak annyit mondhatok, hogy egy bonyolult adatrendszerrel gyűlt meg a bajunk. – Akkor nem is kérdezősködök tovább – bólintott Modin, és felállt. Eltűnt a folyosón. Csak hallani lehetett, hogy telefonál. Wallander megfordult, és az apja festette képet kezdte tanulmányozni. Hová tűntek a selyemlovagok? – gondolta. – A felvásárlók, akik csillogó amerikai kocsikon érkeztek, és nevetséges áron vették meg apjától a képeket. Divatos öltönyeikben, nagyképű stílusukkal… Lehet, hogy van valahol egy temető, amelyben csupa selyemlovagok pihennek. Mellettük a degesz pénztárcájuk és a csillogó autójuk. Modin visszajött. – Úton van – mondta. – De Skillingében volt. Eltart egy ideig. – Mit mondott neki? – Ami van. Hogy nincs baj.

De a rendőrség a segítségére szorul. Modin visszaült. A pipája kialudt. – Nagyon sürgősnek kell lennie, hogy az éjszaka közepén kijött. – Vannak ügyek, amelyek nem tűrnek halasztást. Modin felfogta, hogy Wallander nem akar beszélni a dologról. – Megkínálhatom valamivel? – Egy kávé jólesne. – Az éjszaka közepén? – Még néhány órát dolgozni szeretnék. – De nem olyan fontos. – Persze, megkapja a kávéját. A konyhában ültek, amikor az udvarra behajtott egy kocsi. Az ajtó kinyílt, Robert Modin lépett be. Wallander jó tizenhárom évesnek nézte volna. Rövidre nyírt haja volt, kerek szemüvege és apró termete. Biztosan egyre inkább hasonlítani fog az évek múlásával az apjára. Farmernadrág, ing és bőrdzseki volt rajta. Wallander felállt, és kezet fogott vele. – Sajnálom, hogy egy bulin zavartalak meg. – Már úgyis indulóban voltunk. Apja a nappali ajtajában állt. – Magatokra hagylak benneteket – mondta és eltűnt. – Fáradt vagy? – kérdezte Wallander. – Nem különösebben. – Arra gondoltam, bejöhetnél velem Ystadba. – Minek? – Szeretném, ha megnéznél valamit. Útközben elmagyarázom pontosabban. A fiú óvatos volt. Wallander mosolyogni próbált. – Nem kell tartanod semmitől. – Hozok egy másik szemüveget – mondta Robert. Felment a lépcsőn. Wallander bement a nappaliba, és megköszönte a kávét. – Magammal viszem Robertet Ystadba. Lesz rá gondom, hogy rendben hazakerüljön. Modin hirtelen megint nyugtalannak látszott. – Biztos, hogy nincs vaj a fején? – Becsszóra. Úgy van, ahogy mondtam. Robert visszajött. Egy óra húsz volt, amikor kiléptek a házból. A fiú az anyósülésre ült. Előtte feltette Wallander mobilját a műszerfalra. – Valaki hívta – jegyezte meg. Wallander megkérte, mutassa a számot. Hansson volt az. Be kellett volna vinni a telefont a házba,

gondolta. Tárcsázta a számot. Eltartott egy darabig, mire Hansson felvette. – Felébresztettelek? – Hát persze hogy felébresztettél. Mit gondolsz? Fél kettő van. Fél egyig maradtam. És akkor már olyan fáradt voltam, hogy kis híján összeestem. – Hívtál? – Valakit tényleg sikerült kihalásznunk. Wallander nyújtózott a kormány mögött. – Micsoda? – Egy juhászkutyás nő. Ha jól értettem, ő látta Tynnes Falkot azon az estén, amikor meghalt. – Helyes. Feltűnt neki valami? – Tisztán emlékezett. Alma Högströmnek hívják, nyugdíjas fogorvos. Azt mondta, gyakran látta Tynnes Falkot esténként. Nyilvánvalóan rendszeresen járt sétálni. – És azon az estén, amikor a hulla visszajött? – Azt mondta, mintha egy kisteherautót látott volna arrafelé. Ha az időpont stimmel, olyan fél tizenkettő tájban lehetett. A kocsi a bankautomata előtt állt. És ez azért tűnt fel a nőnek, mert keresztben állt a kijelölt parkolóhelyek között. – Embereket? – Egy férfit, talán. – Talán? – Nem volt biztos benne. – Tudná azonosítani a kocsit? – Megkértem, hogy reggel jöjjön be a kapitányságra. – Remek – mondta Wallander. – Talán hoz valamit a konyhára. – Hol vagy? Otthon? – Nem igazán – mondta Wallander. – Holnap találkozunk. Már kettőre járt, amikor Wallander lefékezett a Runnerströms Torgi ház előtt. Az előzővel azonos helyen most egy másik civil kocsi állt. Wallander körülnézett az utcán. Ha bármi történne, Robert Modin is veszélybe kerülhetne. De az utca üres volt. Wallander Löderuptól idáig elmagyarázta Modinnak, miről van szó. Csak annyit akar, hogy Robert hatoljon be Falk számítógépébe. – Tudom, hogy értesz hozzá – mondta. – A pentagonos ügyed engem nem érdekel. Engem

csak annyi érdekel, hogy el tudsz boldogulni a számítógépekkel. – Tulajdonképpen nem lett volna szabad lebuknom – szólalt meg a fiú hirtelen a sötétből. – A saját hibám volt. – Hogyhogy? – Trehány voltam a nyomok eltüntetésében. – Mit értesz ezen? – Nos, ha valaki betör egy zárt területre, akkor nyomokat hagy. Mintha egy drótkerítést vágna szét. Amikor kimegy, vissza kell fonni. És ezt nem végeztem el elég jól. Ezért tudták kinyomozni. – Tehát ott ültek a Pentagonban, és sikerült rájönniük, hogy a kis Löderupból valaki meglátogatta őket? – Azt persze nem tudták, hogy ki vagyok, vagy hogy hívnak. De azt látták, hogy az én gépem volt. Wallander megpróbált visszaemlékezni, hallott–e valaha erről az ügyről. Éppenséggel hallhatott, hiszen Löderup korábban az ystadi körzethez tartozott. De nem jutott eszébe semmi. – És ki csípett el? – A stockholmi Országos Bűnügyi Hivataltól jött ki két ember. – Aztán? – Amerikaiak hallgattak ki. – Kihallgattak? – Tudni akarták, hogyan csináltam. – Én meg pontról pontra elmondtam nekik. – Aztán? – Aztán elítéltek. Wallandernek lettek volna még kérdései, de látta, hogy a fiú mellette nemigen akar már megszólalni. Bementek a házba, fel a lépcsőn. Wallander feszülten figyelt egész idő alatt. Mielőtt kinyitotta volna a biztonsági ajtót, megállt és hallgatózott. Robert a szemüvegén át figyelte, de egy szót sem szólt. Bementek. Wallander villanyt gyújtott, és a számítógépre mutatott. Az íróasztal melletti szék felé intett a fejével. Robert leült, és minden további nélkül bekapcsolta a számítógépet. Felvillantak a jelek. Wallander a háttérbe húzódott. Robert végigfuttatta ujjait a billentyűzeten, mintha zongoraversenyre készülne. Arcát egészen közel tolta a képernyőhöz, mintha olyasvalamit akarna meglátni rajta, ami Wallander előtt rejtve maradt. Aztán parancsokat kezdett begépelni. Mintegy egy percre volt szüksége ehhez. Aztán hirtelen kikapcsolta

a gépet, és Wallander felé fordult. – Ilyet, mint ez, még sosem láttam – mondta egyszerűen. – Nem tudom megnyitni. Wallander csalódást érzett. – Biztos vagy benne? A fiú a fejét csóválta. – Ahhoz aludnom kéne – mondta. – És sokkal több időre volna szükségem. Wallander most látta csak világosan, mekkora ostobaság volt Robert Modint az éjszaka közepén iderángatni. Martinssonnak persze igaza volt. És bár kelletlenül, de magának legalább bevallotta, hogy éppen Martinsson habozása volt az, ami kiváltotta belőle ezt a makacsságot. – Holnap ráérsz? – Egész nap. Wallander leoltotta a lámpát, és bezárta a lakást. Aztán a civil autós járőrhöz vitte a fiút, és megkérte, gondoskodjon róla, hogy egy járőrkocsi hazavigye. Megbeszélte vele, hogy tizenkettőre, amikorra kialussza magát, majd érte mennek és elhozzák. Wallander a Mariagatanra ment. Már majdnem három volt, mire ágyba került. Mindjárt el is aludt. Azzal az eltökélt szándékkal, hogy másnap tizenegy előtt nem mutatkozik a kapitányságon. A nő pénteken egy óra előtt lépett be a rendőrkapitányságra. Halkan egy ystadi térképet kért. A portán lévő lány az idegenforgalmi hivatalhoz vagy egy könyvesbolthoz irányította. A nő kedvesen megköszönte. És a mosdót kérdezte. A lány megmutatta neki a látogatói mosdó ajtaját. A nő bezárta maga mögött az ajtót, és kinyitotta az ablakot. Aztán behajtotta. De a kampóját előtte ragasztószalaggal leragasztotta. A péntek esti takarító nem vett észre semmit. Hétfőre virradó éjszaka, négy óra előtt pár perccel, egy férfi surrant a kapitányság külső falához. Eltűnt az egyik ablakon át. A folyosók elhagyatottak voltak. A vészhelyzeti központból egy magányos rádió hangja szólt. A férfi kezében alaprajz volt. Az építésziroda számítógépéről szerezte. Pontosan tudta, melyik irodába kell mennie. Kinyitotta Wallander szobájának ajtaját. A fogason egy dzseki lógott, sárga folt éktelenkedett rajta. Aztán a férfi a szobában lévő számítógéphez lépett. Csendben nézte egy pillanatig, mielőtt bekapcsolta volna. Húsz percre volt szüksége. Annak veszélye, hogy valaki ilyenkor bejön ide, gyakorlatilag nulla

volt. Wallander számítógépébe nagyon könnyen bejutott, és lemásolta minden dokumentumát és levelét. Amikor kész volt, eloltotta a villanyt, és kicsit megnyitotta az ajtót. A folyosó üres volt. Csendesen eltűnt ugyanazon az úton, amelyen érkezett.

20. Vasárnap reggel, október 12–én Wallander kilenckor ébredt. Csak hat órát aludt, de úgy érezte, kipihente magát. Félórát sétált, mielőtt bement volna a kapitányságra. Tiszta, szép őszi nap volt. A hőmérséklet kilenc fokig emelkedett. Negyed tizenegykor lépett be a kapitányságra. Mielőtt a szobájába ment volna, bedugta a fejét a készültségi irodába, és megkérdezte, hogy telt az éjszaka. Szokatlan béke honolt, csak a Mária–templomba hatoltak be, de a riasztó azokat is elűzte. Sem az Apelbergsgatanról, sem a Runnerströms Torgról nem jeleztek a civil kocsik semmi különöset. Wallander megkérdezte a szolgálatost, ki van már bent a kollégák közül. – Martinsson itt van. Hansson valakiért elment. Ann–Brittet még nem láttam. – Itt vagyok – szólalt meg a háta mögött. – Lemaradtam valamiről? – Nem – felelte Wallander. – De menjünk csak be hozzám. – Csak felakasztom a kabátomat. Wallander elmondta a szolgálatosnak, hogy szüksége van valakire, aki tizenkettőre lemegy Löderupba, és elhozza Robert Modint. Az utat is elmagyarázta. – Fontos, hogy civil gépkocsi legyen – tette még hozzá. Ann–Britt pár perccel később belépett a szobájába. Már nem látszott olyan fáradtnak, mint az elmúlt napokban. Szerette volna megkérdezni tőle, milyen a helyzet otthon, de szokás szerint nem volt benne biztos, hogy éppen most helyénvaló–e a kérdés. Ehelyett inkább elmesélte, hogy Hansson behoz egy tanút a kapitányságra. És mesélt arról a löderupi fiúról is, aki talán fel tudja törni Falk számítógépét. – Emlékszem arra az esetre – mondta a nő, amikor Wallander befejezte. – Azt mondta, az Országos Bűnügyi Hivatal emberei jöttek le hozzá. Tudod, miért? – Talán mert odafent Stockholmban teliment a gatyájuk. A svéd hatóságok nem szívesen dicsekednek

azzal, hogy egy polgáruk a számítógép képernyője előtt olvasgatja a titkos amerikai katonai dokumentumokat. – Mégis furcsa, hogy nem hallottam róla. – Lehet, hogy szabadságon voltál? – Akárhogy is, de furcsa. – Nem hinném, hogy történhetne itt valami komoly, amiről neked ne lenne tudomásod. Wallandernek eszébe jutott az előző esti fura érzés, amely akkor fogta el, amikor úgy gondolta, hogy Hansson eltitkol valamit előle. Már szinte megkérdezte volna Ann–Brittet, de aztán mégis hagyta. Nem lehetnek illúziói. Pillanatnyilag egy fiatal lány vádolta azzal, az anyja támogatásával, hogy bántalmazta. A rendőrök általában erősítik egymást. Másrészről viszont ha egy kolléga valami durvaságot követ el, akkor könnyen megtörténhet, hogy mindenki egységesen hátat fordít neki. – Tehát úgy gondolod, hogy ebben a számítógépben rejlik a megoldás? – kérdezte. – Semmit sem gondolok. De tisztáznunk kell, hogy ez a Falk igazából mivel foglalkozott. Ki volt egyáltalán? Aztán beszámolt arról a nőről, akivel Hansson igyekezett épp befelé a kapitányságra. – Ez lesz az első olyan személy, aki tényleg látott is valamit – mondta Ann–Britt. – Jó esetben. Ann–Britt az ajtófélfának támaszkodott. Mostanában szokott rá. Régebben, ha bejött, mindig leült a székre. – Megpróbáltam elgondolkodni – mondta. – Tegnap este a tévé előtt. Valami szórakoztató műsor ment. Nem tudtam odafigyelni rá. A gyerekek elaludtak. – S a férjed? – A volt férjem. Pillanatnyilag Jemenben van. Ha jól tudom. Nos, mindenesetre kikapcsoltam a tévét, és egy pohár borral leültem a konyhában. Megpróbáltam mindent végiggondolni, ami történt. Olyan egyszerűen, amennyire csak lehet. Mindenféle zavaró részlet nélkül. – Hát ez szinte lehetetlen – vetette közbe Wallander. – Még nem tudjuk, mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami nem. – De te arra tanítottál, hogy előrefelé kell tapogatóznunk. És elválasztani a lényegest a lényegtelentől. – És milyen eredményre jutottál? – Hogy vannak olyan dolgok, amelyek mindennek ellenére adottnak tekinthetők. Először is, a Tynnes Falk és a Sonja Hökberg között

fennálló kapcsolatban már nem kell kételkednünk. Az az elektromos relé egyértelművé teszi. Ám minden eddigi időrendünkben van egy pont, amelynek eddig mintha nem tulajdonítottunk volna jelentőséget. – És mi volna az? – Hogy Tynnes Falk és Sonja Hökberg között talán nem is közvetlen kapcsolat volt. Wallander megértette. A nő okos következtetésre juthatott. – Tehát arra gondolsz, hogy közvetetten álltak kapcsolatban? Egy harmadik személy révén? – Az indíték talán egészen más. Hiszen Tynnes Falk már halott volt, amikor Sonja Hökberget elégették. Viszont lehet, hogy aki elégette, az lopta el Tynnes Falk tetemét is. – Mégse tudjuk, mit keresünk – mondta Wallander. – Nincs semmi indíték, amely ezeket összekötné egymással. Nincs közös nevező. Azonkívül, hogy amikor áramkimaradás volt, akkor mindenki számára egyformán sötét lett. – És vajon az véletlen volt, vagy szándékos, hogy éppen azon a trafóállomáson történt, amely a legérzékenyebb? Wallander egy térképre mutatott a falon. – Ystad felől ez van a legközelebb – mondta. – Sonja Hökberg pedig innen jött. – De abban egyetértünk, hogy valakivel fel kellett vennie a kapcsolatot. Aki aztán úgy döntött, hogy odaviszi. – Hacsak nem ő maga akarta ezt – mondta Wallander lassan. – Tényleg. Így is történhetett. Csendben nézték a térképet. – Azon tanakodom, nem kéne–e Lundberggel kezdeni – mondta Ann–Britt elgondolkodva. – Azzal a taxissal. – Találtunk valamit róla? – Nincs benne a nyilvántartásokban. Beszéltem pár kollégájával. Meg az özveggyel. Senkinek nincs rá rossz szava. Olyan ember volt, aki munkaidejében taxizott, a szabadidejét pedig a családjával töltötte. Szép és hétköznapi svéd sors, amely brutális végbe torkollik. De tegnap, ahogy ott üldögéltem a konyhában, arra gondoltam, hát nem túl szép ez? Egyszerűen makulátlan. Ha nincs ellene kifogásod, szívesen megvizsgálnám egy kicsit alaposabban Lundberg életét. – Úgy gondolom, pontosan azt teszed, amit kell. Vannak gyerekei? – Két fia. Az egyik Malmőben lakik. A másik itt a városban. Tulajdonképpen ma akartam beszélni velük. – Tedd meg. Még ha

csak azt a meggyőződésünket erősíti meg, hogy közönséges rablógyilkosság volt, akkor is. – Ma még találkozunk? – Ha igen, akkor jelentkezem. A nő kisurrant az ajtón. Wallander még egy percig gondolkodott. Aztán bement az étkezőbe, és hozott egy kávét. Az asztalon egy napilap hevert. Bevitte a szobájába, szórakozottan átlapozta. Pillantása hirtelen egy társkereső iroda hirdetésére esett, amely magas színvonalával és nagyszerű szolgáltatásaival dicsekedett. Meglehetősen fantáziaszegény módon a „Pásztoróra” nevet választották. Wallander végigolvasta a hirdetést. Nem is gondolkodott, azonnal bekapcsolta a számítógépét, és megfogalmazott egy hirdetést. Ha most nem, akkor soha. Nem kell senkinek tudnia róla. Addig burkolózik névtelenségbe, ameddig csak akar. És az esetleges válaszokat, ha lesznek egyáltalán ilyenek, haza fogják neki küldeni, és nem mondják meg, ki a feladó. Megpróbált olyan egyszerűen fogalmazni, ahogy csak tudott. Rendőrtisztviselő (50), elvált, egy gyermek, ismeretséget keres. Nem házasságot. Szerelmet. A jelige pedig nem „Öreg kutya”, hanem „Labrador” lett. Kinyomtatott egy példányt, a szöveget a számítógépben hagyta. Az íróasztal legfelső fiókjában tartott borítékot meg bélyeget. Megcímezte, leragasztotta a borítékot, és betette a zakója zsebébe. Amikor elkészült, tényleg érzett egy kis feszültséget. Biztosan egyetlen választ sem fog kapni. Vagy ha kap is, az olyan lesz, hogy azonnal széttépi majd. Hansson jelent meg az ajtóban. – Itt vagyunk – mondta. – Alma Högström, nyugdíjas fogorvos. A tanúnk. Wallander felkelt, és követte Hanssont egy kisebb ülésterembe. A nő egy széken ült, a szék mellett hevert, éber tekintettel, a juhászkutya. Wallander köszönt Högström asszonynak, és az volt a benyomása, hogy a rendőrségi látogatás tiszteletére kicsípte magát. – Örülök, hogy szakított ránk időt – kezdte. – Ámbár ma vasárnap van. Ugyanakkor elképedt, hogy hiába rendőrködik már ezer éve, még mindig milyen mereven fejezi ki magát. – Ha az ember olyan megfigyeléseket tett, amelyek a rendőrségnek hasznára lehetnek, akkor teljesítenünk kell az állampolgári kötelességünket.

Hát ez még rosszabb, mint én, gondolta Wallander. Mint egy régi filmből kivágott párbeszéd. Lassan végigvették mindazt, amit a nő látott. Wallander hagyta, hogy Hansson kérdezzen, ő csak jegyzetelt. Alma Högströmnek jól vágott az agya, világos válaszokat adott. És ha valamiben bizonytalan volt, akkor azt is megmondta. Talán a legjobb az volt az egészben, hogy remek időérzéke volt. Egy sötét kasztnis autót látott fél tizenkettőkor. Azért volt benne olyan biztos, mert épp előtte nézte meg az óráját. Hansson rá akarta venni, hogy pontosabban írja le a „kasztnis” autó fajtáját. Volt egy mappája, amelyet évekkel korábban ő maga készített különféle autók fényképeivel és egy színpalettával, amelyet egy festékkereskedésből szerzett. Persze ma már mindehhez számítógépen is hozzá lehet jutni. De Hansson éppolyan nehezen adta fel régi, szeretett szokásait, mint Wallander. Sok szócséplés után arra jutottak, hogy egy Mercedes busz lehetett, fekete vagy sötétkék színű. A rendszámot persze nem figyelte meg, azt sem, hogy ül–e valaki a vezetőfülkében. Viszont az autó mögött látott egy árnyékot. – Tulajdonképpen nem is én láttam, hanem Okos, a kutyám – mondta a nő. – Hegyezte a fülét, és a kocsi felé nézett. – Hát egy árnyat nemigen lehet leírni – mondta Hansson. – De esetleg mondana azért valamit róla? Például nő vagy férfi volt? Az asszony hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Az az árnyék mindenesetre nem szoknyát viselt – mondta. – Úgy gondolom, férfi volt. De azért egészen biztos nem vagyok benne. – Hallott valamit? – vetette közbe Wallander. – Nem. De úgy emlékszem, ugyanebben az időben elment az úton pár gépkocsi. Hansson folytatta. – Aztán mi történt? – Megtettük a szokásos kört. Hansson kiterített az asztalon egy térképet. A nő megmutatta, merre haladtak. – Ezek szerint még egyszer elhaladtak a mellett a hely mellett? És akkorra a kocsi már eltűnt? – Igen. – Hány óra lehetett akkor? – Még nem volt negyed egy. – Ezt honnan tudja? – Negyedóra kell onnantól hazáig.

És amikor hazaértem, tizenkettő huszonöt volt. A nő mutatta, hol lakik. Wallander és Hansson egyetértett. Az időpontok ezek szerint rendben vannak. – Semmit sem látott az aszfalton? És a kutya sem jelzett semmit? – Nem. – Nem különös ez? – fordult Hansson Wallanderhez. – A testet nyilván hűtve tárolták – mondta Wallander. – Lehet, hogy akkor nincs szaga. Megkérdezhetjük Nyberget. Vagy az egyik kutyás rendőrt. – Hát én mindenesetre nem bánom, hogy nem láttam semmit – mondta élénken Alma Högström. – Hihetetlen történet ez. Hogy éjszaka csak úgy hullákat fuvarozzon valaki. Hansson még megkérdezte, látott–e más embereket útközben. De az asszony egyedül volt. Visszatértek korábbi találkozásaikra Tynnes Falkkal. Wallandernek hirtelen azonnal meg kellett kérdeznie valamit. – Tudta, hogy azt az embert, akivel találkozni szokott, Falknak hívták? A nő válaszától meglepődött. – A páciensem volt. Jó fogai voltak. Csak egyetlenegyszer járt nálam. De jó az arc – és névmemóriám. – Tehát esténként szokott sétálni? – kérdezte Hansson. – Hetente többször is találkoztam vele. – Mindig egyedül volt? – Mindig. – Beszélgettek is néha? – Egyszer megpróbáltam köszönni neki. De úgy láttam, inkább egyedül akar maradni. Hanssonnak nem volt több kérdése. Wallanderre nézett, aki átvette a kérdezést. – Észrevett rajta az utóbbi időben valami változást? – Mire gondol? Wallander maga sem tudta pontosan. – Például hogy félt–e? Körülnézegetett–e? A nő hosszan gondolkodott. – Hát akkor inkább azt mondanám: épp az ellenkezője. – Minek az ellenkezője? – A félelemnek. Az utóbbi időben épphogy nagyon energikusnak, derűsnek látszott. Régebben néha volt olyan érzésem, mintha kicsit nehézkesen, akár félénken mozogna. Wallander a homlokát ráncolta. – Biztos ebben? – Hogyan is lehetnék biztos, nem látok bele senkibe. Én csak azt mondom, amit láttam rajta. Wallander bólintott.

– Hát akkor köszönjük szépen. Lehet, hogy még egyszer jelentkezünk majd. És ha véletlenül még valami eszébe jutna, kérem, azonnal hívjon fel bennünket. Hansson kikísérte a nőt. Wallander ülve maradt, és a nő szavain járt az esze. Hogy Tynnes Falk életének utolsó napjaiban láthatóan vidám volt. Megcsóválta a fejét. Mintha minden egyre kevésbé függene össze. Hansson visszajött. – Jól hallottam? – Tényleg Okosnak hívják a kutyáját? – Igen. – Micsoda név! – Miért? Nyilván okos kutya. Én már hallottam ennél rosszabb neveket is. – Nem lehet egy kutyát úgy hívni, hogy Okos! – A hölgy ezt nyilván másképp gondolja. És nem hiszem, hogy büntetendő cselekedet volna. Hansson a fejét csóválta. – Fekete vagy sötétkék Mercedes busz – mondta. – Azt hiszem, végig kell néznünk az ellopott kocsik jegyzékét. Wallander bólintott. – És beszélj egyik kutyásunkkal is a szagról. Egyébiránt viszont kaptunk egy egyértelmű és határozott időpontot, amelyhez tarthatjuk magunkat. És ez azért elég sok. Wallander visszatért a szobájába. Háromnegyed tizenkettő volt. Felhívta Martinssont, és elmondta neki, mi történt az éjszaka. Martinsson egyetlen szót sem szólt, úgy hallgatta végig. Wallandert ez eléggé bosszantotta, de nem szólt. Ehelyett megkérte Martinssont, hogy fogadja Robert Modint. Wallander lement a portára, és odaadta neki a kulcsot. – Ez nagyon tanulságos lesz – mondta Martinsson –, kifigyelem, hogy mászik át a mester a tűzfalakon. – Megígérem, hogy továbbra is én vállalom a felelősséget. De nem szeretném, ha egyedül üldögélne ott. Martinsson észrevette a finom iróniát Wallander szavaiban. Azonnal védekező állásba húzódott. – Nem lehet mindenki olyan, mint te – mondta. – Hogy a saját szája íze szerint értelmezi az előírásokat. – Tudom – felelte Wallander türelmesen. – Teljesen igazad van. De most nincs kedvem az államügyészhez vagy Lisához szaladgálni beleegyezésért. Martinsson eltűnt a kulccsal. Wallander éhes volt. Bement a szomorú őszi időben a városba, és Istvánnál ebédelt. Istvánnak sok dolga volt. Nem jutottak el odáig, hogy Fu Csengről és a hamisított

hitelkártyáról beszéljenek. Wallander visszafelé beugrott a postára, és feladta a társkeresőnek írt levelét. Aztán visszament a kapitányságra, és biztos volt benne, hogy soha egyetlen választ sem fog kapni. Amikor belépett a szobájába, megszólalt a telefon. Nyberg volt. Wallander visszament a folyosón. Nyberg irodája egy emelettel lejjebb volt. Amikor belépett, a Lundberg–féle rablógyilkossághoz használt kalapácsot és kést pillantotta meg Nyberg asztalán. – Ma negyven éve, hogy rendőr vagyok – mondta barátságtalanul Nyberg. – Egy hétfő reggel kezdtem. De persze ennek az esztelen évfordulónak vasárnapra kell esnie. – Ha ennyire tele a hócipőd, nem tudom, miért erőlteted még mindig – fújt rá Wallander. Meg is lepődött, hogy elvesztette a türelmét. Soha nem fordult még elő, hogy rákiabált volna Nybergre. Épp ellenkezőleg! Mindig is kesztyűs kézzel bánt az alapos, de lobbanékony természetű technikussal. Nyberg nem vette rossz néven. Meglepetten nézett Wallanderre. – Azt hittem, én vagyok itt az egyetlen, akinek rossz a kedve. – Nem úgy gondoltam – dörmögte Wallander. Nyberg felfortyant. – Dehogynem úgy gondoltad, a francba is! Én nem tudom, miért retteg mindenki attól, hogy kieressze a rosszkedvét. Ráadásul igazad van. Csak ülök itt, és vonyítok. – Lehet, hogy végül nem is tudunk mást tenni – mondta lassan Wallander. Nyberg maga elé húzta a műanyag zacskóba csomagolt kést. – Megvannak az ujjlenyomatok – mondta. – Ezen itt két különböző ujjlenyomat van. Wallander azonnal felkapta a fejét. – Eva Perssoné és Sonja Hökbergé? – Mindkettőjüké. – Akkor még az is lehet, hogy a Persson lány ebben az egyben nem hazudik? – Legalábbis a lehetősége fennáll. – Tehát azt gondolod, hogy mégiscsak egyedül a Hökberg lány okolható a gyilkosságért? – Én nem gondolok semmit. Csak elmondom, ami van. Fennáll annak a lehetősége, mondtam. – És mi a helyzet a kalapáccsal? – Azon csak Sonja Hökberg ujjlenyomatai vannak, senki másé. Wallander bólintott. – Akkor már ezt is tudjuk. – Egy picit ennél többet is tudunk – mondta Nyberg, és az asztalon lévő irdatlan papírkupacba túrt. – Az orvosszakértők néha túlszárnyalják önmagukat. Majdnem biztosan állítják, hogy az

erőszakot két hullámban követték el. Először a kalapáccsal. Aztán a késsel. – Nem fordítva? – Nem. És nem is egyidejűleg. – Hogyan jönnek rá ilyesmikre? – Nagyjából sejtem. De nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. – Ez azt jelentené, hogy a Hökberg lány menet közben fegyvert váltott? – Én legalábbis azt gondolom, hogy így történhetett. Lehet, hogy a kést tényleg Eva Persson tartotta a táskájában. De amikor Sonja Hökberg kérte, megkapta. – Mint a műtőben – mondta undorodva Wallander. – A sebész, aki a különféle műszereket kéri egymás után. Egy darabig csendesen emésztették a kellemetlen hasonlatot. Nyberg törte meg a csendet. – Van itt még valami. Gondolkodtam ezen a kézitáskán. Amely ott kinn a trafóállomáson, valami teljesen hülye helyen hevert. Wallander várt. Nyberg tényleg roppant alapos és tisztességes technikus volt, de néha igen bizarr kombinációkat tudott felvillantani. – Kimentem oda – mondta most. – Megpróbáltam azt a táskát különféle helyekről odadobni, ahol volt. De sehonnan nem ért el odáig. – Miért nem? – Tudod, milyen az a hely. Villanyoszlopok, szögesdrót, magas betonalapok. A táska mindig fennakadt valahol. Huszonötször próbálkoztam. Egyetlenegyszer sem sikerült. – Ez pedig azt jelentené, hogy valaki vette a fáradságot, és odaballagott a kerítéshez. – Így lehetett. A kérdés csak az, hogy vajon miért. – Van rá ötleted? – Az természetes, magától értetődik, hogy a táskát azért dobták oda, hogy valaki megtalálja. De lehet, hogy ez nem azonnal történt meg. – Szerinted valaki azt akarta, hogy azonosítani lehessen a testet, de nem rögtön? – Hát, erre a következtetésre jutottam. De aztán még valamit felfedeztem. Éppen ott, ahol a táska hevert, különösen világos van. Az egyik fényszóró éppen arra a pontra világít, ahol a táskát megtaláltuk. Wallander már sejtette, mire akar kilyukadni Nyberg, de nem szólt. – Azt gondolom, az a táska azért hevert éppen ott, mert valaki odaállt vele, amikor átkutatta. – És lehet, hogy az a valaki talált is valamit?

– Elképzelhető. De a következtetések levonása a te dolgod. Wallander felállt. – Jó – mondta. – Elképzelhető, hogy teljesen jól gondolkodtál. Wallander felment a lépcsőn Ann–Britt szobájába. A nő egy nagy halom papír mögött ült. – Sonja Hökberg anyja – mondta Wallander. – Szeretném, ha megkeresnéd, és megkérdeznéd, hogy szerinte mi lehetett a lánya kézitáskájában. Wallander elmesélte Nyberg elméletét. Ann–Britt bólintott, és keresni kezdte a számot. Wallander nem várta ki. Nyugtalan volt, visszament a szobájába. Vajon hány kilométert tett már meg az évek alatt itt a folyosón? Aztán hallotta, hogy megszólal a telefonja. Odasietett. Martinsson volt az. – Azt hiszem, lassan ideje, hogy idegyere. – Miért? – Ez a Robert Modin nagyon derék fiatalember. – Mi történt? – Amit reméltünk. Benn vagyunk. A számítógép kitárta kapuját. Wallander letette. Végre megvan az áttörés, gondolta. Soká tartott. De végül mégiscsak sikerült. Vette a dzsekijét, és elhagyta a kapitányságot. Háromnegyed kettő volt. Vasárnap, október 12.

II. A tűzfal 21. Carter a hajnali szürkületben arra ébredt, hogy a klímaberendezés hirtelen leállt. Mozdulatlanul feküdt tovább a lepedő alatt, és a sötétségbe fülelt. Távolabb egy kutya ugatott. Megint áramkimaradás. Itt Luandában ez szinte minden éjszaka megtörténik. Savimbi banditái minden alkalmat megragadnak, hogy rövidzárlataikkal megbénítsák a főváros áramellátását. Ilyenkor aztán leállnak a ventilátorok. Pár perc alatt fojtón forró lett a levegő a helyiségben. Most már csak az volt a kérdés, fel bír–e tápászkodni, hogy kimenjen a konyha melletti helyiségbe, és bekapcsolja az áramfejlesztőt. Ráadásul azt sem tudta eldönteni, mi a rosszabb: a generátor fülsiketítő zaja vagy a hálószobában a nyomasztó hőség.

Elfordította a fejét, és az órára nézett. Negyed hat. A ház előtt az egyik éjjeliőr hortyogott. Biztosan José az. De ha a második ember virraszt, akkor nincs semmi baj. Úgy helyezte a fejét, hogy nyomja kissé a pisztoly csöve, amelyet mindig a párnája alatt tartott. Minden éjjeliőrtől és kerítéstől függetlenül végül is ez volt az a biztonság, amelyre ténylegesen számíthatott. Ha esetleg valamelyik rabló – számtalan lapul odakint a sötétben – úgy határozna, hogy lecsap. Meg is értette, hogy éppen őt pécézték ki. Fehér volt, jómódú. Egy olyan szegény és lepukkant országban, mint Angola, a bűnözés magától értetődő életforma volt. Ha ő a szegények közé tartozna, ő is kirabolná magát. A klímaberendezés hirtelen újra beindult. Néha csak rövidek voltak az áramkimaradások. Ilyenkor nem a banditák, hanem valamilyen technikai gond okozta a kiesést. A vezetékek elöregedtek. Még a gyarmati időkben szerelték fel a portugálok. És nem is tudta, hogy azóta hány évet bírtak ki felülvizsgálat nélkül. Carter továbbra is ébren feküdt a sötétben. Arra gondolt, hogy hamarosan betölti a hatvanadik évet. Szép, hogy ilyen magas kort ért meg, ha meggondolja, milyen életet élt. Tartalmasat, változatosat. De veszélyeset is. Félrehajtotta a lepedőt, és engedte, hogy a hűs levegő megsimogassa a bőrét. Nem szeretett hajnalban ébredni. A napkelte előtti órákban tökéletesen védtelen volt. Ilyenkor csak ő volt, a sötétség és az emlékek. Ilyenkor őrjöngő dühbe tudta belelovalni magát a sok igazságtalanság miatt. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, ha a közelgő bosszúra gondolt. Addigra azonban órák teltek el. A nap magasan áll a láthatár fölött. Az éjjeliőrök már fecsegnek, és hamarosan zörögni fog a függöny zárja, amit Celina kinyit, hogy bejusson a konyhába, és elkészítse neki a reggelit. Megint magára húzta a lepedőt. Amikor viszketni kezdett az orra, tudta, hogy hamarosan tüsszenteni fog. Gyűlölte a prüszkölést. Mindenféle allergiát mélységesen megvetett. Olyan gyengeség volt az allergia, amelyet lenézéssel kezelt. Különösen ha rossz időben jött rá a tüsszentés. Előfordult már, hogy egy előadást kellett félbeszakítania, mert nem tudott tovább beszélni a tüsszögéstől. Máskor viszkető kiütések lepték el. Vagy könnyezni kezdett. A szája elé húzta a lepedőt. Most ő maradt a győztes: a tüsszentési inger elmúlt. Fekve maradt hát, és végiggondolta az elmúlt éveket.

Mindenre gondolt, ami csak történt, és ami hozzájárult ahhoz, hogy most a saját házában, Luandában lehet, Angola fővárosában. Több mint harminc éve kezdett fiatal közgazdászként a washingtoni Világbanknál. Akkor még teljesen eltöltötte az a gondolat, hogy a banknak megvannak a lehetőségei, hogy jobbá tegye a világot. Vagy legalább igazságosabb hellyé. Azok a nagy hitelek, amelyekre a szegény világnak szüksége volt, és amelyeket az egyes nemzetek bankjai nem tudtak megadni – ezek a hitelek voltak az okai annak, hogy létrehozták a Világbankot egy Bretton Woods–i találkozón. És bár sok kaliforniai egyetemi barátja azon a véleményen volt, hogy hibázik, amikor úgy gondolja, hogy a Világbank irodáiban sütik majd ki a világgazdasági problémáinak megoldási lehetőségeit, ő kitartott a választása mellett. Nem volt kevésbé radikális, mint mások. Ő is ott menetelt a tiltakozó felvonulásokon, nem utolsósorban a vietnami háború ellenieken. De soha nem volt az a meggyőződése, hogy a polgári engedetlenség egymagában elvezethet a jobb világhoz. Nem gondolt a kicsiny és meglehetősen korlátozott működésű szocialista pártokra sem. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a meglévő struktúrákban kell kifejtenie működését. Ha valaki meg akarja rendíteni a hatalmat, a közelében kell tartózkodnia. Ráadásul egy titka is volt. Ezért hagyta el a New York–i Columbia Egyetemet, és ment el Kaliforniába. Egy évet eltöltött Vietnamban. És tetszett neki. Olyan harci egységbe tartozott, amely szinte egész idő alatt An Khe közelében tartózkodott, a mellett a fontos út mellett, amely Qui Nho’nból vezetett nyugat felé. Tudta, hogy több ellenséges katonát is megölt, és tisztában volt azzal is, hogy nem bánta meg. Bajtársai nem győztek a drogokba menekülni, ő azonban megőrizte a katonás fegyelmet. Biztos volt abban, hogy túl fogja élni. Őt nem műanyag zsákban küldik majd vissza az óceán fölött! Amikor a forró éjszakákon a dzsungelben járőrözött, akkor jutott erre a meggyőződésre. A hatalom közelében kell lenni, a hatalom mellett, ha az ember meg akarja rendíteni a hatalmat. És amint itt Angolában a hajnalt várta, megint csak átérezte ezt. Hogy megint csak egy dzsungelben van, fojtó forróságban, és hogy akkor, harminc éve, neki volt igaza. Mivel korán felismerte, hogy az angolai bank felelős igazgatójának állása csakhamar megüresedik, gyorsan megtanult portugálul. Karrierje gyors volt, és nyílegyenes. És ugyan sok pályázónak

magasabb vagy sokoldalúbb végzettsége volt, a luandai állást minden vita nélkül, simán megkapta. Első alkalommal tette a lábát Afrika földjére, amikor Angolába érkezett, a déli félteke e szegény, szétszaggatott országába. Persze a Vietnamban töltött időt nem számítva. De ott ellenség volt, nem örömmel fogadták. Angolában pedig örültek neki. Az első időkben csak figyelt, nézett, hallgatott, tanult. Csodálta azt a méltóságot és életörömöt, amely a nyomasztó körülmények ellenére is olyan erőteljes, eleven volt. Két évre volt szüksége, hogy átlássa: amit a bank művel, az teljesen hibás. Ahelyett hogy erősítette volna az ország önállóságát, és megkönnyítette volna a háború sújtotta területek helyreállítását, igazából csak a gazdagok további hizlalásán munkálkodott. Hatalmi pozíciója miatt egyfolytában csak alázatos, csúszómászó emberekkel találkozott. A radikális frázisok mögött felismerte a korrupciót, a gyávaságot és a rosszul álcázott önérdeket. Akadtak mások is, független miniszterek, akik hasonlóképpen látták a helyzetet, mint ő maga. De ezek törpe kisebbséget alkottak, és őrajta kívül senki sem hallgatott rájuk. Végül aztán nem bírta elviselni. Megpróbálta elmagyarázni a főnökének, mennyire elhibázott a bank stratégiája. Nem talált nyitott fülekre, hiába utazott el ezzel a problémájával még, a tengerentúli központba is. Iszonyatos mennyiségű emlékeztetőt írt ebben a témában. Ám válaszként sosem kapott mást, mint jóindulatú közönyt. Az egyik ilyen megbeszélés alkalmával érezte meg először homályosan, hogy fölöslegesnek, terhesnek érzik. Olyasvalakinek, aki ki merészel táncolni a sorból. Egyik este legidősebb mentorával, egy Whitfield nevű elemzővel beszélgetett, aki már az egyetemen is támogatta, és aki a céghez történő felvételéért is szót emelt. Egy kis georgetowni vendéglőben találkoztak, és Carter köntörfalazás nélkül megkérdezte: vajon éppen ellehetetleníti magát? Tényleg senki más nincs, aki belátná, hogy neki van igaza, nem pedig a banknak? Whitfield azt mondta, helytelenül tette fel a kérdést, és az egészet ez jellemzi. Igazából lényegtelen, hogy Carternek igaza van–e, vagy nincs igaza. A bank egyfajta politikát követ. És akár helyes, akár nem, ezt fogja követni a továbbiakban is. Ezen az éjszakán Carter visszarepült Luandába. Útközben, abban a kényelmes, első osztályú ülésben kezdett benne körvonalazódni

drámai elhatározása. Sok–sok álmatlan éjszakájába került még aztán, mire rájött, mit akar tulajdonképpen. És akkor találkozott egy emberrel, aki meggyőzte arról, hogy igaza van. Carter utólag úgy gondolta, hogy az ember életében a fontos dolgok mindig a tudatos döntések és a véletlenek egészen sajátos elegyéből származnak. Minden nő, akit szeretett, furcsa módon került az életébe. És éppen olyan kalandos úton lépett is ki belőle. A hetvenes években történt, egy március közepi estén. Éppen álmatlan korszakában volt, és kiutat keresett. Nyugtalan volt, és elhatározta, hogy elmegy egy kisvendéglőbe a luandai kikötői sétányon. A vendéglőt Metropolnak hívták. Szeretett odajárni, mert szinte kizárt volt, hogy a bank valamely másik alkalmazottjával találkozzon. Vagy bárkivel, aki az ország elitjéhez tartozott. A Metropolban mindig békén hagyták. A mellette ülő asztalnál egy férfi ült, nagyon rosszul beszélt portugálul. A pincér pedig nem beszélt angolul. Így Carter tolmácsolt közöttük. Aztán beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a férfi svéd, és azért van itt Luandában, hogy egy tanácsadói munkát elvégezzen az állami telekommunikációs szektorban, amelyet eddig nagyon elhanyagoltak. Carter nem is tudta megmagyarázni, mi keltette fel annyira az érdeklődését a férfi iránt. Általában nagyon távolságtartó volt embertársaival. De ebben a svédben azonnal talált valamit, ami megfogta. Carter bizalmatlan ember volt: bárkivel találkozott is, azonnal az ellenséget látta benne. Nem sokat beszélgettek, amikor Carter már felismerte, hogy a szomszéd asztalnál ülő férfi, aki aztán idővel átült az ő asztalához, rendkívül intelligens. Nem afféle kockafejű informatikus volt, hanem nagyon is olvasottnak bizonyult, és Angola gyarmati éveivel éppúgy tisztában volt, mint a jelenlegi politikai helyzettel. A férfit Tynnes Falknak hívták. Akkor mondta csak meg a nevét, amikor éjszaka elbúcsúztak. Ők voltak az utolsó vendégek. Egy magányos pincér félig alva üldögélt a pult mellett. A sofőrjeik a vendéglő előtt vártak rájuk. Falk a Hotel Luandában lakott, másnapra is találkozót beszéltek meg. Falk három hónapig maradt Luandában. Az idő leteltével Carter újabb tanácsadói megbízatást adott neki. Tulajdonképpen ez is csak ürügy volt, hogy Falk visszatérhessen, és folytathassák a beszélgetéseiket.

Két hónappal később Falk vissza is tért. Ekkor mesélt először arról, hogy nőtlen. Carternek sem volt soha felesége, de sok nővel élt együtt, és négy gyermeke is volt, három lány és egy fiú, akiket szinte soha nem látott. Luandában két fekete szeretője is volt, akiket váltogatott. Egyikük az egyetemen tanított, a másik egy miniszter elvált felesége volt. Szolgái kivételével senki sem tudott ezekről a viszonyokról. A bankbéli nőkkel sosem tartott fenn ilyen jellegű kapcsolatot. Falkból nagy magányosság áradt. Így Carter kerített neki egy nőt, egy Rosa nevű lányt, aki egy portugál üzletembernek és fekete szolgálólányának gyermeke volt. Falk ettől kezdve egyre jobban érezte magát Afrikában. Carter szerzett neki egy kertes házat is, kilátással Luanda szép tengeröblére. Ráadásul olyan szerződést ajánlott neki, amely minimális munkáért maximális fizetést biztosított. Tovább szövögették beszélgetéseik fonalát. És bármiről beszéltek is a hosszú, meleg éjszakákon, azt vették észre, hogy politikai és erkölcsi elveik igen közel állnak egymáshoz. Carter először talált olyan személyt, akiben megbízhatott. És Falk ugyanezt érezte. Egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatták egymást, és csak bámultak, hogy mennyire egymás gondolatait visszhangozzák. Nem csak a csalódott radikalizmus egyesítette őket. Nem süppedt bele egyikük sem a passzív, keserű önsajnálatba. Egészen addig, amíg össze nem találkoztak, külön–külön számos irányban keresték a kiutat. És most együtt folytathatták. Először csak néhány egyszerű feltételt fogalmaztak meg, amelyek nagyon maguktól értetődők voltak, és amelyekben hamar meg tudtak egyezni. Mi van még az elhasznált ideológiákon túl? Ebben a megfoghatatlan ember– és eszmeforgatagban, egy olyan világban, amely egyre korruptabb? Egyáltalán: hogyan építhető fel itt egy jobb világ? Egyáltalán: fel lehet építeni a régi alapokon? Lassan–lassan belátták – vagy abba a belátásba hajszolták bele egymást –, hogy az új világ felépítését egyvalaminek feltétlenül meg kell előznie: a régi maradéktalan lerombolásának. És éjszakai beszélgetéseik során lassan testet öltött a terv. Lassan tapogatóztak a felé a pont felé, amelyben össze tudták hangolni tudásukat és tapasztalataikat. Carter egyre növekvő elragadtatással hallgatta azokat a megdöbbentő dolgokat, amelyeket Falk az elektronikus adatfeldolgozás világából mesélt neki, az ő világából, amelyben élt és dolgozott. Falk volt az, aki megértette vele, hogy

semmi sem lehetetlen. Az igazi hatalom annak a kezében van, aki uralja az elektronikus kommunikációt. Amikor Falk a jövő háborúiról mesélt, Carter teljes odaadással hallgatta. Az, ami az első világháborúban a tank, a másodikban az atombomba volt, az lesz az eljövendő konfliktusokban az új informatikai technológia. A potenciális ellenség fegyvertárába olyan időzített bombákat csempésznek be, amelyek előre programozott adatvírusokból állnak majd. Az ellenség tőzsdepiacát és kommunikációs rendszereit elektronikus impulzusok teszik majd tönkre. Az új technológia azzal jár majd, hogy a jövő hatalmi háborúi nem mindenféle kiagyalt csatatéren zajlanak, hanem laboratóriumokban és számítógépek billentyűzetein. Elszállt az idő az atommeghajtású tengeralattjárók fölött. Az igazi fenyegetést most az üvegszálas kábelek jelentik, amelyek egyre szorosabb hálót fonnak a föld körül. A nagy terv ezeken a forró afrikai éjszakákon öltött testet. És kezdettől fogva úgy gondolták, hogy nem fognak semmit sem elsietni. Ráérnek. Remekül kiegészítették egymást. Carternek kapcsolatai voltak. Tudta, hogyan működik a Világbank. A pénzügyi rendszereket a legapróbb részletekig ismerte, és tudta, mennyire törékeny a világot átfogó gazdasági rendszer. A szoros összefonódás, amit sokan a világgazdaság erősségének hisznek, a végzetét fogja majd okozni. És Falk volt az a technikai szakember, aki ki tudta agyalni, miképpen lehet a különféle ötleteket a valóságba átültetni. Hónapokon át szinte minden este együtt ültek, és dolgoztak a nagy terven. A több mint húsz év alatt, amely azóta eltelt, szüntelenül kapcsolatban álltak egymással. Kezdettől fogva világos volt, hogy még nem érett meg az idő. De egy napon, amikor az elektronika elkészíti az eszközöket, és a nemzetközi pénzvilág is olyan szorosan fonódik össze, hogy a csomót már csak a kardcsapás vághatja ketté, akkor eljön az ő idejük. Cartert valami kibillentette a gondolataiból. Ösztönösen a párnája alatti pisztolyhoz kapott. De csak Celina volt az, aki a konyha lakatján matatott. „Tulajdonképpen el kéne bocsátanom – gondolta ingerülten. – Túl zajos, amikor a reggelit készíti. Ráadásul sohasem olyanra főzi a tojást, ahogy szeretem.” Celina ronda volt, kövér és buta. Nem tudott sem írni, sem olvasni, és kilenc gyereke volt. És volt egy férje is, aki többnyire egy fa

árnyékában üldögélt, és ha éppen nem volt részeg, akkor handabandázott. Carter egykor úgy gondolta, majd ezek az emberek teremtik meg az új világot. De már nem hitt ebben. És hát éppen annyi erővel szét is lehet verni ezt a világot. Tönkrezúzni. A nap a láthatár fölé emelkedett. Carter egy darabig még fekve maradt. Eszébe jutott, hogy Falk meghalt. Megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Terveikben mindig számoltak azzal, hogy közbejöhet bármi váratlan, előre ki nem számítható dolog. Védelmi létesítményeket emeltek a véletlennel szemben, alternatívákat kutattak fel. De igazából arra sohasem számítottak, hogy valamelyiküket személyesen is érintheti. Hogy bármelyikük ilyen megtervezetlenül, esztelenül, értelmetlenül egyszerre csak meghal. Márpedig pontosan ez történt. Amikor Cartert felhívták Svédországból, először el sem akarta hinni. A barátja halott volt. Tynnes Falk nem volt többé. Halála fájt neki, és veszélybe sodorta a terveiket is. A lehető legkedvezőtlenebb időpontra esett – közeledett a lecsapás pillanata. És most ő maradt az egyetlen, aki ezt megélheti. De hát az élet nemcsak tudatos döntésekből és alapos tervekből áll – szerepet kap benne a véletlen is. Fejében a nagy hadművelet már nevet is kapott: Jakab lápja. Emlékezett rá, hogy amikor Falk egy igen ritka alkalommal túl sok bort ivott, egyszerre a gyerekkoráról kezdett mesélni. Hogy egy birtokon nőtt fel, ahol az apja afféle intéző volt. Ott, egy erdő közelében volt egy láp. Falk szerint teljesen elvadult növényzet burjánzott benne, kaotikus volt, és ugyanakkor szép is. Ennél a lápnál játszott gyermekkorában, szitakötőket figyelt meg, és ott élte meg élete legszebb pillanatait. Megmagyarázta a Jakab lápja elnevezést is. Sok–sok évvel korábban egy Jakab nevű ember szerelmi bánatában egy éjszaka beleölte magát abba a mocsárba. A felnőtt Falk számára a mocsár más jelentést kapott. Nem utolsósorban azután, hogy találkozott Carterrel, és osztozott abban a nagy felismerésben, hogy egyformán gondolkoznak az életről. A mocsár számára immár a szinte kaotikus világot jelképezte, amelyben élnek, ahol végül az egyetlen dolog, amit az ember tehet, az, ha odamegy, és belefojtja magát. Vagy legalábbis gondoskodik arról, hogy a többiek eltűnjenek benne. Jakab lápja. Jó név. Már ha egyáltalán kell név erre a hadműveletre. De legyen ez Falk emlékműve. Olyan emlékmű, amelynek csak ő,

Carter tudja a jelentését. Egy darabig hevert még, és Falkra gondolt. Ám amikor észrevette, hogy elérzékenyül, akkor felkelt, lezuhanyozott, és kiment a konyhába reggelizni. A szobájában akarta tölteni a délelőtt hátralevő részét. Addig hallgatta Beethoven egyik vonósnégyesét, míg Celina konyhai csörömpölése tűrhetetlenné nem vált. Akkor lement a partra, és sétált egyet. Oldalán vagy szorosan mögötte Alfredo haladt, a sofőrje, aki egyben a testőr szerepét is betöltötte. Ahányszor végighajtott Luandán, és látta a romlást, a szeméthalmokat, a szegénységet és a nyomort, megerősödött abban a hitben, hogy azt teszi, amit kell. Falk majdnem egészen a célig kísérte. Befejezni azonban már egymagának kell. Ment a tengerparton, nézte a romladozó várost. Akármi lesz is annak hamujából, amit tűzbe akar borítani, lehetetlen, hogy ne jobb legyen, mint a jelenlegi. Tizenegy előtt visszaért a villába. Celina már hazament. Carter ivott egy csésze kávét és egy pohár vizet. Aztán felment a dolgozószobájába az emeletre. Lenyűgöző volt a kilátás a tengerre, de ő behúzta a függönyöket. Legjobban az afrikai alkonyt szerette. Vagy amikor a lágy függönyök kizárták érzékeny szeme elől az éles fényt. Bekapcsolta a számítógépet, és szinte gépiesen kezdte elvégezni a rutinfeladatokat. Valahol az elektronikus világban egy láthatatlan óra ketyegett. Ezt Falk az ő utasításai alapján konstruálta. Ma vasárnap, október 12. van: már csak nyolc nap, és itt az idő. Negyed tizenkettőre befejezte az ellenőrzést. Épp ki akarta kapcsolni a gépet, amikor megdermedt. A monitor egyik sarkában egy apró fénypont kezdett villogni. Az impulzus rendszeres volt: két rövid, egy hosszú, megint két rövid. Fogta a Falk által kidolgozott kézikönyvet, és addig keresett, amíg meg nem találta a kódot. Először nem hitt a szemének. De tévedés kizárva: Svédországban valaki átverekedte magát Falk gépének külső biztosítógyűrűjén. Ystadban, abban a kisvárosban, amelyet Carter csak fényképről ismert. Nézte a képernyőt, és nem hitte, amit látott. Falk garanciát vállalt arra, hogy senki nem fogja tudni feltörni a biztonsági rendszerét. Ám valakinek nyilvánvalóan mégiscsak sikerült. Cartert kiverte a veríték. Kényszerítette magát, hogy megőrizze a nyugalmát. Falk iszonyatos mennyiségű biztonsági intézkedést épített be.

Rendszerének legbelső magvát, azokat a láthatatlan és mikroszkopikusan kicsi adathordozó rakétákat olyan erődök és tűzfalak mögött rejtette el, amelyek mögé senki sem képes behatolni. Valaki azonban szemlátomást épp ezzel próbálkozott. Carter végiggondolta a helyzetet. Falk halála után azonnal elküldött valakit Ystadba, hogy figyeljen, és küldjön jelentéseket neki. Közben több szerencsétlen zavaró momentum is felmerült. Ám Carter egészen eddig azt gondolta, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart. Mert olyan gyorsan, habozás nélkül reagált. Úgy döntött: továbbra is feltételezi, hogy minden az ellenőrzésük alatt áll. De mégiscsak van ott valaki, aki behatolt Falk számítógépébe, vagy legalábbis megpróbálta. Ez tagadhatatlan. És ez olyan zavaró tényező, amely ellen azonnal fel kell lépni. Carter feszülten törte a fejét. Ki lehet az? Nehezen tudta elképzelni, hogy valamelyik rendőrnyomozó lett volna, egy azok közül, akik Falk halála, no meg a többi esemény miatt inkább csak úgy átabotában vizsgálódtak. De ha nem ők, akkor kicsoda? Választ nem talált. Hiába ült a gépnél egészen a luandai napszálltáig. Amikor felállt, még mindig nyugodt volt. Ám azt, hogy mi történt tulajdonképpen, a lehető leggyorsabban meg kell tudnia, hogy megtehesse a megfelelő ellenintézkedéseket. Éjfél előtt kicsivel még egyszer leült a géphez. Falk jobban hiányzott neki, mint eddig bármikor. Aztán elküldött a cybertérbe egy üzenetet. Körülbelül egypercnyi várakozás után megérkezett a válasz. Wallander Martinsson mellé állt. Robert Modin a számítógép előtt ült. A képen őrült tempóban, váltakozó oszlopokban suhantak el a számok. Aztán teljes csend. Pár magányos nullás és egyes felvillant még. Aztán minden elfeketedett. Robert Modin Martinssonra pillantott, aki bólintott. Modin folytatta a parancsok begépelését. Újabb számrajok húztak el. Aztán hirtelen megálltak. Wallander és Martinsson előrehajolt. – Fogalmam sincs, mi lehet ez itt – szólalt meg Robert. – Ilyet még az életben nem láttam. – Lehetnek valamiféle számítások? – kérdezte Martinsson. Robert a fejét csóválta. – Nem hiszem. Úgy néz ki, mint egy számrendszer, amely egy újabb parancsra vár. Most Martinsson csóválta meg a fejét. – Megmagyaráznád, mire gondolsz? – Számolás nem lehet.

Hiszen semmilyen eredménye nincs. A számjegyek csakis önmagukra vonatkoznak. Inkább olyan az egész, mint egy titkosírás. Wallander csalódást érzett. Nem tudta pontosan, mire számított, de hogy nem erre, az biztos. Nem egy rakás értelmetlen számjegyre. – Hát nem hagytak fel a titkosírások használatával a második világháború után? – kérdezte, de nem felelt neki senki. Továbbra is a számjegyekre meredtek. – Mintha a 20–as számmal akarna valamit – szólalt meg hirtelen Robert. Martinsson megint előrehajolt, de Wallander egyenesen állt továbbra is. Fájt a háta. Robert mutogatott és magyarázott, Martinsson érdeklődve figyelt. Wallander gondolatai más irányba kalandoztak el. – Lehet, hogy a kétezres évvel akar kezdeni valamit? – kérdezte Martinsson. – Nem a kétezer az – felelte hangsúlyosan Modin. „Nyolc nap” – mondta gondolatban Wallander. Nem is tudta, miért. Modin és Martinsson tovább vitázott. Újabb számok jelentek meg. Wallander megtanulta, mi az a modem. Régen csak annyit tudott, hogy ez az a valami, ami a számítógépet a telefondrótokon át összeköti a világ maradék részével. Fogyott a türelme. De azt is tisztán látta, hogy nagyon fontos lehet az, amivel Modin foglalkozik. Zsebében megszólalt a mobil. Kiment a lakás ajtajához, onnan beszélt. Ann–Britt volt az. – Azt hiszem, találtam valamit – mondta. Wallander kiment a lépcsőházba. – Mit? – Mondtam, hogy egy kicsit megturkálom Lundberg életét – folytatta a nő. – Elsősorban a két fiával akartam beszélni. Az idősebbiket Carl–Einar Lundbergnek hívják. És hirtelen úgy tűnt, mintha ezt a nevet már láttam volna. Csak nem jöttem rá rögtön, hogy milyen összefüggésben. A név semmit sem mondott Wallandernek. – Megnéztem tehát a nyilvántartásainkban. – Azt hittem, csak Martinsson ért hozzá. – Inkább mondjuk azt, te vagy az egyetlen, aki nem ért hozzá. – És mit találtál? – Hát, ráakadtam valamire. Carl–Einar Lundberg neve pár éve felbukkant egy per során. Azt hiszem, akkor volt ez, amikor hosszabb időre betegállományban voltál. – Mit követett el? – Úgy tűnik, semmit, mert felmentették. De erőszakos közösülésért jelentették fel. Wallander eltöprengett. – Egy kísérletet mindenképpen megér. Csak azt nem látom, hogy illik

ez a történetünkhöz. Legkevésbé Falkhoz. De Sonja Hökberghez se nagyon. – Azért folytatom – mondta Ann–Britt. – Ahogy megegyeztünk. Vége volt a beszélgetésnek. Wallander visszatért a lakásba. „Nem jutunk tovább – gondolta nekibúsulva. – Még csak azt sem tudjuk, hogy mit keresünk. Egy nagy–nagy vákuumban tapogatózunk.”

22. Alig múlt el hat óra, amikor Robert Modin leeresztett. Fejfájásról panaszkodott. De nem adta fel. Szemüvege alól rápillogott Wallanderre és Martinssonra, és azt mondta, szívesen folytatná másnap. – De gondolkodnom kell – mondta. – Ki kell találnom egy stratégiát. És beszélnem kell egypár haverral. Martinsson szerzett neki fuvart Löderupba. – Mit akart ezzel mondani? – kérdezte Wallander, amikor Martinssonnal együtt visszatért a kapitányságra. – Hogy gondolkodnia kell, és ki kell találnia egy stratégiát – felelte Martinsson. – Pontosan, mint nekünk. Mi is problémákat oldunk meg. Hát nem ezért segít nekünk? – Úgy beszélt, mint egy öreg doktor bácsi, akinek valami különlegesen nehéz eset szakadt a nyakába. Azt mondta, konzultálnia kell a barátaival. – Ez nem jelent mást, mint hogy felhív egypár hackert. Vagy kapcsolatot teremt velük az interneten. A doktor bácsis hasonlat a különleges tünetekkel igazán telitalálat. Úgy tűnt, Martinsson végül megbékélt a gondolattal, hogy Robert Modin segítségét engedély nélkül veszik igénybe. Wallander pedig nem akarta erőltetni a témát. Ann–Britt is, Hansson is benn volt a kapitányságon. Egyébként csalóka vasárnapi nyugalom lebegett fölöttük. Wallander lelki szemei előtt azonban egy valóságos hegy emelkedett a megoldatlan bűnügyekből, amely egyre csak nőtt és nőtt. Mindenkit összetrombitált egy kurta megbeszélésre. Legalább jelképesen fejezzék be a munkahetet. – Beszéltem az egyik kutyásunkkal – mondta Hansson –, Norberggel. Épp új kutyát kapott. Herkules kiöregedett. – Hát nem halt meg már rég? – csodálkozott Martinsson. – Mintha örök időktől fogva itt lett volna.

– Hát, most vége. Lassan megvakul. – Ez volna még csak jó falat az újságoknak – mondta Martinsson fáradt mosollyal. – Vak keresőkutyák a rendőrségen! Wallander egyáltalán nem találta ezt viccesnek. Neki igenis hiányozni fog a vén csont. Lehet, hogy néhány kollégát nem hiányolna ennyire. – Nos, még egyszer elgondolkodtam a kutyaneveken – folytatta Hansson. – Hát szükség esetén hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy kutyát Herkulesnek nevezzenek el. No de Okosnak?! – Van ilyen nevű rendőrkutyánk? – kérdezte csodálkozva Martinsson. Wallander nagy zajjal az asztalra csapott. Pillanatnyilag ez volt a legerőteljesebb tekintélyteremtő eszköz, amire képes volt. – Nos, ezt talán későbbre halaszthatnánk. Norberg mit mondott? – Hogy igenis lehetséges, hogy azok a testek, amelyek meg vannak vagy voltak fagyva, a szagukat vesztik. A kutyák télen sokkal nehezebben találják meg a holttesteket. Wallander gyorsan tovább haladt. – És a kocsi? Az a Mercedes? Jutottál valamire? – Pár hete Ångéban elloptak egy fekete Mercedes buszt. Wallander erőltette az emlékezetét. – Hol van ez az Ånge? – Luleå mellett – mondta Martinsson mély meggyőződéssel. – Dehogy! – ellenkezett Hansson. – Sundsvall. Vagy legalábbis a környéke. Ann–Britt felállt, és odament a térképhez. Hanssonnak volt igaza. – Lehet, hogy ez az – folytatta Hansson. – Svédország kicsi. – Hát azért nem túl valószínű – mondta Wallander. – De persze más kocsikat is ellophattak, amelyekről esetleg még a jelentés sem érkezett be. Ezen is rajta kell tartanunk a szemünket. Aztán Ann–Brittre figyeltek. – Lundbergnek két fia volt, akik annyira különböztek egymástól, amennyire csak két ember különbözhet. Nils–Emil, a malmöi, egy iskolában dolgozik gondnokként. Megpróbáltam telefonon elérni. A felesége azt mondta, hogy egy csapat tájékozódási futóval edz éppen. Nagyon beszédes volt az asszony. A férjét, azt mondta, igen megrázta az apja halála. Ha jól értettem, Nils–Emil hívő keresztény. Bennünket inkább a fiatalabb testvér érdekelhet, Carl–Einar. 1993– ban megvádolták azzal, hogy itt a városban megerőszakolt egy Englund nevű lányt. De nem ítélték el. – Emlékszem rá – mondta Martinsson. – Undorító egy história.

Wallander csak arra emlékezett, hogy abban az időben a dániai Skagen tengerpartján gyalogolt végig. Aztán meggyilkoltak egy ügyvédet, ő pedig, a saját legnagyobb meglepetésére, visszatért a nyomozói munkához. – Te vezetted a nyomozást? – kérdezte Wallander. – Nem – mondta Martinsson. – Svedberg. A szobában csend támadt. Mindenki a halott kollégára emlékezett. – Még nem néztem át minden papírt – mondta Ann–Britt. – Így nem tudom, miért nem ítélték el. – Senkit sem ítéltek el – mondta Martinsson. – A tettes büntetés nélkül megúszta. És más gyanúsítottat nem találtunk. Svedberg meg volt győződve róla, hogy mégiscsak Lundberg a tettes, erre tisztán emlékszem. De az sosem jutott volna eszembe, hogy Johan Lundberg fiáról van szó. – Tegyük fel, hogy ő volt az – mondta Wallander. – Ez mennyiben magyarázná, hogy az apja rablógyilkosság áldozata lesz? Vagy hogy Sonja Hökberget elégetik? Vagy hogy Tynnes Falk ujjait levágják? – Az erőszak nagyon brutális volt – mondta Ann–Britt. – Olyan embert kell magunk elé képzelni, aki semmitől sem riad vissza. Ez az Englund lány hosszú időn át feküdt kórházban. Súlyos sérülései voltak. Az egész testén. – Megnézzük magunknak azt a fickót – mondta Wallander. – De nem hinném, hogy köze volna a mi ügyünkhöz. Valami másnak kell rejtőznie a történtek mögött. Csak éppen nem tudjuk megmondani, hogy mi az. És ezzel meg volt ácsolva a híd, amelyen át lehetett tipegni Robert Modin és a Falk–féle számítógép témájához. Sem Ann–Britt, sem Hansson nem látszott megrendülni attól a ténytől, hogy egy nagy kaliberű adatrabló segítségét vették igénybe. – Nem egészen értem – mondta Hansson, amikor Wallander befejezte. – Mi gondolsz, mit fogsz találni abban a gépben? Beismerő vallomást? Vagy beszámolót arról, hogy mi történt és miért? – Nem tudom, el van–e rejtve valami abban a számítógépben – mondta Wallander egyszerűen. – De ki kell találnunk, mivel foglalkozott igazából Falk. Ahogy azt is tisztáznunk kell, miféle ember volt. És ehhez, azt hiszem, elsősorban a múltjában kellene

elmélyednünk. Van egy olyan érzésem, hogy kifejezetten különös ember volt. Hansson mintha továbbra is kételkedett volna abban, hogy érdemes alaposabban foglalkozni Falk számítógépével, de csöndben maradt. Wallander érezte, hogy jobb, ha gyorsan véget vet a megbeszélésnek. Mindenki fáradt volt. Nyugalomra volt szükségük. – Ugyanúgy kell folytatnunk, ahogy eddig csináltuk – mondta. – De Sonja Hökbergről még többet kellene megtudnunk. Ki volt tulajdonképpen ez a lány? Külföldön dolgozott, mindenféle dolgokkal, emberekkel kapcsolatba került. Túl keveset tudunk róla. Hirtelen elhallgatott, aztán Ann–Britthez fordult. – Mi van a kézitáskájával? – Elfelejtettem megemlíteni – mondta szégyenkezve. – Az anyja azt mondta, lehet, hogy hiányzik a telefonkönyve. – Talán? – Nem igazán hiszem el neki. Sonja nyilvánvalóan egyedül Eva Perssont engedte közel magához. Az anyja úgy emlékszik, Sonjának volt egy kis fekete, telefonszámos notesze. De mint mondtam, nem volt benne biztos. – Ha ez igaz, akkor fontos lehet. Eva Perssonnak tudnia kell. Wallander gondolkodott egy kicsit, csak azután folytatta: – Azt hiszem, kissé át kell hangszerelnünk a dolgot. Azt szeretném, hogy Ann–Britt kizárólag Sonja Hökberggel és Eva Perssonnal foglalkozzon. Sonja mögött valahol kell egy barátnak állnia. Valakinek, aki kivitte őt a városból. És azt is szeretném, ha megnéznéd egy kicsit a múltját és a környezetét. Milyen személyiség volt? Martinsson továbbra is Robert Modint szórakoztatja. Lundberg fiát valaki más is átveheti. Itt vagyok mindjárt én. Ugyanakkor megpróbálok pontosabb képet alkotni Falkról. Hansson igyekezzen mindent egyben tartani. Például Viktorssont informálni, aztán hátországot képezni nekünk, tanúkat felderíteni vagy magyarázatot találni arra, miképpen tűnhet el a lundi patológiáról nyomtalanul egy hulla. Ráadásul valakinek Växjőbe is el kell mennie, hogy beszéljen Eva Persson apjával. Körülnézett, mielőtt véget vetett az ülésnek. – Mindez eltart egy kis ideig. De előbb vagy utóbb muszáj, hogy beleütközzünk valamibe, amit közös nevezőnek is mondhatunk. – Nem feledkezünk meg valamiről? – kérdezte Martinsson. – Mondjuk, hogy rád lőtt valaki?

– Nem, erről sem feledkeztünk meg – felelte Wallander. – A lövés csak hangsúlyozza az ügy komolyságát. Hogy van valami a háttérben. Ami sokkal bonyolultabb, mint feltételeznénk. Elindultak. Wallander sürgős szükségét érezte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjön el a kapitányság környékéről. Már fél nyolc volt. És bár napközben nemigen evett, mégsem volt éhes. Hazament a Mariagatanra. A szél elállt. A hőmérséklet változatlan. Körülnézett, mielőtt kinyitotta volna a lakás ajtaját, aztán bement. A következő órát azzal töltötte, hogy a koszos lakást valamennyire kitakarította, és összeszedte a szennyesét. Néha meg–megállt, és vetett egy pillantást a hírcsatornára. Az egyik hírre felfigyelt. Egy amerikai ezredest arról faggattak, hogy szerinte milyenek lesznek a háborúk a jövőben. A legtöbbet számítógépek vezérlik majd. A szárazföldi csapatok ideje lejár. Vagy legalábbis erősen csökken a jelentőségük. Wallandernek eszébe jutott valami. Még nem volt fél tíz sem. Így fogta a telefonkönyvet, és leült a konyhában. Erik Hökberg szinte azonnal felvette. – Hogy van? – kérdezte. – Mi gyászolunk. És hamarosan szeretnénk azt is tudni, hogy voltaképpen mi történt Sonjával. – Dolgozunk, amennyit csak tudunk. – De jutnak is valamire? Ki ölte meg? – Még nem tudjuk. – Nem hiszem, hogy ilyen nehéz lenne megtalálni egy embert, aki egy szegény kislányt a trafóállomáson szétéget. Wallander nem felelt. – Azért hívtam fel, mert volna néhány kérdésem. Sonja tudott bánni a számítógéppel? A válasz gyorsan és egyértelműen érkezett. – Hát persze hogy tudott. Miért, nem tud manapság minden fiatal számítógépezni? – És érdekelte is a számítógép? – Az interneten szokott szörfölni. Jó volt benne. De nem olyan jó, mint Emil. Wallandernek nem jutott más az eszébe, amit kérdezhetett volna. Gyámoltalannak érezte magát. Tulajdonképpen Martinssonnak kellett volna ezeket a kérdéseket feltennie. – Biztosan sokat töprengett – mondta aztán. – Mindazon, ami történt. Biztosan feltette magának a kérdést, hogy Sonja miért ölte meg azt a taxist. És hogy őt magát miért ölték meg.

Erik Hökberg hangja fátyolos volt, amikor válaszolt: – Néha felmegyek a szobájába – mondta. – Elüldögélek ott, nézegetek. És nem értek semmit. – Milyennek jellemezné Sonját? – Erős volt, és önfejű. Nem volt egyszerű együtt élni vele. Biztosan jól érvényesült volna az életben. Hogy is mondják? Egy tehetséggel gazdagon megáldott ember? Ilyesmi volt. Kétségkívül. Wallander arra a kislányszobára gondolt. Az nem olyan személynek a szobája, mint amilyent a mostohaapa éppen leírt. – Nem volt barátja? – kérdezte aztán. – Ha jól tudom, nem. – Nem különös ez egy kicsit? – Miért? – Hát, tizenkilenc éves volt. És jól nézett ki. – Haza legalábbis nem hozott senkit. – Nem is hívogatta senki? – Saját telefonja volt. A tizennyolcadik születésnapjára azt kérte. Gyakran keresték. De hogy ki, azt persze nem tudom. – Volt üzenetrögzítője? – Lehallgattam. Üres volt a szalag. – Ha esetleg még valaki mondana valamit rá, szeretném hallani. Wallandernek hirtelen eszébe jutott a poszter, amelyet a ruhásszekrényben látott. A ruhákon és ezen a poszteren kívül semmi sem árulkodott arról, hogy egy tinédzser lány lakik a szobában. Sőt: egy szinte felnőtt nő. Emlékezetében kutatott a film címe után: Az ördög ügyvédje. – Höglund nyomozónő még majd kapcsolatot keres önökkel. És sok kérdése lesz. Ha tényleg azt szeretnék, hogy felderítsük, mi történt, akkor segíteniük kell neki, amennyit csak tudnak. – Miért, nem olyan válaszokat kap, amilyenekre számított? Erik Hökberg hangja mintha agresszívvé vált volna. Wallander megértette. – Nagyon kitűnően segít nekem – mondta. – De most nem is zavarom tovább. Letette, de gondolatban ott maradt. A ruhásszekrényben lévő filmplakát nem ment ki a fejéből. Az órájára nézett. Fél tíz. Felhívta Lindát a stockholmi vendéglőben. Tört svédséggel egy kapkodó férfihang válaszolt. Megígérte, hogy a telefonhoz hívja Lindát. Eltartott pár percig, míg valóban felvette a kagylót. Amikor meghallotta az apja hangját, azonnal felfortyant.

– Tudod, hogy nem jó, ha ilyenkor hívsz. Csak megharagszanak rám. – Tudom – mondta Wallander bocsánatkérő hangon. – Csak egyetlen kérdésem van. – Ha gyorsan megy. – Gyorsan megy. Láttad azt a filmet, amelynek Az ördög ügyvédje a címe? Al Pacino játszik benne. – Azért zavarsz meg a munkában, hogy egy filmről kérdezősködj? – Nincs más, akit megkérdezhetnék. – Leteszem. Most Wallander gurult dühbe. – Azért erre a kérdésre még megadhatnád a választ! Láttad azt a filmet? – Igen, láttam – sziszegte a lány. – És miről van benne szó? – Atyaisten! – Az istenről? – Bizonyos tekintetben. – Egy ügyvédről szól, aki voltaképpen az ördög. – Ennyi az egész? – Nem elég ez? Mit akarsz tudni? – Rémálmaid vannak? – Egy gyilkossági ügyben nyomozok. Miért rak ki egy tizenkilenc éves lány egy ilyen plakátot a falra? – Talán mert imádja Al Pacinót. Vagy sátánista. Hát honnan a jó büdös francból kéne ezt tudnom? – Muszáj ocsmányul beszélned? – Muszáj. – És még miről szól? – Miért nem veszed ki? Biztos megvan videón. Wallander teljesen hülyének érezte magát. Hát ez igazán eszébe juthatott volna. Be kellett volna mennie az egyik kölcsönzőbe ahelyett, hogy Lindát zaklatja. – Ne haragudj, hogy zavartalak – mondta. Már a lány sem volt mérges. – Semmi baj. De most be kell fejeznem. – Tudom. Szia. Letette a kagylót. A telefon azonnal felcsörömpölt. Habozva vette fel: lehet, hogy egy újságíró. És ha valaki most nagyon nem kellett neki, akkor az egy interjúkészítő volt. Először meg sem ismerte a hangot. Aztán rájött, hogy Siv Eriksson az.

– Remélem, nem zavarom – mondta a nő. – Egyáltalán nem – felelte. – Gondolkodtam. Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnék önnek segíteni. „Hívj meg – gondolta Wallander. – Ha tényleg segíteni akarsz rajtam. Éhes és szomjas vagyok. És nem akarok ebben az átkozott lakásban ücsörögni.” – Eszébe jutott valami? – kérdezte aztán a lehető leghivatalosabb hangon. – Sajnos nem. Biztosan a felesége ismeri őt a legjobban, vagy a gyermekei. – Ha jól értettem, amit mondott, akkor sok megbízatása volt. Itt Svédországban és külföldön is. Komoly szaktekintély volt, megkeresték. Mondott esetleg valaha is olyasmit a munkájáról, amely meglepte önt? Valami furcsát, szokatlant? – Nagyon keveset beszélt. Óvatos volt a szavakkal. Mindenben óvatos volt. – Erről tudna egy kicsit részletesebben beszélni? – Néha az volt az érzésem, hogy egész máshol jár. Például beszélgettünk egy problémáról. Meghallgatta, amit mondtam, és válaszolt is. De mégis olyan volt, mintha nem lett volna ott. – És hol lehetett? – Nem tudom. Nagyon titokzatos volt. Csak most látom. Eleinte azt hittem, gátlásos. Vagy szórakozott. De most már nem ezt gondolom. Ha meghal egy ember, akkor az emlékezetünkben megváltozik a róla alkotott kép. Wallander az apjára gondolt. Nem érezte úgy, hogy az apját most másmilyennek látná, mint amikor még élt. – És nem tudja, mire gondolt ilyenkor? – Alapjában véve nem. Ez a válasz mintha nem zárult volna le egészen, gondolta Wallander. Várta a folytatást. – Tulajdonképpen csak egyetlen olyan eset van, amely eltér kicsit – mondta a nő. – És ez igazán nem sok. Tekintettel arra, hogy milyen régóta ismertük egymást. – Mesélje el! – Két évvel ezelőtt történt. Októberben vagy november elején. Egy este beállított hozzám, s nagyon feldúlt volt. Nem tudta eltitkolni. Volt egy nagyon fontos megbízatásunk. Azt hiszem, a mezőgazdasági kamara számára. Persze megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, tanúja volt egy veszekedésnek, amely egy kissé kapatos idősebb férfi és egypár tinédzser között zajlott. Amikor az öregember megpróbált

védekezni, egyszerűen leütötték. És megrugdosták, amikor már a földön feküdt. – Ennyi volt az egész? – Nem elég? Wallander elgondolkodott. Tynnes Falk arra reagált, hogy egy ember erőszak áldozatává vált. De hogy ennek mi a jelentősége, azt nem azonnal értette meg. Legalábbis a nyomozással kapcsolatos jelentőségét. – Nem avatkozott közbe? – Nem. Csak fel volt háborodva. – Mit mondott? – Hogy ez a káosz. Hogy a világ egy káosz. – És hogy már nem is nagyon éri meg. – Mi nem éri meg? – Nem tudom. Valahogy az volt az érzésem, hogy maga az ember az, aki nem éri meg. Mert az állati fele vezérli. Amikor kérdezni próbáltam, csak legyintett. És soha többé nem beszéltünk erről. – Hogyan magyarázza az izgatottságát? – Természetesnek tartom. – Ön talán másképp reagált volna? „Lehet – gondolta Wallander. – De nem biztos, hogy én is azt vontam volna le végső következtetésképpen, hogy a világ a káosz felé tart.” – És ugye nem tudni, kik voltak a fiatalok? Vagy az öregember? – Honnan kellene tudnom? – Rendőr vagyok. Én csak kérdezek. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Wallander észrevette, nagy kedvet érez, hogy ott tartsa a nőt a telefonnál. De ezt persze azonnal észrevette volna. – Jó, hogy felhívott – csak ennyit mondott. – Hívjon, kérem, ha még valami eszébe jut. Holnap biztosan jelentkezni fogok önnél. – Egy étteremláncnak dolgozom. Egész nap az irodámban fogok ülni. – És mi lesz a közös megbízatásaikkal? – Nem tudom. Csak remélhetem, hogy elég jó a hírem ahhoz, hogy Tynnes nélkül is meg tudjak élni. Különben valami mást kell kitalálnom. – És az mi lenne? A nő nevetett. – A nyomozáshoz erre a válaszra is szüksége van? – Csak kíváncsiskodtam.

– Lehet, hogy elmegyek világot látni. Mindenki elutazik, gondolt Wallander. A legvégén maradok én meg a csirkefogók gyülekezete. – Én is eljátszottam már a gondolattal – mondta. – De le vagyok horgonyozva, mint a legtöbben. – Én nem vagyok – jelentette a nő vidáman. – Az ember maga dönt. És amikor már vége volt a beszélgetésnek, Wallander elgondolkozott. Az ember maga dönt. Hát persze, igaza van. Ahogyan Per Åkesonnak és Sten Widénnek is igaza volt. Hirtelen megörült, hogy elküldte a levelet a társkereső szolgálatnak. Még ha nem számíthat is a válaszra, legalább megtette, amit tehetett. Felvette a dzsekijét, és lement a Stora Ostergata végébe, egy videofilm–kölcsönzőbe. Amikor odaért, kiderült, hogy a bolt vasárnaponként már kilenckor bezár. Továbbment a piactér felé, itt– ott megállt egy–egy kirakat előtt. Nem is tudta, miért támadt hirtelen rossz érzése. Gyorsan megfordult. De pár fiatalon és egy biztonsági őrön kívül senki sem járt az utcán. Megint eszébe jutott, amit Ann–Britt mondott. Hogy óvatosabbnak kell lennie. „Megbolondultam – gondolta. – Senki sem olyan őrült, hogy ugyanazt a rendőrt kétszer egymás után megtámadja.” A piacnál befordult a Hamngatára, és Osterledenen át ment haza. Friss volt a levegő. Érezte, hogy szüksége van a mozgásra. Negyed tizenegyre ért vissza a Mariagatanra. Egy magányos sört talált a hűtőben, megkent pár kenyeret. Aztán leült a tévé elé, és megnézett egy vitát, amely a svéd gazdaságról szólt. Az egyetlen, amit megérteni vélt, az volt, hogy a gazdaság részben jól, részben meg rosszul áll. Elálmosodott, és már előre örült, hogy az egész éjszakát átalhatja. Fél tizenkettőkor lefeküdt, és leoltotta a lámpát. Alig aludt el, máris csengett a telefon. A csörgés csak úgy visszhangzott a sötét lakásban. Kilencig számolt, akkor abbamaradt. Kihúzta a falból a dugót, és várt. Ha a rendőrségről keresték, akkor most a mobilja következik. Már csipogott is a mobil az éjjeliszekrényen. Az Apelbergsgatant őrző járőr volt az. A rendőrt Elofssonnak hívták. – Nem tudom, fontos–e – mondta –, de az utóbbi egy órában többször is elhajtott előttünk ugyanaz a kocsi. – Láttátok a sofőrt? – Ezért hívtalak. Hiszen te adtad az utasítást.

Wallander feszülten figyelt. – Kínai is lehetett – folytatta Elofsson. – Bár nem olyan könnyű megítélni. Wallander egy percig sem gondolkodott. Lőttek a zavartalan éjszakának. – Megyek – mondta. Befejezte a beszélgetést, és az órára nézett. Pár perccel múlt éjfél.

23. Wallander lekanyarodott a Malmö útról. Aztán elment az Apelbergsgatan mellett, és a Jörgen Krabbes Vägen parkolt le. Onnan mintegy ötperces séta volt az a ház, amelyben Falk lakott. Most szélcsend volt. Az ég is felhőtlen, és Wallander érezte, amint lassan hűl a levegő. A skånei október mindig is olyan hónap volt, amely sosem tudta eldönteni, mit akar. A kocsi, amelyben Elofsson és a kollégája figyelt, Falk házával átellenben parkolt. Amikor Wallander a közelébe ért, kinyílt az egyik hátsó ajtó, Wallander beült. Kávéillat szállt. Eszébe jutottak azok az éjszakák, amelyeket vigasztalan nyomozások során maga is álmosan kocsiban ülve vagy az utcán fagyoskodva töltött. Üdvözölték egymást. Elofsson kollégája még csak fél éve volt itt Ystadban. El–Sayednek hívták, a családja Tunéziából származott. Ő volt az első rendőr, aki bevándorló családból végezte el a rendőrakadémiát, és jött Ystadba. Wallander kicsit aggódott, hogy El–Sayed esetleg előítéletekbe vagy elutasításba ütközik. Nem ringatta magát illúziókba afelől, hogy miképpen gondolkodik néhány munkatársa a színes bőrű kollégáról. És úgy is történt, ahogy előre látta. Rejtett, de csípős megjegyzések. Wallander nem sejtette, mennyit értett ezekből El–Sayed, és mire számított. Néha neki magának is rossz volt a lelkiismerete, mert még sohasem hívta meg magához, nem kereste az alkalmat. És senkiről sem tudott, aki megtette volna. De ez a barátságos mosolyú fiatalember valahogy mégis be tudott illeszkedni a közösségbe. Kivárta az idejét. Wallander időnként elgondolkodott azon, vajon mi történt volna, ha El–Sayed reagál is a megjegyzésekre, és nem vág jó képet a csúnya játékhoz. – Észak felől jött – mondta Elofsson. – Malmö irányából. – Mégpedig három alkalommal. – Mikor haladt el itt utoljára? – Amikor felhívtalak.

Először a magánszámodat hívtam. Nagyon mélyen alszol? Wallander nem felelt erre a kérdésre. – Meséld el, hogy történt. – Tudod, milyen az. Először nem is figyelsz fel, csak amikor már másodszor jön. – Milyen kocsi? – Sötétkék Mazda. – Lassított, amikor ideért? – Az első alkalommal nem tudom. De másodszorra egyértelműen. El–Sayed is megszólalt. – Már először is lassabban ment. Wallander észrevette, Elofssont bosszantja, hogy a társa többet látott nála. – De nem állt meg? – Nem. – Meglátott benneteket? – Az első alkalommal nemigen. – Talán másodszorra. – Mi történt azután? – Húsz perc elteltével jött vissza. De akkor már nem lassított. – Csak ellenőrizni akarta, hogy itt vagytok–e még. Láttátok, hány személy ült a kocsiban? – Elgondolkodtunk ezen mi is. Nem tudjuk biztosan, de azt gondoljuk, hogy csak egy személy ült benne. – Beszéltetek a Runnerströms Torgnál figyelő kollégákkal? – Ők nem látták a kocsit. Ezen Wallander elcsodálkozott. Ha valaki a mellett a ház mellett furikázik, ahol Falk lakott, akkor érdeklődnie kellene Falk irodája iránt is. Gondolkodott. Az egyetlen épkézláb magyarázat az volt, hogy a kocsiban ülő személy nem tudott az irodáról. Hacsak el nem aludtak a másik járőrkocsiban. És Wallander azért ezt a lehetőséget sem akarta egészen kizárni. Elofsson megfordult az ülésen, és hátranyújtott Wallandernek egy cédulát, amelyre felírta a kocsi rendszámát. – Gondolom, már rákérdeztetek a kocsi tulajdonosára? – Azt mondták, valami hiba van a szerverükön, és várjunk. Wallander a kocsi ablaka felé tartotta a cédulát, hogy az utcai lámpa fényében jobban lássa. MLR331. Megjegyezte a rendszámot. – Mit mondtak, mikorra javítják meg a gépüket? – Nem tudták. – Valamit azért csak mondtak? – Talán holnap.

– Hogy holnapra talán megcsinálják nekik. Wallander megcsóválta a fejét. – Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell tudnunk. Mikor váltanak le benneteket? – Hatkor. – Mielőtt hazamennétek, írjatok egy jelentést, és tegyétek le Martinsson vagy Hansson asztalára. Hogy tudják, foglalkozniuk kell vele. – Mit tegyünk, ha visszajön? – Nem jön vissza – mondta Wallander. – Ameddig tudja, hogy itt vagytok, nem jön. – És ha esetleg mégis? Beavatkozzunk? – Nem. Nem tilos az Apelbergsgatanon autózni. Wallander pár pillanatig elült még a kocsiban. – Hívjatok fel, ha mégis felbukkan – mondta. – A mobilon. Sok szerencsét kívánt még nekik, és visszament a Jörgen Krabbesra. Aztán kocsival ment a Runnerströms Torghoz. A helyzet nem is volt olyan rossz, mint amitől tartott. Csak az egyik rendőr aludt. Ők nem látták a kék Mazdát. – Tartsátok nyitva a szemeteket! – mondta nekik, és odaadta a rendszámot. Amikor a kocsija felé tartott, hirtelen észrevette, hogy Setterkvist kulcsa a zsebében maradt. Tulajdonképpen Martinssonnak van rá szüksége, ha Robert Modinnal folytatni akarja a munkát Falk irodájában. Nem is tudta pontosan, miért, de kinyitotta a ház bejárati ajtaját, és felment a tetőtérbe. Mielőtt benyitott volna, fülét az ajtóra tapasztotta és hallgatózott. Amikor belépett, és felgyújtotta a villanyt, minden pontosan ugyanolyannak látszott, mint először. Lehet, hogy valami nemcsak neki, hanem Nybergnek is elkerülte volna a figyelmét? Semmit sem talált. Leült a gép elé, és bámulta a sötét képernyőt. Robert Modin egy számkombinációról beszélt: 20. Wallander azonnal elhitte, hogy a fiú tényleg látott valamit. Ahol szerinte vagy Martinsson szerint csak egy nagy számzűrzavar uralkodott, ott Robert Modin egy mintát fedezett fel. Az egyetlen dolog, amire Wallander ezzel összefüggésben gondolni tudott, az volt, hogy egy hét múlva október 20. De vajon fontos–e a nyomozás szempontjából, ha jelent is valamit az a húszas? Iskoláskorában Wallander gyenge volt matematikából. A matek különbözött attól a számos egyéb tárgytól, amelyekből lustaságból kapott rossz jegyeket. Alapjában véve nem tudott számolni, még amikor megpróbálta, akkor sem. A számjegyek világa olyan rejtély

volt számára, amelybe egyszerűen nem volt képes behatolni. A számítógép mellett hirtelen megcsörrent a telefon. Wallander összerezzent. A csörgés visszhangzott a szobában. A fekete készülékre meredt. A hetedik csörgésre felvette, és a füléhez emelte a kagylót. Zúgás. Mintha egy távoli helyen nyílt volna meg a vonal vége. Ott volt valaki. Wallander belehallózott. Egyszer. Kétszer. De amit hallott, az csak annyi volt, hogy valaki lélegzett a távoli zúgásban. Aztán kattanás, és a kapcsolat megszakadt. Wallander visszatette a kagylót. Erezte a szívverését. Ugyanezt a zúgást hallotta már. Amikor Falk lakásán, az Apelbergsgatanon lehallgatta az üzenetrögzítőt. Van ott valaki, gondolta. Valaki, aki idetelefonált, hogy beszéljen Falkkal. De hát Falk halott. Nincs már Falk. Hirtelen eszébe jutott, van egy másik lehetőség is: valaki azért telefonált ide, hogy ővele beszéljen. Talán látta valaki, amikor bejött Falk irodájába? Emlékezett rá, amikor kora este hirtelen megtorpant az utcán. Mintha lett volna valaki mögötte. Nyugtalansága visszatért. Eddig sikerült visszafojtania a nyugtalanságát, nem gondolt az árnyékra, aki nemrégiben rálőtt. Ann–Britt szavai jutottak eszébe: óvatosnak kell lennie. Felállt, az ajtóhoz ment hallgatózni. Minden csendes volt. Visszatért az íróasztalhoz. Fogta a klaviatúrát, és nem is tudva, miért, megemelte. Egy képeslap hevert alatta. Beállította a lámpát, feltette a szemüvegét. A lap régi volt már, színei megfakultak. Egy tengerparti sétányt ábrázolt. Pálmákat, hosszan elnyúló mólót. A tengert, rajta kis halászcsónakok. És mögötte egy sor felhőkarcoló. Megfordította a lapot. Tynnes Falk nevére volt címezve, az Apelbergsgatanra. Ez pedig azt jelenti, hogy nem egyedül Siv Eriksson nevére ment Falk postája. Talán hazudott a nő? Vagy nem tudta, hogy Falk haza is kaphat postát. A szöveg rövid volt. Olyan rövid, amilyen rövid egy szöveg csak lehet: egyetlen C betűből állt. Wallander megpróbálta kibetűzni a bélyegzőt. A bélyeg majdnem teljesen leszakadt. Látott egy L és egy D betűt. Tehát a többi betűből legalább kettő magánhangzó kellett hogy legyen. De hogy melyek azok, azt nem látta. A dátum is olvashatatlan volt. És a kép hátán nem volt felirat sem, amely elárulta volna, hogy melyik városról készült. A C betűtől és a címzéstől eltekintve semmi más nem volt rajta, mint egy nagy folt, amely a fél címet befedte. Mintha a képeslap megírásakor valaki narancsot evett volna. Vagy amikor olvasta. Wallander próbálta

kombinálni az L és D betűket, de semmire sem jutott. Még egyszer megnézte a képet. Emberek is voltak rajta. Apró pontok. A bőrük színét nem lehetett felismerni. Wallander a pár évvel ezelőtti szerencsétlen, kaotikus karibi utazására gondolt – ott voltak ilyen pálmák. De a várost a háttérben nem ismerte. Aztán a betű. Ugyanaz a magányos C, mint Falk hajónaplójában. Egy név. Tynnes Falk tudta, ki a feladó, eltette a lapot. Falk itt őrizte ezt a képeslapot ebben az üres szobában, ahol a számítógépen kívül csak egy transzformátorállomás rajza volt. Üdvözletet Curttól vagy Conradtól. Wallander eltette a lapot. Aztán még a számítógép alatt is megnézte. Semmi. És a telefon alatt. Üres. Pár másodpercet még ült ott, aztán lekapcsolta a lámpát, és elment. Mire visszaért a Mariagatanra, nagyon fáradt volt. Azt azért nem állta meg, hogy nagyító alatt is meg ne nézze a konyhaasztal mellett a képeslapot. Ám semmi újat nem fedezett fel rajta. Két óra előtt lefeküdt. És azonnal el is aludt. Wallander hétfő reggel csak futólag nézett be a kapitányságra. Átadta Martinssonnak a kulcscsomót, és beszámolt a kocsiról, amelyet éjszaka megfigyeltek. A képeslapot nem említette. Nem azért, mert el akarta titkolni, hanem mert sietett. Nem akart belekeveredni semmiféle fölösleges vitába. Mielőtt elhagyta a kapitányságot, elintézett néhány telefont, egyiket Siv Erikssonnal. Megkérdezte tőle, hogy a húszas szám mond–e neki valamit. Azt is tudni akarta, hogy Falk bármilyen alkalommal említett–e egy olyan személyt, akinek C–vel kezdődik a neve. Siv Eriksson nem tudott erre spontán válaszolni, de megígérte, hogy gondolkodik a dolgon. Aztán Wallander elmesélte neki a képeslapot, amelyet a Runnerströms Torg–i házban talált, de amely az Apelbergsgatanra volt címezve. A nő úgy elcsodálkozott, hogy Wallander nem kételkedett az őszinteségében. Ő elhitte, amikor Falk azt mondta neki, hogy a posta az ő, Siv Eriksson címére megy. Ám néhány ember, közöttük az a személy is, aki csak C–nek nevezte magát, az Apelbergsgatanra írt. Wallander elmondta azt is, mi látható a képen. De sem az ábrázolt táj, sem a két betű nem mondott a nőnek semmit.

– Lehet, hogy még további címei is voltak – találgatott. Wallander úgy érezte, mintha a nő kicsit csalódott lett volna. Mintha Falk megcsalta volna. – Utánanézünk – mondta. – Lehet, hogy igaza van. A nő a listát sem felejtette el, amire Wallander megkérte. Azt mondta, majd a nap folyamán leteszi a kapitányságon. Wallander a beszélgetés után azt vette észre, hogy örült Siv Eriksson hangjának. De nem merült bele az álmodozásba, hanem mindjárt Marianne Falkot hívta. Röviden csak annyit közölt vele, hogy félórán belül meg fogja látogatni. Aztán futólag végiglapozta a papírokat, amelyek összegyűltek az íróasztalán. Sokat már rég el kellett volna intéznie, de nem ért rá. És a hegy csak tovább nő. Már fél kilenc előtt elment, nem szólt senkinek, hová. A következő órákat Marianne Falk heverőjén ülve töltötte, és arról a férfiról beszélgetett vele, aki korábban a nő férje volt. Wallander a legelején kezdte. Mikor találkoztak? És hogyan? Milyen volt akkoriban Falk? Marianne nagyon jó emlékezőtehetségű nőnek bizonyult. Csak ritkán fordult elő, hogy elakadt volna, vagy keresgélnie kellett volna a szavakat. Wallander most hozott jegyzetfüzetet, de alig írt bele valamit. A Marianne Falk által elmesélt dolgok legnagyobb részéhez nem volt mit hozzátenni vagy kutatni. Még mindig az első fázisban volt a nyomozás: Wallander megpróbált képet alkotni Falk személyéről. A férfi Marianne Falk elbeszélése szerint egy Linköping környéki tanyán nőtt fel, ahol az apja intézőként dolgozott. Egyetlen gyerek volt. Linköpingben érettségizett, majd Skövdében, egy páncélosegységnél teljesített katonai szolgálatot, majd az Uppsalai Egyetemre iratkozott be. Kezdetben kissé határozatlan volt, nem tudott szakot választani. Marianne szerint ingadozott a jog és az irodalomtudomány között. De egy év elteltével már Stockholmba költözött, és a kereskedelmi főiskolára kezdett járni. Ekkoriban találkoztak valami diákrendezvényen. – Tynnes nem táncolt – mondta a nő. – De ott volt. Valahogy bemutattak egymásnak bennünket. Emlékszem még, hogy eleinte unalmasnak találtam. Nem volt afféle „szerelem első látásra”. Legalábbis az én részemről nem. Pár nappal később felhívott. Azt sem tudtam, hogy jutott hozzá a telefonszámomhoz. Viszont akart

látni. De nem sétálni akart velem, vagy moziba menni! Egészen elképedtem attól, amit javasolt. – Miért, mit akart? – Brommába akart elvinni, hogy nézzük a repülőgépeket. – Miért? – Imádta a repülőgépeket. Odamentünk. Mindent tudott a le – és felszálló gépekről. Egy kicsit furának találtam. Nem egészen így képzeltem el azt a pillanatot, amikor életem férfijával találkozom. 1972–ben történt ez a találkozás. Wallander úgy érezte, hogy Tynnes Falk volt a makacs, míg Marianne inkább szkeptikusan figyelte az eseményeket. Olyan őszintén beszélt, hogy Wallander egész meglepődött. – Nem is próbált közeledni – mondta. – Azt hiszem, eltartott vagy három hónapig, mire eszébe jutott, hogy megcsókoljon. Ha akkor nem teszi meg, biztosan elment volna a kedvem az egésztől, és otthagyom. Lehet, hogy megsejtette. És azért csókolt meg. 1973 és 77 között Marianne Falk nővérképzőt végzett. Eredetileg újságíró szeretett volna lenni, de nem vették fel a főiskolára. A szülei Spångában éltek, Stockholm közelében, az apjának kis autószerelő–műhelye volt. – Tynnes sohasem mesélt a szüleiről – mondta a nő. – Minden szót úgy kellett harapófogóval kihúznom belőle, ha a gyerek– vagy a fiatalkorából érdekelt valami. Abban sem voltam biztos, hogy élnek–e még egyáltalán a szülei. Csak annyit tudtam biztosan, hogy nincs testvére. Nekem magamnak öt volt. Iszonyú hosszú ideig tartott, mire egyáltalán hajlandó volt eljönni hozzánk, hogy bemutassam a szüleimnek. Roppant félénk volt. Vagy legalábbis úgy tett. – Hogyhogy? – Tynnesben is megvolt az egészséges önbizalom. Úgy gondolom, hogy az emberek túlnyomó többségét lenézte. Bár épp az ellenkezőjét hangoztatta. – Hogyan? – Ha visszagondolok, kapcsolatunk eleve nagyon furcsának tűnik. Ő egy odenplani szobát bérelt. Én Spångában maradtam. Nem volt túl sok pénzem, a magas diákhiteltől meg ódzkodtam. De Tynnesnek még csak az sem jutott eszébe, hogy összeköltözhetnénk. Heti két–három este találkoztunk. Nem tudtam, mivel foglalkozik még a tanulás és a repülőgépnézés mellett. Egészen addig, amíg komolyan rá nem kérdeztem. Az asszony még arra is emlékezett, hogy ez egy csütörtök délután történt. Áprilisban talán, de legkésőbb májusban, jó fél évvel

azután, hogy megismerkedtek. Azon a napon éppen nem beszéltek meg találkát. Tynnes azt mondta, hogy fontos előadása van, amit nem akar kihagyni. Marianne pedig bevásárolt ezt–azt az anyjának. Amikor a Drottninggatára ért, és át akart menni a főpályaudvarhoz, várnia kellett, mert egy tüntetés közeledett. A harmadik világért tüntettek. A plakátok és a magnószalagokról harsogott jelszavak a Világbankot emlegették, meg a portugál gyarmatháborúkat. Ő maga sohasem érdeklődött a politika iránt. Szolid szocdem családból származott. Nem sodorta el az országon átsöprő baloldali hullám. Tynnes Falk sem mutatott többet a mindennapi radikalizmusnál. De akármit kérdezett is a nő, ő mindig pontos, kész válasszal állt elő. Ráadásul azzal szokott kérkedni, hogy milyen remek elméleti politikai ismeretekkel rendelkezik. Marianne mégis alig hitt a szemének, amikor egyszerre felfedezte őt a tüntetők között. Egy nagy táblát vitt, amelyen ez állt: „Viva Cabral!” Később rábukkant, hogy Amílcar Cabral a bissau–guineai felszabadítási mozgalom vezére volt. Akkor azonban, a Drottninggatán, annyira meglepődött, hogy pár lépést hátrált. Így a férfi nem vette észre. Később rákérdezett. Amikor a férfi meghallotta, hogy Marianne a járdán ácsorgó alakok között volt, ő pedig nem láthatta, őrjöngő harag vett rajta erőt. Ez volt az első alkalom, hogy dühkitörése volt, de hamar megnyugodott. Marianne soha nem értette meg, miért gurult olyan szörnyű méregbe. Ám ezen a napon rájött, hogy van itt egy és más, amit nem tud Tynnes Falkról. – Júniusban aztán szakítottam – mondta. – Nem mintha másik férfi lépett volna az életembe. Egyszerűen csak nem hittem már a dologban. És persze az a dühroham is szerepet kapott a döntésemben. – Hogyan reagált, amikor megmondta neki? – Nem tudom. – Nem tudja? – Egy kávézóban találkoztunk a Kungsträdgårdenben. Megmondtam neki kerek perec, hogy véget szeretnék vetni a kapcsolatunknak. Mert nincs jövője. Ő meghallgatott. Aztán felállt és elment. – Ennyi volt az egész? – Egy szót se szólt. Emlékszem, hogy teljesen kifejezéstelen volt az arca. Amikor befejeztem a mondókámat, akkor elment. De a kávéjáért letette a pénzt az asztalra. – És aztán mi történt? – Több évig nem találkoztunk.

– Mennyi ideig? – Négy évig. – Mit csinált ez alatt az idő alatt? – Nem tudom pontosan. Wallander egyre inkább elképedt. – Úgy érti, négy évre nyomtalanul eltűnt? Anélkül hogy ön tudta volna, hol jár, és mivel foglalkozik? – Belátom, nehéz ezt elhinni. Pedig pontosan így volt. Egy héttel azután, hogy a Kungsträdgårdenben találkoztunk, arra gondoltam, hogy talán nem ártana még egyszer beszélnünk. De kiköltözött a szobájából, anélkül hogy meghagyta volna, hová megy. Pár héttel később sikerült megtalálnom a szüleit a Linköping melletti tanyán. Ők sem tudták, hol van. Négy évig egyetlen szót sem hallottam róla. A kereskedelmi iskolát is abbahagyta. Senki sem tudott róla semmit. Aztán egyszerre csak felbukkant megint. – Mikor? – 1977. augusztus 2–án történt. Épp munkába álltam az első munkahelyemen, akkor végeztem a nővérképzőt. A Sabbatsberg Kórházban. És egyszerre ott állt a kórház előtt. Kezében virágcsokor. És mosolygott. Az elmúlt négy évben átéltem egy rosszul sikerült kapcsolatot. Most ott állt, én meg örültem, hogy látom. Zavarodott voltam, és magányos. Ráadásul az anyám is éppen akkortájt halt meg. – Vagyis újra összetalálkoztak? – Azt mondta, házasodjunk össze. Már egypár nap elteltével előállt ezzel. – De hát csak mesélt arról, hol járt, mit csinált az elmúlt négy évben? – Éppen hogy nem. Azt mondta, nem faggat az életemről. Ha én se faggatom az övéről. Tegyünk úgy, mintha nem lett volna ez a négy év. Wallander kérdő tekintetet vetett a nőre. – Megváltozott? – Nem, csak annyira, hogy lebarnult. – Úgy érti, napbarnított lett? – Igen. Egyébként ugyanolyan volt, mint mindig. Azt, hogy hol volt a négy év alatt, csak egy véletlen folytán tudtam meg. Wallander mobilja ebben a pillanatban felcsipogott. Nem volt benne biztos, hogy éppen most beszélgetni akar, de végül mégiscsak belenyúlt a zakózsebébe. Hansson volt az. – Martinsson itt hagyta az autós cetlit. A számítógépeik meghibásodtak. A rendszám szerint lopott a kocsi.

– A kocsi vagy a rendszámtábla? – A rendszám. Egy Volvóé, amely Malmőben parkolt a Nobeltorg mellett. – Hát akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Elofssonnak és El– Sayednek igaza volt. Akkor az a kocsi tényleg azért ment arra többször is, hogy figyeljen. – Nem igazán tudom, mit kéne tennem vele. – Beszélj a malmöi kollégákkal. Szeretnék regionális körözést kiadatni erre a kocsira. – Mivel gyanúsítjuk a vezetőjét? Wallander elgondolkodott. – Részben gyanús, hogy köze van Sonja Hökberg meggyilkolásához. Részben még arról is tudhat, hogy miért lőttek rám. – Ő lőtt? – Lehetett szemtanú is – kerülte meg a választ Wallander. – Most hol vagy? – Falknénál üldögélek. – Később találkozunk. Az asszony szép kék–fehér porcelánban kínálta a teát. Wallander emlékezett rá, hogy amikor kicsi volt, a szülei házában is ilyent látott. – Meséljen a véletlenről! – kérte a nőt, miután visszatelepedtek. – Körülbelül egy héttel azután történt, amikor Tynnes újra felbukkant. Kocsit vett, mindig azzal jött értem. Az egyik orvos a kórházi osztályról, ahol dolgoztam, meglátott bennünket. Másnap megkérdezte, jól látta–e. Hogy tényleg Tynnes Falk–e az a férfi, aki értem jött. És amikor igennel feleltem, elmondta, hogy a múlt évben ő is megismerkedett vele. És nem is akárhol: hanem Afrikában. – Afrikában hol? – Angolában. Az orvos ott dolgozott valamelyik segélyszervezetnél mint önkéntes. Közvetlenül azután, hogy az ország visszanyerte a függetlenségét a portugál gyarmati sorból. Valamilyen alkalommal találkozott egy másik svéddel. Késő éjszaka egy vendéglőben. Különböző asztaloknál ültek. De amikor Tynnes fizetni akart, elővette svéd útlevelét, abban tartotta a pénzt. Az orvos megszólította. Tynnes is köszönt, és be is mutatkozott, de ennél több nem volt. Az orvos még emlékezett rá. Főként, mert olyan furcsának érezte Tynnes tartózkodó viselkedését. Mintha nem lett volna ínyére, hogy kiderült róla: svéd. – Biztosan megkérdezte, mit csinált odaát. – Igen, sokszor eszembe jutott, hogy megkérdezem.

Kitalálom, hogy mit művelt, hogy miért ment el Afrikába. De ugye, bizonyos értelemben megígértük egymásnak, hogy nem kutakodunk abban a négy évben. így inkább más csatornákon át igyekeztem megtudni. – Miféle csatornákon? – Olyan segélyszervezeteket hívtam fel, amelyekről tudtam, hogy tevékenykednek Afrikában. De csak akkor jártam sikerrel, amikor elértem a SIDA–hoz. Tynnes két hónapot töltött Angolában, hogy átjátszóállomások felállításában segítsen. – De hát négy évig volt távol – vetette közbe Wallander. – Ön pedig két hónapot emleget. A nő egy darabig mozdulatlanul, gondolatokba merülve ült, Wallander nem akarta megzavarni. – Összeházasodtunk, és gyerekeink születtek. És még mindig fogalmam sem volt arról, hogy – eltekintve a luandai találkozást azzal az orvossal – mit csinált Afrikában. És nem is kérdeztem soha. Csak akkor tudtam meg valamit róla, amikor már meghalt, és amúgy is elváltunk. Felállt, és kiment a szobából. Amikor visszajött, egy csomagot hozott a kezében. Az a valami egy rongyos viaszosvászonba volt becsomagolva. Letette Wallander elé az asztalra. – A halála után lementem a pincébe. Tudtam, hogy van ott egy acélbőrönd. Be volt zárva. De most feltörtem. Ezenkívül, amit most felhoztam, csak por volt benne. Biccentett, hogy kinyithatja a viaszosvásznat. Barna bőrkötésű fényképalbum volt benne. Az első oldalán pedig, tussal írva, ez állt: Angola, 1973–1977. – Megnéztem a képeket. Nem tudom, pontosan miről szólnak. De annyi azért kiolvasható, hogy Tynnes nem csak két hónapig tartózkodott ott, amíg a SIDA tanácsadójaként dolgozott. Azt hiszem, tényleg majd négy évet tölthetett el ott. Wallander még nem nyitotta ki a könyvet. Eszébe jutott valami. – Tudja, elég műveletlen vagyok. Mi a neve Angola fővárosának? – Luanda. Wallander bólintott. Zakója zsebében ott lapult az a képeslap, amelyet a billentyűzet alatt talált. Amelyen felismert egy L–et és egy D–t. A képet tehát Luandából küldték. De ki lehet az a nő vagy férfi, akinek C–vel kezdődik a neve? Megtörölte a kezét egy szalvétában. Aztán előrehajolt. És kinyitotta az albumot.

24.

Az első kép egy kiégett autóbusz roncsait mutatta. Oldalán hevert egy országút mellett, körötte a föld vörös volt, talán véres is. A képet meglehetős távolságból vették fel. A busz olyan, mint egy állati kadáver. A beragasztott kép mellé valaki ceruzával odaírta: Huambótól északkeletre, 1975. A fénykép alatt hasonló sárga folt, mint a képeslapon. Wallander lapozott. Egy csoport fekete asszony egy pocsolya körül. A táj kiégett, elszáradt. A képen nincs árnyék. Biztosan épp a fejük felett állt a nap, amikor a kép készült. Az asszonyok közül senki sem néz a fénykép készítőjére. A pocsolyában kevés a víz. Wallander nézte a képet. Tynnes Falk, ha ugyan ő volt a fényképész, úgy döntött, hogy megörökíti ezeket a nőket. De a kép középpontjában ez a szinte kiszáradt pocsolya áll. Ezt akarja megmutatni, meg az asszonyokat, akinek hamarosan nem lesz honnan vizet hozniuk. Wallander továbblapozott. Marianne Falk csendben ült az asztal másik oldalán. Wallander meghallotta egy óra ketyegését. A kiszáradt táj további képei következtek. Egy falu, kerek, alacsony kunyhókkal. Gyerekek, kutyák. És mindenütt a vörös föld, mintha kavarogna a képeken. Egyetlen ember sincs, aki belenézne az objektívbe. Aztán eltűntek a falvak. Ez egy csatatér. Vagy inkább egy terület háború után. A vegetáció sűrűbb és zöldebb. Egy helikopter kever az oldalán, mint egy nagy rovar, amelyre rátapostak. Elhagyott ágyúk, csövük egy láthatatlan ellenségre irányítva. Ezeken a képeken csak a fegyverek láthatók. Ember nincs, se élő, se holt. A képek alatt helységnevek és dátumok, semmi egyéb. Aztán kétoldalnyi antennatorony. Néhány kép életlen. Hirtelen egy csoportkép. Wallander kilenc férfiarcot próbál megkülönböztetni: valami bunkerféleség előtt sorakoztak fel. Tíz férfi, egy fiú és egy kecske. A kecske jobb felől gyalogolt bele a képbe. Az egyik férfi megpróbálja elkergetni, épp amikor a képet felveszik. A fiú egyenesen a kamerába bámul. Nevet. Hét férfi fekete, a többi fehér. A feketék derűs képet vágnak, a fehérek komolyat. Wallander úgy fordította az albumot, hogy Marianne Falk is láthassa, és megkérdezte, ismeri–e valamelyik fehéret. A nő a fejét ingatta. A kép mellett olvashatatlan helységnév és egy dátum: 1976. január. Falk már réges–rég felállította az antennáit. Lehet, hogy épp azért látogatott ide, hogy megnézze, állnak–e még. Visszatért Angolába. Vagy talán el sem hagyta az országot? Semmi

sem szól az ellen, hogy ott volt végig. De hogy most mi a megbízatása, nem tudni. Senki sem tudja, miből él. Wallander lapozott. Luandai képek. Egy hónappal később járunk, 1976 februárjában. Valaki beszédet tart egy stadionban. Vörös zászlós emberek. További zászlók. Wallander úgy vélte, Angola nemzeti zászlaja az, amellyel az emberek integetnek. Falkot továbbra sem érdeklik az egyes emberek. Ez itt egy nagy tömeg. A képet olyan nagy távolságból vették fel, hogy az egyes arcokat megkülönböztetni sem lehet. De Falk biztosan itt volt, ebben a stadionban. Talán valami nemzeti ünnep lehetett? A fiatal Angola függetlenségének nemzeti ünnepe? Miért fényképezte le Falk ezt a tömeget? Rosszul, mindig túl nagy távolságból? Mit akart megőrizni az emlékezet számára ezekkel a képekkel? Aztán néhány oldalnyi városi kép: Luanda, 1976 áprilisa, Wallander gyorsabban lapozott. Aztán megállt. Egy kép kiválik a keretéből. Egy régi kép. Fekete–fehér. Komoly európaiak egy csoportja vágta pózba magát e fénykép kedvéért. A nők ülnek, a férfiak állnak. Tizenkilencedik század. A háttérben egy nagy vidéki ház. Fehér ruhás fekete szolgák a képen. Egyikük nevet, de az előtérben állók komolyak. A kép mellett a felirat: Skót misszionáriusok, Angola, 1894. Wallander elgondolkodott, mit kereshet itt ez a kép. Egy kiégett busz, elhagyatott csataterek, nők, akiknek hamarosan kifogy a vizük, antennatornyok – végül pedig egy kép skót misszionáriusokról. Aztán megint a jelenkor, az a korszak, amikor Falk ténylegesen Angolában tartózkodik. Először kerülnek közelről felvett emberek a képekre. Olyan emberek, akik a kép középpontját kitöltik. Valahol egy ünnepség. Vakus felvételek. Csak fehérek. A vakutól olyan piros a szemük, mint az állatoké. Palackok, poharak. Marianne Falk előrehajolt, és az egyik férfira mutatott, aki poharat tartott a kezében. Eléggé fiatal emberek veszik körül. A legtöbben a poharukat emelik a fényképész felé, vagy épp odakiabálnak neki valamit. De Tynnes Falk csendben ül. A nő Falk arcára mutat: csendes és komoly. Sovány, fehér inget visel, amelyet állig begombolt. A többiek félmeztelenek, és vörös arccal izzadnak. Wallander megint megkérdezte, hogy Marianne nem ismer–e valakit közülük, de a nő ismét a fejét csóválta.

Van itt valahol egy személy, akinek a neve C betűvel kezdődik. Falk Angolában maradt. Falkot elhagyta a nő, akit szeretett. Vagy nem lehet, hogy alapjában véve ő hagyta el a nőt? Munkát keres, amilyen messze csak lehet. Talán hogy felejtsen. Vagy hogy kivárja az idejét. És történik valami, ami miatt ott marad. Wallander lapozott. Tynnes Falk egy fehérre meszelt templom előtt. A fényképészre néz. Ezúttal mosolyog. Első alkalommal mosolyog. Ráadásul kigombolta a galléros ingét. Vajon ki áll az objektív túloldalán? Lehet, hogy maga C? A következő oldal. Megint Falk a fényképész. Wallander előrehajolt, közelebb a képhez. Először lát visszatérő arcot. A férfi szorosan a kamera előtt áll. Magas, sovány, napbarnított. Energiát sugárzó tekintettel. Haja rövidre nyírva. Észak–európai lehetne. Talán német. Vagy orosz. Aztán Wallander a hátteret nézi. A képet a szabadban vették fel. Egész hátul, a láthatáron egy zölddel buján benőtt hegyet vél felfedezni. Közelebb, sokkal közelebb a férfi háta mögött, mintha valami nagy gépféleség lenne. Wallandernek valahogy ismerősnek tűnik a szerkezet. De csak akkor látja meg, voltaképpen mi is az, amikor kicsit eltartja magától: egy transzformátorállomás, nagyfeszültségű vezetékekkel. „Itt megjelenik egy összefüggés – jutott eszébe. – De nem tudom, mit jelent. Ha azonban tényleg Falk készítette ezt a képet, akkor egy trafóállomás mellett fényképezett le egy férfit. Nem is kevéssé hasonlatos ez az állomás ahhoz, amelyben Sonja Hökberg meghalt.” Lassan lapozott egyet, mintha a következő oldalon megtalálná a megoldást. Hogy végül ez a fényképalbum tartalmazza mindannak igaz történetét, ami a valóságban történt. Itt azonban egy elefánt nézett rá. Amott álmos oroszlánok hevernek az út mentén. Falk kocsiból fényképezte. „Kruger Park, 1976 augusztusa” – ez áll mellette. Még egy év, míg visszatér Svédországba, és megjelenik a Sabbatsberg Kórház előtt, és arra vár, hogy Marianne kijöjjön. Négyéves távollétét még korántsem fejezte be. Álmos oroszlánok. Falk eltűnt. Wallander emlékezett rá, hogy a Kruger Park Dél– Afrikában van. Egy pár éve történt eset kapcsán tudta ezt, amikor is egy ingatlanügynöknőt gyilkoltak meg, és a nyomozás szálai Dél– Afrikába vezettek. Hosszú időn át kételkedett abban, hogy a bonyolult nyomozási ügy végén tiszta megoldás születik majd. Falk tehát elhagyta Angolát. Autóban ül, és a letekert kocsiablakból fényképezi a vadállatokat. Nyolcoldalnyi állat– és madárfotó

következik. Többek között egy végtelen sor ásító víziló. Igazi turista–emlékfotók. Falk csak ritkán ihletett fényképész. Wallander így csak akkor állt meg a lapozásban, amikor az állatképek véget értek. Falk visszatért Angolába. Luanda, 1976. június. És ott a sovány férfi. Az energiát sugárzó tekintettel és a sörtefrizurával. A tengerparton ül egy padon. Falknak kivételesen itt sikerült egy igazán jó képi kompozíciót alkotnia. És az a vége. Az album nem lett tele. Üres oldalak következnek. Nincsenek kitépett oldalak, nincsenek áthúzott feliratok. Az utolsó kép arról a férfiról szól, aki a padon ülve a tengert nézi. A háttérben egy város sziluettje, mint a képeslapon. Wallander hátradőlt. Marianne Falk kutató pillantással nézte. – Nem tudom, miről mesélnek a képek – mondta Wallander. – De el kell kérnem az albumot. Lehet, hogy egyik vagy a másik képet ki kell nagyítanunk. Az asszony kikísérte. – Miért gondolja, hogy fontos az, amit ott csinált? Hiszen már olyan rég volt. – Valami történt vele akkor – felelte Wallander. – Fogalmam sincs, mi lehet az. De valami történt vele, ami egész további életében kísérte. – És mi lehetett az? – Nem tudom. – Ki lőtt a lakásában? – Nem tudjuk. Nem tudjuk sem azt, hogy ki volt, sem azt, hogy mit keresett ott. Felvette a dzsekijét, és a kezét nyújtotta. – Ha akarja, küldök a fényképekről elismervényt. – Nem szükséges. Wallander kinyitotta az ajtót. – És volt ott még valami – mondta ekkor a nő. Wallander ránézett, várt. Látta, hogy Marianne Falk nagyon bizonytalan. – A rendőrség csak a tényeket szereti – mondta habozva –, és az, amire most gondoltam, nekem magamnak is elég homályos. – Pillanatnyilag mindennek lehet jelentősége. – Sok időn át együtt éltem Tynnesszel – mondta a nő. – És persze azt gondoltam, hogy jól ismerem. Fogalmam sem volt róla, mit csinált azokban az években, amikor eltűnt. De nem is érintett engem. Így nem foglalkoztam vele. Nagyon kiegyensúlyozott volt, és jól bánt velem meg a gyerekekkel. Hirtelen elhallgatott. Wallander várt. – Néha az volt az

érzésem, hogy egy fanatikushoz mentem hozzá. Egy kétarcú emberhez. – Egy fanatikushoz? – Néha olyan furcsa nézeteket hangoztatott. – Miről? – Az életéről. Az emberekről. A világról. Gyakorlatilag mindenről. A leghevesebben tudott vádaskodni. De nem közvetlenül valakire, hanem mintha a világűrbe küldte volna az üzeneteit. – Nem magyarázta meg? – Féltem. Nem mertem megkérdezni. Mintha a gyűlölet fröcsögött volna belőle. Ráadásul ezek a kitörések éppen olyan gyorsan el is múltak, mint ahogy jöttek. Olyan érzésem volt, mintha elkotyogta volna magát. Vagy legalábbis hogy ő maga ezt így érzi. Valami kibukkant a fényre, amit legszívesebben titokban tartott volna. Wallander elgondolkodott. – Továbbra is fenntartja, hogy nem kötelezte el magát politikai téren? – Lenézte a politikusokat. Azt hiszem, sohasem ment el szavazni. – És más mozgalomhoz sem fűzte semmi? – Nem. – Voltak olyan emberek, akiket tisztelt? – Nem hinném. Aztán javított. – De. Mégiscsak. Talán tényleg szerette Sztálint. Wallander homloka ráncokba szaladt. – Miért éppen Sztálint? – Nem tudom. De többször említette, hogy Sztálinnak megvolt a korlátlan hatalma. Pontosabban: megszerezte a korlátlan uralmat. – Így fejezte ki? – Igen. – És sohasem magyarázta meg? – Nem. Wallander bólintott. – Ha még valami eszébe jut, feltétlenül közölje. Marianne megígérte. Aztán becsukta az ajtót. Wallander beült a kocsiba. Az albumot az anyósülésre tette. Egy férfi egy transzformátorállomás előtt, gondolta magában. Húsz évvel ezelőtt, a távoli Angolában. Lehet, hogy ugyanaz az ember volt, mint aki a képeslapot küldte? A C–vel kezdődő nevű? Wallander a fejét rázta. Nem látta át az ügyet.

Valami homályos ösztöntől indíttatva elhagyta a várost, és arra a helyre hajtott, ahol Sonja Hökberg holttestét megtalálták. A hely elhagyatott volt. A kapu zárva. Wallander kiszállt és körülnézett. Barna szántóföldek, kicsit távolabb varjak károgtak. Tynnes Falk holtan feküdt egy bankautomata előtt. Ő nem ölhette meg Sonja Hökberget. Voltak más, egyelőre láthatatlan összekötő szálak, amelyek a két történet között ágaztak szét. Falk levágott ujjaira gondolt. Valaki azt akarta, hogy rejtve maradjon valami. És ugyanez érvényes Sonja Hökbergre is. Nincs más értelmes magyarázat. Azért kellett meghalnia, hogy ne beszélhessen. Wallander fázott. Friss volt az idő. Visszament a kocsihoz, és feljebb állította a fűtést. Aztán visszahajtott Ystadba. Amikor a város előtti körforgalomba beért, csipogott a mobilja. Lehajtott az út szélére, megállt. Martinsson volt. – Ott vagyunk – mondta. – Haladtok? – Ezek a számok olyanok, mint egy magas fal. Modin pedig megpróbál valahogy átmászni rajta. Nem tudom, hogyan csinálja. – Gyakorolhatjuk magunkat a keresztényi türelemben. – Gondolom, a rendőrség kifizeti az ebédjét? – Kérj számlát, majd utólag elrendezem. – Továbbra is azon töröm a fejem, hogy ne értesítsük–e az országos bűnügyieket és az informatikusaikat. Mit nyerünk azzal, ha halogatjuk? Martinssonnak persze igaza van, gondolta Wallander. De még várni akart, még egy kis időt adni Robert Modinnak. – Meg fogjuk tenni – mondta ezért. – De várjunk még egy kicsit. Wallander igyekezett befelé a kapitányságra. Irénétől megtudta, hogy Gertrúd kereste. Bement az irodájába, és onnan felhívta. Néha vasárnap kiment hozzá, meglátogatta. De ez azért nem fordult elő túl gyakran. Emiatt állandóan rossz volt a lelkiismerete. Elvégre Gertrúd őhelyette gondozta az apját az utolsó években. Nélküle biztosan előbb meghalt volna. De most, hogy az apja meghalt, Gertrúd és ő már nemigen tudtak miről beszélgetni. Gertrúd nővére vette fel. Nagyon beszédes nő volt, szinte mindenről volt véleménye. Wallander megpróbálta rövidre zárni, de egy fél örökkévalóság eltelt, mire Gertrúd átvette a telefont. Persze semmi sem történt. Wallander fölöslegesen aggódott. – Csak hallani akartalak. – Hogy vagy? – kérdezte Gertrúd. – Sok a dolgom. Amúgy jól vagyok.

– Rég nem jártál nálunk. – Tudom. És megyek, ha lesz egy kis időm. – Egy szép napon már késő lesz – mondta az asszony. – Az én koromban már sohasem tudni, meddig él az ember. Gertrúd alig volt hatvanéves. Wallander már látta, hogy átvette az apja módszereit. Ez a finom kis érzelmi zsarolás. – Megyek – mondta kedvesen. – Mihelyt ráérek. Aztán elköszönt azzal, hogy sürgős megbeszélése van, és már várnak rá. Ám amikor a beszélgetést befejezte, az étkezőbe ment, és kávét hozott. Nyberggel találkozott, aki egy speciális, ritkán kapható gyógyteát ivott. Nyberg egész kivételesen kipihentnek látszott. Még a haját is megfésülte, amely általában a szélrózsa minden irányába meredezett. – Nem találtuk meg az ujjakat – mondta Nyberg. – Pedig a kutyák mindenütt keresték. De lefuttattuk azokat az ujjnyomokat, amelyeket Falk lakásában találtunk, és amelyek biztosan az övéi. – És? – A svéd nyilvántartásokban nem szerepel. Wallandernek nem kellett sok idő a döntéshez. – Adjátok tovább az Interpolnak. Nem tudod véletlenül, Angola tagja az Interpolnak? – Honnan tudnám? – Jól van, csak kérdeztem. Nyberg fogta a bögréjét, és távozott. Wallander kilopott Martinsson magáncsomagjából két kétszersültet, és bevonult a szobájába. Tizenkét óra volt. Gyorsan elment a délelőtt. Előtte a fényképalbum. Nem igazán tudta, hogyan tovább. Többet tudott ugyan Falkról, mint néhány órával korábban, de semmi sem magyarázta azt a rejtelmes kapcsolatot, amely közötte és Sonja Hökberg között fennállt. Maga elé húzta a telefont, és felhívta Ann– Brittet. Semmi válasz. Hansson sem volt a szobájában. Martinsson meg Robert Modinnal volt. Megpróbálta elképzelni, mit tett volna Rydberg. Most könnyebben meghallotta a hangját. Rydberg gondolkodott volna. Ez a legfontosabb a bűnügyi szakembereknek, ha befejezték a tények összegyűjtését. Wallander feltette a lábát az asztalra, és lehunyta a szemét. Még egyszer mindent végigvett, ami csak történt. Közben megpróbálta belső szemét arra a visszapillantó tükörre szegezni, amely érdekes módon Angolát mutatta, egy több mint húsz évvel korábbi időpontban. Megint különféle szemszögekből próbálta végignézni a történteket. Lundberg halálát. És Sonja Hökberget. Meg az áramkimaradást.

Amikor kinyitotta a szemét, megint ugyanaz az érzése támadt, mint pár nappal korábban. Hogy a megoldás karnyújtásnyira van, csak éppen nem látja. A telefoncsörgés riasztotta ki gondolatai közül. Irene volt. A portán Siv Eriksson várta. Felugrott a székről, ujjaival végigszántott a haján, és lesietett. A nő nagyon csinos volt. Be akarta hívni az irodájába, de Siv Eriksson nem ért rá. Egy borítékot adott át neki. – Tessék, a lista, amit kért. – Remélem, nem került túl nagy fáradságába. – Nem túlságosan. De azért egyszerű sem volt. Köszönettel elhárította, amikor Wallander meghívta egy csésze kávéra. – Tynnes rengeteg elvarratlan szálat hagyott hátra – magyarázta. – Meg kell próbálnom rendezni őket. – Ezek szerint egész biztos abban, hogy nem volt más megbízatása? – Biztos nem vagyok, de azért nem hinném. Az utóbbi időben nem sok mindent fogadott el. Ezt azért tudom, mert engem kért meg, hogy a különféle ajánlatokat mondjam vissza. – És mit gondolt, miért? – Azt hittem, pihenésre van szüksége. – Előfordult ez már régebben is? Hogy több ajánlatot elhárított? – Most, hogy kérdezi, azt kell mondanom, nem. Ez volt az első alkalom. – És semmivel sem magyarázta? – Nem. Wallandernek nem volt több kérdése. Siv Eriksson a kijárat felé indult. Taxija az épület előtt várt. Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót, Wallander észrevette rajta a fekete gyászkarszalagot. Visszament a szobájába, és kinyitotta a borítékot. A lista jó hosszú volt. Sok céget névről sem ismert. De egyetlen kivétellel mind itt Skånéban voltak. Az az egy kivétel dán volt, Wallandernek derengett, hogy emelődarukat gyártanak. És a sok ismeretlen cég között ismerősök is akadtak: például több bank. Viszont sem a Sydkraft, sem egyéb, áramellátással foglalkozó cég nem szerepelt a listán. Wallander félretette a listát, és gondolataiba merült. Tynnes Falkot holtan találják egy bankautomata előtt. Este azért ment el otthonról, hogy sétáljon egyet. Egy kutyás nő látta. Megállt a bankautomatánál, és nyomtattatott egy banki egyenleget, de nem vett fel pénzt. És aztán holtan esett össze. Wallandernek hirtelen az az érzése támadt, hogy valamit figyelmen kívül hagy. Ha Falk nem kapott szívinfarktust, és meg sem támadták, akkor miben halhatott meg? További gondolkodás után felhívta a Nordbank–fiókot.

Amikor új kocsit vásárolt, már többször is hozzájuk fordult hitelért. Közben elég jól összeismerkedett egy Winberg nevű, vezető alkalmazottal. Wallander Winberget kérte a telefonhoz. Amikor a központos nő közölte, hogy Winberg vonala foglalt, Wallander megköszönte és letette. Kiment a kapitányságról, be a bankba. Winberg éppen egy ügyféllel tárgyalt, de biccentett Wallandernek, hogy üljön le és várjon. Öt perccel később már szabad is volt. – Már vártam – mondta. – Megint új kocsi esedékes? Wallander rendületlenül csodálkozott azon, milyen fiatalok a bank alkalmazottai. Amikor először vett fel kölcsönt, azon gondolkozott, hogy Winberg, aki kezelte az ügyét, vajon elérte–e már azt a kort, amikor az ember jogosítványt kaphat. – Valami egészen más miatt jöttem. Szolgálati ügy. A kocsinak most várnia kell. Winberg mosolya lehervadt, Wallander látta rajta, hogy ideges. – Itt a bankban történt valami? – Akkor a főnökéhez mentem volna. Csak egy információra volna szükségem. A bankautomatákról. – Persze biztonsági okokból nagyon sokat nem mondhatok. Wallander arra gondolt, hogy Winberg éppen olyan mereven fejezi ki magát, mint gyakran ő maga. – A kérdéseim inkább technikai jellegűek. Az első egészen egyszerű. Milyen gyakran fordul elő, hogy valamelyik automatájuk hibázik pénzfelvétel vagy banki egyenleg nyomtatása közben? – Nagyon ritkán. De nincs is kéznél statisztikám. – Nos, az én értelmezésemben a „nagyon ritkán” azt jelent, hogy gyakorlatilag sohasem fordult elő ilyesmi. Winberg bólintott. – Az enyémben is. – Arra nem lehet példa, hogy a bankkivonaton rosszul nyomtatják az időpontot? – Ilyesmiről még sohasem hallottam. Valószínűleg előfordulhat. De nem lehet túl gyakori. Miután itt pénzügyi tranzakciókról van szó, a biztonságnak is nagyobbnak kell lennie az átlagosnál. – Vagyis az automaták megbízhatók? – Miért, történt önnel valami hasonló? – Nem. Csak éppen választ kellett kapnom ezekre a kérdésekre. Winberg kinyitott egy fiókot, és keresett benne valamit. Aztán egy képregényt tett az asztalra: egy embert ábrázolt, akit lassanként

felfalt egy bankautomata. – Hát ennyire azért nem rossz a helyzet – nevetett. – De a rajz jó. És a bank számítógépei természetesen éppen annyira sebezhetők, mint bármely más számítógépes rendszer. Hát megint itt van. A sebezhetőség. Nézte a rajzot, és egyetértett Winberggel. Jó volt. – A Nordbanknak van egy ügyfele, Tynnes Falk – folytatta. – Szükségem van a folyószámlájának teljes tavalyi évi adataira. Ez a pénzautomatákból történő kivételeket is érinti. – Ehhez magasabb szintű engedély kell – mondta Winberg. – A banktitokról nem dönthetek. – Kihez forduljak? – Martin Olssonhoz. Egy emelettel feljebb ül. – Megnézné, hogy tudnék–e most beszélni vele? Winberg eltűnt. Wallander elképzelte, hogy most valami hosszadalmas és körülményes hivatali procedúra veszi kezdetét. Ám amikor Winberg felkalauzolta őt az első emeletre, Wallander egy szintén meglepően fiatal bankigazgatót ismerhetett meg, aki megígérte, hogy segítségére lesz. Mindössze egy formális rendőrségi megkeresésre volt szüksége. Amikor pedig Olsson meghallotta, hogy a számlatulajdonos elhunyt, még egy lehetőséget említett: az özvegye is benyújthatja a kérvényt. – Elvált – mondta Wallander. – Ebben az esetben elég lesz a rendőrségi írás – mondta Olsson. – Utána már gyorsan megy. Wallander megköszönte, és lement, vissza Winberghez. Még egy kérdése maradt. – Megnézné a nyilvántartásában, hogy nyitottak–e Tynnes Falk néven bankfiókot? – Nem tudom, szabad–e – habozott Winberg. – A főnöke áldását adta – hazudta Wallander. Winberg eltűnt. Pár perc múlva visszatért. – Tynnes Falk névre nincs bankfiókunk kiállítva – mondta. Wallander felállt. De vissza is ült azonnal. Ha már itt van, akkor tulajdonképpen elindíthatná azt az autós hitelt, most éppen úgy, mint bármikor máskor. – Csináljuk meg mindjárt az autót is – mondta. – Igaza van. Hamarosan szükségem lesz egy új kocsira. – Mennyi pénzre van szüksége? Wallander kapkodva számolt. Semmi egyéb adóssága nem volt. – Százezer – mondta. – Ha lehet. – Semmi akadálya – felelte Winberg, és egy formanyomtatványt szedett elő. Fél kettőre minden le volt rendezve. Winberg egyedül intézte el a hitelt, nem is kért engedélyt fentről, Wallander azzal a csalóka

érzéssel hagyta el a bankot, hogy hirtelen gazdag lett. Amikor elhaladt a piactéri könyvesbolt előtt, eszébe jutott, hogy napok óta várja ott egy könyv a kárpitozásról. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy üres a pénztárcája. Megfordult, és beállt a postai bankautomatánál álló sor végére. Négyen vártak előtte. Egy babakocsis nő, két tinédzser és egy idősebb férfi. Wallander szórakozottan figyelte, amint a nő bedugja a nyílásba a kártyáját, kiveszi a pénzét, és elteszi az egyenleget. Tynnes Falkra gondolt. Figyelte, amint a két tizenéves kivesz egy százast, aztán élénken vitázni kezd az egyenlegről. Az idősebb férfi körülnézett, mielőtt bedugta volna a kártyáját, és bepötyögte volna a PIN–kódot. Ötszáz koronát vett fel, aztán olvasatlanul zsebre gyűrte az egyenleget. Most Wallander került sorra. Ezer koronát vett ki, aztán végigolvasta az egyenleget. Úgy látszott, minden rendben. Az összegek, a dátum, az óra. Összegyűrte a cédulát, és bedobta egy papírkosárba. Hirtelen megállt. Az áramkimaradás jutott eszébe, amely Skåne nagy részét megfosztotta az elektromos áramtól. Valaki tudta, hol van az áramellátás gyenge pontja. És bármennyire fejlődik is a technika, ilyen gyenge pontok mindig is lesznek. Olyan támadható csomópontok, ahol hirtelen meg lehet akasztani mindazoknak a dolgoknak a természetes áramlását, amit mindenki olyan magától értetődőnek tart. A rajzra gondolt, amely Tynnes Falk íróasztalán hevert a számítógép mellett. És nem véletlenül hevert ott. Akárcsak a relé, amit szintén nem véletlenül tettek a tepsijébe. Ez a felismerés teljesen spontán következett be. Nem volt benne semmi új. De egyszerre mindent nagyon világosan és pontosan látott, azt is, ami eddig homályos és elmosódott volt. Mindabból, ami történt, semmi sem volt véletlen. Az a rajz azért hevert ott, mert Tynnes Falk használta. Ez pedig azt jelentette, nem volt az sem véletlen, hogy Sonja Hökberg éppen a transzformátorállomáson végezte. Egyfajta áldozat, gondolta. Falk titkos helyiségében egy oltár állt. Falk saját képével mint bálvánnyal, amelyet imádni kellett. Sonja Hökberget nemcsak meggyilkolták, hanem egyfajta módon még fel is áldozták. Hogy rámutassanak a gyenge pontra és a sebezhetőségre. Skånéra csuklyát húztak és megbénították. Ettől a gondolattól megborzongott. Erősödött az az érzése, hogy ő meg a kollégái vákuumban tapogatóznak. Figyelte a bankautomatához lépő embereket. Ha az áramellátást meg tudják

akasztani, akkor biztosan a bankautomaták pénzellátását is meg lehet akasztani, gondolta. És még isten tudja, mi mindent lehet kiakasztani, elirányítani, lekapcsolni. Például repülésirányító központokat, vasúti váltóközpontokat, vízművet, elektromos műveket. És mindez meg is történhet. Csak egy dolog kell hozzá: hogy tudják, hol vannak a gyenge pontok. Folytatta útját. A könyvesboltról megfeledkezett. Visszament a rendőrkapitányságra. Irene beszélni akart vele, de leintette. Ráhajította a dzsekijét a látogatószékre, és még le sem ült, amikor már maga elé húzta az írótömböt. Néhány intenzív pillanatig végigfutott még egyszer mindenen, és megpróbált minden eseményt új szemszögből elemezni. Vannak–e jelei annak, hogy egy nagyon alaposan megtervezett szabotázsakció lapul a felszín alatt? Lehet, hogy a szabotázs volt az a szilárd alap, amelyet eddig hiába keresett? Megint az jutott eszébe, hogy Falk egyszer egy nercszabadítási akció miatt került összeütközésbe a törvénnyel. Lehet, hogy ez a történet is valami olyasmit fed, ami sokkal összetettebb? Lehet, hogy csak elő gyakorlata volt annak, ami majd utána következik? Amikor letette a ceruzát, és hátradőlt, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy most rábukkant arra a pontra, amely meghozza az áttörést, és amelyről kiindulva végre előre mozdíthatja a nyomozást. De legalább egy lehetőség. Még ha a Lundberg–gyilkosság nem fért is bele ebbe a változatba. De akkor is ezzel kezdődött, gondolta. Lehet, hogy valami ellenőrizhetetlen indult útjára? Valami, ami tervbe sem volt véve? Ami viszont azonnali közbelépést igényelt? Már most arra gyanakszunk, hogy Sonja Hökbergnek azért kellett meghalnia, hogy valami ne derüljön ki. És miért vágták le Falk két ujját? Mert valamit el kellett titkolni. Ekkor Wallander azt is meglátta, hogy még egy lehetőség is van. Ha Sonja Hökberg áldozatként halt meg, akkor Falk ujjainak levágására is lehetett rituális magyarázat. Még egyszer elölről kezdte. Mi van akkor, ha a Lundberg–gyilkosságnak semmi köze a később történtekhez? Ha Lundberg halála voltaképpen félreértés volt? További félóra múlva elszállt a bizakodása. Túl korai volt még. Nem illett össze. Mégis úgy látta, mintha egy kicsit tovább jutott volna. Belátta, hogy több lehetőség is van, mint ahogy eddig gondolta, az események értelmezésére. Épp ki akart menni a mosdóba, amikor Ann–Britt kopogtatott. Egyenesen a lényegre tért. – Igazad volt – mondta.

– Sonja Hökbergnek volt barátja. – Hogy hívják? – A nevét meg tudom mondani. – De azt nem, hogy hol van. – Miért nem? – Mert úgy látszik, eltűnt. Wallander a nőre nézett. Aztán lemondott a mosdóról, és visszaült. Háromnegyed három volt.

25. Wallander később gyakran gondolt arra, hogy amikor Ann–Britt beszámolóját hallgatta az irodájában, elkövette élete egyik legnagyobb hibáját. Amikor Ann–Britt előállt azzal, hogy Sonja Hökbergnek igenis volt barátja, akkor rá kellett volna jönnie, hogy valami bűzlik a történet körül, hogy Ann–Britt nem az egész történetet ásta elő, hanem csak a felét. És a féligazságoknak, mint tudjuk, az a törekvésük, hogy teljes hazugságokká alakuljanak át. Nem látta meg, amit pedig meg kellett volna látnia. És a hibát drágán megfizették. Wallandernek sötét óráiban mindig eszébe jutott, hogy kudarca hozzájárult egy ember halálához. Sőt, még majdnem egy másik katasztrófa is bekövetkezett. Ann–Britt október 13–án, hétfőn reggel indult el, hogy felkutassa azt a barátot, akinek feltételezése szerint léteznie kellett Sonja Hökberg életében. Először is visszatért Eva Perssonnal erre a kérdésre. Az a bizonytalanság, hogy a vizsgálati fogság idején hol helyezzék el Eva Perssont, továbbra is fennállt. Az államügyészség és az ifjúságvédelmi hivatal most abban egyezett meg, hogy a lány otthon maradhat, de házi őrizetben. Ennek egyik oka például az a szerencsétlen fénykép volt, amelyet az a fényképész készített a kihallgatószobában. Legalábbis bizonyos körökben nagy felháborodásra adott volna okot, ha Eva Perssont továbbra is a vizsgálati fogdában vagy a kapitányságon tartják. Tehát Ann–Britt otthon beszélgetett a lánnyal. Most kevésbé hatott ridegnek és elutasítónak, és Ann–Britt elmondta neki, hogy semmi félnivalója nincs, ha az igazat mondja. Eva azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy semmiféle barátról nem tud semmit. Az egyetlen fickó, akit Sonjával valaha is együtt látott, az Kalle Ryss volt. Ann–Britt még mindig nem volt biztos abban, hogy Eva Persson az igazat

mondja, de nem jutottak tovább. Így végül feladta. Mielőtt elment, pár percig négyszemközt beszélt Eva anyjával. A konyha csukott ajtajánál álltak. Az anya alig hallható hangon suttogott. Így Ann– Britt arra következtetett, hogy Eva az ajtónál hallgatózik. De barátról az anya sem tudott. És egyáltalán: minden Sonja Hökberg hibája volt. Ő ölte meg azt a szegény taxist. Az ő kislánya, Eva, ártatlan. Ráadásul még szörnyen el is bánt vele az a rettenetes nyomozó. Ann–Britt eléggé kijött a sodrából, félbeszakította ezt a szöveget, és eljött. Élénken el tudta képzelni, milyen kereszttűz alá veszi most Eva az anyját. Ann–Britt egyenesen abba a vaskereskedésbe ment, amelyben Kalle Ryss dolgozott. Bementek a raktárba, és ott beszélgettek, a szögcsomagok és motoros fűrészek között. Kalle Ryss – ellentétben Evával, aki szinte szünet nélkül hazudott – egyszerűen és egyenesen válaszolt a kérdésekre. Mintha még mindig nagyon kedvelte volna Sonját, pedig a kapcsolatuknak már több mint egy éve vége volt. Hiányzott neki a lány, meggyászolta, és meg is rémült attól, ami történt vele. De a szakításuk utáni korszakáról nem sokat tudott. Hiába volt Ystad kisváros, azért nem botlottak bele az emberek lépten–nyomon egymásba. Ráadásul Kalle Ryss mostanában Malmőben töltötte a hétvégéket, ahol az új barátnője lakott. – De azt hiszem, volt ott egy figura. Egy srác, akivel Sonja járt. Kalle Ryss nem sokat tudott az utódjáról, voltaképpen szinte semmit, csak hogy az illetőt Jonas Landahlnak hívják, és teljesen egyedül lakik a Snapphanegatán egy házban. A házszámot nem tudta, de a Friskyttegata sarkán áll, bal oldalon, a központtól számítva. De hogy ki ez a Jonas Landahl, vagy mivel foglalkozik, azt már nem tudta. Ann–Britt azonnal odament. A bal oldal első háza egy szép, modern családi ház volt. Bement a kertkapun, és becsengetett az ajtón. A ház elhagyatottnak látszott. Nem is tudta volna megmondani, miért érezte így. Nem nyitott ajtót senki. Többszöri csengetés után körbement, kopogtatott a hátsó ajtón, és megpróbált belesni az ablakokon. Amikor visszaért az első ajtóhoz, egy férfit talált ott, aki hálóköntösben és magas szárú csizmában állt a kertajtó előtt. Elég fura látványt nyújtott a hűvös őszi reggelen a köntösös férfi. Elmondta, hogy szemben lakik, és látta Ann–Britt érkezését.

Yngvének mutatkozott be. Semmi keresztnév. Egyszerűen csak Yngve. – Nincsenek itthon – mondta határozott hangon. – Még a fiú sincs itthon. A kertajtóban folytatott beszélgetés kurta volt, de annál tartalmasabb. Yngve olyan ember volt, aki szünet nélkül megfigyelés alatt tartotta a szomszédjait. Elsőként azt árulta el Ann–Brittnek, hogy a betegbiztosítónál dolgozott mint biztonsági menedzser, majd néhány éve nyugdíjba ment. Landahlék idegen madarak voltak, akik vagy tíz évvel ezelőtt fészkeltek ide a gyerekükkel együtt. A városgazdálkodásnál dolgozott az a mérnök, akitől megvették a házat, mert ő elköltözött Karlstadba. Yngve nem tudta megmondani, mivel foglalkozik Landahl úr. Amikor beköltöztek, nem tartották szükségesnek, hogy bemutatkozzanak a szomszédoknak. Becuccoltak a bútorokkal meg a gyerekkel, és becsukták maguk mögött az ajtót. Csak nagyon ritkán mutatkoztak. Az akkor tizenkét–tizenhárom éves kölyköt gyakran hagyták egyedül a szülők. Hosszú utakra mentek, isten tudja, merre. Néha hirtelen fel–felbukkantak, aztán megint eltűntek. A gyerek pedig egyedül maradt. Szépen köszönt. De aztán távolságot tartott. Bevásárolta, amire szüksége volt, bevitte a postát, és esténként túl későn ment aludni. Az egyik szomszéd házban lakott egy tanárnő, aki az ő iskolájában tanított. Ez arról számolt be, hogy nagyon jól tanul. És így telt az idő. A fiú növekedett, a szülők el–eltűntek, mentek hosszú útjaikra. Egy ideig totó– vagy lottónyereményt emlegettek. Egyik szülő sem úgy nézett ki, mint aki dolgozni jár. Pénzük mégis volt. Utoljára szeptember közepén jártak itthon. Azóta a fiú, aki időközben felnőtt, megint egyedül volt. De pár nappal ezelőtt egy taxi állt meg a ház előtt, és őt is elvitte. – Tehát a ház üres? – kérdezte Ann–Britt. – Senki sincs itt. – Mikor jött a taxi, amellyel elment a fiú? – Múlt szerda délután. Ann–Britt jól el tudta képzelni, amint ez a nyugdíjas Yngve ül a konyhában, és jegyzi a szomszédság jövés–menését. Ha nincs vonat, amit bámulni lehet, vagy a falra meredünk, vagy legalább a szomszédok után kémkedünk, gondolta Ann–Britt. – Tudja, milyen taxitársaság volt? – Nem.

„Az nem létezik – gondolta a nő. – Pontosan tudod. Talán még a kocsi típusát és a rendszámát is. Csak nem akarod, hogy megértsem azt, amit rég megértettem. Hogy kémkedsz a szomszédok után.” Aztán már csak egyvalamit mondott el. – Hálás volnék, ha értesítene bennünket, ha felbukkan. – Mit követett el? – Semmit az égvilágon. Csak beszélni akarunk vele. – Miről? Yngve kíváncsisága, úgy látszik, nem ismert határokat. A nő megcsóválta a fejét. Az öreg nem kérdezett rá még egyszer, de látszott rajta, hogy megbántódott. Mintha Ann–Britt megsértette volna a kollegialitás szabályait. Amikor visszaérkezett a kapitányságra, szerencséje volt. Negyedórába sem telt, és megvolt a taxitársaság meg a sofőr is, akinek szerdán fuvarja volt a Snapphanegatáról. A taxis odagördült a kapitányság elé, Ann–Britt pedig beült, és ott beszélt vele. Östenssonnak hívták, és olyan harminc év körüli férfi volt. Karján gyászkarszalag. A nőnek csak később esett le, hogy ez Lundberg miatt volt. Megkérdezte a fuvarról. A férfinak jó memóriája volt. – Kettő előtt volt a fuvarom. Jonas volt a név. – Semmi keresztnév? – Én azt gondoltam, ez a keresztév. – Manapság mindenféle név van. – És csak egy utasa volt? – Egy fiatalember. Nagyon kedves fiú. – Sok csomaggal? – Egy kis, gurulós bőröndje volt. – Más semmi. – Hová indult? – A komphoz. – Lengyelországba akart menni? – Miért, máshová is mennek kompok? – Milyen benyomást keltett? – Barátságos volt, mondtam már. – Egyébként semmi különös. – Nem látszott nyugtalannak? – Nem. – Beszélgettek? – Hátul ült, és csendben nézegetett az ablakon.

Emlékszem, jó borravalót adott. Östensson nem emlékezett másra. Ann–Britt megköszönte a fáradozását. Aztán úgy döntött, hogy házkutatási engedélyt kér a snapphanegatai házra. Beszélt az államügyésszel, aki végighallgatta, aztán kiállította a szükséges iratokat. Épp úton volt már, amikor felhívták a bölcsődéből, ahová a legkisebb gyermeke járt. Odament. A gyerek hányt. Így a következő órákat otthon töltötte vele. De a rosszullét hirtelen elmúlt. A szomszédasszony pedig, az ég ajándéka, aki beugrott, amikor csak tudott, most is ráért. És mostanra, mire visszaért a kapitányságra, már Wallander is ott volt. – Van kulcsunk? – kérdezte. – Azt gondoltam, viszünk magunkkal lakatost. – Egy frászt. Biztonsági ajtó? – Rendes, szabványos lakásajtó. – Azzal még magam is megbirkózom. – Csak légy tisztában azzal, hogy egy pongyolás, zöld csizmás férfi a konyhaablakból minden mozdulatunkat lesi. – Akkor átmész hozzá, és előadsz neki egy kis összeesküvés komédiát. Hogy hála a figyelmességének, megkaptuk azt a segítséget, amire szükségünk volt. És hogy a továbbiakban is számítunk a segítségére: most a hátunkat kell biztosítania. És persze egy szót se senkinek, aki esetleg kérdezgetné, mit művelünk ott. Hiszen ahol akad egy kíváncsi szomszéd, lehet több is. Ann–Britt szinte nevetőgörcsöt kapott. – Hát ez jó, ezt beveszi! Pontosan ilyenfajta! Mentek tovább a Snapphanegatára. Wallander most is úgy érezte, hogy Ann–Britt rosszul, darabosan vezet. Majdnem elmesélte neki a fényképalbumot, amely fölött a délelőttöt töltötte. De semmi másra nem tudott koncentrálni, mint a többi autóra, amelyek remélhetőleg nem ütköznek össze az övékkel. Wallander a ház bejáratával bíbelődött, Ann–Britt pedig elsurrant, hogy beszéljen a szomszéddal. Wallander is elhagyatottnak látta a házat. Amikorra az ajtó kinyílt, Ann–Britt is visszaérkezett. – A pongyolás ember ettől a pillanattól kezdve tiszteletbeli tagja a nyomozócsoportnak – jelentette. – Remélhetőleg nem szóltál neki egy szót sem arról, hogy a fiút Sonja Hökberg meggyilkolásával hozzuk kapcsolatba? – Mégis, mit képzelsz te rólam? – Csak a legjobbakat.

Wallander kinyitotta az ajtót. Beléptek, becsukták maguk mögött. – Van itt valaki? – kiáltotta hangosan Wallander. Szavait visszhangozták az üres lakás falai. Nem kapott választ. Lassan, de céltudatosan járták be a házat. Megállapították, hogy minden alaposan ki volt takarítva. Lehet, hogy a fiú sietősen hagyta el a házat, de kapkodásnak, sietségnek nem látták nyomát. A rend mintaszerű volt. A bútorok és a képek stílusában volt valami személytelen. Mintha csak azért vásárolták volna meg őket, hogy legyen mit beállítani a különben üres szobákba. Az egyik polcon, néhány fényképen egy fiatal pár állt egy csecsemővel. Egyébként semmi személyes. Az egyik asztalon üzenetrögzítős telefon. Wallander megnyomta a lejátszógombot. Egy lundi számítógépes cég jelentkezett, hogy megérkezett a megrendelt modem. Aztán egy téves hívás. És aztán jött valaki, aki nem mutatkozott be. Aztán pedig az, amiben Wallander egyfolytában reménykedett. Sonja Hökberg hangja. Wallander azonnal felismerte. Ann–Brittnek szüksége volt néhány másodpercre, mire rájött, hogy ki beszél. – Újra hívlak. Fontos. Újra hívlak. Aztán letette. Wallander megtalálta azt a gombot, amellyel minden üzenetet még egyszer végig lehetett hallgatni. Még egyszer füleltek. – Hát akkor ezt is tudjuk – állapította meg Wallander. – Sonjának tényleg volt ezzel az itt lakó fiúval kapcsolata. Még a nevét sem kellett rámondania. – Lehet, hogy ezt a beszélgetést kerestük? Miután megszökött? – Valószínűleg. Wallander kiment a konyhába, át a mosókonyhán, kinyitotta a garázst. Egy sötétkék Golf állt odabent. – Hívd fel Nyberget! – mondta Wallander. – Ezt a kocsit alaposan meg kell nézni. – Lehet, hogy ezzel vitte a halálba a lányt? – Nem zárhatjuk ki. Ann–Britt a mobiljáról kezdte hívogatni Nyberget. Wallander közben felment az emeletre. Négy hálószobát talált, de csak kettő látszott lakottnak. A szülőké és a fiúé. Wallander kinyitotta a szülők hálószobájában a ruhásszekrényt. Szépen rendezett sorokban ott lógtak a ruhák. Hallotta, amint Ann–Britt feljön a lépcsőn. – Nyberg úton van – jelentette. Aztán ő is nézegetni kezdte a ruhadarabokat. – Hát, ízlésük, az van – jegyezte meg –, meg pénzük is hozzá. Wallander a leghátsó sarokban felfedezett egy pórázt és egy kis bőrkorbácsot. – Lehet,

hogy bizonyos fura dolgokban is különleges volt az ízlésük – mormolta elgondolkodva. – Állítólag ez a divat manapság – szólt Ann–Britt pajkosan. – Állítólag jobb kufircolni nejlonzacskóval a fejen, ha közben a halállal is játszunk egy picikét. Wallander összerezzent a nő kifejezésmódjától. Kínosan érintette. De nem szólt. Továbbmentek a fiú szobájába. Az meglepően spártai volt. Csupasz falak, egy ágy. És egy nagy asztal egy számítógéppel. – Martinssonnak meg kell majd néznie – mondta Wallander. – Ha akarod, beindíthatom. – Várjunk vele. Visszatértek a földszintre. Wallander az egyik konyhafiókban nézelődött, míg meg nem találta, amit keresett. – Nem tudom, feltűnt–e neked – szólalt meg –, hogy nem áll névtábla a kapun. Ami errefelé elég szokatlan. De itt mindenesetre van pár reklámküldemény Harald Landahl névre, Jonas apjának címezve. – Kerestessük? Úgy értem, a fiút. – Úgy gondolom, még ne. Először egy kicsit többet kellene tudnunk. – Gondolod, hogy ő ölte meg a lányt? – Lehetséges. Az, hogy elutazott, mindenesetre arra enged következtetni, hogy el akart tűnni. Várták Nyberget. Közben végignézték a fiókokat és a szekrényeket. Ann–Britt talált egy fényképsorozatot, amely egy épülő korzikai házat mutatott. – Lehet, hogy a szülők odajárnak? – Nem lehetetlen. – Vajon honnan van ennyi pénzük? – Egyelőre csak a fiú érdekel bennünket. Csengettek. Az ajtó előtt Nyberg állt a technikusaival. Wallander odakísérte őket a garázshoz. – Ujjlenyomatokat – mondta. – Talán olyanokat, amelyeket már máshol is találtunk. Például Sonja Hökberg kézitáskáján. Vagy Falk lakásán. Vagy a Runnerströms Torgnál. És mindenekelőtt olyan nyomokat, amelyek arra utalnak, hogy ott járt a trafóállomáson. És hogy Sonja Hökberg is ebben a kocsiban utazott. – Akkor a gumikkal kezdünk – mondta Nyberg. – Ez megy a leggyorsabban. Emlékszel, odakint volt egy keréknyom, amit nem tudtunk azonosítani. Wallander várt. Nem került még tíz percbe sem, és Nyberg pontosan azzal a válasszal állt elő, amit szeretett volna hallani tőle.

– A lenyomat stimmel – mondta, miután összehasonlította azokkal a fényképekkel, amelyeket a trafóháznál készített. – Biztos vagy benne? – Természetesen nem. Ezernyi gumi van, amelyek szinte pontról pontra megegyeznek. De láthatod itt a jobb hátsó kerék lenyomatánál, hogy egy kicsit lapos. És a belső oldala jobban lekopott, mert nincs rendesen kicentírozva. Ez pedig elég drasztikusan megnöveli annak valószínűségét, hogy ugyanarról a kocsiról van szó. – Más szavakkal mégiscsak biztos vagy benne? – Amennyire csak biztosak lehetünk valamiben. Wallander kiment a garázsból. Ann–Britt a hálószobában tevékenykedett, ő meg a konyhában maradt. „Helyes az vajon, amit teszek? – gondolkodott. – Vagy azonnal köröztetni kellene a fiút?” Hirtelen nyugtalanság fogta el, felment az emeletre. Leült a fiú szobájában az íróasztalhoz, és körülnézett. Aztán felállt, és a ruhásszekrényt nyitotta ki. Semmi különös. Semmi szembetűnő. Lábujjhegyre állt, és végigtapogatta a legfelső polcokat. Semmi. Visszatért az íróasztalhoz. Ott volt a számítógép. Felemelte a billentyűzetet, egy hirtelen támadt ötletet követve. Semmi. Egy pillanatig gondolkodott, aztán a lépcsőkorlátnál állva lekiabált Ann– Brittért. Együtt mentek be a szobába. Wallander a számítógépre mutatott. – Szeretnéd, ha beindítanám? Wallander bólintott. – Ne várjuk meg Martinssont? Hangjában félreérthetetlen irónia csengett. Lehet, hogy az előbb megsértette, de pillanatnyilag nem ez volt a fontos. Hányszor érezte magát a rendőrségnél töltött évek alatt sértve?! Sértegették kollégák, bűnözők, az államügyészségiek, újságírók meg persze az úgynevezett nép hangja. – Mit keressek? – Nem tudom. Ann–Britt találomra egyik szimbólumra kattintott. Falk számítógépével ellentétben ez semmiféle ellenállást nem mutatott. Mindössze annyi volt vele a probléma, hogy a megnyitott fájl üres volt. Wallander feltette a szemüvegét, és áthajolt a nő válla fölött. – Próbáld azt megnyitni, amelyen az áll: Levelezés. Ann–Britt rákattintott. Megint ugyanaz. A fájl üres volt. – Mit jelentsen ez?

– Hogy semmi sincs benne. – Vagy hogy kitörölték. Tovább! A nő egyik fájlt a másik után nyitotta meg. Mindig ugyanazzal az eredménnyel. – Ez azért elég érdekes – mondta. – Itt gyakorlatilag semmi sincs. Wallander körülnézett, nem talál–e flopikat vagy egy második merevlemezt. De sem egyik, sem másik nem volt sehol. Ann–Britt arra a szimbólumra kattintott, amelyben a felirat szerint a számítógép tartalmát lehetett megnézni. – Ide utoljára október 9–én léptek be – mondta. – Ez a múlt csütörtökön volt. Kérdőn néztek össze. – Egy nappal azután, hogy a fiú elutazott Lengyelországba? – Ha ugyan a magándetektív szomszéd jól figyelte meg. Amit azért szinte biztosra veszek. Wallander leült az ágyra. – Hát ezt most magyarázd meg. – Amennyire értek hozzá, ez két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy a fiú visszajött. Vagy pedig valaki más járt itt. – És az az illető törölhette az adatokat a gépből? – Minden gond nélkül. Hiszen itt nem volt biztonsági zár. Wallander megpróbálta összeszedni magát és felhasználni azt a csekély szakszókincset, amelyet a számítógép témakörében eddig felszedett. – Ez azt jelentheti, hogy ha volt jelszó, akkor azt is kitörölte? – Az, aki beindította a gépet, természetesen törölhette a jelszót is. – És úgyszólván kiüríthette a gépet? – Persze ő is hagyhatott hátra nyomokat. – Ez mit jelent? – Martinsson egyszer elmagyarázta. – Akkor te meg nekem magyarázd el. – Ha a számítógépet úgy tekintjük, mint egy házat, amelyből bútorokat hoznak ki, akkor elképzelhetjük, hogy ennek ott maradnak a nyomai. Például a szék lába végigkarcolja a parkettát. Vagy ahol a bútorok álltak, ott világosabb marad a lakkozás. – Ha egy képet leakasztunk a falról, ahol az hosszabb időn át függött, az is hátrahagyja a nyomát. Ilyesmire gondolsz? – Martinsson azt mondta, a számítógépnek is van boltíves pincéje. Valahol tovább él az, ami egykor benne volt. Egészen semmi sem tüntethető el. Még ha teljesen oda lett a merevlemez, akkor sem. Olyan dolgokat is lehet rekonstruálni, amelyek tulajdonképpen már

nem is szabadna, hogy létezzenek. Amelyeket már kiirtottak, és valahogy mégiscsak ott vannak. Wallander a fejét csóválta. – Hát ezt nem és nem értem – mondta. – De most elsősorban az érdekelne, hogy ki lehetett a gépnél kilencedikén. A nő visszafordult a géphez. – A biztonság kedvéért hadd ellenőrizzem a játékokat – mondta. Az eddig érintetlenül hagyott szimbólumokra klikkek. – Van itt egy játék, amelyről még nem is hallottam – mormolta. – Jakab lápja. Rákattintott, és megrázta a fejét. – Persze, itt sincs semmi. Kérdés, hogy akkor minek maradtak itt a szimbólumok. Elkezdtek flopikat keresni a helyiségekben, de nem találtak egyet sem. Pedig Wallander ösztönösen meg volt győződve arról, hogy az október 9– ei behatolás döntő fontosságú a nyomozás szempontjából. Valaki vagy letörölt, vagy flopikra másolt mindent, amit csak tartalmazott a gép. És nem tudták azt sem, hogy maga Jonas Landahl volt az, vagy valaki más. Végül feladták. Wallander lement a garázsba, és megkérte Nyberget, hogy ha befejezték a kocsit, nézzenek körül a lakásban, hátha megtalálják a flopikat. Mire visszaért a konyhába, Ann–Britt éppen Martinssonnal beszélt telefonon. Odaadta a telefont Wallandernek. – Haladtok? – Robert Modin roppant energikus fiatalember – felelte Martinsson. – Ebédre valami pitefélét gyömöszölt magába, de én még a kávénál sem tartottam, ő már vissza is akart menni. – És elértetek valamit? – Azt állítja továbbra is, hogy a húszas szám fontos. A legkülönfélébb módokon tér vissza. De még nem jutott át a falon. – Ez mit jelent? – Ő fejezi ki így magát. Még nem sikerült neki kinyitni a zárakat. De azt állítja, biztos benne, hogy két szó. Vagy egy szám és egy szó kombinációja. Akárhonnan tudja is. Wallander röviden beszámolt arról, ő maga hol van, és hogy mi történt. Amikor befejezte a beszélgetést, megkérte Ann–Brittet, hogy még egyszer beszéljen a szomszéddal. Egészen biztos–e a dátumban? És látott–e valakit a ház környékén másnap, október 9–én? Ann–Britt elment. Wallander a heverőre ült, törte a fejét. De mire a nő húsz perc múlva visszatért, még mindig nem jutott semmire. – A szomszéd afféle naplót vezet – mondta Ann–Britt.

– Tulajdonképpen egész hihetetlen. Ez vár ránk, mire nyugdíjba megyünk? Nos, mindenesetre biztos abban, hogy a fiú szerdán elutazott. – És kilencedikén? – Senkit sem látott a ház körül. De annyit elismert, hogy nem töltötte minden percét a konyhaablakban. – Hát legalább ezt tudjuk – mondta Wallander. – Lehetett a fiú. De persze valaki más is. Közben már öt óra lett. Ann–Brittnek indulnia kellett, hogy elhozza a gyerekeit. Felajánlotta, hogy este még benéz, de Wallander azt mondta neki, inkább csak álljon készenlétben. Ha valami fontos dolog történik, úgyis hívni fogja. Harmadszor is visszatért a fiú szobájába, letérdelt, és benézett az ágy alá. Ezt már Ann–Britt is megtette. De ő a saját szemével akarta látni, hogy tényleg semmi sincs alatta. Aztán az ágyra feküdt. Tegyük fel, hogy valamit ebben a szobában akar eldugni, gondolta magában. Valamit, amire azonnal ráesik a tekintete, amikor reggel felébred. Wallander szeme végigsiklott a falak mentén. Semmi. Már majdnem felült, amikor észrevette, hogy a ruhásszekrény melletti könyvespolc egy kicsit ferdén áll. Az ágyon fekve észre lehetett venni. Felült. Már nem látta ferdének. A polchoz lépett, és elébe guggolt. A polc lábait két, alig látható ékkel megemelték. Egyik kezével betapogatott a polc alá. Az üres tér három centiméternél nem lehetett magasabb. Azonnal megérezte, hogy a legalsó polc deszkája alatt van valami. Kipiszkálta a tárgyat. Nem kellett meglátnia, hogy tudja, mi az: egy flopi volt. Még nem érte el vele az asztalt, amikor már bepötyögte a mobiljába Martinsson számát. Martinsson azonnal jelentkezett. Wallander elmondta, hol van. Martinsson felírta a címet. Robert Modinnak most egy darabig egyedül kell birkóznia Falk számítógépével. Martinsson negyedóra múlva érkezett meg. Beindította a gépet, és becsúsztatta a flopit. Wallander előrehajolt, hogy elolvassa a címet, amely most felvillant a képernyőn. Jakab lápja. Halványan emlékezett, hogy Ann–Britt azt mondta: egy játék. Rögtön csalódást érzett. Martinsson megnyitotta a mappát. Csak egyetlen fájlt tartalmazott. Szeptember 29–én dolgoztak rajta utoljára. Martinsson továbbkattintott. Csodálkozva olvasták a szöveget, amely megjelent a képernyőn. A nerceket ki kell szabadítani. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Martinsson.

– Nem tudom – felelte Wallander. De ebben a pillanatban egy további összefüggés is világossá vált. Mégpedig Jonas Landahl és Tynnes Falk között. Martinsson értetlenül nézett rá. – Talán elfelejtetted – folytatta Wallander –, hogy Falknak pár éve büntetést kellett fizetnie, mert részt vett egy nercszabadítási akcióban? Most már Martinsson is emlékezett. – Arra gondoltam, vajon nem tartozhatott–e Jonas Landahl azok közé, akik akkor a sötétség leple alatt meglógtak a rendőrök elől. Martinsson még mindig össze volt zavarodva. – Az egész a nercekről szól? – Dehogy – mondta Wallander. – Biztosan nem. De azt hiszem, jó lenne, ha Jonas Landahlt olyan gyorsan előkaparnánk, amilyen gyorsan csak lehet.

26. Kedden, október 14–e kora hajnalán Luandában Carternek fontos döntést kellett hoznia. Felnyitotta a sötétben a szemét, és hallgatta a klímaberendezés sivító zaját. Füle azt mondta neki, hogy ideje volna kitisztítani a szerkezet belsejében lévő ventilátort. A szobába befújt hideg levegő suhogásába valami gyenge, oda nem illő hang keveredett. Felkelt, kirázta a papucsát, nehogy valami rovar legyen benne, felvette a köntösét, és lement a konyhába. A rácsos ablakon át látta az egyik éjjeliőrt, valószínűleg Josét, mélyen magába süppedve aludni a rozoga összehajtható széken. Roberto azonban mozdulatlan állt az ajtóban, kifelé bámult az éjszakába, és ismeretlen gondolatokba merült. Hamarosan fogja a nagy seprűt, és kezd söprögetni a ház előtt. Ez a hang mindig biztonságérzettel töltötte el Cartert. Volt abban valami időtlen és megnyugtató, ha valaki nap mint nap ugyanazt a tevékenységet ismételte. Roberto és az ő seprűje az ideális élet jelképe lehetett volna. Semmi meglepetés, semmi erőlködés. Csak rengeteg ritmikus, ismétlődő mozdulat, ahogy a seprű a homokot, a kavicsokat, a lehullott ágakat félresöpörte. Carter a hűtőből elővett egy palack forralt, behűtött vizet. Lassú kortyokban két nagy pohárral ivott meg. Aztán felment az emeletre, és leült a számítógépéhez. Ez mindig be volt

kapcsolva, és egy erős tartalék akkumulátor táplálta. Ráadásul egy, a feszültségingadozásokat kiegyenlítő szerkezet is rá volt kötve. Carter azonnal látta, hogy e–mailje érkezett Fu Csengtől. Letöltötte, és figyelmesen olvasta. Nem írt jó híreket Fu Cseng. Egyáltalán nem írt jó híreket. Mindent végrehajtott, amivel Carter megbízta. De nyilvánvaló volt, a bűnügyiek még mindig nem adták fel, hogy bejussanak Falk gépébe. Carter nemigen aggódott, hogy ez sikerülhetne nekik. Ráadásul még ha bejutnának, és mindent kinyitnának, akkor sem tudnák, hogy mi az, amit ott látnak. Hát még az ellenlépések! Arra végképp képtelenek lennének. Ezen az éjszakán azonban Cseng egy másfajta megfigyeléséről tájékoztatta, ez pedig már nyugtalanítóbb volt. A rendőrség ezek szerint egy fiatalembert is bevont. Carter a szemüveges fiatalembereket, akik a számítógépek előtt üldögéltek, kifejezetten aggasztó látványnak tartotta. Többször is beszélgetett Falkkal ezekről az újkori ifjú zsenikről. Ezek behatolnak a legbonyolultabb titkos rendszerekbe is, elolvassák és megfejtik a legbonyolultabb elektromos feljegyzéseket is. Cseng pedig most azt közölte vele, hogy attól tart, ez a Modin nevű fickó éppen ilyen zsenipalánta. Cseng ezenkívül még azt is szükségesnek találta megemlíteni, hogy svéd hackerek többször is betörtek különböző nemzetek védelmi rendszerébe. Lehet tehát, hogy ez a Modin egy ilyen eretnek, gondolta Carter. A mi korunk eretnekei. Akik nem átallják bolygatni az elektronika titkait. Régebben az ilyeneket, mint Modin, simán elégették a máglyán. Carternek egyáltalán nem tetszett ez az ifjú hacker meg még néhány más sem, ami az utóbbi időben történt. Falk túl korán halt meg, és egy sor elhatározással meg döntéssel itt hagyta őt egyedül. Carter arra is rákényszerült, hogy tisztogasson Falk környezetében, és nem volt sok ideje elgondolkodni, hogyan tegye. És bár egyetlen döntést sem hozott meg anélkül, hogy le ne tesztelte és jóvá nem hagyatta volna a Harvard Egyetemről lopott logikai programjával, mégis úgy tűnik, ez sem volt elég. Hiba volt ellopni Falk hulláját. Lehet, hogy azt a fiatal nőt is életben kellett volna hagyni. De lehet, hogy beszélt volna. Senki sem tudott semmit. És a rendőrök nem adták fel. Carter látott már régebben is ilyent. Hogy valaki kitartóan követ egy nyomot. Mondjuk, egy megsebzett vadállat nyomát, amely bevette magát a sűrűbe.

Már napokkal korában megtudta, hogy Wallandernek hívják azt a bűnügyi nyomozót, aki az egész nyomozást vezeti. Cseng világos elemzéseket küldött. Ezért is döntöttek úgy, hogy ezt a Wallandert elteszik az útból. Ám a támadás nem sikerült, és a nyomozó továbbra is tévedhetetlenül követte a nyomot. Carter felállt, és az ablakhoz lépett. A város még nem ébredt fel. Az afrikai éjszaka illatokkal teli. Cseng megbízható, gondolta. Megvan benne az az ázsiai, önfeláldozó fanatizmus, amelyre ő és Falk egykor építeni akart. A kérdés csak az volt, hogy vajon elég lesz–e. Megint leült, írni kezdett. Adjon tanácsot a logikai program. Egy órába majdnem beletelt, mire minden adatot beadott, megfogalmazta mindazt, amit lehetséges megoldásnak vélt, és megbízta a gépet, hogy számolja ki a valószínűségi fokozatukat. A program embertelen volt, a szó legjobb értelmében. Nem kételkedett, és nem ismerte azokat az emberi érzelmeket, amelyek elhomályosítják a tekintetet, és elbizonytalanítják az irányt. Alig pár másodperc után megjött a válasz. Semmi kétség. Carter betáplálta azt a gyenge pontot, amelyet felfedeztek Wallandernél. Egy olyan gyenge pontot, amelybe mint lehetőségbe belekapaszkodhattak. A hozzáférés lehetőségét. Mindenkinek vannak titkai, gondolta Carter. Még ennek a Wallander nevű embernek is. Titkai és gyengéi. Újra írni kezdett. Eljött a hajnal, Celina már rég a konyhában csörömpölt, amikor elkészült. Háromszor is átdolgozta, mielőtt elégedett lett volna azzal, amit írt. Aztán a „küldés”–re kattintott. Üzenete eltűnt az elektronikus világűrben. Nem is emlékezett már, hogy melyikük használta először ezt a kifejezést. Valószínűleg Falk lehetett, aki azt mondta, ők a modern kor űrhajósai. Új világűrökben lebegnek, amelyek körülveszik őket. „A barátok a világűrből – szokta mondani – mi magunk vagyunk.” Carter lement a konyhába, és megreggelizett. Titokban minden reggel végigmérte Celinát: vajon nem terhes–e már megint? Elhatározta, elbocsátja, ha megint az lesz. Odaadta neki az előző este megírt listát. Celinának a piacra kellett mennie bevásárolni. Hogy biztosan tudja, mit kell hozni, Carter hangosan kisilabizáltatta vele a felírtakat. Pénzt adott neki, aztán kinyitotta a homlokzatra nyíló két ajtót. Megszámlálta: minden reggel összesen tizenhat zárat kellett kinyitni.

Celina kiment. A város felébredt. De a háznak, amelyet eredetileg egy portugál orvos építtetett, vastag falai voltak. Carter azzal az érzéssel tért vissza az emeletre, hogy hallgatás veszi körül. A hallgatás, amely az afrikai zajban mindig is körülvette. A képernyőre nézett, az felvillant: üzenet jött a világűrből. Leült, és elolvasta az üzenetet. Pontosan úgy volt, ahogy remélte. A következő huszonnégy óra alatt hozzálát a Wallander nevű bűnügyi nyomozó gyengéjének kihasználásához. Sokáig ült ott, nézte a képernyőt. Végül felállt, és elindult öltözködni. Még egy szűk hét, gondolta, és útjára indul a nagy elektronikus cunami, és maga alá temeti a világot. Wallander és Martinsson hétfő este szinte teljesen egyszerre pukkadtak ki: hét óra után pár perccel. Elhagyták a snapphanegatai házat, és visszatértek a rendőrkapitányságra. Nyberg egy kollégával a garázsban tevékenykedett. A szokásos tempójában: aggályosan, de egyfajta néma dühvel. Wallander időnként két lábon járó időzített bombának látta Nyberget, akit csak a szerencsés körülmények akadályoznak meg abban, hogy felrobbanjon. Megpróbálták megérteni, mi történt. Jonas Landahl vajon maga tért–e vissza, hogy törölje a számítógépe tartalmát? De akkor miért hagyta ott a flopit, ha – akármiért is – titokban akarta tartani, ami rajta van? Vagy azt hitte, hogy a flopiról is mindent letörölt? De akkor meg minek dugta volna be a könyvespolc alatti rejtekhelyre? Rengeteg kérdés volt, de válasz alig. Martinsson azt az elméletet támogatta, hogy a flopin lévő rejtélyes üzenet – „A nerceket ki kell szabadítani” – csak az ő félrevezetésükre íródott. De hát hová lehet félrevezetni, gondolta Wallander, amikor még irány sincs? Arról is jót vitatkoztak, hogy nem kellene–e a Landahl utáni körözést még azon az estén kiadni. De Wallander habozott. Nem volt igazi indok. Legalábbis addig, amíg Nyberg nem végzett a kocsi alapos átvizsgálásával, semmiképp. Martinsson ebben nem értett egyet Wallanderrel, és mialatt győzködték egymást, és rájöttek, hogy nem tudnak egyezségre jutni, vált világossá mindkettőjük számára, hogy mennyire kimerültek. Vagy inkább megcsömörlöttek? Wallander kínzónak érezte, hogy nem képes a megfelelő irányba terelni a nyomozást, és úgy gondolta, hogy Martinsson ugyanezt gondolja, bár nem beszél róla. A kapitányság felé elhaladtak a Runnerströms Torg mellett. Wallander a kocsiban várt, míg Martinsson felszaladt,

és megmondta Modinnak, hogy mára elég volt. Együtt jöttek le, és a kocsi, amely Modint hazavitte, hamarosan szintén megérkezett. Martinsson aztán elmesélte, hogy Modin még egyáltalán nem akart hazamenni, sőt az egész éjszakát ott akarta tölteni az elektromos misztériumok előtt. Még mindig nem jutott túl, mesélte Martinsson. De továbbra is makacs kitartással állította, hogy a húszas szám fontos szerepet játszik. Visszaérve a kapitányságra, Martinsson a számítógépes rendszerekben elkezdte Jonas Landahlt keresni. Különféle csoportokra kérdezett rá, amelyekről nyilvántartás készült. Olyan csoportokra, amelyek többek között a szőrmekereskedelemnek üzentek hadat, és nerceket eresztettek szabadon a farmokról. A számítógép azonban megtagadta a regiszterek kinyitását, a „Hozzáférés megtagadva” válasz jelent csak meg a képernyőn. Kikapcsolta a számítógépet, és visszament Wallanderhez, aki kifejezéstelen arccal, kezében egy műanyag pohár hideg kávéval csak lézengett az étkezőben. Elhatározták, hogy bezárják a boltot, és hazamennek. Wallander még elüldögélt egy kicsit az étkezőben, túl fáradtan ahhoz, hogy gondolkodjon, és túl fáradtan ahhoz, hogy hazamenjen. Végül még megpróbálta kideríteni, hogy Hansson mit csinálhat. Valaki végül felvilágosította, hogy valószínűleg Växjőbe ment délután. Aztán felhívta Nyberget, aki azonban még semmi újdonságról nem tudott beszámolni. A hazafelé úton Wallander élelmiszert vásárolt. Ám amikor fizetni akart, rájött, hogy nem találja a pénztárcáját. A pénztárosnő azonban ismerte, és csak felírta a tartozást. Amikor hazaért, elsőként nagy betűkkel felírta egy papírra, hogy másnap el ne felejtse a fizetést. A cédulát pedig a lábtörlőre tette. Aztán spagettit főzött, kivételesen nagyon finom lett. Vacsora után letelepedett a tévé elé. Végigzongorázott a programokon, s végül egy film mellett döntött. Az viszont már javában ment, és nem volt annyira érdekes, hogy érdemesnek találta volna bekapcsolódni. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy egy másik filmet akart megnézni. Egy Al Pacino–filmet. Tizenegykor lefeküdt, és kihúzta a telefont. Az utcai lámpa mozdulatlanul lógott az ablak előtt. Egy szempillantás alatt elaludt.

Kedd reggel kipihenten, már hat előtt felébredt. Az apjáról álmodott. És Sten Widénről. Valami fura, sziklás tájon jártak, és Wallander szünet nélkül attól rettegett, hogy elveszti őket szem elől. „Ezt az álmot még én magam is meg tudom fejteni – gondolta. – Még mindig kisgyerek vagyok, aki fél, hogy egyedül hagyják.” Csengett a telefon. Nyberg volt az. Szokása szerint azonnal a tárgyra tért. Mindegy volt neki, mikor telefonált, azt feltételezte, hogy akit hív, az biztosan teljesen éber. Persze másrészről meg állandóan azon kesergett, hogy őt milyen lehetetlen időpontokban zaklatják, és kérdezgetnek tőle ezt vagy amazt. – Épp most jöttem vissza a snapphanegatai garázsból – kezdte. – És valamit találtam a hátsó ülés mögé beszorulva, amin tegnap, úgy látszik, átsiklott a figyelmem. – Micsodát? – Egy rágógumit. Spearmint márkájú, citromízű. – Beleragadt az ülésbe? – Dehogy, akkor észrevettem volna. – Még ki sem volt csomagolva. Wallander kimászott az ágyból, mezítláb állt a hűvös padlón. – Jól van – mondta. – Később beszélünk. Félóra múlva megfürödve, felöltözve állt ott. A reggeli kávét majd csak a kapitányságon issza meg. Amikor kilépett az utcára, szélcsend volt. Elhatározta, hogy gyalog megy. Aztán mégis megváltoztatta szándékát, és kocsiba ült. És fütyült a rossz lelkiismeretére. Beérve Irénét kereste, de a nő még nem volt ott. Ebba itt lett volna, gondolta. Még ha hét előtt az ő munkaideje sem kezdődik el. De ösztönösen megérezte volna, hogy beszélni akar vele. Persze ez igazságtalan volt Irénével szemben, de Ebbához senki sem volt mérhető. Az étkezőből Wallander kávét hozott. Erre a napra nagy közlekedés–ellenőrzést harangoztak be. Wallander pár szót váltott az egyik közlekedési rendőrrel, aki panaszkodott, hogy egyre többen vezetnek gyorsan és ittasan. Ráadásul némelyiknek jogosítványa sincs. Wallander szórakozottan hallgatta, és az jutott eszébe, hogy a rendőrség mindig is afféle panaszkodó, nyafogó cég volt. Visszament a portára. Irene épp akkor akasztotta fel a kabátját. – Emlékszel, hogy nemrég kértem tőled kölcsön egy rágógumit? – Az ember nem kölcsönöz rágógumit. Megkaptad. Vagy az a lány megkapta. – Milyen fajta volt? – Közönséges Spearmint. Wallander bólintott.

– Ennyi az egész? – kérdezte csodálkozva Irene. – Nem elég? Bement az irodába, a kávé lötyögött a pohárban. Sietett, hogy ne veszítse el a fonalat. Felhívta Ann–Brittet otthon. Amikor felvette, a háttérből gyerekkiabálás hallatszott. – Meg szeretnélek kérni valamire – mondta. – Szeretném, ha beszélné Eva Perssonnal, és megkérdeznéd, hogy szeret–e egy bizonyos rágógumiízt. Ezenkívül azt is szeretném tudni, hogy adott–e néha Sonjának rágót. – Miért fontos ez? – Elmondom, ha bejössz. Ann–Britt tíz percen belül visszahívta. A háttér még mindig zajos volt. – Beszéltem az anyjával. Azt mondja, hogy a lányának változatos az ízlése, ami a rágógumit illeti. És nem hinném, hogy egy ilyen dologban hazudna. – Tehát tudja, milyen rágót szokott rágni Eva? – Az anyák néha szinte mindent tudnak a lányaikról – mondta a nő. – Vagy semmit? – Így valahogy. – És Sonja? – Abból induljunk ki, hogy Eva Persson adott neki rágót. Wallander cuppantott egyet. – Miért olyan fontos a rágógumi, az ég szerelmére? – kérdezte Ann–Britt. – Megtudod, ha idejössz. – Akkora káosz van itt, mint a franc – mondta Ann–Britt. – Nem tudom, miért, de mindig a kedd reggel a legrosszabb. Wallander letette. Minden reggel a legrosszabb, gondolta, kivétel nélkül. Akkor mindenképp, amikor az ember felébred ötkor, és aztán nem tud visszaaludni. Átment Martinssonhoz, de a szoba üres volt. Valószínűleg Robert Modinnal volt a Runnerströms Torgnál. Hansson pedig még nem tért vissza a valószínűleg teljesen fölösleges växjői utazásból. Wallander beült a szobájába, és megpróbált egyedül helyzetképet felállítani. Abban szinte egyáltalán nem kételkedett, hogy Sonja Hökberg abban a kék autóban tette meg utolsó útját, amelyet a Snapphanegatán lévő garázsban találtak. Jonas Landahl vitte el a transzformátorállomáshoz, ahol valaki megölte a lányt, aztán sürgősen lelépett a lengyelországi komppal. Voltak azért lyukak és hiányok. Nem biztos például, hogy Jonas Landahl maga vezette azt az autót. És nem biztos az sem, hogy ő

maga ölte volna meg Sonja Hökberget. De legalábbis erősen gyanús volt. Mindenekelőtt ki kell hallgatni. A számítógép azért jóval nagyobb gond volt. Ha nem Jonas Landahl maga törölte belőle a fájlokat, akkor valaki más tette. És ott volt még a ferde polc alatt az eldugott biztonsági másolat a flopin. Wallander megpróbált értelmes magyarázatot találni. Pár perc múltán belátta, hogy tényleg van még egy ésszerű lehetőség. Jonas Landahl maga törölte a fájlokat a számítógépéről, de egy későbbi időpontban megjelent egy másik személy is, aki ellenőrizte, hogy Landahl tényleg megtette–e. Wallander keresett egy jegyzettömböt, és ceruzáért nyúlt. Aztán felírt egy sor nevet. Fellépésük sorrendje szerint rendezte őket. Lundberg, Sonja és Eva. Tynnes Falk. Jonas Landahl. Minden bizonnyal volt közöttük összefüggés. De még mindig nem volt indítékuk a különféle bűncselekményeknek. Még mindig talajt keresünk, gondolta Wallander. Gondolatait az ajtóban megjelenő Martinsson szakította félbe. – Robert Modin már ügyködik – mondta. – Már hatra kérte a fuvart. Ma elhozta az ellátmányát is. Mindenféle fura teákat és még furább kétszersülteket. Amiket biodinamikusan termesztettek Bornholmban. Ráadásul a walkmanjét is magával hozta. Megnéztem a kazettáit, és felírtam a címüket. Martinsson kivette a cédulát a zsebéből. – Händel: Messiás és Verdi: Rekviem. – Mond ez neked valamit? – Na ja, Robert Modinnak elég jó a zenei ízlése. Wallander mesélt Nyberg és Ann–Britt telefonjairól. Hogy most már elég biztosak lehetnek abban, hogy Sonja Hökberg abban a kocsiban utazott. – De az nem biztos, hogy ez volt az utolsó útja – mondta Martinsson. – Hát egyelőre inkább ebből indulunk ki. És beélesítjük az egészet azzal, hogy Landahl ezek után fejvesztve elmenekült. – Vagyis körözést adunk ki? – Igen. Beszélj az államügyésszel! Martinsson elhúzta a száját. – Nem vehetné át Hansson? – Még nem érkezett meg. – Hol az ördögben kujtorog?

– Valaki azt mondta, Växjőbe ment. – Minek? – Eva Persson alkoholista papája állítólag arrafelé lakik. – És ez fontos? Beszélni kell vele? Wallander a vállát vonogatta. – Nem tudok egyfolytában itt ülni és mindig dönteni a fontossági sorrendről. Martinsson felállt. – Nos, akkor beszélek Viktorssonnal. És meglátjuk, mire jutok Landahl ügyében a nyilvántartásokkal. Csak a számítógép működjön! Wallander visszatartotta. – Mit tudunk egyáltalán ezekről a csoportokról? Mondjuk azokról, akik vegásoknak nevezik magukat. – Hansson szerint egyfajta finomított változata ez a motoros bandáknak. Olyan laboratóriumokba törnek be, ahol állatkísérleteket végeznek. – Hát ez nem éppen igazságos. – Ki állította valaha is Hanssonról, hogy igazságos? – Én azért mindenképpen azt gondolom, hogy nem egy véreskezű csapat ez. Polgári engedetlenséget gyakorolnak, de erőszakot nem alkalmaznak. – Leggyakrabban tényleg ilyenek. – És Falk is közéjük keveredett. – Mégsem szól semmi amellett, hogy megölték volna. Ezt azért ne felejtsd el. – De Sonja Hökberget igenis meggyilkolták. És Lundberget is. – Ez csak annyit jelent, hogy halvány gőzünk sincs arról, hogy ez az egész cirkusz mit jelent. – Robert Modinnak sikerülni fog? – Nehéz megmondani. De reménykedem. – És kitart amellett, hogy a húszas szám fontos? – Igen. Biztos benne. – Csak a felét értem a magyarázatainak. – De nagyon meggyőző. Wallander ránézett a naptárra. – Ma október 14. van. – Egy szűk héten belül itt a huszadika. – Ha a húszas szám erre vonatkozik. – De ezt nem tudhatjuk. Wallandernek eszébe jutott egy régi kérdés. – Hallottunk mostanában valamit a Sydkrafttól? Biztosan lefolytatták a vizsgálatot. Hogyan kerülhetett sor a betörésre? Miért törték be a külső ajtót, amikor a belsőt kinyitották? – Hansson foglalkozik

ezzel. A Sydkraft, úgy tűnik, igen komolyan veszi ezt az esetet. Hansson azt gyanítja, hogy fejek fognak hullani. – A kérdés csak az, vajon mi magunk eléggé komolyan vettük–e – mondta Wallander. – Hogyan juthatott hozzá Falk a rajzhoz? És miért? – Az egész elég homályos – mondta Martinsson. – Persze nem tekinthetünk el attól sem, hogy szabotázsakció volt. Lehet, hogy nem olyan nagy a távolság szabadon eresztett nercek és egy országrész sötétségbe borítása között. Legalábbis akkor nem, ha az ember eléggé fanatikus. Wallander érezte, amint hatalmába keríti a nyugtalanság. – Egyvalamitől azért félek – mondta. – És ez a húszas szám. Mi van, ha mégis október huszadikára vonatkozik? Mi történik akkor? – Én is ettől félek – felelte Martinsson –, és éppen úgy nem tudom a választ, mint te. – Kérdés, hogy nem kéne–e egyszer összeülnünk a Sydkrafttal. Még ha csak annyiról lenne is szó, hogy ellenőrzik a saját biztonsági rendszerüket. Martinsson habozva bólintott. – Másképp is lehet nézni. Először csak nercek voltak. Utána egy transzformátor. Mi lesz a következő? Egyiküknek sem volt válasza erre. Martinsson kiment a szobából. Wallander a következő órákat annak szentelte, hogy megpróbált rendet rakni az íróasztalán felhalmozódott papírhalomban. Egész idő alatt keresett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét, de nem talált semmit, csak abban erősítette meg a kutakodás, hogy még mindig sötétben tapogatóznak. A nyomozócsoport késő délután találkozott. Martinsson már beszélt Viktorssonnal. Jonas Landahl után külföldre és belföldre érvényes körözést adtak ki. A lengyel rendőrség nagyon gyorsan visszatelexezett. Landahl azon a napon, amikor a szomszéd utoljára látta a Snapphanegatán, tényleg beutazott az országba. Kiutazást azonban a lengyel rendőrség nem regisztrált. De Wallander még csak abban sem volt biztos, hogy Landahl valóban Lengyelországban volna. Valami azt súgta neki, hogy ez nem így van. Ann–Britt még az ülés előtt beszélt Eva Perssonnal a rágógumiról. Eva megerősítette, hogy Sonja Hökberg szerette a citromízű rágót. De azt nem tudta volna megmondani, mikor rágott ilyet. Nyberg átkutatta az autót, és rengeteg bezacskózott hajat meg textilszálat küldött be analízisre Abban, hogy Sonja Hökberg tényleg Landahl kocsijában ült, csak akkor lehetnek egészen

biztosak, ha ennek az eredménye megjön. Martinsson és Ann–Britt hevesen összeszólalkoztak ezen a témán. Ha Sonja Hökberg és Jonas Landahl jóban voltak, akkor egészen természetes, hogy a lány a fiú kocsijában ült. De ezzel még nem állítja azt senki, hogy élete utolsó napján is ezt tette. Wallander nem szólt bele kettőjük veszekedésébe. Egyiküknek sem volt igaza, és mindketten fáradtak voltak. A vita magától elült. Hansson pedig tökéletesen értelmetlen utazást tett Växjőbe. Ráadásul el is tévedt, és csak későn vette észre. Eva Persson apja valami leírhatatlan bodegában lakott Vislandában. Tökrészeg volt, amikor Hansson hosszas kérdezősködés után végre eljutott hozzá, és egyetlen hasznavehető információval sem tudott szolgálni. Ráadásul ahányszor Hansson a lánya nevét és várható sorsát megemlítette, könnyekben tört ki. Hansson alig várta, hogy elmenekülhessen tőle. A keresett Mercedes busz még mindig nem bukkant fel. Wallander Hongkongból is kapott az American Express útján egy faxot, amelyben közölték vele, hogy a megadott címen nem lakik semmiféle Fu Cseng. És mialatt ők összeültek, Robert Modin fáradhatatlan küzdelmet folytatott Falk számítógépével. Hosszú – és Wallander szerint fölösleges – vita után abban állapodtak meg, hogy egy–két napot várnak még, de aztán értesítik az Országos Bűnügyi Hivatal informatikusait. Wallander hat órakor már csak fáradt és kifejezéstelen arcokat látott maga körül. Tudta, hogy ma nem jutnak már semmire. Másnap reggel nyolcra beszélték meg a találkozót. Wallander még bent maradt dolgozni. Fél kilenckor ment haza. Megette az előző napi spagetti maradékát, aztán egy könyvvel lehevert. A könyv a napóleoni háborúkról szólt, és dögletesen unalmas volt. A telefon csörgésére ébredt. Először azt sem tudta, hol van, vagy hány óra. Felvette. A kapitányságról hívták. – Riasztottak bennünket az egyik Ystadba tartó kompról – mondta az ügyeletes. – Mi történt? – Az egyik propellertengely zavarára figyeltek fel. Amikor utánanéztek, megtalálták az okot is. – Éspedig? – Egy hullát a gépházban. Wallandernek a lélegzete is elakadt. – Hol jár most a komp?

– Pár tengeri mérföldre a kikötőtől. – Megyek. – Szóljak még valakinek? Wallander gondolkodott. – Martinssonnak és Hanssonnak. – És Nybergnek. – A kompkikötőben találkozunk. – Még valakit? – Szeretném, ha felhívnád Lisa Holgerssont is. – Konferencián van Koppenhágában. – Nem lehetünk rá tekintettel. Hívd csak fel. – És mit mondjak neki? – Hogy egy valószínűsíthető gyilkos tart Lengyelországból Svédországba. És hogy sajnos halott. Ennyi volt a beszélgetés. Wallander biztos volt benne, hogy nem kell már azon töprengenie, hol lehet Jonas Landahl. Húsz perccel később már a kikötőben várták, hogy befusson a nagy komphajó.

27. Amikor Wallander lemászott a létrán a gépházba, úgy érezte, a pokolba jutott. Még ha a hajó most teljes csendben ringatózott is a mólónál, és a legvadabb hang, ami hallatszott, valami sípolás volt, mégiscsak maga a pokol volt odalent a mélyben. Egy izgatott első kormányos és két holtsápadt gépész fogadta őket. Wallander azt vette ki a vallomásukból, hogy a holttest, amely odalent hever az olajos fenékvízben, a felismerhetetlenségig meg van csonkítva. Valaki, talán Martinsson, azt mondta, hogy az igazságügyi orvos szakértő már úton van. Egy tűzoltóautó már megérkezett a mentőosztaggal. Mégiscsak Wallandernek kellett elsőként lemásznia. Martinssonnak nemigen fűlt a foga ehhez a feladathoz, Hansson meg még meg sem érkezett. Wallander megkérte Martinssont, legalább próbálja összerakni a képet arról, hogy mi történt. És amikor Hansson megjön, ő is segítsen neki. Aztán Wallander, nyomában szorosan Nyberggel, elindult. Leereszkedtek a létrán. A gépész, aki felfedezte a hullát, parancsba kapta, hogy kísérje el őket. A legalsó fokra érve jobb felé kanyarodtak. Wallander elképedt azon, milyen hatalmas a gépterem. A gépész megállt az utolsó létra mellett, és lefelé mutatott.

Wallander lemászott. Ahogy ereszkedett lefelé, Nyberg a kezére lépett. Wallander elkáromkodta magát, és kis híján eleresztette a fokot. De már meg is érkeztek, és az egyik olajtól csillogó propellertengely alatt ott hevert a holttest. A gépész nem túlzott. Wallander úgy érezte, hogy az, amit maga előtt lát, nem ember. Mintha valaki egy frissen levágott állat tetemét dobta volna a hajófenékre. Mögötte Nyberg felnyögött, és Wallander hallani vélte, amint valamit motyog az azonnali nyugdíjba vonulásról. Wallander csodálkozott, hogy ő maga még csak rosszul sem lett. Hosszú rendőréletében már sok mindent kellett látnia. Rettenetes közlekedési balesetek utáni emberi maradványokat, olyan embereket, akik heteken vagy hónapokon át hevertek holtan a lakásukban. Ez a legrosszabbak közé tartozott. A ferde könyvespolcos szobában volt egy kép a falon Jonas Landahlról, egy átlagos külsejű fiatalemberről. Wallander most megpróbálta elképzelni, hogy tényleg úgy lehet–e, ahogy a telefonhíváskor elsőre gondolta. Hogy tényleg Landahl maradványai hevernek–e ott az olajos vízben. Az arca eltűnt, csak egy véres húscafat maradt belőle. A fényképen a fiúnak szőke volt a haja. Azon a fejen, amely szinte leszakadva a törzsről, odalent hevert, volt még néhány le nem szaggatott és nem véres hajcsomó: szőke volt. Wallander oldalra húzódott, hogy Nyberg is lásson valamit. Ebben a pillanatban érkezett meg a doktornő, Susan Bexell, két tűzoltó kíséretében a létra felől. – Hogy az ördögbe keveredett ide? – kérdezte Nyberg. Üresben jártak a gépek, mégis kiabálnia kellett, hogy megértesse magát. Wallander csak a fejét csóválta, nem mondott semmit. Amilyen gyorsan csak lehet, fel kell mennie innen, fel ebből a pokolból. Hogy képes legyen gondolkodni. Otthagyta Nyberget, a doktornőt, a tűzoltókat, és felmászott a létrán. Felment a fedélzetre, és nagyokat lélegzett. Martinsson bukkant fel mellette. – Milyen volt? – Rosszabb, mint gondolnád. – Landahl az? Nem beszéltek még erről, de Martinsson is azonnal erre gondolt, akárcsak ő maga. Sonja Hökberg halála a transzformátorállomáson nagy áramkimaradást eredményezett. Landahl egy Lengyelországba tartó komphajó géptermének mélyében lelte halálát.

– Nem igazán felismerhető – mondta Wallander –, de úgy gondolom, nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy Landahl az. Martinsson már megtudta, hogy a kompnak másnap reggel előtt nem kell kifutnia. Addigra lezárulnak a műszaki vizsgálatok, és elszállítják a hullát. – Elkértem az utaslistát – mondta Martinsson. – Nem volt rajta Jonas Landahl. – Ő az – mondta Wallander határozottan. – Akár ott van az utaslistán, akár nincs. – Azt gondoltam, az Estonia katasztrófája után szigorú előírásokat foganatosítottak, hogy az utasok számát és nevét bármely percben meg tudják mondani. – Lehet, hogy más néven szállt hajóra – mondta Wallander. – Kérünk ebből az utaslistából egy példányt. És az egész legénységét is. Akkor megnézhetjük, van–e rajta ismerős név, vagy olyan, amit Jonas Landahllal kapcsolatba tudunk hozni. – Kizárod a balesetet? – Igen – mondta Wallander. – Éppen annyira nem baleset, mint Sonja Hökberg esete. És ugyanazok a személyek játszanak szerepet ebben a történetben is. Aztán megkérdezte, Hansson megérkezett–e már. Martinsson azt mondta, hogy a kolléga éppen a gépészeket kérdezi ki. Elhagyták a fedélzetet, bementek. A komp elhagyatottnak látszott. Néhány takarító a fedélzeteket összekötő nagy lépcsőt súrolta. Wallander a kávézóba irányította Martinssont. Egy lélek sem volt ott, de a konyhából csörömpölés hallatszott. Az ablakokból látszottak Ystad fényei. – Próbálj szerezni két csésze kávét – mondta Wallander. – Beszélnünk kell. Martinsson eltűnt a konyha irányában. Wallander egy asztalhoz ült. Mit jelent Jonas Landahl halála? Lassan két elmélet is kezdett megfogalmazódni benne, amelyeket szeretett volna ismertetni Martinssonnal. Hirtelen egy egyenruhás alak bukkant fel mellette. – Ön hogyhogy nem hagyta el a hajót? Wallander a férfira nézett. Vörös arcú, szakállas figura volt. Váll– lapján néhány stráf. A lengyelországi kompok nagyok, gondolta Wallander. Nem biztos, hogy mindenki hallotta, mi történt a gépházban. – Bűnügyi nyomozó vagyok – mondta Wallander. – És ön kicsoda? – Én vagyok a harmadik kormányos. – Rendben van – mondta Wallander.

– Keresse fel a kapitányt, és beszéljen vele. Tőle majd megtudja, miért vagyok itt. Az ember tétovázott. De aztán úgy döntött, elhiszi Wallandernek, hogy nem késlekedő utas. Eltűnt. Martinsson érkezett a lengőajtó felől tálcával a kezében. – Épp kajáltak – mondta, amikor leült. – Nem hallották, mi történt. De az persze nekik is feltűnt, hogy a komphajó csak félerővel halad. – Épp az egyik kormányos jött erre – felelte Wallander. – Ő sem tudott semmiről. – Nem hibáztunk? – kérdezte Martinsson. – Mifélét? – Nem kellett volna bekérnünk az összes utast? Legalább a neveket ellenőrizni vagy az autókat megnézni? Wallander belátta, hogy Martinssonnak igaza van. Persze ugyanakkor ez az akció igen nagyszabású művelet lett volna, amely sok segéderőt vett volna igénybe. Wallander kételkedett abban, hogy megérte volna a fáradságot. – Lehet, hogy igazad van – mondta ezért. – De most már nem változtathatunk rajta. – Fiatalkoromban arról álmodoztam, hogy a tengert fogom járni – mondta Martinsson. – Én is – mondta Wallander. – Hát nem mindenki erről álmodik? Aztán a lényegre tért. – Valami értelmezést kell keresnünk – mondta. – Eddig abból indultunk ki, hogy Landahl volt az, aki a trafóállomásra vitte és ott meggyilkolta Sonja Hökberget. Előttünk ismeretlen okokból. Csak sejtjük, hogy el akarták hallgattatni. A lány tud valamit, Landahl pedig nem akarja, hogy kikotyogja. És azt sem tudjuk, hogy elkapta–e a pánik, vagy céltudatosan cselekedett. Aztán most őt magát is megölik. Bosszúból. Vagy mert Landahl hirtelen veszélyessé vált valakire, aki éppen a nyomok eltüntetésén serénykedik. Wallander szünetet tartott. Hogy Martinsson nem szólt, folytatta. – A másik lehetőség viszont az, hogy egy számunkra ismeretlen harmadik személy előbb Sonja Hökberget, most pedig Jonas Landahlt is eltette láb alól. – Hogyan magyarázható akkor Landahl hirtelen nekilódulása? – Például felfogja, mi történt Sonja Hökberggel, és megrémül. Lelép. De utolérik. Martinsson bólintott. – Szabotázs és halál – mondta. – Erősáramot eresztenek keresztül a Hökberg lány testén, és megbénítják Skånét. Utána Landahlt egy

lengyelországi komphajó propellertengelyei közé hajítják. – Emlékszel még, miről beszéltünk? – szólt Wallander. – Először nerceket eresztenek szabadon a ketrecekből. Aztán jön az áramkimaradás. Most a lengyel komp. Mi lesz a következő? Martinsson tanácstalanul rázta a fejét. – De ennek így sincs értelme. A nerces ügyet megértem. Lecsapott egy állatvédő banda, és kész. És megértem az áramkimaradást is. Meg akarják mutatni, mennyire sebezhető a társadalmunk. De mit mutatnak meg azzal, ha egy komphajó géptermében káoszt rendeznek? – Olyan ez, mint a dominó. Ha egy dominó eldől, láncreakció jön létre. És Falk az a kövecske, amely elsőként dőlt el. – És a Lundberg–gyilkosságot hogyan illeszted bele ebbe a történetbe? – Hát itt a bökkenő. Éppen hogy nem tudom beilleszteni. Ezért aztán egy másik lehetőségen is töröm a fejemet. – Hogy Lundberg ügye nem is függ össze a többivel? Wallander bólintott. Tud ez a Martinsson gyorsan is kapcsolni, ha akar. – Úgy gondolod, szét kellene választanunk a nyomozást? De Sonja Hökberg mindkét esetben főszereplő! – Éppen ez a kérdés – mondta Wallander. – Képzeld el úgy, hogy nem játszik akkora szerepet, mint amekkorát tulajdonítottunk neki. Ebben a pillanatban Hansson lépett a kávézóba. Irigyen nézett a kávéscsészéjükre. Társaságában egy barátságos külsejű férfi jött be, akinek váll–lapján sok–sok sáv volt. Wallander felállt, bemutatták Sund kapitánynak. Sund tájszólása elárulta Wallandernek, hogy Dalarna környékéről származik. – Szörnyű egy történet – mondta. – Senki se látott semmit – mondta Hansson. – Márpedig Landahlnak valahogy le kellett jutnia a gépterembe. – Tehát nincsenek tanúk? – Beszéltem a két gépésszel, akik a lengyelországi indulás óta szolgálatban voltak. Semmit sem vettek észre. – A gépterembe vezető ajtókat be szokták zárni? – kérdezte Wallander. – Nem engedik a biztonsági előírások – felelte Sund kapitány. – De az ajtókon természetesen ott áll, hogy „Belépni tilos”. És a gépteremben dolgozóknak kötelességük azonnal reagálni, ha észreveszik, hogy illetéktelen személy lépett be. Előfordult már, hogy lebotorkált valamelyik utas, aki egy kicsit felöntött a garatra. De ilyen történetet, mint ez, még csak elképzelni sem tudtam volna. – Gondolom, a hajó kiürült – mondta Wallander. – Nem maradt egy gazdátlan autó?

Sund beleszólt az adó–vevőjébe, és megkérdezte a parkolófedélzetet. Recsegett a vonal, amikor megjött a válasz. – Minden gépkocsi elment – mondta. – Üres a parkoló. – És a kabinokkal mi a helyzet? Nem találtak otthagyott csomagot? Sund elment, hogy megkeresse a választ Wallander kérdésére. Hansson leült. Wallander észrevette, hogy szokatlan gondossággal jegyzetelt. Amikor a hajó kifutott Świnoujściéból, körülbelül hétórás útra számítottak Ystadig. Wallander megkérdezte, a gépészek nagyjából meg tudják–e tippelni, mikor kerülhetett a test a tengelyek közé. Történhetett–e még a lengyelországi kikötőben? Vagy csak akkor, amikor a zavart először észlelték? Hansson mindkét gépésznek ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Egybehangzó válaszokat kapott. A test ott lehetett már akkor is, amikor a komp még Lengyelországban volt, a kikötőben. Sokkal többet nem lehetett már ehhez hozzátenni. Senki sem látott semmit. Senki sem látta Landahlt. Mintegy száz utas tartózkodott a fedélzeten, főképp lengyel teherautó–sofőrök. És a svéd cementipar egy küldöttsége is a hajón volt – Lengyelországban folytattak tárgyalásokat fontos beruházásokról. – Meg kell tudnunk, Landahl egyedül volt–e – mondta Wallander, amikor Hansson befejezte. – Ez a legfontosabb. Kell egy fénykép Landahlról. Holnap fel kell szállnia valakinek a fényképpel, és a rendszeresen ingázóknak megmutatni a képet, hátha valaki felismeri. – Remélem, nem én leszek az – mondta Hansson. – Én könnyen tengeribeteg leszek. – Keress valaki mást – felelte Wallander. – Fogj egy lakatost, menj vele a Snapphanegatára. Hozd el a fényképet a fiúról. És kérdezd meg a vasboltos embertől, hogy lát–e valamelyes hasonlóságot. – Kalle Rysstől? – Igen. Biztosan látta már az utódját. – A komp holnap reggel hatkor indul. – Akkor még ma el kell intézned – mondta hűvösen Wallander. Amikor Hansson indulni akart, Wallanderben felmerült még egy kérdés. – Utazott ma ázsiai ember a kompon? Végignézték Martinsson utaslistáját, de nem találtak ázsiainak hangzó nevet. – Aki holnap felszáll a kompra, ezt is kérdezze meg – mondta Wallander. – Hogy volt–e az utasok között ázsiai külsejű

személy. Hansson eltűnt. Wallander és Martinsson ülve maradt. Kis idő elteltével Susan Bexell érkezett meg és telepedett le hozzájuk. Nagyon sápadt volt. – Ilyet még nem láttam – mondta. – Először egy lány, akit nagyfeszültségben égetnek szét. Aztán meg ez. – Elképzelhető, hogy ez itt egy fiatalember volt? – kérdezte Wallander. – Elképzelhető. – De a halál okát persze még nem tudod megmondani. Vagy az időpontját. – Hiszen magad is voltál lent, tudod, hogy néz ki. Ezt a fiút szabályosan széttrancsírozták. Az egyik tűzoltó még el is rókázta magát. Nem csoda. – Nyberg még odalent van? – Azt hiszem, igen. Susan Bexell elment. Sund kapitány még nem jött vissza. Martinsson mobilja zümmögni kezdett. Lisa Holgersson volt az, Koppenhágából. Martinsson odatartotta Wallandernek a mobilt, de az a fejét csóválta. – Beszélj csak te vele. – Mit mondjak neki? – Mondd el, mi van itt. Mi mást mondanál? Wallander felállt, és az üres kávézóban ide–oda mászkált. Landahl halálával egy járhatónak tűnő út zárult le. És leginkább az idegesítette, hogy talán az egészet elkerülhették volna. Ha Landahl nem azért akart menekülni, mert gyilkosságot követett el, hanem mert másvalaki követett el gyilkosságot. Ő pedig félt. Wallander szemrehányásokkal illette magát. Nem gondolta végig elég alaposan. Megállt a legközelebbi, legkézenfekvőbb oknál. Pedig alternatívákra is kellett volna gondolnia. És most Landahl is halott. Vagy lehet, hogy úgysem tudták volna megakadályozni? Martinsson befejezte a telefonbeszélgetést. Wallander visszament az asztalhoz. – Mintha nem lett volna színjózan – mondta Martinsson. – Az országos rendőrfőkapitányt ünneplik – felelte Wallander. – De most legalább tudja, mivel töltjük mi az estéinket. Sund kapitány lépett a kávézóba. – Az egyik kabinban ott maradt egy csomag – mondta. Wallander és Martinsson egyszerre állt fel. Csavaros járatokon át követték a kapitányt egy kabinhoz, amelyben egy nő várta őket, a hajózási vállalat egyenruhájában. Lengyel nő volt, csak törte a svédet. – Az utaslista szerint ezt a kabint egy Jonasson nevű

utasnak foglalták le. Wallander összenézett Martinssonnal. – Van valaki, aki le tudná írni ennek a Jonassonnak a külsejét? Kiderült, hogy a kapitány szinte ugyanolyan jól beszél lengyelül, mint dalarnai tájszólásban. – Egyedül vette ki a kabint? – Igen. Wallander belépett. A kabin kicsi volt, ablaktalan. Wallander összerázkódott arra a gondolatra, hogy ha el kelleni töltenie egy viharos éjszakát egy ilyen kabinban… A falra szerelt szekrényen egy kerekes bőrönd állt. Wallander műanyag kesztyűt kért Martinssontól. Aztán kinyitotta a bőröndöt: üres volt. Tíz percig hiába keresgéltek a kabinban. – Nybergnek is kell rá vetnie egy pillantást – mondta Wallander, amikorra minden reményt feladtak. – És a taxisnak, aki Landahlt kihozta a komphoz. Talán felismeri a bőröndöt. Wallander kilépett a folyosóra. Martinsson megbeszélte a kapitánnyal, hogy ezt a kabint ne engedje kitakarítani. Wallander a szomszédos kabinok ajtóit vette szemügyre. Mindkét ajtó előtt törülközők és ágyneműk kupaca. A szobák a 309–es és a 311–es számot viselték. – Próbáld megtudni, kik laktak ezekben a kabinokban – mondta. – Lehet, hogy hallottak valamit. Vagy láttak valakit jönni–menni. Martinsson feljegyzett valamit a jegyzetfüzetébe, aztán a lengyel nővel kezdett beszélgetni. Wallander gyakran irigyelte Martinssont a jó angoltudásáért. Ő maga nagyon rosszul beszélt, legalábbis azt gondolta. Linda gyakran csúfolódott vele, amikor együtt utaztak külföldre. Sund kapitány Wallander után ment fel a lépcsőn. Hamarosan éjfél. – Megkínálhatom erre a nagy ijedtségre egy kis itallal? – kérdezte a kapitány. – Sajnos nem – mondta Wallander. Sund rádiótelefonjában valami recsegés hallatszott. A kapitány belefülelt, aztán elnézést kért. Wallander örült, hogy magára hagyják. Furdalta a lelkiismeret. Vajon Landahl még életben lenne, ha ő gyorsabban kapcsol? Persze tudta, hogy nem kap választ. Csak a szemrehányások maradtak, amelyekkel önmagát halmozta el, és amelyek elől nem volt menekvés. Húsz perccel később Martinsson is megérkezett. – A 309–est egy Larsen nevű norvég vette ki. Pillanatnyilag valószínűleg a kocsijában ül, és Norvégia felé tart. De

megszereztem a telefonszámát. Egy Moss nevű városban lakik. A 311–est viszont egy ystadi pár bérelte, Tomander úr és a felesége. – Beszélj velük holnap! – mondta Wallander. – Talán hoz valamit a konyhára. – Nyberggel is összefutottam a lépcsőn. Hasig olajos volt. Azt mondta, megnézi azt a kabint, csak overallt vált. – Kérdés, hogy tovább jutunk–e. Együtt mentek végig az elhagyatott kikötőn. Néhány padon fiatalabb férfiak hevertek és aludtak. A pénztárak zárva voltak. Wallander kocsija előtt váltak el. – Még egyszer végig kell mennünk az egészen – mondta Wallander. – Viszlát reggel nyolckor. Martinsson az arcát nézte. – Aggódsz? – Igen. – Mindig aggódok, ha nem értem, mi a helyzet. – És hogy áll a fegyelmi? – Azóta nem hallottam róla. Az újságírók se telefonálnak. De lehet, hogy csak azért, mert ki szoktam húzni a telefont. – Milyen buta dolog, ha ilyesmi történik. Wallander kétfenekűnek érezte Martinsson mondatát. Azonnal felkapta a fejét. És azonnal dühbe is gurult. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hát nem mind ettől rettegünk? Hogy elveszítjük az önuralmunkat, és elkezdünk verekedni? – Egy pofont adtam annak a lánynak. Hogy megvédjem az anyját. – Aha – mondta Martinsson. – De akkor is. Nem hisz nekem, gondolta Wallander, amikor már a kocsiban ült. Lehet, hogy senki sem hisz nekem. Nagy sokk volt azért ez a felismerés. Sosem esett még meg vele, hogy a saját legszűkebb köre is elárulta volna, vagy úgy kellett volna éreznie, hogy magára hagyják. Ült a kocsiban, be sem indította. Ez az érzés hirtelen elhomályosított minden mást. Még a fiatalember látványának emlékét is, akit szétzúztak a propellertengelyek. Egy héten belül másodszor érezte magát megkeseredettnek, sértettnek. „Abbahagyom – gondolta. – Reggel beadom a felmondásomat. Csinálják végig ezt a szaros nyomozást nélkülem.” Amikor hazaért, még mindig fel volt dúlva. Gondolatban heves szócsatát vívott Martinssonnal. Sokáig nem tudott elaludni.

Szerdán nyolckor mind összegyűltek. Viktorsson is jelen volt Nyberg is, ujjai még mindig olajosak voltak. Wallander kicsit jobb kedélyállapotban ébredt. Nem, most nem mond fel. És Martinssonnal sem fog összeveszni. Csak derítse ki a fegyelmi, mi történt igazából a kihallgatószobában. Akkor majd megfelelő alkalommal kifejti a kollégáknak, mi a véleménye az iránta tanúsított bizalmatlanságukról. Végigmentek az előző este eseményein. Martinsson időközben felkereste már a Tomander nevű utast. De sem ő, sem a felesége nem hallott, nem észlelt semmit a szomszéd kabinban. A Larsen nevű, Mossban lakó norvég viszont még nem ért haza. A felesége azt mondta, még a délelőtt folyamán haza kell érnie. Wallander kifejtette azt a két elméletet, amelyeket a Martinssonnal folytatott beszélgetés során kialakítottak. Senki nem szólt hozzá. A nyomozócsoport lassan és módszeresen folytatta le a megbeszélést. Ám a csendes felszín alatt Wallander érezte a nyugtalanságot. Mindenki sietett vissza a feladatához. Amikor elindultak, Wallander úgy döntött, hogy csakis egyedül Tynnes Falkra összpontosít. Most még erősebbé vált a meggyőződése, hogy minden baj Falkkal vette kezdetét. Egyelőre nyitva kell hagyni a kérdést, hogy miképpen függ össze Falk szála a taxisgyilkossággal. Az a kérdés pedig, amit Wallander feltett magának, egész egyszerű volt: miféle sötét erők lendültek mozgásba, amikor Falk a kis esti sétája során meghalt? Amikor kikérte a számlaegyenlegét a bankautomatából? És egyáltalán: természetes halállal halt–e meg? Felhívta a lundi patológiát, és nem hagyta békén őket, amíg telefonvégre nem kapta azt az orvost, aki a boncolást végezte. Lehetséges–e, hogy mindennek ellenére is valami erőszakos beavatkozás okozta volna Falk halálát? Valóban megvizsgáltak–e minden lehetséges megvizsgálnivalót? Enandert is felhívta, Falk háziorvosát, aki még a kapitányságra is bejött. Igen tág lehetőségmezőt kapott, amelyen attól kezdve, hogy mi történhetett, addig, hogy mi nem lehetett semmiképp a halál oka, igen sok minden elfért. De amikor már benne jártak a délutánban, és Wallander olyan éhes volt, hogy csak úgy korgott a gyomra, úgy látta, végre felszállt a köd. Falk semmiképp sem halhatott erőszakos halált. Nem volt bűntény. Mégis ez a bankautomata előtti halál volt az, amely a különféle folyamatokat elindította. Maga elé vett egy jegyzettömböt, és felírta:

Falk. Nercek. Angola. Nézte, amit írt, és még egy sort hozzátett: 20. És nézte a szavakat, amelyek mintha egységet képeztek volna. Mit nem talált meg? Sétálni indult, hogy úrrá legyen mérgén és türelmetlenségén, és hogy kicsit kitisztuljon a feje. Egy pizzériában evett. Aztán visszament az irodájába. Délután öt tájban már közel járt ahhoz, hogy feladja. Egyszerűen képtelen volt belátni az események mögé. Nem ismerte fel sem az indítékot, sem azokat az útjelzőket, amelyekre pedig olyan égető szüksége lett volna. Elakadt. Épp kávét hozott, amikor csörgött a telefonja. Martinsson volt. – A Runnerströms Torgon vagyok – jelentette. – És sikerült. – Micsoda? – Robert Modin átjutott. Betört Falk számítógépébe. És itt csodás dolgok jelennek meg a képernyőn. Wallander lecsapta a kagylót. Végre, gondolta. Megtörtént az áttörés.

28. Amikor Wallander elért a Runnerströms Torgra, és bezárta az autóját, körül kellett volna néznie. Talán észrevette volna az árnyékot, amely sebesen a sűrűbb árnyékba húzódott az utca felső végén. Talán megértette volna, hogy van valaki, aki nemcsak hogy figyeli őket, hanem mindenkor pontosan tudja, hol vannak, mit csinálnak, talán még azt is, hogy mi jár a fejükben. Az Apelbergsgatanon és a Runnerströms Torgnál naphosszat ott álló megfigyelőkocsik nem tudták megakadályozni, hogy ne leselkedjen ott valaki a sötétben. De Wallander nem nézett körül. Csak lezárta az autóját, és átsietett az úton abba a házba, amelyben Martinsson szerint csodálatos dolgok mutatkoztak a képernyőn. Amikor Wallander odaért, Modin és Martinsson felváltva mutogattak a képernyőre, miközben egyfolytában mormoltak valamit. Wallander elképedésére Martinsson magával hozott egy összecsukható vadászszéket. És a szobában két további számítógép is állt. Wallandernek rögtön az az érzése támadt, hogy a helyiség, ahova betette a lábát, egy

különleges elektronikus műveletnek ad otthont – vagy egy vallási szertartásnak. Az oltárra gondolt, amelyen Falk önmagát imádta. Köszönt, de nem kapott választ. A monitor most megváltozott. Már nem volt ott az a tömérdek szám, amelyek ott forgolódtak a képernyőn, aztán eltűntek az ismeretlenbe. Illetve még mindig számok voltak ott, de ezek nyugodtan a helyükön maradtak. Robert Modin levette a fejhallgatóját. Keze nyughatatlanul vándorolt a billentyűzeteken. Ujjai hihetetlen sebességgel mozogtak, mintha egy zenei virtuóz három hangszeren játszana egyidejűleg. Wallander várt. Martinsson kezében jegyzettömb. Modin néha megkérte, írna fel ezt vagy azt. Martinsson pedig írt. A helyzet ura Modin volt. Ehhez kétség nem fért. Csak mintegy tíz perc elteltével vették észre, hogy Wallander is a szobában tartózkodik. A billentyűzetek kopogása abbamaradt. – Mi történt? – kérdezte Wallander. – És miért van itt több számítógép? – Ha nem lehet átmenni a hegyen, akkor megkerüljük – mondta Robert Modin. Megizzadt, de boldognak látszott. Egy fiatalember, akinek sikerült egy bezárt ajtót kinyitni. – Jobb, ha Robert magyarázza el – mondta Martinsson. – Nem tudtam feltörni a jelszót, amellyel bejuthattam volna – mondta Modin. – De elhoztam a saját gépemet, és rákötöttem Falkéra. És így hátulról besurrantam. Wallandernek már most túl elvontnak tetszett ez a beszéd. Azt eddig is tudta, hogy a gépen ablakok vannak. De hogy ajtók is volnának, arról még sohasem hallott. – Nos, elöl ott álltam és kopogtattam – mondta Modin. – De közben hátulról ástam egy bejáratot. – Hogyan? – Hát ezt egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni. Ráadásul ez afféle szolgálati titok. – Jó, akkor hagyjuk. És mit találtatok? Most Martinsson vette át a szót. – Falknak természetesen volt internetcsatlakozása. Az egyik fájlban, amelyet viccesen „Jakab lápjának” keresztelt, egy sor telefonszámot találtunk, amelyek speciális sorrendben épülnek fel. Legalábbis azt hittük. De mostanra kiderült, hogy nem is telefonszámok, hanem kódok. Két csoportjuk van: egy szó–és egy számkombináció. Épp azon vagyunk most, hogy megfejtsük, mit jelentenek. – Tulajdonképpen számok is és kódok is – szólt közbe Modin. – Ezenkívül tömegesen vannak itt különféle intézmények nevei a

világ minden tájáról, persze kódolva. Van itt egyesült államokbeli, ázsiai, európai. Még brazíliai is. És nigériai. – Miféle intézmények? – Épp ezt próbáljuk kitalálni – mondta Martinsson. – Találtunk egy olyat is, amelyet Robert már ismert. És amikor ezt megtaláltuk, akkor hívtunk fel téged. – Melyik volt az? – A Pentagon – felelte Modin. Wallander nem tudta volna megmondani, hogy Modin hangjában diadalt vagy félelmet érez. – És ez az egész mit jelent? – Még nem tudjuk – felelte Martinsson. – De abból kell kiindulnunk, hogy ebben a gépben nagyon fontos és valószínűleg tiltott információkat tárolnak. Ráadásul még azt is jelenti, hogy Falk minden ilyen intézetbe be tudott jutni. – Van egy olyan érzésem, hogy aki ennél a gépnél ült, az olyanféle figura lehetett, mint én – szólalt meg hirtelen Modin. – Vagyis Falk is idegen rendszerekbe hatolt be? – Úgy néz ki. Wallander úgy érezte, egyre kevesebbet ért. De azt is érezte, hogy nyugtalansága visszatér. – Mire használható ez az egész? – kérdezte. – Felismerhető mögötte valamiféle szándék? – Korán van még ehhez – felelte Martinsson. – Először azonosítanunk kell az intézményeket. Akkor talán tisztább lesz a kép. De ez eltart egy ideig. Minden olyan bonyolult. Tekintettel arra, hogy jó lenne, ha kívülállók nem jutnának hozzá, és nem láthatnák, ami itt van. Felállt az összecsukható székről. – Haza kell mennem egy órára – mondta. – Teresének születésnapja van. De visszajövök. Átadta a jegyzettömböt Wallandernek. – Add át üdvözletemet – mondta Wallander. – Hány éves lett? – Tizenhat. Wallander emlékeiben egy kicsi lány élt. Amikor ötéves lett, Wallander meg volt híva Martinssonhoz, és kapott a születésnapi tortából. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy ez a lány két évvel idősebb, mint Eva Persson. Martinsson eltűnt az ajtó mögött, de még egyszer visszajött. – Elfelejtettem mondani, hogy beszéltem Larsennel Mossban – mondta. Pár másodpercbe belekerült, mire Wallandernek eszébe jutott, ki is az a mossi Larsen. – Hallotta, hogy van valaki a

szomszéd kabinban – mondta Martinsson. – Vékonyak a falak. De látni nem látott senkit. Fáradt volt, és az egész úton aludt, míg Svédországba nem értek. – Miféle zajokat hallott? – Én is megkérdeztem. De semmi különöset, legalábbis olyat nem, amelyből dulakodásra lehetne következtetni. – És hangokat is hallott? – Igen, de nem tudja megmondani, hányat. – Az emberek elég ritkán beszélgetnek saját magukkal – mondta Wallander. – Tehát legalább ketten voltak abban a kabinban. – Megkértem, jelentkezzen, ha még valami eszébe jut. Martinsson elment. Wallander óvatosan leereszkedett az összecsukható székre. Robert Modin tovább dolgozott. Wallander tudta, hogy nincs értelme kérdezgetni. Abban a mértékben, ahogyan a számítógépek az államigazgatás egyre nagyobb szeletét irányítják, újfajta rendőrnyomozókra lesz hamarosan szükség. Számításba is vették már ezt, bár még nem elég súllyal. Az előny, szokás szerint, a bűnözőknél volt. Az USA szervezett bűnözése korán felismerte, mekkora lehetőség rejlik az elektronikában. Nem lehetett persze bizonyítani, de az a hír járta, hogy a dél–amerikai kábítószerkartelleknek még műholdas kommunikációs rendszerük is van. Ilyen módon kézben tarthatják mind az amerikai határőrséget, mind a határt vigyázó repülőgépeket. És persze mobiltelefon– hálózatokon lógnak. Gyakran egyetlen hívást intéznek el egy mobilról, aztán törlik is a számot. Csak hogy ne lehessen lokalizálni a hívást. Robert Modin lenyomott egy billentyűt, és hátradőlt. A számítógép melletti modem villogni kezdett. – Most mit csináltál? – kérdezte Wallander. – Megpróbálok elküldeni egy e–mailt, hogy lássam, hová megy. De a saját gépemről küldtem. – De hiszen Falk gépén írtad be a címet? – Összekapcsoltam a kettőt. A képernyő villódzott. Robert felriadt, és közelebb hajolt. Aztán megint a billentyűkön zongorázott. Wallander várt. Hirtelen minden eltűnt a képernyőről. Egy pillanatra teljes sötétségbe borult minden. Aztán visszatértek a számjegycsoportok. Robert a homlokát ráncolta. – Most mi van? – Nem igazán tudom.

De nem engedett be. Most el kell törölnöm a nyomaimat. Ez eltart pár percig. Megint kezdődött a billentyűk nyomogatása. Wallander várt. Türelmetlensége növekedett. – Még egyszer – morogta Modin. Aztán történt valami, amitől felugrott a székéről. Sokáig nézte a képernyőt. – A Világbank – mondta aztán. – Mi van vele? – Ezt találtam a gépben tárolt egyik kód mögött. A Világbankot. Ha jól értem, ez egy olyan részleg, amely a globális pénzügyi felügyelettel foglalkozik. – Pentagon és Világbank – mondta Wallander. – Nem éppen kis halak. – Azt hiszem, ideje egy konferenciabeszélgetésnek – mondta Modin. – Tanácsot kell kérnem a barátaimtól. Megkértem őket, hogy álljanak készenlétben. – Hol laknak? – Az egyikük Rättvik mellett. A másik Kaliforniában. Wallander belátta: megérett az idő, hogy felvegye a kapcsolatot az Országos Bűnügyi Hivatal informatikusaival. Kellemetlenül érezte magát, amikor elképzelte, milyen gondok zúdulnak ezzel a nyakába. Nem ringatta magát illúziókba. Biztosan elborítják szemrehányásokkal, amiért Modinhoz fordult. Még akkor is, ha Modin szakértelme igencsak meggyőző volt. Amíg Modin a barátaival telefonált, Wallander fel–alá járt a szobában. Jonas Landahlra gondolt, aki holtan feküdt egy komphajó fenekén. Sonja Hökberg elégetett testére. És erre a furcsa irodára itt a Runnerströms Torgon, amelyben éppen tartózkodtak. Ráadásul a kétely is rágta. Lehet, hogy teljesen rossz úton jár? Az ő feladata az, hogy vezesse a nyomozócsoport munkáját. És most kevésnek érezte magát erre a feladatra. Ráadásul ott volt az az érzés, hogy a kollégái beléje vetett bizalma megrendült. Lehet, hogy ez nem is csak arra az egy esetre vonatkozott, amikor a kihallgatószobában egy fülest lekevert Eva Perssonnak, és véletlenül éppen ott ólálkodott egy fényképész. Talán már régóta arról sutyorognak a háta mögött, hogy nem tud lépést tartani az idővel? Hogy talán ideje volna Martinssonnak adni a nyomozás vezetését, amikor ilyen súlyos és bonyolult esettel kerülnek szembe? Meg volt bántva, és sajnálta magát. Ugyanakkor a harag is felébredt benne. Hát ilyen könnyen nem adja a bőrét! Neki nincs Szudánja, ahol új életet kezdhetne. Neki nincs lovardája, amit pénzzé tehetne. Mindaz, amire a jövőben

számíthat, egy nyamvadt kis nyugdíj. A kopácsolás elhallgatott mögötte. Modin felállt és nyújtózkodott. – Megéheztem – mondta. – Mit mondtak a barátaid? – Egy óra gondolkodási szünetet iktattunk be. Aztán folytatjuk a megbeszélést. Wallander maga is éhes volt. Azt javasolta, hogy egyenek egy pizzát valahol. Modin szinte megsértődött erre az ötletre. – Sosem eszem pizzát. Egészségtelen. – Mit eszel? – Rügyeket és csírákat. – Különben semmi mást? – Az ecetes tojás sem rossz. Wallander törni kezdte a fejét, vajon melyik ystadi étterem lehetne az, ahol tartanak ilyesmit. Kételkedett benne, hogy ilyen létezne. Modin belenézett a műanyag zacskókba, amelyekben magával hozta az ételeit. Úgy látszott, pillanatnyilag egyik sem nyerte el a tetszését. – Szükség esetén – szólalt meg – egy normális saláta is megteszi. Kimentek. Wallander elgondolkodott, vajon Modin autón akarja–e megtenni azt a pár háztömbnyi utat a központig. De a fiú inkább gyalog ment. A civil őrszemek a helyükön álltak. Elmentek Ystad egyetlen salátabárjába. Wallander jó étvággyal evett. Robert Modin azonban minden egyes salátalevelet és minden falat zöldséget alaposan szemügyre vett, mielőtt bekapta volna. Wallander sohasem látott még ilyen lassan rágó embert. – Óvatosan eszel – mondta Wallander. – Tisztán szeretném tartani a fejemet – felelte Modin. „Meg a seggedet – tette hozzá magában Wallander gyűlölködve. – Ilyenekkel kell nekem is összeadnom magamat.” Evés alatt Wallander megpróbált beszédbe elegyedni Modinnal, de többnyire csak félszeg válaszokat kapott. Modin gondolatai még mindig Falk számítógépének számoszlopain és egyéb titkain jártak. Már hét óra előtt visszaértek a Runnerströms Torghoz. Martinsson még nem jött meg. Modin leült, hogy felvegye a beszélgetés fonalát dalarnai és kaliforniai barátaival. Wallander úgy képzelte, hogy azok ugyanolyanok, mint az előtte ülő fiú. – Nem lepleztek le – mondta Modin, miután elvégzett néhány bonyolult műveletet. – Hol látod ezt?

– Egyszerűen csak látom. Wallander elhelyezkedett az összecsukható széken. „Mint egy vadászat – gondolta magában. – Elektronikus jávorszarvasokra lesünk. Valahol ott vannak, éppen csak nem tudjuk, hol fognak felbukkanni.” Csipogott a mobilja. Modin összerezzent. – Utálom a mobiltelefont – mondta hangsúlyozottan. Wallander kiment a lépcsőházba. Ann–Britt hívta. Wallander elmondta neki, hol vannak éppen, és hogy mit ért el eddig Modin Falk gépén. – A Világbank és a Pentagon – mondta a nő. – A világ két abszolút hatalmi központja. – A Pentagonról én is tudok ezt–azt – felelte Wallander –, de ami a Világbankot illeti, hát arról már nem mondhatnám ezt el. Még ha Linda emlegette is néha. Meg kell, hogy mondjam, csupa rossz dolgot mondott róla. – Ez a bankok bankja. Legfőképp a harmadik világ szegény országainak ad kölcsönöket. És más népgazdaságot is megment az elsüllyedéstől. Sokan bírálják. Nem utolsósorban azért, mert szinte lehetetlen kamatokat kér. – Honnan tudod ezt a sok mindent? – Az exférjem felszedegetett egyet s mást az útjain. És mindig elmesélte. – Még mindig nem tudjuk, mit jelent ez az egész – mondta Wallander. – No de miért hívtál? – Eredetileg ezzel a Ryss fiúval akartam beszélni. Elvégre ő vezetett minket Jonas Landahl nyomára. Ráadásul egyre inkább az a véleményem alakul ki, hogy Eva Persson tényleg nagyon keveset tudott Sonja Hökbergről, de roppant mód felnézett rá. Azt tudjuk, hogy hazudozik. Ám sok tekintetben mégis az igazat mondja. – És mit mondott a fiú? – Kalle a keresztneve, igaz? – Kalle Ryss. Megkérdeztem tőle, miért szakított Sonja Hökberggel. A kérdés nagyon váratlanul érte. Láttam, hogy ki akar bújni a válaszadás alól, de nem hagytam. És akkor valami fura dolog került napvilágra: azért szakított a lánnyal, mert annak sohasem volt kedve. – Kedve? Mihez? – Na mégis, mit gondolsz? Hát a szexhez. – Ezt mondta a fiú? – Amikor elkezdte, már le sem lehetett állítani.

Amikor megismerkedtek, azonnal megtetszett neki a lány. De hamarosan kiderült, hogy Sonját tökéletesen hidegen hagyják a szexügyek. így a fiú fel is adta. De ami igazán érdekes, az ennek a hidegségnek az oka. – Mi volt az? – Azt mesélte Kallénak, hogy pár éve megerőszakolták. És hogy még mindig szenved a következményektől. – És tényleg megerőszakolták? – A fiú szerint igen. Megnéztem a nyilvántartásainkban. Mindegyikben. De nincs olyan esetünk, amelyben Sonja Hökberg lenne az áldozat. – Itt történt, Ystadban? – Igen. És persze azonnal eszembe jutott még valami. Wallander rögtön tudta, mire gondol a nő. – Lundberg fia? Carl–Einar? – Pontosan. Persze, kockázatos a feltételezés. De azért nem is annyira valószínűtlen. – És te hogy látod? – A következőre gondolok: Carl–Einar Lundberg tényleg nemi erőszak miatt került a bíróság elé, de felmentették. Mégis sok minden a bűnössége mellett szólt. És simán elképzelhető, hogy megtette már korábban is. Csak éppen Sonja Hökberg nem ment el a rendőrségre. – Miért nem? – Ó, számos oka van annak, hogy a megerőszakolt nők nem tesznek feljelentést. Ezeket nyilván ismered. – Tehát következtetésed is van? – Ideiglenes. – Azért ezt is szeretném hallani. – Hát igen, egy kicsit hajánál fogva ideráncigált. De Carl–Einar mégiscsak Lundberg fia volt. – Vagyis Sonja az erőszaktevő apján állt bosszút? – Ez mindenesetre indíték lehet. És Sonja Hökbergről még valamit tudunk. – Mégpedig? – Hogy nagyon makacs volt. Azok alapján, amiket elmeséltél, a mostohaapja éppen erre gondolhatott. Hogy erős volt. – Mégis igen nehezen tudom elfogadni ezt a gondolatmenetet. Hiszen a lányok nem tudhatták, hogy éppen Lundberg jön értük. És Sonja honnan tudta azt, hogy éppen ő Carl–Einar apja? – Ystad kicsi. És nem tudjuk, hogyan reagált Sonja. Az is lehet, hogy egészen megszállottjává vált a bosszú gondolatának. Azok a nők, akiket megerőszakolnak, súlyos megaláztatáson esnek át. Sokan befelé fordulnak. De vannak olyanok is, akiket attól kezdve csak a bosszú gondolata foglalkoztat. Tartott egy kis szünetet, aztán

folytatta: – Egyikükkel nekünk is meggyűlt a bajunk. Wallander bólintott. – Yvonne Anderre gondolsz? – Ki másra? Wallander gondolatban pár évet visszalépett, amikor is egy magányos nő egy sor brutális bűntettet hajtott végre. Pontosan szólva kivégzések voltak ezek, amelyeket olyan férfiakon hajtott végre, akik nőket bántalmaztak. Amikor letartóztatták a nőt, akkor lőtt rá Ann–Brittre, súlyosan meg is sebesítette. Ann–Britt valószínűleg olyasvalamit ásott most elő, aminek akár elöntő fontossága is lehet. Ráadásul az ő saját gondolatmenetét is alátámasztotta: ő szintén úgy gondolta, hogy a középpontot Falk halála képezi, Lundbergé pedig valahol a periférián helyezkedik el. Falk volt a központ, a hajónaplója, a számítógépe. – Mindenesetre utána kell nézni, mégpedig sürgősen, hogy Eva Persson tudott–e ezekről a dolgokról – mondta. – Már gondoltam rá én is. Aztán még azt is ellenőrizni kell, volt–e olyan eset, amikor Sonja Hökberg kék–zöld foltokkal tért haza. Az az erőszaktétel, amely miatt Carl–Einar bíróság előtt állt, rendkívül durva volt. – Igazad van. – Átveszem. – Aztán összeülünk, és ennek az elméletnek alapján vizsgáljuk át a tényeket. Ann–Britt megígérte, hogy jelentkezik, mihelyt megtud valamit. Wallander a zakója zsebébe dugta a mobilt, és megállt a sötét lépcsőházban. Egy központot keresnek, egy tengelyt, amely körül minden esemény meg tud fordulni. Azok mellett a változatok mellett, amelyeket végiggondolt, talán van még egy lehetőség. Tulajdonképpen miért menekült el Sonja Hökberg a börtönből? Ezt a kérdést még sohasem gondolta át komolyan. Mindig megelégedett az első válasszal, ami eszébe jutott. El akart szökni, meg akart lógni a felelősségre vonás elől. A vallomását már úgyis lejegyezték. Persze lehetett más oka is. Sonja azért menekült el, mert még egy titka volt. Csak az a kérdés, hogy micsoda. Wallander érezte, hogy ezzel az alig megfogalmazott kérdéssel jelentős problémát érintett. És még valami más is kóválygott a fejében, csak nem tudta elkapni és megfogalmazni: egy másik kapcsolóelem. Most azonban arra is rájött, hogy mi volt ez. Lehet, hogy Sonja abban az ostoba reményben szökött el a börtönből, hogy megúszhatja. És lehet, hogy helyes is lett volna a feltevése. De

odakint várta valaki, aki attól tartott, hogy nemcsak a taxisgyilkosságot vallotta be, hanem többet is mesélt. Olyan dolgokat, amelyek sokkal távolabbra mutatnak, mint egy megerőszakolás és a bosszú. Akkor pedig tényleg összefügg, gondolta Wallander. így még Lundberg is beleillik a képbe. És van elfogadható magyarázata annak is, hogy mi történt. Valamit el kell titkolni. Valamit, ami miatt valaki megijedt, hogy Sonja Hökberg talán már el is kotyogta nekünk. Vagy hogy még elmesélheti. Megölik, elhallgattatják. És azt, aki megöli, szintén meggyilkolják. Falk halála után úgy tüntetik el valakik a nyomaikat, ahogyan odabent Modin a saját számítógépes nyomait söprögeti. Mi történhetett akkor Luandában?, töprengett Wallander. Ki rejtőzhet a C betű mögött? Mit jelent a húszas szám? És mi lapul ebben a számítógépben? Észrevette, hogy Ann–Britt felfedezése kizökkentette sötét hangulatából. Új energia ébredt benne, úgy ment vissza Robert Modinhoz. Martinsson negyedóra múlva visszatért. Elmesélte, milyen finom tortát evett az imént. Wallander türelmetlenül hallgatta. Aztán megkérte Modint, mondja el, amire Martinsson távollétében jöttek rá. – A Világbank? Mi köze volt Falknak a Világbankhoz? – Pontosan azt kellene kinyomoznunk. Martinsson levette a zakóját, letelepedett az összecsukható székre, és jelképesen a markába köpött. Wallander röviden azt is elmesélte neki, amit Ann–Brittől hallott. Látta Martinssonon, hogy rögtön megértette a helyzet komolyságát. – Hát ez lehet a kályha, ahonnan elindulunk – jegyezte meg, amikor Wallander befejezte. – Még több – mondta Wallander. – Először látszik úgy, mintha logikájuk is lenne az eseményeknek. – Ugyanakkor meg sok minden a sötétben lapul még – mondta Martinsson elgondolkodva. – Még mindig nincs ésszerű magyarázatunk arra, hogyan került a relé Falk tepsijébe. És miért lopták el a holttestét. Nem hiszem el, hogy az lett volna a legfőbb okuk, hogy le akarták vágni azokat az ujjait, amelyekkel írt. – Szeretnék egy kis fényt vinni ebbe a sötétségbe – felelte Wallander. – Most elmegyek, és összefoglalom az eddigieket. De ha valami újdonság van, azonnal szólj. – Tízig folytatjuk – szólalt meg hirtelen Modin.

– Akkor abbahagyom. Álmos vagyok. Amikor Wallander az utcára lépett, egy kicsit tétovázott. Vajon bírja még néhány órán át? Vagy jobb lenne, ha hazamenne? Úgy döntött, hogy összekapcsolja a kettőt. Ezt a munkát egyelőre a konyhaasztalnál éppolyan jól el tudja végezni, mint odabent a kapitányságon. Így beszállt a kocsijába, és hazahajtott. Hosszas keresgélés után a konyhaszekrény leghátsó szögletében rábukkant egy zacskó paradicsomleves–porra. Pontosan követte az elkészítési útmutatót, a leves mégis ízetlen lett. Amikor pedig egy csomó tabascót tett bele, akkor meg túl erős lett. Magába kényszerítette a leves felét, a másik felét kiöntötte. Aztán főzött egy erős kávét, és szétteregette a papírjait a konyhaasztalon. Minden eseményt végiggondolt, amelyek valamilyen pontban érintkeztek. Minden követ felforgatott, visszament és előreszaladt, és megpróbált az ösztönére hallgatni. Ann–Britt elmélete minden gondolatára rávetette az árnyékát. Senki sem telefonált, senki sem zavarta. Tizenegykor felállt és kinyújtózott. Sötét helyek továbbra is maradnak, gondolta. De Ann–Britt olyasvalamit ásott elő, ami tovább vihet bennünket. Néhány perccel éjfél előtt feküdt le. Hamarosan el is aludt. Robert Modin pontosan tíz órakor azt mondta, hogy most elég. Összecsomagolták a számítógépét, Martinsson maga vitte ki Löderupba. Megbeszélték, hogy valaki reggel nyolckor érte jön. Martinsson egyenesen hazahajtott. A hűtőben még várt rá egy szelet torta. De Robert Modin nem feküdt le. Tudta, hogy nem kellene megtennie azt, amire készül. Nagyon elevenen élt még benne annak emléke, hogy mi történt, amikor bejutott a Pentagon rendszerébe. De túl nagy volt a kísértés. És azóta ravaszabb is lett. Most óvatosabb lesz. Nem felejti el, hogy a nyomait meg kell semmisíteni. A szülei lefeküdtek már. Löderup csendbe burkolózott. Martinsson nem vette észre, amikor Modin mindent átmásolt a saját gépére Falkéról, mindent, amit csak meg tudott nyitni. Most megint összekötötte a saját két gépét, és még egyszer végigment az anyagon. További réseket keresett. Repedéseket az elektronikus tűzfalon.

Este esőfront haladt át Luanda felett. Carter egy beszámoló olvasgatásával csapta agyon az időt. A beszámoló igen éles hangon bírálta, ahogy a Nemzetközi Valutaalap egyes kelet–afrikai országokkal eljárt. A kritika kemény volt, és jól fogalmazták meg. Carter maga sem nagyon tudott volna jobbat írni. Ugyanakkor megint csak megerősödött abban a meggyőződésében, hogy nincs kiút. A világ jelenlegi pénzügyi rendszerén nem lehet már komolyan változtatni. Végigolvasta a beszámolót, aztán félretette az újságot, az ablakhoz állt, és nézte az égen átcikázó villámokat. Az éjjeliőrök ideiglenes fedelük alatt kucorogtak a sötétben. Épp le akart feküdni, amikor egy megérzés nyomán még egyszer visszament a dolgozószobába. A klímaberendezés susogott. A képernyőre nézett, és azonnal látta, valaki épp azon mesterkedik, hogy bejusson az ő szerverébe. De valami megváltozott. Leült a képernyő elé, és nézte. Egy idő múltán rájött, mi volt az. Valaki egyszerre figyelmetlenné, óvatlanná vált. Carter megtörölte a kezét egy zsebkendővel. Aztán pedig üldözőbe vette azt a személyt, aki megpróbálta leleplezni a titkát.

29. Csütörtökön Wallander majdnem tízig otthon volt. Korán ébredt, és úgy érezte, kipihente magát. Nagyon boldoggá tette a tudat, hogy végigaludt egy éjszakát, ám a lelkiismeret azonnal belemart. Dolgoznia kellett volna, mondjuk, reggel ötkor felkelni, és kihasználni valami értelmes tevékenységre a kora reggeli órákat. Gyakran törte a fejét, honnan eredhet ez az ő munkához való hozzáállása. Az anyja háziasszony volt, és soha nem panaszkodott amiatt, hogy nem a négy falon kívül dolgozik. Vagy legalábbis Wallander nem emlékezett ilyesmire. Az apja sem szakadt bele a munkába, hacsak nem a saját jószántából. Amikor pedig nagy ritkán nagyobb sorozat képre futott be megrendelés, akkor dühöngött, hogy nem tud a saját ritmusában dolgozni. És aztán, miután megjöttek a selyemöltönyös urak, és elszállították a sorozatot, azonnal visszaesett a régi, komótos tempóba. Mindig már reggeli után bevonult a műtermébe, és csak akkor mutatkozott, amikor enni kellett, de Wallander titokban többször is belesett az ablakon, és látta, hogy az apja egyáltalán nem ül egyfolytában a festőállvány

előtt. Néha lehevert a műterem sarkában álló koszos matracra, és szunyókált vagy olvasott. Máskor meg a rozoga asztalkánál ült és pasziánszozott. Wallandert magát azonban folyamatosan űzték a kielégíthetetlen, izgága fúriák, akik a lelkét lakták. Ám ami a külsejét illeti, egyre inkább hasonlított az apjára. Nyolc óra körül felhívta a kapitányságot. Hansson volt az egyetlen, aki hozzáférhetőnek bizonyult. A nyomozócsoportban mindenki az aktuális feladatával foglalatoskodott. Wallander ezért úgy döntött, hogy a megbeszélést délutánra halasztja. Aztán lement a közös mosókonyhába, és meglepetéssel tapasztalta, hogy szabad, sőt a következő órákra sem volt beírva senki. Felment a lakásba az első adag szennyesért. A levél akkorra került az előszoba padlójára, amikor a második adagot akarta lehozni. Nem volt rajta feladó. A neve és a címe viszont kézzel volt írva. A konyhaasztalra tette, és arra gondolt, hogy vagy valami meghívó, vagy egy fiatal gyerek írta, aki egy „igazi nyomozóval” akar levelezni. Nem volt olyan szokatlan dolog, hogy a leveleket a posta megkerülésével csak úgy bedobják valahová. Kiakasztotta az ágytakarót az erkélyre. Megint hidegebb lett, de még nem fagyott. Enyhe szél fújt. Az eget vékony felhőtakaró fedte. Csak most, a második csésze kávé után nyitotta ki a levelet. A borítékban egy második levél volt. Név nélkül. Kinyitotta és elolvasta. Először nem is értett semmit. Aztán rájött, hogy válasz érkezett a partnerkereső hirdetésére. Letette a levelet, körbejárta az asztalt, és újból elolvasta. A nőt, aki írt, Elvira Lindfeldtnek hívták. Nem küldött fényképet. Wallander mégis úgy döntött, hogy nagyon szép lehet. Írása egyenes volt, energikus. Kicsit sem cikornyás. A társkereső irodától kapta meg Wallander címét. Elolvasta, azonnal felkeltette az érdeklődését, és még aznap írt is. Harminckilenc éves, szintén elvált, Malmőben él. Egy Heinemann & Nagel nevű szállítási vállalatnál dolgozik. Azzal fejezte be a levelét, hogy megadta a telefonszámát, és hozzáfűzte, reméli, hamarosan személyesen is találkoznak. Wallander úgy érezte magát, mint egy éhes farkas, akinek végre sikerült zsákmányt ejteni. Azonmód fel akarta hívni a nőt. De aztán észbe kapott, és úgy döntött, hogy inkább eldobja a levelet. A nő úgyis csalódni fog benne, hiszen biztosan egészen másmilyennek képzeli.

Ráadásul rá sem ér. Egy bonyolult gyilkossági nyomozás kellős közepén jár – az egyik legbonyolultabb ügyén, amelyben valaha is nyomoznia kellett. Még párszor körbejárta az asztalt. Mekkora butaság volt egyáltalán írni a társkereső irodának! Fogta a levelet, széttépte, és bedobta a papírkosárba. Aztán újra azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, amellyel tegnap este Ann–Britt telefonja után játszadozott. De még mielőtt bement volna a kapitányságra, kivette a mosógépből a ruhát, és berakta a második adagot. Amikor megérkezett a kapitányságra, elsőként emlékeztető cédulát írt magának, hogy legkésőbb délben ki kell ürítenie a mosógépet és a szárítószekrényt. A folyosón Nyberggel találkozott, aki egy nejlonszatyorral a kezében igyekezett valahová. – Ma befut egy csomó vizsgálati eredmény – mondta. – Többek között embertelen mennyiségű ujjlenyomatot szórtunk szét a világtörténelemben, hogy lássuk, vajon előfordultak–e már máshol is. – Voltaképpen mi történt a komphajó géptermében? – Hát tényleg nem irigylem a patológusokat. Az a test úgy szétmállott, hogy alig volt egy ép csontja. Hiszen magad is láttad. – Sonja Hökberg halott volt, legrosszabb esetben öntudatlan, amikor az erősáramba dobták – mondta Wallander. – Kérdés, hogy Jonas Landahl esetében ugyanígy történt–e. Ha egyáltalán ő az. – Ő volt az – vágta rá Nyberg. – Ez már biztos? – Egy szokatlan anyajegye volt a lábán, arról sikerült azonosítani. – Ki intézte? – Ann–Britt. Legalábbis én vele beszéltem. – Tehát nincs már kétségünk a személyazonosságában? – Nincs, ha jól értettem. Sőt, azt hiszem, a szülőket is tudták értesíteni. – Hát akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Előbb Sonja Hökberg, aztán a barátja. Nyberg mintha meglepődött volna. – Azt gondoltam, szerintetek ő ölte meg a lányt. És akkor inkább az öngyilkosság gyanúja állna fenn, bár ez kétségkívül elég kacifántos módja annak, hogy eldobd az életed. – Más lehetőségek is számításba jöhetnek – felelte Wallander. – A legeslegfontosabb az, hogy sikerült azonosítani. Wallander bement a szobájába. Éppen levette a dzsekijét, és megbánta, hogy Elvira Lindfeldt levelét eldobta, amikor megszólalt a telefonja. Lisa Holgersson volt az. Azonnal beszélni akart vele. Wallandert rossz sejtelmek gyötörték, ahogy ment az iroda felé. Általában szeretett beszélgetni Lisával. Ám amióta egy hete a nő nyíltan kimutatta bizalmatlanságát, azóta elkerülte. Lisa az íróasztala mögött ült.

Általában kedvesen mosolygott, de ez most erőltetettnek hatott. Wallander leült, és mialatt gyülekezett benne a harag, elhatározta, hogy ellent fog mondani Lisának, akármi legyen is a következménye. – Rögtön a tárgyra térek – kezdte a főnöknő. – Az Eva Perssont, az anyját és téged érintő ügyben megkezdődött a fegyelmi eljárás. – Ki vezeti a vizsgálatot? – Egy hássleholmi ember. – Egy hássleholmi ember. Ez úgy hangzik, mint egy tévésorozat címe. – Bűnügyi nyomozó. Ráadásul feljelentettek az igazságügyi ombudsmannál is. És nem csak téged. Engem is. – De te nem pofozkodtál. – Én vagyok felelős mindazért, ami itt zajlik. – Ki tette a feljelentést? – Eva Persson ügyvédje. Klas Harryssonnak hívják. – Tudomásul vettem – állt fel Wallander. Rendesen elege lett. Ráadásul a reggeli energiája kezdett elszivárogni, ezt meg nem szerette volna. – Még nem fejeztem be. – Egy bonyolult gyilkossági ügy nyomozásának közepén vagyunk. – Ma beszéltem Hanssonnal. Tisztában vagyok a részletekkel. „Erről bezzeg egy szót se szólt Hansson, amikor beszéltem vele” – gondolta magában Wallander. Megint elfogta az a kellemetlen érzés, hogy a kollégái a háta mögött cselekszenek, de legalábbis nem őszinték vele. Nehézkesen leült. – Kellemetlen ez a helyzet – folytatta a nő. – Hát annyira azért nem – vágott a szavába Wallander. – Az, ami a kihallgatószobában Eva Persson, az anyja és énközöttem lejátszódott, az szóról szóra úgy történt, ahogyan legelőször elmondtam. Egyetlen szót sem változtattam meg a történetben. Látnotok kellene, hogy nem hazudok. Nem ver ki a víz, nem leszek ideges, nem gurulok méregbe. Éppen csak az dühít, hogy nem hiszel nekem. – Miért, mit gondolsz? Mit kellene tennem? – Azt akarom, hogy higgy nekem. – De a lány és az anyja az ellenkezőjét állítja. És ők ketten vannak. – Ezren is lehetnek. Akkor is nekem kellene hinned. Ezer okuk van a hazudozásra. – Neked is van. – Nekem? – Ha ok nélkül megütötted.

Wallander megint felállt. Ezúttal hevesebben. – Azt, amit most legutoljára mondtál, nem akarom kommentálni. Nem értelmezhetem másnak, mint sértésnek. A nő tiltakozni akart, de Wallander félbeszakította. – Akartál még valamit? – Még mindig nem fejeztem be. Wallander állva maradt. A helyzet most már pattanásig feszült. Eszébe sem jutott meghátrálni, de amilyen gyorsan csak lehet, ki akart jutni ebből a helyiségből. – A helyzet olyan komoly – folytatta a nő –, hogy kénytelen vagyok cselekedni. A vizsgálat idejére felfüggesztelek. Wallander hallotta, amit Lisa mondott. Meg is értette a szavakat. Átmenetileg Svedberg és Hansson állományi tagságát is felfüggesztették már, amikor fegyelmi eljárások folytak ellenük állítólagos túlkapásaik miatt. Hansson esetében Wallander egészen biztos volt abban, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok. Svedberg esetében már nem volt olyan biztos. De akkor sem értett egyet a főnökükkel, Björkkel abban, hogy jogos a vizsgálat ideje alatt a két kollégát akadályozni a munkavégzésben. Hiszen ez majdnem olyan, mintha bűnösnek mondanák ki még a vizsgálat lezárta előtt. Dühe hirtelen elszállt. Teljesen megnyugodott. – Csinálj, amit csak akarsz – mondta. – De ha felfüggesztesz, akkor azonnal benyújtom a nyugdíjaztatási kérelmemet. – Ezt fenyegetésnek veszem. – Vedd, aminek akarod. De ezt fogom tenni. És nem fogom visszavonni a felmondásomat, amikor majd kiderítitek, hogy hazudtak, én meg az igazat mondtam. – A fénykép súlyosbító körülmény. – Nem tudom, nem azt kéne–e megvizsgálni neked meg annak a hássleholmi embernek, hogy a fényképész nem követett–e el törvényszegést, amikor itt sompolygott a folyosóinkon, ahelyett hogy Eva Perssonnak meg az anyjának hisztek. – Bár egy kicsivel több együttműködést mutatnál a felmondással fenyegetőzés helyett. – Sok éve vagyok nyomozó – mondta Wallander. – És legalábbis annyit tudok már, hogy amit az imént mondtál, az teljességgel fölösleges volt. Valaki a felsőbb emeleteken ideges lett attól a fényképtől, amely egy bulvárlapban jelent meg, és azt akarja, hogy „statuáljanak példát”. Te pedig nem akarsz ellentmondani neki.

– Ez egyáltalán nem így van. – Pontosan tudod, hogy igazam van. Mikor akartál nyugállományba helyezni? Most azonnal? Mihelyt kiléptem ebből a szobából? – A hässleholmi ember nagyon gyorsan fog dolgozni. Arra gondoltam, hogy késleltetem, éppen mivel egy nagyon bonyolult gyilkossági ügyben nyomozunk. – Miért? Add át Martinssonnak, nagyon kiválóan meg fogja oldani. – Arra gondoltam, ezen a héten maradhatnánk még a régiben. – Ugyan – mondta Wallander. – Semmi sem marad a régiben. Vagy most nyugdíjazol, vagy nem nyugdíjazol. – Nem értem, miért fenyegetőzöl. Azt hittem, jó a kapcsolatunk. – Én is azt hittem. De nyilván tévedtem. Csend lett. – Várok – mondta Wallander. – Most akkor fel vagyok mentve, vagy nem? – Nem vagy felmentve. Legalábbis most nem. Wallander kiment a szobából. Csak a folyosón vette észre, hogy csorog róla a víz. Bement a szobájába, becsukta és be is zárta maga mögött az ajtót. Csak most hullámzott végig rajta a felháborodás. Akár most is megírhatná a felmondását, összepakolhatná a szobáját, és örökre elhagyhatná a rendőrség épületét. A nyomozócsoport nélküle is összeülhetne. És soha többé nem venne részt ilyesmiben. Ugyanakkor valami berzenkedett is benne ez ellen. Ha most elmenne, azt megfutamodásnak vehetnék, mintha beismerné a bűnösségét. És semmi jelentősége nem lenne már annak, hogy mit derít ki a fegyelmi vizsgálat. Mindörökre rajta maradna a bélyeg. Lassan visszatért a nyugalma. Kinyitotta, sőt sarkig tárta az ajtót, és munkához látott. Tizenkettőkor hazament, kiszedte a mosógépből az ingeit, és berakta őket a szárítószekrénybe. A lakásban kiszedte a szemétből az összetépett levél darabjait. Nem is tudta, miért teszi. Legalább Elvira Lindfeldt nem rendőr. Istvánnál ebédelt, és egy kicsit beszélgetett az apja egyik barátjával (kevés volt már életben), egy nyugdíjas festékkereskedővel, aki ellátta az apját vászonnal, ecsettel, festékkel. Egy óra után visszament a kapitányságra. Kicsit szorongott, amikor belépett az üvegajtón. Lisa Holgersson megváltoztathatta az elhatározását. Lehet, hogy már nyugdíjazták is, mert Lisa felkapta a vizet. Csak az a kérdés, ő akkor hogyan reagáljon. Legbelül tisztában volt azzal, retteg attól, hogy

nyugdíjazzák. El sem merte képzelni, hogyan alakulna az élete. De amikor a szobájába ért, csak néhány jegyzetcédula várta, amelyek nem voltak sürgősek. Lisa Holgersson nem kereste. Wallander fellélegzett. Aztán felhívta Martinssont. Az a Runnerströms Torgról jelentkezett. – Lassan, de folyamatosan haladunk. Modin két további kódot is feltört. Wallander hallotta, ahogy zörög a papírjaival. Aztán folytatta: – Az egyik valami szöuli részvényügynökhöz vezet el bennünket, a másik pedig egy Lonrho nevű angol céghez. Felhívtam az országos bűnügy gazdasági osztályát, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy ez a Lonrho afrikai gyökerű cég. Rhodesiában csináltak egy csomó illegális disznóságot, annak idején meg is büntették őket. – De hogyan értékeljük mindezt? – szakította félbe Wallander Martinsson beszámolóját. – Koreai részvényalkusz? És ez a második cég? Hogy is hívják? Mit mond nekünk mindez? – Én is ezen töröm a fejem. És Robert Modin azt mondja, hogy ez a hálózat legalább nyolcvan további elágazással rendelkezik. Lehet, hogy várnunk kellene még egy kicsit. Amíg meg nem jelenik, ami az egészet összeköti. – És ha most hangosan elgondolkodsz? Mit látsz? – Pénzt. Azt látok. – És még? – Hát nem elég ez? A Világbank, koreai részvényügynökök, afrikai gyökerű vállalatok – ezeknek egyetlen közös nevezőjük van: a pénz. Wallander egyetértett. – Ki tudja? – mondta. – Lehet, hogy az a bankautomata, amely előtt Falk meghalt, a voltaképpeni főszereplőnk. Martinsson nevetett. Wallander három órára javasolta a találkozót. A beszélgetés után ülve maradt. Elvira Lindfeldtre gondolt. Megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki. De helyette Baiba bukkant fel a lelki szemei előtt. Aztán Mona. Aztán egy nő, halványabban, akivel egy éve találkozott. Egy västerviki autópálya–pihenőben. Hansson zavarta meg, aki hirtelen megjelent az ajtóban. Wallander összerezzent, mintha bele lehetne látni a fejébe. – A kulcsok – mondta Hansson. – Itt vannak. Wallander értetlenül nézett rá, de Hansson nem mondott egyebet. Wallander pedig belátta, hogy tudnia kellene, miről beszél Hansson.

– Kaptam egy írást a Sydkrafttól – folytatta Hansson. – Mindenki el tud számolni a kulcsával, akinek hivatalosan van. – Helyes – mondta Wallander. – Minden egyszerűbbé teszi a dolgunkat, amit kihúzhatunk a listáról. – De Mercedes buszt nem találtam. Wallander hintázott a székén. – Azt hiszem, ezt egyelőre hagyhatjuk is. Előbb vagy utóbb meg kell találnunk, de most vannak fontosabb dolgok. Hansson bólintott, és egy vonalat húzott a jegyzettömbjén. Wallander közölte vele, hogy háromkor lesz a megbeszélés. Hansson elment. Wallander megint a papírjai fölé hajolt, és azon töprengett, amit Martinssontól hallott. Csörgött a telefonja. Viktorsson volt az, szerette volna tudni, hányadán állnak a dolgok. – Azt hittem, Hansson folyamatosan informál. – Mégiscsak te vagy a nyomozás vezetője. Viktorsson megjegyzése meglepte Wallandert. Meg volt győződve róla, hogy Lisa Holgersson olyan dolgokat mondott neki, amiket előzőleg alaposan megtárgyalt Viktorssonnal. De most az volt a határozott érzése, hogy az államügyész nem szórakozik vele. Tényleg a nyomozócsoport vezetőjének tekinti. Ez Wallanderben azonnal baráti érzéseket keltett Viktorsson iránt. – Holnap délelőtt benézek hozzád. – Fél kilenckor ráérek. Wallander feljegyezte. – De hogy halad pillanatnyilag? – Lassan – felelte Wallander. – Tudunk valami közelebbit arról, hogy mi történt a komphajón? – Annyit tudunk, hogy a halott Jonas Landahl. És kapcsolatot találtunk közte és Sonja Hökberg között. – Hansson azt mondta, valószínűleg ő ölte meg a Hökberg lányt. Azt nem tudta megmondani, miért tette. – Holnap szállítjuk az indítékot is – felelte Wallander kitérőn. – Remélem is. Mert úgy látom, helyben jártok. – Szeretnél változtatni az irányvonalunkon? – Nem. De tisztességes beszámolót kérek. Viktorssonnal folytatott beszélgetése következményeképpen Wallander még egy félórát áldozott a megbeszélés előkészítésére. Háromnegyed három előtt öt perccel elment kávéért. Az automata megint rossz volt. Wallandernek az járt az eszében, amit Erik Hökberg mondott a sebezhető társadalomról. Ettől támadt egy új gondolata. Még az ülés előtt fel akarta hívni Hökberget. Az üres

kávéspohárral kezében visszament a szobájába. Hökberg azonnal felvette. Wallander nagyjából tájékoztatta azokról az eseményekről, amelyek a legutóbbi találkozásuk óta történtek. Aztán azt kérdezte, Hökberg hallotta–e már a Jonas Landahl nevet. A férfi határozott nemmel felelt. Wallander meglepődött. – Biztos ebben? – Olyan furcsa ez a név, hogy biztosan megjegyeztem volna. Ő ölte meg Sonját? – Ezt még nem állíthatjuk. De ismerték egymást. Sőt úgy gondoljuk, viszonyuk volt. Wallandert egy pillanatig megkísértette a gondolat, hogy megemlítse a megerőszakolást, de ez nem a megfelelő alkalom volt erre. Telefonon erről nem lehet beszélni. Ehelyett rátért arra a kérdésre, amely miatt eredetileg telefont ragadott. – Amikor önnél jártam, arról beszélt, hogy bizonyos üzleteket számítógépen is meg tud kötni. És az volt a benyomásom, hogy ezen a téren talán már egyáltalán nincsenek korlátok. – Ha be tud kerülni az ember a világ nagy adatbankjaiba, gyakorlatilag mindig a világ közepén ül. Szorosan a középpont mellett. Függetlenül attól, hogy helyileg hol él. – Ez pedig azt jelenti, hogy ön, mondjuk, köthetne most üzletet egy szöuli részvényalkusszal? – Elvileg igen. – Mihez kell érteni, ha ilyesmit tervez valaki? – Először is ismerni kell az e–mail címét. Aztán a hitelviszonyokat is tisztázni kellene. A túloldalról is azonosítani kell tudni engem, és persze fordítva is. Egyéb gond nem lenne. Legalábbis technikai jellegű. – Mit ért ezen? – Hát, hogy minden országban vannak törvények, amelyek a részvénykereskedelmet szabályozzák. Ezekre persze figyelni kell. Hacsak nem illegális területen mozgunk. – Amikor ennyi pénz mozog, akkor bizonyára nagyon szigorú biztonsági intézkedéseket is tesznek, ugye? – Így van. – Mit gondol, megkerülhetők ezek? – Nem én vagyok a megfelelő ember, aki válaszolni tud erre a kérdésre. Erre én kevés vagyok. De ön mint bűnügyi nyomozó, nyilván tudja, hogy igazából bármi megcsinálható. Ha az ember akarja. Hogy is mondják? Ha valaki tényleg meg akarja ölni az USA elnökét, az meg is teszi. De nagyon kíváncsivá tett a kérdéseivel.

– Amikor legutóbb találkoztunk, úgy éreztem, nagyon ért ezekhez a dolgokhoz. – Inkább csak felszínesen. A számítástechnika világa igen bonyolult, és olyan sebesen fejlődik, hogy kételkedem abban, hogy bárki is felfogná, igazából mi történik. Hát még hogy ellenőrzése alatt tartaná! Wallander megígérte, még aznap, de legkésőbb másnap újra jelentkezik. Aztán bement a kis ülésterembe. Hansson és Nyberg már ott volt. Az egyre gyakrabban sztrájkoló kávégépről beszélgettek. Wallander odabiccentett nekik, és leült. Ann–Britt Martinssonnal egy időben érkezett. Wallander nem tudta, az ülés elején vagy a végén akarja–e elmondani nekik a Lisa Holgersson szobájában lezajlottakat. Aztán úgy döntött, még vár vele. Végül is azért ült össze keményen dolgozó munkatársaival, hogy ezt a nagyon bonyolult gyilkossági ügyet felderítse. A feltétlenül szükségesnél nagyobb mértékben nem akarta megterhelni őket. Jonas Landahl halálának körülményeivel kezdték. Feltűnően kevés olyan tanúvallomás volt, amely valóban elfogadhatónak bizonyult. Mintha senki nem látott volna semmit. Sem azt nem látták, hogy Jonas Landahl ott van a fedélzeten, sem azt, hogy lemegy a gépházba. Ann–Britt megkapta a jelentést attól a rendőrtől, aki végül átment a komphajóval Lengyelországba. A kávézóban valaki felismerni vélte Jonas Landahlt. Úgy emlékezett, hogy mindjárt az indulás után ment be a kávézóba, és evett egy szendvicset. Ez volt minden. – Ez az egész igencsak különös – mondta Wallander. – Senki sem látta. Pedig ki kellett fizetnie a kabinját, és ott kellett járnia a fedélzeten. Senki sem látta, amint lemegy a gépházba. Hát nekem ez az egész információs vákuum igencsak rejtélyes. – Valaki pedig volt is nála – mondta Ann–Britt. – A biztonság kedvéért beszéltem még az egyik gépésszel, mielőtt idejöttem. Teljesen kizártnak tartja, hogy valaki önként a propellertengely alá feküdjön. – Tehát odakényszerítették – mondta Wallander. – Ez pedig azt jelenti, hogy egy másik személy is benne kell, hogy legyen a dologban. És mivel az szinte teljesen kizárt, hogy valamelyik gépkezelő lenne az, egy harmadik, külső személyt kell feltételeznünk. Akit viszont senki sem látott. Sem amikor Landahllal együtt megérkezett, sem amikor elhagyta a géptermet.

Ebből arra következtethetünk, hogy Landahl saját jószántából ment vele. Nem kényszerítették. Mert az feltűnt volna. Ráadásul azon a keskeny lépcsőn nem lehetett volna Landahlt a saját akarata ellenére lecipelni. A megbeszélés még két óra hosszat tartott. Amikor Wallander kifejtette nézeteit, amelyeket Ann–Britt gondolatmenete indított el, meglehetősen heves vita kerekedett. Azt viszont senki sem tagadta, hogy az a nyom, amely Carl–Einar Lundbergen keresztül vezetett el az apjához, mindennek ellenére megoldást jelenthet. És Wallander ahhoz is ragaszkodott, hogy mindennek a kulcsa Tynnes Falk volt, még ha nem tudott is erre elegendő bizonyítékot felsorakoztatni. Mégis biztos volt abban, hogy igaza van. Hatkor érezte, hogy elég volt. A fáradtság mindenkin úrrá lett. Egyre sűrűbben tartottak szünetet, szippantottak friss levegőt. Wallander úgy döntött, hogy egyáltalán nem tesz említést a Lisa Holgerssonnal folytatott beszélgetésről. Martinsson eltűnt a Runnerströms Torgon, ahol Robert Modin egymagában dolgozott. Hansson azt mondta, javasolják az országos bűnügyieknek, hogy alkalomadtán adományozzanak az ifjú embernek egy aranyérmet. Vagy legalábbis egy tisztességes szakértői honoráriumot. Nyberg ásítozva ott maradt az asztalnál. Az ujjai még mindig olajosak voltak. Wallander pedig Ann–Brittel és Hanssonnal pár percre megállt még a folyosón. Megbeszélték a legközelebbi szükséges lépéseket, és felosztották maguk között a feladatokat. Aztán Wallander bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Sokáig nézte a telefonkészüléket, maga sem értette, miért habozik. Végül tárcsázta Elvira Lindfeldt malmöi számát. A hetedik csengetés után vette fel. – Lindfeldt. Wallander gyorsan letette. Káromkodott. Aztán várt pár percet, mielőtt újra tárcsázott volna. A nő most azonnal jelentkezett. Wallander szerette a hangját. Bemutatkozott. Közömbös dolgokról beszélgettek. A szél Malmőben nyilvánvalóan erősebb volt, mint Ystadban. Elvira Lindfeldt panaszkodott, hogy sok kollégája beteg, megfázott. Wallander egyetértett. Igen, az ősz kellemetlen évszak. Neki magának is nemrég fájt a torka. – Jó lenne találkozni – mondta a nő. – Tulajdonképpen én nem nagyon hiszek ezekben a társkeresőkben, közvetítőkben – felelte Wallander, de azonnal meg is bánta. – Nem

hiszem, hogy ez rosszabb út lenne, mint bármely másik – mondta a nő. – Végül is felnőttek vagyunk. Aztán még valamit kérdezett, amin Wallander elcsodálkozott. Azt kérdezte Wallandertől, tervez–e valamit estére. Hogy nem találkozhatnának–e valahol Malmőben. „Nem tudok – mondta magában Wallander. – Túl sok a dolgom. És ez itt túl gyors nekem.” Aztán beleegyezett. Fél kilencet beszéltek meg a Savoy bárjában. – Ne hozzon virágot – mondta a nő. – Azt hiszem, anélkül is egymásra fogunk ismerni. Ennyi volt a beszélgetés. Wallander azon törte a fejét, mibe is keveredik éppen. Ugyanakkor már érezte a feszültséget is. Fél hét volt. Sietnie kellett.

30. Fél kilenc előtt három perccel Wallander leparkolt a malmöi Savoy Szálloda előtt. Túl gyorsan jött. Túl sokáig vacakolt azon, mit vegyen fel. Lehet, hogy valami egyenruhásra számít, gondolta. Mint a régi szép időkben, amikor a fess kadétok kívánatos társaság voltak. Persze nem vette fel az egyenruháját. Egy tiszta, bár gyűrött inget húzott elő a tiszta ruhák közül. Végtelen hosszú ideig turkált a nyakkendők között, és végül nem kötött nyakkendőt. De a piszkos cipőjét muszáj volt kipucolnia. Aztán túl későn indult el. Ráadásul Hansson is a legrosszabb pillanatban telefonált, és érdeklődött Nyberg holléte iránt. Wallander el sem tudta képzelni, mire kell most Hanssonnak feltétlenül Nyberg. Olyan szűkszavú feleleteket adott, hogy Hansson végül megkérdezte, siet–e. Erre aztán igennel felelt, és olyan titokzatos volt, hogy Hansson meg se merte kérdezni, hová megy. Amikor végre útra készen állt, megint megszólalt a telefonja. Keze már a kilincsen volt, tétovázott, hogy egyáltalán felvegye–e. Aztán mégiscsak felvette. Linda volt az. Épp kevés munka akadt a vendéglőben, a főnök meg szabadságon volt. Így kivételesen ideje, alkalma és kedve is támadt egy kis csevegésre. Wallander nagy kísértést érzett, hogy elmondja neki, mire készül. Elvégre éppen Linda volt az, aki rábeszélte arra, amiről eleinte egyáltalán nem akart hallani sem. A lánya azonnal észrevette, hogy siet. Wallander pedig tapasztalatból tudta, hogy lehetetlen becsapni. Mégis, amilyen határozottan csak tudta, közölte vele, hogy szolgálati ügyben kell mennie. Megbeszélték, hogy

másnap este hívják egymást. Amikor végre a kocsiban ült, és Ystadot maga mögött hagyta, látta, hogy jelez a benzinszintmérő. Úgy gondolta, elég lenne még Malmőig, de nem mert kockáztatni, nehogy félúton elakadjon. Skurup mellett talált egy benzinkutat, és kételkedett benne, hogy ezek után idejében odaér. Maga sem tudta, miért olyan fontos neki a pontosság. Talán mert még jól emlékezett arra, amikor Mona a kapcsolatuk elején egyszer tíz percet várt rá, és aztán elment. Most mindenesetre megérkezett Malmőbe. Nézte a visszapillantó tükörben az arcát. Soványabb lett. Arcának körvonalai határozottabban látszottak. Lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Elfelejtette minden elvárását. Még ha ő maga nem csalódik is, a nő biztosan csalódni fog benne. Találkoznak a bárban, egy kicsit elbeszélgetnek, aztán annyi lesz. Már éjfél előtt a Mariagatanon alhat az ágyában. Holnapra elfelejtheti az egészet, és megerősödhet abban a tudatban, hogy neki való nőt nem lehet társkereső hirdetéssel találni. Tehát pontosan ért Malmőbe. És most nyolc negyvenig a kocsiban ült. Aztán kiszállt, nagy levegőt vett, és átvágott az úton. Egyszerre pillantották meg egymást. A nő egész hátul ült egy asztalnál. Pár férfi sörözött a pultnál, rajtuk kívül nem volt sok vendég. Ő volt az egyetlen magányos nő a helyiségben. Wallander elkapta a tekintetét. A nő mosolygott és felállt. Wallander arra gondolt, hogy nagyon magas. Sötétkék kosztüm volt rajta. A szoknya alig a térdéig ért. Szép lába volt. – Igazam van? – kérdezte a nő, és kezet nyújtott. – Ha ön Kurt Wallander, akkor én vagyok Elvira Lindfeldt. Leült a nő asztalához, szemben vele. – Nem dohányzom – mondta a nő. – De iszom. – Akárcsak én – mondta Wallander. – De ma este vezetek. Így most egy Schlossgolddal kell beérnem. Szeretett volna egy pohár bort. Vagy akár többet. De egyszer – egyébként szintén Malmőben – egy vacsorán túl sokat ivott. Találkozott Monával. Akkor már elváltak. Rimánkodott neki, hogy térjen vissza hozzá. Mona nemet mondott, elment, és neki végig kellett néznie, amint beszáll egy másik férfi kocsijába. Ő maga az autóban aludt, csak kora hajnalban kacsázott haza, és eközben Peters és Norén kollégák elcsípték. Egy szót se szóltak, pedig olyan részeg volt, hogy az

állásába kerülhetett volna. Wallander magánkönyvelésében ez volt az egyik legkínosabb emlék. Nem akart még egyszer megérni egy ilyen helyzetet. A pincér odajött. Elvira Lindfeldt kiitta a fehérbort, és egy újabb pohárral rendelt. Wallander zavarban volt. Mivel tinédzserkorától meg volt győződve róla, hogy profilból jobban fest, mint szemből, ezért úgy fordította a székét, hogy a nő oldalról lássa. – Nincs hely a lábának? – kérdezte a nő. – Errébb húzhatom az asztalt. – Nem gond – felelte Wallander. – Jól ülök. „A francba, hát ezt bekaptam – gondolta magában. – Abban a pillanatban beleszerettem, amikor megláttam. Vagy még inkább, amikor a levelét elolvastam.” – Csinált már ilyet? – kérdezte a nő. – Soha. Túl szkeptikus vagyok. – Én már igen – mondta könnyedén a nő. – De sohasem lett belőle semmi. Wallandernek feltűnt az őszintesége. Ellentétben ővele, akinek legnagyobb gondja még mindig a profilja volt. – És miért nem lett belőle soha semmi? – kérdezte. – Nem megfelelő emberek. Rossz humor. Rossz beállítottság. Rossz elvárások. Rossz felfuvalkodottság. Rossz ivás. Mit tudom én, szinte bármi lehet rossz. – Rajtam talált már kivetnivalót? – Maga egész rendesnek néz ki – mondta a nő. – Az emberek nem szokták azt gondolni, hogy én vagyok a jóságos rendőr bácsi. De a gonosz zsarunak se hisznek. Ebben a pillanatban eszébe jutott az újság és benne a kép. A gonosz zsaru leleplező képe Ystadból, aki megveri a gyengéket és a kiskorúakat. Töprengett, a nő vajon látta–e a képet, de míg a bár sarkában az asztaluknál ültek, nem tett róla említést. Wallander végül azt hitte, nem is látta, talán ritkán olvas esti lapokat. Ült az alkoholmentese mellett, és nagyon vágyott valami erősebbre. A nő bort ivott, csevegtek. Elvira tudni szerette volna, milyen az, ha valaki a rendőrségen dolgozik. Wallander olyan őszintén igyekezett válaszolni, ahogy csak telt tőle. De észrevette, hogy itt–ott túlzottan hangsúlyozta a pálya nehéz oldalát. Mintha megértést akart volna kicsikarni, amire tulajdonképpen semmi oka sem volt. Másrészről a nő kérdései átgondoltak voltak. Néha meglepők. Meg kellett erőltetnie magát, hogy tartalmas választ tudjon adni. Az este

folyamán a nő is mesélt magáról. Az a szállítócég, amelynek dolgozott, a világ minden tájára kirajzó vagy onnan visszatérő svéd misszionáriusok számára szállította ki vagy éppen haza a bútorokat. Lassan Wallander is megértette, hogy Elvira fontos ember a vállalatnál, aki a többnyire úton lévő főnököt helyettesíti. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a munkában örömét leli. Gyorsan telt az idő. Már tizenegy is elmúlt, amikor Wallander azon kapta magát, hogy a zátonyra futott házasságáról mesél. Hogy túl későn vette észre, mi a helyzet. Bár Mona nagyon sokszor figyelmeztette, és ő maga is gyakran megígérte, hogy változtat. És egy napon aztán mindennek vége volt. Nem volt visszaút, nem volt már közös jövő. Maradt Linda. És egy nagy csomó szétválogatatlan és részben kínzó emlék, amelyeket még mindig nem dolgozott fel. A nő figyelmesen hallgatta, komolyan, de biztatón. – És aztán? – kérdezte, miután a férfi elhallgatott. – Ha jól értem, már elég sok éve elvált. – Hosszú éveken át elég sivár élet volt ez. Volt egy nő Lettországban, Rigában, Baiba volt a neve. Azt reméltem, lehet belőlünk valami, és azt hiszem, egy darabig ő maga is osztozott ebben a reményben. De aztán mégsem lett belőle semmi. – Miért nem? – Nem akart eljönni Rigából. Én pedig azt akartam, hogy ideköltözzön. Nagy terveket kovácsoltam. Ház vidéken. Kutya. Másfajta élet. – Lehet, hogy túl nagyra törő terv volt – mondta a nő elgondolkodva. – Az megbosszulja magát. Wallandernek az az érzése támadt, hogy kiadta magát. Még talán Monát és Baibát is. De az előtte ülő nő valahogy bizalmat ébresztett benne. Aztán ő is elmesélte a történetét. Egy olyan történetet, amely alig tért el a Wallanderétől. Az ő háta mögött két tönkrement házasság állt. Mindkét házasságából volt egy–egy gyereke. Nem mondta ki nyíltan, de Wallander úgy sejtette, hogy az első férje verte. Lehet, hogy nem gyakran, de a végére ennyi is elviselhetetlenné vált. A második férje egy argentin volt. A nő öniróniával mesélte, hogy a szenvedélyük hogyan vezette őket először a helyes útra, aztán meg sok tévútra. – Két éve tűnt el – mondta. – Barcelonából jelentkezett, elakadt pénz nélkül. Segítettem neki, legalább annyival, amennyivel Argentínáig eljuthat. Most egy éve nem hallottam már felőle. Persze a lánya gondolkodik, hogy mi lehet az apjával. – Mennyi idősek a gyerekek?

– Alexandra tizenkilenc, Tobias huszonegy. Fél tizenkettőkor fizettek. Wallander meg akarta hívni a nőt, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy osszák meg a számlát. – Holnap péntek – mondta Wallander, amikor kiléptek az utcára. – Tényleg, én még sosem jártam Ystadban – mondta a nő. Wallander meg akarta kérdezni, hogy felhívhatja–e. Most azonban minden megváltozott. Nem tudta pontosan, mit is érez. Elvira eddig nyilván nem talált benne kivetnivalót. És ez elsőre több volt, mint amennyire számíthatott. – Van kocsim – mondta a nő. – Vagy vonatra ülök. – Mikor ér rá? – Egy bonyolult gyilkossági nyomozás kellős közepén járunk – felelte. – De a bűnügyi nyomozóknak is kell néha pihenni. A nő Malmö egyik villanegyedében lakott, Jägersro felé. Wallander felajánlotta neki, hogy hazaviszi. A nő inkább sétálni akart egyet, aztán pedig taxit fogni. – Szeretem a hosszú sétákat – mondta. – Bár futni utálok. – Akárcsak én – mondta Wallander. De ennek okáról, a diabéteszről nem szólt. Kezet fogtak, elköszöntek egymástól. – Örülök, hogy megismerhettem – mondta a nő. – Igen – felelte Wallander. – Én is így gondolom. Látta, amint Elvira eltűnik a szálloda sarka mögött. Aztán megkereste a kocsiját, és Ystadba hajtott. Útközben megállt, és a kesztyűtartóból kikeresett egy kazettát. Jussi Björlinggel. A zene betöltötte a kocsi levegőjét, úgy haladt tovább. Amikor elérte azt a leágazást, amelyik Stjärnsundba vitt, Sten Widén lovardájához, úgy érezte, már nem bántja annyira az irigység. Fél egykor állította le a kocsit. Lakásában a heverőre ült. Nagyon rég nem volt már olyan vidám, mint ezen az estén. Utoljára akkor fordult ez elő, amikor kiderült, hogy Baiba viszonozza az érzelmeit. Amikor lefeküdt, egyetlen gondolatot sem pazarolt a nyomozásra. A nyomozás ráért. Pénteken Wallander friss energiákkal, feltöltődve érkezett a kapitányságra. Először is bevonta az Apelbergsgatanon őrködő

járőrt. A Runnerströms Torgon állókat viszont továbbra is meghagyta. Aztán átment Martinsson szobájába. Senki sem volt bent, Hansson sem érkezett még meg. A folyosón Ann–Brittet állította meg. A nő rosszabb kedvűnek és kikészültebbnek látszott, mint valaha. Gondolta, mond neki valami vigasztalót, de semmi sem jutott eszébe, ami ne lett volna közhelyszerű. – A címjegyzék – mondta Ann–Britt. – Sonja Hökberg kézitáskájából. – Továbbra sincs nyoma. – Biztosan tudjuk, hogy volt neki? – Eva Persson megerősítette. Kis sötétkék volt, gumiszalag tartotta össze. – Tehát abból kell kiindulnunk, hogy aki megölte, és kiürítette a kézitáskát, az előbb kivette belőle a névjegyzéket. – Ez valószínű. – Csak az a kérdés, miféle számok és miféle nevek voltak benne. A nő vállat vont. Wallander alaposabban megnézte. – Jól vagy? – Hát, ahogy éppen lehetek. De az ember gyakran rosszabbul van, mint megérdemelné. Bement a szobájába, és becsukta maga után az ajtót. Wallander tétovázott, de aztán mégis bekopogott. Amikor a nő válaszolt, benyitott. – Van még megbeszélnivalónk – mondta. – Tudom. Kérlek, ne haragudj. – Miért? Te magad mondtad. Az ember néha rosszabbul van, mint megérdemelné. Leült az íróasztal előtti látogatószékre. A szobában, mint mindig, tökéletes rend uralkodott. – Tisztáznunk kell azt a megerőszakolós dolgot – mondta. – Ezenkívül én még mindig nem beszéltem Sonja Hökberg anyjával. – Elég nehéz megközelíteni – mondta Ann–Britt. – Persze, gyászolja a lányát. De ugyanakkor úgy éreztem, mintha tartott volna tőle. – Hogyhogy? – Nem is tudom. Inkább csak egy érzés. – És az öccse? Erik? – Emil. Ő nagyon stabilnak tűnik. – De persze őt is megrendítette. – Fél kilenckor Viktorssonnal van megbeszélésem – folytatta Wallander. – Mindjárt utána elmegyek hozzájuk. Gondolom, visszajött már Höörből? – A temetést készítik elő. Elég horrorszerű az egész. Wallander felállt. – Szólj, ha

beszélgetni akarsz. A nő a fejét csóválta. – Pillanatnyilag inkább nem. Wallander az ajtóból még visszafordult. – Eva Perssonnal tulajdonképpen mi fog történni? – Nem tudom. – Ha Sonja Hökberg nyakába varrják az összes bűnt, akkor is tönkremegy az élete. Ann–Britt fintort vágott. – Nem tudom, egyetértek–e veled. Úgy tűnik, Eva Persson ahhoz az embertípushoz tartozik, amelyről minden lepereg. Számomra érthetetlen, hogyan lesz valaki ilyenné. Wallander csendben gondolkodott a nő szavain. Lehet, hogy később majd megérti, amit most nem ért. – Martinssont láttad már? – kérdezte. – Akkor találkoztam vele, amikor megérkeztem. – Nincs a szobájában. – Láttam, hogy bement Lisához. – Ilyen korán Lisa sohasem szokott bejönni. – Megbeszélést tartottak. Wallander megállt: Ann–Britt hangjában volt valami, ami erre késztette. A nő ránézett, és mintha habozott volna. Aztán intett neki, hogy jöjjön be, és csukja be maga mögött az ajtót. – Miféle megbeszélést? – Néha csodálkozom rajtad – kezdte Ann–Britt. – Mindent látsz, mindent hallasz. Tisztességes rendőr vagy, és tudod motiválni a kollégáidat is. De ugyanakkor olyan is vagy, mintha vak lennél. Wallander érezte, hogy gyomorgörcs kerülgeti. Nem szólt, várta a folytatást. – Mindig jól beszélsz Martinssonnal. Ő pedig a lábad nyomában jár. Jól tudtok együtt dolgozni. – Mindig attól félek, hogy elege lesz, és kilép. – Dehogy lép. – Legalábbis nekem ezt szokta mondani. Pedig tényleg jó rendőr. Ann–Britt a szemébe nézett. – Lehet, hogy ezt most nem kellene mondanom. De mégis megmondom. Túlságosan megbízol benne. – Hogy érted? – Úgy értem, hogy hátba döf. Mit gondolsz, miről beszélget Lisával? Arról beszélgetnek, hogy lassan ideje volna változtatásokat bevezetni. Olyan változtatásokat, amelyek a te kontódra mennek, és Martinsson számára egyengetik az utat. Wallander azt hitte, nem jól hall. – Miféle módon támadna hátba? A nő dühösen odébb dobott egy levélnyitót. – Eltartott egy ideig, mire észrevettem. De Martinsson intrikál. Ravaszul és ügyesen.

Elmegy Lisához, és elpanaszolja, milyen rosszul vezeted ezt a nyomozást. – Úgy érti, hogy rosszul állok hozzá? – Persze nem fejezi ki magát ilyen egyenesen. Éppen csak kis elégedetlenséget érzékeltet homályosan. Gyenge teljesítmény, furcsa prioritások. Ráadásul nyílegyenesen elment Lisához, és elmondta, hogy Robert Modin segítségét vetted igénybe. Wallander elképedt. – El sem tudom hinni, amit mondasz. – Pedig jól tennéd, ha elhinnéd. Remélem, respektálod, hogy mindezt titokban, bizalmasan közöltem veled. Wallander bólintott. Gyomorgörcse erősödött. – Úgy gondoltam, ezt tudnod kell. Más nem volt. Wallander ránézett. – És lehet, hogy te is ugyanígy gondolkodsz? – Akkor megmondtam volna. Neked. Kerülő utak nélkül. – És Hansson? Nyberg? – Ez Martinsson ügye. – Ő pályázik a trónra. Más senki. – De hiszen mindig azt hangoztatta, hogy még arra se mindig érzi képesnek magát, hogy nyomozóként folytassa a pályáját. – Te magad szoktad mondogatni, hogy nem szabad a felszínnek hinni, meg kell vizsgálni az alatta nyíló mélységeket is. De Martinssonból semmi egyebet nem vettél tudomásul, csak a felszínt. Én viszont alá néztem, és amit ott találtam, az egyáltalán nincs ínyemre. Wallander mintha megbénult volna. Már semmi sem maradt abból az örömből, amit ébredéskor érzett. Lassan fortyogni kezdett benne a düh. – Előveszem – jelentette ki. – Mégpedig most azonnal, haladék nélkül. – Hát ez nem volna valami bölcs döntés. – Hogyan dolgozzam tovább együtt ezzel az emberrel? – Azt nem tudom. De meg kell várnod valami más alkalmat. Ha most rátámadsz, csak újabb érvekkel segíted. Hogy tényleg kibillentél az egyensúlyodból. Hogy nem volt véletlen az a pofon, amit Eva Perssonnak adtál. – Azt nem tudod véletlenül, hogy Lisa komolyan tervezi–e a nyugdíjaztatásomat? – Az sem Lisa volt – felelte Ann–Britt keserűen. – Martinsson javaslata volt az is. – És honnan tudod mindezt?

– Martinssonnak is van gyenge pontja – felelte. – Megbízik bennem. Azt hiszi, az ő pártján állok. Annak ellenére, hogy megmondtam neki, ne mesterkedjen a hátad mögött. Wallander felállt. – Várj, mielőtt lépsz ellene – mondta a nő. – Gondolj inkább arra, hogy van egy nagy előnyöd vele szemben: elmondtam neked ezt az egészet. Használd ki ezt az előnyt akkor, amikor megérik rá az idő. Wallander belátta, hogy igaza van. Egyenesen a szobájába ment. Felháborodott, de felháborodása gyászos volt. Bárki másról inkább el tudta volna ezt képzelni, mint Martinssonról. Martinssonról semmi esetre sem. Gondolataiból a telefon csörgése riasztotta fel. Viktorsson érdeklődött utána, hol bujkál. Wallander átment az államügyészek traktusába. Attól tartott, hogy a folyosón beleszalad Martinssonba. De az már biztosan Robert Modinnal üldögél a Runnerströms Torgon. Viktorssonnal nem beszélhetett hosszan. Rövidre fogott, de pontos helyzetleírást adott arról, hogy hol tart most a nyomozás, és milyen irányvonalakat követnek éppen. Az államügyésznek volt néhány rövid kérdése, de egyéb megjegyzést nem tett. – Jól értem, hogy nincs gyanúsított? – Igen. – Mit gondolsz, mit találhattok Falk számítógépében? – Nem tudom. De minden jel arra mutat, hogy legalábbis egyfajta motívumot felfedeztünk. – Falk bűncselekménybe keveredett? – Nem tudunk róla. Viktorsson a homlokát kaparászta. – Egyáltalán kiismeritek ti magatokat ezekben az ügyekben? Nem kellene bevonni az Országos Bűnügyi Hivatal informatikusait? – Egy helyi szakértőt kértünk fel. De már úgyis fel akarjuk kérni Stockholmot. – Amilyen gyorsan csak lehet, tegyétek meg. Miféle helyi szakértőt vontatok be? – Robert Modin a neve. – És ért a szakmájához? – Jobban, mint a legtöbben. Wallander arra gondolt, hogy nagy hibát követett el. Pontosan informálnia kellett volna Viktorssont arról, amit tettek. Hogy Robert Modin büntetett előéletű hacker. De most már túl késő. Wallander úgy döntött, nem önmagát fogja védeni, hanem a nyomozást. Megtette az első lépést azon az úton, amely akár személyes katasztrófába is torkollhat. Ha eddig nem került a nyugdíjaztatás küszöbére, akkor most már igen. Martinssonnak pedig minden ütőkártya a kezében lesz ahhoz, hogy végleg megsemmisítse őt.

– Persze téged is értesítettek arról, hogy belső vizsgálat indult a miatt a nem túl szép, kihallgatószobai történet miatt – szólalt meg hirtelen Viktorsson. – Panasz, feljelentés és az igazságügyi ombudsmanhoz benyújtott kereset is van ellened. – Az összefüggésekről nem szól a kép. Így hazudik – mondta Wallander. – Az anyát védelmeztem. Tökmindegy, hogy mit mond. Viktorsson nem válaszolt. „Ki hisz még nekem? – gondolta Wallander. – Talán már csak én magam?” Wallander elment a kapitányságról. Már kilenc óra volt. Egyenesen a Hökberg családhoz indult. Nem telefonált oda, nem jelentkezett be. Csak el akart tűnni azokról a folyosókról, ahol fennállt annak veszélye, hogy találkozik Martinssonnal. Előbb vagy utóbb ez amúgy is bekövetkezik, de most még túl korai volt. Most még nem volt biztos benne, hogy uralkodni tudna magán. Wallander épp beszállt a kocsijába, amikor felcsipogott a mobilja. Siv Eriksson volt. – Remélem, nem zavarok. – Dehogyis. – Azért hívom, mert beszélnünk kell. – Pillanatnyilag nemigen lehetséges. – De nem várhat. Wallander hirtelen meghallotta, hogy a nő hangja izgatottan cseng. Erősebben a fülére szorította a telefont, és háttal állt a szélnek. Megértette, hogy komoly a helyzet, és megígérte, hogy azonnal megy. Sonja Hökberg anyjával majd beszél máskor. Visszament a központba, és leparkolt a Lurendrejargränden. A keleti szél hűvös levegőt hozott. Wallander megnyomta az ajtónyitót. Az ajtó kinyílt, Siv Eriksson már várta. Azonnal látta rajta, hogy fél. Amikor beléptek, a nő reszkető kézzel gyújtott cigarettára. – Mi történt? – kérdezte Wallander. Eltartott egy ideig, mire meggyulladt az a cigaretta. A nő szívott belőle egyet, aztán el is nyomta. – Az édesanyám Simrishamnban él – kezdte. – Tegnap meglátogattam. Elbeszélgettük az időt. Így ott maradtam éjszakára. És amikor ma reggel visszajöttem, akkor láttam, mi történt. Elhallgatott, és hirtelen felkelt a heverőről. Wallander követte a dolgozószobába. A nő a számítógépére mutatott. – Ideültem, hogy dolgozzak. De amikor bekapcsoltam a számítógépet, nem történt semmi. Először azt gondoltam, kihúztam

a dugóját. De aztán rájöttem, hogy mi van. A monitorra mutatott. – Azt hiszem, nem nagyon értem – mondta Wallander. – Valaki minden adatot letörölt a gépem merevlemezéről. Teljesen üres. És ez még nem minden. Az egyik iratszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. – Minden flopim eltűnt. Semmi sincs itt. Egyetlen darab sem. És volt egy másik winchesterem. Az is eltűnt. Wallander körülnézett. – Vagyis éjszaka betörtek ide? – De nincsenek nyomok. És ki tudta, hogy éppen tegnap éjszaka nem leszek itt? Wallander gondolkodott. – Nem hagyott nyitva ablakot? A lakásajtón semmi nyom? – Semmi. Megnéztem. – És a lakáshoz csak önnek van kulcsa? A nő habozott. – Igen is meg nem is. Tynnesnél volt a tartalék kulcs. – Miért? – Ha esetleg valami történik. És én nem vagyok itt. De sohasem használta. Wallander bólintott. Most már megértette a nő félelmét. Valaki kulccsal betört a lakásába. És az a férfi, akinél a kulcs volt, halott. – Tudja, hol tartotta a kulcsokat? – Azt mondta, az Apelbergsgatanon, a lakásában teszi el. Wallander bólintott. Arra az emberre gondolt, aki rálőtt. És aztán eltűnt. Lehet, hogy Wallander most tudta meg, mit keresett az az ember a lakásban. Siv Eriksson lakásának tartalék kulcsát.

31. A nyomozás kezdete óta először gondolt arra Wallander, hogy talált egy világos összefüggést. Miután megvizsgálta a lakásajtót és az ablakokat, már biztos volt benne, hogy Siv Erikssonnak igaza van. Az a személy, aki ellopta a merevlemezeket és a flopikat, az ő pótkulcsával jött be a lakásba. Sőt, Wallander még egy további következtetést is levont: Siv Erikssont így vagy úgy, de megfigyelés alatt tartották. És az, akinél a kulcs volt, kivárta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Wallander fejében megint csak annak az árnyéknak a körvonalai sejlettek fel, aki Falk lakásában rálőtt, és a lövés után kereket oldott. De Ann–Britt szavai is eszébe jutottak,

hogy neki magának is óvatosabbnak kell lennie. Megint elfogta a nyugtalanság. Visszamentek a nappaliba. A nő még mindig ideges volt, megint rágyújtott, megint elnyomta. Wallander úgy döntött, hogy még nem hívja fel Nyberget. Előbb valami mást akart tisztázni. Leült Siv Erikssonnal szemben a heverőre. – Gyanakszik valakire, aki tehette? – Nem. Teljesen felfoghatatlan az egész. – Biztosan nagyon értékes gépei vannak, de azokkal mit sem törődött a tolvaj. Csak a tartalmuk érdekelte. – Minden eltűnt – ismételte a nő. – Teljesen, tökéletesen minden. Létezésem alapja. Mint mondtam, ezért rögzítettem az egészet még egy merevlemezen. És most az is eltűnt. – Nem használt jelszót? Hogy megakadályozza, hogy ilyesmi történhessen? – Dehogynem. – Ezek szerint a tolvaj ismerte a jelszót. – Valahogy meg kellett kerülnie. – Ez viszont azt jelenti, hogy nem egyszerű besurranó volt, hanem olyasvalaki, aki ért a számítógéphez. Siv Eriksson most már bekapcsolódott a gondolatmenetbe. Megértette, miről szeretne Wallander magyarázatot kapni. – Idáig én még el sem jutottam. Túlságosan fel voltam dúlva. – Hát ez természetes. Mi a jelszava? – ”Keksz.” így neveztek, amikor kicsi voltam. – Ismerte valaki ezt a jelszót? – Nem. – Tynnes Falk sem? – Nem. – Biztos benne? – Igen. – Felírta valahová? A nő gondolkodott, csak azután válaszolt. – Nem. Biztos, hogy sehová sem írtam fel. Wallander sejtette, hogy ennek döntő fontossága lehet. Óvatosan tapogatózott tovább. – Kik tudhatnak a becenevéről? – Az anyám. De ő szinte teljesen szenilis. – Senki más? – Van még egy barátnőm, aki Ausztriában él. Ő is ismerte. – Írt neki? – Igen. De az utóbbi időben főképp e–mailben érintkeztünk. – Ezeket a becenevével írta alá? – Igen.

Wallander gondolkodott. – Nem tudom, hogyan működik ez – mondta. – De gondolom, ezeket a leveleket tárolja a gép. – Igen. – Vagyis az, aki bejutott, láthatta a leveleket és az aláírását is. És megsejthette, hogy ez lehet a jelszó? – Ez lehetetlen! Előbb be kell jutnia, csak azután olvashatja el a leveleimet. Fordítva nem lehetséges. – Pontosan erre gondoltam én is. Hogy valaki bejutott a gépébe, és leszedett információkat. A nő hitetlenkedve csóválta a fejét. – Miért tett volna bárki is ilyet? – Erre csak ön tudhatja a feleletet. És nyilván meg fogja érteni, hogy ez a kérdés nagyon fontos. Mi lehetett a gépében, amihez ennyire hozzá akart férni valaki? – Sohasem dolgoztam olyan anyagon, amely titkos lett volna. – Gondolkodjon el egy kicsit! – Nem kell olyasmin gondolkodnom, amivel tisztában vagyok. Wallander várt. Látta, hogy a nő mégis erőlteti az agyát. – Nem, nem volt ilyesmim – mondta végül. – Lehetséges, hogy olyan információkról van szó, amelyekről ön nem is tudta, hogy titkosak? – Mi lehetett volna ilyen? – Ezt csak ön tudhatja. A nő határozottan válaszolta: – Mindig büszke voltam a tisztességemre. Rendet tartottam az életemben és a gépemben is. Rendszeresen takarítottam. És soha nem dolgoztam különlegesen értékes információkkal. Wallander megint gondolkodott egy sort, mielőtt folytatta volna: – Beszéljünk akkor Tynnes Falkról. Önök együtt dolgoztak. Ugyanakkor külön–külön is folytattak tevékenységet. Az soha nem fordult elő, hogy Falk használta az ön gépét? – Miért használta volna? – Fel kell tennem ezt a kérdést. Lehet, hogy úgy használta, hogy ön nem is tudott róla? Hiszen kulcsa volt a lakáshoz. – Azt észrevettem volna. – Hogyan? – Különféle módokon. Nem tudom, mennyire van képben. – Nem különösebben. De induljunk ki abból, hogy Falk nagyon ügyes volt. Ezt ön is mondta. Ez nem jelenti azt, hogy el tudta tüntetni a nyomait? Mindig az,

ugye, a kérdés, hogy ki az ügyesebb: aki nyomokat keres, vagy aki eltünteti a nyomokat. – Mégsem értem, miért kellett volna ezt tennie. – Talán valamit titokban akart tartani. Mint a kakukk, amely más madár fészkébe rakja a tojásait. – De hát miért? – Nem tudjuk. Viszont akadt valaki, aki úgy gondolta, hogy Falk ezt megtette. És most, hogy Falk halott, ez a valaki biztos akar lenni abban is, hogy nincs semmi az ön gépén, amit előbb vagy utóbb, de megtalálhatnak. – Ki akarhatja ezt? – Hát, én is ezen töröm a fejemet. Így kellett lennie, gondolta Wallander. Nincs más ésszerű magyarázat. Falk meghalt, és valaki most körbeszalad és takarít. Valaminek mindenáron titokban kell maradnia. Ez a mondat visszhangot vert az agyában. Valaminek mindenáron titokban kell maradnia. Ez volt az a pont, ahol minden szál összefutott. Ott lesz a rejtélyek megoldása. Wallander azt is sejtette, hogy nincs már valami sok idejük. – Falk beszélt önnek valaha a húszas számról? – Miért kellett volna beszélnie róla? – Kérem, válaszoljon a kérdésre! – Nem. Legalábbis nem emlékszem ilyen esetre. Wallander Nyberget hívta, de az nem vette fel. Erre Irénét bízta meg, hogy hajtsa fel Nyberget. Siv Eriksson kikísérte a folyosóra. – Jön pár kolléga a nyombiztosítóktól – mondta. – Hálás lennék, ha senki sem menne be a dolgozószobába. Lehetnek ujjlenyomatok. – Nem is tudom, mit tegyek – mondta a nő gyámoltalanul. – Minden eltűnt. A szakmai létem egyetlen éjszaka alatt romba dőlt. Wallander nem tudta megvigasztalni. Megint eszébe jutott, amit a sebezhetőségről mondott Erik Hökberg. – Tynnes Falk vallásos volt? – kérdezte. A nő láthatóan meglepődött. – Soha nem mondott olyasmit, amiből erre lehetett volna következtetni. Wallandernek most már tényleg nem volt több kérdése. Megígérte, hogy jelentkezik. Az utcán megállt. Legszívesebben azonnal beszélt volna Martinssonnal. Elgondolkodott, vajon kövesse–e Ann–Britt tanácsát, vagy inkább máris tálalja ki Martinssonnak, amit megtudott. Egy pillanatra elgyengült. Ez a bizalomszegés hirtelen és váratlanul jött. Legbelül tudta jól, hogy igaz, de még mindig nehezére esett elhinni. Még

tizenegy sem volt. Úgy határozott, egyelőre nem ütközik meg Martinssonnal. Legjobb esetben lecseng a felháborodása, és kiélesedik az ítélőképessége. Egyelőre inkább Hökbergékhez kellene menni. Aztán eszébe jutott az is, amit elfelejtett, és ami összefüggött a korábbi látogatásával. Leparkolt a videotéka előtt, amelyet legutóbb zárva talált. Most sikerült kikölcsönöznie az Al Pacino–filmet. Aztán továbbhajtott Hökbergékhez, és megállt a ház előtt. Amint be akart csengetni, kinyitották a bejárati ajtót. – Láttam, hogy jön – mondta Erik Hökberg. – Járt már itt egy órája, de akkor nem jött be. – Történt közben valami, azzal kellett foglalkoznom. Bementek. A házban csend honolt. – Tulajdonképpen a feleségével szeretnék beszélni. – Odafent pihen. Vagy sír. Vagy a kettőt egyszerre. Erik Hökberg szürke volt a kimerültségtől. Szeme fehérje véres. – A fiú megint iskolába jár. Neki ez a legjobb. – Még mindig nem tudjuk, ki ölte meg Sonját – mondta Wallander. – De bízunk benne, hogy elkapjuk a tettest. – Azt gondoltam, ellenzem a halálbüntetést – mondta Erik Hökberg. – De most már nem vagyok benne olyan biztos, ígérje meg, hogy az az ember, aki ezt tette, sohasem kerül a közelembe. Wallander megígérte. Erik Hökberg felment a lépcsőn. Wallander fel–alá járkált a nappaliban. Eltartott egy negyedórát is, mire lépteket hallott a lépcső felől. Erik egyedül jelent meg. – Nagyon kimerült – mondta. – De jön. – Sajnálom, hogy nem halogathatom tovább ezt a beszélgetést. – Megértjük. Csendben várakoztak. Egyszerre ott állt a nő, feketében, mezítláb. A férje mellett aprónak tetszett. Wallander kezet nyújtott, és részvétét fejezte ki. A nő megingott és leült. Wallandert valahogy Anette Fredmanra emlékeztette. Egy újabb anya, aki elveszítette a gyerekét. Amikor ránézett, az jutott eszébe, hogy hányszor élt már meg ilyen helyzetet. Olyan kérdéseket kellett feltennie, amelyekkel biztosan fájó sebekben turkált. Ez a helyzet azonban sokkal rosszabb volt, mint a többi hasonló. Nemcsak azért, mert Sonja halott volt. Hanem azok a kérdések, amelyeket most fel kell tennie, egy olyan erőszakos tettre vonatkoznak, amelynek sokkal korábban vált áldozatává. Gondolkodott, hogyan is kezdhetne bele. – Ahhoz, hogy el tudjuk kapni a tettest, aki megölte Sonját, vissza kell nyúlnunk a múltjába. Van ott valami, amiről többet kellene

megtudnom. Valószínűleg önök az egyetlenek, akik meg tudják mondani, mi történt. Hökberg és a felesége figyelmesen nézett rá. – Menjünk vissza három évet – folytatta Wallander. – 1994–ben vagy 1995–ben járunk. Emlékeznek–e abból az időből valami rendkívüli eseményre Sonjával kapcsolatban? A fekete ruhás nő nagyon halkan beszélt. Wallandernek előre kellett hajolnia, hogy megértse, amit mond. – Minek kellett volna történnie? – Volt olyan, hogy kék foltokkal jött haza, és úgy nézett ki, mintha baleset érte volna? Voltak rajta kék foltok? – Egyszer eltörte a lábát. – Csak kificamította – javította ki Erik Hökberg. – Nem volt eltörve a lába, csak kificamodott. – Én inkább olyasmiről beszélek, hogy az arcán lettek volna kék foltok. Vagy a testén bárhol. Hökbergné válasza váratlan volt: – A lányom senki előtt sem mutatkozott ebben a házban meztelenül. – Esetleg feldúlt volt? Vagy levert? – Változó volt a hangulata. – Tehát semmiféle szerencsétlenségre nem emlékeznek? – Nem is értem, miért teszi fel ezeket a kérdéseket. – Muszáj neki – mondta Erik. – Ez a munkája. Wallander hálás volt a segítségért. – Nem emlékszem, hogy valaha is kék foltokkal jött volna haza. Wallander belátta, hogy nem kerülgetheti tovább a forró kását. – Nos információink szerint Sonját a kérdéses időpontban megerőszakolták. De nem tett feljelentést. A nő összerándult. – Ez nem igaz. – Beszélt erről valaha? – Hogy megerőszakolták? Soha. A nő gyámoltalanul elnevette magát. – Ki állít ilyesmit? Ez hazugság! Semmi más, mint hazugság. – Sok minden arra utal, hogy ez az erőszak megtörtént. – Ki állítja ezt? Ki mesél ilyen hazugságokat Sonjáról? – Sajnos, nem mondhatom el, kitől származnak az információink. – Miért nem? Erik Hökberg kérdése úgy csattant, mint egy ütés. Wallander sejtette, hogy itt valami elfojtott agresszió tör elő. – Nyomozástechnikai okokból. – És ez mit jelent? – Hogy egyelőre ki kell tartanom amellett, hogy nem adhatom ki az informátoraink nevét. Az informátort védeni kell. – És az én kislányomat ki védi meg? – sikoltotta az asszony. – Meghalt! Senki

se védte meg! Wallander érezte, hogy a beszélgetés irányítása lassan kicsúszik a kezéből. Már megbánta, hogy nem bízta Ann– Brittre az egészet. Erik Hökberg nyugtatgatta zokogó feleségét. Wallander az egész helyzetet iszonyúnak érezte. Egy idő után aztán folytathatta a kérdezgetést. – Tehát sohasem beszélt arról, hogy megerőszakolták? – Soha. – És nem vettek rajta észre semmi szokatlant? – Nem volt túl egyszerű megtalálni vele a hangot. – Hogyhogy? – Önfejű volt. Gyakran haragos. De lehet, hogy ebben a korban sokan ilyenek. – És önök kapták a vastagját? – Leggyakrabban az öccse. Wallander emlékezett arra az egyetlen beszélgetésre, amit Sonja Hökberggel folytatott. A lány panaszkodott az öccsére, aki nem hagyja békén az ő holmiját. – Menjünk vissza még egyszer az 1994–es és 95–ös évekre – mondta Wallander. – Angliából jött vissza akkor. Nem tűnt fel önöknek semmi? Valami hirtelen változás? Erik Hökberg olyan hirtelen ugrott fel, hogy a széke is feldőlt. – Egy éjszaka úgy jött haza, hogy vérzett az orra és a szája. 1995 februárjában volt. Megkérdeztük, mi történt, de nem mondta meg. A ruházata mocskos volt, ő maga sokkos állapotban. Sohasem tudtuk meg, hogy mi történt akkor. Azt mondta, elesett, és megütötte magát, de ez persze hazugság volt. Most már mindent értek. Most, hogy idejött, és arról beszél, hogy megerőszakolták. Miért is ne mondhatnánk el az igazságot? A fekete ruhás nő megint sírni kezdett. Megpróbált mondani valamit, de Wallander nem értette. Hökberg odabiccentett neki, hogy menjenek át a nappaliba. – Belőle már nem fog kiszedni semmit. – Nincs már semmi olyan kérdésem, amit önnek ugyanúgy ne tehetnék fel. – Tudják, ki erőszakolta meg? – Nem. – De gyanúsítottjuk van? – Igen. De persze, ha a nevét szeretné tudni, azt nem árulhatom el. – Ugyanaz ölte is meg? – Aligha. De ez az egész nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az ügy összefüggéseit meg tudjuk érteni. Hökberg hallgatott. – Február vége volt – mondta aztán. – Havas nap. Estére fehér lett a föld. Ő pedig hazajött és vérzett. Még

másnap reggel is ott voltak a vérnyomok a hóban. Hirtelen mintha ugyanaz a tehetetlenség vett volna erőt rajta, mint a fekete ruhás asszonyon, aki ott zokogott a nappaliban. – Azt akarom, kapják el, aki ezt tette vele. Az ilyen ember meg kell, hogy kapja a büntetését. – Megtesszük, amit tehetünk – mondta Wallander. – Elkapjuk a bűnöst. De ehhez a segítségükre van szükségünk. – Meg kell értenie a feleségemet – mondta Hökberg. – Elveszítette a lányát. És hogyan tudná még azt a gondolatot is elviselni, hogy Sonja korábban ilyen szörnyűségnek esett áldozatul? Wallander nagyon is jól értette. – Február vége, 1995. Mi jut még eszébe? Volt akkoriban barátja? – Sohasem tudtuk, mivel foglalkozik. – Álltak meg kocsik a ház előtt? – Sohasem látta férfival? Hökberg szeme veszedelmeset villant. – Férfival? Az imént még barátot mondott. – Ugyanarról beszélek. – Tehát idősebb férfi erőszakolta meg? – Mondtam már, hogy nem válaszolhatok ilyen kérdésekre. Hökberg hárítón emelte fel a kezét. – Elmondtam, amit tudok. És most gondoskodnom kell a feleségemről. – Mielőtt elmegyek, szeretném még egyszer megnézni Sonja szobáját. – Ugyanolyan, mint amikor utoljára itt járt. Semmi sem változott. Hökberg eltűnt a nappaliban. Wallander felment a lépcsőn. Amikor Sonja szobájába ért, ugyanaz az érzés fogta el, mint előszörre. Ez a szoba nem egy majdnem felnőtt nőé volt. Eltolta a ruhásszekrény ajtaját: ott volt a plakát. Az ördög ügyvédje. De ki az ördög? Tynnes Falk a saját arcképét imádta. Sonja Hökberg ruhásszekrényének belső falán pedig ott ül az ördög. De hogy Ystadban ifjú sátánisták szektája létezne, arról Wallander még sohasem hallott. Becsukta a szekrényt. Nincs ott semmi látnivaló. Épp menni akart, amikor egy fiú bukkant fel az ajtóban. – Te mit csinálsz itt? – kérdezte. Wallander megmondta, hogy kicsoda. A fiú lenéző tekintettel mérte végig. – Ha a rendőrségnél dolgozol, akkor letartóztathatnád, aki megölte a nővéremet. – Azon dolgozunk – felelte Wallander. A fiú nem mozdult. Wallander nem látta rajta, hogy fél–e, vagy csak vár. – Te vagy Emil, igaz? A fiú nem felelt. – Nagyon szeretted a nővéredet? – Néha. – Csak néha?

– Nem elég az? – Állandóan szeretnünk kell valakit? – Nem. Igazad van. Wallander rámosolygott. A fiú nem viszonozta a mosolyt. – Azt hiszem, tudom, mikor volt olyan, hogy nagyon szeretted – mondta Wallander. – Mikor? – Pár éve. Amikor véresen jött haza. A fiú összerezzent. – Honnan tudsz erről? – Rendőr vagyok – mondta Wallander. – Tudnom kell. – Elmesélte neked akkor, hogy mi történt vele? – Nem – felelte a fiú. – De valaki megverte. – Honnan tudod, ha nem mondta el? Wallander gondosan mérlegelt, mielőtt folytatta volna a kérdezősködést. Ha túl nagy léptekkel tör előre, lehet, hogy a fiú bezárkózik. – Éppen az imént kérdezted, hogy miért nem tartóztatjuk le azt, aki a nővéredet megölte. Ha valaha is el akarjuk kapni, akkor segítségre van szükségünk. A legjobb, ha elmondod, mit tudsz arról az esetről, amikor valaki megverte. – Lerajzolta. – Tudott rajzolni? – Jól rajzolt. De senkinek se mutatta meg. – Csak lerajzolta és széttépte. – De én néha bejöttem ide, amikor nem volt itthon. – És láttál valamit? – Lerajzolta, ami történt. – Ezt mondta? – Miért rajzolt volna másképp egy embert, aki arcul üti? – Véletlenül nem tetted el azt a rajzot? A fiú szó nélkül eltűnt. Pár pillanat múlva visszatért, kezében egy ceruzarajzzal. – De szeretném visszakapni. Wallander az ablakhoz vitte a képet. A rajz azonnal kellemetlen érzéseket támasztott benne. Sonja Hökberg tényleg jól rajzolt. Wallander felismerte a rajzon az arcát. A képet az a férfi uralta, aki ott tornyosult előtte. Ökle épp Sonja orrát találta el. Wallander megnézte a férfi arcát. Ha ezt is olyan jól eltalálta, mint a magáét, akkor még azonosítani is lehet. Wallander figyelmét felkeltette a kép egy részlete: a férfi jobb

csuklója. Először azt hitte, valami karperec. De aztán látta, hogy egy tetoválás. Wallandernek hirtelen siethetnékje támadt. – Nagyon jó tetted, hogy megőrizted a képet – mondta a fiúnak. – Megígérem, hogy visszakapod. A fiú lekísérte a lépcsőn. Wallander óvatosan összetekerte a rajzot, és becsúsztatta a zakózsebébe. A nappaliból még mindig zokogás hallatszott. – Most már sohasem hagyja abba? – kérdezte a fiú. Wallander gombócot érzett a torkában. – Dehogynem – felelte. – Majd elmúlik. Egyszer. De időre van szüksége. Nem ment már be Hökberghez és a feleségéhez, hogy elbúcsúzzon tőlük. Gyorsan végigsimított a srác fején, és óvatosan becsukta maga mögött a bejárati ajtót. A szél erősödött. Az eső is megeredt. Egyenesen a kapitányságra hajtott, és Ann–Brittet kereste. A szobája üres volt. Mobilon próbálta hívni, de nem vette fel. Végül Irene mondta meg neki, hogy hirtelen hazament, mert valamelyik gyereke megbetegedett. Wallander nem tétovázott. Kocsiba ült, és kiment a Rotfruktsgatára, ahol Ann–Britt lakott. Az eső megsűrűsödött. Kezét a zakózsebe fölé tartotta, nehogy nedves legyen a rajz. Ann–Britt egy gyermekkel a karján nyitott ajtót. – Nem zavarnálak, ha nem lenne fontos – mondta Wallander. – Semmi baj. Csak egy kis hőemelkedése van. És a segítőkész szomszédasszonyom pár órára el tudja vállalni. Wallander belépett. Rég volt már, amikor utoljára járt itt. Amikor a nappaliba lépett, észrevette, hogy a japán famaszkok eltűntek a falról. Ann–Britt követte a tekintetét. – Elvitte az úti szuvenírjeit. – Még itt lakik Ystadban? – Malmőbe költözött. – Itt akarsz maradni ebben a lakásban? – Nem tudom, fenn tudom–e tartani. A kislány már majdnem elaludt a karján. Ann–Britt óvatosan lefektette a heverőre. – Mutatok neked egy rajzot – mondta Wallander. – De előbb volna egy kérdésem Carl–Einar Lundbergről. Személyesen nem találkoztál vele, de láttál róla fényképeket. És végigolvastad a régi jegyzőkönyveket. Emlékszel–e rá, hogy említenek valahol egy tetoválást a jobb csuklóján? A nőnek gondolkodnia sem kellett, rávágta: – Egy kígyót tetováltatott a jobb csuklójára. Wallander nagyot csapott a dohányzóasztalkára. A kicsi felriadt, és sírni kezdett, de aztán azonnal vissza is aludt. Végre

olyasvalamire bukkantak, ami kézzelfogható valóság. Letette a nő elé a rajzot. – Ez Carl–Einar Lundberg. Vitán felül. Ha személyesen nem találkoztam is még vele. Honnan van? Wallander mesélt Emilről és Sonja eddig nem ismert rajztehetségéről. – Valószínűleg sosem fogjuk bíróság elé állítani – mondta Wallander. – Pillanatnyilag talán nem is ez a legfontosabb. Hanem megvan a bizonyítéka annak, hogy igazad volt. Az elméleted kiállta a próbát. – Mégis nehéz elképzelni, hogy emiatt megölte volna az illető apját. – Lehetnek olyan körülmények, amelyekről még nem tudunk. De most elkaphatjuk egy kicsit Lundberget. És nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy az apán akart bosszút állni. Talán Eva Persson tényleg az igazságot mondta. Hogy Sonja Hökberg ütött – és szúrt is. Eva Persson embertelen hidegsége rejtély marad, amin még agyalhatunk később is. Elgondolkodtak a dolgok új fordulatán. Wallander törte meg a csendet. – Valaki megijedt attól, hogy Sonja valamit elfecseg nekünk. Ettől kezdve három kérdés fontos nekünk: Mit tudott? Hogyan állt kapcsolatban Tynnes Falkkal? Ki volt az, aki megijedt? A kislány a heverőn nyifogni kezdett. Wallander felállt. – Találkoztál Martinssonnal? – kérdezte a nő. – Nem. De most látni fogom. És megfogadom a tanácsodat. Nem szólok neki. Wallander kilépett a házból, és a kocsijához sietett. Zuhogó esőben autózott a Runnerströms Torghoz. Sokáig a kocsijában maradt, és erőt gyűjtött. Aztán felment, hogy beszéljen Martinssonnal.

32. Martinsson a legszélesebb mosolyával fogadta Wallandert. – Már próbáltalak hívni – mondta. – Itt igencsak alakulnak a dolgok. Wallander kinyitotta az iroda ajtaját: Modin és Martinsson nagy izgalomban hajoltak Falk gépe fölé. Wallander legszívesebben jól orrba verte volna Martinssont, és a szemére hányta volna machinációit és árulását. De Martinsson csak rámosolygott, és azonnal felhívta a figyelmét az újdonságokra. Wallander nem is bánta: megkönnyebbült. Lélegzetvételnyi szünethez jutott. Eljön majd az a pillanat, amikor szemtől szemben állnak, ő meg Martinsson, és meglesz a nagy leszámolás. Ahogy Martinssont

mosolyogni látta, még az is megfordult a fejében, hogy igaztalanul gyanúsítja. Talán csak Ann–Britt interpretálta a helyzetet hamisan? Martinsson legitim okokból is bejáratos lehet Lisa Holgersson szobájába. Lehet, hogy Ann–Britt egyszerűen félreértette Martinsson helyenként trehány kifejezésmódját. De legbelül tudta, hogy mindez nincs így. Hogy Ann–Britt nem értett félre semmit, és nem is túlzott. Azt mondta, amit látott, és azért mondta, mert felháborítónak találta. Ebben a pillanatban azonban Wallandernek igenis szüksége volt erre a vészkijáratra. Viszonyaikat egy napon elkerülhetetlenül tisztázni kell majd. Amikor már nem lehet vagy nem akarják tovább elodázni. Wallander az asztalhoz lépett, és üdvözölte Robert Modint. – Na, mi alakult? – kérdezte. – Robert éppen felszámolja a virtuális lövészárkokat – felelte Martinsson elégedetten. – Egyre mélyebbre hatolunk Falk különleges, de elbűvölő világába. Martinsson hellyel kínálta Wallandert az összecsukható széken, de Wallander inkább állva maradt. Martinsson a jegyzeteiben lapozgatott, Modin pedig valamit kortyolgatott egy műanyag palackból – úgy nézett ki, mint a sárgarépalé. – Négy további szervezetet sikerült azonosítanunk Falk hálózatában. Az első az Indonéz Nemzeti Bank. Robertet végig elutasítják, ha megpróbálja megerősíteni az azonosságot. De tudjuk, hogy a dzsakartai Indonéz Nemzeti Bank az. Ne kérdezd, honnan. Robert valósággal boszorkánymestere a kerülő utak felfedezésének. Martinsson lapozott. – A továbbiakban egy liechtensteini magánbankot találtunk, amelyet Lyders Privatbanknak hívnak. Ezután azonban bonyolultabbá vált a helyzet. Ha jól értettem, akkor a megfejtett két további kódhoz egy francia telefontársaság és egy atlantai kereskedelmi műholdas vállalat tartozik. Wallander a homlokát ráncolta. – Ez akkor mit jelent? – Nem volt olyan rossz az első ötletünk, hogy minden a pénz körül forog. De nem egyszerű beleilleszteni ebbe a keretbe a francia telefontársaságot és az atlantai szatellitcéget. – Itt semmi olyan nincs, ami csak úgy, véletlenül került volna ide – szólalt meg hirtelen Robert Modin. Wallander hozzá fordult. – El tudnád úgy magyarázni, hogy én is megértsem? – A könyvespolcokat mindenki a saját maga szokásai és ízlése szerint rendezi el, mindenki másképp. Vagy az iratrendezőket.

Lassan fel lehet ismerni a számítógépen is egy–egy ilyen rendszerben a mintát. Az, aki ezeket itt rendbe rakta, nagy gonddal járt el. Minden tiszta és rendes. Nincs benne fölösleges adat. És nem közönséges ábécé– vagy számsorrendről van szó. Wallander félbeszakította. – Ezt pontosabban meg kellene magyaráznod. – Az emberek rendszerint ábécé – vagy számsorrend szerint rendezik a dolgaikat. Az A a B elé kerül, a B a C elé és így tovább. Az egyes a kettes elé, az ötös a hetes elé. Itt azonban semmi ilyesmit nem találunk. – Hanem? – Valami mást. Valamit, ami azt súgja nekem, hogy mind az ábécérend, mind a számsorrend jelentéktelen. Wallander most már sejtette, mire akar Modin kilyukadni. – Tehát van valami egyéb minta? Modin bólintott, és a képernyőre mutatott. Wallander és Martinsson is előrehajolt. – Két olyan összetevő van, amelyek állandóan ismétlődnek – folytatta Modin. – Elsőként a húszas számot fedeztem fel. Megpróbáltam rájönni, mi történik akkor, ha hozzárakok még pár nullát. Vagy ha megfordítom a számsorrendet. Ilyenkor valami érdekes dolog történik. A képernyőre mutatott, ahol egy kettes és egy nulla jelent meg. – Nézzék csak, mi fog történni! Modin lenyomott egypár billentyűt. A számjegyek kijelölést mutattak – aztán eltűntek. – Olyanok, mint a félénk állatkák, amelyek elszaladnak és elbújnak – mondta Modin. – Mintha erős lámpával világítottam volna meg őket. Visszasurrannak a sötétbe. De ha békén hagyom őket, akkor újra előbújnak. Ugyanazon a helyen. – Hogyan értelmezed ezt? – Hogy valamilyen módon fontosak. És van még egy másik komponens is, amely ugyanígy viselkedik. Modin megint a képernyőre mutatott. Most egy betűkombináció tűnt fel: JL. – Ezek a betűk ugyanúgy viselkednek – magyarázta. – Ha megpróbálom megsimogatni őket, megijednek és elszaladnak. Wallander bólintott. Eddig világos volt. – Egyre–másra előbukkannak – mondta Martinsson. – Amikor egy– egy újabb intézményt azonosítunk, mindig előjönnek. És Robert

még valamit felfedezett, és tulajdonképpen ez a legérdekesebb. Wallander kérte, hogy várjanak, amíg megtisztítja a szemüvegét. – Elbújnak, ha megpróbáljuk megérinteni őket – mondta Modin. – De amikor nyugton hagyjuk őket, akkor megállapítható, hogy még mozognak is. Az első kód, amelyet feltörtünk, a legelső helyen állt Falk szervezetei között. Ott ezek az éjszakai állatkák egészen fent, a legfölső rubrikában találhatók. – Éjszakai állatkák? – Így neveztük el őket – magyarázta Martinsson. – Úgy láttuk, hogy ez a név illik hozzájuk. – Tovább! – A második intézmény, amelynek a nyomára jutottunk, egy sorral lejjebb, a második rovatban volt. Ekkor jobbra és ferdén lefelé mozdultak el. És ahogy sorról sorra haladunk, azt vehetjük észre, hogy egy mintát követ a mozgásuk, hogy ne mondjam, célirányos. Lefelé tartanak, a jobb sarok felé. Wallander kinyújtóztatta a hátát. – Ettől még nem tudjuk, hogy az egész miről szól. – Még nem fejeztük be – mondta Martinsson. – A dolog még csak most lesz igazán izgalmas. És félelmetes. – Hirtelen egy időtényezőt is találtam – vette át Modin a szót. – Ezek az állatok tegnap óta elvándoroltak. Vagyis ez azt jelenti, hogy odabent a rendszerben egy láthatatlan óra ketyeg. A vicc kedvéért megpróbáltam egy kicsit számolni. Ha abból indulunk ki, hogy a bal felső sarok jelenti a nullát, hogy egyidejűleg hetvennégy azonosság van jelen a hálózatban, és a húszas szám egy dátumot jelent, mondjuk, október 20–át, akkor a következőt látjuk. Modin a billentyűket nyomkodta, amíg a képernyőn meg nem jelent egy újabb szöveg. Wallander az atlantai szatellitcég nevét olvasta. Modin rámutatott a két összetevőre. – Ez itt hátulról a negyedik szám. És ma, ha jól tudom, október 17., péntek van. Wallander lassan bólintott. – Vagyis úgy gondolod, hogy a jövő hétfő a végpont? Hogy ezek az állatkák akkor érnek vándorútjuk céljába? Akkor érnek el a húszasként emlegetett ponthoz? – Nagyon is elképzelhető. – És a másik összetevő? A JL? Azt hogyan határozzuk meg? A húszas egy dátum. De mi a JL? Egyikük sem tudott választ adni. Wallander tovább ment. – Hétfő, október 20. Mi történik akkor?

– Nem tudom – mondta Modin. – De világos, hogy akkor véget ér egy folyamat. Ez egyfajta visszaszámlálás. – Lehet, hogy egyszerűen ki kéne húzni a dugót – mondta Wallander. – Nem segít, hiszen mi itt egy terminálnál ülünk – vetette ellen Martinsson. – A hálózatot se látjuk. Azt sem tudjuk, hogy egy vagy két szerverről kapjuk az információkat. – Tegyük fel, hogy valaki fel akar robbantani egy bombát – mondta Wallander. – Honnan irányítják? Honnan, ha nem innen? – Máshonnan. Még csak kontrollállomásnak sem kell lennie. Wallander gondolkodott. – Vagyis elkezdtünk megérteni valamit. De egyáltalán nem tudjuk, hogy mi az, amit értünk. Martinsson bólintott. – Más szavakkal ki kell találnunk, hogy mi az, ami összeköti ezeket a bankokat és telefontársaságokat. És aztán megkeresni a közös nevezőt. – Nem biztos, hogy október 20. a megoldás, lehet más is. Ez csak javaslat volt. Wallandernek hirtelen az az érzése támadt, hogy egészen rossz nyomon járnak. Lehet, hogy eleve rossz volt az a megközelítés, hogy éppen Falk számítógépében rejlik a megoldás. Most már tudják, hogy Sonja Hökberget megerőszakolták. A Lundberg–gyilkosság lehetett egy kétségbeesett és félresiklott bosszú. Tynnes Falk pedig nyugodtan meghalhatott természetes halállal. És lehet, hogy mindenre, még Landahl halálára is van más magyarázat, amely most nem derült ugyan még ki, de később teljesen elfogadhatónak találtatik. Wallander elbizonytalanodott. Erős kételyei támadtak. – Még egyszer mindenen végig kell mennünk. Az elejétől a végéig. Martinsson elképedten meredt rá. – És ezt itt abbahagyjuk? – Meg kell próbálni még egyszer az alapoktól kezdve felépíteni. Kiderültek olyan dolgok, amelyekről még nem tudsz. Kimentek a lépcsőházba. Wallander összefoglalta, amit Carl–Einar Lundbergről kiderítettek. Érezte, hogy bizonytalanul érzi magát Martinsson társaságában, de megpróbálta eltitkolni, amennyire bírta. – Sonja Hökberget tehát egy kicsit kitoljuk a középpontból a peremre – fejezte be. – Egyre inkább azt tartom valószínűnek, hogy valaki megijedt, mert Sonja esetleg tudott valaki másról valamit. – Hogyan magyarázod akkor Landahl halálát? – Együtt voltak. Így amit Sonja tudott, lehet, hogy azt Landahl is tudta. És valahogy mindez Falkkal függ össze. Elmesélte, mi történt odahaza Siv Erikssonnál. – Ezt is hozzá lehet kapcsolni a többihez – mondta

Martinsson. – De a relét nem magyarázza meg. Nem magyarázza meg azt sem, miért lopták el Falk holttestét. És azt sem, miért gyilkolták meg a Hökberg lányt és Landahlt. Egy transzformátorállomáson és egy komphajó géptermében. Az egészre jellemző a hisztéria. Reményvesztett, ugyanakkor hideg és számító. Elővigyázatos, de egyidejűleg gátlástalan. Miféle emberek azok, akik így viselkednek? Martinsson gondolkodott. – A fanatikusok – mondta. – A meggyőződéses emberek. Akik elvesztik a meggyőződésük fölötti kontrollt. A szektások. Wallander Falk irodájának irányába mutatott. – Odabent áll egy oltár, amelyen egy ember önnönmagát imádta. És arról is beszéltünk, hogy Sonja Hökberg halálában volt valami az áldozati rítusokból. – De ez mégiscsak visszavisz bennünket a számítógép tartalmához – mondta Martinsson. – Valami ott lefutóban van. És előbb vagy utóbb, de történik valami. – Robert Modin kiváló munkát végzett – mondta Wallander. – De most eljött az idő, amikor be kell vonnunk az országos bűnügyieket. Nem tudjuk vállalni a kockázatot, hogy hétfőn történjék valami, aminek a bekövetkeztét ők valami analízissel ki tudták volna számítani. – Küldjük el Robertet? – Igen, azt gondolom, az lenne a legcélszerűbb. Szeretném, ha még ma felvennéd Stockholmmal a kapcsolatot. Még ma oda kéne utaznia valakinek. – De péntek van. – Tökmindegy. – A döntő az, hogy hétfőn huszadika. Újra bementek. Wallander megmondta Modinnak, hogy remek munkát végzett, de mostantól már nem lesz rá szükség. Látta, mekkorát csalódott Modin, de nem szólt. Ehelyett azonnal elkezdte lezárogatni a munkáját. Wallander és Martinsson hátat fordítottak neki. Halkan arról beszélgettek, hogyan jutalmazhatnák meg Modint a közreműködéséért. Wallander megígérte, hogy foglalkozik a dologgal. Egyikük sem vette észre, hogy a hozzáférhető anyagot Modin villámgyorsan átmentette a saját gépére. Esőben váltak el. Martinsson még visszavitte Modint Löderupba. Wallander kezet fogott vele, és köszönetet mondott neki. Aztán ment a kapitányságra. Az agya pörgött. Este Elvira Lindfeldt jelentkezett be látogatóba Malmőből. A gondolattól egyszerre felvidult és ideges lett. De addig még egyszer át kell

nézniük a nyomozás teljes anyagát. A megerőszakolás ténye jelentősen megváltoztatta a feltételeket. Amikor Wallander belépett a kapitányságra, egy férfi emelkedett fel a heverőről, ahol eddig üldögélt. Wallander felé lépett, és Rolf Steniusként mutatkozott be. Wallandernek ismerősnek tetszett a név, de csak akkor jött rá, honnan ismeri, amikor Tynnes Falk adótanácsadójaként azonosította magát. – Tudom, hogy ide kellett volna telefonálnom – mondta Stenius –, de amúgy is itt akadt dolgom: egy tárgyalásra jöttem Ystadba, amit aztán lemondtak. – Sajnos, nem túl kedvező időpontot választott – felelte Wallander –, de egy percet tudok önre szánni. Wallander irodájában ültek le. Rolf Stenius Wallander–korú férfi volt, sovány, gyér hajú. Wallander olvasta valami cetlin, hogy Hansson vette fel vele a kapcsolatot. A férfi egy nejlontasakot vett elő az aktatáskájából, benne papírokkal. – Természetesen már értesültem Falk halálról, amikor önök felkerestek. – Kitől tudta meg? – Falk elvált feleségétől. Wallander biccentett neki, hogy folytassa. – Elhoztam az utolsó két év zárlatait és minden egyebet, ami érdekes lehet. Wallander elvette a műanyag mappát, de egy pillantást sem vetett rá. – Falk vagyonos ember volt? – kérdezte. – Attól függ, mit veszünk vagyonosnak. – Mintegy tízmilliója volt. – Hát én már vagyonosnak mondanám. – Volt adóssága? – Jelentéktelen. – És a kiadásai sem voltak túl magasak. – A bevételei ezek szerint a különféle tanácsadói tevékenységéből eredtek? – Igen, tettem oda egy összefoglalást. – Volt olyan ügyfele, aki kimagaslóan sokat fizetett? – Egy sor megbízása volt az Egyesült Államokból. Ezek mind jól fizettek, de nem olyan összegeket, hogy az ember felkapná a fejét. – Miféle megbízások voltak ezek? – Reklámügynökségek országos láncolatának segített. A „Moseson and Sons”–nak. Láthatólag grafikai programokat javított. – És még? – Egy DuPont nevű whiskyimportáló cég.

Ha jól emlékszem, nekik valami igen bonyolult tárolási rendszert dolgozott ki. Wallander gondolkodott. Nehezére esett koncentrálni. – A vagyona az utolsó évben lassabban növekedett? – Hát ezt nemigen állítanám. Mindig okosan ruházott be. Soha nem tett mindent egy lóra. Voltak alapítványai Svédországban, Skåndinávia további részein és az USA–ban. Viszonylag magas tőketartalékkal. Mindig nagy súlyt fektetett a jó likviditásra. Egy sor részvénye is volt. Főleg Ericsson. – Ki intézte a részvényügyeit? – Ő maga. – Nem fektetett be Angolában? – Hol? – Angolában. – Nem tudok róla. – De elképzelhető? – Persze. De nem hinném. – Miért nem? – Tynnes Falk nagyon becsületes ember volt. Az volt az elve, hogy az ember fizesse meg az adóját. Egyszer javasoltam neki, hogy tegye át a székhelyét külföldre, ahol nem olyan nagy az adó, mint nálunk, de nem tetszett neki az ötlet. – Mi történt? – Dühöngeni kezdett. Azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer ilyennel hozakodom elő, akkor más adótanácsadót keres. Wallander érezte, hogy pillanatnyilag nem képes tovább figyelni. – Elolvasom a papírokat, mihelyt hozzájuk jutok – ígérte. – Sajnálatos haláleset – mondta Stenius. – Falk kellemes ember volt. Talán tartózkodó, de kellemes. Wallander kikísérte. – Egy részvénytársaságnak kell, hogy legyen vezetősége. Ki volt benne? – Természetesen ő maga. Rajta kívül az én cégvezetőm és a titkárom. – Tehát rendszeres elöljárósági ülések is voltak. – A szükséges elintéznivalókat én rendeztem telefonon. – Tehát nem kellett összeülniük? – Elég volt a papírokat és az aláírásokat kicserélni. Stenius elment. A bejárat előtt kinyitotta az ernyőjét. Wallander visszament a szobájába, és azon gondolkodott, vajon valaki ráért–e már arra, hogy beszéljen Falk gyerekeivel. Dolgozunk, mint a marha, gondolta, és közben a legszükségesebbekre sem jut időnk. Az irathegyek pedig folyvást csak nőnek. A svéd jogállam egy

nagy, dohos raktárrá nőtte ki magát, amelyben a falak mentén egyre magasabbra emelkednek a felderítetlen bűnügyek iratkötegei. Ezen a péntek délutánon fél négykor gyűjtötte össze Wallander a nyomozócsoportot. Nyberg közölte, nem tud jönni, mert szédülési rohamai vannak. Az ülést azzal kezdték, hogy fekete humorral találgatták, vajon melyikük kap elsőnek szívinfarktust. Aztán azt beszélték meg részletesen, milyen következményekkel jár a nyomozásra nézve, hogy Sonja Hökberget Carl–Einar Lundberg régebben egyszer megerőszakolta. Wallander egyenesen felkérte Viktorssont, hogy vegyen részt az ülésen. Így ő is ott volt. Figyelmesen hallgatott, de nem tett fel kérdéseket. Amikor Wallander azt javasolta, hogy a lehető leggyorsabban hozzák be egy kikérdezésre Lundberget, Viktorsson egyetértőn bólintott. Wallander megbízta Ann–Brittet, nézzen utána, vajon annak idején az apa is belekeveredett–e a dologba. – Ő is azt a lányt akarta? – csodálkozott Hansson. – Hát miféle família ez? – Nagyon pontosan tudnunk kell mindent – mondta Wallander. – A legkisebb hézag sem maradhat. – Helyettes bosszú – mondta Martinsson. – Nem tudok mit tenni, ezt azért elég nehezen veszi be a gyomrom. – Nem arról beszélgetünk, hogy mit vesz be a gyomrod – felelte Wallander –, hanem arról, hogy mi történhetett. Észrevette, hogy a hangja élesebb lett a kelleténél. A többiek is észrevették. Wallander sietett megtörni a beállt csendet, Martinssont szólította meg, immár barátságosabb hangon. – Az Országos Bűnügyi Hivatal – mondta. – Mi van a szakértővel? – Egyáltalán nem voltak elragadtatva, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy már holnapra küldjék a szakértőt. De a kilences géppel jön valaki tőlük. – Neve is van? – Hans Alfredsson, mint a komikus. Kicsit felderültek az arcok. Martinsson megígérte, hogy elmegy Alfredssonért Sturupba, és tájékoztatja a dolgok legutolsó állásáról. – Mindent le tudsz hívni a gépből? – kérdezte Wallander. – Igen. Egyfolytában jegyzeteltem. Folytatták a munkát egészen hatig. Sok minden maradt még tisztázatlan és ellentmondásos, de Wallander úgy érezte, hogy a csoport még nem adta fel. Tudta, milyen nagy jelentősége volt annak, hogy felderítették a Sonja Hökberg múltjában történteket. Ez jelentette az áttörést. Ám legbelül minden

reménye abban a számítógépes szakemberben volt, akit az Országos Bűnügyi Hivatal ideküld. Az ülés végén még Jonas Landahlról is szót ejtettek. Hanssoné lett a kellemetlen feladat, hogy a szülőket értesítse, akik sejtéseiknek megfelelően Korzikán voltak. Már elindultak hazafelé. Nyberg adott egy papírt Ann–Brittnek, amelyen annyi állt: biztos, hogy Sonja Hökberg Landahl kocsijában utazott, és hogy ezé az autóé az eddig nem azonosított keréknyom. Tudták már azt is, hogy Jonas Landahlnak még nem volt dolga a rendőrséggel. De nem zárták ki azt sem – amint Wallander hangsúlyozta –, hogy benne volt a nercfarm elleni sölvesborgi akcióban, amelyben egyedül Falk bukott le. Mégis olybá tűnt nekik, mintha egy szakadék szélén állnának, amely fölött volt ugyan híd, de már leszakadt. Túl nagy lépés volt a nercektől a gyilkosságig vagy a gyilkosság áldozatává válásig. Wallander a délután folyamán többször is kifejtette nézeteit. Hogy az események brutális, ugyanakkor kontroll alatt tartott gondolkodásra vallanak. Az áldozat gondolatát sem tudta kizárni. Ann–Britt az ülés végén még feltette a kérdést, vajon nem kellene–e megkérdezni Stockholmot a különféle radikális környezetvédő csoportokról. Martinsson, akinek a lánya vegánus volt, s ráadásul a „mezei biológusokhoz” tartozott, úgy vélte, abszurd gondolat ilyeneket képzelni a brutális gyilkosságok mögé. Wallander megint bizonyos élességgel a hangjában szólt rá, immár másodjára ezen a délutánon. Semmit sem zárhatnak ki. Minden nyomot egyszerre kell követniük, amíg nincs egy határozott körvonalú középpontjuk és egy ugyanilyen körülhatárolható indíték. Ezen a ponton aztán az ülésből kifogyott a szusz. Wallander az asztalra csapott, jelezve, hogy most már indulhatnak. És szombaton újra találkoznak majd. Wallander sietett haza. Még rendet kellett raknia a lakásában, mielőtt Elvira Lindfeldt odaér. Mégis ott maradt az irodában, és felhívta Nyberget. Olyan sokáig tartott, míg felvette, hogy Wallander már mindenféle rosszra gondolt. Végül azonban mégiscsak felvette a telefont, morcosan, mint mindig, és Wallander szívéről legördülhetett a kő. Nyberg már jobban volt. A szédülés abbamaradt. Másnap megint munkába áll, minden haragos energiájával együtt. Wallander rendet rakott a lakásban, és átöltözött, amikor csörgött a telefonja. Elvira Lindfeldt úton volt Ystadba, épp most hagyta el a

sturupi leágazást. Wallander asztalt foglalt egy vendéglőben. Elmagyarázta a nőnek, hogyan jut el a Stora Torgethez. Olyan szórakozottan és figyelmetlenül tette le a telefont, hogy az egész készülék a padlóra esett. Káromkodva tette vissza a helyére, ugyanakkor az is eszébe jutott, Lindával ma estére beszélte meg, hogy felhívja. Kicsit tétovázott, aztán rámondta az üzenetrögzítőre pár szó kíséretében a vendéglő telefonszámát. Így is fennállt ugyan annak veszélye, hogy egy újságíró felhívja, de ebben a pillanatban nagyon kicsi volt az esély rá. Úgy tűnt, a bulvársajtó olvasóit már nemigen érdekelte a pofonos ügy. Aztán kilépett a lakásból. Gyalog ment. Az eső elállt, a szél is lecsendesedett. Amíg a központ felé ballagott, enyhe csalódás környékezte. A nő kocsival jön, ebből pedig arra következtetett, hogy még ma vissza is megy Malmőbe. De legalább egyszer megint nő társaságában vacsorázhat. A könyvesbolt előtt várt. Öt perc múlva meg is látta, amint gyalog jött föl a Hamngatán. Megint ugyanazt az elfogódottságot érezte, mint előző este. A nő közvetlensége elbizonytalanította. Ahogy fölmentek a Norregatán a vendéglőhöz, Elvira belekarolt. Éppen akkor, amikor Svedberg egykori lakása előtt haladtak el. Wallander megállt, és röviden elmondta, mi történt ott. A nő figyelmesen hallgatta. – És most mit gondol az esetről? – kérdezte. – Nem is tudom. Olyan, mint egy álom. Mint valami olyasmi, amiről nem tudom biztosan, hogy igazából megtörtént–e. A kisvendéglőt körülbelül egy éve nyitották meg. Wallander nem járt még ott. Lindától hallott róla. Wallander arra számított, hogy minden asztal foglalt lesz, de csak néhány vendég üldögélt itt–ott a helyiségben. – Ystad nem az a város, ahol az emberek esténként vendéglőbe járnának – mondta bocsánatkérőn. – De állítólag egész jó. Asztalukat egy olyan pincérnő mutatta meg, akit Wallander a Continentalból ismert. – Kocsival jött – szólalt meg Wallander, ahogy a borlapot tanulmányozta. – Kocsival, és még ma este vissza is megyek. – Akkor ma én leszek az, aki iszik. – Hogy áll a rendőrség az ezrelékekkel? – Hát, azt mondják, ha vezet, jobb, ha nem iszik.

Egy pohárka azért elmehet. De be is ugorhatunk a kapitányságra, és belefújhatunk a szondába. Az étel tényleg finom volt. Wallander bort ivott, és észrevette, hogy úgy tesz, mintha erőltetnie kéne a második pohárral. Beszélgetésük fő témája a férfi munkája volt. És ez kivételesen nem volt ellenére. Mesélt arról, hogyan kezdte egykor Malmőben járőrként, hogyan szúrták le egyszer, és milyen múlhatatlan traumát okozott ez. A nő azt is megkérdezte, most min dolgozik, és Wallander egyre biztosabb volt benne, hogy nem látta azt a nyomorult képet az újságban. Mesélt a trafóállomáson történt rendkívüli halálesetről, arról a férfiról, aki egy bankautomata előtt végezte, és a lengyelországi komphajó géptermében talált fiúról is. Épp kávét kértek, amikor kinyílt az ajtó, és Robert Modin lépett be. Wallander azonnal észrevette. Robert körülnézett. Habozott, mert látta, hogy Wallander nem egyedül van. De Wallander intett neki. Bemutatta neki Elvirát. Robert is megmondta a nevét. Wallander látta rajta, hogy nyugtalan. Törni kezdte a fejét, vajon mi történhetett. – Azt hiszem, rájöttem valamire – mondta Robert. – Ha négyszemközt akarnak beszélni, odébb megyek – mondta Elvira. – Nem szükséges. – Az apámat kértem meg, hogy hozzon el ide. Lehallgattam az üzenetrögzítőjét. És felírtam ezt a számot. – Azt mondod, rájöttél valamire? – Nehéz a gép nélkül elmagyarázni. De azt hiszem, rájöttem, hogyan lehet azokat a kódokat megkerülni, amelyeket még nem törtünk fel. Wallander látta, hogy Modin biztos a dolgában. – Hívd fel reggel Martinssont – mondta neki. – Majd én is beszélek vele. – Elég biztosra veszem, hogy úgy van, ahogy gondolom. – Ezért nem kellett volna mindjárt iderohannod. Rámondhattad volna a rögzítőre is. – Kicsit túlpörögtem. Néha előfordul. Modin bizonytalanul biccentett Elvirának. Wallander arra gondolt, hogy rendesen el kéne beszélgetnie a fiúval, de a következő nap előtt úgysem tehetnek semmit. Ráadásul azt szerette volna, ha ma békén hagyják. Modin felfogta. Elment. Az egész beszélgetés legfeljebb két percig tartott. – Tehetséges fiú – mondta Wallander. – Valóságos számítógépzseni. Segít a nyomozásunk egyik részében. Elvira mosolygott. – Idegesnek látszott. De bizonyára nagyon szorgalmas. Éjfél körül léptek ki a vendéglőből.

Lassan sétáltak a Stortorg felé. A nő a Hamngatán parkolt. – Nagyon szép este volt – mondta, amikor elérték a kocsit. – Tehát még mindig nem unt rám? – Nem. És maga énrám? Wallander szívesen visszatartotta volna, de belátta, hogy úgyse maradna. Abban állapodtak meg, hogy hétvégén hívják egymást. Búcsúzásul megölelte. A nő elment. Wallander meg haza. Hirtelen megállt. Lehet, hogy ez igaz? Kérdezte önmagát. Hogy mindennek ellenére mégiscsak idesodródik valaki az utamba? Amit már remélni se mertem? Ment tovább a Mariagatanra. És nem sokkal egy óra után már aludt is. Elvira Lindfeldt pedig autózott Malmö felé. Rydsgård előtt lekanyarodott egy parkolóba. Elővette mobilját. Egy luandai számot hívott. Harmadjára sikerült kicsörgetnie. Zúgott a vonal. Mire Carter jelentkezett, ő már végiggondolta, mit fog jelenteni. – Fu Csengnek igaza volt. Azt a személyt, aki a rendszer ellehetetlenítésén dolgozik, Robert Modinnak hívják. Egy kis faluban lakik, amelynek Löderup a neve. Kétszer is megismételte a jelentést, hogy biztos legyen benne: a luandai ember jól megértett mindent. A beszélgetésnek vége szakadt. Elvira Lindfeldt visszahajtott az országútra, és folytatta útját Malmö felé.

33. Wallander szombat reggel hívta fel Lindát. Szokás szerint korán ébredt, de aztán sikerült visszaaludnia, és csak nyolckor kelt fel. Reggeli után mindjárt hívta a lánya stockholmi lakását. Felébresztette. Linda persze azonnal rákérdezett, miért nem volt otthon előző este. Kétszer is megpróbálta felhívni a rögzítőre mondott számot, de mindig foglalt volt. Wallander úgy határozott, hogy nem beszél mellé. Linda végighallgatta, nem szólt bele. – Hát ezt nem hittem volna rólad – mondta aztán –, hogy van benned annyi kurázsi, hogy megfogadd a tanácsomat. – Sokáig nem is mertem. – És nem bántad meg? Kérdezgetett Elvira Lindfeldtről. Hosszúra nyúlt a beszélgetés. Apja helyett is örült, aki pedig egyfolytában megpróbálta visszafogni. Túl korai még az öröm, mondta. Neki már az is elég volt, hogy egy este

végre nem egyedül kellett ennie. – Ez nem igaz – mondta Linda. – Ismerlek. Abban reménykedsz, hogy sokkal több lesz benne. És én is ebben reménykedem. Aztán hirtelen témát váltott. Nem köntörfalazott. – Szeretném, ha tudnád: láttam rólad azt a képet az újságban. Persze mellbe vágott. A vendéglőben mutatta meg valaki, és megkérdezte, hogy az apám vagy–e. – Mit feleltél neki? – Először le akartalak tagadni. – De aztán nem tettem. – Milyen kedves tőled. – Úgy gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet igaz. – Nem is volt az. Elmondta, mi történt igazából. Elmesélte a belső fegyelmi vizsgálatot is, és hogy abban reménykedik, mindennek ellenére fény derül majd az igazságra. – Fontos, hogy ezt megtudtam – mondta Linda. – Éppen most nagyon fontos. – Miért? – Erre a kérdésre nem válaszolhatok. Még nem. Wallandernek persze azonnal felébredt a kíváncsisága. Az utóbbi hónapokban az a halvány gyanúja támadt, hogy Linda pályairányultsága megint valami éles kanyart vett. Hogy mit is akar voltaképpen, már többször megkérdezte, de még sohasem kapott rá választ. A beszélgetés végén még megtárgyalták, hogy mikor látogat el a lány legközelebb Ystadba. November közepét mondott, annál korábban semmiképp. Amikor Wallander letette a telefont, eszébe jutott a könyv, amelyet megrendelt, de nem hozott el. A bútorkárpitozás történetéről. Most arra gondolt, vajon valaha el fog– e végezni ez a lány egy rendes szakmát, és letelepszik–e Ystadban. Most megint valami mást forgat a fejében, gondolta. Valamit, amit isten tudja, miért, de nem akar elmondani. Belátta aztán, hogy nincs értelme töprengeni. Ehelyett felvette láthatatlan egyenruháját, és megint rendőrré alakult. Az órára nézett. Nyolc húsz. Martinsson lassan megérkezik Sturupba, hogy elhozza azt az Alfredsson nevű embert. Wallandernek eszébe jutott, ahogy

Robert Modin előző este egyszer csak megjelent a vendéglőben. Szemlátomást nagyon biztos volt a dolgában. Martinssonnal nem akart többet érintkezni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy mindaz, amit Ann–Britt elmondott neki, igaz–e vagy sem. Arra gondolt: bár ne lenne igaz! Ha elveszti Martinssont mint barátot, az a munkában is szinte elviselhetetlen helyzetet teremt. Az árulást nagyon nehezen viselné. Ugyanakkor attól is rettegett, hogy valóban végbemegy egy lassú változás körülötte, valami olyan változás, amelyet észre sem vesz. De amely azt eredményezheti, hogy a helyzete drámaian megváltozik. Ettől fel is háborodott, el is keseredett. Nem is beszélve a sértett hiúságáról. Ő maga volt az, aki Martinssonnak mindent megtanított, éppen úgy, ahogy annak idején Rydberg átadta neki a tudását. De Wallander sohasem intrikák, és soha nem vonta kétségbe vagy akarta csökkenteni Rydberg magától értetődő tekintélyét. „Ez az egész egy nagy kígyófészek – gondolta magában mérgesen. – Csupa féltékenykedés, aljaskodás, intrika. És én még azt képzeltem, hogy mindebből sikerült kimaradnom! Pedig úgy néz ki, hogy egyenesen én vagyok a központban. Mint egy fejedelem, akinek utódja egyre türelmetlenebbül viseli a várakozást.” Minden ellenérzése dacára felhívta Martinssont a mobilján. Elmondta, hogy Robert Modin tegnap este váratlanul megjelent Ystadban. Rábeszélte az apját, hogy hozza be. Komolyan kell venni. Lehet, hogy ő már felhívta Martinssont. És ha nem, akkor Wallander arra kérné a kollégát, hogy vegye fel vele haladéktalanul a kapcsolatot. Martinsson azonnal jelentkezett. Éppen parkolót keresett a reptéren, és most már befelé tart az épületbe. Modin még nem jelentkezett. Wallander rövidre fogta. – Egy kicsit azért furcsa ez nekem – mondta Martinsson. – Hogyan bukkanhatott rá valamire, amikor nem is volt a gép közelében? – Kérdezd meg! – Dörzsölt egy fickó – mondta Martinsson. – Hacsak rég át nem másolta az anyag egy részét a saját gépére…! Martinsson megígérte, hogy felhívja, és megállapodtak, hogy a délelőtt folyamán még beszélnek egymással. Wallander eltette a mobilt, és arra gondolt, hogy Martinsson olyannak tűnt, mint mindig. Vagy sokkal ügyesebben játssza meg magát, mint eddig hitte róla, vagy nem egészen volt igaz az, amit Ann–Britt mondott.

Háromnegyed kilenckor már a kapitányságon volt. Szobájában egy cédulán az várta, hogy Hansson beszélni akar vele. „Előkerült itt valami” – írta Hansson a maga széthúzott, nyomtatott betűs írásával. Wallander a fejét csóválta Hansson pontatlan kifejezésmódján. „Valami” mindig előkerül. Csak az a kérdés, hogy mi. A kávégépet megjavították. Nyberg az egyik asztalnál kefirt kanalazott. Wallander leült vele szemben. – Ha a szédülésemről kérdezel, azonnal elmegyek – szólalt meg Nyberg. – Akkor nem szólok. – Jól vagyok – mondta. – De nagyon vágyom arra a nyugdíjra. – Még ha csekély lesz is az összeg. – Mit tervezel? – Megtanulok szőnyeget csomózni. Olvasok. Kirándulok a partvidéken. Wallander tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Nyberg szokás szerint ki volt lúgozva, és kimerült volt, de Wallander biztos volt benne, hogy a nyugdíjazástól úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől. – Kitaláltak valamit a patológusok Landahlról? – Körülbelül három órával azelőtt halt meg, hogy a komp kikötött volna. Ez pedig azt jelenti, hogy az, aki megölte, ott volt a hajón. Hacsak nem ugrott a vízbe. – Tudom, hibát követtem el – ismerte be Wallander. – Ellenőrizni kellett volna az utasokat. – Más foglalkozást kellett volna választanunk – mondta Nyberg. – Néha éjszaka ébren heverészek, és azt számolom, hány öngyilkost vágtam le a kötélről. Csak őket. Azokat nem, akik agyonlőtték vagy vízbe fojtották magukat, akik a háztetőről ugrottak le, felrobbantották magukat, vagy mérget ittak. Nem, csak azokat, akik felakasztották magukat. Madzaggal, szárítókötéllel vagy acéldróttal, sőt egyszer még szögesdróttal is. És nem emlékszem rá, hányan voltak. Tudom, hogy sokat elfelejtek. És aztán arra gondolok, micsoda téboly ez az egész. Miért kell nekem azzal foglalkoznom fektémben, hogy előszámláljam mindazt a nyomorúságot, amelyet a képembe vágott a jó sorsom? – Az ilyesmi sohase jó – felelte Wallander. – Fennáll annak a veszélye, hogy eltompulsz. Nyberg letette a kanalat, és Wallanderre nézett. – Mért, te azt állítod, hogy még nem tompultál el? – Nagyon remélem, hogy nem.

Nyberg bólintott, de semmit sem szólt. Wallander úgy döntött, békén hagyja. Nem volt feladata, hogy irányítsa Nyberget. Nyberg alapos volt, és remekül megszervezte a munkáját. Mindig tisztában volt azzal, hogy mi a sürgős, és mi várhat még. – Elgondolkodtam – szólalt meg hirtelen Nyberg. – Ezen meg amazon. Wallander tapasztalatból tudta, hogy Nyberg rendkívüli éleslátásával és éles elméjű megfigyeléseivel tűnt fel, gyakran olyan területeken is, amelyekhez semmi köze sem volt. Nem egy olyan alkalomról tudott, amikor Nyberg megjegyzései lódították a megfelelő irányba az egész nyomozást. – Min gondolkoztál? – Azon a relén ott a tepsiben. És a táskán, amit a kerítés mellé hajítottak. A hullán, amelyet visszavittek a bankautomatához. Az ujjai nélkül. Magyarázatot keresünk. És azt szeretnénk, ha be tudnánk illeszteni mindezt egy mintába. Nem igaz? Wallander bólintott. – Próbáljuk illesztgetni. De nemigen megy. Legalábbis egyelőre. Nyberg összekaparta a maradék kefirt, mielőtt folytatta volna. – Beszéltem Ann–Brittel. A tegnapi ülésről, amiről hiányoztam. Azt mondta, hogy mindabban, ami történt, a stílus kettősségét látod. Mintha egy ember egyidejűleg próbálna két nyelvet beszélni. Azt mondtad, van valami kiszámított és ugyanakkor valami véletlenszerű is benne. Valami gátlástalan és ugyanakkor óvatos. Jól értettem? – Nagyjából ilyesmit mondtam. – Véleményem szerint nagyjából ez a legértelmesebb mondat, ami eddig a nyomozás kapcsán elhangzott. És mi történik, ha ehhez tartjuk magunkat? Hogy vannak kiszámított és véletlenszerű mozzanatok? Wallander a fejét csóválta. Ehhez nem tudott mit szólni. Inkább figyelt. – Valami eszembe jutott. Lehet, hogy túlságosan is igyekszünk mindennek jelentést adni. Hirtelen észrevesszük, hogy a taxisgyilkosságnak talán semmi köze az egészhez. Azonkívül, hogy Sonja Hökberg a tettes. Tulajdonképpen mi magunk játsszuk a főszerepet, maga a rendőrség. – Aminek mi volna a mondanivalója? Hogy valaki megijedt? – Nem csak ez. De mi történik, ha elkezdjük kirostálni ezeket az eseményeket? És feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon egy részüknek van–e egyáltalán köze az

ügyhöz. Hogy egy részük nem csak direkt kihelyezett hamis nyom– e? Wallander felkapta a fejét: Nyberg talán valami fontosat mondott. – Mire gondolsz? – Először is a relére abban az üres tepsiben. – Azt akarod ezzel mondani, hogy Falknak talán semmi köze a Lundberg–gyilkossághoz? – Hát egészen azért nem. De valaki el akarja hitetni velünk, hogy Falknak sokkal több köze van hozzá, mint a valóságban. Wallander már tüzet fogott. – Vagy az a test, a két levágott ujjal – folytatta Nyberg. – Túl sokat morfondírozunk azon, hogy vajon minek, miért. Mondjuk azt, hogy egyszerűen nem jelent semmit. És akkor hol vagyunk? Wallander gondolkodott. – Egy nagy mocsárban, és nem tudjuk, hová rakjuk a lábunkat. – Jó kis hasonlat – mondta Nyberg elismerően. – Sosem gondoltam, hogy egyszer valaki túlszárnyalja Rydberget, ha helyzeteket kell hasonlatokkal jellemezni. De azt hiszem, már jobb vagy nála. Tehát egy mocsárban tapogatózunk. Pontosan ott, ahová valaki be akar bennünket csalogatni. – Tehát gondoskodnunk kell róla, hogy szilárd talaj legyen a talpunk alatt. Erre gondoltál? – A kapura gondoltam. Kint a trafóállomáson. Széttörjük a fejünket, hogy miért törték fel, amikor a másikat meg simán kinyitották kulccsal. Wallander megértette. Nyberg tényleg nagyon fontos ponthoz közeledett. Ugyanakkor kicsit bosszankodott is. Rég rá kellett volna jönnie neki magának is erre. – Tehát úgy gondolod, hogy az, aki a belső ajtót kinyitotta, az a külsőt is, csak aztán később feltörte, csak hogy összezavarjon bennünket? – Egyszerűbb magyarázatot nemigen találok. Wallander elismerőn bólintott. – Jól gondolkodtál. Megszégyenítesz. Hogy nem gondoltam már korábban erre a lehetőségre. – Te sem gondolhatsz mindenre – tért ki Nyberg. – Találtál még olyan részleteket, amelyeket fölösleges salaknak tekinthetünk? Amelyeknek kizárólag az a szerepe, hogy félrevezessenek bennünket? – Óvatosnak kell lennünk – felelte Nyberg. – Nehogy fontos dolgokat elhajigáljunk, a lényegtelent meg megtartsuk. – Minden példa jelentős lehet. – A legfontosabbat már elmondtam. És egyáltalán nem állítom, hogy igazam van. Éppen csak hangosan gondolkodtam. – Mindenesetre jó az ötlet. Ezzel olyan kilátótoronyra tettünk szert, amelyről kicsit szétnézhetünk a

környéken. – Ha a munkánkra gondolok, mindig olyannak látom magunkat, mint a festőművészeket az állványuk előtt. Húzunk egypár vonalat, felviszünk egy–két festékfoltot, aztán hátralépünk, és megnézzük az összhatást. Aztán újra előrelépünk és folytatjuk. Gondolkodom rajta, hogy vajon nem ez a hátralépés a legfontosabb–e. Hiszen akkor látjuk azt, ami a szemünk előtt van. – Annak művészete, hogy meglássuk, amit nézünk – mondta Wallander. – Erről kéne előadást tartanod a rendőrakadémián. Nyberg csak egy megvető gesztussal válaszolt. – Azt hiszed, a leendő fiatal rendőrtiszteket érdekelné egy elhasznált, vén kriminológiai technikus bölcsessége? – Jobban, mint gondolnád. Még rám is odafigyeltek, amikor pár éve náluk jártam. – Én nyugdíjba megyek – mondta szigorúan Nyberg. Az ördögbe mész te, nem nyugdíjba, gondolta Wallander. De persze nem mondta ki hangosan. Nyberg felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Wallander folytatta félbeszakított sétáját. Hanssonnal akart beszélni. A szobája ajtaja csak be volt hajtva. Wallander látta, hogy az asztalnál ül, és számtalan fogadási szelvényét töltögeti. Hansson abban a reménytelen meggyőződésben élt, hogy valamelyik bonyolult rendszere egyszer majd meghozza a nagy sikert, és gazdaggá teszi. Azon a napon, amelyen a lovak majd úgy futnak, ahogy futniuk kell, megjön a nagy és vágyott pénzáldás. Wallander bekopogott, és várt, amíg Hansson elrejti a szelvényeket, aztán belépett. – Láttam a céduládat – mondta. – Felbukkant a Mercedes busz – mondta Hansson. Wallander az ajtófélfának támaszkodott, míg Hansson az egyre növekvő papírhegyeit túrta. – Azt csináltam, amit javasoltál. Még egyszer végignéztem a nyilvántartásokat. Tegnap egy kis malmöi autókölcsönző jelentkezett, hogy valószínűleg ellopták egyik kocsijukat. Egy sötétkék Mercedes buszt. Szerdán kellett volna visszavinni. A céget Személyautó–teherautó szerviznek nevezik. A szabad kikötőben van az irodájuk és a kocsiparkjuk is. – Ki bérelte ki az autót? – A választ szeretni fogod – mondta Hansson. – Egy ázsiai külsejű személy. – Akinek Fu Cseng a neve? És aki American Express kártyával fizetett? – Pontosan. Wallander sötéten bólintott. – A lakcímét biztosan meg kellett adnia. – Hotel

St. Jörgen. De persze az autókölcsönző utánanézett, amikor gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a kölcsönzéssel. A szállodának persze sosem volt ilyen nevű vendége. Wallander a homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt. – Nem furcsa ez? Ez a magát Fu Csengnek nevező valaki csak nem vállalja azt a kockázatot, hogy utánanéznek, tényleg azon a címen lakik–e, mint amit megad. – Van erre is magyarázat – felelte Hansson. – A St. Jörgenben lakott egy Andersen nevű ember. Egy ázsiai származású dán. És egy telefonos személyleírás alapján arra következtettem, hogy ugyanarról a személyről van szó. – Hogy fizette ki a szobáját? – Készpénzzel. Wallander gondolkodott. – Általában az otthoni címet is meg kell adni. Andersen mit írt be? Hansson lapozgatta a papírjait. Kiesett közülük egy fogadócédula, Hansson észre se vette. Wallander nem szólt. – Na, itt van. Andersen egy vedbæki utcát adott meg. – Utánanéztek? – A kölcsönzőcég alapos volt. – Gondolom, elég értékes kocsiról van szó. – Utánanéztek: nincs ilyen utca. – Tehát a nyom megszakad – mondta Wallander. – És a kocsi sem bukkant fel azóta. – Hát akkor legalább már ezt is tudjuk. – És mit akarunk a továbbiakban a kocsival? – Várjunk. Ne pazaroljunk rá túl sok energiát. Van itt fontosabb munkád is. Hansson lemondón intett a papírhalom felé. – Fogalmam sincs, hogy érem utol magam. Wallandernek most egyáltalán nem volt kedve a rendőrség nehezedő munkakörülményeiről hosszas lamentálásba kezdeni. – Később még beszélünk – mondta, és gyorsan kiment. Átlapozott az asztalán néhány papírt, aztán fogta a dzsekijét. Ideje volt, hogy ellátogasson a Runnerströms Torgra, és üdvözölje az országos bűnügy munkatársát, Alfredssont. És kíváncsi volt, vajon hogyan zajlik le Alfredsson és Robert Modin találkozása. De amikor kocsiba ült, mégsem indított azonnal. Visszatértek előző esti gondolatai. Hosszú idő óta nem érezte ennyire jól magát. Még mindig nehezére esett elhinni, hogy ez az egész történet igaz. Márpedig Elvira Lindfeldt létezett. Nem délibáb volt.

Wallander hirtelen késztetésnek engedve felhívta a mobiljáról – persze már kívülről tudta a számot. A nő a harmadik csengetésre jelentkezett. Úgy tűnt, örül a hívásának, Wallander mégis valahogy úgy érezte, nem a megfelelő pillanatban hívta. Azt már nem tudta volna megmondani, mitől támadt ilyen érzése. De mégiscsak ezt érezte, és az érzés teljesen valóságos volt. Hirtelen a féltékenység hulláma csapott fel benne. Mégis sikerült normálisra vennie a hangját. – Csak meg akartam köszönni a tegnapi estét. – Igazán nem kellett volna. – Jól ért haza? – Majdnem elgázoltam egy nyulat. De egyébként minden rendben volt. – Itt ülök a dolgozószobámban, és azon töröm a fejem, vajon mivel foglalhatja el magát ilyenkor szombat délelőtt. De biztosan zavarom. – Nem, egyáltalán nem. Takarítok. – Lehet, hogy ez nem is a megfelelő alkalom. De szerettem volna megkérdezni, hogy nem találkozhatnánk–e a hét végén. – A holnapi nap megfelel nekem. Fel tudna hívni később? Mondjuk délután? Wallander megígérte. Aztán a telefonnal a kezében ülve maradt. Biztos volt benne, hogy megzavarta. A hangja valahogy másképp csengett. „Csak beképzelem – gondolta. – Ezt a hibát Baiba esetében is elkövettem egyszer. Még azt is megtettem, hogy bejelentés nélkül elmentem hozzá Rigába. Hogy meglássam, nincs–e az életében másik férfi. De nem volt.” Úgy döntött, hisz a nőnek. Biztosan tényleg takarít. És amikor délután felhívja, majd más lesz a hangja is. Wallander a Runnerströms Torghoz ment. A szél már szinte teljesen elállt. Épp befordult a Skånsgatába, amikor vészfékeznie kellett, és a kormányt is el kellett rántania. Egy nő elbotlott a járdán, és éppen a kocsi elé zuhant. Meg tudott állni, de nekiszaladt egy lámpaoszlopnak. Érezte, hogy reszket. Kinyitotta az ajtót, és a nőhöz lépett. Biztos volt benne, hogy nem ment neki, de az mégis a földön feküdt. Amikor Wallander odahajolt, akkor vette észre, hogy nagyon fiatal, talán tizennégy–tizenöt éves ha lehet. És súlyosan mámoros állapotban volt, vagy alkoholtól, vagy drogtól. Wallander megszólította, de a lány csak makogni tudott érthetetlenül. Egy kocsi fékezett le. A sofőr futva közeledett, kérdezte, hogy baleset történt–e. – Nem – felelte Wallander –, de segítsen talpra állítani. Nem sikerült. A lány térde megrogyott.

– Részeg? – kérdezte a férfi. Hangjából undor hallatszott. – Vigyük a kocsimhoz – felelte Wallander. – Kórházba viszem. Sikerült elvonszolni és betuszkolni a hátsó ülésre. Wallander megköszönte a segítséget a férfinak, és elindult. A lány a hátsó ülésen nyögdécselt. Aztán hányt. Közben már Wallander is émelyegni kezdett. Rég nem izgatta már a részeg fiatalok látványa. De ez a lány tényleg iszonyú rosszul volt. Az ügyeletre vitte, megálláskor hátrasandított a válla mögött. A lány a saját dzsekijét és a hátsó ülést hányta tele. Amikor megállt a kocsi, ráncigálni kezdte az ajtót, hogy kiszálljon. – Maradj nyugton! – ordított rá Wallander. – Hozok segítséget. Becsengetett. Ebben a pillanatban mentőkocsi gördült oda, és állt meg az ő autója mellett. Ismerte a sofőrt. Lagerbladhnak hívták, és már sok éve volt mentős. Üdvözölték egymást. – Beteget hoztatok, vagy most mentek valakiért? – kérdezte Wallander. Lagerbladh kollégája is felbukkant mellettük. Wallander odabólintott neki. Még sosem látta. – Megyünk valakiért – felelte Lagerbladh. – Akkor előbb segítsetek nekem – mondta Wallander. Odamentek az autóhoz. A lány közben ki tudta nyitni az ajtót, de kiszállni már nem bírt. Csak a felsőteste lógott ki a kocsiból. Wallander arra gondolt, hogy ilyet még sosem látott. A piszkos haj a nedves aszfaltot söpörte. A telerókázott dzseki. És azok a makogások, amelyekkel meg akarta értetni magát. – Hol szedted fel? – kérdezte Lagerbladh. – Majdnem elgázoltam. – Rendesen csak estére vannak ennyire tele. – Nem vagyok benne biztos, hogy alkohol – mondta Wallander. – Bármi lehet. Ebben a városban minden van, amit csak el tudsz képzelni. Heroin, kokain, ecstasy, amit csak akarsz. Lagerbladh kollégája elment egy hordágyért. – Nagyon ismerősnek tűnik – mondta a mentős. – Lehet, hogy már behoztam egyszer. Lehajolt, és nem túl finoman lehúzta a dzseki cipzárját. A lány csak gyengén tiltakozott. Lagerbladh kis kutakodás után elővarázsolt egy igazolványt. – Sofia Svensson – olvasta. – A név nem mond nekem semmit.

De látásból ismerem. Tizennégy éves. Mint Eva Persson, gondolta Wallander. Hát mi folyik itt? Megérkezett a hordágy. Felemelték a lányt. Lagerbladh benézett a hátsó ülésre, és elfintorodott. – Hát ezt nem pucolod ki egyhamar – mondta. – Hívj fel majd – mondta Wallander. – Szeretném tudni, hogy van. – És hogy mi volt benne. Lagerbladh megígérte, hogy odaszól. Eltűntek a hordággyal. Az eső megsűrűsödött. Wallander a hátsó ülést nézte. Aztán azt, ahogy az ambulancia ajtaja bezáródik. Végtelen fáradtság ereszkedett rá. „Látom – gondolta elkeseredetten –, hogy a társadalom összeomlóban van körülöttem. Régebben Ystad kisváros volt, körötte termékeny szántóföldekkel. Volt egy kikötő, és volt néhány komphajó, amelyek összekötöttek bennünket a kontinenssel. De nem túl szorosan. Malmö messze volt. És ami ott történt, ahhoz nekünk itt semmi közünk nem volt. De ezek az idők elmúltak. Már nincs különbség. Ystad Svédország közepe. Akár a világ közepe. Erik Hökberg ott ülhet a számítógépei előtt, és üzletelhet a világ minden tájával. És itt, akárcsak a világ bármely nagyvárosában, egy tizennégy éves kislány vasárnap kora reggel italtól vagy drogtól eszét vesztve botorkál az utcán. El se tudom már mondani, amit látok. Ezt az országot a hazátlanság érzete hatja át, és kilyuggatja a saját sebezhetősége. Ha áramkimaradás van, minden megáll. És ez a sebezhetőség mélyen beivódott mindenkibe. Sofia Svensson csak egy kis tükörképe mindennek. Akárcsak Eva Persson. Vagy Sonja Hökberg. Csak az a kérdés, hogy mit tehetek értük azonkívül, hogy a valóságos vagy imaginárius hátsó ülésemre vonszolom őket, és beviszem a rendőrségre vagy a kórházba.” Wallander egy szemeteshez lépett, talált pár vizes újságot. Nagyjából letisztogatta a hátsó ülést. Aztán körbejárta a kocsit, és megnézte a behorpasztott hűtőt. Most már zuhogott. De nem érdekelte, hogy bőrig ázik. Aztán beszállt, és ma már másodszor a Runnerströms Torghoz hajtott. Hirtelen Sten Widén jutott az eszébe. Aki eladta a lovardát, és elment. „Svédország olyan ország lett – gondolta Wallander –, ahonnan menekülnek az emberek. Aki tud, elmegy. Csak az olyanok maradnak itt, mint én. Meg ez a Sofia Svensson meg Eva Persson.” Felháborodott. A lány miatt, de önmaga miatt is. „Egy egész nemzedéket vertünk át – gondolta. – Jövőt hazudtunk nekik.

Mi, felnőttek, a tanárok, akik eleve vesztett poszton állnak a túl nagy osztályokkal és a fogyatkozó eszközeikkel. Olyan fiatalokat csaptunk be, akiknek sohasem lesz módjuk értelmes munkát végezni. Akikre nemhogy nincs szükség, de akik egyenesen fölöslegesnek születtek. A saját országukban.” Nem is tudta, mennyi ideig gondolkodott még ezen. Hirtelen kopogtak a kocsi ablakán. Összerezzent. Martinsson volt az, aki mosolyogva állt ott. Wallander örült is meg nem is, hogy látja. Rendesen elmesélte volna neki a lányt, akit a kórházba vitt. De most csak kiszállt. – Azt hittem, ülve alszol. – Gondolkodtam – felelte Wallander félszegen. – Alfredsson megjött? Martinsson elnevette magát. – Olyan vicces, hogy tényleg hasonlít a névrokonára. Legalábbis külsőre. Azt azért nem mondanám, hogy afféle tréfás fiú lenne. – Robert Modin is itt van? – Egykor megyek érte. Átvágtak az úttesten, mentek fölfelé a lépcsőn. – Felbukkant egy Setterkvist nevű ember – szólalt meg Martinsson –, egy morcos idősebb úr. Érdeklődött, hogy vajon ki fizeti Falk bérletét a továbbiakban. – Már én is találkoztam vele – felelte Wallander. – Ő volt az, akitől megtudtuk, hogy Falknak még egy lakása volt. Csendben mentek tovább. Wallander elég pocsékul érezte magát. Mindig a lányra gondolt, aki ott hevert a hátsó ülésén. A lépcső tetején megálltak. – Alfredsson kissé körülményesnek tűnik – szólt Martinsson. – De minden bizonnyal igen derék informatikus. Épp értékeli az eddigi információkat. A felesége meg percenként felhívja, és nyafog, hogy miért nincs otthon. – Csak köszönök neki – mondta Wallander. – Aztán egyedül hagylak benneteket, amíg Modin meg nem érkezik. Tulajdonképpen mi volt az, amiről úgy gondolta, hogy kitalálta? – Pontosan én sem tudom. De azt hiszem, rájött, hogy miképpen hatolhatunk mélyebben Falk titokzatos világába. Bementek. Martinssonnak igaza volt. A bűnügyis ember tényleg nagyon hasonlított híres névrokonára. Wallander nem is tudta elfojtani mosolygását. De ez legalább elűzte rossz gondolatait. Egyelőre. Üdvözölték egymást. – Hálásak vagyunk, hogy ilyen gyorsan le tudtál jönni – mondta Wallander.

– Miért, lett volna más választásom? – kérdezte bánatosan Alfredsson. Wallander úgy döntött, hogy azonnal el is megy. Csak akkor lesz majd fontos a jelenléte, ha Modin is itt lesz. – Hívj fel, ha Modin megérkezik – mondta Martinssonnak. – Most megyek. Alfredsson a gép előtt ült. Hirtelen felkiáltott. – Falknak levele érkezik! Wallander és Martinsson is odalépett, és a képernyőre néztek. Egy villogó pont jelezte, hogy e–mail érkezett. Alfredsson belépett a levelezőprogramba, és megnyitotta a levelet. – Neked jött – nézett csodálkozva Wallanderre. Robert Modin írta. Kinyomoztak. Segítség. Robert. – A francba! – mondta Martinsson. – Azt mondta, eltakarította a nyomait. „Jaj, még egyet ne! – gondolta Wallander kétségbeesetten. – Ezt már nem bírom ki.” Máris szaladt le a lépcsőn. Martinsson szorosan a nyomában. Martinsson kocsija közelebb parkolt. Wallander bekapcsolta a megkülönböztető jelzést. Tíz órakor száguldottak ki Ystadból. Ömlött az eső.

34. Amikor nyaktörő tempóban megérkeztek Löderupba, Wallander megismerhette Robert Modin anyját. Igen kövér volt, és nagyon idegesnek látszott. És ami még feltűnőbb volt: orrában vattapamacsokkal, fején törülközővel feküdt a heverőn. Amikor behajtottak az udvarra, kinyílt az ajtó, és Modin apja jött elébük. Wallander kutatta az emlékezetében, de nem jött rá, hogy hallotta–e már Robert apjának keresztnevét. Megkérdezte Martinssont. – Axel Modinnak hívják. Kiszálltak. Axel Modin legelőször is azt mondta, hogy Robert elvitte a kocsit. Mindig ugyanazokat a szavakat ismételgette. – A gyerek elvitte a kocsit. És még csak jogosítványa sincs. – Legalább tud vezetni? – kérdezte Martinsson. – Úgy–ahogy. Próbáltam tanítgatni. De nem is értem, hogy lehet ilyen kétbalkezes gyerekem. Legalább a számítógéphez ért, gondolta Wallander. Honnan jöhet ez? Siettek át az udvaron, hogy minél hamarabb szárazra érjenek a zuhogó esőről. A folyosón Robert apja halkan mondta, hogy a felesége a nappaliban fekszik. – Vérzik az orra. – Mindig vérzik az orra, amikor ideges.

Wallander és Martinsson bementek, és köszöntek a nőnek. Az asszony azonnal sírni kezdett, amint Wallander megmondta, hogy a rendőrségről jöttek. – Jobb, ha a konyhában ülünk le – mondta Axel Modin. – Akkor legalább nyugodtan fekhet itt. Kicsit ideges természetű. Wallander valami tehetetlenséget, talán szomorúságot érzett a férfi szavaiban, amikor a feleségéről beszélt. Kimentek a konyhába. A férfi behajtotta az ajtót, de nem csukta be egészen. Wallandernek egész beszélgetésük alatt az volt az érzése, mintha a férfi az odabent fekvő asszonyra figyelne. Megkérdezte, kérnek–e kávét, de nem kértek. Erősen sürgette őket az az érzés, hogy fogy az idejük. Wallander egész úton azon jártatta az eszét, hogy most már igazán félni kell. Nem tudta, mi történt. De abban biztos volt, hogy Robert Modin élete veszélyben forog. Volt már két fiatal halottjuk, és Wallander nem vette volna a lelkére, ha még egy harmadik is társul hozzájuk. Az alkalmatlanság réme fenyegeti őket, ha nem tudják megvédeni ezt a fiatalembert, aki a munkájukat olyan hathatósan segítette. A Löderup felé vezető úton Wallander Martinsson nyaktörő stílusa miatt reszketett az életéért, de nem szólt egy szót sem. Csak az utolsó szakaszon tett fel néhány kérdést, amikor az út olyan pocsék lett, hogy Martinsson nem tudott kedvére száguldani. – Honnan tudhatta, hogy a Runnerströms Torgon vagyunk? És hogyan küldhetett e–mailt Falk gépére? – Lehet, hogy hívni is próbált. Be van kapcsolva a mobilod? Wallander elővette a zsebéből a mobiltelefont. Ki volt kapcsolva. Hangosan káromkodott. – Szerintem csak találgatta, hogy hol lehetünk – folytatta Martinsson. – Falk e–mail címét pedig természetesen megjegyezte. Biztosan nem lyukas a memóriája. Tovább nem jutottak, mert ekkorra elérték Modinék udvarát. És most ott ülnek a konyhában. – Mi történt? – kérdezte Wallander. – Robert afféle segélyhívást küldött nekünk. Axel Modin csodálkozva nézett rá. – Segélyhívást? – A számítógépen jelentkezett. És most nagyon fontos lenne, ha röviden elmondaná, mi történt. – Én nem tudom – mondta Axel. – Én azt se tudtam, hogy magukat idehívta. De azt hallottam, hogy az utóbbi éjszakákon leginkább fenn volt. Nem tudom, mit művelt. De ennek is ahhoz a rohadt számítógéphez van köze. Amikor ma hat körül felébredtem, hallottam, hogy még mindig fenn van. Vagyis egész éjszaka nem aludt. Bekopogtam hozzá, hogy kér–e kávét. Azt

felelte, kér. Felkiabáltam neki, amikor elkészült. Majdnem félóra is eltelt, mire lejött. És mintha ott sem lett volna, a gondolataiba mélyedt. – Gyakran csinált ilyet? – Igen. Ezért nem is lepődtem meg. – Láttam rajta, hogy nem aludt. – Elmondta, mivel foglalkozott? – Sosem mondta. De hát nem is lett volna értelme. – Öreg vagyok én már, nem értek a számítógéphez. – Aztán mi történt? – Megitta a kávéját, fogott egy pohár vizet, és felment. – Azt hittem, nem is kávézik – mondta Martinsson. – Hiszen csak egész különleges innivalókat iszik. – A kávé kivétel. Egyébként tényleg így van. Robert vegánus. Wallandernek csak nagyon homályos elképzelései voltak arról, hogy mi az a vegánus. Linda egyszer megpróbálta elmagyarázni neki, beszélt környezettudatosságról, hajdinakásáról, lencséről. De hát ez nem is volt fontos pillanatnyilag. – Tehát megint fölment. – Hány óra volt ekkor körülbelül? – Háromnegyed hét. – Telefonált neki valaki? – Van mobilja. Azt nem hallom. – Azután mi történt? – Nyolckor felvittem a feleségemnek a reggelit. Amikor elmentem Robert ajtaja előtt, hallgatóztam, csend volt. Gondoltam, elaludt. – És aludt? – Csendben volt. De nem hiszem, hogy aludt volna. Azt hiszem, gondolkodott. Wallander a homlokát ráncolta. – Honnan gondolja? – Nem tudom. De észrevenni, ha egy zárt ajtó mögött gondolkodik valaki, nem? Martinsson bólogatott. Wallandert idegesítette Martinsson magatartása, amely már–már a szolgalelkűséget közelítette. „Persze – gondolta magában –, pont te. Majd ott állsz az ajtóm előtt, és meghallod, hogy odabent gondolkodom.” – Menjünk tovább. Felvitte a reggelit a feleségének. Ágyba vitte? – Nem. Reggel egy

olyan kis asztalkánál szokott ülni a hálószobában. Reggelenként nagyon ideges, és időre van szüksége. – Azután mi történt? – Lementem, elmosogattam, és adtam a macskáknak. Meg a tyúkoknak. Pár libánk is van. Kimentem a levélládához, behoztam az újságot. Aztán ittam még kávét, átlapoztam az újságot. – És egész idő alatt csend volt odafent? – Igen. És azután történt. Martinsson és Wallander növekvő figyelemmel hallgatták. Axel Modin felállt, és odament a nappali behajtott ajtajához. Egy kicsit még beljebb hajtotta, csak résnyire hagyta nyitva. Visszament az asztalhoz, leült. – Hirtelen meghallottam, amint Robert szobájának ajtaja kivágódik. Lerohant a lépcsőn. Épp csak felugrottam, már a konyhában járt. Itt ültem, ahol most. Teljesen magánkívül volt, és úgy meredt rám, mintha kísértetet látna. Még mielőtt egy szót ki tudtam volna nyögni, a bejárati ajtóhoz szaladt és bezárta. Aztán visszajött, és megkérdezte, láttam–e valakit. Rendesen ordított. Hogy láttam–e valakit. – Ezekkel a szavakkal kérdezte? Hogy „látott–e valakit”? – Teljesen ki volt akadva. Tudni szerettem volna, mi történt. De meg sem hallotta. Lesett ki az ablakokon. Itt a konyhában és a nappaliban is. Ugyanakkor a feleségem is elkezdett odafent kiabálni. Megijedt. Teljes volt a zűrzavar. De aztán még rosszabb lett. – Mi történt aztán? – A gyerek a sörétes puskámmal jött vissza a konyhába. És azt kiabálta, hogy töltényeket akar. Megijedtem, megkérdeztem, mi az. De nem mondott semmit. Patronokat kért. De nem adtam neki. – Aztán? – Aztán behajította a puskát a heverőre, és elvette a slusszkulcsot az előszoba faláról. Megpróbáltam feltartani, de ellökött és eltűnt. – Hánykor történt ez? – Nem tudom. A felségem a lépcsőn ült és kiabált. Vele kellett foglalkoznom. De olyan negyed tíz táján lehetett. Wallander az órájára nézett. Azóta egy jó óra eltelt. A fiú elküldte a segélyhívást, aztán elmenekült. Wallander felállt. – Látta, milyen irányba ment? – Észak felé. – Még valamit.

Látott valakit, amikor kiment az újságért? Vagy amikor a tyúkokat etette? – Kicsodát? Ebben az időben? – Egy kocsit esetleg? Amelyik a közelben parkolt, vagy elhaladt a ház előtt? – Senki sem volt itt. Wallander Martinsson felé bólintott. – Meg kell néznünk a szobáját. Axel Modin mintha összeroskadt volna az asztalnál. – Elárulná nekem valaki, mi folyik itt? – Pillanatnyilag nem – felelte Wallander. – De megpróbáljuk megtalálni Robertet. – Félt – mondta Axel Modin. – Soha nem láttam még így félni. Aztán egy kis csend után még hozzátette: – Úgy félt, ahogy az anyja szokott félni. Martinsson és Wallander felment az emeletre. Martinsson a lépcsőkorlátnak támasztott sörétes puskára mutatott. Amikor Robert szobájába léptek, két monitor világított szembe velük. A padlón szétszórt ruhadarabok. A munkaasztal melletti papírkosár tele volt papírokkal. – Valamikor kilenc előtt kellett történnie – mondta Wallander. – Megrémül, elküld nekünk egy S. O. S. üzenetet, és eltűnik. Pánikba esik. És szabályos halálfélelme van. Patronokat kér a puskához. Nézeget az ablakokból, és elviszi a kocsit. Martinsson a mobiltelefonra mutatott, amely ott hevert az egyik gép mellett. – Lehet, hogy felhívták – mondta. – Vagy ő maga hívott fel valakit, és olyasvalamit tudott meg tőle, amitől félni kezdett. Milyen kár, hogy nem vitte magával a mobilját, amikor elment. Wallander a számítógépre mutatott. – Ha nekünk küldött valamit, akkor lehet, hogy ő is üzenetet kapott. Azt írta, hogy a nyomára bukkantak, és hogy segítségre van szüksége. – De nem várt. Lelépett. – Ez arra utal, hogy még valami történhetett, miután már megírta nekünk az e–mailt. Vagy egyszerűen csak nem bírt tovább várni. Martinsson letelepedett az asztalhoz. – Hagyjuk egyelőre ezt – mutatott a kisebbik gépre. Wallander elgondolkodott, vajon honnan tudhatja Martinsson, melyik gép a fontosabb. De pillanatnyilag rá volt utalva. Ez a helyzet szokatlan volt számára. A legszorosabb munkatársai közül valaki többet tudott, mint ő maga. Martinsson kopácsolt a billentyűzeten. Az eső az ablakon. Wallander körülnézett a szobában. Az egyik falon egy plakát függött, rajta hatalmas répa. Ez volt az egyetlen olyan dolog a szobában, ami eltért az összbenyomástól, nevezetesen, hogy itt minden az elektronika körül

forog. Könyvek, flopik, mindenféle technikai kütyü. Kábelek, amelyek kibogozhatatlan kígyófészkekbe tömörültek. Modemek, nyomtatók, egy tévé, két videolejátszó. Wallander Martinsson mellé állt. Vajon mit fedezett fel Robert Modin, amikor itt ült a gépe előtt? A távolban egy út vezet. Lehet, hogy azon bukkant fel egy autó, gondolta Wallander. Még egyszer körülnézett a szobában. Martinsson gépelt és dörmögött. Wallander óvatosan megemelt egy rakás papírt. Egy távcső volt alatta. Az esőben álló útra irányította. Egy szarka rebbent át a látóterén. Wallander önkéntelenül összerezzent. Egyébként semmi sem volt ott. Egy félig berogyott kerítés, néhány fa. És egy út, amely a szántóföldek között kanyargott. – Jutsz valamire? – kérdezte. Martinsson nem felelt, csak dörmögött valamit. Wallander feltette a szemüvegét, és elkezdte a számítógép mellett heverő papírokat böngészni. Robert kézírása szinte olvashatatlan volt. Számolások és félig–meddig odafirkantott mondatok, néha csak a kezdetük vagy a végük. Egy szó többször is előkerült: késleltetés. Néha kérdőjellel. Néha aláhúzva. Késleltetés. Wallander továbblapozott. Az egyik lapra Robert fekete macskát rajzolt, hegyes fülekkel és hosszú farokkal, amely kábelzűrzavarba ment át. Gondolkodás közbeni firkák, gondolta Wallander. A következő oldalra Modin mást jegyzett fel. Mikor zárult le a programozás? És még két szó. Kell insider? Sok a kérdőjel, gondolta Wallander. Válaszokat keres, akárcsak mi magunk. – Itt van – szólalt meg Martinsson hirtelen. – Ezt az e–mailt kapta. Ezután kért segítséget tőlünk. Wallander előrehajolt, és elolvasta a képernyőről. You have been traced. Semmi egyéb. Csak ennyi. „Azonosítottuk.” – Van még itt valami? – kérdezte Wallander. – Utána nem kapott több üzenetet. – Honnan jött ez az e–mail? Martinsson a monitorra mutatott. – Csak egy zűrzavaros betű– és számkombináció jelenik meg feladóként. Valaki nem akarta, hogy felismerjék. – De honnan jött? – A szervert Vesuviusnak hívják – felelte Martinsson. – Persze azt meg lehet találni. De eltarthat egy darabig. – Nem Svédországban van? – Aligha. – A Vezúv egy olaszországi vulkán – mondta Wallander. – Lehet, hogy onnan jött? – Nem kaphatsz mindenre azonnal választ. De megpróbálhatjuk.

Martinsson elkezdett válaszolni a betű – és számsornak, amely feladóként meg volt jelölve. – Mit írjak? Wallander gondolkozott. – Kérem, ismételje a közleményt – mondta aztán. – Ezt írd. Martinsson egyetértőn bólintott, és angolul bepötyögte a mondatot. – Robert Modint írjak alá? – Persze. Martinsson rányomott az „Elküld” gombra, a levél eltűnt a virtuális térben. Aztán megjelent egy felirat, mely szerint a címzett nem érhető el. – Hát akkor ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Most te döntesz – mondta Martinsson. – Mit keressek? Hogy hol van a Vesuvius? – Vagy valami mást? – Meg tudod nézni az interneten? – kérdezte Wallander. – Vagy megkérdezni valakit, aki ért az ilyesmihez? Hogy tudja–e valaki, hol van az a Vesuvius? Aztán meggondolta magát. – Ne is. Másképp tedd fel a kérdést. „Angolában van a Vesuvius?” Martinsson meglepődött. – Te még mindig hiszel abban, hogy az a luandai képeslap olyan fontos? – Azt hiszem, magának a képeslapnak nincs jelentősége. De Tynnes Falk sok évvel ezelőtt találkozott valakivel Luandában. És akkor történt valami. Nem tudom, hogy mi. De meg vagyok győződve róla, hogy nagyon fontos. Hogy döntő fontosságú. Martinsson ránézett. – Néha azt hiszem, túlbecsülöd az ösztöneidet. Ha megengedsz ennyi kritikát. Wallandernek nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne veszítse el az önuralmát. Felháborította, amit Martinsson mondott. De most Robert Modin fontosabb volt. Wallander gondosan elraktározta az agyában Martinsson szavait. Nagyon haragtartó tudott lenni, ha akart. És még valami visszatartotta. Ugyanabban a pillanatban, amikor Martinsson elsütötte a kis megjegyzését, valami átsuhant Wallander agyán. – Robert Modin tanácskozott a barátaival. Egyikük Kaliforniában lakik, a másik itt Rättvikben. Feljegyezted az e–mail címüket? – Persze, felírtam – dünnyögte morcosan Martinsson. Wallander úgy vélte, azért mérges, mert nem neki jutott eszébe. Ennek megörült. A jövendő bosszú kis kóstolója. – Nem hiszem, hogy megharagszanak, ha megkérdezzük őket „Vesuvius”–ról – mondta Wallander. – Főképp ha azt is hozzáteszed, hogy Robert Modin kedvéért keressük. Én pedig közben elkezdhetem keresni őt magát.

– De mit jelentsen igazából ez az üzenet? – kérdezte Martinsson. – Mégsem törölt el minden nyomot maga után? Lehetséges? – Te tudod, mi zajlik az informatika világában – felelte Wallander. – Nem én. De van egy egyre erősödő érzésem. És mondj ellent, ha teljesen hülyeséget beszélek. Ennek az érzésnek semmi köze az intuíciómhoz. Csak a szigorú tényekhez. Például hogy valaki egész idő alatt gyanúsan jól informált mindarról, amit teszünk. – Tudjuk, hogy valaki figyelte az Apelbergsgatant és a Runnerströms Torgot is. És valaki Falk lakásában lőtt is. – Nem erről, nem egy meghatározott személyről beszélek. Aki, mondjuk, a Fu Cseng névre hallgat, és ázsiai külsővel rendelkezik. Legalábbis nem elsősorban ő. Hanem úgy tűnik, mintha lenne a kapitányságon valami kiszivárgási lehetőség. Martinsson nevetésben tört ki. Wallander nem tudta megítélni, hogy ez a nevetés gúnyos volt–e vagy sem. – Csak nem attól tartasz, hogy valamelyikünk belekeveredett ebbe az ügybe? – Dehogy. Csak azon gondolkodom, lehetséges–e, hogy valahol kiszivárog a víz. Wallander a számítógépre mutatott. – Falk gépe biztosan nagyon nagy teljesítményű. Csak azon töröm a fejemet, vajon nem lehetséges–e, hogy valaki ugyanazt teszi, amit mi. Hogy megcsapolja a gépeinket, és így jut információkhoz. – Az adatbankok és az Országos Bűnügyi Hivatal nyilvántartásai szuper biztosak. – És a mi saját gépeink? Azok is olyan jól zárnak, hogy senki nem tud behatolni, akármennyire felkészült, és akármennyire akarja is? Te is, Ann–Britt is minden jelentést a gépen írtok. Hansson nem tudom, mit csinál. Én is dolgozom vele néha. Nyberg is ott ül, és küzd vele. Az orvos szakértői vizsgálatok jegyzőkönyvei papíron érkeznek, de ugyanakkor átküldik őket a gépen is. Mi van akkor, ha valaki ránk akaszkodott, és megcsapol bennünket? Anélkül hogy tudnánk róla? – Ez valószínűtlen – mondta Martinsson. – Igen magas a biztonsági fokozatunk. – Csak egy ötlet volt – mondta Wallander. – Sok más mellett. Otthagyta Martinssont, lement a lépcsőn. A félig nyitott ajtón át látta, amint Modin átöleli óriás testű feleségét, akinek még mindig vattapamacsok lógnak ki az orrából. Olyan kép volt ez, amely részvéttel, ugyanakkor bizonyosfajta örömmel töltötte el. Nem tudta, melyikkel inkább.

Óvatosan bekopogott. Axel Modin kijött. – Szeretnék telefonálni a készülékükről – mondta Wallander. – Tulajdonképpen mi történt? Mitől ijedt meg Robert olyan rettenetesen? – Megpróbáljuk kitalálni. És nem kell aggódniuk. Wallander csendben fohászkodott, bár igaz lenne, amit most mondott. Leült a folyosón a telefonhoz. Mielőtt még az első számot tárcsázta volna, végiggondolta, mit kell tennie. Az első, amiről meg kell bizonyosodnia, az, hogy megalapozott–e a félelme. De ez az üzenet elég reálisnak tűnik, akárki küldte is. Ráadásul az egész nyomozás alatt végig volt egy olyan vonal, hogy valamit mindenáron titokban akarnak tartani. Olyan emberek, akik gyilkolni is hajlandók. Wallander úgy döntött, komolyan veszi a Robert Modinhoz intézett fenyegetést. Nem akart hibázni. Először a kapitányságot hívta. Szerencséje volt. Azonnal Ann–Britthez kapcsolták. Elmondta neki a helyzetet. Elsősorban járőrkocsik kellenek, amelyek Löderup környékét átfésülik. Ha igaz, hogy Robert Modin nem nagyon tud vezetni, akkor nem juthatott messzire. Ráadásul azt is kockáztatja, hogy balesetet okoz, és veszélybe sodorja önmagát és másokat. Wallander odahívta Axel Modint, és megkérte, írja le pontosan a kocsit, rendszámmal együtt. Ann–Britt mindent gondosan feljegyzett, és megígérte, gondoskodik arról, hogy legyenek járőrkocsik. Wallander letette, és megint felment. Martinsson még nem kapott választ Robert Modin tanácsadóitól. – Elkérem a kocsidat – mondta Wallander. – Benne van a kulcs – felelte Martinsson anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a képernyőről. Wallander összehúzta magát az esőben, ahogy a kocsihoz szaladt. Elhatározta, hogy vet egy pillantást arra a földútra, amely a szántók között kanyarog, és amely Robert Modin ablakából látható. Valószínűleg nem lesz semmi eredménye. Kihajtott az udvarról, és kereste a leágazást. Valami rágta Wallander agyát. Egy gondolat, amely a felszínre kívánkozott. Egy olyan mondat volt, amelyet ő maga mondott ki. Egy vezetékről, amelyet titokban hozzácsatlakoztattak a kapitányság hálózatához. Abban a pillanatban, amikor elért a leágazáshoz, eszébe jutott. Tízéves lett éppen. Vagy tizenkettő, páros szám volt, arra biztosan emlékezett. Nyolc még túl kevésnek tűnt. Apjától kapta a könyveket. Azt nem tudta, hogy anyjától mit kapott. Azt sem, hogy

Kristina, a nővére mit adott neki. De a könyvek zöld papírba csomagolva ott várták a reggeli mellett. Azonnal kinyitotta a csomagot, és látta, hogy majdnem a megfelelők. Nem egészen, de majdnem. És rossz egy sem volt köztük. Ő ugyanis Verne: Grant kapitány gyermekeit szerette volna megkapni. És amit megkapott, az A rejtelmes sziget I. és II. volt. És a megfelelő kiadás volt, a piros gerincű, az eredeti illusztrációkkal. Éppen, mint a Grant kapitány. Még ugyanazon a napon elkezdte olvasni. Abban volt ez a rejtélyes, misztikus jótevő, aki segítette azokat a magányos embereket, akik a szigetre sodródtak. A rejtély egyre inkább rájuk nehezedett. Ki lehetett az, aki mindig a legszorultabb helyzetekben segíti meg őket? Hirtelen egyszerre csak ott volt a kinin. Amikor az ifjú Pencroft halálos maláriával küzdött, és már a világon senki sem tudta volna megmenteni. És ott termett a kinin. És Top, a kutya, aki morgott le a mély kútba, ők pedig csak törték a fejüket, hogy miért olyan nyugtalan. Végül pedig, amikor a vulkán már kitörni készült, megtalálták az ismeretlen jótevőt. Megtalálták a titokzatos vezetéket, amely a távíródróthoz volt kötve, és amely a gáttól bevezette őket a barlangba. És ott, a víz alatti hajójában végül megtalálták Nemo kapitányt, ismeretlen jótevőjüket… Wallander megállt az agyagos földön. Csendesedett az eső. Helyette sűrű köd gomolygott a tenger felől. Emlékezett a könyvekre. És az ismeretlen jótevőre a mélyben. Most valahogy fordítva lehet, gondolta. Valaki régóta ott tartja láthatatlan fülét a falainkon, és kihallgatja a beszélgetéseinket. Ezúttal nem egy jótevő a mélyből. Nem olyan, aki lentről jön, és kinint hoz, hanem inkább olyan, aki elviszi azt, amire a legnagyobb szükségünk lenne. Továbbhajtott. Túlságosan gyorsan. De ez Martinsson kocsija volt, őt pedig még mindig a bosszú hajtotta. Most az autón töltötte ki. Amikor úgy gondolta, elért arra a helyre, amelyet a távcsövön át látott, megállt és kiszállt. Az eső szinte teljesen elállt. A köd gyorsan hullámzott felfelé. Wallander körülnézett. Ha Martinsson most felemelné a fejét, ideláthatna. Ha felvenné a távcsövet, Wallander arcát is látná. Az úton keréknyomok. Még azt is felismerni vélte, hogy a kocsi megállt itt. De a nyomok nem voltak világosak, az eső már szinte elmosta őket. Valaki állhatott itt, gondolta. Valamilyen módon, amit nem értek tisztán, üzeneteket

küldenek Robert Modin gépére. És ugyanakkor itt is áll valaki, és szemmel tartja őt. Wallander megijedt. Ha valaki itt állt ezen az úton, akkor láthatta, hogy Robert elhagyja a házat. Wallandert elöntötte a hideg verejték. „Én vagyok az oka – gondolta. – Nem lett volna szabad belerángatni Robert Modint ebbe a történetbe. Túlságosan veszélyes és felelőtlen dolog volt.” Arra kényszerítette magát, hogy nyugodtan gondolkodjon. Robert pánikba esett, és még a puskát is magával akarta vinni. De aztán kocsiba szállt. A kérdés csak az, hogy hova ment. Wallander még egyszer körülnézett. Aztán visszament a házhoz. Axel Modin kérdő tekintettel állt az ajtóban. – Nem találtam meg Robertet – mondta Wallander. – De nyugodjon meg. Keressük. Nincs ok a nyugtalanságra. Modin nem hitt neki. Wallander az arckifejezésén látta. De Modin nem szólt. Elfordította a tekintetét. Mintha a bizalmatlanság valami taszító dolog lenne. A nappaliból semmi nesz sem hallatszott. – Jobban van? – kérdezte Wallander. – Alszik. Ez még mindig a legjobb neki. Fél a ködtől, amikor így sompolyog felfelé. Wallander a konyha felé intett a fejével. Modin tekintete követte az övét. Az ablakban egy nagy fekete macska hevert, és figyelmesen nézte Wallandert. Wallander elgondolkodott, vajon ezt a macskát rajzolta–e le Robert Modin vezetékké szaporodó farokkal. – Hová mehetett Robert? – kérdezte Wallander, és kimutatott a ködbe. Axel Modin a fejét csóválta. – Nem tudom. – De vannak barátai. Amikor először jöttünk érte, épp valami bulin volt. – Felhívtam már a barátait. Senki sem látta. Mind megígérte, hogy szólnak, ha felbukkan. – Gondolkodjon! – kérte Wallander. – Az ön fia. Fél, menekül. Hol bújhat el? Modin gondolkodott. A macska egy pillantásra sem vette le róla a szemét. – Szeret lemenni a partra – mondta lassan Modin. – Lent Sandhammarennél. Vagy fel a földekre Backåkránál. Más nem jut eszembe. Wallander szkeptikus volt. Egy part túlságosan nyílt, akárcsak a Backåkra környéki földek. De most megjött a köd. Skånéban nincs jobb rejtekhely a ködnél. – Gondolkodjon! – biztatta Wallander.

– Lehet, hogy még valami eszébe jut. Valami olyan rejtekhely, amely talán a gyerekkorára emlékeztet. Kiment az előszobába, és felhívta Ann–Brittet. A járőrkocsik úton voltak Osterlen felé. A simrishamni rendőrséget is értesítették, ők is megígérték a segítséget. Wallander elmondta Sandhammarent és Backåkrát is. – Felmegyek Backåkrára – mondta. – Sandhammarenbe valaki mást kell küldened. Ann–Britt megígérte, hogy megteszi a tőle telhetőt. És maga is indul Löderupba. Wallander letette. Ebben a pillanatban látta, hogy Martinsson hármasával véve a fokokat, szalad lefelé a lépcsőn. Wallander azonnal látta, hogy valami fontos mondanivalója van. – Rättvikből megjött a válasz – mondta. – Igazad volt. A Vesuvius nevű szerver Luandában van, Angola fővárosában. Wallander bólintott. Nem lepődött meg. De érezte, amint növekszik benne a félelem.

35. Wallandernek olyan érzése támadt, mintha valami hatalmas erőd alatt állna, amelynek falai nemcsak különlegesen szilárdak, hanem ugyanakkor láthatatlanok is lennének. „A virtuális falak – gondolta. – A tűzfalak. Mindenki arról beszélt, hogy ez az új technika végtelen lehetőséget nyújt. De pillanatnyilag én olyannak látom, mint egy erődöt, és nem tudom, hogyan lehet bevenni.” Azonosították a Vesuvius nevű e–mail terminált. Angolában van. Martinsson még azt is megtudta, hogy brazil vállalkozók működtetik. De hogy ki volt ott Falk partnere, azt nem tudták, bár Wallander jó okkal feltételezte, hogy az az ember lehetett, akit eddig C–nek neveztek. Martinsson, aki egy kicsit többet tudott Angoláról, mint Wallander, azt mondta, hogy ott a káosz uralkodik. A hetvenes évek közepén szerezte vissza függetlenségét Portugáliától, a gyarmattartótól. Azóta szinte szünet nélkül polgárháború dúl az országban. Nem biztos, hogy van ott működő rendőrség. Meg hát azt sem tudták, ki lehet az a személy, aki C–nek nevezi magát. Akár több személy is rejtőzhet a betű mögött. Wallander számára azonban fontos volt ez az információ, és először látta, hogy a dolgok kezdenek összeállni, még ha értelmezni nem tudta is ezt az új információt. Még mindig nem tudta, mi történt Luandában, amikor Tynnes Falk négy évig ott volt. Abban viszont

biztos volt, hogy darázsfészekbe nyúlt, amelyből a darazsak most minden égtáj felé szétszálltak. Az még mindig talány, hogy mit rejt maga a fészek. Wallander ott állt Modinék előszobájában, és érezte, amint egyre inkább elhatalmasodik rajta a félelem. Mindenáron meg kell találniuk Robert Modint, mielőtt késő lesz; ennyit tudott csak biztosan. Ha ugyan máris nem késő. Sonja Hökberg elégett és Jonas Landahl lemészárolt testének maradványai túlságosan élesen kísértették. Wallander azonnal ki akart menni a hullámzó ködbe, hogy keresse Modint, de minden olyan homályos és bizonytalan volt. Robert Modin odakint van. Fél és menekül. Ahogy Jonas Landahl komppal menekült Lengyelországba. De akit a visszaúton elkaptak. Vagy utolértek. Amíg Ann–Brittre vártak, Wallander megpróbált további információkat kihúzni Axel Modinból. Tényleg fogalma sincs róla, hová fordulhatott segítségért a fia? Vannak barátaik, akik megígérték, hogy telefonálnak, ha felbukkan. De tényleg ennyi az egész? Nem lehet más rejtekhelye? Amíg Wallander Modint gyötörte a kérdéseivel, reménykedve, hogy mégiscsak felbukkan a mentő ötlet, addig Martinsson felment a számítógépekhez az emeletre. Wallander utasította, hogy továbbra is tartsa a kapcsolatot a rättviki és a kaliforniai cimborákkal. Hátha nekik eszükbe jut valami rejtekhely. Axel Modinnak nem jutott már eszébe semmi. Sandhammarennél és Backåkránál maradt. Wallander elnézett mellette, ki az egyre sűrűbb ködbe. És a köddel megjött az a különleges csend is, amelyet sehol másutt nem élt meg, csak itt, Skånéban. Pontosan októberben és novemberben. Mintha minden visszafojtott lélegzettel várná a telet, amely már itt leskel, és várja, mikor jön el az ideje. Wallander hallotta, amint a kocsi megérkezett. Kiment, és ajtót nyitott. Ann–Britt bejött. Köszöntötte Axel Modint, míg Wallander felment Martinssonért. Aztán leültek a konyhaasztalhoz. Axel Modin a háttérben mozgott, ott volt a felesége is a vattapamacsokkal az orrában és a titkolt félelmével. Wallander számára most minden egyszerű volt. Meg kell találni Robert Modint. Nem elég, hogy a járőrkocsik odakint cirkálnak a ködben. Megbízta Martinssont, hogy indítsanak regionális körözést. Minden körzetben csakis az ő kocsiját kell keresni.

– Nem tudjuk, hol van – mondta Wallander. – De pánikba esett, úgy menekült el. Nem tudjuk, hogy a közlemény, amit kapott, nem csak üres fenyegetés volt–e. Nem tudjuk, figyelték–e ezt a házat. De ebből kell kiindulnunk. – Nagyon ügyesek – mondta Martinsson, egyik fülén a mobiljával, az ajtóban állva. – Meg vagyok győződve róla, hogy eltakarította a nyomait. – De lehet, hogy az nem segített – vetette ellen Wallander –, ha egyszer lemásolta az anyagot, és itthon dolgozott tovább rajta ma éjszaka. Miután megköszöntük a segítségét, és elbúcsúztunk tőle. – Én semmi sem találtam – mondta Martinsson –, de persze igazad is lehet. Miután elindították a regionális keresőakciót, úgy határoztak, hogy Martinsson egyelőre maradjon Modin házában, amelyet ideiglenes főhadiszállásnak neveztek ki. Hiszen lehet, hogy Robert itt fog jelentkezni. Ann–Britt Sandhammarenbe megy az egyik járőrkocsival, Wallander pedig Backåkrába. Ahogy a kocsik felé tartottak, Wallander látta, hogy Ann–Britt fegyvert is hozott. Amikor visszatért a házba, Axel Modin egy konyhaszéken ült. – A sörétest – szólt Wallander. – És pár patront. Wallander látta, amint Modin szemében felvillan a félelem. – Csak a biztonság kedvéért – tette hozzá, hogy megnyugtassa. Modin kiment, aztán a puskával és egy doboz patronnal jött vissza. Wallander megint Martinsson kocsijába ült. Backåkra irányába indult. A főúton lassan csordogált a forgalom. Lehajtott róla, és gyorsított, bár az út keskenyedett. Nem gondolta, hogy itt még találkozhatna valakivel. Ebben az évszakban a Svéd Akadémia backåkrai háza lezárva, elbarikádozva állt. A parkolóban megállt, kiszállt. A távolból egy ködkürtöt hallott. Érezte a tenger szagát. Már csak pár méterre lehetett ellátni. Körbejárta a parkolót. Nem volt ott másik kocsi. Bement a négyszögletű belső udvarra. Be volt zárva és elbarikádozva. „Mit keresek itt?” – kérdezte magától. Ha nincs itt a kocsi, Robert Modin sem lehet itt. Mégis továbbment a szabad tér felé, aztán jobbra fordult, ahol a kőgyűrű és a meditációs tér volt. Valahol messzebb egy madár rikoltott. Vagy talán közelebb. A köd megcsalta az érzékeket. Karja alatt vitte a sörétes puskát, a patronokat a zsebében tartotta. Most meghallotta a tenger zúgását. A kőgyűrűhöz érkezett. Sehol egy lélek, és nem is járt itt mostanában senki. Elővette a mobilját, és felhívta Ann–Brittet. A nő Sandhammarenből válaszolt. Modin kocsijának nincs nyoma. De

beszélt már Martinssonnal, aki azt mondta, hogy egész a småländi határig minden rendőrőrs részt vesz a keresésben. – A köd helyi jellegű – mondta még. – Sturupban menetrend szerint szállnak a gépek föl és le. Brösarptól kicsit északabbra tiszta a levegő. – Addig nem juthatott el – mondta Wallander. – Valahol itt van a közelben. Biztos vagyok benne. Befejezte a beszélgetést. Egy kocsi közeledett a parkoló felé. Modin egy rendes személyautóval ment világgá, egy Golffal. De ez másképp hangzott. Nem tudta, miért, de megtöltötte a fegyvert. Aztán továbbment. A motorzaj elhallgatott. Wallander megállt. Egy kocsiajtót kinyitottak, de nem csukták be. Wallander biztos volt abban, hogy nem Modin az. Valószínűleg olyasvalaki volt, aki a házat akarta megnézni. Vagy aki meg akarta nézni, milyen kocsival jött Wallander. Mindig fennáll a betörés veszélye. Wallander továbbment. Hirtelen megint megállt. Megpróbált átlátni a ködön. Vagy legalább hallani. Az ösztöne figyelmeztette. Nem tudta, mire. Elhagyta a kitaposott ösvényt, és egy nagy félkört írt le, úgy közeledett ismét a parkolóhoz. Hallottam volna, ha valaki kinyitja a házat és bemegy, gondolta. De itt nagy a csend. Túlságosan nagy. Most látta meg a házat. Majdnem a hátuljánál lyukadt ki. Pár lépést hátrált. A ház eltűnt. Aztán a parkoló felé került. A kerítéshez ért. Nagy üggyel–bajjal átmászott rajta. Aztán kezdte átvizsgálni a parkolót. Mintha tovább romlottak volna a látási viszonyok. Úgy gondolta, jobb, ha nem egyenesen Martinsson kocsijához megy. Inkább kerül egyet. Szorosan a kerítés mellett maradt, hogy ne veszítse el az irányt. Már majdnem elérte a parkoló bejáratát, amikor megdermedt. Ott állt egy autó. Vagy inkább egy busz. Először nem is tudta biztosan, mit lát maga előtt. De aztán felismerte a sötétkék Mercedes buszt. Gyorsan visszaszaladt a ködbe. Fülelt. A szíve gyorsabban kezdett verni. Megvizsgálta a sörétes puska biztosítékát. A vezető felőli ajtó nyitva állt. Semmi mozgás. Nem volt kétséges: a busz, amely ott állt, a körözött gépkocsi volt. Amelyben Falk hulláját visszavitték a bankautomatához. Most pedig odakint a ködben valaki Modint keresi. De hiszen Modin nincs is itt, gondolta Wallander. Ugyanebben a pillanatban még egy lehetőség eszébe jutott. Nem Modint keresik. Éppen annyi erővel őt magát is kereshetik. Ahogy láthatták, hogy

Modin elhagyja a házat, ugyanúgy őt is láthatták. Nem tudhatta, mi van mögötte a ködben. Most emlékezett arra, hogy egyszer látott is a visszapillantó tükörben fényszórókat, de senki sem előzte meg. A zakójában zümmögni kezdett a mobilja. Wallander összerezzent. Halkan válaszolt. De nem Martinsson volt, és nem is Ann–Britt. Elvira Lindfeldt volt. – Remélem, nem zavarok – mondta. – De arra gondoltam, holnap találkozhatnánk. Ha még van kedve. – Pillanatnyilag nem alkalmas – mondta Wallander. A nő arra kérte, beszéljen hangosabban, mert nem érti. – Jó lenne, ha később visszahívhatnám – mondta Wallander. – Éppen nagyon elfoglalt vagyok. – Kérem, ismételje meg – mondta Elvira. – Olyan rosszul hallom. Most kicsit hangosabban beszélt. – Most nem tudok beszélni. Később felhívom. – Itthon vagyok – felelte a nő. Wallander kikapcsolta a mobilt. „Őrület – gondolta. – Nem fogta fel. Azt hiszi, nem figyelek rá. Miért kell éppen most felhívnia? Amikor nem tudok vele beszélni?” Egy másik gondolat is átsuhant villámgyorsan az agyán, amelytől szinte megszédült. Nem is akarta tudni, honnan jött. De a gondolat ott volt, akár egy fekete búvópatak. Miért éppen most hívta? Véletlen volt? Vagy más volt az oka? Csóválta a fejét saját magán. Ez a gondolat abszurd volt. Fáradtsága szülte, és az az egyre inkább elhatalmasodó érzése, hogy árulók veszik körül. Kezében a telefonnal ott állt, és azon gondolkodott, hogy visszahívja a nőt. De ez nem volt sürgős. Zsebre akarta dugni a telefont, de kicsúszott a kezéből. Megpróbálta még estében elkapni, mielőtt a vizes földre csattan. Ez a mozdulat mentette meg az életét. Ugyanabban a pillanatban, amikor lehajolt, lövés dördült mögötte. A mobil a földön landolt. Wallander megfordult, és már közben lövésre emelte a fegyvert. Valami mozdult a ködben. Wallander oldalra ugrott, amilyen gyorsan csak tudott, arrébb ment. Dübörgött a szíve. Nem tudta, ki lőtt rá. „Biztosan meghallotta a hangomat – gondolta. – Hallotta, ahogy beszéltem, a hangom után talált meg. Ha le nem ejtem a telefont, már nem vagyok itt.” Szinte megbénította ez a gondolat. Reszketett kezében a puska. A telefonja elveszett. Azt sem tudta, hol van, nem tudott tájékozódni. Már a kerítést sem látta. Csak el akart tűnni. Leguggolt, a fegyvert lövésre készen tartotta. Az az ember még ott van a ködben. Wallander megpróbált áthatolni a

nagy fehérségen a tekintetével, és feszülten hallgatózott. De minden csendes volt. Wallander belátta, hogy nem maradhat itt. Mozdulnia kell. Gyorsan döntött. Kibiztosította a fegyvert, és a levegőbe lőtt. Fülsiketítő volt a durranás. Aztán oldalra szaladt pár métert. Hallgatózott. Felfedezte a kerítést, és tudta, melyik irányban kell követnie, hogy eltávolodjon a parkolótól. Ugyanakkor valami mást is meghallott. Egy félreérthetetlen hangot. Közeledő szirénákét. Valaki meghallotta az első lövést, gondolta. Számos rendőr úton van errefelé. Letapogatózott a bejárathoz. A fölényérzettől félelme lassan dühbe csapott át. Rövid időn belül másodszor lő rá valaki. Ugyanakkor megpróbált logikusan gondolkozni. A Mercedes busz még ott állt. Ha az, aki rálőtt, ezzel akar elmenni, elkapják. Ha gyalog menekül, már nehezebb dolguk lesz. Wallander elérte a bejáratot. Kiszaladt az út szélére. A szirénák közeledtek. Legalább két kocsi volt, de lehet, hogy három. Amikor meglátta a fényszórókat, megállt, és hadonászott a karjával. Hansson az első kocsiban ült. Wallander nem emlékezett rá, hogy valaha is örült–e így neki. – Mi történt? – kiáltotta Hansson. – Azt mondták, idefent lőttek. És Ann–Britt azt mondta, idekészültél. Wallander, amilyen szűkszavúan csak lehetett, elmondta, mi a helyzet. – Védőfelszerelés nélkül senki se mehet ki – zárta. – Kutyák is kellenek. De legelőször arra kell felkészülnünk, hogy megpróbál kitörni. A legrövidebb időn belől felállították az útzárakat, és a rendőröket felszerelték golyóálló mellényekkel és sisakokkal. Ann– Britt is befutott, pár perccel utána pedig Martinsson. – Ritkul a köd – mondta Martinsson. – Beszéltem a meteorológiai intézettel. Csak helyi jellegű. Vártak. Egy óra lett lassan ezen a szombati napon, október 18–án. Wallander elkérte Hansson mobilját, és oldalra húzódott. Fel akarta hívni Elvira Lindfeldtet, de aztán meggondolta magát. Vártak. Semmi sem történt. Ann–Britt elhessegetett néhány kíváncsiskodó újságírót, akiket biztosan a szirénák csaltak ide. Senki nem tudott semmit Robert Modinról vagy a kocsijáról. Wallander próbált világosan gondolkodni. Vajon történt valami Roberttel? Vagy eddig megúszta? És ott a ködben egy fegyveres rejtőzik. Senki sem tudja, ki ő, és miért lőtt. Fél kettő tájban felszállt a köd. Nagyon gyorsan. Felemelkedett, elvékonyodott és semmivé vált. A nap előbukkant. A Mercedes

busz még ott állt, Martinsson kocsija is. Senki sem mutatkozott. Wallander meglátta és felvette a földről a mobilját. – Gyalog oldott kereket – mondta. – Itt hagyta a kocsit. Hansson felhívta Nyberget, aki megígérte, hogy azonnal jön. Átkutatták a kocsit. Semmi nem utalt arra, hogy ki vezette. Az egyetlen, amit találtak, egy félig üres üveg valami volt, halnak látszott. Elegáns címkéje pedig elárulta, hogy Thaiföldről származik, és Plaka–pong Pom Poi van benne. – Lehet, hogy az a Fu Cseng volt az – vélte Hansson. – Lehet – mondta Wallander. – De nem biztos. – Egyáltalán nem láttad? Ann–Britt kérdezte. Wallander ingerülten válaszolt. Úgy érezte, támadás érte. – Nem – felelte. – Nem láttam semmit. És te sem láttál volna. – Kérdezni már csak szabad – felelte a nő. „Mind fáradtak vagyunk – gondolta Wallander. – Ő is. Én is. Nybergről nem is beszélve. Talán Martinsson nem. Annak még arra is jut az energiájából, hogy intrikáljon.” Két kutyával kezdték a keresést, azok rögtön szagot fogtak. A nyom lefelé vezetett a partra. Nyberg is megérkezett a technikusokkal. – Ujjlenyomatok – mondta Wallander. – Elsősorban azt keressetek. Egybeesések a Falk lakásain találtakkal. Vagy a trafóállomáson találtakkal. A Sonja Hökberg táskáján levőkkel. Meg a Siv Eriksson lakásán találtakkal. Nyberg belenézett a Mercedes buszba. – Mindig hálás vagyok, ha olyan tetthelyre hívnak, amelyen nem hevernek egymás hegyén–hátán a hullák – mondta. – És ahol nem kell vérben gázolni. Beszimatolt a sofőrfülkébe. – Füst – jelentette ki. – Marihuána. Wallander nem vette észre. – Jó orr kell hozzá – mondta elégedetten Nyberg. – Manapság tanítják ezt a rendőr–akadémián? Hogy milyen fontos a jó orr? – Aligha – felelte Wallander. – Én azért ragaszkodnék hozzá, hogy menj el és tarts egy előadást nekik. És mutasd meg nekik, hogyan kell szimatolni. – Egy francokat. Még mit nem! – morogta Nyberg, és ezzel részéről le is volt zárva az ügy. Robert Modin nyomtalanul eltűnt. Három körül visszajöttek a kutyások. Elvesztették a nyomot, amely egy darabig a part mellett vezetett északi irányba. – Azok, akik Robert Modint keresik, nagyon figyeljenek egy ázsiai külsejű férfira – mondta Wallander. – És ha úgy vélik, meglátták,

semmiképp ne támadjanak rá, csak ha erősítéssel vannak. Az az ember nagyon veszélyes. Lő. Kétszer pechje volt, de harmadszor aligha lesz. Ezenkívül figyelnünk kell a lopott autókról szóló friss jelentéseket. Wallander összegyűjtötte legszűkebb körét. A nap sütött, szélcsend volt. A meditációs térre vitte őket. – Voltak rendőrök a bronzkorban? – kérdezte Hansson. – Azok biztosan – felelte Wallander. – De országos rendőrfőkapitány aligha. – Lurenben fújtak – mondta Martinsson. – Jó egy éve voltam egy koncerten Ales Stenarnál. Olyan volt, mintha ködkürtök lettek volna. El lehetett képzelni, milyenek voltak az ősi szirénák. – Próbáljunk most inkább tájékozódni egy kicsit. A bronzkor várhat. Robert Modin kap egy fenyegető e–mailt. Elmenekül. Most már öt vagy hat órája nincs meg. A környéken kóvályog valaki, aki üldözi őt. De abból is kiindulhatunk, hogy engem is el akar kapni. Ami persze nem azt jelenti, hogy ti nem ülnétek nyakig benne. Elhallgatott és körülnézett, hogy nyomatékot adjon a helyzet komolyságának. – Azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért – folytatta. – Ez a kérdés most minden mással szemben elsőbbséget élvez. És csak egyetlen magyarázat van: valaki attól fél, hogy valamit felfedeztünk. Sőt, még rosszabb: attól fél, hogy valamit meg tudunk akadályozni. Valamit, ami, és ebben biztos vagyok, Falk halálával függ össze. És mindazzal, amit a számítógépe rejteget. Félbeszakította a mondókáját, és Martinssonra nézett. – Alfredsson hogy halad? – Véleménye szerint minden igen különös. – Ezt mi is megmondtuk, átadhatod neki. Azért nem ártana, ha egy kicsit többet tudna kihozni a dologból. – Modin nagy benyomást tett rá. – Ebben is egyetértünk. Ezek szerint még semmiben sem jutott tovább? – Két órája beszéltem vele. Mindazt, amit akkor tudott mondani, Modin már elmondta. Valami láthatatlan óramű ketyeg odabent. Valami történni fog. Most azt csinálja, hogy különféle valószínűségszámítási és redukciós programokat futtat végig, hátha ki tud szűrni valamiféle mintát. Az Interpol különböző adatközpontjaival is állandó kapcsolatban áll. Hogy lássa, más országokban nincs–e ilyen irányú tapasztalat, amely tovább segíthetne bennünket. Úgy látom, hogy szorgalmas és lelkiismeretes. – Akkor hagyatkozzunk rá – mondta Wallander. –

De akkor mi van, ha tényleg huszadikán kell megtörténnie annak a valaminek? Az hétfő. Már alig harmincnégy óránk van addig. Ann– Britt tette fel a kérdést. – Egész őszintén csak azt mondhatom, fogalmam sincs – mondta Wallander. – De nagyon fontosnak kell lennie, hiszen tudjuk, hogy valaki készen áll arra, hogy gyilkoljon is érte. – Lehet–e másról szó, mint egy terrorakcióról? – kérdezte Hansson. – Nem kellett volna rég értesítenünk a biztonsági rendőrséget? Hansson javaslata bizonyos derültséget váltott ki. A biztonságiakban senki sem bízott meg igazán, sem Wallander, sem a többiek. De Wallander belátta, hogy a kollégának igaza van. Nem utolsósorban épp neki, a nyomozás vezetőjének kellett volna erre gondolni. Hiszen ha olyasvalami történik, amit a biztonságiak meg tudtak volna akadályozni, elsősorban az ő feje hull a porba. – Hívd fel őket! – mondta Hanssonnak. – Ha ugyan tartanak hétvégi ügyeletet. – Az áramkimaradás – mondta Martinsson. – Tudták, melyik állomás volt fontosabb a többinél. Lehetséges, hogy valaki azt határozta el, hogy egész Svédországból eltünteti az áramot? – Semmi sem elképzelhetetlen – felelte Wallander. – Van egyébként már magyarázatunk arra, hogyan került Falk asztalára a trafóállomás rajza? – A Sydkraft belső vizsgálata szerint – mondta Ann–Britt – azt az eredetit, amit Falknál találtunk, kicserélték egy másolatra. Adtak egy listát azokról, akiknek bejárásuk volt az archívumba. Martinssonnak adtam. Martinsson rezignált gesztussal emelte fel a kezét. – Nem jutottam hozzá – mondta. – De persze végigfuttatom a neveket a nyilvántartásainkon. – Méghozzá sürgősen – mondta Wallander. – Hátha találunk valamit, ami tovább visz. Enyhe szél támadt, hideget hozott a szántóföldekről. Még egy kicsit beszélgettek a fontos és sürgős lépésekről meg persze a legfontosabbról, hogy megtalálják Robert Modint. Elsőként Martinsson indult el. Magával vitte Modin számítógépét a kapitányságra, ugyanakkor a Sydkraft–listát is, amelyet végig kell futtatnia a rendőrségi nyilvántartásokon. Wallander Hanssonra bízta Modin keresésének irányítását. Ő pedig leginkább arra érzett késztetést, hogy nyugodt körülmények között megbeszélje a helyzetet Ann–Brittel. Eddig Martinssont kereste volna meg ezzel, de most nem bírta rávenni magát. Wallander és Ann–Britt együtt mentek vissza a parkolóba. – Beszéltél vele? – kérdezte a nő.

– Még nem – felelte Wallander. – Most fontosabb, hogy megtaláljuk Robert Modint, és rájöjjünk, hogy mi rejlik az egész mögött. – Egy héten belül másodszor lőttek rád. Nem is értem, hogyan lehetsz ilyen nyugodt. Wallander megállt, és a nő elé lépett. – Ki mondta, hogy nyugodt vagyok? – Legalábbis azt a benyomást kelted. – A benyomás megtévesztő. Továbbmentek. – Mondd el, mire gondolsz! – kérte Wallander. – Szerinted mi történt eddig? És mire számíthatunk még? A nő összehúzta magán a dzsekit. – Nem tudok sokkal többet mondani, mint te – felelte. – A te megfogalmazásodban, a te hangodon akarom hallani. Kicsit másképp, mint amikor én magam gondolom végig. – Sonja Hökberget egészen biztosan megerőszakolták – mondta. – Pillanatnyilag nem látok más magyarázatot arra, hogy megölte Lundberget. Ha elég mélyre ásunk, akkor találunk egy fiatal nőt, akit a gyűlölet teljesen elvakított. Sonja Hökberg nem a kő, akit a vízbe hajítottak. Ő csak egy külső gyűrű. Ehelyett inkább az időpont a legfontosabb. – Szeretném, ha egy kicsit más megközelítésben is elmondanád. – Mi történt volna, ha Tynnes Falk véletlenül nem éppen akkor hal meg, amikor elkapjuk Sonja Hökberget? Tegyük fel, hogy eltelik közben pár hét. És ha nem lett volna olyan közel az október 20. Már ha a húszas tényleg a dátumot jelzi. Wallander bólogatott. A nő helyesen gondolkodott. – Megsokasodnak a félelmek, és kontrollálatlan tettekhez vezetnek? Így gondolod? – Igen. Nincs már játéktér. Sonja Hökberg a rendőrségen ül. Valaki megijed, hogy tud valamit, amit elárulhat nekünk. Amit pedig tud, azt a barátaitól, elsősorban Jonas Landahltól tudja, ezért őt is megölik. Az egész egy védelmi akció, hogy megvédjenek bizonyos adatokat, amelyek abban a bizonyos számítógépben rejtőznek. Egy sor fényérzékeny elektronikus éjszakai állatka, ahogy Modin nevezte őket, a sötétben, észrevétlen szeretne működni. Körülbelül így lehetett, ha eltekintünk néhány, oda nem tartozó részlettől. Az nagyon jól beleillik a képbe, hogy Robert Modint megfenyegetik, és az is, hogy rád lőnek. – De miért pont rám? – Ott voltál a lakásban, amikor valaki odament. Mindig a felszínen mozogsz. – Nagy hiányok vannak. Még ha hasonlóképpen

gondolkodom is, mint te. Leginkább néhány fül zavar a falainkon, amelyeknek egész idő alatt folyamatosan sikerül pontos belső információkhoz jutni. – Lehet, hogy javasolnod kellene a teljes elektronikus zárlatot. Semmi fontosat nem írunk számítógépen, semmit sem mondunk bele telefonba. Wallander belerúgott egy kőbe. – Ilyet nem lehet. Itt nem, Svédországban nem. – Magad szoktad mondani, hogy nincsenek már marginális vidékek. Akárhol vagy is, a világ közepén vagy. – Eltúloztam. Ez itt már túl sok. Csendesen mentek tovább. A szél feltámadt, lökésekben érkezett. Ann–Britt meglapult Wallander oldalán. – Még valamit – mondta. – Amit mi tudunk. De azok, akiknek ilyen félelmeik voltak, nem. – Mégpedig? – Hogy Sonja Hökberg gyakorlatilag semmit sem mondott nekünk. Így nézve teljesen fölösleges volt a halála. Wallander bólintott. Igaza van. – Mi rejtőzik ebben a számítógépben? – kérdezte. – Martinssonnal egyetlen közös és meglehetősen kétséges nevezőt tudtunk találni: a pénzt. – Lehet, hogy valahol egy nagy rablást terveznek. Manapság nem így megy? Egy bank elkezd őrültet játszani, és hatalmas összegeket utal át egy akármilyen számlára. – Lehet. A válasz csak az most is, mint eddig mindig: hogy sajnos, nem tudjuk. Elérték a parkolót. Ann–Britt a házra mutatott. – Tavaly itt voltam egyszer, és egy jövőkutató előadását hallgattam. A nevét már elfelejtettem. Arról beszélt, mennyire sebezhető lesz a modern társadalom. A felszínen egyre sűrűbb kommunikációs rendszereket működtetünk, de van egy láthatatlan mélyvilág. És a végén ez oda vezethet, hogy egyetlen számítógéppel megbénítják az egész világot. – Lehet, hogy Falk gépe pontosan ezt akarja – mondta Wallander. A nő nevetett. – A kutató szerint még nem tartunk itt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. De Wallander nem tudhatta meg, hogy mit, mert Hansson vágtatott feléjük. – Megtaláltuk! – kiabálta. – Modint vagy azt, aki rám lőtt? – Modint. Ystadban van. Egy járőr, amint ment visszafelé a váltás után, észrevette a kocsiját. – Hol? – A Surbrunnsvägen és az Aulingatan sarkán. A Folkets parknál. – Modin hol van most? – A kapitányságon. Wallander Hanssonra nézett, aki nagyot sóhajtott.

– Sértetlen. Még idejében érkeztünk. – Úgy néz ki. Háromnegyed négy volt.

36. Helyi idő szerint ötkor futott be Luandába az a hívás, amelyre Carter várt. Rossz volt a vonal, és alig értette meg, amit Cseng tört angolságával elmondott. Carter úgy érezte, mintha visszacsöppent volna a nyolcvanas évek Afrikájába, amikor még nagyon nehezen lehetett csak kommunikálni. Emlékezett azokra az időkre, amikor még egy olyan egyszerű dolog, mint egy fax elküldése vagy fogadása is nehézségekbe ütközött. Azért a visszhangos torzulások és a vezeték recsegése ellenére is megértette, amit Cseng közölni akart. A beszélgetés után Carter kiment a kertbe gondolkodni. Celina már eltűnt a konyhából, miután elkészítette a vacsoráját, és betette a hűtőbe. Carter nehezen tudott csak úrrá lenni dühén. Cseng nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És semmi más nem bosszantotta fel annyira Cartert, mint az, hogyha az általa megbízott emberek nem felelnek meg a feladatuknak. Az a telefonos beszámoló, amit kapott tőle, meglehetősen nyugtalanító volt. Most határoznia kellett. Nyomasztó volt a kertben a hőség. Lába alatt gekkók surrantak. A jacarandafán egy madár ült, és őt nézte. Amikor megkerülte a házat, és elért a homlokzathoz, látta, hogy José alszik. Carter nem tudott úrrá lenne hirtelen fellángoló dühén. Belerúgott. José felriadt. – Ha még egyszer alváson kaplak, lapátra kerülsz! – támadt rá. José kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. De Carter felemelte a kezét. Nem viselte jól a magyarázkodást. Visszament a ház mögé. Inge máris verítéktől nedves bőrére tapadt. De nem elsősorban a hőség miatt: belülről jött a nyugtalanság. Megpróbált nagyon nyugodtan és nagyon tisztán gondolkodni. Cseng megbukott. A női őrkutya viszont eddig rendesen teljesítette, amivel megbízták. Neki viszont elég korlátozottak a cselekvési lehetőségei. Carter tökéletes csendben figyelt egy gekkót, amint fejjel lefelé lógott az egyik kerti szék háttámláján. Carter tisztában volt vele, hogy nincs más választása. Még mindig nem késő. Órájára pillantott. 23:00 órakor indul egy éjszakai járat Lisszabonba. Még hat óra. „Nem

vállalhatom azt a kockázatot, hogy még valami közbejön – gondolta. – Tehát repülnöm kell.” Megszületett tehát az elhatározás. Visszament a házba. A dolgozószobában leült a számítógéphez, és írt egy e–mailt, amelyben közölte, hogy elindul. És kiosztotta azt a kevés utasítást, amelyekre még szükség volt. Aztán felhívta a repteret, hogy jegyet vásároljon. Azt mondták, már megtelt a gép. Ám miután rövid beszélgetésre kérte a légitársaság főnökét, gyorsan rendeződött a dolog. Evett a Celina–féle vacsorából. Aztán lezuhanyozott és összecsomagolt. Már a puszta gondolatra összeborzongott, hogy a hideg őszbe kell utaznia. Kilenc után elindult a luandai reptérre. Tízperces késéssel, 23:10–kor indult el a TAP gépe Lisszabon irányába, és hamarosan eltűnt az éjszakai égen. Négy után pár perccel értek az ystadi rendőrkapitányságra. Valamilyen okból Robert Modint abban a szobában helyezték el, amely Svedbergé volt, és amelyet most néha olyan rendőrkollégák használtak, akik valamilyen speciális megbízatással, átmenetileg tartózkodtak Ystadban. Amikor Wallander benyitott, Modin épp kávét ivott. Bizonytalanul elmosolyodott, amikor észrevette Wallandert. Wallander látta a mosoly alatt a félelmet is. – Átmegyünk hozzám – mondta. Modin fogta a kávéscsészéjét, és követte. Amikor leült Wallander látogatószékére, annak leesett a karfája. Modin megijedt. – Mindenkivel ezt csinálja – legyintett Wallander. – Hagyd csak. Leült az íróasztala mögé, és félretolta a szétszórt papírokat. – Már a számítógépeid is úton vannak – mondta. – Martinsson hozza őket. Modin figyelmes tekintettel nézte. – Amikor nem látta senki, Falk gépéről lemásoltad az anyag egy részét, és hazavitted, igaz? – Szeretnék egy ügyvéddel beszélni – mondta Modin fáradságosan kiharcolt határozottsággal. – Nem kell ügyvéd – felelte Wallander. – Semmi törvénytelent nem tettél, legalábbis az én szememben. De pontosan kell tudnom, hogy mi volt. Modin továbbra is bizalmatlan volt. – Azért vagy itt, mert itt meg tudunk védeni téged – folytatta Wallander. – Nem egyéb okból. Sem letartóztatva nem vagy, sem nem gyanúsítunk semmivel. Látszott Modinon, hogy nem tudja, megbízzon–e Wallanderben. Wallander várt.

– Megkaphatom ezt írásban is? – kérdezte Modin végül. Wallander felírta egy tömb elejére, hogy kezeskedik mindazért, amit Modinnak mondott. Aztán aláírta. – Ez nem elég – mondta Modin. – Közöttünk elég kell, hogy legyen – mondta Wallander. – Különben még meggondolom magamat. Modin megértette, hogy komolyan gondolja. – Mi történt? – kérdezte Wallander. – Kaptál egy fenyegető levelet a gépedre, ezt magam is olvastam. És aztán még egy autó is felbukkant a házatok mögött a földek közötti úton. Modin elképedten meredt rá. – Ezt meg honnan tudja? – Tudom, na – felelte Wallander. – Hogy honnan és miképp, annak nincs semmi szerepe. Megijedtél és leléptél. Már csak az a kérdés, hogy mitől ijedtél meg olyan nagyon. – Felfedeztek. – Vagyis nem rendesen tisztogattál magad után? Ugyanazt a hibát követted el, mint legutóbb? – Ezek nagyon okosak. – Te is az vagy. Modin vállat vont. – Valószínűleg az a gond, hogy óvatlanná váltál. Átmásoltad az adatokat Falk gépéről a tiédre. És akkor történt valami. Túl nagy volt a kísértés. Éjszaka tovább dolgoztál az anyaggal. És valahogy kiszimatolták, hogy Löderupban vagy. – Minek kérdez, ha úgyis tud mindent? Wallander úgy érezte, eljött az ideje, hogy ne rébuszokban beszéljenek tovább. – Ugye, tudod, hogy ez a játék nem babra megy? – Világos. Talán másképp megléptem volna? Hiszen még vezetni sem tudok. – Hát akkor értjük egymást. Belátod, hogy ez veszélyes dolog. Mostantól fogva azt teszed, amit én mondok. Telefonáltál már haza, és elmondtad, hogy itt vagy, és hogy egyelőre itt is maradsz? – Azt hittem, maguk felhívták őket. Wallander a telefonra mutatott. – Hívd fel őket, és mondd meg, hogy minden rendben. És hogy nálunk vagy. És egyelőre itt is maradsz. – Lehet, hogy az apámnak kell a kocsi. – Akkor valaki majd elviszi neki. Wallander kiment, míg Modin hazatelefonál. De megállt az ajtó előtt, és hallgatózott. Most már nem akart semmi kockázatot vállalni. Hosszúra nyúlt a beszélgetés. Robert megkérdezte, hogy van az anyja. Wallander sejtette, hogy a család élete egy súlyos

pszichés gondokkal küzdő anya körül forog. Amikor Robert befejezte, Wallander még várt egy kicsit, aztán visszament. – Ettél már valamit? Tudom, hogy nem eszel meg akármit. – Jó lenne egy szójapite – felelte Modin. – És sárgarépalé. Wallander leszólt Irénének. – Egy szójapitére lenne szükségünk – mondta. – Meg sárgarépalére. – Mondd még egyszer! – hitetlenkedett Irene. Ebba nem akadékoskodott volna, gondolta Wallander. – Szójapite. – Mi az, az isten áldjon meg? – Étel. Vegetáriánus. És jó lenne, ha gyorsan megjönne. Letette, mielőtt Irene még további kérdéseket tett volna fel neki. – Beszéljünk arról, hogy mit láttál, amikor kinéztél az ablakon – kezdte Wallander. – Egy autó állt odakint, nem? – Arrafelé nem járnak autók. – Te pedig fogtad a távcsövet, hogy közelebbről megnézd, ki lehet az? – Úgyis mindent tud. – Dehogy – felelte Wallander. – Egyáltalán nem mindent. – Csak néhány dolgot. Mit láttál? – Egy sötétkék autót. – Mercedes volt? – Nem ismerem az autómárkákat. – Olyan nagy kocsi volt? – Majdnem, mint egy busz? – Igen. – És ott állt előtte valaki, és a ház felé nézett? – Ettől ijedtem meg. Ráirányítottam a távcsövet, és beállítottam az élességet. És akkor megláttam, hogy ott egy férfi, aki távcsővel pont engem néz. – Felismerted az arcát? – Féltem. – Ezt meg tudom érteni. De az arcát? – Sötét haja volt. – Mit viselt? – Fekete esőkabátot. Azt hiszem. – Nem tűnt fel rajta valami? – Nem láttad már máskor is?

– Nem. És semmi más nem tűnt fel rajta. – Aztán elhajtottál. – Láttad–e, hogy utánad megy? – Nem hiszem. Van egy elágazás mindjárt a házunk mögött. Azt senki sem szokta észrevenni. – Mit csináltál? – Elküldtem maguknak az e–mailt. Azt gondoltam, segítségre lesz szükségem. De nem mertem odamenni a Runnerströms Torghoz. Nem tudtam, mit tegyek. Először azt gondoltam, lelépek Koppenhágába. De aztán nem mertem áthajtani Malmőn. Hátha történik valami. Nem tudok én olyan jól vezetni. – Tehát Ystadba mentél? – És ott mit csináltál? – Semmit. – Ott ültél a kocsiban, amíg meg nem találtak? – Igen. Wallander gondolkodott, most hogyan tovább. Nem lett volna baj, ha ott van Martinsson. Meg Alfredsson. Felállt és kiment. Irene ott ült a portán. Csóválta a fejét, amikor meglátta Wallandert. – Mi van az étellel? – Néha azt gondolom, nincs ki mind a négy kereketek. – Ez biztos így van. De van odabent egy gyerek, aki nem hamburgeren él. Van ilyen is. És éhes. – Felhívtam Ebbát. Majd ő elintézi. Wallandernek mindjárt jobb kedve kerekedett. Ha Ebba is benne van, akkor nem lesz semmi baj. – Amilyen gyorsan csak lehet, jöjjön ide Martinsson és Alfredsson – mondta. – Lennél olyan kedves, és közvetítenéd? Ugyanebben a pillanatban Lisa Holgersson sietett be. – Mit hallok? Már megint lövöldözés? Wallandernek egy csepp kedve sem volt beszélgetni vele, de tudta, hogy elkerülhetetlen. Pár vonallal felvázolta a történteket. – Kiadtuk a körözést? – Igen. – Mikor kapok egy tisztességes jelentést? – Mihelyt mindenki visszajön. – Minden arra utal, hogy ez a nyomozás tökéletesen kicsúszott a kezünkből. – Még nem egészen – felelte Wallander, és nem rejtette véka alá hirtelen feltámadt haragját. – De természetesen bármikor leválthatsz a nyomozás vezetéséről, és átveheted. A körözést

Hansson vezeti. A nőnek további kérdései is lettek volna, de Wallander hátat fordított neki, és elment. Ötkor érkezett meg Martinsson és Alfredsson. Wallander az egyik kis ülésterembe vitte Modint. Hansson telefonált, elmondta, hogy még nem leltek nyomára annak az embernek, aki Wallanderre lőtt. Azt, hogy Ann–Britt hol jár, senki sem tudta. Wallander szabályosan elbarikádozta magát az ülésteremben. Modin számítógépei be voltak kapcsolva. Nem jött újabb levél. – Most pedig még egyszer alaposan végigmegyünk az egészen – mondta Wallander, amikor mind leültek. – Az elejétől a végéig. – Nem hiszem, hogy menni fog – felelte Alfredsson. – Elég sok minden van még, amit nem látunk világosan. Wallander Robert Modinhoz fordult. – Azt mondtad, hogy rájöttél valamire? – Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni – felelte Modin. – Ráadásul éhes is vagyok. Wallander érezte, hogy először lesz ideges a fiútól. Mégsem engedhet meg bármit magának, mert kiválóan ért az informatikához. – A kajád úton van. De ha nem tudsz várni, elégedj meg egy normális svéd kétszersülttel. Vagy egy pizzával. Modin felállt, és a számítógépéhez ült. A többiek összegyűltek mögötte. – Hosszú időn át kételkedtem benne, hogy így van–e – kezdte. – A legvalószínűbb az volt, hogy a 20–as számnak valamiképpen a 2000–es évhez van köze. De sohasem találtam meg a hiányzó nullákat. Ráadásul úgy programozták, hogy a folyamat viszonylag hamar be fog indulni. Bármi indítja is el majd. És arra az eredményre jutottam, hogy mindennek ellenére október 20–ról van szó. Alfredsson csóválta a fejét, és közbe akart szólni. De Wallander leintette. – Folytasd! – Elkezdtem más részleteket keresni ezekben a mintákban. Tudjuk, hogy valami balról jobbra mozog. Ahol ezek szerint egy kijáratnak kell lennie. Emiatt gondolhatjuk, hogy ott valami történni fog. De azt már nem, hogy mi történik. Felmentem az internetre, és kerestem olyan információkat, amelyek az általunk már azonosított intézményekre vonatkoznak. Az Indonéz Nemzeti Bank, a Világbank, a szöuli részvényügynök. Hogy van–e közös nevezőjük. Megvan–e az a pont, amit mindig keresni szoktak. – Miféle pont? – Ahol valami beszakadhat.

Ahol vékony a jég. Ahol támadást lehetne intézni anélkül, hogy hamar észrevennék. Mielőtt még késő lenne. – Nagyon komoly a védelmük – vetette közbe Martinsson. – És persze van vírusvédelem is, hogy a szándékos rongálást kivédjék. – Az Egyesült Államokban már rég megvan az a kapacitás, hogy számítógép–háborút indítsanak – szólalt meg Alfredsson. – Régebben számítógép vezérelte rakétákról beszéltünk. Vagy elektromos szemekről, amelyek a robotokat a megfelelő célpontokba vezették. Mostanra ez már annyira elavult, mintha a könnyűlovassággal akarnánk felvonulni. Ma elektromos vezérlésű komponenseket küldenek át az ellenséges számítógépekbe, amelyek megbénítják az egész katonai irányítást. Vagy olyan célokra hangolja át a gépeket, amelyeket ők határoznak meg. – Ez igaz? – kérdezte szkeptikusan Wallander. – Ez csak az, amit tudhatunk – mondta Alfredsson. – De természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a legtöbbet nem tudjuk. A fegyverrendszerek ennél nyilvánvalóan sokkal fejlettebbek. – Térjünk vissza Falk számítógépéhez – mondta Wallander. – Megtaláltad az egyik gyenge pontját? – Nem tudom – felelte tétovázva Modin. – De ha akarjuk, akkor ezeket az intézeteket tekinthetjük úgy, mint egy zsinórra fűzött gyöngysort. És egyvalami feltétlenül közös bennük. – Mégpedig? Modin úgy csóválta a fejét, mintha kételkedne a saját következtetésében. – Nos, ezek mind a világ pénzügyi központjainak a tartóoszlopai. Ha ezekben káoszt okozna valami, akkor az olyan gazdasági válságot idézne elő, amelynek következtében a világ valamennyi pénzügyi rendszere összeomlana. A tőzsdei árfolyamok megbolondulnának. Pánik törne ki. A bankbetéttulajdonosok megrohannák a bankjaikat, és kiürítenék a számláikat. A valuták váltóárfolyamai követhetetlenné válnának, nem lehetne a pénz értékét megállapítani. – És ez kinek állna érdekében? Martinsson és Alfredsson szinte kórusban feleltek: – Sokaknak. – Ultimátumszerű szabotázs volna ez, amelyet olyan csoportok hajtanak végre, amelyek semmiféle rendet vagy szabályt nem akarnak elismerni a világban – tette hozzá Alfredsson. – Szabadon eresztették a nerceket – mondta Martinsson. – Itt a pénzt eresztik ki a kalitkájából. És a többit ki–ki fantáziája szerint színezheti. Wallander gondolkodni próbált. – Úgy gondoljátok, hogy egyfajta pénzügyi vegánusokkal kell számolnunk? Vagy

hogyan nevezzük őket? – Ilyesminek – felelte Martinsson. – Vannak, akik nerceket szabadítanak ki a ketrecekből, mert nem akarják, hogy a szőrméjükért legyilkolják őket. Más csoportok védett ipari területekre törnek be, és fejlett harci repülőgépeket rombolnak szét. Minderre értelmes magyarázatot találhatunk. De ezeknek az akcióknak a kiterjesztésében természetesen már maga az őrület lapul. Persze hogy figyelmeztető szabotázsakció volna, ha a világ nagy pénzügyi központjaiban káosz alakulna ki. – Ebben a helyiségben mindenki egyetért abban, hogy egy ilyen szabotázsakció van készülőben? Akármilyen abszurdnak hangzik is? És hogy az egészet egy olyan számítógép indíthatja el, amely itt, Ystadban áll? – Valami van itt, az biztos – mondta Modin. – Soha nem találkoztam még ilyen körmönfont biztonsági rendszerrel. – Nehezebb feltörni, mint a Pentagonét? – kérdezte Alfredsson. Modin felpislogott rá. – Hát, legalább annyira bonyolult. – Nem is tudom, miképp kell eljárnunk ilyen helyzetben – mondta Wallander. – Beszélek a stockholmiakkal – mondta Alfredsson. – Legalább ők legyenek képben. A beszámolót világszerte szétküldik. Főképp azoknak az intézeteknek, amelyeket sikerült azonosítanunk, hogy megtehessék az ellenintézkedéseket. – Ha ugyan már nem késő – dörmögte Modin. Mindenki hallotta, amit mondott, de senki sem reagált rá. Alfredsson sietve elhagyta a helyiséget. – Mégis nehezemre esik elhinni – mondta Wallander. – Nehéz elképzelni, mi más lehetne még. – Húsz évvel ezelőtt történt valami Luandában – mondta Wallander. – Falk olyasvalakivel találkozott, aki megváltoztatta az életét. – Akármi van is Falk számítógépében, olyasvalami, aminek titokban tartásáért embereket képesek megölni. Csak hogy a folyamat mehessen a maga útján. – Jonas Landahlnak is köze volt a történethez – mondta elgondolkodva Wallander. – És Sonja Hökbergnek azért kellett meghalnia, mert egyszer együtt jártak. – Lehetett az áramkimaradás afféle előgyakorlat – mondta Martinsson. – És odakint a ködben kószál egy alak, aki már kétszer is megpróbált megölni téged. Wallander Robert Modinra mutatott, hogy jelezze, Martinsson ne fecsegjen a jelenlétében. – Az a kérdés, hogy mit tehetünk – folytatta Wallander. – Egyáltalán tehetünk–e valamit? – Egy kilövőállást kell elképzelni – mondta Modin hirtelen. – Vagy egy

gombot, amelyet lenyomnak. Ha egy adatrendszert vírussal akarunk megfertőzni, legjobb, ha a vírust ártalmatlan és gyakran használt parancsba csomagoljuk. Így kerülhetjük el, hogy felfedezik. Több mindennek kell egy bizonyos időpontban bizonyos módon egybeesnie vagy megtörténnie. – Mondj egy példát! – Bármi lehet. – Legjobb, ha úgy folytatjuk, mint eddig – mondta Martinsson. – Azonosítjuk az intézményeket, amelyek Falk gépében szerepelnek, és informáljuk őket, hogy még ellenőrizhessék a biztonsági rendszerüket. A többit Alfredsson veszi kézbe. Martinsson leült az asztalhoz, és valamit firkált egy papírra. Wallanderre nézett, aki előrehajolt, és elolvasta a cédulán álló mondatot: A Modin ellen irányuló fenyegetést komolyan kell vennünk. Wallander bólintott. Akárki állt is ott a földúton Modinék háza mögött, tudta, hogy Robert Modin a történet egyik kulcsfigurája. Pillanatnyilag éppolyan helyzetbe került, amilyenben Sonja Hökberg is volt. Wallander mobilja felcsipogott. Hansson volt az, jelentette, hogy a pisztolyos ember hajszolása eddig eredménytelen, de nagy lendülettel folytatódik tovább. – Nyberg mit csinál? – Az ujjlenyomatokat hasonlítja össze. Hansson még mindig Backåkra környékén tartózkodott, és ott is akart maradni egyelőre. Hogy Ann–Britt hová tűnt, még mindig nem tudta senki. Befejezték a beszélgetést. Wallander mobilon is megpróbálta elérni Ann–Brittet, de hiába. Kopogtak. Irene volt az, egy kartondobozzal. – Az étel – jelentette. – Ki fizeti? Egyelőre kiegyenlítettem. – Add a nyugtát! – mondta Wallander. Modin asztalhoz ült és evett. Wallander és Martinsson hallgatagon figyelték. Aztán megint csipogott Wallander mobilja. Elvira Lindfeldt volt az. Wallander kiment a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. – Hallottam a rádióban, hogy Ystad közelében lövöldözés volt. És hogy rendőrök is részt vettek benne. Remélem, maga nem? – Közvetlenül nem – felelte Wallander kitérőn. – De pillanatnyilag tényleg ezer dolgunk van. – Aggódtam.

De most megnyugodtam kicsit. Inkább a kíváncsiságom ébredt fel, de nem is kérdezem. – Nem is mondhatok még egyelőre sokat – felelte Wallander. – Gondolom, vasárnap nemigen lesz ideje rám. – Korai volna még erről beszélni. De hívni fogom. A beszélgetés után Wallander arra gondolt, hogy régen volt már, amikor valaki tényleg aggódott érte. Visszatért az ülésterembe. Fél hat múlt tíz perccel. Modin evett. Martinsson a feleségével beszélt telefonon. Wallander az asztalhoz ült, és még egyszer átfutotta az egész történetet. Eszébe jutott egy kifejezés, amelyet Falk hajónaplójában látott: „A világűr üres.” Eddig azt gondolta, hogy Falk a valódi világűrről beszél. Most viszont megvilágosodott, hogy a virtuális világűrről beszélt. Falk „barátokat” emlegetett, akik „nem válaszolnak”. Hogy miféle barátok? A hajónaplónak persze szintén lába kelt, hiszen döntő fontosságú adatok lehettek benne. El kellett tűnnie, akárcsak Sonja Hökbergnek, később Jonas Landahlnak. És mindezek mögött egy személy állt, aki „C”–nek nevezte magát. És akivel Tynnes Falk annak idején Luandában találkozott. Martinsson befejezte a beszélgetést. Modin megtörölte a száját. Aztán a sárgarépalének szentelte a figyelmét. Wallander és Martinsson kávét hozott. – Elfelejtettem mondani, hogy a Sydkraft listáját végigfuttattam a nyilvántartásainkon. Semmit sem találtam. – Nem is gondoltam, hogy találsz – felelte Wallander. A kávégép megint sztrájkolt. Martinsson kihúzta a dugóját, aztán visszadugta. A gép beindult. – Ezt az automatát számítógépes program működteti? – kérdezte Wallander. – Alig hinném – felelte meglepetten Martinsson. – De persze elképzelhetünk egy nagyon igényes kávégépet, amelyet apró csipek irányítanak nagyon részletes utasításokkal. – És ha valaki például ezt a gépet manipulálná, akkor mi történne? Mondjuk, teát adna, ha a kávét nyomom be? Tejet, ha eszpresszót kérek? – Elképzelhető. – De hogyan kezdődik? Mi indítja be a folyamatot? Hogyan indul be a lavina a gép belsejében? – Például elképzelhető, hogy mondjuk egy meghatározott dátumra indul be. És egy meghatározott időpontra. Mondjunk egyórányi időtartamot. És a tizenegyedik nyomás beindítja a lavinát. – Miért éppen a tizenegyedik?

– Csak példa volt. – Lehet a harmadik vagy a kilencedik is. – És akkor mi történik? – Természetesen kihúzhatjuk a dugót, és kiírjuk, hogy elromlott a kávégép. Aztán kicserélik a programot, amely az egészet irányítja. – Modin valami ilyesmiről beszélt? – Igen, csak persze nagyobb léptékben. – De arról halvány sejtelmünk sincs, hogy ez a jelképes kávégép hol állhat? – Bárhol lehet. – Vagyis az, aki beindítja a folyamatot, még csak nem is kell, hogy a tudatában legyen annak, mit művel? – Persze az, aki felelős az egészért, jobb, ha jelen sincs személyesen. – Más szavakkal egy jelképes kávégépet keresünk. – Így is mondhatjuk. De találóbb lenne, ha azt mondanánk, hogy keressük a tűt a szénakazalban. Csak egyelőre még azt sem tudjuk, hogy a szénakazal hol áll. Wallander az ablakhoz állt, kinézett. Odakint már sötét volt. Martinsson melléje állt. – Ha igaz az, amire gondolunk, akkor egy ritkamód összeforrott és hatékony szabotázscsapattal van dolgunk – mondta Wallander. – Ezek az emberek tudják, mit csinálnak, és nincsenek gátlásaik. Semmi sem állíthatja meg őket. – De tulajdonképpen mit akarnak?– Lehet, hogy Modinnak igaza van, és afféle pénzügyi földcsuszamlást akarnak elindítani. Martinsson csendesen gondolkodott Wallander szavain. – Szeretném, ha megtennél valamit – mondta Wallander. – Szeretném, ha bemennél a szobádba, és összeállítanál egy jegyzőkönyvet erről az egészről. Hívd segítségül Alfredssont, ha kell. Aztán elküldöd Stockholmnak. És az összes létező rendőrszervezetnek, amelyekről csak tudomásod van. – Ha tévedünk, jól kiröhögnek bennünket. – Ezzel a rizikóval számolnunk kell. Add nekem a papírokat, majd én aláírom őket. Martinsson elment. Wallander az étkezőben maradt, és gondolataiba mélyedt. Nem is vette észre, hogy Ann–Britt belépett. Összerezzent, amikor hirtelen megszólalt mellette. – Valami eszembe jutott – mondta. – Meséltél egy filmplakátról Sonja Hökberg szobájában. – Az ördög ügyvédje. Megvan otthon a film. Nem volt még időm megnézni. – Nem is annyira a filmre gondolok, mint inkább Al Pacinóra. Hirtelen eszembe jutott, hogy hasonlít. Wallander kérdő pillantást vetett rá. – Hasonlít… de kire? – A rajzra, arra, aki a rajzán ököllel az arcába vág. Ezt nem lehet elvitatni. – Micsodát? – Hogy Carl–Einar Lundberg hasonlít Al

Pacinóra. Sokkal rútabb kiadásban. Wallander belátta, hogy igaza van. Belelapozott az egyik jelentésbe Ann–Britt asztalán. Volt benne egy fénykép Lundbergről. Akkor nem is figyelt fel a hasonlóságra. Most megint a helyére csusszant egy puzzle–darabka. Leültek egy asztalhoz. Ann–Britt is fáradt volt. – Elmentem Eva Perssonhoz – mondta. – Abban a reménytelen reményben, hogy talán még valamit tud mondani. – Hogy van? – A legszörnyűbb, hogy annyira hidegen hagyja minden. Legalább ki lenne bőgve a szeme. Vagy kialvatlannak látszana. De csak rágja a rágógumiját, és az a benyomásod, hogy legfőképp a kérdések zavarják, amelyekre válaszolnia kell. – Befelé éli ki – mondta Wallander a meggyőződés őszinte hangján. – A benseje fortyog. Még ha nem látjuk is. – Remélem, igazad van. – És volt mondanivalója? – Dehogy. Sem ő, sem Sonja Hökberg nem is sejtette, hogy mit hoznak mozgásba akkor, amikor Sonja bosszút áll. Wallander elmesélte neki, mi történt a délután folyamán. – Ehhez hasonlót még sosem éltünk át – mondta a nő, amikor Wallander befejezte. – Ha igaz. – Hétfőn megtudjuk. – Hacsak nem sikerül addig megállítani. – Gondolod, hogy meg tudjuk állítani? – Talán. Lehet, segít valamit, hogy Martinsson a világ összes rendőrségének elküldi az anyagot. Alfredsson pedig azokat az intézményeket értesíti, amelyeket azonosítani tudtunk. – Szorít az idő. Ha ugyan a hétfő biztos. Holnap már vasárnap? – Az idő mindig szorít – felelte Wallander. *** Kilencre Robert Modin kikészült. Úgy határoztak, hogy a következő éjszakákat nem töltheti odahaza Löderupban. De amikor Martinsson azt javasolta neki, aludjon a kapitányságon, tiltakozott. Wallander azon gondolkodott, felhívja–e Sten Widént, hogy húzzon fel egy ágyat neki, de aztán elejtette az ötletet. A rendőrségi alkalmazottakat szintén kizárták, különféle okokból. Senki sem volt tisztában azzal, mennyire komoly a fenyegetés. Wallander

mindenkit felszólított, hogy vigyázzon magára. Erre az időre már neki is megvilágosodott, hogy kit hívhatna fel. Elvira Lindfeldtet, persze. Neki aztán az egészhez semmi köze. És legalább láthatja őt, akár csak egy pillanatra. Wallander nem említette meg a nevét. Csak annyit mondott, hogy majd ő gondoskodik Modin szállásáról. Tíz előtt felhívta a nőt. – Szeretnék kérni valamit, ami talán meglepően hangzik. – Semmi bajom a meglepetésekkel. – Tudna valakinek szállást adni ma éjszakára? – Kinek? – Emlékszik még arra a fiatalemberre, aki bejött a vendéglőbe? – Kolin, vagy hogy hívták? – Nagyjából. Modin. – Nem tudja, hol aludjon? – Csak annyit mondhatok, hogy biztos helyet kell keresnem neki a következő éjszakákra. – Természetesen alhat nálam. De hogy jön ide? – Odaviszem. Máris indulunk. – Készítsek valamit enni, mire ideérnek? – Csak kávét, semmi mást. Még nem volt tíz óra, amikor kiléptek a kapitányság épületéből. Amikor Skurupot is elhagyták, Wallander már biztos volt benne, hogy senki sem követi őket. *** Malmőben Elvira Lindfeldt lassan letette a kagylót. Elégedett volt. Több mint elégedett. Szinte szégyentelen nagy malaca van. Carterre gondolt, akinek hamarosan elindul a gépe Luandában. Ő is lehet „több mint elégedett”. Pontosan azt fogja kapni, amit akart.

37. Az október 19–ére, vasárnapra virradó éjszaka az egyik legrosszabb volt, amit Wallander valaha is átélt. Később arra gondolt, hogy talán valami előérzet gyötörte, amint Malmö felé haladt a kocsival. A svedalai kereszteződés előtt egy autó hajmeresztő előzésbe kezdett. Ugyanakkor egy kamion is érkezett szemből, túl közel a felezővonalhoz. Wallander elkapta a kormányt, és kis híján leszállt

az útról. Robert Modin aludt mellette. Semmit sem vett észre. Wallandernek azonban majd kiugrott a szíve. Hirtelen eszébe jutott, amikor pár éve elbóbiskolt a kormánynál, amiért hajszál híján az életével fizetett. Akkor még nem tudta, hogy cukorbeteg, és hogy tehet valamit a fáradtság ellen. És most majdnem megismétlődött a dolog. Gondolatai a nyomozás körül kalandoztak, amelynek kimenetele még mindig nem látszott megnyugtatónak. Megint azon töprengett, vajon a jó úton járnak–e, vagy úgy halad, mint a részeg révkalauz, aki a hajót zátonyra futtatja? Mi van akkor, ha Falk számítógépének az égvilágon semmi köze a nyomozásukhoz? Ha valahol egész máshol van az igazság? Malmö felé vezető útjuk utolsó szakaszán Wallander megpróbált valami alternatív megoldást kitalálni. Valaminek történnie kellett, amikor Falk négy évre eltűnt Angolában. Lehetett–e köze például droghoz? És ő maga mennyit tudott Angoláról? Tulajdonképpen semmit. Sejtette, hogy gazdag ország lehet, olajmezőkkel, nagy gyémántlelőhelyekkel. Lehet, hogy ehhez van köze a dolognak? Vagy egy csapat zavaros agyú szabotőrről van szó, akik a svéd áramellátás ellen intéznek támadást? De akkor Falk nagy változása miért éppen Angolában ment végbe? Az éjszakai országúton, ahol csak a szembejövő autók fényszórópászmái vágták szét a sötétséget, hiába kereste a kérdéseire a választ. Nyugtalanságát csak fokozta, hogy az is eszébe jutott, amit Ann–Britt mondott Martinssonról és álságos játékáról Wallander háta mögött. Lehet, hogy jogos is megkérdőjelezni a kompetenciáját. A félelem minden oldalról körbevette. Amikor Jägersro felé lekanyarodtak, Robert Modin egy csapásra felébredt. – Mindjárt ott vagyunk – mondta Wallander. – Álmodtam – mondta Robert. – Azt álmodtam, hogy valaki nyakon ragadott. Wallander minden gond nélkül megtalálta a megadott címet. A ház egy villanegyed sarkán állt. Wallander úgy becsülte, hogy valamikor a két világháború között épülhetett. Fékezett, és leállította a motort. – Ki lakik itt? – kérdezte Modin. – Egy barátnőm – felelte Wallander. – Elvira Lindfeldtnek hívják. Itt ma éjszakára biztonságban vagy. Holnap reggel pedig érted jön valaki, és elhoz. – Még a fogkefém sincs nálam. – Valahogy azért

kibírod. Körülbelül tizenegy óra volt. Wallander úgy képzelte, hogy nagyjából éjfélig marad, iszik egy csésze kávét, megcsodálja Elvira szép lábát, aztán hazamegy Ystadba. Ám mindebből semmi sem lett. Éppen beléptek a kapun, amikor csipogni kezdett Wallander mobilja. Amikor felvette, Hansson izgatott hangját hallotta meg. Végre nyomára akadtak annak a férfinak, aki valószínűleg Wallanderre lőtt. Megint egy esti kutyasétáltató volt az, aki figyelmes lett egy emberre, aki megpróbált elrejtőzni, és egyébként is furcsán viselkedett. A kutyás ember egész nap látta a rendőrautókat Sandhammaren környékén, és arra gondolt, ésszerű lenne jelenteni, amit megfigyelt. Amikor Hansson beszélt vele, azonnal azt mondta, hogy az a férfi valami fekete esőkabátfélét visel. Wallander éppen csak megköszönte Elvira Lindfeldtnek, hogy befogadja Robert Modint, gyorsan még egyszer bemutatta neki, aztán már úton is volt újra. Az járt az eszében, mekkora szerepet játszanak ebben a történetben az esti kutyasétáltatók. Nem ártana, ha ezekre az emberekre komolyabban számítana a rendőrség. Túl gyorsan hajtott. Így már éjfélkor elérte Sandhammarentől északra azt a helyet, amelyet Hansson leírt neki. Útközben beugrott még Ystadban a rendőrségre, és magához vette a szolgálati pisztolyát. Megint eleredt az eső. Martinsson pár perccel előtte érkezett meg. Védőmellényes rendőrök nyüzsögtek a helyszínen, két kutyás járőr is. Az a férfi, akit hajszoltak, egy kis ligetben húzódott meg, amelyet a skillingei országút és a nyílt szántóföldek határoltak. Hansson nagyon gyorsan felállította az őrszemek láncát, de Wallander tisztában volt vele, hogy az ismeretlen rég elmenekülhetett a sötétben. Megbeszélték az akciótervet. A kutyás járőröket túl kockázatos lett volna odaküldeni. Ott álltak az esőben és a szélben, és azon tanakodtak, mit tehetnének azonkívül, hogy az őrszemek láncát ott tartják, és megvárják a virradatot. Ekkor Hansson adó–vevőjében recsegés támadt. Az északi végen az őrszem azt jelezte, hogy – amint kifejezte magát – kontaktusa van. Aztán egy lövés hallatszott, majd még egy, és az adó–vevőből még ennyi hallatszott: „Lő a mocsok.” Aztán csend. Wallander a legrosszabbtól tartott. Ő meg Hansson voltak az elsők, akik nekiindultak. Martinssonról nem is tudta, hová tűnt az általános felfordulásban. Hat percre volt szükségük, hogy elérjenek arra a helyre, ahonnan a hívás érkezett. Amikor meglátták a rendőrkocsi fényszóróinak fényeit, megálltak, a fegyvereikért nyúltak és

kiszálltak. Süket csend fogadta őket. Wallander kiáltott egyet, és nagy megkönnyebbülésükre választ is kapott. Összegörnyedve szaladtak a kocsiig, amely mellett két rendőr lapult a sárban, kezükben fegyverrel. El–Sayed és Elofsson volt az a kettő. A férfi pedig, aki rájuk lőtt, egy kis erdőcskébe húzódott az út túloldalán. A kocsijuk mellett álltak, amikor hirtelen egy ág reccsent. Elofsson az erdő szélére irányította a zseblámpája fényét, El–Sayed pedig felvette a rádiós kapcsolatot Hanssonnal. Utána dördültek a lövések. – Mi van az erdőcske mögött? – suttogta Wallander. – Ott egy ösvény vezet lefelé a tengerhez – felelte Elofsson. – Házak is vannak ott? Senki sem tudta. – Fogjuk körbe – suttogta Wallander. – Most már tudjuk, hol bujkál. Hansson felhívta Martinssont, és elmondta, hol vannak. Wallander hátraküldte El–Sayedet és Elofssont a sötétségbe, el a kocsitól. Egész idő alatt attól félt, hogy az az ember rajtuk üthet hirtelen az autónál. – Hívjunk helikoptert? – kérdezte Martinsson rádión. – Igen, jöjjön. – És legyen felszerelve erős fényszórókkal. De csak várjon a levegőben, addig ne jöjjön ide, amíg nincs mindenki a helyén. Wallander a kocsi előtt óvatosan előresandított. Persze semmit sem látott. És a szél olyan erősen suhogott, hogy hallani sem lehetett. Nem tudott különbséget tenni a valódi és a képzelt zajok között. Hirtelen az jutott az eszébe, amikor egy éjszaka Rydberggel egy ugyanilyen agyagos szántóföldön hasalt, és egy férfira lesett, aki a menyasszonyát fejszével agyonvágta. Akkor is ősz volt. Feküdtek a nedves agyagon, és Rydberg akkor magyarázta el neki, hogy a legnagyobb művészet a valódi és a képzelt zajok megkülönböztetése. Wallandernek már többször is alkalma volt Rydberg akkori szavait felidézni. Ám soha nem érezte úgy, hogy már elsajátította volna ezt a művészetet. Martinsson érkezett meg kúszva. – Úton vannak. És jön a helikopter is. Wallandernek nem volt ideje felelni. Ugyanebben a pillanatban lövés dördült. Lekapták a fejüket, lelapultak. A lövés valahonnan balról jött. Wallander Elofssont szólította. És El–Sayedtől kapott választ. Aztán Elofsson is válaszolt. Wallander úgy érezte, most már tennie is kell valamit. Belekiáltotta a sötétbe: – Rendőrség! Tegye le a fegyvert!

Majd még egyszer, angolul. Nem kapott választ. – Ez nem tetszik nekem – suttogta Martinsson. – Miért marad ez ott fekve, és lövöldöz? Miért nem lép meg? Láthatná, hogy jön az erősítés. Wallander nem válaszolt. Időközben már ő is feltette ezt a kérdést. Aztán meghallotta a közeledő szirénákat. – Nem mondtad nekik, hogy fogják be? Wallander nem rejtette véka alá a mérgét. – Hansson maga is gondolhatott volna rá. – Ne várj el tőle túl sokat. El–Sayed felkiáltott. Wallander homályosan egy árnyat pillantott meg, amely átsuhant az úton, és a kocsi mögött a bal felőli szántóföldön eltűnt. – Meglóg – suttogta Wallander. – Hol? Wallander belemutatott a sötétbe. Persze nem volt értelme. Martinsson nem láthatta. Wallander belátta, hogy cselekednie kell. Ha a szántóföldön sikerül átjutnia, akkor egy nagyobb erdősávba ér, ahol nemigen tudják bekeríteni. Odakiáltott Martinssonnak, hogy menjen arrébb. Aztán bevágta magát a kocsiba, beindította, és heves kormánymozdulatokkal megfordította. Valaminek nekiütközött, nem tudta, mi az. A fényszórók most a szántóföldet világították meg. Odakint szaladt az ember. Amikor befogta a fényszóró, megállt és megfordult. Esőköpenye lobogott a szélben. Wallander látta, amint felemeli a kezét, és oldalra vetődött. A golyó szétzúzta a szélvédőt. Wallander kigurult a kocsiból, és odakiáltotta a többieknek, hogy húzódjanak fedezékbe. Még egy lövés: az egyik fényszórót zúzta be, az kialudt. Wallander gondolkodott, vajon tiszta szerencse volt–e, hogy ekkora távolságból eltalálta a fényszórót. Aztán észrevette, hogy nem lát rendesen. Amikor kigurult a kocsiból, a kavicson lehorzsolta a homlokát, és a vér belefolyt a szemébe. Óvatosan felemelte a fejét, és intett a többieknek, hogy maradjanak fedezékben. Az ember a nedves agyagban törtetett előre. Az ördögbe, hol vannak a kutyák? – gondolta Wallander. A szirénák közeledtek. Wallander hirtelen megijedt attól, hogy valamelyik kocsi a lővonalba hajthat. Odakiáltotta Martinssonnak, mondja be nekik rádión, hogy álljanak le, és ne jöjjenek közelebb, amíg parancsot nem kapnak. – Elvesztettem az adó–vevőt – mondta Martinsson. – És ebben a szar latyakban nem találom.

Odakint a szántóföldön az ember éppen kifelé igyekezett a fényszóró hatóköréből. Wallander látta, amint megbotlik, és kis híján elesik. Wallander tudta, hogy eljött a cselekvés ideje. Felállt. – Mit csinálsz, a francba? Martinsson hangja volt. – Most elkapjuk – mondta Wallander. – Körül kell fognunk előbb. – Elég ideje marad elillanni. Wallander Martinssonra nézett, aki csak a fejét rázta. Aztán elindult. Az agyag azonnal belekapaszkodott a cipőtalpába. Az ember kikerült a fényszóró fényéből. Wallander megállt, és meggyőződött róla, hogy ki van biztosítva a pisztolya. Hallotta, amint a háta mögött Martinsson valamit odakiált El–Sayednek és Elofssonnak. Wallander megpróbált a maradék fényszóró hatósugarán kívül maradni. Gyorsabban futott. Az egyik cipője lemaradt a lábáról. Dühösen lehajolt, és a másikat is lerúgta. A nedvesség és a hideg közvetlenül érte a lábát, de könnyebben mozgott. Hirtelen megpillantotta az embert. Ott bukdácsolt a szántóföldön, és csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. Mélyebbre siklott a sötétségbe. Ekkor jutott eszébe Wallandernek, hogy fehér dzseki van rajta. Gyorsan levetette, és a sárba dobta. Sötétzöld volt alatta a pulóver. Most már nem látszott olyan jól. Úgy látszik, az előtte futó nem tudta, hogy ő ott lohol mögötte. Ez előnyt adott Wallandernek. A távolság még mindig olyan nagy volt kettőjük között, hogy Wallander nem merte megkockáztatni a láblövést, hogy megállítsa a menekülőt. A távolból helikoptert hallott. A zaj nem közeledett. A közelben várakozott. Most voltak a szántó közepén. A fényszóró fénye gyengült. Tudta, hogy rossz lövő. Az az ember ott előtte kétszer is mellélőtt, de minden bizonnyal jobb lövész nála. A fényszórót nagy távolságból is biztosan kilőtte. Wallander lázasan kereste a megoldást. Nem értette, hogy Martinsson vagy Hansson miért nem küldi már oda a helikoptert. Az ember hirtelen megbotlott. Wallander megállt, és látta, hogy a férfi lehajol, és keres valamit. A másodperc töredéke alatt kitalálta, hogy a pisztolyát vesztette el, és most nem találja. Jó harminc méterre voltak egymástól. Nem elég az idő, gondolta, aztán nekiiramodott. Megpróbált átugrálni a nedves és keményre fagyott

barázdákon. De ő is megbotlott, és elvesztette az egyensúlyát. Ebben a pillanatban vette észre az ember. Még mindig nagy volt köztük a távolság, de Wallander így is látta, hogy ázsiai. Aztán Wallander elcsúszott. Bal lába kiszállt alóla, mintha jégdarabra lépett volna. Nem sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Elesett. Ugyanebben a pillanatban találta meg az ember a pisztolyát. Wallander feltérdelt. Az ember kezében a pisztoly egyenesen rá irányult. Wallander meghúzta a ravaszt. Semmi. Még egyszer. Semmi. A pisztoly csütörtököt mondott. Wallander a menekülés utolsó, kétségbeesett reményében oldalra vetette magát, és lehasalt a barázdába, bepréselte magát a földbe, amilyen laposan csak tudta. Aztán eldördült a lövés. Wallander összerándult. Nem találták el. Mozdulatlanul feküdt ott, és várta a következő lövést. De nem történt semmi. Nem tudta, mennyi ideig feküdt ott, de látta önmagát kívülről. Így fogja tehát végezni. Értelmetlen halál. Egyedül egy szántóföldön. Eddig jutott hát el, minden elvével és minden tervével. Ennyi volt. Arccal a nedves, fagyos agyagban tűnik el majd a sötétben. És még cipő sincs rajta. Csak akkor mert arra gondolni, hogy talán mégis túléli, amikor a gyorsan közeledő helikoptert hallotta. Óvatosan felnézett. A férfi kitárt karral a hátán hevert. Wallander felkelt, és lassan közelebb óvakodott. Kis távolságból látta, amint a helikopter fényszórója a szántóföld fölött imbolyog. Kutyaugatást hallott, és Martinsson hangját, amint a sötétségben kiabál. Az ember halott volt. Nem kellett a halál okát sokáig kutatnia. A legutolsó lövés, amelyet hallott, nem neki szólt. Az agyagban hanyatt fekvő férfi saját magát lőtte agyon. A halántékába lőtt. Wallander hirtelen megszédült, és felkavarodott a gyomra. Leguggolt. A hideg nyirkosságtól megborzongott. Nem kellett már semmit sem kérdeznie. A fekete esőkabátos férfi, aki holtan feküdt előtte, ázsiai típusú ember volt. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen országból jött. De ez volt az az ember, aki miatt Sonja Hökberg pár hete helyet cserélt István vendéglőjében Eva Perssonnal. Az, aki utána hamis hitelkártyával fizetett, amely Fu Cseng nevére volt kiállítva. Aki megjelent Falk lakásán, amikor Wallander az özvegyre várt. Aki kétszer is Wallanderre lőtt, de egyszer sem talált. Még azt is gyanította, hogy ez volt az a személy is, aki Sonja Hökberget a transzformátorállomásra vitte. Jonas Landahlt pedig a

lengyel komp géptermének olajos fenékvizébe hajította. Sok nyitott kérdés maradt még. De ott a hideg agyagban Wallander mégis azt gondolta, hogy valami véget ért. Azt, hogy a dolog másképp áll, még nem sejtette. Azt csak később értette meg. Elsőnek Martinsson ért oda hozzá. Wallander lassan emelkedett fel. Elofsson mindjárt Martinsson mögött jött. Wallander megkérte, szedje össze a cipőjét és a dzsekijét, amelyek odakint hevernek valahol. – Lelőtted? – kérdezte Martinsson hitetlenül. Wallander a fejét csóválta. – Magát lőtte le. Ha nem tette volna meg, most én lennék halott. Valahonnan közben Lisa Holgersson is előkerült. Wallander Martinssont kérte meg, hogy adjon neki magyarázatot. Elofsson megjött a dzsekivel és a cipővel. Tiszta agyag volt minden. Wallander már semmit sem akart, csak eltűnni onnan, amilyen gyorsan lehet. Nemcsak haza akart jutni tiszta ruhát venni, hanem önmaga látványától is meg akart szabadulni, amint arccal lefelé az agyagban fekszik, és várja a véget. A szánalmas véget. A lelke mélyén persze örült is. De ebben a pillanatban legfőképpen csak ürességet érzett. A helikopter eltűnt. Hansson visszaküldte. A nagy felhajtás lassan lecsillapodott. Mindenki eltűnt, kivéve a nyombiztosítókat és azokat a kollégákat, akik a halottal foglalkoztak. Hansson csattogott oda az agyagban. Világító sárga gumicsizma volt rajta, és viharkalap. – Haza kéne menned – mondta, és végigmérte Wallandert. Wallander bólintott, és elindult visszafelé, ugyanarra, amerről jött. Körötte zseblámpák fényei ugráltak. Többször is közel járt ahhoz, hogy elessen. Mielőtt kiért volna az útra, Lisa Holgersson beérte. – Azt hiszem, elég alapos képet kaptam arról, ami itt történt – mondta. – De holnap az egészet tisztességesen meg kell beszélnünk. Köszönhetjük a szerencsének, hogy így ért véget! – Hamarosan meg tudjuk mondani, hogy ő volt–e az, aki végzett Sonja Hökberggel és Jonas Landahllal. – Azt nem gondolod, hogy Lundberg halálához is lehetett köze? Wallander kérdőn nézett rá. Gyakran azt gondolta, hogy a nő kifejezetten gyorsan gondolkodik, és a megfelelő kérdéseket teszi fel. Most az ellenkezőjét bizonyította. – Lundberget Sonja Hökberg ölte meg – mondta. – Ezen aztán tényleg nem kell már a fejünket törni.

– De miért történt ez az egész? – Azt még nem tudjuk. – De Falknak központi szerepe volt benne. – Pontosabban annak, amit a számítógépe rejt. – Nekem az egész eléggé elméletinek tűnik. – Nincs más magyarázat. Wallander érezte, hogy a végét járja. – Száraz holmit kell vennem – mondta. – Ha nem haragszol, most hazamegyek. – Még csak egyet – mondta Lisa. – Muszáj szólnom miatta. Nagy felelőtlenség volt, hogy egyedül indultál annak az embernek az üldözésére. Magaddal kellett volna vinned Martinssont. – Nagyon gyorsan történt minden. – Nem lett volna szabad megakadályoznod, hogy veled menjen. Wallander épp az agyagot próbálta levakarni a holmijáról. Most felpillantott. – Megakadályozni? – Nem lett volna szabad megakadályoznod abban, hogy veled menjen. Alapszabály, hogy az ember egymagában nem avatkozik be. Tudnod kéne. Wallander egyszerre elvesztette minden érdeklődését a holmijára ragadt agyag iránt. – Ki mondta, hogy bárkit is megakadályoztam volna? – Ez egyértelmű volt. Wallander tudta, hogy erre csak egy magyarázat lehet: Martinsson maga kellett hogy ezt állítsa. Elofsson és El–Sayed jóval messzebb voltak. – Talán holnap ezt is megbeszélhetnénk – mondta kitérőn. – Kénytelen vagyok felhívni a figyelmedet. Különben én magam is szabálysértést követek el. Elég bonyolult a helyzeted amúgy is. Aztán otthagyta, és elment a zseblámpájával együtt az utca irányába. Wallanderben fehéren izzott a düh. Martinsson tehát hazudott. Azt állította, megakadályozta abban, hogy kimenjen vele a szántóföldre. Ő meg, Wallander, odakint hevert, arccal az agyagban, és várta a halált. Ugyanebben a pillanatban meglátta, hogy Martinsson és Hansson feléje igyekeznek. Táncoltak a zseblámpák fénykévéi. A háttérben Lisa Holgersson épp beindította a kocsiját, és elhajtott. Martinsson és Hansson megállt. – Megfognád egy pillanatra Martinsson lámpáját? – kérdezte Wallander, és Hanssonra nézett. – Miért? – Légy szíves, tartsd egy pillanatra! Martinsson odaadta Hanssonnak a lámpát. Wallander előrelépett, és Martinsson arcába ütött. De a zseblámpák ugráló fényében nem volt

egyszerű felmérni a távolságot. Így az ütés csak súrolta Martinsson arcát. – Mondd, te megőrültél, a francba is? – Mondd, te őrültél meg, a francba is? – kiáltotta Wallander, és Martinssonnak ugrott. Ott henteregtek az agyagban. Hansson közbe akart avatkozni, de megcsúszott és elesett. Az egyik zseblámpa elaludt, a másik az agyagban landolt. Wallander dühe éppolyan gyorsan elszállt, mint ahogy jött. A zseblámpa után kapott, és Martinsson arcába világított, akinek vérzett a szája. – Azt mondtad Lisának, megakadályoztam, hogy kigyere velem a szántóföldre! Olyan dolgokat állítasz rólam, amik nem igazak. Martinsson ülve maradt a sárban. Hansson feltápászkodott. Valahol egy kutya ugatott. – A hátam mögött ügyködsz – folytatta Wallander, és észrevette, hogy a hangja most teljesen nyugodt. – Nem tudom, miről beszélsz. – A hátam mögött ügyködsz. Úgy gondolod, hogy rossz rendőr vagyok. És Lisához lopódzol, amikor úgy gondolod, hogy senki sem látja. Hansson beleavatkozott. – Mondjátok, tulajdonképpen mi folyik itt? – A csapatmunkáról beszélgetünk éppen – felelte Wallander. – Arról, hogy meg kéne próbálni egymással valamilyen szinten tisztességesen bánni. Vagy esetleg az a gyümölcsözőbb módszer, ha mindenki hátba támadja a másikat. – Még mindig nem értek semmit – mondta Hansson. Wallander agya elborult. Teljesen fölösleges volt tovább rágni ezt a gumicsontot. – Csak ennyit szerettem volna mondani – morogta még, és Martinsson lábához hajította a lámpáját. Aztán kiment az útra, és megkérte az egyik járőrkocsit, hogy vigye haza. Megfürdött, és leült a konyhában. Már majdnem háromra járt. Próbált gondolkodni, de a feje tökéletesen üres volt. Lefeküdt, de nem tudott elaludni. Gondolatban visszatért a szántóföldre. A félelméhez, ahhoz, ahogy ott arccal a latyakban hevert. Ahhoz a különleges szégyenérzethez, hogy úgy kell meghalnia, hogy nincs a lábán cipő. És aztán a Martinssonnal történt leszámoláshoz. „Elértem a terhelhetőségem határát – gondolta. – Lehet, hogy nemcsak a Martinssonhoz fűződő kapcsolatomban. Hanem egyáltalán.” Sokszor érezte már magát kilúgozottnak, agyondolgozottnak, de ennyire még soha, mint most. Megpróbált Elvira Lindfeldtre gondolni, hogy erőt merítsen. Ő már biztosan

alszik. Robert Modin pedig ott a közelében, egy másik szobában alszik. Akinek most már nem kell attól tartania, hogy távcsöves emberek figyelik belátható távolságból. Wallander azon is gondolkodott, milyen következményekkel jár, hogy így megtámadta Martinssont. Megint, akárcsak Eva Persson és az anyja esetében, megint egy állítás egy állítással áll majd szemben. Lisa Holgersson már kimutatta, hogy Martinssont többre tartja, mint őt. És Wallander két hét alatt kétszer is erőszakot alkalmazott. Ezen nem sokat kell töprengeni. Az első esetben egy kiskorú ellen, kihallgatáson. A második esetben egyik legrégebbi munkatársával szemben. Egy olyan férfival szemben, akivel nagyon jó kapcsolatban volt. Azon is elgondolkodott, hogy megbánta–e kiakadását. De nem bánta meg. Nem tudta megbánni. Végül is a méltóságáról volt szó. Szükségszerű reakció volt ez Martinsson árulására. Mindannak napfényre kell kerülnie, amit Ann–Britt elmondott Wallandernek. Hosszú ideig feküdt még álmatlanul, és gondolkodott terhelhetőségének határain. És azon, hogy ilyen határok a társadalomban is vannak. De azt már nem tudta, hogy ennek milyen jelentősége lesz a jövőre nézve. Azonkívül, hogy a jövő rendőrtisztviselőinek, akik, akárcsak El–Sayed, már egyenesen a rendőrakadémiáról érkeznek majd, egész más feltételekkel kell dolgozniuk, hogy a számítástechnika farvizén hajózó bűnözést le tudják majd gyűrni. Még ha nem érzi, akkor is öreg kutya már. És az öreg kutyáknak csak igen nagy ráfordítással lehet megtanítani egy–egy kunsztot. Kétszer felkelt. Egyszer vizet inni, egyszer vizelni. Mindkét alkalommal elálldogált kicsit a konyhaablaknál, és kibámult az üres utcára. Amikor végre el tudott aludni, már fél négy volt. Vasárnap, október 19. Carter a TAP 553–as gépével pontosan hat óra harminckor leszállt Lisszabonban. A koppenhágai gép nyolc óra tizenötkor indul. Carter számára az európai megérkezés mindig egy kis nyugtalansággal járt. Afrikában biztosan mozgott. Itt azonban idegen territóriumon járt. Mielőtt beutazott volna Portugáliába, válogatott egy kicsit az identitások és az útlevelek között. Német állampolgárként jutott át a kontrollon – neve Lukas Habermann, 1939–ben született Kasselban –, és megjegyezte a hivatalnok arcát. Egyenesen a toalettbe sietett,

ahol szétvagdosta az útlevelet, és a fecniket gondosan leöblítette. Kézitáskájából ezek után elővett egy angol útlevelet – neve Richard Stanton, 1940–ben született Oxfordban. Aztán másik zakót vett, és nedvesen átfésülte a haját. Becsekkolt, aztán átment az útlevél– ellenőrzésen, a lehető legtávolabbi ablakot választva attól a helytől, ahol félórája egyszer már áthaladt. Semmi gond nem volt. Keresett egy félreeső helyet a tranzitváróban, ahol éppen átépítés folyt. Miután vasárnap volt, az építkezés is pihent. Amikor megbizonyosodott felőle, hogy senki sincs a közelében, elővette a mobilját. A nő azonnal jelentkezett. Carter nem szeretett telefonon beszélgetni. Ezért nagyon pontosan megfogalmazott kérdéseket tett fel, és ugyanilyen válaszokat várt. A nő nem tudta, hol lehet Cseng. Már előző este jelentkeznie kellett volna. De nem tette. Aztán Carter hitetlenkedve hallgatta az újságot, amit a nő elárult neki. Tényleg alig tudta elhinni. Ekkora szerencse nem is érhet valakit. Végül azonban csak elhitte. Robert Modin nemcsak hogy belesétált a csapdába, hanem egyenesen odavitték. Amikor Carter befejezte a beszélgetést, még elálldogált. Nem sok jót jelentett, hogy Cseng eltűnt. Valaminek történnie kellett. Másrészről, most már nem lesz nehéz azt a Modin nevű embert ártalmatlanná tenni, aki úgy tűnt, idővel a legnagyobb gondjukká vált. Carter zsebre tette a telefont, és megnézte a pulzusát. Gyorsabb volt a rendesnél. Kicsit. Visszament a business class utasai számára fenntartott váróba. Evett egy almát, és teát ivott. A koppenhágai gép ötperces késéssel, nyolc óra húszkor emelkedett a levegőbe. Carter a 3D helyen ült. Utálta, ha beszorítják az ablakhoz. Azt mondta a stewardessnek, hogy nem kér reggelit. Aztán behunyta a szemét, és kisvártatva el is aludt.

38. Vasárnap reggel Wallander és Martinsson nyolckor találkozott össze. Mintha megbeszélték volna, egy időben értek a kapitányság elé. Az étkező előtti folyosón futottak össze. Ellenkező irányból jöttek a néptelen folyosón. Így Wallandernek az az érzése támadt, mintha párbajra készülődnének. De semmi sem történt, biccentettek, és együtt bementek az étkezőbe, ahol a kávégép már megint kiadta a lelkét. Martinssonnak kék volt az egyik szeme alja, és feldagadt az

alsó ajka. Rámeredtek a cédulára, amelyen trehány betűkkel oda volt firkantva, hogy elromlott a kávéfőző. – Még elkaplak azért, amit tegnap tettél velem – mondta Martinsson. – De először befejezzük ezt az ügyet. – Hiba volt verekednem – felelte Wallander. – De ezenkívül semmi mást nem bánok. Aztán többet nem beszéltek a dologról. Hansson is megjött, és aggodalmasan nézte kettőjüket a kávégép előtt. Wallander azt javasolta, maradjanak itt az üres étkezőben, ne menjenek át egyik ülésterembe sem. Hansson feltett egy fazék vizet, és felajánlotta nekik, hogy kaphatnak az ő magánkávékészletéből. Amikor épp elkészült a kávé, belépett Ann–Britt is. Wallander nem tudta, Hansson felhívta–e már reggel, és elmondta–e neki, mi történt. Az viszont hamar kiderült, hogy Martinsson beszámolt a szántóföldön meghalt férfiról. Azt is észrevette Wallander, hogy a verekedésről hallgatott. Azt is látta, hogy Martinsson meglehetősen hűvösen viselkedik a nővel. Ami viszont semmi egyebet nem jelentett, mint hogy éjszaka kiókumlálta, honnan juthatott Wallander bizonyos értesülésekhez. Amikor pár perc múlva Alfredsson is csatlakozott hozzájuk, el is kezdhették. Hansson beszámolt arról, hogy Nyberg még mindig kint van a szántóföldön. – Mit akar még ott találni? – csodálkozott Wallander. – Hazament közben, és aludt is pár órát – magyarázta Hansson. – Úgy gondolja, egy órán belül végez. Az ülés kurtára sikeredett. Wallander megkérte Hanssont, beszéljen Viktorssonnal. Ebben a helyzetben fontos volt, hogy az államügyész folyamatosan megkapja az információkat. A nap folyamán valamikor sajtókonferenciát is kell tartaniuk. Azt meg megteszi Lisa Holgersson. És Ann–Britt, ha ideje engedi, segíthetne neki. – Én ott sem voltam ma éjszaka – képedt el a nő. – Megszólalnod sem kell. Csak annyit kérek, figyelj oda, mit beszél Lisa. Nehogy hajmeresztő zöldségeket hordjon össze. Döbbent csend követte ezeket a szavakat. Senki sem hallotta még, hogy nyíltan megbírálta volna a főnökasszonyt. Nem is gondolta végig, mit mond. Az éjszakai töprengések következménye volt. Az az érzés, hogy öreg, hogy elhasznált. Hogy megrágalmazták. Ám ha tényleg öreg, akkor már van hozzá joga, hogy nyíltan kimondja, amit gondol. És sem a múltra, sem a jövőre nem kell tekintettel lennie. Aztán rátért a jelen legfontosabb kérdéseire. – Falk gépére kell összpontosítanunk. Ha

igaz, hogy bele van programozva valami, ami huszadikán lép működésbe, akkor kevesebb mint tizenhat óránk van arra, hogy rájöjjünk, mi az. – Modin hol van? – kérdezte Hansson. Wallander megitta a kávéját, és felállt. – Hozom. Aztán elkezdjük. Amikor ki akart menni az étkezőből, Ann–Britt jelezte, hogy beszélni akar vele, de leintette. – Most ne. Modinért kell mennem. – Hol van? – Egy barátnőmnél. – Másvalaki nem tudná elhozni? – Dehogynem. De gondolkodnom kell. Hogyan tudjuk a lehető legjobban kihasználni ezt a napot? Mit jelent az, hogy az a szántóföldi ember meghalt? – Épp erről akartam beszélni veled. Wallander megállt az ajtóban. – Oké. Kapsz öt percet. – Nekem úgy tűnik, mintha a legfontosabb kérdést még fel sem tettük volna. – Mégpedig? – Hogy miért magát lőtte le, és nem téged. Wallander a saját hangján érzékelte, mennyire mérges. Mérges is volt. Mindenre és mindenkire. És nem is akarta ezt eltitkolni. – Miért indulsz ki abból, hogy én nem tettem fel magamnak ezt a kérdést? – Mondtál volna róla valamit, amikor együtt ültünk az előbb. Okostojás, gondolta Wallander, de nem mondta ki. Azért mégiscsak van mindennek határa. – És te mit gondolsz? – Nem voltam ott. És nem is tudom, mi vagy hogyan történt. De szerintem elég sok mindennek össze kell jönni ahhoz, hogy egy ilyen ember öngyilkosságot kövessen el. – Miért gondolod? – Kis tapasztalatot azért én is összeszedtem az elmúlt években. Wallander nem állta meg, hogy ki ne oktassa: – Persze, nagy kérdés, hogy a tapasztalataid alkalmazhatók–e épp erre az esetre. Ez az ember legalább két áldozatot meggyilkolt. És nem habozott volna, ha még egyet meg akar ölni. Nem tudjuk, mi rejtőzik a magatartása mögött. Valószínűleg eléggé gátlástalan alak lehetett. Ráadásul szokatlanul hidegvérű is. Valami ázsiai hidegvér, ha ugyan jelent ez valamit. Lehet, hogy meghallotta a helikoptert, és rájött, hogy nincs menekvés. Abból indultunk ki, hogy ezek mögött az események mögött bizonyosfajta fanatikusok állnak. Lehet, hogy épp ezt a fanatizmust fordította maga ellen a végén. Ann–Britt még valamit akart mondani, de Wallander félig már kiment az ajtón.

– El kell mennem Modinért – mondta. – Aztán még beszélhetünk. Wallander elhagyta a kapitányságot. Negyed tíz volt. Sietett. Szeles volt az idő, de már nem esett. A felhőtakaró gyorsan szakadozott. Malmőbe hajtott. Most, vasárnap, üres volt az országút. Nagyon gyorsan ment. Valahol Rydsgård és Skurup között elütött egy nyulat. Megpróbálta kikerülni, de a nyúl így is bekerült az egyik hátsó kerék alá. A visszapillantó tükörben még látta, hogyan rángatóznak a hátsó lábai az úton. De nem lassított. Csak a jägersrói ház előtt fékezett. Húsz perc múlva tíz óra. Elvira Lindfeldt azonnal ajtót nyitott. Robert Modin a konyhában ült és teázott. A nő fel volt öltözve, Wallander mégis úgy érezte, mintha fáradt lenne. Valahogy mintha megváltozott volna, mióta utoljára látta. De a mosolya még mindig ugyanolyan volt. Be akarta invitálni egy csésze kávéra. Wallander boldogan el is fogadta volna, de mégis visszautasította. Szoros volt az idő. A nő erőltette, megfogta a karját, és szinte becipelte a konyhába. Wallander észrevette, hogy egy lopott pillantást vet az órára. Bizalmatlansága azonnal felébredt. „Azt akarja, hogy még maradjak – gondolta. – De nem túl soká. Azután valami más vár rám. Vagy másvalaki.” Hálásan köszönte, de elhárította a meghívást. Szólt Modinnak, hogy készüljön. – Félek azoktól az emberektől, akik nagyon sietnek – mondta a nő, amikor Modin kiment a konyhából. – Hát akkor máris megtalálta bennem az első hibát – felelte Wallander. – De ma nem tudok ezen segíteni. Ystadban sürgősen szükségünk van Modinra. – Miért olyan sietős? – Túl hosszú ahhoz, hogy elmagyarázzam. Csak annyit mondhatok, hogy aggódunk az október 20. miatt. Az pedig holnap van. Wallander fáradt volt, mégis mintha az aggodalom árnyát látta volna átsuhanni a nő arcán. Aztán megint mosolygott. Wallander elgondolkodott, vajon félelmet látott–e az imént. Végül elhessegette ezt a gondolatot, biztosan csak képzelődött. Modin jött lefelé a lépcsőn. Kész volt. Számítógépeit a hóna alatt hozta. – Visszajön ma éjszakára is a vendégem? – kérdezte a nő. – Már nem lesz rá szükség. – És maga visszajön? – Felhívom – mondta Wallander. – Egyelőre nem tudok többet mondani.

Elindultak Ystadba. Wallander most kicsit lassabban ment. – Korán felébredtem – mondta Modin. – Megpróbáltam gondolkodni. És van néhány új ötletem, amelyeket szívesen kipróbálnék. Wallander gondolkodott, elmesélje–e neki azt, ami az éjszaka történt. De úgy döntött, vár vele. Pillanatnyilag az volt a legfontosabb, hogy Modin összpontosítani tudjon. Csendben haladtak tovább. Wallandernek még az is eszébe jutott, fölösleges lenne Modint azzal terhelni, hogy magyarázza el neki újabb ötleteit. Elhagyták azt a helyet, ahol a nyúl teteme feküdt. Egy raj varjú rebbent fel a kocsi közeledtére. A nyúl már a felismerhetetlenségig szét volt tépve. Wallander elmondta, hogy ő ütötte el a szerencsétlen nyulat errefelé jövet. – Száz meg száz elgázolt nyulat lehet látni. De csak azt látod meg igazán, amelyiket te ütöttél el. Modin hirtelen ránézett. – Elmondaná ezt még egyszer? A nyulakról? – Csak akkor látjuk meg a nyulat, ha már elütöttük. Pedig előtte több száz döglött nyulat látunk. – Pontosan – mondta Modin. – Így van. Wallander kérdő tekintetet vetett rá. – Talán azt, ami Falk gépében van, szintén így kellene nézni – magyarázta Modin. – Olyasvalami lesz, amit már százszor láttunk, csak nem szenteltünk neki figyelmet. – Azt hiszem, nem nagyon értem, amit mondasz. – Lehet, hogy fölöslegesen keresgéltünk a mélyben? Lehet, hogy az, amit keresünk, nincs is elrejtve, hanem itt van az orrunk előtt. Modin eltöprengett. Wallander pedig még mindig nem volt biztos abban, hogy jól értette, amit mondott. Tizenegykor álltak meg a Runnerströms Torgi ház előtt. Modin felszaladt a gépeivel a lakásba. Wallander fél lépcsőfordulóval mögötte szuszogott. Tudta, hogy mostantól arra kell hagyatkoznia, amit Alfredsson és Modin kitalál. Martinsson támogatásával. A legtöbb, amit tehet, az, hogy megpróbálja áttekinteni a dolgokat. Szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztesse őket arra, milyen helyzetben vannak. Hogy mi fontos, és mi várhat. Ugyanakkor abban is reménykedett, Alfredsson és Martinsson elég okosak ahhoz, hogy ne meséljenek Modinnak az éjszaka történtekről. Wallandernek félre kellett volna vonni Martinssont, és szólni neki, hogy Modin semmiről sem tud. És egyelőre jó lenne, ha ez így is maradna. De nem tudta rávenni magát, hogy az elkerülhetetlennél

több szót váltson Martinssonnal. Annak pedig, hogy bizalmas információkat cserélgessen vele, egyszer s mindenkorra vége. – Tizenegy óra – mondta, miután kiszuszogta magát a lépcsőn megtett erőltetett menet után. – Ez azt jelenti, hogy éjfélig, huszadikáig van még tizenhárom óránk. Más szavakkal: szoros az időnk. – Nyberg telefonált – szólt közbe Martinsson. – Mondott valami fontosat? – Semmi különöst. A fegyver Makarov volt, kilencmilliméteres. Abból indult ki, hogy ez volt az a fegyver, amellyel az Apelbergsgatanon már lőttek. – Voltak papírjai? – Három különféle útlevele volt. – Egy koreai, egy thaiföldi és érdekes módon egy román. – Angolai nem? – Nem. – Beszélek Nyberggel. Aztán Wallander elkezdte nagyjából áttekinteni a helyzetet. Modin türelmetlenül ült a gép előtt, és várt. – Tizenhárom óra múlva október huszadika – ismételte Wallander. – Pillanatnyilag két kérdés érdekel bennünket. Minden mást a háttérbe szorítunk. És ha választ találunk e két kérdésre, az automatikusan elvezet bennünket egy harmadikhoz. De erre még visszatérünk. Wallander körülnézett. Martinsson kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Feldagadt ajka kezdett kékülni. – Ha választ kapunk az első kérdésre, az a két továbbit ki is iktatja – folytatta Wallander. – A keresett dátum valóban október huszadika– e? Ha igen, mi fog akkor történni? Ha pedig erre a kérdésre megvan a válasz, akkor még arra kell rájönnünk, hogyan állíthatjuk meg a folyamatot. Semmi egyéb nem fontos. Wallander elhallgatott. – Külföldről még nem érkezett válasz – mondta Alfredsson. Wallandernek megint eszébe jutottak a papírok, amelyeket alá kellett volna írnia, mielőtt szétküldik őket a nemzetközi rendőrszervezeteknek. Martinsson olvasott a gondolataiban. – Aláírtam őket én. Hogy időt nyerjünk. Wallander bólintott. – Reagált már valamelyik érintett szervezet, amelyet értesítettünk? – Eddig még nem. De nem sok idő telt el. És ma vasárnap van. – Ez pedig azt jelenti, hogy pillanatnyilag egyedül vagyunk – mondta Wallander. Aztán Modinra nézett.

– Robert azt mondta a kocsiban, hogy vannak új ötletei. Reméljük, a helyes útra terelnek bennünket. – Meg vagyok győződve arról, hogy a huszadika a dátum – mondta Modin. – Győzz meg bennünket is! – Egy órára van szükségem. – Tizenhárom van – felelte Wallander. – És induljunk ki abból, hogy tényleg nincs több. Wallander kiment. Átment a kapitányságra. Először is a mosdóba ment. Az utóbbi napokban állandóan pisilnie kellett. És kiszáradt a szája. Ez pedig azt jelezte, hogy nem figyel oda a cukorbajára. „Mit nem vettem észre? – gondolkodott. – Van valami mindezekben, amiből egy csapásra rá kéne jönnöm, mi tartja össze az egészet?” Egy pillanatra visszaszálltak a gondolatai Malmőbe. Elvira Lindfeldt ezen a reggelen más volt, mint eddig. Nem tudta volna megmondani, miben állt a változás, de hogy más volt, az biztos. Ez nyugtalanná tette. Azt végképp nem szerette volna, ha a nő máris hibákat talál benne. Lehet, hogy Modin elszállásolásával máris túl mélyre rántotta bele a munkájába? Lerázta a gondolatot, és átment Hanssonhoz. Az a számítógép előtt ült, és Martinsson listáival a különféle rendőrségi nyilvántartásokban böngészett. Wallander megkérdezte, hogy halad. Hansson a fejét csóválta. – Semmi semmivel nem függ össze – mondta elgyötörten. – Mintha különféle kirakójátékok darabjait akarnánk összerakni, és abban reménykednénk, hogy csodálatos módon összeillenek. Az egyetlen közös nevező, hogy pénzügyi intézményekről van szó. Hozzá egy telekommunikációs társaság és egy műholdas vállalat. Wallander hirtelen csupa fül lett. – Mondd ezt az utolsót még egyszer! – Egy atlantai műholdas vállalat, a Telsat Communications. – Vagyis nem gyártóról van szó? – Ha jól értettem, ez olyan vállalat, amely kommunikációs műholdaknak ad bérbe adókapacitást. – Vagyis hozzáillik a telekommunikációs társasághoz – mondta Wallander. – Ha akarjuk, mondhatjuk, hogy mindenhez hozzáilleszkedik. A pénzt manapság elektronikus úton tologatják ide–oda. Elmúlt az az idő, amikor még ládákban szállították. Legalábbis ami az igazán nagy tranzakciókat illeti. Wallandernek támadt egy ötlete. – Meg lehet nézni, hogy Angolát lefedi–e ennek a cégnek valamelyik műholdja? – A szatellitjeik az egész világot lefedik. Még a sarki területeket is. Wallander bólintott.

– Lehet, hogy ennek jelentősége van. Hívd fel Martinssont, és mondd el neki! Hansson megragadta az alkalmat. – Mi volt az tulajdonképpen ma éjszaka a szántóföldön? – Martinsson baromságokat hord össze – mondta Wallander szűkszavúan. – De hagyjuk is ezt most. Wallander az óráján látta, hogy megy az idő. Eleinte abban a hiú reményben üldögélt a kapitányságon, hogy a Runnerströms Torgról hamarosan befut a megváltó telefon. De semmi sem jött. Úgy látszik, nem jutottak tovább. Lisa Holgersson tizennégy órakor rögtönzött sajtókonferenciát tartott. Előzőleg beszélni akart Wallanderrel. Ő azonban eltűnt, és azt adta szigorú utasításba Ann–Brittnek, hogy tagadja le, ha keresik. Hosszú időn át némán ült az ablak előtt, és bámulta a víztornyot. A felhőtakaró teljesen eltűnt. Tiszta, hűvös októberi nap ígérkezett. Három körül már nem bírta a kapitányságon, és átment a Runnerströms Torgra. Ott éppen egy heves vitába csöppent néhány számkombinációról. Amikor Modin Wallandert is be akarta vonni, ő csak a fejét rázta. Ötkor evett egy hamburgert. Amikor visszaért a kapitányságra, felhívta Elvira Lindfeldtet. Nem vette fel. Még az üzenetrögzítője sem volt bekapcsolva. Wallander bizalmatlansága azonnal visszatért. Viszont túl fáradt és túlságosan meghasonlott volt ahhoz, hogy ezen komolyan elgondolkodjon. Fél hétkor meglepetésszerűen Ebba bukkant fel a kapitányságon. Műanyag dobozban ennivalót hozott Modinnak. Wallander megkérte Hanssont, vigye át a Runnerströms Torgra. És utólag azt gondolta, hogy nem köszönte meg neki eléggé. Hét óra tájban felhívta a Runnerströms Torgot. Martinsson jelentkezett. Rövid beszélgetés volt. Wallander egyetlen kérdésére sem találtak még választ. Letette a telefont, és átment Hanssonhoz, aki véreres szemmel meredt a képernyőre. Wallander megkérdezte, nem futottak–e be közlemények külföldről. Semmi. Wallandert hirtelen düh fogta el. Megragadta Hansson látogatószékét, és a falhoz vágta. Aztán elment. Nyolckor már megint Hansson ajtajában állt. – Átmegyünk a Runnerströms Torgra – mondta. – Így nem megy tovább. Össze kell foglalnunk a dolgokat. Megkeresték Ann–Brittet is, aki félig alva kornyadozott az irodájában. Aztán szótlanul Falk

irodájához mentek. Ahogy felértek, Modin a padlón ült, hátát a falnak vetve. Martinsson az összecsukható székén ült. Alfredsson teljes hosszában elnyúlt a padlón. Wallander azon gondolkodott, látott–e már valaha ennyire reményvesztett, kimerült nyomozócsoportot. Tudta, hogy azért pukkadtak ki annyira mind, mert az éjszakai események ellenére sem értek el semmi néven nevezhető eredményt. Ha csak egy apró lépéssel tovább jutottak volna, összesített energiájuk elegendő lenne. Így azonban szárnyaszegetten, szinte feneketlen reménytelenségben gubbasztottak. „Mit tehetek még? – gondolta. – Milyen utolsó nagy nekifeszülésünk lehet? Mielőtt még éjfél lesz.” Leült a számítógép mellé egy székre. A többiek köréje gyűltek. Csak Martinsson maradt távol. – Összefoglalás – szólt Wallander. – Hol állunk? – Sok minden amellett szól, hogy huszadikán történni fog valami – mondta Alfredsson. – De azt nem tudjuk, hogy éjféli tizenkettőkor, óraütésre történik, vagy valamikor később. Lehet, hogy azokban az intézményekben, amelyeket sikerült azonosítanunk, valamiféle informatikai gondok jelentkeznek. Meg az összes többinél persze, amelyeket még nem azonosítottunk. Miután ezek nagy és fontos pénzügyi központok, ezért arra következtethetünk, hogy ilyen vagy amolyan módon pénzről van szó. De azt már nem tudjuk, hogy valamiféle rafinált elektromos bankrablás készül vagy valami egyéb. – Mi lenne a létező legrosszabb, ami bekövetkezhetne? – kérdezte Wallander. – Hogy a világ pénzügyi piacain káosz törne ki. – És ez elképzelhető? – Már éltünk át egyszer hasonlót. Például amikor a dollár árfolyama valamennyire is drasztikusan változik, akkor könnyen pánik törhet ki. – Én azt gondolom, ilyesmi fog történni – mondta Modin. Mindenki ránézett, amint keresztbe vetett lábbal hevert a padlón Wallander lába mellett. – Miért gondolsz erre? Mivel magyarázod? – Azt gondolom, olyan kiterjedésű lesz, amilyet el sem tudunk képzelni. Ez pedig azt jelenti, hogy sem logikus, sem fantázia szülte érvekkel és gondolatokkal nem láthatjuk tisztán, ami történik, amíg meg nem

történik. – De hol fog elkezdődni? Lesz valamiféle kiváltó tényező? Meg kell nyomni, mondjuk, egy gombot? – A jelképes kávégépünk – jegyezte meg Hansson. – Már megint beleütköztünk. Wallander csendesen ült. Aztán körülnézett. – Az egyetlen, amit tehetünk – mondta aztán –, ha folytatjuk. Nincs más választásunk. – Malmőben felejtettem néhány flopit – szólalt meg Modin. – El kell hoznom őket, ha tovább akarok dolgozni. – Odaküldünk egy kocsit, és elhozzák őket. – Én is megyek. Úgyis szükségem van egy kis szünetre. Ráadásul Malmőben ott az a biobolt, ami este is nyitva van. Wallander felállt és bólintott. Hansson járőrkocsiért telefonált, amely Modint elviszi Malmőbe. Wallander felhívta Elvira Lindfeldtet. Foglalt. Megint megpróbálta. Ezúttal sikerült. Megmondta neki, hogy Modin odamegy néhány ottfelejtett flopiért. Elvira megígérte, hogy ajtót nyit neki. A hangja megint a régi volt. – Maga is jön? – kérdezte. – Nem tudok. – Meg se kérdezem, miért. – Nincs is értelme. Túl hosszú lenne. Alfredsson és Martinsson megint odahajolt Falk gépe fölé. Wallander a többiekkel együtt visszatért a kapitányságra. A portánál megállt. – Szeretném, ha félóra múlva találkozhatnánk – mondta. – Addig mindenki gondolja végig. Harminc perc nem sok idő, de elég kell hogy legyen. Aztán még egyszer elölről végig kell mennünk az egészen, és újra kell értékelni a helyzetet. Mindenki eltűnt a szobájában. Amikor Wallander is beért, a portáról hívták, és jelentették neki, hogy látogatója érkezett. – Ki az, és miért keres? – kérdezte. – Nem érek rá. – Azt mondja, a szomszédod a Mariagatanon. Hartmannénak hívják. Wallander azonnal megrémült, hogy mi történhetett. Pár évvel ezelőtt vízcsőtörés volt a lakásán. Özvegy Hartmanné, aki az alatta lévő lakásban lakik, akkor telefonon hívta fel a kapitányságot, és riadóztatta. – Megyek – mondta, és letette a telefont. Amikor odaért a portához, Hartmanné megnyugtatta. Nincs csőtörés, csak egy levelet hozott. – Biztosan eltévedt a postás –

mondta sajnálkozva. – Biztosan már péntek óta ott hever, de elutaztam, és csak ma reggel jöttem meg. Gondoltam, talán fontos. – Hát ezért igazán kár volt idefáradnia – mondta Wallander. – Ritkán kapok annyira fontos postát, hogy ne érne rá. A levélen nem volt feladó. Hartman asszony elment, Wallander pedig visszatért az irodájába. Kinyitotta a levelet, és nagy meglepetésére a „Pásztoróra” társkeresőtől jött. Köszönték szépen a jelentkezését, és megígérték, hogy átküldik hozzá az esetleges válaszokat. Wallander összegyűrte a levelet, és a papírkosárba dobta. A következő pár másodpercben teljesen kiürült az agya. Aztán összeráncolta a homlokát, és kivette az összegyűrt levelet a papírkosárból. Kisimította, és még egyszer elolvasta. Elővette a borítékot is. Nem is tudta, miért. Hosszasan bámult a postai bélyegzőre. Csütörtökön adták fel. A feje még mindig teljesen üres volt. A félelem a semmiből szakadt elő. A levelet csütörtökön bélyegezték le. Akkor fogadták el, mint a „Pásztoróra” ügyfelét. De akkorra ő már választ is kapott Elvira Lindfeldttől. Méghozzá olyan borítékban, amelyet a lakására vittek. Postai bélyegző nélküli levélben. Elindultak a gondolatok a fejében. Megfordult, és a számítógépére meredt. Teljesen megdermedt. Gondolatai körben forogtak. Eleinte gyorsan, aztán egyre lassabban. Úgy érezte, közel van ahhoz, hogy elveszítse a józan eszét. Aztán rákényszerítette magát, hogy higgadtan és tisztán végiggondolja a helyzetet. Közben továbbra is a számítógépére bámult. Fejében egy kép kezdett körvonalazódni. Egy összefüggés. És az rettenetes volt. Kirohant a folyosóra, be Hanssonhoz. – Hívd azonnal a járőrkocsit! – lökte oda, amikor átjutott az ajtón. Hansson összerezzent, és riadtan nézett rá. – Miféle járőrkocsit? – Amelyik elvitte Modint Malmőbe. – Miért? – Csináld, amit mondok! Gyorsan! Hansson a telefonért nyúlt. Két perc sem telt belé, már el is érte. – Visszafelé jönnek. – Letette a kagylót. Wallander fellélegzett. – De Modin Malmőben maradt. – Hogyhogy? – Azt mondják, kijött, és szólt nekik, hogy onnan akarja befejezni. Wallander úgy állt ott, mint aki gyökeret vert. A szíve nagyokat

ugrott. És még mindig nem tudta elhinni, hogy igaz lehet. Pedig már régebben is felmerült benne a gondolat, hogy talán megcsapolják a rendőrségi számítógépeket. És nem nyomozati anyagot keresnek rajtuk. Hanem például egy levelet, amely egy társkereső irodának szól. – Hozd a fegyveredet! – mondta. – Egy perc múlva indulunk. – Hová? – Malmőbe. Wallander útközben megpróbálta megmagyarázni a helyzetet. Hanssonnak jól érthető okokból problémái voltak a megértéssel. Wallander egyre–másra arra kérte, hogy hívja Elvira Lindfeldt számát. Senki sem jelentkezett. Wallander bekapcsolta a szirénát. Csendesen fohászkodott minden istenhez, akit csak ismert, nehogy Modinnak baja essék. De a legrosszabbtól tartott. Tíz előtt pár perccel lefékeztek a háznál. Minden csendes volt. Wallander arra kérte Hanssont, hogy várjon a kertkapunál. Aztán kibiztosította a fegyverét, és elindult a ház felé. A ház bejárati ajtajánál hallgatózott. Becsengetett. Várt. Fülelt. Még egyszer csengetett. Aztán megfogta a kilincset. Nem volt zárva. Odaintette Hanssont. – Erősítést kellene hívni – suttogta Hansson. – Nincs rá idő. Wallander óvatosan kinyitotta az ajtót. Megint hallgatózott. Emlékezett, hogy a villanykapcsoló az ajtó bal felén van. Kitapogatta a kezével. Abban a pillanatban, amint kigyulladt a világítás, oldalra lépett és lelapult. Az előszoba üres volt. A fény beesett a nappaliba. Elvira Lindfeldt a kereveten ült. Egyenesen rá nézett. Wallander nagy levegőt vett. A nő nem mozdult. Halott volt. Wallander Hanssont hívta. Óvatosan bementek a nappaliba. A nőt tarkón lőtték. A világossárga kerevethuzatot átitatta a vér. Átkutatták a házat, de már nem találtak senkit. Robert Modin eltűnt. Wallander tudta, hogy ez csak egyvalamit jelenthet. Valaki itt a házban várt rá. A szántóföldi ember nem volt egyedül.

39. Wallander sohasem tudta megmagyarázni, hogyan élte túl ezt az éjszakát. Úgy gondolta, részben az önvád, részben a harag tartotta

benne a lelket. Leginkább attól rettegett, hogy Robert Modinnal történhet valami. Első, bénító gondolata, amint Elvira Lindfeldtet megpillantotta holtan a kereveten ülve, az volt, hogy Robertet is megölték. De amikor átkutatták a házat, és nem találták, Wallander úgy gondolta, hogy Modin még életben lehet. Ha eddig minden a körül forgott, hogy elrejtsenek vagy eltitkoljanak valamit, akkor Modint is emiatt hurcolták most el. Wallandert nem kellett emlékeztetni rá, mi történt Sonja Hökberggel vagy Jonas Landahllal. Viszont először arra gondolt, hogy mégsem hasonlíthatók össze az esetek. Akkor nem tudták, hogy mi történt. Most azonban világosan kiolvasható összefüggések állnak előttük. Vagyis már a kiindulási helyzet sokkal jobb. Ám ami leginkább erőt adott neki ezen az éjszakán, az az afölötti elkeseredés volt, hogy becsapták. És a gyász, hogy az élet megint csak elzárta előtte a magányból kivezető utat. Elvira Lindfeldtért nem érzett gyászt, bár halála megrázta. Hiszen kilopta a számítógépéből a kapcsolatkereső levelét, és csaló szándékkal közeledett hozzá. Ő pedig szépen lépre ment. A nő remekül álcázta a csalást. Wallander hatalmas sebet kapott. Nagyon sok forrás táplálta a belőle feltörő dühöt. Hansson később mégis úgy mesélte, hogy Wallander szokatlanul visszafogott volt. Példaszerűen mérte fel a helyzetet, és becsülte meg, hogy milyen ellenlépéseket tehetnek. Wallander tudta, hogy vissza kell térnie Ystadba, amilyen gyorsan csak lehet. A központ, ha ugyan volt ilyen, Ystad volt. Hansson maradjon, ahol van, értesítse a malmöi kollégákat, és adja meg nekik a szükséges háttérinformációkat. De Hanssonnak még valamit meg kellett tennie. Wallander ebből a szempontból nagyon határozottan fogalmazott. Éjszaka volt, de mégis fel kellett derítenie Elvira Lindfeldt hátterét. Voltak–e kapcsolatai Angolával? Milyen ismeretségei voltak Malmőben? – Hát ez nem lesz egyszerű az éjszaka közepén – mondta Hansson. – Mégis meg kell lennie – felelte Wallander. – Engem nem érdekel, kit keltesz fel, kit csörgetsz ki az ágyból. És semmi kifogást el nem fogadsz, hogy holnap térjetek vissza rá. Ha kell, személyesen rángasd ki az ürgéket az ágyból, és öltöztesd fel őket. Holnap reggelre tudni szeretnék erről a nőről mindent, amit csak lehet. – Ki volt ez egyáltalán? – kérdezte Hansson. – Miért volt nála Modin? Te ismerted? Wallander nem felelt, Hansson pedig nem

kérdezett rá még egyszer. Amikor Wallander nem volt a közelben, néha azért feltette a kérdést, tudja–e valaki, ki volt ez a misztikus nőszemély. Wallander biztosan ismerte, ha egyszer nála helyezte el Robert Modint. Az ezt követő, nagyon alapos nyomozás során az a pont, hogy miképpen került kapcsolatba Wallander ezzel a nővel, továbbra is kicsit lebegtetett kérdés maradt. Senki sem tudta meg, hogy valójában mi történt. Wallander otthagyta Hanssont, és visszaindult Ystadba. Egész úton egyetlen kérdésre koncentrált: hol lehet Modin? Azzal az érzéssel száguldott az éjszakai országúton, hogy a katasztrófa kézzelfogható közelségbe érkezett. És nem tudta, hogyan fordítsa el, de még azt sem, hogy miből áll. Ám most Modin életének megmentése minden egyébnél fontosabbnak tűnt. Wallander tépett Ystad felé. Megkérte Hanssont, hívja fel őket, és szóljon, hogy már úton van. Azok, akik véletlenül már alszanak, keljenek fel. Amikor Hansson megkérdezte, hogy ez Lisa Holgerssonra is vonatkozik–e, Wallander ráordított: – Dehogyis, őt ne! Az egész éjszaka folyamán ez az egyetlen eset volt, ami elárulta, milyen iszonyú nyomás alatt állt. Fél kettőkor fékezett le a rendőrkapitányság parkolójában. Rázta a hideg, amint ment befelé az ajtón. Mindenki az ülésteremben volt, már csak rá vártak. Martinsson, Ann–Britt, Alfredsson. Nyberg úton volt. Ahogy Wallander a kollégáira nézett, inkább egy maroknyi megvert hadseregre, mint harcra kész akciócsoportra emlékeztette a látvány. Ann–Britt egy csésze kávét nyújtott feléje, ő pedig egy szempillantás alatt végigöntötte a nadrágján. Aztán egyenesen a tárgyra tért. Robert Modin eltűnt, a nőt pedig, akinél meghúzódott, meggyilkolták. – Elsőként az következik ebből, hogy a szántóföldi emberünk nem volt egyedül. Hatalmas hiba volt, hogy ezt képzeltük. Legalább nekem tudnom kellett volna. Ann–Britt feltette az elkerülhetetlen kérdést: – Ki volt az a nő? – Elvira Lindfeldtnek hívták. – Távoli ismerősöm volt. – De azt honnan tudták, hogy – Modin nála fog éjszakázni? – Ezt majd később kiderítjük.

Hisznek–e neki? Wallander maga úgy érezte, meggyőzően hazudik. De ebben a pillanatban azért nem bízott meg annyira a saját ítélőképességében sem. Tudta, hogy meg kellett volna mondani az igazságot. Hogy a számítógépén levelet írt egy társkereső irodának. És hogy valaki bejutott a számítógépébe, és elolvasta a levelet, aztán ráküldte Elvira Lindfeldtet. De mindebből egy szót se mondott el. Saját maga előtt azzal mentette ki magát, hogy most Modin eltűnésére kell koncentrálniuk. Ha nem késő máris. Amikor eddig elértek, belépett Nyberg. Pizsamát viselt a zakója alatt. – Mi történt, a rohadt életbe? – kérdezte. – Hansson felhívott Malmőből, olyan volt, mint aki becsavarodott. Nem lehetett megérteni, amit összehordott. – Ülj csak le – mondta neki Wallander. – Hosszú lesz az éjszaka. Aztán intett Ann–Brittnek, aki röviden összefoglalta az éjszaka történteket. – Miért, nincs a malmöi rendőrségnek saját technikusa? – kérdezte Nyberg csodálkozva. – Szeretném, ha itt lennél – mondta Wallander. – Nemcsak azért, hogy kéznél légy, ha Malmőben találnak valamit, hanem azért is, hogy meghallgassalak. Nyberg némán bólintott. Aztán elővett egy fésűt, és elkezdte megzabolázni a szénaboglyát a fején. Wallander folytatta. – Egyetlen dologra következtethetünk. Ha ez nem is biztos. De csiszolhatunk még rajta, ahol lehet. Ez nagyon egyszerű: valami történni fog. És valamilyen módon innen, Ystadból indul ki. Martinssonra nézett. – A Runnerströms Torgot őrzik még? – Nem. Bevonták az őrszemeket. – Ki döntött így, a francba? – Viktorsson. Úgy érezte, pazarlás. – Azonnal küldjék vissza oda az őröket! Az apelbergsgataniakat én magam szüntettem meg. Lehet, hogy hiba volt. Most azonnal kérek oda is egy kocsit. Martinsson kiment. Gondja lesz rá, hogy a kocsik, amilyen gyorsan csak lehet, visszakerüljenek. Csendben várakoztak. Ann–Britt felajánlott egy zsebtükröt Nybergnek, aki még mindig fésülködött, de csak egy morgás volt a válasz. Martinsson visszajött. – Minden rendben. – Amit keresünk, az egy kiváltó tényező – mondta Wallander. – Falk halála lehet az. Én így látom mindazt, ami történt. Amíg Falk életben volt, minden az ellenőrzése alatt állt. Hirtelen meghal. És nyugtalanság terjed el, ami ezt a láncreakciót

váltja ki. Ann–Britt felemelte kezét. – Biztosan tudjuk, hogy Falk természetes halállal halt meg? – Így kellett lennie. A következtetéseim abból indulnak ki, hogy teljesen váratlan volt a halála. Az orvosa itt járt, és azt állította, hogy szinte kizárható a szívinfarktus lehetősége. Falk makkegészséges. És mégis meghal. És ezzel mindent mozgásba hoz. Ha Falk tovább élt volna, ahogy azt minden emberi számítás szerint meg kellett volna tennie, akkor Sonja Hökberget sem ölték volna meg. Szépen elítélték volna a taxisgyilkosság miatt. Jonas Landahlt sem ölték volna meg. Ő intézhette volna továbbra is Falk ügyeit. És mindaz, amit Falk és az őt körülvevő emberek terveztek, úgy valósult volna meg, hogy sejtelmünk sem lett volna az egészről. – Más szavakkal Falk váratlan halálának köszönhetjük, hogy egyáltalán tudomást szereztünk arról, hogy ami történik, annak világraszóló következményei lesznek? – Nincs más magyarázat. De ha valakinek van, akkor mondja el. Senkinek sem volt hozzáfűznivalója. Wallander megint feltette a kérdést, hol találkozhatott Falk Landahllal. Még nem tudták, mi kapcsolja össze kettőjüket, de Wallander egyre erősebben kezdte megsejteni kettejük mögött egy rituálék és külsőségek nélküli, földalatti szervezet létezését, amelynek tagjai a jelképes „éjszakai állatkák” révén fejtették ki működésüket. Alig észrevehető, apró megmozdulásaik nyomán egész adatbankok dőltek romba. És valahol, ebben a sötétségben találkozott Falk és Landahl. Sonja Hökberg halálát az okozta, hogy egy ideig szerelmes volt Landahlba. Többet erről nem tudtak. Pillanatnyilag. Alfredsson az aktatáskájáért nyúlt, és nagy halom papírt dobott ki belőle az asztalra. – Modin jegyzetei – mondta. – Az egyik sarokban hevertek. – Magammal hoztam őket. – Lehet, hogy megéri átnézni őket. – Martinssonnal csináld – mondta Wallander. – Ti értetek hozzá. Mi, többiek, nem. Csörgött az asztali telefon. Ann–Britt vette fel. Wallandernek adta tovább. Hansson volt. – Az egyik szomszéd azt állítja, hogy fél tíz felé csikorgó kerekekkel elhajtott innen egy kocsi. De nagyjából ez minden, amit összegereblyéztünk. Senki se látott, hallott semmit. Még a lövéseket sem. – Több volt egynél? – Az orvos azt mondja,

két golyó volt a fejében. Két belövés látszik. Wallander rosszul lett. Nyelnie kellett. – Itt vagy még? – Persze. Itt vagyok. – Senki sem hallotta a lövéseket? – Legalábbis a közvetlen szomszédok nem. – Eddig még csak őket tudtam kiugrasztani az ágyból. – Ki vezeti a nyomozást? – Forsmannak hívják. Nem találkoztam még vele. Wallandernek sem volt ismerős a név. – És gondol valamire? – Persze, nem egyszerű neki sem gombot varrni arra a sok mindenre, amit eldaráltam neki. Hiszen nincs indíték. – Tartsd az állást, amennyire lehet. Pillanatnyilag egyszerűen nem jutok hozzá, hogy beszéljek vele is. – És van itt még valami – mondta Hansson. – Ugye, Modin azért jött, hogy elvigyen néhány flopit? – Legalábbis azt mondta. – Azt hiszem, megtaláltam a szobát, ahol aludt, de nem voltak ott flopik. – Tehát magával vitte őket. – Úgy néz ki. – Találtál tőle valamit? – Semmit. – Van valami jele annak, hogy volt a házban még valaki? – Az egyik szomszéd azt állítja, hogy déltájban egy taxi érkezett. És egy férfi szállt ki. – Szükségünk lesz a taxisra. Figyelj oda, hogy Forsman előkerítse. – Én nem parancsolhatok a malmöi kollégáknak. – Akkor te magad nyomozd ki azt a taxit. Leírta a szomszéd azt a férfit, aki kiszállt? – Azt mondta, az évszakhoz képest vékonyan volt öltözve. – Ezt mondta? – Ha jól értettem. A luandai ember, gondolta Wallander. Akinek a neve C–vel kezdődik. – A taxi fontos – ismételte Wallander. – Abból kell kiindulnunk, hogy vagy valamelyik kompkikötőből, vagy Sturupból érkezett. – Mindjárt utánanézek, mit tehetek. Wallander beszámolt az asztalnál ülőknek a történtekről. – Úgy gondolom, erősítés érkezett – mondta. – Talán egyenesen Angolából. – Egyetlen választ sem kaptam a kérdéseimre – mondta Martinsson. – Sem szabotázscsoportokról, sem olyan

terrorszervezetekről, amelyek a nemzetközi pénzvilágnak üzentek hadat. Úgy tűnik, senki sem tud ilyen szervezetekről, amelyeket te strukturális vegánusoknak neveztél. Bár én még mindig úgy gondolom, hogy ez a fogalom vagy szó félrevezető. – Egyszer mindent először mondanak ki – vélte Wallander. – Itt Ystadban? Nyberg félretette a fésűt, és lenéző pillantást vetett Wallanderre. Mennyire öregnek látszik most, gondolta Wallander. Lehet, hogy a többiek meg róla gondolják ugyanezt? – Odakint a sandhammareni szántóföldeken fekszik egy ázsiai férfi – mondta Wallander. – Egy hongkongi ember, hamis igazolványokkal. Az ilyesmiről is mondhatjuk, hogy abszurd, ilyen nincs. De pontosan ez van. Nincs már védett szöglet. Nincs már vagy alig van különbség város és vidék között. Ennyit még én is megértettem ebből az új informatikából, hogy a világ közepe akárhol lehet. Megint csörgött a telefon. Most Wallander maga vette fel. Megint Hansson volt az. – Forsman jó – mondta. – Megvan a taxis. – Honnan jött? – Sturupból. Igazad volt. – Beszélt valaki a sofőrrel? – Itt áll mellettem. Elég hosszúra nyúlt a műszakja. Forsman egyébként üdvözöl. Tavasszal találkoztatok egy konferencián. – Üdvözöld a nevemben. Beszélhetek a taxissal? – Stig Lunnénak hívják, és itt jön. Wallander intett papírért és írószerszámért. A taxis olyan istentelen skånei tájszólásban beszélt, hogy még maga Wallander is csak nehezen értette meg. De a válaszai mintaszerűek voltak. Stig Lunne nem volt a cirkalmas válaszok embere. Wallander bemutatkozott, elmondta, miről van szó. – Hány órakor kezdte a fuvart? – Tizenkettő harminckettőkor. – Honnan tudja ilyen pontosan? – A fedélzeti számítógépről. – Előre megrendelt út volt? – Nem. – Vagyis kint állt Sturupban a droszton? – Igen. – Le tudná írni az utasát?

– Magas. – Tud róla még valamit mondani? – Karcsú. – Ennyi az egész? – Barnára sült. – Tehát a férfi magas volt, karcsú és napbarnított. – Igen. – Beszélt svédül? – Nem. – Milyen nyelven beszélt? – Nem tudom. Egy cédulát mutatott a címmel. – És az egész út alatt egy szót sem szólt? – Nem. – Hogyan fizetett? – Készpénzzel. – Svéd pénzzel? – Igen. – Milyen csomagja volt? – Egy válltáska. – Semmi más? – Semmi. – Sötét vagy világos bőrű volt? – Európai külseje volt? A taxis válaszától Wallander meglepődött. Nem csak azért, mert ez volt a leghosszabb mondat, amit Stig Lunne eddig produkált. – Az anyám szerint olyan vagyok, mint egy spanyol. Pedig Malmőben születtem. – Tehát úgy gondolja, nem egyszerű válaszolni erre a kérdésre? – Igen. – Szőke volt, vagy sötét hajú? – Kopasz. – A szemét látta? – Kék. – Hogy volt öltözve? – Túl vékonyan. – Mit ért ezen? Stig Lunne megerőltette magát. – Nyári öltözék, kabát nélkül. – Rövidnadrágot viselt?

– Vékony, fehér öltönyt. Wallandernek nem jutott eszébe több kérdés. Köszönetet mondott Stig Lunnénak, és megígértette vele, hogy ha még valami eszébe jut, azonnal jelentkezik. Három óra volt. Wallander röviden elmondta a Stig Lunne–féle személyleírást. Martinsson és Alfredsson visszavonult, hogy tanulmányozzák Modin jegyzeteit. Nyberg is kiment utánuk. Csak Wallander és Ann–Britt maradt ott. – Mit gondolsz, mit történt? – Nem tudom. De a legrosszabbtól tartok. – Ki ez a férfi? – Az erősítés, akit idehívtak. Valaki, aki tudja, hogy Modin jutott be a legmélyebben Falk titkos világába. De azt nem tudom, hogy pontosan kicsoda. – És miért kellett meghalnia a nőnek? – Nem tudom. És félek. Félóra elteltével Martinsson és Alfredsson visszajött. Nem sokkal utánuk Nyberg is szótlanul visszaült a helyére. – Nehéz kihámozni valami értelmeset Modin jegyzeteiből – kezdte Alfredsson. – Főképp ha olyanokat ír, mint „Meg kell találnunk azt a kávégépet, ami itt áll az orrunk előtt”. – Azt érti ezen, hogy valami nagyon hétköznapi dolog fogja beindítani folyamatot – mondta Wallander. – Olyasvalami, amit gondolkodás nélkül bárki megtesz. Egy gomb, amelyet mindennap megnyomunk. És ha azt a gombot egy bizonyos időpontban vagy egy bizonyos sorrendben nyomkodják, akkor elindul a folyamat. – Miféle gomb lehet az? – kérdezte Ann–Britt. – Hát igen, ezt kéne kitalálnunk. Négy óra. Hol lehet Robert Modin? Fél öt előtt Hansson megint telefonált. Wallander csendben figyelt és jegyzetelt. Néha közbekérdezett. Több mint negyedórán át beszélgettek. – Hanssonnak sikerült Elvira Lindfeldt hátterét feltérképezni – mondta Wallander. – Érdekes dolgokat meséltek róla. Például, hogy a hetvenes években néhány éven át Pakisztánban dolgozott. – Azt gondoltam, a nyomok Luandába vezetnek – képedt el Martinsson. – Az a fontos, amit Pakisztánban csinált. – Hány földrészre ágazik szét ez a történet? – kérdezte Nyberg. – Az előbb Angoláról beszéltünk. Most már Pakisztánról. Mi lesz a következő? – Nem tudjuk – felelte Wallander. – Én is csodálkozom, akárcsak te. De ennek a barátnőnek, akit Hansson előkapart, igen érdekes válaszai

vannak a számunkra. Megpróbálta kibogarászni, mit firkált a boríték hátuljára. – Nos, a barátnő szerint ugyanis Elvira a Világbanknál dolgozott. Ez pedig máris egy támpont. De van itt még több is. A barátnő szerint ugyanis meglehetősen radikális nézeteket szokott hangoztatni. Azt például, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszereket teljesen át kell alakítani. És ez csak úgy lehetséges, ha egyszer tabula rasát csinálnak. – Hát akkor már ezt is tudjuk – mondta Martinsson. – Hogy nyilvánvalóan igen sokan keveredtek bele. De azt még mindig nem tudjuk, hogy ezek hol lapulnak, és mi fog történni. – Egy gombot keresünk, igaz? – mondta Nyberg. – Vagy egy kart. Vagy egy váltót. De vajon odakint vagy idebent? – Ezt nem tudjuk. – Akkor, más szavakkal, semmit sem tudunk. A hangulat nyomott volt. Wallander növekvő kétségbeeséssel figyelte a kollégáit. Nem sikerül, gondolta. Modint is csak holtan fogjuk megtalálni. És nem tudunk megakadályozni semmit. Csengett a telefon. Wallander már nem is számolta, hányadszor jelentkezik Hansson. – Elvira Lindfeldt kocsija – mondta Hansson. – Gondolnunk kellett volna rá. – Így van. Kellett volna. – Állítólag mindig itt parkolt kint az utcán. De most nem áll itt. Körözzük. Egy sötétkék Golf. FHC 803 a rendszáma. Úgy látszik, ebben a történetben minden kocsi sötétkék, gondolta Wallander. Hansson megkérdezte, történt–e valami Ystadban. Wallander csak nemmel tudott válaszolni. Háromnegyed öt múlt öt perccel. Az ülésteremben fáradt és súlyos, várakozó hangulat uralkodott el. Wallander arra gondolt: megverték őket. Nem tudták, merre tovább. Martinsson felállt: – Muszáj ennem valamit. Elmegyek Österledenbe, az éjjel–nappal nyitva tartó büfébe. Kér még valaki valamit? Wallander a fejét csóválta. Martinsson listát írt a rendelésekről, aztán kiment. De rögtön vissza is jött. – Nincs pénzem – mondta. – Tud valaki adni? Wallandernél húsz korona volt. Érdekes: a többieknél sem volt pénz. – Akkor odanézek egy bankautomatához – mondta Martinsson. Kiment. Wallander a levegőt bámulta. Megfájdult a feje. De valahol a fejfájás mögött megmozdult egy gondolat,

anélkül hogy tudatosult volna. Hirtelen összerándult. A többiek kérdőn néztek rá. – Mit mondott Martinsson? – Kaját akar hozni. – Nem azt. Utána. – Elugrik egy bankautomatához. Wallander lassan bólintott. – Lehet, hogy ez az? – kérdezte. – Ami az orrunk előtt van, de mégse látjuk? A kávégép, amit kerestünk? – Nem igazán értem – mondta Ann–Britt. – Valami, amit úgy teszünk meg, hogy nem is gondolkodunk közben. – Kaját vásárolunk? – Bedugjuk a kártyát a bankautomatába. – És kivesszük a pénzt és a számlakivonatot. Wallander Alfredssonhoz fordult. – Átnéztétek Modin jegyzeteit. Volt ott valami a bankautomatákról? Alfredsson az ajkába harapott. Aztán Wallanderre nézett. – Azt hiszem, tényleg volt valami ilyesmi. Wallander kinyújtózott. – És mi volt az? – Nem tudom már. – Egyikünk sem találta fontosnak. – Wallander nagyot csapott az asztalra. – Hol vannak azok a papírok? – Martinsson bevitte őket a szobájába. Wallander felpattant, és kiviharzott az ajtón. Alfredsson követte őt Martinsson szobájába. Modin összegyűrt papírjai ott hevertek Martinsson telefonja mellett. Alfredsson kezdte átlapozni őket. Wallander türelmetlenül várt. – Tessék, itt van – mondta Alfredsson, és odanyújtott egy lapot. Wallander feltette a szemüvegét, és olvasta. A macskák és kakasok szinte elborították a lapot. És egészen lent, egy bonyolult és látszólag értelmetlen számkombináció mellé Modin azt jegyezte fel: Alkalmas támadási pont. Mondjuk, egy bankautomata? Aztán olyan sokszor aláhúzta, hogy a papír kilyukadt. – Ezt kerested? – kérdezte Alfredsson. De nem kapott választ. Wallander már visszafelé nyargalt az ülésterembe. Hirtelen megvilágosodott. Ez az, igen. Egész álló nap használják az emberek a különböző bankautomatákat. És egyikükhöz ezen a napon majd odalép valaki, és öntudatlanul beindít egy folyamatot, amelynek méreteiről fogalmunk sincs, de amelytől rettegünk. Sőt, még azt a

lehetőséget sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy esetleg már meg is történt. – Hány bankautomata van Ystadban? – kérdezte Wallander. Senki sem tudta. – Biztos benne van a telefonkönyvben – mondta Ann– Britt. – Ha nincs, akkor kelts fel valami bankost, és kérdezd meg tőle! Nyberg felemelte a kezét. – Honnan tudod egyszerre ilyen biztosan, hogy igazad van? – Nem tudom – felelte Wallander. – De ez sokkal jobb, mint karba tett kézzel üldögélni. Nyberg nem hagyta magát. – És mit tehetünk? – Ha igazam van – felelte Wallander –, akkor még mindig nem tudhatjuk, melyik bankautomatáról van szó. Lehet, hogy nem is egyről. Azt sem tudjuk, mi vagy hogyan fog történni. Az egyetlen, amit tehetünk, gondoskodunk róla, hogy egyáltalán ne történjen semmi. – Vagyis arra gondolsz, hogy lezárjuk a bankautomatákat? – Igen, amíg jobb nem jut eszünkbe. – Tisztában vagy azzal, mit jelent ez? – Hogy az emberek olyan rondákat fognak mondani a rendőrökre, amilyeneket már rég nem mondtak. Hogy elátkoznak bennünket. – Ezt nem teheted meg az államügyészség beleegyezése nélkül. És egy sor bankigazgató beleegyezése nélkül. Wallander leült, pontosan szemben Nyberggel. – Pillanatnyilag ez egyáltalán nem érdekel. Még ha ez lesz is az utolsó dolog, amit rendőrként teszek Ystadban. Vagy egyáltalán rendőrként. Ann–Britt lapozta a telefonkönyvet. Alfredsson csendben és várakozva ült. – Négy bankautomata van Ystadban – szólalt meg végül a nő. – Három a központban, egy pedig odafent az áruházaknál. Az, amelyik előtt Falkot megtaláltuk. Wallander gondolkodott. – Martinsson biztosan valamelyik központihoz ment. Ezek mind ott vannak az Osterledenbe vezető út mentén. Hívd fel, te és Alfredsson őrzitek a másik kettőt. Én fölmegyek az áruházakhoz. Aztán Nyberghez fordult. – Téged pedig arra szeretnélek megkérni, hogy hívd fel Lisa Holgerssont. Csörgesd ki az ágyból. Mondd el neki, hogy állnak a dolgok. Aztán vegye a kezébe. Nyberg a fejét csóválta. – Le fogja fújni az akciót. – Hívd csak fel! – mondta Wallander. – Bár hatig várhatsz vele.

Nyberg ránézett és mosolygott. Wallandernek még valami mondanivalója volt. – Robert Modinról sem szabad megfeledkeznünk. És arról a magas, vékony, napbarnított férfiról. Nem tudjuk, milyen nyelven beszél. Talán svédül, talán másképp. De azzal számolnunk kell, hogy ő vagy más figyeli a megfelelő bankautomatát. Ha igazam van. A legkisebb bizonytalanság, a legcsekélyebb gyanú esetében felvesszük egymással a kapcsolatot. – Olyan sok mindent őriztem már életemben – mondta Alfredsson –, de bankautomatát még sohasem. – Mindig eljön az első alkalom – felelte Wallander. – Itt van a fegyvered? Alfredsson a fejét csóválta. – Gondoskodj róla, hogy legyen neki – szólt oda Wallander Ann–Brittnek. – Gyerünk, indulás! Öt óra tíz volt, amikor Wallander elhagyta a kapitányság épületét. A szél frissebben fújt, hidegebb is lett. Felhajtott az áruházakhoz. A pénzügyi hivatal előtt állította le a kocsiját. Minden elhagyatott és sötét volt körülötte. Még nem pirkadt. Feljebb húzta dzsekijén a cipzárt, és körülnézett. Aztán a bankautomatához ment. Semmi oka nem volt rá, hogy elrejtőzzön. A zsebébe tett adó–vevő recsegett. Ann–Britt volt, aki jelentette, hogy mindenki a helyén van. Alfredssonnak máris gondjai támadtak. Pár részeg mindenképp pénzt akart felvenni az automatából. Járőrkocsit hívott segítségül. – Körözzön az a kocsi! – mondta Wallander. – Egy óra múlva, amikor már felkelnek az emberek, rosszabb lesz a helyzet. – Martinsson még vett fel pénzt – mondta Ann–Britt. – És nem történt semmi. – Azt nem tudjuk – felelte Wallander. – Nem mi fogjuk felfedezni, ami történik, akármi történik is. Az adó–vevő elhallgatott. Wallander egy felborult bevásárlókocsit figyelt. Egy kisteherautó állt csak a parkolóban. Leszakadt reklámplakátot sodort ide–oda a szél, sertésbordát kínált rendkívüli áron. Fél hat lesz három perc múlva. A malmöi országúton egy kamion dübörgött nyugati irányba. Wallander Elvira Lindfeldtre gondolt, de azonnal érezte, hogy ezt nem viseli most el. Későbbre kell hagyni. Hogy tisztázza, miképpen hagyta magát így átverni. Hátat fordított a szélnek, és egyik lábáról a másikra állt, hogy ne fázzon annyira. Egy autó közeledett. Egy személyautó, ajtaján egy elektronikai cég reklámjával épp erre tartott, és meg is állt. A férfi, aki kiugrott belőle, magas volt, és karcsú. Wallander a pisztolyához

kapott. Aztán megnyugodott. Ezt a férfit ismerte, ő szerelte át az apja löderupi házában a vezetékeket. A férfi odabólintott neki. – Tönkrement? – Pillanatnyilag nem vehet fel pénzt. – Akkor be kell mennem a városba. – Sajnos, most az sem lehetséges. – Mi történt? – Átmeneti zavar. – Amit a rendőrség őriz? Wallander nem válaszolt. A férfi mérgesen szállt be a kocsijába, és elhajtott. Wallander belátta, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük. Műszaki hibára kell hivatkozni. De már a gondolattól is hidegrázást kapott, ha elképzelte, hogy kiderül. Miképp fog kimosakodni? Lisa Holgersson valószínűleg leállítja az egész akciót. Túl homályos okokat nevezett meg. És akkor tehetetlenek lesznek. És egy okkal több lesz arra, hogy Martinsson alkalmatlannak minősítse őt egy nyomozás vezetésére. Ekkor meglátott egy férfit, aki a parkolón át közeledett. Egy fiatalembert. A magányos kisteherautó mellett bukkant fel. Wallander felé jött. Eltartott néhány másodpercig, mire Wallander rájött, hogy ki az. Robert Modin. Wallander nem mozdult. Visszafojtotta a lélegzetét. Nem értette. Modin hirtelen hátat fordított neki. Wallander felfogta a mozdulat jelentését, anélkül hogy tudatosult volna benne – ösztönös reakció volt. Oldalra ugrott. Mögötte a férfi az áruházak mögül érkezett. Magas volt, karcsú, napbarnított, és kezében pisztolyt tartott. Tíz méterre lehetett. Wallander nem tudott fedezékbe vonulni. Behunyta a szemét. Visszatért az az érzése, amely a szántóföldön elfogta. Hogy lejárt az idő. Eddig jutott, tovább nem. Várta a lövést, amely késett. Kinyitotta a szemét. A férfi rászegezte a fegyvert, de az óráját nézte. „Az idő – gondolta Wallander. – Most jött el az idő. Igazam volt. Hogy miben volt igazam, azt nem tudom, de igazam volt.” A férfi intett Wallandernek, hogy jöjjön közelebb, és tegye fel a kezét. Kivette Wallander pisztolyát a zsebéből, és bedobta a bankautomata melletti papírkosárba. Bal kezével egy műanyag kártyát nyújtott feléje, és tört svéd nyelven azt mondta: – Egy, öt, öt, egy. Az aszfaltra ejtette a kártyát, és a pisztollyal rábökött. Wallander felvette. A férfi oldalra lépett néhányat. Megint az órájára nézett. Aztán a bankautomatára mutatott. Heves mozdulat

volt. A férfin először látszott idegesség. Wallander előrelépett. Ahogy fejét elfordította, látta, hogy Robert Modin teljesen mozdulatlanul áll ott. Ebben a pillanatban Wallandernek teljesen mindegy volt, mi történik, ha bedugja azt a kártyát, és beüti a számokat. Robert Modin él. Ez a legfontosabb. De hogyan védheti meg Modin életét? Wallander kiutat keresett. Ha rátámad a férfira, az azonnal lelövi. És Robertnek sem sikerül elmenekülnie. Wallander bedugta a kártyát a nyílásba. Ebben a pillanatban lövés dördült. A golyó megpattant az aszfalton, és fütyülve eltűnt. A férfi megpördült. Wallander Martinssont pillantotta meg a parkoló túloldalán. A távolság legalább harminc méter volt. Wallander oldalra vetődött, és még ugyanazzal a mozdulattal benyúlt a papírkosárba. Megtalálta a pisztolyát. A férfi Martinssonra lőtt. De nem találta el. Wallander elsütötte a pisztolyát. A férfi melle közepébe talált. Az ember összeroskadt, és elnyúlt az aszfalton. Robert Modin még mindig úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett. – Mi van? – kiáltotta Martinsson. – Jöhetsz! – kiáltotta vissza Wallander. Az aszfalton heverő férfi halott volt. – Ha egyáltalán volt esélye, hogy igazad legyen – mondta Martinsson –, akkor a dolog csak itt történhetett meg. Falk nyilván azt az automatát választotta, amelyik a legközelebb van a lakásához, és amely mellett amúgy is elhalad a sétája közben. Megkértem Nyberget, hogy vigyázza az én automatámat. – Neki Lisa Holgerssonnal kellett beszélnie. – Mobiltelefon is van a világon. – Vigyázz erre! – mondta Wallander. – Én beszélek Modinnal. Martinsson a halottra mutatott. – Ki ez? – Nem tudom. De azt hiszem, a neve C–vel kezdődik. – Most vége? – Talán. Azt hiszem, igen. De azt igazán nem tudom, hogy mi az, aminek vége. Wallander arra gondolt, hogy köszönettel tartozik Martinssonnak. De nem mondott semmit. Ehelyett Modinhoz lépett, aki még mindig ugyanazon a helyen állt, mintha odaszögezték volna. Wallandernek és Martinssonnak lesz még alkalmuk az üres folyosón szembemenni egymással, ha eljön a leszámolás ideje. Robert szeme könnyes volt.

– Azt mondta, menjek maga felé. Különben megöli a szüleimet. – Erről majd később beszélünk – mondta Wallander. – Minden oké? – Először azt mondta, hogy maradjak Malmőben, és ott fejezzem be a dolgomat. Aztán lelőtte a nőt. Aztán eljöttünk. A csomagtartóban vitt, olyan kevés levegőm volt, hogy majdnem megfulladtam. De igazunk volt. – Igen – mondta Wallander. – Igazunk volt. – Megtalálta a céduláimat? – Igen, megtaláltam őket. – Csak később hittem el komolyan, hogy igaz lehet. Hogy egy bankautomata. Ahol jönnek–mennek az emberek, veszik ki a pénzt. – Szólnod kellett volna – mondta Wallander. – De talán nekem magamnak is rá kellett volna jönnöm. Egy korábbi stádiumban még meg voltam győződve arról, hogy minden a pénz körül forog. Igazán eszembe juthatott volna, hogy az egészet egy bankautomata fogja beindítani. – Kilövőállás a vírusrakétának – mondta Modin. – Azt nem lehet a szemükre vetni, hogy ostobák lettek volna. Wallander nézte a fiút az oldalán. Vajon meddig fogja bírni? Hirtelen úgy érezte, mintha állt volna már így egy fiúval az oldalán. Igen, Stefan Fredmannal. De az a fiú mostanra halott, eltemették. – Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Wallander. – Elmeséled? Modin bólintott. – Egyszerűen csak ott volt a házban, amikor az asszony beengedett. És megfenyegetett. Bezártak a fürdőszobába. Aztán hallottam, amint üvöltözött a nővel. Angolul beszélt. Így megértettem. Már amennyit hallottam belőle. – Mit mondott? – Hogy nem teljesítette rendesen a megbízatását. Hanem gyengének bizonyult. – Mást is hallottál? – Már csak a lövéseket. Amikor kinyitotta a fürdőszobát, azt hittem, engem is agyonlő. Pisztoly volt a kezében. De azt mondta, hogy én vagyok a túsza. És tegyem azt, amit mond. Különben agyonlövi a szüleimet. Wallander észrevette, hogy Modin hangja reszketni kezd. – Elég ennyi egyelőre – mondta. – A többit majd később. Ki kell aludnod magadat. Menj haza a szüléidhez. Aztán majd folytatjuk a beszélgetést.

– Tulajdonképpen fantasztikus. Wallander figyelmesen nézett rá. – Micsoda? – Hogy mi mindent meg lehet csinálni. Csak azzal, hogy eldugnak egy kis ketyegő rakétát egy bankautomatában. Wallander nem felelt. Szirénázó rendőrautók közeledtek. Wallander észrevett egy sötétkék Golfot, amely a kisteherautó mögött állt, úgy, hogy az innen, felőle nézve mindenképp eltakarta. A sertésbordás reklámplakát most a lábához sodródott. Érezte, milyen fáradt. És mennyire megkönnyebbült. Martinsson odajött hozzá. – Beszélnünk kell – mondta. – Igen – felelte Wallander. – De nem most. Háromnegyed hat múlt hat perccel. Hétfő, október 20. Wallander szórakozottan azon kezdett gondolkodni, milyen lesz majd a tél.

40. Kedden, november 11–én Wallandert váratlanul felmentették a vád alól, hogy Eva Perssont bántalmazta volna egy kihallgatás alkalmával. Az újságot Ann–Britt közölte vele. És ő volt az is, akinek döntő szerepe volt abban, hogy ez a dolog így alakult. Wallander csak utóbb tudta meg, mi történt a háttérben. Ann–Britt pár nappal korábban látogatást tett Eva Perssonnál és az édesanyjánál. Soha nem derült ki, hogy pontosan miféle beszélgetés zajlott hármójuk között. Nem vettek fel jegyzőkönyvet, és tanúk sem voltak jelen, bár ez minden szabálynak ellentmond. Ann–Britt elárulta Wallandernek, hogy az „érzelmi zsarolás” egy enyhébb fajtáját alkalmazta. Azt már nem mondta el, hogy ez pontosan mit jelent. Mindabból, amit Ann–Britt elmondott neki, Wallander azt a következtetést vonta le, hogy azt a jó tanácsot adta Eva Perssonnak, gondolkodjon el a jövőjén. Mert még ha a taxisgyilkosság vádja alól felmentik is, ha egy rendőrnyomozót hamisan megvádol, az nagyon komoly következményekkel járhat. Senki, sem Wallander, sem más nem tudta meg, miféle részletek hangzottak még el ezen a beszélgetésen. De másnap Eva Persson és az anyja az ügyvédjük által visszavonták a Wallander ellen felhozott vádakat. Elismerték,

hogy a pofon csakugyan úgy csattant el, ahogy Wallander állította. Eva Persson beismerte, hogy rátámadt az anyjára. Általában azért meg lehetett volna vádolni Wallandert, de az ügyet ad acta tették, méghozzá sürgősen, mintha mindenki megkönnyebbült volna végre. Ann–Britt arról is gondoskodott, hogy szépszámú újságíró tudomást szerezzen a dologról. A felmentés híre mégsem kapott valami nagy visszhangot egyetlen újságban sem. Ez a kedd szokatlanul hideg őszi nap volt Skånéban, erős északi széllel, amely időnként viharossá vált. Wallander korán ébredt. Rossz éjszakája volt, nyomasztó álmok kísértették. Nem emlékezett rá részletesen, miről álmodott, de holmi árnyszerű alakok kergették, ugyanakkor majdnem megfulladt valami súlyok alatt. Amikor nyolc körül beért a kapitányságra, nem maradt sokáig. Előző nap elhatározta, hogy választ keres egy kérdésre, amely már rég foglalkoztatta. Miután átnézte a papírokat, és megbizonyosodott róla, hogy a Marianne Falktól kölcsönkért fényképalbum visszakerült a tulajdonosához, elhagyta a kapitányságot, és Hökbergékhez ment. Számítottak rá, hiszen előző nap bejelentkezett Erik Hökbergnél. Emil, Sonja öccse iskolában volt, Sonja anyja pedig szokás szerint Höörben, a nővérénél. Erik Hökberg sápadt volt és lefogyott. Wallander megígérte, hogy nem marad sokáig. – Még egyszer meg akarja nézni Sonja szobáját – mondta Erik Hökberg. – De nem tudom, minek. – Megmagyarázom, ha ott vagyunk. Szeretném, ha felkísérne. – Semmit sem változtattunk meg. Nem bírjuk. Még nem. Felmentek az emeletre, és beléptek a rózsaszínű szobába, amelyben Wallandernek már az első látogatásakor az az érzése támadt, hogy odabent valami nagyon nem stimmel. – Nem hiszem, hogy ez a szoba mindig ilyen volt – mondta. – Sonja valamikor átrendezte. Igazam van? Erik Hökberg csodálkozva nézett rá. – Honnan tudja? – Nem tudom, csak kérdezem. Erik Hökberg nyelt egyet. Wallander türelmetlenül várt. – Az után a dolog után történt – mondta Erik Hökberg. – A megerőszakolás. Egyszerre mindent leszedett a falakról, és olyan dolgokat akasztott vissza, amiket régebben szeretett. Amikor kisebb volt. Amit már felhordott a padlásra, dobozokba. Hosszú időn át nem is értettük, miért csinálja. Ő meg persze nem mondott semmit. Elraboltak tőle

valamit, gondolta Wallander. Ő pedig kétféle módon menekült. Egyrészről vissza a gyermekkorába, amikor még semmi baj nem volt. Másrészről pedig helyettes bosszút állt. – Csak ennyit szerettem volna tudni – mondta Wallander. – Miért fontos ez még mindig? Hiszen már semmi értelme. Sonja nem jön vissza. Ruth, én meg Emil pedig csak félig fogunk élni ezek után. – Néha ki kell tenni a pontot – felelte Wallander habozva. – Azok a kérdések, amelyeket nem tudtunk megválaszolni, utólag kínoznak bennünket. De persze igaza van. Változtatni nem tudunk. Kimentek a szobából, le a konyhába. Erik Hökberg kávéval kínálta volna Wallandert, de az elhárította. Csak minél gyorsabban ki, el ebből a gyászházból! Lement a belvárosba. A Hamngatán leparkolt, és bement az éppen kinyitó könyvesboltba, ahol már réges–régen várta a bútorkárpitozásról szóló könyv. Elrémült az ára láttán, de becsomagoltatta ajándéknak, és visszament a kocsihoz. Linda másnapra jelentkezett be Ystadba. Majd akkor odaadja neki. Kilenc után már vissza is ért a kapitányságra. Fél tízkor fogta az iratrendezőjét, és ment az egyik ülésterembe. Ezen a reggelen akartak még egyszer, utoljára végigmenni mindazon, ami azután történt, hogy Tynnes Falk holtan esett össze a bankautomata előtt fent az áruházaknál. Aztán átadhatják az ügyet az államügyésznek. És mivel az Elvira Lindfeldt–gyilkosság a malmöi kollégákat is érinti, ezért a nyomozás vezetője, Forsman felügyelő is részt vesz a mai ülésen. Ebben az időpontban Wallander még nem tudta, hogy a bántalmazás vádja már nem terheli. Ann–Britt csak később mondta meg neki a nap folyamán. Pillanatnyilag nem is olyan téma volt ez, amely különösebben nyugtalanította volna. Számára a legfontosabb az volt, hogy Robert Modin túlélte. Ez segített neki elviselni azt a gondolatot, hogy talán Jonas Landahlt is megmenthették volna, ha egy kicsit tovább gondolkodnak. Legbelül azért tudta, hogy ezen rágódni csak fölösleges terhet jelent a lelkiismeretének. A lehetetlent várná el magától. Ám mégiscsak itt voltak ezek a gondolatok, jöttek és mentek, és nem hagyták békében. Kivételesen ezúttal Wallander lépett be utolsónak az ülésterembe. Üdvözölte Forsmant, és ekkor már emlékezett is az arcára a tavaszi

továbbképzésről, amelyen mindketten részt vettek. Hans Alfredsson visszatért Stockholmba, Nyberg pedig influenzásán ágyban feküdt. Wallander leült. Elkezdték feldolgozni a tekintélyes mennyiségű nyomozati anyagot. Csak egyre értek a végére, és fejezték be az ülést. Meghúzhatták a záróvonalat. Abban a három hétben, amely a bankautomata előtti, drámai lövésváltás óta eltelt, az addig részben homályos történet áttekinthetőbbé és megfoghatóbbá vált. Wallander a legkülönfélébb alkalmakkor állapíthatta meg, mennyire igazuk volt, bár gyakran inkább kockázatos tippeléseik voltak, mint szilárd tények alapján levont következtetéseik. Robert Modin érdemeit senki sem akarta megkérdőjelezni. Ő volt az, aki azonosította a tűzfalat, és megtalálta a rajta átvezető réseket. Az elmúlt hetek során folyamatos információ beáramlást figyelhettek meg külföldről. És végül teljes egészében fel tudták göngyölíteni az összeesküvést, és teljes terjedelmét felmérhették. Az a halott férfi, akit Carternek hívtak, és Luandából jött, személyiséget és történetet kapott. Wallander úgy gondolta, most már megtalálta a választ arra a kérdésre: Tulajdonképpen mi történt akkor Angolában? Legalább annyi világos volt már, amennyi kívülről látható volt. Falk és Carter a hetvenes években találkoztak Luandában, valószínűleg véletlenszerűen. Persze, azt csak sejteni lehet, mi történt ezután, és mit beszéltek meg ezen a találkozón. De ezt a két férfit valami nagyon összekapcsolta. Olyan szövetséget alakítottak ki, amelyet személyes bosszúvágy, fensőbbségesség és az tartott össze, hogy kiválasztottnak hitték magukat. Úgy határoztak, hogy támadást intéznek az egész globális pénzügyi rendszer ellen. Amikor eljön az ideje, kilövik elektronikus rakétáikat. Carter belelátott a pénzügyi rendszerekbe, Falk pedig innovatív képességekkel rendelkezett a világot behálózó adatrendszereket illetően – ez a kombináció egyrészt ideálisnak, másrészt viszont rendkívül veszélyesnek bizonyult. Ahogy lépésről lépésre tervezgették azt a támadást, két különleges, de egyformán meggyőző prófétává fejlődtek. Felépítettek egy titkos és szigorúan kézben tartott szervezetet, amelybe olyan megtérített egyének léptek be, mint a hongkongi Fu Cseng vagy a skånei Elvira Lindfeldt vagy Jonas Landahl – a kilépés azután lehetetlen volt. Lassan egy hierarchikusan felépülő szekta képe bontakozott ki. Minden döntés Carter és Falk kezében volt. Még nincs ugyan rá

bizonyíték, de sejthető, hogy Carter saját kezűleg likvidált több olyan szektatagot, akik nem feleltek meg a követelményeknek, vagy akik megpróbáltak kilépni a közösségből. Kettőjük közül Carter volt a misszionárius. Szakított ugyan a Világbankkal, de azért hébe–hóba kapott még szakértői megbízatásokat. Egy ilyen munka idején ismerkedett meg Pakisztánban Elvira Lindfeldttel. Hogy Jonas Landahl hogyan került a csoporthoz, az homályban maradt. Carter egyre őrültebb szektavezérnek tűnt fel Wallander szemében. Számító volt, és gátlástalan. Falk képe ennél bonyolultabb volt. Nála nem látta a nyílt gátlástalanságot. Viszont egy olyan embert ismertek meg benne, aki hatalmi tébolyát remekül megtanulta álcázni. Egy olyan férfiét, aki a késő hatvanas években átmenetileg szélsőséges jobb– és baloldali szervezetnek egyaránt tagja volt. És aki mindkét szélsőségtől csakhamar elszakadt, s attól kezdve fensőbbséges világundorával és profetikus embermegvetésével állt szemben a világgal. Carter és Falk útjai véletlenül keresztezték egymást Angolában. Megnézték egymást, és a saját tükörképüket fedezték fel a másikban. Fu Csengről a hongkongi rendőrség hosszú beszámolót küldött. Ebből kiderült, hogy eredeti neve Hua Gang. Az Interpol már a legkülönfélébb bűncselekményekkel kapcsolatba hozta ujjlenyomatai alapján, többek között két súlyos bankrablással Frankfurtban és Marseille–ben. Nem lehetett persze bebizonyítani, de úgy gondolták, hogy az itt szerzett pénzt Carter és Falk akciójának megtervezésére fordították. Hua Gang tekintélyes múlttal rendelkezett a szervezett bűnözés területén is: több gyilkossággal gyanúsították Ázsiában és Európában is, amelyeket különféle neveken követett el, de sohasem sikerült elkapni. Hogy Sonja Hökberg és Jonas Landahl halála az ő számláját terheli, az egészen biztos volt. Részben az ujjlenyomatok, részben az újabb tanúvallomások bizonyították ezt a gyanút. De abban sem lehetett kételkedni, hogy ő voltaképpen csak Carter – és talán Falk – meghosszabbított keze volt. Az ügy minden kontinensen szétágazott. Még sok munkába kerül, mire mindent teljesen helyre tudnak rakni. Ám egyvalamire már biztosan lehetett következtetni most is: hogy ennek a mozgalomnak nem lesz folytatása. Carter és Falk halálával a szervezet megszűnt létezni.

Hogy Carter miért lőtte le Elvira Lindfeldtet, sohasem tisztázódott, eltekintve Carter heves szemrehányásainak töredékeitől, amelyeket Modin hallott. Talán túl sokat tudott, nem volt már rá szükség. Wallander úgy gondolta, hogy Carter már akkor reményvesztett hangulatban volt, amikor Európába jött. Tehát azt határozták el, hogy a pénzügyi világot káoszba döntik, és a nyomozók végső következtetése elég riasztóan alakult: nem sok híja volt ugyanis, hogy ez sikerüljön is nekik. Ha Modin vagy Wallander azon a reggelen pontosan 05:31–kor bedugja azt a kártyát, és beadja a számkódot, egy elektronikus lavina indult volna el. Azok a szakemberek, akiket megkértek, hogy ellenőrizzék Falk programját, amellyel meg akarta fertőzni a rendszereket, elsápadtak. Falk és Carter titokban sorba felfűzte ezeket az intézményeket, amelyeknek támadhatósága így rémületesen magas értéket mutatott. Most aztán világszerte dolgozhattak a szakértői csoportok, hogy kitalálják, milyen következményekkel járt volna, ha ez a lavina tényleg legördül. De sem Wallander, sem Modin nem dugta be Carter kártyáját, és a kódot sem ütötték be. Tulajdonképpen semmi más nem történt, mint hogy egy sor skånei bankautomata ezen a hétfőn megmagyarázhatatlan módon megbetegedett. Többet ideiglenesen ki is kellett vonni a forgalomból, de nem találtak bennük hibát. Azután már minden rendesen működött. A nyomozás és a lassan formát öltő eredmények körül teljes volt a hírzárlat. A Sonja Hökberg, Jonas Landahl és Elvira Lindfeldt elleni gyilkosságoknak megvolt a magyarázatuk. Fu Cseng öngyilkos lett. Lehet, hogy a titokzatos szervezetnek az is a rituáléjába tartozott, hogy nem engedik elfogni magukat. Erre a kérdésre sem kap már választ soha senki. Cartert Wallander lőtte agyon. A rejtélyes momentumokat – hogy miért dobták Sonja Hökberg testét az erősáramba, hogy miért volt Falk tulajdonában a Sydkraft egyik legfontosabb állomásának térképe – soha nem derítették ki. Viszont egy rejtélyt mégiscsak, legalábbis részben, meg tudtak oldani: hogy hogyan tudták kinyitni a transzformátorállomás ajtaját. Hansson volt az, aki nem eresztette a csontot. A Moberg nevű szerelőnél nyáron, amikor nyaralni volt, betörés történt. A kulcsok ott voltak. De Hansson úgy gondolta, hogy a betörőnek éppen ezek kellettek. Valószínűleg lemásolta őket, aztán, talán valami nagyobb összegű megvesztegetéssel, elkészíttette a másodpéldányokat.

Jonas Landahl útlevele arról árulkodott, hogy a fiú épp a Moberghez történt betörés utáni hónapban járt az Egyesült Államokban. Pénz pedig volt elég, hiszen ott volt a frankfurti és a marseille–i bankrablások zsákmánya. A csoport nagy gondot és sok fáradságot áldozott rá, hogy a nyomozati anyagból kilógó, minden elvarratlan szálvéget el tudjanak kötni. Többek között arra is fény derült, hogy Tynnes Falknak magánpostafiókja is volt Malmőben. Nem találtak választ arra, hogy Siv Erikssonnal miért hitette el, hogy minden postai küldemény a nő címére érkezik. Nem került elő a hajónapló és a levágott két ujj sem. Viszont a patológusok legvégül abban egyeztek meg, hogy Tynnes Falk mindenképpen természetes halált halt. Enandernek igaza volt: nem szívinfarktust kapott, hanem egy nehezen észrevehető agyi vérömleny okozta a halálát. A taxisgyilkosságot már semmi kétség nem övezte: Sonja Hökberg hirtelen kirobbant bosszúvágya volt a kiindulópont. Helyettes bosszút állt. Hogy bosszúja miért nem arra a férfira irányult, aki elbánt vele, hanem annak ártatlan apjára, azt senki sem tudta megfejteni. Nem jártak másképp Eva Persson érzelmi hidegségével sem, bár alapos pszichiátriai vizsgálatnak vetették alá. Végül is mindenki biztosra vette, hogy sem a kést, sem a kalapácsot nem fogta a kezébe. De egy nyitott kérdésre azért megkapták a választ: Eva Persson ugyanis egy nagyon egyszerű okból változtatta meg a vallomását annak idején: nem akarta, hogy olyasvalamiért vonják felelősségre, amit nem követett el. Amikor a második vallomását tette, még nem tudta, hogy Sonja Hökberg halott. Nem volt a vallomás alapja semmi egyéb, mint a saját létfenntartási ösztöne. Ám arra a kérdésre, hogy mi lesz egyszer a lányból, senki sem tudott válaszolni. Voltak még további laza szálak is. Wallander egy napon hosszú jelentést talált az asztalán. Nyberg írta, és arról szólt, hogy a lengyelországi komp kabinjában talált bőrönd bizonyíthatóan Jonas Landahlé volt. Ám Nyberg nem tudta megmondani, mi történhetett azokkal a ruhákkal és egyéb holmikkal, amelyek eredetileg benne voltak. Valószínűleg a Landahlt meggyilkoló Hua Gang bedobta őket a tengerbe, hogy megnehezítse az azonosítást. Így aztán csak az útlevél került elő. Wallander nagy sóhajjal tolta félre a jelentést. A legfontosabb Carter és Falk tevékenységének felderítése volt. Wallander biztosra vette, hogy kettejüknek további terveik is voltak.

A pénzügyi rendszerek felbomlasztása után folytatni akarták. Kidolgoztak már egy csomó tervet arra, hogyan lehet megbénítani különféle jelentős áramellátási központokat. Carter pedig nem hagyhatta annyiban: a hiúsága kiélésére „névjegyet” hagyott a helyszíneken. Ilyen volt a relé, amit Hua Gang Falk tepsijében hagyott, vagy amikor ellopta a hullát, és két ujját levágta. Abban a morbid világban, amelyben Carter és Falk a tulajdon isteneik voltak, rituális és vallási mellékzöngék is jelentkeztek. Wallander azért nem feledkezett meg arról sem, hogy Carternek és Falknak „köszönhetően” – az übermensch–magatartás és a brutalitás mellett – azért fény derült a világ néhány gyenge pontjára is. A társadalom, amelyben éltek, sokkal sebezhetőbb volt, mint bárki is gondolta volna. Wallander fejében egy további tanulság is kikristályosodott addigra. A jövőben egészen más típusú rendőrökre lesz szükség. Nem mintha nem kellenének már a tapasztalatok vagy az ismeretek, amelyekkel ő maga rendelkezett. Viszont voltak olyan területek, amelyekbe nem volt bejárása. Bizonyos tekintetben rákényszerült, hogy elhiggye: megöregedett. Öreg kutya, aki nem tanul már új kunsztokat. Késő estéken, a mariagatani lakásán gyakran gondolkodott ezen a sebezhetőségen. A sajátján is, a társadalomén is. Mintha a kettő összefonódna. Kétféleképpen próbálta értelmezni a reakcióit. Egyrészt egy olyan társadalom nőtt fel, amelyet egyáltalán nem ismert. Munkája során folytonosan szembekerült azokkal az erőkkel, amelyek az embereket kíméletlenül kipenderítették a perifériákra. Látta, amint fiatalok elvesztik a saját magukba vetett hitet, már az iskoláik befejezése előtt. Látta a folyamatosan erősödő romlást – emlékezett Sofia Svenssonra, aki telerókázta a hátsó ülését. A svéd társadalom olyan volt, amelyben tovább tágultak a régi repedések, és újak is keletkeztek, egy olyan ország, amelyben láthatatlan kerítésekkel vette körül magát az a néhány kis létszámú csoport, amelyik jól élt. Magas falak emelkedtek azok ellen, akik a peremvidékeken éltek, a vesztesek, a függők, a munkanélküliek ellen. És emellett zajlott egy másik forradalom. A sebezhetőség forradalma, amelyben az egyre hatalmasabb, ugyanakkor egyre esendőbb elektronikai csomópontok a társadalom csomópontjaivá alakultak. Növekedett a hatékonyság annak terhére, hogy egyre

kiszolgáltatottabbá vált a társadalom a szabotázs és a terror erőivel szemben. Végül pedig a saját sebezhetősége. Magánya, önértékelésének ingadozásai. Az a tudat, hogy Martinsson ugrásra kész, hogy átvegye tőle a stafétát, és elhúzzon mellette. A bizonytalanság, amely minden újdonsággal szemben megvolt benne, amelyek pedig feltarthatatlanul áradtak be a munkába, és azt követelték, hogy legyen nyitott és alkalmazkodó irántuk, kész a megújulásra. Azokon az estéken, ott a Mariagatanon, gyakran gondolta azt, hogy nem bírja tovább. De tudta, hogy folytatnia kell. Még legalább tíz évig. Nem volt más lehetőség előtte. Rendőrnyomozó volt, terepmunkás. Nem tudta magát elképzelni, amint iskolák között utazgat, és a drogok veszélyességéről győzködi a gyerekeket, vagy közlekedést oktat az óvodásoknak. Ez sohasem lesz az ő világa. Egy órakor befejezték az ülést, és átküldhették az anyagot az államügyésznek. Senkit sem fognak elítélni, mivel már minden bűnös meghalt. Carl–Einar Lundberg ellen azért készült egy vádirattervezet, amely szintén az államügyész asztalára került. Az ülés után, kettő múlt pár perccel, Ann–Britt lépett be Wallander szobájába, és közölte, hogy Eva Persson és az anyja visszavonták a feljelentést. Wallander persze megkönnyebbült, de alapjában véve nem csodálkozott rajta. Még ha a svéd jogállam működésébe egyre kevesebb bizalmat vetett is, alapjában azért nem kételkedett abban, hogy végül csak napvilágra kerül ebben a kihallgatószobai esetben is az igazság. Ültek a szobájában, és beszélgettek arról, milyen ellenlépéseket tehetne. Ann–Britt szerint meg kellene tennie. Nem utolsósorban a szakma becsülete miatt. De Wallander nem akarta. Azt mondta, az lesz a legjobb, ha az egészet szép csendben benövi a fű. Amikor Ann–Britt elment, még sokáig ült az íróasztalnál. A feje üres volt. Végül elment kávéért. Az étkező ajtajában Martinssonba ütközött. Az elmúlt hetek során Wallander furcsa és számára szokatlan határozatlanságot érzett. Általában nem szokott visszariadni attól, hogy a konfliktusokat kiélje és nyílt vitában oldja fel, de ami Martinsson és őközötte történt, az nagyobb horderejű volt, és mélyebbre hatolt. Elveszített közösségről szólt, árulásról, megcsúfolt barátságról. Amikor most összetalálkozott az ajtóban

Martinssonnal, tudta, hogy eljött az idő. Nem halogatható tovább a dolog. – Beszélnünk kell – mondta. – Ráérsz? – Rád vártam. Visszamentek az ülésterembe, ahonnan pár órája jöttek ki. Wallander egyenesen a tárgyra tért. – Tudom, hogy intrikálsz a hátam mögött. Tudom, hogy szemét dolgokat állítasz rólam. Megkérdőjelezted a képességeimet, azt mondtad, nem tudom levezetni ezt a nyomozást. Hogy ezt miért hátulról kell megtudnom, miért nem egyenesen nekem mondtad, azt csak te tudod. De persze nekem is megvan az elméletem erről. Ismersz engem. Tudod, hogy gondolkodom. Az egyetlen ok, amiért így viselkedsz, csak az lehet, hogy így egyengeted a jövendő karrieredet. És mindenáron végigviszed. Martinsson nyugodtan válaszolt. Wallander észrevette, hogy jól begyakorolt választ hall: – Csak azt mondom, ami van. Hogy nem tudod már a dolgokat kézben tartani. Legföljebb azt vethetik a szememre, hogy nem korábban mondtam. – Miért nem szóltál egyenesen nekem? – Próbáltam. De sohasem figyelsz. – Odafigyelek. – Talán azt hiszed. De az nem ugyanaz. – Miért mondtad Lisának, hogy én akadályoztalak meg abban, hogy kigyere velem a szántóföldre? – Valamit biztosan félreértett. Wallander Martinssonra nézett. Megint viszketett a tenyere, de tudta, hogy többé nem fogja megütni. Martinssont amúgy sem rendíti meg. Hisz a saját hazugságaiban. Legalábbis nem fog felhagyni a védelmezésükkel. – Még valamit akartál? – Nem – felelte Wallander. – Nincs több mondanivalóm. Martinsson megfordult és elment. Wallandernek olyan érzése támadt, hogy ráomlanak a falak. Martinsson döntött. Vége volt a barátságnak, ennyi volt. És Wallander növekvő kétségbeeséssel kérdezte önmagát, hogy létezett–e valaha is. Vagy Martinsson mindig is olyan ember volt–e, aki csak az alkalomra lesett, hogy lecsaphasson. Gyász áradt szét benne. Aztán elkapta a harag hulláma is. Hát nem adja fel. Néhány évig még ő lesz az, aki Ystadban a legbonyolultabb nyomozásokat

kézben tartja. De a veszteség érzése erősebb volt a haragnál. Megint csak azon gondolkodott, hogy ki tud–e tartani. A Martinssonnal folytatott beszélgetés után Wallander elhagyta a kapitányság épületét. Mobiltelefonját az irodában hagyta, és Irénének se mondta meg, hová megy, vagy mennyi ideig lesz távol. Beült a kocsijába, és Malmö irányában kihajtott a városból. A stjärnsundi elágazásnál lefordult. Alapjában véve nem is tudta, miért. Talán, mert két barátság elvesztése egy kicsit sok volt így egyszerre. Gondolatban Wallander sokszor visszatért Elvira Lindfeldthez. A nő valótlanságokkal csempészte be magát az életébe. És Wallander sejtette, hogy legvégső esetben megölni is képes lett volna őt. Mégis úgy gondolt rá, mint olyan nőre, akire odafigyel az ember, ha szemben ül vele a vacsoránál. Mint szép lábú nőre, aki kicsit enyhített a magányán. Amikor befordult Sten Widén udvarára, az elhagyatottnak látszott. A bejáratnál tábla hirdette, hogy eladó. És mellette egy másik tábla, hogy már elkelt. Wallander megállt az üres ház előtt. Az istállóhoz ment, körülnézett. A bokszok üresen álltak. Egy szénabála maradványain egy macska ült, és bizalmatlanul pislogott fel rá. Wallander szorongani kezdett. Sten Widén már elutazott. Arra sem méltatta, hogy elbúcsúzzon. Wallander elhagyta az istállót, és amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott. Ezen a napon nem tért már vissza a rendőrkapitányságra. A délutánt azzal töltötte, hogy céltalanul ide–oda furikázott az Ystad környéki kis országutakon. Néha megállt, elnézte a csupasz földeket. Mire besötétedett, már otthon volt a Mariagatanon. Megállt az élelmiszerboltnál, kifizette a tartozását. Este kétszer egymás után meghallgatta a Traviatát. Telefonon beszélt Gertruddal. Megbeszélték, hogy a következő nap meglátogatja. Nem sokkal éjfél előtt csörgött a telefon. Wallander összerezzent. Remélhetőleg semmi baj nem történt. Csak most ne, ne már megint! Ezt már egyikünk sem viselné el. Baiba volt az. Rigából telefonált. Wallandernek eszébe jutott, hogy egy évnél is több telt el azóta, hogy utoljára beszéltek egymással. – Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. – Kösz, jól. És te? – Én is jól. Aztán csak a hallgatás vándorolt Riga és Ystad között.

– Gondolsz néha rám? – kérdezte Wallander. – Miért hívtalak volna fel másképp? – Csak úgy kérdeztem. – És te? – Én mindig rád gondolok. Wallander azonnal belátta, hogy a nő átlát rajta. Hogy hazudik, de legalábbis túloz. Nem is tudta, miért lódított. Baiba a múlthoz tartozott, már elhalványult a képe. Mégsem tudta elengedni. Pontosabban a vele töltött idő emlékét. Néhány mindennapos közhelyet elsütöttek. Aztán vége volt a beszélgetésnek. Wallander lassan a helyére tette a kagylót. Hiányzott neki a nő? Nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Mintha nem csak a számítógépek világában emelkednének tűzfalak. Önmagában is érzett egy ilyet. És nem tudta, hogyan hatolhatna át rajta. Másnap elállt az erős szél. Szerda volt, november 12. Szabadnapja volt. Nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen utoljára, hogy rendes munkanapon nem kellett dolgoznia. Úgy döntött, hogy mivel Linda ma érkezik, összegyűlt túlóráinak egy részét lecsúsztatja. Egykor hozza el Sturupból. A délelőttöt pedig arra szánta, hogy végre kicserélje a kocsiját. Tíz órában állapodott meg az autókereskedővel. És bár össze kellett rámolnia a lakásban, sokáig ágyban maradt. Megint álmodott. Martinssonról. Kivik piacán voltak, egy hét évvel ezelőtti történetben. Álmában minden olyan volt, mint akkor a valóságban. Több személyt kerestek, akik megöltek egy öreg kocsmárost és a feleségét. Hirtelen felfedezték őket az egyik standnál, ahol lopott bőrdzsekiket szoktak árulni. Lövöldözésre került sor. Martinsson az egyik férfit a karján, talán a vállán megsebesítette. Wallander pedig a másikat üldözte le egész a partig. Eddig az álom pontosan a valóságnak megfelelően játszódott. De akkor, lent a parton Martinsson a fegyverét hirtelen Wallander ellen fordította. Ebben a pillanatban ébredt fel. Félek, gondolta Wallander. Félek attól, hogy nem tudom pontosan, mit gondolnak igazából a kollégáim. Félek, hogy kiszalad alólam az idő. Hogy egy olyan bűnügyi nyomozó vagyok, aki sem azt nem

tudja, mit gondolnak róla a munkatársak, sem azt, hogy Svédországban mi folyik. Sokáig fenn volt. Kivételesen kipihentnek érezte magát. De amikor a jövőről kezdett gondolkodni, egy másfajta fáradtság hatalmasodott el rajta. Vajon eljön az az idő, amikor reggelente majd nem akaródzik bemenni a kapitányságra? Hogy bírja ki majd akkor az éveket, amelyek még hátravannak? „Az egész létezésem kerítésekből és falakból áll – gondolta. – Nemcsak bennem magasodnak. És nemcsak a számítógépekben és a hálózatokban. Hanem ott vannak a rendőrkapitányságon is, közöttem és a kollégáim között, csak eddig nem vettem észre őket.” Nyolc körül felkelt, kávézott, elolvasta az újságot, rendbe tette a lakást. Ágyat húzott Lindának a régi szobájában, és tíz előtt eltette a porszívót. A nap sütött, mindjárt jobb hangulata támadt. Elhajtott az Industrigatára az autókereskedőjéhez, és megállapodott vele. Megint Peugeot–t vett, egy 306–ost. 96–os modell, keveset futott, első kézből. Tyrén, az autókereskedő jó áron vette meg a régi kocsiját. Fél tizenegykor Wallander el is hajtott: kocsit cserélni – ez mindig elégedettséggel töltötte el. Mintha alaposan megtisztálkodott volna. Volt még ideje, míg Sturupba kellett mennie. Így kiautózott Österledenbe. Megállt Löderupban az apja régi házánál. Amikor látta, hogy a ház üres, befordult az udvarra. Bekopogott, de senki sem nyitott ajtót. Átment a másik helyiséghez, ahol az apja műterme volt régen. Nem volt bezárva az ajtó. Kinyitotta, belépett. Minden át volt építve: a cementes padlóba úszómedencét mélyesztettek be. Az apjának semmi nyoma sem volt már, még egy leheletnyi terpentinszag sem maradt utána. Ehelyett klórszag terjengett. Egy pillanatra sértésnek érezte. Miért lehet eltüntetni egy ember emlékét ilyen maradéktalanul? Megint kiment. A ház mellett egy halom szemét volt. Odalépett. Cementtömbök és földrögök alatt szinte teljesen eltemetve ott volt az apja régi kávésibrikje. Óvatosan kiásta, és magához vette. Amikor kihajtott az udvarból, szilárd meggyőződése volt, hogy többé nem tér vissza ide. Löderupból Svartéba hajtott, ahol Gertrúd most a nővérénél élt. Velük kávézott, szórakozottan hallgatta a fecsegésüket. Nem említette nekik, hogy megfordult Löderupban.

Negyed egykor indult Sturupba. Amikor belépett a reptéri váróba, még mindig félórája volt a stockholmi gép érkezéséig. Ideges volt, mint mindig, amikor Lindával készült találkozni. Elgondolkodott, vajon mindig úgy volt–e, hogy a szülők egy bizonyos kortól kezdve tartanak a gyerekeiktől. Nem tudta. Ivott egy kávét. Hirtelen Ann–Britt férjét pillantotta meg, szerelőtáskáival, úton egy távoli cél felé. Egy nő volt vele, akit Wallander nem ismert. Ann–Britt nevében is megsértődött. Átült egy másik asztalhoz, hogy a férfi ne vegye észre, és hátat fordított nekik. Csodálkozott a saját reagálásán, és meg sem tudta magyarázni. Ugyanakkor az István vendéglőjében lezajlott rejtélyes eseten kezdett gondolkodni. Amikor Sonja Hökberg helyet cserélt Eva Perssonnal, talán hogy szemkontaktust létesítsen Fu Csenggel, alias Hua Ganggal. Vajon mennyit tudott Sonja Hökberg Jonas Landahlról és kapcsolatáról a titokzatos Falk– és Carter–féle szervezettel? És Hua Gang miért figyelte őt? Erre sohasem találták meg a magyarázatot. Persze csak egy jelentéktelen részletről volt szó. A nyomozás egy apró szilánkja, amely lesüllyed az ismeretlenség talajára. Wallander emlékezetében sok–sok ilyen szilánk volt. Minden nyomozásban maradt néhány megmagyarázhatatlan mozzanat, amelyeket nem lehetett sehová sem besorolni. Ez mindig is így volt, és így is lesz. Wallander lopva átsandított a válla fölött. Ann–Britt férje és az a nő eltűnt. Wallander épp fel akart állni, amikor egy idősebb úr lépett hozzá. – Azt hiszem, ismerem önt – mondta az ember. – Nem Kurt Wallander? – De igen. Az vagyok. – Nem szeretném zavarni. Otto Ernst a nevem. A név ismerősnek tűnt Wallandernek, de az embert még sosem látta. – Szabó vagyok – folytatta Ernst. – Tynnes Falknak varrtam egy nadrágot. Időközben megtudtam, hogy szegény elhunyt. De hát mit csináljak azzal a nadrággal? Megkérdeztem a volt feleségét, de az nem akar foglalkozni a kérdéssel. Wallander alaposan megnézte az embert. Tréfál? Tényleg azt hiszi, hogy egy bűnügyi nyomozó segíthet neki abban, hogy elintéződjön az át nem adható nadrág sorsa? De ez az Otto Ernst úgy nézett ki, mint aki komolyan gondolja. – Azt javasolom – mondta Wallander –, hogy lépjen kapcsolatba a fiával. Jan Falk. Talán ő tud önnek segíteni.

– Nem tudja véletlenül a címét? – Hívja fel az ystadi rendőrkapitányságot. Keresse Ann–Britt Höglundot, a kolléganőmet. És hivatkozzon rám. Meg fogja kapni a címet. Ernst úr nevetett, és kezet nyújtott. – Tudtam, hogy segíteni fog nekem. Ne haragudjon a zavarásért. Wallander hosszan nézett utána. Úgy tűnt, mintha egy olyan világ üzent volna neki, amely már nem létezett. A gép pontosan szállt le. Linda a legutolsók között jött elő. Ahogy üdvözölték egymást, Wallander nyugtalansága eloszlott. A lány olyan volt, mind mindig: vidám és nyílt. Lazasága éles ellentétben állt a saját megközelíthetetlenségével. Ráadásul nem is öltözködött olyan feltűnően, mint eddig. Megkereste a bőröndjét, és kimentek az épületből. Wallander megmutatta az új kocsiját. Ha nem mondja, Lindának fel se tűnik, hogy másik autója van. – Hogy vagy? – kérdezte, már Ystad felé. – Mit csinálsz mostanában? Olyan titokzatosnak tűntél. – Szép időnk van – felelte a lány. – Ne menjünk végig a parton? – Kérdeztem valamit. – Meg is kapod rá a választ. – Mikor? – Hamarosan, még nem ebben a pillanatban. Wallander lefordult jobbra a mosbyi strandhoz. A parkoló elhagyatott volt. A bódét bedeszkázták. Linda vastag pulóvert vett elő a táskájából. Aztán lementek a partra. – Emlékszem, hogy mindig itt sétáltunk, amikor kicsi voltam – mondta a lány. – Ez az egyik legkorábbi emlékem. – Leggyakrabban csak kettesben voltunk, te meg én. Mert Mona egyedül akart maradni. Messze a láthatáron egy hajó húzott nyugat felé. A tenger szinte mozdulatlan volt. – Az a kép az újságban – mondta hirtelen. Wallander hirtelen úgy érezte, mintha ütés érte volna. – Elmúlt – mondta. – A lány és az anyja visszavonták a vádakat. – Láttam még egy másik képet is – folytatta Linda. – Egy olyan újságban, amelyik jár a vendéglőbe. Valami malmöi templom előtt készült. Az állt benne, hogy megfenyegettél egy fényképészt. Wallandernek eszébe jutott Stefan Fredman temetése. A film, amelyet széttaposott. Ezek

szerint több kép is készült akkor. Ezt már teljesen elfelejtette. Most elmesélte, miért veszekedett a fényképésszel. – Jól tetted – mondta a lánya. – Remélem, én is ezt csináltam volna. – Te nem kerülsz ilyen helyzetbe – felelte Wallander. – Nem vagy rendőr. – Még nem. Wallander megállt, mint akibe villám csapott. A lányára nézett. – Mit mondtál? Linda nem felelt azonnal, hanem továbbment. A fejük fölött sirályok rikoltoztak. – Azt mondod, hogy titokzatoskodtam – mondta. – És megkérdezted, mit csinálok mostanság. Hát nem akartam addig szólni, ameddig nem voltam benne egészen biztos. – Mit értettél azon, amit az imént mondtál? – A rendőrséghez akarok menni dolgozni. Jelentkeztem a rendőrtiszti főiskolára. És azt hiszem, fel is vesznek. Wallander értetlenkedett. – Ez igaz? – Igen. – Soha nem beszéltél róla. – De már régóta tervezem. – És miért nem szóltál róla? – Mert nem akartam. – Azt hittem, kárpitos szeretnél lenni. – Én is azt hittem. De most végre eljutottam odáig, hogy tudom, mit akarok. Ezért jöttem ide, mert tudom, mit akarok. És megkérdezni, hogy mit szólsz hozzá. Az áldásodat kérni rá. Továbbmentek. – Hát, ez nagyon hirtelen jött – mondta Wallander. – Te magad szoktad mesélni, milyen volt az, amikor nagyapának bejelentetted, hogy rendőr leszel. Hogy eldöntötted. És ha jól emlékszem, elég kurta választ adott. – Még be sem fejeztem, már rámondta, hogy nem. – És te mit mondasz? – Adj egy percet, aztán válaszolok. A lány leült egy fatörzsre, amely félig a homokba temetve hevert ott. Wallander lement a vízhez. Soha nem gondolta volna, hogy Linda az ő nyomaiba fog lépni egyszer. Nagyon nehezen tudta csak felfogni, amit az imént hallott. A tengerre nézett. A napfény csillogott a vízen. Linda odakiáltott, hogy lejárt a perc. Visszament hozzá. – Szerintem jól döntöttél – mondta. – Biztosan olyan rendőr lesz belőled, amilyenre a jövőben szükség lesz.

– Azt is gondolod, amit mondasz? – Szóról szóra. – Féltem elmondani neked. – Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni. – Nem kellett volna. A lány felállt a fatörzsről. – Olyan sok mindenről kell beszélnünk – mondta. – Ráadásul éhes is vagyok. Visszamentek a kocsihoz, és visszahajtottak Ystadba. Wallander ült a volánnál, és emésztette a nagy újságot. Nem kételkedett benne, hogy Lindából jó rendőr lesz. De vajon tisztában van–e vele, hogy mibe vágja a fejszéjét? Hogy számkivetett lesz, ahogy ő maga is megélte? Ugyanakkor azonban valami mást is érzett. A lánya döntése azt bizonyította, hogy az övé annak idején valahogy mégiscsak rendjén való volt. Sötét és zavaros volt ez az érzés. De ott volt, és erős volt. Ezen az estén sokáig fenn maradtak, beszélgettek. Wallander elmesélte a bonyolult nyomozást, amely egy közönséges bankautomatával kezdődött, és azzal is végződött. – Beszélnek a hatalomról – mondta a lány, amikor Wallander elhallgatott. – De senki sem beszél az olyan intézményekről, mint a Világbank. Hogy mekkora hatalom van ezeknek a kezében. Hogy mennyi emberi szenvedésnek okai ezek az intézmények. – Ezzel azt akarod mondani, hogy egyetértesz Falk és Carter szándékaival? – Nem – felelte a lány. – Legalábbis a módszereikkel semmiképpen. Wallander egyre inkább megbizonyosodott afelől, hogy a lánya már régen készülődött erre a lépésre. Nem afféle spontán elhatározás volt, amit majd gyorsan meg is bán. – Biztos sokszor fogok tanácsot kérni tőled – mondta, mielőtt lefeküdt. – Csak ne légy olyan biztos abban, hogy tudok is tanácsot adni. Amikor Linda már eltűnt a szobájában, Wallander még üldögélt kicsit a nappaliban. Hajnali fél három volt. Egy pohár bor állt előtte az asztalon. És egy Puccini–opera szólt. Lehalkította. Lecsukódott a szeme. Egy lángoló falat látott maga előtt. Gondolatban nekifutott. Aztán egyenesen átugrott rajta. Csak a haja és a bőre pörkölődött meg kicsit. Kinyitotta a szemét. Mosolygott. Valami lezárult. És valami új éppen elkezdődött.

Másnap, november 13–án, csütörtökön, az ázsiai tőzsdéken hirtelen árfolyamzuhanást jegyeztek. Rengeteg ellentmondásos magyarázat született ennek nyomán. De a legfontosabb kérdést senkinek sem sikerült megválaszolnia. Tulajdonképpen mi okozta ezeket a drámai árfolyameséseket?

Utószó Ez egy regény, amely határterületen játszódik. Egyrészről a valóságban, olyan dolgokról, amelyek megtörténtek, másrészt a fikcióban, olyan dolgokról, amelyek megtörténhetnének. Ez pedig azt jelenti, hogy éltem az írói szabadságommal. A regény mindig öntörvényű teremtés eredménye. Ez azt jelenti, hogy házakat helyeztem át, utcaneveket változtattam meg, sőt egy esetben egy nem létező utcát hozzá is költöttem. Ha célomnak megfelelt, fagyos éjszakákat küldtem Skånéra. A komphajókat a saját terveim szerint indítottam és futtattam a kikötőbe. Nem utolsósorban felépítettem egy teljes áramellátási hálózatot Skånéban. Ami nem azt jelenti, hogy bármi kifogásolnivalóm lenne a Sydkraft működésével kapcsolatban. Sőt, épp ellenkezőleg. Mindig szolgáltattak áramot, amikor csak szükségem volt rá. Azt is megengedtem magamnak, hogy szabadon garázdálkodjam az elektronika világában... Úgy sejtem, hogy ami ebben a könyvben áll, hamarosan valósággá válik. Sok ember volt a segítségemre. Egyikük sem kérte, hogy név szerint említsem meg. Tehát nem nevezem meg őket. De mindőjüknek köszönöm. Mindazért, ami e könyvben áll, egyedül én vagyok felelős. Maputo, 1998 áprilisa Henning Mankell

Fordította Farkas Tünde A fordítás a Leopárd Förlag AB, Stockholm és a Leonhardt & Hřier Literary Agency A/S Copenhagen engedélyével készült. Eredeti cím: Brandwägg by Henning Mankell Brandwägg Copyright © 1998 by Henning Mankell M–érték Kiadó Kft., Budapest Felelős kiadó a M–érték Kft. ügyvezető igazgatója Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Simonits Mária Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató A kiadó könyveinek kizarolagos terjesztője a Pécsi Direkt Kft. 7630 Pecs, Uszogi–kiserdő u. 1. www.alexandra.hu www.konyvnagyker.hu ISBN 978 963 9889 33