trendi és humoros Dan Gordon: Esőember
Los Angeles, autókereskedés. Cincinnati, gyógyintézet. gyógyintézet. E két pólus között pedig repülőtéri bisztró, hotel- és motelszobák, kaszinó. Abból a bizonyos „hármas egységből” a hely egysége hibádzik, persze. De még Arisztotelész sem venné zokon (legföljebb a rigorózus Boileau), hogy nem alkalmazkodott a sokáig respektált drámaesztétikai normákhoz az Esőember, amelynek színpadi változatát az évadvég-évadszünet küszöbén tűzték műsorra. Hiszen egy „road movie”-ból fogant (nevezetesen abból az Oscar-díjas amerikai opuszból, amelyet 1988-ban rendezett Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével Barry Levinson). E műfajban pedig előnyös, ha van honnan hová kocsikázni. Bár a lényeg nem abban rejlett, hány mérföldet tettek meg a filmhősök. Sokkal inkább a „lélektől lélekig” vezető utazásban, amelynek folyamán jutnak egymáshoz közel a Babbitt fivérek, az életét fesztelenül, már-már felelőtlenül élő Charlie és a félelmekkel, gátlásokkal küzdő, autista Raymond.
Nagy Ervin és Kulka János (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A lélek színtere lehet akár egy üres színpad. Ahol semmi más nem vonzza a figyelmet, mint a színész maga. A tekintetek fénye, rezdülések az arcon, sokatmondó gesztusok, jellemző mozdulások. De mit szólna a minimumra redukált látványhoz az a néző, aki egy sikerfilm nyomán váltott jegyet? Aki nem drámai élményt, hanem nyáresti szórakozást remél a színjátéktól? Amit nem is afféle művészszínházban mutatnak be. Hát, nem tanácsos mellőzni körítésül sem a néznivalót. Még ha a külsőségek – nyilván – jóval szerényebbek lesznek, mint a vásznon futó képsorok, amelyek a valóság gazdagságából válogathatnak. A jelzés mindig egyszerűbb. Rendszerint még puritánabb, ha közös nevezőre kell hoznia több mindent, esetünkben tehát autókereskedést, gyógyintézetet, bisztrót, hotel- és motelszobákat, kaszinót. Márpedig az a játékhely, ahol az Orlai Produkciós Iroda bemutatót tartott, vagyis a Belvárosi Színház nem rendelkezik olyan technikai adottságokkal, amelyek gyökeresen más és más színképeket engednének meg. A feladványt okosan és ízlésesen oldja meg a fiatal tervező, Sebő Rózsa. Mégsem nyugtázhatjuk az eredményt hiánytalan elégedettséggel. Egy kanapén, székeken kívül néhány kockaforma alkalmatosság adja a berendezést. A kubusok
egy-egy lapja képes világítani, ahogy fények derengenek át a háttérként szolgáló, négyzethálós falon is. Mintha Kaliforniától Ohión keresztül Nevadáig, nemkülönben az isten háta mögötti sztrádák mentén, mindenütt afféle minimálstílusra esküdnének lakberendezők és belsőépítészek. Ez mit is jelenthet? Aligha azt, hogy mindenhol, mindenkinek telik a legmodernebb berendezésre, és senki sehol nem vonzódik hagyományosabb bútorzat iránt. Inkább azt sugallja, hogy a legfrissebb, legújabb divatú – az előadás. Ami csalogató lehet sokak szemében. Megérthető, bocsánatos törekvés. Más az, amiért feszegetni érdemes. Hogyan is hat a játékra? Ez a „dizájn” hűvös, steril, elidegenítő. Kétszer annyi erőfeszítést kíván a szereplőktől, hogy sorsuk iránt együttérzést keltsenek. De a közönségtől is, hogy empátiát érezzen, ne csupán szemlélődjön. Kinek jutna eszébe a lelkét kiönteni egy geometrikusan berendezett, hideg fényű helyiségben? Az ilyenhez nem inkább bensőséges miliő illik? Ahogy jobb lett volna óvakodni az olyan öltözetektől is, amilyeneket – a főszereplőket gondosan jellemző – Cselényi Nóra terve szerint a „skatulyából kihúzott” mellékszereplők viselnek. Hogyan lehet például egy párkapcsolat hol lappangó, hol kipattanó konfliktusait éreztetni, ha valaki mindig ugyanolyan frissen sminkelve és rezzenetlen parókával, tipp-topp ruhában jelenik meg, mintha egy kifutón lépne fel? Holott Cseh Judit tisztességgel bejárja azokat a stációkat, amelyek nemcsak a barátnőt, de közvetve Charlie-t is jellemzik. Hogy Susan látja, tűri, megszenvedi, majd megelégeli a vonzó férfi hibáit. Csupán arra nincs magyarázata – mert a szövegkönyvnek, a rendezésnek sincsen –, miért is tér vissza hozzá. De azokról a kosztümökről is essék szó, amelyek inkább „kulisszaként” szolgálnak. Csak viselőjük társadalmi helyzetét jelzik, de semmi személyeset. Nemcsak biztonsági őrként hord „formaruhát”, de ügyvédként, a bíróság által kijelölt pszichiáterként is ilyenek az öltönyei Simicz Sándornak, aki a merev holmikba egy-egy zárt, majd elutasító, végül agresszív alakot bújtat, „egy tőről metszett” figurákat. Egy fizetési nehézségek között lavírozó autókereskedés alkalmazottja s egy pincérnő, aki ideges, sietős, landolásra váró vendégkörhöz szokott, valamint egy idősödő prostituált, aki fogyatkozó bevételét azzal egészíti ki, hogy a gyanús szerencsejátékosokat besúgja a kaszinónak – ez három szögesen különböző, életteli karakter lehetne. De nem lettek, nem lehettek. Urbanovits Krisztina is csupán asszisztálhat jellegtelen öltözetekben, alaphelyzetekben. Mindez nem égbekiáltó. Könnyedén el lehetne siklani felette. De sok kicsi sokra megy. Az Esőember láttán újra és újra felvetődik a kérdés: miért nem nyújt maradandó élményt, mikor pedig két nagyszerű színész játssza el. Mi nem engedi, hogy mélyen érintsen meg? Fölösleges hasonlítgatni a filmmel. Más műfajú az, más ez, s a feladatuk is más. De arra jó, ha valaki látta, hogy nem vár nagy felismeréseket, eszméket Dan Gordon – Zöldi Gergely magyarította – adaptációjától sem. Vagyis kész az ember túllépni azon, milyen mondvacsinált szituáció vezet a testvéri összeboruláshoz.
Kulka János és Nagy Ervin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Olyan van, hogy egy anyát korán elvesztenek a fiai. Olyan is, hogy a gyermekek egyike rendellenességgel született. Még az is megesik, hogy e gyermek gondját egy intézetre bízza özvegy szülője, akinek nem feltétlenül kell gondját kiteregetnie. De az már ritka, hogy a létét is titkolja szülöttének, méghozzá egy családtag, az öccse előtt, aki pedig kiskorában ismerte is a bátyját. A cselekmény fortélyosan eltávolítja egymástól a testvéreket. Mintha úgy szokott volna lenni, hogy egy tizenhat éves fiú világgá megy. S az apa sem keresteti, aki pedig egy röpke kocsikázás miatt is feljelentette. Mindez ahhoz kellett, hogy annál nagyobb, hatásosabb legyen a meghökkenés, amikor Charlie Babbitt látókörében egyszer csak felbukkan Raymond, vagyis „Rain Man”. S akkor még jön a mesés örökség az apától, akinek a vagyoni állapotát egy ősöreg Buick „fémjelezte”. Mert kellett valamiféle motiváció a testvérszöktetésre. De fátylat rá! Ha különben működik a színjáték… Hogyan is érkezik az apa halálhíre? Hárman telefonálnak az autókereskedésben. Ami – tudjuk már – inkább egy autószalon eleganciáját imitálja. Valaki lemondja a vételt, kéri vissza az előleget. Másvalaki szintén pénzt követel, különben lefoglaltatja a kocsikat. Sebaj! Charlie, Susan és Lucy fülhallgatója színesen villog. Jó, hogy még telik ilyen luxuscsecsebecsékre. A beszélgetések egyszerre zajlanak. Gyorsan, pergőn, kiszámított ritmikával. Akár „dídzsék” díszére válhatnának. (Az előadás zenei válogatását is felvállalhatnák lemezlovasok.) Mi tagadás, afféle „diszkóhangulat” fog el. Nagyon „trendi”, amivel kezd Anger Zsolt színrevitele. Ide valóban az illik, hogy Charlie nyeglén fogadja apjának eltávozását. Olyannyira, hogy már poénnak hat. Késleltetik annak a frusztrációnak a megmutatását, amelyet „lazasággal” kompenzál. Mondanám, hogy a következő jelenet minimonológjáig, amikor elmondja kamaszkori sérelmét. De akkor sem igazán súlyos érzelmi nyomatékkal. Meglehet, hogy a szentimentalizmustól is óvakodtak. Ekkorra már világos, hogy e színjáték nem fog megterhelni felkavaró drámával. Mértékkel adagolja az emóciókat. Annál bővebben osztja a humort. Amivel, lám, a „normális” Charlie mentalitása is szolgálhat. Az „abnormális” Raymond pedig csőstül produkálja a furcsaságokat. Ha a karakterekből adódó, kézenfekvő lehetőségek kimerülnek, helyzetkomikummal tetézik, mint amikor Raymond meglógna Charlie-tól, de az rendre útját állja, visszatéríti, visszahozza. Vagy kifundálnak egy olyan telefonpartnert, aki Charlie-nak „tohuvabohuval” felelget. A rendező tudja a mesterséget, ismeri a hatáskeltés fogásait. Leleményei „bejönnek” a közönségnek. Minduntalan felcsattan a nevetés.
Amiről tudjuk, szintén elidegenítő. Jobban örültem volna mosolyoknak. Szerencsére, nem szórakoztatóipari babérokra vágynak a színészek. Aki figyelmesen vizsgálja a főszereplők tekintetét, észreveszi azt a szakmai fegyelemre valló erőfeszítést, hogy ellenálljanak a ragadós közderültségnek, nehogy felvillanjanak nevetős fények a szemükben. Nincs könnyű dolguk. Különösen a Charlie-t alakító Nagy Ervinnek nincs, akinek – mint szó volt róla – egy semmirekellő, gátlástalan temperamentumú, üzleti és magánéletében egyaránt megbízhatatlan fiatalembert kell szeretetteljessé átváltoztatnia. Kevésbé volna rögös az útja, ha nem a nullpontról indulna. Fel-felsejlenének önvédelemből takargatott értékei is. Igen, az előrehaladásához belerendeztek állomásokat. De mennyivel szebb lenne, ha nem lehetne tetten érni: Hahó! Most fordulat következik a széllelbélelt Charlie lelkében! És persze, Raymond lelkében is. Mégis kevesebb a gondja Kulka Jánosnak, aki az autista szimptómákban virtuózan hozza a mindenkire érvényes tulajdonságokat. A hányattatást a félelmek és az összetartozást áhító érzelmek között. Lehet sorolni, milyen pontos egy bezárkózott lelket összekuporodással érzékeltetni. A szorongást féloldalasan elforduló tartással, sőt, ferde mimikával. De olyan művészről van szó, akinek tehetsége könnyedén idézne meg bármilyen pszichológiai devianciát. Inkább azt emelném ki, amikor az „esőembernek” megadatnak a tisztánlátás pillanatai. Legyen itt a helye Garas Dezsőnek. Mintha e színielőadáshoz ideális koordinátarendszer origóját adná dr. Bruener orvosának alakjában. (A másik szereposztásban Kézdy György alakítja Raymond orvosát.) A személyiség nyugalmát sugározza. Nem csupán a neurológus türelmét, belátását, sztoicizmusát, de azt a csöndes élettapasztalatot is, ami a jeles művészeket vezérli a közönségsiker szirénhangjai közepette is. Az Esőember nem bóvli. Értékes színházi emberek kínálják. Éppen ezért érdemes firtatni, miért nem haladja meg a kommerszet, az igényesebb kommerszet. Nemes szándék is lappang a választásban. De a színjáték mégis olyan, mintha egy jótékony hatású pirulát fogyasztható ostyába csomagolnának.
BOGÁCSI ERZSÉBET http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37990&catid=23&Itemid=2
