TUDOMÁNYOS MOZAIK 3. kötet

Tomori Pál Fıiskola

TUDOMÁNYOS MOZAIK 3. kötet

2006

ISBN 978-963-06-3026-9 Ö ISBN 978-963-06-3163-1 Kiadó: Tomori Pál Fıiskola Felelıs vezetı: Dr. Meszlényi Rózsa

Tomori Pál Fıiskola

TUDOMÁNYOS MOZAIK 3. kötet Evolúció – fejlıdés – revolúció

Kalocsa, 2006

Lektorálta: Dr. Szőcs Olga Dr. Bányai Kornél

Szerkesztıbizottság: Tompáné Dr. Daubner Katalin Dr. Miklós György Dr. habil Szántó Zoltán Miklósné Zakar Andrea Balázs Judit

Szerzık: Lieszkovszky József Tompáné Dr. Daubner Katalin Holmár Krisztina Budaházy György Süge Csongor Bánhegyi Tiborné dr. Dr. Kapitány József Dr. Finta József Dános Anikó Miklósné Zakar Andrea Szabó Matild

Tartalomjegyzék

Elıszó .................................................................................................................... 9 Lieszkovszky József A Kalocsa-Kiskırös vasútvonalon végzett kérdıíves utasfelmérés eredményei ......... 11

Tompáné Dr. Daubner Katalin Környezetvédelmi lépések a világban: elıre, vagy hátra ............................................. 17

Holmár Krisztina Az elektronikus pénz..................................................................................................... 33

Budaházy György Az önkormányzatok és a PPP ....................................................................................... 65

Süge Csongor Quo vadis, lakossági megtakarítás? .............................................................................. 74

Bánhegyi Tiborné dr. Makrogazdasági politikák és munkanélküliség ............................................................ 86

Dr. Kapitány József Evolúció és revolúció a főszerpaprika kutatásban........................................................ 92

Dr. Finta József Bibliai teremtéstörténet és evolúció.............................................................................. 98

Dános Anikó A matriarchátustól a „Girl Power”-ig, avagy a nık társadalmi és gazdasági helyzetének változása az idık folyamán..................................................................... 108

Miklósné Zakar Andrea A regionális szemlélet minıségi változásai Romániában........................................... 124

Szabó Matild Az értékek evolúciója nyomán kialakuló trendek....................................................... 130

Abstract.............................................................................................................. 138

8

Elıszó

Elıszó

A Magyar Tudományos Akadémia által kezdeményezett Magyar Tudomány Ünnepének tiszteletére a Tomori Pál Fıiskola immár harmadik alkalommal rendezi meg tudományos konferenciáját. Elmondható, hogy lassan immár megteremtettük ennek az alkalomnak a hagyományát, melyet az elızı években igyekeztünk megalapozni. A konferencia mottója: „Evolúció – Fejlıdés – Revolúció”, ilyen értelemben az elıadások is e három fogalom mentén próbálják meg bemutatni oktatóink kutatásban elért eredményeit. Fontosnak tartjuk, hogy oktatóinknak a konferencián prezentált munkái egy kiadványban is elérhetıvé váljanak a nyilvánosság számára, így adva hiteles képet az intézményünkben folyó kutatói munkáról. Reméljük, hogy a konferencia anyagának tanulmánykötetbe való szerkesztése, és az ilyen formában a hallgatók és érdeklıdık elé tárása kedvet ad hallgatóinknak is a tudományos munkába való bekapcsolódáshoz. Szeretnénk, ha minden évben sikerülne megrendeznünk konferenciánkat a Magyar Tudomány Ünnepének tiszteletére, és az eseményt legalább olyan érdeklıdés fogadná, mint az ideit.

Dr. Meszlényi Rózsa PhD. fıiskolai tanár rektor

Kalocsa, 2008. február 15.

- 9 -

- 10 -

Tudományos Mozaik 3.

TPF

A KALOCSA-KISKİRÖS VASÚTVONALON VÉGZETT KÉRDİÍVES UTASFELMÉRÉS EREDMÉNYEI /Esettanulmány/ Lieszkovszky József Pál PhD. hallgató – Széchenyi István Egyetem Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskola A magyarországi vasúti mellékvonal-hálózat történetében szomorú és boldog idıszakok felváltva követték egymást. Mutatja ezt az, hogy a XX. század elsı felében a mellékvonal-hálózaton elszállított utasmennyiség növekedett, mégis számos mellékvonalat vontak ki a forgalomból. Az 1968-as Közlekedéspolitikai Koncepció eredményeként fıként a belsı perifériákon, valamint a határmenti térségekben üzemelı, alacsony forgalmú vonalakat szüntették meg, aminek nyomán a periférikus térségekben társadalmi és gazdasági átrendezıdések mentek végbe. Az újkori történelem második, mellékvonal-hálózat megszüntetésére irányuló kormányzati törekvésnek 2007-ben lehettünk a tanúi, amikoris 14 vonalat szüntettek meg szerte az országban. Az ezekkel kapcsolatos társadalmi-gazdasági változásokról még nincsenek tapasztalataink.

Bevezetés Jelen tanulmányban a vasúti mellékvonalak történetének rövid bemutatását követıen bıvebben egy megszüntetésre ítélt vasúti mellékvonalon végzett társadalomtudományi kutatás részleteivel foglalkozom, majd a 2007. március 4-e utáni állapotot ismertetem.

Elızmények A vasúti fıvonalak XIX. századi kialakulását követıen, a mellékvonal-hálózat is létrejött. Azonban maga a mellékvonal-hálózat egyes esetekben nem váltotta be a hozzá főzött reményeket, ezért már 1902-ben felmerült a ráfizetéses szárnyvonalak bezárásának gondolata. Ezeket csak alkalmi teherszállításra akarták használni, s az utasokat automobillal szándékozták elszállítani. Azonban mivel akkoriban hazánkban minimális volt a közforgalomban használható automobilok száma, ezért ezt a tervet nem hajtották végre.1 A vasúti mellékvonalak történetében külön érdekességnek számít, hogy a szocialista iparvárosok szinte mindegyike vasúti zsákvonal végpontja. A késıbbi tervekben sem szerepeltek ezen városoknak a vasúti hálózatba való teljes mértékő bekapcsolása.2

1

Erdısi Ferenc: A magyarországi normál nyomtávú vasúthálózat megritkításának következményei. Területi Statisztika, 1985, 35/6. pp. 650-660 2 Vincze Tamás: A magyar mellékvonali vasúti hálózat jövıje. Közlekedéstudományi Szemle, 2005, 55/5. pp. 162-169

- 11 -

Lieszkovszky József

A Kalocsa-Kiskırös vasútvonalon végzett kérdıíves utasfelmérés eredményei

A magyar vasúti mellékvonal-hálózat eddigi legnagyobb, radikális mértékő átalakítására az 1968. évi IV. Tc (Vasúti Törvény és Közlekedéspolitikai Koncepció) alkalmával került sor. Viszont már a koncepciót megelızıen is zajlottak kisebb mértékő vasútvonalfelszámolások, amikor is a trianoni határmódosítások következtében zsákvonallá vált vonalak forgalmát szüntették meg.3 Maga a Közlekedéspolitikai koncepció összesen 2000 km hosszúságú vasútvonalat javasolt megszüntetésre, azonban összességében 1633 km vasútvonal került megszüntetésre. Ebbıl 575 km normál nyomtávú, 360 km keskeny nyomtávú közhasználatú, és 698 km keskeny nyomköző gazdasági vasútvonal. Tovább folytatódott a határhoz közeli csonkok majd az ország belsejében lévı, többek között gazdaságtalan vasútvonalak felszámolása.4 Persze ezen utóbbiak között nem mindegyik volt teljes mértékben gazdaságtalan, illetve a likvidálandó vasútvonalak térbelileg nem estek távol egymástól. Hazánkban a Somogy megyei vasutak jutottak kifejezetten erre a sorra; 3 éve alatt 3 vasútvonalat szüntettek meg (Kaposvár–Szigetvár, Barcs–Kaposvár, Barcs–Nagyatád). A vasútvonalak megszüntetésével az ország számos területén gazdasági és társadalmi átrendezıdés ment végbe. A szállításigényes ipari termékeket gyártó üzemek vagy rövid idın belül bezártak (csepergi téglagyár, zalacsányi főrészüzem) vagy ugyan áttértek a közúti szállításra, de a szállítási költségeik többszörösére nıttek. A mezıgazdasági áruellátásban is változások következtek be, megszőnt a piacozás Baja, Kaposvár körzetében. Az említetteken kívül még további számos más helyzetben és esetben vált lehetetlenné a turisztikai személyközlekedés vagy az ingázás a korábbi viszonylatokban.5 A különbözı kutatások alapján összefüggés mutatható ki a vasútvonalak megszüntetése és az általuk érintett térségek hanyatlása között. Ezen területek társadalmi-gazdasági elmaradottsága csak fokozódott, egyes helyeken megindult az elvándorlás folyamata. Ráadásul a közúti közlekedés költségei is folyamatosan növekedtek az üzemanyagárak változás miatt.6 Az utolsó megszüntetést követıen, 1982 és 2007 között csak egy-egy vonalon korlátozták a vonatok forgalmát, azaz nem is szüntették meg azokat, hanem ideiglenes jelleggel az utasok elszállítását autóbuszokkal oldották meg. (Persze mindenki tudta, hogy ez tartós állapot lesz, már csak onnan is, hogy a tamási–enying vasútvonalat a rákövetkezı években szisztematikusan felszámolták) Ennek ellenére az elmúlt években a kormány elıtt többször is napirenden volt a gazdaságtalan mellékvonalak bezárása. A vasúti mellékvonalakkal kapcsolatos megszüntetések 2006 nyarán újra a felszínre kerültek, amikor is a GKM kihirdette 28 vasútvonal személyforgalmának megszüntetését. A bejelentés országos felzúdulást váltott ki, hiszen a listába olyan vasútvonalak is bekerültek, amelyek kihasználtsága egyáltalán nem kérdéses (Zalaegerszeg– Lenti). Végül is 2006. december 6-án a lista 14 mellékvonalra apadt (1. térkép), a többi vonal pedig – idılegesen is, de – megmenekült a felszámolástól. Találgatásokba nem érdemes bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy milyen megfontolásból maradtak meg ezek a vasútvonalak, mindenesetre az biztos, hogy egyes békés megyei megmaradt vonalak utasforgalma jóval elmarad a Gyır–Moson–Sopron megyei bezárt vasútvonalakétól.

3

Szabó Szabolcs: A normál nyomtávú vasúti szárnyvonalak története Magyarországon az elmúlt 50 év tükrében. Közlekedéstudományi Szemle, 2005, 55/5. pp. 187-195 4 Erdısi F. 1985 5 Uı, 1985. 6 Szabó Sz. 2005

- 12 -


TPF

A tömegközlekedés a társadalomtudományok szolgálatában A tömegközlekedés szociológiai jellegő kutatásával eddig igen kevesen foglalkoztak. Már korábban felmerült bennem az a gondolat, hogy egy vasútvonalon szociológiai és kulturális antropológiai jellegő kérdıíves felmérést folytassak le, így a közelségbıl és a vasútvonal rövidségébıl a Kalocsa–Kiskırös között közlekedı vonalra esett a választásom. A kutatás célja az volt, hogy bemutassam: a vonal utazóközönsége hova, miért és milyen gyakran utazik, s ezt miért éppen vonattal teszi meg. Sajnálatos módon ezen a vasútvonalon is megszőnt a személyforgalom (a teherforgalom továbbra is megmaradt), ennélfogva csak múlt idıben írhatok a vonalról. A Kalocsa-Kiskırös közötti vasútvonal a Duna-Tisza köze térségének egyik legrégebbi mellékvonala volt. A vasútvonal a Budapest–Zimony közötti államvasút részeként, az 1880-as évek elején épült meg. A Budapest–Szabadszállás–Kiskunhalas–Szabadka– Újvidék útirány mellett felmerült a Duna-völgyében, Kalocsán és Baján keresztül Zimonyig vezetı vasút terve is. Ez a vonal ugyan hosszabb lett volna, de több nagyobb település érintésével jött volna létre a balkáni kapcsolat. A kormányzat végül is az egyenes vonal megépítése mellett döntött, Kalocsát és Baját a fıvonalból kiágazó szárnyvonallal kárpótolták.7 A Dunapataj–Baja–Kalocsa közötti összeköttetés többször felmerült az elmúlt évszázad folyamán. A két világháború között a trianoni döntés miatt nem lehetett ezen összeköttetést létrehozni, az 50-es években ugyan ez az akadály már nem állt a vasútépítık elıtt, akkor viszont pénzhiány miatt nem valósult meg az összekötı szakasz. Pedig érdekes tervek születtek, sıt akkoriban a vasútvonal építésével kapcsolatos munkálatokat is elkezdték. A vasútvonalon a két végállomáson kívül 4 helyen állt meg a vonat; Kiskırös után Kecel vasútállomáson, Kecel-Sziloson, Öregcsertın és Szakmár megállóhelyen. (Kecel-Szilos és Szakmár táblás megállóhelyek voltak). Az utolsó idıszakban a vonalon napi 4 vonatpár közlekedett, amely 46 perc alatt tette meg az utat. A 4 vonatpár közül legalább kettı nem olyan idıpontokban indult, ami az utasoknak igazán megfelelt volna. A vasútvonalon a vonatok sebessége is változó volt, egyes szakaszokon (Kalocsa–Szakmár között) csak 20 km/h-ás sebességgel közlekedett. A kérdıíves utasfelmérést 2006. október és november hónapjában a MÁV-tól kapott engedély birtokában hajtottam végre. Nem nevezném pusztán utasszámlálásnak, mivel nemcsak azt rögzítettem, hogy hányan szállnak le és föl a vonatra, hanem képet szerettem volna kapni arról is, hogy mi az, amit kifejezetten szeretnek ebben a vasúti vonalban, melyek azok a dolgok, amelyeket egy busz nem tud pótolni. A kérdıív végén a legfontosabb demográfiai adatokra is rákérdeztem. Továbbá –ha volt mód rá– az arra „vevı” utasokkal tovább is beszélgettem, különbözı témákról, az esetek többségében magáról a vasút lehetséges jövıjérıl. Mivel a kutatás idıszakában a vonal sorsa még igencsak bizonytalan volt, így az utasok is nyíltabbak voltak, jobban tudtuk beszélgetni, mintha december 7-ét követıen tettem volna meg. A kutatás érdekében hétfı és csütörtök között valamint szombaton lehetıleg minden meneten egyszer, pénteken és vasárnap egyeseken kétszer is végeztem felmérést. A rendelkezésre álló idıszakban összesen 155 kérdıív került felvételre, azonban az utasok száma ennél jóval magasabb volt. Ennek több oka van. Egyrészt a vasúti dolgozók nem kerültek kikérdezésre (a kérdıív jellegébıl kifolyólag, torzította volna azt), a Kecelen levagy felszállókat az idı hiányában nem tudtam mindig teljes körően kikérdezni (ık fıleg diá-

7

Kovács László (szerk.): Magyar Vasúttörténet. 3. köt., 1876-tól a századfordulóig. Közdok, Budapest. 1996.

- 13 -

Lieszkovszky József

A Kalocsa-Kiskırös vasútvonalon végzett kérdıíves utasfelmérés eredményei

kok voltak), természetesen volt pár utas, aki nem óhajtott válaszolni; valamint a kutatás vége felé egyre több olyan utas „jött szembe”, akiket már korábban meginterjúvoltam. A megkérdezett utasok [továbbiakban az utasok] többsége (38 %-a) heti egy alkalommal használta a vasútvonalat, a hetente ill. havonta többször utazók száma 10-10 %. Az alkalmi utasok száma sem elhanyagolható, a megkérdezettek 20 %-a. Az utazások többsége három viszonylaton zajlott: Kalocsa–Kiskırös, Kalocsa– Budapest és Kecel–Budapest. Ezeken kívül sokan utaznak – fıleg a szakközépiskolás kollégisták péntekenként – Kalocsa és Kecel-Szilos megállóhelyrıl Kiskıröshöz közeli, a 150-es fıvonalon Budapest irányába található településekre (Szabadszállás, Csengıd stb). Figyelemre méltó, hogy az utasok közel fele hazautazásra használta a vonatot; más célból - munkába és iskolába járásra vagy rokonlátogatásra 20-15-15 %-ban használták. Ez a fentebb említett „kecel-problémából” adódóan részben torz, de még így is magas a különbség, ez amiatt (is) van, hogy a kollégisták vasárnapi visszaútja Kecel-Szilosra és Kalocsára nem vonattal, hanem leginkább busszal történt meg. Egyik oka a rossz csatlakozás, a másik pedig prózaibb: az egyik kalocsai szakközépiskolai kollégiumba vasárnap este 8-ig be kell érni, az utolsó vonat pedig 19.50-re ér az állomásra, onnan pedig még sokat kell gyalogolni, mivel az állomás a város szélén található. A kollégistákon kívül még a napi használók többsége is csak egyik irányba utazott vonattal, mivel a másik irányba (haza vagy a munkába) már az autóbusz jelentette a jobb megoldást. S miért is szerették vagy nem szerették ezt a vonalat? Számtalan pozitív válasz érkezett: a tágasság, a megszokás, van hely a csomagoknak, a táj szépsége, meghittség, emlékek, van WC a vonaton, közel lakik/van dolga az állomáshoz, biciklit is lehet szállítani, lehet járkálni, no és persze olcsóbb, legalábbis még egy darabig. A fiatalok leginkább a „vonatfeeling” miatt szerették, s mivel szemben vannak az ülések, így jobban tudnak beszélgetni; számukra a vonaton való utazás egy meghosszabbított szünetnek tekinthetı. Az idısebb korosztály tagjai pedig felidézték a régi emlékeiket az utazás során, a vasútvonal megszőnése nekik olyan, mintha az emlékeiket vennék el tılük. S hogy néhány negatívumot is említsek: lassúság vagy a ritkaság. Azonban ezek száma elenyészı volt. Persze az utasok nemcsak a kérdésekre válaszoltak, hanem több problémát is megemlítettek. Egyrészt nem a helyi igényeknek megfelelı menetrendet alkalmaztak már évek óta, (pl.: Az új menetrendi idıszakban az elsı vonat 10.49-re ért Kalocsára!) azaz sokan ha akarnák, akkor sem tudnák használni a vonatot. A kiskırösi csatlakozások sem minden esetben kielégítıek. A fıvárosból szerencsére minden vonathoz volt csatlakozás, viszont Kiskunhalas irányába majdnem minden esetben 1-1 órát kellett várni. Másrészt a vonal sajátosságai miatt a közbeesı állomások távol esnek a települések központjaitól, autóbusszal nem érhetık el, továbbá a kalocsai autóbuszos ráhordás sem volt megoldva. Ezek is mind-mind részben okai voltak a forgalom csökkenésének. Az elmúlt években, ahogy egyre zsugorodott a vonat utazóközönsége, úgy jött létre egy ún. „mikroközösség”, amelynek tagjai ismerik egymást, tudják ki, mikor megy dolgozni, délután melyik vonattal megy haza stb. Jelen rohanó világukban kétségtelenül szokatlan dolog, hogy leszáll a kalauz azért, hogy megnézze, vajon hol késik az egyik törzsutas. A vasútvonal megszőnésével ez a közösség is megszőnt, hiszen még ha a busz megközelítıleg ugyanabban az idıpontban is fog járni, az már egy egészen más közlekedési légkört fog teremteni.

- 14 -


TPF

A jövı, 2007. március 4-e után Az utolsó napjaiban a megszüntetetésre váró 14 vasútvonalat számtalan érdeklıdı, vasútbarát, környéken lakó illetve újságíró kereste fel. Az utolsó járatok a legtöbb helyen „médiaszámba” mentek, a Kalocsa–Kiskırös vasútvonalon számos sajtóorgánum képviselıje is jelen volt. Az autóbuszos személyszállítást a területileg aktuális Volán-társaságok végzik; azokon a területeken, ahol több megyét is érintett a vasútvonal, ott közösen üzemeltetik a buszjáratokat. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vonalakat kivéve az autóbuszok száma megegyezik a vasútvonalakon közlekedtetett szerelvények számával, a buszjáratok menetideje néhány perccel tér el a vonatok egykori menetidejétıl, négy vonalat kivéve, ahol az úthálózat hiánya miatt akár másfélszer hosszabb utazási idıvel is számolhatunk. A Csorna-Pápa vasútvonalon a vonat az utat 47 perc alatt tette meg, míg a busznak a táv megtételéhez 80 perc kell; hasonlóan hosszabb lett a menetideje a kutatott vasútvonal helyett közlekedı autóbusznak is. A borsodi vonalak esetében a Borsod Volán a már korábban meglévı, a két vasútvonallal párhuzamosan közlekedı autóbuszjárataiba integrálta a vonatok indulásait, úgy hogy munkanapokon késı este, illetve pénteken és vasárnap egy-két újabb indulás jelzi a vonat helyettesítését. A vonalbezárások következtében olyan hosszú történelmi múlttal rendelkezı városok is elvesztették vasúti kapcsolataikat, mint Kalocsa, vagy Békés. Kérdéses, hogy jelen motorizált világunkban lesz-e ennek bármilyen társadalmi-gazdasági hatása, illetve az elkövetkezendı években lesznek-e hasonló vonalmegszüntetések; a vonalak likvidálása a felsıbb irányi hatóságok számára mennyire hozták meg a kívánt eredményeket. (Továbbá társadalomtudományi szempontból még az is érdekes, hogy a vonatokhoz képest az új autóbuszjáratoknak mennyiben változik meg az utazóközönsége.) Fontos errıl beszélni, hiszen az 1968-as megszüntetések hatásai is csak késıbb jelentkeztek.

1. térkép: A 2007 márciusában megszüntetett vasútvonalak hazánkban (saját szerkesztés)

- 15 -

Tompáné Dr. Daubner Katalin

Környezetvédelmi lépések a világban: elıre vagy hátra?

- 16 -


TPF

KÖRNYEZETVÉDELMI LÉPÉSEK A VILÁGBAN: ELİRE VAGY HÁTRA? Tompáné Dr. Daubner Katalin fıiskolai tanár A Föld új korszakba lépett, mert az antropogén hatások drámai és hosszú távú hatást gyakorolnak a földre és az óceánokra egyaránt. Egyre több ország döntéshozói ismerik el, hogy az utóbbi évtizedek klímaváltozása döntı részben emberi tevékenység következménye. A rohamosan növekvı energiaigények kielégítésére – a kibocsátás-csökkentési ígéretek ellenére is – egyre nagyobb mennyiségő fosszilis energiaforrást használnak föl és ezzel tovább növekszik az üvegházgázok emiszsziója. A megújuló energiaforrások és a bioüzemanyagok elterjedése némileg enyhíti a légkör szennyezését, de igazi áttörést csak egy újabb technológiai fejlıdés hozhat. Erre egyelıre még várnunk kell, miközben a gyors gazdasági növekedést produkáló, nagy népességő országok környezetszennyezésre gyakorolt hatása egyre nı. Az utóbbi évtizedekben nincs olyan nap, hogy környezetkárosításról, vagy az egész emberiséget fenyegetı drasztikus klímaváltozás hatásairól ne hallanánk. Nemcsak a saját magunk által észlelt tények, vagy a világ bármely részérıl érkezı katasztrófahírek, hanem a tudományos megfigyelések és az elméleti modellek is riasztó jövıképet vázolnak föl. A világ népességének gyors ütemő növekedése, az energiafogyasztás emelkedése, a szükségletek kielégítésére szolgáló ásványi kincsek kimerítése és a környezet óriási mértékő szennyezése tarthatatlanná teszi az eddigi környezetképünket és átgondolásra készteti a döntéshozók környezetpolitikáját. A természet egyensúlya felborult, amely a gyors klímaváltozásban, az ennek következtében megjelenı negatív hatásokban (a Föld átlaghımérsékletének növekedése, a gleccserek olvadása, a tengerszint emelkedése, újabb területek elsivatagosodása, a biodiverzitás csökkenése, az Élı Bolygó mutató romlása) kísérhetı nyomon. Az emberi jólét javulása a természeti kincsek példátlan mértékő és ütemő felhasználását és az emiatt bekövetkezı környezeti ártalmak – szintén a természet kizsákmányolásával végbe menı – kivédését, vagy csökkentését igényli. (Pl. az energiafelhasználás növekedése által kiváltott melegedés az energiafelhasználás növelését igénylı hőtéssel mérsékelhetı.) Ugyanakkor még mindig vannak olyan szakemberek, politikusok és üzletemberek, akik kételkednek a környezetkárosítás antropogén hatásában, fıként a klímaváltozással kapcsolatban. Bár a kutatók szerint nagy valószínőséggel állítható, hogy az emberi tevékenység és a globális fölmelegedés ok-okozati kapcsolatban áll egymással, a „klímaszkeptikusok” ezt nem fogadják el. Már most is késésben vagyunk az emberiség legnagyobb problémáinak feltárásában és megoldásában. Vannak olyan döntéshozók, akik elıre lépnek a környezetvédelemben, mások inkább hátra. A mai helyzet alapján nem valószínősíthetı, hogy belátható idın belül egyetértés alakul ki az országok között a véleményekben és a cselekvésben.

A Kiotói Egyezmény után A Kiotói Egyezményhez vezetı elsı lépés az 1992-ben Rio de Janeiróban tartott ENSZ környezet és fejlıdés világkonferencia volt. Ekkor hozták létre az éghajlatváltozásról szóló keret- 17 -



egyezményt, amelyhez 2005-re már 189 ország csatlakozott. 1992 után öt év telt el, amíg Kiotóban konkrét feladatot is kitőztek az üvegházgázok kibocsátásának csökkentésére. A Kiotói Egyezmény életbe lépésének két feltétele az volt, hogy legalább 55 ország csatlakozzon, valamint a kötelezettséget vállaló országok együttes üvegházgáz emissziója elérje a világ összes emissziójának 55 %-át. Bár az Amerikai Egyesült Államok Clinton elnöksége idején Kiotóban még támogatta az Egyezményt, Bush elnök 2001-ben visszalépett és ezzel megakasztotta a folyamatot, hiszen nagy kibocsátóként lehetetlenné tette a második kritérium teljesülését. Hosszú huzavona után végül 2005. március 16-án életbe lépett a Kiotói Protokoll, amikor az összes emisszió 17,4 százalékáért felelıs Oroszország is ratifikálta, cserébe azért, hogy késıbb tagja lehessen a WTO-nak (ami eddig nem teljesült). Mind a mai napig sem Ausztrália, sem az USA nem hajlandó a Kiotói Szerzıdés aláírására. A ratifikáló országok arra vállaltak kötelezettséget, hogy a bázisidıszak (többnyire az 1990-es év) kibocsátási szintjéhez képest 2008-2012 között átlagosan 5,2 %-os emissziócsökkentést hajtanak végre, az EU15-ök mindegyike 8 %-os csökkentést tervezett. Ez jelentıs elıre lépésnek tőnt, hiszen már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy csakis összefogással lehet az üvegházhatású gázok káros hatásait mérsékelni, vagy szinten tartani. A 141 aláíró között 38 fejlett ország (ún. részes fél) volt, amelyekbıl 13 a „piacgazdaságra való áttérés” folyamatában lévı posztszocialista ország. Bár fontos nemzetközi szerepet játszik, úgy tőnik, hogy a Kiotói Szerzıdés nem váltotta be a hozzá főzött reményeket. A kötelezettséget vállaló fejlett államok nagy része nem tudta csökkenteni, vagy korlátozni az üvegházgáz-kibocsátást, sıt még növelte is. Errıl tájékoztatnak a következı adatok. 1. táblázat A CO2 emisszió vállalt és tényleges változása 1990-2005 között a részes feleknél (%) Ország

Vállalás

Anglia -8 Ausztria -8 Belgium -8 Bulgária -8 Csehország -8 Dánia -8 Észtország -8 Finnország -8 Franciaország - 8 Görögország - 8 Hollandia -8 Horvátország - 5 Írország -8 Izland +10 Japán -6 Kanada -6 Lengyelország - 6 Lettország -8

Változás

Ország

– 3,6 + 43,0 + 9,5 - 31,2 - 24,2* - 9,9 - 50,8* - 1,5 + 13,3 + 28,2 + 30,7 - 6,0* + 71,0 + 36,9 + 21,9 + 34,6 - 13,9 - 58,2*

Liechtenstein Litvánia Luxemburg Magyarország Monaco Németország Norvégia Olaszország Oroszország Portugália Románia Spanyolország Svájc Svédország Szlovákia Szlovénia Új-Zéland Ukrajna

Vállalás -8 -8 -8 -6 -8 -8 +1 -8 0 -8 -8 -8 -8 -8 -8 -8 0 0

Változás + 5,3* - 66,2* + 17,6 - 9,3 + 37,8* - 13,9 + 54,9 + 13,0 - 38,5* + 48,6 - 42,9 + 64,5 + 5,9 + 9,3 - 28,3* - 1,9* + 32,9 - 46,2*

Forrás: International Energy Annual 2005 alapján saját számítás és * UNFCCC Key GHG data 2006. Ezek az adatok a 1990-2003 közötti változást mutatják.

- 18 -


TPF

A visszalépés elıtt Ausztrália 8 %-os növekedést tervezett, de 1990 és 2005 között 54,5 %-os túllépése volt, az USA-ban pedig a 7 %-os csökkentési terv ellenére 19,1 %-kal növekedett az emisszió. A 36 ratifikáló fejlett ország közül 17-nek sikerült kibocsátás-csökkentést elérnie, a többségük a piacgazdaságra áttérı állam. Ezek közül a balti államok teljesítése a legkedvezıbb. A Szovjetunió felbomlása és iparának összeomlása nagymértékben hozzájárult az emisszió csökkenéséhez. A fejlett piacgazdaságok közül csak 4 tudott csökkentést végrehajtani, a legjobb eredményt Németország produkálta, 13,9 %-kal. Mivel a széndioxid emisszió fı forrása az energiaszektor, a csökkentés csak olyan kombinációval érhetı el, amely a szénalapú energiaforrások mennyiségének visszafogása mellett az energia-elıállítás és –felhasználás hatékonyságának a növelésével is együtt jár. Az igazi megoldás valószínőleg még nagyon messze van. Szakemberek véleménye szerint a hathatós eredmények eléréséhez sokkal nagyobb és tartós emissziócsökkentésre lenne szükség. Egyes számítások alapján 2050-re globális szinten átlagban 50 %-os mérséklés kellene ahhoz, hogy a már korábban felhalmozódott és továbbra is folyamatosan termelıdı széndioxid – évtizedekig a légkörben tartózkodó – mennyisége ne gerjessze tovább az üvegház hatást. A Kiotói Protokollt sokan azért is kritizálták, mert – véleményük szerint – csak egy csepp a tengerben, fıként ha figyelembe vesszük, hogy a legnagyobb üvegházgáz-kibocsátó USA és Kína semmiféle kötelezettséget nem vállalt ezen a téren. Ugyanakkor az elkötelezetteknél a tervüket nem teljesítıket nem szankcionálják, ezért sok országban hatástalan marad az elıírás. Azt azért megállapíthatjuk, hogy a Szerzıdés sok tanulsággal szolgál a jövıre nézve is és bizonyságát adja, hogy lehetséges közös cselekvési terv. Az olajkorszak nem ért véget A világ összes energiaszükséglete az ipar és a motorizáció fejlıdésével évrıl-évre növekszik és az energiaforrások között még mindig a fosszilis fajták dominálnak. 1990-ben a fosszilis és a megújuló energiahordozók felhasználásának aránya 86,7: 13,3 % volt és ez 2005-re alig változott, mindössze 86,3 : 13,7 %-ra. Ez a kismértékő javulás azért következett be, mert a megújulók alkalmazása világviszonylatban átlagosan 35,5 %-kal nıtt, a fosszilis energiaforrásoké pedig ennél kisebb mértékben, 30,9 %-kal. A felhasználás megoszlását mutatja az 1. ábra. 1. ábra A primer energiatermelés energiahordozók szerinti megoszlása a világban 1990-ben és 2005-ben (%) 2005

1990

Megújulók 13,3%

Megújulók 13,7% Olaj 36,8%

Olaj 39%

Szén 26,6%

Szén 26%

Földgáz 22,9%

Földgáz 21,7%

Forrás: International Energy Annual 2005 alapján saját számítás

- 19 -



A fosszilis energiahordozókon belül a földgáz mellett a szénfelhasználás aránya is nıtt az olaj rovására a vizsgált 15 év alatt. A nem OECD országok primer energiatermelése 1990 és 2005 között 46 %-kal, az OECD országoké csak 11,4 %-kal növekedett. Ennek következtében a fejlett ipari államok részaránya az összes energiatermelésben az 1990-es 41,8 %-ról 2005-re 35,4 %-ra csökkent. Az összes primer energia 64,6 %-át a nem OECD országok állították elı 2005-ben. A széndioxid kibocsátás szempontjából rendkívül kedvezıtlen, hogy a nem OECD országok a négyfajta energiahordozó közül a szénfelhasználást növelték a legnagyobb mértékben, 69,5 %-kal. Ugyanezen idıszakban a fejlett ipari államok 4,3 %-kal csökkentették a szénigényüket. A világ legnagyobb szénfelhasználója Kína. A vizsgált 15 éves idıszakban több mint 2,3szorosára növelte a szénfogyasztását és így a világ összes felhasználásán belül az 1990-es 22,7 %-ról 2005-ben 38,3 %-ra emelkedett a részesedése. Az elıre jelzések szerint a világ fosszilis energiaforrásai néhány évtized múlva kimerülnek, vagy legalábbis nem lesz gazdaságos a kitermelésük. Ráadásul az eloszlásuk földrajzilag egyenlıtlen: többnyire politikailag instabil országokban vannak a legnagyobb készletek. Az Amerikai Egyesült Államok és Európa a nyersolaj igényének kb. felét importból tudja csak kielégíteni. A fejlett ipari országok számára az egyik legnagyobb kihívás az energiafüggıség csökkentése. Ezt részben a „többcsatornás”, vagyis a több országból származó importtal, részben pedig a fosszilis energiaforrások helyettesítésével próbálják megvalósítani. Ha egyelıre nem is lehet teljesen megszabadulni a szénhidrogénektıl, szinte minden államban foglalkoznak az alternatív energiaforrások hasznosításának kidolgozásával és bevezetésével. A kıolaj iránti kereslet ezzel párhuzamosan szinte töretlenül emelkedik. Ezt mutatja a következı ábra. 2. ábra A világ kıolaj kereslete 1970-2004 között (ezer hordó/nap)

Látható, hogy az 1980-as évektıl kezdve gyors ütemben nıtt a világ olajfelhasználása – elsısorban a feltörekvı ázsiai országok fogyasztása következtében. Míg 1970-ben 46 millió hordó volt a napi igény, 2000-ben 77 millióra, 2004-ben pedig 83 millióra nıtt. 1999-tıl kezdıdıen a napi nyersolaj felhasználás meghaladta a termelés mennyiségét. A 2000 és 2004 közötti idıszakban a világ összes olajigénye 7,4 %-kal bıvült, miközben Japán 3 %-kal, Németország pedig 3,6 %-kal csökkentette a napi fogyasztást.

- 20 -


TPF

Az utóbbi években a nyersolaj kereslete évi átlagban kb. 2 %-kal nıtt. A teljes kereslet 57 %a a közlekedésbıl származik, ennek egyik oka a személyautók számának gyors növekedése. 2004-ben kb. 50 millió gépkocsit használtak a világban és további gyors felfutás várható Kína és India keresletének növekedése miatt. A másik ok abban rejlik, hogy az áruszállítás döntı része a vasútról a közútra helyezıdött át. Az 1990 és 2000 közötti 10 évben lezajlott átrendezıdést a 3. ábra mutatja. 3. ábra Áruszállítási módok 1990-ben és 2000-ben (%-os megoszlás) 2000

1990

Viziút 5%

Közút 17% Viziút 38%

Vasút 35%

Közút 60% Vasút 45%

A vizsgált idıszak 10 éve alatt jelentıs változás ment végbe a fuvarozásban. A vasút dominanciáját átvette a közúti szállítás – mind a vasút, mind a vízi út rovására –, amely természetesen nemcsak arányaiban, hanem abszolút értékben is növekedett. Ezzel a CO2 és egyéb káros anyag emisszió is jelentısen megnıtt. A hagyományos üzemanyag fogyasztás tényleges és a 2020-ig terjedı prognosztizált értékeit az alábbi adatok mutatják az Európai Unió országaira nézve.

2. táblázat Hagyományos üzemanyag fogyasztás az EU-25-ben (millió tonna/év) Üzemanyag

1995

2000

2005

2010

2015

2020

Benzin Dízelolaj Összesen

129 110 239

124 138 262

111 169 280

98 197 295

93 204 297

92 199 291

Forrás: MOL GROUP, 2006.

Az 1995-2005 közötti idıszakban az összes üzemanyag-fogyasztás 17,2 %-kal nıtt. Ezen belül a dízelolaj mennyisége nagyobb mértékben, 25,5 %-kal emelkedett, a benziné viszont 4 %os csökkenést mutat. Ez a tendencia fejezıdik ki azokban a prognózisokban, amelyek 2020-ra már mindkét üzemanyag fajtánál csökkenést várnak a bioüzemanyagok napjainkban felfutó használatának további kiterjedésére alapozva. Az USA és Európa olajigényének felét importból nyeri, és 20-25 év múlva ez az arány becslések szerint kb. 60 %-ra emelkedik. A nyersolajkereslet jellemzıje, hogy rugalmatlanul reagál az ár változására, a fogyasztás visszafogása még akkor sem jelentıs, ha az olaj ára nagymér- 21 -



tékben megnı. Bár az elmúlt évtizedekben az egész világon jelentıs K+F tevékenységet végeztek az alternatív energiaforrások felkutatására, jelenleg nincs tömegméretekben és megfelelı áron alkalmazható helyettesítıje az olajnak. 2004-re Kína – Japánt megelızve – a világ második legnagyobb olajigénylıje lett. Átlagosan napi 6,63 millió hordónyit használnak, ami 38 %-kal több, mint 2000-ben és kb. kétszerese a saját kitermelésnek, ezért 1999 és 2004 között az olajimport megduplázódott. Várható, hogy Kína olajigénye a jövıben évente 5-7 %-kal növekszik. Amennyiben ez bekövetkezik, 2025-re az USA-t megelızve, a világ legnagyobb kıolaj felhasználója lesz. A másik nagy népességő ország, India, 2004-ben napi 2 millió hordó kıolajat hasznosított és várhatóan 4-7 %-kal bıvül a kereslete a jövıben.

A széndioxid-kibocsátás alakulása A fosszilis energiahordozókra épülı gazdaságok terhelik leginkább a légkört az üvegházhatású gázok, fıleg a széndioxid kibocsátásával. Bár a fejlett ipari országokban a szénre alapozott energiatermelés jelentısen lecsökkent, a kıolaj további használata és a feltörekvı országok – fıleg Kína és India – hatalmas energiaéhsége folyamatosan és nagymértékben növeli a légszennyezést. 1970 és 2004 között az üvegházgázok globális kibocsátása 71 %-kal nıtt, ezen idıszakon belül 1990 és 2004 között 24 %-kal. Szén-egyenértékben számítva, a szóban forgó 34 év alatt 28,7 gigatonnáról 49 gigatonnára növekedett az emisszió, s ez 2004-ben a teljes antropogén üvegházgáz-kibocsátás több, mint háromnegyedét, 77 %-ot tett ki. Az energetikai iparág a fosszilis tüzelıanyagok elégetésével széndioxidot, kéndioxidot, nitrogén-oxidokat, valamint kormot, pernyét és radioizotópokat bocsát ki. A közlekedési ágazatban a kipufogógázokban szénmonoxid, nitrogén-oxidok, policiklusos aromás szerves vegyületek, ólom és korom található. Ezek egy része légzıszervi betegségeket okoz, más részük pedig nagymértékben növeli a rákos megbetegedések kockázatát. A Hawaii-szigeteken 1957-ben, 3500 m magasságban felállított Mauna Loa Obszervatórium mérése szerint most a legmagasabb az atmoszférában a széndioxid aránya. Az ipari forradalom elıtt 280 ppm (milliomod térfogatrész) volt a nagysága, az 1950-es években 315,6 ppm, és utána évente kb. egy egységgel növekedett. Az 1990-es évek közepétıl gyorsult a növekedés, elérte az 1,5-1,8 ppm átlagos értéket, miközben néhány évben kiugró emelkedést figyeltek meg. A szakértık úgy vélik, hogy a 400 ppm olyan küszöbérték, amely az emberiség számára visszafordíthatatlan környezeti katasztrófához vezethet. A CO2 kibocsátás forrása kb. 40 %-ban az elektromos energia elıállítása, 24 %-ban a közlekedés és szállítás, 18 %-ban az ipar és építıipar (különösen a cementgyártás), 8 %-ban a lakóhelyek, 10 %-ban pedig az egyéb szektor (pl. kereskedelem, közszolgáltatás). Míg az 1970-es években az ipar és az építıipar volt a legnagyobb kibocsátó, a gazdasági szerkezet átrendezıdése miatt napjainkra a harmadik helyre került. Az energiatakarékos berendezések, a hatékonyabb technikai megoldások (pl. a főtésveszteség hasznosítása) kedvezıen hat a károsanyag-kibocsátásra, de csak viszonylag kis mértékben. Ezzel ellentétes hatást gyakorolnak az újabb fogyasztói szokások, pl. az, hogy a háztartások több elektromos berendezést használnak, a családok szétválásával pedig még sokszorozódik ezek mennyisége.

- 22 -


TPF

Népesség, energia, széndioxid-kibocsátás Az összes széndioxid emisszió 80 %-a a világ 22 országából származik, amelyek együttesen a GDP kb. 80 %-át adják és a világ népességének közel kétharmadát teszik ki. A népességben, a primer energiafelhasználásban és a széndioxid kibocsátásban a világon belüli részesedést egymás mellé helyezve, hat nagy környezetszennyezınél a következı kép rajzolódik ki. 4. ábra A népesség, a primer energiafelhasználás és a CO2 kibocsátás aránya a világban 2005-ben (%) 25

%

20

15 Népesség Primer eng. CO2 kibocs. 10

5

0 EU25

USA

Japán

Kína

India

Oroszország

Forrás: International Energy Annual 2005.

A Triád együttes részesedése a világ népességében 13,7 %, a primer energiafelhasználásban viszont ennek több mint háromszorosa, 43 %, a széndioxid emisszióban pedig 40,5 %. A légszennyezés nagy részéért tehát egyértelmően a legfejlettebb ipari államok a felelısek, de a feltörekvı országok jelenlegi és jövıbeni környezetszennyezése további hatalmas problémákat okoz. Az ábrán látható, hogy Japán és Oroszország részesedése mindhárom tényezınél viszonylag kicsi. Kína és India kivételével az jellemzı, hogy a primer energiafelhasználás aránya nagyobb, mint a széndioxid emisszióé. Ez arra utal, hogy az energiafelhasználás hatékonyabb módon valósul meg a többieknél, mint a két nagy ázsiai országban. A népesség aránya nem mutat szoros kapcsolatot az energiafelhasználás és az emisszió arányával. Az EU-25 és az USA arányaiban kisebb népessége nagy részesedéssel párosul a másik két tényezınél, Indiában viszont a nagy népességi hányad mellé viszonylag kis arányban társul a primer energiafelhasználás és az emisszió. Ebben az is kifejezésre jut, hogy az egy fıre jutó károsanyagkibocsátás sokkal kisebb, mint a fejlett ipari országokban. Kínában él a világ népességének egyötöde, mintegy 1,3 milliárd ember. Az utóbbi 10 év kimagasló, kb. évi 10 %-os gazdasági növekedése jelentıs lakossági jövedelem emelkedéshez vezetett és ezen keresztül megnıtt a tartós fogyasztási cikkek, elsısorban a személygépkocsik - 23 -



iránti kereslet. Egyre többen vásárolnak nagy fogyasztású luxusautókat, mint például a brit Bentley luxusautógyár 1,2 millió dolláros limuzinját, továbbá BMW-ket, amelybıl 2005-ben 23600 darabot importáltak, 50 %-kal többet, mint 2004-ben. Az energiaigényét Kína elsısorban szénerımőveivel elégíti ki, amely a legnagyobb széndioxid kibocsátó. 2005-ben 70 gigawatt kapacitásbıvítést hajtottak végre s ez megközelíti Nagy-Britannia összes erımővi teljesítményét. Bár az egy fıre jutó széndioxid kibocsátás alacsonyabb, mint a fejlett országokban, a széndioxid-intenzitás (az egységnyi GDP-re jutó széndioxid-kibocsátás) nagyon magas, az USA-val összehasonlítva több, mint hatszoros. Becslések szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1000 $ GDP elıállításakor átlagosan 0,5 tonna, Kínában pedig több, mint 3 tonna emisszió keletkezik. Ebbıl a szempontból Oroszország a legnagyobb szennyezı, mivel ott kb. 5 tonna az 1000 $-ra jutó érték. A növekvı erımővi kapacitások és a jármővek számának várhatóan drasztikus emelkedése azt valószínősíti, hogy Kína hamarosan megelızi az USA-t az üvegházgázok emissziójában. A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy a kínai gazdaság egyre kisebb idıtávval követi az Egyesült Államok széndioxid-kibocsátási adatait. A következı táblázat azt mutatja, hogy a két ország melyik évben lépte át ugyanazt a szennyezési határt.

3. táblázat A CO2 emisszió azonos értékei az USA-ban és Kínában CO2 emisszió (ezer tonna)

USA

Kína

Követési idı

> 11.000 > 200.000 > 300.000 > 400.000 > 500.000 > 900.000 >1.000.000

(idıpont) 1858 1902 1909 1916 1923 1964 1967

(idıpont) 1932 1970 1975 1979 1985 2000 2003

(év) 74 68 66 63 62 36 36

Forrás: Statisztikai Évkönyvek alapján saját számítás

A gazdaság gyors fejlıdése – bár jelentıs idıeltolódással és sajátos körülmények között – mindkét országban kiváltotta a légkörszennyezés növekedését és ebbıl a szempontból látványosan érvényesül az utolérési effektus. Ebben nagy szerepe van a globalizáció által közvetített termelési módszereknek és fogyasztói szokásoknak is. Az ún. karbon-lábnyom (a kummulált CO2 emisszió) 1990–2004 között az USA-ban 22,4 milliárd tonna, Kínában pedig 13,4 milliárd tonna volt és az utóbbinál az éves növekedési ütem jóval magasabb.

- 24 -


TPF

Új energiaforrások Bár a légkör természetes formájában is tartalmaz széndioxidot, az antropogén hatások csökkentésére és a fosszilis energiaforrások kimerülésének veszélye miatt már évtizedekkel elıtt megindult az új, alternatív energiaforrások kutatása és használatba vétele. Ezek egyrészt az energiaellátásban (nap-, szél-, ár-apály, nukleáris energia), másrészt a hagyományos üzemanyagok újakkal (megújulókkal) való felváltásában öltöttek testet. A különbözı energiahordozók nagyon eltérı mértékben tartalmaznak szénhidrogéneket. 4. táblázat Egyes energiaforrások CO2 kibocsátása Energiaforrás Víz Szél Nukleáris Gáz Olaj Szén

t/GWh 4 7 8 500 750 870

Forrás: Nuclear Energy Issues, 1995/4.

A szénhidrogén-alapú és a megújuló (többnyire egymással párhuzamosan alkalmazott) energiaforrásokkal szemben olyan kívánalmak fogalmazódnak meg, amelyek egyidejő teljesítése csak állandó kutatás-fejlesztéssel valósítható meg. Ezek részint technikai, részint gazdasági követelmények: - a fogyasztók ellátásának biztonsága, - üzembiztonság, - jó hatásfok, - a nem megújítható energiaforrások felhasználásának csökkentése és ezen keresztül - az ország energiafüggıségének csökkentése, - a károsanyag-kibocsátás minimalizálása, - a hulladékok, illetve a mezıgazdasági terményfölöslegek innovatív hasznosítása. A szénhidrogén alapú üzemanyagok helyettesítése több irányú fejlesztést indított el a gépjármőiparban és a hozzá kapcsolódó ágazatokban egyaránt. Ez nem volt teljesen ismeretlen terület, hiszen például Rudolf Diesel már 100 évvel ezelıtt kreált egy olyan dízelmotort, amelyet földimogyoró-olaj hajtott. A fejlesztések minden nagy autógyártó cégnél sürgetı problémává váltak, mert ezzel is differenciálni tudják termékeiket. Bár prototípusok, vagy kisszériák már megjelentek, a tömeges elterjedés – a fejlesztések függvényében – hosszabb idıbe kerül. Az Európai Unió közlekedési rendszere ma még szinte teljes egészében a kıolajtól függ és ez még sok más országra is igaz. A motorok alternatív hajtóanyagainak fejlesztésében sok variációt próbáltak ki, közülük a bioüzemanyagok terjedtek el a leginkább. Ezeknek két csoportja – a hagyományos fajták helyettesítésére – a biodízel és a bioetanol. A bioüzemanyagok ún. „elsı generációs” típusai a sok olajat tartalmazó növényekbıl (repce, napraforgó, pálma, szója, stb.), vagy állati zsiradékokból elıállított biodízel, illetve a nagy

- 25 -



cukor- vagy keményítıtartalmú növényekbıl (cukorrépa, cukornád, kukorica, búza, burgonya, manióka, csicsóka, cékla, stb.) gyártott bioetanol. A kihozatal rosszabb, mint a hagyományos üzemanyagoknál, magának a hajtóanyagnak a környezetszennyezése viszont sokkal kisebb. Például 4 millió tonna kukoricából 1,56 millió tonna etanol állítható elı, amely 0,919 millió tonna benzinnel ekvivalens. A bioüzemenyagok termelése a világon 2005-ben 45 milliárd liter volt, ebbıl 41 milliárd litert tett ki az etanol, ami a jelenlegi benzinfelhasználásnak csupán a 2 %-át jelenti. A világon elıször Brazíliában kezdték meg az etanol hasznosítását (a bekeverési arány kötelezıen 20-25 %) és évtizedekig ez az ország volt a világ legnagyobb termelıje. 2005-tıl kezdve viszont átvette a vezetést az USA, ahol a termelés 16,2 milliárd liter volt, míg Brazíliában 15,5 milliárd liter. A harmadik helyen Kína áll nagyságrenddel kisebb mennyiséggel, 1,3 milliárd literrel. Az Európai Unió csupán 0,9 milliárd litert gyártott, ezzel a negyedik. Ezek mellett Kanadában, Ausztráliában, Közép-Amerikában, Afrikában és néhány ázsiai országban is növekszik az etanol termelése. 5. táblázat Egyes növények termésátlaga és etanolkihozatala

Növény Cukorrépa Búza Kukorica Burgonya Cukornád

Termésátlag tonna/ha 38,0 3,5 4,5 10,3 57,0

Etanolmennyiség Liter/tonna 95 356 387 110 67

Etanolmennyiség liter/ha 4300 1200 2100 3050 5300

Forrás: www.omgk.hu

Látható, hogy az egy tonnára jutó kihozatal a kukoricánál a legjobb, hektárra vetítve viszont a Brazíliában használatos cukornád az elsı. A biodízel gyártásban és a felhasználásban is Európa vezet: a világban 2005-ben megtermelt 3,4 milliárd liter biodízelbıl 3,1 milliárd litert itt állítottak elı, ez az összesnek a 91 %-át teszi ki. Az ún. „második generációs” bioüzemanyagok nem keményítıbıl, hanem cellulózból készülnek (lignocellulóz alapú eljárással). Ezzel kiterjeszthetı az alapanyagok köre, mivel a magok és termések mellett az egyébként hulladéknak minısülı szárat (pl. kukoricaszárat) is fel tudják használni. Emellett az egyéb növénytermesztési melléktermékek, a szalma, fa, fő, vagy városi hulladék is nyersanyagul szolgálhat. A végtermék energiamennyisége jóval nagyobb, mint az elsı generációs üzemanyagoké, becslések szerint 70 %-os energiatöbbletet is eredményezhet. A második generációs technológia még nem teljesen kidolgozott, akár egy évtizedet is kell várni tömeges elterjedésére. A bioüzemanyagok mint felhasznált energiaforrások sokkal kevésbé környezetszennyezık, mint a fosszilis eredetőek. Ugyanakkor az elıállítási folyamat során – a termelés technológiájának függvényében – jelentıs mennyiségő üvegházgáz szabadulhat fel. A termelési költségek és az emisszió nagyságáról az alábbi táblázat ad információt. - 26 -


TPF

6. táblázat Bioüzemanyagok termelési költsége és CO2-emissziója az Európai Unióban 2005 Üzemanyag megnevezése

Termelési költség €/t rep- 716

Biodízel cébıl Bioetanol búzából Bioetanol cukorrépából Lignocellulózetanol Szintetikus dízel fából

Üvegházgáz kibocsátás CO2/t 1,96

649

2,00

716

2,47

957

0,42

1147

0,35

Forrás: European Commission, 2006.

Az adatok alapján megállapítható, hogy a faanyagok felhasználásával elıállított dízel a legdrágább az üzemanyagok közül, ennek van a legkisebb emissziója. Az ár magasságát a kihozatal kevéssé hatékony volta okozza. Az olajtartalmú repce felhasználása olcsóbb, viszont közel hatszoros emissziót okoz. Az Európai Unióban a cukorrépából származó etanol termelési költsége is és CO2 kibocsátása is magasabb, mint a búzából gyártotté. Ugyanakkor Brazíliában mindkét mutató sokkal kedvezıbb az elsı generációs technológiák felhasználásával, itt az üvegházgáz megtakarítás a 80-90 %-ot is eléri. Elıre- vagy hátralépés? Az 1997-es Kiotói Szerzıdést mind a mai napig nem fogadja el az USA elnöke, mert nem kívánnak olyan kötelezettséget vállalni, amely – szerintük – visszavetné az ország gazdasági fejlıdését, növelné a munkanélküliséget és csökkentené a versenyképességet. Ugyanakkor a kormány olyan akciótervet dolgozott ki, amely általános követelményeket támaszt a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Energiatakarékos technológiákat kívánnak alkalmazni az acéliparban, továbbá a hıerımővek hatásfokának javítására, a lakások és irodahelyiségek energiafogyasztásának mérséklésére és a cementipar széndioxid kibocsátásának csökkentésére. Az USA egyes államai és nagyvállalatai önkéntes alapon is törekednek a károsanyag kibocsátás csökkentésére. Ebben nyilván nemcsak környezetvédelmi megfontolások játszanak szerepet, hanem az attól való félelem is, hogy ha nem cselekszenek idıben, akkor késıbb hatalmas összegő kártérítési perek indulhatnak ellenük. A világban nem egységes a bioenergia használatával kiváltható széndioxid csökkenés megítélése. Vannak, akik a gazdasági és környezetvédelmi elınyeit tartják nagyobbnak, vannak akik a hátrányokat. 2005-ben a Közép-Európai Biomassza Konferencián a résztvevık nyilatkozatot tettek a bioenergia fejlesztésével kapcsolatban. Kiemelték, hogy a megújuló energiahordozókra való átállás új fejlıdési és jövedelmi esélyeket kínál a Közép-európai gazdaságok számára. Ám ez csak akkor lehet sikeres, ha a politikai döntéshozók hatékony gazdasági keretfeltételeket teremtenek. A gazdasági elınyöket az alábbiakban foglalták össze:

- 27 -



- az energiaimporttól való növekvı függetlenség, - elkerülhetık lehetnek az emelkedı energiaárak miatti magasabb devizakiadások, - csökkenthetık az üvegházgáz-kibocsátások, - új üzemek létesíthetık a feldolgozásra, - új technológiák hozhatók létre, - az ipar, a mezıgazdaság és az erdıgazdaság területén új munkahelyek teremthetık, - a belföldi forrásokon nyugvó energiaellátás hosszú távú megteremtése. Egyes vélemények szerint a hátrányok miatt a bioüzemanyag termelést teljes egészében el kell vetni. Ezt a következıkre alapozzák: - Az USA-ban és még több országban is az etanolüzemek egy részét szénnel mőködtetik és így sok széndioxidot juttatnak a légkörbe, - a gyártás melléktermékeként nagy mennyiségő szennyvíz képzıdik (13 liter 1 liter bioetanol elıállításakor), - a biodízel főtıértéke kb. 15 %-kal, a bioetanolé kb. 40 %-kal kisebb, mint a fosszilis hajtóanyagoké, ezért többet kell belılük használni azonos távra, - a bioüzemanyagok nyersanyagai nagy termıterületeket igényelnek, sok esetben az étkezési célt szolgáló növényi kultúrák rovására, - a termıföldek mőtrágyázása több anyagot igényel, mint az élelmezésre szánt növényeknél, ezért a nitrátok felhalmozódnak, bekerülnek a vízbe. A légkört dinitrogén-oxid emisszió terheli, amely üvegházgáz, továbbá ammónia képzıdik, amely savas esıket okozhat, - a biodízel elıállítása többe kerül, mint a hagyományos gázolajé. A jelenleg használt technológiai eljárásokkal létrehozott bioüzemanyagok termelése akkor kezd profitábilissá válni, ha a kıolaj hordónkénti ára legalább 60 $. Ez ugyanis már versenyhelyzetet teremt, de az üzemek alkalmazkodása a növények biológiai jellemzıi miatt hosszabb idıt igényel. Az Európai Unióban olyan magasak az alternatív üzemanyagok költségei, hogy nem tudnak a hagyományos típusok versenytársaivá válni, szemben Brazíliával, az USA-val, sıt Kínával és Indiával is. - Az energetikai célú növénytermesztés monokultúrához vezethet. - A jelenlegi technológiai szint alkalmazásával a bioüzemanyag termelés gyors növekedése miatt az USA és az EU más országokhoz kötıdı olajfüggıségét bioüzemanyag-, vagy élelmiszer-függıség válthatja föl. Bizonyára nem csak szakmai, hanem politikai, és erıs protitérdekek is motiválják a döntéshozók ítéleteit. Az olajlobbi mellett megjelentek azon érdekképviselık is, akiknek célja a génkezelt, ezért nagyobb hozamú növények bioüzemanyag termelésre való hasznosítása. A bioetanol áráról a 7. táblázat ad tájékoztatást. 7. táblázat Bioetanol ártartomány néhány országban(Ft/liter) 2004

2005

135,00 – 145,20 127,50 – 142,50 127,50 – 140,00 127,50 – 140,00 125,00 – 135,00

148,00 – 159,60 137,50 – 145,00 142,50 – 147,50 140,00 – 147,50 135,00 – 145,00

Ország Nagy-Britannia Franciaország Németország Olaszország Magyarország

- 28 -


TPF

Az adatok szerint Magyarországon a legkisebb az ártartomány alsó határa, Nagy-Britanniában pedig a legmagasabb. Franciaországban, Németországban és Olaszországban 2004-ben az alsó, 2005-ben a felsı ársáv volt közel azonos. Az árnövekedéssel tehát egy szintre kerültek az árak. A kıolaj napjainkban általában még minden biomassza eredető üzemanyagnál olcsóbb (legalábbis akkor, ha nem drágább, mint 60 $). Az olaj ára nem csak a kitermelési költségek változása és a finomítói kapacitások szőkössége, hanem a természeti katasztrófák (pl. hurrikánok) és az egyes országok egymás ellen viselt háborúi miatt is ingadozó. Azokban az országokban, ahol bioüzemanyagokat alkalmaznak, a termeléshez támogatást nyújt az állam. A támogatás különbözı formái a kutatástól kezdve végighúzódnak az egész termelési és értékesítési láncon. Mint minden környezettel kapcsolatos témában, a bioüzemanyagoknak is vannak ellenzıi. Az álláspontok hosszú ideig nem közeledtek egymáshoz. Az 1990-es évek második felében megjelent az életciklus-elemzés (LCA), amely a termék vagy a szolgáltatás környezetre gyakorolt hatását egész folyamatában, a kezdetektıl a befejezésig vizsgálja. Az elemzést Németországban végezték és elkészítették a hagyományos dízel – biodízel, illetve a benzin – bioetanol „párok” ökomérlegét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a repcébıl elıállított biodízel minden szempontból kedvezıbb a hagyományosnál. A cukorrépából, búzából és burgonyából származó bioetanol mérlege kedvezıtlenebb, de ennek oka az éghajlati viszonyokból következıen a termeléssel összefüggı nagyobb környezeti ártalom (több mőtrágyahasználat). Egy 2005-ös törvényjavaslat szerint az USA etanoltermelését 2012-re 7,5 milliárd gallonra kellene emelni a 2005-ös 4 milliárdról. Ezt a csaknem kétszeres növelést az indokolja, hogy évente 140 milliárd gallon benzint használnak. Ugyanakkor az etanol elterjedésével nem csökkentek a benzinárak Amerikában (ahol a benzinhez 10 % etanolt kevernek) és a bioüzemanyag iránt megnövekedett kereslet miatt az ára növekedett. Az USA támogatja a hazai etanoltermelést, a brazil importra pedig vámot vetett ki, ezzel védve a termelıket a versenytıl. A hagyományos, fosszilis energiahordozóval mőködı erımővi rendszerek politikai lobbija sikeresen akadályozott meg Angliában minden megújuló energiaforrás támogatására irányuló politikai, környezetvédelmi törekvést. Indoka: az európai államok közül Anglia rendelkezik a legnagyobb kıolaj- és gázmezıvel. (Északi-tenger, kontinentális talapzat). 2000 után komoly változások történtek. A hirtelen bekövetkezett környezetvédelmi és energiapolitikai változás oka valószínőleg annak az energiagazdálkodási, üzletpolitikai lehetıségnek a felismerése, hogy az EU növekvı energiaigénye és jelenleg 50 %-os energia importfüggısége mellett minden megtakarított hordó kıolaj, amelyet szélenergiával váltanak ki és nem kell kitermelni, 5-10 év múlva a többszörösét éri. 2005 áprilisában a kıolaj hordónkénti ára 51-52 $-ra emelkedett. 2004-ben a szélenergiával termelt összes teljesítmény 648 MW volt. Európa a világ szélenergia kapacitásának közel 74 %-át adja. 2005. január 1-jén Európa mőködı szélenergia-kapacitása 34205 MW, amely 2004-ben több mint 73 TWh elektromos energiát termelt. A 2003-as évhez képest (28568 MW) a növekedés 2004-ben több, mint 22 %-os volt. Mi várható a jövıben? A klímaváltozást nem egyöntetően tartják veszélyesnek. Ennek több oka van. Egyrészt még kedvezı is lehet a felmelegedés az északon fekvı országok számára, amennyiben energia megtakarításhoz, új területek mővelésbe vonásához és addig nem termeszthetı növényi kultú-

- 29 -



rák elterjesztéséhez vezet. Másrészt a globális felmelegedésrıl szóló jelentéseket és elıre jelzéseket egyesek számára hiteltelenné teszik olyan események, mint pl. egy adott év hidegebb idıjárása. Harmadsorban a klímaszkeptikusok nem az antropogén hatásnak, hanem az éghajlati események ciklikusságának számlájára írják a túlzott változékonyságot. A fosszilis és megújuló energiaforrások csatájából egyelıre a kıolaj és a földgáz kerül ki gyıztesen, legalábbis a felhasznált mennyiséget tekintve. Egyre inkább megerısödnek az olyan vélemények, hogy míg a megújuló energiaforrások, fıként a bio-üzemanyagok kevésbé szennyezik a légkört, az elıállításukhoz szükséges energia, az energiacélú növények termesztéséhez felhasznált kemikáliák újabb környezetszennyezést hoznak létre. A rendelkezésre álló földterületek egy részét pedig tartósan elvonhatják az élelmezési célú növények elıl, fokozva az élelmiszerhiányt a szegényebb országokban. Az olajlobbi és a bio-üzemanyag lobbi érdekeinek ütközése is befolyásolja az egyes országok kormányainak döntését az energetika területén. Bizonyosságot nyert az is, hogy a tanácsadók néha „kozmetikázott” adatokat használnak a környezetkárosítás megítélésekor és ez jól jön a vezetık részére. Bár az USA nem ratifikálta a Kiotói Szerzıdést, legtöbb állama és a nagyvállalatok többsége saját hatáskörben végez emissziócsökkentést. A statisztikai adatok alapján ugyanakkor az állapítható meg, hogy az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan nıtt a légkör üvegház-gáz tartalma és ez nagyobb részben a feltörekvı országokból, különösen a hatalmas népességgel és gyors iparosodással bíró Kínából és Indiából ered. Az eddigiek alapján az a következtetést vonhatjuk le, hogy a környezetvédelem elıre- és hátralépések sorozatából tevıdik össze. Az elkövetkezendı idıkben is kérdés marad, hogyan óvhatók meg a következı generációk a folyamatosan halmozódó károktól. Világmérető összefogásra és egyeztetésre lenne szükség, de ennek nagyon kicsi a valószínősége. A bioenergiaforrások sem jelentenek egyelıre olyan volument, ami kiválthatná a hagyományos fajtákat. Abban reménykedhetünk, hogy a tudomány és a technika fejlıdése megoldást hoz az emberiség legfıbb problémáira.

- 30 -


TPF

Irodalomjegyzék Bárdossy György – Lelkesné Felvári Gyöngyi: Gondolatok és kételyek Földünk szénhidrogén készleteivel kapcsolatosan. Magyar Tudomány, 2006. 1. sz. index.hu/gazdasag/magyar/bioetanol1060 A bioszesszel hajtott autóké a jövı? Az olajipar és a bioüzemanyagok The Mol Group, 2006. Statistical Yearbook, UN, New-York, 2005. Herman E. Daly: Sustainable Growth: An Impossibility Theorem Development, 1990, 3/4, Rome (Ford.: Kiss Károly) Nuclear Energy Issues 1995/4. International Energy Annual 2005. EIA, 2006. Nemzetközi Statisztikai Évkönyv 2004. KSH, 2005. Fenyvesi László – Hajdú József: A biomassza hasznosításának gazdaságossági összefüggései Magyarországon, FVM Mezıgazdasági Gépesítési Intézet, Gödöllı, 2005. Pálinkás Károly: Kudarcra ítélt a kyotói egyezmény? National Geographic Magyarország, 2004. december 10. Olvadó Északi-sarkvidék – Négymillió ember sorsa forog kockán, National Geographic Magyarország, 2004. november 10. Hargitai Miklós: Csıdöt mond Kioto? Népszabadság, 2006. május 13. Klímaváltozás: tervek és gondok Kiotó után, www.origo.hu 2005. február 22. Molnár László: A villamosenergia-termelés jövıje Európában, Energiagazdálkodás, 46. évf. 2005. 6. szám A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok, KkVM-MTA „VAHAVA projekt” Elızetes összefoglalás, Budapest 2005. szeptember 15. Linking Trade, Climate Change and Energy, Trade and Sustainable Energy, November 2006. British Petroleum Statistical Review 2005 Statistiches Bundesamt, Statistisches jahrbuch 2006. Bai Attila: A bioetanol-elıállítás gazdasági kérdései, Agrártudományi Közlemények, 2004/14. 30-38. old.

- 31 -

- 32 -


TPF

AZ ELEKTRONIKUS PÉNZ Holmár Krisztina fıiskolai docens A téma interdiszciplináris jellege miatt az elektronikus pénz jelenségével több tudományág szakirodalmában is találkozhatunk. Az e-pénz kérdésköre, az információs gazdaságtan problémái nagy kihívást jelentenek – a közgazdaságtudományon kívül – az informatikának és a társadalomtudományoknak is. A téma kissé heterogénné vált: a nemzetközi irodalomban egyre több definícióval, megközelítéssel és felhasználási lehetıséggel találkozunk. A kilencvenes évek elején-közepén lezajlott az elsı „e-pénz boom”, amikor a kibocsátók ráéreztek az innovációban rejlı lehetıségekre. Többfajta e-pénz modell született, sokan – elhamarkodottan – gondolatban már el is temették a készpénzt (sıt, voltak, akik a jegybankot is). Ezeknek a modelleknek a nagy része tönkrement: üzletileg vagy technikailag nem voltak kivitelezhetıek. E tanulmányban kísérletet teszek az elektronikus pénz jelenségének áttekintésére; az elınyök és a buktatók, illetve néhány szemléletes példa bemutatására. Alapvetıen Hartai Zoltán és Hargitai Máté e témában megírt munkáira támaszkodva igyekszem áttekinteni – a teljesség igénye nélkül – az elektronikus pénz eddigi történetét. A magyar implementáció hajnalán ez hasznos útmutatóként szolgálhat.

Bevezetés A globalizáció és az információtechnológia világában mind magán mind pedig szakmai életünk felgyorsult. Az Internet ma már „behálózza” mindennapjainkat. Ez a jelenség elérte a fizetési rendszerünket is, a pénz is megkapta a ma oly divatos ’e’ jelzıt. Erre igény is van, mivel az információs szupersztrádán a szolgáltatások és áruk fokozódó áramlása megköveteli egy ehhez jobban alkalmazkodó fizetési eszköz létét. Az e-money ezzel együtt számos kérdést is felvet, mind elınyeivel, mind pedig hátrányaival együtt. Az e-money használata nemcsak a világhálóhoz kötıdik, kihathat mindennapjainkra, éppen ezért válhat fontossá, illetve feldolgozásra érdemes témává. Az elektronikus pénz gondolata nem teljesen újkelető. Már a kilencvenes évek elején megjelent a pénz ’e’ formában történı megvalósíthatóságának gondolata. A gyakorlatban is megjelentek az évtized közepére az elsı, kezdetben sikeresnek tőnı próbálkozások, azóta pedig az alkalmazások a gyakorlatban bizonyíthatták az elektronikus pénz életképességét vagy esetleg ellenkezıjét. Az elmúlt néhány évtizedben sokan megjövendölték a papírpénz és a csekk „halálát”. Úgy gondolták, hogy a XXI. századra mindenki – legalábbis majdnem mindenki – elektronikus úton fogja – elektronikus banki szolgáltatásokon, internetes fizetéseken keresztül – számláit kiegyenlíteni. A változatos megjelenési formájú elektronikus pénzben meg volt a potenciál, hogy akkora változást okozzon a kiskereskedelmi fizetések szektorában, melyre a hitelkártyák megjelenése óta nem volt példa, hiszen az elektronikus fizetési médiumok új lehetıséget nyújthatnak a fizetési rendszer szereplıinek. Az e-money kifejlesztése hozzájárulhat a bankok és a fizetési rendszer hatékonyságának növeléséhez, lecsökkentheti a kiskereskedelemhez kapcsolódó belföldi és nemzetközi tranzakciók költségeit. Megmutatkozhat az eredménye a termelékenységben és a gazdasági jólétben, a fogyasztók és a kereskedık hatékonyabban és kényelmesebben képesek fizetni és fizetéseket fogadni. Hozzáférést biztosíthat esetleg azoknak is a fizetési és átutalási rendszerek elınyei kihasználásához, akik jelenleg ehhez nem rendelkeznek megfelelı anyagi háttérrel.

- 33 -

Holmár Krisztina

Az elektronikus pénz

Egy jól mőködı – azaz megbízható, pontos, biztonságos, hatékony és gyors – fizetési rendszer elengedhetetlen feltétele egy jól mőködı gazdaságnak. Ezt ígérték az új elektronikus fizetési formák, az elsı megoldások mégsem váltották valóra ezt az ígéretet, a tılük várt forradalmi változásokat és nem terjedtek el. A sorozatos papírpénz fizetések csökkentésére irányuló erıfeszítések ellenére is a készpénz maradt a legtöbb ember számára a preferált fizetési forma.

1. A pénz fogalma, funkciói és fejlıdéstörténete A mindennapi életben nap mint nap használjuk a pénzt, ennek ellenére pontos fogalmát nagyon nehéz megadni, amit az irodalomban keringı több száz definíció is mutat. A gazdasági élet piaci szervezetében a pénzt csereeszközként használják, és ezért gyakran hajlamosak vagyunk túl szőken értelmezni a pénz fogalmát, csak a ma használatos bankjegyeket érteni alatta. Az igazság az, hogy önmagában egyetlen tárgy sem pénz, de megfelelı körülmények között szinte bármely tárgy funkcionálhat pénzként. A használt pénz valójában a nyelvhez, az íráshoz vagy a mértékekhez hasonló szimbólumrendszer. A pénz társadalmi viszonyt fejez ki, s mint ilyen, az árutermelı gazdaság kategóriája. A pénz tartalmában termelési – általánosabban társadalmi – viszony megjelenése, mely kezdetben áru, majd áruburkát levetve viszonylagosan (vásárlóértékéhez képest) értéktelen papír vagy fémdarab, valamint bankszámlán megjelenı könyvelési tétel. Az árak pénzbeli kifejezésének technikai eszköze az ármérce, amely a mérés feltételeként meghatározó mértékegység és annak törtrésze. Az árupénz korszakában a pénzben szereplı egységnyi érték ez a mértékegység, az ún. pénzláb. Az aranytól elszakított pénzrendszerben, azaz a belsı értékkel nem bíró pénz esetében a pénzláb meghatározása úgy történhet, hogy egy tetszılegesen kiválasztott áru meghatározott mennyiségét a pénz szintén önkényesen meghatározható mennyiségével teszik egyenlıvé. A pénz mennyiségének megadása önkényes, állami rendelet által megadott, majd késıbb piaci erık által vezérelt. A pénz fogalmát legjobban funkcióin keresztül foghatjuk meg. Ezeket a funkciókat jelenleg egységes pénz tölti be. Az archaikus korokban azonban elıfordult, hogy különbözı funkciókra különbözı pénzeket használtak. Ezek a funkciók a következık: -

Az értékmérı szerep azt jelenti, hogy az egyes termékek ára a pénzen keresztül határozódik meg, tehát az egyes termelık által elıállított áruk piaci megmérettetése, egymáshoz való aránya a pénz bekapcsolódásával történik.

-

A forgalmi eszköz funkció arra utal, hogy az áruk forgalmában a tranzakciók a pénz segítségével és nem egyszerő árucsere formájában bonyolódnak le.

-

A fizetési eszköz funkció abból adódik, miszerint az árutermelés fejlıdésével jellemzıvé válik, hogy az áru eladása nem feltétlenül jelenti az árbevétel egyidejő realizálását; természetes módon elválhat a két ügylet. A vevı ebben az esetben adós, az eladó pedig hitelezı. Amikor a pénz csak egy távolabb lévı idıpontban képes az ár realizálására, a fizetési eszköz funkciót tölti be.

-

A felhalmozási funkció szerint a pénz alkalmas arra, hogy amennyiben nem áll szándékomban a birtokomban lévı összeget azonnal további áruk vásárlására fordítani, akkor a felhalmozás eszköze legyen. Ennek alapján állandó igényként jelentkezik, hogy a pénzként szereplı eszköz stabil, legalábbis ne csökkenı értékő legyen.

-

A nemzetközi pénz fogalma azt jelenti, hogy a nemzetközi forgalom bıvülésével szükségessé válik olyan eszköz vagy eszközök megjelenése, melyek képesek a fenti négy funkciót – legalább részben – betölteni, és általánosan elfogadott módon e szerepnek megfelelni. A XIX. században például az angol font, a XX. század második felétıl az amerikai dollár töltött be világpénz-funkciókat.

- 34 -


TPF

A pénz kialakulásától kezdve a modern pénzrendszer pénzformájáig terjedı idıszak a pénz anyagát tekintve három elhatárolható szakaszra bontható. Az elsı szakaszra kizárólagosan az árupénz, a másodikra az árupénz és pénzhelyettesítık együttes forgalma, a harmadikra a belsı érték nélküli pénz a jellemzı. Az árupénz még tovább bontható nemesfém és nem nemesfém árupénzre. Míg a pénz idıbeli fejlıdésének elsı és második szakaszában árujellegő volt, vagy legalábbis közvetlenül ahhoz kapcsolódott, addig a harmadik szakaszban áru jellege megszőnt, a pénz belsı érték nélküli formát öltött, elvesztette áruformáját. Mindazokat a formációkat, amelyek a még nem árutermelı gazdaságokban töltöttek be pénzfunkciókat, primitív pénzeknek nevezzük. Ezen korai idıszakban a társadalom még nem ismerte az általános rendeltetéső pénzt. A pénz különbözı funkcióiban különbözı pénztárgyak szerepelhettek, következésképpen nem volt olyan tárgy, amelyhez az összes pénzhasználati módnak igazodnia kellett volna. A következı nemesfém alapú pénzek korszakában arany és/vagy ezüst forgott a rendszerben aszerint, hogy monometallizmus vagy bimetallizmus volt érvényben. A tiszta nemesfémforgalom mechanizmusa – a pénz áruérték elmélete alapján – egyszerően felvázolható, mindig csak annyi pénz volt forgalomban, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges volt. A fölös pénzmennyiség érme vagy tömb formájában kicsapódott, betöltve ezzel a kincsképzı funkciót. Amennyiben pedig hiány volt, akkor ez az érme vagy tömb tartalékból töltıdött fel. A mechanizmus zavartalan mőködésének elıfeltétele, hogy az arany és ezüst érme természetes kopásából és az állandóan növekedı értékő áruforgalomból eredı hiányt a folyó aranykitermelés képes legyen pótolni. Amennyiben a feltétel teljesül, akkor a modell mőködése elméletileg zavartalan. Ami a gyakorlatban problémát okozott, hogyha távoli helyek közötti fizetésekre vagy nagyobb érték mozgatására került sor, akkor az érmék súlya és a rablás veszélye miatt nehézkessé vált a használat, továbbá a már említett kopás is gondokat okozott, mivel az aranypénz tényleges értéke fokozatosan eltávolodott a névértékétıl. A korán kialakuló bankok szívesen fogadták az érmeletéteket, amelyekrıl saját maguk fizetést közvetítettek, majd a letétek bizonyítékaként azokra szóló jegyeket bocsátottak ki. Így alakult ki a pénzhelyettesítık elsı formája, a klasszikus papírpénz. A letétre szóló jegyek garantálták az arany mindenkori felvételét. Ez a felhalmozást, valamint a nagy távolságú fizetést biztonságossá tette. A nemesfém alapú érmék feladását az aranypénz névértékében megjelenı pénzhelyettesítı, a papírpénz megjelenése okozta. A papírpénz, mert csupán névleges értékő, kényszer vásárlóértékő, amit csak az állami akarat tudott elfogadtatni. Szükségszerő volt tehát, hogy a papírpénz kibocsátásában az államnak szerepe legyen; sıt az állam a saját maga érdekében – a bevételeit meghaladó kiadásai finanszírozása céljából – egyezik bele és játszik közre a kényszer vásárlóértékő és kényszerforgalmú papírpénz kibocsátásában. A pénz értéke mögött azonban még ott állt az arany, elméletileg vissza lehetett váltani az értékének megfelelı aranyra. A pénzhelyettesítı is már csak elméletileg rendelkezett belsı értékkel a mögötte álló arany miatt. Elıször azonban kényelmi okok miatt gyakorlatilag szinte sohasem váltották be aranyra; késıbb, mikor már az állam nem rendelkezett elég arannyal, és a pénzt saját finanszírozása céljából bocsátotta ki, sokszor törvényileg sem volt engedélyezve az aranyra való beváltás. Az igazán belsı érték nélküli pénz, a pénzhelyettesítık másik formája, a klasszikus bankjegy. Megjelenésének és elterjedésének oka, hogy az áruforgalom állandó növekedése ismétlıdıen relatív pénzhiányhoz vezetett. A relatív pénzhiány pedig kikényszeríttette a váltónak, majd a hitelpénz klasszikus formájának, a bankjegynek a megjelenését. A hitelviszonyt, amely egyben a fizetési eszköz funkció megjelenése, kezdetben a váltó testesíti meg. A váltó még nem pénz, de az üzleti forgalomban már rendelkezik a korlátozott elcserélhetıség tulajdonságával. Forgalmi korlátozottsága kikényszeríti a bankár váltójának megjelenését, mert a bankár váltója iránti bizalom nagyobb, tehát a forgalomképessége is kevésbé korlátozott;

- 35 -

Holmár Krisztina


majd a bankár váltójáról lekopik a lejárati idı, eltőnik a kamat, kerek címletekben bocsátják ki, és ezzel megszületik a bankjegy.

2. Az elektronikus pénzmozgások „megszokottabb” formái Ma már a számítástechnika fejlıdésének jóvoltából, szinte minden ember találkozhat az elektronikus pénzmozgatás valamely formájával, itt most a zsíróval – mint a nagy mennyiségő pénzmozgatás megoldásával –, valamint a bankkártyákkal, hitelkártyákkal fogok röviden foglalkozni. A pénz jelenleg nagyobbrészt nem más, mint mozgó adatok tömege. Az ún. zsíróval1, elektronikus úton oldják meg a bankközi pénzmozgatást. Ezen ügyletek lebonyolításánál a legegyszerőbb, ha bizonyos idıközönként összevárják a megbízásokat, kiszámítják, hogy honnan hová mennyi pénznek kell átkerülnie, és csak a különbözetet utaztatják. Sok bank összefogásával a rendszer továbbfejleszthetı, ha az átutalni szánt összegeket, a tartozásaikat és a követeléseiket külön egyesítik, és minden bank csak a különbözetet fizeti be, illetve kapja meg. Magyarországon a kétszintő bankrendszer kialakulása után merült fel egy kölcsönös elszámoló rendszer igénye. Erre hozták létre 1989-ben a Giro Rt-t, amelynek számítógépes rendszere 1994-ben kezdte meg mőködését. Az Rt. számítógépei meghatározott üzemidıben fogadják a bankokból az adott napra érkezı megbízásokat, feldolgozzák azokat, majd kialakítják az elızetes bankközi egyenleget. Az átutalásokat azonban csak addig regisztrálja a rendszer, amíg az adott bank elıre bejelentett fedezetébıl, illetve az aznapi átutalásokból futja. A feldolgozás eredményérıl minden bank reggel jelentést kap, és amelyiknél maradt teljesítetlen átutalás, az meghatározott ideig gondoskodhat annak fedezetérıl. Amikor elkészül a végleges elszámolás, a bankokban el kezdıdhet a beérkezett eredmények feldolgozása. A világon majdnem mindenütt mőködnek ehhez hasonló átutalási rendszerek. New York utcái alatt lefektetett üvegszál optikákon például a három nap alatt átáramlott „pénz” mennyisége megegyezik az USA egész éves exportjának az értékével. Emellett pedig olyan a rendszerük, hogy az átfutási idı legfeljebb egy-két másodperc, és máris megjelennek az átutalt összegek a megfelelı számlákon – akár a Föld másik felén is – vállalva a kockázatot, hogy esetleg a valós pénz vagy csekk késıbb nem érkezik meg. Ezeket a rendszereket nem valószínő, hogy megváltoztatná az elektronikus pénz általános elterjedése, esetleg annyival változna a helyzetük, hogy a valós pénzmozgatáshoz nem kellene külön repülıket bérelniük. Ennek sem túl nagy azonban az esélye, mivel a bevezetendı elektronikus pénzeknél valószínőleg lenne egy felsı limit, amit az itt utaztatott összegek messze meghaladnak. A kis mőanyaglapok, a bankkártyák azok, amelyek elterjedésének köszönhetı, hogy ma már az átlagember is többet találkozik az elektronikus pénzmozgatással. Két fajtájukat lehet megkülönböztetni: a hitelkártyát (credit card) és a bankkártyát (debit card). Elterjedtségükre jellemzı, hogy szinte az összes bolt ajtaján látható valamelyik nagy kártyakibocsátó cég emblémája, s úton-útfélen lehet pénzkiadó automatákkal (röviden ATM2) találkozni. Az ember fogja a kártyát és beteszi egy ATM-be vagy egy kereskedı leolvasójába. A gép leolvassa a mágnes csíkról a kártya egyedi azonosítóját, a kártyatulajdonos beüti a PIN3 kódját, majd elküldi az adatokat a kártyakibocsátó számítógépeihez. Ebbıl a két adatból a központi számítógép meghatározza a kártyát, a kártya tulajdonosát, a hozzá tartozó bankszámlát, illetve azt, hogy érvényes-e a kód, vagyis lehet-e a számláról pénzt levenni. Amennyiben megfelelı a jogosultság, akkor a tulajdonos begépeli a kívánt összeget, amit a leolvasó visz1

Zsíró: a bankok közötti átírással, valós pénzmozgás nélkül történı fizetés. Automated Teller Machine: Pénzkiadó automata 3 Personal Identification Number: Személyes azonosító szám 2

- 36 -


TPF

szaküld a központi gépnek; ha ez a mennyiség nem lépi túl az engedélyezett keretet, akkor a gép levonja a számlából és engedélyt ad a kifizetésre, ami még egy adatmozgatással jár együtt. Az adatmozgatásoknak, illetve a számításoknak az egyes tranzakciókra levetített átlagos költségei 50 cent körüli összeget adnak. Ez azt jelenti, hogy bankkártyával a 40$ alatti vásárlások nem gazdaságosak, ezért ezeknél még mindig a hagyományos pénz játssza a meghatározó szerepet. Ezt a területet célozzák meg – többek között – a fejlesztı cégek különféle elektronikus pénzeikkel, az óriási piac reményében. A hitelkártya annyiban különbözik a bankkártyától, hogy itt a fizetéskor nem szükséges a megfelelı összegnek a bankszámlán lennie, hanem elég késıbb fizetni. Ezzel a fizetéskor a bank gyakorlatilag hitelezi a kártya használóját. A fizetés és az adatmozgások további elemei azonban megegyeznek a bankkártyáéval. A hagyományos mágnescsíkos bank- és hitelkártyák továbbfejlesztése az intelligens kártya. Ezek kívülrıl ugyanolyan plasztik lapocskának néznek ki, mint a hagyományos bankkártyák, a belsejükben azonban egy kis számítógép található. Ez azért jobb, mint a mágnescsík, mert a gép különféle kódolásokra programozható, és így nagyobb biztonságot nyújt az illetéktelen személyek ellen, de emellett a benne tárolt adatok – ha megfelelı a kódolás – könnyebben változtathatóak, és így több rugalmasabb funkciója lehet. További elıny még a mágnescsíkos kártyák 2 évével szemben, a hosszabb, 5 éves élettartam. Az intelligens kártyák tekintetében az 1986-os év volt a fordulópont, ugyanis ekkor született meg az elsı szabvány, és ekkor döntött úgy a Francia Telefontársaság, hogy elıre fizetett kártyákat fog használni a nyilvános telefonjaihoz. A kártyán szereplı chipet sokféle dologra lehet használni. Többek között megoldható rajta adatok kódolt tárolása és azok kódolt továbbítása. Ezek a kódolt adatok értéket vagy akár még pénzt is jelképezhetnek. Ez is az intelligens kártyák egyik alváltozata, az ún. értéktároló kártya (stored-value card), aholis a kibocsátó valamilyen módon értéket (pontokat, egységeket, pénzt, stb.) helyez a kártyára bitek formájában, és a felhasználások során ez az érték vándorol át a kártyát használó vásárlótól a kereskedıhöz. A Magyarországon használt telefonkártyák is az ilyen kártyák közé tartoznak.

3. Az elektronikus pénz meghatározása Az elektronikus pénz pontos definícióját, akárcsak a hagyományos pénzét nehéz megadni. Az elektronikus pénz egy olyan pénzügyi érték, amit elektronikusan tárolnak valamilyen technikai eszközön (intelligens kártya, merevlemez, telefon, stb.). A pénzügyi érték – mint a hagyományos készpénznél – a tulajdonosnál van, és nem egy bankszámlán. Az e-pénzzel vásárlásokat lehet végrehajtani eladói terminálon, két arra alkalmas eszköz között vagy valamilyen nyílt hálózaton, amilyen az Internet is. Jogi szempontból a különbség az egyéb „modern” fizetési formáktól – mint a csekk, hitelkártya, bankkártya – az, hogy csak a pénz kibocsátójával szemben vannak követelései a pénz tulajdonosának. Amennyiben valakinek fizettek elektronikus pénzzel, annak tehát már nincsenek követelései azzal szemben, aki fizetett (ellentétben például a csekkel). Az elektronikus pénz tehát egy a pénzfunkciókat elektronikus jel formájában betöltı eszköz, amely alapvetıen a fizetési forgalomban jelenthet potenciális innovációs eszközt. A BIS szerint az elektronikus pénz egy digitális jel formájában tárolt érték („stored-value”). A tárolás lehetséges hardver („elektronikus pénztárca”, kártyapénz), illetve szoftver („digitális cash”, hálózati pénz) alapon.

- 37 -

Holmár Krisztina


Fontos hangsúlyozni, hogy nem tartoznak az elektronikus pénz fogalmába tehát az ún. access termékek (távolról hozzáférést biztosító fizetési eszközök), melyek a modern kommunikációs hálózatok kihasználásával a hagyományos fizetési rendszerek elérését biztosítják. A számlapénz nem elektronikus pénz. A gyakorlati megközelítés tehát máris rávilágít arra, hogy az elektronikus pénz fogalmának meghatározásához nem elegendı az elektronikus jel kikötés. Most lépjünk egy kicsit tovább a szők meghatározáson. Mi az igazán új az elektronikus pénzben? -

-

-

-

-

Az e-pénz elıre fizetett, és nem szükségszerően bankszámlához kapcsolt, ezért lehetséges fizetéseket elektronikusan végrehajtani harmadik személy közbeavatkozása nélkül is, nincs mindig szükség bankokra, közvetítıkre. Gyorsabb és olcsóbb lesz így egy tranzakció, de kevésbé követhetı is, aminek sem a hatóságok nem örülnek, mert talán jobb médium a bőnözök számára, sem pedig a marketing cégek, akik egy nagyszerő potenciális információforrást veszítenek el. Az e-pénz lehetıvé teheti akár a teljesen anonim fizetéseket is. Egyes tervek ugyanis a készpénzt abból a szempontból próbálták teljesen lemásolni, hogy az emberek saját maguk felfedése nélkül tudják a rendszert használni. Ennek megint a személyes adataikra vigyázók örültek, míg a törvényi szerveknek fıhetett a fejük. A kártyaolvasók és számítógépek elterjedése lehetıvé teheti a használatát mind a virtuális, mind a valós világban. Ezzel egy olyan médium jöhet létre, melynek a virtuális világ növekedésével egyre tágabbak a lehetıségei. Az e-pénzt nemcsak bankok kínálhatják, új szereplık léphetnek be, akik elıtt felcsillan az esély, hogy szelethez jussanak a pénzügyi piac hatalmas üzletébıl, amely eddig el volt zárva elılük. A bankok, akik pedig már eddig sem nézték jó szemmel az újítást, komolyan elkezdtek gondolkodni a stratégiájukról. A szoftver alapú pénzt keresztül lehetne küldeni az Interneten, ami óriási lehetıség az elektronikus kereskedelem elıtt, hiszen megkaphatná a magához legjobban illı fizetési formát, valamint az Internet a bıvülésével, további lehetıségeket nyújtana a pénz kibocsátóinak, továbbá egyszerő fizetési módot jelenthetne nagy távolságokra, mely az Internet határokon való átívelése miatt, a határok pénz általi könnyő átjárhatóságát is jelentené. Egyesek szerint, akik nem örülnek ennek, túl könnyőt is.

Ez az e-pénz tehát egy olyan médiumnak látszott, amely képes lehetett megforgatni a világot egy pillanat alatt. Ez az, ami miatt egyesek nagyon szerették, mások pedig szinte ki nem állhatták.

4. Az elektronikus pénz csoportosítása 4.1. Célterület szerint A célterület alapján meg lehet különböztetni a készpénz helyettesítésére kitalált eszközöket, amelyeknek a célja a készpénz lecserélése a mindennapi tranzakciókban. Az intelligens kártyákon alapuló elektronikus pénztárca megoldások – értéktároló kártyák – nagyrészt ilyenek. Az ilyen kártyákat is a mindennapi életben való használatra tervezték azokon az értékesítési helyeken, ahol rendelkezésre áll a megfelelı leolvasó eszköz. A másik fajta elektronikus pénz megvalósítás az ún. hálózat alapú rendszer, amely elsıdlegesen az Internetes tranzakciókhoz került kifejlesztésre, vagyis hogy lehetıség legyen az elektronikus kereskedelemhez egy megfelelıen biztonságos és egyszerő fizetési formát is választani. Születtek azonban olyan megoldások is, amelyek mindkét csoportba beletartoztak, tehát a valós világban és az Internetes kereskedelemben is lehetett ıket használni. A hálózat

- 38 -


TPF

alapú rendszerek többségének azonban éppen ez az egyik hátulütıje, hogy nem lehet a valódi világban használni. A hálózat alapú rendszerekben két módszer van a fizetések lebonyolításához szükséges megfelelı szintő biztonság elérésére. Az egyik az érték növelt, privát hálózat, a másik pedig az üzenetek titkosítása. Ezeket együtt is lehet alkalmazni. Egy érték növelt, privát hálózat használata bizalmas információk kezeléséhez biztonságosabb, mint keresztülküldeni az üzenet szövegét egy olyan hálózaton, amelyik nyitva áll bárki elıtt. Az információnak, amit az érték növelt hálózatra küldenek a nyitott hálózatból, tőzfalakon keresztül kell átjutniuk, amelyek ellenırzik, hogy csak az engedélyezett küldemények jussanak be. Az ilyen hálózatokon, mint például az ATM hálózatok, könnyebben meg lehet határozni a partner személyét, megakadályozni az illetéktelen behatolást, növelni a biztonságot. Ellentétben a nyílt hálózatokkal, amilyen az Internet is, ahol az emberek amellett, hogy egy ismeretlennel állnak szemben, még abban sem lehetnek biztosak, hogy a partner az, akinek állította magát. A titkosítás az, amikor összekeverik az információkat, mielıtt a hálózaton keresztül küldenék, így téve nehezebbé, hogy „elkapják” és használják a küldeményt. A titkosítást kevésbé költségesnek becsülik, mint az érték növelt hálózat használatát, habár mindkét résztvevınek rendelkeznie kell egymással kompatibilis szoftverrel, valamint a megfelelı kulcsokkal az üzenet visszafejtéséhez. Az egyik legnyilvánvalóbb használata a titkosításnak és megfelelı elterjesztésének, beépítésük a Web böngészıbe. 4.2. Megvalósító eszköz szerint Az elızı csoportosítással sok közös vonása van a most következınek, amely technikai megvalósítása alapján különbözteti meg az intelligens kártyán alapuló hardver (kártyapénz), illetve szoftver alapú (hálózati pénz) megoldásokat. A hardver alapú megoldás egy speciális, számítógéphez is csatlakoztatható eszközt, általában egy mikrochipet tartalmazó plasztik kártyát jelent, a szoftver alapú kivitelezés egy speciális, számítógépre installált szoftvert igényel. 4.3. Pénzmozgás szerint Lehet érme alapú, amely leginkább a mostani készpénzhez hasonlítható. Ekkor a rendszer érméket, tokeneket használ, és ezek szállítják az értéket. Az, hogy milyen és mekkora értéket szállít az érme, megegyezés kérdése. Hasonlóan a mostani papírpénznél, ahol nem maga a pénz képviseli az értéket – mivel ennek sincs belsı értéke –, hanem egy társadalmi megállapodásból, pontosabban állami rendeletbıl következik az. A pénz elırefizetésen alapul. A felhasználó befizeti a kibocsátónak a kívánt összeget, majd megkapja az ennek megfelelı mennyiségő érmét, melyet a késıbbi tranzakciók során használhat fel. Ezeket az elektronikus érméket egy arra jogosult bank vagy kibocsátó elkészíti. Fizetéskor majd a vásárló az érméket „kiveszi” a tároló egységébıl, és átteszi a „kereskedı” kasszájába. Látható tehát, hogy az érme alapú pénzekkel történı tranzakcióhoz nem szükséges harmadik fél közvetlen beavatkozása. A másik rendszer az egyenleg típusú, amely olyan bankjegyekhez hasonlítható, amelyen az összeget le lehet radírozni és újat írni rá. Ezt a bankjegyet a vásárlásnál sosem adják át, hanem a vásárló a boltossal egyetértésben leradírozza az összeget, és újat ír rá. Itt a tranzakció összege egy valahol máshol tárolt összeghez kapcsolódik. Tranzakciókor ezeknek a számláknak az egyenlege változik, nem pedig direktben közlekedik az érték a két partner között. A tranzakció és az egyenleg mozgatásának idıbelisége alapján meg lehet különböztetni elektronikus átutalási megbízásokat, amikor a számlán tárolt pénz egy idıben vonódik le a tranzakcióval, valamint hitelkártyás tranzakciókat, amikor a tranzakció megtörténtekor a felhasználó csak elvállalta ezt az adóságot, a konkrét összeg csak majd késıbb vonódik le a - 39 -

Holmár Krisztina


számlájáról. Az elsıt „fizess azonnal”, míg a másodikat „fizess késıbb” rendszereknek is lehet hívni. Az egyenleg típusú rendszerek másik megbontása pedig a megvalósítás módja alapján történhet: -

-

E szerint lehet hagyományos kártya alapú, amikor a kártyás tranzakcióknál megszokott adatok utaznak egy közös megegyezésen alapuló titkosítási rendszerrel kódolva. Lehet három személyes, amely során egy harmadik felet is bevonnak a tranzakcióba, aki kezeskedik mind a felhasználó, mind a kereskedı fél felé a másik azonosságáról, valamint összegyőjti a fizetményeket, és összevonva utalja át azokat, tehát egyfajta bróker funkciót végez. Vagy pedig az intelligens kártya alapú megoldás, amikor chipkártyán tárolják az adatokat, és ezzel próbálnak egy magasabb biztonsági szintet elérni.

4.4. A pénz felhasználhatósága szerint A pénz lehet egycélú vagy többfunkciós. Az egycélút (pl. telefonkártya) csak egy fajta áru, szolgáltatás vásárlására lehet felhasználni, vagy csak egy kereskedınél lehet elkölteni. Míg a többfunkciósat sokfajta áru, több kereskedınél való vásárlására lehet használni. 4.5. A pénz értékmérıje szerint Az elektronikus pénz lehet egy nemzeti valutához kapcsolt, vagyis a pénz értékét akár érme alapú, akár egyenleg alapú, valamilyen már létezı valutában lehet könnyen megadni. Ez létrejöhet akár úgy is, hogy az érme megegyezik a nemzeti valutával, vagy az egyenleg ebben a valutában van megadva, akár úgy is, hogy valamilyen egyéni valutában van az érték mérve, de az átváltási arány egy nemzeti valutához fix. Az elektronikus pénz azonban független is lehet a nemzeti valutáktól, gyakorlatilag egy új pénznem, amit a kibocsátó teremtett. Itt az árfolyamok más valutákhoz képest változhatnak, akárcsak a mostani hagyományos pénzeknél. Az ilyen megoldásokkal gyakorlatilag újra létrejöhetnének a privát pénzek, amitıl a nemzeti bankok meglehetısen félnek. 4.6. A pénz visszaválthatósága szerint Az elektronikus pénz lehet visszaváltható valamilyen (vagy akár több) nemzeti valutára, akár fix árfolyamon, akár változón, vagy nem visszaváltható. A második esetben gyakorlatilag újra pénzteremtés történik, mivel a beváltott valódi pénzt a kibocsátó újra visszateheti a körforgásba, míg a felhasználónál megmarad az új elektronikus pénz. Bár a második esetben kétes lehet az üzleti felhasználás értéke, mert csak saját virtuális gazdaság mellett érhet valamit a virtuális pénz, vagyis ha az embereknek értékes és hasznos dolgokat lehet belıle vásárolni. 4.7. On-line vagy off-line rendszer szerint Azaz a tranzakció során az eszköz kapcsolatba lép-e a kibocsátó szerverével, szükség van-e erre, vagy kapcsolat nélkül is mőködik a rendszer? Azok az elektronikus fizetési rendszerek, amelyeknek szüksége van egy távoli számítógép elérésére a tranzakció lebonyolításához, on-line rendszerek. Míg a másik oldalon, az off-line rendszerek nem igénylik harmadik partner beavatkozását a tranzakcióba, csak a vásárló és az eladó vesz részt benne. Az off-line rendszer is lehet csak részlegesen off-line vagy teljesen off-line. A részlegesen offline rendszernek idıközönként kapcsolatba kell lépnie a kibocsátó gépeivel, ugyanis ekkor kommunikálják le a tranzakciókat, akár csak ellenırzés, de néha az értékrögzítés céljából is. Ekkor lesznek tehát teljesek a tranzakciók. A teljesen off-line rendszernél az elektronikus - 40 -


TPF

pénzt kezelı eszköznek, ha már rákerült az érték, nem kell kapcsolódnia a tranzakciók befejezéséhez vagy a tranzakciók lefolytatásához a kibocsátó rendszeréhez. Gyakorlatilag ekkor, ha kikerül a kibocsátótól a pénz, nincs rá garancia, hogy valaha is visszakerül. Pontosan, mint a valódi készpénznél, ahol nem szükséges az egyes fizetések között bankszámlára helyezni a pénzünket. Egy ilyen rendszernek, ha használják, rendelkeznie kell a személyek közötti fizetés képességével. Az on-line rendszer több kommunikációt igényel, amiért drágább lehet egy tranzakció, de ezért cserébe nagyobb biztonságot, a kétszeres fizetés, és a hamisítás jobb kiszőrését nyújtja. Az off-line rendszereknél ezek a problémák olyan biztonsági hardver elemekkel orvosolhatók, mint például a chipkártya.

5. Az elektronikus fizetési formák értékelési szempontjai Az elektronikus pénzeket értékelni lehet aszerint, hogy az elıbb felsorolt kategóriák közül melyikbe tartoznak bele. Ezen felül azonban még nagyszámú minıségi szempontot is figyelembe lehet venni. Ezek közül a legfontosabbak a következıkben kerülnek bemutatásra. 5.1. Tranzakciós költségek Ez a kategória egy tranzakció lebonyolításának az árát jelenti. A költségeket három szereplı: a kibocsátó, a vásárló és a kereskedı állhatja. A kibocsátó ritkán fizeti a költségeket, vagy ha fizeti is, azt behajtja a másik két szereplın, hiszen nyereségre törekszik. Csak akkor állhat fenn a költségtérítés, ha a kibocsátónak más, az elektronikus pénzhez kapcsolódó forrásból is van jövedelme, mely jövedelem a tranzakciók mennyiségének, összegének növekedésével még nı is, ezért a kibocsátónak érdeke, hogy még több felhasználót csaljon a rendszerébe, és állja a költségeket. Ilyen jövedelem lehet például a kibocsátónál tárolt hagyományos pénz befektetésébıl származó jövedelem, vagy a fogyasztók vásárlási, pénzköltési szokásaiból, és egyéb információiból elkészített adatbázis felhasználása. Még akkor is a felhasználók költségeinek csökkentésére törekedhet a kibocsátó, ha például az elektronikus pénzt csak az ı üzleteiben használhatják (zárt, kétszereplıs rendszer), és így az értékesítésbıl keletkezik nyeresége. Fontos még megvizsgálni a költségek viselésének megoszlásán kívül, hogy a költségek mekkora hányada fix és mekkora része változó. Ez az, ami definiálja, hogy milyen típusú tranzakciókra lehet a rendszert használni. Magas fix költség nem használ az alacsony összegő, más néven mikro-fizetéseknek. Míg a magas változó költség arány éppen a nagy összegő tranzakcióknál káros. E költségek felhasználók közötti megosztásával is vonzóbbá teheti a kibocsátó a rendszerét. Erre leginkább akkor van mód, ha a kereskedık és a vásárlók pénzhasználati szokásai eltérıek, és a rendszert is sikerült ezekhez az igényekhez megfelelıen adaptálni. Általánosan elmondható, hogy a vásárlók gyakrabban használják az eszközt, és kisebb öszszeggel, míg a kereskedık napi egy-két alkalommal küldik át az összegyőjtött értéket. A vásárlók igényeinek ezért jobban megfelel egy gyorsabb, egyszerőbb, alacsony fix költséggel üzemeltethetı eszköz, amelybıl egy-két védelmi funkció akár ki is hagyható. Míg a kereskedık a nagyobb összegő használataikhoz nagyobb biztonságot, kisebb változó költséget várnak el, de cserébe jobban elviselik a magasabb fix költséget, és az esetleges egyszeri befektetést. 5.2. Biztonság Akár hálózati használatra szánják, akár a valós világban való használatra tervezik a rendszert, ellenállónak kell lennie a támadásokkal szemben, mert egy olyan környezetben dolgozik, ahol a kommunikáció digitális formája miatt, az üzenetek elkapása, ismétlése és megváltoztatása relatíve egyszerő. Különösen igaz ez az olyan nyílt hálózaton, mint az Inter-

- 41 -

Holmár Krisztina


neten is üzemelı rendszerekre. Ez azt jelenti, hogy a fizetési rendszernek rendelkeznie kell bizonyos biztonsági elemekkel, amelyeket a titkosítás nagymértékben hatékonyabbá tehet. A biztonsági elemek a következık lehetnek: hitelesítés, fizetéshez kapcsolódó üzenetek oszthatatlansága és védelme, kétszeres elköltés megakadályozása, hibatőrı képesség, a tranzakció bekövetkezésének bizonyíthatósága. -

-

-

-

A hitelesítésre azért van szükség, hogy biztosak lehessenek abban a partnerek, hogy a tranzakcióban szereplı másik fél az, akinek vallja magát. Az üzenetek oszthatatlansága és védelme azért fontos, hogy biztosak lehessenek abban, hogy az adatok nem változtak meg a kiküldésük és a fogadásuk közt eltelt idıszakban, tehát ne lehessen hozzáírni az összeghez még egy nullát. A kétszeres elköltés akadályozása inkább csak az érme alapú rendszerekre alkalmazható. Fontossága érthetı, hiszen a dupla elköltéssel új, nem hivatalos érték kerül a rendszerbe, a szándékos elkövetése bőntett, mivel gyakorlatilag a pénzhamisítás elkövetésével egyenértékő. A rendszer mőködése során – különösen a kommunikáció lefolytatásakor – hibák léphetnek fel. A hálózat leállhat, a szerver összeomolhat, stb. A rendszernek az ilyenkor keletkezı adatok elvesztését a lehetı legjobban kell tőrnie, hogy vissza lehessen állítani az eredeti állapotot, az elveszett adatokat. Egy tranzakció tehát vagy csak teljesen és hibátlanul lefutott lehet, vagy pedig ha hiba történt, akkor a cél, hogy az eredeti adatok kerüljenek vissza. A tranzakciót hitelesen, és jól le kell dokumentálni, hogy a késıbbi esetleges reklamációkkor, rosszabb esetben, ha a felhasználó teljesen letagadja az egészet, bizonyítható legyen a megtörténése.

5.3. Személyes adatok védettsége Ez azt jelenti, hogy mennyire biztosított az, hogy a személyes adatok nem jutnak el illetéktelen harmadik személyhez. A titkosítás itt is segíthet, hiszen a kódolt üzenetet illetéktelen személy nehezebben értheti meg. A személyes adatok védelmét a következı szempontokból lehet elemezni: -

-

-

A felhasználó adatainak titkossága: A felhasználó megadhatja, néha meg kell adnia a személyes adatait a kibocsátónak. A kibocsátó ezt mennyire kezeli titkosan, kiadja-e harmadik félnek, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett. A fizetési adatok bizalmassága: A fizetés során a tranzakció adatai, köztük a vevı, a felhasználó azonosítója, esetleges számlaszámok, fizetési összeg és dátum információk áramlanak a kommunikációs csatornán. Ezeket harmadik, illetéktelen személy mennyire tudja elkapni és használható információvá alakítani. A vásárló anonim módon használhatja-e a rendszert: Mennyire vannak elrejtve a vásárló adatai a kereskedıtıl, úgy mint a készpénzes vásárlásnál, hogy nem kell még a nevet sem tudnia, vagy esetleg a név mellé még a lakcímet és egyéb bizalmas adatot is megkap a másik partner.

A másik fontos eleme ennek a jellemzınek, hogy az egyes tranzakciókról milyen adatokat ıriz meg a rendszer, vissza lehet-e belıle jutni a vásárlóhoz, és ha igen, akkor erre kinek van jogosultsága. 5.4. On-line jóváhagyás Igényelnek-e a fizetések on-line jóváhagyást vagy off-line módon mennek végbe a tranzakciók?

- 42 -


TPF

5.5. Feloszthatóság Mekkora az a legkisebb összeg, amit még ki lehet az elektronikus pénz rendszerével fizetni? Lehetısége van-e a felhasználónak a választásra, hogy egy vásárlást sok kis összegben, vagy egy nagyobb fizetéssel egyenlítsen ki? 5.6. Apró visszaadásra való képesség Képes-e a rendszer kezelni a fizetés során visszajáró aprót, egyáltalán keletkezhet-e apró a rendszer használata során? Az elızı pont jellemzıi gyakran megadják ennek a pontnak az értékeit is. 5.7. Felhasználó – felhasználó közötti fizetés lehetséges-e A rendszerben lehetséges-e két pénztárca közötti tranzakció, vagyis a rendszer mennyire utánozza a valódi készpénz ilyen funkcióját? Ez a kérdés megegyezik azzal, hogy a fizetés elfogadója elköltheti-e a pénzt anélkül, hogy elıtte kapcsolatba lépett volna a kibocsátóval. Ez a megoldás azért is jobban közelít a valódi pénzhez, mert növeli az anonimitást és csökkenti a hálózati adatforgalmat. Hátránya, hogy biztonsági problémák merülhetnek fel. Az elektronikus pénz sebezhetıbbé válik a hamisításokkal, csalásokkal szemben.

6. Az elektronikus pénz megalkotásának okai Miért látták sokan az évszázad üzletének az elektronikus pénz kibocsátását? Milyen lehetıségeket láttak benne? A kérdésre a választ nagyszámú tényezı adhatja meg, amely hatott az elektronikus pénz születésére, innovációjának megindulására. Ezek az ösztönzı tényezık négy csoportba sorolhatók: -

technológiai tényezık, piaci tényezık, törvényi keretek, és a vállalkozói tevékenység.

Ezek a kategóriák természetesen nem függetlenek egymástól, lehetnek kisebb-nagyobb átfedések. A technológiai változások például átrendezhetik a piaci helyzetet, vagy akár a törvényi kereteket is. Az új törvényi szabályozások pedig változtathatják a piaci erıket és a vállalkozói tevékenységet. A technológia egyre fontosabb szerepet játszott és játszik a pénzügyi szektorban. Ez nemcsak az Internetnek és az e-kereskedelemnek köszönhetı, hanem egyéb helyeken – például ATM, POS terminál – is megfigyelhetı a modern technológia mind nagyobb arányú elterjedése. A bankok már nem tudnának meglenni számítógépek nélkül. Amit 60 éve még meg lehetett oldani egy íróasztalnál, azt a mai elvárt reagálási és átfutási idık, versenytársak, mennyiség mellett már lehetetlen. Továbbá – ahogy arról már szó volt – a bankok egymás közti utalása szinte csak elektronikusan történik. Ahogy az információtechnológia fejlıdésének köszönhetıen az adattárolás, lehívás, feldolgozás, és továbbítás költségei csökkentek, úgy lehetett egyre könnyebben a bankok között kidolgozott technikákat a személyek közötti fizetések területére is levinni. Úgy lehetett elıször egy számítógépbe, majd egy plasztik lapocskára telepíteni a bonyolult kódoláshoz és feldolgozáshoz szükséges elektronikát. Ezt a szintet a nyolcvanas évek elejére érte el a technológia. Innentıl gondolkodhattak reálisan a fejlesztık egy megfelelı elektronikus pénztárca kidolgozásán.

- 43 -

Holmár Krisztina


A megemlített költségek közül talán leginkább a kommunikáció költsége, ami befolyásolja a fejlesztés irányát. Ez határozza meg a választást az off-line és az on-line rendszerek között, ennek az alacsony mértéke vezetett az USA-ban a hitelkártyák nagyarányú elterjedéséhez, míg ennek magas volta miatt maradt ez az arány Európában alacsonyabb. Kicsit elıreszaladva, ennek a csökkenése teheti egyre inkább versenyképessé a hitelkártyákat a kis értékő fizetések szektorában, és teheti így nehezebbé az off-line elektronikus pénzek elterjedését. Fontos még megemlíteni a titkosítás fejlıdését. Az egyre fejlettebb kódolási algoritmusok mind inkább elısegítették az elektronikus pénz tervezését, mivel egyre biztonságosabb termékekkel lehetett elıállni. Végül még mindenképpen beszélni kell az Internetrıl, és annak térhódításáról. Az itt kifejlesztett kommunikációs technikák, tapasztalatok az információcserérıl, segítettek, ötleteket adtak az elektronikus pénz kifejlesztéséhez. Különösen a kilencvenes években mindenki úgy gondolta továbbá, hogy az emberek az összes ügyeiket hamarosan az Interneten keresztül intézik, és ehhez kell egy megfelelı fizetıeszköz is. Ez a kérdés azonban már inkább a piaci tényezık közé tartozik. A piaci struktúra, a méret, a verseny mértéke és a kereslet nagysága, növekedése erısen befolyásolja a piaci szereplık innovációit. A pénzügyi innovációk nagy befektetésigénye miatt csak nagy kereslet mellett lehetnek nyereségesek, ezért leginkább az elvárt kereslet mérete lehet a fontos. A verseny hatása már kétértelmőbb. Schumpeter például amellett érvelt, hogy egy monopolista jobb pozícióban van drága újítások végrehajtására, nagyobb kockázatok vállalására. Egy monopolistát azonban nem hajtják a versenytársak a változtatásra, ezért érvelt Scherer és Ross a monopólium jobb innovációs pozíciója ellen. Sokan például a bankok közti gyenge versenyt tartják annak okának, hogy a bankok lassúak az innovációban. Másik szempontból viszont a potenciális innovátorok elvárhatnak egy bizonyos többletnyereséget, mely többletnyereség viszont tökéletesen versenyzı piacon elveszik. Mégis kell tehát egy bizonyos fokú versenynek lennie, ami az újítást kikényszeríti, de ennek nem szabad túl nagynak lenni, mert elveszi a nyereséget. Visszatérve a kereslet fontosságára. Miért gondolták a fejlesztık, hogy nagy lesz a kereslet az elektronikus pénz után? Két tényezı volt a fı indok. Az egyik, hogy a készpénz használata sok pénzt emészt fel, drága. A másik az Internetnek, és az elektronikus kereskedelemnek elterjedése, ahol jól lehetett volna elektronikus pénzt használni. Elıször is, a pénz és a hitelkártyák használata drága, így különösen kis összegő tranzakciók esetén nem kifizetıdı a használata. A pénz kopik, fertızést hordozhat, nem alkalmas ismeretlen személyek közötti távoli tranzakcióra, költséges emberi munkaerıt igényel a kezelése. Drága biztonsági rendszereket, több ırt kell dolgoztatni a védelme érdekében. Raktározása, szállítása viszonylag nehézkes, sok helyet igényel az összes többihez képest. Valakinek meg kell fizetnie ezeket a többletköltségeket, és ez a valaki maga az ÜZLET. A magas költségek ellenére a készpénz még mindig vezet az olcsóbb, ún. pénzkímélı fizetési módokkal szemben. Az Egyesült Államokban például minden évben kb. 280 milliárd tranzakciót, az összes üzlet 80%-át hagyományos pénzzel bonyolítják, az alacsony értékő tranzakcióknál nincs gazdaságos helyettesítıje a bankjegyeknek és érméknek; habár a tranzakciók értéke csak a 20%-át adta ki az összes fogyasztásnak, ez így is egy hatalmas piaci lehetıséget rejt magában. Annak ellenére, hogy nagyszámú megoldás született már pénztovábbítási módszerre az Interneten keresztül – az elektronikus kereskedıktıl történı vásárlás lebonyolítása kapcsán, melyek gyakran kis összegő tranzakciók, egymástól nagy távolságban lévı, egymás számára ismeretlen szereplık között –, a kilencvenes évek közepére még nem készült el semmilyen végleges szabvány, és az összes addigi megoldásnak volt valamilyen hátulütıje.

- 44 -


TPF

Problémák merülhetnek fel a bizalomban, biztonságban vagy értékben. Gondot okozhat a mód, ahogy ezek a tranzakciók végbemennek az Interneten olyanok között, akik nem ismerik egymást, nem képesek ellenırizni a másikat, sıt még csak azt sem, hogy a meglátogatott üzlet valóságos-e. A kis értékő tranzakcióknál a hagyományos formákat túl drága alkalmazni, ezért sok vállalat próbált biztonságos és megfelelı fizetési formát kidolgozni a kibertérhez. A törvényi keret szintén több módon hat az újításokra. A szabályozók erısen tudják a piaci környezetet befolyásolni, gyakran nem egyértelmő hatásokkal. A pénzügyi szolgáltatások szektora tradicionálisan erısen szabályozott: a befektetések mögötti elıírt tartalékolási ráták, néhány tevékenység tiltása a bankoknak, tıkeelıírások, pénzmosás elleni törvények, stb. A szabályozások azonban nem mindig hatékonyak, és nem mindig a kívánt célt érik el. Ami segíthette az elektronikus pénz kialakítását, az a pénzügyi regulációk gyengítése. A kilencvenes években egy sor addig szigorú szabályt enyhítettek, továbbá kezdtek megteremtıdni a törvényi keretei a biztonságos internetes tranzakcióknak, és az elektronikus aláírás hitelesnek való elfogadására is bíztató jelek látszódtak. Schumpeter gazdasági növekedésrıl alkotott elmélete szerint a vállalkozók aktívan keresik az új és jobb kombinációit a tényezıknek és termékeknek, állandóan próbálják a piacot kibillenteni az egyensúlyi állapotából. Ezzel a kreatív rombolással igyekeznek jobb helyzetet elérni. Ilyen jobb helyzethez szerettek volna jutni azok a szereplık is, akik eddig nem tevékenykedtek a pénzügyi piacon, de valamilyen módon kapcsolatban álltak olyan folyamatokkal, tényezıkkel, amelyek hasznukra válhatnának egy esetleges elektronikus pénz kibocsátásakor. Lehet, hogy az eddigi tevékenységük volt hasonló az elképzelt e-pénzhez, vagy nagy ügyfélkörrel rendelkeztek, esetleg jól használható technológiai tudás birtokában voltak. Kik is azok a vállalkozók a bankokon kívül – akik egyértelmően szereplıi ennek a játéktérnek –, akiknek birtokában voltak olyan tényezık, melyek segítségével, új kombinációjával sikereket érhetnek el? Egyik terület, amelynek vállalkozói az eddigi tevékenységüket összeköthetik az elektronikus pénz használatával, az a digitális és értéket képviselı „árukkal” kereskedı cégek. Ilyen áruk lehetnek például a szerzıi jog által védett alkotások digitalizált formái, illetve a jog ezek hallgatására, élvezetére. Nyilvánvaló ugyanis, ha egyszer értékkel bíró elektronikusan tárolt információk továbbíthatóak elektronikus hálózatokon keresztül, akkor az elektronikus fizetéseknek is sok közös vonása van az olyan folyamatokkal, amelyek során tárolják és továbbítják az értéket jelentı adatokat. A vállalat is jól jár egyébként, ha nemcsak a terméket nyújtja, hanem kínál mellé egy fizetési módot is. Hasonlóképpen digitális aláírásra specializált cégek is kijöhetnek a saját fizetési rendszerükkel. Az elıbb említett cégek már csak azért is megtehetik ezt, mert valószínőleg nagy ügyfélkörük alakulhat ki. Az ilyen vállalkozások, amelyek nagy ügyfélkörrel rendelkeznek, és a rendszeres fizetések fogadására ki kellett dolgozniuk egy fizetési rendszert, az elektronikus pénz újabb lehetséges kibocsátói. Ezek a cégek ugyanis könnyen késztetést érezhetnek, hogy a fizetési megoldásukat harmadik fél számára is megnyissák, vagy az ügyfelekkel kialakított rendszeres számlázási kapcsolatukat értékesítsék. Erre jó példák a telefontársaságok, amelyek számlázási szolgáltatást nyújthatnak az on-line kereskedıknek – a vásárló felhívja a kereskedı által megadott számot, és a vásárlás költsége majd a telefonszámlán lesz rajta –, vagy a telefonkártyák elfogadását bıvítik ki más szolgáltatásokra is. A tömegközlekedésben használt kártyákat (már ahol ilyeneket használnak jegyként és bérletként) is több helyen elfogadottá lehet tenni. A telefontársaságok azért is jó példák, mert sokuknál létezik valamilyen felhasználói hőségakció. Az ilyen ösztönzı rendszerekben általában lehetısége van a vásárlónak a szerzett bónusz pontjait valamilyen módon felhasználni a kereskedı(k)nél. Az ilyen kereskedık egyébiránt általában folyamatosan keresik az új technológiákat, amelyekkel még összetettebbé, jobbá tehetnék a hőségpont rendszereiket. A sémák nagy részénél a pontokat, mint ha-

- 45 -

Holmár Krisztina


gyományos fizetıeszközt az áruk vásárlásához is lehetett használni, például ilyenek a légitársaságoknál használatos olyan rendszerek, amelyeket nemcsak utazáshoz, de más kereskedıknél való áru vásárlására is fel lehet használni. Az ilyen kvázi fizetıeszközöktıl egyenes út vezethet a valódi e-pénzhez. Az elektronikus pénz lehetséges kibocsátóinak utolsó nagy csoportja a technológia szolgáltatói. A technikai szakértık egyre fontosabb szerepet töltenek be a fizetési rendszerek mőködtetésében. Az alapvetı technológiai területek: az adattovábbítási hálózatok, biztonságtechnológia, pénzügyi rendszerrel kapcsolatos szoftverek és nagytömegő adattároló képességek. A technológia növekvı szerepébıl következik, hogy vagy vállalnia kell a pénzügyi szektor szereplıinek a kifejlesztés költségeit, vagy külsı szállítókra kell növekvı mértékben támaszkodniuk. Külsı szállítóként az itt szerzett tudás mind fontos lehet egy elektronikus fizetési rendszer kialakításánál. A technológiában jártas vállalatok nagy késztetést érezhetnek a pénzügyi piacra való belépésre.

7. Az elektronikus pénz története a gyakorlatban A nyolcvanas évek végén Japánban néhány elıre fizetett kártyákat árusító szolgáltató – telefontársaságok, tömegközlekedési vállalatok, kereskedık – megegyeztek egymással, hogy elfogadják egymás kártyáit. 1987-ben alapította meg szintén Japánban az elsı közös vállalkozást néhány vállalat, egy közös intelligens kártya kibocsátására. Néhány bank is csatlakozott ilyen csoportokhoz, de nem mint vezetı szereplı. Ennek az volt az oka, hogy a banki szereplık meg voltak elégedve az általuk uralt fizetési formákkal, míg a nem bankok új médiumot kerestek készpénzhelyettesítı, vásárlói hőségpont és kedvezmény programjaikhoz. A kilencvenes évek elején hasonló fejlesztéseket láthattunk Európában, de itt sem bankok voltak azok, akik az új chipkártya technológiára alapozva, készpénzhelyettesítı rendszereket bocsátottak ki, kibıvítve a kártyájuk elfogadási körét más vállalatokra is. A késıbbiekben is a nem banki szereplık maradtak e piac kezdeményezıi. A múlt évtized közepén két meghatározó fejlesztés jelent meg. 1995-ben David Chaum feltalálta a szoftver alapú elektronikus pénzt – eCash volt a neve –, és megalapította DigiCash néven a vállalkozását, amely világszerte körülbelül 10.000 Internet felhasználóval tesztelte a rendszerét. Történelmi fordulat, hiszen egy anonim, on-line módon használható elektronikus pénzt alkotott és bocsátott ki egy nem banki szereplı, amelyet még csak nem is lehetett hagyományos, központi bank által kibocsátott készpénzre visszaváltani. A másik pionír a Mondex volt, amely feltalálta a valóságos elektronikus pénztárcát. A rendszer lehetıséget adott két felhasználó közötti tranzakcióra, hagyományos bankok közötti átutalások szükségessége nélkül. Megszületett a valódi elektronikus pénz (off-line kártyapénz). Ez az új, digitális csereeszköz az elemzık szerint óriási innováció. Történelmi szempontból nézve a papírpénz feltalálásához hasonlítható. Ugyanolyan messzeható következményei lehetnek – ha széles körben elterjed –, azonban egy nem szabályozott, külföldi, nem bank által kiadott elektronikus pénz fenyegeti a központi bankok pénzkibocsátási monopóliumát. Az elektronikus pénz monetáris politikára ható releváns hatásainak három csoportja a következı: -

-

Pénzkibocsátás monopóliuma: fennáll a veszélye annak, hogy ez az elektronikus pénzzel kikerül a jegybank hatáskörébıl, mivel csökken a kereslet a jegybankpénz iránt. Az elektronikus pénz elterjedése tehát gyengítheti a monetáris politika erejét. Seigniorage jövedelem: a készpénz-kibocsátáson a jegybanknak jövedelme keletkezik, mivel névértéke jóval meghaladja elıállítási költségét. Az elektronikus pénzzel csök-

- 46 -


-

TPF

ken a jegybank jövedelmezısége. Bár nem profitorientált, szükség van a költségeket biztosító fedezetre. A monetáris politika hatékonysága: ha a készpénzkereslet csökken, csökken a jegybankpénz iránti kereslet is, ezáltal tehát a jegybanki hatékonyság csökken.

További probléma, hogy akár olyan fizetıeszközt is kibocsáthatnak, amely nem valamilyen hagyományos nemzeti pénzben van értékelve, mint a dollár vagy a forint, hanem ezektıl független, gyakorlatilag új. Ez volna a magánpénzek és a szabad bankárkodás újjászületése. Nemcsak a szabad bankárkodás támogatói látnak lehetıségeket az e-pénzben, hanem az ún. barter sémák elkötelezettjei is örömmel nézték az új technológiát. Ezek a barter sémák az elképzelés szerint nagyon fejlett, készpénz nélküli mikro-pénzrendszerek. Aholis kis közösségek egymástól árukat és szolgáltatásokat saját készpénzben vásárolnak. Ehhez kéne a decentralizációja és privatizációja a pénzkibocsátásnak. A reformerek szerint ez egy kamat- és inflációmentes csereszköz lenne, ami igazán jól szolgálná a kis közösségek kölcsönös elınyökön alapuló kereskedelmét. El lehet képzelni, hogy ilyen és ehhez hasonló elképzelések láttán mi történhetett a központi és egyéb bankok üléstermeiben. Különösen Európában, ahol a központi bankok erısen ragaszkodtak a pénzkibocsátásban elfoglalt monopolista pozícióikhoz és irányító szerepükhöz. A következıkben nézzünk meg néhány megvalósított fizetési formát. 7.1. A DigiCash rendszere Az amsterdami DigiCash fejlesztése, valamint az ehhez kifejlesztett ún. „vak aláírás” technika különlegessége az, hogy a rendszerrel egy bank által hitelesített, ellenırzött fizetést hajtunk végre úgy, hogy nincs szükség saját magunk azonosítására. Ezt mások sem tudják megtenni a tranzakció adataiból, tehát pontosan olyan privát, mint a bankjegy, de azzal ellentétben a rendszer tárolja a tranzakciókat, így megengedi a fogyasztónak a saját kiadásai követését. A másik újdonság az ún. „kék maszk” technológia a rendszerhez tartozó kártyán, amelyet David Chaum, a DigiCash igazgatója fejlesztett ki válaszul arra a véleményre, hogy nem lehet nyílt kulcsos kódolási rendszerő kártyát gazdaságosan gyártani. Egy DigiCash rendszerhez tartozó kártya költsége kevesebb mint egy dollár, mégis jóval biztonságosabb, mint az elterjedt titkos kulcsú kódolási rendszerek, továbbá a nyilvános kulcs alkalmazása még olcsóbbá tette a rendszert, mivel itt a leolvasókat nem kellett az esetleges feltörésektıl védeni, mert csak nyilvános információkat tartalmaztak, míg titkos kulcsú kódolásnál, ha valaki feltöri az olvasót – megfejti a kódot – be tud hatolni az egész rendszerbe. A DigiCash e-pénz modell rendszerének szereplıi az ügyfelek, a kereskedık és az e-pénz bankok (pl. Deutsche Bank). Az ügyfeleknek és a kereskedıknek is van számlájuk a banknál. Az e-pénzt kezelı szoftverben tárolódnak az ügyfelek érméi, az összes tranzakció adatai, és annyira transzparenssé teszi a protokollt az ügyfél számára, amennyire ez csak lehetséges. A pénz lehívása a következı lépésekbıl áll: 1. A felhasználó megadja, hogy mennyi és milyen címlető pénzre van szüksége. A felhasználó szoftvere készít egy véletlen sorszámot minden egyes elektronikus pénzérméhez, majd ezeket kódolja, végül a kódolt érméket elküldi az e-pénz bankhoz. A kódolásban benne van a felhasználó digitális aláírása is. 2. A bank ellenırzi az aláírást és ráterheli az összeget az ügyfél számlájára. 3. A bank érvényesíti az érméket, majd visszaküldi ıket a felhasználónak. 4. A felhasználó kikódolja az összeget. A pénz elköltése: 1. A felhasználó elküldi a vásárlási igényét a kereskedınek. - 47 -

Holmár Krisztina


2. A kereskedı szoftvere visszaküldi a felhasználó szoftverének a kérést, hogy küldje a pénzt. 3. A felhasználó jóváhagyja a tranzakciót, és a program elküldi a megfelelı mennyiségő digitális érmét. A pénz visszaváltása: 1. A kereskedınek ellenıriztetnie kell a pénz valódiságát, ezért visszaküldi a bankjának, amely ellenırzi, hogy megfelelı volt-e az érvényesítés, és nem költötték-e már egyszer el az adott érmét. 2. Ha a pénz érvényes és még nem is volt elköltve, akkor a bank megsemmisíti a digitális pénzt, és jóváírja az összeget a kereskedı számláján. A tranzakció befejezése: Miután a pénzt leellenırizték, a kereskedı elküldi az igényelt árut a vásárlónak, és a pénzügyi tranzakció véget ér. A kereskedık szintén tudnak ugyanezzel a módszerrel fizetni az ügyfeleknek, ami a visszafizetésekkor hasznos. A DigiCash e-pénzének minden egyes érméje, amit a rendszerben használnak egyedi, és az ügyfél állítja elı, mielıtt a banknak érvényesítésre elküldi. Az egyediséget az érme sorszáma biztosítja, amit az ügyfél programja állít elı. Ez a sorszám véletlenszerő, és elég nagy ahhoz, hogy nehogy egyszer bárki más is hasonlót készítsen. Nagyobb a valószínősége, hogy egy évben Magyarországon mindig ugyanannak az embernek legyen ötöse a lottón, mint hogy egy éven belül két ugyanolyan szám generálódjon. A sorszámot a felhasználó kódolja, majd elküldi a banknak érvényesítésre. A bank nem tudja, hogy mi a száma a pénzjegynek, amit érvényesít. A rendszer ahhoz hasonlítható, hogy valaki betesz egy pénzjegyet és egy darab indigót egy borítékba, és elküldi a bankhoz. A bank aláírja ezt a borítékot anélkül, hogy tudná a benne lévı pénz pontos sorszámát, majd visszaküldi az ügyfélhez. Az ügyfél kiveszi a pénzt a borítékból – visszakódolja –, és most már a pénz érvényes. Az indigó biztosítja, hogy az aláírás látszódjon a pénzjegyen. Ugyanígy a visszakódolt digitális érmén is megjelenik a bank érvényesítı digitális aláírása, amit a bank hozzácsatolt az akkor még kódolt számsorhoz. Nincs azonban rá mód, hogy akár a kereskedık, akár a bank visszafejtsék, hogy az egyes érmét pontosan ki is küldte érvényesítésre. Mivel azonban a bank nem láthatja, hogy mit ír alá, honnan lehet biztos az értékben? Az értéket nem lehet a sorozatszámhoz csatolni, mivel az a bank elıtt is titkos. Hogyan lehet elkerülni, hogy a bank érvényesítsen egy érmét, ami magas összegő, de a felhasználó azt állítja róla, hogy kis értékő. A probléma megoldása a következı. A bank minden egyes értékhez különbözı érvényesítési kulcsot használ, ezáltal ha az ügyfél nem a megfelelı értéket vallja be a banknak, az a használat során kiderül, mivel az érvényesítı kulcs is tartalmazza az összeget. 7.2. A Mondex rendszer A Mondex kártyája is hasonló anonimitást és a titkos kulcsú kódolás biztonságát nyújtja, viszont egyedülálló azzal a lehetıséggel, hogy bárki – aki rendelkezik kártyával –, fizethet vele. A tulajdonos kölcsönadhat Mondex pénzt a barátjának, a saját kártyájáról adhat zsebpénzt a gyereke kártyájára vagy befizetheti a bankszámlájára. Ennek eredményeként azonban a Mondex pénz miután lekerült a számláról a kártyára, gyakorlatilag követhetetlen, pont úgy, mint a valódi bankjegyek. A kártya ugyan emlékezik az egyes fizetésekre, megkönnyítve a tulajdonosnak a saját kiadásai ellenırzését, de ezekhez az adatokhoz más nem férhet hozzá. Minden kártyához adnak egy elektronikus pénztárcát, egy könnyen programozható kis eszközt, amivel bizonyos kiadásokra félretehetünk pénzt vagy beállíthatunk egy minimális - 48 -


TPF

egyensúlyi összeget, amit a kártyán kell tárolni. Ez tovább növeli a biztonságot, mivel ha elhagynánk a lapocskát – pontosan úgy, mint a hagyományos pénznél – a rajta tárolt összeg elveszik. Ez az összeg ebben az esetben alacsonyabb lesz, mintha minden pénzünket a kártyán tartanánk. Ekkor azonban csak a beállított egyensúlyi összeg mehet kárba, mivel a pénztárcában lévı pénzhez a személyes kódszavunkkal csak mi férhetünk hozzá. Nagyobb az esély tehát arra, hogy viszontlátjuk, mert más számára nem képvisel értéket. A Mondex által átalakított ATM-mel vagy speciális telefonnal lehet pénzt tölteni az elektronikus pénztárcába. A feltöltı egységek csak a kommunikációra szolgálnak, nincsenek beléjük építve a protokollt leíró eszközök. Ezt a szerepet a Kapcsoló Egység (KE) tölti be, ez szabályozza a párbeszédet a bank és a kártya között. A bankban egy speciális széf, a Mondex Értéktároló Doboz (MÉD) található. Ez egy hardver eszköz, amelyik nagyszámú kártya adatait tartalmazza, és úgy mőködik az eszközök párbeszéde alatt, mint egy értéktároló. Egy speciális szoftverrendszer, az Érték Kontrolláló Rendszer (ÉKR) követi a pénzmozgásokat az Értéktároló Dobozba, abból kifelé, és vezeti át a bankszámlákra. Hogyan is megy ez? A Mondex kártyát be kell helyezni az ATM-be vagy a feltöltı telefonba. Itt egy processzorok közötti párbeszéd jön létre a KE és a kártya között, az ATM egység felügyelete alatt. Ezután a KE felveszi a kapcsolatot a bankkal az ATM-en keresztül. Amint a kártyatulajdonos számlaszámát megtalálta a bank rendszere, és a kártya valódiságát is ellenırizte, a kívánt érték feltöltıdik az adott kártyához a MÉD-ben. Majd a MÉD-en keresztül a kártyán található chipbe. Az ÉKR informálja a tranzakcióról a bank számlavezetı rendszerét és az összeg levonódik a felhasználó bankszámlájáról. Az elköltés hasonló folyamat. A partnernek rendelkeznie kell egy Érték Mozgató Terminállal (ÉMT). Újra a KE-n keresztül jön létre a kommunikáció, és ez bonyolítja a mozgatást a két kártya között, de nincs szükség on-line kapcsolatra a bankkal, hogy az jóváhagyja a tranzakciót. Késıbb a kereskedı kapcsolatba léphet a bankkal, és átmozgathatja az összeget a bankban lévı MÉD-be. A Mondex rendszere Interneten keresztüli tranzakcióra is lehetıséget ad. A folyamat a következı: 1. Miután kiválasztotta az árukat, és ezt az eladó is jóváhagyta, a vásárlónak be kell helyeznie a Mondex kártyáját a leolvasóba, amit a számítógéphez csatolt. 2. Miután mindkét fél rendszerei leellenırizték, hogy a másik oldalon megfelelı eszköz van, az összeg átmegy a vásárló kártyájáról a kereskedıjére. 3. A vásárló megkapja az információt a rendelésrıl, és a visszaigazolást a fizetési tranzakcióról. 7.3. Az elektronikus pénz Magyarországon Röviden jellemezve a jelenlegi helyzetet, azt lehet mondani, hogy az elektronikus pénz hazai helyzete még nem meghatározó. Számos kisebb-nagyobb próbálkozás van, amelyeknek ha nem is célja, de eredménye egyfajta „elkölthetı érték” létrehozása a felhasználók számára, ami egyben nem is számít se készpénznek, se számlapénznek. Ide tartoznak olyan szolgáltatók, amelyek akár egyfajta tagsági kártya létrehozásával, vagy egy internetes oldalon történı regisztrációval egy „számlát” hoznak létre, amelyen igazi pénz befizetésével vagy valamilyen más áron pontokat lehet jóváírni. Ezeket a pontokat pedig késıbb, akár fizikai termékekben is realizálhatjuk. Igazi hálózati pénz nincs használatban Magyarországon. A kártyapénz létrehozására alkalmas chipkártya már elterjedtebbnek mondható. Ezek felhasználása széleskörő, azonban közöttük sem lehet olyat találni, ami egyértelmően elektronikus pénznek minısíthetı, viszont figyelemreméltónak igen.

- 49 -

Holmár Krisztina


Egyik ilyen alkalmazási terület a diákigazolvány (chipkártyával), vagy a parkolókártyák, a gödöllıi Sony gyár chipkártyás megoldása, mely azonosításra, üzemen belüli boltban történı vásárlásra szolgál, s az elszámolás fizetéskor történik. Ilyenek még a Supershop és Multipont kártyák is, melyek lényege, hogy több vállalat egy stratégiai szövetséget alkotva, közösen népszerősítik egymást. Egyetlen elektronikus pénznek minısíthetı Magyarországon használatban lévı fizetési eszköz van. Ez egy kártyapénz, melyet nem chipkártyás megoldással hoztak létre. Kibocsátója az OTP Bank, amelyet Meglepetés kártya néven hoz forgalomba. Lényege: „készpénz-aborítékban” nevő ajándék kulturáltabb változattal való felváltása. Maestro emblémás. Hazánkban is még töretlen népszerőségnek örvend a készpénz, a bankkártyák elsıdleges funkciójának is a készpénzfelvételt tartják. Még nem elég elterjedt a chipkártya (K&H, OTP). Az elektronikus pénz elterjedését befolyásolja továbbá az alternatív megoldások népszerősége, azaz a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz terjedése.

8. Az elektronikus pénz kibocsátóinak kockázata Az elektronikus pénz használatát biztosító háttérintézmények: az elektronikus pénz kibocsátója – neki van a legfontosabb feladata –, a hálózati operátor – rendszergazda –, a speciális hardver vagy szoftver készítıje és az elszámolóházak. Az elektronikus pénz vagy intelligens kártya potenciális kibocsátói a különféle intézmények négy csoportjából kerülhetnek ki: -

egy ország központi bankja vagy más hivatalos szervezete, bankok/hitelintézetek, más pénzügyi felügyelet alá tartozó szervezetek, egyéb, szigorú pénzügyi ellenırzés alá nem tartozó társaságok.

Minden egyes csoportnál más-más megfontolásokat kell a középpontba helyezni, más kockázatok és elınyök merülhetnek fel. Ezeket a kockázatokat mérlegelni kell, hatásukat figyelembe kell venni az elınyökkel szemben. Le kell írni lehetséges felmerülésüket, kezelési módjukat és ellenırzésüket, mind a kibocsátáskor, mind pedig a szabályozások megalkotásakor. A gyors technológiai fejlıdés és változások miatt a kockázatokról sajnos nem lehetséges kimerítı listát adni. Noha az elektronikus pénz használata által generált kockázatok egyes típusai nem újak – a hagyományos fizetési módoknál is elıfordulhatnak –, gyakran speciális módon merülnek fel. Másként viselkednek, a hatásaik újak lehetnek vagy más fontosságot kaphatnak új megvilágításban. A mőködési, elismertségi és törvényességi kockázatok a legfontosabbak azok közül, amelyek az elektronikus pénzforgalommal kapcsolatban felmerülhetnek, különösen a nemzetközi fizetési formáknál. Természetesen néhány probléma több kockázati kategóriába is beletartozhat. - A mőködési kockázatok a rendszer megbízhatósági hiányosságai miatt bekövetkezı veszteségek formájában merülnek fel. A biztonsági kérdések természetesen elsıdlegesek, hiszen az elektronikus fizetési rendszerek minden bizonnyal külsı és belsı támadások céljai lesznek, továbbá a nem megfelelıen tervezett elektronikus pénz helytelen használata is mőködési kockázatként jelentkezhet. A következık lehetnek ezek: • • •

Illetéktelen rendszerhozzáférés; Dolgozók csalása; Az elektronikus pénz hamisítása;

- 50 -


• • • • •

TPF

Rendszerszolgáltatóból eredı kockázat; Rendszer elavulása, lelassulása, szabad kapacitásának csökkenése; Nem naprakész, elavult alkalmazotti és vezetıi tudás; A felhasználó nem kezeli megfelelıen saját titkos adatait; A felhasználó tagadja a tranzakciót.

- Ismertségi, rossz hírnévbıl adódó kockázat az a kockázat, mikor a rendszerrıl alkotott rossz közvélekedés miatt kritikus csökkenés következik be a felhasználók számában, vagy a felhasználók nem is hajlandóak elfogadni a rendszert. Ezek akkor léphetnek fel, ha a rendszer nem az elvárásoknak megfelelıen mőködik, és ezzel negatív társadalmi reakciót vált ki. Súlyos rendszerhiba, biztonsági rés, külsı és belsı támadások a kibocsátó rendszere ellen könnyen alááshatják a felhasználók bizalmát. Akkor is felmerülhet e kockázat, ha a felhasználók problémákkal találkoznak, de nem rendelkeznek megfelelı ismeretekkel sem a termékrıl, sem pedig a rendszerrıl. Az elıbb említett mőködési kockázatok nagy része, különösen a csalások, hamisítások és rendszerhibák ugyancsak könnyen vezetnek negatív véleményhez. Felmerülhet még kockázat más rendszerek problémái kapcsán is, ugyanis ha két rendszer annak ellenére, hogy más a kibocsátójuk, a felhasználó szempontjából hasonló, akkor az egyik hibájából adódó rossz hírnév, elıítélet a másik rendszerre is átterjedhet. A kockázat sok figyelmet igényel, mert extrém körülmények között egy kibocsátótól kiindulva könnyen akár az összes hasonló elektronikus fizetési rendszer összeomlásához is vezethet. Az ismertségi, rossz hírnévbıl adódó kockázatok a következık lehetnek: • • • •

Súlyos, elterjedt rendszerhiba; Súlyos, biztonsági rés; Problémák kapcsolt Internet oldallal; Egy másik kibocsátó hasonló rendszerének problémái.

- A jogi kockázatok elıfordulhatnak a törvényeknek, szabályoknak, elıírt gyakorlatnak való nem megfeleléskor, vagy amikor az elektronikus pénzforgalomban résztvevık kötelezettségei és jogai nem megfelelıen vannak megalapozva. Mivel ez egy relatíve új elem a jogi szabályozások területén, még sok bizonytalanság található a törvényeken belül. A fogyasztóvédelem például az elektronikus pénz kapcsán sok országban még nem tisztázott. A következı kockázatok lehetnek e csoportba tartozók: • • • • • •

Bizonytalanság vagy kétértelmőség a törvények és szabályok alkalmazásában; Pénzmosás; Nem megfelelı információnyújtás; Személyi adatok nem megfelelı kezelése; Hitelesítı szerep miatti kockázatok; Nemzetközi jogi eltérésekbıl adódó kockázatok.

Egyéb lehetséges kockázati faktorok: -

Hitelezési kockázat: Az elektronikus pénz kibocsátója, mint hitelezı is szerepelhet a pénzpiacon. Ekkor találhatja magát szemben a szokásos hitelezési kockázattal, amikor az ügyfél nem képes visszafizetni a pénzt.

-

Likviditási kockázat: Az elektronikus pénz visszaváltásának hirtelen megnövekedett igényekor merülhet fel, amikor sokan akarják visszacserélni hagyományos pénzre az elektronikus pénzt, a kibocsátónak azonban nem áll rendelkezésére a megfelelı menynyiség, és nem is tudja a befektetéseit felszabadítani. Ez leginkább nem bank kibocsá-

- 51 -

Holmár Krisztina


tóknál fordulhat elı, mivel ezek nem jutnak hozzá egy ország központi bankjának likviditási hiteléhez. -

Kamatláb kockázat: Kedvezıtlen változása azon befektetések kamatlábainak, ahová a pénz kibocsátója a kapott valós pénzeket befektette. Ez lecsökkentheti a befektetések relatív értékét a piacon lévı elektronikus pénzzel szemben.

-

Átváltási kockázat: Nemzetközileg használt elektronikus pénz esetén merülhet fel, amikor kedvezıtlenül változnak a különféle nemzeti valuták átváltási arányai.

-

Országkockázat: Nemzetközileg használt elektronikus pénz, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezı kibocsátó esetén merülhet fel, amikor a külföldi partner nem tud eleget tenni a kötelezettségeinek, gazdasági, társadalmi vagy politikai okokból.

Az elektronikus pénz kibocsátójának a stratégiájában fontos helyen kell lennie a különbözı kockázatok kezelésének. A kockázatokat szembe kell állítani az elınyökkel, képesnek kell lenni kontrollálni, menedzselni azokat, és elviselni a bekövetkezı veszteségeket, ha szükséges. Erre akkor is szükség van, ha a kibocsátónál – mondjuk egy nagybanknál – az elektronikus pénz üzletág relatíve kicsi a többihez képest, hiszen a gyors változások miatt a százalékok könnyen megváltozhatnak, és így könnyen nagyobb jelentıségő kockázatokkal kerülhetnek szembe. A gyors változásokból következıen ugyancsak képesnek kell lenni új kockázatok kezelésére, stratégiába való beépítésére, felmerülésükkor a gyors reagálásra.

9. Jogi szabályozás A piaci struktúra és a szabályozások nagyon fontosak azon iparágakban, ahol megtalálható az ún. hálózati hatás. A pénzügyi szektor nyilvánvalóan ilyen. A fizetési rendszerek hasznossága emelkedik a csatlakozott felhasználók számával, ezért a nagy hálózatoknak természetes elınye van a kis rendszerekkel szemben. Ebbıl is következnek a pénzügyi szektorban a természetes ösztönzık, monopóliumok vagy nagy egyesített hálózatok létrehozására. Mindkét esetben a piaci verseny messze lenne a tökéletestıl. A szabályozó szerveknek tehát versenyt támogató elıírásokat kell hozni, vagy valamilyen közös szabványt készíteni. Mindkettı hasznosan segítheti az innováció folyamatát. Ezek meghozatala azért is lehet fontos, mert a kormányzati szabályozások, törvények egy olyan szilárd keretet alkothatnak, amelyek hasznosak lehetnek a különféle megoldások fejlesztése során. Segíthet a felhasználói bizalom elnyerésében, mivel egy stabil alapot ad egy olyan komplex termékhez, melynek mőködését egy átlagos vásárló csak nehezen értene meg. Ez akár még az ipari szabványok és technológiák gyors változása mellett is mőködhet, ha a törvények megfelelı módon, általánosan és technológia-semlegesen vannak megfogalmazva. Az ilyen szabályok megalkotása különösen globális szinten nem túl egyszerő feladat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a különbözı rendszerek még most is születési stádiumban vannak. Még jelenleg is nagy a bizonytalanság a jövıbeli technológiákkal kapcsolatban. Fontos ezért, hogy a pénzügyi felügyeleti szervek ne hozzanak olyan szabályokat, amelyek akadályozzák a hasznos innovációkat, kísérleteket. Lényeges még az is, hogy a szabályokat megfelelı idıközönként vizsgálják felül, mivel a gyors technológiai változások egyes elıírásokat feleslegessé, míg másokat alapvetıvé tehetnek. A szabályozói hozzáállás különösen fontos az elektronikus pénz intézményének esetében, hiszen számos területen vitatható kérdések sora merül fel vele kapcsolatban. Sokan féltek, hogy az elektronikus pénz hatástalanná teszi a pénzügyi politikát, csökkenti a központi bankok seigniorage bevételét, könnyebb, egyszerőbb és biztonságosabb módszert biztosít a pénzmosáshoz és adócsaláshoz mind a virtuális, mind a valós világban. Milyen válaszokat is adtak erre a kormányok?

- 52 -


TPF

Az elsı speciális szabályozás Japánban született meg 1990-ben. Az új, elıre fizetett kártyákat szabályozó törvény a nyílt rendszerő elektronikus pénztárcák kibocsátóira tartalmazott elıírásokat. Ezek a következık voltak: -

regisztráció a központi banknál, rendszeres kimutatásközlés és tartalékráta a kártyákon tárolt egyenleg alapján.

A kibocsátónak nem volt szükséges banknak lennie. A törvény nem vonatkozott a zárt, kétszereplıs kártyarendszerekre, sem pedig a kicsi többszereplısökre. Az Európai Unió a szigorú szabályozás útját választotta, ebben szignifikánsan eltér az angolszász területektıl („wait and see”). Európában, ahol a központi bankok erısen ragaszkodtak a pénzkibocsátásban elfoglalt irányító szerepükhöz, 1994-ben egy EMI4-tanulmány az értéktároló kártyákról azt javasolta, hogy csak hitelintézetek bocsáthassanak ki elektronikus pénztárcákat. Ezzel egyetértettek a központi bankok is. A nem bank szereplıi ennek a piacnak tehát korlátozva lennének a kétszereplıs zárt rendszerő kártyák készítésére, vagy bankokkal kéne társulniuk. Nyílt rendszerő elektronikus pénztárcát pedig csak hagyományos bank adhatna ki. Itt gyakorlatilag egy új elem jelent meg a pénz történetében, a megelızı szabályozás. Mivel eddig az interakció az innováció és a szabályozás között a következıképpen nézett ki: innováció a szabályozás megkerülésére, és szabályozás, mint reakció az innovációra. Az elektronikus pénz azonban még nem terjedt el, ezért ez a szabályozás már az innováció elıtt történt. Németországban 1998-ban a korlátozást kiterjesztették az Interneten használható szoftver alapú e-pénzre is. Nem minden európai központi bank vagy szabályozó szerv osztotta azonban ezt a nézetet. Különösen a brit és a skandináv szervezetek vettek fel várakozó álláspontot. Hasonlóan, mint az észak-amerikai kollégáik, úgy gondolták, hogy a laissaez-faire helyzet elınyére lehet a piacnak, mivel az elızetes szabályozás esetenként akadályozhatja a versenyt és az innovációt. Az észak-amerikai kollégáknak igazuk lett, ugyanis a túl erıs szabályozás az új megoldások és az innováció erıs csökkenéséhez vezetett, továbbá nem támogatta a több országra kiterjedı megoldásokat sem. Európa pedig vezetı helyet szerzett az intelligens kártyák gyártása és tervezése terén. Egy széles körben elterjedt elektronikus pénztárca esetlegesen akkora versenyelınyhöz juttatta volna az európai intelligens kártyagyártókat, ami jelentıs nyereséget hozott volna. 1998 nyarán ezért egy új ajánlást bocsátottak ki, amely egy speciális, elektronikus pénzintézet (EMI) státust ajánlott a nem banki szereplıknek. Az Európai Unió 2000 szeptemberében elfogadta az Elektronikus Pénz Irányelvet, amely létrehozta a hitelintézeteknek egy új, szakosodott fajtáját, kizárólag elektronikus pénz kibocsátási tevékenység folytatására. Az EU elektronikus pénzrıl szóló irányelve alapján az elektronikus pénz: -

4

pénzhelyettesítı eszköz, készpénz helyettesítés céljából hozták létre; a kibocsátóval szembeni követelésként megjelenı monetáris érték; pénz ellenében bocsátották ki (vásárlóértéke nem nagyobb, mint az ellenében fizetett pénz névértéke); elektronikus úton tárolják; fizetıeszközként a kibocsátón kívül más vállalatok által való elfogadásra szolgál, vagyis harmadik fél is elfogadja; többféle áru és szolgáltatás vásárlását teszi lehetıvé; korlátozott összegő fizetések teljesítésére szolgál.

Electronic Money Institution (Elektronikus pénzintézet)

- 53 -

Holmár Krisztina


Az ajánlás az EMI mellett még egy fontos elemet tartalmaz, mégpedig az EMI-k egész Európai Unióra kiterjedı tevékenységi engedélyét, vagyis elég egy unión belüli országban bejegyeztetnie magát, és mőködhet az összes többiben is. Az irányelv koncepciója az, hogy önmagában az elektronikus pénz kibocsátása nem minısül betét vagy más visszafizetendı pénzeszköz győjtésének, még akkor sem, ha – a 2000/46/EC irányelv az elektronikus pénzintézetek alapításáról, tevékenységérıl és felügyeletérıl alapján – a kibocsátás pénz ellenében és visszaváltási kötelezettség mellett történik. Az elektronikus pénz önmaga pénzértéket „testesít meg”, nem pedig, mint a bankkártyák, bankkal szembeni követelést tesznek hozzáférhetıvé. Az elektronikus pénz kibocsátója és „birtokosa” között, a bank és ügyfele közötti jogviszonytól eltérıen, alapvetıen nem adós-hitelezıi viszony áll fenn. Ebbıl következıen EMI licencre minden jogi személy jogosult, feltéve, hogy megfelel bizonyos követelményeknek. Egyidejőleg módosították a hitelintézeti irányelvet, amellyel egyrészt kiterjesztették a hitelintézet fogalmát az elızıekben leírt, elektronikus pénzt kibocsátó vállalkozásra, másrészt pedig megállapították az ezekre az intézetekre irányadó speciális, az általánosnál lényegesen alacsonyabb prudenciális követelményeket támasztó szabályokat. Az EMI-k a tevékenységüket tehát csak e-pénz kibocsátására korlátozhatják, és emellett még be kell tartaniuk néhány speciális szabályt. A központi bankok egyik legfontosabb követelménye azonban megmaradt, vagyis mindenfajta elektronikust pénz visszaváltható kell, hogy legyen hagyományos pénzre. Ezzel megvédték a központi bankok az utolsó fontos szerepüket, vagyis hogy tudják szabályozni a nemzeti értékmérıt, mivel mindenfajta fizetıeszköz a törvények miatt függ a hivatalos pénztıl. Ezzel biztosították tehát azt, hogy annak ellenére, hogy az elektronikus kereskedelemben használatos elektronikus pénzt magántársaságok bocsátják ki, mégis visszavezethetı egy jegybankkal szembeni követelésre. Az EMI-k elméletileg kevésbé szigorú szabályozás alatt állnak, mint a hitelintézetek. A tıkekövetelmények alacsonyabbak, ugyanakkor ezek a vállalatok csak erre az üzletre korlátozhatják tevékenységi körüket, és csak nagy likviditású, alacsony kockázatú eszközökbe fektethetnek be. A szabályozás alapján Európában a következık a lehetıségek: -

Elektronikus pénzt csak bank vagy EMI bocsáthat ki. Az olyan, több céget is magába foglaló hőségpont rendszerek, amikor a pontokat elektronikusan tárolják egy intelligens kártyán, bank szerepvállalása nélkül illegális. Az e-pénz értékét valamely európai központi bank által kiadott pénzben kell mérni, vagy olyan egységben, amit kötött arányban lehet átváltani. A szabályok tiltják valódi privát pénz kiadását, mert nincs lehetıség változó átváltási arányok alkalmazására. Sikeres zártkörő rendszer nyílttá fejlesztése csak bankok részvételével lehetséges.

Hazánkban a Kormány 1999-ben az elektronikus fizetési eszközök kibocsátásáról és használatáról szóló rendeletével teremtette meg az elektronikus fizetések jogi szabályozását, majd a pénzforgalomról, a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökrıl szóló 232/2001. (XII. 10.) Kormányrendelet, illetve a pénz- és elszámolásforgalom, valamint a pénzfeldolgozás szabályairól szóló 9/2001 (MK 147.) MNB rendelkezés tekinthetık az elıírások sarokköveinek.5 Ezek szerint készpénz-helyettesítı fizetési eszköz az

5

Idıközben a fenti Kormányrendeletet a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökrıl szóló 227/2006. (XI. 20.) Kormányrendelet; a fenti MNB rendelkezést pedig a pénzforgalom lebonyolításáról szóló 21/2006. (XI. 24.) MNB rendelet váltotta fel.

- 54 -


TPF

a) elektronikus fizetési eszköz: • az elektronikus pénzeszköz – értéktároló kártya, számítógép-memória –, mely nem „távolról elérhetı”, digitálisan tárolt és újratölthetı; • a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz pl. bankkártya, mely bankszámla-követelésrıl való rendelkezés kártya, telefon, számítógép segítségével. b) csekk. Az elektronikus fizetési eszköz tehát olyan készpénz-helyettesítı eszköz, amellyel birtokosa fizetési és pénzfelvételi mőveletet kezdeményezhet, vagy ún. távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz vagy elektronikus pénztárca formájában. A kormányrendelet tehát, az európai irányelvvel egyezıen, lényegében egységesen kezeli a kártya alapú és a számítógépes szoftverekkel mőködtetett elektronikus pénzt. Az elektronikus pénz természetesen jogi értelemben nem minısül pénznek (hacsak nem a pénzkibocsátására jogosult jegybank a kibocsátója, amely, bár különösen hangzik, de nem elképzelhetetlen). Az elektronikus pénzt meg kell különböztetni a nem bankok által kibocsátott kártyáktól is, ugyanis a nem bankok által kiadott kártyák a kibocsátó által nyújtott szolgáltatások ellenértékének megfizetésére, illetve a már megfizetett ellenérték fejében járó szolgáltatás igénybe vételére szolgálnak (pl. telefonkártya). Az elektronikus pénz lényeges kritériuma ugyanis, hogy azt a kereskedelemben való általános, minél szélesebb körő elfogadás igényével bocsátják ki. A gyakorlatban az elektronikus kereskedelem környezetében az elektronikus pénz ugyanazt a funkciót tölti be, mint az offline kiskereskedelemben a készpénz. Szabadon átruházható, és széles körben használható fizetések teljesítésére. Amennyiben tehát az elektronikus kereskedelem kiskereskedelmi szegmense növekszik, az itt használatos fizetési eszköz gazdasági súlya, a pénzforgalomban betöltött szerepe is jelentısebbé válik. Ebben az esetben szükséges lehet monetáris és pénzforgalmi szempontból való figyelembe vétele és szabályozása. Magyarországon tehát a pénzügyi szolgáltatások egyike az elektronikus pénzeszközökkel kapcsolatos ügyletek végzése. A 2004. évi XXXV. törvény pedig hazánkban is az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetek mőködésérıl rendelkezik, melyek legalább 300 millió forint jegyzett tıkével alapíthatók. Az USA szabályozói hozzáállása liberálisabb az EU-n belülihez képest, inkább a pénzforgalmi szolgáltatásokra koncentrál. A fejlesztésekbıl és változásokból következı magas bizonytalansági szint mellett, a szabályozás helyett inkább a piacra bízták a termékek osztályozását, és a sikeres rendszerek kiválogatását. Kockáztatva ezzel egy esetleges nagy hatású csıdbıl, csalásból, egyéb problémából adódó hírnévvesztést; de emellett bízva a piac azon elınyében, hogy így a rendszerek jobban kiszolgálják a fogyasztók igényeit, és alacsonyabb költség mellett biztosítanak jobb terméket. Ami fontosabb még, hogy a piac megállítja a nem ígéretes termékeket, és tovább keres addig, amíg egy sikeresebbhez nem ér. A piac általi szabályozásnak is lehetnek azonban problémái, mivel sokféle externális hatás léphet fel egy új fizetési rendszer bevezetése során. Ezek miatt, amikor egy új fizetési forma választása során az egyének mérlegelik a várható elınyöket és költségeket, a változás irányába ható erık meglehetısen gyengék lehetnek, megakadályozva a gazdaságot, hogy gyorsan váltson egy jobb, hatékonyabb technológia irányába. Még problémásabb, hogy sok olyan régi szabályozás és törvény van hatályban, amelyeket externáliák kiegyenlítésére terveztek, de egy régebbi technológiai szint mellett, és így jelenleg akadályozói az új technológiák adoptálásának.

- 55 -

Holmár Krisztina


10. Az elsı korszak vége és okai Kezdetekben leginkább nem banki szereplık bocsátottak ki elektronikus pénzt. A bankok csak csatlakoztak hozzájuk, és nem vállaltak kezdeményezı szerepet. Ennek az volt az oka, hogy a banki szereplık meg voltak elégedve az általuk uralt fizetési formákkal, míg a nem bankok új médiumot kerestek készpénz helyettesítı, vásárlói hőségpont és kedvezmény programjaikhoz. A bankok annak ellenére nem csatlakoztak, hogy az elektronikus pénz megjelenése jelentıs lehetıségeket hordozhat magában számukra, beleértve a különféle fogyasztói elektronikus banking szolgáltatások és termékek körének bıvítését is. Az elektronikus fizetési médium lehetıséget adhat a bankoknak, hogy kiszélesítsék a piacukat a hagyományos betétgyőjtésrıl és hitelkihelyezésrıl. Új termékeket és szolgáltatásokat nyújthatnak, ezzel erısítve versenyhelyzetüket a jelenlegi pénzáramlási rendszerben, továbbá az elektronikus pénz csökkentheti a bankok mőködési költségeit. A kereskedelmi bankok a késıbbiekben kétféleképpen reagáltak az e-pénz megteremtésére irányuló nem banki kezdeményezésekre. Néhány bank (vagy bankok által birtokolt kártyakibocsátó szervezet) várakozó álláspontra helyezkedett. Az ı tartózkodásukat igazolták a késıbbi nem túl sikeres piaci tesztek. Más bankok vagy bankok csoportja pedig megpróbált a dolgok elébe menni, és átvenni a kezdeményezést. A nem banki szereplık fenyegetése és az új technológia miatti lelkesedés elnyomta a nem túl sikeres piaci tesztek figyelmeztetı jeleit. A céljaik szerint széles körben szerették volna az elektronikus pénztárcákat elterjeszteni. Elfogadó pontokat telepítettek a tipikusan alacsony tranzakciós költséget igénylı helyekre, mint például italautomaták, tömegközlekedési jegyárusítók. Az általuk kiadott e-pénz mindig nemzeti valután alapult és nem támogatta az egyének közötti tranzakciót. Miért nem voltak sikeresek ezek a formák? Egy 2000-ben, az Európai Központi Bank által kiadott tanulmányban látható, hogy Európában az elektronikus pénz szinte kizárólag csak intelligens kártya formájában létezett. Németországban, Ausztriában és Hollandiában a kibocsátási adatok alapján a lakosság több mint 50%-a rendelkezett elektronikus pénztárcával, Belgiumban pedig majdnem 5 tranzakciót hajtanak végre a kártyával évente. A többi hasonló elterjedtségő országban a használat igen alacsony, kevesebb, mint 0,5 a tranzakciók száma évente. Más országokban, különösen Portugáliában és Dániában a használat relatíve magas (Dániában több mint 10 tranzakció évente), de az elterjedtség alacsony, hiszen ezekben az országokban az elektronikus pénztárcákat nem osztogatták mindenkinek, hanem csak azok a felhasználók kaptak, akik igényelték. Másik érdekes eredmény, hogy ahol magas volt a kártyák használatának aránya (Portugália és Dánia), ott az egyes tranzakciók értéke alacsony. Ebbıl azt a következtetést lehet levonni, hogy az intelligens kártya alapú terméket mikro-fizetésekre használták a kereskedıknél. Az e-pénz ott került elıtérbe, ahol a készpénz használata nehézségbe ütközött, vagyis az árusító nélküli értékesítési helyeken, mint például italautomaták, parkoló órák, nyilvános telefonok, stb. Sikereket egyedül nem bankok által zárt rendszerben kibocsátott digitális értékeknél láthattunk, mint például az elırefizetett GSM telefonkártyák. Ezek azonban a szó szoros értelmében nem elektronikus pénzek. A piaci kutatók még sikereket várnak a több cég által indított hőségpont akcióktól, ahol is az egy cégnél szerzett és chipkártyán tárolt pontokat a másik akcióban részt vevı vállalatnál is fel lehet használni. Ezek a bonusz pontok azonban szintén nem számítanak elektronikus pénznek.

- 56 -


TPF

Számos elektronikus pénz-megoldást létrehozó vállalat ment csıdbe az ezredfordulóra, ilyen a bemutatott DigiCash is. A ma is mőködı kártyapénzek az ezredfordulóra lassuló növekedési tendenciát tudtak csak felmutatni. Az elızetes szabályozások bevezetése az egyik oka, hogy Európában alig lehet említésre méltó e-pénz használatról beszélni. Eddig még egyik kibocsátó sem tudta sikerre vinni a rendszerét. Az Egyesült Államokban jóval engedékenyebb volt a szabályozás. Ott egy másik tényezı volt az akadályozó, nevezetesen a kommunikáció alacsony ára, ami a hitelkártyák elterjedéséhez vezetett; és az utóbbi évtizedben újra nagyságrendekkel csökkent a kommunikáció ára, ami még versenyképesebbé teszi a hitelkártyákat, és más on-line rendszereket a kis összegő fizetések terén. A következı ok, hogy nem tudtak a készpénzhez fogható flexibilitású terméket gyártani azzal összehasonlítható áron, és mivel a felhasználó nem közvetlenül viseli a készpénz elıállításának, raktározásának, használatának költségét, az elektronikus rendszer árát nem volt hajlandó megfizetni. Az elektronikus fizetési formák költségei ugyanis explicit módon merültek fel, míg a készpénzé a magasabb adóban és magasabb árakban. Az elektronikus fizetési forma alacsonyabb költségei viszont nem nyilvánultak meg az alacsonyabb adókban és árakban, mert még nem terjedtek el, és addig sem az állam, sem pedig a kereskedık nem adtak kedvezményt a felhasználóiknak. Mivel tehát az elektronikus fizetési forma költsége a felhasználó szemszögébıl meghaladta volna a papír alapú rendszerét, a felhasználók az utóbbinál maradtak. A másik ok egy externália, amit a közgazdászok hálózati hatásnak neveznek. A felhasználók ugyanis addig nem használnak egy fizetési módszert, amíg az eléggé el nem terjedt, de ha már megfelelıen elterjedt, akkor a hálózat még nagyobb hasznosságot ad, és így még inkább használják azt a módszert. Ebbıl pedig a tyúk és tojás probléma következik, vagyis a felhasználó addig nem szeretne ilyen elektronikus pénzhez jutni, amíg elég kereskedı el nem fogadja. A kereskedık pedig addig nem igazán tesznek erıfeszítéseket az elfogadásra, amíg elég felhasználó nem használja. Ebbıl a problémából következhet az, hogy jobb esetben csak lassan növekszik egy eszköz elfogadottsága, de rosszabb esetben akár tönkre is mehet a kibocsátó, mielıtt a rendszere elérhetné a kritikus tömeget, mely elfogadottsági szint felett már a felhasználónak is érdeke a széles elterjedés. (A fejlesztık túlságosan is a technikai megoldásokra koncentráltak, nem véve számításba például az elfogadó terminálok, azaz a kapcsolódási pontok széles körben való elérhetıségét.) Globális szemléletben megfogalmazva: a technológia rövid távon túl van becsülve, míg hosszú távon alábecsült. Az is lehetett ezeknek a módszereknek a problémája, hogy szükség volt egy elızetes megegyezésre a vásárlók és eladók között, ami szükségszerően csökkentette a létrejövı tranzakciók számát. Úgy látszik, hogy a bankok által kibocsátott e-pénz sem ért el piaci áttörést, nyereséges mőködést. Végül is a kérdés adott. Az elızı okokon kívül, még miért nem fogadták el a felhasználók az elektronikus fizetési formákat? Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni, a felhasználó fejével kell gondolkodni, arra kell összpontosítani, hogy mi növelhetné a felhasználó elégedettségét. Elıször végig kell gondolni azt, hogy a jelenlegi szereplık hogyan próbálták kiszolgálni a vásárlókat. Miért nem használták a fogyasztók azt, ami annyira nyilvánvalóan jobb, olcsóbb? Talán, mert a kibocsátók nem értették meg ıket. Az elsı dolog, amiben tévedhettek, hogy a felhasználók elégedetlenek a jelenlegi rendszerekkel. Valójában a fogyasztók szemszögébıl a különféle fizetési módszerek nagyon is jól mőködnek. Nagyon elégedettek a jelenlegi alternatívákkal, ami azt jelenti, hogy nehéz ıket máshová átmozgatni a tradicionális jellemzık, mint a sebesség, biztonság, elfogadottság alapján. Pontosan amelyekre az elektronikus pénz kibocsátói alapoztak. A legtöbb felhasználónak nem gond az a száz forint, amibe egy készpénzfel- 57 -

Holmár Krisztina


vétel kerül, vagy az a néhány másodperc, amíg kikeresi az aprót. A hatásosság és hatékonyság nem minden. Mélyebbre kell menni, hogy meg lehessen oldani a problémát. Nem elég csak megteremteni egy tranzakció lehetıségét, az elsı helyre is kell tenni az emberek fejében. Az egész fizetési folyamattal kell törıdni, ahol is sokkal több probléma merülhet fel, mint szimplán a tranzakció végbemenetele. És ha az egész fizetési folyamattal elégedett, csak akkor fog váltani a felhasználó egy hatékonyabb fizetıeszközre. Ezt úgy lehet elérni, hogy az egyes különféle piaci csoportoknak, a szegmens által preferált módszert kell nyújtani. Meg kell vizsgálni, hogy a szereplık hogyan hozzák meg pénzügyi döntéseiket, mi az, amit a költségkeretek tervezésekor figyelembe vesznek. Milyen hatással lehet az új eszköz ezekre a folyamatokra, nem pedig egy általános elektronikus pénzt bevezetni, amely a már elfogadott módszerekkel versenyez, hanem a különféle szegmenseknek különféle megoldást ajánlani aszerint, hogy hogyan kezelik a fizetési rendszert, és melyek a preferenciáik a folyamat során. Azoknak tehát, akiknek nehéz egy hónapra tervezni, egy olyan megoldás bevezetése, amiben el lehet különíteni összegeket különféle kifizetésekre, plusz még ezekhez akár fontosságot is lehet rendelni. Azoknak, akiknek a kényelem a fontos egy olyan megoldás, amit mindenütt elfogadnak. Míg végül azoknak, akik szeretik irányítani a pénzügyeiket, egy sok lehetıséget és rendszeres kimutatást nyújtó eszközt megteremteni. Nézzük mélyebben a következı kérdést. Hogyan is választanak a felhasználók fizetési módszert? Abból a célból, hogy egy fizetési módszert mind a vásárló, mind a kereskedı elfogadjon, sok kritériumnak kell megfelelnie. 10.1 A vásárló szempontjai A hagyományos pénzelmélet szerint az igény a pénzre, és az egyes fizetési formák közüli választás a kamatlábtól és a tranzakciós költségektıl függ. A kamat mértéke vagy nem fizetése kapott sok figyelmet az egyes fizetési formák elemzésekor ebben az elméletben. Csak a készpénzt tekintették olyan formának, amely nem fizet kamatot, és ezt annak a bizonyítékának tekintették, hogy a pénz használata és elfogadása alapvetıen állami rendelettıl függ. Késıbb a szakértık kimutatták, hogy a kamat mégsem olyan fontos. Ezt támasztotta alá az olyan folyószámlák megjelenése, amelyek szintén nem fizettek kamatot, viszont megkönnyítették az egyes fizetések lebonyolítását. Egy fizetési forma melletti döntésnél tehát a kamat mértéke helyett sokkal fontosabb szempont a költségek és a kényelem mértéke. A tranzakciós költségek öt különbözı csoportja merülhet fel a fizetési módszer választása során: -

Az erıfeszítés, a szükséges munka egy fizetési módszer használata során, mint pl. PIN kódok beütése, apró válogatása, stb. Az idı, pl. várakozás a banki számítógép válaszára, stb. A különféle fizetıeszközök kezelésének a költsége, pl. különféle hardverek beszerzése, különbözı folyamatok megtanulása, stb. Az explicit módon felmerülı költségek, pl. a számlanyitás költsége, kártya ára, egy tranzakciókor levont összeg, stb. A különféle kockázatok, pl. csalás, lopás, rendszer hiba, személyes információk, fizetıeszköz elvesztése, stb.

Az idı, az erıfeszítés és az explicit költségek különösen fontosak lehetnek kis összegő tranzakciókkor, ha ezek fix költségek, és mindig felmerülnek a fizetett összeg nagyságától függetlenül. A széles elterjedtség nem jelenti azt, hogy minden tranzakcióhoz az adott fizetıeszközt kell használni, de a hálózati hatásból is nyilvánvaló, hogy minél több helyen elfogadnak egy eszközt, annál inkább elınyösebb az a felhasználó számára, és annál inkább kezdik a kereskedık is alkalmazni. Amennyiben egy fizetési módszer a készpénzzel akar versenyezni, akkor

- 58 -


TPF

az elterjedtségnél többre van szükség. Arra, hogy minden lehetséges helyen elfogadják, hiszen ha ez nem így lenne, akkor még mindig kellene készpénzt is magával hordoznia a felhasználónak, mivel az már elérte a teljes elfogadottság állapotát, és ez tranzakciós költségeket hozna magával. Az elıbbi költségtényezıket figyelembe véve a fizetıeszköznek a következı szempontokat kell teljesítenie a vásárló szempontjából: -

a fizetıeszköznek könnyen kezelhetınek kell lennie, sokféle különféle tranzakcióra, vásárlásra lehessen használni, a fizetési folyamatnak nem szabad túl sokáig tartania, a közvetlenül felmerülı költségeknek alacsonynak kell lennie, s a folyamatnak biztonságosnak kell lennie.

10.2 A kibocsátó szempontjai A felhasználók mellett a kibocsátók szempontjait is figyelembe kell venni. Az ı oldalukról két szempont a döntı: nyereségesség és alacsony kockázat. A nyereség teljesen természetes, a kockázatokról pedig már esett szó. Amit még újra kiemelnék az elektronikus pénzzel kapcsolatban, az a csalás és a hamisítás kockázata, és annak a használókra való áthárítása, vagyis elméletileg a kibocsátók átháríthatnák ezeket a kockázatokat a felhasználóra, de egy versenykörnyezetben, ahol a különféle elektronikus fizetési formák versenyeznek egymással és a hagyományos fizetıeszközökkel, nem valószínő, hogy ezt meg lehetne tenni. Különösen azért nem, mert a felhasználóknak nincs meg a képességük, hogy felismerjék a csalást és hamisítást. Készpénz esetében ez nem így van, ott a felhasználó viseli a következményeit, ha hamis pénzt találnak nála, senki sem fogja megtérítenie a kárát. Itt a tipikus monopolista viselkedés figyelhetı meg, amikor is a központi bank át tudja hárítani a kockázatot. 10.3 A szempontok összevetése A jelen pillanatig még nem született olyan ideális fizetıeszköz, amely teljesíti a felhasználó és a kibocsátó összes kritériumát, és valószínőleg ilyen ideális forma nem is fog sohasem létezni, mivel a különféle típusú tranzakciók különféle tulajdonsággal rendelkezı pénzeket igényelnek, továbbá a pénz használóinak is nagyon különbözıek a preferenciái. Néhány kliensnek az alacsony költség a legfontosabb, míg mások a biztonságot és anonimitást helyezik elıtérbe, cserébe elviselve az esetleges magasabb költségeket. Ez összhangban van azon tanulmányokkal, amelyek szerint több fizetési forma együttes alkalmazása a leghatékonyabb. Természetesen a fizetési formák választásához a tranzakció típusokat is kell elemezni, mivel ezek is lehetnek egymástól eltérıek, így a tranzakciótól függıen más és más érvek szólhatnak egy-egy fizetési forma alkalmazása mellett. Egyes esetekben nagy biztonságra, máskor pedig kényelemre vagy alacsony költségre van szükség. Egy használt autó vásárlása egy ismeretlen személytıl például más fizetési eszközt igényel, mint egy doboz üdítı megvásárlása. Az egyes fizetési formák elemzéséhez ezért a tranzakciókat is csoportosítani kell. Ezek lehetnek: -

személyes, távol lévık közötti vagy egy gépnél történı fizetés; nagy értékő vagy alacsony értékő tranzakció; gyakorta ismételt vagy csak ritkán, spontán módon bekövetkezı fizetés; ismert vagy ismeretlen partnernek való fizetés; szükséges a tranzakció dokumentálása vagy nem; belföldi vagy nemzetközi.

- 59 -

Holmár Krisztina


Alapjában véve minden egyes tranzakcióhoz választani lehet a készpénz, számlapénz és elektronikus pénz közül. Ahhoz, hogy az elektronikus pénz sikeres legyen, a fent leírt tranzakciótípusok részhalmazán ennek kell lennie a preferált formának. A nagy összegő fizetéseket – ahol a bankközi fizetési rendszerek már jól szerepelnek –, figyelmen kívül hagyva a legfontosabb fizetési kategóriák: személyes fizetés vagy tranzakció távol lévı, de egymást ismerı partnerek között. Ezek mentén kell elemezni az elektronikus pénz elınyeit és hátrányait más formákkal szemben. Személyes tranzakciók esetén az elektronikus pénztárcák a készpénzzel, bankkártyákkal, hitelkártyákkal és csekkel versenyeznek. Az e-pénz célja a készpénz leváltása lehet, mivel a többi fizetési eszköz a saját területén nehezen megdönthetı pozícióban van. Melyek is ennek a két fizetési formának az elınyei és hátrányai?

• • • • • • • • •

• • • • • • • • • •

Az elektronikus pénz elınyei hátrányai PIN kódos védelem • az e-pénz használatához szükség van valamilyen hardverre a kezelése olcsóbb • az e-pénz használói nem tudják a hamisínincs probléma az apróval tást felfedezni az e-pénz tiszta, nem hordozhat fertızé• a csalás komoly problémákat okozhat seket az e-pénz hálózatokon keresztül is hasz- • a biztonság elérése drága és ütközhet az anonimitással nálható • az e-pénz nem mindig alkalmas kincslehetıség kamatozásra képzésre fizikai kapcsolat nélküli fizetés feltölthetı telefonon, Interneten keresztül lehetıség van az elhagyott, ellopott epénz visszanyerésére A készpénz elınyei hátrányai • könnyebben el lehet hagyni, ellopni készpénzhez nincs szükség hardverre • a készpénzkezelés drága a fizetés nagyon egyszerő hamisítást egyszerőbb felfedezni • az aprópénz néha problémát jelenthez nincs rendszerkockázat • hamisítják a fizetési folyamat vége adott • a készpénz széles körben elterjedt illegális tranzakciókhoz két magánszemély közötti fizetésre mindig van lehetıség • a készpénz piszkos lehet és betegségeket hordozhat nincs követve, titkosság adott a technológiai fejlıdés az ATM-mel • a készpénzre nem fizetnek kamatot könnyebben hozzáférhetıvé tette a készpénzt a készpénz alkalmas kincsképzésre mindenhol elfogadják

A költségek, idı és kényelem tekintetében a készpénznek még mindig sok elınye van. Még mindig ez a legkevésbé költséges fizetési módszer kiskereskedésekben mind a vásárló, mind az eladó számára. Az elektronikus pénztárcákat nem találják ennyire kényelmesnek, és sok panasz éri, hogy lelassítja a fizetési folyamatot, és túl komplikált a használata. Sokan azzal érvelnek még a készpénz mellett, hogy az állam kötelezi a kereskedıket az elfogadásra. De ez az érv kevésbé fontos, mint amilyennek látszik, mivel bármikor, amikor a készpénz

- 60 -


TPF

használata kényelmetlennek látszott, a felhasználók nem haboztak lecserélni azt. A fejlett országokban a rendszeres fizetések, mint például a hiteltörlesztés, szinte kizárólag készpénzforgalom nélkül történnek, sıt gyakran az állam is inkább átutalás formájában kéri az adók fizetését. Ez is azt mutatja tehát, hogy a kényelmi- és költségfaktorok a döntıek, nem pedig az állami rendelet, habár a technológiai potenciál benne van az elektronikus pénztárcákban, hogy kényelmesebbé és kevésbé költségessé tegyék, a kockázatok kezelése kissé csökkenti ezt a potenciált. Ezek közül a legnagyobb a hamisítás és csalás veszélye, bár ezek is kezelhetıek, vagyis a rendszeres technológiai frissítésekkel, alacsony maximális limittel, személyek közötti tranzakció tiltásával, ezek mind erısen drágítják a használatot és csökkentik a kényelmet, és sajnos a technológiai haladás azokat is segíti, akik bőnözésre szeretnék az elektronikus pénzt használni. Alacsony összegő tranzakcióknál az e-pénz tehát nem tud még versenyezni a készpénzzel, míg nagyobb értékhatárnál a már bevezetett bankkártyák és hitelkártyák jelentenek túl erıs versenytársat, és mivel az adattovábbítás költségei egyre csökkennek, így az on-line tranzakciók egyre inkább versenyképesebbek lesznek alacsonyabb értékhatároknál is. A távoli személyeknek való fizetésre leginkább számlapénzt alkalmaznak. A betétek számos módon továbbíthatóak: átutalás, inkasszó, csekk, rendszeres átutalás, hitelkártya, stb. Rendszeres fizetésekhez, mint amilyen például a hiteltörlesztés, az átutalás kényelmes és olcsó módszer, továbbá az egész tranzakciónak nyoma marad a bank rendszerében, bizonyíthatóan. Nem valószínő, hogy a közeljövıben az elektronikus pénz versenyképes megoldás lesz ebben a fizetési szegmensben. Maradhat tehát célpontnak a spontán, nem rendszeres fizetések területe, valamint még az Interneten keresztüli elektronikus kereskedelemtıl is az e-pénz iránti kereslet növekedését várták, sıt még azt is állították, hogy széles körben elfogadott e-pénz nélkül az elektronikus kereskedelem nem is fejlıdhet tovább. Ez nem igaz. Amíg az Internet csak egy másik csatorna fizikai javak távoli értékesítésére, a hagyományos fizetési formák jól mőködnek. Az adatok is azt sugallják, hogy a tradicionális fizetési formák nagyonis jól használhatóak a fizikai áruk Internetes kereskedelmében. Egyedül digitális áruk és jogok kereskedelméhez lenne sokkal jobb az elektronikus pénz, mivel ekkor a vásárolt termék és a fizetés küldése is egy idıben történne, de itt sem elképzelhetetlen a hitelkártyás fizetés. A hagyományos fizetési módszerek elterjedése azt is mutatja, hogy az az állítás sem volt igaz, miszerint a lehetı legbiztonságosabb fizetési forma szükséges az Internetes kereskedelemhez. Létezhet ilyen formában is fizetés, ha a résztvevı felek vállalják a kockázatot, vagy nem is tudnak róla, ezért bár jó lenne ide egy biztosabb fizetıeszköz, még manapság is az adatok nagy része kódolatlanul, vagy csak SSL-t használva utazik. Annak ellenére, hogy a kártyaszámok Interneten keresztüli utaztatása egyáltalán nem biztonságos, mégis nagyon kevés jelentés érkezik csalásokról, bár a csalások sokkal gyakrabban kapcsolódnak Internetes tranzakciókhoz. A Visa jelentése szerint annak ellenére, hogy csak a hitelkártya tranzakciók 2%-a ment végbe az Interneten keresztül, a csalások és problémák 50%-a tartozik ezekhez, így talán egy biztonságosabb pénzzel lehetne itt mit keresni, továbbá a hitelkártyás tranzakciók túl drágák a kis értékő fizetésekhez. Ez lehetne egy másik rés, ahová az e-pénz betörhetne.

Befejezés Az elektronikus pénzek elsı generációja tehát nem futotta be a tervezett fényes karriert. Köszönhetı ez a túlszabályozásnak, a nem megfelelı piaci pozícionálásnak, és az igények rossz felmérésének. A kérdés adott. Mik az esélyek a jövıre nézve? Mik azok a piaci rések, ahová beférhet az elektronikus pénz? Mire számíthat a második generáció?

- 61 -

Holmár Krisztina


A személyes tranzakcióknál az e-pénz a készpénzzel és a számla alapú fizetési formákkal versenyez. Eddig csak az ember nélküli árusítóhelyek és a mikro-fizetések szegmense látszanak olyan piacnak, ahol az elektronikus pénz sikeres lehet. Csak az a kérdés, hogy megérheti-e a fejlesztés, elterjesztés, reklámozás hatalmas költségeit egy olyan rendszer, amivel csak alacsony értékő tranzakciókat lehet végrehajtani? Erre a problémára valószínőleg a több alkalmazást magukban sőrítı kártyák lehetnek a megoldások, és itt jönnének be a nem banki szereplık a játékba, hiszen ezen a területen már lehet sikeres alkalmazásokkal találkozni. Ezekhez lehetne a késıbbiekben esetleg egy pénztárcát is csatolni. Az eddigi e-pénz próbálkozások, amelyek valamilyen nemzeti valután alapultak, mind a hagyományos készpénzt próbálták utánozni, vagyis a teljes likviditást és teljes körő elfogadottságot célozták meg, ezért így az összes egyéb fizetési formával is versenyben voltak. Talán ez sem volt helyes stratégia. Esetleg ki lehetne használni az elektronikus pénz egyik lehetséges nagy elınyét, a programozhatóságot. A tapasztalatokból következik, hogy a második hullám megoldásainak jobban kell figyelnie az egyes felhasználói csoportok speciális igényeire, és a különféle célcsoportoknak más rendszert fejlesztenie. Ilyen ígéretes csoportnak látszanak a bankszámlával nem rendelkezı egyének, mint például a 18 év alattiak, akik így szívesen használnának egy elıre fizetett elektronikus pénzt; vagy azok az egyének, akik kényesen meg akarják ırizni az anonimitásukat. További lehetıség egy speciális alkalmazási terület, mint például a digitális szerzıi jog alá esı termékek, igényeinek jobb kiszolgálása. Másik egyre inkább erısödı folyamat a szerver alapú, on-line alkalmazások elıretörése. Ez a folyamat az erısödését leginkább a kommunikációs költségek csökkenésének és a technológia fejlıdésének köszönheti. Találkozik továbbá azzal az igénnyel, hogy a felhasználók és a kereskedık minél egyszerőbb, kényelmesebb szoftverekkel szeretnének dolgozni, az eddigiek túl komplexek voltak nekik. Amennyiben azonban a szerver végzi el a munka nagy részét, nagymértékben egyszerősödhet a kliens oldali szoftver, ami akár azt is eredményezheti, hogy a fizetéseknél a felhasználói felület mindig megegyezik, csak az alatta futó kliens szoftver különbözik. Ez a folyamat két elınyt is hordoz magában. Az egyik, hogy egyre kisebb a vékony kliens hardver igénye, akár egy mobiltelefonon is futtatható lesz. A mobil szolgáltatók pedig ideális kibocsátói lehetnek egy elektronikus fizetési rendszernek, mivel nagyszámú felhasználóval vannak rendszeres számlázási kapcsolatban. Szakértık szerint a mobil fizetések lehetnek az elsı igazán elterjedt elektronikus fizetési formák, amikor a készülékek már elektronikus pénztárca funkciót is tartalmaznak. A másik elınye a folyamatnak, hogy a szerverre viszont bátran rakhat fel további funkciókat a kibocsátó, olyanokat, amelyek más fizetési sémákat is támogatnak, és hozzáadott értéket jelentenek a felhasználó számára. Arany középutas jövıkép lehet az, hogy a készpénz középtávon el fog tőnni a pénzforgalomból, helyét a makro-fizetéseknél a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszközök, míg a mikro-fizetéseknél az elektronikus pénz fogja átvenni. Az elektronikus pénz pedig egy a mobiltelefonba vagy a bankkártyánkba impregnált chip formáját fogja ölteni, melyet fizetéskor csak a terminál közelében tartva egyenlíthetjük ki számlánkat. Véleményem szerint az elektronikus pénzt rövidtávon túlbecsüljük, míg hosszú távon alábecsüljük. Az elektronikus pénz meg fogja változtatni életünket, csak még nem tudjuk egyértelmően megmondani, hogy hogyan.

- 62 -


TPF

Irodalomjegyzék Hartai, Z. [2002]: „Az elektronikus pénz elsı generációjának születése és bukása”, BKÁE, Értekezés Hargitai, M. [2004]: „Elektronikus pénz”, BKÁE, Értekezés Szabó, L. [2002]: „Az e-money elterjedését befolyásoló tényezık”, Hitelintézeti Szemle, 1. évf., 1. sz. 84-91. o. Hámori, ZS. [2003]: „Internet – szabályozói kihívások”, Hitelintézeti Szemle, 2. évf., 2. sz. 60-74. o. Radó, Á. [2003]: „A készpénz egy új vetélytársának esélyei”, Hitelintézeti Szemle, 2. évf., 3. sz. 1-21. o. Széplaki, V. [2003]: „Az elektronikus pénz kibocsátásának szabályozása az EU-ban és a magyar implementáció”, Hitelintézeti Szemle, 2. évf., 4. sz. 55-69. o. Mátyás, L. P. [2005]: „Elektronikus pénz – nagyobb a füstje?”, Hitelintézeti Szemle, 4. évf., 4. sz. 65-82. o.

- 63 -

- 64 -


TPF

AZ ÖNKORMÁNYZATOK ÉS A PPP Budaházy György fıiskolai adjunktus A helyi szolgáltatások nyújtásában és fejlesztésben az önkormányzatok által betöltött szerep az egyes országokban bár eltérı mértékő, de mindenhol fontos tényezı. Mivel az önkormányzatoknak juttatott központi források, illetve az önkormányzatok saját bevételébıl rendelkezésre álló pénzeszközök nem elégségesek az önkormányzatok által megvalósítandó beruházások finanszírozására, ezért mindenképpen szükséges a magánszféra (lakosság, vállalkozói tıke ) bevonása ezen projektekbe. A PPP során az állam nem költségvetési pénzekbıl valósítja meg a beruházásokat, hanem azok anyagi terheit és az azzal járó kockázatot bizonyos keretek között „kitelepíti” a magánbefektetıre és annak üzleti partnereire. A költségek az üzemeltetıt terhelik, az állam a megvalósuló eszköz igénybevételéért – különbözı formákban – valamilyen díjat fizet. A helyi szolgáltatások nyújtásában és fejlesztésben az önkormányzatok által betöltött szerep az egyes országokban bár eltérı mértékő, de mindenhol fontos tényezı. Mindenhol elıtérbe került az, hogy az önkormányzatoknak meghatározó szerepet kell játszaniuk olyan kompetitív elınyök megteremtésében, amelyek révén befektetéseket képesek vonzani, mivel ez közvetlenül (a létrejövı magasabb szintő szolgáltatásoknak köszönhetıen, vagy a munkahelyek számának bıvülésével), illetve közvetetten (a befolyó helyi adók fejlesztési célú felhasználásával) javítja egy terület életszínvonalát. Mivel az önkormányzatoknak juttatott központi források (központi költségvetés, EU) illetve az önkormányzatok saját bevételébıl rendelkezésre álló pénzeszközök nem elégségesek az önkormányzatok által megvalósítandó beruházások finanszírozására, ezért mindenképpen szükséges a magánszféra (lakosság, vállalkozói tıke ) bevonása ezen projektekbe. További korlátozást jelent viszont az önkormányzati törvényben elıírt hitelfelvételi korlát. Az önkormányzati és államigazgatási rendszer gazdálkodási és a finanszírozási gyakorlatának egyik alapkövetelménye , hogy a pénzügyi forrásoknak és a gazdálkodási jogosítványoknak alkalmazkodniuk kell a feladatok változásához (ebbıl következıen a mezo- és helyi szintő jövedelmek állami centralizációját célszerő háttérbe szorítani); másik követelménye, hogy racionális keretek (piacosított feltételek) között kell tartani az önkormányzatok által ellátandó kötelezı feladatok körét, lehetıséget hagyva a helyi közösségek önmegvalósító programjainak. A közép-kelet-európai országok számára mindezen általános trendek és keretfeltételek mellett meghatározó jelentıségő változást eredményezett az európai uniós tagság. Az EU bıvítésével olyan tagállamok kerültek be, amelyekben a demokratikus hatásmechanizmusok még kevésbé hatékonyak. Ez megmutatkozik az önkormányzati rendszer mőködésében is, noha az EU korábbi tagállamai között is jelentıs eltérések mutatkoznak e területen. Az Európai Unióban nem létezik egyetlen tipikus modell, az önkormányzatok jellege elsısorban attól függ, hogy létrejöttében vagy kialakításában milyen történelmi és adminisztratív szempontok játszottak döntı szerepet. Az önkormányzati fejlesztéseket és beruházásokat nagymértékben befolyásolja, hogy az adott ország közigazgatása milyen módon épül fel. En-

- 65 -

Budaházy György

Az önkormányzatok és a PPP

nek megfelelıen különbözı finanszírozási modellek, vagy konstrukciók alakultak ki. Jelentıs különbség van a tekintetben, hogy a helyi kiadások a GDP mekkora részét teszik ki A közcélú beruházások finanszírozása elméletileg elképzelhetı tisztán közforrásból vagy tisztán magánforrásból, és a két forrás kombinációjával (vegyes finanszírozás). Az Európai Unió tagállamaiban az elmúlt két évtizedben egyre inkább alkalmazott forma, hogy a közcélú fejlesztéseket, közcélú létesítmények tervezését, fölépítését, üzemeltetését és mindezek finanszírozását az állam és a magánszektor közösen, a kockázatokat, költségeket és feladatokat megosztva végzik el – eszközalapú szolgáltatásnyújtásról és nem az eszközök beszerzésérıl van tehát szó (European Commission, 2003). Az ilyen együttmőködés keretében megvalósuló fejlesztéseket nevezik public private partnershipnek, PPP-nek. Magyarul talán közcélú magánberuházásokról, köz- és magánszféra közötti együttmőködésrıl lehetne beszélni. A Public Private Partnership (PPP) az Egyesült Királyságból származó befektetési forma, ahol az ilyen együttmőködések szorgalmazására Public Finance Initiative Act címen törvényt is alkottak. A PPP ottani népszerőségét mutatja, hogy ilyen kereteken belül jelenleg körülbelül 30 milliárd font fekszik közérdekő – elsısorban infrastrukturális – fejlesztésekben (Smith 2003). A PPP során az állam nem költségvetési pénzekbıl valósítja meg a beruházásokat, hanem azok anyagi terheit és az azzal járó kockázatot bizonyos keretek között „kitelepíti” a magánbefektetıre és annak üzleti partnereire. A költségek az üzemeltetıt terhelik, az állam a megvalósuló eszköz igénybevételéért – különbözı formákban – valamilyen díjat fizet (ez a díj nyilván magasabb, mint maga az üzemeltetési költség). Az államot a díjfizetésen keresztül tehát csak közvetetten terhelik a beruházás mőködtetésével, karbantartásával járó költségek. Az állam anyagi terhei így egy hosszú távú, 5-30 éves idıszakra lebontott fizetési kötelezettségként jelennek meg, és nem egy összegben terhelik a központi költségvetést (Andrews 2003). A PPP létrejöttének másik oka az Európai Unió konvergencia-kritériumainak egyre erıteljesebb befolyására vezethetı vissza. E szabályozás közismerten a GDP 60 százalékában korlátozza az államadósság mértékét, leszőkítve ezzel az abból finanszírozott közcélú beruházások finanszírozási forrásait, így az államkassza önmagában nem adhatott elegendı forrást a közcélú infrastrukturális fejlesztések finanszírozásához. Azoknak az állami szerveknek, amelyek infrastrukturális beruházásokat szeretnének, hagyományosan a központi államigazgatási szervekhez vagy az önkormányzatokhoz kell fordulniuk, akár adóbevételbıl, akár hitelbıl finanszíroznának. A PPP ezt a szemléletet borítja fel azzal, hogy a magántıkét használja fel az eredetileg állami feladatként jelentkezı befektetések finanszírozásához. A PPP-konstrukcióban megvalósuló beruházások esetében fontos a projekt jogi hátterének a vizsgálata. Magyarországon a helyi önkormányzatok hitelfelvételi korlátja az önkormányzati törvény ( Ötv), mely kimondja, hogy a helyi önkormányzat éves kötelezettségvállalásának ( melynek csak egy része a hitel) a felsı határa a korrigált folyó saját bevétel ( a likvid hitel nem esik ezen korlátozás alá). Sajnos ezzel kapcsolatban az Ötv-ben szerepel egy csomó nem megfelelıen definiált, vagy nem egyértelmő fogalom (pl: korlátozottan forgalomképes, vagy a közszolgáltatási célra hasznosítható). A PPP-konstrukciók egyik legelterjedtebb fajtája a koncesszió, amelyrıl az 1991. évi XVI. Törvény rendelkezik. A helyi önkormányzatok esetében a koncesszió keretében átengedhetı tevékenységi körök a következık: Az önkormányzati tulajdonba tartozó helyi közutak és mőtárgyaik; a helyi közmővek; a menetrend alapján trolibusszal végzett közforgalmú és közúti személyszállítás. A koncessziós szerzıdés határozott idıtartamra szól, maximum 35 - 66 -


TPF

évre köthetı, mely egy alkalommal meghosszabbítható az eredeti idıtartam legfeljebb felével. A koncessziós társaság jogosult az önkormányzati törzsvagyonhoz tartozó egyes vagyontárgyak birtoklására, használatára és a hasznok beszedésére, azonban koncessziós társaság ezt a használati jogát nem idegenítheti el, és apportként nem adhatja be más gazdasági társaságba. Az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény kimondja, hogy nem minısülnek adóalanynak a helyi önkormányzatok és a helyi kisebbségi önkormányzatok, valamint a felügyeletük alá tartozó költségvetési szervek, továbbá szervezeti formától függetlenül a közhatalom gyakorlására jogosult egyéb szervek, személyek. Ennek megfelelıen az önkormányzatok 2004. január 1-tıl nem igényelhetik vissza az általuk megvalósított beruházás ÁFA-ját ( így a beruházások 25, 20 vagy 23%-al „többe” kerülnek). Az 1992. évi LXXXIX. Törvény rendelkezik a helyi önkormányzatok címzett és céltámogatási rendszerérıl. 2002 és 2004 között az önkormányzatok a következı, maximum 1 milliárd Ft összköltségő beruházásokhoz igényelhettek céltámogatást: szennyvízelvezetés ás tisztítás; egészségügyi ellátás; hulladék. 2005-tıl a hulladéklerakók és kezelık kikerültek ezen támogatási körbıl. A lakáscélú állami támogatásról szóló 12/2001, (I.31.) Kormányrendelet alapján állami támogatást vehetnek igénybe a települési önkormányzatok bérlakásállományuk növelésére, lakóépületek füttésének korszerősítésére, felújításra, idısek otthona létesítésére, felújítására. A Magyar Fejlesztési bank Önkormányzati Infrastruktúra Fejlesztési Hitelprogram célja az önkormányzatok alap és kötelezı feladatainak ellátását szolgáló beruházások finanszírozása kedvezményes kondíciójú hitel biztosításával A Hitelprogram keretösszege 60 milliárd Ft. A hitelnyújtás refinanszírozási konstrukcióban történik, csak önkormányzati tulajdonban lévı létesítményekre, önerı minimum 10 % ( EU vagy hazai támogatás is beszámítható). „A” és „B” hitelcélok, a hitel futamideje 20 év, türelmi idı 3 év, a hitel felvétel forintban történik, az árfolyamkockázatot az állam vállalja magára. Egyes hazai kereskedelmi bankok számára az Európai Beruházási Bank (EIB) igen kedvezı kondíciókkal rendelkezı hitelkeretet ajánl, amelybıl a bank önkormányzati beruházásokat finanszírozhat. Lehetséges PPP projektek az önkormányzatok közszolgáltatásaira vonatkozóan: Bérlakás építése Víz és csatorna beruházás Szilárd hulladékgazdálkodás Helyi közút építése Helyi tömegközlekedés Óvoda, bölcsıde Sportcsarnok Egészségügyi ellátás Nyugdíjasház Társasházak, lakásszövetkezetek közös tulajdonú részeinek felújítása Intézményi világításkorszerősítés

- 67 -

Budaházy György


A lehetséges PPP projektek önkormányzati területen, forrásösszetétel, mőködtetési bevételek, bank hitel visszafizetésének lehetséges forrásai:

Tevékenység

Bérlakás építése

Víz és csatorna beruházás

Szilárd hulladékgazdálkodás

Helyi közút építése Helyi tömegközlekedés

Óvoda, bölcsıde

Sportcsarnok, stadion, egyéb sportlétesítmény Egészségügyi ellátás

Nyugdíjasház

Beruházás forrásösszetétele Önkormányzati telek apport Kiegészítı kamattámogatású hitel Piaci hitel Bérleti jog megvásárlása Központi költségvetési támogatás EU-s forrás Vízközmő társulati hitel MFB „A” hitel Koncessziós jog ellenérték Piaci hitel Központi költségvetési támogatás EU-s forrás MFB „A” hitel Piaci hitel Központi költségvetési támogatás EU-s forrás MFB „A” hitel Piaci hitel Piaci hitel Koncessziós jog ellenértéke Központi költségvetési támogatás EU-s forrás MFB „B” hitel Önkormányzati telek apport Piaci hitel EU-s forrás MFB „B” hitel Önkormányzati telek apport Piaci hitel MFB „B” hitel EU-s forrás Piaci hitel Önkormányzati telekapport MFB „B” hitel EU-s forrás Piaci hitel Lakossági hozzájárulás

Társasházak, lakásszövetkezetek közös tulajdonú részeinek felújítása

Kamattámogatott hitel

Intézményi világításkorszerősítés

Piaci hitel

Közvilágítás korszerősítése

Piaci hitel

Üzemeltetés bevételei Lakbér Állami és önkormányzati lakbértámogatás

Banki hitel visszafizetésének forrásai

Üzemeltetési bevétel

Víz és csatornadíj Csatornadíj állami támogatása

Szemétdíj Állami normatíva


Lakossági hozzájárulás LTP támogatás Buszjegy Állami normatíva Reklám


Állami normatíva Lakossági hozzájárulás


Állami normatíva Reklám Bérleti díj


Állami normatíva


Állami normatíva Lakossági hozzájárulás: egyszeri és havi rendszeres


Közös költség

Közös költség LTP támogatás Állami normatíva „energiamegtakarítás” Állami normatíva „energiamegtakarítás”

- 68 -


TPF

A PPP projektek szereplıi és kapcsolódási pontjaik a projekthez Szereplı megnevezése

Mikor kapcsolódik a PPP projektbe?

Közszereplı (jel- A PPP projekt kiírója lemzıen önkormányzat vagy közigazgatási szerv)

Milyen pénzáram kapcsolódik hozzá?

Kitıl kapja a pénzáramot?

Koncessziós díj (ha Üzemeltetı a kivitelezı és az üzemeltetı személye elválik egymástól, ez a koncessziós díj képezi a közszereplı saját erejének alapját) Megvalósítás költsége

Kivitelezı

A projekt kiírása után kapcsolódik a PPP projektbe, a tárgyalási folyamatban végig részt vesz, majd az eljárás nyerteseként megvalósítja a kívánt beruházást

Kinek fizet?

Kivitelezı

Megvalósítás költségei

Közszerepelı

Támogatás

Állami forrás, közösségi (EU) alapok

Hitel (kamattámogatással, vagy anélkül)

Bank (esetleges kamattámogatás esetén ideértve az államot, vagy a kamattámogatás nyújtóját)

Üzemeltetı

Szolgáltatási (szer- A szolgáltatások zıdéses vagy lízing) igénybevevıi díj Ennek elégtelensége esetén igénybe veheti a közszereplı Ha személye a kivitelezı fizetési garanciáját személyétıl különválik, akkor a beruházás eredKoncessziós díj Közszereplı ményeként megvalósuló vagyontárgy üzembe helyezése elıtt

Bank

Finanszírozás és pénzforgalmi szolgáltatások nyújtása esetén a beruházón, és/vagy a kivitelezın keresztül kapcsolódik a projekthez

Ha személye megegyezik a kivitelezı személyével, akkor a projekt kezdetén

Hitel

Közvetlenül is kapcsolódhat a projekthez, ha pénzügyi tanácsadással segíti a projektben részt vevı szereplıket

Kamattámogatás A hitelt a kiviteleesetén a piaci kamat zınek folyósíthatés az alkalmazott ja kamatláb közötti különbséget a kamattámogatás nyújtója finanszírozza. Amennyiben az üzemeltetıt finanszírozza (cash flow alapon), akkor az üzemeltetınek folyósít

- 69 -

Budaházy György

Szereplı megnevezése


Mikor kapcsolódik a PPP projektbe?

Milyen pénzáram kapcsolódik hozzá?

Kitıl kapja a pénzáramot?

A szolgáltatásból származó cash flow

Kinek fizet? Amennyiben az üzemeltetıt finanszírozza a bank, biztonságot jelent, ha a szolgáltatás igénybe vételéért fizetett díjakat a bank nem a szolgáltatón keresztül kapja meg, hanem közvetlen ı szedheti be

Forrás: Tasi Péter: Alkalmazási lehetıségek….

Kockázatok A PPP egyetlen bevételi forrása (és a legtöbb infrastrukturális beruházásnál a bankok egyetlen biztosítéka) az állami szektor által fizetendı „szolgáltatási díj”. Itt jelenik meg a projektek legjelentısebb érdek-összeütközése és megvalósíthatóságuk, mőködıképességük kulcskérdése. Az állami szféra érdekei „output”-szemléletőek, az általa elérni kívánt beruházást annak végleges formájában határozzák meg, áthárítva minden olyan kockázatot, amely a beruházás tényleges megvalósításával kapcsolatos. Ezzel szemben a beruházó és a kivitelezı bankok érdekei azt kívánják meg, hogy a kockázat megfelelı megosztása érdekében kötelezettségvállalásaikat és jogaikat pontosan határozzák meg, hiszen a szerzıdésszerő teljesítéstıl függ a projekt bevételi forrása, amely a projekt életképességének, a hitel visszafizetésének az alapja. Mivel a legtöbb PPP-projekt egyetlen bevételi forrásra számíthat, a finanszírozók és a hitelezık arra törekednek, hogy megbizonyosodhassanak az adott közszereplı mint megrendelı fizetıképességérıl. Mivel azonban a PPP-beruházások közfeladatok megvalósítására jönnek létre, az állam szolgáltatási díj fizetési kötelezettségének megszegése esetén általában közfeladat-ellátási kötelezettségét is megszegné, ami a beruházó szempontjából kockázatcsökkentı elem. (Puczkó 2002) Az önkormányzatok hitelfelvételével összefüggı kockázatok kezelésére, illetve azok kiküszöbölésére számos megoldás lehetséges. - Állami szabályozás kidolgozása az önkormányzatok pénzügyi lehetetlenülésének kezelésére vonatkozóan. Egyik szélsıséges válfaja, amikor az állam mindenféle tartozásért korlátlan felelısséget vállal, míg a másik véglet, amikor minden következmény az önkormányzatot terheli, ami egészen a csıdeljárásig terjedhet. A gyakorlatban e két szélsıség valamely köztes változata kerül alkalmazásra. - Állami garancia-alapok létrehozása. Ezek a hitelkérelem benyújtásakor mind a projekt, mind pedig az önkormányzat hitelbírálatát lefolytatják, ezzel jelentısen mérséklik a lehetséges kockázatok szintjét. Ezen szervezetekben csökken a fajlagos költség, a finanszírozók számára átláthatóbb és olcsóbb lesz a finanszírozás lebonyolítása. - Speciális pénzügyi szolgáltatók (önkormányzati bankok) és a különbözı minısítı cégek (rating company-k), illetve más tanácsadó-könyvvizsgáló cégek. - 70 -


TPF

- A magánbefektetık szektorba irányuló beruházása. A magánbefektetıknek hozamelvárásai vannak, ugyanakkor a közszolgáltatás ellátásának felelıssége is párosul hozzá, s általában vegyes – magán-önkormányzati – finanszírozásra kerül sor. A profitmotiváció jelentısen csökkenti a költséget, s egyben megvalósítja a közszolgáltatás piacosítását és a kockázat csökkentését is. Az önkormányzatok a beruházási igények növekedésével egyre fontosabb piaci szereplıvé válnak, ahol a verseny a hagyományos kereskedelmi bankok és a specializált hitelintézetek között erısödik. Az önkormányzati fejlesztések finanszírozásában Európában jelentıs hagyománya van banki finanszírozásnak. A legtöbb országban az ezeket sokszor finanszírozó speciális bankok részben állami, részben önkormányzati tulajdonban vannak, de egyes esetekben magánbefektetık is megjelennek a tulajdonosi körben.

- 71 -

Budaházy György


Irodalomjegyzék Koncz Ildikó: PPP projektek önkormányzati területen. In: Félúton. Magyar Közigazgatási Intézet 2005 Bp 169-184o Prof. dr. Gál Péter Trendek az önkormányzati finanszírozásban http://www.mfb.hu Tasi Péter Public private partnership Alkalmazási lehetıségek, tapasztalatok, avagy: Csodaszer vagy divatos kényszer? Konferencia-elıadás 2005 Bp Andrews, Ian: Financing of PPPs in Central and Eastern Europe: Structural Challenges, konferencia-elıadás, Budapest 2003. Erdısi Péter: A magyar kormányzat PPP programja konferencia-elıadás, Budapest 2003. European Commission: Guidelines for succesful Public-Private Partnerships, European Commission, DG Regional Policy – Bruxelles, March 2003. European Commission, High-Level Group on PPP: Financing of TEN Projects, Brussels, 1997 Karakas Péter – Leiner Vera – Percze Róbert – Wagner Anna: PPP kézikönyv: a köz- és magánszféra sikeres együttmőködése, Budapest, GKM Sajtó és Protokoll Osztály, 2004. október PROFIT - Private Operations and Financing of TEN's (task 11.5) NEI - Rotterdam, Hollandia 2001. Puczkó László: Public Private Partnership (PPP) mint a sikeres fejlesztési projektek eszköze. KPMG Consulting, Budapest 2002. Radics Ágnes: Az állami és magánszektor együttmőködési lehetıségeinek vizsgálata, Hungaroholding Consulting, Budapest 2003. Smith, Kevin R.: Assessement of the Conditions for PPP Projects in Central and Eastern Europe, konferencia-elıadás, Budapest 2003. Schankler, Arthur: Financing Methods in PPP - EBRD's Regional Experience, konferenciaelıadás, Budapest 2003.

- 72 -


TPF

- 73 -

Süge Csongor

Quo vadis, lakossági megtakarítás?

QUO VADIS, LAKOSSÁGI MEGTAKARÍTÁS? Süge Csongor fıiskolai adjunktus A tanulmány részletes áttekintést nyújt a lakossági megtakarítások piacának 2006 ıszi állásáról. Bemutatja és értékeli az elérhetı befektetési módokat, kiemelve a legjobb lehetıségeket. Leírja, hogyan reagált a megtakarítási piac a 2006. szeptember 1tıl életbe lépı kamat- és árfolyamnyereségadóra. Végül az életpálya megtervezéséhez, célszerő pénzügyi stratégiákhoz mutat be néhány, bárki számára elérhetı megtakarítási modellt és lehetıséget.

1. A fogyasztásra el nem költött jövedelem A közgazdasági elméletek egyöntetően egyetértenek abban, amit mindennapi életünk során is megtapasztalunk, hogy a megkeresett jövedelmünk egy részét fogyasztásra költjük, a másik részét pedig nem. A klasszikus közgazdasági modell alapján a lakossági fogyasztás jelentıs szerepet tölt be egy ország gazdasági rendszerében, amit az Y = C + I + G + X – IM1 összefüggés is hően megjelenít. Ugyanakkor, amíg a fogyasztás elméletével és annak modellezésével elég tágan foglalkozik az elmélet, addig sokkal kisebb, mintegy alárendelt szerepet kap a megtakarítások vizsgálata, pedig annak kiemelt fontosságát elismerik a modelleket alkotók is, az I = S2 összefüggésben. Vagyis feltételezik, hogy beruházások csak akkor és olyan mértékben valósulhatnak meg egy gazdaság egészében, ha és amilyen mértékben megtakarítások keletkeznek abban. [1] A mindennapi pénzügyi helyzetet megvizsgálva ugyanakkor elég érdekes tendenciákra lehetünk figyelmesek. Ma Magyarországon a megtakarítások aránya csökken, és egyre növekszik a lakosság hiteltartozásainak nagysága. Különösen kedveltek a devizaalapú hitelek, amelyek lényegesen olcsóbbak, mint a piaci alapú forinthitelek, ám kétségkívül komoly árfolyamkockázatot is hordoznak magukban. E tanulmány célja egy áttekintést nyújtani a mai magyar megtakarítási szokásokról és lehetıségekrıl, valamint ötleteket és tippeket adni a pénzügyi tudatosság és sikeresség eléréséhez egyaránt. Lakossági megtakarítások piaca, Magyarország, 2006 Manapság nagyon jó banknak lenni hazánkban. 2005-ben a bankszektor mérlegfıösszege 18%-kal, 17 ezer 566 milliárd forintra növekedett, miközben a gazdaság GDP-növekedése mindössze 4,1%-os volt. A szektor tıkearányos jövedelmezısége hazánkban 22,67%-os volt, ami a fejlett gazdaságok hasonló szektorára jellemzı értéknek csaknem duplája. A napi sajtó szerint ez a hegymenet nagyrészt a lakossági hitelexpanziónak (20%) volt köszönhetı, de nyilvánvalóan komoly szerepet kaptak a jellemzı lakossági megtakarítási formák is, nevezetesen pedig az, hogy még mindig igen nagy a bankbetétek aránya a többi lehetıséghez képest. [2] Egy 2006 tavaszán készült felmérés szerint Magyarországon a legmagasabb KözépEurópában azoknak az aránya, akik semmibe sem fektetnek be. Nyugat-Európában a lakosság 49%-a, Közép-Európában 29%-a, míg Magyarországon csak 19%-a tart rövid lejáratú bank1 2

Jövedelem (GDP) = Fogyasztás + Beruházás + Kormányzati vásárlás + Export - Import Beruházás = Megtakarítás

- 74 -


TPF

betétben megtakarításokat, a többi megtakarítási forma pedig még kevésbé elterjedt hazánkban. Ez tömören annyit tesz, hogy keveset takarékoskodunk, vagy pedig azt, hogy kevés megtakarítható pénzünk keletkezik. [3] Bár a magyar lakosság megtakarítása európai összehasonlításban kevésnek tőnik, ez összegében 6 ezer milliárd forintot jelent. Ennek az összegnek 1/3-a látra szóló megoldásokban fekszik. [4] A lakossági megtakarítások a kamat- és árfolyamnyereségadó bevezetése nyomán a korábban jellemzı rövid lejáratú lekötésekbıl egyértelmően a hosszú lejáratú megoldások felé áramlottak. Így 2006 szeptemberében a befektetési alapok aránya 20%-ra nıtt, míg a hosszabb lejáratú lekötések aránya a 30%-ot is meghaladja. (lásd: 1. számú ábra) [5] egyéb megoldások 17%

látra szóló megoldások 33%

befektetési alapok 20%

lekötött betétek 30%

1. számú ábra: A lakossági megtakarítások megoszlása 2006 szeptemberében

Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy a bankok jövedelmét az is befolyásolhatta, hogy az összes lakossági megtakarításnak mintegy 63%-a különbözı betéti konstrukciókban található. Amennyiben feltételezzük, hogy a 3 870 milliárd forint bankbetét után átlagosan 5-7% kamatot fizetnek a bankok, ugyanakkor költségeik levonása után további 10% marge-ot3 tudnak kiadott hiteleiken és befektetéseiken nyereségként realizálni4, úgy 387 milliárd forintnyi nyereségre már magyarázatot is találtunk, ami a szektor nyereségnek már nem elhanyagolható részét, mintegy 14%-át megmagyarázza.

A befektetési lehetıségek rövid áttekintése napjainkban Bankbetétek A bankbetétek értékelésekor különösen érdemes figyelemmel lennünk az infláció kérdésére is, mert ez az a megtakarítási mód, amely rendszerint alig hoz reálhozamot. Ennek magyarázata egyszerő: az infláció ugyanazon makrogazdasági folyamatok függvényében változik, amelyek a jegybanki alapkamatot is mozgatják, a jegybanki alapkamat pedig a bankbetétek hozamait is egyenes ágon befolyásolja. Annak ellenére, hogy ez a forma csak minimális nagyságú reálhozamot ad, a fenti adatok alapján a magyar lakosság megtakarításainak 63%-át bankbetétben, vagy ahhoz közeli formában tartja. Általánosságban elmondható ugyanakkor, hogy a bankbetét alacsony hozama miatt befektetési céllal nem alkalmazható, csak átmeneti

3 4

Marge: árrés A 15-20% hozam nem irreális, indoklásként lásd az 1. táblázat adatait

- 75 -

Süge Csongor


ideig, kifejezetten rövid távú, azaz egy éven belüli megtakarítások parkoltatására célszerő megoldás, ez tehát minden bizonnyal egy elhibázott döntés a megtakarítók többsége részérıl. Lakás-takarékpénztárak A lakás-takarékpénztárak legnagyobb vonzerejét az éves befizetések után járó 30%-os állami támogatás jelenti, ám ez az összeg önmagában, nyolc évre számolva csak évi 6,5% körüli hozamot jelent, amit a szélsıségesen konzervatív befektetési stratégiának köszönhetıen további 1-3% körüli többlet-hozam bıvít. A pénztár-kezelık szerint a konstrukciók térnyerése inkább a jól kiépített üzletkötıi hálózatnak köszönhetı, amely révén nemcsak a számlák megnyitása, de a lakosság pénzügyi tudatosságának növekedése is elméletileg elérhetı. A pénztárak ugyanis nagyon sok megkötést és hátrányt hordoznak magukban: - a megtakarított összegeket négy évig egyáltalán nem érdemes kivenni, mert elvész az állami támogatás; - a felhalmozott összeget négy év elteltével is csak lakáscélra lehet felhasználni; - a pénz szabad felhasználására csak nyolc év elteltével van mód; - nyolc éves idıperiódusban gondolkodva pedig a 7,5-9,5%-os éves hozam kifejezetten alacsonynak számít. A pénztárak elınyeit is érdemes összefoglalni: - kedvezményes hitel felvételére jogosít, amely a jogszabályi változásoknak köszönhetıen ma már felveheti a versenyt az olcsó devizahitelekkel, azonban a megkötések miatt kockázatos, hiszen a jogszabályi háttér elég gyakran változik hazánkban; - fejleszti a lakosság pénzügyi tudatosságát. A lakástakarék-pénztárak 2006 elsı félévében mintegy 170 milliárd forintnyi megtakarítást kezelnek, és a konstrukciók megfelelnek arra, hogy a kamat-és árfolyamnyereségadót sikeresen kikerüljük, amennyiben 2006 augusztusában megnyitottuk a számlánkat. [6] Értékelésképpen, a lakástakarék-pénztárak a bankbetéteknél már egy fokkal jobb konstrukciónak számítanak, hiszen bár hozamot nagyjából ugyanannyit hoznak, ám mégis egy hosszú távú (4-8 éves) programot testesítenek meg, s legalább rendszeres megtakarítást érnek el ügyfeleik részérıl. Szomorú tény ugyanakkor, hogy nem tudják hozni azt a hozamot, amit egy 48 éves befektetéstıl normális hozamként elvárhatnánk. Magánnyugdíjpénztárak A jelenlegi törvényi elıírások szerint ezek a pénztárak a tagok vagyonát fıként állampapírban tartják, ami kényszerően alacsony hozamot is jelent a számukra. 2007-tıl lép életbe az a szabályozás, amely szerint lehetséges, 2008. január 1-tıl viszont kötelezı lesz különbözı kockázatú portfóliók létrehozása. Ez azt jelenti, hogy a tagok választhatnak egy magas (növekedési), egy közepes (kiegyensúlyozott), és egy alacsony (klasszikus) kockázatú és várható hozamú alap között. A pénztártagok automatikus besorolása is megtörténik, amennyiben nem nyilatkoznak szándékaikról: azok, akiknek több mint 15 évük van hátra a nyugdíjig, a növekedési, akik 5-15 év múlva mennek nyugdíjba, a kiegyensúlyozott, a többiek a klasszikus alaphoz lesznek besorolva. [8][9] A szabályozás megváltoztatására komoly piaci igény is mutatkozik, amit jól szemléltet a Winterthur Önkéntes és Magán Nyugdíjpénztár újonnan indított pénztára, amely a tagok va- 76 -


TPF

gyonának 55%-át kockázatosabb, részvénypiaci eszközökbe fekteti. A pénztár tagjainak száma már augusztus végén meghaladta a 6 ezret, a tervezett éves 5 ezer taggal szemben. A pénztár tagjai jellemzıen 35 év alatti, átlagnál jobban keresı fiatalok. [10] Befektetıi szemmel nézve a magánnyugdíjpénztárak sosem fogják hozni a legjobb hozamokat, hiszen még a legkockázatosabb portfóliók is csak nagyjából felerészben tartalmaznak részvényeket, s ott is az alapkezelı dönti el, hogy milyen részvényeket vásárol. Ez pedig azzal a kockázattal jár, hogy alacsonyabb, ám kiszámíthatóbb hozam mellett teszi majd le a voksát. Mindazonáltal, bár az újonnan munkába állók számára kötelezı a belépés, ez az instrumentum is alkalmas arra, hogy az emberek pénzügyi tudatosságát erısítse, s hosszú távon is hozzon egy stabil 10-15%-os hozamot. Befektetési alapok A befektetési alapok vonzerejét alapvetıen az alábbi jellemzıiknek köszönhetik: - kis összegő megtakarítások is alacsony költséggel helyezhetıek el bennük - általában nagyobb (de bizonytalanabb) hozamot realizálnak, mint a bankbetétek - általában alacsonyabb (de biztosabb) hozamot jelentenek, mint a tızsdei részvények közvetlen megvásárlása - menedzselt alapok esetén az alapkezelı gondoskodik arról, hogy alacsony árfolyamon vásároljon, és magas árfolyamon adjon el az alapban szereplı eszközökbıl Magyarországon 2006 augusztusában 222 hazánkban bejegyzett, és 234 külföldön bejegyzett befektetési alap közül választhattak az ügyfelek. Eddig becslések szerint különbözı konstrukciók keretében 2500 milliárd forintot hazai, míg 100 milliárd forintot külföldi befektetési alapba fektetett a hazai lakosság, de az utóbbi kör dinamikusabban növekszik. [7] Alapok alapjai – a legmagasabb hozamú külföldi bejegyzéső alapok, 2006. X. 20. Rangsor 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Instrumentum megnevezése Parvest China (Classic Capitalisation) Raiffeisen Eurázsiai Részvény Alap Raiffeisen Kelet-Európai Részvény Alap Parvest Asia (Classic Capitalisation) Erste ESPA Stock Europe (VT) Raiffeisen-Europa-Részvény Alap Parvest World Resources (Classic Capitalisation) Parvest World Brands UBS (Lux) Key Selection Sicav – European Equities B Erste ESPA Stock Global (VT) Forrás: [7] (bamosz.econet.hu)

12 havi hozam 53,64% 48,79% 34,18% 33,13% 29,58% 24,48% 23,62% 22,96% 22,26% 19,50%

1. számú táblázat

Ma már több külföldi befektetési alap érhetı el hazai forgalmazóknál, mint magyar. A legjobban teljesítı alapok (1. számú táblázat) általában csak a privát-banki ügyfelek számára elérhetık. A külföldi alapok vásárlása esetén magasabb díjakkal számolhatunk: váltáskor 5001000 Ft jutalék, 3-5% marge, de alacsonyabb az évenként felszámított alapkezelıi díj: hosz-

- 77 -

Süge Csongor


szabb távra érdemes a befektetés. Igaz, hogy a legjobbak ezek közül évi 20-50%-os hozammal kecsegtetnek, így valóban megéri felvállalni a járulékos költségeket. [7] A BNP Paribas (Luxemburg) külföldi alapjai, a Parvest alapcsalád pl. csak a 10 millió forintnál többet befektetni szándékozó privátbanki ügyfeleknek érhetıek el, nem véletlenül: a 10 legjobban teljesítı külföldi alap közül 4-et ez a társaság kezel. Nagyon keresett a magyar átlagember számára is elérhetı a Pioneer alapcsalád, amely a HVB Bank és a vele egy csoportba tartozó Pioneer Alapkezelı Zrt. kínál, a magyar piacra optimalizált költségszerkezetben, ahol csak az 1,5-2,5% közötti alapkezelési díjat számolják fel. [7] Mivel a befektetési alapok portfóliójuk szerint nagyon sokfélék lehetnek, így ezek nagyon jó, és a legtöbb céllal ügyesen alkalmazható megoldásokat jelenthetnek. Hatalmas elınye ezeknek az alacsony költségek, valamint a kiterjedt diverzifikáció. Attól függıen tehát, hogy valamely befektetetı hosszú távon szeretne-e mutatós hozamot szerezni, vagy rövid-közép távon egy, a bankbetéteknél alig magasabb hozamot nyerni, választhat a legkülönfélébb kínai, délamerikai, balkáni vagy éppen magyar részvénypiacok közül, vagy dönthet kötvényalapok, ingatlanalapok, vagy pénzpiaci alapok között. Ha hosszú távban gondolkodunk, magas, és - az idıszaki ingadozások kiegyenlítıdése miatt - biztos hozamra számíthatunk. Biztosítások 2005-ben a biztosítási piac 14,7%-kal bıvült, ezen a területen a zászlóshajó a befektetéshez kötött (unit linked) termékek piaca, hiszen minden negyedik újonnan kötött életbiztosítás ilyen konstrukció volt, dinamikájában pedig egyértelmően a legerıteljesebb. [2] Unit-linked biztosítások éves díjbevétele Magyarországon - Adatok milliárd forintban 2000 76,1

2001 62,2

2002 71,7 Forrás: [11]

*

2003 82,6

2004 87,0

2005 139,2

2006 180,0*

2. számú táblázat

becsült adat

A befektetéshez kapcsolt biztosítások térnyerése több érvvel is magyarázható. Ezek a teljesség igénye nélkül a következık: - Egyesítik magukban a biztosítás és a befektetés elınyeit: o

a nemzetközi szintő viszont-biztosításoknak köszönhetıen a befektetett összegért számos nagy biztosító társaság együttesen felel, összeghatár nélkül;

o 20% adókedvezmény vehetı igénybe az éves befizetési összeg után; o Hosszú távú megtakarításra ösztönöznek, hiszen a szerzıdések idı elıtti felmondása komoly szankciókkal jár; o Mivel hosszú távra fektetik be a félretett összegeket, az elért hozamok is magasan felette járnak a bankbetétek, vagy más hagyományos befektetési módok által kínált hozamoknak. - A megtakarítások végsı megállóhelye valamely befektetési alap, s így a konstrukció magán viseli az így megszerezhetı elınyöket is.

- 78 -


TPF

- A terjesztés módja általában egy ügynöki-brókeri hálózat, amely MLM rendszerben eljut olyan személyekhez is, akik korábban nem is gondolkodtak el a rendszeres tıkeképzés jelentıségén, és esetleg fogalmuk sincs arról, hogy megfelelı hozamszint mellett mekkora összegeket tudnak felhalmozni. - Egyes szolgáltatók menedzselési szolgáltatásokat is nyújtanak, vagyis naprakész tanácsokat adnak, és figyelmeztetik az ügyfeleket akkor, ha elınyös vételi lehetıség kínálkozik, vagy eladási jeleket észlelnek a piacon. - Az ilyen típusú megtakarítási formák Magyarországon még gyerekcipıben járnak, így térnyerésük várhatóan mindaddig folytatódik, amíg hazánkban is el nem érjük a nyugateurópai országokban megszokott hányadot. A unit-linked biztosítások ugyanakkor hátrányokkal is járnak: - A legtöbb hosszú távra megkötött szerzıdés a lejárat elıtt csak veszteséggel vásárolható vissza, vagy díjmentesíthetı. - Az MLM-rendszerő értékesítés és jutalék-rendszer hátránya, hogy az ügyfelek tájékoztatása nem mindig kielégítı. - Szélsıséges piaci tendenciák esetén elıfordulhat, hogy a befektetések aktuális piaci értéke kevesebb, mint amennyi a vásárláskor volt. - Költségeinek megítélésében eltérnek a vélemények; vannak, akik szerint drága megoldás, mert a költségek a teljes futamidıre szóló befizetések 15%-át is elérhetik, mások úgy érvelnek, hogy olcsó, hiszen a bennük felhalmozódó vagyonnak mindössze 2-3%-át teszik ki. [11] A unit-linked biztosítások véleményem szerint a befektetési piac királyai. Mindazt nyújtják amit egy befektetés nyújthat. Hosszú távon hozzák a befektetési alapok magas hozamát, rövid távon a kicsiny, ám biztos hozamot, félıseknek a garantált alapok jelentenek biztonságot. Teljes mértékben garantált, a 10 éven túli szerzıdések nyereségadó- és illetékmentesek. Örökösödési adótól mentesek. Ha megfelelı konstrukciót választunk, a lehetı legnagyobb szabadságunk lesz a díjösszeg megváltoztatására is, és egy ilyen szerzıdés biztos „parkolópályát” jelent az 1-2 évre félretett pénzünk számára is. A kamat- és árfolyamnyereségadó rémképe „Ha ezermilliárd forintot költöttünk volna pénzügyi felvilágosításra, az nem ugrasztott volna elı ennyi pénzt, mint az adófizetés rémképe” Idézet egy brókercég igazgatójától [12]

Becslések szerint 2006 augusztusában több százmilliárd forintra tehetı az az összeg, amely átcsoportosításra került a kamatadó-elkerülı mőveletek részeként. Még a bankárokat is meglepte ugyanakkor a tény, hogy 200 milliárd forintra becsülik a nettó beáramlást. Ez azt jelenti, hogy olyan emberek, akik az elmúlt években megelégedtek 0% nettó hozammal (lényegében negatív reálkamattal), most a kamatadó árnyékában elıvarázsolták rejtekhelyeikrıl ezeket az összegeket, és valamilyen hosszabb távú befektetési megoldást találtak. [12] - 79 -

Süge Csongor


Bár azt egyértelmően kijelenthetjük, hogy a megtakarítások átstrukturálásán veszíteni is lehet, az állam, a pénzintézetek és a gazdaság egyértelmően nyer a hosszú távú megtakarítások térhódításával. [5] A bankok nagyszerő lekötési megoldásokat ajánlottak fel a kamatadó kikerülése érdekében, ezek felhasználásának egyetlen (ajánlott) feltétele volt: kössük le minél hosszabb lejáratra a pénzünket. Arra már kevéssé hívták fel a figyelmünket, hogy a banki kamatlábak folyamatos mozgásban vannak, s bizony elképzelhetı, hogy kamatláb-növekedés esetén pár hónappal késıbb a kamatadó levonása után is nagyobb nyereséget könyvelhetünk el, mintha azonnal hosszú távra lekötnénk a pénzünket. 2006 augusztusában nagyon vonzónak tőnt az a megoldás, amelyben az egyik bank évi 7% körüli kamatot ajánlott, de mai szemmel értékelve már meggondolandó a tranzakció: 2006 novemberében már nem számít kimagaslónak a 8-10%-os kamat sem, ebbıl pedig a kamatadó levonása után is 8-6,4% megmarad. Akkor lehet, hogy mégsem érte meg lekötni a pénzünket hosszú évekre? [13] Egy másik bank hosszú, 5-10 éves lejáratú jelzálogleveleket bocsátott ki, amelyeket augusztus 21-e és 31-e között lehetett jegyezni. Ezek elsı látásra roppantul vonzó feltételeket kínáltak: az elhelyezett összeg után 40 illetve 100%-os kamatot fizetnek a futamidı végén. Arra viszont valószínőleg kevesen fordítottak figyelmet, hogy utánanézzenek, hogy a bank az idıszak alatt egyáltalán nem tıkésít, tehát az idıközben termelıdött kamat nem hoz újabb kamatot a hátralévı idıszak alatt. Amennyiben ezt is számításba vesszük, az éves kamatok igencsak szerénynek minısülnek. [4] Az átcsoportosítás nagy nyertesei az ingatlanalapok, amelyekbe néhány hét alatt 110-150 milliárd forint áramlott. Míg Németországban az ingatlanárak emelkedésének csökkenı tendenciája, addig Magyarországon az alapok által felvásárolható ingatlanok alacsony száma okoz gondot. Míg egy átlagos ingatlanalap eszközeinek 60-80%-a valóban ingatlan, addig a mai viszonyok szerint ez az arány hazánkban 40% alá csökkent – részben a mostani nagy átcsoportosítás következtében. Ez egyben azt is jelenti, hogy az alapok hozama egyre inkább közelít az állampapírok kockázatmentesnek tekintett hozamához, mivel ezek a nevezett alapok kiegészítı befektetési célpontjai. [14][15] További 250-290 milliárdra tehetı az az összeg, amely a kamat- és árfolyamnyereségadó elkerülése érdekében más befektetési jegyekbe vándorolt. Becslések szerint 100 milliárd összeg az alacsony kockázatú alapokba, a maradék 150-190 milliárd forint pedig a közepes és magas kockázatúakba került. [15] A biztosítótársaságok is nagy erıkkel keresték a kamatadó kikerülésének lehetıségét, s úgy tőnik, hogy találtak is egy, a célnak megfelelı megoldást: a unit-linked életbiztosításokat. A törvényben maradt egy kiskapu, amelynek bezárásáról mindezidáig még nem gondoskodtak: amennyiben valaki ilyen típusú konstrukciót indít, az nemcsak hogy elodázhatja, de a mai állás szerint véglegesen ki is kerülheti a kamat- és árfolyamnyereség-adót. A befektetésekhez kötött életbiztosítási konstrukció lényege, hogy jellemzıen 10-20 évre kötik, és évente egy, a szerzıdésben meghatározott összegő megtakarítás kerül a számlára. A díj egy része életbiztosítási célra levonásra kerül, de a maradék összeg (amely konstrukciótól függıen akár a befizetés 99%-a is lehet) befektetési alapokba kerül, ahol évrıl évre gyarapodhat. A megoldás része, hogy az életbiztosításhoz nyitott értékpapír-számlára bármikor bármekkora összeg elhelyezhetı az éves díjon felül is ún. eseti díjként, amely összeget bármikor átcsoportosíthatunk az egyik befektetési alapból a másikba, sıt, a szerzıdés szerint minimális költséggel bármikor visszaválthatjuk azt mindenféle adóteher nélkül. Ez azt jelenti, hogy aki 2006 szeptember 1-e elıtt elindított egy ilyen szerzıdést, az akár 20 évre megválthatta adómentességét.

- 80 -


TPF

Folynak a találgatások arról, hogy ez a lehetıség miért és meddig áll fenn. A biztosítók úgy magyarázzák a dolgot, hogy mivel a magyar nyugdíjrendszer köztudottan az összeomlás szélén áll, és a demográfiai adatokat szemlélve ez a helyzet a jövıben csak rosszabb lesz, így az állam ezzel az eszközzel kívánja erısíteni a lakosság öngondoskodási készségét. Nyilvánvalóan messzemenı vitákat lehetne folytatni ebben a kérdésben, hogy valójában miért hagyták meg ezt a lehetıséget. Azt mindenesetre le kell szögezni, hogy a szeptember 1-je után kötött szerzıdések esetén már nem adómentes az eseti számlán elhelyezett összegek visszaváltásakor keletkezı árfolyam-nyereség. [16] Adómentesítı megoldások Milyen lépéseket volt célszerő megtenni az árfolyamnyereség-adó elkerülése érdekében? Álljon itt néhány jellemzı megoldás: - bankbetétbıl hosszú távú lekötésre, vagy pénzpiaci alapra váltani; - a befektetési jegybıl nem volt érdemes kiszállni, inkább további vásárlás; - passzív tızsdei befektetık számára a részvényeket célszerő részvényalapra váltani; - állampapírokból kiszállni, átlépni megfelelı befektetési alapba; - unit-linked biztosítások: minél nagyobb eseti befizetést utalni az életbiztosítási számlára; - és még egy ötletes megoldás: azok számára, akik 2006. szeptember 1-e után számítottak nagyobb összegő jövedelemre, a bankok kedvezményes kamatozású hiteleket ajánlottak, amelybıl még az adómentes idıszakban megvásárolható a megfelelı mennyiségő befektetési jegy. [3] Mivel az új adó életbe lépése elıtti hetekben az ügyfélforgalom a bankokban jellemzıen 50100%-kal megugrott, valószínősíthetı, hogy az ügyfelek tájékoztatása nem mindig zajlott teljesen korrekt mederben, és az sem valószínő, hogy minden ügyfél pontosan megértette, hogy mivel jár a számára korábban sosem használt konstrukciók igénybevétele. Elképzelhetı, hogy az idıszakban megkötött szerzıdések utóéleteként számos panasz fog érkezni a PSZÁF-hez, amiért esetleg a hosszú lejáratú lekötésbıl idı elıtt kiemelt pénz nulla forintot fial, vagy valamely befektetési alap nem teljesíti a hozzá főzött reményeket. [5] Az életpálya tervezése, pénzügyi stratégia: ki, mikor, mennyit, miért? „Az állam folyamatosan gondoskodik róla, hogy a kertek alatt vezetı kanyargós ösvény gyorsabb legyen a nyílegyenes útnál” [16]

Történelmi okokkal magyarázható, hogy a magyar lakosság pénzügyi tudatossága meglehetısen alacsony szintő. Mindannyian hallhattuk idısebb ismerıseinktıl, hogy „Megyek az OTP-be”, miközben valamely másik bankba tart. A jelenség magyarázata, hogy a rendszerváltásig az országban egyetlen bank, és egyetlen biztosító létezett. A pénzügyi kínálat egyáltalán nem volt széles, a lehetıségek általában egyszerőek, és nem túl elınyösek voltak. Az elmúlt 16 évben a pénzügyi szektor szereplıinek száma jelentısen növekedett, ma hozzávetılegesen 40 bank és 30 biztosító kínálja a legkülönfélébb megoldási javaslatait, amelyek között az eligazodás a lehetetlenséggel határos. Igen nehéz, az átlagember számára egyenesen lehetetlen ugyanis számba venni és értékelni a legkülönfélébb jogcímeken és idıközökben felszámított díjak, jutalékok és kamatok tömkelegét. A bank- és biztosítóválasztás így általában nem tudatos döntés eredménye, hanem szubjektív elemek következménye: hol vezeti számláit a család többi tagja, hol dolgozik egy ismerısünk - 81 -

Süge Csongor


a pult mögött, melyik fiókot tudjuk kényelmesebben elérni, vagy melyik biztosító ügynöke talált meg bennünket elıször. A fentiek értelmében, egy kis túlzással kijelenthetjük, hogy a bankok és biztosítók által nyújtott hatalmas kínálat miatt az embereknek akkora terhet jelentene mindenre kiterjedı, naprakész információkat beszerezni az ıket érintı pénzügyi kérdések és lehetıségek területérıl, amekkora terhet már csak nagyon kevesen hajlandók felvállalni. A másik nagy problémakört a tervezés hiánya jelenti. Felmerül a kérdés, hogy amenynyiben meg tudunk tervezni egy összetettebb ünnepséget, vajon miért nem tudjuk ugyanezt megtenni az életünkkel is? Hiszen elıbbi példánál maradva is jó pár dolgot a megfelelı sorrendben, a teendıket megfelelı idıben és helyen kell végrehajtanunk: idıpontot kell kérnünk a megfelelı hivatalokban, el kell készíttetnünk a meghívókat, meg kell hívnunk a résztvevıket, gondoskodnunk kell a vendégek fogadásáról, az ünnepség helyszínérıl, a zenekarról, az étkek elkészíttetésérıl, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Bármily meglepı, egy ember, vagy egy család életútja ugyanezen elvek mentén megtervezhetı. Tudjuk, hogy amíg tanulunk, nem sok jövedelemre számíthatunk, ilyenkor külsı segítséget kell igénybe vennünk a fennmaradásunkhoz. A munkába állással már rendszerint megszerezzük az önfenntartáshoz szükséges anyagi javakat, amelyek jó esetben gyarapodnak, egészen a nyugdíjazásunkig. A nyugdíjas években pedig megjósolható, hogy jövedelem-szintünk mélyen a korábban megszokott alá esik. Ez már egy kiindulópont lehet: készüljünk fel erre az idıszakra! A közgazdasági alapvetést igazolják a gyakorlati tapasztalatok is, melyek szerint hosszabb távon a kockázatos befektetések hozama meghaladja a szerény kockázatúakét. S amennyiben több évrıl van szó, úgy ez a különbség csak hatványozódik. [8] Gyakorlati számításokkal igazolható, hogy puszta 1%-os átlagos éves hozamnövekmény 20 év alatt a különbözı költségek levonása után hozzávetıleg 15-20%-kal nagyobb záró tıketömeget jelent. Több modellt is kialakíthatunk a magunk számára ahhoz, hogy ne érjen bennünket váratlanul ez az idıszak, de egyéni helyzetünknek megfelelıen más célok érdekében is érdemes számolnunk. Érdemes kis összegekkel is takarékoskodni, hiszen az idı képes szépen megszaporítani a félretett pénzt. Számítási példákkal igazolható, hogy a nyugdíjba vonulás után sem kell lemondanunk mindennapi kedvteléseinkrıl, és nem kell alább adnunk a már megszokott életszínvonalunkból, amennyiben tudatosan felkészülünk erre az idıszakra. Felkészülés nélkül pedig kezdjünk el azon gondolkodni, hogy mely jól megszokott mindennapi tevékenységünkrıl szeretnénk majd lemondani, ha nyugdíjba megyünk, mert már nem engedhetjük majd meg magunknak. (TV-nézés? Nyaralás? Horgászat? Újság-elıfizetés? Autó?...). Nézzünk ehhez néhány jellemzı megtakarítási-modellt: 1. Ha egy ember egész élete során minimálbérért dolgozik, ám keresetének 5%-át rendszeresen megtakarítja, és közepes kockázatú eszközökbe fekteti be, úgy a tıkefelhalmozásnak köszönhetıen nyugdíjba vonulásakor fizetésének közel 1,3 szorosát költheti el havonta, amely várható nyugdíja összegének 2,6-szorosa. (részletes számítások a 1. számú mellékletben). 2. Ha a fenti példa szerinti ember kicsit szemfülesebb, és nem fél nagyobb ingadozással növekvı eszközöket vásárolni, úgy a tıkefelhalmozásnak köszönhetıen nyugdíjba vonulásakor fizetésének közel 2-szeresét költheti el havonta, amely várható nyugdíja összegének 3,5szerese (részletes számítások a 1. számú mellékletben)..

- 82 -


TPF

3. Magasabb jövedelmőek számára ajánlható a modell, amely szerint havi keresetének harmadát a mindennapi kiadásokra, harmadát a hosszabb távú beruházásokra (pl. TV, hőtıszekrény, továbbképzés, nyaralás) költjük, s a maradék egyharmad pedig a megtakarítási számlára vándorol. Nagyobb összegek félre tétele esetén sokkal látványosabb a pénz gyarapodása már rövidebb idın belül is. Így már néhány évi takarékoskodás is lehetıvé teheti akár a nyugdíjba vonulást is. 4. Ma már a hétköznapi ember számára is elérhetıek olyan pénzügyi megoldások, amelyek nagyobb kockázat vállalásával még nagyobb nyereséget hozhatnak. Növelhetjük a tétet, amennyiben unit-linked konstrukciónkat hitelfelvétellel kombináljuk. Ilyenkor a bank a biztosítóval kötött szerzıdés szerint meghatározott ütemezés szerint (pl. az indulástól számított 10., 15. és 20. években) a folyamatos biztosítási díjak hozammal megnövelt értékébıl megkapja a hitel tıkerészét, míg a hitelt felvevınek a bank felé csak az éppen aktuális kamatot kell megfizetnie. Egy átlagosnak tekinthetı esetben a biztosítónál befektetett összegek nagyobb hozamot hoznak, mint amekkora a hitel kamatterhe, s így a hitel törlesztı-részlete az utolsó években a hagyományos konstrukciókban fizetendınek akár a 30-50%-ára is zsugorodhat. A kockázat abban áll, hogy a befektetések idıszakosan (1-2 évig) teljesíthetnek rosszul is, de még ezzel együtt is egy 20 éves idıtávon ez a kockázat azért nem túl nagy. [17] Természetesen, amennyiben a hitel összegét már eleve azért vesszük fel, hogy azonnal befektessük, tehát nem költjük el azt, felmerül a kérdés, hogy valójában miféle kockázatot is vállalunk? Ez a kockázat tulajdonképpen nem túl nagy, hiszen befektetéseinkben folyamatosan rendelkezésünkre áll a felvett hitel összege (rossz esetben annak legalább nagy része), így bármilyen váratlan eseményre reagálhatunk úgy, hogy követeléseinket pénzzé tesszük, és visszafizetjük belılük a felvett hitelt. A modell nagyszerően mőködik egy átlagos 6-7% THM-es, svájci frank alapú hitel, és egy átlagosan évi 15%-ot fialó részvény-alapú befektetési jegycsomag kombinációjával. Ilyenkor persze figyelni kell arra, hogy lehetıség szerint a befektetési alapok között is több helyre tegyük a pénzünket, vagyis meglegyen a diverzifikáltság. 5. Bármilyen, késleltetett törlesztéső, szabad felhasználású és viszonylag alacsony kamatú hitel felvétele esetén megtehetjük, hogy az összeget befektetjük (ennek egyik fajtája a diákhitel). Az ilyen konstrukciók kivétel nélkül csak akkor mőködnek, ha legalább 10 évben, tehát hosszú távon gondolkodunk, mert a kockázatosnak ítélt befektetési lehetıségek (pl. részvényalapok) ekkora távon szinte kivétel nélkül képesek hozni az elvárásoknak megfelelı hozamot. Nem kétséges, hogy a fent vázolt példák nem mindegyike alkalmazható és ajánlható mindenki számára, ki-ki döntse el, mit enged meg magának, de van egy régi mondás: „A pénzzel jól kell bánni, hogy ı is jól bánjék velünk.” Vagyis számoljunk, és tervezzük meg az életünket! Ha megfelelıen ki tudjuk aknázni a kínálkozó lehetıségeket, egyszer csak azt vesszük észre, hogy milliomosként élhetünk. A pénzügyi kultúra változóban van Magyarországon. Jó úton haladunk a nyugati világ felé, ahol a lakossági megtakarítások 50-60%-a befektetési alapokban nyugszik, amelyek pedig megtalálják a világgazdaság gazdasági kitörési pontjait: az unióhoz felzárkózó országokat, Oroszországot, Kínát, Indiát. A változásokban kiemelkedı szerepe van a mindenkori kormánynak, s a miénk a kamat- és árfolyamnyereségadó bevezetésével öntudatlanul is elısegítette ezt a folyamatot. Az országban évente több tízezer fiatal zár le olyan tanulmányokat, amelyeknek köszönhetıen megszerzi a pénzügyi intelligencia elméleti alapjait. Minél többen kezdik el használni közülük a megszerzett ismereteket, annál nagyobb jólétben fog élni a társadalmunk.

- 83 -

Süge Csongor


S végül ne feledkezzünk el arról a több tízezer biztosítási ügynökrıl és közvetítırıl sem, akik városaink utcáit járva egyre több embert érnek el. Az ı szaktudásukon és lelkiismeretességükön dıl el, hogy a társadalom tagjai milyen pénzügyi megoldásokat választanak, s végsı soron az, hogy milyen sikerrel igazodnak el a pénzügyi világban.

Zárásként álljon itt két jó tanács a pénzügyekhez: 1. Nem szabad elsıre elhinni mindent, amit a reklámok vagy a házi bankárok sugallnak. A buktatók az apró betős részekben vannak. 2. Keressünk olyan tanácsadót, aki több cég termékeit egyaránt átlátja és ismeri. Csak ı jelenthet garanciát arra, hogy tényleg a mi számunkra legjobb megoldást találjuk meg. Jegyzetek 1. számú melléklet: egy minimalista életmodell Zoltán 25 évesen munkába áll. Tételezzük fel, hogy nagyon szerény, minimálbér nagyságú jövedelmet szerez, amely az alacsony, az inflációval megegyezı mértékben növekszik (tehát élete végéig minimálbérért dolgozik), befektetései nem hoznak kimagasló eredményt. Adjunk értéket a fent megfogalmazott, mindenben minimalista feltételezéseinknek. Zoltán jövedelme ma 62 500 forint. Tételezzük fel, hogy szakmai elımenetele következtében jövedelme évente 5%-kal emelkedik egészen a nyugdíjba vonulásáig, 65 éves koráig. Az idıszaki átlagos infláció is legyen 5%. Zoltán tudatosan tervezi életpályáját, és nyugdíjas-korára gondolva 40 éven keresztül félreteszi keresetének 5%-át, hiszen ez egy könnyen félretehetı rész. Megtakarításait a hosszú távnak megfelelıen közepes és magas kockázatú befektetési alapokba fekteti, amelyek hosszú távon átlagosan egy nagyon szerény, évi 12% hozamot produkálnak. A fıbb számítási eredmények: 40 év múlva Zoltán havi jövedelme: 62 500 · 1,0540 = 439 999 Ft Zoltán (mai adatokkal számolva) hozzávetılegesen évi 220 000 Ft nyugdíjra számíthat. Gondolnánk, hogy Zoltán befektetési jegyeiben az idıszak alatt 52 millió forint győlt össze? Pedig alacsony keresete volt, amely az infláció mértékében növekedett, és annak csak az 5%-át tette félre! Ez a legtöbb ember számára megengedhetı. Ez az összeg azt jelenti, hogy amennyiben a további években ezt az összeget konzervatív befektetetési stratégiával évi 8%-on kamatoztatja, a 220 000 Ft nyugdíj mellett 345 804 forint kamatjövedelemre tesz szert, vagyis 220 000 Ft helyett 565 804 forint lesz a havonta elkölthetı jövedelme. Bár a túlságosan pesszimista feltételek miatt nem sok értelme van, az inflációt visszafejtve meghatározhatjuk a fenti összegek mai reálértékét is: Zoltán utolsó fizetésének reálértéke: 62 500 Ft Zoltán nyugdíjának reálértéke: 31 250 Ft Az összegyőjtött tıke reálértéke: 7 367 993 Ft A havi kamatjövedelem reálértéke: 49 120 Ft Akár reál-, akár nominálértéken vizsgáljuk az esetet, mindenképpen igaz, hogy a munkabér 5%-ának megtakarításával nagyobb összegő nyugdíj-kiegészítést alapozhatunk meg, mint amilyen összegő nyugdíjra számíthatunk. S ez még egy tényleg nagyon pesszimista modell, hiszen idırıl idıre vannak olyan sláger-alapok, amelyek évi 50% hozamot is elérhetnek. Amennyiben éves megtakarításainkat kockázatosabb alapokba helyezzük el, amelyek évi 16% hozamot adnak, úgy a lejáratkori összeg reálértéke 21 millió forint, a havi kamatjövedelem mértéke reálértéken 140 000 forint is lehet.

- 84 -


TPF

Irodalomjegyzék [1]: Bánhegyi Tiborné dr.: Közgazdaságtan III-IV. fıiskolai jegyzet, Tomori Pál Fıiskola, 2004. [2]: Figyelı, 2006. október 12-18., 52-53. oldal [3]: Figyelı, 2006. augusztus 10-16., 58-62. oldal [4]: HVG, 2006. augusztus 5., 91-92. oldal [5]: HVG, 2006. szeptember 2., 87-88. oldal [6]: HVG, 2006. szeptember 9., 104-105. oldal [7]: Figyelı, 2006. október 26 – november 1., 75-76. oldal [9]: HVG, 2006. szeptember 29.. 105-106. oldal [10]: Figyelı, 2006. szeptember 28-október 4., 72-74. oldal [11]: Figyelı, 2006. augusztus 10-16., 56-57. oldal [12]: Figyelı, 2006. szeptember 7-13., 68-71. oldal [13]: Figyelı, 2006. augusztus 24-30., 58-59. oldal [14]: Figyelı, 2006. szeptember 21-27., 68-69. oldal [15]: HVG, 2006. szeptember 16., 95-97. oldal [16]: Figyelı, 2006. augusztus 24-30., 60. oldal [17]: Figyelı, 2006. szeptember 14-20., 70-71. oldal [18]: www.generali.hu

- 85 -

Bánhegyi Tiborné dr.

Makrogazdasági politikák és munkanélküliség

MAKROGAZDASÁGI POLITIKÁK ÉS MUNKANÉLKÜLISÉG Bánhegyi Tiborné dr. fıiskolai docens A munkanélküliség a modern gazdaságok természetes velejárója. Okai igaz sokrétegőek, az érintettek számára azonban ez az állapot mindenképpen negatív hatással bír. Ma általános egyetértés tapasztalható abban a tekintetben, hogy ha a társadalom egésze hasznot remél a gazdasági folyamatok munkanélküliséget eredményezı mőködésébıl, akkor a társadalomnak ezen következményekkel járó költségek viselésébıl is ki kell vennie a részét. Ebben a helyzetben az állami szerepvállalás nélkülözhetetlen. Eredményessége két alapvetı pilléren nyugszik: egyrészt a gazdaság egészének mindenkori állapotán, másrészt a rendelkezésre álló erıforrások elosztása szerkezetének van igen nagy szerepe. Mindezek tükrözıdnek az állam konkrét makrogazdasági politikájában, ahol a cél- és eszközrendszerek közötti prioritás abból a szempontból játszik fontos szerepet, hogy az adott gazdasági helyzetben melyik old meg több problémát annál, mint amennyit alkalmazásával okoz. A munkanélküliség kérdése a legtöbb társadalmi tényezıt, az embert érinti, ezért ezt a jelenséget minden nemzetgazdaságban kiemelt társadalmi feladatként kell kezelni és kezelik is. Maga a jelenség összetett, társadalmi-, gazdasági-, politikai-, szociológiai-, pszichológiai-, kulturális-, stb… vetülete van, ezért kezelésének (mértéke csökkentésének, a munkanélküliségi lét elviselhetıvé tételének, ebbıl a létbıl való aktívvá válásnak) is többdimenziósnak kell lennie. Ez különösen igaz az európai jellegő civilizációknál, ahol e civilizációk munkaétosza és az a körülmény teszi különösen sokoldalú kérdéssé, hogy a munkabér nem tartalmaz olyan kockázati költségelemet, ami egyénileg biztosítaná a munkájukat elvesztık létfenntartási költségeinek akárcsak átmeneti fedezetét is. Ugyanakkor – talán már közhelynek tőnik – a munkanélküliség a modern gazdaságok természetes velejárója. Egy jól mőködı gazdaság keretei között is a piaci mechanizmus, a gazdasági struktúra (makro, mezzo, mikro) folyamatos átalakítása következtében, kikényszeríti a munkaerı minıségének és összetételének rugalmas és gyors alkalmazkodását a megváltozott feltételekhez. Ennek során az adott igényeknek megfelelı munkaerı elhelyezkedése, az éppen nem megfelelı állástalanná válik. E szelekciós mechanizmus feltételezi és eredményezi is azt a munkanélküli sereget, amely elengedhetetlen a gazdaság hatékony mőködéséhez. Az így kialakult természetes munkanélküliségtıl a tényleges munkanélküliség többségében eltér, növelve azok számát, akik ebbıl a létbıl önállóan nem tudnak kiszakadni. A munkapiac mőködésének konkrét módját az adott országban érvényesülı gazdasági rend és azok a regulációs mechanizmusok határozzák meg, amelyek az adott gazdasági rend fenntartására hivatottak. Köztudott, hogy a modern társadalomban a regulációs mechanizmusok összetettek. A piaci mőködés mellett az állam gazdasági szerepe érdemi, és ez a szerep a munkaerıpiac mőködésére is kiterjed. Jó egy évszázaddal ezelıtt a munkaerı alkalmazkodási folyamatának állami befolyásolása gyakorlatilag jelentéktelen volt. A XX. század során különösen a II. világháború után az állami szerepvállalás jelentıs mértékben kiszélesedett. Ma általános egyetértés tapasztalható abban a tekintetben, hogy ha a társadalom egésze hasznot remél a gazdasági szerkezet átalakulásából, akkor a társadalomnak ezen átalakulás költségeibıl is ki kell vennie a részét és támogatnia kell azon tagjait, akik önhibájukon kívül kerültek kedvezıtlen helyzetbe. - 86 -


TPF

Az állami szerepvállalás eredményessége két alapvetı pilléren nyugszik. Egyrészt az erıforrások elosztása szerkezetének van igen nagy szerepe abban, hogy az állam gazdasági beavatkozása milyen mértékben képes a szociális célokat – témánk szempontjából a munkaerıpiaci kockázatok mérséklését – elérni, és egyszersmind növelni a gazdaság hatékony mőködését is. A mai európai modellek ilyen szempontból négy csoportra oszthatók. A skandináv modell mindkét célkitőzés elérését többnyire képes biztosítani. Az angolszász modellnél mérsékelt szociális célok mellett nem jelentıs az állam gazdasági szerepvállalása sem, így a hatékonyság növelése biztosítható. A kontinentális modellnél a munka- és létbiztonság megteremtésének eszközei úgy befolyásolják az ösztönzıket, hogy csak hatékonysági áldozat révén képes elérni szociális céljait az állam. A mediterrán modell elosztásrendszerei sem a jóléti szempontokat, sem a hatékonyság növelését nem érvényesítik. (A Világbank szerint Magyarország a kontinentális típushoz áll a legközelebb.) Másrészt elméleti közgazdászok és gazdaságpolitikusok nagy része azt vallja, hogy végsı soron a sikeres munkaerıpiaci politika jelentısen enyhítheti a munkanélküliséget, lehetıségei azonban korlátozottak. A munkanélküliség mértéke ugyanis fıként nem ettıl, hanem a gazdaság egészének mindenkori állapotától függ. A korábban jelzett szempont ettıl jelentısen nem tér el, ugyanis a gazdaság elosztható erıforrásai a gazdaság mindenkori állapota által determináltak. Az állam a fent jelzett gazdasági-társadalmi céljai megvalósítása érdekében minden nemzetgazdaságban jól körülhatárolható gazdasági funkciókat lát el kormányzati politikáján keresztül. Szeretnénk a figyelmet felhívni arra, hogy az állam szerepe nem szinonim a kormány szerepével. Mindkét kifejezés a legmagasabb közösségi szintre utal. A kifejezetten állami intézmények elsı látásra sokkal kevésbé függvényei a politika mindennapjainak, mint a kormányzati intézmények. Minél demokratikusabb és minél kevésbé megosztott egy társadalom, annál nagyobb valószínőséggel helyettesíthetı az állami szintő, illetve a kormányzati szintő szerep. A téma terjedelme nem teszi lehetıvé e kettısség vizsgálatát, ezért a továbbiakban a makrogazdasági politika és a kormányzati politika kifejezéseket szinonim fogalomként kezeljük. A makrogazdasági politika meghatározott célok és eszközök együttese. Magába foglalja egyrészt a gazdaság egészére vonatkozó célokat, másrészt azt az irányítási és ellenırzési eszköztárat is, amelyekkel a célokat képes megvalósítani. A legfontosabb célok az un. bővös négyszöggel jellemezhetık. Ezek pedig: a gazdasági növekedés serkentése, a munkanélküliségi ráta csökkentése, az infláció fékezése és az ország folyó fizetési mérlegének egyensúlyba tartása. A „bővös” szó arra utal, hogy a feladatok bár jelentısen összefüggnek egymással, egyidejő kezelésük egyszerre nem oldható meg. Az állami gazdaságpolitika eszközei: - Fizikális politika (keynesi közgazdaságtan) a makrogazdasági szereplık magatartására a kormányzati kiadások és az adózás irányításán keresztül kíván az állam hatni. - monetáris politika (monetarizmus) az állam a makrogazdasági szereplık magatartására a pénzkínálat és/vagy a kamatláb szabályozásán keresztül kíván hatni. - Kínálatorientált gazdaságpolitika (kínálatoldali közgazdaságtan) e nézetrendszer szerint a gazdaságpolitikának a gazdasági célok megvalósítása érdekében az egyéni motiváció fokozására kell összpontosítania. A konkrét gazdaságpolitika a legritkább esetben áll egy elméleti felfogás tükrözıdik egyszerre. A keynesianizmus vagy a monetarizmus, illetve a kínálatoldali közgazdaságtan lát-

- 87 -



szólag csak egymást kizáróan tudnak érvényesülni, a gazdaságpolitikai gyakorlatban azonban ezeknek mégis inkább valamilyen kombinációja valósul meg. Egy gazdaságpolitikai irányzatot csak abban az értelemben nevezünk például keynesianusnak vagy kínálatoldalinak, hogy a megvalósított intézkedésekre melyik fogalmi rendszer nyomja rá leginkább a bélyegét. A tapasztalatok szerint a konkrét gazdaságpolitikai ajánlások közötti választás sem elsısorban ideológiai megfontolások alapján történik, hanem inkább abból a szempontból, hogy az adott gazdasági helyzetben melyik old meg több problémát annál, mint emennyit alkalmazásával okoz. Így: -

-

Az 1929-33-as világgazdasági válság okozta társadalmi problémák enyhítésére, különösen a hosszan tartó munkanélküliség kezelésére, a keynesi közgazdaságtan korábban soha nem látott befolyásra tett szert a fejlett piacgazdaságokban. Az 1973-as olajválság után erıteljesen fellendült inflációs folyamat kezelésére a monetarizmus bizonyult a legfontosabb ellenszernek. A 80-as években a fejlett piacgazdaságok gazdaságpolitikájában a kínálatoldali közgazdaságtan tekinthetı a legerısebben ható gondolatáramlatnak a gazdasági stagnálás felszámolásában.

Témánk a makrogazdasági politikák és a munkanélküliség kapcsolatát próbálják megragadni. Természetesen tudjuk, hogy a rendszerbıl való bizonyos kiragadások magát az elemzést sem tehetik teljessé. Mégis rá szeretnénk világítani egy tényre, nevezetesen arra, hogy az állam különbözı gazdaságpolitikai eszközei milyen hatást tudnak gyakorolni a munkanélküliséggel kapcsolatos társadalmi problémák enyhítésére.

Az ábra alapján látható, hogy a legsokoldalúbb és a legrövidebb idın belül érzékelhetı hatást a fiskális politika tud gyakorolni a gazdasági folyamatokra. Nem véletlen az, hogy az állam gazdasági (jövedelemújraelosztás, erıforrás allokáció, stabilizáló) szerepvállalásával kapcsolatos nézetek, maga a gazdaságpolitikai gyakorlat is az elmúlt közel száz év alatt többször szorult átértékelésre, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a modern társadalmakban az állami költségvetés piackiegészítı szerepvállalására szükség van. A kérdés inkább a mérték és a hogyan.

- 88 -


TPF

Nagyon lényeges kérdés a munkanélküliség kezelése oldaláról, hogy az állami gazdaságpolitika a piac mely szegmensét célozza meg. Látható, hogy a fiskális és a monetáris politika is a kereslet oldaláról hat a gazdasági folyamatokra, így a munkanélküliségre is. A fiskális politika a passzív eszközrendszerén keresztül közvetlenül növeli a fogyasztói keresletet, az aktív eszközrendszerén keresztül, a kormányzati- és magánberuházások révén, növeli a makrojövedelmet, ezáltal a foglalkoztatást is. A monetarizmus a pénzkínálat nagyságán és/vagy a kamatlábon keresztül elsısorban az infláció megfékezésében bizonyult és bizonyul hatékonynak, és ezen keresztül gyakorol hatást a munkavállalók és munkaadók gazdasági magatartására. A fiskális- és a kínálatösztönzı gazdaságpolitika közös eszközrendszere az adózás. Az elıbbi gondolatrendszerében az adózás teljesen alárendelıdik a költségvetési politikának, ezáltal a kereslet ( fogyasztói kereslet, kormányzati kiadások) befolyásolásának egyik eszközévé válik. Ez pedig azt jelenti, hogy az aggregált kereslet elégtelensége esetén az adók növelésével, ezáltal a magánszemélyek rendelkezésre álló jövedelmének csökkentésével növelhetı a költségvetési kiadások forrása, amely által nıhet az összkereslet. Mindezek hatására az adózás gazdasági szerepének klasszikus felfogása háttérbe szorul. Ha a szociálpolitika, a munkanélküliség kezelésének lehetısége oldaláról nézzük a kérdést, akkor az állam hatékony szerepvállalásának mindenképpen feltétele az ehhez szükséges erıforrások adózás útján történı elıteremtése (ha eltekintünk a hitelfelvételtıl). A kínálatoldali közgazdászok szerint egy nemzetgazdaság egészsége, ereje elsısorban a gazdasági ösztönzıkön nyugszik. Az ösztönzés pedig az egyéni gazdaság kategóriája. Ezért a gazdasági növekedést, ezáltal a foglalkoztatást serkenteni kívánó gazdaságpolitikának elsısorban az egyéni motiváció fokozására kell összpontosítani. Ezt a kormányzat a minél szabadabb verseny feltételeinek biztosítása mellett az adózás általános szintjének és progresszivitásának csökkentésével érheti el. Minél magasabbak ugyanis az adókulcsok, annál kisebb az ösztönzés a munkavégzésre, a megtakarításra és a befektetéssel járó kockázatvállalásra, tehát a beruházásra. A hagyományos gazdaságpolitikai szemléletben a költségvetési egyensúly követelménye kilátástalanná tesz minden adócsökkentési kísérletet. A kínálatoldali iskola viszont rámutat arra, hogy a kérdés csupán az, hogyan aránylik az adókulcsok csökkentése miatti közvetlen adóbevétel-kiesés az adóteher mérséklése által kiváltott kínálatnövekedéshez, s ezen keresztül az adóalap bıvülésébıl származó adóbevétel- növekményhez. Kétségtelen, hogy az adócsökkentés rövid távon növeli a költségvetési hiányt, középtávon azonban a kiváltott gazdasági fellendülés révén mégis növekszik a költségvetési adóbevétel, s így a költségvetési deficit is javulhat. Ahogy már korábban is utaltunk rá, a gazdaságpolitikai gyakorlatban a fent vázolt irányzatoknak mindig valamilyen kombinációja valósul meg. Részint, mert egy irányzat nem alkalmas minden gazdasági-társadalmi feladat megoldására v. kezelésére, ezáltal szükségszerő az eszközök megfelelı kombinációja. Másrészt, ugyanazon probléma sikeres kezelése (pl. költségvetési deficit csökkentése) is valószínőleg több irányzat egyidejő figyelembevételével és alkalmazásával született program mellett lehetséges. Gyakorlati tapasztalatok bizonyítják, hogy minden nemzetgazdaságban a gazdasági jólét növeléséhez számos tényezı együttes hatása szükséges, s erre bizonyára nehezen található egy, a társadalmi-politikai környezettıl és idıtıl független általános megoldás

- 89 -



Irodalomjegyzék Stigler, G.J.: Piac és állami szabályozás KJK, 1989. J.M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK,1965. Friedman: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. KJK, 1986. Horváth Gergely: A munkapiaci intézmények hatása a munkanélküliségi rátára. Közgazdasági Szemle 2006/9. Kotosz Balázs: Megszorítások és lazítások – a rendszerváltás fiskális politikájának szerkezetérıl. Közgazdasági Szemle 2006/2. Orbán Gábor-Szapáry György: Magyar fiskális politika: quo vadis? Közgazdasági Szemle 2006/4.

- 90 -


TPF

- 91 -

Dr. Kapitány József

Evolúció és revolúció a főszerpaprika kutatásban

EVOLÚCIÓ ÉS REVOLÚCIÓ A FŐSZERPAPRIKA KUTATÁSBAN Dr. Kapitány József fıiskolai tanár A kutatással szembeni követelmények az idık folyamán változtak, általában nıttek, fokozódtak, a folyamatos kihívásokra a főszerpaprika kutatás fennállásának közel 90 éves története során mindig pozitív választ adott. A kutatómunka szolgálat, eredményeivel szolgálja a termelıt, a feldolgozót, és természetesen a fogyasztót is. Kutatási programjában olyan célokat tőz ki, melynek eredményei a gyakorlatban a termelésfejlesztést szolgálják, a hatékonyságot növelik, a minıség egyidejő növelésével. Hosszú utat tett meg a főszerpaprika kutatás, melynek eredményei a kezdetektıl napjainkig világszínvonalat képviselnek, jelentıs mértékben járultak hozzá a magyar főszerpaprika nemzetközi elismertségéhez. A főszerpaprika kutatás a főszerpaprika vertikum egy szelete, mindenkor meghatározó szerepet tölt be a termelés-fejlesztésben. A tudományos eredményeket az ágazat szereplıi mindenkor igényelték és igénylik ma is, bízva abban, hogy a biológiai alapok, a korszerő fajták a termelés-fejlesztés mozgatórugói, valamint, hogy a jó termésminıség, a magas terméshozam, valamint a betegségellenállóság, a termeléshatékonyság növelésének fontos tényezıje. A kutatással szembeni követelmények az idık folyamán változtak, általában nıttek, fokozódtak, a folyamatos kihívásokra a főszerpaprika kutatás fennállásának közel 90 éves története során mindig pozitív választ adott. A kutatómunka szolgálat, eredményeivel szolgálja a termelıt, a feldolgozót, és természetesen a fogyasztót is. Kutatási programjában olyan célokat tőz ki, melynek eredményei a gyakorlatban a termelésfejlesztést szolgálják, a hatékonyságot növelik, a minıség egyidejő növelésével. Hosszú utat tett meg a főszerpaprika kutatás, melynek eredményei a kezdetektıl napjainkig világszínvonalat képviselnek, jelentıs mértékben járultak hozzá a magyar főszerpaprika nemzetközi elismertségéhez. Talán senki sem gondolja végig, közülünk, magyarok közül, hogy amikor ırölt paprikát teszünk ételeinkbe, a lángvörös főszer lehulló apró szemcséivel együtt a világtörténelem fél évezredének egy pici része is újra és újra lepereg elıttünk. E főszerben egyesül a Kolombusz elıtti Dél- Amerika növényvilága és a Dél-Alföld klímája, talaja, hogy az itt élık munkáját messze földön is dicsérve és híressé téve a világot egy már jellegzetesen magyar ízzel, aromával és illattal, főszerrel gazdagabbá tegye: az ırölt paprikáéval. Több mint ötszáz éve annak, hogy Kolombusz felfedezte Amerikát, és az emberi kíváncsiságnak engedve a paradicsommal, burgonyával, kukoricával együtt a paprikát (Capsicum) is elhozta Európába. Spanyolországból azután az utazók, hajósok, kereskedık közremőködésével lassan elterjedt az egész kontinensen, elıször csak mint dísz-, majd gyógynövény, legvégül pedig mint főszer. Minden bizonnyal nem is sejtették, hogy közel 300 év múlva már úgy ismeri a világ ezt a „jövevényt”, mint igazi magyar főszert. A paprika ıshazája Közép-Amerika, innen terjedt el Dél-Amerikába (Kolumbia, Peru, Chile, Brazília). Legrégibb történelmi emlékek (tárgyak, díszítı motívumok) Peruban maradtak fenn több mint 3-4000 évvel ezelıtti idıkbıl, melyek az inka sírok feltárása során kerültek elı.(1. ábra)

- 92 -


TPF

1. ábra: Inka sírokból feltárt motívumok A leírások szerint az inkák étkezési célra, főszerezésre 40 különféle paprikát írtak le (hosszúkás, vastag, égı vörös, lila, fekete stb.) melyet „aji”-nak neveztek és mind csípısek voltak. Kolombusz orvosa révén 1494-ben Spanyolországba és az 1500-as években a Balkánra, majd már Európai országba, így Magyarországra is kerül vélhetıen a törökök révén. Erre utal a paprika magyar elnevezése, mint törökbors (piper, peper). Kolombusz hajóorvosa Sevilla-nak 1494-ben írt jelentésében megemlíti, hogy a Haiti indiánok- mexikói bennszülöttek - a borsnál erısebb, hasonló ízesítéső növényt használtak, mert a hajósok, akik a paprikát hozták Indiából már ismerték a borsot. Egyes felfogások szerint Európába görögök és rómaiak révén Indiából a bors mellett a paprika is bekerült. A paprika fajok ismertetésével botanikusok is foglalkoztak, melyben alaktani szempontból (csüngı, felálló, gömb alakú, hegyes) többféle leírást adtak. (2. ábra).

2. ábra: Paprika vadfajok

- 93 -



Elıször fıúri kertekben mint dísznövény terjedt el, majd gyógyszerként és főszerezés céljára használták. Hazai terjedésérıl a 18. század közepétıl egyre több feljegyzésben szerepel a magyar paprika, mint főszernövény. Kalocsa környékén is ezen idıszakban tesznek említést a paprikáról, mint növényrıl, de tömegesen szerepel a családi nevekben is, mint foglalkozásnév. Az érseki uradalom számadásaiban is a 18. század közepétıl-végétıl lehet találkozni a paprika termesztésével Kalocsa környékén (Géder, Foktı, Uszód, Bátya) melybıl jelentıs mennyiség dézsmaként került begyőjtésre. A németek ez idı tájt a paprikát mérges növénynek is nevezték, melyet gyógyszernek is használtak. A forró égövön a bennszülöttek trópusi láz ellen használták sikeresen, máshol bélpoklot, fogfájást, görcsöket, gyomorhurutot gyógyítottak e növénnyel. Feltevések szerint Magyarország lápos-vizenyıs területein szintén alkalmazták gyógyításra, különösön Duna-Tisza közén. Késıbb Európa több országában terjedt el és másutt is, végül a paprika a paraszt ember (halász, vadász, juhász, gulyás) főszere lett, melyrıl több feljegyzés és könyv jelent meg. Magyarországon a paprika elsısorban Kalocsa és Szeged környékén terjedt el, az I. Világháború után Érsekújvár környékén is. Mindenképpen éghajlati és talaj adottságokkal lehet magyarázni azt, hogy a távolabbra is elvitt paprika elsısorban – és szinte kizárólag- a fenti területeken vált igazán jelentıs kultúrnövénnyé. Az igazából csak a 19. század utolsó éveiben lett valóban fontos termék az ırölt paprika, a mezıgazdaság, az élelmiszeripar és a világkereskedelem fejlıdésének együttes eredménye. A századfordulón már jelentıs ırleménykivitelünk volt. A paprikás közvélemény csak a háború gyötrı éveiben jutott el – a kibontakozás útját keresve- ahhoz a felismeréshez, hogy a további fejlıdés nem képzelhetı el a biológiai alapok megteremtése nélkül. Tehát, már a termesztés folyamatos térhódítása idején felmerült egy olyan szervezet létrehozása, amely tudományos kérdésekkel és kísérletekkel is foglalkozik. Ilyen gondolatok jegyében létesült Kalocsán 1917-1918-ban a Kalocsa környéki főszerpaprika kereskedelmi érdekeltségek szorgalmazására a világon elsıként a Kalocsai Paprika Kísérleti és Vegyvizsgáló Állomás. Az Alapító Oklevél 1917. ıszén a Földmővelésügyi Minisztérium által került kiadásra. Obermayer Ernı 1918. februártól kapott megbízást a Magyar Királyi Vegykísérleti és Paprika Kísérleti Állomás vegyész-igazgatói teendıinek ellátására. Kezdetben csak egy vegyvizsgáló laboratóriumot létesítettek, melynek helyiségét Kalocsa várostól kapták, felszerelését pedig az érdekelt kereskedık finanszírozták. Az Állomás kísérleti területét az érseki uradalomtól bérelte, és a szükséges munkaerıt is az uradalom biztosította. A kalocsai paprikanemesítést megkönnyítette, hogy a kalocsai érseki uradalom közelfekvı alkalmas szántóterületébıl méltányos bérért éveken át több holdat bocsátott a Paprika Kísérleti Állomás rendelkezésére, melynek költségét a kalocsai paprika kereskedık a paprika minısítési díjak terhére elvállalták. Várady L. Árpád kalocsai érsek, Nagyatádi Szabó István Földmővelésügyi miniszternek Kalocsán, az érsek által a miniszter tiszteletére rendezett ebéden, külön is nyomatékosan pártfogásába ajánlotta a Kalocsai Paprika Kísérleti Állomást, melynek eredményes mőködését ı is állandóan jóindulatú figyelemmel kísérte. A kutatóhelyen elsısorban minıségügyi vizsgálatokat végeztek, melyek mellett jelentıs feladatként jelölték meg a fajtaelıállítást és termelık szaporító anyaggal történı ellátását. Ebben az idıszakban szelekciós nemesítéssel tájfajtákat állítottak elı, mely során fontos szempont volt a bogyónagyság, a termésállás, a termésminıség valamint a terméshozam. A termesztés kizárólag csípıs fajtákra alapozódott, mely populációból Horvát Ferenc a világon elsıként 1928-ban találta meg a csípısség nélküli (édes) növényegyedeket. A csípısség nélküli fajták forradalmasították a feldolgozást, mellyel egyidıben az export is jelentıs mértékben megnövekedhetett. A csípısség nélküli fajták a főszerpaprika nemesítésben fordulatot jelentettek, mert ezen növényegyedek nemesítési alapanyagként jelentıs szerepet játszottak a következı idıszak fajtaelıállító tevékenységében, és a főszerpaprika termesztésben.

- 94 -


TPF

Az elmúlt évtizedekben nagy utat tett meg a főszerpaprika termesztése, feldolgozása és kutatása mely során mindenkor elıtérbe került minıségének javítása és megtartása, hogy a világon méltán leghíresebb, legjobb minıségő főszernövénnyé váljon. A kalocsai és szegedi kutatóhelyek többszöri átszervezése ellenére a kutatómunka folyamatossága megmaradt, a nemesítési módszerek korszerősödtek melynek eredményei a gyakorlatban realizálódtak. Az 1960-as évektıl kezdıdıen új, korszerő nemesítési módszerekkel és célkitőzésekkel, a keresztezéses nemesítés alkalmazásával állítottuk elı azokat az államilag minısített, kiváló beltartalmi és agronómiai tulajdonságokkal rendelkezı főszerpaprika fajtákat – determinált, féldeterminált folytonos növekedéső fajtatípusokban- melyek jelenleg is döntı részben a termesztés biológiai alapjait képezik. (3. ábra)

folytonos növekedéső

féldeterminált

determinált

3. ábra: Főszerpaprika fajtatípusok A fajták különbözı termıhelyi adottságok között, termesztési céltól függıen, messzemenıen kielégítik a termelıi és feldolgozói igényeket, alapvetıen járulnak hozzá a termesztés korszerősítéséhez megteremtve a minıségi árualap elıállítás feltételrendszerét. A főszerpaprika az egyedüli növényfaj Magyarországon melynek termesztése kizárólag hazai nemesítéső fajtákkal történik. Ez mind a termelık, mind a feldolgozók megelégedettségét, bizalmát jelenti a magyar fajták iránt és egyben a kutatómunka elismerését is jelzik. A köztermesztésben levı főszerpaprika fajták kiváló termesztési és ipari értékük ellenére nem rendelkeznek a betegségellenállóság kívánt szintjével. A fajtákkal szemben támasztott fokozódó követelmények szükségessé tették a génikus rezisztencia magas szintő kialakítását, fajspecifikus rezisztencia források beépítését a fajtákba, megtartva kiváló minıségi és agronómiai tulajdonságaikat. A rezisztencia nemesítési program beindítására Kalocsán került sor 1995-ben, mely 2000. évtıl kezdıdıen kiteljesedett. A főszerpaprika nemesítésben várhatóan fokozódó versenyhelyzet megköveteli, hogy az új fajták a betegségellenállóság és legfontosabb értékmérı tulajdonságok tekintetében hazai és nemzetközi összehasonlításban világszínvonalat képviseljenek, és továbbra is élvezzék a termelık és feldolgozók bizalmát. Termesztéstechnológiai (termésbiztonság, minıségnövelés, termeléshatékonyság, gazdaságosság) és élelmezésügyi megfontolások (élelmiszerbiztonság) is indokolttá tették a baktériummal szembeni ellenállóság növelését. A rezisztencia nemesítés összetett, bonyolult feladat, mely team rendszerő munkát igényel genetikus, nemesítı, bakteriológus és biotechnológus bevonásával. A legkorszerőbb nemesítési eljárásokat alkalmazó rezisztencia nemesítés utóbbi 10 évben elért nemzetközi szinten is elismert eredményei egy új korszak újabb fejezetét nyitották meg, mely különös jelentıséggel bír a főszerpaprika termelés-fejlesztésben. Az elmúlt 5 évben a nemesítıi munka eredményeként 6 fajta részesült állami elismerésben, melyek a jövıben meghatározó tényezıvé válnak a főszerpaprika termesztésben. A szabad elvirágzású fajták nemesítése mellett az utóbbi 2-3 évben megkezdtük a hibrid főszerpaprika fajták elıállítását is Kalocsán és Szegeden, azzal a céllal, hogy a főszerpaprika

- 95 -



ágazat technológiai fejlesztését korszerősítsük, gazdaságos és hatékony termelést valósíthassunk meg. (4. ábra)

KDE 05-4 F1

KFC 04-1 F1

4. ábra: Hibrid főszerpaprika fajták A hibrid főszerpaprika fajták genetikai potenciálja és minıségi értékei jelentısen meghaladják a szabad elvirágzású fajták teljesítményét, ezért intenzív termesztési körülmények között (fóliaház, szabadföldi fóliatakarásos, tápoldatos csepegtetı öntözés) e fajták termesztéstechnológiai módszereit is kifejlesztjük. A Főszerpaprika Kht. a következı idıszakban is a főszerpaprika biológiai alapjainak megteremtésében és a technológiai kutatás-fejlesztésben fontos szerepet kíván betölteni, az EU keretein belül is meghatározó tényezı kíván lenni a főszerpaprika kutatásban. Az elmúlt évtizedben fajtaelıállítás területén alkalmazott irányváltás mely a rezisztencia nemesítésben teljesedett ki, és hibrid főszerpaprika fajták elıállításában folytatódott, továbbra is elsıdleges nemesítési célkitőzésnek tekintjük. E területen a biotechnológia módszereit továbbra is alkalmazni kívánjuk. A korszerő kutatási módszerek alkalmazásával elért, nemzetközi mércével is jelentıs kutatási eredményeink a főszerpaprika termelésfejlesztésében forradalmi változást jelentenek, melyek magas színvonalon végzett főszerpaprika termesztést hivatottak szolgálni.

- 96 -


TPF

Irodalomjegyzék: Kapitány J. (2005) A főszerpaprika termesztése. Szaktanácsadási füzetek. Főszerpaprika Kutató - Fejlesztı Kht., Kalocsa, 1-22 p Kapitány J. (2006): A főszerpaprika termesztéstechnológiája és feldolgozása. Szerk.: Zatykó Lajos, Márkus Ferenc, Étkezési és főszerpaprika termesztése, Mezıgazda Kiadó 64-88p Szőcs K. (1975) A főszerpaprika termesztése és feldolgozása: Mezıgazdasági Kiadó: Budapest 1-281 p.

- 97 -

Dr. Finta József

Bibliai teremtéstörténet és evolúció

BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET ÉS EVOLÚCIÓ Dr. Finta József morálteológus Az egyik leggyakoribb érv a keresztény hit és egyáltalán mindenféle vallásos hit ellen a természettudományos felfedezések, különösen az evolúciós elmélet és az isteni teremtés tanának kibékíthetetlennek látszó ellentéte. Az evolúció – noha annak konkrét lépései még bizonytalanok a tudomány elıtt is – ma már kétségbevonhatatlannak látszó folyamat a természet rendjében. Ha azonban Darwinnak van igaza, s a világ és az ember mai arculata hosszas fejlıdés eredménye, akkor a Biblia téved. Hamis a zsidó-keresztény teremtés-tan, de minden egyéb vallás teremtés-elbeszélése vagy mítosza is. Nincs is szükség Istenre a kozmosz és az ember létrejöttéhez! Valóban igazak ezek a következtetések? A vallások, köztük a kereszténység teremtéstana és az evolúciós elmélet valóban összeegyeztethetetlen? Egyáltalán nem. A jelen cikk célja annak bemutatása, hogy a Katolikus Egyház tanítása igenis össze tudja egyeztetni a fejlıdéselméletet a bibliai teremtéstörténettel. Az evolúció felfedezése nem Isten létének vagy az isteni teremtés tételének tagadásához vezet automatikusan, hanem éppen abban segít, hogy jobban megértsük és helyesen értelmezzük a teremtés mővét, rácsodálkozva annak nagyszerőségére. A teremtı Isten hozta létre a kezdeti anyagot, amelybıl minden fejlıdés kiindult, s İ alkotta meg az értelmes, célirányos fejlıdés logikáját, menetét is. Enélkül a feltételezés nélkül mind a mai napig megmagyarázhatatlan a természet és az ember létének és értelmes rendjének kérdése. Szinte minden ember ismeri – legalábbis a keresztény vallási gyökerő társadalmakban – a világ és az ember teremtésének leírását a Bibliában. A Genezis Könyvének elsı fejezete szerint Isten hat nap alatt teremtett meg minden látható és láthatatlan valóságot, az ég és a föld megalkotásától kezdve egészen az emberig, aki a teremtés csúcsa, koronája. Ezt a bibliai történetet legtöbben – a Szentírás más részeihez hasonlóan – egészen a XIX. századig kikezdhetetlen, érinthetetlen, szóról szóra igaz isteni kinyilatkoztatásnak tekintették, amely konkrétan leírja a világmindenség keletkezésének hogyanját. A bibliai teremtéstörténet akkori értelmezése szerint „úgy látták ugyanis, hogy a Biblia Isten közvetlen tevékenységét tanítja az élılények sokféleségének kialakulásában, másrészt állandónak mondja az Isten által teremtett fajokat”1 (fixista creacionizmus). A szaktudományok fejlıdése és a vele járó kétségtelen eredmények, valós felfedezések azonban egyre inkább megingatták a bibliai teremtéstörténet ezen értelmezésének talaját. Már az újkor hajnalán akadtak tudósok (Kopernikusz, Giordano Bruno, Galileo Galilei stb.), akik kétségbe vonták az ún. biblikus világképet, vagyis a földközpontú világszemléletet. Az akkori katolikus egyház már ezt is támadásnak vette a keresztény hit tisztasága ellen, s fıként azokkal szemben, akik valóban harcias módon szálltak szembe a kor egyházi hatóságaival, s a természetre vonatkozó, alapvetıen igaz megfigyelésekbıl mindmáig hamisnak tartott teológiai megállapításokat vontak le, túlzott keménységgel lépett föl. Az alapvetı áttörést a szaktudományok részérıl azonban Charles Darwin (+1882) munkássága és írásai jelentették. Az evolúció felfedezése, a fejlıdéselmélet megalkotása végképp betömhetetlen rést ütött a Szentírás által bemutatott teremtés-elképzelés falán. „Darwin szerint fejlıdésbeli kapcsolat áll fenn minden élılény között azáltal, hogy az új fajok az élık világában 1

SATTLER, Dorothea - SCHNEIDER, Theodor, Teremtéstan. In A dogmatika kézikönyve, I. kötet, 211. o., Vigília, Budapest 1996.

- 98 -


TPF

mindig az elızıekbıl fejlıdnek ki. Az e folyamatban közremőködı tényezıket szelekciónak és mutációnak, kiválasztásnak és az öröklés megváltozásának nevezte. … 1871-ben jelent meg könyve Az ember eredetérıl, amelyben azt állította, hogy az emberi lét az állatiból fejlıdött ki.”2 Maga Darwin tudományos megfigyeléseibıl és állításaiból nem vont le olyan következtetést, hogy ne lenne szükség teremtı Istenre. Sıt, tıle származik a következı idézet: „Éppen az kényszerít engem Isten létének elfogadására, hogy nem tudom elhinni, hogy ez a csodálatos világ véletlenül keletkezett.” A radikális darwinisták azonban szenvedélyesen egyházellenes éllel adták elı a fejlıdéselméletet, s azt a nézetet képviselték, hogy fölöslegessé vált az ember és a világ Isten általi teremtésének tétele. Hosszú ideig tartó, káros és terméketlen viták kezdıdtek a szaktudományok és a teológia képviselıi között, melyek nem látszottak eredményre vezetni. „Mindmáig lehet találkozni (valójában nem tudományos) vitákban avval a gyanúval, hogy a teremtésteológia összeegyeztethetetlen a modern világképpel.”3 Azonban az evolúciós elmélet és a teremtéstan valóban kizárja egymást? Az elmúlt évtizedekben mind a szaktudományok, mind a teológia álláspontja sokat változott. A szaktudományok is egyre inkább belátják a maguk határait, a teológiában pedig tért nyert a Biblia történeti-kritikai egzegézise, mely lehetıvé tette a szentírási szövegek, köztük a teremtéselbeszélés megfelelı értelmezését. Napjainkra komoly szaktudósok nem vonják kétségbe a kozmosz és az ember isteni teremtettségérıl szóló tanítás létjogosultságát. Az egyház hivatalos tanítása pedig elfogadja az evolúciós elmélet alapjait, mindazt, ami jelen tudásunk szerint egyértelmően bebizonyítottnak tőnik a világ és az élılények mai alakjának kialakulásával kapcsolatban. Nem akadályozza az egyház a szaktudományok további kutatásait sem, elismerve azok illetékességét a természet törvényeinek feltérképezésében. Jelen elıadásom elsı két pontjában a Szentírás értelmezésével, valamint a hit és az ész együttmőködésével kapcsolatos katolikus tanítás rövid ismertetésével rámutatok arra, hogyan vált lehetségessé az evolúciós elmélet elfogadása a teológia részérıl a Teremtéstörténet dogmáinak kétségbe vonása nélkül. A harmadik pontban pedig vázolom azt a módot, ahogyan a katolikus teológusok konkrétan összeegyeztetik az isteni teremtés tételét a fejlıdéselmélet ma már kétségbevonhatatlannak tőnı állításaival. 1. A Szentírás értelmezése „A bibliatudomány mővelıi napjainkban olyan magyarázatokat tesznek közzé, amelyek jelentıs mértékben eltérnek a Szentírás korábbi magyarázataitól. Így például azt tanítják, hogy a világ teremtése nem hét nap alatt ment végbe, a nıt nem a férfi oldalbordájából formálta Isten, a paradicsom a leírt módon soha sem létezett, és az elsı bőn elkövetése sem a bemutatott módon történt. … Nagyon is érthetı tehát, ha ilyen és hozzájuk hasonló állítások hallatán a Bibliának nem egy olvasója elveszti a biztonságérzetét és felteszi a kérdést: Hát nem igaz az, ami a Bibliában benne van? Az egyház félrevezetett volna minket? Nem az Isten szava a Biblia?”4 Miként egyeztethetı ez össze azzal a tanítással, miszerint a Biblia sugalmazott (Isten Szentlelkétıl sugallt) „Szentírás”? Mind a mai napig számos kisebb keresztény felekezet, szekta elkeseredett küzdelmet vív a Biblia szó szerinti értelmezésének lehetıségéért. Ennek azonban sokszor ellent mondanak a szaktudományos felfedezések egyre inkább bizonyított állításai. A katolikus egyház Tanítóhivatala – a protestáns és katolikus bibliakutatók nyomdokait és eredményeit követve – ma már nem tartja a Szentírást olyan mőnek, amelyet történelemkönyvként vagy biológiakönyvként is használni, alkalmazni lehetne. A Szentírásról egyébként soha nem vallották a keresztények, hogy az égbıl hullott volna alá, mint ahogyan 2

Uo. 211. o. SATTLER – SCHNEIDER, Teremtéstan, 130. o. 4 KREMER, Jacob, A Biblia – Isten szava mindenkinek, Szent István Társulat, Budapest 1992, 10-11. o. 3

- 99 -

Dr. Finta József


pl. a mormonok alapítója, J. Smith állítja az általa lefordított „Mormon könyve” c. írásról. Azt sem vallotta soha az egyház, hogy közvetlenül Istentıl írt, vagy általa valakinek szó szerint lediktált mő lenne a Biblia, mint ahogy az iszlám hívık vallják mind a mai napig a Koránról.5 Tény azonban, hogy az isteni sugalmazást sokáig úgy értelmezte a katolikus teológia, hogy abban az isteni Szerzı szerepe túlságosan egyoldalúan érvényesült az emberi szerzıkkel szemben. Mintha Isten pusztán passzív eszközként használta volna az emberi szerzıket, mint egy írnok a tollat vagy egy zenész a hangszert. Ilyen elképzelés számára persze lehetetlennek tőnt, hogy a Bibliában lennének olyan adatok, amelyek nem felelnek meg mindenben az igazságnak. Ezt a szemléletet változtatta meg folyamatosan a történeti-kritikai módszer, amelynek fényében elıször protestáns, majd katolikus biblikusok a XIX. századtól kezdve újraolvasták a Szentírás könyveit. A szemléletváltás egész folyamatának leírása meghaladja jelen elıadás kereteit. Lényege azonban az, hogy az isteni sugalmazás tényének érintetlenül hagyásával sokkal komolyabb szerepet szánnak a Szentírás keletkezésében az emberi közremőködıknek. Az egyház hivatalos szervei sokáig gyanúval méregették azokat a teológusokat, akik a történelmi tények és a szaktudományos eredmények fényében kritikus szemmel olvasták a szentnek tartott iratokat. Idıvel azonban egyre inkább elfogadták módszerüket és eredményeiket. Már XII. Pius pápa az 1943-ban kiadott „Divino afflante spiritu” címő enciklikájában elismerte a bibliai szövegek sajátos elıadási formáját, és arra biztatott, hogy a szövegek mondanivalóját irodalmi mőfajuknak beható tanulmányozása által tárják fel.6 Miután az új módszerekkel történı kutatás szabaddá válása nyomán egyre teljesebben kirajzolódott a szentírási könyvek keletkezéstörténete, világossá vált, hogy az isteni sugalmazást nem minden egyes szóra kell érteni, hanem a szövegben megbúvó hitbeli és erkölcsi mondanivalóra. A II. Vatikáni Zsinaton végül végképp sikerült „a sugalmazottság és a tévedhetetlenség kérdésében a szők korlátokat áttörni. Ez úgy vált lehetıvé, hogy az emberi szerzı közremőködését jobban figyelembe vették, mint addig. Ezenkívül az irodalmi mőfajokat illetı újabb ismeretek is szerepet játszottak benne. Ha a sugalmazott szerzık emberi módon írnak, akkor használhatják, sıt kell is használniuk környezetük kifejezıeszközeit, ha azt akarják, hogy megértsék ıket. Ezek a kifejezıeszközök idıvel elveszíthetik kapcsolatukat a természettel, vagy a történelemmel, sıt ilyen vonatkozásban helytelenné is válhatnak és tévedéseket is foglalhatnak magukba (pl. a természeti folyamatokat vagy a történelemmel kapcsolatos elképzeléseket illetıen). Emiatt azonban a Biblia könyveinek szerzıit nem vádolhatjuk azzal, hogy amit írtak, nem felel meg az igazságnak. İk a maguk korának nyelvén tanították az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkre a szent könyvekbe bele akart foglalni.”7 A Biblia hetvenkét könyve sok különbözı mőfajt képvisel. Legtöbbje egyáltalán nem is azzal az igénnyel készült, hogy abból történelmi vagy természettudományos következtetéseket vonjanak le. Vannak írások, melyeknek mőfaja vallási dráma, vagyis olyan, teljes egészében kitalált történet, ami nagyon fontos és igaz mondanivalót tartalmaz, örök emberi kérdésekre ad választ. Ilyen például a bőnbeesés története. Vannak mondák, vagyis olyan, hosszú ideig szájhagyomány útján továbbadott történetek, amelyekben keverednek a történetileg valós, igazolható elemek a pusztán kitalált, hozzáköltött vagy túlságosan kiszínezett elemekkel. (Pl. a Pátriárkák történetei). Természetesen vannak olyan könyvek is a Szentírásban, amelyek valamely konkrét eseményt, eseménysort kívánnak leírni, bemutatni. Ezeken sem kérhetık azonban számon a mai történetírás kifinomult, technikai eszközök segítségét is igénybevevı módszerei. Valamint nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a történetírás vagy bármely híradás akár a legegyszerőbb eseményrıl sohasem függetleníthetı az író vagy elbeszélı személyétıl, egyéni beállítottságától, szubjektív szempontjaitól, megfigyelı képességétıl, ismereteitıl, módszereitıl stb. Ezért van 5

vö.: KREMER, A Biblia – Isten szava mindenkinek, 16. o. vö.: SATTLER – SCHNEIDER, Teremtéstan, 213. o. 7 KREMER, A Biblia – Isten szava mindenkinek, 19. o. 6

- 100 -


TPF

az, hogy ha akár napjainkban is négy különbözı szemtanút kérdezünk meg valamely eseményrıl, azok négyféleképpen fogják elbeszélni azt. A katolikus teológia tehát továbbra is Istentıl sugalmazott írásoknak tekinti a Biblia könyveit, melyekbıl a vallási és erkölcsi mondanivalót tekinti a hit tárgyának. Ahhoz azonban, hogy az egyes könyveket helyesen értelmezzük, és el tudjuk különíteni az esetlegesen tévedéseket is tartalmazó emberi szövegben a tévedhetetlen hittartalmat, szükséges, hogy mindig figyelembe vegyük az adott írás mőfaját, kortörténeti hátterét, a korabeli társadalom ismereteit. Isten ugyanis nem a természetes erık (ész, értelem, képzelıerı, nyelv, szív és a környezet hatása) kikapcsolásával ismertette meg magát és akaratát. Nem is tehetett így, ha azt akarta, hogy az emberek, akiknek üzenetét szánta, megértsék. A sugalmazásról szóló katolikus tanítás tehát röviden a következı: „Elıször: az Isten a szerzıje a Biblia minden könyvének, a szó valódi értelmében épp úgy, mint analóg módon, mert létüket az Ó- és Újszövetségben végzett kinyilatkoztató tevékenységnek köszönhetik, és egyedülálló módon ezt a kinyilatkoztató tevékenységet fejezik ki, mégpedig írott szóként. … Másodszor … minden leírt és kimondott szó végsı fokon csak akkor nevezhetı a szó teljes értelmében szó-nak, ha a hallgató, illetıleg az olvasó felfogja, megérti. … Ebben az összefüggésben fel kell hívni arra is a figyelmet, hogy az Újszövetségben gyakrabban olvashatunk a Szentlélek sugalmazó tevékenységérıl a Biblia üzenetének befogadójára, mint keletkezésére vonatkoztatva. … Isten sugalmazó tevékenysége tehát nem merül ki a Szentírás létrehozásában, hanem elsısorban a megértésére irányul. … A Biblia megértéséhez, amely Istennek a szava emberi szavakba öltöztetve, elengedhetetlen a nyelvhasználat korhoz és helyhez kötött voltának szem elıtt tartása.”8 A szentírásértelmezés ezen új módjának figyelembevételével a legtöbb katolikus teológus a Teremtéstörténet mőfaját „a teremtı Istent dicsıítı himnusz”-ként határozza meg. Vagyis semmiképpen sem történeti jellegő vagy természettudományos írás. A belıle kiolvasható, a keresztény hit állandó tárgyát képezı legfontosabb dogmák pedig a következık: 1. A világot és az embert Isten teremtette, a kozmosz és az ember tehát teremtmény. 2. Isten puszta akaratával a semmibıl teremtett. 3. A világot és az embert Isten eredetileg jónak teremtette, megajándékozva azonban a szabadság lehetıségével, mely utat nyitott a jó elutasítására és a rossz létrehozására. 4. A teremtés oka Isten szabad szeretete, amellyel létét megosztja teremtményeivel. A teremtmények – így az ember – célja tehát Isten megdicsıítése. 5. A teremtés valamiképpen az emberben csúcsosodik ki, Isten a világot neki adta és reá bízta. 6. Az ember számára elengedhetetlen, hogy kiszakadva a hétköznapok monoton egyhangúságából, felülemelkedve az anyagvilágon megtartsa az „Úr napját”, vagyis ápolja az Istennel való kapcsolatot és önnön istenképiségét. 2. A hit és az ész különbözısége és együttmőködése A bibliai teremtéstörténet és az evolúciós elmélet összeegyeztetését egy olyan alapvetı, sok területre kiható változás tette lehetıvé, aminek a szentírási szövegek értelmezésében végbemenı változás is egy része csupán. A hit és az ész, vagy pontosabban fogalmazva a természettudományok és a teológia közötti kapcsolat megváltozásáról, helyesebben helyreállításáról van szó. A keresztény hit nagyon korán érintkezésbe került annak a kornak tudományával, amelyben kibontakozni kezdett, fıként a görög-római filozófiával. Mind jobban és jobban felhasználta a filozófia nyelvezetét, alapfogalmait, hogy mondanivalóját, a hit üzenetét érthetıvé tegye a pogány (nem zsidó) környezetbıl származók részére is. Késıbb, az ún. „keresz8

KREMER, A Biblia – Isten szava mindenkinek, 23. o

- 101 -

Dr. Finta József


tény középkorban”, a skolasztikus teológia virágzásának idején nem látszott szinte semmilyen ellentmondás a hit és a tudományok állításai között. A különféle tudományok, a „szabad mővészetek” a kor tudásszintjén jól összhangba hozhatók voltak a hittudomány tételeivel, sıt, a tudományok a teológia, az Istenrıl és az isteni dolgokról szóló tanítás „szolgálóleányaiként” funkcionáltak. Gyökeres változás zajlott le azonban az újkortól kezdve, mely különösen felgyorsult az ipari forradalom és a felvilágosodás korában. A természettudományos felfedezések és a belılük levont következtetések nyilvánvalóan ellentmondtak számos keresztény hittétel korabeli magyarázatának, illetve olyan állításoknak, amelyek soha nem érintették ugyan a keresztény hit alapvetı mondanivalóját, az egyház mégis saját állásfoglalásként tartotta számon és a hittartalomhoz sorolta ıket. (Pl. a geocentrikus világkép vagy a Föld mozdulatlansága stb.) A teológia és a természettudományok közötti szakadék egyre mélyült. Leginkább éppen a világ és az ember teremtésének hagyományos értelmezését (fixista kreacionizmus) tartották összeegyeztethetetlennek a darwini fejlıdéselmélettel és az azt alapul vevı kutatások eredményeivel. A természettudományokkal folytatott harcban a vallás „fokozatosan meghátrálni kényszerült. Idıközben gyakorlatilag minden természeti jelenségre adódott tudományos magyarázat. Mindezek a magyarázatok természetfeletti okok nélkül mőködnek. … Néhány filozófus és tudós ebbıl arra következtetett, hogy ma már a naturalizmus az egyetlen racionálisan felvállalható álláspont. A naturalizmus elıször is azt jelenti, hogy csak a természet létezik és nincs semmi természetfeletti. … minden, ami létezik, természet, éspedig olyan, amilyennek a tudományok ismerik meg, azaz csakis a tudományok képesek a természet megbízható megismerésére. … Még magát a vallást is meg kell tudnunk magyarázni természetes úton: vagy az evolúció-biológiával vagy a neurológiával.”9 Napjainkra azonban, ahogyan a bevezetıben is említettem, ismét megváltozott a helyzet. Mind a természettudományok, mind a teológia tisztázta saját illetékességi területét, a közöttük lévı alapvetı különbségeket, valamint elismeri a párbeszéd és az együttmőködés fontosságát. Már az I. Vatikáni Zsinat tanítja a „Dei Filius” kezdető dogmatikus konstitúciójában, hogy „A megismerésnek két rendje van, melyek nemcsak kiindulópontjukban, hanem tárgyukban is különböznek. Különböznek kiindulópontjaikban, mert az egyik rendben a természetes ésszel, a másikban az isteni hittel ismerünk meg. Különböznek tárgyukban, mert azon az igazságon kívül, amihez a természetes ész eljuthat, a hit tárgya az Istenben elrejtett misztérium, amit, ha Isten ki nem nyilatkoztatja, meg nem ismerhetnénk.”10 II. János Pál pápa tanítása szerint szükség van mind a tapasztalatra épülı szaktudományokra, mind a spekulatív filozófiára, mind pedig a teológiára, hiszen ezek mind az ember igazságkeresésének eszközei, s a maguk különféle módszereivel más-más szinteken elhelyezkedı, de egyformán nélkülözhetetlen igazságokra derítenek fényt. „A legnagyobb csoportot az igazságok azon formái alkotják, melyek a közvetlen belátásra alapszanak vagy a tapasztalat bizonyítja ıket. Ezek az igazságok a mindennapi élet és a tudományos kutatás területére tartoznak. Másik szintre tartoznak a filozófiai jellegő igazságok, melyekhez az ember az ész spekulatív képességével jut el. Végül vannak a vallási igazságok, melyek alapjai részben a filozófiába nyúlnak. Ezek az igazságok azokban a válaszokban találhatók, melyeket a saját hagyományaikat követı különbözı vallások kínálnak fel a végsı kérdésekre.”11 A természettudományok soha nem adhatnak kielégítı választ az ember legalapvetıbb, végsı kérdéseire: Miért van valami és miért nincs inkább semmi? Miért van a világ és az ember? Mi a célja? Mi a rossz és miért van? Van-e valami megoldás rá? Mi az erkölcsiség végsı alapja? stb. A tudományok a „hogyan” kezdető kérdésekre adnak választ a világ és az ember 9

KREINER, Armin, A rend – Isten ujjlenyomata vagy a véletlen mőve, in Mérleg, 2006/1., 40-41. o. II. JÁNOS PÁL PÁPA, Fides et ratio, Szent István társulat, Budapest 1999, 18. o. 11 II. JÁNOS PÁL PÁPA, Fides et ratio, 40. o. 10

- 102 -


TPF

keletkezésével kapcsolatban, de a „miért” kezdető kérdések megválaszolása nem tartozik illetékességi területükhöz. A hit azonban éppen ezekre a kérdésekre ad magyarázatot. Ebbıl természetesen hiba lenne olyan következtetést levonni, hogy a hit és az ész, a vallás és a tudomány útjai végérvényesen és teljesen ketté kell, hogy váljanak. A harcot úgy kerüljük el, hogy a természettudományosan kutatható és megmagyarázható dolgok területére nem engedjük be a vallást, a természetfeletti jelenségek területérıl pedig számőzzük a tudományt. Nem, ez helytelen eljárás lenne és féligazságok megfogalmazásához vezetne mindkét oldalon. Armin Kreiner olyan megoldást javasol, amit ı „párbeszédes változatnak” nevez. Noha a hit és a tudomány integrációjára és szintézisére való törekvés feszültségekkel teli vállalkozás és a konfliktusok továbbra sem zárhatók ki teljesen, mégiscsak együttes alkalmazásuk vezet közelebb bennünket a teljes igazsághoz. Az „írás könyvét” (Biblia) és a „természet könyvét” együttesen kell olvasni, a teológusoknak és a természettudósoknak állandó párbeszédet kell folytatniuk egymással. Fontos, hogy a keresztény ember ne csak tudomásul vegye a természettudományos világképet, hanem építse is be hitvallásába, hiszen a hit és a tudományok részben egyazon valóságról beszélnek.12 Írásom utolsó, legfontosabb pontjában éppen azt kívánom bemutatni, hogyan építhetı be az evolúciós elmélet a keresztény tanítás teremtésrıl megfogalmazott hitvallásába. 3. Isten fejlıdı világot teremtett. Középiskolás koromban, a kecskeméti Piarista Gimnázium diákjaként hallottam a biológiatanáromtól (aki szerzetespap is volt) elıször ezt a kijelentést, amely azonnal megragadott, és be kell, hogy valljam, meg is nyugtatott. Megnyugtatott, hiszen én, a hívı katolikus fiatal egyre nyugtalanítóbbnak találtam az evolúciós elmélet mellett felhozott tudományos bizonyítékokat, s már nem tudtam a korábbi gyerekes gúnyolódással túltenni magam azon az abszurd állításon, hogy „az ember a majomból lett”. Azóta sem találtam rövidebb, egyszerőbb és igazabb megfogalmazást a teremtéstan és a fejlıdéselmélet összeegyeztetésére: igen, az Isten fejlıdı világot teremtett. Ma már kétségbevonhatatlan ténynek számít, hogy az evolúciós elmélet nem magyarázza meg magát a létet, a fejlıdés kiindulási pontjául szolgáló anyag keletkezését. Valamint nem magyarázza meg magának az értelmes fejlıdésnek a folyamatát sem, ami az evolúcióban megmutatkozik. Minden olyan elmélet, amely eddig a teremtı Isten kizárásával próbálta magyarázni a világ és az ember létét, a természet „redukálhatatlan komplexitását”13, vagyis a kozmosz utánozhatatlan összetettségét és rendezettségét, kudarcot vallott. Rendkívül jelentıs, összetett fejlıdési folyamatok, „minıségi ugrások” figyelhetık meg a természetben, amelyek magyarázat után kiáltanak. Ilyen „minıségi ugrás” az élettelen anyagból az élı szervezet létrejötte, vagy magának az értelmes személyiséggel rendelkezı embernek a megjelenése. Az anyag, illetve az anyagi világegyetem örökkévalóságába vetett „hit” sokkal kevésbé tőnik ésszerőnek, mint a személyes és értelmes teremtıbe és rendezıbe vetett hit. Az esetleges anyag ugyanis nem magyarázza meg saját létét. Ami elpusztulhat, annak keletkeznie is kellett – nem örökkévaló. Még kevésbé magyarázható pusztán materialista kiindulópontból a világegyetem létezıinek értelmes rendje és célirányos fejlıdése. Voltak olyan álláspontok is, melyek szerint a létezık és az élılények mai állapotát véletlen események, összejátszások sora hozta létre. A véletlen azonban igazából nem valami megmagyarázhatatlan, céltalan esemény, hanem csak a számunkra nem ismert ok-okozati öszszefüggéseket hívjuk így. A véletlen csupán a tudásunk határát jelzı kifejezés.14 „Pusztán az 12

Vö.: KREINER, A rend – Isten ujjlenyomata vagy a véletlen mőve, 46-47. o. KREINER, A rend – Isten ujjlenyomata vagy a véletlen mőve, 43. o. 14 Vö.: TURAY Alfréd, Kozmológiai antropológia, hittudományi fıiskolai jegyzet, Szeged, 1987, 30. o. 13

- 103 -

Dr. Finta József


anyag véletlenszerő játékának köszönhetjük az életet? Sokan talán igennel felelnek, pedig a dolog nem ilyen egyszerő. A legegyszerőbb sejtben is iszonyatosan sok molekula dolgozik meghatározott céllal, sajátos feladatkörrel és hallatlan precizitással. A kólibacilusban például hárommillió nukleotidpár van. … Létrejöhetett önmagától egy ilyen bonyolult rendszer, azaz elképzelhetı, hogy véletlenszerően rakódtak össze építıkövei? Cairns-Smith „The Life Puzzle” címő könyvében szemléletes példával világítja meg a véletlenszerő összerakódás esélyét. Tegyük fel, hogy egy majmot ültetünk az írógép elé, s a majom másodpercenként leüt egy betőt. Ha sokáig hagyjuk dolgozni, néhány oldalnyi szövegben már fogunk találni olyan betőcsoportot, amely megfelel valamilyen rövid, értelmes szónak. Darwin A fajok eredete címő mővének elsı mondata azonban csak tíz a száznyolcvanadikon év alatt jelenhetne meg egyszer a vaktában gépelgetı majom mővében. Ez elképesztıen nagy szám, amely jóval felülmúlja a világmindenség feltételezett életkorát. Ha nagyon sok majommal dolgoztatunk, az sem megoldás, mert akkor is az értelmetlen sorozatoknak van nagyobb esélyük, s nem az értelmeseknek. Az egész könyv megjelenésére pedig hiába várnánk. … A legegyszerőbb élılények sem véletlenül rakódtak össze molekulánként, hanem egy hosszú, kísérletezı folyamatban, amelyben szerepe van ugyan a véletlennek, de amelyben a véletlen irányítás alá került. Az irányított véletlen fogalmának megértéséhez térjünk vissza a gépelgetı majom hasonlatához. Könnyítsük meg majmunk munkáját! Ha egy szót szerencsésen eltalált, félretesszük, és most a másodiknál folytathatja kísérletezését. Ez esetben már 18 milliárd év alatt megjelenhetne egyszer a kívánt mondat. Ha pedig betőnként tennénk félre a sikeres találatokat, az idézet megjelenésére csak másfél órát kellene várnunk. De … becsapnánk magunkat, ha azt mondanánk, hogy a majom egészen véletlenül írta le a darwini mő elsı mondatát. Hasonlóképpen: az élet megjelenése sem pusztán a véletlen mőve.”15 Sok szaktudós a természet rendjének, az élılények fejlıdésének magyarázatát a biológia törvényeiben látja. Csakhogy a törvényekre utalás még nem oldja meg az élet keletkezésének filozófiai problémáját. A biológiai törvény ugyanis nem valamiféle démon vagy szabályozó kísértet, hanem az anyagi folyamatok szabályosságára, önszervezıdésére és önfelülmúlására utaló emberi tétel. A törvények önmagukban nem hoznak létre semmit. Ezen kívül a törvények csak leírják valaminek a mőködését, de a mőködés miértjére nem adnak választ. A törvények pusztán leíró, és nem megokoló sémák.16 Éppen a természet rendjében megnyilvánuló, emberek által felfedezett és megfogalmazott értelmes törvényszerőségek utalnak a legnyilvánvalóbban az értelmes rendezıre, magára az alkotó személyre. A katolikus egyház tanítása elfogadja az evolúciós elmélet lényegét, mely szerint a világ mai arculata és az élılények mai formája fejlıdés eredménye, alacsonyabb rendő élı szervezetekbıl fejlıdtek ki. Az emberre vonatkoztatva is elfogadjuk ezt. Azonban tudatában vagyunk annak is, hogy az evolúció lépcsıfokai még bizonytalanok a tudomány mai ismeretei szerint. Az ısrobbanás elmélete ugyanúgy hipotézis, mint sok más tudományos feltevés a kezdet kezdetérıl és a fejlıdés konkrét lépéseirıl. Az egyház ezért nem bocsátkozik bele a természettudományok szakterületére tartozó vitákba, s nem foglal állást ezekben a még bizonytalan kérdésekben. Mindössze annyit állapít meg, hogy a fejlıdéselmélet nem áll ellentétben a teremtés dogmájával. Az isteni teremtés hite ugyanis éppen azokra a szaktudományok által megválaszolhatatlan kérdésekre adja meg a választ, amelyek a lét kezdetére és a fejlıdés értelmes rendjének miértjére, céljára vonatkoznak. Már Aquinói Szent Tamás elismeri a természet erıinek, törvényszerőségeinek szerepét a világ rendjében és fejlıdésében, s nem azt vallja, hogy minden egyes változás vagy elırelépés Isten közvetlen „közbeavatkozó” tevékenységének mőve. Azonban különbséget tesz eszköz-jellegő okok (causa instrumentalis) és a fı ok, a létesítı ok (causa principalis) között. Az 15 16

TURAY Alfréd, Kozmológiai antropológia, 25-26. o. Vö.: TURAY Alfréd, Kozmológiai antropológia, 33-34. o.

- 104 -


TPF

élet létrehozásakor csakúgy, mint az értelmes ember megjelenésekor az élettelen anyag meglepı módon felülmúlta önmagát, olyan ötletes mintákat hozott létre, amelyek nem vezethetık vissza az élettelen anyagi formákra. Ez az önfelülmúlás magyarázatra szorul. Minthogy az életet létrehozó természeti okok alacsonyabb rendőek, mint az okozat (élet), az anyag önszervezıdésének meglepı jelenségét csak úgy magyarázhatjuk megfelelı módon, ha az életet elısegítı természeti okokat eszköz-okoknak tekintjük. Az eszköz-ok olyan valóság, amely más oknak rendelıdik alá, amelyet más ok használ, és amely e másik okkal együtt hozza létre az okozatot. A fıoknak vagy elsı oknak mindig tökéletesebbnek kell lennie, mint az általa kiváltott okozat. Az eszköz-ok esetében azonban nincs ilyen követelmény. A biológiai minták megjelenésének transzcendentális fıoka Isten. Az élet, majd az ember megjelenésében mutatkozó létnövekedés végsı fokon Istentıl ered, de úgy, hogy megvalósításában az élettelen anyagi létezık is közremőködtek, mint eszköz-okok.17 Szent Tamás tanításait a 20. században a természettudományos eredmények figyelembevételével fıleg Teilhard de Chardin és Karl Rahner jezsuita szerzetesek fejlesztették tovább, s elsısorban az ı munkásságuk tette lehetıvé az evolúciós elmélet és a bibliai teremtéstörténet összehangolását az egyházi tanításban. Rahner szerint az élettelen anyagot Isten képesíti az önfelülmúlásra, de úgy, hogy az isteni teremtı tevékenység nem megy át az anyag tulajdonába. Isten nem csodás módon és nem kívülrıl nyúl bele teremtésébe, hanem eleve megadja, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztassák. Isten nem kényszeríti az eszközöket, hanem természetüknek megfelelıen használja ıket. Ez a magyarázata annak, hogy az abiogenezis folyamata az ember oldaláról nézve véletlenszerő tömegjelenségeken keresztül valósul meg.18 P. Teilhard de Chardin az evolúciót ortogenezisnek, vagyis irányított összetetté válásnak nevezi. İ is az isteni irányítóra fordítja tehát a figyelmünket. Miben áll tehát valójában az isteni teremtı tevékenység? Nagyon leegyszerősítve a következıképpen fogalmazható meg. Az Isten alkotja meg a kezdeti anyagot, amelybıl a fejlıdés kiindul. Isten alkotja meg és felügyeli a „játék logikáját”, vagyis a fejlıdés menetét. İ teszi képessé az anyagot, majd az élılényeket az önfelülmúlásra. İrá, mint végsı okra, létesítı okra vezethetık vissza eszköz-okként a természeti törvények, a véletlennek látszó események. Hangsúlyozni kívánom, hogy az emberi lélek megjelenését pedig a katolikus tanítás mind a mai napig Isten közvetlen teremtı tevékenységének tudja be minden egyes emberi személy esetében. A lélek ugyanis nem azonosítható, illetve helyettesíthetı be a bármely bonyolult és összetett agyi folyamatokkal. Noha a lélek, a lelki tevékenységek megnyilvánulása nem választható el a testtıl, a lélek mégsem pusztán a test, a bonyolult módon szervezıdı anyag tevékenységeinek halmaza. Az Isten által teremtett lélek „használja” az erre a célra alkalmassá fejlıdött testet, s nem a testi folyamatok „alkotják meg” a lelket. Napjainkban tehát „a fejlıdéselméletet nem látjuk ellentétben a hittel, sıt nagyszerőbbnek tartjuk azt a gondolatot, hogy Isten fejlıdı világot teremtett, mint azt, hogy állandóan foltozgatta mővét. … A teológusnak sem kell aggódnia, mert a teremtésrıl szóló tan sértetlen marad. A világ teremtettsége a világ gyökeres és maradandó (nem csupán a kezdetre korlátozódó) függıségét jelenti: Isten megalkotja, megtartja a logikus világot, együttmőködik a dolgokkal és megalapozza önfelülmúlásukat. Ilyen értelemben a teremtés minden alapanyagot és teremtményi közremőködést kizáró, sajátosan isteni mőködés. E megalapozó isteni mőködés nélkül semmi sem jöhetett volna létre, és ezért a világ minden eleme és eseménye Isten teremtménye.”19

17

Vö.: TURAY Alfréd, Kozmológiai antropológia, 34. o. Vö.: RAHNER, Karl, Das Problem der Hominisation, Herder, Freiburg, 1961., 69. o. 19 TURAY Alfréd, Kozmológiai antropológia, 68 –70. o. 18

- 105 -

Dr. Finta József


Irodalemjegyzék Sattler, Dorothea - Schneider, Theodor, Teremtéstan, In: A dogmatika kézikönyve, Vigília, Budapest 1996. Kremer, Jacob, A Biblia – Isten szava mindenkinek, Szent István Társulat, Budapest 1992. Kreiner, Armin, A rend – Isten ujjlenyomata vagy a véletlen mőve, In: Mérleg, 2006/1. II. János Pál pápa, Fides et ratio, Szent István társulat, Budapest 1999. Turay Alfréd, Kozmológiai antropológia, hittudományi fıiskolai jegyzet, Szeged, 1987. Rahner, Karl, Das Problem der Hominisation, Herder, Freiburg, 1961. Darwin, Ch. R., A fajok eredete, Helikon, Budapest, 1973. Aquinói Szt. Tamás, Opera omnia, Vivés, Paris, 1871-tıl. Jacob, Fr., A tojás és a tyúk, Európa, Budapest, 1974. Alszeghy Z., A kezdetek teológiája, TKK., Róma, 1979.

- 106 -


TPF

- 107 -

Dános Anikó

A matriarchátustól a „Girl Power”-ig, avagy a nık társadalmi és gazdasági helyzetének változása az idık folyamán

A MATRIARCHÁTUSTÓL A „GIRL POWER”-IG – AVAGY A NİK TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI HELYZETÉNEK VÁLTOZÁSA AZ IDİK FOLYAMÁN Dános Anikó fıiskolai docens A történelem során a nık társadalmi helyzete, az élet különbözı területein betöltött szerepük hatalmas változásokon ment keresztül. Hosszú, izgalmas és nem ritkán küzdelmes út vezetett el jelenkorunkig, amikor a nık egyenjogúságnak kérdését egyre inkább komoly és megoldásra váró problémának látják már a döntéshozók. A nık munkaerı-piacon történı megjelenése és képzési színvonalának megnövekedése tekinthetı két olyan fontos tényezınek, melyek következtében a nık a férfiakéval egyenlı jogokat és bánásmódot követeltek maguknak az élet minden területén, szervezett mozgalmak megjelenése formájában. Ezek a törekvések vezettek azokhoz a – elsısorban a XX. században bekövetkezı – jelentıs kulturális, társadalmi és gazdasági változásokhoz, amelyek a nemi szerepek és modellek alapvetı átrendezıdését eredményezték. A történelem során a nık társadalmi helyzete, az élet különbözı területein betöltött szerepük hatalmas változásokon ment keresztül. Hosszú, izgalmas és nem ritkán küzdelmes út vezetett el jelenkorunkig, amikor a nık egyenjogúságnak kérdését egyre inkább komoly és megoldásra váró problémának látják már a döntéshozók. A kezdet kezdetén Az emberiség fejlıdésének legalacsonyabb fokán nıági leszármazás létezett [Lewis Morgan: Az ısi társadalom, 1877]. Abban a korban az ún. csoportházasság volt a legelterjedtebb családforma. A nemzetségi rendszerben különbözı nemzetségek kötöttek házasságot, a saját nemzetségbelivel való házasságkötést ugyanis „a vérrokonság miatt” tiltották. A nemzetségek házasságkötésének értelmében ezen nemzetségek tagjai szabadon élhettek nemi életet bárkivel, aki a másik nemzetségbe tartozott, saját nemzetségbelivel azonban szigorúan tilos volt. A csoportházasságnál tehát az anya és az apa nem egy nemzetséghez tartozott. Ilyen helyzetben azonban a gyermek szülei tekintetében egyedül az anya személye a biztos, az apáé teljesen bizonytalan, hiszen például egy „A” nemzetségbeli nı ugyanabban az idıben „B” nemzetség összes férfitagjával állhatott szexuális kapcsolatban. Így a megszületett gyermek az anya nemzetségébe került, s a leszármazást csak nıágon lehetett vezetni, követni. A nıági leszármazás azokat kapcsolta össze, akik leszármazásukat egy feltételezett közös ısanyától vezették le. A nıági leszármazást a fejlıdés során térben és idıben fokozatosan felváltotta a férfiági, úgy, hogy a nemzetségi rendszer fennmaradt. A változás hátterében kettıs folyamat állt: - egyrészt, a családforma egyszerősödött, a csoportházasságot felváltotta a pároscsalád (egyes párok házassága), ezáltal a szexuális viszonyok átláthatóbbá váltak, és a gyermekek apjának személye is egyre biztosabban megállapíthatóvá vált. A pároscsalád helyét késıbb átvette a többnejőség, majd a folyamat eljutott a monogámia szintjére. Látható, hogy a fejlıdés során egyre inkább biztossá vált az apa személye a születendı gyermek esetében. De ez önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy a nıági leszármazást felváltsa a férfiági;

- 108 -


-

TPF

másrészt, fontos tényezı volt a magántulajdon megjelenése, elterjedése, felhalmozódása, és ezzel párhuzamosan az öröklés kérdése. A tulajdon ugyanis nemzetségen belül öröklıdött, így a gyermekek az apjuk halála után ki voltak zárva az öröklésbıl, hiszen ık az anyjuk nemzetségéhez tartoztak, s joguk csak az anyjuk tulajdonát engedte meg örökölni. A nıknek nem volt tulajdonuk, így a gyermek semmit sem örökölt. Ez a jogtalan helyzet addig létezett, míg – Morgant idézve – „egy eléggé általános és parancsoló motívum nem keletkezett, amely meggyızte ıket arról, hogy megváltozott viszonyaikhoz képest ez a kizárás igazságtalan”. A tulajdon így a nemzetségen belül maradt, de a gyermek születésekor már nem az anyja, hanem az apja nemzetségébe került, s így jogosulttá vált az öröklésre. A férfiági leszármazás ugyanolyan szabályok alapján mőködött, mint a nıi, amibıl valószínősíthetı, hogy ha a nıknek is lehetett volna tulajdonuk, méghozzá a férfiakkal azonos mértékő, talán sose történik meg az áttérés.

Az antik világ Az ókori görögöknél a nık szabadsága nagymértékben korlátozott volt, kiváltképp az otthonukon kívül. Bár részt vehettek különbözı vallási eseményeken, temetéseken, házasságkötéseken, ám például nıismerısökhöz igen rövid idıre mehettek vendégségbe, férfitársaságba pedig legfeljebb férje oldalán kerülhetett a feleség. Alapvetıen otthon volt a helyük, mégpedig a ház emeleti asszonyi lakrészében, s legfıbb feladatuk a gyermeknevelés és a háztartás irányítása volt. A legtöbb görög nı nem végzett házimunkát, megtették helyettük a rabszolgák. A férfi rabszolgák egyik feladata az volt, hogy ırizzék a házat, s benne a feleséget addig, amíg a ház ura haza nem érkezik. Egyedül a vendégségbe érkezı nıket engedhették be. A görög nıknek gyakorlatilag nem voltak jogaik, az apjuktól, majd késıbb férjüktıl függtek. Nem rendelkeztek szavazati joggal, s így a közvetlen demokráciában nem volt lehetıségük beleszólni a közügyek alakulásába. Az ókori Spártában azonban egészen más volt a nık helyzete. Amíg férjük nem volt otthon, igen nagy szabadságot élveztek, és nem voltak annyira az otthonukhoz láncolva, mint athéni társaik, sıt állampolgárként jogokkal is bírtak. Mivel a katonaállamnak erıs és egészséges gyermekekre (leginkább fiúgyermekre) volt szüksége, ezért nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lányokból erıs nıket neveljenek. 6-7 éves korban kerültek iskolába a lányok, s tanulmányaik ideje alatt zárdaszerő intézményekben éltek, elzárva a külvilágtól. Többek között birkózást, tornát és harci, küzdelmi ismereteket is tanultak. Tanulmányaikat 18 éves korukban vizsgával zárták, s utána férjhez mehettek. Ha viszont a lány megbukott ezen a vizsgán, akkor perioikosszá (körüllakó, a városiakhoz képest alattvalói viszonyban lévı vidéki lakosság) vált, s elvesztette állampolgári jogait. F. L. Lucas mutat rá egy érdekes paradoxonra: felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet az, hogy míg az ókori görög világban a nıknek semmilyen jogaik nincsenek, és egész életükben valamilyen férfitól függenek, addig az ókori görög drámákban – melyek általában a kor problémáival és viszonyaival foglalkoztak – a nıalakok szinte egyenlık a férfiakkal, vagy akár szembe is mernek velük szállni (lásd Antigoné). Lucas szerint ennek az ellentmondásnak nem található kielégítı magyarázata. A Fejezetek a szexualitás történetébıl c. kötetben Castiglione László a következı magyarázatot találja eme kettısségre: „A társadalmi egyenlıtlenségekbıl fakadó nemi egyenlıtlenség nem gátolta meg azt, hogy a görögök a közszokásoknak megfelelıen élı hajadonokat és asszonyokat ne tiszteljék, és ne becsüljék meg. Mintha jóvá akarták volna tenni férfiönzésüket, irodalmukban és mővészetükben felülmúlhatatlanul szép – de sohasem erotikus – alakban mutatták be tisztes leányaikat és asszonyaikat.” Az ókori görögöknél a hetérák a városállamon kívülrıl származó prostituáltak voltak, ám nem arra törekedtek, hogy futó aktusokat bonyolítsanak le a klienssel, hanem arra, hogy szinte második feleségek legyenek, s a férfi szemében a nemiség, a nıiség és a partnerség egységének

- 109 -

Dános Anikó


megtestesítıjeként éljenek. Ehhez kellettek a férfiak is, akik szinte versenyeztek a legszebb hetérák kegyeiért és rajongtak értük. Az ókori Rómában a nık helyzete sokkal kedvezıbb volt, mint más korabeli kultúrában, mindamellett, hogy alapvetıen az ókori Róma is férfiuralomra épült. A leginkább nagyra becsült szerepek természetesen az anya és feleség voltak, ám kevesebb megszorítás jellemezte ezeket. A legfontosabb azonban, hogy bár politikai vagy foglalkozásból fakadó hatalommal, presztízzsel nem rendelkeztek a nık, fontos szerepet töltöttek be az erkölcsi nevelés és kulturális élet színterén. A hagyományos római erények (kitartás, bátorság, állhatatosság, becsületesség és hazafiasság) megtestesítıi voltak. Szerepüket csak tovább erısítette, hogy ezeket az erényeket a nevelés révén átadták gyermekeiknek, így erısítve ezzel Rómát és a birodalmat. Pontosan ezért a nık viselkedésével kapcsolatban magasabb, szigorúbb elvárásokat állítottak, mint a férfiakkal szemben. Ezt tekinthetjük a kettıs mérce egyik ókori megjelenésének. A sötét középkor Bár évszám alapján még nem a középkor eseménye, a 325-ben rendezett niceai zsinat új korszakot nyitott a nık történelmében: kimondták, hogy a nınek is van lelke. A középkorban a nı helyzetét a családi állapota és a társadalmi pozíciója határozta meg a leginkább [Shulamith Shahar: A negyedik rend – Nık a középkorban]. Ugyanakkor, az egyház alapvetıen meghatározta és formálta a nıkrıl kialakult képet. A nı a teremtésben másodlagos szerepet tölt be, ám még ennél is fontosabb e kép kialakításában az eredendı bőn magyarázata. Ahogy Shahar írja: „az egyházatyák újra és újra az eredendı bőn igájában sínylıdı Éva leányaként és örököseként, a Sátán eszközeként ábrázolták a nıt.[…] A nı férfinak való alávetése nem más, mint vétkének hozadéka.” Változás a XII. században következett be, amikor a hangsúly Szőz Mária szerepére tevıdött. İ lett az, aki megváltotta Éva bőnét, általa jelenik meg a hívı, hőséges, tisztességes, áldozatkész, megváltó nı fogalma. Az egyházi prédikáció tehát egyfajta kettısséget hordozott a nı ábrázolása terén: az egyik póluson Éva és Mária Magdolna állt, mint csábító vagy érzéki nı, a másik póluson pedig Szőz Mária, mint a tiszta és ártatlan nı. Az egyház merev, szigorúan szabályozott hierarchiájában az apácák a legalacsonyabb szinteket foglalták el Nem volt ritka, hogy igazi vallási elhivatottság nélkül vonultak be nık, mert ezt az egyetlen utat látták arra, hogy tanuljanak. Mivel az egyház nyelve a latin volt, ezért azt kitőnıen kellett ismerniük. Némely zárda iskolát tartott fenn, de ott csak lányokat oktathattak. Az apácazárda jelentette a nık számára a korban az egyedüli terepet bizonyos „szakmai elımenetelre”. Természetesen ez a legmagasabb pozíció is kimerült az apácafınöknı szintjén. Az apácafınöknı azonban rendelkezett bizonyos hatalommal, hiszen a zárdákhoz többnyire földbirtokok tartoztak, és nem ritkán akár földesúri jogokkal is bírhattak a zárdák vezetıi. A világi életben a nık jogairól törvények rendelkeztek. A XIII. - XIV. századtól kezdve Országonként eltérı idıben ruházták fel a nıket bizonyos jogokkal. Maga az a tény, hogy a nıknek nem pusztán kötelességeik, hanem bizonyos jogaik is vannak, a fejlıdés fontos állomása. Ám a nı helyzetét alapvetıen befolyásolta családi állapota, hiszen például a középkor második felében polgári pert férjes asszony már csak férje beleegyezésével indíthatott, míg egyedülállóként nem állítottak elé semmilyen feltételt. Az írott szabályok szerint a nıknek nem lehetett volna semmilyen szerepet szánni egy peres eljárásban, ám a valóságban ezeket nem tartották be. Akár a felperes, akár az alperes volt nı, többször alkalmazott a bíróság nıket „szakértıként”, például csecsemıgyilkosság vádja esetén nık vizsgálták a vádlottat, hogy valóban szült-e. A jog a nıket továbbra is kirekesztette mindenféle döntésbıl. A jogalkotók többek között arra hivatkoztak, hogy a nık mérsékelt értelmi képességgel rendelkeznek, könnyelmőek, alattomosak és fösvények. Kivételt pusztán azok a nık képeztek, akik hőbérbirtokot örököltek, s azt irányították.

- 110 -


TPF

A férjes asszonyok feladata a feltétel nélküli engedelmesség volt, sıt egyes források arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a férj számára megengedett, sıt szinte elıírás volt, hogy tetszıleges módszerekkel vegye rá feleségét az engedelmességre. Ebbe a verés is beletartozott. A városi nık jogai szintén korlátozottak voltak, hiszen nem vehettek részt a város vezetésében, irányításában. Ugyanakkor viszont fontos szerepet töltöttek be a gazdaságban, a kereskedelemben. A nınek lehetısége volt arra, hogy polgár legyen, ám az azzal járó privilégiumok töredékét élvezhette csak. Ahogy Shahar írja, a nıi polgár jogai leginkább a férfi polgár fiának jogaival említhetık egy szinten. Ám míg a nık helyzete állandó volt, végleges, addig a férfi polgár fiának még lehetısége volt jogainak bıvítésére. A városi nık leginkább kereskedelmi tevékenységet folytattak, de nem volt ritka, hogy valamilyen mesterséget őztek, leginkább a textiliparhoz kötıdıen. Voltak kifejezetten nıi szakmák, de ezek közül egybıl sem szorították ki a férfiakat teljesen. Érdekesség, hogy ezek a mesterségek nem vesztettek presztízsükbıl azért, mert nık is őzték ıket. A középkori eretnekmozgalmakhoz sok nı csatlakozott. Ez kiváló lehetıséget adott az egyháznak arra, hogy a nıket butának és feslett erkölcsőnek állítsa be. Az egyik legfontosabb mozgalom, a XIII. századtól induló valdensek célja volt, hogy hangsúlyozzák a hívık közti egyenlıséget, és ez azzal járt, hogy a nıknek szélesebb körő jogokat hirdettek. A REFORMÁCIÓ A középkori egyház tanításaiban a – szigorúan monogám – házasság, mint szentség jelent meg. A férjet és a feleséget a házastársi szeretet kötötte össze, a szexuális kapcsolat egyedüli funkciója a gyermeknemzés volt, bár még a gyermeknemzést sem tekintették önmagában értéknek. Sıt, Aquinói Szent Tamás egyenesen a házasságon belüli szüzességet hirdette, hiszen véleménye szerint szentebb a házasság nemi vágy nélkül. Luther és a reformáció alapjaiban rengette meg ezt a felfogást (is). A nemi vágy, mint az ember természetes szükséglete jelent meg a reformáció tanaiban, és természetellenesnek tartotta a nemi élettıl való tartózkodást. „Házasság és vallás nem összetartozó dolgok”- hirdette Luther. A testi szerelem ugyanúgy megillette a nıket, mint a férfiakat, s ha a házastárs valamilyen oknál fogva nem ajándékozta meg társát szerelmi élménnyel, akkor teljesen elfogadottnak tartották, hogy a házasságon kívül keresnek a felek örömöt, más karjaiban. Ezek az elvek teljesen ellentmondanak a középkori egyház dogmáinak, és kiemelendı, hogy a nıket teljesen egyenrangú félként kezelik a férfiakkal. Nincsenek korlátozások, megkötések, kettıs mérce. A FELVILÁGOSODÁS Azt gondolhatnánk, hogy a felvilágosodás legkiválóbb gondolkodói, akik az egyenlıség és a szabadság eszméjét hirdették rendületlenül, ugyanolyan hévvel törtek lándzsát a nık jogainak kiszélesítése mellett, és szorgalmazták politikai részvételüket. Ám a felvilágosodás filozófusai korántsem voltak egy állásponton ezekben a kérdésekben. Condorcet - aki az emberi jogokat matematikai alapon bizonyította - a nık politikai jogaiért szállt síkra, mivel morális és intellektuális lénynek tekintette ıket, akiket nem lehet megfosztani a racionális erkölcsi lényeket egyetemesen megilletı jogoktól. Diderot szerint a nık alacsonyabbrendősége a társadalom mőve. Voltaire szintén felháborodik a nıi nemet sújtó igazságtalanságokon. Montesquieu egyfajta átmenetet képez a gondolkodók között, hiszen azt vallja, hogy a magánéletben a nı szerepe az, hogy alárendelje magát a férfinak, ám a közéletet meg kell nyitni elıttük: „Ész és természet ellen való, hogy a nı legyen az úr a házban, de nem az, hogy egy birodalmat kormányozzon”.

- 111 -

Dános Anikó


Rousseau meglehetısen tisztán fogalmazott abban a tekintetben, hogy a nıknek miért kell kimaradniuk a férfiak közszférájából. Szerinte a nık természetüknél fogva képtelenek a politikai életben való részvételre, és állandó fenyegetettséget jelentenek a társadalmi rendre nézve. Képtelenek érzéseiket és vágyaikat az igazság és a ráció követelményeinek alávetni. Miután a nıkbıl hiányoznak azok a tulajdonságok, melyek a férfiakat képessé teszik a politikai szövetségbe való belépésre, ki kell ıket zárni mind a társadalmi szerzıdésbıl, mind az egyén felfogásából. A nı egyedüli hivatásának a férjhezmenetelt és az anyaságot tartotta: „A nınevelésnek a férfiak igényeit kell szolgálni. A nı arra született, hogy alávesse magát a férfiaknak, és eltőrje szeszélyeit.” Leginkább Montesquieu soraiban láthatjuk azt a kettısséget, ami a nık helyzetérıl való gondolkodást jellemezte a korban. A családon belül húzódó egyenlıtlenségbe, hierarchikus berendezkedésbe senkinek nincs joga beleszólni, vagy azon változtatni, míg a közügyek tekintetében a gondolkodók nagy része – ahogy látható – a nık egyenlıségét és egyenjogúságát hirdette. Mi lehet ennek a kettısségnek az oka? Az egyik ok a család és magánélet szentségének sérthetetlensége, a fal, melyen nem hatolhat át senki és semmilyen autoritás. A másik okot Foucault elmélete adja: a család a kormányzás alapegysége és eszköze, így a családon belüli hierarchia nem szolgál mást, mint hogy az állam és az állampolgárok közti hierarchiát legitimálja. Tehát az államnak érdeke volt (és ma is az), hogy fenntartsa ezt az egyenlıtlenséget. Még akkor is, ha köztársaságról és demokráciáról beszélünk! Az állam irányít és kormányoz, ez viszont elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan alá-fölérendeltségi viszonyok nélkül. A francia forradalom Az 1789-es francia forradalom magában rejtette azt a lehetıséget, hogy a nık elfogadtassák aktív politikai részvételüket, és az „egyenlıség” fogalmát a férfiak és nık jogainak területére is kiterjeszthessék. A feminista mozgalmak születésének idıpontja ez, a francia feminista mozgalom elindítójának egyébként Condorcet-t tartják. A harc ekkor még nem is a politikai, mint inkább a polgári jogokért zajlik. A forradalom évében Olympe de Gouges javasolja, hogy a „Nyilatkozat az emberi jogokról” mintájára fogadjanak el egy nyilatkozatot a nık jogairól, mely eltörölné a férfinem összes privilégiumát, ez azonban soha nem születik meg. Olympe-re késıbb lesújt a jakobinus diktatúra terrorja, és vérpadon végzi. 1790-ben törvénybe iktatták, hogy fiúk és lányok egyenlı arányban részesedhessenek az örökségbıl. 1792-ben engedélyezik a válást. A forradalom kétségtelenül nagyobb szabadságot adott a nıknek, ám ezek az eredmények átmenetinek tekinthetık. A munkás-, a paraszt- és a polgárnık nem alkottak ugyanis egységes tömeget. A feminista mozgalom erıtlensége a belsı egység hiányából fakadt; a nık elsısorban saját osztályukhoz, vagy még inkább: saját férjükhöz tartoztak, s osztályérdeküket követték. Bár a legnagyobb reformátornık a polgárság körébıl kerültek ki, ık féltették leginkább osztálykiváltságaikat. Ahogy Simone de Beauvoir írja A második nem c. könyvében: „Megállás nélkül azt duruzsolják a fülébe, és ı maga is tudja, hogy a nık egyenjogúsítása gyengítené a polgári társadalmat; függetlenné csak azon az áron válhatna, ha elmenne dolgozni; […] nem érez szolidaritást a munkásosztály nıtagjaival. Érdekei a férjével azonosak.” Akiknek viszont igazán joguk lett volna felemelni a szavukat, és hiteles szószólókká válhattak volna - tehát a paraszt- és munkásnık -, az ı kezükben egyszerően nem összpontosultak azok az eszközök, melyek révén képesek lettek volna egységes megmozdulásokat, fórumokat szervezni.

- 112 -


TPF

NAPÓLEON KORA A forradalom alatt szerzett vívmányok Napóleon színrelépésével egy csapásra eltőntek. Napóleon ugyanis a nıben kizárólag az anyát tisztelte, hiszen célja a nemzet (s a hadsereg) vitalitásának fokozása, ez pedig a bı gyermekáldással érhetı el. Csakhogy a feudális jegyek a társadalom szerkezetének konzerválása érdekében megmaradtak: a Code Napoléon gyámság alá helyezte a férjezett nıt, a fiatal hajadon lány pedig apja gyámsága alatt állt. Napóleon indoka a következı: „Nem is francia az a nı, aki azt teheti, ami neki tetszik.” A család lakhelyét a férj választja meg, gyermekei fölött összehasonlíthatatlanul nagyobb a hatalma, mint az anyának; hozzájárulása nélkül a nı semminemő anyagi kötelezettséget nem vállalhat. „A férji hatalom egyaránt kiterjed az asszony személyére és vagyonára” – írja de Beauvoir. A legjobb helyzetben a jogok szempontjából a magányos, nem férjezett nı állt, ı teljes jogú állampolgár lehetett. A XIX. században tovább szigorodnak a törvények. 1826-ban egyenesen megtiltják a válást, amit még 1848-ban sem állítanak vissza. 1884-ben engedélyezik újra, de olyan feltételek mellett, amelyeket egyszerően képtelenség teljesíteni. Nesze semmi, fogd meg jól! A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELE A XIX. század második felében feltámadtak a korábban hamvukba hullt mozgalmak. Ezekre legnagyobb hatással az ipari forradalom és a nyomában születı (Marx megnevezésével) utópista szocialista gondolkodók voltak, úgymint Saint-Simon vagy Fourier. Azon az elven követelik a nı felszabadítását, hogy a nı is éppúgy ember, akár a férfi. Az ember fogalma, mint univerzális, nemtelen lény jelenik meg filozófiai fejtegetéseikben. A nıt tehát a férfi mellett képzelik el, s nem vele szemben. A követık azonban pontosan nı és férfi ellentétére élezik ki az emancipációs törekvéseket. Érdekes tény, hogy a saint-simonista mozgalomban nık alig játszanak szerepet. Proudhon, akit az anarchisták elıfutárának tartanak, jócskán kilógott nézeteivel az utópisták sorából. La Justice (Igazság) c. mővében kifejti, hogy a nıt alá kell rendelni a férfinak; a nı alacsonyabb rendő, mint a férfi, egyrészt mert testi ereje kétharmada a férfi erejének, másrészt mert legalább ilyen mértékben alatta áll erkölcsileg és szellemileg. A legnagyobb változást a nık gyárakban történı, egyre nagyobb méreteket öltı alkalmazása jelentette. A szegénység szülte helyzet embertelen munkakörülmények elviselésére kényszeríti a nıket. A munkáltatók a végletekig kihasználják és kizsákmányolják a nıi munkaerıt, jóval kevesebb bért kapnak, mint a férfiak (egy 1889-1893-as felmérés adatai szerint Franciaországban a munkásnı éppen feleakkora napibért kapott azonos számú munkaóra után, mint a férfimunkás), de a család ellátásának érdekében, hogy megtartsák állásukat, eszükbe sem jut felemelni szavukat mindezek ellen. A nık többsége az éhbérrel is beérte, és emiatt a nıi bérek átlaga alacsony szinten stabilizálódott. A férfimunkások kezdetben ellenszenvvel viseltettek a nıi munkaerı iránt, hiszen a nı alacsony bérért is elvállalta a munkát, így egyrészt esély sem volt azok feltornászására, másrészt féltették munkahelyüket az olcsóbb munkaerıvel szemben. Az elsı nıi egyesületek 1848-ban keletkeznek, de ezek még nem kapcsolódnak szakszervezetekhez, jobbára csak termelıi egyesülések, így a nıi munkások érdekképviseletének feladatát nem látják el. A különbözı, már meglévı s eddig csak férfitagságot magáénak tudó szakszervezetekbe a század végén kezdenek el belépni a nık, hathatós eredményeket, zömmel szociális intézkedéseket pedig csak a XX. században érnek majd el.

- 113 -

Dános Anikó


AZ ANGOLSZÁSZ VONAL Az angol feminizmus elindítója Mary Wollstonecraft volt, aki 1792-ben a Nık Jogainak Chartájában a nıi egyenjogúság csorbítatlan megvalósítását követelte, s egyben szenvedélyesen tiltakozott az elıítéletek és fenntartások ellen, melyek a nıket sújtották. A polgárnıkkel szemben ı is kifejtette ellenérzését, miszerint nem nagyon akarnak változtatni helyzetükön, s ragaszkodnak a látszatprivilégiumokhoz. Mindeközben az USA-ban is elindultak az egyenjogúságot hirdetı mozgalmak, melyek a rabszolgaság ellen tiltakozó mozgalmakhoz kötıdtek. 1832-ben alapították a Rabszolgaságellenes Nıtársaságot, s megfogalmazták a rabszolgaság és a nıi lét közti analógiát. Ez alapján a radikális feministák ıseinek is tekinthetjük ıket. Az angol John Stuart Mill szintén a feminista mozgalmak mellé állt, s azt hangsúlyozta, hogy mindegy, hogy a nık többsége akarja-e az emancipációt vagy sem, cselekedni kell értük. A nık alárendelt helyzetét a hagyományból eredeztette, és hitt a jog átalakító erejében. Bár a választójog megadását elengedhetetlennek tartotta, felhívta arra a figyelmet, hogy a nık férjeik politikai véleményéhez fognak igazodni. Az 1867-es választójogi reform bár leszállította a cenzust, a kispolgárságot és a szakképzett munkásokat pedig választójoghoz juttatta, a nıket teljes mértékben kihagyta a reformokból. Mill a parlament szószékérıl követelt választójogot a nıknek, mind a család, mind a politika területén egyenlıséget sürgetett. Az angol nık az 1867-es kudarc után politikai szervezeteket alakítanak, 1871-ben megalapítják a Nık Szavazati Jogának Országos Szövetségét, ebbıl nı ki az Emmeline Pankhurst vezette Nık Társadalmi és Politikai Uniója. Az ı nevéhez főzıdik a híres szüfrazsett-mozgalom elindítása is. A mozgalom neve a suffrage szóból ered, ami választójogot jelent. A tagok számtalan módját használták a protestálásnak és figyelemfelhívásnak. Utcai, igen zajos tüntetéseket tartottak, a parlamenti korlátokhoz láncolták magukat, és kormányzati épületek ablakait törték be. A legtragikusabb cselekedet Emily Davison nevéhez főzıdik, aki 1913-ban az epsomi derbin egy - V. György angol király méneséhez tartozó - ló elé vetette magát, és késıbb belehalt a sérüléseibe. Emmeline Pankhurst-öt és lányait, Christabelt és Sylviát, valamint a legaktívabb szüfrazsetteket számtalanszor letartóztatták és börtönbe zárták rendbontó magatartásuk miatt. Ekkor rendszerint éhségsztrájkba kezdtek, a börtönıröknek erıszakkal kellett ételt juttatniuk a szervezetükbe, hogy életben maradjanak. Az elsı világháború derékba törte a mozgalmat, a háború után azonban a kormány megadta a 30 év feletti nıknek a választójogot. Igaz, ez sokkal inkább a nık háborús szerepvállalásának szólt, semmint a szüfrazsett-mozgalmaknak. 1928-ban a választójogot kiterjesztették, s így az életkori határ 21 éves korra süllyedt. A sors fintora, hogy Pankhurst pont ebben az évben halt meg. Amerikában 1913-ban szervezik meg a szüfrazsett-mozgalmakat, addig mindössze kilenc államban van a nıknek választójoguk. 1933-ban tizenkilenc államban kerül sor annak az okmánynak a ratifikálására, amely minden nınek teljes egyenjogúságot biztosít. A NİK TÖRTÉNELME – A FÉRFIAK KREÁCIÓJA? Érdekes ellentmondásra hívja fel a figyelmet Simone de Beauvoir: „A nık történelmét mindig a férfiak csinálták.” A nık helyzetérıl mindig a férfiak döntöttek, végsı soron a nık bármit tehettek volna, bármilyen módon gyakorolhattak volna nyomást, a férfiak soha nem voltak kötelesek engedni ennek a nyomásának. Döntéseiket céljaik, szükségleteik s félelmeik alapján hozták meg. A születésszabályozás elterjedésével azonban a nı egyre inkább ura lett a testének. Az ipari forradalom pedig felszabadította a férfi gyámsága alól a nıt, hiszen a tulajdon már nem pusztán a férfiak privilégiuma volt.

- 114 -


TPF

„Még a különbözı nıi mozgalmak, kezdeményezések is csak akkor kapnak súlyt, ha férfiszándék teszi ıket hatékonnyá.” - írja de Beauvoir. És ha visszatekintünk, azt láthatjuk, hogy a nıi mozgalmak mellé vagy talán élére zömmel férfiak kerültek, fıleg a XVIII. század végén és a XIX. század elsı felében. S ha ehhez még hozzátesszük Simmel gondolatát, miszerint a kultúra verbális és nonverbális kifejezésmódjait a férfiak teremtették meg, s ezáltal a különbözı jelentésüket is a férfiak szemszögébıl nyerik el, a nık pedig mindezt magukévá teszik a szocializáció által, még igazabbá válik de Beauvoir véleménye. A csalódott liberálisok szerint például mára már eltőnt az univerzális ember-fogalom, hiszen az „ember” szó hallatán a fejünkben egy férfi alakja jelenik meg. Talán emlékszünk még a mondókára: Volt egyszer egy ember/ Szakálla volt kender. A feminizmus „elsı hulláma” A feminizmustörténettel foglalkozók a XIX-XX. század fordulóján zajló választójogi mozgalmakat, az angol szüfrazsettek akcióit, valamint a különbözı jótékonysági, szociális, egyházakhoz kapcsolódó nıi szervezetek mőködését a feminizmus elsı hullámának nevezik. Ez utóbbiról relatíve kevés szó esik, ha a feminizmusról beszélünk, pedig a különbözı adománygyőjtési akciók gyakorlatilag az egyedüli lehetıség volt arra, hogy a társadalom (vagy inkább a férfiak) megítélése szerint látványos, hasznosnak vélt tevékenységeket végezzenek. A nıi szerepbıl fakadó gondoskodás, mások megsegítése, azaz a társadalom által a nıkre ruházott feladatkörök teljesen összhangban álltak ezekkel a segítı szervezetekkel és akciókkal, éppen ezért engedhette meg a férfitársadalom a nıknek az ilyesfajta, a nyilvános szférában zajló aktivitást. A jótékonykodásban a polgárnık jártak az élen, eme tevékenység egyfajta átmeneti állapotot képzett az osztálykiváltságait féltı, férje hatalma alatt élı polgárnı és a munka világában élı, a közszférában aktívan tevékenykedı feleség státusa és közszférában való tevékenykedése között. A segítı szervezetek a feminizmus elsı hullámának mérsékelt vonalát képviselik, tagjai legtöbbször olyan nık, akik a polgári értékrendnek megfelelıen igyekeznek illedelmes és engedelmes „jókislányok” maradni, ugyanakkor tevékenységeik határát mindaddig kitolni, amíg lehet, ami még nem vált ki rosszallást a (férfi)társadalomból. A szüfrazsett-szintő radikalizmusig azonban soha nem ragadtatnák magukat. A feminizmus elsı hulláma stabil alapot biztosított a késıbbi események számára. A századfordulón létrejövı hálózatok bár vesztenek fontosságukból, miután a nıknek térben és idıben is egyre szélesebb körben biztosítják a választójogot, ám nem tőnnek el teljesen, hiszen a jogi egyenlıség nem eredményezte a társadalmi, gazdasági egyenlıséget. Ezek a csatornák élednek újjá majd a ’70-es években. A munka világa Az I. és a II. világháború gyökeres változásokat idézett elı a nıknek a közszférába való kilépésének tekintetében, s ennek a mozzanatnak a legfontosabb eleme a nık tömeges munkába állása. Az ipari termelés, legfıképpen a hadiipar bıszen szívta fel a szabad munkaerıt. A nık így járultak hozzá a háborús erıfeszítésekhez. Angliában például az elsı világháború után, mintegy a nık háborús szerepvállalását elismerendı adták meg a 30 év feletti nıknek a választójogot. Hasonló példát találunk Szovjetunióban is. Az egyes résztvevı országokban a világháború után feltámadó, a nıknek választójogot követelı mozgalmak rendszeresen hangoztatták a nık háborús szerepvállalását, ezzel próbáltak nyomást gyakorolni a döntéshozókra, több-kevesebb sikerrel. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy itt már nem pusztán a nık egy bizonyos társadalmi rétegét érintı és egy bizonyos életciklusában végzett keresı tevékenységrıl van szó. A klasszikus polgári kritérium, azaz a feleség inaktivitása már csak emlék a legtöbb nı számára, csupán a legvagyonosabb családok engedhették meg maguknak, hogy megmaradjanak az egykeresıs - 115 -

Dános Anikó


családmodellben. A nyugati társadalmakban egyre elterjedtebbé válik a kétkeresıs családmodell. A háborúk alatt megüresedtek a besorozott férfiak munkahelyei, és így egyre több nı vállalt munkát, hiszen a kiesı keresetet pótolni kellett. A nık munkaerıpiacra való tömeges beáramlásával elkezdıdik az a feszültség, ami abból fakad, hogy a nık a családon belül és a munkavégzés során is helyt szeretnének állni, ám ez nem zajlik zökkenımentesen, hiszen a kettı sok esetben nem egyeztethetı össze, csak valamelyik oldal rovására. Hiszen míg a nı csak az otthon szférájában létezett, egyféle feladatot kellett ellátnia. Ebben az új helyzetben viszont, amikor tömegével áramlanak be az üzemekbe, már meg kell osztania idejüket, két fronton követelnek tılük helytállást, miközben a nık elsıdleges feladatának még mindig a család ellátását tartja és tartatja a környezetük. Az elsı és a második világháború után átmeneti foglalkoztatási krízisek következtek, megtorpant a nıi foglalkoztatás. Elıtérbe került a férjezett nık foglalkoztatása, hiszen ez olcsóbb, mint a férfi vagy egyedülálló nıi munkabér, a férjezett nı keresete csupán kiegészítésként szolgál a férj keresetéhez. A munkáltatók ezt szem elıtt tartván alkalmaztak inkább férjezett nıket. A két világháború közti Magyarországon a konzervativizmus lesz úrrá, a háború után a szigorú dogmákkal szemben enyhülést mutató egyház a 30-as évek elejétıl újra vaskalapossá válik, a nı elsıdleges feladatának a férj hőséges követését tekinti, a nı feleljen meg férje kívánságainak, és ezen túl az egyház egyoldalúan az anyaság eszményét hirdeti lépten-nyomon. Elıfordulnak „tudományos” magyarázatok is, Dr. Lechner Károly orvos szerint „a nı érzelmi világának túlsúlya egész gondolkodásmódját meghatározza”, éppen ezért tartja kívánatosnak bizonyos területek elzárását a nık elıl. Emlékezhetünk, hogy az 1920-as numerus clausus a nık zárt számát is jelentette, melyet 1928-ban enyhítenek ugyan, ám késıbb ismét szigorítják, és 30%-ban maximalizálják az egyetemi fakultáson a felvehetı nık arányát. A feminizmus „második hulláma” A második világháború után a nyugat-európai országokban és az USA-ban a nık folyamatosan öntudatra ébredésének lehetünk szemtanúi. A feminista mozgalmakban egy olyan feszültség koncentrálódott, mely abból származott, hogy a szokványos hétköznapi gyakorlat szők területet (család, háztartás) jelölt ki a nık számára, s nem támogatta, sıt ellenezte annak bármilyen kiszélesítését. Egyre több dolog derült ki a korábban szentnek tartott otthonról, hiszen ez a nık számára már nem valamifajta meleg fészket jelentett, hanem sok esetben bezártságot, elszigeteltséget, anyagi függést, vagy akár erıszak elszenvedését is. Mindehhez hozzájárultak olyan jelenségek, mint például az, hogy 1955-ben a nık a férfiak keresetének 63%-át kapták, azonos munkakörben. Az állam a különbözı intézkedéseivel már a mozgalmak elıtt is elısegíthette és felgyorsíthatta volna a nemek közötti egyenlıtlenség problémájának orvoslását, ám könnyen belátható, hogy az állami intézkedések semmit sem értek volna a társadalom mentalitásának megváltozása nélkül, viszont ha az állam az irányelveivel példát mutat, ezzel hozzájárul a gondolkodásbeli változásokhoz, hiszen kinyilvánítja azt, hogy mit tart kívánatosnak. Az USA-ban különös színezetet öltött mindez, hiszen az ’50-es és ’60-as években a különbözı polgárjogi majd késıbb háborúellenes mozgalmak egyre aktívabb megjelenése már jelezte, hogy a demokrácia átalakítást igényel. A feminizmus ideológiája férfiak és nık egyenlıségét hirdette, ez az egyenlıség magában foglalta a jog, a képességek és a lehetıségek egyenlıségét. A feminizmus megjelenése igen intenzív viták tárgyát képezte (és képezi azóta is), mikor olyan látványos és radikális megmozdulásokban öltött testet, mint a hírhedt melltartó-égetés Párizsban, Miss America temetése Chicagóban, vagy „A hasam az enyém” felirattal való felvonulás. Az emberek fejében a mai napig megfigyelhetı, hogy a feminizmus szó hallatán automatikusan a radikális szárnnyal azonosítják a mozgalmat, holott a feminizmusnak számtalan ága van. Az elıbb említett radikális feminista megnyilvánulások arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a nık nem rendel-

- 116 -


TPF

keznek szabadon önmaguk felett, hatalmas társadalmi nyomásnak vannak kitéve, és követelik azt a szabadságot, melytıl megfosztva érzik magukat. A nık visszautasították a hagyományos szerepeket, és azonos jogokat, státust követeltek a férfiakkal, mind a foglalkoztatás, mind a bérek terén. 1963-ban jelenik meg Betty Friedan: The Feminine Mystique (A nıi csoda) címő könyve, amely az úgynevezett „név nélküli problémát” részletezi, és a modern feminista mozgalmak alapmővévé teszi a kiadványt. Frieden az, aki 1966-ban megalapítja az Országos Nıszervezetet (National Organization for Women) az USA-ban, és 1970-ig az elnöki pozíciót is betölti. A szervezet célja, hogy a munkavállaló nık lobbizhassanak a nemi diszkrimináció megszőntetéséért. Az önkéntes nıi csoportok gombamód szaporodtak, ezekben a közösségekben a nık megtanultak vitázni, a nyilvánosság elıtt szerepelni, hatékonyan szervezkedni, olyan készségeket elsajátítva, melyekre addig otthon nem volt szükségük. A különbözı nıgyőlésekre járó nık száma gyorsan nıtt, és ez kellıen sokkolta a társadalmat. A feminista mozgalmak szervezettségét mutatja, hogy tevékenységük nyomán óvodák, bölcsıdék jöttek létre, ezzel is segíteni próbálták a nık munkavállalását. Bár az alkotmánymódosításig nem jutottak el a mozgalmak (törekvések voltak, de a kívánatos 38 állam helyett 35 hagyta jóvá a módosítási indítványt), végül sikerült olyan törvényeket kicsikarni, melyek büntették a nık diszkriminálását a munkaerıpiacon, az oktatás területén. A gyakorlatban azonban a mai napig létezik az üvegplafon jelensége, azaz hogy a nık a szakmai elımenetel során képtelenek egy bizonyos ponton tovább jutni, ami megakadályozza, hogy magasabb pozícióba kerüljenek. Európában a feminizmusnak már sokkal inkább mérsékelt változatával találkozunk. Szinte egyáltalán nem találunk férfiellenes kirohanásokat, amelyek például az USA-ban rendszeresek voltak, sokkal inkább törekedtek arra, hogy a nık egyenlıségének fontosságát a férfiakkal is megértessék, és a két nem együttesen követelje a nık helyzetének javítását. Az angol feminista mozgalom szervezettebb és egységesebb volt az amerikainál, és ez nem csak a szüfrazsett-mozgalomnak, hanem az igen komoly hagyományokkal rendelkezı angol civil társadalomnak is tulajdonítható. Szexuális forradalom A szexuális forradalom gyakorlatilag egy idıben zajlott a feminista mozgalmakkal, s kölcsönösen hatottak egymásra. Kezdetének 1960-at tekinthetjük, ekkor jelenik meg ugyanis az elsı fogamzásgátló tabletta (Searle) az USA-ban. A fogamzásgátló tabletta hatalmas szabadságot jelent a nı számára, hiszen valóban szabadon rendelkezhet testével. Egyes feminista szerzık ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a tabletta elsısorban nem a nıket, hanem a férfiakat szabadította fel, hiszen a gyógyszer miatti kényelmetlenségeket vagy kockázatokat egyedül a nıknek kell vállalni, a védekezésbıl a férfiak egyáltalán nem veszik ki a részüket. A radikális feministák kijelentették, hogy a heteroszexualitás erıszak, a férfiak nıket elnyomó eszköze, s ezért kerülendı. Arra a felvetésre, hogy akkor vajon a nık mégis miért élvezik, ha erıszakon alapul, azt válaszolták, hogy azért, mert a nıket úgy szocializálták, hogy élvezzék. Tudományos vizsgálatokkal nem tudták alátámasztani görcsös és férfigyőlölettıl fröcsögı érvelésüket. A tabletta engedélyezése egyébként szinte minden országban óriási erkölcsi és politikai vitákat kavart. A legtöbb állam a népességrobbanás elvi lehetıségének meglobogtatása után bólintott rá az engedélyezésre, a nık testük feletti kontrolljának kiharcolása sehol sem nyomott a latba. Ez utóbbit csupán látens következménynek tekintették a politikusok. A tablettát szedık aránya gyengén ugyan, de növekvı tendenciát mutatott. Az elsı fogamzásgátlók magas hormontartalma, kellemetlen mellékhatásai sok nıt tartottak távol a használattól, és inkább az óvszert vagy a megszakított közösülést használták fogamzásgátlási módszerként. A tabletták folyamatos tökéletesedése viszont egyre több nıt nyert meg magának.

- 117 -

Dános Anikó


Az abortusz a legtöbb országban büntetendı cselekménynek számított a feminista mozgalmak elıtt (a katolikus Írországban mind a mai napig az), s egyedül csak egészségügyi okokból engedélyezték (néhol még azért sem). Bár egyre többen bocsánatos bőnnek vagy bevett születésszabályozó módszernek tartották, a törvény vasszigora mind az „angyalcsinálóra”, mind az igénybevevı nıre kérlelhetetlenül sújtott le. Az abortusztörvényt a nyugati országokban az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején reformálták meg. 1973-ban. Az USA-ban precedensértékő döntés született egy perben a bíróság ugyanis kimondta, hogy a terhesség korai szakaszában a nık személyiségi joga hatálytalanítja az egyes államokban érvényben lévı abortusztörvényeket. Érdemes idézni Pierre Trudeau kanadai elnököt, aki 1969-ben így indokolta liberális reformcsomagját: „az államnak semmi keresnivalója az ország hálószobáiban”. Egy kis szociolingvisztika Érdekes tényre hívja fel a figyelmet az Oxford Giude to British and American Culture címő könyv. A feminizmus – írják – jó néhány változást eredményezett az angol nyelvben. Számos foglalkozást megjelelı szót „nemtelenítettek”, így lett a policeman-bıl (rendır) police officer vagy a chairman-bıl (elnök) chairperson. A férfialany jelölésére szolgáló „he”-t ma már ritkán használják olyan esetekben az alany jelölésére, amikor az lehet férfi és nı is. Helyette a „he/she” vagy a „(s)he” jelölést használják. A hajadonokat jelölı Miss és a férjezett nıket jelölı Mrs elıtagok helyett a Ms-t használják, így nem derül ki az illetırıl, hogy férjezett-e vagy sem, és nem tudják ez alapján diszkriminálni. Ha az angol- magyar/magyar -angol fordításokat figyeljük, akkor felfigyelhetünk arra a jelenségre, hogy az „ember” szavunkat az angolban nem human-nek, hanem többnyire man-nek, azaz férfinak fordítják, és ha alanyként fordul elı, akkor is inkább használják a „he”-t, mint a „he/she” változatot. És ugyanez érvényes visszafele, a „man”-t sőrőn fordítják „ember”-nek. Nık az államszocializmusban A nık jogi helyzete gyökeresen megváltozott a második világháború után. Ahogy Ferge Zsuzsa 1983-ban az Emberi viszonyok és társadalmi értékek c. tanulmányában írja, az államszocializmusban „a nık egyenlısége, emancipációja a legelsı idıszaktól kezdve világosan megfogalmazott cél volt, (…) ezért már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a nık helyzetének gyökeres változásáról, a nıi emancipáció megvalósításáról beszélt a politika”. Ám a legfontosabb változás már 1945-ben megtörtént, amikor a választójogi törvény alapján a nıket a férfiakéval azonos állampolgári jogokkal ruházták fel. A jogegyenlıség másik manifesztációja ugyanabban az évben született, melynek értelmében a nık is kinevezhetıek lehettek gyámnak vagy gondnoknak. Ezzel egy 1877 óta fennálló rendeletet módosítottak, melynek értelmében a nıket gyámságra alkalmatlannak titulálták. A nık nemcsak választhattak, hanem választhatókká is váltak, ezzel megnyílt a lehetıség, hogy a politikai életben aktívabb szerepet vállaljanak. A hírhedt 1947-es választások eredményeképpen az országgyőlési képviselık 17,2%-a lett nı. A nemek közötti egyenlıség megteremtésének a választójog nıkre való kiterjesztése mellett a személyi igazolvány 1954-es bevezetése volt a másik jelentıs és hatásos eszköze. A nık is nyilvántartásba kerültek, ráadásul önállóan, azaz már nem mint a férj vagy apa tartozékai éltek. Ahogy Schadt Mária a „Feltörekvı dolgozó nı” címő könyvében rámutat, a szülık családon belüli egyenlıségére utalt az is, hogy a nık személyi igazolványába is bejegyzésre kerültek a 18 év alatti gyerekek adatai. A szocialista ideológiai gépezet az 1953-as családjogi törvénnyel is igyekezett megteremteni a nemek közötti egyenlıséget, méghozzá egészen a család magánéletének színterén. Mivel a szocialista házasságot úgy definiálták, mint két szabad és egyenlı ember kölcsönös vonzalmára alapított közösség, ezért a nıket is ugyanolyan jogokkal ruházták fel, mint a férfiakat. Azaz elméletileg azonos elbírálás alatt álltak például válás vagy gyermek-elhelyezési procedúra - 118 -


TPF

esetén. Szimbolikus jelentıséggel is bírt az a változtatás, melynek értelmében a férjezett nı választhatott a házasság utáni névhasználatban, korábban ugyanis köteles volt az asszonynevét viselni. A szocialista ideológiai határozottan elutasította, sıt nem túlzás állítani: megvetette a korábbi polgári hagyományokat, így a nık apjuktól majd férjüktıl való gazdasági függését is. Az anyagi megfontolásokon nyugvó házasságkötések helyébe az érzelmeken, szerelmen alapulók léptek. A szocializmus által közvetített „szerelem-eszmény” hirdetésének célja tehát a polgári értékrenddel való szembenállás kifejezése volt, semmint valamifajta nagy kollektív boldogságmozgalom elindítása. A nık gazdasági és társadalmi szerepeinek átalakulásának elıfeltétele és egyben következménye is volt a nık iskolázottságának javítása. Meghatározó jelentıséggel bír a kommunista embereszmény, mely gyakorlatilag nemtelen volt, s célként jelent meg a társadalmi feladatok ellátására való nevelés. Eltőnt a nemek szerint differenciált képzési forma. Az oktatás, az oktatási ideológia „uniszex” voltát jelezte a koedukáció bevezetése is. Ha belegondolunk, csak a cél változott: míg a nık eddig a családjukért áldozták fel magukat és végeztek munkát, most a szocialista közösségért tették ugyanezt. Az „egyenlısítés” igazából azt jelentette, hogy a lányok képzését a fiúk képzésére formálták, tehát gyakorlatilag eltőnt belıle minden, ami kicsit is a nıi feladatokra készítette volna fel ıket (pl.: kézimunka tantárgya). Az ideológia ugyanis különbséget tett a szocialista dolgozó nı és a „csak” háziasszonyként tevékenykedı nı között, elıbbit jelentısen fel-, utóbbit pedig leértékelte. Voltak ugyan olyan szovjet neveléselméletek, melyek azt pedzegették, hogy a szocialista családon belül nincs alapja nıi és férfi feladatok megkülönböztetésének, éppen ezért lenne célszerő a fiúkat is házimunkára tanítani, ám ezekre alig-alig reflektáltak. Ezek a neveléselméletek nyíltan szembeálltak Lenin azon nézeteivel, mely szerint „a házimunka alacsonyabb lelki szükségletekkel rendelkezı lényeknek való”. A felsıfokú oktatást az emancipáció egyik legfıbb csatornájaként hirdették, a nık lehetıségei látszólag növekedtek. Csakhogy a jelenség fonákja az, hogy a nık rendszerint az alacsony presztízső, elértéktelenedı tanulmányi ágakon és szakokon fordultak elı tömegével. Ahogy Ferge írja: „sikerült a majdan rosszabbul fizetett szakmákba tömörülniük”. A keresı nık aránya az összes keresın belül emelkedı tendenciát mutatott, 1957-ben a keresık 32%-a volt nı. A gazdasági ágazatokon belül a kereskedelemben 1960-ban a nık aránya meghaladta az 50%ot, a textiliparban pedig 65%-ot. A jövedelem-eloszlás nemek szerinti egyenlıtlenségét jól mintázza, hogy a fizikai dolgozók között a nık átlagkeresete a férfiak átlagkeresetének mintegy 70%-át tette ki. A szocialista éra foglalkoztatáspolitikája arra törekedett, hogy a nıket olyan munkák elvégzésére is rákényszerítsék, melyek elvégzésére biológiai adottságaik és társadalmi funkcióik alapján nem voltak alkalmasak. Ekkor születtek az ötvenes évek hírhedt új nıideáljai, mint például a traktoroslányok. A nehéz fizikai munkát férfiasan elvégzı nı képe példaként állt a társadalom elıtt. Csakhogy a társadalom nem igazán volt vevı az ilyen példaképekre, negatívan állt hozzá a közvélemény. A jelentések szerint például Mágocson a férfi traktorosok elrontották a gépeket, hogy a traktoroslányok ne tudjanak dolgozni. A traktoros-tanfolyamokat mintegy 1800 nı végezte el, ám a KSH adatai szerint mindössze 17-en dolgoztak ténylegesen traktoroslányként. A kor másik nıideálja a bányásznı volt, akit szintén szerettek volna a férfias helytállás szobrává emelni, ám a valóságban a bányászmunkát azok a nık vállalták, akik családjukat csak így tudták volna eltartani. A nıi munkavégzés fontos eleme, hogy az államszocializmus társadalmasított egy sor olyan tevékenységet, mely korábban a család, azon belül is a nık feladata volt. Klasszikus példa lehet az üzemi étkezés, vagy a gyerekek óvodai, bölcsıdei elhelyezése és szervezett felügyelete. Ez utóbbihoz hozzátartozik, hogy az óvodai férıhelyek számának gyarapodása nem követte az igények növekedését, nagyon sok gyerek szorult ki az ellátásból helyhiány miatt. Ahogy Lengyel László írja: „A nık munkába állásának folyamata túlságosan gyors volt (…), a böl-

- 119 -

Dános Anikó


csıdék a szükségesnél lényegesen kisebb mértékő fejlesztése nem vette le a dolgozó nı válláról a háztartási és gyereknevelési gondokat.” A politikai agitáció és az új nıideál terjesztésének legfıbb csatornája a sajtó volt. Ahogy például korabeli Nık Lapjából kiolvasható, a párt ezeken a lapokon keresztül kívánta befolyásolni a nık munkavégzéshez kapcsolódó attitődjeit. A sztahanovista nıi munkások vagy az igazi mintaként szolgáló szovjet nık sokszor szerepeltek az újságokban a kor nıideálját megtestesítve. Térjünk rá az államszocializmus családpolitikájára, s nézzük meg, hogy ez hogyan hatott a nık családon belüli helyzetére! A család az állami irányítás egyik legfontosabb eszköze, hiszen az egyénekbıl felépülı családot könnyebb megragadni és irányítani, mint az egyéneket külön-külön. Mivel a második világháborút követı gazdasági és társadalmi folyamatok hatással voltak a nık társadalmi szerepére, ezáltal hatottak a családon belüli kapcsolatokra is. Ekkor kezdett elterjedni Magyarországon a kétkeresıs családmodell. A propagandagépezet a nagy, erıs, vitális kommunista társadalom képét vizionálta lépten-nyomon, amelyért mindenkinek dolgoznia kell. A szocializmus építéséhez a nık nemcsak termelékenységükkel, hanem termékenységükkel is kötelesek hozzájárulni. A hírhedt Ratkó -korszak klasszikus jelmondata: „Lánynak szülni dicsıség, asszonynak kötelesség!” ott függött minden kórház szülészetének falán. Az életerıs társadalom mint cél megvalósításának egyik legfıbb eleme a folyamatosan növekvı népességszám. 1952-ben betiltották az abortuszt, ezzel is növelni kívánták a születések számát. Bár a köztudat Ratkó Anna egészségügyi miniszterhez köti a rendeletet, az abortusz elleni harc jegyzıkönyvét maga Rákosi Mátyás fogalmazta meg – olvasható Schadt Mária már említett könyvében. Kötelezı volt a terhes nık regisztrációja, így próbálták megoldani, hogy a hiányos adminisztráció következtében egyesek kihulljanak a rendszerbıl, és tiltott magzatelhajtás során szabaduljanak meg a nem kívánt terhességtıl. Azokat a gyermektelen hajadonokat, nıtleneket és házasokat, akik elmúltak 24 évesek, és keresettel rendelkeztek, megadóztatták. Jövedelmük 4%-át voltak kötelesek gyermektelenségi adó címén befizetni. Egyértelmően látható, hogy a politika szerint a gyermekvállalással kapcsolatos jogok nem tartoztak az egyének személyi szabadságjogai közé. Ezek a szigorú szabályok 1956-ig voltak érvényben. A családon belül az anyák feladata már nem elsısorban a szeretetteljes, védı, meleg otthon megteremtése volt, hanem az, hogy a felnövekvı nemzedéket a szocialista értékek szerint nevelje, azaz hangsúlyozza a közösségért való tevékenység fontosságát. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 1945-ben eltörölték az anyák napját mint hivatalos (polgári érzülettel átitatott) ünnepet, és helyette a nemzetközi nınap jelentısségét hangsúlyozták, amely alkalomból a férfiasan helytálló nıket ünnepelték. Az anyák napját 1955-tıl ünnepelték újra hivatalosan. 1956-ban enyhülés következett be a családpolitikában is. Az élveszületések száma ezt követıen nagyot zuhant, 1961 és 1966 között stagnált. Ekkor döntött úgy a vezetés, hogy népesedéspolitikai eszközökkel igyekszik javítani a mutatókon: 1967. január 1-jén lépett hatályba a gyermekgondozási segély bevezetésérıl szóló rendelet, melynek értelmében az anya a gyermek két és fél éves koráig jogosult havi 600 Ft-os támogatásra. Ám a GYES nem teljesen váltotta be a hozzáfőzött reményeket, így 1973-ban bevezették a gyermekgondozási díjat, emelték a terhességi és gyermekágyi segély összegét, és mérsékelten ugyan, de szigorították az abortuszt. Mindezek ellenére 1981-ben a halálozások száma elıször haladta meg a születések számát a háború óta, és elkezdıdött a magyar népesség fogyásának azóta is tartó folyamata. Az orális fogamzásgátlók megjelenésének és terjedésének idıszaka is az államszocializmus korszakára tevıdik hazánkban. Az Infecundin nevő gyógyszer 1967 tavaszán került forgalomba. A kétségtelenül jelentıs eseményrıl mindössze három országos napilap számolt be egy-egy rövid hírben. Kádár János kifejezetten ellenezte, hogy a tabletta bevezetése körül nagy felhajtás legyen, ebben közrejátszott a kor prüdériája (tegyük hozzá: a maga kétszínőségével), valamint a párt születésszám-növekedést szorgalmazó családpolitikája. Az Infecudint

- 120 -


TPF

és a nem sokkal késıbb bevezetett másik tablettát, a Bisecurint szigorú orvosi felügyelet mellett csak nagyon kevés patikában lehetett megvásárolni, Budapesten például kerületenként egyben. Az orális fogamzásgátló tabletták bevezetése azonban nem csökkentette az abortuszok számát, hiszen nagyon kevesen használták, és valószínőleg olyan nık, akik addig is sikeresen védekeztek a nem kívánt terhesség ellen. Látható tehát, hogy a nyugati és a szocialista berendezkedéső országokban mennyire más úton haladt a nık történelme. Ebben rejlik arra a kérdésre a válasz, hogy vajon Magyarországon miért nem beszélhetünk feminista mozgalmakról olyan értelemben, mint például az angolszász országokban. Magyarországon ugyanis nincs meg a hagyománya és a kultúrája ezeknek a mozgalmaknak. A rendszerváltást követıen nem létezett olyan (nı)szervezet, mely tiltakozhatott volna a nemek közötti egyenlıtlenségek ellen. Hiányzott az a fajta szervezettség, egyáltalán: hiányoztak a stabil alapokra épülı civil szervezetek. Az államszocializmusban az állami propaganda a nemek közötti egyenlıség szajkózásával teremtett hagyományt. A feminizmus irányzatai A feminista mozgalmak történetének elsı, a századfordulón zajló szakaszát szokták a liberális feminizmusként aposztrofálni. Bozóki András politológus (jelenleg a nemzeti kulturális örökség minisztere) definíciója szerint a liberális feminizmus a törvény elıtti egyenlıség maradéktalan megvalósításáért, a nıi egyenjogúságért harcolt, s legfıbb eredménye a választójog nıkre való kiterjesztése volt. Ezt relatíve könnyebb és gyorsabb volt elérni azokban az országokban, ahol a politikai demokrácia fejlett volt, bár ennek a megállapításnak ellentmondani látszik Svájc, ahol szövetségi szinten 1971-ben kaptak a nık választójogot. A választójog kivívása után a liberális feminista mozgalmak aktivitása jelentısen lecsökkent, a hatvanas években a radikális feminizmus váltotta fel. A szocialista feminizmus a kettı közötti átmenetként jelent meg. A szocialista feminizmus a kizsákmányolás problematikájából indult ki, s azt hirdette, hogy ha megszőnnek az osztályviszonyok, akkor megszőnik a nık elnyomása is, azaz létrejön a nemek közötti egyenlıség. A szocialista feminizmus többek között azért is volt kénytelen átadni a helyét a radikális feminizmusnak, mert a gazdasági egyenlıtlenség csak egy szegmense a nemek közötti egyenlıtlenségnek. A gazdasági egyenlıség ideális megvalósulása pedig nem vonta volna automatikusan maga után a teljes egyenlıséget, hiszen a modern társadalmak berendezkedése alapvetıen patriarchális. A radikális feminizmus képviselıi szerint a nemek közötti egyenlıség megteremtése már nem elég, ahogy Bozóki írja: „társadalmi felszabadításukra van szükség”. A radikálisok szerint a nemek közötti biológiai különbségek társadalmi különbségekké alakulnak, és ez csak megerısíti és fenntartja a férfiuralmat. A radikális feministák a hetvenes években két részre szakadtak abban a tekintetben, hogy a férfiakat úgymond szövetségesnek vagy ellenfélnek tekintik a szerepek átértékelésének folyamatában. Az egyik irányzat azt vallotta, hogy a nık a férfiakkal mindenben azonos szerepet tudnak vállalni, és ezért a nemek közötti szerepkülönbséget a minimálisra lehet csökkenteni. Ebben az új szerepdefinícióban a férfiaknak aktív szerepet kell biztosítani, így kívánták elérni az össztársadalmi konszenzust. A radikálisabb irány viszont azt hangoztatta, hogy a nıknek nem lehet célja a férfiakkal folytatott versengés, hanem a nıi létforma másságának és egyenlıségének elfogadásáért kell harcolni. Az olyan hírhedt radikális feministák, mint Cathrine MacKinnon vagy a nemrég elhunyt Andrea Dworkin tollából nem ritkán születtek igen meglepı, a józan ész számára már-már felfoghatatlannak tőnı állítások. A heteroszexualitást erıszaknak tartották, s úgy vélték, hogy a nık csak azért élvezik a szexet, mert arra szocializálták ıket, és igazából a szex a dominancia-viszonyok egyik manifesztációja. (És amikor a nı van felül?) Az anyaságot igen gyakran állították párhuzamba a rabszolgaság intézményével. (Gyereknevelés = szenvedés?) Célul tőzték ki a nıtársadalom létrehozását.

- 121 -

Dános Anikó


A nyolcvanas évektıl a feminizmus tért hódított az anarchista (anarcha -feminizmus), a zöld (ökofeminizmus) és a békemozgalmakban is. Ugyanebben az idıben kezdett kibontakozni (elsısorban Franciaországban) a posztmodern feminizmus, mely a patriarchális beszédmód leleplezését tőzte ki célul. A feminizmus „harmadik hulláma” A feminizmus harmadik hullámát fiatal nık (tizenévesektıl harmincasokig) újfajta mozgalmaként definiálják. A feminizmus második hullámának követıiként vagy inkább folytatóiként tekintenek magukra. Ezeknek a nıknek a speciális helyzetét az okozza, hogy születésüktıl kezdve egy olyan társadalmi közegben éltek, ahol a feminizmus létezett, ám idıközben új problémák merültek fel. A gyereknevelés, a munkavállalás, a párkapcsolati problémák olyan konfliktusok forrásai lehetnek, melynek megoldására a nık nincsenek felkészülve. A harmadik hullám az elızı generációk által elért eredményeknek köszönhetıen nagyfokú szabadsággal rendelkeznek, és ezt arra kívánják használni, hogy minél több területen adjanak hangot gondolataiknak és véleményüknek. Mások szerint a feminizmus második és harmadik hulláma között jelentıs szakadék tátong, és nem lehet az egyiket a másik folytatásaként értelmezni. A kilencvenes évek: Girl Power és Bridget Jones A kilencvenes évek közepén lányok millióit hozta lázba a brit Spice Girls nevő öttagú együttes. Az öt lány egy-egy tulajdonságot testesített meg, mintha az együttes maga alkotta volna a tökéletes nıt: a sportos, máskor sikkes, néha kislányosan tündéri, néha vad amazont, akiben természetesen benne van egy nagy adag nıiesség és erotika. Dalszövegeiket a nıi öntudat szavakba öntéseként is értelmezhetjük. Az együttes tagjai a kilencvenes évek ideális nıjét testesítették meg: a magabiztos, sikeres, független (mind anyagiakban, mind érzelmekben), öntudatos, csinos nıt. Kétségtelenül nagy hatással voltak a fiatal lányokra, meghirdették az ún. Girl Power-t, amivel azt sugallták, hogy a nıkben, a nıiességben jókora erı lakozik, amit nem szabad elnyomni, hanem igenis élni kell vele. A szolid, visszafogott, szende nı helyett a vagány és merész tulajdonságokat hirdették. Emlékezetes esetként maradt fenn, mikor az egyik tag egy fogadáson a tévékamerák elıtt belecsípett Károly herceg fenekébe. A jelenet egyértelmően a nık férfiakkal való teljes egyenjogúságának vallásaként, hirdetéseként értelmezhetı. Szintén angolszász találmány Bridget Jones és a nyomában felbukkanó szingli-kultusz, a maga pejoratív felhangjával. Sokat vitatott kérdés, hogy kik is azok a szinglik, melyek a szingliség jellemzıi, kizárólag nıkre alkalmazható fogalom vagy férfiakra is, tudatosan választott életforma vagy átmeneti állapot. Véleményem szerint egyáltalán nem véletlen, hogy az elıbb említett jelenségek angolszász országokban jelentek meg, s indultak világhódító útjukra. A demokratikus, illetve feminista hagyományok ugyanis fogékony táptalajt jelentettek és biztosítottak ezeknek a jelenségeknek. Idıközben a nyugati országokban jelentıs demográfiai változások következtek be: az elsı házasságkötési és elsı gyermekvállalási életkor jelentısen kitolódott, az élettársi kapcsolatok elterjedtek, a házasságon kívüli születések aránya megnıtt (ma hazánkban 34%!). Az ezredforduló (posztmodern?) kora, a modernizáció és a nyomában fellépı individualizmus olyan átalakulási folyamatokat generáltak, melyek jelentısen átstrukturálják a társadalom alapvetı egységét: a családot, a párkapcsolatokat és az egyéni értékrendet, gondolkodást is. Mindezek következménye a jövı zenéje.

- 122 -


TPF

Irodalomjegyzék Baugh, Graham: A nemek közötti szerzıdés, Eszmélet Beauvoir, Simone: A második nem. Budapest, Gondolat Kiadó, 1969. Ferge Zsuzsa: Emberi viszonyok és társadalmi értékek. In: Társadalomtudományi Közlemények, 1983/1. Lévai Katalin: Feminizmustörténet I-II-III. Esély, 2000/1; 2000/2; 2000/5 McLaren, Angus: Szexualitás a 20. században Budapest, Osiris Kiadó, 2002 Mit kell tudni a nımozgalmakról? Budapest, Kossuth Kiadó, 1982 Nıi karrierek: lehetıségek és elvárások. Korall (társadalomtörténeti folyóirat), 13. szám Nık és férfiak, avagy a nemek története (szerk.: Dr. Láczay Magdolna), Hajnal István Kör Oxford Giude to British and American Culture, Oxford University Press, 2001 Passerini, Luisa: A nık és a feministák története. Budapest, Balassi Kiadó, 2003 Schadt Mária: „Feltörekvı, dolgozó nı” - Nık az ötvenes években. Pécs, Pannónia Könyvek, 2002 Simmel, Georg: A kacérság lélektana. Budapest, Atlantisz, 1996 Tischler János: Az Infecundin-sztori (HVG, 2004. január 8.)

- 123 -

Miklósné Zakar Andrea

A regionális szemlélet minıségi változásai Romániában

A REGIONÁLIS SZEMLÉLET MINİSÉGI VÁLTOZÁSAI ROMÁNIÁBAN Miklósné Zakar Andrea fıiskolai docens Jelen tanulmány a romániai (valós és áhított) regionális folyamatokat érintı, politikai és társadalmi szinten megnyilvánuló szemlélet-váltásról igyekszik számot adni. Nem cél elvitatni egyik szféra szemlélet-váltásától sem a minıségi jelzıt, de a tanulmány mindenképpen ütköztetni szeretné ıket. Bemutatásra kerül a politikum által létrehozott regionalizmus kialakításának néhány stációja, de ellenpontként a társadalmi diskurzus néhány releváns megállapítása és modell értékő felvetése is górcsı alá kerül. „A regionalizmus kezd polgárjogot nyerni a román közgondolkodásban. Érdemes volna alaposabban elemezni, egy ilyen állítás mögött mi a pontos tartalom, hol, kik és miként foglalkoznak a regionalizmus kérdésével. Taxatív számbavétel hiányában nehéz elhárítani a veszélyt: mi is úszunk az árral.” 1 Bármely országban egy adott témában megnyilvánuló szemléletmód-változást több aspektusból is vizsgálhatunk. Jelen tanulmány a romániai (valós és áhított) regionális folyamatokat érintı, politikai és társadalmi szinten megnyilvánuló szemlélet-váltásról igyekszik számot adni. Ha minıségi változásoknak igyekszünk nyomában járni, akkor elsısorban a paradigma-váltó vagy azzá lenni akaró megnyilvánulásokat kell keresnünk. A politikai szféra által kialakított regionalizmus ilyen jellegő folyamatoknak az elıhírnöke, de korántsem teljesíti a mai napig sem az új paradigma ismérveit. A társadalmi diskurzusban kialakuló regionális arculat ezzel egyelıre szembehelyezkedik, és egy egészen más Romániát és egészen más romániai régiókat képzel el. Nem vitatom el egyik szféra szemlélet-váltásától sem a minıségi jelzıt, de mindenképpen ütköztetni szeretném a tanulmányban ıket. A tanulmány terjedelme természetesen nem teszi lehetıvé a téma kimerítı elemzését, csak néhány releváns csomópont feltárását. Románia, eddigi nem túl hosszú nemzetállami megléte óta, kemény harcot vív az egymástól oly elkülönülı országrészek egybeszervezésére és egynemősítésére, de kevés sikerrel. Az etnikailag is sokszínő országban a különbözı gazdaságpolitikák csak alig módosították a hagyományos térszerkezetet. Az iparosítás hatására a területi különbségek ugyan mérséklıdtek valamelyest, de a fejlett és elmaradott régiók térségi eloszlása változatlan maradt.2 Az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatában az országnak szembe kellett néznie egy hathatós regionális politika kialakításának kényszerével, melynek következményeképpen újra kellett gondolnia az ország területi felosztását is. A dán Rambøll tanácsadó csoport 1990 és 1994 között vizsgálta a romániai területi különbségeket és a területi fejlıdés problémáit, amelynek következményeként megszületett az erre vonatkozó ún. Zöld könyv. Ez összefoglalja az észlelt problémákat, a térszerkezet helyzetét és javaslatokat fogalmaz meg e tekintetben. (Megjegyzendı, hogy a Rambøll tanácsadó csoportot azzal egyidıben kéri fel a Vãcãroiu-kormány a problémák feltérképezésére, hogy meneszti a Szatmár és Máramaros megyék elöljáróit, miután azok aláírták a Kárpátok Eurorégió létrejöttére vonatkozó szándék1 2

Bodó 2003a Horváth 2003.

- 124 -


TPF

nyilatkozatot.) Az országban a 90-es évek második felétıl hangsúlyt kapnak az elıcsatlakozási alapokból várható források. Például az elsı PHARE-program, mely kifejezetten a romániai regionális politikát készítette elı és segítette kibontakozni, két évig tartott 1996. február 1. és 1998. január 31. között.3 1998-ban életre hívták a Területfejlesztési törvényt, amely utat nyit a decentralizált fejlesztésnek, intézményeket hoz létre és fejlesztési tértípusokat határoz meg. Ennek köszönhetıen Romániában elindult az a regionalizációs folyamat is, amely létrehozta a NUTS II. szintnek megfelelı régiókat. Összesen nyolc fejlesztési régiót határoltak le, melyek közül hét több megyét átfogó területi egység, egy pedig a fıvárost, Bukarestet és az ıt körülvevı agglomerációnak számító ún. Ilfov megyét tartalmazza. Az alábbi térképen láthatóak a régióhatárok, a számok pedig a következı régió-elnevezéseket fedik: 1. Észak-keleti régió, (Suceava, Botoşani, Iaşi, NeamŃ, Bakó, Vaslui megyék) 2. Dél-keleti régió, (Vrancea, GalaŃi, Buzãu, Brãila, Konstanca megyék); 3. Déli régió, (IalomiŃa, Cãlãraşi, Prahova, DímboviŃa, Giurgiu, Teleorman, Argeşi megyék); 4. Dél-nyugati régió, (Gorj, Vãlcea, Olt, MehedinŃi, Dolj megyék); 5. Nyugati régió, (Hunyad, Arad, Temes, Kárán-Szebes megyék); 6. Észak-nyugati régió, (Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Máramaros, Beszterce-Naszód megyék); 7. Közép-régió, (Fehér, Maros, Szeben, Brassó, Hargita, Kovászna megyék); 8. Bukarest-Ilfov régió, (a fıváros és agglomerációja). 1. ábra: Románia regionális felosztása

Forrás: Bodó 2003b, 57. old. A kérdés viszont adott: tiszteletben tartják-e Románia sajátosságait az így kialakított régiók? Vagy csak közigazgatási egységeket tiszteletben tartó fejlesztési téregységek csupán? Tükröz-e valódi regionális szemléletváltást, lehet-e paradigmaváltónak tekinteni?

3

Bodó 2003b.

- 125 -



„A régió nem a ki tud lehetetlenebbet mondani jegyében zajló regionális játék. A régió élı struktúra, helyi hálózatokkal, vonzásközpontokkal, amelyek gazdasági, kulturális vonatkozásban meghatározzák a lokalitás mőködését. A régió nem puszta adat vagy statisztikai halmaz, a régió térszerkezet, amelyet az idık során vonzások és taszítások alakítottak ki, illetve olyanná, amilyen. A régió sorsok összegezése.”4 És Románia ilyen szerves összegzıdésekben gazdag ország. De a regionalizációs folyamatokat kísérı szakmai és értelmiségi polémiákból és diskurzusokból az tőnik ki, hogy ezek e folyamat során eddig kiaknázatlanok maradtak. A diskurzusok színterei többnyire folyóiratok: a (2000 és 2002 között) három évfolyamot megélı Provincia felvállalta hogy ütközteti a Románia decentralizálási, regionalizálási szándékairól, lehetıségeirıl, nehézségeirıl, ezen belül pedig Erdély státuszának problematikájáról vallott véleményeket. Politikailag kényes témáknak is teret adott, miközben a román és magyar szerzık (politológusok, szociológusok, közgazdászok, publicisták, tanárok), jelentıs elméleti és gyakorlati tudást felhalmozva és prezentálva fejtették ki saját véleményüket. 1989 decemberében megalakult a Pro Európa Liga, egy interkulturális szellemi központ, az általuk kiadott Altera kiadvány-sorozat jó terepe a magyar, román és külföldi szerzık vélemény-ütköztetésének, a diskurzusok lefolytatásának. Az Altera számainak központi témái között szintén jelen van (számtalan egyéb mellett) a regionalizmus és az integráció kérdésköre is. A társadalmi diskurzusban fellépı írások nagy része egy erısen decentralizált országot képzel el, de ezt nyílván csak egy paradigma-váltással lehet elérni, amely során a centralizált ország teljes átalakuláson megy keresztül. A lezajlott romániai regionalizációs és decentralizációs folyamatok azonban a fent említett folyóiratok hasábjain inkább bírálatot kapnak, mint dicséretet. Kritikával él Smaranda Enache, Sabina Fati és Traian Ştef is, akik nem vélik kielégítınek és megfelelınek a hatalommegosztást, úgy érzik, nem érvényesül a szubszidiaritás elve, és ezzel egyes területek egyenesen hátrányos helyzetbe kerülhetnek. Enache külön kifejti, hogy a kialakított fejlesztési régiók és az intézményrendszer nem veszi figyelembe az ország és az egyes térségek sajátosságait, és nem jelentenek garanciát a decentralizációra. “A romániai decentralizációs folyamat rövid áttekintésébıl nem tőnnek ki e paradigmaváltás elemei. A fejlesztési régiókról, a helyi közigazgatásról és helyi költségvetésrıl szóló törvények elfogadása még távolról sem jelenti azt a valós decentralizálást, amelyen az Európai Unió államainak többsége átment. A romániai decentralizálási folyamat, melyet a jelenlegi politikai és értelmiségi elit nagymértékben kielégítınek tart, egy nagy hibában mindenképpen szenved: az autonómia ezen felfogása valójában nem más, mint ugyanannak a túlközpontosított modellnek a fenntartása, amely az egységes nemzetállam homogenizáló reflexének logikáján alapszik, akár a diktatúra államának filozófiája, az egységes modellé, amelyben ha nem nyomják is el kifejezetten, de a legjobb esetben is mellızik a sokszínőséget, a regionális sajátosságokat, éppúgy, mint a regionális integráló energiákat.”5 Smaranda Enache-nak a Provincia-kerekasztal körében felvázolt régió definíciója igen széles mederben és általánosan közelíti meg a régió fogalmát, de kiemeli a régió helyi önkormányzatokkal azonos szintő szerepét-jelentıségét: „Ha a régiónak van valamilyen szerepe, akkor az csupán egy alárendelt, a politikai és a kulturális nemzet kompetenciáit kiegészítı szerep lehet, vagy egy sui generis szerep, mely szerint a régió nem más, mint az európai sokféleség megırzésének legmegfelelıbb helyszíne, amely legalább olyan fontos szerepet tölt be az Európai Unióban, mint a helyi önkormányzatok szintje.”6 4

Bodó 2003a Enache 2001. 1. old. 6 In: Milyen régiót akarunk… 7. old. 5

- 126 -


TPF

A Provincia teret ad politikusi véleménynek is, amely ellentmond a folyóiratban megjelent többségi érveléseknek: Andrei Pleşu (egykori román külügyminiszter és kultuszminiszter) egy vele készült interjúban már eleve „naturaliter föderalistá”-nak titulálja Romániát, ahol a beindult decentralizációs folyamat eleve figyelembe veszi a területi sajátosságokat, különbségeket. A vizsgált diskurzus alaphangja mégsem ezt a véleményt erısíti. Érdekes megvizsgálni az egyre többet hangoztatott föderalitást, mint valódi paradigma-váltó megoldás-tervezetet, amelyet az értelmiségiek modelláltak Románia számára. A felvázolt föderalitás eszményen a szerzık sokszor a föderalizmusnak azt az általános értelmezését értik, amelyet Jacques Lévy fejt ki egyik mővében, amelyet a Provincia is leközöl7. Ilyen értelemben a világméretekben alkalmazható „föderalizmus elınye az, hogy univerzáliát termel, anélkül hogy egyetlen szervezı elvet tenne kötelezıvé”, míg a „föderalista eljárásmódra az a jellemzı, hogy érzékeny a térbeli helyzetek sokfélesége iránt”. Lévy a progresszív spanyolországi regionalizációt és a nagy-britanniai local government-ek kialakítását szintén föderális jellegőnek tartja a kompetenciák megosztása miatt, és mert ezekben az országokban „minden városi szervezıdési szint, a metropolistól az infraurbánusig, specifikus adminisztratív szervezettséggel rendelkezik, hogy válaszolhasson a specifikus problémákra”. Vagyis ezekben az országokban messzemenıen érvényesül a szubszidiaritás elve és figyelembe veszik a térségi, regionális sajátosságokat. Románia számára a föderalizmus melletti érv a hagyományos tartományok történelmi folyamatokban tapasztalt elkülönülése, specifikussá válása (Havasalföld, Bánát, Olténia, Moldva, Erdély). A kérdéskör kapcsán kialakult vita a Provincia hasábjain több decentralizált modellt mutat be és ütköztet a föderális (Németország), a konföderális (Svájc) modelleken keresztül a regionalizált (Olaszország, Spanyolország) modellig. A svájci konföderális modell többször kerül górcsı alá, akárcsak a német föderalista államszerkezet, lásd Alexandru Vlad, Gheorghe Sãsãrman és Traian Ştef írásait, valamint Petru Dumitriu álláspontját. A spanyol és olasz regionalizált állammodell és annak specifikumait járja körbe Daniel Vighi kiemelve azokat az autonómia-lehetıségeket, melyeket ezen típusú államszerkezet életre hívott (lásd a katalán, a baszk vagy a dél-tiroli autonóm területeket), illetve ezeknek alkotmányban rögzített sajátosságait. Ezeket a decentralizált modelleket a szerzık mind példaképp állítják Románia elé, de sajnos igen messze járva a politikum szférájának elképzeléseitıl. A romániai regionális folyamatok kritikájának és a megfelelı decentralizálási forma keresésének tekintetében kétség kívül csúcspontnak tekinthetı a Provincia-Egyesület által 2001ben kiadott Memorandum. Ez az a dokumentum, amely révén az értelmiségi diskurzus a sajtó vitaterébıl átlép a politika dimenziójába. A Provincia-Egyesület 2000. december 16-án alakult meg Kolozsvárott, és 2001. december 8-án közös megegyezéssel elfogadta azt az ún. Memorandumot, melyet a román parlamentnek címezve fogalmaztak meg a romániai régiók létrehozásáról. Ez a vitairat a „kor szellemében veti fel az állam átalakulásának kérdést”, ahogyan ezt Kántor Zoltán megfogalmazza, de az Európában megszokott nemzeti-etnikai elven való szervezıdés helyett a regionális, területi alapú szervezıdés mellett érvel. Hogy mit jelent a kor szelleme és az európai kontextus, azt Kántor Zoltán a következıképpen írja le: „Az európai folyamatok azt jelzik, hogy a nemzetállamok átalakulnak, s ennek az átalakulásnak három fı jellemzıje van. Az elsı az, hogy az államok szuverenitásuk egy részét átadják az Európai Uniónak (…). A második az, hogy a kompetenciák egy része átkerül a már létezı helyi – tartományi, regionális, megyei, városi – szintre. A harmadik és a mi szempontunkból a legfontosabb, hogy újabb, kisebb egységek alakulnak. Ezek kétfélék lehetnek. Egyrészt alakulhatnak a történelmi hagyományokat, a gazdasági ésszerőséget figyelembe vevı régiók, amelyek szervezı elve nem nemzeti. Másrészt pedig megerısödhetnek, helyenként 7

Lévy 2001

- 127 -



megalakulhatnak a nemzeti elvet is figyelembe vevı politikai egységek. Ezeket a trendeket vették figyelembe a Memorandum szerzıi is.”8 Az átfogó, de kevésbé konkrét Memorandum közigazgatási reformot javasol, mely „újrafogalmazza a létezı területi egységek státuszát”, miközben a kialakított régiókban regionális tanácsok és tartományi parlament létrehozását tartja indokoltnak. „Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé teszi, ami nem valósítható meg (…) alkotmányreform nélkül.”9 Egyértelmő, hogy a Memorandum megfogalmazói alapvetıen az ország modernizációjának elıremozdítását célozzák meg. Mint tudjuk, a sajtó vitaterébıl a politika dimenziójába kikerülı disputa nagy vihart kavart Románia politikai életében. Ez a kérdés még mindig, mint „bomba” robban a román közéletben. Miért is? Talán, mert ebbıl a rövid tanulmányból is kitőnik, milyen távol van egymástól a politikai akarat és a szakmai-értelmiségi gondolkodásmód. Talán mert a politikum még mindig fél ráeszmélni, hogy Románia regionális sajátosságainak a figyelembevétele az ország versenyképességét is növelhetné, és nem ellene kitervelt puszta „merénylet”. Talán… Mindenesetre elmondható, hogy Románia regionális folyamatait illetıen paradigma-váltó szemlélettel egyelıre csak a társadalmi diskurzus szintjén találkozunk. A politikai szféra által Európai Uniós nyomásra elindított regionalizáció, egyelıre nem teljesíti a struktúra-váltás elvárásait.

8 9

Kántor 2002. 5. old. L. A Memorandum szövege…

- 128 -


TPF

Irodalomjegyzék Dacian-Cosmin Dragoş (2001): A regionális fejlesztés jogi kerete: In Régiófejlesztés és regionális kutatás (szerk. Szász Alpár-Varga Z.), Homoródfürdı. pp. 34-52. Bodó Barna (2003a): Régió és politika. In: Magyar Kisebbség 1. (http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg /m030102.html) Bodó Barna (2003b): Dezvoltarea regionalã în România. In: Politica regionalã şi dezvoltarea teritorialã. (Capitolul III). Manual SEDAP, Temesvár. pp. 52-79. Hajdó Csaba (2003): A román regionális politika reformja: lehetıségek és kihívások. In: Magyar Kisebbség 1. (http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/m030103.html) Horváth Réka-Veress Emıd (2003): Regionális politika és területfejlesztés Romániában. In: Magyar Kisebbség 1. (http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/m030101.html) Horváth Gyula (2003): Területi fejlıdés és regionalizmus. In. Magyar Kisebbség 1. (http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/m030104.html) Fati Sabina (2000): A centralista hagyomány. Provincia, I. évf. 2. sz. 5. p. Enache, Smaranda (2001): Regionalizmus és integráció. Provincia, II. évf. 6. sz. 1. p. „Milyen régiót akarunk?” (II.) (2002): Provincia, III. évf. 6-7. sz. 6-7. p. Ştef, Traian (2002): Egy fej fokhagyma. Provincia, III. évf. 8-9. sz. 1. p. Vlad, Alexandru (2002): Rettegés a föderalizmustól. Provincia, III. évf. 1. sz. 2. p. Vighi, Daniel (2002): A regionalitás meghatározásainak kérdésköre. Provincia, III. évf. 3-4. sz. 5-6. p. Lévy, Jacques (2001): Vertikális és horizontális föderalitás. Provincia, II. évf. 3. sz. 14. p. Vighi, Daniel (2002): A regionalitás meghatározásainak kérdésköre. Provincia, III. évf. 3-4. sz. 5-6. p. Kántor Zoltán (2002): A Memorandum, a nemzet és az állam. Provincia, III. évf. 3-4. sz. 5. p. A Memorandum szövege és aláírói (2002). Provincia, III. évf. 1. sz. 2. p.

- 129 -

Szabó Matild

Az értékek evolúciója nyomán kialakuló trendek

AZ ÉRTÉKEK EVOLÚCIÓJA NYOMÁN KIALAKULÓ TRENDEK Szabó Matild fıiskolai tanársegéd A magyar társadalomra jellemzı, hogy a fogyasztók még keresik az értékeket, amelyek meghatározzák, de legalábbis hatással lesznek fogyasztói magatartásukra. Jelenleg tehát ingatag helyzet van, a társadalom tagjaira az értékek keresése jellemzı. A fogyasztói magatartástrendek alapvetı törekvései az idı, az egészség, a tudás, a hitelesség illetve bizalom iránti vágy. A táplálkozási szokások kutatásához alapot, kiindulópontot képez a fogyasztói magatartás (és értékek) elemzése, ugyanis e két kérdéskörben hasonló tendenciák figyelhetık meg. Az értékek és táplálkozás összefüggésének vizsgálata során Magyarországon a gazdasági megfontolások tekinthetıek a legfontosabb korlátozó tényezınek, ami a magyarok jövedelmi helyzetébıl és az árszínvonalból adódik. Az értékrend hatása a táplálkozásra A rendszerváltás óta zajló értékrend-változás a társadalmi, kulturális és gazdasági élethez hasonlóan a magyar fogyasztók táplálkozási szokásaiban is változásokat eredményezett. Az élelmiszerek ma már nem csak fiziológiai szükségletek kielégítıi, hanem az általunk fontosnak tartott értékek elérésének eszközei. Ebbıl kifolyólag egyre nagyobb hatással van a táplálkozásra az értékrend változása. Megfigyelhetı, hogy az értékrend napjainkban egyre sokszínőbbé válik és ebben az értékrendszerben gyakran élnek egymás mellett disszonáns értékek is. „Napjaink társadalmának „szétesettsége”, a szegregációs folyamatok erısödése, egymásnak ellentmondó táplálkozási trendek megjelenése teszik sajátossá a hazai élelmiszerpiacon megnyilvánuló keresletet.” [Horváth - Fürediné Kovács - Fodor, 2005] A fogyasztói magatartás és a táplálkozási kultúra Nyugat-Európában kirajzolódó tendenciái Magyarországon is megjelennek, de egy (sok más dologhoz hasonlóan) sajátos kelet-európai szőrın keresztül, ezáltal módosult formában érvényesítik hatásukat. [Horváth - Fürediné Kovács - Fodor, 2005] A táplálkozás értékrend-alapú megközelítése Az ember táplálkozás szempontjából ún. duális lény, aki számára a táplálkozás nem kizárólag a fiziológiai szükségletei kielégítését szolgálja, hanem a különbözı értékrendeken alapuló társadalmi és kulturális normák kielégítése is feltételként jelenik meg. Tehát az ember fiziológiai szükségleteinek kielégítése és a kulturális, társadalmi normák kielégítése egyidejőleg szerepet játszik az étkezés, illetve a fogyasztók táplálkozási szokásaik kialakítása során. A táplálkozási szokások társadalmilag determináltak, mivel azok megnyilvánulási formáiban visszatükrözıdik az adott társadalom politikai-gazdasági fejlettsége, társadalmi rétegzıdése, kulturális szokásai, valamint a társadalmi kontroll alapelvei [Elias, 1978]. A fogyasztók, illetve fogyasztói csoportok szokásai, értékrendje meghatározza, hogy mit tekintenek ehetınek, egészségesnek, illetve személyiségük számára elfogadhatónak, hasznosnak. A különbözı társadalmi vagy vallási csoportok azért alakítottak ki táplálkozásra vonatkozó szabályokat, szokásokat, hogy azok megkülönböztessék ıket más csoportoktól és kifejezzék az adott csoport által fontosnak tartott értékeket [Horváth, 1996; Lehota, 2001]. Burnett (1979) szerint a modern társadalom az élelmiszerfogyasztást olyan jelkép-rendszerként használja, amely nemcsak a konkrét élelmiszerfajtákhoz, hanem bizonyos élethelyzetekhez is kapcsolódik, ezáltal kifejezésre juttatja az egyén életmódját is. Bordeau szerint azon különbségek rendelkeznek a leg-

- 130 -


TPF

nagyobb presztízs értékkel, amelyek a legjobban szimbolizálják a társadalmi struktúrákban elfoglalt helyet. A táplálkozási szokásokra vonatkozóan elhíresült egy német mondás: „mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy!” Eddig arról volt szó, hogy az egyén gazdasági, társadalmi és kulturális környezetébıl következtethetünk az egyén étkezési szokásaira. A fent említett szállóige alapján pedig arra következtethetünk, a táplálkozási szokások alapján meghatározható az egyén társadalmi, gazdasági hovatartozása, morális állásfoglalása, illetve értékítélete is. A szociológusok szerint az étkezés sajátos helyet foglal el a fogyasztáson belül, mivel „természetes” szükségletnek tekinthetı [Tuner, 1982]. „Ugyanakkor a nyugati világ fogyasztóinál megfigyelhetı túlfogyasztás, illetve az abból adódó betegségek, problémák már megkérdıjelezik e természetességet, illetve az esztétikai igények (elérni kívánt szépségideál) érdekében vállalt kóros diéták is sok esetben természetellenes fogyasztással párosulnak. Feltételezhetı az is, hogy a kívánt (magasabb) társadalmi státusz kifejezése érdekében a fogyasztók egy része lemond saját megszokott, kedvelt (biológiailag meghatározott) preferenciáiról és egyéni ízlésének nem megfelelı, nagyobb presztízső ételeket választ. Mindezek tükrében keressük a választ arra, hogy a társadalomban lezajló értékrend-változások hogyan hatnak a táplálkozási szokásokra, milyen módon, milyen tényezık függvényében jelentkeznek.” [Horváth Fürediné Kovács - Fodor, 2005] Elméleti alapként azok a modellek szolgálnak, amelyek a fogyasztók termék- illetve márkaválasztási döntéseit különbözı értékrendszerek, életstílusok alapján magyarázzák. Ezek közül Grunert [1996] élelmiszerorientált életstílus modelljét mutatom be részletesen. A tárgyalt modell a fogyasztók értékrendje alapján magyarázza az élelmiszer-felhasználás összetevıit, mint pl. a vásárlás módját, a termékminıség szempontjait, az ételkészítés módozatait, a fogyasztói helyzeteket és a vásárlói motivációkat (1. ábra). A modell alapján tartós kapcsolat alakul ki a fogyasztói magatartás rendszerének elemei között, melynek oka, hogy az életstílus csak lassan és fokozatosan változik. „Az értékrend alapú élelmiszerfogyasztói magatartás szerint az értékrend és annak változása három síkon jelenik meg a fogyasztó élelmiszerválasztási preferenciájában [Horváth, 1996].: − Elsı szint: a fogyasztó általános alapértékei, pl.: biztonság, egészség, felelısség − Második szint: a fogyasztói szokásokat determináló értékrendek, pl.: minıségtudatosság, hedonizmus − Harmadik szint: konkrét termékválasztási indítékok, pl. ár, minıség, zsírtartalom, környezetterhelés.” [Horváth - Fürediné Kovács - Fodor, 2005] 1. ábra: Az élelmiszerorientált életstílus modell Grunert (1996) alapján

Forrás. Lehota et al., 2001

- 131 -

Szabó Matild


A fogyasztók általános alapértékei és ezek változása Az értékrendbeli eltérések a társadalmi jellemzıkben és személyes tulajdonságokban levı különbségekre vezethetık vissza. Az értékrend és életstílus alapvetıen determinálja az emberi magatartást, így a fogyasztói (élelmiszerfogyasztói) magatartást is. Ezzel magyarázható, hogy a marketingkutatások támpontját a szociológiai és antropológiai kutatások és azok eredményei képezik. Segítségükkel meghatározhatóvá válnak a fogyasztói magtartást befolyásoló tényezık belsı összefüggései. Arra a kérdésre, hogy milyen az értékek változásának iránya, tempója és melyek a változás hatótényezıi, eltérı a szakemberek válasza. Ebben a témában elsıként szociológusok végeztek kutatásokat. A marketing terület szakemberei csak kb. 30 éve foglalkoznak azzal, hogy hogyan befolyásolják a fogyasztó magatartását az értékrend változásai. A vizsgálatok az Amerikai Egyesült Államokból indultak. Magyarországon Dr. Hofmeister Tóth Ágnes kutatásai meghatározóak ezen a területen. A magyar kutatók szerint az értékrend-változás okai a következık: 2. ábra: Az értékváltozást befolyásoló tényezık

Forrás: Hofmiester-Tóth, 2003

Andorka (2003) azt írja, hogy az 1950-es és 1960-as években az amerikai szociológusok a modern emberek értékeinek kutatása során arra a következtetésre jutottak, hogy az értékek közül kiemelkedı jelentıségő a teljesítmény-motiváció. Azonban az 1960-as évek vége óta megfigyelhetı egy „új” folyamat: az értékek változni kezdtek. Néhányan úgy vélik, hogy a teljesítmény-motivációt a hedonisztikus értékrendszer váltja fel, mások pedig azt állítják, hogy a materialista értékek helyét fokozatosan átveszik posztmaterialista értékek. Napjainkban Magyarországon is megfigyelhetı, hogy felértékelıdött az egyéni teljesítmény szerepe. Ennek oka elsısorban, hogy a siker, a státusz és az önmegvalósítás elérését jelenti a társadalom bizonyos rétegei számára. A szociológusok kutatásaik során megállapították, hogy a magyarokra a hagyományos értékekhez való ragaszkodás jellemzı. Fontos számukra a nyugodt, békés élet és a kiegyensúlyozott, boldog család. Hankiss és társai (1982) arra a következtetésre jutottak, hogy az amerikaiakkal összehasonlítva a magyarok számára a munka és az anyagi jólét fontosabbnak ítélt értékek. Hankiss Elemér a magyar társadalomban négy értékrend-típust különböztet meg, amelyek között külön klasztert képeznek a hedonisztikus fogyasztók [Horváth - Fürediné Kovács - Fodor, 2005]: 1. hagyományos keresztény; 2. puritán felhalmozó; 3. XIX. századi és kora XX. századi munkásmozgalmi; 4. fogyasztói hedonista.

- 132 -


TPF

Értékrend alapján kialakuló fogyasztói szegmensek A magyar kutatások alapján a társadalomban jelen levı értékeken belül három fı csoportot lehet megkülönböztetni: a hagyományos közösségi, a modernizációs és a posztmodernizációs értékeket [Horváth - Fürediné Kovács - Fodor, 2005].: 1. A hagyományos közösségi értékek tradicionális közösségek kultúráját jelentik elsısorban. Az ilyen kultúrákban az együttlét az együtt végzett munkához kapcsolódik, tovább maghatározó szerepet tölt be a lakóhelyi kapcsolatok ápolása, megırzése. 2. A modernizációs értékrendben növekvı súlya van az anyagi felhalmozásnak, gazdagodásnak és az önállóságot biztosító értékeknek. E életstílus-csoport tárgyorientált, ugyanis a tárgyak birtoklása és megszerzése elsıdlegessé válik. A legfontosabb életirányító motívum a (meg)gazdagodás. Nagyon hasonló a mintakövetı csoport értékrendszere. Számukra az anyagi javak jelentik a biztonságot, életstílusuk felhalmozó, mert céljuk gazdagodás. A családorientált csoportnál a szülık célja individuális és modernizációs indíttatású. Végsı céljuk a gyermekek intellektuális és gazdasági erejének a növelése, személyiségük fejlesztése. 3. Az intellektuális csoportot posztmodernizációs értékkövetés jellemzi. A csoport tagjai nagyrészt városi fiatalok, akik továbbtanulnak. E csoport értékrendszerében egyre nagyobb szerephez jut a mővészet, a kulturális aktivitás és a sport. Ezen értékpreferenciák kialakulását már megelızi a civilizációs szükségletek kielégítése, amelyet igen gyakran az alanyt felnevelı család nagy erıfeszítések árán valósít meg. Az élelmiszerfogyasztói magatartásban jelentkezı trendek Az emberi magatartást, ezen belül a fogyasztó magatartást, ezen belül az élelmiszerfogyasztói magatartást is hosszabb távon az értéktrendek határozzák meg. Az értéktrendek változásainak irányát és sebességét az anyagi és nem anyagi, illetve a közösségi és individualista vonások együttesen határozzák meg. 3. ábra: A fogyasztói magatartás változásának irányai és a fogyasztói típusok

Forrás: J.C. Dagevos – A.F. van Gaasbeek (2001)

Lehota (2004) szerint az egyes fogyasztói típusok fıbb jellemzıi a következık: Individualista fogyasztó: − termékorientáció; − minıség és biztonság orientáció; − én orientáció (saját egészség, öröm, élvezet, elıny); − kulcstényezık (egészségesség, frissesség, eltarthatóság, íz és ár); − társadalmi szokások, erkölcsök háttérbe szorítás. - 133 -

Szabó Matild


Közösségi fogyasztó: − fizikai és társadalmi környezetorientált; − etikai, érzelmi, ökológiai szempontok; − kulcstényezık (állati jólét, fenntartható környezet, fair kereskedelem, hormonnal kezelt, GMO termékek). Tradicionális fogyasztó: − árérzékeny; − kevésbé idıérzékeny; − leértékelt kényelmi tényezık; − a változásokat kétkedve fogadja; − hagyományos, társadalmi kulturális értékek megırzésében érdekelt; − közösségi szempont: a fizikai környezetre való hosszú távú hatás; − késıi többség/lemaradók. Kalkuláló fogyasztó: − materialista elınyök (hasznosság, kényelem, elérhetıség, szabványosítás); − elvek: hatékonyság, kiszámíthatóság, elırejelezhetıség; − tömegtermékek, ár/értékarány; − korai és kései többség. Egyedi fogyasztó: − modernitás, hedonizmus, választékkeresés, hivalkodó/látható fogyasztás, én mentalitás; − önmegvalósítás és önkifejezés; − humoros, hóbortos termékek; − egyénhez kapcsolódó nem materialista, szimbolikus jelentések. Felelısségteljes fogyasztó: − közösséghez kapcsolódó nem materialista jelentések (etika, tisztesség, hitelesség, fair magatartás); − társadalmi és fizikai környezet orientált (hosszú távú); − átláthatóság a fogyasztásban és termelésben; − nem hagyományos életstílus: veganizmus, alulfogyasztás [Lehota, 2004]. A fenti fı trendekhez kapcsolódóan felmerül a kérdés, hogy a fenti trend azt jelenti-e, hogy a globalizáció az egységes fogyasztói magatartás irányába halad? Valószínősíthetıen a válasz: nem. Vannak globalizációs trendek, melyek leggyakrabban a technológiában, az elosztási rendszerben, a logisztikai rendszerekben figyelhetık meg. A termékválaszték továbbra is eltérı marad attól függıen, hogy milyen élelmiszerkultúráról illetve szubkultúráról van szó. Az egymáshoz való „hasonulás” inkább az azonos vallási kultúrkörhöz tartozó régiókon belül zajlik (pl. Európa – zsidó – keresztény kultúrkör). Petrovici – Ritson – Ness (2001) arra következtetnek, hogy az európai élelmiszerkultúrákban heteroginitás jellemzı, ezen belül hasonlóság leginkább az azonos szubkultúrához tartozó fogyasztóknál figyelhetı meg. Klaszterelemzés segítségével az alábbi országcsoportokat (szubkultúrákat) különböztethetjük meg. Táplálkozási összetevık szerinti klaszterek (Ward-módszer): · Klaszter: Ausztria, Németország, Benelux, Hollandia, Magyarország, Csehország

- 134 -


TPF

· Klaszter: Balkáni országok, Románia, Jugoszlávia, Bulgária és Albánia · Klaszter: Írország, Egyesült Királyság, Lengyelország · Klaszter: Portugália, Spanyolország, Görögország, Olaszország · Klaszter: Franciaország, Svájc, Dánia, Finnország · Klaszter: Norvégia, Svédország Élelmiszer- és italcsoportok szerinti szegmensek (K-közép módszer) · Klaszter: Belgium, Spanyolország, Portugália · Klaszter: Csehország, Szlovákia, Magyarország, Lengyelország · Klaszter: Németország, Hollandia, Ausztria, Egyesült Királyság · Klaszter: Norvégia, Finnország, Svédország, Észtország · Klaszter: Románia, Bulgária, Albánia · Klaszter: Franciaország, Dánia, Jugoszlávia · Klaszter: Írország · Klaszter: Görögország, Olaszország, Svájc A két módszerrel (Ward, K-közép módszer) eltérı eredményre jutottak a kutatók. Ennek oka, hogy a K-közép módszer érzékeny a szélsı értékekre, amely az európai országok fogyasztási szerkezetében is jelentkezik. „A Ward-módszer segítségével elért eredmények jobban kifejezik a heteroginitást, és az egyéb kutatásokkal (néprajzi, antropológiai) is egybeesnek”. A fentiek alapján Magyarország klasztercsoportja megegyezik a néprajzi kutatások alapján meghatározott országcsoporttal. [Lehota, 2004] Összegzés A magyar társadalomra jellemzı, hogy az anyagi javak, a teljesítmény és a siker felértékelıdésével párhuzamosan kialakult egy ún. orientációs krízis. Ez röviden azt jelenti, hogy a fogyasztók még keresik az értékeket, amelyek majd meghatározzák, de legalábbis hatással lesznek fogyasztói döntéseikre és magatartásukra. Jelenleg tehát ingatag helyzet van, a társadalom tagjaira az értékek keresése jellemzı. A „szétesett” magyar társadalomban trendek és ellentrendek figyelhetık meg, melyek az értékek sokszínőségén és gyakran disszonáns egymásmellettiségén alapulnak. A fogyasztói magatartástrendek alapvetı törekvései: az idı, az egészség, a tudás, a hitelesség illetve a bizalom iránti vágy. A táplálkozási szokások kutatásához alapot, illetve kiindulópontot képez a fogyasztói magatartás elemzése, ugyanis a két kérdéskörben hasonló tendenciák figyelhetık meg. A rendszerváltás óta végzett értékrendkutatások eredményei azt bizonyítják, hogy a magyarok értékrendszere alapvetıen három csoportba vonhatóak össze: − A hedonisztikus élettel összefüggı értékek: az önállóság, a sok szabadidı, az élvezetes élet. − A tradicionális értékek: a család, a kiegyensúlyozottság, a nyugodt élet. − Az anyagi biztonsággal összefüggı értékek: siker, karrier, anyagi biztonság. Horváth - Fürediné Kovács – Fodor (2005) arra utalnak, hogy tartósan léteznek a morális értékeket felülértékelı és a hedonizmusra törekvı, illetve pesszimista vagy racionalista fogyasztói csoportok. A 2002-2004-ben végzett értékrend-vizsgálataik eredményei szerint a magyar fogyasztók legfontosabb értékei a nyugodt, boldog családi élet, a jó kapcsolatok és az egészség. Az anyagi jóléttel kapcsolatos szempontok csak ezek után következnek, tehát kevésbé játszanak fontos szerepet. Az értékrendhez hasonlóan az alapvetı élelmiszerek kiválasztása során is a magyar fogyasztók számára az egészség, a biztonság, a nyugodt családi élet és a jó emberi kapcsolatok jelennek meg legfontosabb értékekként. Az értékek és táplálkozás összefüggésének vizsgálata során Magyarországon a gazdasági megfontolások tekinthetıek a legfontosabb korlátozó tényezınek, ami a magyarok jövedelmi helyzetébıl és az árszínvonalból

- 135 -

Szabó Matild


adódik. A lakosság anyagi helyzete hozzájárul ahhoz is, hogy a magyarok jelentıs része az étkezésben éli meg a fogyasztói kiteljesedést, mivel az élelmiszerek könnyen és relatív alacsony áron megszerezhetı termékcsoportot alkotnak. Ezek alapján az értékek által meghatározott táplálkozási trendek kiteljesedése a posztmaterialista értékeket magukénak valló fogyasztói csoportoknál várható. Például a bioélelmiszerek vásárlói körében tisztán megragadható az értékrendszer kiemelkedı szerepe. E fogyasztói csoportnál megfigyelhetı, hogy az alternatív táplálkozási irányzat követésével új életforma kialakítására is törekszenek. Az élelmiszeripari és kereskedelmi vállalkozások számára versenyelınyt biztosíthat, ha úgy alakítják ki marketingstratégiáikat, hogy figyelembe veszik az értékrend-változással kapcsolatban álló fogyasztói trendeket. A vállalkozásokkal szembeni alapvetı követelmény, hogy az újonnan kialakult szegmensek igényeit megfelelıen kiszolgáló kereskedelmi formákat alkalmazzanak. További elvárás, hogy olyan termékportfoliót tartsanak kínálatukban, melyek képesek e csoportok igényeit kielégíteni. A nemzetközi példák arra engednek következtetni, hogy az értékrend-változás igen sok lehetıséget kínál az élelmiszerágazat szereplıi számára [Horváth Fürediné Kovács – Fodor, 2005].

- 136 -

Szabó Matild


Irodalomjegyzék Andorka, R. (2003): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest Burnett, I. (1979): Plenty and Want. A Social History of Diet in England from 1815 to the present day, Sholar Press, London D. A. Petrovici – C. Ritson – M. Ness (2001): Exploring Disparities and Similarities in European Food Consumption Patterns. 71 st. EAAE Seminar – The Food Consumer in the Early 21. st. Century Elias, N. (1978): The Civilising Process (2 vols). Vol.1. The History of Manners. Vol II. State Formation and Civilisation. Brail Blachwell, Oxford Hankiss, E. et al. (1982): Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének átalakulása 1930 és 1980 között, Budapest, MTA Szociológiai Intézet Hofmeister-Tóth, Á. (2003): Fogyasztói magatartás, Aula Kiadó, Budapest Horváth, Á. (1996): A fogyasztói magatartás és az élelmiszerfogyasztás jellemzıi. (PhD) Doktori értekezés, GATE, Gödöllı Horváth, Á., Fürediné Kovács, A., Fodor, M. (2005): Az értékrend hatása a táplálkozásra J.C. Dagevos – A.F. van Gaasbeek (2001): Approching Contemporary Food Consumers: A few Reflections on Research and Results. 71.st EAAE Seminar – The Food Consumer int he Early 21.st. Century Lehota, J. (szerk.) (2001): Élelmiszergazdasági marketing. Mőszaki Könyvkiadó, Budapest Lehota, J. (2004): Az élelmiszerfogyasztói magatartás hazai és nemzetközi trendjei. Élelmiszer, Táplálkozás és Marketing Tuner, B. (1982): The discourse of diet. Theory, Culture and Society

Abstract

ABSTRACT Questionnaire Results of a Survey Made Among the Passangers of Kalocsa-Kiskırös Railway Line József Pál Lieszkovszky The history of Hungarian slide-lines contains calm and troubled periods. However in the first decade of 20th century the passengers of slide-line system’s trains had grown but several uneconomic branch-lines were marked out for liquidation. After the Transport Concept of 1968 mainly the cross-border and the inside blind lines were closed which had negligible passenger traffic. This arrengements had caused social and economical changes in affected countryside. The slide-line abolition next major step has been in 2007 when 14 lines have emerged out the passenger rail system.

Action Steps for Environmental Protection in the World: Onward or Backward? Katalin Tompáné Dr. Daubner The Earth has entered a new geological epoch because man-made changes to the climate are having a dramatic and long-term impact on land and oceans. It is increasingly recognized among the countries’ decision-makers that climate change is the result of human activities. Supplying the extreme rise of energy claim the consumption of fossil energy resources has been growing, even in spite of the promises regarding the emissions reduction. Under such circumstances the GHG emission has also been continuously growing. The spread of renewable energy and biofuels slightly mitigates air pollution, but only the development of new technology could mean a real breakthrough. Unfortunately we have to wait for this temporarily, while the fastly developing economies and the countries with huge population have an increasing negative environmental impact.

The e-money Krisztina Holmár The phenomenon of e-money can be discovered in the special literature of several branches of science due to its interdisciplinary character. The subject of e-money and the problems raised by informational economy mean a remarkable challenge for not only economics, but also for informatics and social science. The theme has become slightly heterogeneous: more and more definitions, approaches and application potentials can be found in international literature. The first ’e-money boom’ passed off in the beginning and middle of the ’90s when issuers sensed the potentials in innovation. Several models of e-money were created and many people predicted the end of cash (some even the end of central bank) impetuously. Most of these models failed: they were not executable either from a business or a technical point of view. My study attempts to review the phenomenon of e-money as well as present the advantages, disadvantages and some clear examples of it. This study basically relies on books on the subject written by Zoltán Hartai and Máté Hargitai when summarizing the history of e-money until now without aiming at completeness. It can be a useful guide at the very beginning of Hungarian implementation.

- 138 -


TPF

Self-governments and the PPP György Budaházy The local goverments play different role in providing and developing local services in various countries, but generally they are important factors in everywhere. Since the sources originated from the central budget and the own sources of local government are not sufficient for financing investments of local governments, therefore it is an urgent necessity the inclusion of private sector (local inhabitants, enterprises) into these projects. In PPP (Public-private partneship) the state attains investments not from sources of central budget, but through a partnership of government an one or more private companies. The operating cost is covered by private companies, the state pays a fee for the utilization of the means in various forms.

Quo Vadis, Retail Savings? Csongor Süge This thesis gives a particular review of the people’s investment market in autumn, 2006. It exhibits and appraises the accessible investment instruments, emphasizes the best opportunities too. It describes the reaction of the investment market to the taxes on interest and exchange gains which took effect on 01.09.2006. The study finally offers some simple models and possibilities to plan our career and to find an appropriate strategy of finance.

Macroeconomic Policies and Unemployment Tiborné Bánhegyi dr. Unemployment accompanies the modern economies. Its reasons are multiple, but it has negative effects on those who are affected. There is a general compliance in the following issue: if the whole society anticipates profits from the economic processes which cause unemployment, it also has to share the expenses of the consequences. In this case the economic activity of the state is indispensable. The economic effectiveness of this activity is based on two pillars: in the one hand on the all-time state of the economy, in the other hand on the structure of the allocation of resources. These all are reflected in the particular macroeconomic policy of the state.

Evolution and revolution in red pepper development József Dr. Kapitány The requirements towards the research countinual has changed meanwhile, generally grown and increased, for the chellenge during the 90 years old history of the red pepper, also it always gives pozitiv respond. The research work serves the producer, processor, and also the consumers with the results. It aims those requirements in its research project which support the development increase the effect in parallel with the growth of the quality. It was a long time for the research of the red pepper, and its result represent world-wide knowledge from the beginning up until today, also, they considerably contribute the international appreciation of the Hungarian red pepper.

- 139 -

Abstract

Biblical creation history and evolution József Dr. Finta One of the most frequent counterarguments against Christian faith and any kind of religious faith is the seemingly irreconcilable conflict between scientific discoveries, especially the evolution theory, and the doctrine of divine creation. Today, evolution appears to be an unquestionable process in nature – even if its specific stages are still uncertain for scientists. If Darwin is right and what the world and humanity are today, is a result of a long development, the Bible is wrong and so is the Judeo-Christian doctrine of creation together with the creation narratives and myths of any other religion. There is no need for God in the development of the Cosmos and humanity. Are these conclusions right? Are evolution theory and religious – among others Christian – doctrines of creation really irreconcilable? Not at all. The purpose of the present paper is to show that the teaching of the Catholic Church is indeed capable of reconciling evolution theory with the biblical history of creation. The discovery of evolution does not automatically lead to the denial of the existence of God or the doctrine of divine creation, but it enables us to understand and interpret the act of creation and also to realize its magnificence. It was the Divine Creator who created the primary matter, the basis for all evolution, and it was Him who composed the logic and workings of a meaningful, theleological development. Without this presupposition, the questions of the existence and rational order of nature and humanity are inexplicable even today.

From Matriarchy to the "Girl Power" - the Changes of Women's Social and Economic Status Through the Ages Anikó Dános This reflection starts with the conditions of European women’s life and labour throughout history, taking into consideration those activities carried out in the domestic sphere just as much as women’s important incorporation into waged labour and education in the modern world. It is precisely these last two factors which enabled and established the foundations of the organised movement of European women who claimed citizenship and, as a result, would demand rights from which they had been excluded, which until then had been the privilege of men. This movement is responsible for the profound political, social, cultural and economic changes which have occurred in twentieth-century Europe, all of which have been constructing a new configuration of gender models.

Qualitative Changes of Regional Approaches in Romania Andrea Miklósné Zakar The study tries to analyse the qualitative changes of regional approaches which have taken place in different political processes and social discourses in Romania. We wish to emphasize the paradigm-changer processes, conceptions and theories in the given context. Unfortunately the Romanian regionalism developed by the political sphere does not seem to change the unitarian paradigm of the country. Knowing that only a real decentralisationprocess could lead to a new state-paradigm, the social (and interethnic) discourses visualise another regional image than this created by the political volition. This study wishes to be the scene where these two (created and wanted) types of regional approaches clash.

- 140 -


TPF

Trends occurring through the evolution of values Matild Szabó In Hungary the consumers still are searching the values, what define their consumer behaviour. Recently there is an inconstant situation, the members of the society search the values. The trends of consumer behaviour are: time, health, knowledge and desire for confidence. The analysis of the consumer behaviour is a good base for research of consumer customs, because in connection with two mentioned matters there are similar tendencies. In Hungary in the course of examination of context between values and consumer customs the most important restrictive factor is the economic consideration. The cause of these are the income status of Hungarian people and the price level.

- 141 -

Abstract

- 142 -

TUDOMÁNYOS MOZAIK 3. kötet

Recommend Documents