TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI DOLGOZAT. A szociális biztonsághoz való jog

TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI DOLGOZAT Szociális jogi szekció

A szociális biztonsághoz való jog „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség estén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” (Magyarország Alaptörvénye)

Készítette: Szinai Alexandra ÁJK-CTI, III. évfolyam J3MU 2012

Konzulens: Dr. Jakab Nóra PhD, adjunktus

1

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés

3

2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései

4

2.1. Pragmatikus felfogás

5

2.2. Funkcionalista megközelítés

6

2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés

7

3. A szociális jog alapelvei

8

4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek

9

4.1. A Bismarcki modell

10

4.2. A Szemaskó modell

11

4.3. A Beveridge modell

11

5. Szociális jog Magyarországon

12

5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben

12

5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban

16

5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyug-

16

ellátásról 5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű

19

személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról 5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és

21

esélyegyenlőségük biztosításáról 6. Nemzetközi jog – Az Európai Szociális Karta

22

7. Szociálpolitika az Európai Unióban

25

7.1. Szociális jogok az Európai Unió szerződéseiben

25

7.2. A szociális biztonság Uniós koordinációja

30

8. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezménye

33

8.1 Orvosi ellátások

34

8.2. Munkanélküli ellátás

35

8.3. Munkahelyi baleset estén járó ellátás

35

8.4. Családi ellátás

36

8.5. Anyasági ellátás

37

9. Összegzés

38

10. Felhasznált irodalom

40

2

1. Bevezetés Jelen dolgozat célja, hogy felvázolja a szociálpolitika kialakulásának folyamatát, a nehézségeket és a problémákat, amelyek ezen hosszan tartó időszak alatt merültek fel, és hol több, hol kevesebb sikerrel zárult kezelésük. A szociális jog hosszú évszázados, sőt évezredes múltja arra enged következtetni, hogy mióta világ a világ, jelen volt ez a kérdés, ahogyan jelen van ma is, illetve a közeli és távoli jövőben is egyaránt jelen lesz. Ebből az okból tartottam fontosnak, hogy megvizsgáljam a ma érvényes hazai és nemzetközi szabályozás rendszerét, hogy bizonyos időközönként miért kezelték elsőrendű kérdésként a különböző államok és a világot átölelő szervezetek, máskor pedig miért indult hanyatlásnak ez az emberek millióit érintő, alapvető jog? Valójában mit is jelent a szociális biztonság? Problémát látok az Európai Unió nehézkesen kialakult szabályozásában, amit amúgy is megnehezít a tagállamok egyre erősödő ragaszkodása ahhoz, hogy beleszólás nélkül, csakis saját hatáskörükben, hagyományaikhoz hűen és korlátaikhoz igazítva szabályozzák nemzeti szociális jogukat. Azonban most, hogy a gazdasági aktivitás csökkenő tendenciát mutat a Közösség területén, a szociális biztonság iránt igény véleményem szerint az évek múlásával ismét egyre sürgetőbb kérdéssé válik, mint ahogyan azt az 1990-es évek gazdasági visszaesése során is megfigyelhettük. Egyre fontosabb lenne a szociális biztonsághoz való jog minél szélesebb körű kiterjesztése hazánkban is, például azon nemzetközi dokumentumok ratifikálása által, amelyeknek még nem vagyunk tagjai. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezményéhez való csatlakozás például előrelépést jelentene, már csak abból a szempontból is, hogy elősegítené hazánk nemzetközi közösségbe való integrálódását is. A magyarországi szabályozás valóban nem felel meg az Egyezmény feltételeinek? Mi lehet a ratifikáció akadálya? Aggasztó problémát vélek felfedezni az Európa-szerte mutatkozó népi elöregedésben is, ugyanis az egyre alacsonyabb létszámú aktív keresők csoportja nem képes elégséges mértékben eltartani a rászorultakat. Viszont nem csupán a polgárok biztonságának biztosításából áll a fő probléma, hanem abból is, hogy egy olyan hatalmas közösség, mint az Európai Unió, csak úgy lehet hosszútávon életképes, hogyha gazdaságilag is stabil, amihez pedig elengedhetetlen, hogy polgárai egy bizonyos szintű szociális biztonsággal rendelkezzenek. Ennek megvalósulását célozzák a koordinációs rendeletek, és a lehető legtöbb tagállam egységes döntése alapján meghozott szerződések és nyilatkozatok. Ezeken kívül nemzetközi szinten is találkozhatunk országok sokaságát felölelő szociális jogi kérdésekkel foglalkozó egyezményekkel.

3

Azt a tényt is figyelembe véve, hogy a felvázolt probléma gazdasági kérdéseket is érint, megoldását egy olyan politika kialakításában látom, amely a minél magasabb szintű, vagy még inkább a teljes foglalkoztatottság elérését célozza. Az így kialakítható gazdasági stabilitás folytán nagymértékben csökkenthető lenne a szegénység, a társadalombiztosítás hálója is jelentősen több polgárra terjedne ki, így a nyugdíjak kifizetésére elkülönített pénzösszeg is biztosabb lábakon állna, orvosolva az időskorúak megélhetési problémáit is. Sajnos egy ilyen rendszer kialakítása rendkívül költséges és nehéz folyamat, amelyet, ha meg is próbálnának valósítani az államok, az egy bizonyos időtávon belül túlterhelheti a rendszert, annak összeomlását, vagy hatalmas mértékű adósságfelhalmozódást eredményezve.

2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései A szociálpolitika történetének korszakolása szokásosan az 1600-as évek Angliájától kezdődik, mivel ettől az időtől kezdve számít rendszerszerűnek a szociális jog. Az ekkor bekövetkezett szemléletváltás következtében megváltozott az állami magatartás: a koldulás büntetése, a mozgásszabadság korlátozása, a nincstelenek városba költözésének tiltása helyett egyre gyakoribbá váltak a szociális alternatívát kínáló megoldások. Viszont nem csak ebben az időben, hanem az ókori társadalmakban is léteztek szociális problémák, ha nem is olyan tömegesen, hogy intézményes megoldást kellett volna keresni rájuk, de a közösség érdekében valahogy ezeket is rendezni kellett.

1

Általánosságban tekintve ekkor még nem létezett

szociálpolitika, azonban széles körben elterjedt volt a szociális gondoskodás, ami kiterjedt a tüneti kezelésre, az utólagos korrekcióra, és gyakran már a probléma megelőzésére is. Az államok legfőbb szempontja a közösség érdekeinek kiszolgálása, az egyéni élet és a család fenntartása volt. 2 A szociálpolitika fogalmának kialakulásához hosszú út vezetett, ami érthető is, figyelembe véve, hogy már több évtizede jelen van a legkülönbözőbb országok életében, azok egyik legfőbb feladatát formálva. Természetes, hogy ezek különböző adottságai, társadalmi berendezkedése és mentalitása miatt változatos megfogalmazások születtek, azonban most a magyar fogalom kialakulására szeretnék hangsúlyt fektetni. A kezdeti szociálpolitikai koncepciók és fogalomértelmezések döntően a munkásságra vonatkoztak. Ezt tükrözi Matheovits Ferenc XX. század elején megjelent Nemzetközi

1

MOLNÁR, MARGIT (1992): Töredékek a szociális gondoskodás ókori történetéből, Esély, Budapest, 3/93-103. 2 KOVÁCS, JÁNOS (2006): Társadalompolitika-Szociálpolitika,Agroinform Kiadó, Budapest 4

szociálpolitika című műve is, melyben a gyakorlati szociálpolitikát úgy határozta meg, hogy az a nemzetnek egy olyan önirányzó tevékenységét kifejező működése, amivel a társadalom védelemre szoruló elemei, vagyis a munkások, az öregek, a nők, a gyermekek, a betegek és a rokkantak helyzetének javítását célozza. Korvig Béla 1936-ban publikált Szociálpolitikájában a fogalom meghatározásához az Európa szerte ismert definíciók közül emelte ki az általánosan előforduló elemeket, és ezek alapján fogalmazta meg, hogy a szociálpolitika elsősorban védelmet jelent, és célja csak az lehet, hogy lehetővé tegye a társadalom számára a természetének megfelelő életet. Más szóval a szociálpolitika azoknak az eljárásoknak és törekvéseknek az összessége, amelyek közvetlenül a társadalom belső egységének tartós megtartására és fejlesztésére irányulnak. Az előbbieknél jóval átfogóbb és komplexebb megközelítést fogalmazott meg Hilscher Rezső, aki abból indult ki, hogy egyedül a szociálpolitika céltudatos felépítése és a polgárok egész életét átfogó tevékenysége alkalmas arra, hogy a társadalmat azzá az egységgé emelje, amellyé lenni eredeti rendeltetése. Szerinte a szociálpolitika feladata az, hogy az erkölcsi, szellemi és gazdasági javak olyan elosztását valósítsa meg, amely a társadalom igazi céljai elérésének szolgálatában minden ember számára valamennyi életviszonylatban emberi léthez méltó életszínvonalat biztosítson. A szociálpolitikai célzatnak benne kell lennie valamennyi törvényben, az államigazgatás szerveinek munkájában, a társadalom és az egyén megatartásában, mert másként a kitűzött céljához, vagyis a társadalmi igazságosság megvalósulásához sohasem juthat el. 3 Mint láthatjuk, a szociálpolitika fogalmának meghatározása és használata korábban sem volt egységes, és ma sem az. A manapság elfogadott értelmezése a pragmatikus, leíró felsorolástól a funkcionalista megközelítésen át a strukturális-dinamikus felfogásig terjed, melyek egyszerre, egymás mellet is létezhetnek. 4 2.1. Pragmatikus felfogás A pragmatikus megközelítés szerint a szociálpolitika egy cselekvési mező, amelyben történelmileg kialakult intézmények működnek, mint például az egészségügyi ellátás, az oktatásügy, a társadalombiztosítás és a közegészségügy, az állami lakásépítés, a szociális munka, a házi vagy intézményi gondozás, a család- és gyermekvédelem. Természetesen ezeknél több olyan intézmény létezik, amelyeket az állam finanszíroz és szabályoz, ezért a

3 4

BALIPAP, FERENC (1989): A magyarországi settlement történet, Esély, 1989/2., Budapest Uo. 5

szociálpolitikához olyan tevékenységek is tartoznak, melyek az állampolgárok egyénekre is lebontható szükségleteit elégítik ki, és a lakosság jólétét szolgálják, viszont ebben az értelemben nem ide sorolandó az úthálózat, a közterület fenntartása, a rend- és tűzvédelem. Az intézményrendszer és ennek feladatai felől való közelítésnek egy kiszélesített változata is létezik, ami az előzőekben felsorolt szociális jóléti intézmények mellett ide sorolja a pénzügyi vagy adóügyi, és a vállalati jóléti politikát is, ez azonban kevésbé elfogadott. Valójában mindkét rendszer fontos szerepet játszhat a források újraelosztásában, és így az állampolgárok jólétének alakításában. Egy további kiegészítés a szociálpolitikához tartozónak tekinti a jótékonyságot, a humán célú társulások tevékenységét, illetve az önkéntes társadalmi munka formáit szükségletkielégítő és redisztributív vonásaik miatt. Az alábbiak alapján a szociálpolitika az állampolgárok meghatározott szükségleteit a piac megkerülésével kielégítő, közpénzek felhasználásával működő intézmények és cselekvési rendszerek együttese. 5

2.2. Funkcionalista megközelítés A funkcionalista megközelítés azt veszi figyelembe a szociálpolitika fogalmának meghatározáskor, hogy milyen társadalmi funkciók betöltésére jöttek létre a szociálpolitikai rendszerek, mely esetben a hangsúly a társadalmi funkciókra, diszfunkciókra, és az ezek feloldását célzó eszközökre kerül. A társadalmakban mindig is léteztek szociális problémák, és az első állami beavatkozást igénylőnek a szegénységet tekintik, amelynek kezelése kezdetben gyakran büntető jellegű eszközökkel működött, a szegények kordában tartása rendőri jellegű felügyelettel párosult. A kapitalizmus megjelenésével csak romlott a szegény népréteg helyzete, ugyanis például az idős emberek, a rokkantak és a munkanélküliek kiszorultak a piacról, képtelenek voltak a piac törvényi keretei között érvényesülni, így tömegesség vált a gazdasági berendezkedésből adódó szegénység, ami veszélyeztette a társadalom újratermelődését, valamint integráltságát. Ez volt az oka annak, hogy az állam fokozatosan

növekvő

szerepet

vállalt

a

szociálpolitikában,

és

kialakultak

a

társadalombiztosítási, egészségügyi ellátó rendszerek, a közegészségügyi intézkedések, majd a gyári törvények, melyek a munkaerő kizsákmányolásának megakadályozására törekedtek. Összegezve a funkcionalista felfogás szerinti szociálpolitika a tevékenységek értelmezésénél arra helyezi a hangsúlyt, hogy ezek mennyiben járulnak hozzá az adott

5

FERGE, ZSUZSA (1991): Szociálpolitika és társadalom, T-Twins, Budapest 6

társadalom zavartalan működéséhez, az új feltételek adaptálásához, integrálásának megőrzéséhez, és a strukturális viszonyok változatlan újratermelődéséhez. 6

2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés A strukturális-dinamikus megközelítés szerint a szociálpolitikai tevékenységet strukturálisan meghatározott folyamatként, az állam és az állampolgárok közötti változó viszonyként kell érteleznünk. E szemlélet kialakulásához a társadalmi feszültségek járultak hozzá, mivel a hátrányos helyzetűnek minősülő csoportok harcolni kezdtek sajátos szükségleteik elismeréséért, olyan célokkal, mint az újraelosztás körének növelése, a redisztribúcióhoz való hozzájutást biztosító jogosultságok kiszélesítése, és hogy a szükségletek kielégítése jogok alapján történjen. A minimális követelés az elemi biztonság, a létfenntartás biztosítása, az általános biztonság, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése volt. Az utóbbi időkig a szociálpolitikai követelések csupán az elosztás szférájára korlátozódtak, viszont mára termelési viszonyok is előtérbe kerültek, ugyanis hangsúlyt kapott a források létrehozása. A tőkés keretek között kialakult szociálpolitika ebben a folyamatban alakult át az alapvető társadalmi viszonyokat is érintő társadalompolitikává. Azokban a piacgazdaságokban, ahol ez a folyamat beindult, ott kialakulhatott a munkások és alkalmazottak közvetlen részvételére épülő ipari demokrácia, vagyis a mikro- és vállalati szintű politika, melynek célja volt a munkakörülmények humanizálása, a vállalati döntések demokratikussá tétele. Végül mindig az adott társadalom gazdasági és társadalmi fejlettsége, társadalmi erőviszonyai és értékrendje határozza meg, hogy milyen szükségletek teljesítését vállalja a közösség, illetve az állam, és hogy milyen eszközöket alkalmaz ezek kielégítésénél. Mivel a rendszer dinamikusan változik, szükségszerűen változnak a szociálpolitika határai is, ezért egy olyan szociálpolitikai rendszerre van szükség, amely képes a konfliktusokat rugalmasan kezelni és változtatni az új szükségleteknek megfelelően. 7

6 7

Uo. Uo. 7

3. A szociális jog alapelvei

A jelentősebb horderejű törvények gyakran tartalmaznak úgynevezett általános vagy bevezető rendelkezéseket, amelyek között gyakran helyet kapnak alapelvi rendelkezések is. Ezeknek feladata, hogy iránymutatásul szolgáljanak a szabályok kialakítása során a jogalkotó számára, illetve a jogalkalmazó számára a rendelkezések értelmezése és a konkrét esetekre történő alkalmazása során. Alapelveken általában valamely jogág szabályozását meghatározó általános elveket értünk, amelyek az adott jogág szabályainak egészében jutnak érvényre. Ezek a szociális jog tekintetében a munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog, az önsegélyezés és a szolidaritás elve, a jövedelemkompenzáció és rehabilitáció elve, az egyenlő bánásmód elve, az érdekek összehangolásának elve, valamint a részvétel elve. A munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog elve egymással párhuzamosan érvényesül. Ez alapján elmondható, hogy munkajogról a munkahelyen belül beszélhetünk, munkahelyen kívül pedig a szociális jog szabályai az irányadóak, ezek biztosítják és mozdítják elő a munkahelyre jutást, illetve az oda való visszajutást, a minimum ellátások vonatkozásában pedig az elveszett jövedelem kompenzációja a cél. Az önsegélyezés elve szerint a jog a felnőtt emberektől elvárhatja, hogy maguk és családjuk megélhetéséről képességeikhez mérten gondoskodjanak, nehézségeik megoldására elsősorban maguk tegyenek erőfeszítéseket. Ezt a különböző juttatások feltételei között a rászorult személy együttműködésére, öntevékenységére vonatkozó előírások juttatják kifejezésre. A szolidaritás elve ezzel párhuzamosan érvényesül, és azt írja elő, hogy a bajba jutottaknak a társadalom a szükséges mértékben segítséget kell, hogy nyújtson. Mivel a pénzbeli szociális juttatásokra való jogosultsághoz szükséges jövedelemhatár a mindenkori öregségi nyugdíj minimumában került meghatározásra, és mivel a nyugdíjak összegének meghatározása a keresetek növekedésétől is függ, így a szabályozás automatikusan biztosítja, hogy a szociális juttatások nem szakadnak el a társdalom átlagos jövedelmének alakulásától. A jövedelemkompenzáció elve abból ered, hogy a szociális jog egyik építőeleme, hogy a jövedelem elvesztése esetében szükségessé teszi a szociális segítséget, a jövedelem pótlását, vagyis biztosítja a jövedelemkompenzációt, ami biztosítási alapon nyújtott, a jövedelemmel arányos jövedelempótlás. Azonban nem ez nem a korábbi jövedelemmel arányos, hanem az alacsonyabb, rászorultsághoz igazodó összeg. A modern szociális jog ezzel legalább azonos mértékben érvényesíti a rehabilitáció elvét, azaz az aktív keresők csoportjába való visszajutás elősegítését, ami a munkavégző képesség elvesztése, megváltozása, illetve a munkanélküliség tekintetében kerül előtérbe.

8

Az egyenlő bánásmód elve tiltja az egyén akaratától és döntésétől független tulajdonságai alapján való megkülönböztetését, elsősorban a faj, a nemzeti hovatartozás, a nem, a vallás, az életkor, a testi fogyatékosság, és a szexuális orientáció alapján. A történelmileg kialakult egyenlőtlenségek korrigálása a súlyos hátrányoktól szenvedő csoportok, melyek Magyarország tekintetében elsősorban a romák, a nők és a fogyatékosok számára támogató intézkedésekkel kell a többségi társadalomhoz tartozókéval azonos esélyt teremteni. Az érdekek összehangolásának elve az ellentétes érdekek összeegyeztetéséről szól, mivel a szociális jog a befizetett adókból ellenérték nélkül nyújt pénzbeli vagy egyéb formában juttatást. Az érdekösszhang megteremtését a juttatási feltételek jogszabályi előírása szolgálja, és legcélszerűbben a helyi önkormányzatok által végezhető el. A részvétel elve, vagyis az érintettek részvétele a döntés kialakításában a demokratikus hatalomgyakorlás alapvető vonása, ami az érintetteket képviselő, nem kormányzati szervezetek, vagyis szakszervezetek, üzemi tanácsok és participációs képviseletek bevonásával valósul meg. 8 4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek A szociális jogok védelme érdekében kialakult rendszerek elnevezésére a legáltalánosabb értelemben a jóléti rendszer kifejezés használatos, a szintén elterjedt szegénygondozás és szegénypolitika mellett. 9 A jóléti politikák és intézmények fejlődése az 1950-es évek után lendült fel, és az 1970-es évekre teljesedett ki, 10 azonban alapjai a jóval távolabbi múltba nyúlnak vissza. 11 A mai rendszerek születése az iparosodás során létrejött modern kapitalizmusnak köszönhető, amelyre jellemzőek a társadalmi egyenlőtlenségek és a kockázatok mérséklésére törekvő állami magatartás. Ebből a kapcsolatból levezethető, hogy a kapitalizmus fajtáival párhuzamosan a jóléti államnak is különböző fajtái alakultak ki. A Gøsta Esping-Andersen által kidolgozott tipológia szerint a jóléti rendszerek három csoportba sorolhatóak, melyek a reziduális, a korporatív és az univerzális, vagyis a liberális, a

8

BEDNAY, DEZSŐ (2010): Szociálpolitikai és szociális jogi alapfogalmak, ATLANTA Üzleti Szakközépiskola 9 Uo. 10 NYILAS, MIHÁLY (2005): A „Szociális Európa” esélyei és az európai jóléti rendszerek átalakítása, A társadalmi kohézió erősítése, Új Mandátum Kiadó, Budapest 11 CORA, ZOLTÁN (2011): A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: A mintakövetés lehetőségei és kényszerei (1938-1950), Szeged 9

konzervatív, és a szociáldemokrata jóléti állam. A típusok a társadalmi rétegződésre kifejtett hatásuk alapján különülnek el egymástól, ami pedig az államok eltérő intézményi sajátosságainak és finanszírozási technikáinak függvénye. 12 Hatékonyságának legegyszerűbb mérőszáma a foglalkoztatási ráta, ugyanis hosszú távon csak az a rendszer életképes, ami nem jár a munkakínálat csökkentésével. Itt szükségesnek tartom megemlíteni, hogy például a konzervatív modell is hatásosan csökkenti a kialakult egyenlőtlenségeket, viszont alacsony foglalkoztatást eredményez. Magyarország a hosszú távon nem fenntartható ellátórendszerű konzervatív csoportba tartozik. Alacsony hatékonyságát az magyarázza, hogy az állam által nyújtott ellátások a munkavállalási szándék csökkenéséhez vezetnek, így végül egyre kevesebb adófizető finanszírozza a juttatások magas szintjét. 13

4.1. A Bismarcki modell Az elsőként Németországban bevezetett modell

14

létrejötte Otto von Bismarck

nevéhez fűződik, aki 1883-ban létrehozta a szolidaritás elvű társadalombiztosítási rendszert, mivel felismerte, hogy a munkásegyesületek betegbiztosítási alapjainak az állam által történő átvétele hozzásegítheti a dolgozókat a gazdasági biztonsághoz. A modell a gazdaságilag aktív polgárok egyes kategóriáit biztosította bizonyos káresemények bekövetkezése esetén. A bismarcki társadalombiztosítás két alapelve közé tartozik a munkáltatók hozzájárulási kötelezettségének bevezetése, és mint ahogy már említettem, a biztosítottak közötti szolidaritás. A rendszer finanszírozása a munkáltatók és a munkavállalók járulékaiból történik, a rászorulók elismert szükségleteik alapján részesülnek ellátásban, ugyanakkor hozzájárulásuk jövedelemarányos. Ebből adódik a rendszer hátránya is, miszerint az eltérő jövedelemmel rendelkező, magasabb járulékbefizetési kötelezettséggel bíró állampolgárok is az átlagossal azonos szintű ellátást kapnak. A kiegészítő biztosítások erre megoldást jelenthetnek, de ez a típusú modell a terjedésüket csak korlátozottan támogatja. Németországban további jellemzője, hogy a köz- és a magánfinanszírozás együttesen van jelen, a kötelező biztosítás csak egy bizonyos jövedelemszint felett nem kötelező.

12

GEDEON, PÉTER (2011): Rivális elméletek a jóléti államról, Politikatudományi Szemle XX. évf. 2. sz., 7-30. 13 Jóléti rendszerek Európában - Jó gyakorlatok és reform alternatívák, készült a Miniszterelnöki Hivatalban, www.kormanyszovivo.hu (Letöltés ideje: 2012. október 9.) 14 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek 14., A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös kiadványa, Budapest 10

Előnyei közé tartozik, hogy széles körben hozzáférhető ellátásokat biztosít, a piac szerepe korlátozott, a finanszírozása teljesítményarányos, és differenciáltabb igények kielégítésére is képes. Hátránya, hogy nem terjed ki a népesség egészére, egyéni járulékfizetési nyilvántartást igényel, így nagyobb adminisztrációs terhet jelent, és ellenőrzése is szükségessé válik, továbbá nem érdekeltek a szolgáltatók a prevencióban. 15 A bismarcki rendszer jellemző Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, továbbá Argentínában, Costa Ricában, Dél-Koreában, Japánban, Kínában, Tajvanban és Tunéziában is.

4.2. A Szemaskó modell Nikolai Alexandrovich Semashko, a Szovjetunió első egészségügyi minisztere elsőként hirdette meg alkotmányos jogként a mindenki számára térítésmentes egészségügyi ellátást a lakosság teljes egésze körében, ezzel jelentős sikereket elérve a járványok felszámolásában, a csecsemőhalandóságban, és a várható élettartam is a kétszeresére nőtt. A rendszert állami költségevetésből, az önkormányzatokon keresztül finanszírozták, regionalitás és magas centralizáltság jellemezte. Mivel egyszerre volt jelent benne a krónikus gyógyszerhiány, és a kórházi ellátások túlkínálata, így valódi jelentősége a közegészségügy kiépítése volt. Előnyei közé tartozik, hogy általa biztosítottá vált az esélyegyenlőség minden állampolgár számára, megoldódott a költségkontroll, és ide sorolandó a már említett közegészségügy kiépítése is. Viszont hátrányt jelent a túlzott centralizáció, a maradványelv szerinti finanszírozás, hogy a hálapénz jellemzővé vált a kórházakban, hogy a szükséglet nem alakította a kapacitás nagyságát. Az európai szocialista országokban a második világháború után a szovjet modellt a bismarckival vegyítették, ezzel létrehozva a kevert rendszereket. 16

4.3. A Beveridge modell Az angolszász hagyományokra támaszkodó rendszer létrejötte William Henry Beveridgenek köszönhető, aki ráeszmélt, hogy egészségügyi ellátásban egy életképes társadalombiztosítási rendszerben

mindenkinek,

megkülönböztetés

nélkül

joga

van

ingyenesen és egyenlően részesülni a legkorszerűbb egészségügyi szolgáltatásokból.

17

Hangsúlyossá vált a teljes népesség számára nyújtott minimum jövedelem biztosítása. A

15

KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 16 Uo. 17 Uo. 11

rendszer univerzális, 18 alapvetően közpénzekből gazdálkodik. Erre mutat rá a modell másik elnevezése, vagyis az NHS rendszer, ugyanis az adófinanszírozás az angol National Health Service, vagyis a Nemzeti Egészségügyi Rendszer elvei alapján terjedt el. Az NHS mellett létezik magán egészségbiztosítási rendszer is, ilyenkor az ellátást teljes egészében a magánbiztosító fizeti. A modell állampolgári jogon járó ellátást nyújt, azonban az ellátások hozzáférhetősége általában jobb, mint azok színvonala. Pozitívum, hogy benne jól érvényesíthető a méltányosság, mivel lényege a teljes lakosságot célzó, az összes lényeges szolgáltatást nyújtó ellátórendszer működtetése, amely az állam feladatát képzi az intézmény fenntartása mellett. Nem kizárt a szolgáltatói oldal privatizációja és a versenyelemek alkalmazása, ezek a színvonal egységesítésére kifejezettem alkalmasak, de önmagukban nem elegendőek. A centralizált egészségügyi szolgálat rendszere működik Svédországban, Finnországban, Norvégiában, Portugáliában, Olaszországban, Írországban, Dániában, valamint Kubában és Új-Zélandon is. Előnye, hogy olcsó, nem ismer el többletigényt, kevés adminisztrációt igényel, mivel nem alkalmaz egyéni nyilvántartást. Viszonylag könnyen tervezhető, továbbá népegészségügyi feladatokat is ellát. Hátránya a bürokratikus forráselosztás, hogy nincs benne szektorsemlegesség, gazdaságossága nehezen követhető, továbbá a finanszírozás kevésbé függ a teljesítménytől, és a dolgozók nem érdekeltek a rendszer hatékony működtetésében. 19

5. Szociális jog Magyarországon 5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben A Magyar Köztársaság Alkotmánya több helyen is foglalkozott az úgynevezett második generációs gazdasági, szociális és kulturális jogok szabályozásával.

20

Az említett

szociális jogok közé tartozik a társadalombiztosításhoz való jog, az egészségügyi ellátáshoz való jog, az anyák, a gyermekek és az időskorúak különleges védelme, a megélhetéshez és a lakhatáshoz való jog, a gazdasági jogok tekintetében a munkához való jog, a megfelelő munkakörülményekhez való jog, a pihenéshez való jog, a szakszervezetek alakításához való jog, a sztrájkjog, és végül a kényszermunka tilalma érvényesül. Kulturális jog például az 18

LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 19 KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 20 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé, Esély, 1995/3., Budapest 12

oktatáshoz, a művelődéshez való jog, valamint ide sorolandó a tudomány, az oktatás és a művészetek szabadsága is. 21 Az Alkotmány általános rendelkezéseinek 17.§-a kimondta, hogy a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel kell, hogy gondoskodjon. Különös figyelmet fordított az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, valamint védelmezte érdekeiket. Elismerte az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme elsőrendű kötelesség, valamint fontosnak tartotta a házasság és a család védelmét. Az alapvető jogokat és kötelességeket megfogalmazó fejezet 70/E. § (1) és (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Az ellátáshoz való jog a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítandó meg. 22 A 17.§ és a 70/E. § kapcsolata kérdésesnek tűnhet már csak abból a szempontból is, hogy nem derül ki egyértelműen, hogy egy vagy két jogról van-e szó, valamint arról sem kapunk felvilágosítást, hogy a 70/E. § szintén általános rendelkezés, vagy már egy speciális szabály.

23

Vitatható, hogy mi a tartalma és a mértéke a garantált ellátásoknak. Tovább

nehezíti az értelmezést, hogy az sem állapítható meg pontosan, hogy kik a jogosultak a magyar állampolgárokon és az ellátandó csoportokon belül, és az sem derül ki, hogy mi a teendő nem magyar polgárok esetén. Habár eljárásuk során a jogalkalmazó szervek is értelmezhetik az Alkotmány rendelkezéseit, valódi jelentésük mégis az Alkotmánybíróság gyakorlata során alakult ki. 24 Határozataihoz fűzött párhuzamos véleményeiből az derült ki, hogy az Alkotmánybíróság álláspontja ebben a kérdésben nem egységes, ugyanis a testület tagjainak többsége csupán programként értelmezi a szociális biztonsághoz való jogot, mások szerint viszont a jogállamiság egyik építőeleméről van szó. Zlinszky János volt alkotmánybíró álláspontja szerint az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése alanyi jogot létesít minden magyar állampolgár javára, a megélhetéshez szükséges 21

A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) Jogvédelmi füzetek sorozat 1., Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány, Budapest 22 1949. évi XX. törvény - A Magyar Köztársaság Alkotmánya 23 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 24 A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) 13

állampolgári jogot rögzíti. Viszont az Alkotmány már nem írta elő, hogy ennek milyen formában kell történnie, csupán arra kötelezte az államot, hogy a szociális intézmények rendszerével gondoskodjon róla, hogy a jogosultak ellátása valamilyen formában mindenképpen megtörténjen. Ezúton kérdésessé válik, hogy az ellátások biztosításának mely szintje felel meg az alkotmányos követelményeknek, mivel a szöveg szerinti „megélhetéshez szükséges” mérték bizonytalan fogalom. Ez valamilyen mértékben indokoltnak tekinthető az alkotmány általános jellegéből adódóan, de jelen esetben mégsem tűnik megfelelőnek az állampolgárok nagy számát érintő szociális jogok esetében. Az állami kötelességvállalás mértékéről először az Alkotmánybíróság fejtette ki véleményét, miszerint az ellátások feltételeit és mértékét nem maga az Alkotmány, hanem külön törvények határozzák meg, 25

más szóval az alkotmánybírósági gyakorlat főszabályként nem tekinti alanyi jogok

forrásának az Alkotmányban megfogalmazott szociális jogokat. Az viszont pozitívumot jelent, hogy a szociális biztonsághoz való jog mértéke annyiban meghatározható, hogy a létminimumhoz való jogot tartalmazza, és bizonyos rétegeket kiemel, akiknek joguk van a szociális biztonsághoz. A témával kapcsolatban Juhász Gábor arra a következtetésre jut, hogy a további értelmezési problémák elkerülése érdekében célszerű volna az Alkotmány szövegét egyértelműbbé tenni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy azt a kérdést sem lenne szabad mellőzni, miszerint az Alkotmány nem rendelkezik a nem magyar állampolgárok szociális biztonsághoz való jogáról, és ennek a jognak a tagadása ellentétes lenne olyan ENSZ egyezményekkel, amelyekhez Magyarország is csatlakozott. Célszerűnek tartja az ellátások minimumának rögzítését egy új alkotmányban, amely konkretizálná a mindenki számára biztosított ellátások mértékét. 26 A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium által kiadott Emberi Jogi Kézikönyv szerint, mivel az 1989-90-es rendszerváltáskor nem került sor új alkotmány létrehozására, hanem csak az 1949-es módosítása történt meg, időszerű volt egy új alaptörvény elfogadása. Ebből kiindulva 2011. április 18-án az Országgyűlés egy új Alaptörvényt fogadott el, melyet a köztársasági elnök általi aláírását követően április 25-én hirdettek ki, majd 2012. január 1-jén hatályba lépett. 27 Az új törvény rendelkezései nem 25

JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 26 Uo. 27 Emberi Jogi Kézikönyv (2012), kiadja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és Külügyminisztérium, Budapest 14

eredményeztek látványos változást a szociális biztonsághoz való jog védelme tekintetében, ami abban is megnyilvánul, hogy az Alkotmánybíróság a benne szereplő szociális rendelkezések nagy részének nem ismerte el az alapjogi jellegét. A korábbi Alkotmány 17.§ának és 70/E. §-ának problémája orvoslásra talált, ugyanis a bennük foglaltakat az Alkotmánybíróság ítélkezéseit figyelembe véve kerültek megfogalmazásra, miszerint

28

„Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” Az egységesítés tükrében ugyanezen cikk kimondja, hogy hazánk a szociális biztonságot a fentebb felsoroltakon kívül más rászorulók esetében is a szociális intézmények rendszerével valósítja meg. Az Alkotmány hasonló rendelkezéseivel szemben az Alaptörvény nem a társadalombiztosítást, hanem az időskori megélhetés biztosítását kezeli kiemelten, ugyanis kimondja, hogy ennek megvalósítását a társadalmi szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer fenntartásával és az önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Talán a legszembetűnőbb és legjelentősebb különbség az, hogy a hatályát vesztett Alkotmány azt mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak „joguk van” a szociális biztonsághoz, azonban az Alaptörvény XIX. cikke csupán azt tűzte ki célul, hogy az állam „szociális biztonságot nyújtson”. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem kötelező a szociális biztonság állampolgárok számára történő biztosítása, illetve a biztosítás csupán törekvéssé épült le.

29

Hasonló a helyzet a nyugdíjra vonatkozó rendelkezés

tekintetében is, ugyanis a „megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak” kifejezést a törvényi szöveg mellőzi, már csak arról beszélhetünk, hogy az állam az időskori megélhetés biztosítását „segíti elő”. 30 Az ellátásra való jogosultság tekintetében az Alkotmány 70/e. § nyilvánvalóan csupán példákat sorolt fel a jogosultak köréből, az új szöveg már a jogosult csoportok taxatív felsorolásaként is értelmezhető, amelyből az a következtetés vonható le, hogy az államnak csak ezen felsorolt csoportok szociális biztonságának megteremtésével kell foglalkoznia. Ez alapján az önhibájukból munkanélkülivé váltakéval például nem. Változás mutatkozik abban is, hogy a biztosítandó ellátás már nem a „megélhetéshez szükséges”, 28

FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről, Fundamentum, 2011/1., Budapest 29 Kiút a diktatúrából- Javaslatok a negyedik Magyar Köztársaságért (2012) József Attila Alapítvány vitafüzet, Budapest 30 Uo. 15

hanem „törvényben meghatározott” mértékű. Fontos különbség az is, hogy a korábbi szabályozással ellentétben az Alaptörvény nem tartalmazza a munkához való jogot, az új rendelkezések értelmében a munkalehetőségek biztosítása szintén csupán államcél, valamint a munkabér védelmére vonatkozó rendelkezést sem találhatunk benne, amíg ezzel ellentétben az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése rögzítette az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, illetve (3) bekezdése szerint minden dolgozó személynek joga volt az általa végzett munka mennyiségét és minőségét tükröző jövedelemhez. 31

5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban Magyarországon nem csak az Alaptörvény, vagy az immár hatályát vesztett Alkotmány tartalmaz, illetve tartalmazott a szociálpolitikára vonatkozó szabályozást. Ahogy az az előzőekből is kiderült, ezen törvények rendelkezései nem elég széleskörűek a szociális biztonsági ellátórendszer megfelelő szabályozására és az összes rászoruló polgár ellátásáról való gondoskodásra, így külön törvények rendelkeznek magáról a szociális igazgatásról, továbbá

a

társadalombiztosítás

ellátásairól,

a

nyugellátásokról,

a

megváltozott

munkaképességű személyek ellátásáról, a családok támogatásáról, a gyermekek védelméről, a fogyatékos személyek jogairól, valamint az ezen csoportok társadalmi integrációjának elősegítését célzó egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról.

5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról Az 1997. évi LXXXI. törvény értelmében az állam feladatkörébe tartozik a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer működtetése és fejlesztése. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény keretin belül az állam köteles az öregség, megrokkanás esetén a biztosított részére, elhalálozása esetén hozzátartozója részére ellátást biztosítani. A saját jogú nyugellátás csoportját az öregségi, a rokkantsági és a baleseti rokkantsági nyugdíj alkották, a hozzátartozóit pedig az özvegyi nyugdíj, az árvaellátás, a szülői nyugdíj, és a baleseti hozzátartozói nyugellátások. A ma hatályos szabályozás szerint a korábbi kettő helyett három csoport különül el egymástól, miszerint saját jogú nyugellátás az öregségi nyugdíj, hozzátartozói ellátás az árvaellátás, a szülői nyugdíj, az ideiglenes és teljes özvegyi nyugdíj, az özvegyi járadék, valamint a baleseti hozzátartozói ellátás. Külön csoportként jelenik meg a rehabilitációs járadék. Az eddigi rokkantsági nyugdíjat felváltja a rehabilitációs 31

FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről 16

és a rokkantsági ellátás a megváltozott munkaképességű személyek ellátásai körében, amelyről a 2011. éve CXCI törvény részletesen rendelkezik. Mivel az egészségbiztosítás rendszerébe sorolandóak az egészségügyi szolgáltatások, a pénzbeli ellátások, mint a táppénz, a terhességi gyermekágyi segély, valamint a gyermekgondozási díj, a baleseti ellátások közé pedig a baleseti egészségügyi szolgáltatás, a baleseti táppénz és a baleseti járadék, láthatjuk, hogy a rokkantsági nyugdíj, illetve a baleseti rokkantsági nyugdíj véglegesen megszűnt. A törvény saját jogú nyugellátásra vonatkozó szabályai kimondják, hogy öregségi teljes nyugdíjra az 1997. december 31. és 2009. január 1. közötti időpontban az jogosult, aki hatvankettedik életévét betölti, vagyis eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább húsz év szolgálati idővel rendelkezik. Azonban a törvényt módosító 2009. évi XL. törvény értelmében ezen időszak után a nyugdíjkorhatár hatvanöt évre emelkedik. Öregségi résznyugdíjra az jogosult, aki betöltötte az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább tizenöt év szolgálati idővel rendelkezik. Öregségi teljes nyugdíjra életkorától függetlenül az a nő jogosult, aki legalább negyven év jogosultsági idővel rendelkezik, illetve feltétel, hogy ne álljon biztosítással járó jogviszonyban azon a napon, amelytől kezdődően ellátását megállapítják. A törvény a hozzátartozói nyugellátások tekintetében külön-külön szabályozza az özvegyi nyugdíjra, az árvaellátásra, a szülői nyugdíjra, a baleseti hozzátartozói nyugellátásra és az özvegyi járadékra vonatkozó rendelkezéseket. Özvegyi nyugdíjat a házastárs, az elvált házastárs és az élettárs kaphat. Az a személy jogosult az ellátásra, akinek házastársa öregségi nyugdíjasként halt meg. Élettárs tíz év együttélés után válik jogosulttá, illetve akkor is, ha csupán egy éve éltek együtt megszakítás nélkül, de gyermekük született. Ideiglenes özvegyi nyugdíj folyósítható a házastárs halálától legalább egy évig, továbbá az özvegynek a hátramaradott árva tizennyolc hónapos koráig, fogyatékos vagy tartósan beteg gyermek estén pedig harmadik születésnapig. Az ideiglenes özvegyi nyugdíj megszűnését követően özvegyi nyugdíjra jogosult, aki házastársa halálakor a rá irányadó öregségi nyugdíjra jogosító korhatárt betöltötte, megváltozott munkaképességű, vagy fogyatékkal élő, tartósan beteg, illetve árvaellátásra jogosult gyermek eltartásáról gondoskodik. Az ellátás mértékét tekintve megözvegyülés esetén az ideiglenes özvegyi nyugdíj hatvan százaléka annak az öregségi nyugdíjnak, amely az elhunytat halála időpontjában megillette, vagy megillette volna. A hatvanszázalékos mértékben megállapított özvegyi nyugdíj helyett harmincszázalékos mértékű özvegyi nyugdíjat kell megállapítani abban az esetben, amelyben az özvegy saját jogú nyugellátásban, rokkantsági ellátásban, rehabilitációs

17

ellátásban,

szolgálati járandóságban,

balettművészeti életjáradékban,

vagy átmeneti

bányászjáradékban részesül. Az özvegyi nyugdíjra való jogosultság megszűnik, amennyiben az özvegy házasságot köt, ha már nem minősül megváltozott munkaképességűnek, illetve ha az árvaellátásra jogosult gyermekek tartása címén megállapított özvegyi nyugdíjra való jogosultság megszűnik. Árvaellátásra az a gyermek jogosult, akinek szülője megfelel az elhunyt házastársra vonatkozó feltételeknek. Árvaellátás jár a testvéreknek és az unokáknak is, ha őt az elhunyt saját háztartásában eltartotta, és a gyermeknek eltartására képes hozzátartozója nincsen, azonban az örökbe fogadott gyermeknek vér szerinti szülője jogán nem jár árvaellátás, kivéve, ha a vér szerinti szülő házastársa fogadta örökbe. Az ellátás a gyermek tizenhatodik, illetve huszonötödik életévének betöltéséig jár, amennyiben oktatási intézmény nappali tagozatos tanulója. Az ellátás összege annak a nyugdíjnak a harminc százaléka, ami az elhunytat öregségi nyugdíjként megillette, illetve megillette volna. Hatvan százalék jár annak a gyermeknek, akinek mindkét szülője elhunyt, valamint akinek életben lévő szülője megváltozott munkaképességűnek minősül. Ha az árva mindkét szülője után jogosult az ellátásra, azt kell számára folyósítani, amelynek összege számára előnyösebb. Szülői nyugdíjra az a szülő jogosult, aki gyermeke halálakor megváltozott munkaképességű volt, vagy hatvanötödik életévét betöltötte és gyermeke eltartotta. Az a nevelőszülő is jogosult szülői nyugdíjra, aki a nevelt gyermeket tíz éven át eltartotta. Ezen rendelkezéseket a nagyszülőre és az unokára is megfelelően alkalmazni kell. A szülői nyugdíj mértéke azonos az özvegyi nyugdíj mértékével. Amennyiben többen jogosultak az ellátásra, azt közöttük egyenlő arányban meg kell osztani. Az ellátást meg kell szüntetni, amennyiben azt a szülő megváltozott munkaképességét figyelembe véve állapították meg, és ez az állapota már nem áll fenn, illetve hatvanötödik életévét még nem töltötte be. A hozzátartozók részére baleseti hozzátartozói nyugellátás akkor jár, ha a sérült az üzemi baleset következtében elhunyt, azonban hozzátartozóit az ellátás akkor is megilleti, ha a sérült a baleseti táppénz folyósításának tartama alatt nem az üzemi baleset következtében halt meg. Az elhunyt hozzátartozója ideiglenes özvegyi nyugdíjra, majd özvegyi nyugdíjra, árvaellátásra, szülői nyugdíjra jogosult a jogszerző szolgálati idejére való tekintet nélkül. Az ellátás mértéke az öregségi nyugdíj alapjául szolgáló havi átlagkereset hatvan százaléka, amennyiben az elhunyt jogszerző nem rendelkezik egy év szolgálati idővel sem. Ez az összeg a havi átlagkereset egy százalékával emelkedik szolgálati évenként, azonban az átlagkeresetnél magasabb nem lehet.

18

A magánnyugdíjpénztárból a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe visszalépett elhunyt jogszerző személy után az özvegyi nyugdíj jogosultsági feltételeinek megfelelő személy özvegyi nyugdíj helyett özvegyi járadékra jogosult, amennyiben annak összege magasabb. Fizetése esetén özvegyi nyugdíj nem folyósítható. Összegét az elhunyt jogszerző tagsági viszonya megszűnésekor fennálló tagi követelése alapján kell kiszámítani, ha a kifizetések összegét a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át, illetve a tagsági jogviszony megszűnésekor fennálló, csökkentett tagi követelés lapján kell kiszámítani, amennyiben a kifizetéseket nem a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át. 32

5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról Mai viszonylatban nézve egy egyik legfontosabb kérdéskört, vagyis a megváltozott munkaképességű személyek ellátását nem csak a nemzetközi, hanem a magyar jog is részletesen szabályozza. Az ezen személyek védelméről szóló törvényt az Országgyűlés az Alaptörvény XII. cikkének végrehajtása érdekében alkotta meg, miszerint Magyarországon mindenkinek joga van a munka szabad megválasztásához, illetve képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához. A törvény meghatározza, hogy az jogosult az ellátásokra, akinek az egészségi állapota a rehabilitációs hatóság minősítése alapján hatvan százalékos, vagy kisebb mértékű, valamint a kereset benyújtását megelőző öt éven belül három éven át biztosított volt, keresőtevékenységet nem végez és rendszeres pénzellátásban nem részesül. 33 Az ellátásra való jogosultság meghatározásához feltétlenül szükséges, hogy tudjuk, mely személyek minősülnek megváltozott munkaképességűnek. A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény megfogalmazásában ilyen személy az, aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követően munkavállalási és munkahelymegtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek. Ennél jóval összetettebb meghatározást ad a 177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet, mely szerint megváltozott munkaképességű munkavállaló az a munkaviszony keretében foglalkoztatott személy, akinek munkaképesség csökkenésének mértéke legalább az 50%-ot

32

1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról 33

19

eléri

az

Országos

Egészségbiztosítási

Pénztár

Országos

Orvosszakértői

Intézete

szakvéleménye, illetőleg a Magyar Államvasutak Orvosszakértői Intézetének igazolása szerint. Továbbá megváltozott munkaképességű személy az, aki a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény alapján látási fogyatékosnak minősül, vagy aki külön jogszabály szerint súlyos értelmi fogyatékosnak minősül, aki siket vagy súlyosan nagyothalló, aki súlyos mozgáskorlátozottnak minősül, vagy akinek esetében egészségkárosodás, illetőleg fogyatékosság nem állapítható meg, azonban az OOSZI szakvéleménye szerint jelenlegi vagy más munkakörben személyre szóló rehabilitáció megvalósításával tovább foglalkoztatható. 34 A törvény kimondja, hogy a biztosítás tartamára tekintet nélkül jár az ellátás annak, aki az iskolai tanulmányai megszűnését követő száznyolcvan napon belül vált biztosítottá, és a kérelem benyújtását megelőzően rendelkezik harminc napnál hosszabb, megszakítás nélküli biztosítási idővel, valamint aki 2012. december 31-én rokkantsági nyugdíjban, baleseti rokkantsági nyugdíjban, rehabilitációs járadékban vagy az egészségkárosodott személyek szociális járadékaiban részesült. A megváltozott munkaképességű személyek ellátásai közé a rehabilitációs és a rokkantsági ellátás tartozik. A rehabilitációs hatóság állapítja meg, hogy a megváltozott munkaképességű személy rehabilitálható-e, vagy netalántán rehabilitációja nem javasolt. Ezeken belül azt is megvizsgálják, hogy a megváltozott munkaképességű személy rehabilitálhatóvá minősítése esetén a foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható-e, vagy tartós foglalkozási rehabilitációt igényel. Ha rehabilitálható, rehabilitációs ellátásra, ha pedig nem, akkor rokkantsági ellátásra válik jogosulttá a megváltozott munkaképességű személy. A rehabilitációs ellátás keretében pénzbeli ellátásra és a sikeres megvalósítás érdekében szükséges ellátásokra jogosult.

5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról Mint ahogyan a fogyatékos emberekről szóló rendelkezések túlnyomó része, az 1998. évi XXVI. törvénynek is egyik fő célja az, hogy biztosítsa az egyenlő elbánás követelményének érvényesülését ezen személyek tekintetében, valamint az, hogy lehetőséget nyújtsanak számukra az aktív gazdasági és társadalmi éveltbe való integrációra. A törvény 34

BELICZA, RÓZSA (2007): A megváltozott munkaképességű és fogyatékkal élő emberek társadalmi és jogi helyzete a világban és Magyarországon, REVITA Alapítvány, Debrecen 20

értelmében az állam kötelessége az olyan körülmények biztosítása, amelyekben a fogyatékos személyek képesek a teljesebb életre és terheik csökkentésére. A rendelkezések hatásos érvényesítése érdekében fontos körülírni, hogy ki minősül fogyatékkal élő személynek, így jelen esetben, aki érzékszervi, de különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit nagy mértékben, vagy egyáltalán nem birtokolja, illetve számottevően korlátozott a kommunikációban, ami számára hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során.

35

A témakör fontosságát mutatja, hogy a

World Health Organization, azaz az Egészségügyi Világszervezet is foglalkozott a megváltozott a fogyatékos személy fogalmának meghatározásával a Károsodások, fogyatékosságok és hátrányok nemzetközi osztályozásának első kiadásában.

36

Az 1980-as

évektől, első megközelítésében a betegség-károsodás-fogyatékosság-hátrány lineáris síkjára helyezte el a fogyatékosságot, melyben a károsodás a személy pszichológiai vagy fiziológiai funkciójának a rendellenessége, a fogyatékosság bizonyos képességek csökkenése, a hátrány pedig a társadalmi hátrány, amely a károsodásból vagy a fogyatékosságból ered. Ezen felfogás orvosi kérdésként értelmezi a fogyatékosságot, ezáltal betegszerepbe taszítva a fogyatékossággal élő embereket, holott a betegségtől súlyosabb és tartósabb állapotról beszélünk, 37 valamint kizárólag az egyénből indul ki, helyzetét elszigetelten kezeli. 1997-ben, az időközben bekövetkezett változások hatására a WHO új fogalmat alkotott, amely a környezeti és a személyes tényezőkkel bővült. Markáns különbség, hogy immár a társadalom felelőssége, hogy a fogyatékossággal élő személyek részvétele biztosított legyen mind a gazdasági, mind a társadalmi élet színterén, és egy képesség károsodása csupán akkor válik fogyatékossággá, ha maga a társadalom kezeli annak. 38 Mivel ezen személyek jogaik érvényesítésére is korlátozottan képesek, a törvény fontosnak tarja, hogy emiatt minden lehető módon előnyben részesüljenek, valamint négy jogukat kiemelten kezeli. Elsősorban azt, hogy joguk van az akadálymentes, az érzékelhető és a biztonságos épített környezethez. Ezen túlmenően a fogyatékos személyeknek, családtagjaiknak, 35

1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról 36 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai, Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium, Szeged, www.e-epites.hu (Letöltés ideje: 2012. október 10.) 37 JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései, PhD értekezés, Miskolc 38 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai 21

segítőiknek biztosítani kell a hozzáférés lehetőségét az őket megillető jogokkal, a részükre nyújtott

közszolgáltatásokkal

kapcsolatos

információkhoz,

valamint

a

közérdekű

információkhoz. Ez a kommunikáció joga. A közlekedéshez való joguk szerint a közlekedési rendszereknek, a tömegközlekedési eszközöknek és az utasforgalmi rendszereknek is alkalmasnak kell lenniük a fogyatékos személyek általi biztonságos igénybevételhez. Végül biztosítani kell számára a szükségleteinek megfelelő támogató szolgálat igénybevételét, illetve segédeszközt. A fogyatékossággal elő emberek az 1950-es évekre visszanyúló mozgalmának egyik legfontosabb eredménye, hogy a fogyatékosságpolitika mellett megjelent a rehabilitáció is, 39 melyet az 1998. évi XXVI. törvény szintén szabályoz. Leírás szerint a rehabilitáció az egészségügyi, a mentálhigéniás, az oktatási, a képzési, az átképzési, a foglalkoztatási, illetve a szociális rendszerekben megvalósuló folyamat, amelynek célja a fogyatékos személy képességeinek fejlesztése, szinten tartása, a társadalmi életben való részvételének és önálló életvitelének elősegítése. A kormány ezen feladatok ellátására közalapítványt hoz létre, melyek

a

rehabilitáció

megvalósulása

érdekében

szolgáltatásokat

nyújt,

mint

a

képességfejlődés rendszeres felmérése, a rehabilitációs program szükség szerinti módosítása, a meghatározott szolgáltatásokhoz és ellátásokhoz való hozzáférés megszervezése, együttműködés a folyamatban közreműködő szervezetekkel, a segédeszköz-ellátás fejlesztés irányának kidolgozása, a segítő szolgálatok és hálózataik kialakításánál figyelembe veendő szempontok kidolgozása, szakmai-módszertani ajánlások kidolgozása, illetve az adatok és információk gyűjtése a fogyatékos személyek, családtagjaik és segítőik tájékoztatása érdekében. Mindezen felül a fogyatékossággal élő személyek az úgynevezett fogyatékossági támogatással is élhetnek, amely az esélyegyenlőséget elősegítő, havi rendszerességgel járó juttatás, melynek célja, hogy anyagi segítséggel járuljon hozzá a súlyos állapotból eredő hátrányok mérsékléséhez, a fogyatékos személy jövedelmétől függetlenül.

6. Nemzetközi jog - Az Európai Szociális Karta A szociális biztonság kérdéseinek szabályozásával nem csupán tagállami szinten találkozhatunk. A második világháború befejeztével egyre több nemzetközi szervezet ismerte fel ezen jogok biztosításának szükségességét, ugyanis a hadakozás által megviselt és megfogyatkozott népesség minimális szociális biztonsága szempontjából ez minden eddiginél fontosabbá vált. Elmondhatjuk, hogy Magyarország is változatos területeket felölelő 39

JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései 22

egyezményeknek vált tagjává ezen időszakban, valamint ezt követően. Ezek közül fontosnak tartom kiemelni az Európai Szociális Kartát. Az Európa Tanács által 1961. október 18-án, Torinóban megalkotott Európai Szociális Karta 1965. február 26-án lépett hatályba, majd figyelembe véve a megfogalmazása óta bekövetkezett szociális változásokat, felülvizsgálata után az 1996. május 3-án kihirdetett, 40 módosított Karta 1999-ben lépett hatályba. Ez év augusztus 7-ére datálható magyarországi ratifikációja, kihirdetésérő az 1999. évi C. törvény rendelkezett, 41 amely a hivatalos magyar fordítást is tartalmazza. Az Európai Szociális Kartát és a hozzá legszorosabban kapcsolódó további dokumentumokat Karta-csomagnak nevezzük, melynek alkotóelemei maga a Karta, a Karta kiegészítő jegyzőkönyve, módosító jegyzőkönyve, a kollektív panaszrendszer biztosításáról szóló kiegészítő jegyzőkönyv, valamint a módosított Európai Szociális Karta. 42 A jelenleg hatályos, módosított Karta preambulumból és hat részből tevődik össze. Preambuluma megfogalmazza, hogy az aláíró kormányoknak vállalniuk kell az emberi jogok és alapvető szabadságjogok fenntartását és további megvalósítását az ezen jogok védelméről szóló 1950. november 4-én, Rómában aláírt egyezmény alapján, ugyanis ez kimondja, hogy az Európa Tanács tagállamai elfogadták, hogy biztosítják lakosságuk számára az itt rögzített állampolgári, politikai és szabadságjogokat, hogy javítsák életszínvonalukat és szociális jólétüket. A Karta kötelezi az aláíró államokat, hogy olyan feltételek megteremtésére törekedjenek, amelyek biztosítsák annak lehetőségét, hogy polgárai munkához jussanak, és biztosított legyen számukra és családjaik számára a tisztességes megélhetés az egyenlő bánásmód elvének érvényesülése mellett. A Karta szintén kimondja, hogy a rászorulóknak joguk van szociális és orvosi segítséghez, a fogyatékosoknak a társadalomba való integrálódáshoz, a közösség életében való részvételhez, és minden polgárnak joga van a rendszeres jóléti szolgáltatásokból való részesedéshez. A dolgozók és rászorulók mellett rendelkezik a család, az anyák és a gyermekek védelméről is, ugyanis kimondja, hogy a család a társadalom alapvető egysége, így joga van a megfelelő szociális, gazdasági és jogi védelemhez.

40

COUNCIL OF EUROPE (2007): A szociális Karta dióhéjban www.mobilitas.hu (Letöltés ideje: 2012. október 11.) 42 KÖNCZEI, GYÖRGY (1998): Mi is az Európai Szociális Karta?, Fundamentum, 1998. 3. sz., Budapest 41

23

A második rész a munkajog és a szociális jog területeit öleli fel konkrét szabályozás mellett. A munkajog vonatkozásában a Karta többek között megfogalmazza a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez, a biztonságos és egészséges munkakörülményekhez való jog, a kollektív alkuhoz való jog kötelező érvényesítését, a méltányos díjazás biztosítását, a szervezkedési szabadság érvényesülését, a dolgozó nők védelmét anyaság esetén. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához hasonlóan a szabályozás fontos részét képzi az egyenlő elbánás elvének biztosítása is. A szociális biztonság témájában hasonlóan széleskörű a szabályozás, a Karta többek között rendelkezik az egészség védelméhez való jogról, a társadalombiztosításhoz való jogról, a szociális jóléti szolgáltatásokból való részesülés jogáról, a család jogáról a szociális, jogai és gazdasági védelemhez, a szegénység és a szociális kirekesztés elleni védelemhez való jogról, valamint a lakhatáshoz való jogról. A Karta 7. cikke tartalmazza a gyermekek és fiatalok védelemhez való jogának szabályait. A munkavállalás életkori határa nem lehet alacsonyabb a tizenöt éves kornál, kivéve azon jogszabályban meghatározott könnyű munkák esetében, amelyek nem károsítják egészségüket, erkölcsüket és iskoláztatásukat. A nem ezen kategóriába eső foglalkozások esetében tizennyolc év a minimum korhatár, az ennél fiatalabb munkavállalók esetében szükséges a munkaidő megfelelő szintű csökkentése, és minimum négy hét fizetett szabadság és rendszeres orvosi ellenőrzés biztosítása. A korhatár alatti munkavállalók éjszakai munkában történő foglalkoztatását a Karta tiltja. A szociális és egészségügyi segítséghez való jog szerint biztosítani kell minden olyan személy számára a megfelelő támogatást, aki nem rendelkezik megfelelő erőforrásokkal, vagyis betegség esetén meg kell, hogy kapja a megfelelő ellátást, és biztosítani kell számára, hogy állapota miatt ne szenvedjenek csorbát egyéb jogai. Ezen kívül állami vagy magánszolgáltatások keretében tanácsadást és személyes segítséget kell számukra biztosítani. A Karta II. része szabályozza a fogyatékossággal élő személyek jogát a függetlenséghez, a társadalmi beilleszkedéshez és a közösség életében való részvételhez. Ezen jog biztosítása érdekében a ratifikáló államok vállalják a szükséges intézkedések megtételét aziránt, hogy a fogyatékkal élő személyek is részesüljenek pályaválasztási tanácsadásban, oktatásban, illetve szakmai képzésben. A munkáltatókat arra kell ösztönözni, hogy fogyatékossággal élő személyeket is alkalmazzanak, a munkavégzés feltételeit próbálják meg hozzájuk igazítani, vagy hozzanak létre a fogyatékosság szintjének megfelelő védett foglalkoztatást. Szükséges ezen személyek teljes társadalmi integrációja, amelynek eléréséhez

24

le kell küzdeni a kommunikációs és a mozgási akadályokat, lehetővé kell tenni a közlekedéshez, a lakáshoz, a kulturális tevékenységhez való hozzájutásukat. A gyermekek és fiatalok szociális, jogi és gazdasági védelemhez való joga értelmében a felek vállalják, hogy biztosítják részükre, hogy megkapják a nekik járó gondozást, segítséget, iskoláztatást és képzést, továbbá gondoskodnak olyan intézmények létesítéséről és fenntartásáról, amelyek megfelelnek ennek a célnak. A gyermekeket és a fiatalokat az elhanyagolással, az erőszakkal és a kizsákmányolással szemben védelmezni kell. Az állam köteles védelmet nyújtani azon gyermekek számára is, akik ideiglenesen vagy véglegesen nélkülözik családjuk támogatását. A Karta azt is kimondja, hogy biztosítani kell számukra az ingyenes elemi és középfokú iskoláztatást, valamint azt, hogy rendszeresen járjanak iskolába. A 23. cikk az idősek szociális védelemhez való jogáról szól. Annak érdekében, hogy ezen jog hatékonyan érvényesüljön, az állami és a magánszervek együttműködése keretében lehetővé kell tenni az idősek számára, hogy a lehető leghosszabb ideig a társadalom teljes értékű tagjai maradhassanak, továbbá biztosítani kell, hogy szabadon megválaszthassák életformájukat, és hogy megszokott környezetükben független életet éljenek. Ehhez szükséges az egészségi állapotuknak megfelelő lakáskörülmények biztosítása, megfelelő segítség nyújtása, egészségügyi ellátás és az állapotuk által megkívánt szolgáltatások nyújtása. 43

7. Szociálpolitika az Európai Unióban 7.1. Szociális jogok az Európai Unió szerződéseiben A közösségi szociálpolitika elemzését azzal a megállapítással szükséges kezdeni, miszerint az európai integráció alapításakor, habár felmerült, végül elvetették az egységes szociálpolitika

megteremtésének

gondolatát

az

1957-ben

aláírt

Római

Szerződés

megkötésekor az ellátásokra vonatkozó, lényegesen eltérő szabályozási elképzelések miatt. Ezért alapításkori szövegében nagyon kevés szociális jogi rendelkezést találunk, rendelkezései mindössze annyiban tartották fontosnak az élet- és munkakörülményekről való foglalkozást, amennyiben azok hozzájárultak a gazdasági integráció előmozdításához, ugyanis tiszteletben tartották azt az álláspontot, miszerint a szociális jog a tagállamok hatáskörébe tartozó, belső jogi kérdés. 44 Ezt figyelembe véve a törvénykezés hosszú ideig mindössze arra terjedt ki, hogy a nemzeti rendszerekben miként érvényesüljenek az alapszerződés elvei.

43

Európai Szociális Karta GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében, Jura, 2003/1., Budapest 44

25

A tagállamok között lévő markáns politikai és intézményi különbségek ellenére a szociális védelem rendszere ugyanazokkal a kihívásokkal szembesült, így egy idő után természetesen elengedhetetlenné vált az együttműködés esősítése a szociálpolitikában is, 45 azonban a tagállamokban sohasem valósulhatott meg az ellátórendszer egészére kiterjedő jogharmonizáció, helyette csupán azok koordinációjára került sor. Később az Európai Bizottság a szociálpolitika fontosságát felismerve egyre jobban hangoztatta ezen jogok jelentőségét, illetve azt, hogy a gazdasági és a szociális kérdéseket egymással összefüggésben, nem pedig elkülönítve kell kezelni. Az 1960-as években lehetőség nyílt rá, hogy az EGK egy kedvezményezőbb szociálpolitikai stratégiára térjen át a romló gazdasági feltételek, továbbá a fogyatékossággal élők, a pályakezdők, a nők és a bevándorlók rossz munkaerő-piaci helyzetének hatására, valamint további problémát jelentett a munkahelyi biztonság- és egészségvédelem alacsony színvonala és a rendkívül rossz munkakörülmények is. A változások bekövetkeztéig azonban az 1972-es Párizsi Csúcstalálkozóig kellett várni, ekkor ugyanis kijelentették, hogy a szociálpolitikának ugyanakkora jelentőséget szükséges tulajdonítani, mint a gazdasági- és pénzügyi unió elérésének, ezért egy közös akcióprogram kidolgozására van szükség. Az első Szociális Akcióprogramot 1974-ben indították, amely lehetővé tette a Római Szerződés rendelkezésein túlmenő szociális jogalkotás megvalósítását. Ebben az időben kezdett kibontakozni az egyenlő munkáért egyenlő bér elve is. Általánosságban elmondható, hogy az 1970-es években nagy lendületet vett a szociális jogharmonizáció, amely viszont az 1980-as években visszaesett, és 1986-ban, az Egységes Európai Okmány elfogadásával sem sikerült megváltoztatni a Római Szerződés felfogását. Ezzel ellentétben az 1990-es években a szociális jogok ismételten nagyobb hangsúlyt élvezhettek, ugyanis ekkor született meg a Közösség szociális rendelkezéseinek a túlnyomó része.

46

Ennek oka véleményem szerint abban keresendő, hogy ezen években a szociális

kiadások céljaira elkülönített erőforrásokról elmondható, hogy gyorsabban növekedtek, mint a ráfordítások, ami által lehetőség nyílt megfelelő tartalékok képzésére a lakosság idősödésével kapcsolatos jövőbeli finanszírozásra. A nyugdíjak és az egészségügy szociális kiadásai az összes kiadás csaknem kétharmadát tették ki ebben az időszakban. Az egészségügyi kiadásokon belül az időskorúaknak juttatott erőforrások mértéke szintén magas volt, ráadásul a nyugdíjas korú lakosság száma az 1990-es évektől folyamatosan emelkedik. A jövőben a

45

FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban, Közgazdasági Szemle, 2005. március, 289-305., Budapest 46 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 26

biztos nyugdíjak és nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát szolgáló feltételek megteremtése a lakosság elöregedése következtében a szociálpolitika egyik legfontosabb kérdésévé vált, ugyanis előreláthatóan 1990 és 2015 között a 65 éven felüliek száma 40 százalékkal fog emelkedni, ezzel ellenben az aktív korúak száma csupán kismértékben fog gyarapodni. 47 A Római Szerződés átfogó módosításra 1991. decemberében, Maastrichtban, az Európai Unióról szóló szerződés elfogadásával került sor, amely a szociálpolitikára vonatkozó rendelkezéseket is érintette. Ez azonban nem minősíthető sikeresnek, mivel a brit kormány képviselői szembeszálltak minden, a szociálpolitikát érintő változtatással, így a többi tizenegy állam kénytelen volt erről külön dokumentumban rendelkezni, így a szerződés alig érintette a Római Szerződés szociálpolitikára vonatkozó, immáron harmincöt éves szabályait. Az 1997-ben létrehozott Amszterdami Szerződés is csupán olyan rendelkezésekkel egészítette ki a Római Szerződést, amelyeknek már létezett bevett gyakorlata, illetve az esetjogban kialakult álláspontok kerültek benne megfogalmazásra. Viszont pozitívum, hogy a minél magasabb szintű foglalkoztatás a Közösség elsődleges céljai közé került. Mivel az Európai Unió szociális jogokkal kapcsolatos politikáját rendkívül sok kritika érte, valamint a tagállamok ellenállása miatt kénytelen volt a Közösség olyan megoldást keresni, amely nem terjeszti ki az Unió kompetenciáját az emberi jogok védelmére, és nem zavarja meg a kialakult politikai, jogi és alkotmányos kereteket.

48

A tagállamok

együttműködése a szociálpolitika területén 2000. márciusában és decemberében, az Európai Tanács lisszaboni és nizzai ülésén kapott újra hangsúlyt, ugyanis ezeken az üléseken deklarálták az európai szociális modell korszerűsítésének szükségességét, melynek fő célja a szociális védelem szerepének erősítése volt. Ennek alapján a szociális védelem négy cél megvalósítását szolgálja: a társadalmi összetartozás ösztönzését, a megfelelő jövedelmek biztosítását, a nyugdíjrendszer tartós működtethetőségét, illetve a magas minőségű és fenntartható egészségügy feltételeinek biztosítását. 49 A Kölni Csúcs során kijelentették, hogy az alapvető jogokat egyetlen egyezményben kell rögzíteni, hogy a polgárok jogai érthetőbbé és megfoghatóbbá váljanak. Ezen nyilatkozat volt az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája, amely egyben válaszként is szolgált a fentebb felsorolt kritikákra. A Karta célja nem egy új szöveg létrehozása volt, hanem a korábban deklarált jogok egységes szerkezetbe foglalása és hangsúlyosabbá tétele. A Kartát az Európai Tanács 2000. decemberében nizzai ülésén hirdette

47

FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 49 FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban 48

27

ki. 50 Rendelkezései többek között az emberi méltóság védelméről, az élethez való jogról, az embertelen

bánásmód,

a

rabszolgaság

tilalmáról

szólnak,

valamint

az

alapvető

szabadságjogokat írják le, mint például szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, a magán- és a családi élet tiszteletben tartását, a személyes adatok védelmét, illetve külön cím alatt rendelkezik az egyenlőség biztosításáról 51 A Nizzai Csúcs után egy évvel, 2001. december 16-án a belgiumi Laekenben ülésezett az Európai Tanács, ahol elfogadta az Európai Unió jövőjéről szóló nyilatkozatot. Az úgynevezett Laekeni Nyilatkozat vizsgálta az európai unió fejlődésének addig elért eredményeit, kijelölte a főbb kihívásokat és a szükséges reformokat, valamit megalkotta az Európa jövőjével foglalkozó Európai Konventet. A konvent egy 105 tagú tanácsokozó testület, amely azért jött létre, hogy kidolgozza az Unió alkotmányát, 52 amely létrehozásáról az addigi tagállamok 2004. októberében, Rómában döntöttek. Az úgynevezett Alkotmányos Szerződés négy részre bontva tartalmazta az Európai Uniót meghatározó rendelkezéseket, a szervezet célkitűzéseit, hatásköreit, döntéshozatali eljárásait, intézményeit; az Alapjogi Kartát; az uniós politikákat és tevékenységeket; végül az alkotmánymódosítás lehetséges módozatait mutatja be. 53 Ezen alkotmányszerződés végül nem lépett érvénybe, mivel Franciaország és Hollandia állampolgárai 2005-ben elutasították azt egy népszavazás során. Ezután az EU állam- és kormányfői 2005. júniusi csúcstalálkozójukon úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a ratifikációs időszakot egy úgynevezett gondolkodási időszak beiktatásával. Az EU soros elnöki tisztségét betöltő Németország az Európai Alkotmány újjáélesztését kiemelt feladatként fogta fel, amelynek eredményeképpen megegyezés született az Európai Unió új alapszerződésének, más szóval Reformszerződésének főbb pontjairól, majd a portugál elnökség időszaka során került elfogadásra október 19-én a Lisszaboni Szerződés, melynek aláírására 2007. december 13-án került sor, amely a hat éve folyamatosan tartó belső reformkísérletek végére tett pontot. 54 Az általa bekövetkező változások lehetővé tették egy, az

előzőnél

korszerűbb

intézményrendszer

kialakítását

döntéshozatali

folyamatok

optimalizálását. Módosította a hatályban lévő szerződéseket, viszont fontos megjegyezni,

50

GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében Az Európai Unió Alapjogi Chartája 52 GERENCSÉR, JUDIT (2005): Az Európai Alkotmány – Miért van szükség az Európai Alkotmányra, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás – Könyvtár- és Információtudományi szakfolyóirat, 52. évfolyam 6. szám 53 Uo. 54 www.eurovonal.hu (Letöltés ideje: 2012. október 12.) 51

28

hogy nem lépett azok helyébe. Megfogalmazza az alapértékeket, melyek az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, és az emberi jogok tisztelete. Mint ahogyan már említettem, a britek ellenkezése miatt az Alapjogi Karta nem került bele a szerződés szövegébe, viszont hivatkozik arra, hogy elfogadja azt. 55 A Lisszaboni Szerződés magasabb szintre emelte a szociális célkitűzéseket, elsődleges fontosságot élvez a minél magasabb szintű foglalkoztatottság előmozdítása. Kimondta, hogy az Uniónak tartózkodnia kell minden olyan magatartástól, amely csökkentené a tagállamok az egészségügy, a szociális szolgáltatások, a rendőrség és a biztonsági erők vagy az állami iskolák működtetésével kapcsolatos szerepét. 56 Összességében elmondható, hogy a szociális védelem az európai társadalmi modell alapvető eleme. Az Európai Unióban általánosan érvényes, hogy a szociálpolitikának az alacsony és a magas gazdasági növekedés időszakában is jelen kell lennie. A szociálpolitikát és a róla szóló szerződéseket érintő reformok a jelenben felmerülő problémák megoldását szolgálják, így segítve a jövőbeli gazdasági növekedés előkészítését. Fogalmát tekintve a szociális védelem az Európai Unió definíciója szerint kollektív transzferrendszerek összessége, amelynek feladata, hogy megvédje a polgárokat a különféle társadalmi kockázatoktól, melyek közé a fogyatékosság, a betegség, az anyaság, az ellátásra szoruló gyermek, a munkanélküliség, az eltartó halála, az időskor, a nyugdíjhoz vagy életkorhoz kapcsolódó függőség, illetve az időskorú, fogyatékos vagy beteg rokonról történő gondoskodás tartozik. A szociális juttatások többsége biztosításhoz vagy rászorultsághoz kötődik, számos juttatás azonban a tagállamokban alanyi jogon jár, mint például a családtámogatások, amelyek a gyermekek és szüleik életkörülményeinek javítását szolgálják. Az 1994 óta eltelt időszakban az Európai Unióban jelentősen bővültek a család- és gyermektámogatások. A 2000-es évek elejétől a gazdasági növekedés üteme csökkenő tendenciát mutat, így a szociális kiadásokra nehezedő nyomás egyre csak nő. A gazdasági növekedés lassulása a szociális kiadások gyorsabb növekedéséhez vezet, és már ma különböző felmérések eredményei azt mutatják, hogy az Unió lakosságának jelentős hányada szegénynek érzi magát, azaz jövedelme nem éri el az elégséges életszínvonalat biztosító szintet. A társadalmi kirekesztettség elkerülését szolgáló legfontosabb tényezőnek a kiszámítható jövedelmet biztosító, és nem utolsó sorban

55

EUPOLGÁR – TUDÁSMAG AZ EURÓPAI UNIÓRÓL (2007): Lisszaboni Szerződés EURÓPAI BIZOTTSÁG - KOMMUNIKÁCIÓS FŐIGAZGATÓSÁG (2009): Útmutató a Lisszaboni Szerződéshez 56

29

stabil munkahelyet tartják. 57 Minden felvázolt körülményt figyelembe véve láthattuk, hogy egy olyan jogi közösség berendezkedése, mint az Európai Unió, nem lehet sikeres és hatékony a szociális tartalmú emberi jogok biztosítása nélkül. 58

7.2. A szociális biztonság Uniós koordinációja Az Európai Unió tagállamainak szociális biztonsági rendszereire vonatkozó nemzeti szabályozás kialakítása, működtetése, finanszírozása természetesen ezen tagállamok hatáskörébe tartoznak. Ezen rendszerek egymástól nagy mértékben eltérhetnek, és ez bizonyos összehangolás hiányában korlátozná a szabd munkaerő mozgásáról szóló alapszabadság érvényesülését, mivel a nemzeti szociális védelmi rendszerek koordináció nélkül csupán az adott tagállam területére terjedne ki. Más szóval nem volna kedvező, ha a közösségen belül mozgó munkavállalók és családjaik nem jutnának ellátásokhoz, és a már megszerzett jogaikat nem tudnák érvényesíteni egy másik tagállamban. 59 1971. június 14-én ezen jogok biztosítása érekében hozta meg az Európai Tanács 60 a migráns munkavállalók, az önálló vállalkozók és családtagjaik szociális biztonságáról szóló 1408/71 EGK rendeletet, valamint ennek végrehajtása érdekében egy évvel később az 574/72 EGK rendeletet, melyek olyan

közösségi

jogszabálynak

minősülnek,

melyek

minden

tagállamban

jogilag

kikényszeríthetőek, és teljes egészükben közvetlenül alkalmazandóak. Ezen rendeletek olyan koordinációs eszközöket alkottak, melyekkel kapcsolat teremthető a tagállamok szociális biztonsági rendszerei között a jogosultságok megállapítása és az ellátások más tagállamban történő biztosítása érdekében. A tagállamok gazdasági, társadalmi különbözősége, rendszereik szervezeti, finanszírozási, igazgatási sajátosságai miatt szükséges egymáshoz közelíteni a különböző ellátások tartamát és szintjét. A koordináció azt is segíti, hogy a védelmi rendszerek a lehető legjobb irányba fejlődjenek, ugyanis a rendszerek közti különbségek befolyásolhatják a tagállamok közti migráció irányát. 57

61

FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 59 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 60 MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra, Adóvilág, XII. évfolyam 3. szám, Budapest 61 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 58

30

Azonban szükséges figyelembe venni, hogy a két rendeletet 1971-ben és 1972-ben hozták létre, vagyis abban az időben, amikor a Közösség mindössze hat alapító tagból állt, így a megoldandó koordinációs feladat csupán töredéke volt a mainak. Mivel az elmúlt évtizedek alatt az Unió lakossága megközelítőleg 490 millió főre nőtt, az Európai Bizottság felismerte az akkoriban hatályos szabályok elavultságát, hozzálátott egy új koordinációs rendelet megalkotásához. 2004. április 29-én megállapodás született az Európai Tanács és az Európai Parlament között, és kihirdetésre került a szociális biztonsági rendszerek koordinációjáról szóló 883/2004 EK rendelet, valamint a végrehajtásáról szóló 987/2009 EK rendelet.

62

A koordinációs rendelet megalkotásának célja az volt, hogy a

lakóhelyükről más tagállamba települő és munkát végző személyek és családtagjaik szabad mozgását elősegítse, mára viszont az vált a jellemzővé, hogy a magasan képzett, általában rövid időtartamra munkát vállaló személyek szabad mozgását biztosítsa. Céljai közé sorolandó annak a kockázatnak a kizárása is, hogy valamely személy ne részesüljön valamilyen ellátásban, illetve az ellátórendszerek közti átfedés kiküszöbölésére is figyelmet szentelt, 63 így mind a pozitív, mind a negatív összeütközés lehetősége megszűnt. 64 A rendelet legfőbb, konkrét céljait általános rendelkezései tartalmazzák, más szóval megfogalmazzák a négy koordinációs alapelvet. Ezek közül az első az egyenlő elbánás elve, amely szerint az Európai Unió bármely tagállamában munkát vállaló uniós polgár az adott tagállam állampolgáraival azonos ellátásban kell, hogy részesüljön, vagyis jelen cikk az állampolgárságon alapuló diszkrimináció tilalmát foglalja magába. A második főszabály, hogy kizárólag egy tagállam jogrendszere vonatkozhat a rendelet hatálya alá tartozó személyekre, vagyis a munkavégzés helye szerinti tagállam jogrendjét kell alkalmazni a munkavállaló lakóhelyétől függetlenül. A szerezett jogok megtartásáról szóló alapelv azt biztosítja, hogy a rendelet hatálya alá tartozó személyek szociális biztonsági jogai ne sérüljenek a tagállamok közötti mozgás során. A cikk értelmében bármely tagállam jogszabályai alapján szerzett ellátásra való jogosultság nem csökkenthető, nem módosítható, nem függeszthető fel, nem vonható vissza azért, mert a jogosult másik tagállamban 62

MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra 63 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 64 MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra 31

tartózkodik, vagyis ezáltal lehetővé válik az ellátások más tagállamba való exportálása. A negyedik alapelv biztosítja a jogosultsági idők összeszámítását, vagyis azt, hogy a munkavállaló különböző tagállamokban munkaviszonyban töltött évei összeadódjanak. A rendelet a következőkben leírja azokat a szabályokat, amelyek alapján meghatározható, hogy mely tagország jogszabályait kell a szociális biztonsági rendszer keretébe tartozó juttatások vonatkozásában alkalmazni az Unión belül mozgó munkavállalóra és egyéni vállalkozóra. A főszabály szerint a munkavállaló egyedül annak az országnak a rendszeréhez tartozik, amelyben munkát végez, vagyis a biztosítás a munkahely szerinti országban történik. Azonban ezen szabályok csak abban az esetben alkalmazhatóak, ha a speciális esetekre vonatkozó cikkek másként nem rendelkeznek. Eltérő szabályok vonatkoznak a kiküldetésre, a két vagy több tagországban történő foglalkoztatásra, a szállítási vállalatokra, repülő személyzetére, a kirendeltségre, az állandó képviseletre, illetve a tengerészekre, a diplomáciai missziók és konzuli hivatalok által foglalkoztatottakra. A rendelet személyi hatályáról megállapítható, hogy rendkívül széles annak ellenére, hogy kezdetben kizárólag a foglalkoztatottakra vonatkozott. Mára valamennyi uniós polgárra kiterjed, aki munkavállalóként, önálló vállalkozóként, közszolgálati jogviszony keretében munkát végez vagy végzett, ezek családtagjaira, az Európai Unió területén élő menekültekre, hontalanokra és családtagjaira, valamint diákokra és családtagjaikra. Ebből az következik, hogy nem tartozik a rendelet hatálya alá néhány csoport, pontosabban azok a személyek, akik nem foglalkoztatottak vagy önálló vállalkozók, illetve ezek hozzátartozói, továbbá a fogyatékkal élő személyek, akik képtelenek kereső tevékenységet végezni, végül a harmadik, nem Európai Uniós tagállam állampolgárai. A rendelet tárgyi hatálya az általa megjelölt pénzbeli és természetbeni szociális biztonsági ellátásokra terjed ki, vagyis a betegségi ellátásokra, az anyasági juttatásokra, a rokkantsági ellátásokra, az öregségi ellátásokra, a hátramaradottak ellátásaira, a munkahelyi balesetek és foglalkozási megbetegedések eseté járó ellátásokra, a haláleseti ellátásokra, a munkanélküli ellátásokra és a családi ellátásokra terjed ki. A felsorolt ellátásokból világosan kitűnik, hogy a rendelet elsődleges célja a gazdaságilag aktív, kereső tevékenységet végző, illetve

végzett

uniós

polgárok

és

családtagjaik

szociális

biztonsági

ellátásainak

összehangolása, vagyis a koordináció a társadalombiztosítási járulékokból vagy adókból finanszírozott, és ebből eredő jogosultságon alapuló ellátásokat koordinálja. A koordinációs rendelet területi hatálya nemcsak az Európai Unió tagállamaira, hanem az Európai Gazdasági Térség területére, vagyis Izlandra, Norvégiára és Liechtensteinre is

32

kiterjed, illetve Svájcra is alkalmazandó egy kétoldalú megállapodás alapján. Ha egy uniós tagállamban működő cég harmadik országban fejti ki tevékenységét, akkor a rendelet hatálya erre a területre is kiterjed. 65

8. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezménye 1952. június 28-án elfogadásra került az International Labour Organisation, azaz a Nemzetközi

Munkaügyi

Szervezet

társadalombiztosítási

javaslatokat

Társadalombiztosítás minimális normáiról szóló 1952. évi Egyezménye.

tartalmazó, 66

a

A 102. számú

Egyezmény néven is ismert dokumentum a szociális biztonság minimum standardjait tartalmazza, meghatározza azt a kilenc kockázatot, amelyeket az aláíró tagállamok rendszereinek le kell fedniük. Az Egyezmény természetben nyújtott, jövedelemhelyettesítő és jövedelemkiegészítő ellátásokról rendelkezik. A jövedelemhelyettesítő ellátások olyan helyzetekben

nyújtanak

fedezetet,

amelyekben

a

védett

személy

jövedelemszerző

tevékenysége valamilyen okból kifolyólag megszakad, például betegség, munkanélküliség vagy rokkantság esetén. A jövedelemkiegészítő ellátások a kivételes vagy rendkívüli költségek fedezésére szolgálnak, azaz az egészségügyi ellátással, az orvosi kezeléssel vagy a gyermekneveléssel kapcsolatos, megnövekedett kiadások fedezetét szolgálják.

67

Ennek

megfelelően fő részeit képzik az általános rendelkezések, az orvosi ellátás, a táppénz, a munkanélküli és az időskori ellátás, a munkabalesetek esetén járó ellátás, a családi, anyasági, rokkantsági ellátások, a túlélő családtagoknak járó ellátás, a rendszeresen folyósított összegek kiszámítása, a nem lakóhelyük szerinti ország állampolgárainak egyenlő elbírálása, valamint a közös, vegyes és záró rendelkezések. Ebből is látszik, hogy az Egyezmény a kockázatok legtágabb lefedésére törekedett, ugyanakkor néhány eleme mára már idejét múlta, míg napjaink legújabb kockázatai nem lelhetők fel benne. 68 Az Egyezmény három rész ratifikációját kötelezően írja elő, 69 de enyhítő szabályokkal is találkozhatunk, melyek szerint a gazdaságilag és egészségügyileg nem elégséges mértékben fejlett országok nyilatkozhatnak arról, hogy élnek-e átmeneti kivéltelek igénybevételének

65

LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 66 102. sz. ILO Egyezmény a társadalombiztosítás minimális normáiról 67 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 68 Uo. 69 102. sz. ILO Egyezmény a társadalombiztosítás minimális normáiról 33

lehetőségével. A lehetőség az úgynevezett minimumcsomagnak az összeállítására a különböző országok szociális biztonsági rendszereinek különbözésére való tekintettel magyarázható, valamint a társadalmi berendezkedésükkel, gazdasági helyzetükkel és teherbíró képességükkel hozható összefüggésbe. 70 A következőkben az Egyezmény magyarországi ratifikációjának lehetőségére szeretnék rátérni néhány kiemelkedően fontos rész vizsgálatával.

8.1 Orvosi ellátások Az egyezmény második fejezete rendelkezik az orvosi ellátásokról. Kimondja, hogy minden megbetegedés, valamint a terhesség, a szülés és ezek következményei is biztosítási eseménynek tekintendőek. A ratifikáló állam e fejezet rendelkezéseinek megfelelően gyógyító és megelőző ellátások nyújtásáról kell, hogy gondoskodjon, amely a magyarországi szabályozással általánosságban véve összeegyeztethető elvárás. Az ellátások minimális tartalmát illetően a betegségek, a terhesség és a szülés vonatkozásában jog keletkezik alap, járóbeteg és fekvőbeteg szakellátásra, illetve az ellátásokhoz szükséges alapvető gyógyszerekre. Az egyezmény külön említi a kórházi kezelést, azonban ez a magyar jog tekintetében beletartozik a fekvőbeteg ellátás körébe. A szolgáltatások nyújtásának célja az egészség és a munkaképesség megőrzése és helyreállítása, valamint annak biztosítása, hogy a jogosult személy önmagáról gondoskodni képes legyen. Ez a fejezet írja le az egyezmény legfontosabb alapelvét, vagyis azt, hogy az állam fő feladata, hogy a jogosult átmeneti nehézségét kezelve lehetőséget adjon számára, hogy a társadalom aktív tagja legyen hosszútávú eltartott helyett. Az ellátásokat a biztosítás teljes időtartama alatt nyújtani kell,ez alól az Egyezmény csak néhány esetben enged kivételt tenni. A fejezetről összességében elmondható, hogy a magyar szabályozás megfelel a benne leírtaknak, a ratifikációnak akadálya nincs, ugyanis a társadalombiztosítás ellátásaira jogosultakról szóló 1997. évi LXXX. törvény és a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény rendelkezései eleget tesznek az egyezményben szereplő elvárásoknak. 71

70

BENCZE, LÁSZLÓ TAMÁS: Ratifikációs vizsgálat (Háttértanulmány), www.szmm.gov.hu (Letöltés ideje: 2012. október 6.) 71 UO. 34

8.2. Munkanélküli ellátás Az Egyezmény IV. része a munkanélküli ellátásokról rendelkezik, és alapvető követelményként írja le, hogy a ratifikáló államok ellátást kötelesek biztosítani a munkaképes, védett személyek keresetkiesése estében. A munkanélküli ellátást rendszeres kifizetés formájában kell folyósítani. Az ellátást annak a személynek kell nyújtani, aki a biztosítási esemény bekövetkeztekor rendelkezik a szükséges jogszerző idővel. A biztosítási esemény egész időtartama alatt folyósítandó ellátás korlátozható, amennyiben a munkavállalók bizonyos csoportjai részesülnek védelemben tizenkét hónap alatt tizenhárom hétre, illetve ha az összes olyan lakos védelemben részesül, akiknek anyagi eszközei nem haladják meg az előírt szintet a biztosítási esemény alatt, az ellátás tizenkét hónap alatt huszonhat hétre korlátozható. A munkanélküli ellátás a hazai szociális biztonsági rendszerben nem képezi részét a társadalombiztosításnak, azonban ahhoz hasonlóan biztosítási alapon épül fel. A leírtak alapján megállapítható, hogy a munkanélküliség a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény fogalma megfelel az Egyezményben leírtaknak, valamint megállapítható, hogy a legfontosabb követelmény, vagyis az, hogy a munkavállalók legalább ötven százalékát lefedő biztosítási jogviszony Magyarországon teljesül, viszont a hazai ellátórendszer nem felel meg a követelményeknek abból a szempontból, hogy az öregségi nyugdíjra jogosultak munkanélküli ellátásban nem részesülnek. Összességében azonban kisebb jogszabálymódosítások mellett a fejezet elfogadása lehetséges, a munkanélküli ellátás hazai rendszere alapjában véve megfelel az Egyezmény elvárásainak. 72

8.3. Munkahelyi baleset estén járó ellátás Az Egyezmény VI. fejezete kimondja, hogy munkahelyi baleset esetén ellátást kell a jogosultnak nyújtani. Az ellátást megalapozó esetek közé tartozik a betegség, az ebből az állapotból származó, keresetkieséssel járó munkaképtelenség, a keresőképesség részleges vagy tartós elvesztése, vagy valamilyen képesség hasonló mértékű csökkenése, illetve az özvegy vagy gyermek eltartójának halála miatt bekövetkező anyagi veszteség, bár az özvegy ellátásra való jogosultságának feltétele lehet, hogy képes-e önmagáról gondoskodni. Az ellátások orvosi ellátásra terjednek ki, az Egyezmény ezeknek a minimum szintét szabályozza, 72

Uo. 35

viszont a második fejezet rendelkezéseihez képest szakmailag szélesebb körben. Ennek az lehet az oka, hogy alapvetően a munkáltató felelőssége, hogy a munkavállaló védelméről gondoskodjon, mivel ehhez megfelelőbb eszközökkel rendelkezik, és nem utolsó sorban a gyógyulást, a munkaképesség visszaszerzését, vagy a munkavállaló életminőségének minél magasabb szintre történő visszaállítását célozza nyújtandó szolgáltatás. Ezzel ellentétben egy csökkentett biztosítási csomag igénybevétele is lehetséges a rendszerük fejletlenségére hivatkozó államok számára. A fejezet az ellátások célját is megjelöli, azaz a védett személy egészségének és munkaképességének megőrzése, helyreállítása vagy javítása, és annak biztosítása, hogy az érintett személy képes legyen önmagáról gondoskodni, amely elvárásoknak a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló, 1997. évi LXXXIII. törvény rendelkezései megfelelnek. A magyar egészségbiztosítás keretében nyújtott szolgáltatások a hátramaradottak ellátását leszámítva megfelelnek az Egyezmény által rögzített követelményeknek, viszont az eltartott személy özveggyé válása esetén a magyar jog az ellátás biztosítását nem biztosítja a biztosítási

esemény

egész

időtartamára,

így

e

tekintetben

a

ratifikációhoz

jogszabálymódosításra lenne szükség. 73

8.4. Családi ellátás Az Egyezmény VII. fejezete a családi ellátásokra vonatkozóan a biztosítási eseményt a gyermekek ellátási kötelezettségeként fogalmazza meg, a védett személyek kijelölési körének választható módszereit pedig a munkavállalók, a gazdaságilag aktív népesség és a teljes lakosság viszonylatában határozza meg. Az ellátások minimum tartalmát két csoportra bontva tartalmazza az Egyezmény, egyrészt rendszeres pénzbeli vagy természetbeli juttatások formájában, másrészt a kettő valamely kombinációja formájában. Az ellátást azok számára kell biztosítani, akik minimum három hónapon keresztül járulékfizetési jogviszonyban álltak. Mivel a magyar szabályozás rendelkezései biztosítják ezt a minimális védelmet, az Egyezmény jelen fejezetének tekintetében lehetséges a hazai ratifikáció. 74

73 74

Uo. Uo. 36

8.5. Anyasági ellátás Az anyasági ellátás tekintetében a VIII. fejezet rögzíti, hogy a terhesség, a szülés, valamint ezek következményei és az ebből eredő keresetkiesés biztosítási eseménynek minősülnek. A védett személyek kijelölési körének válaszható módszerei szintén három csoportot alkotnak, azzal a kiegészítéssel, hogy az ezen csoportba tartozó férfiak feleségei is jogosultak az ellátásra. Amennyiben a gazdaságilag aktív férfi jogán szerez ellátásra jogot az anya, részére csupán a természetbeli ellátásokat kell a nemzeti jognak biztosítania. Az egészségügyi ellátások minimumát természetbeli ellátások alkotják, melyek egyrészről járóbetegként igénybe vehető szolgáltatások, vagyis a szülés előtti, a szüléshez kapcsolódó, és a szülés utáni ellátás, másrészt szükség esetén a kórházi ellátásokhoz való hozzáférés, melyeknek célja az egészség, a munkaképesség megőrzése, helyreállítása, javítása, illetve az, hogy a védett személy képes legyen önmagáról gondoskodni. A természetbeli ellátásokat a kockázat fennállásának teljes tartama alatt kivétel nélkül nyújtani kell, azonban a pénzbeli ellátások esetében a rendszeres kifizetés tizenkét hétben maximálva lehet, amennyiben a munkából való hosszabb távollét nem szükséges, vagy a nemzeti törvények által ez egyáltalán nincs hosszabb időre engedélyezve. A rendszeresen folyósított pénzbeli ellátással az Egyezmény a gyermekvállalással összefüggésben bekövetkező, a munka világából való kiszorulást kívánja kompenzálni. Összességében

elmondható,

hogy

a

szabályozásnak megfelel.

37

jelen

fejezet

ratifikálható,

a

magyar

9. Összegzés A szociális biztonságot kutatásaim elvégzése után úgy tudnám körülírni, hogy ez a társadalmat érintő egyik legjelentősebb és legfontosabb kérdéskör, amelyet már évszázadok óta kiemelten kezelnek a különböző államok. Fontos, hogy a mindenkori állampolgárok számára biztosított legyen a szociális biztonság, méghozzá a lehető legszélesebb körben, ugyanis kétség kívül elmondható, hogy egy állam működéséhez feltétlenül szükséges, hogy társadalmának tagjai számára biztosított legyen egy bizonyos fajta létminimum, hogy megélhetésüket

stabil munkahelyek segítsék elő, így a minél magasabb számú

foglalkoztatottság a társadalombiztosítás rendszerének fennállását is elősegítse. A szociális biztonsághoz való jog, mint ahogyan láthattuk, jelentős változásokon esett át a közelmúltban a magyar szabályozás tekintetében. Alaptörvényünk már nem a szociális biztonsághoz való jogról beszél, hanem csupán törekvésről annak biztosítása érdekében. Így a hazai és a közösségi szociálpolitika összhangját vizsgálva kijelenthető, hogy a köztük lévő távolság a magyar jog visszaesésével nagymértékben megnövekedett. Ezáltal Magyarország az ILO 102. számú Egyezményének ratifikációjától is távolabb került, pedig a különböző rendelkezéseinek vizsgálata után kijelenthetem, hogy hazánk által öt része ratifikálható lenne, és további négy pontja kisebb jogszabálymódosítások után szinten megfelelne a magyar jognak. Továbbá a csatlakozást az Európai Szociális Karta is megköveteli, valamint ezzel hozzájárulnánk egy egységesebb Európai Unió megteremtéséhez is, nem is beszélve a szociális jogok kiszélesítéséről a polgárok körében, ami a gazdasági visszaesésre és ennek következményeire való tekintettel az eddigieknél jóval fontosabb volna. Ebből is leszűrhető dolgozatom aktualitása, hiszen a felvetett kérdések a magyar állampolgárok igen jelentős részét érintik. Az Európai Unióról szólva azt véltem felfedezni, hogy az elmúlt két évtized során egyre hangsúlyosabb kérdésként kezelték a szociális biztonsághoz való jogot, mivel a Közösség ráeszmélt, hogy a további fejlődés előmozdításához és a munkásosztály kizsákmányolása elleni küzdelem vonatkozásában is szükséges ezzel a témával is kiemeltem foglalkozni. A Lisszaboni Szerződés által bevezetett intézményi újítások az Unió egyszerűbb működésének biztosítása mellett bevezette a polgári kezdeményezést, amely lehetővé teszi, hogy legalább egymillió, két országból származó uniós polgár kezdeményezést nyújtson be az Európai Bizottságnak, amely a megfelelő feltételek beálltával érdemben foglalkozik a felvetett kérdéskörrel. Ezen lehetőség kihasználása megadja a lehetőséget arra, hogy a

38

polgárok nagyobb magasabb szinten tudják érvényesíteni akár a szociálpolitikára vonatkozó jogaikat is. Előrelépés könyvelhető el a fogyatékossággal élő személyek jogainak érvényesítése terén is, mivel az Unió elfogadta az alapvető emberi jogaikat érintő ENSZ egyezményt, amely Európában hatvanöt millió személyre terjed ki, illetve a tagállamok számára előírta a fogyatékos személyek munkaerő-piaci integrálását, amelynek a magyarországi szabályozás meg is felel, hiszen az 1998. évi XXVI. törvény hosszasan rendelkezik ezen személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról. A fogyatékos, valamint a megváltozott munkaképességű személyek azon esélye, hogy visszakerüljenek a teljes-, vagy akár a részmunkaidőben foglalkoztatottak csoportjába, szintén hozzájárul ahhoz, hogy az ország gazdasági helyzete stabilizálódjon. Habár a hazai és a közösségi jog szabályozása között néhol nagyobb különbségek is akadnak, ennek az lehet az oka, hogy az Unió által elvárt feladatok teljesítésére Magyarországnak jelentősen kevesebb idő, és nem utolsó sorban kevesebb anyagi forrás állt rendelkezésére, mint a régi tagállamoknak. Az is megnehezíti a helyzetet, hogy az elvárások állandóan változnak, így a legnagyobb igyekezet mellett is nehézkes a közösségi jognak való megfelelés, főleg ha a különböző tagállamok különböző felkészültségi szintjét és teherbíróképességét is figyelembe vesszük. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a hazai jog lemaradottságát mutatja, hogy a magyar jog sokszor csak az irányelvek minimális elvárásait ültette át, nem törkedvén a minél magasabb szintű megfelelés megvalósítására. Ez lehetséges, hogy az ország a szociális jog területét érintő szuverenitása védelmével áll összefüggésben, azonban nem csak Magyarországnak, hanem az Európai Unió összes többi tagállamának szükséges ezen hatásköréből elengedni valamennyit ahhoz, hogy hozzájáruljon a közösségi szociális jog stabilizálását célzó törekvésekhez.

39

10. Felhasznált irodalom

1. A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) Jogvédelmi füzetek sorozat 1., Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány, Budapest

2. BALIPAP, FERENC (1989): A magyarországi settlement történet, Esély, 1989/2., Budapest

3. BEDNAY, DEZSŐ (2010): Szociálpolitikai és szociális jogi alapfogalmak, ATLANTA Üzleti Szakközépiskola

4. BELICZA, RÓZSA (2007): A megváltozott munkaképességű és fogyatékkal élő emberek társadalmi és jogi helyzete a világban és Magyarországon, REVITA Alapítvány, Debrecen

5. BENCZE, LÁSZLÓ TAMÁS: Ratifikációs vizsgálat (Háttértanulmány), www.szmm.gov.hu (Letöltés ideje: 2012. október 6.)

6. CORA, ZOLTÁN (2011): A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: A mintakövetés lehetőségei és kényszerei (1938-1950), Szeged

7. COUNCIL OF EUROPE (2007): A szociális Karta dióhéjban

8. CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai, Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium, Szeged (www.e-epites.hu) Emberi Jogi Kézikönyv (2012), kiadja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és Külügyminisztérium, Budapest (Letöltés ideje: 2012. október 10.)

9. EUPOLGÁR – TUDÁSMAG AZ EURÓPAI UNIÓRÓL (2007): Lisszaboni Szerződés

40

10. EURÓPAI BIZOTTSÁG - KOMMUNIKÁCIÓS FŐIGAZGATÓSÁG (2009): Útmutató a Lisszaboni Szerződéshez

11. FERGE, ZSUZSA (1991): Szociálpolitika és társadalom, T-Twins, Budapest

12. FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről, Fundamentum, 2011/1., Budapest

13. FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban, Közgazdasági Szemle, 2005. március, 289-305., Budapest

14. GEDEON, PÉTER (2011): Rivális elméletek a jóléti államról, Politikatudományi Szemle XX. évf. 2. sz., 7-30.

15. GERENCSÉR, JUDIT (2005): Az Európai Alkotmány – Miért van szükség az Európai Alkotmányra, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás – Könyvtár- és Információtudományi szakfolyóirat, 52. évfolyam 6. szám

16. GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében, Jura, 2003/1., Budapest

17. JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései, PhD értekezés, Miskolc

18. Jóléti rendszerek Európában - Jó gyakorlatok és reform alternatívák, készült a Miniszterelnöki Hivatalban www.kormanyszovivo.hu (Letöltés ideje: 2012. október 9.)

19. JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé, Esély, 1995/3., Budapest

41

20. KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása, Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2008/2., Budapest

21. Kiút a diktatúrából- Javaslatok a negyedik Magyar Köztársaságért (2012) József Attila Alapítvány vitafüzet, Budapest

22. KÖNCZEI, GYÖRGY (1998): Mi is az Európai Szociális Karta?, Fundamentum, 1998. 3. sz., Budapest

23. KOVÁCS, JÁNOS (2006): Társadalompolitika-Szociálpolitika,Agroinform Kiadó, Budapest

24. LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek 14., A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös kiadványa, Budapest

25. MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra, Adóvilág, XII. évfolyam 3. szám, Budapest

26. MOLNÁR, MARGIT (1992): Töredékek a szociális gondoskodás ókori történetéből, Esély, Budapest, 3/93-103.

27. NYILAS, MIHÁLY (2005): A „Szociális Európa” esélyei és az európai jóléti rendszerek átalakítása, A társadalmi kohézió erősítése, Új Mandátum Kiadó, Budapest

Internet

1. www.eurovonal.hu (Letöltés ideje: 2012. október 12.)

2. www.mobilitas.hu (Letöltés ideje: 2012. október 11.)

42

Törvények, egyezmények, nyilatkozatok

1. 1949. ÉVI XX. TÖRVÉNY - A Magyar Köztársaság Alkotmánya

2. 1997. ÉVI LXXXI. TÖRVÉNY a társadalombiztosítási nyugellátásról

3. 1998. ÉVI XXVI. TÖRVÉNY a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról

4. 2011. ÉVI CXCI. TÖRVÉNY a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról

5. 102. sz. ILO Egyezmény a Társadalombiztosítás Minimális Normáiról (1952)

6. Módosított Európai Szociális Karta (1996)

7. Az Európai Unió Alapjogi Chartája (2007)

8. Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)

43