TRANSZGENERÁCIÓS KAPCSOLATRENDSZEREK

TFS 70 - Sallay & Martos 10 (H).qxd

2013.08.27.

12:56

Page 1

TRANSZGENERÁCIÓS KAPCSOLATRENDSZEREK SZOBRAI

1

SALLAY VIOLA & MARTOS TAMÁS TRANSZGENERÁCIÓS KAPCSOLATRENDSZEREK SZOBRAI

Tanulmányunkban bemutatjuk annak gyakorlatát és a kapcsolódó elméleti megfontolásokat, hogy milyen módon alkalmazzuk csoporthelyzetben a többgenerációs családszobor technikáját. A többgenerációs családszobor csoportos gyakorlatának kialakításakor fontos inspirációt jelentettek számunk a módszerrel szerzett tapasztalataink, amelyet a Tomcsányi Teodóra a bécsi családterápiás intézetben ismert meg, majd a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet lelkigondozói képzésének családi önismereti intenzív hetein alkalmazott több képzési cikluson át. A családfa-feldolgozáson alapuló módszer fókuszában a többgenerációs családi viszonyok térbeli megjelenítése, majd szóbeli feldolgozása áll. Az itt szerzett saját tapasztalataink nyomán indultunk neki a családszoborra építõ önismereti csoportmunka kidolgozásának, magunk is afféle szobrászokként tovább alakítva és csiszolva a kapott tudást.

1 „EGY KIS MÛVÉSZETTÖRTÉNET”: ELMÉLETI HÁTTÉR ÉS HORGONYPONTOK 1.1 Testszobrok a terápiákban Számos olyan pszichoterápiás és személyiségfejlesztõ megközelítés létezik, amely valamilyen mértékben arra építi szemléletmódját, módszereit, hogy az emberi tapasztalatok jelentõs része jobban hozzáférhetõ, mozgósítható, sõt módosítható akkor, ha a szavakon túl lehetõség van a kliensek, páciensek egyéb, nonverbális kommunikációs modalitásainak „megszólaltatására”, folyamatba való bekapcsolására is. Ezek a módszerek – például a pszichodráma, vagy a mozgás- és táncterápia – kifejezetten fontos szerepet szánnak a kifejezõ mozgások, mozdulatok jelentésének, és építenek a térhasználat sajátosságaira is. Az egyik sokat és sokféleképpen alkalmazott eljárás az ún. szobortechnika, mely alkalmazható egyéni és többszemélyes elrendezésben is, lehet mozdulatlan, de tartalmazhat mozgást is. A szobortechnika alapvetõ jellemzõje, hogy verbalizálás helyett a test fejezi ki a személy belsõ állapotait, tapasztalatait, valamint a kapcsolati jellemzõket. Az intrapszichés és interperszonális tapasztalatok a szoborban felvett testhelyzetben keletkezõ testérzetek útján, valamint a szobor térbeli elrendezésének látványán keresztül elevenednek meg a résztvevõk megélésében. Az ilyen módon felidézhetõvé vált élmények és tapasztalatok intergációját a testi átélést követõ szóbeli feldolgozás segíti. A szobor-technika két legfontosabb,


2

2013.08.27.

12:56

Page 2

SALLAY VIOLA & MARTOS TAMÁS

egymással is összefüggõ eszközrendszere tehát egyfelõl a kifejezõ mozdulatok, gesztusok, testtartás (ami egyéni elrendezésben is mûködik), másfelõl a térköz, közelség-távolság, relatív irányok (amihez legalább ketten kellenek). A szoborban megjelenõ testhelyzetek, gesztusok persze részei a térbeli elrendezõdésnek, hatnak annak megélésére, ugyanúgy, ahogy a közelségek és távolságok is az átélt és látványként megtapasztalt testhelyzetek élményével együtt nyerik el jelentésüket. A csoportban a szoborra adott visszajelzések feldolgozása lehetõséget ad a többszempontúság megjelenésére is. A szobor alakulását kívülrõl megfigyelõk vagy a szobrot átélõ szereplõk más-más érzelmi és kapcsolati mintázatokat észlelhetnek, akár olyanokat, amelyeket a szobor megalkotója korábban nem ismert fel. 1.2 A családterápia és a szobortechnika A szoborépítés technikája kezdetektõl jelen volt a családterápiában, a családterapeuták eszköztárában is. Virginia SATIR, a családterápiás szemlélet és gyógyítás úttörõje már a hetvenes években született írásában (1996) javasolja a családi kapcsolatok megjelenítését az azokra jellemzõ testhelyzetek, térbeli közelségek és távolságok segítségével, hogy aztán a testérzetekbõl adott visszajelzésekben jobban érthetõvé váljon az adott kapcsolat valósága. A családszobor tehát diagnosztikus eszköz, egyúttal pedig a terápiás intervenció eszköze is, amelynek lényeges jellemzõje, hogy épít a testtel való önkifejezés mindkét alapvetõ modalitására. Egyrészt térbeli elrendezést kíván, ahol a közelségekben és távolságokban kapcsolati minõségek jelennek meg, másrészt pedig a testtel, azaz a testtartásokkal, gesztusokkal és az ezekhez kapcsolódó testérzetekkel mint „alapanyaggal” dolgozik. A családszobor-technika családterápiás alkalmazása során a terapeuta általában minden családtagot sorra felkér, hogy alkossák meg a család összes jelen lévõ tagjából és saját magukból a családjuk belsõ viszonyait számukra leginkább kifejezõ szobrot. Az egyes családtagok által megépített szobor a külsõ megfigyelõ (a terapeuta) és a benne részt vevõ, a szobrot átélõ család számára is erõs impressziót ad a családi rendszerekben rejlõ, sokszor nehezen kimondható érzelmi mintázatokról. A szobrokban gyakran láthatóvá válnak például szövetségek és koalíciók, kapcsolati egyensúlytalanságok és törések, vagy akár a generációk közti határok túlzott merevsége vagy elmosódottsága. A terapeuta többféle instrukcióval is kérhet családszobrokat egyazon ülésen belül, így összevethetõvé válik például az aktuálisan megélt családi kapcsolatok szobra az egyes családtagok által vágyott, ideálisnak érzett családszobrokkal. A családszobor technikája segíthet egy-egy speciális kérdés megválaszolásában, így például alkalmas a család által a terápiás folyamatban elért haladás térbeli megjelenítésére (GONZALEZ MARQUEZ 1993), valamint az általunk alkalmazotthoz hasonló, csoportos formában a családterápiás szupervízió eszköztárában is helyet kap. Csoportos szupervízióban az esethozó által a csoporttagokból felállított családszobor (amelyben a terapeuta megkeresi saját helyét is) megmutatja a kérdéses családban, illetve a terápiás rendszerben a terapeuta elõl rejtve maradó érzelmi viszonyulásokat. A szupervíziós célú szoborépítés gyakran erõs személyes szálakat mozdít meg az esethozóban, ezért indokolttá válhat, hogy az esethozó terapeuta


2013.08.27.

12:56

Page 3


3

ugyanazokkal a szereplõkkel saját családjának szobrát is megalkossa. Ezzel összevethetõvé válik a terapeuta szerepe saját családjának rendszerében és a terápiás rendszerben, ami fontos segítség lehet az esetleges áthallások, áttételi és viszontáttételi folyamatok felfedésében (BARNES 2001). 1.3 A testszobrok elméleti megalapozása A családterápiás szobortechnika elméleti hátteréhez kapcsolódó megfontolások messze túlnyúlnak a családterápiás elméleti kereteken. A szoborépítés folyamata lehetõvé teszi, hogy a családban meglévõ érzelmi-kapcsolati problémák és elakadások ne pusztán az absztrakt gondolkodás, illetve közvetlen verbális feldolgozás útján váljanak megközelíthetõvé. Segítségével megszólítható egyrészt a családtagok kapcsolati tudásának az az implicit rétege, amely elsõsorban testi szinten, szavak nélkül reprezentálódik, másrészt a személyek szavak elõtti, testi tapasztalatokon alapuló kapcsolati tudása. Implicit kapcsolati tudáson a tapasztalatoknak azt a nem tudatos, de pszichodinamikus értelemben nem is elhárítás alatt lévõ tartományát értjük, amely alapján a személy cselekszik, gondolkodik és érez egy adott kapcsolat kontextusában (STERN 1998). E tudás elsõdleges forrása a legkorábbi életszakaszból, az anyával megélt kapcsolódási módok, gesztus- és tekintetváltások, érintések emlékképeinek általánosított mintázataiból származik (STERN 2003). A családszobor önismereti és terápiás folyamatokban betöltött szerepének megértéséhez a következõkben röviden rátekintünk azokra a többszörösen egymásba ágyazott rendszerekre, amelyek az elemi testi-élettani folyamatokat összekötik a lelki mûködés, illetve a kapcsolati tudás alakulásával, valamint mindezen élmény- és viselkedésmintázatokat az elõzõ és következõ generációk tapasztalatával. A legkorábbi kapcsolati történések testérzetek mintázataiként épülnek be a fejlõdõ érzelemszabályozási folyamatokba és válnak a késõbbi kötõdések fontos elemévé, majd ezek az érzelemszabályozási és kötõdési mintázatok adódhatnak tovább generációról generációra, jórészt az elemi testi-élettani folyamatok közremûködésével. A családszoborban megjelenõ érintések, gesztusok, térbeli kapcsolódások sûrítve tartalmazhatják mindezen tapasztalatokat. 1.3.1 Kapcsolati tapasztalatok testi reprezentációi A (társas) idegtudomány elmúlt évtizedekben publikált kutatási eredményei egyértelmûvé tették a korai, testi kapcsolati tapasztalatok jelentõs szerepét az idegrendszeri fejlõdés alakulásában, egyúttal a társas viselkedés és az érzelmi önszabályozás fejlõdésében is. Így a modern terápiás megfontolások is joggal alapozhatnak a társas mûködés és az érzelmi önszabályozás folyamatainak testi lehorgonyzottságára. Érdekes megjegyezni, hogy annak idején Freud is utalt a lelki mûködések megnyilvánulásainak testhez kötöttségére a test-ego említésével (FONAGY & TARGET 2007). A testi tapasztalatok útján épülõ kapcsolati tudás fogalmára alapozva újraértékelhetõek a kötõdési minõségek leírására használt, klasszikus, absztrakción alapuló modellek, például a biztonságos kötõdés fogalma. A biztonságos kötõdés alapját


4

2013.08.27.

12:56

Page 4


ebbõl a szemszögbõl nézve nem elvárások elvont rendszere adja (l. kötõdés mint „belsõ munkamodell”), hanem sokkal inkább tapasztalati minõségek egy csoportja, mint például az érzelmi támasz megélése egy konkrét szükséglethez, konkrét személyhez és konkrét helyzethez fûzõdõen (FONAGY & TARGET 2007). A „testbe kódolt megismerésként” (embodied cognition) fordítható fogalom1 kapcsán a modern kognitív (ideg)tudományok képviselõi is leírják a testbõl, testi észleletekbõl és környezettel való interakcióból származó tudás létjogosultságát, sõt az absztrakt gondolati modellekkel és elvárás-rendszerekkel szemben ezek alapvetõ természetét (ld. CLARK 1998). A kapcsolati tudásra vonatkoztatva mindez azt is jelenti, hogy a kapcsolatok szimbolikus reprezentációja a tudatban a korai kötõdési viselkedések (testi) tapasztalataira épül, és ilyen módon testérzetek sokasága kapcsolódik hozzá. 1.3.2 Testérzetektõl a kapcsolatig Úgy tûnik azonban, hogy nemcsak az élet korai szakaszából származó testi tapasztalatok hatnak az éppen zajló kognitív és érzelmi folyamatokra, hanem a test mindenkori aktuális állapota is. A közelmúltban számos kutatás irányult annak feltárására, hogy a testbõl, a testhelyzetbõl, arckifejezésekbõl jövõ visszajelzések hogyan hatnak az idegi-hormonális rendszer mûködésére és azon keresztül az érzelmi-motivációs állapotokra (PRICE et al. 2012). A családszobrokban felvett testhelyzetek szerepét is érdekesen árnyalják például annak a kutatásnak az eredményei, amely szerint egy erõtlenséget, alávetettséget sugalló, görnyedt, ernyedt testhelyzetben töltött egyetlen perc is egy stresszhormon, a kortizolszint emelkedésével járt a résztvevõkben, míg azoknál a személyeknél, akik ugyanezt az idõt nyitott végtagokkal, erõt sugalló, kiegyenesedett testhelyzetben töltötték, a tesztoszteronszint emelkedését tapasztalták. A hormonszint-változások különbségeivel összhangban az erõt sugalló testhelyzetet felvevõ személyek ezt követõen inkább érezték magukat erõsnek és felelõsnek, valamint egy játékban inkább vállaltak kockázatot, mint az erõtlenséget sugalló testhelyzetet átélt személyek (PRICE et al. 2012). Ezek az elemi mûködések adhatják a „hiányzó láncszemet” annak megértéséhez is, hogy mi történik akkor, amikor egy családszoborban a beállított testhelyzetek, mozdulatok implicit módon értelmet nyernek a résztvevõk számára. 1.3.3 Transzgenerációs kapcsolati minták Az intrapszichés mûködések és a kapcsolati tapasztalatok alakulása végül a transzgenerációs hatások tágabb rendszerében is szemlélhetõ. A családszobor csoportban történõ alkalmazása lehetõséget ad arra, hogy a család akár három-négy generációjának fontos szereplõi, és viszonylatai is megjelenhessenek egy-egy érzelmi-kapcsolati 1

Az embodied cognition kifejezésnek jelenleg még nincs elfogadott magyar fordítása. A megközelítés alaptézise szerint testi mivoltunk és világba ágyazottságunk lényeges módokon befolyásolja megismerõ folyamatainkat.


2013.08.27.

12:56

Page 5


5

elakadás kapcsán. A kapcsolati problémák transzgenerációs fókuszú megközelítésének kiterjedt hagyománya van a családterápiás irányzatok történetében, elsõsorban Böszörményi-Nagy Iván és Murray Bowen munkássága kapcsán (NELSON 2003). A transzgenerációs megközelítések közös vonása, amelyet mi is beemeltünk munkánkba, hogy a terapeuták figyelmüket azokra a folyamatokra irányítják, amelyek során a családok generációról generációra alakítják és adják tovább azokat a viselkedési, kapcsolati és érzelemszabályozási mintákat, amelyek az egyes családtagok érzelmi fejlõdésének elakadásaihoz vezetnek (NELSON 2003). A transzgenerációs folyamatok megértésének és feltárásának különös jelentõsége van a kimondatlanul is továbbadódó, eltitkolt vagy elgyászolatlan veszteségek és traumák, az érzelmi zavarokhoz vezetõ, láthatatlan lojalitások kapcsán (KOLTAI 2003). A láthatatlan lojalitás fogalmában Böszörményi-Nagy Iván azt a jelenséget ragadja meg, amikor a családtagok tudattalanul és automatikusan, a választás szabadsága nélkül követnek olyan viselkedési mintázatokat, amelyek gyakran destruktívak vagy öndestruktívak, és ezzel mintegy tudattalanul megfizetnek a korábbi generáció(k) sérüléseiért (NELSON 2003). Ugyanakkor a családban fellelhetõ, kríziseken átsegítõ egyéni és kapcsolati erõforrások is éppen ezeken a transzgenerációs csatornákon alakulnak és érkeznek el a jelen generáció tagjaihoz. A három-négy generációt átszövõ érzelmi viszonyulások, kapcsolati mintázatok, családi történetek és mítoszok jól feltérképezhetõek a genogram segítségével. A genogram alkalmas a traumatikus, titkokkal vagy nehéz küldetésekkel terhelt családi szálak vizuális megjelenítésére, és egyben – a nehézségekkel egy térképen – a sajátos családi erõsségek és megküzdési stratégiák feltárására is. A többgenerációs családszoborban pedig mindezek a transzgenerációs szálak térbeli formát kapnak, életre kelnek, és a szereplõk visszajelzései mentén megfogalmazhatóvá, integrálhatóvá válnak mind a sebzettségek, mind a kapcsolatokban rejlõ erõforrások.

2 „KÕTÖMBÖK, ESZKÖZÖK”: A CSOPORT ÉS A MÓDSZER KERETEI 2.1 Elõzmények Pál Ferenc katolikus pap (népszerû nevén „Pálferi”) keddenként tartott nyilvános és az interneten is elérhetõ elõadásai körül szervezõdõ közösségi tevékenységek egyik formájaként 2010-ben különféle önismereti csoportok kezdtek szervezõdni, többek között pszichodrámacsoportok, képmeditációs és kreatív-alkotó csoportok. Ekkor merült fel egy családi fókuszú önismereti csoport szervezésének lehetõsége is, amelyre mi, jelen tanulmány szerzõi kaptunk felkérést, amelyet örömmel vállaltunk. A továbbiakban az egyik ilyen családi fókuszú önismereti csoporttal szerzett tapasztalataink alapján mutatjuk be a szobortechnika csoportos alkalmazását. A 2010/2011-es tanév során egymással párhuzamosan két 30 órás csoportot vittünk végig. A csoportok kísérleti jellege nyilvánvaló volt számunkra – a csoportfolyamatok tanulságai alapján ezért a következõ tanév során több szempontból megváltoztattuk a kereteket, és ennek egyik következményeként egyetlen, de 75


6

2013.08.27.

12:56

Page 6


órás csoport megtartására vállalkoztunk. Az alábbiakban e csoport tapasztalatai alapján mutatjuk be, hogyan alkalmazzuk a transzgenerációs családszobor módszerét csoportban. 2.2 Közvetlen keretek és szervezés A családi fókuszú önismereti csoportot 2011 októberében hirdettük meg a www.palferi.hu honlapon. A jelentkezõktõl részletes bemutatkozó levelet kértünk, ennek alapján hívtuk meg a csoportba azokat, akiknél nem állt fenn kizáró ok (ilyennek számított például bármilyen pszichiátriai elõzmény). A csoport végül novemberben indult el, az elkötelezõdési szakasz lezárultával tizennégyen kezdték el a közös munkát, közülük végül tizenketten, kilenc nõ és három férfi csoporttag fejezte be a közös munkát 2012 júniusában. A résztvevõk életkoruk és családi hátterük szempontjából viszonylag sokfélék voltak: jelen volt a csoportban a fiatal felnõttkor az identitás- és párkeresési próbálkozásokkal, a felnõttkor a saját család megteremtésének és mûködetésének különbözõ fokaival és nehézségeivel, és az idõsebb kor küszöbére érkezõ, felnövekvõ gyerekeit lassan kiengedõ 50-es generáció a maga nagy kérdéseivel életrõl és halálról. 2.3 Az ülések strukturálása A csoportot hétköznap esténként, jellemzõen két-három hetente tartottuk; egyegy alkalom ötször negyvenöt perces volt. Az alkalmak alapvetõ struktúráját a következõképpen alakítottuk ki. Az alkalmak elsõ felében – hol már „bemelegítésként”, hol a bejelentkezõ kör után – olyan egyéni, kiscsoportos, vagy csoportos önismereti feladatokat javasoltunk, amelyek valamennyi csoporttag számára segíthettek abban, hogy saját családi hagyományaira, mûködésmódjára valamilyen szempontból rálásson. A csoportidõ második felében pedig egy-egy önként jelentkezõ csoporttag aktuális önismereti kérdését dolgoztuk fel a családszobor módszerével, családi kapcsolatainak, genogramjának csoport általi megjelenítésével. Ezt az általános struktúrát természetesen még nem érvényesítettük a csoportfolyamat kezdetén, amikor az alapvetõ bizalom, a keretek és a transzgenerációs családszoborral való munkára való szocializáció volt a cél. A csoport vezetése során azonban egyébként is fontos elvünk volt, hogy a folyamatot ne tréningszerûen, egy általunk elõre megálmodott forgatókönyv alapján vezessük, hanem folytonosan ráhangolódva a csoporttagok és az egész csoport aktuális témáira. Mindeközben figyelembe vettük tudatosan és tudattalanul kifejezett igényeiket, folyamatos reflexióval és vezetõi önreflexióval kísértük a csoporttörténéseket mind az egyes alkalmak között, mind azok során. Így az alkalmak általános struktúrájától többször is eltértünk, amikor azt a csoportdinamikai helyzet megkívánta. 2.4 Családszobor – ahogy a csoportban megalkottuk A csoportmunka legfontosabb, alkalomról alkalomra visszatérõ eleme a transzgenerációs családszobor volt. Annak, hogy így alakítottuk a folyamatot, többféle


2013.08.27.

12:56

Page 7


7

elõzménye is volt. Korábbi, sajátélményû csoporttapasztalatot mindketten a pszichodrámával szereztünk (egyikünk dramatikus vezetõként is dolgozik), ahol az alkalmak fõ munkamódja általában a protagonistajáték – a családszoborral való munka pedig ennek hasonmásaként fogható fel. Ezen kívül a Mentálhigiéné Intézet lelkigondozói képzésében külön-külön mindketten dolgoztunk már vezetõként a családi önismeret fejlesztését szolgáló intenzív héten, és ennek során az egyik fõ munkaeszközünk akkor is a családi konstellációk szoborban való megjelenítése volt, a Tomcsányi Teodóra által bemutatott módszerrel – ahogy arra tanulmányunk elején is utaltunk. A családszobor felállításának célja az, hogy az egyik csoporttag „szobrászként” kialakítsa a transzgenerációs kapcsolatokat is tartalmazó családi szobrot, és a szoborban szerzett tapasztalatokon keresztül élete egy aktuális kérdéséhez, egy számára fontos dilemmához kapjon új szempontokat. A szoborépítés során a résztvevõ lehetõséget kap, hogy rálásson olyan összefüggésekre és megtapasztaljon olyan belsõ erõforrásokat, amelyek egyszerre kapcsolódnak saját tudatos és tudattalan családi hagyományaihoz és aktuális problematikájának családi vonatkozásaihoz. Ebben a belsõ munkában segíti õt maga a szoboralkotás folyamata, azaz az önkifejezés ereje, a csoporttagok visszajelzései a szoborból és a megbeszélõ körökben, a vezetõi intervenciók, valamint a szobor megalkotójában a folyamat minden pontját végigkísérõ személyes átélések és reflexiók. A továbbiakban a szobrot alkotó személyre mint szobrászra fogunk utalni, bár szerepe a folyamat során többször változik. 1. A szobor alapanyagának keresése. A folyamat a genogram csoport elõtti bemutatásával, az arról való explorációs beszélgetéssel kezdõdik, melyet elsõsorban a vezetõ és a szoborállító folytatnak, és amelynek célja egyrészt a családtörténetekben megjelenõ alapvetõ mintázatok feltárása, a legfontosabb személyek kiemelése, másrészt a szoborállító aktuális önismereti kérdésének megfogalmazása. 2. A szobor megalkotása. A következõ lépésben a szobrász meghatározza, hogy milyen helyzetet kíván megalkotni: ez lehet a) maga a genogram a legfontosabb családtagokkal, a közöttük lévõ érzelmi viszonyok szimbolikus, térbeli ábrázolásával, vagy b) egy konkrét élethelyzet, melynek köze van a kérdéshez. Ezután a szobrász a csoporttagok közül kiválasztja saját alteregóját, és sorban a többi családtagot (esetenként fontosak lehetnek más, érzelmileg jelentõs személyek is), majd megalkotja belõlük azt a szobrot, ahol az egymáshoz viszonyított távolságok, a testtartások és gesztusok, a nézések iránya mind hordozói annak a belsõ képnek, amely családjáról a szobrászban él. 3. A szobor megszólaltatása. A kész szobrot, azaz a benne résztvevõket megkérjük arra, hogy éljék át a helyzetüket, keressék meg azokat a testi érzéseket, és viszonyulásokat, amelyeket a szoborban elfoglalt helyük és testtartásuk, gesztusaik alapján megtapasztalnak. Ennek során a csoport tagjai nyilván támaszkodnak a korábban, az explorációs szakaszban hallott információkra is, erre azonban külön nem biztatjuk õket. Nagyon fontos eleme a folyamatnak, amikor a szobrász megszólítja saját szobrát. Válaszul a családtagokat megjelenítõ társak, illetve végül az alterego is beszámolnak sajátos testhelyzetükben megjelenõ testérzéseikrõl és a szobor terében elfoglalt helyük kapcsán átélt érzelmeikrõl. A rátekintés pillanatai, illetve


8

2013.08.27.

12:56

Page 8


a „családtagok” konkrét élményeivel való szembesülés gyakran maga is katartikus hatással van a szobrászra, amit a vezetõnek természetesen kísérnie kell. 4. A szobrász a szobor részévé válik. A szobrász ezek után részévé válhat a saját szobrának, elsõsorban saját maga, azaz az alterego helyzetét élheti át belülrõl is. A szoboralkotás kezdetén feltett kérdéstõl függõen alkalmanként lehetõség van más fontos családtagok (pl. egy távoli, mitikus nagyszülõ vagy egy vágyott, még meg sem fogant gyermek) nézõpontjának és testtartásának megtapasztalására, valamint az így keletkezõ élménynek, tapasztalatok kimondására is. 5. Megéled a szobor... A szoborral való munka utolsó fázisa a változás és változtatás lehetõségeit keresi. A szobrász önmaga is belehelyezkedett a szoborba, és egyúttal hordozza az elõzõ fázisokban a szobor szemlélõjeként átélteket is, így testi, érzelmi és kognitív szinteken is megtapasztalja saját helyzetét. Ekkor az egész szobrot felszólítjuk arra, hogy keressék meg, milyen módon szeretnének változtatni jelenlegi helyzetükön. A szobrász mozdulhat elõször, különösen is figyelve azt az elsõ mozdulatot, amelyet a helyzet kivált belõle. A szobor többi részének feladata az, hogy ugyanekkor spontán módon maga is megmozduljon, azaz valamennyi családtag megmozdul egyszerre, egy idõben úgy, hogy eközben egyszerre reagáljon saját belsõ érzéseire, a szobrász változtatására, és valamennyi családtag változásaira. A változtatási folyamat addig zajlik, amíg mindenki számára elfogadható nem lesz az újonnan kialakuló elrendezõdés. 5/ a. ...és mindenféle új dolgokra képes. A változtatás eredményeképpen kialakuló új konstelláció lehetõséget adhat további beavatkozásokra is: elhangozhatnak a szobrász számára fontos mondatok akár a maga, akár valamely családtagja részérõl (pl. engedélyek, elbúcsúzás, kapcsolati feladatok megfogalmazása), illetve fontos gesztusokat lehet itt még megtenni (pl. ölelés, vagy a távolság kimutatása). Ezek megválasztása az adott folyamat belsõ, érzelmi logikája, a szobrász igényei, illetve a vezetõ intuíciója alapján történhet. 6. Visszatekintés a szoborra. A szoborral való munka lezárása a pszichodrámában jól ismert elemeket használja: szerepkivétel, megosztás (sharing) és szerepvisszajelzés. Ilyenkor lehet meghallgatni azoknak a csoporttagoknak a visszajelzését is, akik nem vettek részt a szoborban.

3 „FARAGVÁNYOK”: SZOBROK A CSOPORTBAN, CSOPORTTAGOK A SZOBROKBAN Az alábbiakban bemutatjuk, hogyan alkalmaztuk a szobortechnikát és a transzgenerációs családszobor módszerét a családi fókuszú önismereti csoportunkban. Ehhez segítségül hívjuk azt a folyamatot, ahogy egyik csoporttagunk, István transzgenerációs háttere és élettörténete kibontakozott a szobrokkal való munkában. 3.1 István témája a szobrokban és a csoportfolyamatban István, az ötvenes évei közepén járó kétgyerekes családapa alapvetõ kérdése már a bejelentkezõ levelében megfogalmazódott. Húsz éves volt, amikor apja 52 éves


2013.08.27.

12:56

Page 9


9

korában meghalt, apai nagyapja pedig 54 évesen hunyt el, István édesapjának tíz éves korában. Ahogy õ maga is megfogalmazta: olyan életszakasz elõtt áll, amirõl nincs semmilyen mintája, sõt már az apjának sem volt. Már a bejelentkezõ levélbõl érezhetõ volt, hogy az életkori párhuzam nem csupán a mintanélküliség nehézségét hordozza, hanem egy még mélyebben rejlõ szorongást is: van-e jogom, lehetõségem nekem tovább élni, mint a felmenõimnek? Bemutatkozó levelének záró mondata is érthetõ ebben a keretben: „Szeretném, ha valamilyen fény vetülhetne az elõttem lévõ sötét alagútba.” István tehát a férfi felmenõivel kapcsolatos mély, de tudatosulás- és megoldásközeli lojalitáskonfliktussal érkezett a csoportba. István a csoport egyik meghatározó egyéniségévé vált, aki élettapasztalatával, de egyúttal fejlõdésre és befogadásra való nyitottságával, érett visszajelzéseivel sokat adott a csoport számára. Mint férfi csoporttag fontos szerepeket kapott a családszobrokban is. A csoport érdekében vállalt, szinte odaadó mûködése sokáig mégis mintha háttérbe szorította volna azt, hogy saját alapvetõ kérdésével is szembenézzen és bejelentkezzen saját családszobrának megépítésére. Az õ szobra lett végül az utolsó teljes családszobor a csoport folyamatában, ez után az alkalom után két integráló, lezáró alkalom következett. Belsõ munkája azonban így is végigkísérte a csoport folyamatát, amit jól kifejeztek azokban az alább bemutatott szoborváltozatokban betöltött szerepei, amelyekkel a csoport egészét hangoltuk a belsõ munkára. Egy nagyszülõ élethelyzetének szobra. A „testszoborral” mint önkifejezési móddal való munkát az elsõ alkalommal megkezdtük, részben azzal a céllal, hogy a késõbbi munkára melegítsünk rá. Az egyik bemutatkozó feladatban idõben viszszavezettük a csoportot a nagyszülõi generáció érzésvilágához. A csoporttagok megkeresték az azonos nemû nagyszülõ életének fõ helyszínét, majd az õ élményvilágát kifejezõ mozdulatot és fontos szavát. Ebben a folyamatban már arra törekedtünk, hogy a belsõ képek felidézését elõször azok testi kifejezése kövesse, ami fókuszálhatta az élményeket, segítette az érzelmi szempontból leglényegesebb vonatkozások belsõ kiemelését. A preverbális szintû kifejezést aztán már követhette a szóbeli. István is itt fogalmazhatta meg elõször a csoport elõtt saját témáját, a férfi õsök ambícióinak és korai haláluk tényének feszültségét: nagyapja a Szigetközbõl indult el, hogy nagy ambícióit Budapesten teljesítse be, mert „szûk volt neki az eredeti hely”, de viszonylag korán meghalt. Elképzelt családok szobra. Egy másik, kiscsoportos feladatban „elképzelt családok” szobrait alkották meg a résztvevõk. A három kiscsoport egy asszociációs láncolat eredményeként egy-egy mozgó szoborba, illetve egyszavas jelenetbe sûrítve mutatott be egy-egy „elképzelt családot”. Ez a három családszobor a csoporttagok három középponti témáját hozta felszínre: az elfogadás és rivalizálás feszültségét, a családi titkokkal való szembenézés igényét és a szülõkhöz, korábbi generációkhoz fûzõdõ (láthatatlan) lojalitással való küzdelmet. István ebben a harmadik szoborban szigorú apát alakított, aki (látható egyetértésben feleségével) sarokba állítja gyermekét azért, hogy az kérjen bocsánatot. Ám a szülõknek háttal álló gyermek visszafordulva ennyit mond: „Sz**ok a hagyományaitokra!” A késõbbiekben mind István, mind az egész csoport számára meghatározó témává vált a lojalitás kérdése:


10

2013.08.27.

12:56

Page 10


mit lehet kezdeni a családi hagyományok örökségével, milyen mértékben lehet erõforrás, és milyen mértékben teher, amit el kell hagyni a fejlõdés és megújulás érdekében. Szobor a befogadásról. A második alkalommal csatlakozó csoporttagok befogadását, integrációját kívántuk azzal elõsegíteni, hogy arra kértük a résztvevõket: kiscsoportonként mutassák meg egy-egy szoborban, mit jelent számukra a befogadás a családban. Annak a kiscsoportnak a szobra, amelyben István részt vett, ‘A befogadás három arca’ címet kapta. István itt tárt karokkal fordult a családba érkezõ gyermek felé, de megjelent az együttesben az óvatosság és a kifejezett elfordulás is. A csoport mint szobrász. Nagyjából a csoportfolyamat félidejében arra kértük a csoporttagokat, hogy spontán, kreatív és közös alkotással fejezzék ki, milyennek élik meg a csoportot magát, saját személyes történetük és a csoportfolyamat egybefonódását. Ebben a feladatban tárgyakra, rajzeszközökre, stb. hagyatkozhattak, tehát ezúttal nem saját magukat, nem saját testüket használták. A több szálon futó, többféle tevékenységet is ötvözõ alkotás középponti motívuma István tervei alapján egy székekbõl álló szoborcsoport lett, amely kifejezte a csoport összetartozását és (közös) fejlõdés iránti igényét, egyúttal pedig utalt a szoborépítésre mint az alapvetõ munkamódra is. Kétszemélyes családszobrok. Az utolsó elõtti alkalommal lehetõség volt még arra, hogy aki igényelte, az egy számára fontos családtagjával találkozhasson egy kétszemélyes családszoborban. A csoport másik férfitagja, Péter saját nagyapjának tette fel kérdését: Jól alakítom-e az életemet? A nagyapa szerepére Istvánt választotta ki, ugyanúgy, ahogy korábban, Péter saját transzgenerációs szobrában is. De míg ott az általa megjelenített minta- és normaadó nagyapa csak szigorú, megítélõ, távolságtartó gesztussal tudott Péter felé fordulni, az új szoborban már erõt és engedélyt adó személyként jelent meg. A változásban Péter saját belsõ fejlõdése mellett megmutatkozott az az út is, amelyet István járt be: saját férfiágának távolságtartásával megküzdve, elérkezett a benne jelenlévõ (és férfiágon továbbadható) elfogadásig. Ebben a változási folyamatban kulcsszerepe volt annak, hogy István ekkorra már megépítette a saját, alább bemutatott családszobrát. 3.2 István transzgenerációs családszobra Ahogy említettük, István családszobra volt az utolsó teljes családszobor a csoport folyamatában. Úgy tûnt, István az utolsó pillanatig várt a bejelentkezéssel. Akkor azonban precízen megrajzolt, szerteágazó családfát hozott, és az elõzetes bemutatásban hosszasan és apró részletekre kiterjedõen mesélt róla. Ennek során került elõ az a családi mintázat, amelynek lényege, hogy „nem beszélünk a fontos dolgokról”. A csoport elõtti részletes bemutatás viszont ennek megtörése volt. A szobor megalkotásához végül a következõ, saját apjához intézett kérdéssel fogott neki: Jól csinálom-e, és hogyan tovább? A következõ leírás segít abban, hogy elképzeljük az István által megalkotott szobrot. Alteregója középen áll, jobb kezét felesége húzza, bal oldalán, kicsit háttérben, anyja teszi a vállára a kezét. Kettõjük közé behívja a falat is, annak jelzéseként,


2013.08.27.

12:56

Page 11


11

hogy feleségével megteremtették a saját életterüket a közös házon belül. Istvántól kicsit balra elõre áll húga és lánya, az utóbbi kezét fogja a bal kezével. István mögött, de hozzá nem érve, elgondolkodó gesztussal áll az apja, õ mögötte az apai nagyanyja, aki a mögötte álló saját anyjához (István dédanyjához) kapcsolódik. Szintén hátul áll (a Szigetközbõl Budapestre származott) apai nagyapja, aki nem ér senkihez, székrõl néz elõre az egész szoborra, testtartása könnyed, de távolságtartó. Mindezek elõtt, testtel félig elõre, mégis arccal visszafelé, válla felett István felé tekintve, azaz erõsen hátrafelé kicsavarodva áll István 20 éves fia, aki szintén nem ér senkihez, legközelebb saját anyjához van, neki is háttal. A szoborban tehát összesen öt generáció képviselteti magát, István ebben a negyedik nemzedék tagja, és gyermekei révén megjelenik a következõ generáció is. István személyes kérdése és témája szempontjából a legfontosabb a férfiak helyzete, egymáshoz való viszonya és visszajelzett testi érzései. A teljes elrendezés ebbõl a szempontból egy egymáshoz nem érõ, egymásra nem nézõ férfiakból álló láncolat, amiben egyedül István fia tesz kísérletet a szembenézésre. Ez a helyzet azonban (a testtartásból jövõ érzés alapján) nagyon sok terhet jelent számára, hosszabb távon ezen a módon tarthatatlan. A láncolat nagyjából egyenes, de a férfiak közötti kapcsolatokat – ha vannak egyáltalán – a fontos nõk biztosítják közvetve, ezért a láncolat így is megszakad. A nagyapa érzése az ellazultság, amely távolságtartással társul. Az apa viszont magányos, úgy érzi, mintha súly nehezedne rá. István alteregója azt jelzi vissza, hogy széthúzzák a hozzá kapcsolódó nõk, és ez egy feszítõ érzést ad még a jólesõ nõi kapcsolódások között is – de ennél is nehezebb érzése, hogy el van vágva a férfi felmenõktõl, a hiányukat érzi a testében is. István fia, aki az egészre hátrapillant, egyszerre érzi a kíváncsiságot és a kicsavart testtartás terhét, nehéz és fáradságos a visszatekintés. Amikor István az alteregó helyett beáll saját helyére, ebbõl a helyzetbõl kellene kimondania eredeti kérdését apja felé („Jól csinálom-e?”) A vezetõ döbbenti rá arra, hogy ebbõl a helyzetbõl ez lényegében lehetetlen. A szobor változtatásának vezérmotívuma tehát az az igénye lesz, hogy valóban ki tudja mondani a kérdését apja felé. A változtatás során apja mellé áll, miközben magával viszi feleségét is. Ennek nyomán a szobor is átrendezõdik, párok alakulnak ki, minden férfialak és nõalak a hozzá tartozó társához csatlakozik egy félkört formázva, fia pedig – most már teljesen természetes, laza testtartásban – székre ül, szembefordul az átalakult képpel, és így néz vissza az átalakult családfára, egy másik székkel a jobbján, amely jövendõbelijét jelképezi számára. István ebbõl a pozícióból már ki tudja mondani kérdését apja felé. A válasz meghallásához szerepcserét javaslunk, így apja szerepébõl õ maga adhatja meg maga számára a jóváhagyó (életadó) választ: Jó ez így, csak így tovább! Vezetõi intervencióként, az apát duplázva még erõteljesebben kihangosítjuk ennek a mondatnak István számára jelentõs értelmét, az apai engedélyt: Élhetsz tovább, mint én! A visszajelzés során István elsõ reakciója a szoborra a felszabadulás, megszabadulás érzése volt, egyfajta könnyedség. Mindez különösen fontos élmény volt számára korábbi, mélyrõl jövõ szorongásához képest, amelyben attól tartott, hogy a szoborban valami nagyon nyomasztó dolog fog kiderülni. Vezetõként a szoborban


12

2013.08.27.

12:56

Page 12


tapasztaltak alapján abban tudtuk megerõsíteni, hogy a nehéz örökség ellenére az õseihez fûzõdõ, destruktív lojalitás szála feloldható. Az egész csoportot megmozgatta István szobra, sok volt a megosztás és a szerepvisszajelzés. Láthatólag mindenki dolgozott Istvánért, ezzel is „meghálálva” mindazt, amit korábban István tett a csoportért. 3.3 Értelmezés István férfiágán a destruktív lojalitások és delegációk vonulata húzódik végig. A férfivonalra jellemzõ, hogy nincs valódi kapcsolat apák és fiúk között, nem lehet vagy nem szokás megszólalni, és a titkok titkok maradnak. Emiatt viszont nincs valódi folytonosság sem, nincsenek közös mítoszok és megosztott tudások; megszakadnak a kapcsolati vonalak, ahogy az életek is megszakadnak. Végsõ soron az egyetlen folytonosság maga a hiány, ez strukturálja férfiágon a transzgenerációs kapcsolódásokat. A nagypapa hozzáférhetetlen István apja számára, hiszen bármilyen ellazult és könnyed, ennek, úgy tûnik, az az ára, hogy csak önmagát építi, és ebbe korán bele is hal. Maga az apa hozzáférhetetlen, mert lefoglalja saját gyásza. István az elsõ, aki felé fia odafordulhat, bár ez a mozdulat görcsös, kényelmetlen, de már lehetséges. István fiának szerepe ebbõl a szempontból lényeges, hiszen a szoborban elsõsorban õ van abban a helyzetben, hogy továbbvigye vagy megtörje a láncolat csak hiányokon keresztül létezõ folytonosságát. A szobor elsõ megalkotása mintha azt mutatná, hogy István saját fiára delegálná tovább a szembenézés feladatát, hiszen õt magát abban a pillanatban még köti az a láthatatlan, destruktív lojalitás apja iránt, melytõl szíve szerint már szabadulna, de apai engedély hiányában nem tud. Fia számára viszont már a szobor elsõ változatában megadja ezt az implicit engedélyt – más kérdés, hogy ezzel egyúttal saját feladatát is áthárítja rá. A fiú kényelmetlen érzése jól mutatja ennek kettõsségét. A változtatás során meg is szabadul ettõl a tehertõl: minden generáció végezze el a maga feladatát, az övé most a párjának megtalálása, István pedig rendezze el saját ügyét az õsökkel. A szobor azt a már korábban elindult folyamatot mutatja meg egyetlen pillanatba sûrítve, ahogy István elkezdte megtörni a destruktív lojalitást: a szoborban egymásnak feszül a destruktív lojalitás ereje (meg kell-e halnia ahhoz, hogy az apjához közel legyen, hû legyen, vagy élhet tovább) és István saját ereje, amellyel élni és változtatni akar. Csoportbeli mûködése ebbõl a szempontból olyan volt, mint egy hosszú erõgyûjtés, ami egyúttal megfelelt élethelyzetének és alapkérdésének is: kaphatok-e még egy új esélyt, ami tovább visz, szinte az utolsó pillanatban? De szükséges volt az erõgyûjtés a „hallgatás”, a generációk között feszülõ fontos mondatok kimondhatatlanságának családi hagyományával való szembeszegüléshez is. A csoporttársakért végzett sok munka segíthette õt abban, hogy hosszasan „gyakorolja” a szabály, a lojalitás feszegetését – és ha ezek után még mindig nem történt katasztrófa, nem sújtottak le az égbõl az õsök, akkor végül bevállalható a szobor is, bár nagy feszültségek közepette.


2013.08.27.

12:56

Page 13


13

4 „MÛKRITIKA”: TAPASZTALATOK ÉS KÉRDÉSEK Bemutattuk, ahogy a generációról generációra továbbélõ megoldási módok és kapcsolati minták szavak nélkül is megjelennek a szobrász által beállított térbeli elrendezésben, közelségekben-távolságokban és gesztusokban. Ennek során vizuálisan és a testérzetek szintjén is leképezõdnek azok az alapvetõ kötõdési mintázatok, amelyek mind a pszichoanalitikus, mind a kötõdéselméletek szerint az interperszonális mûködés gyógyításának kiindulópontját adják. A szoborban részt vevõ vagy azt megfigyelõ családtagoknak, illetve csoporttagoknak módja nyílik a megjelenõ testérzetek megfogalmazására, a nehezen megfogalmazható érzéseket kifejezõ kapcsolati metaforák megtalálására. A testérzetek, észleletek és metaforikus megfogalmazások származhatnak az adott viszonyrendszert felidézõ mozdulat, testtartás, fizikai érintés érzésébõl éppúgy, mint a szobor vagy valamely szoborrészlet vizuális képének észlelésébõl. Gyakorlati és elméleti szempontból is fontos kérdés, hogy vajon ezekhez a visszajelzésekhez milyen mértékben szükséges tudatos információközlés, ami történhet a szobor megalkotását megelõzõ bemutatás során (az egyes családtagok jellemzése a szobrász által), esetleg a szobor létrehozása során, például a szobrász részérõl szerepcsere formájában megfogalmazott mondatokkal. A tanulmány bevezetõ részében hivatkoztunk néhány olyan friss kutatási eredményre, amelyek arra utalnak, hogy a testhelyzetek önálló jelentéssel bírnak az azokat felvevõ személy számára. Nyilvánvalóan nehéz ezekre az egyszerû testi tapasztalatokra és élettani alapfolyamatokra vonatkozó eredményekbõl arra következtetni, mi is mehet végbe a családszobor-építés kapcsán megjelenõ testi-lelkiérzelmi folyamatok összetett interakcióiban. Ám ennek a kutatási vonalnak az eredményei mégis alátámasztják azt a tapasztalatunkat, miszerint az egyes testhelyzetek felvétele minden egyéb információ vagy magyarázat nélkül is alkalmas érzelmi-motivációs állapotok kiváltására a szoborépítés során. A testi tapasztalatokra való hagyatkozás további elõnye, hogy egy olyan belsõ munkamódot „gyakoroltat” a csoporttagokkal, mely segíti a hozzáférést a legkorábbi, legalapvetõbb élmények maradványaihoz, ezzel pedig elõsegíti a személyiség fejlõdését, érését is. Talán nem túlzás amellett érvelni, hogy mivel a lélek mûködése valójában az élet egyetlen pillanatában sem függetlenedik a test mûködésétõl, a felnõtt gondolkodás szimbolikus folyamatai sem függetlenek a korai kapcsolati tapasztalatok hatásaitól (FONAGY & TARGET 2007), illetve ezek hozzáférhetõségétõl. Ilyen módon a családszobrok konkrét térbeli és a testi-kapcsolati élményei segíthetnek a csoporttagoknak abban, hogy saját kapcsolati tapasztalataik egy-egy „sûrített” formájára ismerhessenek rá a családszobrokban. Eddigi tapasztalataink arra utalnak tehát, hogy a többgenerációs családszobor mint önismereti módszer alkalmas a kapcsolati minták és transzgenerációs örökségek felismerésére, a nehéz kötések oldására és a családi történetekben rejlõ erõforrások mozgósítására. A csoportokkal való munka során izgalmas kihívás volt számunkra mindezen folyamatok vezetõként való kísérése, jelen tanulmány megírása során pedig az, ahogy egy elsõ kísérletet tettünk a módszer interdiszciplináris elméleti hátterének kidolgozására. Mindez arra inspirál bennünket, hogy tovább kísérletezzünk az elméleti háttér megalapozásával és a gyakorlati alkalmazás továbbfejlesztésével.


2013.08.27.

14

12:56

Page 14


HIVATKOZOTT MÛVEK BARNES, G.G. (2001) Család, terápia és gondozás, ford. Barát K., Bíró S. & Rácz J. (Budapest: Animula). CLARK, A. (1998) ‘Embodiment and the Philosophy of Mind’ in: A. O’Hear (szerk.), Current Issues in Philosophy of Mind: Royal Institute of Philosophy Supplement 43 (Cambridge: Cambridge UP) 35–52. FONAGY, P. & M. TARGET (2007) ‘The Rooting of the Mind in the Body: New Links Between Attachment Theory and Psychoanalytic Thought’, Journal of American Psychoanalitical Association 55, 411–57. GONZALEZ MARQUEZ, M. (1993) ‘Sculpting Progress and Change’ in: T.S. Nelson & T.S. Trepper (szerk.), 101 Iinterventions in Family Therapy (New York: Haworth) 211–13. KOLTAI, M. (2003) ‘Transzgenerációs hatások a családban: Szuicídum – gyász – megbékélés’ in: Koltai M. (szerk.), Család – pszichiátria – terápia (Budapest: Medicina) 225–53. NELSON, T.S. (2003) ‘Transgenerational Family Therapies’ in: L.L. Hecker & J.L. Wetchler (szerk.), An Introduction to Marriage and Family Therapy (London: Routledge) 255–93. PRICE, T.F., C.K. PETERSON & E. HARMON-JONES (2012) ‘The Emotive Neuroscience of Embodiment’, Motivation and Emotion 36, 27–37. SATIR, V. (1996) A család együttélésének mûvészete: Új családmûhely, ford. Miklósfalvi M. (Budapest: BFI). STERN, D. (1998) ‘The Process of Therapeutic Change Involving Implicit Knowledge: Some Implications of Developmental Observations for Adult Psychoterapy’, Infant Mental Health Journal 19, 300–08. STERN, D. (2003) A csecsemõ személyközi világa, ford. Balázs-Piri T. (Budapest: Animula).

ÖSSZEFOGLALÓ / ZUSAMMENFASSUNG A tanulmány fókuszában a többgenerációs családszobor módszerének csoportos alkalmazásával szerzett tapasztalataink bemutatása áll. A módszer ismertetése mellett kísérletet teszünk arra, hogy feltérképezzük azokat az elméleti megfontolásokat és adatokat, amelyek elsõ lépést jelenthetnek a módszer elméleti hátterének kidolgozásához. Ebben többek között támaszkodunk a modern pszichoanalitikus megközelítések elméleteire, a társas idegtudomány eredményeire és a transzgenerációs szemlélet megállapításaira. A módszer bemutatását egy konkrét eset beszámolója teszi teljessé, amely egy ötvenes éveiben járó férfi csoporttag transzgenerációs lojalitáskonfliktusának csoportbeli és családszoborban is megjelenõ – majd ott oldódó – problematikáját járja körül. Kulcsszavak: családszobor, önismereti csoport, transzgenerációs mintázat, modern pszichoanalitikus elméletek, társas idegtudomány, esetbemutatás


2013.08.27.

12:56

Page 15


15

Skulpturen von transgenerationellen Beziehungssystemen Im Fokus der Studie steht die Darstellung von Erfahrungen mit der Anwendung der Methode Familienskulpturen mehrerer Generationen in Gruppen. Neben der Vorstellung der Methode wird versucht die theoretischen Überlegungen und Daten zu skizzieren, welche einen ersten Schritt zur Erarbeitung eines theoretischen Hintergrundes dieser Methode bedeuten könnten. Dabei stützen wir u.a. auf die Theorien der modernen psychoanalytischen Ansätze, auf die Ergebnisse der Sozioneurologie und die Feststellungen der transgenerationellen Sichtweise. Die Darstellung der Methode wird durch einen Bericht über einen konkreten Fall vervollständigt, in dem das Problem des transgenerationellen Loyalitätskonfliktes eines 50-jährigen Mannes, das sich auch in der Gruppen- und Familienskulptur zeigt – dann aber sich auflöst – erörtert. Schlüsselbegriffe: Familienskluptur, Selbsterfahrungsgruppe, transgeneraltionelles Muster, moderne psychoanalytische Theorien, Sozioneurologie, Fallstudie

TRANSZGENERÁCIÓS KAPCSOLATRENDSZEREK

Recommend Documents