TRACEY GARVIS GRAVES

TRACEY GARVIS GRAVES

KÖTELÉK Fordította: Dörnyei Julianna Katalin A mű eredeti címe: Tracey Garvis Graves: On the Island 2011 Kiadó: Pioneer Books, 2013 ISBN: 9789638964847

1. FEJEZET Anna 2001. június Harmincéves voltam, amikor az a hidroplán, amelyiken T.J. Callahannel utaztunk, kényszerleszállást hajtott végre az Indiai óceánon. T.J. tizenhat éves volt, és azelőtt három hónappal gyógyult ki a Hodgkinlimfómából. A pilóta neve Mick volt, ám ő a vízbe csapódásunk előtt meghalt. A barátom, John vitt ki minket a reptérre, bár ő csak a harmadik volt a listám, on, amelyen azok szerepeltek, akiket szerettem volna, ha kivisznek. Az első anyám volt, a második pedig a testvérem, Sarah. Átverekedtük magunkat az emberek és a nagy, kerekes bőröndjeik tömegén, amiket maguk mögött húztak, és közben azon gondolkodtam, vajon miért jutott ma eszébe mindenkinek Chicagóban repülővel utazni. Amikor végre odaértünk az US Airways pultjához, a jegykezelő elmosolyodott, felcímkézte a csomagomat, és átnyújtott egy beszállókártyát. – Köszönjük, Miss Emerson. Egészen Maiéig szól a beszállókártyája. Jó utat kívánok! Becsúsztattam a beszállókártyát a ridikülömbe, és Johnhoz fordultam, hogy elbúcsúzzam. – Köszönöm, hogy kihoztál. – Odakísérlek, Anna. – Nem kell – mondtam neki a fejem rázva. Erre összerándult. – Szeretném. Csendben araszoltunk tovább, követve a lassan mozgó utasok tömegét. A kapunál John megkérdezte: – Hogy néz ki? – Kopasz és sovány. Körülnéztem a tömegben, majd elmosolyodtam, amikor észrevettem T.J.-t, mert a fejét már rövid barna haj fedte. Integettem neki, amit bólintással viszonzott, miközben a mellette ülő fiú oldalba bökte a könyökével. – Ki az a másik kölyök? – kérdezte John. – Azt hiszem, Ben, a barátja. A székükben hanyagul hátradőlve ültek, és pont olyan ruhát viseltek, mint a legtöbb tizenhat éves fiú: hosszú, bő rövidnadrág, póló és lógó fűzőjű teniszcipő, T.J. lábánál egy hátizsák volt a földön. – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte John. A kezét a hátsó zsebébe tette, és a reptér kopott szőnyegét bámulta. Hát, valamelyikünknek muszáj tennie valamit. – Igen. – Kérlek, ne hozz végleges döntést, amíg vissza nem érsz! Úgy tettem, mint aki nem veszi észre az iróniát a hangjában. – Mondtam már, hogy nem fogok. Ám valójában csak egyetlen lehetséges választás volt. De úgy döntöttem, hogy elhalasztom a döntést a nyár végéig. John átölelte a derekam és megcsókolt, pár másodperccel hosszabban, mint ahogy egy ilyen nyilvános helyen illett volna. Zavartan elhúzódtam. A szemem sarkából észrevettem, hogy T.J- és Ben mindent látott. – Szeretlek – mondta. Bólintottam. – Tudom.

Rezignáltan felemelte a táskámat a földről, és a vállamra akasztotta a pántot. – Jó utat kívánok! Hívj, amikor odaérsz! – Oké. John elment, én pedig néztem, amíg el nem tűnt a tömegben. Aztán lesimítottam a szoknyám elejét, és odamentem a fiúkhoz. Lesütötték a szemüket, ahogy közeledtem. – Szia, T.J.! Jól nézel ki. Indulhatunk? Barna szemével futólag az enyémbe nézett. – Aha, persze. Felszedett egy kicsit magára, és az arca sem volt már olyan sápadt. Fogszabályzót viselt, amit eddig észre sem vettem, és egy kis heg volt az állán. – Helló! Anna vagyok – fordultam a T.J. mellett ülő fiúhoz. – Te biztosan Ben vagy. Milyen volt a buli? Zavartan T.J.-re pillantott. – Ööö, jó volt. Elővettem a mobilom, és megnéztem, mennyi az idő. – Azonnal visszajövök, T.J. Kiderítem, hogy mi a helyzet a járatunkkal. Amikor elindultam, még hallottam Bent, ahogy azt mondja: – Haver, a bébicsőszöd vadítóan jól néz ki! – Ő a magántanárom, seggfej. A szavak leperegtek rólam. Középiskolai tanár voltam, és a hormontúltengéses fiúk megjegyzéseit foglalkozási ártalomnak tekintettem. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy a járat időben indul, visszamentem, és a T.J. melletti üres székre ültem. – Ben elment? – Aha. Az anyja már unta, hogy a reptér körül körözzön. Ben nem hagyta, hogy bejöjjön velünk. – Szeretnél enni valamit? Megrázta a fejét. – Nem vagyok éhes. Kínos csendben ültünk, amíg el nem jött a beszállás ideje. T.J. követett az első osztályra vezető keskeny folyosón az ülések között. – Szeretnél az ablak mellé ülni? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Persze. Köszönöm. Félreálltam és megvártam, amíg elfoglalja a helyét, aztán leültem mellé és becsatoltam az övét. Kihalászott egy hordozható CD-lejátszót a hátizsákjából, feltette a fülhallgatóit, ezáltal finoman a tudtomra adva, hogy nincs kedve beszélgetni. Elővettem egy könyvet a kézipoggyászomból, a pilóta pedig felemelte a gépet, és magunk mögött hagytuk Chicagót. A dolgok Németországban kezdtek rosszra fordulni. Valamivel több, mint tizennyolc óra kellett volna, hogy Chicagóból Maiéba, a Maldív-szigetek fővárosába érjünk, de késésbe kerültünk, miután egy egész napot és éjszakát a frankfurti nemzetközi repülőtéren töltöttünk, arra várva, hogy átirányítsák a járatunkat, így technikai problémák és időjárási viszontagságok miatt az eredeti útitervünk meghiúsult. Miután végre visszaigazolták, hogy a következő járaton rajta leszünk, hajnali három órakor T.J.-jel a kemény műanyag székeken ücsörögtünk. A szemét dörzsölte. Egy sor üres székre mutattam. – Feküdj le, ha gondolod. – Á, semmi bajom – válaszolta, miközben elnyomott egy ásítást. – Még jó néhány órán át nem indul a gépünk. Meg kellene próbálnod aludni.

– Maga nem fáradt? Kimerült voltam, de T.J.-nek valószínűleg nagyobb szüksége volt pihenésre, mint nekem. – Jól vagyok. Aludj csak! – Biztos? – Teljesen. – Oké. – Bágyadtan elmosolyodott. – Köszönöm. Kinyújtózott a székeken, és azonnal álomba merült. Bámultam kifelé az ablakon, és néztem, ahogy a repülőgépek fel- és leszállnak, és piros lámpáik villognak az éjszakában. A légkondicionáló hidege miatt libabőrös lett a karom, és dideregtem a szoknyában meg az ujjatlan blúzomban. A közeli mellékhelyiségben átöltöztem a kézipoggyászomban lévő farmerbe és hosszú ujjú pólóba, majd vettem egy csésze kávét. Amikor visszaültem T.J. mellé, olvasni kezdtem, és csak három óra múlva ébresztettem fel, amikor bemondták a járatunkat. További késésbe kerültünk, miután Srí Lankára értünk – ezúttal a személyzet hiánya miatt –, és mire leszálltunk a Maldív-szigeteki Maié nemzetközi repülőterén, már harminc órája talpon voltam, Callahanék bérelt nyaralója pedig még mindig kétórányira volt hidroplánnal. A halántékom zúgott, a szemem fájt, száraz volt és égett. Amikor közölték velünk, hogy nincs foglalásunk, vissza kellett nyelnem a könnyeimet. – De még visszaigazoló számom is van – mondtam a jegykezelőnek, miközben egy darab papírt csúsztattam elé. – Azelőtt módosítottam a foglalásunkat, hogy elhagytuk Srí Lankát. Két hely. T.J. Callahan és Anna Emerson. Ellenőrizné újra, kérem? A jegykezelő megnézte a számítógépet. – Sajnálom – ingatta a fejét. – A nevük nincs a listán. A hidroplán megtelt. – És mi a helyzet a következő járattal? – Nemsokára sötét lesz. A hidroplánok nem repülhetnek sötétedés után. – Amikor látta, hogy mennyire megrázott a hír, együtt érző pillantást vetett rám, elkezdte ütögetni a billentyűzetét, majd felvette a telefont. – Megnézem, mit tehetek. – Köszönöm. T.J.-jel bementünk egy kis ajándékboltba, és vettünk két üveg vizet. – Kéred az egyiket? – Nem, kösz. – Szerintem tedd be a hátizsákodba – javasoltam, s odanyújtottam neki – Később még jól jöhet. Előástam egy üveg Tylenolt a táskámból, kiráztam két szemet a tenyerembe, és némi víz kíséretében lenyeltem. Leültünk egy padra, felhívtam T.J. anyját, Jane-t, és tudattam vele, hogy ne várjanak minket reggelig. – Lehet, hogy találnak még helyet valamelyik járaton, de nem hiszem, hogy ma odaérünk. A hidroplánok nem repülnek sötétedés után, ezért lehet, hogy a reptéren kell éjszakáznunk. – Sajnálom, Anna. Biztosan kimerült – mondta. – Á, semmi gond. Holnap már mindenképpen ott leszünk. – Befogtam a telefont a tenyeremmel. – Akarsz beszélni anyukáddal? T.J. grimaszt vágott és megrázta a fejét. Arra lettem figyelmes, hogy a jegykezelő mosolyogva integet nekünk. – Jane, képzelje, lehet, hogy mégis sikerül… – Aztán megszakadt a vonal. Visszatettem a telefont a táskámba, és lélegzetvisszafojtva odamentem a pulthoz. – Az egyik charterpilótánk el tudja vinni önöket a szigetre – újságolta a jegykezelő. – Az utasok, akiket vinnie kellett volna, leragadtak Srí Lankán, és nem érnek ide holnap reggelig. Nagyot sóhajtottam és elmosolyodtam. – Ez nagyszerű. Köszönöm, hogy keresett nekünk egy járatot. Nagyon hálás vagyok érte. Próbáltam újra felhívni T.J. szüleit, de nem volt vétel. Azt reméltem, hogy a szigetre érve sikerül majd.

– Kész vagy, T.J.? – Aha – dünnyögte, miközben felkapta hátizsákját. Egy kisbusz odavitt bennünket a légi taxi indulási helyére. Az alkalmazott kezelte a jegyünket és elintézte a poggyászfelvételt a pultnál, majd kisétáltunk. A Maldív-szigetek klímája a kedvenc fitnesztermem gőzfürdőjére emlékeztetett. Azonnal izzadni kezdett a homlokom és a tarkóm. A farmeromat és a hosszú ujjú pólómat a forró, nedves levegő a bőrömhöz tapasztotta, és azt kívántam, bárcsak visszaöltöztem volna valami könnyedebbe. Mindig ennyire fülledt itt a levegő? Egy reptéri dolgozó állt a víz felszínén lágyan ringatózó hidroplán melletti mólón. Integetve hívott oda bennünket. Amikor T.J. odaért hozzá, kinyitotta az ajtót, és mi lehajolva beszálltunk. A pilóta a székében ült, és sajtburgerrel teli szájjal mosolygott. – Hali, Mick vagyok. – Megrágta, majd lenyelte a falatot. – Kérem, nem baj, ha befejezem a vacsorám? Úgy tűnt, az ötvenes évei végén jár, és annyira túlsúlyos volt, hogy alig fért a pilótaülésbe. Oldalzsebes rövidnadrágot viselt, és egy olyan hatalmas, színes mintájú pólót, amekkorát még soha nem láttam. Mezítláb volt. Felső ajkán és homlokán izzadság gyöngyözött. Bekapta az utolsó falat sajtburgert, és megtörölte a száját egy szalvétával. – Anna vagyok, ő pedig itt T.J. – mutatkoztam be mosolyogva, miközben kézfogás szándékával felé nyújtottam a kezem. – És persze, hogy nem baj. A tíz ember szállítására alkalmas Twin Otter DHC-6-nak kerozin- és dohszaga volt. T.J. bekötötte magát, és az ablakon bámult kifelé. A mellette levő sorba ültem, beraktam a táskám az ülés alá, és megdörzsöltem a szemem. Mick beindította a motorokat. A zaj elnyomta a hangját, de amikor oldalra fordította a fejét, láttam, hogy mozognak az ajkai, amint a pilótarádióján keresztül beszél valakivel. Elhúzódott a mólótól, gyorsított, majd felszálltunk. Bosszankodtam, amiért képtelen vagyok repülőn aludni. Mindig irigyeltem azokat, akik egyszerűen elalszanak, amint a gép felszáll, és fel sem ébrednek, amíg a kerekek leszálláskor a kifutóra nem érnek. Próbáltam szunyókálni, de a napfény betűzött a hidroplán ablakain, és az összezavarodott biológiai órám beleszólt az elalvásban. Amikor végre feladtam és kinyitottam szemem, észrevettem, hogy T.J. engem bámul. Ha jól ítéltem meg az ő arckifejezéséből és az én elpirulásomból, akkor mindketten zavarban voltunk. Elfordult, feje alá gyűrte a hátizsákját, és pár perc múlva már aludt is. Nyugtalanul kicsatoltam a biztonsági övem, és előrementem megkérdezni Micket, hogy mennyi idő múlva érünk oda. – Még úgy egy óra. – A másodpilóta székére mutatott. – Üljön oda, ha akar. Leültem és becsatoltam a biztonsági övét. A kezemet használva árnyékolóként, körülnéztem. A látvány lélegzetelállító volt. Az ég teljesen tiszta és kobaltkék. Alattunk az Indiai-óceán mentazöld és türkiz színben kavargott. Mick a mellkasát masszírozta a kezével, és egy csomag savlekötő után nyúlt. Bekapott egyet. – Gyomorégés. Ez jár azzal, ha sajtburgert eszem. De sokkal jobb íze van, mint a salátának, tudja? – Nevetett, én pedig egyetértőn bólogattam. – Szóval, hova valósiak maguk ketten? – Chicagóba. – És mit csinál ott, Chicagóban? – Bekapott még egy savlekötőt. – Irodalmat tanítok tizedikeseknek. – Á, nyári vakáció. – Hát, nem nekem. Általában magánórákat adok nyaranta. – T.J. felé böktem. – A szülei felfogadtak, hogy segítsek neki felzárkózni. Hodgkin-limfómája volt, és sokat hiányzott az iskolából. – Igen, gondoltam is, hogy túl fiatal, hogy az anyja lehessen. Elmosolyodtam. – A szülei és a testvérei pár nappal ezelőtt jöttek ide.

Nem tudtam akkor indulni, amikor Callahanék, mert a középiskola, ahol tanítok, néhány nappal később adta ki a nyári szabadságomat, mint T.J. magániskolája. Amikor ezt a fiú megtudta, meggyőzte a szüleit, hogy Chicagóban maradhasson a hétvégére, és velem utazzon inkább. Jane Callahan telefonált, hogy megkérdezze, megfelel-e így nekem. – Ben barátja bulit rendez. Nagyon szeretne ott lenni. Biztosan nem bánja? – kérdezte. – Nem, egyáltalán nem – feleltem. – Így lesz alkalmunk megismerni egymást. Csak egyszer találkoztam T.J.-jel, amikor a szüleinél voltam interjún. Szüksége lesz egy kis időre, hogy elfogadjon. Mindig így volt, amikor új diákkal dolgoztam, különösen, ha tizenéves fiúról volt szó. Mick hangja szakította félbe a gondolataimat. – Meddig maradnak? – A nyár végéig. Kibéreltek egy házat a szigeten. – Tehát a srác meggyógyult? – Igen. A szülei azt mesélték, hogy egy ideig nagyon beteg volt, de pár hónapja egyre jobban van. – Szép hely nyári munkának. Elvigyorodtam. – A könyvtárnál sokkal jobb. Ezután csendben repültünk egy darabig. – Tényleg ezerkétszáz sziget van odalenn? – tudakoltam. Csak hármat-négyet számoltam össze, egy hatalmas kirakós darabjaiként elszórva a vízben. Vártam a választ. – Mick? – Hogy mi van? Ja, igen, körülbelül annyi. Csak kábé kétszáz lakott, de ahogy a dolgok errefelé fejlődnek, szerintem ez változni fog. Minden hónapban új hotel vagy üdülő nyílik. – Kuncogott. – Mindenkinek kell egy szelet a paradicsomból. Mick újból megdörzsölte a mellkasát, levette a botkormányról a bal kezét, és kinyújtotta maga elé. Szembeötlött fájdalmas arckifejezése és a homlokán gyöngyöző izzadság. – Jól van? – Jól vagyok. Csak ennyire még sosem égett a gyomrom. – Bekapott még két savlekötőt, és összegyűrte az üres dobozt. Rossz érzés fogott el. – Felhívjunk valakit? Ha megmutatja, hogyan használjam a rádiót, szívesen megteszem. – Nem, jól leszek, amint a savlekötő elkezd hatni. – Mély levegőt vett és rám mosolygott. – De azért köszönöm. Egy ideig úgy tűnt, jól van, de tíz perccel később levette a jobb kezét a kormányról, és elkezdte vele dörzsölni a bal vállát. Arcán verejték csorgott végig. A légzése nehézkesnek tűnt, és úgy fészkelődött az ülésében, mintha nem találna kényelmes helyzetet. A rossz érzésem hirtelen teljes pánikba csapott át. T.J. felébredt – Anna! – szólított meg elég hangosan, hogy meghalljam a motor zaján keresztül. Megfordultam. – Közel vagyunk már? Kicsatoltam a biztonsági övet, hátramentem és leültem T.J. mellé. Nem akartam kiabálni, ezért közelebb hajoltam és ezt mondtam: – Figyelj, elég valószínű, hogy Micknek éppen szívrohama van. Fáj a mellkasa és nagyon rosszul fest, de a gyomorégését okolja. – Micsoda? Ez komoly? Bólintottam. – Apám tavaly túlélt egy komoly szívrohamot, úgyhogy felismerem a jeleit. Azt hiszem, fél bevallani, hogy valami tényleg nincs rendben. – És mi lesz velünk? Tudja még irányítani a gépet? – Fogalmam sincs. T.J.-jel előrementünk a pilótafülkébe. Mick mindkét kezét a mellére szorította, és a szemei csukva voltak. A headsetje lebillent, és az arca hamuszínbe fordult.

Leguggoltam az ülése mellé, és félelem nyilallt belém. – Mick! – A hangom sürgető volt. – Segítséget kell hívnunk. Bólintott. – Leteszem a gépet a vízre, aztán egyiküknek rádióznia kell – jelentette ki levegő után kapkodva. – Vegyék fel a mentőmellényeket! Ott vannak az ajtó melletti csomagtérben. Aztán üljenek le és csatolják be a biztonsági öveket! – A fájdalomtól az arca eltorzult. – Menjenek! A szívem hangosan kalapált a mellkasomban, és az adrenalin elárasztotta a testem. Elrohantunk a csomagtérig, és átkutattuk. – Miért kell felvennünk a mentőmellényeket Anna? Ez a gép lebeg a vízen, nem? Mert attól fél, hogy nem fogja tudni időben letenni a gépet. – Nem tudom, lehet, hogy csak ez a megszokott eljárás. Az óceán közepén fogunk landolni. – Megtaláltam a mentőmellényeket egy MENTŐTUTAJ feliratú, henger alakú tárgy és több láda közé ékelődve. – Fogd! – mondtam T.J.-nek, miközben átnyújtottam neki egyet, aztán én is felvettem egy másikat. Leültünk és bekötöttük a biztonsági öveket. A kezeim annyira remegtek, hogy csak másodszorra sikerült. – Ha elveszíti ez eszméletét, azonnal szívmasszázst kell végeznem rajta. Ki kell találnod, hogyan kell használni a rádiót, rendben, T.J.? A szemei kitágultak, de bólintott. – Az menni fog. Megmarkoltam az ülésem karfáját, és az ablakon át figyeltem, hogyan közeledik az óceán hullámzó felszíne. De aztán, ahelyett, hogy lassítottunk volna, meredek szögben ereszkedve egyre gyorsultunk. A repülő eleje felé néztem. Mick rá volt borulva a botkormányra, és nem mozdult. Kikapcsoltam a biztonsági övem, és elindultam a folyosón. – Anna! – kiáltotta T.J. Az ingem széle kicsúszott a kezéből. Még mielőtt a pilótafülkéhez értem volna, Mick hátravágódott az ülésében, s a kezei még a kormányon voltak, amikor egy hatalmas görcs megrázta a testét. A repülő élesen felkapta az orrát és farokkal a vízhez csapódott, majd ide-oda kacsázott. Amikor az egyik szárny széle hozzáért a felszínhez, a gép bukfencezni kezdett. A becsapódástól elvesztettem az egyensúlyom, mintha valaki kötelet kötött volna a bokámra és hirtelen megrántotta volna. Széttörő üveg hangja hallatszott, és úgy éreztem, lebegek, aminek aztán hasító fájdalom vetett véget, amikor a gép kettétört. Belezuhantam az óceánba, és a torkomba sós víz ömlött. Teljesen elveszítettem a tájékozódási képességem, de a mentőmellényem lassan felfelé emelt. A fejem kibukkant a vízfelszín fölé, és rohamszerű köhögés tört rám, miközben próbáltam levegőt belélegezni és a vizet kiköpni. „T.J! Istenem, hol lehet T.J.?” Elképzeltem, ahogy az ülésében ülve nem tudja kikapcsolni a biztonsági övét. Pásztázni kezdtem a vizet, hunyorogva a napsütéstől és a nevét kiáltozva. Már-már azt hittem, hogy biztosan odaveszett, amikor fulladozva és köpködve a felszínre jött. Miközben felé úsztam, vért éreztem a számban, a fejem pedig úgy lüktetett, hogy azt hittem, felrobban. Amikor odaértem hozzá, megfogtam a kezét és el akartam neki mondani, milyen boldog vagyok, amiért megmenekült, de képtelen voltam megfogalmazni, amit szerettem volna, ráadásul az ájulás kerülgetett. T.J. rám kiabált, hogy magamhoz térjek. Emlékszem a magas hullámokra és hogy egyre több vizet nyelek, de aztán már semmire.

2. FEJEZET T.J. A tengervíz örvénylett körülöttem, feltódult az orromba, le a torkomon, bele a szemembe. Nem tudtam fuldoklás nélkül lélegezni. Anna felém úszott, sírt, vérzett és kiabált. Megragadta a kezem és beszélni próbált, de egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni, így semmit nem tudtam kivenni abból, amit mondott. A feje előrebukott, arccal a tengerbe. Kiemeltem a hajánál fogva. – Ébredj, Anna, ébredj! – A hullámok nagyon magasak voltak, és attól féltem, hogy elveszítjük egymást, úgyhogy bedugtam a jobb karom a mentőmellénye tartópántja alá, és belekapaszkodtam. Felemeltem az arcát. – Anna. Anna! Istenem! A szemei csukva maradtak, és nem válaszolt, ezért bedugtam a bal karom a mentőmellénye másik pántja alá, és a hátamra dőltem úgy, hogy ő a mellkasomon feküdt. Az áramlat elsodort minket a roncstól. A repülő maradványai lassan eltűntek a vízfelszín alatt, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a gépnek nyoma se maradjon. Próbáltam nem gondolni a székébe bekötött Mickre. Lebegtem kábán, a szívem kalapált a mellkasomban. Körös – körül csak a hullámzó víz volt. Igyekeztem a fejünket a felszín fölött tartva erővel elfojtani a pánikot. Vajon megtudják majd, hogy lezuhantunk? Követtek minket a radaron? Lehet, hogy nem, mert senki sem jött. Az ég elsötétült és lement a Nap. Anna motyogott. Azt hittem, ébredezik, de a teste megremegett, és rám hányt. A hullámok lemosták rólam, de ő tovább remegett, én pedig közelebb húztam magamhoz, hogy átadjam neki a testem melegét. Én is fáztam, pedig a víz a zuhanás után először melegnek tűnt. Nem volt holdfény, így még a víz felszínét is alig láttam magunk körül, ami most fekete volt, nem kék. Aggódtam a cápák miatt. Kiszabadítottam az egyik karom, és a kezem Anna álla alá téve felemeltem a fejét a mellkasomról. Valami meleget éreztem a nyakam alatt, ahol a feje volt eddig. Vajon még mindig vérzett? Megpróbáltam felébreszteni, de csak akkor reagált, ha az arcát ráztam. Nem tudott beszélni, csak nyögött. Nem akartam bántani, de tudnom kellett, hogy él-e. Sokáig nem mozdult, ami teljesen kiborított, de aztán megint hányt és remegett a karjaimban. Próbáltam nyugodt maradni és egyenletesen lélegezni, be és ki. Háton fekve könnyebb volt a hullámokkal küzdeni, s Annával együtt lebegtünk, amerre az áramlat sodort minket. A hidroplánok nem repülnek sötétben, de biztos voltam benne, hogy küldenek egyet, amikor felkel a Nap. Addigra valaki biztosan tudni fogja, hogy lezuhantunk. A szüleim nem is tudták, hogy azon a gépen vagyunk. Órák teltek el, és nem láttam cápákat. Lehet, hogy ott voltak, csak én nem tudtam. Kimerülten elszunnyadtam egy kicsit, és hagytam, hogy a lábaim lesüllyedjenek, ahelyett, hogy küzdelem árán a víz felszínén tartottam volna őket. Próbáltam nem gondolni arra, hogy alattunk esetleg cápák köröznek. Amikor újra megráztam Annát, nem válaszolt. Úgy véltem, érzem a mellkasát fel és le mozogni, de nem voltam benne biztos. Aztán egy nagy csobbanást hallottam, és hirtelen kiegyenesedtem. Anna feje lassan oldalra dőlt, de én visszahúztam magam felé. A csobbanások folytatódtak, szinte ritmusszerűen. Az elmémben nem egy, hanem öt, tíz vagy talán még több cápa képe jelent meg. Megfordultam. Valami kiugrott a vízből, és szükségem volt néhány másodpercre, hogy rájöjjek, mi is volt az. A csobbanások a hullámok hangjai voltak, amint egy sziget partjait mosták. Soha életemben nem éreztem még ilyen megkönnyebbülést, akkor sem, amikor az orvos elmondta, hogy a rákom eltűnt és a kezelés végül hatott. Az áramlat közelebb sodort bennünket a szigethez, de nem pontosan feléje tartottunk. Sőt, el is

sodródtunk volna mellette, ha nem teszek valamit. A karjaimat nem használhattam, mert még mindig Anna mentőmellényének pántjai alatt voltak, úgyhogy háton maradva a lábaimmal rúgkapáltam. A cipőim leestek, de nem érdekelt, már sokkal korábban le kellett volna vennem őket. Ám így is távolabb kerültünk a szárazföldtől, mint már voltunk. Ezért nem maradt más választásom, kihúztam az egyik karomat és oldalra fordulva úszni kezdtem, Anna arcát kínkeservvel a víz fölött tartva. Felemeltem a fejem. Már közel jártunk. Veszettül rugdalva úsztam, ahogy csak tudtam, a tüdőm égett. Elértük a lagúna csendes vizét a homokzátonyok mögött, de nem hagytam abba az úszást, amíg a lábaim nem érintették az óceán homokos talaját. Annyi energiám volt csak, hogy Annát kivonszoljam a vízből a partra, mielőtt mellette összeesve eszméletemet vesztettem. A perzselő Nap ébresztett fel. Csak az egyik szememmel láttam, a karjaim merevek voltak, és fájt mindenem. Felültem, levettem a mentőmellényem, és Annára néztem. Az arca fel volt dagadva és véraláfutásos volt, s akárcsak a homlokát, vágások borították. Mozdulatlanul feküdt. A szívem kalapált a mellkasomban, de odanyúltam és megérintettem a nyakát. A bőre meleg volt, és másodszor is megkönnyebbültem, amikor megéreztem, hogy van pulzusa. Élt, de én csak annyit tudtam a fejsérülésekről, hogy neki éppen van egy. Mi lesz, ha soha nem ébred fel? Óvatosan megráztam. – Anna, hallasz engem? Nem reagált, így újból megráztam. Azt akartam, hogy nyissa ki a szemét, ami egyébként csodálatos, nagy és sötét kékesszürke volt. Azt vettem észre először, amikor találkoztunk. Eljött hozzánk, hogy a szüleim meginterjúvolhassák, én pedig zavarban voltam, mert ő gyönyörű volt, én pedig sovány, kopasz és rosszul festettem. – Gyerünk, Anna, hadd lássam a szemedet! Még erősebben ráztam. És akkor végre kinyitotta a szemét. Én pedig kifújtam a levegőt, amit addig bent tartottam.

3. FEJEZET Anna Két elmosódott T.J.-t láttam magam fölött, és addig pislogtam, míg végre egybeolvadtak. Az arcát vágások borították, a bal arcfele feldagad. – Hol vagyunk? – kérdeztem. A hangom rekedt volt, és a számban sós ízt éreztem. – Nem tudom. Valami szigeten. – És mi lett Mickkel? – tudakoltam. T.J. megrázta a fejét. – Ami megmaradt a repülőből, gyorsan elsüllyedt. – Semmire sem emlékszem. – Elájultál a vízben, és amikor nem tudtalak felébreszteni, azt hittem, meghaltál. Lüktetett a fejem. Megérintettem a homlokom, és felszisszentem, amikor az ujjaim egy nagy puklit találtak. Az arcomat valami ragacsos borította. – Vérzek? T.J. kissé előrehajolt, és átfésülte a hajam az ujjaival, a vérzés forrását keresve. Felkiáltottam, amikor kitapintotta. – Bocsánat – szabadkozott. – Mély a vágás. De már nem vérzik olyan vészesen. Sokkal jobban vérzett, amikor a vízben voltunk. Félelem fogott el, és átjárta a testem. – Voltak cápák? – Nem tudom. Nem láttam egyet sem, de aggódtam miattuk. Mély lélegzetet vettem és felültem. A part forgott körülöttem. A tenyeremet a homokra téve megtámasztottam magam, amíg a szédülés legrosszabb része elmúlt. – Hogy kerültünk ide? – érdeklődtem. – A mentőmellényed pántjaiba akasztottam a karjaimat, úgy sodródtunk az árral, amíg meg nem láttam a partot. Azután kihúztalak a homokra. Lassan megértettem, mit tett. Csak bámultam a vizet, és jó egy percig meg sem szólaltam. Arra gondoltam, mi lett volna, ha elenged, vagy ha jönnek a cápák, vagy ha nincs itt egy sziget. – Köszönöm, T.J. – Nincs mit – mondta, egy pillanatig állva a tekintetem, majd elfordult. – Jól vagy? – kérdeztem. – Jól vagyok. Azt hiszem, bevertem az arcom az előttem levő ülésbe. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült, mert a szédülés ledöntött. T.J. segített fel, és most már talpon maradtam. Kikapcsoltam a mentőmellényem, és hagytam, hogy a homokba essen. Elfordultam a tengertől, és a szigetet kezdtem el tanulmányozni. Pont úgy nézett ki, mint azokon a képeken, amiket az interneten láttam, annyi kivétellel, hogy itt nem volt se luxushotel, se bármilyen nyaraló. Mezítláb voltam, és a tiszta fehér homok olyan volt a talpam alatt, mint a porcukor. Fogalmam sem volt, mi történt a cipőimmel. A parttól befelé virágos bokrok és más trópusi növények nőttek, utána pedig erdős rész következett, ahol a fák annyira közel álltak egymáshoz, hogy a koronájuk egybefüggő takarót képezett. A Nap magasan állt az égen és perzselt. Az óceán felől érkező szellő nem tudta lehűteni az egyre melegedő testem, és izzadság csorgott végig az arcomon. A ruháim a nedves testemhez tapadtak. – Le kell ülnöm. – A gyomrom forgott, és úgy éreztem, hányni fogok. T.J. leült mellém, és amikor a hányinger végre alábbhagyott, megszólaltam: – Ne aggódj! Biztosan tudják, hogy lezuhantunk, és küldenek egy mentőrepülőt.

– Van ötleted, hogy hol lehetünk? – kérdezte. – Nem igazán. Az ujjammal a homokba rajzoltam. – A szigetek egy huszonhat atollból álló, észak-déli irányba álló láncolatot alkotnak. Mi ide indultunk. – Rámutattam az egyik jelre, amit rajzoltam. Végighúztam az ujjam a homokban másik jelig. – Ez Maié, ahonnan indultunk. Gondolom, valahol útközben vagyunk, hacsak az áramlat el nem sodort bennünket kelet vagy nyugat felé. Nem tudom, hogy Mick tartotta-e az irányt, ahogy azt sem, hogy a hidroplánok leadják-e a repülési útvonalukat, és követik-e őket radaron. – Anya és apa biztosan kiakadtak. – Igen. – T.J. szülei bizonyára hívták már a mobilom, de az azóta valószínűleg az óceán alján volt. – Küldjünk jeleket? Nem azt kell tenni, ha elvesztünk? Tüzet rakni, hogy tudják, hol vagyunk? Fogalmam sem volt, hogyan kell tüzet rakni. A túlélőképességeim arra korlátozódtak, amit a televízióban láttam és a könyvekben olvastam. Egy lencsével és a Nap segítségével tudtam volna tüzet gyújtani, de egyikünknek sem volt szemüvege. Ahogy kovakövünk és acélunk sem volt. Tehát marad a súrlódásos mód, de vajon az ágak egymásnak dörzsölése valóban működik? Vagy lehet, hogy nem is kell a tűz miatt aggódni, legalábbis még ma, mert ha alacsonyan szállnak, meglátnak majd minket, ha a part menten maradunk. Megpróbáltuk kiírni, hogy SOS. Először a lábunkkal elegyengettük a homokot, de úgy gondoltuk, hogy nem látszana a magasból Aztán levelekkel próbálkoztunk, de a szellő széthordta őket, midőn betűket rakhattunk volna ki belőlük. Nem voltak nagy kövek, amikkel leszoríthattuk volna a leveleket, csak kis kavicsok, és még valamik, amiket én koralldaraboknak gondoltam. A mozgástól melegünk lett, és erősödött a fejfájásom. Feladtuk és leültünk. Az arcom égett a naptól, és T.J. karjai és lábai is pirosak lettek. Lassan nem volt más választásunk, mint hogy elhúzódjunk a parttól és egy kókuszfa árnyékában keressünk menedéket. Körülötte kókuszdiók borították a talajt, és tudtam, hogy víz van bennük. De hiába vertük őket a fa törzséhez, nem tudtuk feltörni. Izzadság folyt végig az arcomon. Összefogtam a hajam a fejem tetején. A nyelvem feldagadt, a szám száraz volt, alig bírtam nyelni. – Megyek, körülnézek – ajánlotta T.J. – Lehet, hogy van víz valahol a közelben. – Nemsokára vissza is tért a kókuszpálmához, és volt valami a kezében. – Vizet nem találtam, de ezt igen. Akkora volt, mint egy grépfrút, és zöld, hegyes tüskék borították a felszínét. – Mi ez? – kérdeztem. – Nem tudom, de lehet, hogy van benne víz, mint a kókuszdiókban. T.J. meghámozta a körmei segítségével. Bármi is volt az, a bogarak előbb értek oda, így aztán T J. földhöz vágta és elrúgta. – Egy fa alatt találtam – mondta. – Sok volt még a fán belőle, de túl magasan, és nem értem el. Ha a vállamra állsz, talán le tudsz verni egyet. Szerinted tudsz már járni? Bólintottam. – Ha lassan megyünk, akkor igen. Amikor odaértünk a fához, T.J. megfogta a kezem és segített felállni a vállára. Százhatvannyolc centi magas voltam és hatvan kiló. Ő legalább tíz centivel magasabb és közel tizenöt kilóval nehezebb volt, mint én, de megingott, miközben igyekezett megtartani. Kinyújtózkodtam, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam elérni egy gyümölcsöt. Nem tudtam megfogni, ezért ököllel megütöttem. Az első két alkalommal meg sem mozdult, de aztán erősebben ütöttem, és akkor elrepült. T.J. letett a fölre, én pedig felvettem a gyümölcsöt. – Még most sem tudom, hogy mi ez – jegyeztem meg, miután odaadtam neki. – Lehet, hogy kenyérfa gyümölcse? – Az mi?

– Egy gyümölcs, aminek állítólag kenyér íze van. T.J. meghámozta, és a tömény illat nekem a guavát juttatta eszembe. Elfeleztük és kiszívtuk a nedvét, ami megtöltötte kiszáradt szánkat. Megrágtuk és lenyeltük a darabjait. A gumis belső valószínűleg azt jelentette, hogy a kenyérgyümölcsnek még tovább kellett volna érnie, de mi azért megettük. – Szerintem egyáltalán nem hasonlít az íze a kenyérre – állapította meg T.J. – Lehet, hogy megfőzve olyan lenne. Amikor végeztünk vele, visszamásztam T.J. vállára, levertem még kettőt, és azokat is azonnal megettük. Aztán visszamentünk a kókuszpálmához, leültünk és vártunk. Késő délután minden előjel nélkül leszakadt az ég, és hatalmas eső zúdult ránk. Kimentünk a fa alól, és arcunkat az ég felé fordítva kinyitottuk a szánkat, de az eső tíz perc múlva elállt. – Esős évszak van – mondtam. – Mindennap esni fog, lehet, hogy többször is. Nem volt miben összegyűjteni az esővizet, és a nyelvemre hulló cseppek miatt csak még jobban kívántam inni. – Hol vannak már? – kérdezte T.J., amikor lement a Nap. A hangjában kivehető volt a kétségbeesés, és én is így éreztem magam. – Nem tudom. – Valamilyen, számomra felfoghatatlan okból nem jött a repülő. – Holnap biztosan megtalálnak minket. Visszamentünk a partra és elnyúltunk a homokban, fejünket a mentőmellényeken pihentetve. A levegő lehűlt, és a tenger felől fújó széltől reszketni kezdtem. Magam köré fontam a karjaimat, összegömbölyödtem, és közben hallgattam, ahogy a hullámok ritmikusan csapkodják a zátonyokat. Előbb hallottuk őket, mint tudtuk volna, hol vannak. Szárnyak suhogása töltötte be a levegőt, majd több száz, de az is lehet, hogy több ezer denevér árnya jelent meg ez égen. Elsötétítették az ezüstös holdfényt, nekem pedig az jutott eszembe, vajon akkor is a fejünk fölött voltak-e, amikor a kenyérfa felé mentünk. T.J. felült. – Soha nem láttam még ennyi denevért. Figyeltük őket, majd egy idő után szétszéledtek és elszálltak másfelé vadászni. Pár perccel később T.J. elaludt. Bámultam az eget, és tudtam, hogy sötétben senki sem kutat utánunk. A mentőakció csak másnap reggel fog folytatódni. Magam elé képzeltem T.J. aggódó szüleit, ahogy várják, hogy felkeljen a Nap. A gondolat, hogy az én családomat is felhívják, könnyeket csalt a szemembe. Sarah-ra, a testvéremre gondoltam, és arra a beszélgetésre, ami pár hónappal azelőtt zajlott le köztünk. Egy mexikói étteremben vacsoráztunk. A pincér kihozta az italainkat, én belekortyoltam a margaritámba, majd ezt mondtam: – Elfogadtam az állást, amiről meséltem neked. A rákos gyerekkel. Letettem az italomat, felkanalaztam némi salsát a tortilla-csipszemmel, és bekaptam. – Azt, ahol el kell menned nyaralni velük? – kérdezte. – Igen. – Sokáig távol leszel. John mit gondol róla? – Megint átbeszéltük a házasságot. De most elmondtam azt is, hogy babát szeretnék. – Megvontam a vállam. – Miért ne tennék fel mindent egy lapra? – Ó, Anna! – sóhajtott Sarah. Egészen mostanáig nem is nagyon gondoltam arra, hogy babát szeretnék. Teljesen meg voltam elégedve azzal, hogy Sarah gyerekeinek, a kétéves Chloénak és az ötéves Joe-nak a nagynénje vagyok. De aztán, amikor minden ismerősöm takaróba bugyolált kis csomagokat tett a karomba, rájöttem, hogy szeretnék sajátot. A babalázam intenzitása és az egyre hangosabban ketyegő biológiai órám engem is meglepett. Mindig azt hittem, hogy a gyerek utáni vágy lassan jön, ehelyett egy napon egyszer csak ott volt. – Nem tudom ezt tovább csinálni, Sarah – folytattam. – Hogyan tudna babát vállalni, ha még a

házasságra sem tudja magát rászánni? – Megráztam a fejem. – Más nőknél ez olyan könnyűnek tűnik. Találkoznak valakivel, beleszeretnek és hozzámennek feleségül. Talán egy-két év után családot is alapítanak. Egyszerű, nem? Amikor viszont mi beszélgetünk a jövőről Johnnal, az körülbelül annyira romantikus, mint egy ingatlanügylet és az ahhoz tartozó alkudozás. – Megfogtam a szalvétám, és megtöröltem a szemem. – Sajnálom, Anna. Őszintén nem tudom, hogy bírtad ki idáig. Azt gondolná az ember, hét év elegendő Johnnak, hogy kitalálja, mit is akar. – Nyolc, Sarah. Már nyolc év. – A poharam után nyúltam, és két nagy kortyban magamba döntöttem a tartalmát. – Ó! Valahol kiesett egy év nekem. A pincér visszajött és megkérdezte, kérünk-e még egy italt. – Szerintem kérdés nélkül hozza csak sorban – válaszolta Sarah. – És hogy végződött a beszélgetés? – Közöltem vele, hogy elvállaltam ezt a nyári munkát, mert el kell mennem, hogy gondolkodjak arról, mit is akarok igazán. – Mit mondott erre? – Amit mindig is szokott. Hogy szeret, de még nem áll készen. Mindig őszinte volt, de most először érzem úgy, hogy ez nem csak az ő döntése. – Beszéltél már anyával erről? – tudakolta Sarah. – Igen. Azt tanácsolta, tegyem fel magamnak a kérdést, hogy Johnnal jobb-e az életem, vagy nélküle. Sarah és én szerencsések voltunk. Anyánk a tökélyre fejlesztette az egyszerű, de gyakorlatias tanácsadás művészetét. Mindig semleges maradt és sosem ítélkezett. Sok barátnőm szerint ez egy szülői ellentmondás. – És mi a válaszod? – Nem vagyok benne biztos, Sarah. Szeretem őt, de nem hiszem, hogy ez elég lesz nekem. Időre volt szükségem, hogy gondolkozzak. Tom és Jane Callahan pedig biztosította a tökéletes lehetőséget arra, hogy eltávolodhassak. Méghozzá szó szerint, hogy dönteni tudjak. – Ultimátumnak fogja felfogni – vélekedett Sarah. – Hát persze, hogy annak. – Újra kortyoltam a margaritámból. – Egész jól viseled. – Azért, mert még igazából nem szakítottam vele. – Lehet, hogy jó ötlet most egy ideig egyedül lenned, Anna. Átgondolni a dolgokat, és eldönteni, mit akarsz kezdeni az életeddel. – Nem kell itt ülnöm és rá várnom, Sarah. Van még elég időm találni valakit, aki ugyanazt szeretné, amit én. – Igen, van. – Megitta a margaritáját, és rám mosolygott. – És nézz csak magadra! Épp egy egzotikus helyre utazol majd, csak azért, mert megteheted. – Felsóhajtott. – Bárcsak veled mehetnék! A múlt évi nyaralásom annyiból állt, hogy Daviddel elvittük a gyerekeket a Shedd Aquariumba, hogy láthassák a trópusi halakat. Sarahnak a házassága, a szülői kötelességei és egy teljes idős állás között kellett elosztania az idejét. A szemében valószínűleg maga volt a nirvána egyedül elutazni egy trópusi paradicsomba. Fizettünk, és miközben a vonat felé gyalogoltunk, úgy éreztem, hogy talán most az egyszer az én felemen zöldebb a fű. Ha volt a helyzetemnek előnye, akkor az az volt, hogy ha akartam, a nyarat egy gyönyörű trópusi szigeten tölthettem. Hát, eddig nem működött valami jól a terv. A fejem fájt, a hasam korgott, és soha életemben nem voltam még ilyen szomjas. Remegve feküdtem, fejem alatt a mentőmellénnyel, és próbáltam nem arra gondolni, hogy vajon mennyi időbe telik majd nekik megtalálni bennünket.

4. FEJEZET T.J. 2. nap Amint virradni kezdett, felébredtem. Anna már ébren volt, mellettem ült a homokon és az eget nézte. A hasam korgott, és teljesen száraz volt a szám. Felültem. – Szia. Hogy van a fejed? – Még fáj – válaszolta. Ő is elég rosszul nézett ki. Bíbor véraláfutások tarkították a feldagadt arcát, a haja vonalában alvadt vér volt. Elmentünk a kenyérfáig, Anna a vállamra mászott, és levert két gyümölcsöt. Gyengének éreztem magam, labilisnak, és nehezen tudtam csak megtartani. Leszállt, és amíg ott álltunk, egy gyümölcs leesett a fáról és a lábunknál landolt. Egymásra néztünk. – Így könnyebb lesz – jegyezte meg Anna. Eldobáltuk a fa alatt levő rothadt gyümölcsöket, hogy ha még esne le, akkor tudjuk, hogy az friss és ehető. Felvettem azt, amelyik akkor pottyant le, és meghámoztam. A leve édesebb volt, és a húsát sem volt olyan nehéz megrágni. Nagy szükségünk volt valamire, amiben vizet gyűjthetünk, ezért végigsétáltunk a parton üres konzervdobozokat, üvegeket, tartályokat keresve – azaz bármit, amiben felfoghatnánk az esővizet. Láttunk partra mosott hulladékot, amiről azt gyanítottam, hogy a repülőnk darabjai lehetnek, de semmi mást nem találtunk. A szemét teljes hiánya vetette fel bennem a kérdést, vajon hol a pokolban lehetünk. Beljebb mentünk a szigeten. A fák eltakarták a Nap fényét, és szúnyogok leptek el minket. Csapkodtam őket, a karommal pedig az izzadságot törölgettem a homlokomról. Akkor láttuk meg a tavat, amikor kiértünk egy tisztásra. Inkább csak egy nagy pocsolya volt, tele zavaros vízzel, de a szomjúságom egyszerre elviselhetetlen lett. – Ihatunk ebből? – kérdeztem. Anna letérdelt és beledugta a kezét. Felkavarta a vizet, aztán elfintorodott a szag miatt. – Nem, ez állott. Valószínűleg nem tenne jót, ha innánk belőle. Folytattuk a keresést, de nem találtunk semmit, amiben vizet tarthattunk volna, így visszamentünk a kókuszpálmához. Felvettem egy kókuszdiót a földről, a fa törzséhez csaptam, aztán amikor nem tudtam feltörni, elhajítottam. Dühömben belerúgtam a fába, amitől megfájdult a lábam. – A rohadt életbe! Ha fel tudnék törni egy kókuszdiót, akkor megihatnánk a benne levő vizet, megehetnénk a húsát, az üres héjában pedig gyűjthetnénk esővizet. Annának nem tűnt fel a szenvedésem. Csak rázta a fejét ide-oda, és ennyit mondott: – Nem értem, miért nem láttunk újabb repülőt. Hol vannak? Leültem mellé, zihálva és izzadva. – Nem tudom. – Egy ideig hallgattunk, saját gondolatainkba mélyedve. Végül megkérdeztem: – Szerinted rakjunk tüzet? – Tudod, hogyan kell? – tudakolta. – Nem. – Egész életemben városban éltem, s egy kezemen meg tudnám számolni a táborozással töltött alkalmakat, és még mindig maradna szabad ujjam. Ráadásul ott is öngyújtóval gyújtottuk meg a tábortüzet. – És te?

– Én sem. – Megpróbálhatnánk tüzet rakni – javasoltam. – Úgy tűnik, van rá időnk. Elmosolyodott a béna viccemen. – Oké. A következő egy órát két bot összedörzsölésével töltöttük. Annának sikerült a sajátját olyan forróra dörzsölnie, hogy megégette az ujját, de aztán feladta. Én jobb eredményt értem el, azt hiszem, füstöt is láttam, de végül nem tudtam tüzet csiholni. A karjaim már fájtak az erőlködéstől. – Feladom – jelentettem ki, majd ledobtam a botokat, és a pólóm alsó részével letöröltem az izzadságot a homlokomról, mielőtt a szemembe csörgött volna. Ekkor esni kezdett. Arra összpontosítottam, hogy a nyelvemmel összegyűjtsem az esőcseppeket, és hálás voltam azért a kevés vízért, amit sikerült lenyelnem. Pár perc múlva elállt az eső. Még mindig izzadva lementem a partra, levettem a pólóm, csak a rövidnadrágom maradt rajtam, és belegázoltam a vízbe. A lagúna vizének hőmérséklete a fürdővízre emlékeztetett, de amikor lebuktam, azért kicsit hűvösebbnek éreztem. Anna követett, de megállt, mielőtt a vízhez ért volna. Leült a homokra, és egyik kezével felemelte hosszú haját a nyakáról. Valószínűleg majd megsült a hosszú ujjú pólójában és a farmerében. Pár perc múlva felállt, kicsit hezitált, majd a fején át lehúzta a pólóját. Kigombolta és levette a farmerét, kilépett belőle, aztán elindult felém fekete melltartóban és ahhoz illő alsóban. – Vedd úgy, hogy fürdőruha van rajtam, oké? – mondta, amikor mellém ért a vízben. Az arca lángolt, és alig tudott rám nézni. – Persze. – Úgy meg voltam döbbenve, hogy alig tudtam kimondani ezt az egy szót. Állati jó teste volt. Hosszú lábak, lapos has. Formás mellek. Meg sem lett volna szabad fordulnia a fejemben, hogy megbámuljam, de nem ez történt. Azt hinné az ember, hogy olyan szomjasan és éhesen, és olyan elcseszett helyzetben, amilyenben voltam, fel sem tudtam volna izgulni. Nos, ez tévedés. Elúsztam mellőle, hogy összeszedjem magam. Sokáig maradtunk a vízben, és amikor kimentünk, hátat fordított nekem és felöltözött. Megnéztük újra a kenyérfát, de nem volt újabb gyümölcs a földön. Anna felmászott a vállamra, és amikor a csípőjét fogva segítettem neki stabilan állni, a meztelen combjainak látványa ugrott be. Levert két gyümölcsöt. Nem voltam nagyon éhes, ami furcsa volt, mert farkaséhesnek kellett volna lennem. Láthatóan Anna sem volt az, mert nem ette meg a gyümölcsöt, miután kiszívta a levét. Amikor lement a Nap, elnyúltunk a part közelében, és figyeltük, ahogy a denevérek betöltik az eget. – Nagyon gyorsan ver a szívem – mondtam. – Ez a dehidratáció jele – vélekedett Anna. – És mi a többi? – Étvágytalanság. Nem érzed, hogy pisilned kellene. Száraz száj. – Ez mind megvan. – Nekem is. – Milyen hosszú ideig bírjuk víz nélkül? – Három napig. Talán még addig sem. Próbáltam visszaemlékezni, mikor ittam utoljára. A Srí Lanka-i reptéren? Amikor esett, egy kicsit össze tudtunk gyűjteni a szánkban, de az nem lett volna elég a túléléshez. Az a felismerés, hogy kifutunk az időből, iszonyúan megrémített. – És mi van a tavacskával? – Rossz ötlet – lombozott le Anna. Egyikünk sem mondta ki, amit gondol. Ha már arról lesz szó, hogy vagy az az állott víz, vagy semmi, akkor lehet, hogy abból kell majd innunk. – Holnap már jönnek – nyugtatott Anna, de úgy tűnt, hogy maga sem hiszi. – Remélem.

– Félek – suttogta. – Én is. Oldalra fordultam, de sokáig nem tudtam elaludni.

5. FEJEZET Anna 3. nap Amikor felébredtünk, mindkettőnknek fejfájása és hányingere volt. Ettünk egy kevés kenyérgyümölcsöt, s bár úgy éreztem, ki fogom hányni, de végül mégsem. Alig volt már energiánk, mégis úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a partra és újból megpróbálunk tüzet rakni. Meg voltam győződve arról, hogy aznap elhúz majd egy repülő fölöttünk, és tudtam, a tűz a legjobb lehetőség arra, hogy észrevegyenek. – Tegnap teljesen rosszul csináltuk – magyarázta T.J. – Gondolkodtam rajtam elalvás előtt. Emlékszem, hogy láttam a tévében egy fazont, aki így gyújtott tüzet. Ő forgatta a botot ahelyett, hogy egymásnak dörzsölte volna őket. Van is egy ötletem. Megyek, megnézem, találok-e hozzá anyagot. Amíg ő elvolt, én összegyűjtöttem mindent, amiről azt gondoltam, lángra kapna, ha sikerül tüzet csiholnunk. Ám a levegő nagyon nedves volt, így az egyetlen száraz dolog a szigeten az én szám volt. Minden, amit felvettem, nedvesnek tűnt, de végül találtam száraz leveleket egy virágzó növény tövében. Kifordítottam a farmerem zsebeit is, és a bennük talált szöszt szintén odatettem a halomba. T.J. egy bottal és egy kisebb fadarabbal tért vissza. – Van szösz a zsebedben? – kérdeztem. Kifordította a zsebeit, talált valamennyit, és nekem adta. – Köszi. A levelekből és a szöszből kis fészket készítettem. Gyűjtöttem kisebb ágacskákat is, és egy halom zöld, nedves levelet is, amiből nagy füstöt tudunk csinálni. T.J. leült, függőlegesen tartotta a botot, aztán merőlegesen rátette a fadarabra. – Mit csinálsz? – faggattam. – Próbálom kitalálni, hogyan forgassam a botot. – Pár percig tanulmányozta. – Azt hiszem, az a fazon spárgát használt. Ha nem rúgtam volna le a cipőmet, most lenne fűzőm. Az egyik kezével oda-vissza forgatta a botot, de nem tudta olyan gyorsan, hogy súrlódás keletkezzen. Izzadság folyt végig az arcán. – Ez marhára lehetetlen – jelentette ki, és megpihent néhány percre. Megújult céltudatossággal két tenyere közé fogta a botot, és úgy forgatta oda-vissza. Sokkal gyorsabban forgott, és T.J. megtalálta a ritmust. Húsz perc után a forgó bot egy kis halom fekete port képzett abban a kis vájatban, amit a forgatással kialakított. – Ezt nézd! – lelkesedett T.J. amikor némi füst szállt fel belőle. Nem sokkal ezután már sokkal több füst volt. Az izzadság belefolyt T.J. szemébe, de nem hagyta abba a bot forgatását. – Kell az a fészek! Leültem, odaadtam neki, és lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy finoman fújja a fába vájt lyukat. A bot végével óvatosan kikaparta a parazsat, és áttette a szösz és a száraz levelek közé. A szája elé emelte a fészket, és gyengéden fújta, amíg lángra nem lobbant a kezében. Leejtette a földre. – Istenem! – lelkendeztem. – Megcsináltad! A kis ágakból is tettünk a tetejére. Gyorsan nőtt a tűz, így hamar elfogyott a fa, amit gyűjtöttem. Elfutottunk utánpótlásért, és már mindketten a tűz felé rohantunk, amikor eleredt az eső. A tűz pár másodperc alatt ázott, égett farakássá változott. Bámultuk, ami megmaradt belőle. Sírni volt kedvem. T.J. térdre ereszkedett a homokban. Mellé ültem, és felemeltük a fejünket, hogy a szánkba essen az eső. Sokáig esett, s egy kevés a torkomba is jutott, de

csak arra tudtam gondolni, hogy a víz a körülöttünk lévő homokba szivárog. Nem tudtam, mit mondjak T.J.-nek. Amikor elállt az eső, visszamentünk a kókuszpálmához, de meg sem szólaltunk. Nem tudtunk azonnal másik tüzet csiholni, mert minden elázott, úgyhogy leverten és elkeseredve elszundítottunk. Amikor késő délután felébredtünk, egyikünk sem akart kenyérgyümölcsöt enni. T.J.-nek nem volt elég energiája ahhoz, hogy újabb tüzet csiholjon, és fedezék nélkül amúgy sem tudtuk volna életben tartani. A szívem kalapált, a végtagjaim zsibbadtak. Már nem is izzadtam. Amikor T.J. felállt és elindult, követtem. Tudtam, hová megy, de képtelen voltam rávenni magam, hogy megállítsam. Én is oda akartam menni. Amikor elértük a tavat, letérdeltem, mertem valamennyi vizet a tenyerembe, és a számhoz emeltem. Nagyon rossz íze volt, meleg és sós, de még többet akartam inni. T.J. mellém térdelt, és egyenesen a tóból ivott. Egyikünk sem tudta abbahagyni. Amikor annyit ittunk, amennyit csak bírtunk, lerogytunk a földre. Úgy éreztem, vissza fogom öklendezni, de aztán lenn tartottam. A szúnyogok elleptek minket, s próbáltam elhessegetni őket az arcomról. Visszamentünk a partra. Már majdnem sötét volt. Elnyújtóztunk egymás mellett a homokon, a fejünket a mentőmellényekre tettük. Azt gondoltam, hogy minden rendben lesz. Nyertünk egy kis időt. Következő nap biztosan jönnek értünk. – Sajnálom a tüzet, T.J. Keményen dolgoztál és jó munkát végeztél. Én nem tudtam volna erre rájönni. – Köszönöm, Anna. Elaludtunk, de nemsokára felébredtem. Az ég fekete volt, és úgy saccoltam, hogy éjfél körül lehet. A hasam görcsölt. Nem vettem róla tudomást, és az oldalamra fordultam. Újabb görcs, most már erősebb. Felültem és nyögtem. A homlokomon izzadság jelent meg. T.J. felébredt. – Mi a baj? – Fáj a hasam. – Imádkoztam, hogy a görcs elmúljon, de csak egyre rosszabb lett, és tudtam, hogy mi következik. – Ne gyere utánam! – mondtam. Bebukdácsoltam az erdőbe, és alig sikerült lehúzni a farmerem és az alsóneműm, mielőtt a testem kitakarított magából mindent. Amikor már nem maradt több, összegörnyedtem a földön, a görcsök pedig egyre csak jöttek, hullámokban. Átizzadtam, és a fájdalom a hasamból átsugárzott a lábaimba. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, félve, hogy a legkisebb mozdulat is újabb bajt okoz. A szúnyogok ott zümmögtek az arcom körül. Aztán jöttek a patkányok. Amerre csak néztem, kis ragyogó szemek figyeltek a sötétben. Az egyikük átfutott a lábamon, amitől felsikítottam. Feltápászkodtam, visszarángattam magamra a nadrágom és az alsóneműm, de a mozgás újabb erős fájdalmat váltott ki, és összeestem. Azt hittem, haldoklom, mert bármi fertőzte is meg a tó vizét, az biztosan halálos volt. Utána már nyugton maradtam. Kimerült és gyenge voltam, nem tudtam, hol lehet T.J. Elájultam. Zúgó hang ébresztett fel. Szúnyogok. De a Nap már magasan járt, és a legtöbb bogár meg a patkányok is eltűntek. Az oldalamon feküdtem, a térdeimet a mellkasomig felhúzva, és küszködve felemeltem a fejem. Egy repülő hangja hallatszott. Négykézlábra álltam, a part felé másztam, és T.J. nevét kiáltoztam. Talpra állva kibotorkáltam a partra, és az utolsó erőmmel a fejem fölé emeltem és lengettem a karjaimat. Nem láttam a repülőt, de hallottam, ám a hang egyre távolodott. Keresnek minket. Néhány perc múlva visszafordulnak. A repülő hangja egyre halkabb lett, aztán már nem hallatszott. A lábaim összecsuklottak, és a homokba zuhanva addig sírtam, amíg már végül csak kapkodtam a levegőt. Az oldalamra feküdtem, a sírásom

lassan abbamaradt, és mintegy fátylon át bámultam a vizet. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de amikor körülnéztem, T.J. ott feküdt mellettem. – Repülő volt – mondtam. – Hallottam. Nem tudtam mozdulni. – Visszajönnek. De nem jöttek. Sokat sírtam aznap. T.J. hallgatott. Csukva tartotta a szemét, és nem tudtam, alszik-e vagy csak túl gyenge ahhoz, hogy beszéljen. Nem csináltunk másik tüzet, és nem ettünk kenyérgyümölcsöt. Egyikünk sem mozdult a kókuszpálma alól, csak akkor, amikor esni kezdett az eső. Nem akartam az erdő közelében lenni sötétedés után, ezért visszamentünk a partra. Ahogy a homokon feküdtem T.J. mellett, csak egy dolgot tudtam biztosan. Ha nem jön erre még egy repülő, vagy nem találunk módot, hogy vizet gyűjtsünk, akkor meghalunk. Fel-felébredve szundikáltam azon az éjjelen, és amikor végre mélyebb álomba merültem, sikítva ébredtem fel, mert azt álmodtam, hogy egy patkány rágja a lábam.

6. FEJEZET T.J. 4. nap Amikor feljött a Nap, alig tudtam felemelni a fejem a homokról. A víz éjszaka a partra mosott két repülőgépülés-párnát, és mellettük valami kéket, ami szemet szúrt. Anna felé fordultam és megráztam, hogy ébredjen fel. Beesett szemekkel nézett rám, ajkai cserepesek voltak és véreztek. – Mi az? – A kék valamire mutattam, de az erőfeszítés, hogy feltartsam a karom, túl nagynak bizonyult, így visszaesett a homokra. – Hol? – Ott. A párnák mellett. – Nem tudom – felelte. Felemeltem a fejem, és beárnyékoltam a szememet a Nap elől. Ismerősnek tűnt, és hirtelen rájöttem, mi az. – Az az én hátizsákom. Anna, az az én hátizsákom! Remegő lábakkal felálltam, lementem a partra, és felkaptam. Amikor visszaértem, letérdeltem, kinyitottam a zsákot, és kivettem a flakon vizet, amit ő adott nekem a maiéi reptéren. Felült. – Ó, istenem! Letekertem a kupakot, majd egymásnak adogattuk a flakont, óvatosan kortyolva, nehogy egyszerre túl sok legyen. Egyliteres volt, és mind megittuk, de még arra is alig volt elég, hogy egy kicsit enyhítse a szomjam. Anna felemelte az üres flakont. – Ha egy levelet használunk tölcsérnek, akkor ebbe a flakonba esővizet gyűjthetünk. Reszketve és legyengülten elmentünk a kenyérfáig, és az alsó ágak egyikéről letéptünk egy nagy levelet. Anna addig szaggatta, amíg a megfelelő nagyságú lett, aztán belehelyezte a flakon szájába, a felső részén pedig olyan szélesre hagyta a nyílást, amennyire csak tudta. Volt négy gyümölcs is lenn a földön, azokat visszavittük a partra, és mind meg is ettük. Mindent kiráztam a hátizsákomból. A Chicago Cubs-os baseballsapkám csurom vizes volt, de azért feltettem. Volt ott egy szürke, kapucnis pulóver is, két rövid ujjú póló, két rövidnadrág, farmer, alsónemű és zoknik, egy fogkefe és fogkrém, és a CD-lejátszóm. Felvettem a fogkefét és a fogkrémet. A számnak olyan íze volt, hogy el sem tudnám mondani. Letekertem a tubus tetejét, kinyomtam egy keveset a fogkefére, és átnyújtottam Annának. – Használhatod a fogkefém, ha nem zavar. Mosolygott. – Nem zavar, T.J. De először te használd! A tiéd. Megmostam a fogam, aztán kiöblítettem a kefét az óceánban, és odaadtam Annának. Ő is nyomott rá fogkrémet, és megmosta a fogát. Amikor végzett, kiöblítette és visszaadta. – Köszi. Vártuk az esőt, és amikor kora délután eleredt, figyeltük, hogyan telik meg a flakon. Odanyújtottam Annának, aki kiitta a felét, majd átnyújtotta nekem. Miután kiittam a többit, visszatettük bele a levelet, és figyeltük, ahogy az eső újra megtölti. Azt is megittuk. Több kellett volna, valószínűleg sokkal több, de kezdtem hinni abban, hogy talán mégsem halunk meg.

Most már össze tudtuk gyűjteni a vizet, volt kenyérgyümölcsünk, és tudtuk, hogyan csiholjunk tüzet. Már csak menedék kellett, mert anélkül a tűz sosem marad meg. Anna a strandon akart menedéket építeni, mert a patkányok kiborították. Letörtünk két Y alakú ágat, és beszúrtuk a homokba, rájuk pedig a leghosszabb ágat tettük, amit csak találtunk. Az egyik oldalára ágakat helyeztünk, és így egy rozoga, egyoldalas menedéket kaptunk. A kenyérfa leveleivel raktuk tele az alját, és csak egy kisebb kört hagytunk szabadon, ahol a tűz égni fog majd. Anna kavicsokat gyűjtött, és körberakta velük a tűzrakót. Füstös lesz odabenn, de ez talán távol tartja majd a szúnyogokat. Úgy döntöttünk, hogy reggelig várunk a tűzgyújtással. Most, hogy volt menedékünk, már szedhettünk fát, és ott benn tárolhattuk, hogy száradjon. Megint esett az eső, és háromszor is feltöltötte a flakonunkat. Még soha életemben nem éreztem semmit ennyire finomnak. Amikor a Nap lement, fogtuk az üléspárnákat, a mentőmellényeket meg a hátizsákomat, és bevittük őket a menedékbe. – Jó éjt, T.J.! – mondta Anna, és a fejét az egyik üléspárnára tette a tűzrakóhely túloldalán. – Jó éjt, Anna!

7. FEJEZET Anna 5. nap Kinyitottam a szemem. A napfény beszűrődött a menedék falának résein. A húgyhólyagomban érzett nyomás – valami, amit már régóta nem éreztem – egy pillanatra összezavart. Aztán elmosolyodtam. Pisilnem kellett Kimásztam a menedékből anélkül, hogy T.J.-t felébresztettem volna, és bementem az erdőbe. Leguggoltam egy fa mögé, és a pisim ammóniaszaga miatt összeráncoltam az orrom. Amikor visszahúztam a nadrágom, összerándultam a lábam között érzett nedvességtől. T.J. már ébren volt és a menedék mellett állt, amikor visszaértem. – Hát te merre voltál? – kérdezte. – Pisilnem kellett – feleltem vigyorogva. Belecsapott a tenyerembe, és azt mondta: – Nekem is kell. Amikor visszaért, elmentünk a kenyérgyümölcsfáig, és felvettük a tövében fekvő három gyümölcsöt. Leültünk és megreggeliztünk. – Hadd nézzem a fejed! – szólt T.J. Odahajoltam, és ő átfuttatta az ujjait a hajamon, amíg meg nem találta a vágást. – Már jobb. Bár gondolom, ezt össze kellett volna varrni. Nem látok alvadt vért, bár olyan sötét a hajad, hogy nehéz megmondani. – Az arcomra mutatott. – A véraláfutások már halványodnak. Például ez már sárgába hajlik. T.J. is jobban nézett már ki. A szeme már nem volt teljesen bedagadva, és a vágások is szépen gyógyultak. A biztonsági övének köszönhetően jobban megúszta, mint én. Jóképű, ám még igencsak kisfiús arcán biztos nem lesz maradandó heg a repülőgép-szerencsétlenség miatt. Nem tudtam, hogy én is elmondhatom-e magamról ugyanezt, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Reggeli után T.J. újabb tüzet gyújtott. – Egész jó, te városi srác – dicsértem meg, és megszorítottam a vállát. Mosolygott, és kis fadarabokkal folyamatosan táplálta a tüzet. Láthatóan büszke volt magára. – Köszönöm – mondta, és kitörölte az izzadságot a szeméből. – Hadd lássam a kezeidet! Odatartotta őket elém, tenyérrel felfelé, ami tele volt hólyagokkal és bőrkeményedéssel, s felszisszent, amikor hozzáértem. – Ez biztosan fáj. – Igen – vallotta be. A tűz megtöltötte a menedékünket füsttel, de legalább nem alszik majd ki, amikor elered az eső. Ha repülőt hallanánk, akkor csak lebontjuk a menedéket, és dobunk a tűzre friss leveleket, hogy füstöt csináljunk. Soha nem töltöttem még ennyi időt zuhanyozás nélkül, és irtó büdös voltam. – Megyek, megpróbálom magam rendbe tenni – mondtam. – Te maradj itt, oké? Bólintott, és a hátizsákjából átnyújtott egy rövid ujjú pólót. – Nem akarod ezt hordani a hosszú ujjúd helyett? – De igen. Köszi. – Tudtam, hogy a pólója akkora lesz rám, mint egy ruha, de nem érdekelt. – Adnék rövidnadrágot is, de túl nagy lenne rád.

– Nem szükséges – mondtam. – Már a póló is nagy segítség. Legyalogoltam a parton, és csak akkor álltam meg, hogy levegyem a ruhámat, amikor már nem láttam T.J.-t és a menedéket. Körbenéztem a kék, felhőtlen égen. Most éppen itt a kiváló pillanat; hogy egy repülő elhúzzon fölöttem. A parton álló meztelen nőt biztosan észrevenné valaki Belegázoltam a lagúnába, és a halak szétrebbentek. A kezeim és a lábaim leégett bőre mostanra sötétbarnává változott, ami igencsak elütött a fehér karjaimtól és combjaimtól. A hajam a lapockámig ért, és rettenetesen kócos volt. Kézzel átmostam a testem, majd felszedtem a ruháimat a partról, és kimostam őket az óceánban. Az ujjaimmal kifésültem a hajam, és azt kívántam, bárcsak lenne egy hajgumim. Kissé tisztább voltam, amikor kijöttem a vízből. Belebújtam a vizes bugyimba és melltartómba, és magamra öltöttem T.J. pólóját. Combközépig ért, úgyhogy a farmert nem vettem vissza. – Tudom, hogy nincs rajtam nadrág – jegyeztem meg, amikor visszaértem a menedékhez. – De melegem van, és szeretném, ha megszáradna. – Semmi gond, Anna. – Jó lenne valami, amivel halat foghatnánk. Több tonna van belőlük a lagúnában. – Összefolyt a nyálam, és korgott a hasam. – Megpróbálhatnánk lándzsával Miután megfürödtem, keresünk hosszú ágakat. A tűzifánk is fogyóban van. T.J. öt perc múlva visszatért, vizes hajjal és tiszta ruhában. Valami nagy és nehéz dolgot cipelt. – Nézd, mit találtam a vízben! – Mi ez? Letette a tárgyat, és úgy fordította, hogy el tudjam olvasni a rajta lévő írást. – Ez a mentőtutaj a repülőről. – Letérdeltem mellé. – Láttam, amikor a mentőmellényeket kerestem. Kinyitottuk a tartót és kihúztuk a tutajt. Feltéptem az ott talált vízhatlan zsákot, és kivettem a papírt, amin a tartozékok listája volt. Hangosan felolvastam: – A tutaj ponyvája, amely a tartozékos táskában található, két legördülő ajtóval és egy, a tetőpanel tetején lévő esővízgyűjtővel rendelkezik. Személyre szabott csomagok rendelhetők, amelyekben rádió és vészhelyzeti helymeghatározó is található. Hirtelen reménykedni kezdtem. – T.J., hol van a tartozékos táska? Belenézett a tartóba, és kivett egy másik vízhatlan zsákot. Remegő kezekkel téptem fel, és amikor elég nagy volt a lyuk, kiráztam mindent a homokba. Átfésültük a tartalmát, és a kezünk néha egymásba akadt, ahogy átvizsgáltuk a darabokat. Nem találtunk semmit, ami a megmentésünket szolgálná. Nem volt helymeghatározó. Nem volt rádiójel-sugárzó, sem műholdas telefon, sem adó. Minden reményem elszállt. – Feltételezem, úgy vélték, hogy a személyre szabott csomag már felesleges luxus lenne. T.J. lassan megrázta a fejét. Arra gondoltam, mi történt volna, ha találunk egy vészhelyzeti helymeghatározót. Vajon csak bekapcsolja az ember, és várja, hogy megmentsék? Könnyek szöktek a szemembe. Visszatartottam őket, és leltárba vettem a tartozékos csomagot: egy kés, elsősegélycsomag, sátorlap, két takaró, kötél és két összehajtható, kétliteres műanyag víztartó. Felnyitottam az elsősegélycsomagot. Tylenol, Benadryl, antibiotikumos kenőcs, kortizon kenőcs, sebtapaszok, alkoholos törlőkendők és Imodium. – Hadd nézzem a kezeidet! – mondtam T.J.-nek.

Kinyújtotta őket, én pedig antibiotikumos kenőcsöt kentem a vízhólyagjaira, és leragasztottam őket sebtapasszal. – Kösz. Felvettem a benadrylos üveget. – Ez megmentheti az életed. Megállítja az allergiás reakciókat. – És az ott? – kérdezte T.J. egy fehér üvegre mutatva. Odapillantottam, majd elfordítottam a tekintetem. – Imodium. Hasmenésre. Horkantott egyet, amikor ezt meghallotta. A tutajt egy szén-dioxidos palackkal kellett felfújni. Amikor megnyomtuk a gombot, olyan gyorsan töltődött fel a gázzal, hogy el kellett ugranunk az útból. Feltettük rá a tetőponyvát és az esővízgyűjtőt is. A tutaj azokra az ugrálóvárakra emlékeztetett, amikben az unokahúgom és az unokaöcsém szeretett játszani, bár közel sem volt olyan magas. – Itt összegyűlik vagy tíz liter víz – mondtam, és az esővízgyűjtőre mutattam. Megint szomjas voltam, és reméltem, hogy a délutáni eső korán jön. Az oldalain műanyag lapok lógtak, és tépőzárral kapcsolódtak a tutajhoz. Ha napközben feltekerjük őket, akkor fény és levegő is jut a tutajba. A letekerhető hálós ajtók kis rést hagytak. A tutajt a menedék mellé toltuk, és tettünk még fát a tűzre, mielőtt a kókuszpálmához mentünk. T.J. lehántotta egy kókuszdió héját. Úgy nyitotta fel, hogy a pengét beledöfte a kókuszba, és ököllel ütötte a markolatot. Az egyik műanyag edénybe gyűjtöttem a levét. – Azt hittem, édesebb lesz – jegyezte meg T.J., miután ivott belőle. – Én is. – Kissé kesernyés volt, de nem rossz. T.J. kikaparta a húsát a késsel. Annyira éhesek voltunk, hogy az összes földön lévő kókuszt meg akartuk enni. Ötöt ettünk meg közösen, mire végre enyhült az éhségem. T.J. evett még egyet, és azon gondolkodtam, vajon mennyi étel kell, hogy egy tizenhat éves fiú jóllakjon. Egy óra múlva eleredt az eső. Jól eláztunk, miközben mosolyogva és ujjongva azt figyeltük, ahogy az edényeink színültig telnek. Hálásan a bőséges mennyiségért annyit ittam, amennyit csak tudtam, úgyhogy a víz lötyögött a hasamban, amikor megmozdultam. Egy órán belül mindkettőnknek pisilnie kellett. Ezt úgy ünnepeltük meg, hogy ettünk még kókuszt és két kenyérgyümölcsöt. – Nekem jobban ízlik a kókusz, mint a kenyérgyümölcs – jelentettem ki. – Nekem is. Bár most már van tüzünk, talán meg kellene sütni, hátha úgy jobb az íze. Szedtünk még tűzifát, és hosszú ágakat is találtunk a halfogáshoz. Átdobtuk a sátorlapot a menedékünk tetején, és kötéllel is hozzáerősítettük, hogy még jobban óvjuk az esőtől. T.J. öt kis vájatot vágott egy fa törzsébe. Egyikünk sem említett másik repülőt. Lefekvés előtt megraktuk a tüzet, amennyire csak tudtuk anélkül, hogy leégettük volna a menedéket. T.J. bemászott a tutajba. Utána másztam, és a pólóját használtam hálóingnek. Elrendeztem a leereszthető ajtót magam mögött – legalább nyújtott némi védelmet a szúnyogok ellen. Leeresztettük a műanyag falakat, és a tutajhoz erősítettük a tépőzárakkal. Leterítettem a takarókat, és párna gyanánt letettem az üléspárnákat. A takarók durvák voltak, de melegen tartanak majd napnyugta után, amikor csökken a hőmérséklet. Az üléspárnák vékonyak voltak, ráadásul dohos a szaguk, de a földön alváshoz képest maga volt a luxus. – Ez király – mondta T.J. – Tudom. Valamivel kisebb volt a tutaj, mint egy franciaágy, így csak pár centi hely marad T.J. és köztem. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen. – Jó éjt, T.J.!

– Jó éjt, Anna! – Úgy tűnt, már félálomban van, aztán az oldalára fordult és elaludt. Másodpercekkel később én is álomba merültem. Az éjszaka közepén felkeltem, hogy megnézzem a tüzet. Már csak pirosló parázs maradt, úgyhogy tettem rá még fát, és megpiszkáltam egy ággal, amitől szikrák pattantak a levegőbe. Amikor a tűz újra lobogni kezdett, visszafeküdtem aludni. T.J. felébredt, amikor melléheveredtem. – Mi a baj? – kérdezte. – Semmi. Tettem még fát a tűzre. Aludj csak! Becsuktam a szemem, és aludtunk egészen napkeltéig.

8. FEJEZET T.J. Merevedéssel ébredtem. Általában mindig így történt, amit persze nem tudtam befolyásolni. Most, hogy már nem voltunk majdnem halottak, a szervezetem úgy döntött, hogy minden rendszer működhet. Ilyen közel aludni egy lány mellett, főleg egy olyan dögös mellett, mint Anna, garancia a reggeli merevedésre. Az oldalán feküdt, arccal felém, és még aludt. Az arcán lévő vágások már kezdtek begyógyulni, és szerencséjére egyik sem tűnt túl mélynek ahhoz, hogy heg maradjon utána. Valamikor éjszaka lerúghatta magáról a takarót, így most megbámultam a lábait, ami helytelen volt, tekintettel arra, hogy mi játszódott le éppen a gatyámban. Arra gondoltam, ha most kinyitná a szemét, látná, hogy bámulom, ezért kimásztam a tutajból és a mértanra gondoltam, amíg a merevedésem el nem múlt. Anna tíz perccel később ébredt fel. Kókuszdiót és kenyérgyümölcsöt reggeliztünk, utána fogat mostam és esővízzel öblögettem. – Tessék – mondtam, miközben átnyújtottam neki a fogkefét. – Köszi. – Fogkrémet nyomott rá, és megmosta a fogát. – Lehet, hogy ma jön repülő – jegyeztem meg. – Lehet – felelte Anna. De nem nézett rám, amikor kimondta. – Körbe akarok nézni. Kideríteni, mi van még a szigeten. – Óvatosnak kell lennünk! – figyelmeztetett. – Nincs cipőnk. Adtam neki egy pár zoknit, hogy a lába ne legyen teljesen csupasz. Lebújtam a menedékünk mögé, átöltöztem farmerba, hogy védjem a lábaimat a szúnyogoktól, és bementünk az erdőbe. A párás levegő lecsapódott a bőrömön. Egy nagy szúnyograjon haladtunk át, és szorosan csukva tartottam a számat, miközben a kezemmel hessegettem őket. Továbbmentünk a szárazföld felé, és egyre erősebb lett a rothadt növények szaga. A fölöttünk levő levelek majdnem teljesen kizárták a napfényt, csupán az ágak recsegése hallatszott, és a mi légzésünk, ahogy beszívtuk a párás levegőt. Teljesen átizzadt a ruhám. Csendben folytattuk az utunk, és azon tűnődtem, vajon mennyi időbe telik majd átvágni a fák között és a másik partra érni. Tizenöt perccel később megérkeztünk. Anna kissé lemaradt mögöttem, ezért én láttam meg először. Hirtelen megállva megfordultam, és integettem neki, hogy siessen. Odaért mellém, és suttogva azt kérdezte: – Az meg mi? – Nem tudom. Egy közel lakókocsi méretű fakalyiba állt előttünk tizenöt méterre. Lehet, hogy élt még valaki a szigeten. Valaki, aki nem akart bemutatkozni. Óvatosan elindultunk a kalyiba felé. A bejárati ajtó nyitva lógott a rozsdás zsanérokon, így belestünk. – Hahó! – kiabálta Anna. Senki sem válaszolt, úgyhogy átléptünk a küszöbön a fapadlóra. Volt egy másik ajtó is, az ablak nélküli szoba túlsó falán, de az zárva volt. Nem volt bent semmilyen bútor. Meglöktem a sarokban lévő takaróköteget, és hátraugrottunk, amikor bogarak futottak szét belőle. Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem egy nagy fém szerszámosládát a padlón. Lehajoltam és kinyitottam. Volt benne egy kalapács, több csomag szög és csavar, egy mérőszalag, fogó és kézifűrész. Anna talált ruhákat. Felemelt egy inget, aminek eközben levált az ujja. – Azt hittem, fel tudjuk majd használni, de mindegy – grimaszolt. Kinyitottam a másik ajtót, és lassan bementünk. Üres csipszes zacskók és csokoládépapírok borították a

padlót. Egy széles szájú műanyag tárolóedény is volt mellettük. Felemeltem és belenéztem. Üres. Valószínűleg vizet gyűjthetett benne, aki itt élt. Talán ha előbb felderítjük a szigetet, ha előbb megtaláljuk a kalyibát, akkor nem kellett volna a tó vizéből innunk. És akkor lehet, hogy a parton lettünk volna, amikor a repülő átrepült fölöttünk. Anna ránézett a kezemben levő edényre. Ő is ugyanarra gondolhatott, mert csak ennyit mondott: – Ami megtörtént, megtörtént, T.J. Semmit sem tehetünk már. Egy penészes hálózsák feküdt a földön összegyűrve. A sarokban a falhoz támasztva volt egy fekete doboz. Felpattintottam a kapcsokat, és felemeltem a tetejét. Egy akusztikus gitár lapult benne, jó állapotban. – Na, ez váratlan – mondta Anna. – Gondolod, hogy valaki élt itt? – Hát, valahogy úgy fest. – Mit csinálhatott? – Azonkívül, hogy Jimmy Buffetet játszott? – Anna megrázta a fejét. – Ötletem sincs. De bárki volt is itt, nem járt itthon egy ideje. – Ez nem hulladék fa – állapítottam meg. – Ezt fűrésztelepen vágták. Nem tudom, hogy hozták ide, hajóval vagy repülővel, de ez a hapsi komolyan gondolta. Szóval, hova lett? – T.J. – súgta Anna, és a szemei elkerekedtek. – Lehet, hogy visszajön? – Remélem. Beletettem a gitárt a tokjába, és odaadtam neki. Felvettem a szerszámosládát, és követtük a saját nyomainkat vissza a parton. Ebédkor Anna kenyérgyümölcsöt sütött egy lapos kövön a tűz mellett, míg én kókuszt törtem. Mind megettük (a kenyér – gyümölcs még mindig nem volt kenyérszerű nekem), és leöblítettük kókuszvízzel. A tűz melege és a negyven fok körüli hőmérséklet lehetetlenné tette, hogy sokáig a menedékünkben maradjunk. Izzadság csorgott le Anna kivörösödött arcán, és a haja a nyakához tapadt. – Nem akarsz bemenni a vízbe? – Megbántam, amint kimondtam. Azt fogja hinni, hogy csak azt akarom, hogy megint levetkőzzön előttem. Egy pillanatig habozott, de aztán azt válaszolta: – De igen. Majdnem meggyulladok. Lementünk a partra. Korábban nem vettem vissza a rövidnadrágom, úgyhogy lehúztam a zoknimat és a pólómat, majd kiléptem a farmeremből. Szürke boxer volt rajtam. – Gondold azt, hogy úszónadrág – mondtam Annának. Az alsómra meredt és elmosolyodott. – Oké. A lagúnában vártam rá, és próbáltam nem bámulni, amíg levette a ruháját. Ha volt vér a pucájában előttem vetkőzni, akkor nem lehetek seggfej. De megint merevedésem lett, és azt reméltem, hogy nem veszi észre. Úsztunk egy ideig, aztán amikor kimentünk a vízből, felöltöztünk és leültünk a homokra. Anna az eget bámulta. – Azt hittem, a repülő tesz még egy kört – jegyezte meg. Amikor visszatértünk a menedékhez, dobtunk egy kis fát a tűzre. Anna kivette az egyik pokrócot a tutajból, leterítette a földre és ráült. Megfogtam a gitárt, és leültem mellé. – Tudsz rajta játszani? – kérdezte. – Nem. Vagyis… az egyik barátom megtanított egy dalrészletre. – Megpengettem a húrokat, és eljátszottam a Wish You Were Here című dal elejét. Anna elmosolyodott. – Pink Floyd.

– Szereted a Pink Floydot? Bólintott. – Szeretem ezt a számot. – Tényleg? Ez remek. Nem hittem volna. – Miért, mit hittél, milyen zenét szoktam hallgatni? – Nem tudom, például, Mariah Carey? – Nem, én a régebbi dolgokat szeretem. – Megvonta a vállát: – Most mit mondjak? Hetvenegyben születtem. Kiszámoltam a korát. – Akkor harmincéves vagy? – Igen. – Azt hittem, olyan huszonnégy vagy huszonöt. – Nem. – Nem úgy viselkedsz, mint egy harmincéves. Megrázta a fejét, és lágyan nevetett. – Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. – Csak azt akartam mondani, hogy jó veled beszélgetni. Rám mosolygott. Kicsit még pengettem, eljátszottam ugyanazt a Pink Floyd-dalrészletet, de abba kellett hagynom, mert fájt a kezem a tűzgyújtástól. – Ha lenne valamink, amit horognak használhatunk, akkor ebből tudnék pecabotot csinálni – mondjam. – A gitárhúrok valószínűleg jók lennének damilnak. Gondoltam rá, hogy csinálok a szerszámosládában talált szögekből, de a halak kicsik voltak, és valami kisebb és könnyebb kellett. Később, amikor már lefeküdtünk, így szólt: – Remélem, legalább jó volt a buli, ami miatt később indultál. – Nem buli volt. Csak a szüleimnek mondtam, hogy az. – Akkor mi volt? – Ben szülei nem voltak otthon. Az unokatestvére akkor ért haza az egyetemről a nyári szünetre, és úgy volt, hogy átjön a barátnőjével, aki elhozza magával két barátnőjét. Ben meg volt róla győződve, hogy megdöntheti az egyiket. Húsz dolcsiba fogadtam vele, hogy nem fog sikerülni. – Azt nem árultam el Annának, hogy én is meg akartam próbálni. – És? Sikerült neki? – El sem jöttek. Ott ültünk egész éjjel, söröztünk és video játékot játszottunk. Két nappal később pedig felszálltam veled a repülőre. – Hű, T.J., sajnálom – mondta. – Ja. – Vártam egy percet, majd megkérdeztem: – Ki volt az a pasi a repülőtéren? – A barátom, John. Visszaidéztem, ahogy megcsókolta. Úgy tűnt, mintha a pasas le akarta volna tolni a nyelvét Anna torkán. – Biztosan hiányzik. Nem válaszolt azonnal, de aztán végül azt mondta: – Nem annyira, amennyire kellene. – Ez mit jelent? – Semmit. Bonyolult. Az oldalamra fordultam és a fejem alá tömtem az üléspárnát. – Miért gondolod, hogy az a repülő nem jött vissza, Anna? – Nem tudom – felelte, pedig szerintem tudta. – Azt gondolják, hogy meghaltunk, ugye?

– Remélem, nem – válaszolta. – Mert akkor feladják a keresést.

9. FEJEZET Anna Másnap reggel T.J. a késsel kihegyezett két hosszú botot. – Na, megpróbálunk halat fogni? – kérdezte. – Persze. Amikor leértünk a partra, T.J. lehajolt és felvett valamit. – Ez biztos a tiéd – mondta, és átadott egy sötétkék lapos talpú cipőt. – Igen. – Az óceánra pillantottam. – Lehet, hogy majd a párja is partra vetődik. Begázoltunk a lagúnába, derékig. A reggel nem volt rekkenőn meleg, úgyhogy magamon hagytam T.J. pólóját, és nem csak az alsóneműmben voltam. A póló alja szivacsként szívta magába a vizet, és a combomhoz tapadt. Egy órán keresztül próbálkoztunk a halfogással, de hiába. Kicsik és gyorsak voltak, és amint a legkisebb mozdulatot tettük, szétrebbentek. – Szerinted beljebb nagyobb esélyünk lehetne? – vetettem fel. – Nem tudom. A halak biztosan nagyobbak, de lehet, hogy nehezebb lenne használni a lándzsát. Ekkor vettem észre, hogy valami úszik a vízen. – Mi az ott, T.J.? – A tenyeremmel beárnyékoltam a szemem. – Hol? – Ott, előrébb. Látod, ahogy fel-felbukkan? – Rámutattam. T.J. belehunyorgott a messzeségbe. – Ó, a fenébe! Anna, ne nézz oda! Túl késő volt. Rájöttem, mi az, éppen mielőtt kimondta, hogy ne nézzem. Ledobtam a lándzsám, és a vízbe hánytam. – A víz partra fogja vetni, úgyhogy menjünk ki – javasolta T.J. Követtem kifelé a vízből. Amikor kiértünk a homokra, megint hánytam. – Kinn van már? – tudakoltam, miközben megtöröltem a számat a kezem fejével. – Majdnem. – Mit fogunk csinálni? T.J. hangja kissé remegett és bizonytalannak tűnt. – El kell temetnünk valahol. Használhatnánk az egyik takarónkat, persze, csak ha beleegyezel. Bármennyire utáltam is odaadni egyet az oly szegényes eszköztárunkból, a pokrócba csavarás tűnt a legtiszteletteljesebb megoldásnak. No, és azt is tudtam, hogy nincs az az isten, hogy puszta kézzel hozzáérjek a testéhez. – Megyek, hozom – mondtam hálásan a lehetőségért, hogy ne legyek ott, amikor a partra vetődik. Amikor visszatértem a pokróccal, átadtam T.J.-nek, aztán belecsavartuk a testet úgy, hogy a lábunkkal görgettük. Az oszló, vízben ázott hulla szaga betöltötte az orromat, és öklendezve a könyökhajlatomba temettem az arcom. – Nem temethetjük el a parton – jelentettem ki. T.J. megrázta a fejét. – Nem. Kiválasztottunk egy helyet egy fa alatt, jó messze a menedékünktől, és a kezünkkel elkezdtük kiásni a puha földet. – Elég nagy ez? – kérdezte T.J. a lyukat nézve. – Gondolom. Nem kellett túl nagy sír, mert a cápák lerágták Mick lábait, a testének egy részét, és az egyik karját.

Valami más pedig a felpuffadt arcát kezdte ki. A nyakán a színes pólójának darabjai lógtak. T.J. várt, amíg kiöklendezem magam, aztán megfogtam a pokróc egyik sarkát, és segítettem neki elhúzni Micket a sírig, majd beletettük. Betemettük földdel, aztán felálltunk. Csendben sírtam. – Már halott volt, amikor a vízbe értünk – mondtam határozottan, mintegy kijelentve. – Igen – értett egyet T.J. Elkezdett esni, úgyhogy visszamentünk a tutajhoz, és bemásztunk. A tető szárazon tartott bennünket, de én remegtem. Magunkra húztam a takarót – amin most már osztoznunk kellett –, és aludtunk. Amikor felébredtünk, kenyérgyümölcsöt és kókuszdiót gyűjtöttünk. Egyikünk sem beszélt sokat. – Fogd! – T.J. átnyújtott egy darab kókuszt. Eltoltam a kezét. – Nem bírom. Edd meg te! – A gyomrom forgott Soha sem fogom elfelejteni Mick látványát. – Még mindig rossz a hasad? – Igen. – Próbálj inni egy kis kókuszvizet – javasolta, miközben átnyújtotta. A számhoz emeltem a műanyag edényt, és ittam. – Rendben lement? Bólintottam. – Lehet, hogy egy ideig ennél maradok. – Megyek, gyűjtök egy kis tűzifát. – Oké. Csak pár perce volt távol, amikor megéreztem a csorgást. Jaj, istenem, csak ezt ne! Reméltem, hogy téves riasztás, de azért T.J.-vel ellentétes irányba indultam el, és lehúztam a farmerem. Az alsóneműm fehér pamutbetétjén látható volt a jele, hogy megjött a havi vérzésem. A menedékhez siettem és felkaptam a hosszú ujjú pólómat Visszamentem az erdőbe, letéptem belőle egy darabot, és begyűrtem a bugyimba. Csak lenne már vége ennek a nyomorult napnak! Amikor lement a Nap, a szúnyogok lakomát rendeztek a karjaimon. – Látom, úgy érzed, megér egy pár csípést az, hogy hűvösben lehetsz – mondta T.J., amikor észrevette, hogy próbálom agyoncsapni őket. Ő ugyanis felvette a hosszú ujjú pólóját és a farmerét, amint a rovarok előjöttek. A hosszú ujjú pólómra gondoltam, ami valamelyik bokor alján volt elrejtve, és reméltem, hogy majd megtalálom újra. – Igen, valahogy úgy.

10. FEJEZET T.J. A következő tizennyolc napon nem ettünk semmi mást, csak kókuszt és kenyérgyümölcsöt, és a ruháink már lógtak rajtunk. Anna hasa korgott éjszakánként, az enyém meg álladóan fájt. Nem hittem, hogy a mentőcsapatok még keresnek minket, és a gyomrom tájékán fura ürességet éreztem, amikor a családomra és a barátaimra gondoltam, de ennek semmi köze sem volt az éhséghez. Gondoltam, biztosan lenyűgözné Annát, ha sikerülne halat fognom. Ehelyett lábon szúrtam magam, ami iszonyúan fájt, de ezt nem mondtam neki. – Antibiotikumos kenőcsöt akarok rátenni – mondta Anna. Rákente a vágásra, és ragasztott rá sebtapaszt is. Úgy gondolta, hogy a sziget párás levegője a baktériumok melegágya, és az a lehetőség, hogy valamelyikünk elkap egy fertőzést, halálra rémítette. – Nem szabad a vízbe menned, amíg ez meg nem gyógyul, T.J .! Szárazon kell tartani! Király! Se pecázás, se úszás. A napok lassan múltak. Anna egyre visszahúzódóbb lett. Többet aludt, és amikor fagyűjtésből vagy a sziget felfedezéséből visszaértem, azon kaptam, hogy a szemeit törölgeti. Egy nap a parton ülve találtam, amint az eget bámulja. – Könnyebb elviselni, ha elfogadod, hogy nem jönnek vissza – mondtam neki. Rám emelte a tekintetét. – Tehát csak várjunk, amíg egy nap véletlenül elszáll a fejünk fölött egy repülő? – Nem tudom, Anna. Leültem mellé. – Elmehetnénk a mentő tutajon – vetettem fel. – Megraknánk étellel, és a műanyag edényekbe gyűjthetnénk esővizet. Aztán csak elkezdenénk evezni. – És mi lesz, ha elfogy az étel, vagy valami történik a tutajjal? Öngyilkosság lenne, T.J. Egyik lakott szigetre közlekedő járat útvonala sem vezet erre, és nincs rá garancia, hogy egy repülőről észrevennének minket. Ezek a szigetek több ezer kilométernyi vízterületen terülnek el. Én nem tudnék oda kimenni. Azután, hogy láttam Micket, képtelen lennék. Itt, a szárazföldön, biztonságban érzem magam. És tudom, hogy nem jönnek vissza, de ha ezt hangosan kimondom, akkor olyan, mintha feladtam volna. – Én is így éreztem, de már nem. Anna vizslatva nézett rám. – Igazi túlélő vagy. Bólintottam. – Most már itt élünk.

11. FEJEZET Anna T.J. a nevemet kiáltotta. A menedék mellett ültem és a semmibe bámultam. Felém futva egy bőröndöt vonszolt maga után. – Anna, ez a tiéd? Felálltam és félútig elé futottam. – Igen! Istenem, csak az legyen, amelyikre szükségem van! Ledobtam magam a homokba a bőrönd elé, felrántottam a cipzárt, kinyitottam a tetejét, és elmosolyodtam. Félre toltam a nedves ruháimat, és az ékszereim után kutattam. Megtaláltam a zárható tasakot, kinyitottam, és mindent kiöntöttem belőle. Átbogarásztam a tartalmát, s amikor az ujjaim rátaláltak egy pár fülbevalóra, diadalmasan felemeltem, hogy T.J. láthassa őket. Mosolyogva megnézte a hajlított huzalt, ami a függőt tartotta. – Ez kiváló horog lesz, Anna. Mindent kivettem a bőröndből. Fogkefe és két tubus normál, plusz egy tubus fehérítő fogkrém, négy szappan, két flakon tusfürdő, sampon és hajbalzsam, testápoló, borotvahab és a borotvám két csomag pótfejjel. Három dezodor – két stift és egy zselés –, babaolaj és vattakorongok a smink lemosásához, meggyízű ajakápoló és – hála neked Jézus! – két doboz tampon. Körömlakk és lakklemosó, szemöldökcsipesz, vattapálcika, papír zsebkendő, egy üveg Woolite a fürdőruhám kimosásához, és két tubus 30 faktoros napkrém. T.J. és én is már olyan barnák voltunk, hogy nem hittem, hogy a napkrém bármit is számítana. – Hű – mondta T.J., amikor befejeztem a piperecikkek szortírozását. – A szigetnek, ahova készültünk, nincsen drogériája – magyaráztam. – Utánanéztem. Bepakoltam még fésűt és hajkefét, hajcsatokat és hajgumikat, egy pakli kártyát, határidőnaplót és tollat, két napszemüveget – egy Ray Ban pilótaszemüveget és egy nagy fekete kereteset – és egy cowboy szalmakalapot, amit akkor hordtam, ha medence mellett voltam. Minden egyes ruhadarabot megnéztem, kicsavartam belőlük a vizet, és kiterítettem a homokra száradni. Négy fürdőruha, egy laza gyapjúnadrág, rövidnadrágok, ujjatlan felsők, pólók és egy strandruha. A tornacipőm és jó néhány zokni. Egy kék REO Speedwagon-os koncertpóló, és egy szürke Nike, piros Just Do It felirattal. L-es méretek voltak, és alváshoz hordtam őket. Visszadobáltam a bugyijaimat és a melltartóimat a bőröndbe, és becsuktam. Azokkal majd később foglalkozom. – Szerencsések vagyunk, hogy ezt a bőröndöt vetette partra a víz – lelkendeztem. – Mi volt a másikban? – A könyveid és a házi feladataid. – Precíz óravázlatokat készítettem, és összeállítottam mindent, amit T.J.-nek el kellett végeznie. Azok a regények is abban a bőröndben voltak, amiket ezen a nyáron terveztem elolvasni, és most vágyakozva gondoltam arra, hogy mennyivel gyorsabban múlna az idő, ha itt lennének. Reménykedő arccal T.J.-re néztem. – Lehet, hogy a te bőröndöd is megtaláljuk. – Esélytelen. A szüleim magukkal vitték. Ezért volt csak ilyen kevés ruha és a fogkefém a hátizsákomban. Anyám azt akarta, hogy legyen nálam valami, ha véletlenül késnek a járatok, és ott kell éjszakáznunk valahol. – Tényleg? – Aha.

– Nem semmi… Összeszedtem mindent, amire szükségem volt. – Megyek, megfürdöm – közöltem. – Nem jöhetsz le a vízhez, amikor én ott vagyok. Rendben? T.J. bólogatott. – Megígérem, nem fogok. Megpróbálok pecabotot csinálni, amíg elvagy. Akkor megyek majd le, ha visszajöttél. – Oké. Amikor odaértem a partra, levettem a ruháimat, belegázoltam a vízbe, és belemerítettem a fejem. Lemostam a mocskot a hajamról, aztán újból megmostam. A samponnak hihetetlen illata volt, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert már annyira büdös voltam. Felkentem rá a balzsamot, közben tetőtől talpig leszappanoztam magam, aztán kiültem a partra, hogy leborotváljam a lábam és a hónaljam. Utána vissza a vízbe, hogy lemossam magam, majd kicsit lebegtem a hátamon, elégedetten és tisztán. Felvettem a sárga bikinimet, befújtam magam dezodorral, kifésültem a hajam, majd feltűztem egy hajcsattal. A fekete napszemüveget választottam, és úgy döntöttem, hogy a Ray Bant T.J.-nek adom. Leesett az álla, amikor felsétáltam hozzá. Leültem mellé, ő közel hajolt, megszagolt, és azt mondta: – A szúnyogok élve fognak felfalni. – Olyan jól érzem magam, hogy nem érdekel. – Nos, mit gondolsz? – kérdezte, miközben megmutatta a pecabotot. A bot egyik végébe lyukat fúrt, és odakötötte a gitárhúrt, aminek a végét a fülbevalóm kampójának hurkába illesztette. – Jól néz ki. Kipróbáljuk, miután megmosakodtál. Mindent ott hagytam a vízparton. Nyugodtan használj bármit! Amikor T.J. visszaért, tiszta és olyan illatos volt, mint én. Odaadtam neki a Ray Ban napszemüveget. – Ó, köszönöm – lelkendezett, és feltette. – Ez király. Felkapta a pecabotot. – Mit használunk csalinak? – érdeklődtem. – Gondolom, kukacokat. Addig ástunk a fák alatt, amíg nem találtunk néhányat. Inkább nagy csontkukacoknak tűntek, fehérek voltak és izegtek-mozogtak. Megborzongtam. T.J. felszedett fél marékkal, és lementünk a vízhez. – A zsinór nem valami hosszú – jegyezte meg T.J. – Nem akartam az összes gitárhúrt felhasználni, hátha elszakad, amelyiket feltettem, vagy történik valami a bottal. Miután csípőig begázolt, belógatta a horgot. Mozdulatlanul álltunk. – Valami piszkálja – mormolta T.J. Megrántotta a botot, és kihúzta a zsinórt a vízből. Hangosan kiáltozva ünnepeltem meg a horgon lógó halat. – Hé, ez működött! – lelkendezett ő is. Még hét halat fogott kevesebb, mint fél óra alatt. Amikor visszaértünk a menedékhez, elment fát gyűjteni, én pedig a késsel megpucoltam a halakat. – Ezt meg hol tanultad? – kérdezte, amikor visszaért. A hátizsákja tele volt száraz faágakkal, és mindet kirázta a menedékben lévő rakásra. – Apámtól. Állandóan elvitt bennünket Sara h-val pecázni a tóparti házba, amikor gyerekek v oltunk. Mindig azt a bolondos horgászkalapot hordta, amin rengeteg csali lógott összevissza. Én segítettem neki megpucolni, amit fogott. T.J. nézte, ahogy a késsel lepucolom a pikkelyeket, majd levágom a hal fejét. Utána a késsel teljes hosszában lehántottam a hal bőrét a húsáról. Esővizet öntöttem a kezemre, hogy lemossam a vér és a belek maradványát, aztán azon a lapos kövön sütöttem meg a halakat, amelyiken a kenyérgyümölcsöt szoktuk. Mind a hetet megettük, egyiket a másik után. Finomabb volt, mint bármilyen hal, amit azelőtt ettem.

– Szerinted ezek milyen halak? – kérdeztem T.J.-t. – Nem tudom. De nagyon finomak. Vacsora után a pokrócon ültünk, s a hasunk hetek óta először tele volt. A bőröndömbe nyúlva elővettem a naplómat, és megpróbáltam kisimítani a meggyűrődött lapokat. – Hány napja vagyunk itt? – faggattam T.J.-t. Odament a fához, és megszámolta a késével belevésett rovátkákat. – Huszonhárom. Bekarikáztam a dátumot a naplómban. Már majdnem július volt. – Mostantól követni fogom. – Aztán eszembe jutott valami. – Mikor kellene visszamennünk az orvoshoz? – Augusztus végén. Vizsgálatot végeznének rajtam. – Addigra megtalálnak minket. De valójában nem így gondoltam. T.J. arcán látszott, hogy ő sem. A fa mögé indultam pisilni, amikor meghallottam. A csapkodó, suhogó hang megijesztett, és majdnem beleestem a saját vizeletembe. Felálltam, felrántottam az alsómat meg a rövidnadrágomat, és hallgatóztam, de nem hallatszott újra a zaj. – Azt hiszem, előkerült valami állat – hadartam T.J.-nek, amikor visszaértem. – Milyen állat? – Nem tudom. Suhogó, csapkodó hangot adott. Te is hallottál valamit? – Igen, ezt én is hallottam. Visszamentünk oda, ahol a zajt hallottam, de nem találtunk semmit. Annyi fát szedtünk a visszaúton, amennyit csak elbírtunk, és letettük a farakásunkra. – Akarsz úszni? – kérdezte T.J. – Persze. Most, hogy volt fürdőruhám, az úszás jó ötletnek tűnt. A lagúna tiszta vize tökéletes volt a búvárkodáshoz. Úsztunk fél órát, és pont mielőtt kijöttünk, T.J. rálépett valamire. Lemerült a víz alá. Amikor feljött, egy tornacipő volt a kezében. – Ez a tiéd? – kérdeztem. – Aha. Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb erre sodorja a víz – mondta. A parton ültünk, és hagytuk, hogy az óceán felől érkező szellő megszárítsa a testünket. – Miért választották a szüleid ezeket a szigeteket? – tudakoltam. – Jó messze vannak. – A könnyűbúvárkodás miatt. A legjobb fajta búvárkodás a világon. Apámnak és nekem is van vizsgánk. – magyarázta T.J., miközben belefúrta a lábujjait a fehér homokba. – Amikor nagyon beteg voltam, mindig mindenkinek elmondta, hogy amint jobban leszek, eljövünk erre a hosszú vakációra. Mintha nekem nem lett volna tökmindegy. – Nem akartál ide jönni? T.J. megrázta a fejét. – Miért nem? – Senki sem akarja az egész nyarat a családjával tölteni. Otthon akartam maradni és a barátaimmal lógni. Aztán mondták, hogy te is jössz, és pótolnom kell az összes elmulasztott anyagot, vagy újra kell járnom a tizedik osztályt. Na, ettől jó ideges lettem. – Bocsánatkérőn rám nézett. – Persze, ez nem ellened szól. – Tudom. – De nem hallgattak rám. Anyám és apám meggyőzték magukat, hogy ez lesz a legjobb utazás a családunk történetében. De még a húgaim is kiakadtak. Ők ugyanis a Disney Worldbe szerettek volna menni. – Sajnálom, T.J.

– Á, mindegy. – Hány évesek a húgaid? – Alexis kilenc, Grace pedig tizenegy. Néha az őrületbe kergetnek, soha nem hallgatnak el, de azért jó fejek. És neked, vannak testvéreid? – Van egy nővérem, Sarah. Három évvel idősebb nálam, és egy David nevű ürge a férje. Két gyerekük van, Joe ötéves, Chloe kettő. Nagyon hiányzik mindenki. Nem tudom elképzelni sem, min mennek keresztül most, kiváltképp apa és anya. – Nekem is hiányzik a családom – vallotta be T.J. A tengert néztem, bámultam a türkiz vizet, és hallgattam a hullámok nyugtató hangját, ahogy a zátony oldalát mossák. – Igazán nagyon szép itt – mondtam. – Igen – értett egyet T.J. – Valóban.

12. FEJEZET T.J. A legnehezebben az unalmat viseltem a szigeten. Időbe telt ételt és tűzifát gyűjteni, és napi kétszer vagy háromszor pecázni menni, de még mindig túl sok óránk volt kihasználatlan. Átkutattuk a szigetet, úsztunk és beszélgettünk is, s nem kellett hozzá sok idő, hogy majdnem olyan jól meglegyek Annával, mint a haverjaimmal. Mindent figyelmesen meghallgatott, amit mondtam. Kérdezte, hogy vagyok érzelmileg. A srácoknak keményeknek kell lenniük, és biztos vagyok benne, hogy Bennel soha nem beszéltünk arról, hogyan érezzük magunkat, de Annának bevallottam, hogy ha arra gondolok, vajon megtalálnak-e bennünket, furcsa érzés jelentkezik a gyomromban. Mondtam neki, hogy néha félek. És hogy nem mindig alszom jól. Elárulta, hogy ő sem. Egyébként jó volt Annával megosztani az ágyat. Néha összegömbölyödött mellettem, a fejét a vállamra tette, és egyszer, amikor az oldalamon fekve aludtam, a mellét a hátamnak nyomta és a térdeit az én térdeim mögé tette. Álmában csinálta, és nem jelentett semmit, de jó érzés volt. Soha azelőtt nem töltöttem még egy egész éjszakát nővel. Emma és én aludtunk együtt néhány órát, de leginkább azért, mert ő nagyon beteg volt. Anna tetszett nekem. Nagyon tetszett. Nélküle tényleg borzasztó lett volna ez a sziget. Senki sem mentett meg minket, így ne m jutottam el az augusztusi onkológiai ellenőrző vizsgálatomra. Anna hozta szóba reggeli közben. – Aggódom, hogy nem jutottál el az orvoshoz – jegyezte meg, miközben egy darab főtt halat nyújtott át. – Vigyázz, meleg! – Jól vagyok – mondtam neki, és megfújtam a halat, hogy lehűljön, mielőtt a számba teszem. – Igen, de nagyon beteg voltál, nem? – Aha. Odaadta a vizes palackot. Ittam belőle, majd letettem. – Mesélj erről! – kérte. – Anyám azt hitte, influenzás vagyok. Lázam volt és éjszaka izzadni kezdtem. Nagyon lefogytam. Az orvos talált egy dudort a nyakamon, amiről kiderült, hogy megduzzadt nyirokcsomó. Aztán csináltak pár tesztet. Röntgen, biopszia, MR és egy PET-szken. Majd közölték, hogy harmadik fázisú Hodgkinlimfómám van. – Azonnal elkezdted a kemoterápiát? – Aha. De nem használt. Találtak egy csomót a mellkasomban is, úgyhogy sugárkezelést is kaptam. – Ez nagyon rosszul hangzik. Levágott egy darab kenyérgyümölcsöt, a többit pedig átnyújtotta nekem. – Hát, nem volt egy nagy élmény. Sokat voltam kórházban, – Milyen hosszú ideig voltál beteg? – Körülbelül másfél évig, ha jól számolom. Egy darabig rosszul ment a dolog. Az orvosok sem tudták, mit gondoljanak. – Biztosan nagyon félelmetes volt, T.J. – Megpróbáltak tudatlanul tartani, amit utálok. Csak abból tudtam, hogy baj van, hogy hirtelen senki sem nézett a szemembe, amikor kérdéseket tettem fel. Vagy azonnal témát váltottak. Ez megijesztett. – El tudom képzelni. – Eleinte a haverjaim állandóan bejártak hozzám, de amikor nem lettem jobban, már senki nem jött. – Ittam még egy kis vizet, és a palackot visszaadtam Annának. – Emlékszel a barátomra, Benre? – Igen. – Ő minden nap benn volt. Órákig néztük a tévét, vagy csak ült az ágyam mellett, ha túl rosszul voltam

ahhoz, hogy beszélni vagy mozogni tudjak. A szüleim és az orvos sokat beszélgettek, kinn a hallban vagy hol, és ilyenkor megkértem Bent, hogy hallgatózzon. Mindent elmondott, amit hallott, mindegy, hogy milyen hírről volt szó. Ő tudta, hogy tudni akarom, érted? – Persze – felelte Anna. – Úgy tűnik, ő nagyszerű barát, T.J. – Igen, az. Neked van legjobb barátod? – Igen, Stefaninek hívják. Óvodáskorunk óta ismerjük egymást. – Az hosszú idő. Bólintott. – A barátok fontosak. Megértem, miért akartad velük tölteni a nyarat. – Na, igen – mondtam, és a chicagóiakra gondoltam. Biztos azt hitték, meghaltam. Anna felállt és a farakáshoz ment. – Szólsz, ha bármilyen tüneted van? Hozott fát, és a tűzre dobta. – Persze. Csak ne kérdezgesd állandóan, hogy jól vagyok-e. Anyám is ezt csinálta, és az őrületbe kergetett. – Jó, nem fogom. De egy kicsit aggódni azért fogok. – Aha. Én is.

13. FEJEZET Anna A mentőtutaj belsejét beragyogó szikrázó napsütés ébresztett fel. T.J. már elment, biztosan fát szedni vagy horgászni. Ásítottam, kinyújtóztattam a karjaimat és a lábaimat, és kimásztam az ágyból. A bőröndöm a menedékben volt, úgyhogy belenyúltam, kivettem egy bikinit, és bemásztam a tutajba átöltözni. Amikor végeztem, félretoltam a műanyag függönyöket, hogy friss levegőt engedjek be. T.J. megjött a reggelire fogott halakkal. Elmosolyodott. – Szia! – Jó reggelt! Elmentem a kenyérfához és a kókuszpálmához, és összeszedtem mindent, ami a földre hullott, majd visszasétáltam a menedékhez. T.J. feltörte a kókuszokat, én pedig megpucoltam és megsütöttem a halakat. Reggeli után fogat mostunk, esővízzel öblítettük ki a szánkat, és kipipáltam még egy napot a naplómban. Már szeptember volt. Nehéz elhinni. – Akarsz úszni? – kérdezte T.J. – Persze. Múlt héten T.J. észrevett két uszonyt a zátonyokon túl. Bepánikoltunk, és kirohantunk a vízből, de figyeltük, ahogy bejöttek egészen a lagúnába. Delfinek. Lassan begázoltunk a vízbe, ők pedig nem úsztak el, hanem türelmesen megvárták, hogy közelebb menjünk hozzájuk. – Olyan, mintha azért jöttek volna, hogy bemutatkozzanak – mondtam elámulva. T.J. megsimogatta az egyiket, és nagyot nevetett, amikor az vizet fújt ki a légzőnyílásán. Sose láttam még ennyire barátkozós lényeket. Úszkáltak velünk egy darabig, majd hirtelen elmentek, bizonyára valamilyen tengeri menetrend miatt. – Talán még ma visszajönnek – ábrándoztam, miközben követtem T.J.-t a partra. Ledobta a pólóját, és begázolt a lagúnába. – Az király lenne. Szeretnék meglovagolni egyet. Azzal szórakoztattuk magunkat, hogy az egyik összehajtható víztartályt használtuk búvármaszknak. Rikítóan színes halak rajai úsztak odalenn – bíbor, kék, narancssárga és sárga-fekete csíkos. Láttunk egy tengeri teknőst is, és egy angolnát, ahogy kidugta a fejét az óceán iszapjából. Gyorsan elúsztam onnan, amikor megláttam. – A delfineknek híre-hamva – mondtam, miután T.J.-jel már egy órája úszkáltunk. – Biztosan nem vettük észre őket. – Majd később, szundikálás után újra megpróbáljuk. – Hirtelen a part felé mutatott. – Anna, oda nézz! Egy rák lába lógott ki a homokból, az ollója pedig nyílt és csukódott. Kirohantunk a vízből. – Hozom a pólómat – kiabálta. – Siess, megpróbálja elásni magát! T.J. rekordidő alatt ért vissza. A pólójával megfogta a rákot, és kihúzta a homokból. Visszamentünk a menedékhez, és rádobta a tűzre. – Jaj, istenem – sóhajtottam, és a rák kegyetlen halálára gondoltam. De aztán gyorsan túltettem magam rajta. Feltörtük a lábait a szerszámosládában levő fogóval, és lakmározni kezdtünk. A rák húsa meleg, olvasztott vaj nélkül is finomabb volt, mint bármi más, amit a szigetre érkezésünk óta ettünk. Most, hogy tudtuk, hogy elássák magukat, T.J.-jel mindennap átnéztük a partot. Annyira elegem volt a halból és a kenyérgyümölcsből, hogy néha már alig tudtam lenyelni. A rákhús változatosságot hozott az étrendünkbe, amire nagy szükségünk volt.

Amikor a rákból már csak egy halom páncéldarab maradt, kihoztam a takarót a tutajból, és leterítettem a kókuszpálma alá. Elnyújtóztunk egymás mellett. A fa árnyéka hűvösen tartott minket a nap legmelegebb időszakában, ez lett a kedvenc szundihelyünk. Egy nagy, félelmetes, szőrös pók, aminek a teste akkora volt, mint egy negyeddolláros érme, lustán mászott T.J. vállán, én pedig lepöcköltem az ujjammal. – Ettől még engem is kirázott a hideg – közöltem. T.J. megremegett. Utálta a pókokat, ezért mindig kirázta és átnézte a pokrócot, mielőtt visszatette a tutajba. Én viszont a kígyókat utáltam. Már ráléptem egyre, és csak annak köszönhettem, hogy nem borultam ki teljesen, hogy rajtam volt a tornacipőm. Gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy mezítláb lépjek rá egyre, annak a lehetősége pedig még inkább kiakasztott, hogy akár mérgesek is lehetnek. Azt hittem, hogy már elaludt, amikor T.J. megszólalt: – Szerinted mi fog velünk történni, Anna? – A hangja álmos volt. – Nem tudom. Csak tesszük majd ezután is, amit eddig, és kitartunk, amíg valaki meg nem talál minket. – Nem csináljuk rosszul – mondta T.J –, és a hasára fordult – Ez biztosan sok mindenkit meglepne. – Engem is meglep. – A teli hasam miatt én is álmos lettem. Nem mintha lett volna más választásunk, T.J. Vagy megtanuljuk, hogyan kell, vagy meghalunk. T.J. felemelte fejét a pokrócról, és elgondolkozva rám nézett. – Szerinted volt temetésünk otthon? – Igen. Az a gondolat, hogy a családunk megemlékezett rólunk, annyira fájt, hogy összeszorítottam a szememet és álomba parancsoltam magam azért, hogy megszökjek a teli templompadok, az üres oltár és a szüleim könnyes arcának képétől. A szundikálás után gyűjtöttünk még tűzifát, ami szakadatlan, megerőltető feladat volt. Állandóan égett a tűz, részint, hogy T.J.-nek ne kelljen újat gyújtania, másrészt pedig azért, mert mindketten reménykedtünk, hogy az a repülő átrepül majd a fejünk fölött. Amikor jön, mi készen állunk, és egy nagy halom zöld levelet a tűzre vetve füstjelet fogunk felküldeni. A menedékben tárolt rakásra dobtuk a fákat. Aztán megtöltöttem tengervízzel a mentőtutaj dobozát, öntöttem bele egy kupak Woolite mosószert, és alaposan belenyomkodtam a szennyes ruháinkat. – Látom, ma mosásnap van – jegyezte meg T.J. – Pontosan. Kifeszítettünk egy kötelet a fák közé, és kiteregettük száradni a holmikat. Nem volt sok teregetnivaló. T.J. csak rövidnadrágot hordott, semmi mást. Én az egész napomat bikiniben töltöttem, alváshoz pedig T.J. pólóját és rövidnadrágját viseltem. Később, vacsora után, T.J. megkérdezte, akarok-e kártyázni. – Póker? Nevetett. – Mi van, nem kaptál ki eléggé múltkor? T.J. tanított meg játszani, de nem voltam valami jó. Legalábbis ő így gondolta. Pedig már kezdtem egyre jobban bele – jönni, sőt már nyerési esélyeim is voltak. Hat leosztással később, amiből négyet én nyertem, közölte: – Hát, azt hiszem, ma nincs jó napom. Akarsz inkább dámázni? – Oké. Megrajzolta a táblát a homokban. Kavicsokat használtunk, és három kört játszottunk. – Még egyet? – kérdezte T.J. – Nem, inkább megyek és megfürdöm. Már most aggódtam a szappan és a sampon miatt. Bár sokat hoztam mindkettőből, T.J.-vel mégis

megegyeztünk, hogy csak minden másnap fürdünk. Csak a biztonság kedvéért. Valamennyire tiszták voltunk, hiszen sokat úsztunk, de nem mindig voltunk igazán jó illatúak. – Te következel – mondtam, amikor visszaértem a partról. – Hiányzik a zuhanyozás – panaszkodott T.J. Miután lefürödtünk, lefeküdtünk aludni. T.J. behúzta a tutaj ajtaját, és lefeküdt mellém. – Bármit megadnék egy kóláért – sóhajtott. – Én is. Egy nagyért. Sok jéggel. – És kenyeret is akarok. Nem kenyérgyümölcsöt. Kenyeret. Nagy szendvicset, például sült krumplival és savanyú uborkával. – Pizzát, chicagói módra – tettem hozzá. – Nagy, csöpögős sajtburgert. – Steaket – folytattam. – És héjában sült krumplit sajttal és tejföllel. – Desszertnek csokoládés pitét. – Én tudok csokis pitét csinálni. Anyám megtanított. – Olyat, amelyiknek a tetején csokireszelék van? – Igen. Amikor kijutunk erről a szigetről, csinálok neked. – Felsóhajtottam. – Csak kínozzuk magunkat. – Tudom. Most éhes lettem. Vagyis, már amúgy is eléggé éhes voltam. Az oldalamra fordultam és elhelyezkedtem. – Jó éjt, T.J.! – Jó éjt! T.J. letette mellém a kifogott halat, és leült. – Már tart pár hete az iskola – mondtam. X-et rajzoltam a naptárba, aztán eltettem és nekiláttam megpucolni a reggelit. T.J. biztos látta az arckifejezésem, mert megjegyezte: – Szomorúnak tűnsz. Bólintottam. – Nehéz az a tudat, hogy egy másik tanár áll most a diákjaim előtt. Irodalmat tanítottam másodikos középiskolásoknak. Szerettem bevásárolni az iskolának, és kiválogatni milyen könyvek legyenek a polcokon. Az év elején mindig teletettem ceruzával egy nagy bögrét az asztalomon, és az év végére nem maradt egy sem. – Tehát szereted a munkád? – Imádom. Anyám is tanár volt, tavaly ment nyugdíjba, és mindig tudtam, hogy én is az leszek. Amikor kicsi voltam, állandóan iskolásat játszottam, és anyám aranycsillagokat adott, hogy osztályozni tudjam a plüssállataim házi feladatát. – Fogadok, hogy jó tanár vagy. Elmosolyodtam. – Próbálok az lenni. – A megtisztított halat a sütőkövemre tettem, és közel toltam a tűzhöz. – El tudod hinni, hogy már tizenegyedikes lennél? – Nem, olyan, mintha már nagyon rég nem lettem volna iskolában. – Szereted az iskolát? Anyukád azt mesélte, jó tanuló vagy. – Elmegy. Csak fel akartam zárkózni az osztálytársaimhoz. Szerettem volna visszatérni a focicsapatba is. Ki kellett onnan lépnem, amikor megbetegedtem. – Szereted a sportot? – kérdeztem. Bólintott. – Főleg az amerikai focit és a kosárlabdát. És te? – Persze.

– És sportolsz valamit? – Futni járok. Tavaly két félmaratont futottam le. A középiskolában atletizáltam és kosaraztam. Néha jógázom is. – Megnéztem a halat, és elhúztam a követ a tűztől, hogy kihűljön. – Hiányzik az edzés. Még csak gondolni sem tudtam most a futásra. Még ha lenne is elég ételünk hozzá, a sziget körüli futástól úgy érezném magam, mint egy hörcsög a kerékben. Mozgok, de sehova sem jutok. T.J. visszatért egy teli hátizsák tűzifával. – Boldog születésnapot! – köszöntöttem. – Szeptember huszadika van? – Rádobott egy nagyobb darab fát a tűzre, és leült mellém. Bólintottam. – Sajnálom, hogy nem hozattam neked ajándékot. A szigeti posta elég gáz. T.J. nevetett. – Semmi gond, nem kell ajándék. – De csinálhatsz egy nagy bulit, ha kijutunk erről a szigetről. Megvonta a vállát. – Ja, talán. T.J. idősebbnek tűnt, mint tizenhét. Visszafogott volt. Talán az, hogy súlyos betegséggel kellett megküzdenie, kiiktatott valamit az éretlen viselkedésből, ami akkor jelentkezik, amikor nincs más gondja az embernek, mint megszerezni a jogosítványt, lógni a suliból és megszegni a kijárási tilalmat. – El sem hiszem, hogy mindjárt október lesz – mondtam. – A levelek már biztosan elkezdtek sárgulni odahaza. Szerettem az őszt. A focit, Joe-t és Chloe-t vásárolni vinni a Pumpkin Patch-be, és érezni a hűvös levegőt Ezeket a dolgokat nagyon kedveltem. Bámultam a pálmákat, azt, ahogy a zöld leveleik mozognak a szélben. Egy csepp izzadság gördült végig az arcomon, és a kezemen levő állandó kókuszillat a napolajat juttatta eszembe. A szigeten mindig nyár lesz.

14. FEJEZET T.J. Az eső csaknem vízszintesen esett. Mennydörgött és villámok cikáztak az égen. A szél úgy rázta a tutajt, hogy féltem, áttelepít bennünket a part egy másik szakaszára. Jól belevéstem az agyamba: Holnap ki kell kötnöm valamihez a tutajt. – Ébren vagy? – kérdeztem Annát. – Igen. A vihar már órák óta tombolt Összebújtunk és a fejünkre húztuk a takarót. Mindössze a tetőn lévő és a tutaj oldalaira lelógó vékony nejlon választott el minket a villámoktól, így olyan volt, mintha nem is védett volna minket semmi. Nem beszéltünk sokat, csak vártuk, hogy elmúljon, és amikor elmúlt, kimerülve elaludtunk. Másnap reggel Anna több kis zöld kókusszal tért vissza, amiket a vihar fújt le a fáról. Kinyitottuk őket. A húsuk édes volt, és a vizük sem volt olyan keserű, mint a barnáké. – Ezek nagyon finomak – jegyezte meg. A menedékünk leomlott és a tűz kialudt, úgyhogy gyújtottam egy másikat, de most a cipőfűzőmet használtam. A két végét egy meghajlított fadarabhoz kötöttem. A fűző közepén kis hurkot csináltam, és átdugtam rajta egy vékony botot, hogy az merőleges legyen arra a fadarabra, amire állítottam. – Mit csinálsz? – érdeklődött Anna. – Ezt fogom használni a fa forgatására. Így csinálta a pasi is a tévében. Módosítottam a fűző feszességén, és más-más szögekben próbáltam tartani a fát. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogyan kell elég gyorsan forgatni a fát, de utána tizenöt perc alatt már sikerült füstöt csiholnom, nem sokkal később pedig lángokat is. – Nahát! – ámuldozott Anna. – Ez nagyszerű ötlet volt. – Köszi. Tettem még rá gyújtóst, és néztem, ahogy éled a tűz. Összeraktuk a menedéket. Kitöröltem a szememből az izzadságot, és azt mondtam: – Remélem, ez volt a legszörnyűbb vihar, amit át kell élnünk. – Neki támasztottam az utolsó ágat a menedéknek. – Mert nem tudom, milyen menedéket építünk majd, ha ez nem válik be. Anna elment fürdeni. Átkutattam a bőröndjét a REO Speedwagon-os pólóját keresve. Azt mondta, hordhatom ezt és a Nike – pólót is, mert mindkettő az én méretem. Nem találtam a pólókat, ezért mélyebbre ástam. Az ingek alatt megláttam két doboz tampont. Mi lesz, amikor kifogy ezekből? Kotorásztam még, és megtaláltam a melltartóit, összehajtogatva és egy kupacba téve. A fekete volt legfelül. Felvettem egy doboz vaníliaillatú krémet, felnyitottam a tetejét és beleszagoltam. Ezért van neki néha süti illata. Kinyitottam egy kerek műanyag dobozt is. Kis tabletták voltak benne egy körben, amik mellé a hét napjait írták oda. Öt tabletta maradt. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy fogamzásgátló. Előkerült még két bontatlan csomag. Anna nem fog haragudni, amiért átnéztem a bőröndjét, hiszen én is itt tartottam a cuccomat, mert a hátizsákomban tűzifát hordtunk, de nem akarná, hogy piszkáljam a holmiját. Épp le akartam csukni a tetejét, de akkor megláttam a bugyijait. A bőrönd alján voltak, a tornacipője mellett. Hátranéztem, majd felemeltem a rózsaszínt, és feltartottam. Vajon át lehet ezen látni, amikor viseli?

Visszatettem, és a kezembe vettem egy fekete tangát. Nagyon szexi. De fogadok, hogy nagyon kényelmetlen. Megfogtam egy pirosat is, és közelebbről megnéztem a kis fekete félholdat a csípőrész közepén. Hűha! Na, ez jó kis ajándék lenne. Aztán felkaptam öt-hat darabot, beletemettem az arcomat és mélyen belélegeztem. – Mi a fenét csinálsz? – szólalt meg mögöttem Anna. Megfordultam. – Jesszusom, majdnem infarktust kaptam! – A szívem kalapált, az arcom pedig égett. Vajon mennyi ideje állt itt? – A REO Speedwagon-os pólót kerestem. – Még mindig volt egy bugyi a kezemben, amit visszaejtettem a bőröndbe. – Tényleg? – kérdezte. – Mert innen úgy nézett ki, mintha a bugyijaimmal játszottál volna. Beletette a szappant és a sampont a bőröndbe. Úgy tűnt, nem haragszik, ezért felemeltem a tangát, és feltartva megjegyeztem: – Ez totál kényelmetlennek látszik. – Add ide azt! – Kikapta a kezemből, visszatette a bőröndbe, és közben összeszorította a száját, nehogy elnevesse magát. Amikor rájöttem, hogy nem mérges rám, elmosolyodtam és azt mondtam: – Tudod mit, Anna? Te egy klassz csaj vagy. – Örülök, ha így gondolod. – És tényleg a REO Speedwagon-os pólót kerestem, de nem találtam. – A kötélen lóg. Mostanra már biztosan megszáradt. – Köszi. – Nincs mit. De többet ne szaglászd az alsóneműm, oké? – Megláttad, mi? – Aha.

15. FEJEZET Anna A delfinek mellettem úsztak a lagúnában. Átúsztak alattam, majd a másik oldalon bukkantak fel. Érdekes sípoló hangokat adtak ki, és amikor beszéltem hozzájuk, úgy tűnt, mintha megértenének. T.J.-jel szerettünk belekapaszkodni az uszonyaikba, és nevettünk, amikor megengedték, hogy lovagoljunk rajtuk. Órákig tudtam velük játszani. Észrevettem, hogy T.J. futva közeledik. – Anna, találd ki, mit találtam! Mivel a másik tornacipője is a partra vetődött, és így most már nem kellett aggódnia, hogy megsérül a lába, órákat töltött az erdőben valami érdekeset keresve. Eddig semmit sem talált, csak szúnyogcsípéseket szerzett, de azért tovább kutatott. Ez legalább lekötötte. – Mit találtál? – kérdeztem, miközben az egyik delfint simogattam. – Vedd fel a tornacipőd, és gyere, nézd meg! Elköszöntem a delfinektől, és követtem vissza a menedékig, ahol felhúztam a cipőm és a zoknim. – Oké, most már kíváncsi vagyok. Mi az? – Egy barlang. Odamentem, hogy felvegyek egy csomó száraz ágat, és amikor elhúztam őket, megláttam a bejáratot. Meg akarom nézni, mi van belül. Csak pár percbe telt odaérni. T.J. letérdelt a bejáratnál, és négykézláb bemászott. – Keskenyebb, mint gondoltam – kiabálta. – Feküdj hasra, és úgy mássz be! Szűk, de van hely. Gyere! – Kizárt dolog – kiabáltam vissza. – Én ugyan be nem megyek oda. A szívem kalapált, és kivert a verejték, ha csak rágondoltam. – Tapogatózom. Nem látok semmit. – De miért csinálod ezt? Mi van, ha patkányok vannak odabent, vagy egy nagy félelmetes pók? – Mi van? Gondolod, hogy vannak pókok? – Nem, nem hiszem. – Szerintem nincs itt más, csak kövek és ágak. De nem tudom biztosan. – Ha az ágak szárazak, hozd ki őket! Odatesszük a többi közé. – Oké. T.J. kimászott a barlangból, majd felállt az egyik kezében valamivel, ami sípcsontnak tűnt, a másikban pedig minden kétséget kizárón egy koponya volt. Mindkettőt eldobta és felkiáltott: – Azta…! – Istenem! – hüledeztem. – Nem tudom, ki volt ez, de nem járt valami jól. – Gondolod, hogy ő építhette a kunyhót? – kérdezte T.J., miközben a koponyát bámultuk. Bólintottam. – Ha engem kérdezel, igen. Visszamentünk a menedékhez, és egy égő ágat vettünk magunkhoz, hogy fáklyaként használjuk. Visszasiettünk a barlanghoz, és T.J. négykézlábra ereszkedve újra bemászott, maga előtt tartva a fáklyát. – Vigyázz, nehogy megégesd magad! – kiáltottam utána. – Vigyázok. – Benn vagy már? – Igen. – Mit látsz? – Ez tutira egy csontváz. De nincs semmi más itt benn. – T.J. kimászott és átadta nekem a fáklyát. – Visszateszem a csontokat a barlangba a többihez.

– Jó ötlet. Utána visszasétáltunk a menedékhez. – Hát, ez ijesztő volt – mondtam. – Mennyi idő kell ahhoz, hogy valakiből csak a csontváz maradjon? – tudakolta T.J. – Ebben a melegben és páratartalomban? Szerintem nem sok, – Biztos ő az, aki a kunyhót építette. – Igazad lehet. És ha ő az, akkor úgy tűnik, esélyünk sincs a megmenekülésre. – Megráztam a fejem. – Ugyanis nem jön vissza, mert soha el sem ment. De mi ölte meg? – Nem tudom. – T.J. fát dobott a tűzre, aztán leült mellém. – Miért nem akartál bejönni a barlangba? Még mielőtt megtaláltuk a csontvázat? – Nem bírom a kicsi, zárt helyeket. Kiakadok tőlük. Emlékszel a házra, amiről meséltem neked? Ahova apámmal jártunk horgászni? – Aha. – Sarah-val mindig az ott vakációzó családok gyerekeivel játszottunk. Volt egy út, ami megkerülte az egész tavat, alatta pedig egy hosszú vízelvezető cső húzódott. A gyerekek mindig cukkolták egymást, hogy ki mer átmászni rajta az út másik felére. Egyszer Sarah és én úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk, és meggyőztünk mindenkit, hogy jöjjön velünk. Félúton voltunk, amikor bepánikoltunk. Nem tudtam lélegezni, és az előttem lévő gyerek nem ment tovább. Nem tudtam visszamászni sem, mert mögöttem is voltak. Talán hétéves lehettem, és bár nem voltam nagytermetű, de a cső szűk volt. Végül kiértünk a másik felén, de Sarah-nak el kellett menni anyáért, mert nem tudtam abbahagyni a sírást. Úgy emlékszem erre, mintha tegnap történt volna. – Hát, nem csodálom, hogy nem akartál bejönni. – Nem értem, hogy Csonti miért mászott oda be meghalni. – Csonti? – Úgy érzem, nevet kellene adnunk neki. A Csonti még mindig jobb, mint a „Fazon a kunyhóból”. – Nekem jó – hagyta rá T.J. A menedék mellett ültem és pasziánszoztam. Amikor T.J. odaért hozzám, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben, mert az egyik karját közel tartotta a testéhez, a másikkal pedig átfogta. A válla is beesett. Felálltam. – Mi történt? – Leestem a kókuszfáról. – Gyere ide! Átkaroltam a derekát, és elvezettem a tutajig. A legkisebb mozdulatra is felszisszent, és sikertelenül próbált elnyomni egy nyögést, amikor lefektettem. Az a hirtelen rám törő érzés, hogy segítenem kell rajta, hogy enyhítenem kell a fájdalmát, engem is meglepett. – Azonnal visszajövök, hozok Tylenolt Kiráztam a gyógyszerből két szemet a tenyerembe, fogtam a vizespalackot, és megtöltöttem a vízgyűjtőnél. T.J. szájába tettem a tablettákat, és kissé megemeltem a fejét, hogy inni tudjon. Lenyelte őket, aztán lassan kifújta a levegőt. – Miért másztál a fára? – Hogy leszedjek néhányat azokból a zöld kókuszokból, amiket annyira szeretsz. Elmosolyodtam. – Ez nagyon kedves tőled, de azt hiszem, eltört a kulcscsontod. Megvárom, amíg a Tylenol hatni kezd, aztán megpróbálom valahogy felkötni a karod. – Oké – mondta, és becsukta a szemét. Beletúrtam a bőröndömbe, és találtam egy hosszú, ujjatlan fehér felsőt. Húsz perc múlva segítettem T.J.-nek felülni. – Sajnálom, tudom, hogy fáj.

Könyöknél meghajlítottam a karját, alátettem a fehér anyagot, és óvatosan megkötöttem a nyakánál. Lassan visszaeresztettem, majd félresöpörtem a haját az arcából, és megpusziltam a homlokát. – Próbálj meg ne sokat mozogni! – Oké, Anna. Lehet, hogy nem is fájt annyira, mert amikor visszanéztem rá, mielőtt kimentem a tutajból, mosolygott. Én keltem fel akkor éjjel, hogy fát tegyek a tűzre. – Anna? T.J. hangja megijesztett. – Igen? – Tudnál segíteni? Pisilni kell. – Persze. Segítettem neki kimászni a tutajból, és aztán megpiszkáltam a tüzet. Amikor visszatért, adtam neki még Tylenolt. – Tudtál aludni? – kérdeztem. – Nem igazán. Másnap reggel volt egy pukli és egy bordó véraláfutás ott, ahol eltörött a csont. Az arca összerándult, amikor a karját tartó felsőt kissé feljebb húztam, ezért bevetettem vele egy harmadik adag Tylenolt. Ezután már nem engedte, hogy újabb tablettákat adjak neki. – Nem akarok túl sokat beszedni, Anna. Kellhet még máskor is. Három nap után már jobban érezte magát, és mindig a nyomomban caplatott, mint egy kiskutya. Lejött velem a partra, amikor horgásztam, jött, ha kenyérgyümölcsöt szedni indultam, és segíteni akart kiüríteni a vízgyűjtőt. Amikor fát szedni is el akart kísérni, visszaküldtem a kókuszpálma alatt levő pokrócra. – Nem fogsz meggyógyulni, ha nem maradsz nyugton, T.J. – Unatkozom. És tényleg meg kell már fürödnöm. Segítesz, amikor visszajössz? – Micsoda? Nem, én nem fürdetlek meg. – Anna, vagy segítesz, vagy szagolsz. Körbeszimatoltam. – Hát, volt már jobb is. Oké, segítek, de csak a tested bizonyos részeit mosom le, és csak azért, mert büdös vagy. T.J. vigyorgott. – Köszi. Amikor visszaértem a tűzifával, lementünk a lagúnához. T.J. magán hagyta a rövidnadrágját, és beleült a vízbe, ami elfedte az alsótestét. Letérdeltem mellé, és körbeforgattam a szappant a tenyereim között. – Fogd ezt meg! – mondtam, és odaadtam neki a szappant. Szappanos kézzel elkezdtem gyengéden lemosni az arcát, aztán vizet mertem fel a kezemmel, hogy leöblítsem, az ujjaimmal érintve az arcán, az állán és a felső ajka felett levő borostát. – Ez jó érzés – jegyezte meg. Megtöltöttem a műanyag edényt, amit magammal hoztam, és a fejére öntöttem a vizet, majd megmostam a haját. Sokat nőtt már, a látásban is zavarta. Szívesen használta a szalma cowboy-kalapomat, hogy ne lógjon a szemébe a haja, és mivel én az ő baseballsapkáját tulajdonítottam el, ez így rendben is volt. – Kár, hogy nincs ollónk – sajnálkoztam. – Most megnyírnálak. Visszaadta a szappant, és újra habot képeztem a kezeimen. Lemostam a nyakát és a mellkasát, s az ujjaim kemény mellbimbókat érintettek. Csendben figyelt engem. Megmostam az egészséges karját és a hátát is. Nem tudta felemelni a másik karját, úgyhogy megmostam, ahogy tudtam, óvatosan a fájó rész körül. – Sajnálom – mondtam, amikor felszisszent Aztán elkövettem azt a hibát, hogy lenéztem, arra készülve, hogy lemosom a lábait. A lagúna vize tiszta

volt, és a rövidnadrágján keresztül is láttam a merevedését. – T.J! – Elnézést. – Bocsánatkérőn nézett rám. – Ezt nem lehet annyira elrejteni. Na, várjunk csak! Akkor mennyit rejtett el eddig? Hirtelen nem tudtam hova nézni. Nem az ő hibája volt, elfelejtettem, mi történik, ha egy tizenhét éves fiút simogatsz. Vagy bármilyen férfit, ha már erről van szó. – Nem, nincs gond. Csak váratlanul ért, ennyi az egész. Azt hittem, fájdalmaid vannak. Őszintén meglepettnek tűnt, és így válaszolt: – Nos, azt nem törtem el. Oké, továbblépünk! Megmostam a lábait, és amikor a talpához értem, felfedeztem, hogy csiklandós. Elrántotta a lábát, aztán feljajdult, amikor a hirtelen mozdulat miatt a felsőteste is megrándult. – Sajnálom. Oké, nagyjából tiszta is vagy. – Nem fogsz megtörölgetni? – Reménykedve mosolygott rám. – Haha. Nagyon vicces. Biztos összekeversz azokkal, akiknek van törölközőjük. – Köszönöm, Anna. – Nincs mit. A következő két hétben segítettem neki fürdeni, amíg annyira fel nem gyógyult, hogy egyedül is ment neki. Mindig egy kicsit kevésbé volt zavarba ejtő számomra. Nem pillantottam le többet, hogy lássam, milyen hatással volt rá. – Ez nem totál gáz neked, ugye? – kérdeztem egy nap, amikor a haját mostam. – Nem, persze, hogy nem – felelte, nagy mosollyal az arcán. – De ne aggódj – tette hozzá színlelt komolysággal –, egy nap mindezt visszafizetem. Ha valaha megsérülsz, én biztosan megfürdetlek. – Rendben, majd észben tartom. Megjegyeztem magamban, hogy ezentúl kiváltképp óvatosnak kell lennem. Az, hogy én fürdetem őt, visszás, de mégis semmi ahhoz képest, hogy milyen érzés lenne, ha az ő szappantól csúszós kezei siklanának végig az én bőrömön.

16. FEJEZET T.J. Anna a tutaj mellett állt. Odaadtam neki a halat, amit fogtam, és betettem a botomat a menedékbe. – Van valami a vízgyűjtőben? – Nincs. – Talán esik majd később. Aggódva nézett fel az égre, és nekiállt megpucolni a halakat. – Remélem. November volt, és hat hónapja kerültünk a szigetre. Anna azt mondta, hogy az esős évszak nem tér vissza májusig. Még mindig esett, majdnem minden nap, de nem sokáig. Volt víz a kókuszokban, de ennek ellenére nagyon szomjasak voltunk. – Hát, legalább tudjuk, hogy nem ihatunk a tóból – mondta Anna, és megborzongott. – Az rettenetes volt. – Istenem! Tudom. Azt hittem, hogy mindenemet kiadom. Az esőt ugyan nem irányíthattuk, de a Maldív-szigeteknek gazdag tengeri élővilága volt. A kókusz és a kenyérgyümölcs alig csillapította az éhségünket, de a színes halak miatt, amiket a lagúnából húztam ki, nem éheztünk. Ott álltam csípőig a vízben, és egyiket a másik után fogtam ki. Egyik sem volt hosszabb tizenöt centinél – a fülbevaló és a gitárhúr nem tartott volna meg sokkal nagyobbat –, én pedig azért aggódtam, nehogy valami méretesebb fajta akadjon horogra és elszakítsa a húrt. Jó, hogy Anna sok fülbevalót csomagolt, mert egyet már elveszítettem. Volt ugyan elég ételünk, de Anna szerint sok fontos dolog hiányzott a táplálkozásunkból. – Aggódom érted, T.J. Neked még nőnöd kell. – Éppen eléggé növök így is. – Az étrendünk ugyanis nem lehetett annyira rossz, mert a rövidgatyám a térdemnél lógott, amikor lezuhantunk, most pedig legalább két-három centivel feljebb volt a szára. – A kenyérgyümölcsben biztos van C-vitamin, különben már skorbutot kaptunk volna – motyogta mintegy magának. – Mi a fene az a skorbut? – kérdeztem. – Nagyon rosszul hangzik. – Egy betegség, ami a C-vitamin hiánya miatt lép fel – magyarázta Anna. – A kalózokat és a tengerészeket sújtotta hosszú utakon. Nem kellemes. Annának inkább maga miatt kellett volna aggódnia. A fürdőruhája lógott a fenekén, és a mellei sem töltötték már ki úgy a melltartóját, mint azelőtt. A kulcscsontja kiállt, és a bordái is látszottak. Próbáltam rávenni, hogy egyen többet, és ő próbálkozott is, de az esetek felében én ettem meg az ételét. Engem nem zavart úgy, mint őt, hogy mindennap ugyanazt kell enni, és ettem is, amikor csak megéheztem. Pár héttel később egy reggel Anna így szólt: – Ma van a hálaadás napja. – Valóban? – Nem igazán figyeltem a dátumra, de Anna minden napot jegyzett. – Igen. – Becsukta a naplóját, és letette a földre maga mellé. – Nem emlékszem, hogy hálaadás napján valaha is halat ettem volna. – Vagy kókuszt és kenyérgyümölcsöt – tettem hozzá. – Mindegy, mit eszünk. A hálaadás arról szól, hogy hálásak vagyunk azért, amink van. Próbált vidám lenni, amikor ezt mondta, de aztán megtörölte a szemét a keze fejével, majd feltette a napszemüvegét. A nap hátralevő részében egyikünk sem említette az ünnepnapot. Korábban nem foglalkoztatott a hálaadás, de azt hittem, megtalálnak minket, mielőtt eljön. Már nem beszéltünk a megmenekülésről, mert

attól mindketten csak depressziósak lettünk. Annyit tudtunk tenni, hogy várunk, amíg valaki elrepül a fejünk fölött. A legnehezebb az volt, hogy nem mi uraltuk a helyzetet, hacsak nem döntöttünk volna úgy, hogy elmegyünk a tutajjal, de Anna ebbe soha nem egyezett volna bele. És igaza volt. Valószínűleg öngyilkosság lett volna. Akkor éjjel ezt suttogta: – Hálás vagyok, hogy itt vagyunk egymásnak, T.J. – Én is. Arra gondoltam, hogy ha Anna meghal a zuhanás után, és egyedül kell végigcsinálnom mindezt, nem tudom, sikerült volna-e. Karácsony napját azzal töltöttük, hogy egy csirkét üldöztünk. Korán reggel, amikor lehajoltam, hogy fát szedjek, akkorát sikítottam, mint egy lány, mert egy közeli bokorból egy csirke ugrott ki, amitől kihagyott a szívverésem. Utána ugrottam, de eltűnt egy másik bokorban. Benyúltam utána és körbetapogattam, de nem találtam. – Anna, az a repdeső hang, amit hallottunk, egy csirke volt – hadartam, amikor visszatértem a tűzifával. – Itt vannak csirkék? – Igen. Bemenekült előlem egy a bokorba, aztán eltűnt. Fűzd be a tornacipődet! Csirkét eszünk karácsony este. – Ott van! – Hallottam a neszezését. – Megrúgom a bokrot, te pedig állj készen, hogy elkapd, amikor kiszalad a másik felén – mondta Anna, amikor a hadművelet teljes erővel beindult. Már egy órája követtük a csirkét a sziget egyik felétől a másikig, és végre közel kerültünk hozzá. – Ott van! – kiáltotta, amikor a bokorból felém repdesett. Megpróbáltam megfogni, de csak egy marék toll maradt a kezemben. – Anyádat, te rohadék! Utána iramodtam. Anna utolért, és újra sarokba szorítottuk egy bokorcsoportnál. Megpróbált kimászni egy lyukon a levelek között, de Anna odaugrott és elkapta. Aztán megfogtam a lábait, kihúztam a bokorból, és a földhöz csaptam. Anna egy percre sem fordította el a fejét. – Szép munka volt, T.J.! – Megveregette a hátam. Elvágtam a csirke nyakát, majd fellógattam a lábainál fogva, amíg a vér kifolyt, aztán kitépkedtem a tollait, és közben próbáltam nem a fejére nézni. Anna feldarabolta a késsel. – Nem egészen így néz ki a hentesnél – jegyezte meg. – Nagyon jól néz ez ki – mondtam én. Teljesen szétkaszabolta, aztán a darabjait kövekre tettük, és a tűz közelébe helyeztük őket. Beleszagolt a levegőbe. – Ezt kapd ki! – lelkendezett, ahogy a csirke sült. Amikor késznek tűnt, hagytuk kihűlni, majd az ujjainkkal téptük szét a húst. Megégett pár helyen, másutt kissé nyers maradt, de isteni íze volt. – Ez a csirke mennyei – dicsértem, az ujjaimat nyalogatva. Anna megette a nála lévő combot, aztán ő is helyeselt: – Igen, valóban. – A csirke csontját a tűz mellett növekvő kupacba dobta, a kézfejével megtörölte a száját, és megkérdezte: – Vajon hány csirke lehet még itt? – Nem tudom. De mindegyiket meg fogjuk találni. – Ez volt életem legfinomabb csirkéje, T.J. Böfögtem és nevettem. – Minden bizonnyal.

Letisztítottuk a csontokat, majd kissé távolabb a tűztől leterítettük a pokrócot. – Karácsony este vagy karácsony reggel szoktátok kinyitni az ajándékokat? – kérdeztem. – Karácsony este. És ti? – Mi is. Néha Grace és Alexis könyörög, hogy hadd nyithassák ki huszonharmadikán, de anya nem engedi, és muszáj várniuk. Egymás mellett fekve ejtőztünk. Grace -re, Alexisre, apára és anyára gondoltam. Biztos nehéz nekik nélkülem ünnepelni a karácsonyt. Ha tudnák, hogy élünk és saját karácsonyi ünnepségünk Az eső visszatért májusban, ahogy Anna megjósolta, és egy kicsit nyugodtabb lettem. Viszont sűrűbben voltak viharok, és ilyenkor nem tehettünk mást, mint hogy összebújtunk a tutajban, hallgattuk a mennydörgést, és vártuk, hogy elcsendesedjen. Volt egy kemény vihar, ami kitépett egy fát, így felvágtam tűzifának a kézifűrésszel. Két napomba tellett, de amikor végeztem, a farakás betöltötte a menedéket. Lementem a partra, hogy lehűtsem magam. Anna épp a vízben játszott hat delfinnel. Belegázoltam, megsimogattam az egyik fejét, és esküszöm, rám mosolygott. – Hat. Hűha! Ez rekord – állapítottam meg. – Tudom. Mind egyszerre jöttek ma. A delfinek óramű pontossággal úsztak be a lagúnába, késő reggel és késő délután. Mindig legalább ketten voltak, de ez volt az első eset, hogy ennyien jöttek. – Te izzadsz – mondta. – Megint fűrészeltél? A víz alá dugtam a fejem, és megráztam, mint egy kutya, amikor kiemeltem. – Igen. De most már kész vagyok. Egy ideig nem kell fát gyűjtenünk. – Kinyújtóztam, a karjaim fájtak. – Masszírozd meg a vállaimat, Anna! Kérlek. – Gyere! – Követtem kifelé a vízből. – Megmasszírozom a hátad. Világhírű masszőr vagyok. Ott ültem előtte, és majdnem felnyögtem, amikor megérintette a vállaimat. Nem viccelt, tényleg jól csinálta, én meg azon tűnődtem, vajon sokszor masszírozta-e a barátját. A kezei erősebbek voltak, mint gondoltam volna, és sokáig masszírozta a nyakam és a hátam. Arról fantáziáltam, hogy máshol is megérint a kezeivel, és ha ezúttal a gondolataimba látott volna, biztosan kiakad. – Kész – közölte, amikor befejezte. – Jólesett? – Nem is tudod, mennyire – feleltem. – Köszönöm. Visszamentünk a menedékhez. Anna egy kupak mosószert öntött az összegyűjtött esővízbe, és megkeverte a kezével. – Mosni kell, mi? – Aha. Javasoltam, hogy felváltva mossunk, de ő magára vállalta. Biztos nem akarta, hogy matassak az alsóneműi között. Beletette a piszkos ruháinkat a vízbe, és kimosta őket. Amikor egyenként kiteregette őket száradni, megkérdezte: – Hé, T.J., hol vannak az alsógatyáid? Apropó, alsónemű. – Nem jók már rám, és a legtöbb szétmállott. – Szóval nincs alsóneműd? – Nincs. Nekem nincs teli bőröndöm, mint egyeseknek. – Nem kényelmetlen így? – Eleinte az volt, de most már megszoktam. – Vigyorogva mutattam a rövidnadrágomra. – Tiszta kommandós az érzés idelenn, Anna. Nevetett:

– Gyagyás vagy T.J.

17. FEJEZET Anna Valamivel több, mint egy éve voltunk a szigeten, amikor egy gép húzott el fölöttünk. Épp kókuszt gyűjtöttem azon a délutánon, amikor a motorok hangos zaja megijesztett. Eldobtam mindent, és lefutottam a partra. T.J. is kirohant a fák közül. Felém loholt, és a karunkat lengettük, miközben figyeltük, hogy a gép pont a fejünk fölött repül el. Üvöltöztünk, összeölelkeztünk és ugráltunk, de a gép jobbra dőlt és továbbrepült. Csak álltunk ott és hallgattuk, ahogy a motorok zaja elül. – Megmozgatta a szárnyait? – kérdeztem T.J.-t. – Nem vagyok benne biztos. Megmozgatta? – Nem láttam. Talán. – Voltak úszótalpai, ugye? – Igen, hidroplán volt – feleltem. – Tehát leszállhatott volna ott kinn? – T.J. a lagúna felé mutatott. – Gondolom. – Láttak minket? T.J. szürke rövidnadrágban volt, aminek a szárain egy-egy vékony kék csík futott végig, ing nem volt rajta, én meg a fekete bikinimben voltam, aminek jól kellett volna látszódnia a fehér homokon. – Biztosan. Te is meglátnál két embert, akik teljes erejükből integetnek, nem? – Lehet – válaszolta. – De nem hiszem, hogy látták a tüzet – tettem hozzá. Nem döntöttük le ugyanis a menedéket, és nem dobtunk zöld leveleket a tűzre, hogy több füstöt csináljunk. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán volt zöld levél a menedékben. A következő két órát a parton ülve töltöttük, nem beszélgettünk, csak arra összpontosítottunk, hogy meghalljuk a közeledő repülőgép motorjainak zaját. Végül T.J. felállt. – Megyek horgászni. – A hangja száraz volt. – Rendben – mondtam. Amikor elment, visszaballagtam a kókuszpálmához, és fel – szedtem, amit korábban eldobáltam. A visszaúton megálltam a kenyérfánál, felvettem kettőt, aztán mindent letettem a menedéknél. Megraktam a tüzet, és vártam T.J. -re. Amikor visszaért, megpucoltam és megsütöttem a halat vacsorára, de egyikünk sem evett. Elfojtottam a könnyeimet, és megkönnyebbültem, amikor T.J. elment az erdő felé. Befeküdtem a tutajba, összegömbölyödtem és sírtam. Minden reményem, amibe a repülőnk zuhanása óta kapaszkodtam, most darabokra tört, mint egy üvegtábla, amit valaki szétvert egy kalapáccsal. Arra gondoltam, hogy ha a parton lehetnénk, amikor a következő gép elszáll a fejünk fölött, akkor megmentenének minket. Lehet, hogy nem is láttak minket. Lehet, hogy láttak, de nem tudták, hogy eltűntek v agyunk. De nem is volt fontos, mert már nem jönnek vissza. A könnyeim lassan elapadtak, és azon tűnődtem, vajon végleg kifogytam-e belőlük. Kimásztam a tutajból. A Nap már lement. T.J. a tűznél ült, és a jobb keze ernyedten lógott az ölébe. Megnéztem közelebbről. – Jaj, T.J.! Eltört?

– Valószínűleg. Az ökle véres volt és szörnyen be volt dagadva, gondolom, hogy egy fa törzsével ütközhetett. Elmentem az elsősegélycsomagért, és hoztam két Tylenolt meg vizet. – Sajnálom – mondta, de nem nézett a szemembe. – Az utolsó dolog, amire szükséged volt, az egy újabb törött csont, amiről gondoskodnod kell. – Figyelj! – fordultam hozzá, és letérdeltem elé. – Nem foglak soha semmiért kritizálni, ami segít abban, hogy átvészeld a helyzetet. Végre rám nézett, bólintott, és elvette a Tylenolt a kinyújtott kezemből. Odaadtam neki a vizespalackot is, és mindkét tablettát bevette. Leültem elé keresztbe tett lábbal, és bámultam a felszökkenő szikrákat, amikor fát dobott a tűzre. – Te hogy bírod ezt, Anna? – Sírok. – És az használ? – Néha. Bámultam a törött kezét, és próbáltam legyőzni a késztetést, hogy lemossam róla a vért, és hogy megfogjam. – Feladom, T.J. Egyszer azt tanácsoltad, könnyebb, ha elfogadom, hogy nem jönnek vissza, és igazad volt. Ez sem jön vissza. Ahhoz, hogy elhiggyem, hogy kijutunk erről a szigetről, egy gépnek le kell itt szállni a lagúna vizén. Addig pedig csak te és én vagyunk. Csak ezt tudom biztosan. – Én is feladom – suttogta. Ránéztem. Össze volt törve, testileg és lelkileg is. És kiderült, hogy volt még könnyem. Másnap reggel megnéztem a kezét. A duzzanat kétszer akkora lett. – Ezt sínbe kell tenni – állapítottam meg. Kivettem egy rövid botot a halomból, és átkutattam a bőröndömet valami olyan után, amivel rögzíteni tudnám. – Nem fogom szorosra húzni, de kicsit fájni fog, T.J. – Semmi gond. A tenyere alá tettem a botot, és óvatosan ráhúztam az anyagot a kézfejére. Majd kétszer áttekertem és behajtottam alá. – Mivel tekerted be a kezem – kérdezte. – A tangámmal. – Ránéztem. – Igazad volt, tényleg nagyon kényelmeden. De elsősegélynyújtáshoz kiváló. T.J. ajkai mosolyra húzódtak. Rám pillantott, és barna szemében újra azt a tüzet láttam, ami előző este hiányzott. – Ebből egyszer egy jó sztori lesz – mondtam. – Tudod mit, Anna? Ez már most is jó sztori. T.J. 2002 szeptemberében lett tizennyolc éves. Már nem az a kisfiú volt, akivel lezuhantunk tizenöt hónappal azelőtt. Először is, ráfért volna egy borotválkozás. A szakálla sokkal hosszabb volt, mint a borosta, de rövidebb, mint egy igazi szakáll. Tulajdonképpen jól állt neki. Nem tudom, hogy szerette-e a szakállát, vagy csak nem akart bajlódni a borotválkozással. A haja már majdnem olyan hosszú volt, hogy össze tudtuk volna fogni a hajgumimmal, és a Nap világosbarnára szívta a színét. Az én hajam is megnőtt. Már a hátam közepéig ért, és az őrületbe kergetett. Megpróbáltam levágni a késünkkel, de tompa volt, így nem akarta vinni. Bár T.J. vékony volt, de legalább öt centit nőtt, így már száznyolcvan lehetett. Idősebbnek tűnt. Valószínűleg én is, mivel májusban betöltöttem harmincegyet. Nem tudtam megállapítani, mert az egyetlen tükröm a táskámban lapult, ami valahol az óceánban úszkált.

Ellenálltam a vágynak, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, és hogy érzi-e a rák tüneteit, csak figyeltem. Úgy tűnt, jól érzi magát, és még ilyen kevéssé ideális körülmények között is nő és gyarapszik. Álmomban a férfi felnyögött, amikor megcsókoltam a nyakát. A lábai közé csúsztattam a lábam, és az állától a melléig végigcsókoltam. Átölelt, a hátamra fektetett, és a szájával a számat csókolta. Valami megijesztett a csókjában, és ettől fel – ébredtem. T.J. rajtam feküdt. A kókuszpálma alatt hevertünk, ahol szundikálni szoktunk. Amikor felfogtam, mit tettem, kiverekedtem magam alóla, s az arcom vörösen izzott. – Álmodtam. A hátára fordult és hangosan lihegett. Talpra álltam, aztán lementem a partra, és keresztbe tett lábakkal leültem a homokba. Király volt, Anna! Támadd csak le, amíg alszik! Pár perc múlva T.J. is odajött. – Le vagyok taglózva – mondtam. Leült. – Ne legyél! – Gondolom, az járt a fejedben, mi a fenét csinálok. – Hát igen, de aztán csak hagytam magam. Ránéztem és tátva maradt a szám. – Normális vagy? – Miért? Nem pont te mondtad, hogy alkalmazkodó típus vagyok. Igen, és a jelek szerint eléggé opportunista is. – Különben is – tette hozzá T.J. – szeretsz összebújni. Honnan tudjam, hogy éppen mire készülsz? Megtévesztő. A megalázottságom tovább nőtt. Mert bár éjszakánként sűrűn ébredtem túl közel T.J. -hez, testem az övéhez tapadva, de azt hittem, ő ezt mindig átaludta. – Sajnálom. Az én hibám. Nem akartam félreérthető lenni. – Semmi gond, Anna. Nem nagy ügy. Aznap tartottam a távolságot, de este az ágyban visszatértem a témára: – Igaz, amit az összebújásról mondtál. Ez azért van, mert megszoktam, hogy valakivel alszom. Már hosszú ideje férfival aludtam. – És vele is álmodtál? – Nem. Egy olyan furcsa álom volt, aminek semmi értelme. Igazából nem tudom, ki volt az. De tényleg nagyon sajnálom. – Nem kell állandóan bocsánatot kérned, Anna. Az igaz, hogy megzavart, de arról szó sincs, hogy nem élveztem. Másnap, amikor visszatértem a lagúnából, azt láttam, hogy T.J. a menedék mellett ülve a késsel próbálja leszedni a fogszabályzóját. – Segítsek? Kiköpött egy fémdarabot. A földön landolt, ahol már több is volt. – Nem, kösz. – Mikor kellett volna levenni? – Hat hónapja. De tegnapig eszembe sem jutott. Akkor jöttem rá, hogy mi ébresztett fel abból az álomból. Fogszabályzós fiú nem csókolt meg a gimi óta.

18. FEJEZET T.J. Csonti kunyhója előtt álltam, amikor Anna rám talált. Izzadság csorgott az arcán. – Egy csirkét kergettem keresztül a szigeten, ám túl gyorsan futott. De akkor is elkapom, még ha ez lesz is az utolsó dolog, amit teszek. – Előrehajolt, megtámaszkodott a térdén, és próbált levegőhöz jutni. Felnézett rám, és azt kérdezte: – Mit csinálsz? – Lebontom ezt a kunyhót, elcipelem az anyagot a partra, és házat építek magunknak. – Van elképzelésed arról, hogyan kell házat építeni? – Nincs, de lesz időm rájönni. Ha óvatos leszek, akkor az összes fát és szöget is fel tudom újra használni. Tudok előtetőt csinálni majd a sátorlapból, hogy a tűz ne aludjon ki. – Megnéztem az ajtó zsaluit, és azon tűnődtem, vajon azokat is fel lehet-e újra használni. – Valamit csinálnom kell, Anna. – Szerintem kiváló ötlet – mondta ő. Három napunkba telt lebontani a kunyhót és áthordani a faanyagot a partra. Kihúztam a régi szögeket, és a szerszámosládába tettem őket a többi közé. – Nem akarok az erdő közelében lenni – jelentette ki Anna. – A patkányok miatt. – Oké. Ugyanakkor a parton sem építkezhettünk, mert a homok túl labilis volt. Az erdő és a part között választottunk egy helyet, ahol a homok véget ért és a kemény talaj kezdődött. Kiástuk az alapokat, ami nagyon nehezen ment, mert nem volt ásónk. A kalapács körmös végét használtam, hogy nagyobb földdarabokat lazítsak fel, Anna pedig jött utánam, és összegyűjtötte őket egy műanyag víztároló edényben. A rozsdás fűrésszel megfelelő nagyságúra vágtam a faanyagot. Anna tartotta a deszkákat, amíg én belevertem a szögeket. – Örülök, hogy ez eszedbe jutott – jegyezte meg. – Egy ideig még nem lesz kész. – Az nem gond. Hozott még szöget a szerszámosládából. Miután odaadta őket, azt mondta: – Szólj, ha kell még segítség! Egy kicsit távolabb lefeküdt a pokrócra, és becsukta a szemét. Figyeltem egy darabig, és a szemem a lábairól a hasára, majd a melleire tévedt, és azon tűnődtem, vajon olyan puha-e a bőre, mint amilyennek tűnik. Arra a napra gondoltam, amelyiken a nyakamat csókolta a kókuszpálma alatt. Emlékeztem, hogy mennyire jó érzés volt. Váratlanul kinyitotta a szemét és felém fordította a fejét, én pedig gyorsan másfelé néztem. Már nem is tudom, hányszor kapott rajta, hogy bámulom őt. Nem mondott soha semmit, hogy hagyjam már abba, és ez az egyike volt azon dolgoknak, amik miatt még jobban kedveltem. Már negyedikes lettem volna, és Anna utálta, hogy ennyit kimaradok az iskolából. – Biztosan záróvizsgát kell majd tenned. És egyáltalán nem csodálkoznék, ha inkább azt választanád, és nem szeretnél visszamenni a gimibe. – Mi az a záróvizsga? – Egyenértékű az érettségivel. Néha, amikor egy gyerek kimarad az iskolából, inkább ezt választja, mint azt, hogy visszamenjen. De ne aggódj, segítek! – Oké. – Abban a pillanatban éppen baromira nem érdekelt az iskola, de úgy tűnt, neki fontos. Másnap, amikor a házunkon dolgoztunk, Anna így szólt: – Soha nem fogsz megborotválkozni? – A kézfejével megtapogatta a szakállamat. – Nincs így meleged?

Reméltem, hogy elég vastag a szakállam ahhoz, hogy elfedje, mennyire elvörösödtem. – Sose borotválkoztam még. Ami kevés arcszőrzetem volt, az kihullott, amikor elkezdtem a kemoterápiát. Amikor eljöttünk Chicagóból, épp csak elkezdett nőni. – Most már viszont ott van. – Tudom. De nincs tükör, és nem látnám, mit csinálok. – Miért nem mondtad? Tudod, hogy segítenék. – Ööö, talán mert ciki? – Na, gyerünk! – nógatott. Megfogta a kezem, és elvonszolt a menedékig. Kinyitotta a bőröndjét, kivette a borotvát és a habot, amit a lábaira használt, és lementünk a vízhez. Egymással szemben ültünk le, magunk alá húzott lábakkal. Habot nyomott a kezébe, aztán az arcomra tette, és egyenletesen elkente. A tarkómra tette a kezét, és addig húzta a fejem maga felé, amíg a megfelelő szögben nem volt, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal megborotválta az arcom bal oldalát. – Csak hogy tudd – mondta – még soha nem borotváltam férfit. Megpróbállak nem megvágni, de nem ígérhetek semmit. – Biztos jobb munkát végzel majd, mint amire én képes lennék. Csak pár centire volt az arcunk egymástól, és a szemébe néztem. Néha szürke volt, néha meg kék. Aznap éppen kék. Addig nem vettem még észre, hogy mennyire hosszú szempillái vannak. – Fel szoktak figyelni a szemedre? – nyögtem ki. Lehajolt és leöblítette a borotvát a vízben. – Néha. – Gyönyörű. Most, hogy ilyen barna vagy, még kékebbnek tűnik. Elmosolyodott. – Köszönöm. Vizet merített a kezével, és lemosta az arcomról a borotvahabot. – Miért nézel így? – érdeklődött. – Hogy nézek? – Mintha forgatnál valamit a fejedben. – A fejemre mutatott. Látom, ahogy a fogaskerekek forognak odabenn. – Csak azt mondtad, hogy soha sem borotváltál még férfit. Akkor szerinted férfi vagyok? Kicsit várt a válasszal. – Nem fiúként gondolok rád. Hát jobb is, mert nem az vagyok. Még több habot nyomott a kezébe, és teljesen megborotválta az arcom. Amikor végzett, az államnál fogva egyik oldalról a másikra fordította a fejem, és a kézfejével végigsimította az arcomat. – Rendben – állapította meg. – Készen vagy. – Köszi. Máris hűvösebb lett. – Nincs mit. Csak szólj, ha újra kell borotválkoznod! Egyik este a sötétben feküdtünk és beszélgettünk. – Hiányzik a családom – mondta. – Napközben sokszor eljátszom ezzel a gondolattal. Elképzelem, ahogy egy repülőgép leszáll a lagúnában, és te meg én pont ott vagyunk a parton. Odaúszunk, és a pilóta el sem tudja hinni, hogy mi vagyunk azok. Elrepülünk vele, és amint találunk egy telefont, felhívjuk a családunkat. El tudod képzelni, hogy milyen érzés lenne nekik? Amikor úgy tudják, hogy valaki meghalt, és megvolt a temetése is, és aztán jelentkezik telefonon? – Nem, fogalmam sincs, milyen lenne az. – A hasamra fordultam, és megigazítottam a fejem alatt az üléspárnát. – Gondolom, azt kívánod, bár soha ne vállaltad volna el ezt a munkát.

– Azért vállaltam el, mert kiváló lehetőség volt egy olyan helyre elutazni, ahol még soha nem jártam. Senki sem tudta volna megjósolni, hogy ez fog történni. Megvakartam egy szúnyogcsípést a lábamon. – Együtt éltél azzal az emberrel? Tudod, akivel együtt aludtál? – Igen. – Biztosan nem akarta volna, hogy ennyi ideig távol légy. – Nem, nem akarta. – És te akartad? Egy ideig nem szólt semmit. – Furcsa erről veled beszélgetni. – Miért, talán túl fiatal vagyok, hogy megérthessem? – Nem, hanem mert pasi vagy. Nem tudom, hogy meg tudod-e érteni. – Bocs. – Ezt nem kellett volna mondanom. Anna tényleg nem úgy bánt velem, mint egy kisgyerekkel. – Johnnak hívják. Én férjhez akartam menni, de ő nem állt még készen erre, én pedig ráuntam a várakozásra. Úgy éreztem, jó lesz egyedül lenni egy ideig. Hogy meghozzak bizonyos döntéseket. – Mennyi ideig voltatok együtt? – Nyolc évig. – Úgy tűnt, hogy zavarban van. – És soha nem akart megházasodni? – Hát… Szerintem csak engem nem akart elvenni. – Ó! – Nem akarok erről többet beszélni… Na és te? Van valakid otthon, Chicagóban? – Már nincs. Egy Emma nevű lánnyal jártam. A kórházban találkoztunk. – Neki is Hodgkinja volt? – Nem, leukémiája. A mellettem levő székben ült, amikor az első kemoterápiát kaptam. Sok időt töltöttünk együtt azután. – Korodbéli volt? – Egy kicsit fiatalabb. Tizennégy éves. – És milyen volt? – Olyan csendes fajta. De szerintem nagyon szép. Neki már kihullott a haja, amit nagyon gyűlölt. Mindig kalapot hordott. Amikor az én hajam is kihullott, akkor már nem érezte magát zavarban. Csak ültünk ott, két kopasz, de nem érdekelt minket. – Nehéz lehet elveszíteni a hajad. – Szerintem a lányoknak rosszabb. Emma mutatott magáról régebben készült képeket, amiken hosszú szőke haja volt. – És tudtatok együtt lenni akkor is, amikor nem voltatok terápián? – Aha. Jól ismerte a kórházat. A nővérek pedig mindig elfordultak, amikor csókolózáson kaptak minket valahol. Feljártunk a tetőre, a kertbe, és ültünk a napon. El akartam vinni szórakozni valahova, de az immunrendszere nem bírta a tömeget. Egy este a nővérek megengedték, hogy videót nézzünk egy üres szobában. Együtt feküdtünk az ágyban, és hoztak nekünk pattogatott kukoricát is. – Mennyire volt beteg? – Amikor először találkoztunk, még egész jól volt, de hat hónappal később sokkal betegebb lett. Egy este, amikor telefonon beszéltünk, elmesélte, hogy írt egy listát arról, hogy mit szeretne még csinálni, mert úgy érzi, kifut az időből. – Jaj, T.J.! – Akkor lett tizenöt éves, de meg akarta érni a tizenhatot, hogy lehessen jogosítványa. Szalagavatót is akart, de azt mondta, tulajdonképpen bármilyen iskolai tánc megtenné. – Kicsit megálltam, de Anna mellett fekve a sötétben könnyebb volt erről beszélni. – Elárulta, hogy szexelni is szeretne, hogy tudja,

milyen érzés. Akkorra ismét kórházban volt, és volt saját szobája. Gondolom, a nővérek sejtették, vagy lehet, hogy elmondta nekik, ezért békén hagytak minket, úgyhogy egy dolgot legalább lehúzhatott a listájáról. Három héttel később meghalt. – Ez annyira szomorú, T.J.! – Úgy tűnt, mintha Anna a könnyeivel küszködne. – Szerelmes voltál? – Nem tudom. Éreztem valamit iránta, de az az időszak nagyon furcsa volt. Az én kemoterápiám nem használt, és meg kellett kezdeni a sugárterápiát. Megrémültem, amikor meghalt. Azt tudnám, ha szerelmes lettem volna, nem, Anna? – Igen – suttogta. Már egy ideje nem gondoltam Emmára. Bár soha nem felejtettem el, hiszen nekem is ő volt az első. – És milyen döntésre jutottál a pasival kapcsolatban, Anna? Nem válaszolt. Vagy nem akarta elmondani nekem, vagy már elaludt. Hallgattam, ahogy a hullámok megtörnek a zátonyon, és ez a zaj ellazított. Becsuktam a szemem. És ki sem nyitottam, amíg a Nap fel nem ébresztett másnap reggel.

19. FEJEZET Anna – Akarsz pókerezni? – kérdezte T.J. – Igen, de lenn hagytam a kártyákat a víz mellett. – Megyek, idehozom. – Hagyd csak! Úgyis el kell mennem pisilni. Majd elhozom őket visszafelé. Sötétedés után már nem szerettem az erdő közelében járni, és körülbelül két perc volt még napnyugtáig. Éppen felvettem a kártyákat, amikor megtörtént. Nem is láttam, és valószínűleg szinte lezuhant az égből, mert amikor az a denevér nekicsapódott a fejemnek, majdnem levert a lábamról. Eltartott egy rövid ideig, hogy rájöjjek, mi vágódott nekem, aztán elkezdtem sikítani. Bepánikoltam, és a kezemmel kapkodtam a hajamba, hogy kivegyem onnan az állatot. T.J. rohanva érkezett. – Mi baj? Mielőtt válaszolhattam volna, a denevér beleharapott a kezembe. Még hangosabban sikítottam. – Egy denevér van a hajamban – mondtam, ahogy az éles fájdalom végigszáguldott a tenyeremen. – És harap! T.J. elsprintelt. Össze-vissza csapkodtam a fejem, hogy kirázzam a hajamból a denevért. Amikor T.J. visszaért, lefektetett a homokba, hasra. – Ne mozogj! – szólt rám, és megfogta a fejem. Aztán átszúrta a denevért a késsel. Az állat nem mozgott tovább. – Maradj nyugodtan! Kiszedem a hajadból. – Kimúlt? – kérdeztem. – Igen. Mozdulatlanul feküdtem. A szívem vadul dobogott, és őrjöngeni akartam, de nyugalmat erőltettem magamra, amíg T.J. kiszedte az állatot a hajamból. – Kinn van. Nem láttuk valami jól az ezüstös holdfényben, ezért T.J. visszament a tűzhöz, és hozott egy égő fadarabot. Lehajolt és a denevér fölé tartotta. Gusztustalan volt, világosbarna, nagy fekete szárnyakkal, hegyes fülekkel és reszelős fogakkal. A teste tele volt nyílt sebekkel. A szája körüli szőr nedvesnek és nyálkásnak tűnt. – Gyere! – sürgetett T.J. – Vegyük elő az elsősegélycsomagot. Visszamentünk a menedékig, és leültünk a tűz mellé. – Add a kezed! Alkoholos törlőkendőkkel kitisztította a sebet, tett rá antibiotikumos kenőcsöt, és leragasztotta egy sebtapasszal. A kezem lüktetett. – Fáj? – Igen. A fájdalom nem volt elviselhetetlen, de a gondolat, hogy milyen betegség lehet máris a véremben, halálra rémített. T.J. is erre gondolhatott, mert mielőtt aludni ment, beledugta a kés pengéjét a tűzbe, és ott hagyta egész éjjel.

20. FEJEZET T.J. Anna már a tűznél ült, mire visszaértem a horgászásból másnap reggel. – Hogy van a kezed? Kinyújtotta maga elé, én pedig felhajtottam a sebtapaszt. – Nem tűnik olyan súlyosnak – állapítottam meg. Igaz, az egyenetlen sebből szivárgott a vér, és a keze kissé megdagadt éjszaka. – Kitisztítom és teszek rá új sebtapaszt, jó? – Rendben. Áttöröltem alkoholos kendővel a sebet – Fáradtnak tűnsz – mondtam a karikás szemeit látva. – Nem aludtam jól éjjel. – Nem akarsz visszafeküdni? Megrázta a fejét. – Majd később szundikálok. Új sebtapaszt tettem a sebre. – Kész. Jobb, mint új korában. Biztosan nem hallotta, mert csak bámult bele a semmibe, és nem szólt egy szót sem. Még aznap befejeztem a ház vázát, és elkezdtem felrakni a falakat. A kenyérfák tejszerű gyantát termeltek, azt használtam a repedések befedéséhez. Anna csendben dolgozott mellettem, a deszkákat tartotta, amíg én szögeltem. – Nagyon szótlan vagy – jegyeztem meg. – Aha. Bevertem egy szöget a deszkába, a vázhoz rögzítettem, és megkérdeztem: – Aggódsz a harapás miatt? Bólintott. – Az a denevér betegnek tűnt, T.J. Letettem a kalapácsot, és kitöröltem az izzadságot a szememből. – Valóban nem tűnt túl egészségesnek – válaszoltam. – Gondolod, hogy veszett volt? Feltettem a következő deszkát, és felvettem a kalapácsot. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. – Bár tudtam, hogy a denevérek hordozhatnak bizonyos betegségeket. Anna mélyen beszívta a levegőt. – Hát, ki kell várnom, gondolom. Ha egy hónapon belül nem betegszem meg, akkor jól vagyok. – Mik a tünetek? – Nem tudom. Talán láz? Görcsök? A betegség a központi idegrendszert támadja. A gondolat lebénított. – És mi van, ha beteg leszel? – Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi minden van az elsősegélyládában. Anna megrázta a fejét. – Akkor semmit sem lehet tenni, T.J. – Miért nem? – Mert a veszettség oltás nélkül halálos. Egy pillanatra elakadt a hangom, mintha valaki hátba vágva kiütötte volna belőlem a levegőt. – Ezt nem tudtam.

Bólintott, és könnyek szöktek a szemébe. Ledobtam a kalapácsom, és a vállára tettem a kezem. – Ne aggódj! – mondtam. – Rendbe fogsz jönni. Nem tudtam, hogy valóban így lesz-e, de hinnem kellett benne. Kiszámoltam előre öt hetet, és bekarikáztam a napot Anna naplójában. Több mint egy hónapot akart várni, csak a biztonság kedvéért. – És ha addig nem történik semmi, és nincsenek tüneteid, akkor rendben vagy, ugye? – erősködtem. – Gondolom. Becsuktam a naplót, és visszatettem Anna bőröndjébe. – Térjünk vissza a napi teendőkhöz! – javasolta. – Nem akarok erre gondolni. – Rendben, tedd azt, ami segít! Színésznek kellett volna mennie, nem tanárnak. Nappal tartotta magát, mintha semmi sem bántaná. Elfoglalta magát, órákat játszott a delfinekkel, vagy segített nekem a ház körül. De nem evett, és az ágyban olyan nyugtalan volt, amiből tudtam, hogy nem alszik. Két héttel később egy napon arra ébredtem, hogy kimászott a tutajból. Mindig felkelt legalább egyszer éjszakánkét, hogy fát dobjon a tűzre, de utána általában azonnal visszajött Most azonban nem került elő, így hát utánamentem, hogy megnézzem, mi van. Ott ült a menedékben, és a lángokat bámulta. – Szia! – mondtam, és leültem mellé. – Mi a baj? – Nem tudok aludni. – Megpiszkálta a tüzet egy fadarabbal. – Jól érzed magad? – Próbáltam nem túl aggódónak hangozni. – Nem vagy lázas, vagy valami? Anna megrázta a fejét. – Nem, jól vagyok, tényleg. Menj vissza aludni! – Nem tudok elaludni, ha nem vagy mellettem. Meglepődött. – Nem tudsz? – Nem. Nem szeretem, amikor egyedül vagy idekinn. Idegessé tesz. Nem kell minden éjjel fát tenned a tűzre. Mondtam már, hogy nem nagy ügy újat gyújtani reggel. – Ez csak megszokás. – Felállt. – Gyere! Legalább egyikünk hadd aludjon! Követtem őt a tutajba, és miután lefeküdtünk, ránk borította a takarót. Rövidnadrágban volt, és az én pólóm volt rajta, kényelmesen elhelyezkedett, és meztelen lába az enyémhez ért. Nem húzta el akkor sem, amikor már befejezte a fészkelődést, és én sem tettem. Ott feküdtünk a sötétben, a lábunk összeért, és sokáig egyikünk sem aludt. Beleegyezett, hogy nem kel fel éjszakánként, és pár héttel később egy reggelen, amikor épp tüzet raktam, megkértem: – Anna, szeretném, ha mérnéd az időmet, mert úgy érzem, hogy kevesebb, mint öt perc alatt csináltam ezt a tüzet. – Na, most meg vagánykodsz! – mondta nevetve, és úgy tűnt, hogy minél közelebb érünk a naplóban bekarikázott naphoz, annál nyugodtabb. Amikor az öt hét letelt, a kezembe fogtam a nyitott tenyerét, és a bal hüvelykujjammal végigsimítottam a sebhelyet. – Szerintem rendben leszel – jelentettem ki. És ezúttal már tényleg így is gondoltam. Rám mosolygott, és ezt mondta: – Igen, én is azt hiszem. Aznap három halat is megevett ebédre. – Éhes vagy még? Fogok még, ha kell. – Nem, köszönöm. Farkaséhes voltam, de most már eleget ettem.

Sokáig úsztunk, aztán vacsoráig a házon dolgoztunk. Me – gint többet evett, mint az elmúlt hetekben. Amikor lefeküdtünk, alig tudta nyitva tartani a szemét, és pár másodperccel azután, hogy mellé feküdtem, elaludt. Én is elaludtam, de felébredtem, amikor Anna odagömbölyödött mellém és a vállamra tette a fejét. Átkaroltam és közelebb húztam magamhoz. Ha megbetegszik, csak annyit tehettem volna, hogy nézem, ahogy szenved. És eltemettem volna Mick mellé, ha meghal. Nem tudom, hogy bírtam volna-e nélküle. A hangja, a mosolya, ő maga – ezek a dolgok tették elviselhetővé az életet a szigeten. Még közelebb húztam magamhoz, és arra gondoltam, hogy ha felébred, elmondhatnám neki mindezt. De nem ébredt fel. Sóhajtott álmában, és lassan én is elaludtam. Mire másnap felébredtem, már visszament a saját felére. Már a tűzzel foglalatoskodtam, mire ő kimászott a tutajból. Rám mosolygott, és a feje fölé nyújtotta a kezeit. – Nagyszerűen aludtam az éjjel. Hosszú ideje nem aludtam ilyen jól. – Én is jól aludtam, Anna. Pár éjszakával később ott feküdtünk az ágyban, és minden idők tíz legjobb rockalbumán vitatkoztunk. – A Rolling Stones Sticky Fingers albuma az első nálam. A Led Zeppelin IV pedig az ötödik helyre esett – mondta. – Te beszívtál? Amikor elkezdtem sorolni, hogy miért nem értek egyet vele – hiszen mindenki tudja, hogy a Pink Floyd The Wall című albuma az első –, szellentettem egyet. A kenyérgyümölcsnek néha ilyen hatása volt rám. Elsikította magát, majd megpróbált kiszökni a tutajból, de elkaptam a derekánál fogva, visszarántottam, és szorosan a fejére húztam a takarót. Olyan játék volt ez, amit szívesen játszottam vele. – Jaj, ne, Anna, az isten szerelmére, menekülj onnan! – ugrattam, nevetve. – Biztosan rém büdös. Küszködött, hogy kiszabaduljon, én pedig egyre szorosabban húztam a takarót a fejére. Amikor végre kiengedtem, fuldokló hangokat hallatott, és közölte: – Callahan, szétrúgom a segged. – Tényleg? Te és milyen hadsereg még? Lehetett vagy ötven kiló. Mindketten tudtuk, hogy senki seggét sem rúgja szét. – Ne légy pökhendi! Nemsokára kitalálom majd, hogyan kapjalak el. Nevetve mondtam: – Ó, Anna, rettegek. Azt azonban nem vallottam be, hogy egyetlen érintésével térdre kényszeríthetne, ha jó helyen érint. Azon töprengtem, vajon tudja-e ezt. – Megyek, megfürdök – mondta Anna, amikor visszaértem a partról. Felvette a szappant, a sampont és a ruháit. – Oké. Amikor elment, észrevettem, hogy már csak kevés tűzifánk van. Fogtam a hátizsákom, és beletömtem az összes gallyat, amit találtam. A Nap alacsonyan járt már, és a szúnyogok hemzsegtek körülöttem. Nem is figyeltem rájuk, amikor elhagytam a sűrű lombú erdőt. Épp kiléptem a fák alól, amikor megláttam Annát az óceánba lépni, meztelenül. Megdermedtem. Tudtam, hogy el kellene mennem onnan, de képtelen voltam. Beugrottam egy fa mögé, és figyeltem. Lebukott a víz alá, hogy bevizezze a haját, aztán megfordult és kijött. Hihetetlenül nézett ki, és a teste legszebb részei fehérlettek a napbarnított részek között. Benyúltam a rövidnadrágomba. Ott állt a parton, a haját mosta, aztán visszament a vízbe, hogy kiöblítse a sampont. Kijött,

megszappanozta a kezét, és lemosta a testét. Leült a homokra, és megborotválta a lábait, majd újból bement az óceánba, hogy lemosakodjon. Amit azután tett, az kiakasztott. Amikor kijött, körülnézett, majd leült, háttal az óceánnak. Hozott magával babaolajat is, öntött egy keveset a tenyerébe, és becsúsztatta a kezét a lábai közé. Atyaúristen! A hátára feküdt, az egyik lába nyújtva volt, a másik pedig térdben behajlítva. Figyeltem, ahogy simogatja magát, és az én kezem is kicsit gyorsabban mozgott. Még ha majdnem mindennap csináltam is, amikor egyedül voltam az erdőben, eszembe sem jutott, hogy ő is ugyanezt teheti. Le nem vettem róla a szemem. Néhány perc múlva kinyújtotta a behajlított lábát, és megfeszült a teste. Tudtam, hogy most megy el, és tudtam, hogy én is. Felállt, letörölte a homokot magáról, és felhúzta a bugyiját. Felvette a többi ruháját is, és összeszedte a dolgait. Amikor elindult, hirtelen megállt és felém nézett. Mozdulatlanul álltam a fa mögött, és vártam, hogy elsétáljon. Aztán szedtem a lábam, rohantam a fák között, el a parttól. – Hali! – köszöntem, amikor odaértem. Ott állt a menedék mellett, és a fogát mosta. Kivette a fogkefét a szájából, rám nézett, és oldalra billentette a fejét. – Hát te merre jártál? – Fáért mentem. – Kicipzáraztam a hátizsákom, és a halomra borítottam a gallyakat. Miután befejezte a fogmosást, ásított. – Megyek aludni. – Én is megyek nemsokára. Később, amikor mellettem aludt, eszembe jutott a meztelen teste, és ahogy magához ért, és mintha filmet néztem volna, újra és újra lejátszhattam magamnak. Szerettem volna megcsókolni, megérinteni, tenni vele, amit csak akarok, de nem lehetett. A film újra és újra lejátszódott a fejemben, és nem aludtam semmit azon az éjszakán.

21. FEJEZET Anna T.J. felmászott a ház tetejére, és eloszlatott egy réteg kenyér – gyümölcsfa-gyantát a pálmafaleveken. – Nem tudom, hogy ez szárazon tart-e minket. Majd kiderül, ha esni kezd. A ház már majdnem kész volt. Ott ültem keresztbe tett lábakkal, és néztem, ahogy leugrik a tetőről, felkapja a kalapácsot, és beveri az utolsó néhány szöget. Lófarokba fogta a haját, és az én cowboykalapomat meg a pilóta-napszemüveget viselte. Az arca annyira barna volt, mintha a szigeten született volna. Szép mosolya volt, egyenes, fehér fogai, jellegzetes arccsontja és határozott, szögletes álla. Láttam, hogy ismét meg kell borotválnom. – Jól nézel ki, T.J. Nagyon egészségesen. Sovány volt, de hangsúlyos izmokkal, valószínűleg attól, hogy kézzel építette fel a házunkat, és nem mutatkoztak rajta az alultápláltság külső jelei, vagy inkább csak még nem. – Tényleg? – Igen. Nem is értem, hogy csináltad, de nőttél. – Idősebbnek is tűnök? – Igen. – Jó pasi vagyok, Anna? – Letérdelt elém, és vigyorgott. – Na, gyerünk, nekem elárulhatod! A szemeimet forgattam. – Igen, T.J. – feleltem mosolyogva. – Nagyon jól nézel ki. Ha valaha elkerülünk erről a szigetről, népszerű leszel a hölgyek körében. Az öklével a levegőbe csapott. – Igggen! – Aztán letette a kalapácsot, és ivott egy korty vizet. – Nem is emlékszem rá, hogy néztem ki a zuhanás előtt. Te emlékszel? – Halványan. De gondolom, én nem változtam annyit. T.J. leült elém. – Istenem, de fáradt vagyok! Megmasszírozod a hátam? – Persze. Megmasszíroztam a vállait, amik jóval szélesebbek voltak, mint két évvel korábban. A mellkasa is szélesebb volt, a karjai pedig erősek. Felemeltem a lófarkát, és a nyakszirtjét gyömöszöltem. – Ez jólesik. Extra hosszú masszázst kapott, aminek a vége felé ezt mondta: – Te még mindig szép vagy, Anna. Ha netán kétségeid lettek volna. Elvörösödtem, de mosolyogtam. – Nem gondolkodtam rajta, T.J. De azért köszönöm. Két éjszakával később először aludtunk az új házunkban. Úgy döntöttünk, hogy két szoba helyett inkább egy nagyot építünk, ami kellő helyet biztosított. A házban rendesen lehetett öltözködni, és már nem kellett a tutajban szorongani. A bőröndöm és a szerszámosláda a sarokban volt, mellettük a gitártok, amellett pedig az elsősegélycsomag, a kés és a kötél. T.J. levette a tutajról a ponyvát – hiszen volt már rendes tetőnk –, és a leereszthető részéből ablakokat csináltunk, amik beeresztették a fényt és a levegőt. A tutaj műanyag oldalait használtuk zsalugáternek, amiket éjszakára becsuktunk. Odaszegezte a sátorlapot a ház elejéhez, kifeszítette és hosszú botokra erősítette, amiket melyen a földbe szúrt, aztán egy lyukat ásott alatta. – Büszke vagyok rád, T.J. Csonti is az lenne.

– Köszönöm, Anna, Sokat fejlődtünk a földön alvós éjszakáink óta. Két számkivetett voltunk, akik játszóházat építettek. Egy hidroplán landolt a lagúnában, amíg mi úsztunk. A pilóta kinyitotta az ajtót, kidugta a lejét, és így szólt: – Végre megtaláltunk titeket! Mar ősidők óta kutatunk! Ötvenkét éves voltam. Felébredtem, izzadságban úszva, es megpróbáltam elfojtani egy sikoltást, de már késő volt T.J. nem volt az ágyban. Az utóbbi időben sok időt töltött az erdőben, fát szedett reggel és este is. Felöltöztem, megmostam a fogam, és kimentem a kókusz-pálmához. Amíg kókuszt szedtem, egy leesett a fáról, és majdnem fejbe vágott. Megijedtem, félre ugrottam, és azt kiáltottam: – Az istenit! Amikor visszatértem a házhoz, megnéztem a vízgyűjtőt. Február volt, a száraz évszak közepe, így nem volt benne sok víz. Kiesett a kezemből, és elsírtam magam, amikor a víz kiömlött a földre. T.J. egy teli hátizsák tűzifával tért vissza. – Szia! – köszönt, miközben letette hátizsákját. – Mi a baj? Megtöröltem a szemem a kézfejemmel. – Semmi, csak fáradt vagyok, és mérges magamra. Kiöntöttem a vizet. – Azzal megint sírva fakadtam. – Semmi gond. Valószínűleg később úgyis esni fog. – De lehet, hogy nem. Tegnap is alig esett. – A földre huppantam, és butának éreztem magam. Leült mellém. – Ez most a PMS, vagy mi? Összeszorítottam a szemem, és akarattal visszatartottam a könnyeimet. – Nem, csak vacak reggelem van. – Feküdj vissza aludni! – javasolta. – Majd felébresztelek, ha már megjöttem a horgászásból, oké? – Oké. Arra ébredtem, hogy T.J. a kezem simogatja. – Készen van a hal – mondta, és kinyújtózott mellettem. – Miért nem ébresztettél fel, hogy megpucoljam őket? – Gondoltam, jól fog esni, ha tovább aludhatsz. – Köszönöm. Tényleg jól esett. – Sajnálom, hogy említettem azt a PMS-témát. Igazából nem is tudok róla semmit. – Nem gond, jogos kérdés volt. – Kicsit haboztam. – Egyébként már nincs havi vérzésem. Egy ideje már nincs. – Még volt tampon a bőröndömben. T.J. zavartnak tűnt. – Miért? – Nem tudom. Túl vékony vagyok. Stressz. Alultápláltság. Válassz egyet! – Ó! – mondta meglepetten. Az oldalunkon feküdtünk egymással szemben. – Rossz álmom volt ma reggel. Egy hidroplán landolt a lagúnában, amíg mi úsztunk. – Ez jó álomnak tűnik. – Ötvenkét éves voltam, amikor megtaláltak bennünket. – Akkor tényleg sokáig voltunk elveszettek. Ezért voltál ennyire ideges? – Szeretnék gyereket. – Igen? – Igen. Kettőt, vagy inkább hármat. Na, John ezt sem akarta. Ha ötvenkét éves koromig nem találnak meg bennünket, akkor már túl késő lesz. Már a negyvenkettő is necces. Persze, bármikor örökbe fogadhatok, de szeretnék legalább egyet szülni. – Kihúztam egy szálat a pokrócból. – Hülyeség gyerekre

gondolni, amikor annyi minden más van itt, amire gondolni kell. És tudom, hogy neked még messze van ez az idő, de én szeretnek gyerekeket egyszer. – Én is gondolkodtam a gyerektémán. De steril vagyok. A bejelentése annyira váratlan volt, hogy nem is tudtam, mit mondjak. – A rák miatt? – Aha. Rengeteg kemót kaptam. – Istenem, T.J.! Sajnálom. Nem gondoltam volna. – Nincs is hasonló ahhoz, mint amikor olyasvalaki előtt beszélsz gyerekekről, akinek a termékenységét el kellett venni a túlélés érdekében. – Semmi gond. Átbeszéltük az orvossal, mielőtt megkezdtük a kemoterápiát. Megmagyarázta, hogy ha valaha szeretnék gyereket, akkor azonnal tegyek letétbe spermát, mert miután megkezdem a terápiát, már túl késő lesz. Úgy döntöttem, hogy megadom magamnak ezt az esélyt. – Hűha! Nem éppen az a fajta döntés, amivel a tizenöt éves fiúk szembesülni szoktak. – Nem, inkább arra kell gondolnunk, hogyan ne ejtsünk teherbe valakit. De a következők talán jobb kedvre derítenek majd. Anyám azt mondta, hogy elvisz a spermabankba a meg – beszélt időpontban, és odaadta apám régi Playboy magazinjait – mellesleg, voltak nekem sokkal mocskosabb dolgaim is a szekrényben –, aztán megkérdezte, teljesen komolyan, hogy tudom-e, mit kell tennem. – Te most viccelsz, ugye? – Nem. – Nevetni kezdett. – Tizenöt éves voltam, Anna. Profi módon csináltam, és nem akartam anyámmal arról beszélni, hogyan verem ki. – Istenem, ebbe belepusztulok! – A nevetéstől csorogtak a könnyeim. – Igen, amikor másodszor mentem a spermabankba, már apám vitt. Megtöröltem a szemem, miközben egy utolsó kuncogást hallattam. – Akarod tudni, hogy mi a legjobb tulajdonságod? – Az, hogy jól nézek ki? – vágta rá. Megint nevetni kezdtem. – Látom, a bók azonnal a fejedbe szállt. Nem, nem erre gondoltam. Szeretném, ha tudnád, hogy szinte lehetetlen nem boldognak lenni, amikor itt vagy. – Tényleg? Köszönöm. – Megveregette a kezem. – Ne aggódj, Anna! Egy napon megtalálnak bennünket, és lesznek gyerekeid. – Remélem. – Tik-tak, ketyeg a biológiai órám, tudod?

22. FEJEZET T.J. Az erdőben voltam, amikor Anna sikított. A ház felől hallatszott, és amikor kiértem a fák közül, a hang felé futottam. Megpróbált felállni, majd összeesett. Levegőért kapkodva mondta: – Medúza. A csápjai piros foltokat hagytak a lábán, a hasán és a mellén. Nem tudtam, mit tegyek. – Szedd le őket rólam! – kiáltotta. Amikor lenéztem, áttetsző csápokat láttam, amik még mindig a hasára és mellére voltak tapadva. Miközben lehúztam egyet, engem is megcsípett. Odafutottam a vízgyűjtőhöz, és felkaptam mellőle a műanyag tárolót. Megtöltöttem, visszafutottam Annához, és leöntöttem friss vízzel. A csápok nem jöttek le, és Anna kiáltozott fájdalmában, mintha csak még rosszabb lett volna a helyzet. – T.J., próbáld a tengervizet! – hadarta. – Siess! A műanyag edénnyel a kezemben lerohantam a partra, és megtöltöttem óceánvízzel. Visszafutottam, és amikor ráöntöttem a sós vizet, nem sikított. Csak nyögött a földön, amíg én megpróbáltam kitalálni, mit tegyek. Abból tudtam, hogy még vannak fájdalmai, hogy vergődött és próbált kényelmes pózt találni. Eszembe jutott a szemöldökcsipesz, és elrohantam Anna bőröndjéhez, hogy elhozzam. Amikor visszaértem, olyan gyorsan szedtem le a csápokat, ahogy csak tudtam. Becsukta a szemét, és nyöszörgött. Majdnem mindet leszedtem már, amikor Anna bőre elkezdett pirosodni, nemcsak ott, ahol megcsípték, hanem mindenütt. A szemhéja és az ajkai is felpuffadtak. Bepánikoltam, és öntöttem rá még sós vizet, de nem segített. A szeme úgy bedagadt, hogy nem tudta kinyitni. Befutottam a menedékbe, megkerestem az elsősegélycsomagot, visszarohantam vele, kinyitottam, és a tartalmát a homokba ráztam. Amikor felvettem a piros folyadékos üveget, eszembe jutottak Anna szavai. Ez megmentheti az életed. Megállítja az allergiás reakciókat. Anna arca egy léggömbre emlékeztetett, és az ajkai annyira feldagadtak, hogy a bőre szétrepedt. Kicsit vesződtem a gyerekbiztos kupakkal, de miután kinyitottam, átkaroltam Annát, felemeltem és megemeltem a fejét, majd jócskán leöntöttem a Benadrylból a torkán. Köhögött és köpködött, én pedig nem tudtam, mennyit adtam neki. A bikinije félrecsúszott, amikor felemeltem. Túl nagy volt neki, mert lefogyott, és amikor lenéztem, láttam, hogy volt még rajta csáp, ami égette. Lerántottam a felsőjét, és felszisszentem, amikor megláttam a foltokat a mellén. Visszafektettem, ráöntöttem a maradék sós vizet, és leszedtem a csápokat a csipesszel. Levettem a pólómat, és betakartam vele úgy, hogy a széleit alágyűrtem. – Rendbe fogsz jönni, Anna. – Aztán csak fogtam a kezét, és vártam. Amikor a bőre már nem volt olyan piros, és a duzzanat is csökkent, átnéztem az elsősegélycsomag földre szórt tartalmát. Miután elolvastam minden címkét, a kortizon krémet választottam. A lábaival kezdtem, és felfelé haladva bekentem minden heget, amit találtam. – Jobb így? – Igen – suttogta. A szeme már nem volt annyira bedagadva, de még nem tudta kinyitni. Annyira fáradt vagyok! Nem tudtam, hogy hagyjam-e aludni, mert féltem, hogy véletlenül túl sok gyógyszert adtam neki. Amikor megnéztem a benadrylos üveget, láttam, hogy van még benne bőven, és a címkén az állt, hogy álmosságot okozhat.

– Minden rendben, aludj csak! Elaludt, még mielőtt a mondat végére értem. Bekentem a hasát is, de amikor a melléhez értem, haboztam. Nem hiszem, hogy tudta, hogy levettem a felsőjét, de lehet, hogy csak nem érdekelte. Felemeltem a pólót a melléről, és visszahőköltem. A mellei rettenetesen néztek ki. Hólyagok voltak rajtuk, amik közül néhányon már varosodott az alvadt vér. Összeszedtem magam, arra gondoltam, hogy segítenem kell neki, és az ujjhegyeimmel bekentem a melleit. Amikor befejeztem, átnéztem, hogy nem hagytam-e ki egyetlen hólyagot sem. A bőre színe már normális volt, és a duzzanatok elmúltak. Vártam még egy kicsit, aztán felemeltem és a házba vittem.

23. FEJEZET Anna Kinyitottam a szemem és felsóhajtottam, mert az égő, szúró fájdalom elmúlt. T.J. mellettem aludt, mélyen és egyenletesen lélegzett. Deréktól felfelé meztelen voltam, és valami puha takart be. Felültem, felvettem a pólót, és közben magamba szívtam T.J. ismerős illatát. Az oldalamra feküdtem, aztán ismét elaludtam. Reggel egyedül ébredtem. Felemeltem a póló alját. A csápok halványpiros nyomai még ott voltak, és bizonyára még sokáig ott is lesznek. Még feljebb emeltem, és megrémültem a melleim állapotától. Mélyvörös csíkok tarkították őket, varosak és véresek voltak. Ledobtam a pólót, felvettem a rövidnadrágomat, és kimentem a házból elvégezni a dolgom. T.J. a tűzzel bíbelődött, amikor visszaértem. Felállt. – Hogy érzed magad? – Majdnem teljesen jól. – Felemeltem kissé a pólóm, és megmutattam a hasam. Végigsimította a csápok helyét az ujjával. – Fáj? – Nem igazán. – És ott? – A melleimre mutatott. – Ott már nem olyan jó a helyzet. – Sajnálom. Volt néhány csáp a felsődben is, ami még égetett, és azokat nem vettem észre azonnal. Nem emlékeztem, hogy levette a felsőmet, csak a fájdalom jutott eszembe. – Semmi gond, nem tudhattad. – Vörös lettél és bedagadtál. – Igen? – Erre sem emlékeztem. – Benadrylt adtam neked. Az kiütött. – Jól tetted. Bement a házba, és kihozta a kortizon kenőcsöt. – Ezt kentem a bőrödre. Úgy tűnt, segít. Te magad is ezt mondtad, mielőtt elaludtál. Elvettem a tubust a kinyújtott kezéből. Vajon a melleimet is bekente? Arra gondoltam, hogy ott fekszem a homokban, csak az alsóm van rajtam, miközben ő a krémet keni a bőrömre, és nem tudtam ránézni. – Köszönöm – mondtam. – Láttad a medúzát, mielőtt megcsípett? – Nem, csak a fájdalmat éreztem. – Nem láttam eddig egyet sem a lagúnában. – Én sem. Ez az egy biztos rossz irányba fordult a zátonyoknál. – Bementem a házba a fogkefémért, és csak egy nagyon kis adag fogkrémet nyomtam rá. Amikor kijöttem, még hozzátettem: – Legalább nem a halálosak közül való volt. T.J. megrettenve nézett rám. – A medúzacsípés halálos is lehet? Kivettem a számból a fogkefét. – Némelyik igen. Aznap nem mentünk be a vízbe. A parton járkáltam és a vizet vizslattam medúzákat keresve, és megállás nélkül arra gondoltam, hogy ha nem is látjuk a veszélyt az óceánban, az még nem jelenti azt, hogy nincs ott. És azon is tűnődtem, hogy elfogy-e az elsősegélycsomagunkból valami, ami egy napon

megmenthetné valamelyikünk életét. 2003 júniusában T.J.-jel már két éve éltünk a szigeten. Én harminckettő lettem, ő pedig a tizenkilencediket töltötte néhány hónap múlva. Addigra már majdnem száznyolcvanöt centi magas volt, és semmi kisfiús nem volt benne. Néha, amikor figyeltem horgászás közben, vagy, ahogy javította a házat, vagy amikor kilépett az erdőből, amit mellesleg már úgy ismert, mint a saját tenyerét, azon tűnődtem, vajon úgy érzi-e, hogy övé a sziget. Az a hely, ahol azt tehet, amit csak akar, és minden elfogadható mindaddig, amíg életben maradunk. Keresztbe tett lábbal ültünk a vízparton, közel egymáshoz, hogy megborotválhassam. Előrehajolt és a kezeit a combjaimra tette, hogy könnyebben megtartsa az egyensúlyát. – Mikor lettem én a magánborbélyod? – élcelődtem. – Egy időben fürdettelek. Most borotvállak. – Felkentem a borotvahabot az arcára, és észrevettem, hogy már csak kevés van belőle. Szélesen mosolygott rám. – Szerencsés vagyok? – El vagy kényeztetve. Ha elkerülünk erről a szigetről, magadat kell majd borotválnod. – Az egyáltalán nem lenne érdekes. – Azért megoldod majd. Befejeztem a borotválást, és visszamentünk a házhoz, készen az előtető alatti szundikálásra. – Tudod, Anna, én is szívesen megfürdetlek és megborotvállak. Csak szólj! Nevettem. – Nem, kösz, egyedül is megy. – Biztos? – Mellettem feküdt a pokrócon, átnyúlt, felemelte a karom, majd végighúzta a kezét a belső felén. – Hű, de puha! – Állítsd le magad! Nagyon csiklandós vagyok. – Eltoltam a kezét. – És a lábad? – kérdezte, és mielőtt válaszolni tudtam volna, lenyúlt és lassan végigsimította a lábam a bokámtól a combomig. A forróság, ami elöntötte a testem, meglepett. Valami hangot hallattam, félig meglepettség, félig nyögés volt; nem tudtam visszafogni, és kiszaladt. T.J. szemei elkerekedtek, és tátott szájjal bámult rám. Aztán elvigyorodott, láthatóan elégedettséggel töltötte el, hogy milyen hatással volt rám az érintése. Mély levegőt vettem, és azt mondtam: – Meg tudom oldani a saját szépészkedésemet. – Csak szerettem volna visszaadni azt a sok segítséget. – Ez valóban szép tőled, T.J. Most aludj! Nevetve fordult el tőlem az oldalára. A hátamon feküdtem, és becsuktam a szemem. Ő még csak tizennyolc. Túl fiatal. Egy hang a fejemben ezt mondta: Gyakorlatilag elég idős már. Pár nappal később a delfinekkel úsztunk. Négyen voltak, és figyeltük, ahogy ugrándoznak körülöttünk. Nevet szerettem volna adni nekik, de nem tudtam megkülönböztetni őket egy – mástól. Amikor a delfinek elmentek, T.J.-jel a parton ültünk. Beleástam a lábujjaimat a puha, fehér homokba. – Nem azt mondtad, hogy meg fürdesz? – kérdezte. – De igen. De nem hoztam magammal semmit. A tisztálkodó szereink gyorsan fogytak. Csak heti egyszer fürödtünk szappannal. Már nem is figyeltem arra, hogy milyen a szagunk. – Majd idehozom, ami kell neked. – Tényleg? – Persze.

– Jó, de kell ruha is. – Nem gond. Mindent odahozott, és letette a homokba. Megvártam, amíg elmegy, aztán levetkőztem. Amikor végeztem a fürdéssel, vártam egy kicsit, hogy megszáradjak a napon. Odasétáltam a ruháimhoz, és arra számítottam, hogy ujjatlan pólót, rövidnadrágot vagy bikinit találok. Meglepett, hogy mit választott ki nekem. Egy ruhát, az egyetlent, amit becsomagoltam. Az egyik kedvenc ruhám volt, rövid, világoskék, halvány csíkokkal. Választott még egy csipkés rózsaszín bugyit is, és éreztem, hogy elpirulok. Elfelejtette a melltartót, vagy lehet, hogy nem felejtette el, de mindegy, mert ezzel a ruhával amúgy sem szoktam hordani. Beleléptem a bugyiba, és a fejemen át magamra húztam a ruhát. Amikor visszaértem a házhoz, T.J. tátott szájjal megbámult. – Van vacsorafoglalásunk, amiről nem tudok? – kérdeztem. – Bár lenne! – felelte. Megálltam előtte. – Miért a ruha? Megvonta a vállát. – Mert úgy gondoltam, jól néznél ki benne. – Levette a napszemüvegét, és tetőtől talpig végigmért. – És tényleg. – Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy elpirulok. Elment horgászni, én pedig ültem az előtető alatt a pokrócon, és vártam, hogy visszajöjjön. Gyakran felfigyeltem rá, hogy T.J. bámul, de soha nem volt ennyire nyilvánvaló. Egyre bátrabban feszegette a határait. Ha azelőtt meg is próbálta elrejteni az érzéseit, most már nem tette. Nem tudtam, mik a tervei, vagy vannak-e egyáltalán, de azt igen, hogy hamarosan bonyodalmak adódnak majd. Ennyit biztosan tudtam. – Kár, hogy nincs ollónk – mondtam. A ház előtt ültem a pokrócon, egy héttel a ruhaügy után, és próbáltam kifésülni a csomókat a hajamból. Majdnem a fenekemig ért, és az őrületbe kergetett. – Hagynom kellett volna, hogy levágj belőle valamennyit, amikor még nem volt ilyen életlen a kés – tettem hozzá. Odapillantottam a tűzre. – Arra gondolsz, hogy le kellene égetni valamennyit? – kérdezte. Úgy néztem rá, mint egy bolondra. – Nem. Talán. Folytattam a fésülködést. T.J. odajött és kinyújtotta a kezét. – Add ide a kefét! Majd én megcsinálom. Látod? Most visszafizetem neked a borotválásokat. Odaadtam neki a kefét. – Tessék. A ház falának dőlt, én pedig elé ültem. Elkezdte fésülni a hajam. – Rengeteg hajad van – közölte. – Tudom. Tényleg túl hosszú. – Szeretem a hosszú hajat. T.J. türelmesen bontogatta a csomókat, mindig csak egy kis részen dolgozva. A Nap erősen tűzött, de az előtető árnyékot vetett ránk. Az óceán felől hűvös szellő fújt. A zátonyokra futó hullámok örökös moraja és a fésű lágy mozgása a hajamban teljesen ellazított. Felemelte a hajam a nyakamról, aztán magához húzott, úgy, hogy a hátammal a mellkasának dőltem. Elfordítottam a fejem, ő oldalra dobta a hajam, ami így a jobb vállamra esett. Folytatta a fésülést, és

olyan jólesett, hogy egy idő után becsuktam a szemem és elaludtam. Amikor felébredtem, T.J. légzéséből tudtam, hogy ő is elaludt. Karjai hátulról a csípőm körül voltak, és összekulcsolva pihentek a bikini alsóm fölött a bőrömön. Újra becsuktam a szemem, és arra gondoltam, milyen jó érzés a karjait érezni magamon. Megmozdult és belesuttogta a fülembe: – Ébren vagy? – Aha. Szundítottam egy jót. – Én is. Nem igazán akartam, de felálltam, így a kezei lecsúsztak a hasamról. A hajam kibontva hullott a hátamra. Átnéztem a vállam fölött, és elmosolyodtam. – Köszönöm, hogy kifésülted a hajam. A szemében álmosság látszott, és még valami más is. Valami, ami egyértelműen vágynak tűnt. – Bármikor. A szívem kalapálni kezdett. Remegett a gyomrom, és forróság öntött el. Amikor azt feltételeztem, hogy bonyolulttá válik a kapcsolatunk, nagyon enyhén fogalmaztam.

24. FEJEZET T.J. Figyeltem, ahogy Anna elmegy, miután kifésültem a haját. Az járt a fejemben, amikor a minap felnyögött, amikor hozzáértem a lábához. Arra gondoltam, vajon ilyen hangot adna-e ki akkor is, ha valami mást csinálnék a kezeimmel. A vágy, hogy benyúljak a bikini alsója alá és kiderítsem, szinte legyőzhetetlen volt. Ha Chicagóban lettünk volna, esélyem sincs nála. De arra gondoltam, hogy itt, ezen a szigeten van. Oda-vissza úszkáltunk a lagúnában és vártuk a delfineket. – Unatkozom – panaszkodtam. – Én is – mondta, miközben a hátán lebegett. – Hé, próbáljuk ki, hogy meg tudjuk-e csinálni azt az emelést, amit Johnny és Baby. – Lövésem sincs, hogy miről beszélsz. – Még soha nem láttad a Dirty Dancinget? – Nem. – Bár a címe nem hangzott rosszul. – Nagyon jó film. Még a gimnáziumban láttam. 1987-ben, azt hiszem. – Akkor kétéves voltam. – Néha elfelejtem, hogy mennyire fiatal vagy. T.J. megrázta a fejét. – Nem vagyok annyira fiatal. – Mindegy. Szóval, Patrick Swayze játszotta azt a bizonyos Johnny Casde-t, aki tánctanár volt egy Catskills nevű helyen. Jennifer Grey játszotta Baby Housemant, aki a családjával nyaralt ott. – Anna egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Van egy ötletem. Baby és a családja az egész nyári vakációjukat távol töltötték az otthonuktól. Pont, mint te is. – Ő is mérges volt emiatt? – tudakoltam. Anna megrázta a fejét, és nevetett. – Nem hinném. Összejöttek Johnnyval, és sok időt töltöttek az ágyban. – Én miért nem láttam ezt a filmet? Marha jól hangzik. – De aztán Penny, Johnny táncpartnere terhes lett, és Babynek kellett beugrania. És volt az a nagyon nehéz emeléses figura, amit Baby először nem tudott megcsinálni, ezért a vízben gyakorolták. – És ezt szeretnéd csinálni? – Ha ez azzal járt, hogy tapizhatom, akkor bármit. – Mindig is ki szerettem volna próbálni. Nem lehet annyira nehéz. Elém állt és magyarázni kezdett: – Oké, most feléd fogok futni, és amikor felugrok, tedd ide a kezeidet. – Fogta mind a két kezem, és a csípőjére tette. – Aztán emelj fel, egyenesen a fejed fölé. Szerinted fel tudsz emelni? A szemeimet forgattam. – Persze, hogy fel tudlak emelni. – Valami furcsa oknál fogva Babyn nadrág volt a vízben, amikor ezt gyakorolták, amit sose értettem. Oké, kész vagy? Bólintottam, Anna pedig felém futott és felugrott. Abban a pillanatban, amikor a kezeim hozzáértek, rám rogyott, állítólag azért, mert annyira csiklandós. Az öle az arcomon landolt. Kibogoztuk magunkat, és rám szólt: – Legközelebb ne csiklandozz! Nevettem.

– Nem csiklandoztalak. Csak oda tettem a kezem, ahova mondtad. – Rendben, akkor próbáljuk meg még egyszer! – Hátrébb ment, hogy nekifuthasson. – Jövök! Ezúttal túl mély volt a víz ott, ahol felemeltem, így nem tudtam talpon maradni. Hátraestem, ő pedig rám, de ez egyáltalán nem volt rossz. – Basszus, ez az én hibám volt – mondtam. – Sekélyebb vízben kell csinálni. Próbáld újra! Ezúttal összejött. Felemeltem, ő pedig kinyújtotta a kezeit és a lábait, és homorított a hátával. – Megcsináltak! – kiáltotta. Addig tartottam így, amíg csak tudtam, aztán leeresztettem a karjaimat. Tettem néhány lépést hatra, így egy kisebb mélyedés mögé kerültem, ezért amikor a lábai a mederhez értek, a feje is alámerült. Lenyúltam és felemeltem. Nagy levegőt vett és a karjait a nyakam köré fonta. Pár másodperc múlva a lábaival átfonta a derekamat, és tovább kapaszkodott. Meglepettnek tűnt, talán mert nem várta, hogy a víz ellepi, vagy talán mert a kezeim a fenekén voltak. – Most egyáltalán nem unatkozom, Anna. – Az igazság az, hogy ha csak egy kicsit is lejjebb eresztem, azonnal rájött volna, mennyire nem unatkozom. – Akkor jó. – A karjai és a lábai még körém voltak fonva, én pedig éppen azon gondolkodtam, hogy megcsókolom, amikor így szólt: – Társaságunk van. Hátranéztem, és láttam, hogy n é g y delfin úszik be a lagúnába, majd az orrukkal böködtek minket, kérve, hogy játsszunk velük. Csalódottan húzódtam a part sekélyebb részére, ahol letettem Annit, hogy a lábai biztosan az óceán medrén álljanak. Szerettem a delfinekkel játszani, de sokkal jobban szerettem Annával.

25. FEJEZET Anna Az előtető alatt ülve pókereztünk, és közben figyeltük, hogyan közeledik a vihar. Villámok cikáztak az égen, és a nedves levegő egybefüggő lepelként borult ránk. Aztán a szél felkapta és szétszórta a kártyáinkat. – Szerintem menjünk be! – javasolta T.J. Odabenn kinyújtóztam mellette a tutajban, és figyeltem, ahogy minden villámlás megvilágítja a ház belsejét. – Ma éjjel nem alszunk sokat – jegyeztem meg. – Valószínűleg nem. Egymás mellett feküdtünk, és hallgattuk, ahogy az eső a házat veri. Csak pár másodperc választotta el a villámokat a mennydörgéstől. – Eddig soha nem volt még ennyi villámlás – állapítottam meg. Még ijesztőbb volt, hogy a tarkómon és a karomon is felállt a szőr a levegőben levő elektromosság miatt. Azt mondogattam magamnak, hogy hamarosan elmúlik a vihar, de az órák múlásával egyre csak erősödött. Amikor a falak is rezegni kezdtek, T.J. kimászott a tutajból, és belenyúlt a bőröndömbe. Hátrafordult, és odadobta a farmerem: – Vedd ezt fel! Ő is belebújt a saját farmerébe. Aztán fogta a horgászbotját, és a gitártokba tette. – Ezt most miért csinálod? – Mert nem hiszem, hogy ezt itt átvészelhetjük. Kimásztam az ágyból, és felvettem a farmerem a rövidnadrágomra. – És hova mehetnénk? – Tudtam, amint kimondtam. Nem! Nincs az az isten, hogy oda bemenjek! Más viharokat is átvészeltünk már. Itt maradhatunk. T.J. fogta a hátizsákját, beletette a kést, a kötelet és az első – segélycsomagot. Odadobta a tornacipőm, és magára rántotta a Nike cipőit úgy, hogy ki sem fűzte előtte. – Még sosem volt ennyire erős vihar – emlékeztetett. – És ezt te is tudod. Épp vitatkozni akartam, amikor a szél letépte a tetőnket. T.J. tudta, hogy ő győzött. – Gyerünk! – nógatott, de alig hallatszott az üvöltő szélben. A hátára vette a hátizsákot, nekem pedig odanyújtotta a gitártokot. – Ezt hoznod kell! Az egyik kezével felvette a szerszámosládát, a másikkal a bőröndömet, és átsiettünk az erdőn a barlangig. Az eső vert minket, és a szél olyan vadul fújt, hogy azt hittem, elvisz. A barlang bejáratánál megtorpantam. – Anna, befelé! – kiabálta. Lehajoltam, és próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy bemásszak. A fejem fölött akkorát reccsent egy ág, mintha puskalövés lett volna. T.J. a fenekemre tette a kezét, és belökött. Utánam lökte a gitártokot, a szerszámosládát és a bőröndöt, aztán ő is bemászott, pont mielőtt a fa lezuhant és elzárta a barlang bejáratát, és teljes sötétség lett. Belegurultam Csontiba, mint a tekegolyó a bábuk közé. A csontváz szétszóródott a barlang talaján, és pár másodperc múlva T.J. is mellettem landolt. Ketten – meg persze az a kevés tulajdonunk – alig fértünk el a szűk helyen. A hátunkon feküdtünk, váll váll mellett, és ha kinyújtottam a karom, elértem a barlang falát tőlem csak pár centire jobbra, és T.J. is

elérhette tőle balra. A barlang levegőjét föld, rothadó növények és állatok – remélhetőleg nem denevérek – szaga töltötte be. Örültem, hogy farmerben vagyok, és bokában keresztbe tettem a lábam, hogy semmi se mászhasson fel a lábaimon. A plafon mintegy fél méterre lehetett fölöttünk. Olyan volt, mint egy koporsóban feküdni, bezárva. Pánikolni kezdtem, a szívverésem az egekbe szökött, és úgy éreztem, nem kapok elég levegőt. – Próbálj kicsit lassabban lélegezni! – tanácsolta T.J. – Amint elül a vihar, kimegyünk innen. Becsuktam a szemem, a be- és kilégzésre összpontosítottam. Csak zárj ki mindent! Most nem mehetsz ki a barlangból! T.J. megfogta a kezem, ujjait az ujjaim köré fonta, és gyengéden megszorította. Visszaszorítottam, és úgy kapaszkodtam bele, mint az utolsó szalmaszálba. – Ne engedd el! – suttogtam. – Nem is akartam. Órákat voltunk a barlangban, és hallgattuk, ahogy odakinn tombol a vihar. Amikor végre vége lett, T.J. félrelökte a faágakat a bejárat elől. A Nap magasan volt, amikor kimásztunk. Megrettenve néztük a pusztítást. A vihar annyi fát döntött ki, hogy úgy éreztük, labirintuson át kell a parthoz mennünk. Amikor végre kiértünk az erdőből, mindketten csak bámultunk. A ház sehol sem volt. T.J. a helyet bámulta, ahol nemrég még állt. Átöleltem, és azt mondtam: – Sajnálom. Nem válaszolt, de átölelt, és sokáig álltunk így. Átnéztük a területet, és rábukkantunk a tutajra egy fa tövében. Figyelmesen átnéztük lyukakat keresve, hallgatva, hogy ereszt-e valahol, de semmit sem találtunk. A vízgyűjtőnk az óceánban úszott pár méterre a parttól, míg a sátorlap és a tetőponyva az alatt a farakás alatt hevert, ami egykor az otthonunk volt. A székpárnák, a mentőmellények és a takaró mind szanaszét hevertek a homokban. Hagytuk, hadd száradjanak meg a napon. Felerősítettük a tetőponyvát a tutajra, de T.J. levágta a nejlon oldalakat, amikor a házat építette. A ponyva megvédett minket az esőtől, de nem volt semmi védelmünk a szúnyogok A nap hátralevő részében új menedéket építettünk, tűzifát gyűjtöttünk, amit bent halmoztuk fel, hogy ki tudjon száradni. T.J. elment horgászni, én pedig kókuszt és kenyérgyümölcsöt szedtem. Később a tűz mellett ettük a halat, és alig tudtuk nyitva tartani a szemünket. Hála istennek, a tutaj nem sérült meg, és napnyugtakor aludni tértünk. Azonnal álomba zuhantam, egy kissé nedves üléspárnával a fejem alatt. Oda-vissza úszkáltam a lagúnában. T.J. a ház újraépítésén dolgozott, és megígérte, hogy csatlakozik hozzám, amint felszegel még néhány deszkát. A vágy, hogy újra tető legyen a fejünk fölött, szinte a hatalmába kerítette, és a vihar óta eltelt hat hétben nagyon szépen haladt a munkával. Már be is fejezte a vázat, és a falakat építette. Mivel egyszer már összehozott egy házat, most gyorsabban haladt, és egész nap dolgozott volna, ha nem bírom rá, hogy tartson szünetet. Éppen úsztam, amikor megjelent a parton. Hirtelen elkezdett rohanni a víz felé, közben kiabált és integetett, hogy menjek ki. Nem tudtam, hogy mitől ilyen izgatott, ezért megfordultam. Pár másodperccel azelőtt láttam meg az uszonyt, hogy lebukott volna a víz alá. Tudtam a méretéből és az alakjából, hogy nem delfin. T.J. a vízbe futott és kiabált: – Ússz, Anna, ússz! Nem mertem a hátam mögé nézni, és gyorsabban úsztam, mint valaha hittem volna, hogy lehetséges. Még mindig mély volt alattam a víz, de T.J. odaért hozzám, megfogta a karomat, és kirántott a part sekély

részére. Végre leért a lábam, és futni kezdtünk. Egész testemben remegtem. T.J. megmarkolta a vállaimat, és azt kérdezte: – Rendben vagy? – Szerinted mióta úszkálhatott a lagúnánkban? – kérdeztem. T.J. a türkiz vizet kémlelte. – Nem tudom. – Milyen cápa lehetett? – Talán szirti? – Nem mehetsz horgászni, T.J.! – figyelmeztettem, hiszen sokszor állt derékig érő vízben, mert a horgászzsinórunk nem volt valami hosszú. – Kijönnék, ha látnám az uszonyát. – Kivéve, ha nem. A következő pár napot a parton töltöttük, és a cápát lestük. A lagúna vize azonban nyugodt és csendes maradt. A delfinek jöttek, de én nem mentem be. Megegyeztünk, hogy fürdéskor is a part közelében maradunk, és csak akkor távolodunk el néhány méterre, amikor leöblítjük magunkat. Egy teljes hét telt el, amióta láttuk a cápát. Azt gondoltuk, hogy örökre elment, és hogy a feltűnése csak szokatlan rendel – lenesség volt, mint a medúzáé is. T.J. újra elkezdett horgászni. Pár nappal később a part közelében ültem és a lábaimat borotváltam. T.J. felém tartott a halakkal, amiket fogott, és figyelte, hogyan húzom lassan a borotvát felfelé a lábszáramon, amikor hirtelen megvágtam a térdem. Felszisszent. – Életlen a borotva – magyaráztam. Mellém ült. – Most nem mehetsz be a vízbe, Anna! Ebből tudtam, hogy a cápa visszatért. Elmesélte, hogy éppen kifogta az utolsó halat, amikor meglátta. – Oda-vissza úszott, a parttal párhuzamosan, és csak az uszonyának a hegye látszott ki a vízből. Úgy tűnt, hogy vadászik. – Ne horgássz többet, T.J.! Kérlek! Néha már alig bírtam lenyelni a halat, ami az étrendünk legnagyobb része volt. Naponta kerestünk rákot a parton egy kis változatosságot remélve, de szinte sosem találtunk, és egyikünk sem értette, miért. Kenyérgyümölcsön és kókuszon túlélünk, de tudtam, hogy mindaddig nagyon éhesek leszünk, amíg a cápa ott leselkedik a lagúnában. Két teljes hét telt el, és egyikünk sem látta a cápát. Én még most sem mentem közel a vízhez, kivéve, ha fürödnöm kellett, és akkor is csak térdig. A gyomrunk állandóan korgott. T.J. horgászni akart, de én kérleltem, hogy ne tegye. Elképzeltem, ahogy a cápa türelmesen várja, hogy egyikünk túl messzire tévedjen. T.J. úgy gondolta, hogy a cápa odébb állt, mert végre rájött, nincs semmi a lagúnában, amit szeretne. Egymással ellentétes elméleteink jó néhány nézeteltérést okoztak közöttünk. Már régen nem áltattam magam azzal, hogy bármilyen tekintélyem lenne T.J. fölött. Lehet, hogy idősebb voltam és több volt a tapasztalatom, de a szigeten ez nem számított. Napról napra éltünk, és együtt oldottuk meg a problémáinkat. De az, hogy egy olyan állat életterébe merészkedjen, ami meg is eheti, teljes hülyeségnek tűnt, amit el is mondtam neki, s valószínűleg emiatt lettem annyira ideges, amikor két nappal később vacsoraidő előtt megláttam, hogy a derékig érő vízben horgászik. A kezeimmel hadonásztam és ugráltam, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Azonnal gyere ki onnan! Lassan jött ki a vízből, elém állt és megkérdezte:

– Mi bajod? – Mit képzelsz, mit csinálsz? – Horgászom. Éhes vagyok, és te is. – Éhes, de élek, T.J., és te sem vagy sebezhetetlen. Élesen mellkason böktem minden szó után, ő pedig megfogta a kezem, hogy ne bökjem meg újra. – Jesszusom, higgadj már le! – Te mondtad pár nappal ezelőtt, hogy ne menjek a vízbe, most meg ott állsz benn derékig, mintha mi sem történt volna. – Te véreztél, Anna. És akkor sem mentél volna a vízbe, ha könyörgök, úgyhogy ne tegyél úgy, mintha az én tiltásom tartott volna vissza! – kiabálta. – Miért akarod mindenképpen veszélybe sodorni magad még azután is, hogy kértelek, ne tedd? – Mert az én döntésem, hogy bemegyek-e a vízbe, vagy sem, Anna, nem a tiéd. – A te döntésednek rám is hatása van, T.J., ezért azt gondolom, hogy jogom van beleszólni, ha ezek a döntések ennyire eszementek. – Könnyek szöktek a szemembe, és remegtek az ajkaim. Hátat fordítottam neki és elmasíroztam. Nem jött utánam. Mivel T.J. egy héttel azelőtt befejezte a ház újjáépítését, bementem az ajtón és lefeküdtem a tutajba. Amikor már nem sírtam, vettem néhány nagy, megnyugtató levegőt, és lehet, hogy el is szundítottam, mert amikor kinyitottam a szemem, T.J. mellettem feküdt a hátán, ébren. – Sajnálom – mondtuk egyszerre. – Ezt egyszerre mondtuk, tehát jössz egy kólával – nevettem. – Nagyot kérek, sok jéggel. Elmosolyodott. – Az első dolgom lesz, amint megszabadulunk erről a szigetről. Felé fordulva feltámaszkodtam a könyökömre. – Kiakadtam. Te is tudod, hogy nagyon félek. – Szerintem az a cápa tényleg elment. – Nem csak a cápáról van szó, T.J. – Vettem egy mély lélegzetet. – Fontos vagy nekem, nagyon fontos, és a gondolatától is rosszul vagyok, hogy megsérülsz vagy meghalsz. Csak azért tudom elviselni, hogy itt vagyok, mert itt vagy velem. – Túlélnéd, Anna. Mindent, amit én tudok, te is tudsz, és minden rendben lenne. – Nem lenne rendben. Otthon rendben van, hogy egyedül vagyok, de itt nincs, T.J. Ezen a szigeten nincs. – Könnyek szöktek a szemembe, amikor elképzeltem az elszigeteltséget és a fájdalmat, amit éreznék, ha T.J. meghalna. – Nem tudom, hogy belehalhat-e valaki a magányba, de egy idő után lehet, hogy szeretnék – suttogtam. Félig felült, és a kezét az alkaromra tette. – Ilyet ne is mondj! – De ez az igazság. És ne mondd nekem, hogy te nem gondoltál még erre! Először nem szólt semmit, és nem is nézett rám. Végül bólintott, és azt mondta: – Miután az a denevér megharapott. Könnyek folytak végig az arcomon. T.J. a mellkasához húzott, és simogatta a hátam, amíg sírtam, várva, hogy befejezzem. Egyikünkön sem volt sok ruha, csak egy-egy rövidnadrág, no meg rajtam egy bikinifelső, és a bőre érintése nem várt módon nyugtatott meg. Óceánillata volt, és ez az illat engem már mindig rá fog emlékeztetni. Sóhajtottam, megnyugodva a kiadós sírás után. Olyan régen ölelt meg valaki, hogy nem akartam mozdulni. Végül felemeltem a fejem. Két tenyerébe fogta az arcom, és a hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet. – Most jobb? – Igen.

Belenézett a szemembe, és így szólt: – Soha nem hagylak magadra, Anna. Ha rajtam múlik, soha. – Akkor kérlek, ne menj a vízbe! – Rendben. – Letörölt még néhány könnyet. – Ne aggódj! Kitalálunk valamit. Mindig kitalálunk valamit. – Nagyon fáradt vagyok, T.J. – Akkor csukd be a szemed! Félreértett. Úgy értettem, hogy általában fáradt. Attól, hogy mindig volt egy új megoldandó probléma, és állandóan azért aggódtam, nehogy valamelyikünk beteg legyen vagy megsérüljön. Nemsokára sötét lett, és jólesett a karjaiban lenni. Visszaeresztettem a fejem, és becsuktam a szemem. Még erősebben ölelt. Az egyik kezével simogatott, a vállamtól a hátam közepéig, a másik pedig a karomon pihent. – Melletted biztonságban érzem magam – suttogtam. – Biztonságban vagy. Engedtem az álomnak és a menekülésnek, amit hozott, de meg mertem volna esküdni, hogy pár másodperccel az álomba merülés előtt T.J. ajkai a leglágyabb és legédesebb csókot lehelték az enyéimre. Pirkadat előtt a karjaiban ébredtem, éhesen és szomjasan, és pisilnem is kellett. Kimásztam az ágyból, ki a házból és be az erdőbe, a visszaúton pedig megálltam kókuszt és kenyér – gyümölcsöt szedni. Az eget betöltötte a reggeli fény, miközben megmostam a fogam és megfésülködtem, aztán reggelit készítettem. Újra átgondoltam az előző napi eseményeket, amíg arra vártam, hogy T.J. felébredjen. Az ő vágya szinte tapintható volt, és úgy áradt belőle, mint tűzből a meleg. A légzése megváltozott, hangosabb lett, és a szíve ott kalapált az arcom alatt. Hatalmas önmegtartóztatást mutatott, és azon tűnődtem, vajon mennyi ideig elégszik meg azzal, hogy csupán megölel. Vajon mennyi ideig? Pár perccel később kilépett a házból, és lófarokba fogta a haját. – Szia! – Leült mellém, és kissé megszorította a vállam. – Hogy vagy ma reggel? – Térde az enyémhez ért. – Sokkal jobban. – Jól aludtál? – Igen. És te? Bólintott és mosolygott. – Nagyon jól aludtam, Anna. Reggeli után a parton ültünk. – Gondolkodtam – mondta, miközben épp az egyik szúnyogcsípését vakarta. – Mi lenne, ha a tutajt használnám horgászáshoz. Az ötlete halálra rémített. – Nem – tiltakoztam, és közben a fejem ráztam. – Mi van, ha a cápa kiharapja a tutajt? Vagy felborítja? – Nem a Cápa című filmben vagyunk, Anna. Mellesleg azt mondtad, hogy nem akarod, hogy a vízben álljak. – Igen, ezt jobban is elmagyarázhattam volna – vallottam be. – Ha a tutajról horgászom, nem kell éheznünk. Amikor a halat megemlítette, a hasam olyan hangosat mordult, mint Pavlov kutyájáé. – Nem tudom, T.J. Rossz ötletnek tűnik. – Nem megyek túl messzire. Csak olyan mélyre, hogy fogjak magunknak halat. – Rendben. De veled megyek. – Nem szükséges. – Dehogynem.

Le kellett ereszteni a tutajt, hogy ki tudjuk vinni a ház ajtaján. Aztán újra felfújtuk a szén-dioxidos palackból, és levittük a partra. – Meggondoltam magam – jelentettem ki. – Ez őrültség. Itt kell maradnunk a parton, ahol biztonságban vagyunk. T.J. vigyorgott. – És abban mi a buli? Beeveztünk a tutajjal a lagúna közepéig. T.J. csalit tett a horogra, és egymás után fogta a halakat egy tengervízzel teli műanyag edénybe. Nem tudtam nyugton ülni, és folyton a vizet lestem. T.J. lehúzott maga mellé. – Idegesítesz – mondta, és átölelt. – Fogok még néhány halat, aztán kimegyünk. A tutajnak már nem volt meg a ponyvája, így a Nap ránk tűzött. Csak bikiniben voltam, de így is szinte olvadtam a hőségben. T.J. az én cowboykalapomat viselte, de levette és a fejembe nyomta. – Le fog égni az orrod! – intett. – Majdnem meggyulladok. Meleg van idekinn. T.J. kinyúlt a tutajból, a tenyerébe mert egy kis vizet, és a mellemre öntötte, figyelve, hogyan csorog le lassan a köldökömig. A testem megfeszült, és a hőmérséklete vagy tíz fokkal feljebb szökött. Megint a vízbe akart nyúlni, de hirtelen megállt. – Ott van. – Kihúzta a horgászbotot a vízből. Hátranéztem a vállam fölött, és minden izmom megfeszült. Az uszony felénk siklott a vízben, vagy húsz méterre tőlünk. Amikor elég közel volt hozzánk, hogy jól lássuk, ösztönösen az evezőkért nyúltam, és adtam egyet T.J.-nek. Figyeltük, ahogy a cápa megkerüli a tutajt, de egyikünk sem szólt. – Ki akarok menni a partra – mondtam. T.J. bólintott. Evezni kezdtünk, a cápa pedig követett minket kifelé. Amikor már csak térdig ért a víz, T.J. kiugrott, és a partra húzta a tutajt, velem együtt. Kimásztam. – Mi a francot csináljunk most ezzel? – kérdezte. – Nem tudom. Mert tényleg nem tudtam, mit fogunk kezdeni egy közel háromméteres tigriscápával, ami a mi lagúnánkban él. Visszamentünk a házhoz. T.J. tüzet gyújtott, én pedig megtisztítottam és elkészítettem az ebédet. Az összes halat megettük, valósággal zabáltunk, mivel már régóta nem volt benne részünk. T.J. fel-alá járkált, miután befejezte az evést. – Nem hiszem el, hogy ott voltál a vízben, amikor az az izé is ott volt. – Megállt, és rám nézett. – Nem kell többé aggódnod amiatt, hogy az óceánban álldogálok. A tutajról fogok horgászni. Csak azt remélem, hogy nem fog kiharapni belőle egy darabot. – Itt a gond, T.J. Nem tudjuk állandóan leereszteni meg felfújni a tutajt, hogy ki és be hordozhassuk. Nem tudom, mennyi szén-dioxidunk maradt még. Amíg arról akarsz horgászni, kinn kell tartanunk. A fejünk fölött lesz a ponyva, de ennyi. Nem lesz semmi oltalmunk a szúnyogoktól a műanyag oldalak nélkül. T.J.-nek már egyébként is sok csípése volt amiatt, hogy állandóan az erdőben járt. – Tehát a cápa dönti el, hogy eszünk-e és hol alszunk, úgy tűnik. Ez baromság. A cápa diktálhat a vízben, de nem a szárazon. Meg kell ölnünk. – Most csak viccelsz, ugye? Egy igazi emberevővel megmérkőzni nem tűnt túl realisztikusnak, és arra gondoltam, hogy mi is meghalhatunk közben. T.J. bement a házba, majd a szerszámosládával tért vissza. Elővette a kötelet, kibontotta, és külön szálakra szedte. – Mi jár a fejedben? – kérdeztem, tartva a választól. – Ha meg tudok hajlítani néhány szöget, és a kötél végére erősíteni, akkor talán meg tudjuk akasztani a

cápát, és kihúzhatjuk a vízből. – Meg akarod próbálni kifogni? – Igen. – A tutajból? – Nem. A partról. Ha a parton maradunk, akkor talán van esélyünk. De a cápát a sekély vízbe kell csábítani – magyarázta. – Már tudjuk, hogy az lehetséges. Meg is lepődtem, hogy milyen közel jött a parthoz. T.J. bólintott. Egyikünk sem említette, hogy a cápa kiválóan úszott derékig érő vízben. T.J. félig a ház falába verte a szögeket, majd a kalapács villás végével meghajlította, mielőtt kihúzta volna őket. A kötél szálait a szögek feje köré kötötte, ezáltal hármas horgot képezve. – Nem tudom, mit használjunk csalinak – jegyezte meg. – Ma akarod megpróbálni kifogni? – Vissza akarom kapni a lagúnát, Anna. – A szemében elhatározás látszott, és úgy gondoltam, nem lenne értelme megpróbálni lebeszélni a tervéről. – Tudom, mire van szükségünk. – El sem hittem, hogy segítek ebben az eszement tervben. – Mire? – Egy csirkére. Ha élve tesszük rá a horogra, akkor ott fog kapálózni, és odavonzza a cápát. Megveregette a hátam. – Örülök, hogy velem tartasz ebben! – Nem szívesen. De abban azért egyetértettem T.J.-jel, hogy meg kell próbálnunk. A cápa, a medúza és olyan egyéb veszélyek ellenére, amiket nem is ismertünk, a lagúna a miénk volt, és meg tudtam érteni, hogy T.J. miért akar harcolni érte. Csak azt reméltem, hogy ezért nem fogunk az életünkkel fizetni. Amióta az első csirkét elkaptuk, az első karácsonyon, még kettőt fogtunk és ettünk meg. Úgy gondoltuk, hogy egy van még, vagy kettő, ha szerencsések vagyunk. Bár egy ideje nem láttunk és nem hallottunk egyet sem. Mintha tudták volna, hogy egyenként vadásszuk le őket. Átvizsgáltuk a szigetet, és már majdnem feladtuk, amikor meghallottuk a szárnycsapásokat. Kellett még vagy fél óra, hogy megfogjuk. Elfordultam, amikor T.J. a horogra húzta. Mellkasig ment a vízbe, bedobta a csirkét, amilyen messze csak tudta, aztán kirohant, és kissé megfeszítette a kötelet, hogy a feszesség legenyhébb változását is megérezze. A csirke ott csapkodott a felszínen, menekülni próbált. Rémülten figyeltük, ahogy a cápa szinte kiugrott a vízből és bekapta a csirkét. T.J. megrántotta a kötelet, amilyen erősen csak tudta, hogy belerántsa a horgot a húsába. – Azt hiszem megvan, Anna. Érzem, hogy húz. Tett néhány lépést hátra, belevájta a sarkát a homokba, és két kézzel tartotta a kötelet. Hirtelen rándult egyet a kötél, és T.J. előrerepült, arccal a homokba, amikor a cápa a parttal ellentétes irányba kezdett úszni. T.J. hátára ugrottam és a homokba vájtam az ujjaimat, miközben két körmöm is hátrahajlott. A cápa mindkettőnket húzott, mintha nem is lenne súlyunk. Amikor végre újra megvetettük a lábainkat, már térdig voltunk a vízben. – Állj mögém! – utasított T.J. Kétszer a karja köré tekerte a kötelet, én pedig megfogtam a végét. Tettünk pár lépést hátrafelé, és lecövekeltünk. A cápa vergődött oda-vissza, próbálta lenyelni a csirkét, miközben a horgunktól is igyekezett megszabadulni. Megint előrerántott minket. T.J. olyan erősen húzta vissza a kötelet, ahogy csak tudta, az alkarjai dagadtak az erőfeszítéstől. Izzadság folyt le az arcomon, miközben a kötélhúzás folytatódott, és már combközépig voltunk a vízben. A kezeim az idő előre haladtával égni kezdtek, és megértettem, hogy ezt a csatát nem nyerhetjük meg.

Azt hiszem, csak azért tudtuk addig is tartani a helyzetünket, mert a cápa megengedte. Három felnőtt férfira lett volna szükség, hogy eséllyel indulhassunk, ezért itt volt az ideje feladni. – Engedd el a kötelet, T.J.! Ki kell mennünk. Nem vitatkozott, de a kötél olyan feszesen volt a karjára tekerve, hogy nem tudott kiszabadulni. Miközben próbálkozott, a cápa mind mélyebbre húzta, és a víz már ellepte a fejét, amikor a kötél végül engedett. Megkönnyebbültem, mert azt hittem, elszakadt, de aztán rájöttem, hogy a cápa felénk úszik. – Kifelé a vízből, Anna! Megdermedtem, miközben figyeltem, ahogy T.J. kapkodva szedi le a kötelet a karjáról. Az uszony lebukott a felszín alá, és tudtam, hogy T.J. nem fog kiérni a partra időben. Sikítottam. De akkor a szemem sarkából észrevettem még több uszonyt, amik olyan gyorsan közeledtek, hogy szinte egybefolytak. A delfinek érkeztek meg, és kettő vagy három zárt csoportban úszott. Kimásztam a vízből, és figyeltem, ahogy körülveszik T.J.-t, és védik, amíg ő a partra úszik. Amikor ott állt mellettem a homokon, megöleltem és sírtam. Még négy delfin jött, már legalább heten voltak. Megtámadták a cápát, ütötték az orrukkal, tolva kifelé a sekély vízbe. T.J. észrevette a kötél végét, ami a delfinek raja mellett úszott. Bement érte, megfogta, és húztuk kifelé. A delfinek segítségével a cápa a parton végezte. Rázta jobbra-balra a fejét, és a szájában még csirketoll volt. T.J. egy nagy öleléssel felemelt. A dereka köré fontam a lábaimat, és együtt kiáltoztunk és örültünk. A delfinek izgatottan oda-vissza úszkáltak. Befutottunk a vízbe, és bár nehéz volt delfint ölelni, nekünk sikerült. Pár perc múlva szétszéledtek. Kimentünk a vízből és a cápa mellé álltunk, ami mozdulatlanul feküdt a homokon. – Nem tudom, mi történt volna, ha nem jönnek – mondtam. – Hát, szétkapott volna bennünket, annyi biztos. – Soha nem féltem még ennyire életemben. Azt hittem, meg fog enni téged. T.J. átölelt, és az állát a fejem tetején pihentette. – De nem evett meg. – Most akkor mi esszük meg őt, ugye? – kérdeztem. – Ó, igen! – vágta rá vigyorogva. T.J. a fűrésszel vágta fel a cápát, és ez volt a legundorítóbb dolog, amit valaha láttam. Én a késsel hasítottam ki belőle darabokat. A fűrész és a kés nem éppen ideális szerszám egy cápa feldarabolásához, úgyhogy vér borított minket, eláztatva a sárga bikinimet és az ő rövidnadrágját, olajos érzést hagyva maga után. A szag átható volt, erős és fémes, minden belégzésnél. Valahova el kell ásni a tetemet is, de úgy döntöttünk, hogy arról később gondoskodunk. Átnéztem, hogy mit alkottunk. Több cápaszeletünk volt, mint amennyit meg tudtunk enni, így a zömét ki fogjuk dobni, de az aznapi vacsora dőzsölés lesz. T.J. mellkasát vérfoltok tarkították. – Megfürdesz előtte? – kérdezte, amikor visszamentünk a házhoz. – Nem, menj csak! Én addig készítek kenyérgyümölcs-pürét. Majd megyek utánad. – Már három napja nem éreztem magam igazán tisztának. Alig vártam, hogy szappant használjak és harminc centinél mélyebb vízben fürödhessek hosszan. Visszament a házba, majd a ruhájával, a szappannal és a samponnal tért vissza. – Hagyd ott lenn a rövidnadrágod! Később megpróbálom kimosni. – Oké – szólt hátra a válla fölött. Pürét készítettem a kenyérgyümölcsből. Egy hosszú, unalmas napon találtam ki a receptet. Először kővel szétmorzsoltam egy kókuszt, aztán egy pólón át kipréseltem belőle a tejet. Megsütöttem a kenyérgyümölcsöt, azt is szétmorzsoltam, majd egy kókuszdió héjában felmelegítettem a tűz közelében, és

hozzáadtam a kókusztejet. T.J. imádta. Nyársakra szúrtam a cápahúst, hogy a tűz fölött megsüthessük. – Most te vagy soron – mondta T.J., miután visszaért, és sokkal jobb illata volt, mint nekem. – Elkezdek főzni, amíg fürdesz. Amint visszaértél, ehetünk. – Rendben. – T.J.-re szegeztem a mutatóujjam. – El a kezekkel a kenyérgyümölcstől! Bementem a házba, és belenyúltam a bőröndömbe a ruháimért. Valami kékre lettem figyelmes. Miért is ne? Minden okom megvolt rá, hogy kiöltözzek. A vacsora mindig különleges, ha te magad ölted meg, és nem az ölt meg téged.

26. FEJEZET T.J. Kiterítettem a pokrócot a tűz mellé, és ránéztem a cápahúsra, nehogy megégjen. Nem mintha számított volna, hiszen volt belőle bőven, de a gyomrom korgott, ezért alig vártam, hogy kész legyen és ehessünk. Anna jött felém a kék ruhájában, vizes haja hátrafésülve. Vaníliaillata volt. Mosolyogva húztam fel a szemöldököm, amikor leült mellém, amitől elpirult. – Nagyon jól nézel ki – dicsértem meg. – Köszönöm. Úgy gondoltam, hogy kiöltözöm. Mivel ma ünnepelünk. Annyi cápát ettünk, amennyit csak tudtunk. A hús állaga a marhahúsra emlékeztetett, és az íze erőteljesebb volt, mint azoké a kishalaké, amiket általában fogtam. – Kérsz még kenyérgyümölcsöt? – kérdeztem. Válasz helyett böfögött. – Anna, ez felháborítói – élcelődtem. – Soha nem hallottalak még böfögni. – Azért, mert én egy hölgy vagyok. És mert még soha nem volt elég étel a hasamban ahhoz, hogy böfögnöm kelljen – vigyorgott. – Hűha! Ez tényleg jól esett. – Kérsz még ilyet? Már majdnem elfogyott. – Igen, persze – felelte nevetve. – Most már van neki helye. Addigra már szedtem magamnak egy kis kenyérgyümölcsöt az ujjaimmal. Gondolkodás nélkül nyújtottam neki oda őket. Abbahagyta a nevetést, és rám nézett, mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy mit is akarok. Vártam, ő pedig felém hajolt és kinyitotta a száját. Bedugtam az ujjaimat, és azon tűnődtem, vajon az én szemeim is akkorák-e, mint az övéi. Amikor leszopogatta a pürét, a légzésem lihegésbe fordult. – Még? Bólintott, de alig észrevehetőn, és az ő légzése is akadozott. Szedtem még egy kis kenyérgyümölcsöt, és amikor a szájába tettem az ujjaimat, megfogta a csuklómat. Megvártam, amíg lenyalja, aztán elveszítettem a fejem. Megragadtam az arcát mindkét kezemmel, és erősen megcsókoltam. Kinyitotta a száját, én pedig becsúsztattam a nyelvem. Napokig tudtam volna csókolni, és ha szól is, hogy hagyjam abba, nem biztos, hogy lett volna hozzá erőm. De nem mondta, hogy hagyjam abba. A karjait a nyakam köré fonta, hozzám simult, és ugyanolyan erősen csókolt vissza. Az ölembe húztam, ő pedig meglovagolt, és a szájába nyögtem, amikor ráült a merevedésemre. A ruhája a dereka fölé csúszott. A nyakam csókolta és nyalogatta lefelé, a vállam felé. Isteni érzés volt. Lehúztam a ruháját, leemeltem magamról, és gyengéden a hátára fektettem. Az ujjaimat a bugyijába akasztottam, ő pedig felemelte a csípőjét, hogy le tudjam húzni. Vadul csókoltam, a kezeim pedig össze-vissza jártak, mert magam sem tudtam, hol akarom leginkább megérinteni. – Lassíts, T.J.! – suttogta. – Nem tudok. Közénk nyúlt, és rángatni kezdte a rövidnadrágom. Levettem, és amint meztelen voltam, megmarkolt. Húsz másodperc múlva elmentem, de meglepett, hogy ilyen sokáig bírtam. Amikor kissé kitisztult a fejem, megcsókoltam, és ezúttal lassan végigsimogattam a teste minden centiméterét. Olyan helyeken érintettem, ahol soha nem gondoltam volna, és a nyögéseiből ítélve jól esett neki. Amikor újra készen álltam, ami nagyon hamar bekövetkezett, magamra ültettem. Benne lenni olyan érzés volt, amilyet még soha nem éreztem. Emma ideges és feszült volt, és attól féltem, hogy sérülni fog, de

Anna lazának tűnt, mint aki tudja, mit csinál. Azonnal felült, kezeit tenyérrel a hasamra tette, és saját ritmusában mozgott. A látvány csodás volt. Figyeltem, ahogy becsukja a szemét, megfeszíti a hátát, és pár perccel később, amikor az arckifejezése megváltozott és felkiáltott, erősen megfogtam a csípőjét, és olyan orgazmusom volt, mint még soha. Utána átöleltem és suttogva kérdeztem: – Ez csak egyszeri alkalom volt köztünk? – Nem.

27. FEJEZET Anna Amikor beesteledett és előjöttek a szúnyogok, bementünk a házba. T.J. mellém feküdt, és betakaróztunk a pokróccal. Meztelen testét körém fonta, és másodpercekkel később elaludt. Én teljesen ébren voltam. Amikor megcsókolt, meg sem fordult a fejemben, hogy ne csókoljam vissza. Két felnőtt voltunk, és bárhonnan néztem is a dolgot, tudtam, hogy ha valaha megmenekülünk a szigetről, és az emberek megtudják, mit tettünk, az én tetteimnek következményei lesznek. Ahogy ott feküdtem a sötétben T.J. ölelésében, megmagyaráztam magamnak, hogy amit csináltunk, jólesett, és nálunk jobban senki nem érdemelte meg. Amit tettünk, a mi dolgunk volt, senki másé. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Fél térden voltam T.J. baseballsapkájában, a hajam hátrafogva, hogy ne legyen útban. Előttem hevert az íjszerűen meghajlított fa, amit T.J. tűzgyújtáshoz használt, két kisebb darab fa és a kókuszháncsból készült gyújtósfészek és száraz fű. Egy héttel azután, hogy megöltük a cápát, T.J. azt mondta, hogy egy dolgot még nem tudok megcsinálni. Mindig ő gyújtott tüzet, és azt akarta, hogy én is megtanuljam. Tanítgatott, és kezdtem belejönni, bár még nem tudtam felmutatni mást, mint sok füstöt és izzadságot. – Kész vagy? – kérdezte T.J. – Igen. – Oké, kezdd el! Felvettem a botot, belefűztem a cipőfűzőből készített hurokba, és az íjat használtam, hogy megforgassam. Tíz perccel később már füstölt. – Folytasd tovább! – bíztatott. – Már közel jársz. Olyan gyorsan kell forgatnod a botot, ahogy csak tudod. Még gyorsabban forgattam, és húsz perc múlva, fájó kézzel és izzadt arccal láttam, hogy parázslik a gyújtós. Kikapartam és a mellettem heverő száraz fészekbe tettem. Felvettem a fészket, az arcom elé emeltem, és gyengéden belefújtam. Lángra lobbant, én pedig elejtettem. – Ó, istenem! T.J. pacsit adott. – Igen, megcsináltad! – Tudom. Mennyi időbe telt? – Nem túl sokba. Egyébként se az érdekel, milyen gyorsan tudsz tüzet gyújtani. Az érdekel, hogy tudsz. – Levette a sapkám, és megcsókolt. – Szép munka volt. – Köszönöm. Keserédes teljesítmény volt azonban, mert már ugyan tudtam tüzet gyújtani, de csak akkor lett volna szükség erre a tudásra, ha T.J.-jel valami történik.

28. FEJEZET T.J. Éppen ebédeltünk, amikor egy csirke sétált ki az erdőből. – Anna, nézz magad mögé! Megfordult. – Mi a fene? Figyeltük, ahogy a csirke közelebb jön. A földet kocogtatta, és egyáltalán nem sietett. – Akkor mégis volt még egy – mondtam. – Igen. Egy elég hülye – tette hozzá Anna. – De mivel ő maradt meg utoljára, tehát valamit mégiscsak jól csinált. Odajött egészen Anna mellé, aki így szólt hozzá: – Ó, helló! Hát te nem tudod, mit műveltünk a többi fajtársaddal? A csirke oldalra billentette a fejét, mintha megpróbálná kitalálni, mit is hallott. Összefolyt a nyál a számban. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen vacsorát csapnánk belőle Annával. De ő nem így gondolta. – Ne öljük meg, T.J.! Inkább várjunk, hátha tojik. Építettem egy kis karámot. Anna felvette a csirkét, és betette. Az pedig leült, és úgy nézett ránk, mintha elégedett lenne az új házával. Anna tett be neki vizet egy üres kókuszdió héjában. – Mit esznek a csirkék? – kérdezte. – Nem tudom. Te vagy a tanár. Te mondd meg! – Én irodalmat tanítottam. Egy nagyvárosban. Ettől elnevettem magam. – Fogalmam sincs, mit esznek. – Lehajoltam a karám mellett, és így szóltam: – Jobb, ha tojsz, mert most te csak egy újabb éhes száj vagy, és ha nem szereted a kókuszt, a kenyérgyümölcsöt és a halat, akkor nem fog neked itt tetszeni. Meg mernék esküdni, hogy a csirke bólintott. Másnap tojt egy tojást. Anna egy üres kókuszdió héjba törte bele, és az ujjával kavarta össze. A kókuszhéjat a tűz közelébe tette, és várta, hogy megsüljön a tojás. Amikor úgy tűnt, hogy kész, elosztotta közöttünk. – Ez csodálatos – lelkendezett. – Tudom. Az én részem két falatban csúszott le. – Már régen nem ettem rántottát. De az íze pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. A csirke két nappal később tojt még egy tojást. – Jó ötlet volt ez, Anna. – Szerintem Csirke is így gondolja – mondta ő. – Te elnevezted a csirkét Csirkének? Zavarba jött. – Amikor úgy döntöttünk, hogy nem öljük meg, megszerettem. – Az rendben is van – bólogattam. – Valami azt súgja, hogy Csirke is szeret téged. Lementünk a vízhez fürdeni. Amikor leértünk a partra, ledobtam a rövidnadrágom és begázoltam a vízbe, majd megfordultam, hogy lássam Annát levetkőzni. Lassan vetkőzött. Először levette az ujjatlan felsőjét, aztán lassan a rövidnadrágját, majd a bugyiját. Bár csak zenére tudná ezt csinálni!

Csatlakozott hozzám a vízben, és megmostam a haját. – Vészesen fogy a samponunk – mondta, és lebukott a víz alá, hogy kiöblítse a haját. – Mennyi van még? – Nem tudom, talán elég lesz még pár hónapig. És a szappannal is ez a helyzet. Helyet cseréltünk, most ő mosta az én hajam. Megszappanoztam a kezem, és lemostam az egész testét, és ő is lemosta az enyémet. Miután megfürödtünk, leültünk a homokra, hogy a szellő megszárítsa a bőrünket. Anna elém telepedett, nekitámasztotta a hátát a mellkasomnak, és nyugodtan feküdt ott a látóhatár mögé bukó Nap fényében. – Egyszer már láttalak fürdés közben – vallottam be. – Tűzifát gyűjtöttem, és nem vettem észre, merre járok. Meztelenül mentél be az óceánba, én pedig elbújtam egy fa mögé, és figyeltelek. Nem kellett volna. Te megbíztál bennem, én pedig ilyet tettem. – Máskor is kifigyeltél? – Nem, szerettem volna, sokszor, de nem tettem – vettem egy nagy levegőt, és kifújtam. – Mérges vagy? – Nem. Mindig is tűnődtem azon, hogy megpróbálsz-e leskelődni. És… öööö… azt is csináltam? – Igen. Felálltam és kézen fogtam. Visszamentünk a házba, befeküdtünk a tutajba. Később Anna azt mondta, hogy sokkal jobb vagyok, mint a babaolaj és a keze.

29. FEJEZET Anna A part közelében ültem és rózsaszínre festettem a körmöket a lábamon. Bolond dolog volt, ha figyelembe vesszük a körülményeinket, de ott volt a lakk a bőröndben, időm is volt bőven, úgyhogy kifestettem őket T.J. odajött. – Szép szín. – Köszönöm – mondtam, és egy újabb réteget kentem. – Meséltem már neked Lucyról, a manikűrösömről? Nevetett. – Azt sem tudom, mi az. – A csaj, aki a körmeimet ápolja. – Ja. Nem, még soha nem meséltél róla. – Minden második szombaton jártam hozzá. T.J. felvonta szemöldökét. – Igen, azt hiszem, Chicagóban kicsit jobban karban voltam tartva, mint itt vagyok. Mindegy. Szóval, Lucy anyanyelve nem az angol volt, és soha nem tudtam meg, mi, de én nem beszéltem azt a nyelvet. Ám ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy hosszan elcsevegjünk egymással, még akkor is, ha egyikünk sem értett mindent, amit a másik mondott. – Miről beszéltetek? – Nem tudom. Mindenről. Tudta, hogy iskolában tanítok, és hogy van egy barátom, akit Johnnak hívnak. Én meg tudtam, hogy van egy tizenhárom éves lánya és szereti a valóságshow-kat. Nagyon kedves volt. Mindig drágámnak hívott, és minden alkalommal megölelt üdvözlésül. Minden alkalommal megkérdezte, hogy mikor házasodunk össze Johnnal. Egyszer volt egy kommunikációs zavarunk, és úgy tűnt, megígértem neki, hogy lehet a koszorúslányok manikűröse az esküvőre. Visszacsavartam a kupakot a lakkra, és megvizsgáltam a lábujjaimat. Nem volt a legjobb művem. – Lucy elájulna, ha látná most a lábaimat. – Ránéztem T.J.-re. Furcsa kifejezés volt az arcán, amit nem tudtam értelmezni. – Mi a baj? – Semmi. – Biztos? – Aha. Megyek horgászni. Te pedig hagyd azt megszáradni! – Oké. Amikor visszatért a horgászásból úgy tűnt, hogy minden a rendes kerékvágásban van, úgyhogy bármi zavarta is, gyorsan túltette magát rajta. – Miért nem vagy mindig meztelen? – kérdezte T.J. – Minek egyáltalán felöltözni? – Most meztelen vagyok. – Tudom. Ezért jutott eszembe. A parton álltunk és próbáltuk kimosni a koszos holminkat, beleértve azokat is, amiket éppen viseltünk. – Büdös ez még? – kérdezte T.J., és odatartotta elém a pólóját, hogy megszagoljam. – Hát, talán egy kicsit. Nehéz volt bármit is kitisztítani, miután már egy éve kifogytunk a mosószerből. Azóta csak átlötyköltünk mindent a vízben, és rámondtuk, hogy jó. – Ha mindig meztelenek volnánk, nem kellene mosnunk, Anna – fejtegette nagy mosollyal az arcán.

Kimentünk a vízből és rádobtuk a ruháinkat a két fa közé kifeszített kötélre. – Ha mindig meztelenek lennék, egy idő után fel sem tűnne neked. Felhorkantott. – Ó, dehogynem, észrevenném. – Most ezt mondod, de lehet, hogy egy idő után nem vennéd észre. Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Amikor visszatértünk a házhoz, T.J. elnyújtózott a pokrócon. Nem öltöztem fel én sem, mert mindenem vizes volt. Az oldalamon feküdtem felé fordulva. – Ez egy jó póz – közölte. – Tetszik. – Olyan lenne, mintha mindig a kedvenc ételedet ennéd – érveltem tovább. – Először nagyszerű lenne, de egy idő után már nem kívánnád. Egyszerűen nem ízlene. – Anna. Te mindig ízleni fogsz. – Odahajolt és megcsókolta a nyakam. – De egy idő után belefáradnál – erősködtem. – Soha. – És ekkor már lejjebb is csókolt. – De megtörténhet – állítottam, bár magam sem hittem. – De nem – tiltakozott, és lejjebb mozdult, amíg végül már nem is válaszolt, mert lehetetlen beszélni aközben, amit éppen ő csinált. Csirke odasétált és az ölembe ült. T.J. nevetett, odanyúlt és megborzolta a tollait. – Mindig megnevettet, amikor ezt csinálja – mondta. Már nem kellett Csirkét a karámban tartani. Egyszer kiengedtem, és elfelejtettem becsukni, ő meg összevissza járkált, de nem próbált meg elmenni. – Tudom, ez annyira furcsa. Tényleg szeret valamiért. – Megsimogattam Csirke fejét. – Mert gondját viseled. – Szeretem az állatokat. Mindig szerettem volna egy kutyát, de John allergiás volt. – Ha hazamegyünk, akkor talán lehet kutyád – vélekedett T J. – Egy golden retriever. – Olyat szeretnél? – Igen. Egy felnőttet, aki senkinek sem kell. Egy menhelyről. Lesz saját lakásom, és örökbe fogadom és hazaviszem. – Sokat gondolkodtál ezen. – Sok dolgon volt időm gondolkodni, T.J. Néhány éjszakával később, amikor az ágyban voltunk, T.J. nagyot nyögve rám rogyott. – Hűha! – pihegtem, miközben éreztem a testét ellazulni. Megcsókolta a nyakam, és megkérdezte: – Jólesett? – Igen. Ezt hol tanultad? T.J. nevetett, még mindig zihálva. – Kiváló tanárom van. Addig gyakoroltat, amíg nem sikerül tökéletesen. Legurult rólam, aztán magához húzott, hogy a mellkasára lehessem a fejem. Közelebb húzódtam, elégedetten és álmosan. A hátam simogatta. Voltam már vagy huszonhat vagy huszonhét éves, mire rájöttem, mit is akarok az ágyban. Amikor próbáltam elmondani Johnnak, nem nagyon örült neki. T.J. azonban nem volt szégyenlős, és megkérdezte, mit szeretek, úgyhogy én sem voltam szégyenlős, és elmondtam neki, és ez kiválóan működött. Felsóhajtottam. – Egy nőt nagyon boldoggá teszel majd egy nap, T.J. A teste megfeszült, és abbahagyta a simogatást.

– Csak téged akarlak boldoggá tenni, Anna. – A hangsúlya és az abból kicsengő elutasítottság miatt szerettem volna valahogy visszaszívni az előző mondatot. – Boldoggá teszel, T.J. – vágtam rá gyorsan. – Tényleg. Másnap nem beszélt sokat. Begázoltam mellé a vízbe, amíg horgászott. – Sajnálom. Megbántottalak, pedig egyáltalán nem akartam. Továbbra is a zsinórt figyelte. – Tudom, hogy ez soha nem történt volna meg kettőnk között Chicagóban, de kérlek, ne beszélj nekem búcsúzásról, amíg itt vagyunk! A karjára tettem a kezem. – Amikor azt mondtam, hogy egy nőt boldoggá teszel majd, nem azért volt, mert én búcsúztam, T.J. Hanem te. Zavartan fordult felém. – Miért akarnék én búcsúzni? – Mert én tizenhárom évvel idősebb vagyok, mint te. Ez itt a mi világunk, de ez nem a valóság. Neked még sok dolgot kell megtapasztalnod. Nem akarod majd lekötni magad senki mellett. – Te nem tudod, hogy mit akarok, Anna. Különben sem töprengek a jövőn, nem is gondoltam rá, amióta az a repülő nem jött vissza. Csak azt tudom, hogy te boldoggá teszel, és hogy veled akarok lenni. Nem tudnál te is csak úgy egyszerűen velem lenni? – De igen – suttogtam. – Az menni fog. El szerettem volna mondani neki, hogy többet soha nem teszek semmit, amivel megbántanám. De féltem, hogy ez olyan ígéret, amit nem tudnék betartani. T.J. szeptemberben lett tizenkilenc éves. – Boldog születésnapot – mondtam. – Készítettem neked kenyérgyümölcs pürét. Átadtam neki a tálat, és odahajoltam, hogy megcsókoljam. Az ölébe húzott és erősködött, hogy osszuk meg tál tartalmát. – Miért nem ünnepeljük meg soha a te születésnapodat? – Ártatlan pillantást vetve rám megkérdezte: – Egyébként mikor is van? – Május huszonkettedikén. Nem annyira szeretem a születésnapokat, asszem. Szerettem megünnepelni a születésnapjaimat, amíg John el nem rontotta nekem. Amikor huszonhét lettem, meg voltam arról győződve, hogy meg akarja kérni a kezem. Hiszen asztalt foglalt, azt mondta, öltözzek ki, és meghívta a barátainkat is egy italra a vacsora előtt. Elképzeltem, ahogy fél térdre ereszkedve tartja a gyűrűt, és alig tudtam visszafogni magam, amikor a taxi kitett bennünket az étterem előtt. Bementünk, és már mindenki ott volt, mintha egy meglepetés-buli lett volna. Aztán amikor a pezsgő megérkezett, John kivette a Tiffany dobozát a zsebéből, és egy pár gyémánt fülbevalót adott ajándékba. Az este további részében mosolyt erőltettem az arcomra, de Stefani később behívott a mosdóba, és megölelt. Ezek után nem számítottam semmire, ami bölcsnek bizonyult, mert a következő három születésnapomra nem is kaptam ékszert. – Szeretném megünnepelni a következő születésnapod, Anna. – Rendben. Az esős évszaknak novemberben lett vége. A hálaadás is eljött, és úgy múlt el, mint egy átlagos nap, de karácsonykor T.J. talált egy hatalmas rákot a part közelében. Összefutott a nyál a számban, ahogy a tűz felé böködte a rákot, aminek az egyik hatalmas ollója a bot végét csípte, a másik pedig állandóan T.J. felé nyúlkált. A tűzbe dobta, és nemsokára lakmároztunk, a lábait a fogóval törve fel, a húsát pedig az ujjainkkal kivájva. – Ez az első karácsonyunkra emlékeztet, amikor elkaptuk a csirkét, és végre valami mással ünnepeltünk,

mint hallal. – Olyan, mintha ezer éve lett volna – mondtam, és visszanyeltem a könnyeimet. – Jól vagy? – Aha. Csak azt reméltem, hogy idén karácsonyra már otthon leszünk. T.J. átölelt: – Talán jövőre, Anna. Egy februári napon felébredtem a szundikálásból. Egy csokor feküdt mellettem a pokrócon a helyi bokrokról és növényekről szedett virágokból, a száruk egy kis zsinórdarabbal volt összekötve. T.J.-t lenn találtam a parton. – Valaki figyelte a naptárt. Vigyorgott. – Nem akartam elszalasztani a Valentin-napot. Megcsókoltam. – Annyira kedves vagy velem! Közelebb húzott magához, és ezt mondta: – Nem esik nehezemre, Anna. A szemét bámultam, ő pedig ringani kezdett. A kezeimmel átfontam a nyakát, és táncolni kezdtünk, körbe-körbe a puha, meleg homokon. – Neked sem kell zene, ugye? – Nem – felelte T.J. – De te kellesz. Pár nappal később a parton sétáltunk naplementekor. – Hiányzik apu és anyu. Sokat gondolok rájuk mostanában. A húgom és a férje is. És Joe és Chloe. Remélem, egy nap majd megismered őket, T.J. Tetszenél nekik. – Remélem, így lesz. Akkor már biztos voltam abban, hogy ha meg is mentenek minket, és visszakerülünk Chicagóba, T.J. akkor is az életem része lesz. Azt, hogy milyen része, még nem tudtam. Hiszen annyi mindenről maradt le, és nem lett volna fair, hogy ha túl sok idejét lekötném. Az önző énem azonban nem tudta elfogadni, hogy nem az ő karjaiban alszom el, vagy nem vele vagyok mindennap. Szükségem volt rá, és annak a gondolata, hogy elszakítanak tőle, annyira fájt, hogy magam sem akartam elhinni.

30. FEJEZET T.J. – Anna… – suttogtam a nevét. – Ébren vagy? – Hmm – dünnyögtem. – Szereted még azt a pasit? – Tudtam a nevét, de ki sem akartam mondani. Egész testemmel Annára voltam tapadva, az arcom a hátán pihent. Átfordult és rám nézett. – Johnt? Nem, nem szeretem már. Nem gondoltam rá már egy ideje. Miért? – Csak úgy. Mindegy, aludj csak! – Megcsókoltam a homlokát, és a mellkasomra eresztettem. De nem aludt el. Inkább szeretkeztünk. Anna májusban töltötte be a harminchármat, és először ünnepeltük meg a születésnapját a szigeten. Könnyű eső esett, és mi egymás mellett feküdtünk a tutajban, hallgatva a cseppek egyenletes ritmusát, amint a ház tetején dobogtak. – Nem vettem neked semmit. Mert már régen kifejtetted, hogy a sziget plázája vacak – mondtam. Elmosolyodott. – Igen, kicsit kevés benne az áru. – Igen. Úgyhogy most tettetnünk feli magunkat Ha otthon lennénk, akkor elvinnélek vacsorázni, utána pedig átadnám ezeket az ajándékokat. De mivel nem vagyunk otthon, így csak elmondom, hogy milyen király dolgokat vettem neked, jó? – Ó, igazán nem kellett volna – élcelődött. – De te megérdemled. Oké, az első ajándékod: könyvek. Az összes jelenlegi sikerkönyv. Anna felsóhajtott. – Hiányzik az olvasás. – Tudom. Anna közelebb húzódott. – Nagyon jól csinálod. Mit vettél még nekem? – Nocsak, valaki élvezi a születésnapját? A következő ajándékod: zene. – Talán készítettél nekem egy saját válogatás-kazettát? – tudakoltam Vigyorogva csiklandozni kezdtem. – Minden klasszikusrock-kedvenceddel. Fickándozott és kuncogott, átgurult rajtam, hogy a kezeimet maga alá temesse, és így ne tudjam csiklandozni. – Imádom – lelkendezett. – Könyvek és zene. A két kedvencem. Köszönöm. – Aztán megcsókolt. – Ez volt a legjobb születésnapom már ki tudja, mióta. – Örülök, hogy tetszett. Kihúztam a teste alól a kezeimet, és a füle mögé tettem a haját. – Szeretlek, Anna. Meglepett arckifejezése elárulta, hogy ezt nem várta. – Nem lett volna szabad belém szeretned – suttogta. – De megtörtént – mondtam, és a szemébe néztem. – Hónapok óta szerelmes vagyok beléd. Azért árultam el, mert szerintem te is szeretsz engem, Anna. Csak úgy érzed, ez helytelen. De majd szólsz, ha készen állsz rá. Én tudok várni. – Közel húztam magamhoz, megcsókoltam, és amikor befejeztem, még hozzátettem: – Boldog születésnapot!

31. FEJEZET Anna Tudnom kellett volna, hogy belém fog szeretni. Már egy jó ideje minden jel erre mutatott. Csak akkor bántam meg, hogy nem mondtam el neki, hogy igaza volt, miután beteg lett. Én is szerettem őt. Egy héttel a születésnapom után lefeküdtem mellé az ágyba, és észrevettem, hogy már alszik. Kimentem elvégezni a dolgom, megtöltöttem a vizesflakonunkat a vízgyűjtőnél, de ez csak pár percet vett igénybe, és T.J. soha nem aludt el szeretkezés nélkül. Másnap reggel még mindig aludt, amikor felkeltem, és még akkor sem ébredt fel, amikor horgászni mentem és kókuszt meg kenyérgyümölcsöt gyűjteni. Bemásztam az ágyba. A szeme nyitva volt, de fáradtnak tűnt. Megcsókoltam a mellkasát. – Jól érzed magad? – kérdeztem. – Aha, csak fáradt vagyok. A nyakát csókolgattam úgy, ahogy legjobban szerette, de aztán hirtelen megálltam. – Hé, ne hagyd abba! A nyakára tettem a kezem. – T.J., van itt egy csomó. Odanyúlt és kitapintotta az ujjaival. – Biztosan semmi komoly. – Azt mondtad, szólsz, ha észreveszel valamit. – Nem is tudtam, hogy ott van. – Nagyon fáradtnak tűnsz. – Jól vagyok. – Megcsókolt, és megpróbálta levenni az ingem. Felültem, épp kéztávolságán kívül. – Akkor mi az a csomó? – Nem tudom. – Kimászott az ágyból. – Ne aggódj emiatt, Reggeli után vonakodva megengedte, hogy újra megtapogassam a nyakát. Óvatosan az álla alá nyomtam az ujjaimat, és felfedeztem, hogy mindkét oldalon dagadtak a nyirokcsomói. Izzadt vajon éjszaka? Nem voltam benne biztos. Nem úgy tűnt, hogy lefogyott, azt biztosan észrevettem volna. Egyikünk sem beszélt arról, hogy mit jelenthetnek azok a csomók. Kimerültnek tűnt, így visszaküldtem az ágyba. Lesétáltam a lagúnához, belegázoltam a vízbe, és lebegtem a hátamon, a felhőtlen eget bámulva. A rák visszatért. Tudom, és ő is tudja. Ebédre felébredt, aztán azonnal visszaaludt, és még vacsoraidőben is aludt. Visszamentem a házba, hogy megnézzem, hogy van. Amikor lehajoltam, hogy megcsókoljam az arcát, a bőre szinte égette az ajkaimat. – T.J! – Felnyögött, amikor a kezemet a forró homlokára tettem. – Azonnal visszajövök. Hozom a Tylenolt. Megtaláltam az elsősegélydobozt, és kiráztam két tablettát a markomba. Segítettem neki lenyelni vízzel, de pár perccel később az egészet visszahányta magára. Egy pólóval letakarítottam, és megpróbáltam arrébb tenni egy kicsit, a pokróc száraz részére. Felkiáltott, amikor hozzáértem. – Rendben, nem mozdítalak meg. Mondd el, mi fáj! – A fejem. A szemeim mögött. Mindenhol. – Elhallgatott, és nem mondott semmi mást. Vártam egy kicsit, aztán újra próbálkoztam a Tylenollal. Aggódtam, hogy újra kihányja, de most benne

maradt. – Nemsokára jobban érzed majd magad – ígértem, de amikor fél óra múlva megnéztem, a homloka még melegebbnek tűnt. Magas láza volt egész éjjel. Megint hányt, és nem tudta elviselni, ha megérintettem, mert azt mondta, olyan, mintha a csontjai törnének ketté. Másnap is órákat aludt. Nem evett és alig ivott. A homloka olyan forró volt, hogy attól féltem, felforr az agya. Ez nem a rák volt. A tünetek túl hirtelen jöttek. De ha nem a rák, akkor mi? És mi a fenét fogok csinálni ellene? A láza nem akart lemenni, és soha nem kívántam még jobban jeget, mint akkor. Rettenetesen forró volt, és a póló, amit vízbe mártottam és kicsavartam, minden bizonnyal túl meleg volt ahhoz, hogy lehűtse a homlokát, de nem tudtam mást tenni. Az ajkai szárazak és repedezettek voltak, de sikerült némi vizet és Tylenolt legyűrnie a torkán. Ölelni akartam és vigasztalni, kisimítani a hajat a szeméből, de az érintés fájt neki, ezért nem tettem. Harmadik napra kiütéses lett. Vörös pöttyök borították a testét. Azt gondoltam, hogy talán a láza nemsokára alábbhagy, és hogy a kiütések azt jelentik, hogy a szervezete harcol a betegség ellen, de a következő reggelre a kiütések még rosszabbak lettek, ő pedig még forróbbnak tűnt. Nyugtalanul és idegesen el-elájult, és amikor nem tudtam felébreszteni, pánikba estem. Az ötödik napon az orrából és a szájából vér kezdett szivárogni. A félelem hullámokban tört rám, ahogy a vért a fehér felsőmmel törölgettem, ami délutánra piros lett. Győzködtem magam, hogy a vérzés alábbhagyott, de nem úgy volt. A testét véraláfutások borították, ahol a vér megalvadt a bőr alatt. Órákig feküdtem mellette a kezét fogva és sírva. – Kérlek, ne halj meg, T.J.! Másnap reggel, amikor felkelt a Nap, átöleltem. Ha fájt is neki, nem mutatta. Csirke a tutaj oldalát kaparta, ezért áthajoltam és felvettem. Leült T.J. mellé, és nem akart onnan mozdulni. Hagytam, hadd maradjon. – Nem vagy egyedül, T.J. Itt vagyok melletted. – Félresimítottam a haját az arcáról és megcsókoltam a száját. Félálomban azt álmodtam, hogy egy kórházban vagyunk, és az orvos azt mondja nekem, hogy boldog lehetek, amiért nem rák. Amikor felébredtem, a fülemet a mellkasára tettem, és megkönnyebbülten elsírtam magam, amikor meghallottam a szívverését. Napközben elmúltak a kiütései, gyengült a vérszivárgás, és végül el is állt. Azon az estén úgy gondoltam, talán életben marad. Amikor másnap reggel megérintettem a homlokát, hűvös volt. Amikor megpróbáltam felébreszteni, valami hangot adott, így arra következtettem, hogy alszik, nem pedig ájult. Kimentem a házból, hogy kókuszt és kenyérgyümölcsöt gyűjtsek, és több edényt is megtöltöttem vízzel, de közben sűrűn visszamentem megnézni, hogy van. Tüzet gyújtottam. Nem tudtam igazán lemérni az időmet, de ha belegondolok, kevesebb, mint húsz percet vett igénybe. Nem rossz egy városi lánytól. Megmostam a fogam. Nagyon ideje volt már lefürödnöm. Napok óta a víz közelébe sem mentem, de nem akartam annyi időre magára hagyni T.J.-t. Délután odafeküdtem mellé és fogtam a kezét. A szemhéjai megremegtek, aztán kinyitotta a szemeit. Gyengéden megszorítottam az ujjait, és azt mondtam: – Helló! Felém fordult, pislogott, és megpróbált rám fókuszálni. Összehúzta az orrát: – Büdös vagy, Anna. Egyszerre nevettem és sírtam is.

– Te sem vagy éppen illatos, Callahan. – Ihatnék vizet? – A hangja reszelős volt. Segítettem neki felülni, hogy ihasson a flakonból, amit nemrég odakészítettem. – Ne igyál túl gyorsan! Szeretném, ha megmaradna benned. – Segítettem neki meginni fél palackkal, aztán lassan visszafektettem az ágyba. – Pár perc múlva megihatod a maradékot is. – És még hozzátettem: – Nem hiszem, hogy a rák tért volna vissza. – Nem – mondta ő is. – Szerinted mi volt ez? – Valami vírus, különben nem beszélgethetnénk most itt. Éhes vagy? – Aha. – Hozok kókuszt. Sajnálom, de nincs hal. Nem voltam a víznél egy ideje. Meglepettnek tűnt. – Mennyi ideig feküdtem itt? – Pár napig. – Tényleg? – Igen. – Könnyek szöktek a szemembe. – Azt hittem, hogy meg fogsz halni – suttogtam. – Olyan beteg voltál, és semmit nem tehettem, csak azt, hogy melletted maradtam. Szeretlek, T.J. Már előbb el kellett volna mondanom. – A könnyek végigcsorogtak az arcomon. Közelebb húzott magához és azt mondta: – Én is szeretlek, Anna. De ezt már tudtad.

32. FEJEZET T.J. Amíg Anna horgászott, én vizet iszogattam. Amikor visszaért, elkészítette a halat, amit fogott, és segített nekem megenni az ágyban. – Tüzet is gyújtottál – mondtam. Büszkének tűnt. – Igen. – Volt vele valami gondod? – Nem. Úgy éreztem, mindent szeretnék befalni, de Anna nem engedte. – Ne egyél túl gyorsan! – figyelmeztetett. Próbáltam tartóztatni magam, hogy a hasam hozzászokjon a terheléshez. – Miért van Csirke velünk az ágyban? – kérdeztem. Nem is vettem észre először, pedig a tutaj sarkában ült nagyon kényelmesen, és nem csapott semmilyen zajt. – Ő is aggódott miattad. Most csak egyszerűen szeret itt lenni. Később Annával lesétáltunk a partra, hogy megfürödhessünk, és kétszer is megálltunk útközben, hogy pihenni tudjak. Bevezetett a vízbe, beszappanozta a kezét, és lemosta a bőröm. Amikor készen volt, magát is lemosta. A csípőcsontjai kitüremkedtek, és meg tudtam számolni minden bordáját. – Te nem ettél, amíg én beteg voltam? – Nem igazán. Nem akartalak magadra hagyni. – Lemosakodott, aztán talpra segített. – Különben is, te sem ettél. Megfogta a kezem, és visszaindultunk a házhoz. Megálltam. – Mi baj? – kérdezte. – Az exbarátod totális seggfej lehetett. Mosolygott. – Gyere! Pihenned kell. A fürdés úgy kifárasztott, hogy nem volt erőm vitázni. Amikor odaértünk a házhoz, besegített az ágyba, elnyúlt mellettem, és fogta a kezem, amíg el nem aludtam. Nem volt sok energiám a következő héten, és Anna félt, hogy visszaesek. Állandóan a homlokom tapogatta, hogy ellenőrizze, van-e lázam, és odafigyelt, hogy sok vizet igyák. – Mitől van ennyi véraláfutásom? – kérdeztem. – Vérzett az orrod és a szád, és úgy tűnik, a bőröd alatt is véreztél. Ez rémített meg a legjobban, T.J. Tudtam, hogy csak bizonyos mennyiségű vért veszíthetsz, de nem tudtam, mennyit. Amikor ezt meghallottam, megrémültem. De nem gondoltam többet rá, hanem szebb dolgokra koncentráltam, például Anna csókjaira és arra, hogyan veszem le a pólóját. – Te már tényleg jobban érzed magad – állapította meg. – Aha. De lehet, hogy neked kell fölül lenned. Nekem nincs erőm másra. – Szerencséd, hogy szeretek fölül lenni – vágta rá, és visszacsókolt. – Mit mondhatnék? Szerencsés ürge vagyok. Utána, amikor a karjaimban tartottam, azt súgtam neki: – Szeretlek. – Én is szeretlek.

– Mit mondtál? – Azt, hogy én is szeretlek. – Közelebb húzódott és nevetett. – De hallottad te először is. 2004 júniusában Annával már három éve éltünk a szigeten. Amióta két éve az a gép elszállt fölöttünk, nem láttunk másik repülőt. Attól féltem, hogy soha nem találnak meg minket, de nem adtam fel teljesen. Nem voltam benne biztos, hogy Anna is így van-e ezzel. – Ez az utolsó. Anna egy flakon tusfürdőt tartott a kezében. Csak néhány centiliter maradt benne. A sampon és a borotvahab már régen elfogyott. Még mindig borotvált engem, de az utolsó pengénk olyan tompa volt, hogy nyomokat hagyott a bőrömön, és bármilyen óvatos volt is, megvágott. Homokot dörzsöltünk a hajunkra, a száraz sampon saját változata, és az segített valamicskét. Anna rábeszélt, hogy égessek le a hajából egy kicsit. Megpörköltem a végeit, majd leöntöttem a haját vízzel, ami így közel húsz centivel rövidebb lett. Az égett haj szaga napokig megmaradt. Nem volt fogkrémünk sem. Tengeri sóval mostuk a fogunkat úgy, hogy kimertük a vizet a lagúnából, és vártuk, hogy elpárologjon. A só, ami hátramaradt, elég durva volt, hogy megtisztítsa a fogainkat, de sajnos nem volt ugyanolyan, mint a fogkrém, ami jó illatúvá is tette a szánkat. Anna ezt utálta a legjobban. És most már szappanunk sem lesz. – Lehet, hogy ezt el kellene harmadolnunk – töprengett Anna, miközben a tusfürdőt tanulmányozta. – Kimosnánk a ruháinkat, megmosnánk a hajunkat és lefürödnénk. Mit gondolsz? – Azt, hogy ez egy jó ötlet. Mindent levittünk a lagúnához, és megtöltöttük a tutaj víztározóját vízzel. Anna belenyomott némi tusfürdőt. Amikor minden ruhánkat beletettük, alaposan kimosta őket. Nekem már csak egy rövidnadrágom volt, egy pulóverem, ami nem igazán volt jó rám, na és Anna REO Speedwagon-os pólója. Sokat voltam meztelen. Annának volt elég ruhája, de néhanapján meggyőztem, hogy ő se vegyen fel semmit. Szeptemberben lettem húszéves. Szédültem, ha túl hamar felálltam, és nem éreztem magam mindig a legfényesebben. Anna sokat aggódott, és bár nem akartam neki elárulni, tudni akartam, hogy ő is sokszor szédül-e. Azt mondta, igen. – Ez az alultápláltság jele – magyarázta. – Ilyen akkor fordul elő, amikor a test végleg felhasználja az összes tartalékát. Nem viszünk be elég tápanyagot. – Megfogta a kezem, az ujjaimra nézett, és végighúzta az ujját a töredezett körmeimen. – Ez egy másik jel. – Kinyújtotta a karját, és megvizsgálta. – Az én körmeim is így néznek ki. Próbáltunk lelkileg felkészülni a közelgő száraz évszakra és a rendszeres esőzés elmaradására. Valahogy mindent túléltünk.

33. FEJEZET Anna Egy novemberi reggelen kihánytam a reggelimet. T.J. mellett ültem, én rántottát ettem, a hányinger pedig a semmiből jött. Alig sikerült három lépéssel arrébb mennem, mielőtt hánytam. – Hé, mi a baj? – kérdezte T.J. Hozott nekem vizet, és kimostam a számat. – Nem tudom mi volt az, de egyszerűen nem akart lent maradni az étel. – Jól érzed magad? – Már sokkal jobban. – A körülöttünk járkáló Csirkére mutattam. – Csirke, ez egy rossz tojás volt. – Kérsz egy kis kenyérgyümölcsöt? – Talán később. – Oké. Aztán egész nap jól éreztem magam, de másnap reggel újból hánytam, amint lenyeltem egy darab kókuszt. Mint előző nap is, T.J. hozott vizet, amivel kimostam a számat. Aztán visszavezetett a pokróchoz. – Anna, mi van veled? – tudakolta, és az arcán aggódó kifejezés ült. – Nem tudom. – Lefeküdtem az oldalamra, összegömbölyödtem, és vártam, hogy elmúljon a hányinger. T.J. leült mellém, és kisimította a hajam az arcomból. – Ez hülyén fog hangozni, de nem vagy terhes, ugye? Lenéztem a hasamra, ami szinte homorú volt, mivel nem nyertem vissza azt a súlyt, amit T.J. betegsége alatt elveszítettem. Még mindig nem jött meg a havi vérzésem. – De te meddő vagy, nem? – Legalábbis ezt mondták nekem. És hogy valószínűleg így is marad. – Mit értettek azon, hogy valószínűleg? T.J. pár percig gondolkodott. – Emlékszem, hogy volt egy nagyon kicsi esélye, hogy visszatér a termékenységem, de nem számíthattam rá igazán. Ezért akarta mindenki, hogy tegyek letétbe spermát. Azt mondták, csak így lehetek biztos. – Ez eléggé sterilnek hangzik nekem – jegyeztem meg, és mivel már nem éreztem rosszul magam, felültem. – Esélytelen, hogy terhes legyek. Így, kettőnk között, ez teljesen lehetetlen. Biztos, hogy ez csak valami gyomorrontás. Isten tudja csak, hogy mi él az emésztőszerveimben. Megfogta a kezem. – Oké. Később azon az éjszakán, épp mielőtt elaludtunk, azt kérdezte: – Mi van, ha terhes vagy, Anna? Tudom, hogy gyereket akarsz. – Még szorosabban átölelt. – Jaj, T.J.! Ilyet ne is mondj! Ne itt! Ne ezen a szigeten! A babának rettenetesen kicsi esélyei lennének a túlélésre. A betegséged, amikor azt hittem, meg fogsz halni, már szinte több volt, mint amit el tudtam viselni. Ha végig kellene néznünk, hogy meghal a gyermekünk, én is meghalnék. Kifújta a levegőt. – Tudom. Igazad van. Nem hánytam másnap reggel, és azután sem, egyik reggelen sem. A hasam lapos maradt, és nem kellett azért aggódni, hogy a szigeten lesz gyerekünk. T.J. a ház felé tartott, kezében a horgászbotjával.

– Valami nagy elszakította a zsinóromat. – Bement, és azonnal ki is jött. – Ez az utolsó fülbevalód. Nem tudom, mit fogunk csinálni, ha ezt is elveszítem. Megrázta a fejét, és elindult lefelé a vízhez, hogy elegendő halat fogjon a következő étkezéshez. – T.J.? Hátranézett a válla fölött. – Igen, drágám? – Nem találom Csirkét sehol. – Majd előkerül. De segítek megkeresni, amikor visszaérek, rendben? Mindenhol kerestük. Máskor is elkószált, de nem ilyen sokáig. Már kora reggel óta nem láttam, és még akkor sem került elő, amikor ágyba bújtunk. – Holnap is keresni fogjuk, Anna. A következő napon az előtető alatt ültem és kenyérgyümölcsöt hámoztam, amikor T.J. megérkezett. Láttam az arcán, hogy rossz hírei vannak. – Biztos megtaláltad Csirkét. Meghalt? Bólintott. – Hol? – Az erdőben. T.J. leült, én pedig az ölébe hajtottam a fejemet, és megpróbáltam megállítani a könnyeimet. – Már vagy egy napja halott lehet – mondta T.J. – Mick mellé temettem. Azonnal meg szoktunk enni az ételt, amint megöltük, mert tartottunk az ételmérgezéstől. Az a tudat, hogy Csirke már túl rég óta halott volt, megmentett minket attól, hogy a házi kedvencünket elfogyasszuk. T.J.-jel igencsak pragmatikusak voltunk. Pár nappal később, karácsony este, nem igazán akartam kimászni az ágyból. Az oldalamon fekve mindig úgy tettem, mintha aludnék, amikor T.J. odajött, hogy megnézze, hogy vagyok. Sírtam is. Azon a napon hagyta, hogy ilyen legyek, de másnap reggel már erősködött, hogy keljek fel. – Karácsony van, Anna – emlékeztetett, és lehajolt a tutaj mellett, amíg az arca egy vonalba nem került az enyémmel. Belenéztem a szemébe, és megijedtem attól, hogy mennyire kevés élet van benne. A pupillái körüli szín kissé tompább volt, mint ahogy emlékeztem. Életem egyik legnehezebb dolga volt akkor kimászni az ágyból. Csak azért sikerült, mert éreztem, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy T.J.-t is lerántsam az én szintemre, és azt nem tudtam volna elviselni. Meggyőzött, hogy menjek le vele a vízhez. – Jobban leszel tőle. – Rendben. A hátamon lebegtem, súlytalannak és jelentéktelennek éreztem magam, mintha a testem belülről esne darabjaira kifelé, és ez valószínűleg így is volt. A delfinek is odajöttek, és ez valódi mosolyt csalt az arcomra, még ha csak egy percre is. Utána leültünk a homokra, mint már annyiszor korábban. T.J. mögém ült, és én nekidőltem a mellének. Átölelt. A családomra gondoltam, ahogy otthon a nagy tölgyfa asztal köré gyűlnek apu és anyu ebédlőjében, és elfogyasztják a karácsonyi vacsorát. Anyu biztos az egész napot főzéssel töltötte, és apu is ott volt mellette, szokás szerint láb alatt. – Vajon a Mikulás sok ajándékot vitt Chloénak és Joe-nak? – méláztam. Nem láthattam, ahogy az unokahúgom és az unokaöcsém felnő. – Mennyi idősek most? – kérdezte T.J. – Joe nyolcéves. Chloe épp most lett hat. Remélem, még hisznek a Mikulásban. Ha valaki nem ábrándította ki őket, akkor még bizonyára. – Megígérem neked, hogy a jövő karácsonyt együtt töltjük Chicagóban, Anna. – Erősen átölelt, és nem

engedett el. – De most meg kell ígérned, hogy nem adod fel, rendben? – Nem fogom – mondtam. És most már mindketten hazudtunk. A hónap végén a naptáramból kifogynak a lapok, és ha 2005-őt is követni akartam, akkor találnom kellett rá valami módot. Vagy lehet, hogy nem is fog érdekelni.

34. FEJEZET T.J. Karácsony másnapján kéz a kézben sétáltunk a parton. Egyikünk sem aludt jól előző éjjel. Anna nem volt valami közlékeny, de reméltem, hogy jobb kedve lesz, ha az ünnepnek vége. Észrevettem valami furcsát a lagúnában. A víz visszahúzódott majdnem a zátonyig, és egy hatalmas darab tengerfeneket hagyott maga mögött. – Nézd, Anna! Mi történik? – Nem tudom – válaszolta. – Ilyet még sosem láttam. Szárazra került halak vergődtek mindenfelé. – Ez nagyon különös. – Aha. Nem értem. – A tenyerével árnyékot vetett a szemére. – Mi az ott kinn? – Hol? – Hunyorogva próbáltam rájönni, hogy mit néz. Valami nagy kék alakult kinn a messzeségben, és ez zavarba ejtett, mert a nagyságát nem tudtam hova tenni. És bármi volt is az, morajlott. Anna felsikított, és megértettem. Megragadtam a kezét, és futásnak eredtünk. A tüdőm égett. – Siess Anna, gyere, gyorsabban, gyorsabban! – Hátranéztem, és láttam, ahogy a vízfal közeledik felénk, és rádöbbentem, hogy mindegy, milyen gyorsan futunk. A mi alacsony fekvésű szigetünknek esélye sem volt. Másodpercekkel később megérkezett a hullám, és kiragadta Annát a kezemből. Elnyelte a víz, aztán engem is és a szigetet is. Mindent vitt.

35. FEJEZET Anna Amikor a hullám becsapódott, előrelökött, aztán lehúzott a mélybe. Annyi ideig pörögtem és forogtam a víz alatt, hogy azt hittem, felrobban a tüdőm. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudom már sokáig visszatartani a lélegzetem, és kézzel-lábbal erőlködtem a fölöttem ragyogó napsütés felé. A fejem felbukkant a felszín fölé, köhögtem és levegőért kapkodtam, próbáltam eleget belélegezni. – T.J.! – kiáltoztam a nevét, de amint kinyitottam a szám, víz ömlött be rajta. Három fatörzs, nagy fadarabok, téglák és betontömbök úsztak a vízben, és nem értettem, honnan jön ez a sok minden. Cápák jutottak eszembe, és pánikba estem, lihegtem és kapkodni kezdtem a levegőt. A szívem olyan vadul vert, hogy azt hittem, átszakítja a mellkasomat. A gégém összeszorult, és úgy éreztem, mintha szívószálon át lélegeznék. T.J. hangját hallottam a fejemben. Nyugtasd meg a légzésed, Anna! Lassan lélegeztem, és megpróbáltam elkerülni a törmeléket. A hátamon lebegtem, hogy takarékoskodjak az erőmmel, és közben igyekeztem a felszínen tartani a fejem. Újra kiáltottam T.J. nevét, hívtam, amíg el nem vesztettem a hangom és a fájdalmas kiáltásaim már csak recsegő suttogássá váltak. Erőlködtem, hogy meghalljam a hangját, amint engem hív, de csak a csend válaszolt. Ekkor jött még egy hullám, ami nem volt olyan erős, mint az első, de lehúzott a mélybe, és körbe-körbe forgatta a testemet. Újra a napfény felé úsztam. Amikor kibukkantam, levegő után kapkodva észrevettem egy nagy műanyag vödröt, ami a vízen úszott. Az ujjaim a füle felé nyúltak, és megmarkoltam, de a vödör alig tudott a felszínen tartani. A tenger lenyugodott. Körülnéztem, de nem láttam semmit, csak a kékséget. Órák teltek el, és a testhőmérsékletem lassan, de biztosan csökkeni kezdett. Remegtem, könnyek folytak a szememből, és azon tűnődtem, vajon mikor jönnek majd a cápák, mert tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fognak. Lehet, hogy már ott is köröztek alattam. A vödör a felszínen tartotta a fejem, de kimerített az erőfeszítés, hogy állandóan jó szögben tartsam, hogy ne teljen meg vízzel. Bármit megadtam volna, bármilyen árat megfizettem volna, hogy újra a szigeten lehessek T.J.-jel. Örökre ott éltem volna, csak vele együtt lehessek. Elszundítottam, de felriadtam, amikor a víz beborította a fejem. A vödör kicsúszott a kezemből és néhány méterrel odébb úszott. Próbáltam odaúszni, ám a végtagjaim már nem engedelmeskedtek. A fejem alábukott, de némi küzdelemmel visszaemeltem. T.J.-re gondoltam, és elmosolyodtam a könnyeimen át. – Szereted a Pink Floydot? – Hogy le tudjak szedni azokból a zöld kókuszokból, amiket annyira szeretsz. – Tudod mit, Anna? Te egy klassz csaj vagy. Elsírtam magam, és mindent kiadtam magamból. A fejem újra alábukott, de kapálózni kezdtem, így az utolsó erőmmel újra a felszín fölé tudtam emelni. Soha nem hagylak magadra, Anna. Ha rajtam múlik, soha. Szerintem te is szeretsz engem, Anna. Újra alámerültem, és amikor felbukkantam a felszínre, tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalom. Elkapott a pánik, a pánik és a félelem, ami fej fej mellett haladt, és sikítani kezdtem, de annyira fáradt voltam, hogy csak nyöszörgés lett belőle. És éppen amikor azt hittem, hogy ennyi, életem vége, meghallottam a helikoptert.

36. FEJEZET T.J. Amikor a hullám odaért, kitépte Annát a kezemből, aztán felemelt, ledobott és össze-vissza rángatott. Köhögtem és fuldokoltam, nem tudtam lélegezni, és a hullámok mindig lehúztak, amikor végre a fejem a felszín fölé került. – Anna! – kiabáltam folyton, és küzdöttem, hogy ne menjen le víz a torkomon. Körbeforogtam, de sehol sem láttam őt. Hol vagy, Anna? Egy fatörzs a csípőmnek vágódott, és éles fájdalom hasított belém. Végtelen törmelék keringett körülöttem, de semmi olyan nem volt, ami elég nagy lett volna, hogy megmarkoljam, mielőtt továbbúszott volna a háborgó hullámokon. Lenyugtattam a légzésem, és próbáltam nem pánikolni. Harcolnia kell! Nem adhatja fel! A hátamon lebegtem, hogy takarékoskodjak az erőmmel, és a nevét kiáltoztam, a válaszra várva. Semmi, csak a csend. Egy második hullám is jött, ezúttal kisebb, és megint alámerültem. Egy nagy faág ringott mellettem, amikor a felszínre jöttem, és belekapaszkodtam. Rettenetesen kínzott a gondolat, hogy Anna küzd, hogy a fejét a víz fölött tartsa. A szigeten is félt egyedül maradni, a vízben egyedül lenni pedig olyan rémálom volt, amilyenre egyikünk sem gondolt soha. Azt mondta, velem biztonságban érzi magát, de én most nem tudtam megvédeni. Csak azért hagytalak magadra, Anna, mert nem tehettem ellene semmit. Újra kiáltottam a nevét, és egy egész percet vártam és hallgatóztam, mielőtt újra kiáltottam. A hangom egyre gyengébb lett, a torkom égett a szomjúságtól. A Nap magasan járt az égen és égetett, az arcom máris lepirult. Az ág, amit a víz sodort az utamba, elsüllyedt. Nem volt más, amibe kapaszkodhattam volna, úgyhogy felváltva vagy a hátamon lebegtem, vagy úsztam. Küzdöttem, hogy a felszínen tartsam a fejem. Az idő múlt, és a kimerültségem egyre súlyosbodott. A távolban észrevettem egy fagerendát. A karjaimnak és a lábaimnak alig volt erejük, hogy odavigyenek. Megragadtam, és hálás voltam, amiért süllyedés nélkül fenn tudott tartani. Az arcom a fán pihent, én pedig sorra vettem a lehetőségeimet. Rövid idő alatt rájöttem, hogy nincs egy sem.

37. FEJEZET Anna A búvárruhás ember belecsobbant a vízbe mellettem. Beszélt, de nem hallottam a helikopter rotorjának zajától. A fejem a víz felszínén tartotta, és a szabad kezével intett valakinek, hogy eressze le a kosarat. Nem tudtam, hogy ez valóság-e vagy álom. Az ember betett a kosárba, az felemelkedett, és egy férfi beemelt a helikopterbe. Aztán leeresztették újra, és a búvárruhás embert is felhúzták. Kontrollálatlanul remegtem a rövidnadrágomban és a pólómban. Takarókba csavartak, és nagy küzdelmembe telt, hogy a végkimerültséghez közeli állapotomban kipréseljen magamból azokat a szavakat, amiket ki akartam mondani. – T.J. – Nem volt hangosabb, mint egy suttogás, és senki sem hallotta a helikopterben. – T.J. – ismételtem meg hangosabban. Az ember felemelte a fejem, és egy vizespalackot tett a számhoz. Ittam, és végre csillapodott az égő szomjam. A hűs víz lenyugtatta a torkom, és megjött a hangom. – T.J! T.J. ott van lenn. Meg kell találniuk! – Kevés az üzemanyagunk – érvelt a férfi. – És magát kórházba kell vinni. Próbáltam megérteni, mit mond. – Nem! – Felültem és megragadtam a vállát. – Ő ott van lenn. Nem hagyhatjuk itt! Hisztérikus rohamot kaptam, sikítottam, és a sikolyom betöltötte a helikoptert. A férfi megpróbált lenyugtatni. – Szólok a pilótának, hogy értesítse a többi helikoptert. Keresni fogják őt. Minden rendben lesz – mondta, és megszorította a vállam. Nem tudtam szabadulni attól a képtől, hogy T.J. a víz alá bukik, és többé nem jön fel. Az elmém kikapcsolt, és olyan mély helyre süllyedtem önmagamban, ahol nem kellett sem gondolkodni, sem érezni. A hazatérés a családomhoz, az a kép, amit sok százszor játszottam le a fejemben az elmúlt három és fél évben, most nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet. A helikopter erősen megdőlt, és elindultunk a kórház felé, hátrahagyva T.J.-t.

38. FEJEZET T.J. Először nem jöttem rá, hogy mi az a zaj. Aztán hirtelen felismertem, amikor végre az agyam felfogta, hogy az a takk-takk-takk hang nem más, mint egy helikopter rotorja a messzeségben. Aztán a hang egyre halkabb lett, amíg már végül nem hallottam. Gyere vissza! Kérlek, fordulj meg! De nem tette. A reményem kétségbeesésbe fordult, és tudtam, hogy meg fogok halni. Az erőm lassan elhagyott, és nehéz volt a deszkába kapaszkodni. A testhőmérsékletem süllyedt, és mindenem fájt. Anna arcát képzeltem magam elé. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy úgy szerették, ahogy ő szeretett engem? Az ujjaim lecsúsztak a deszkáról, és küzdöttem, hogy újra megfogjam. Kapaszkodtam, és közben az ébrenlét és az ájulás között lebegtem. Cápákról álmodtam, és ez felriasztott. Halk zajt hallottam a távolban, és egyre erősebb lett. Ismerem ezt a zajt A reményeim újra feléledtek, de az utolsó erőmet is felhasználtam, így elveszítettem a fogást a deszkán, és az ujjaim lecsúsztak a vizes felületen. A fejem alámerült, és lefelé süllyedtem. Ösztönösen visszatartottam a lélegzetem, amíg csak tudtam, de végül már nem bírtam. A semmi tengerében lebegtem, súlytalanul, amíg egy másik érzés nem kerített hatalmába. A halál mégsem lesz könnyű. Fájt, a mellkasomban hatalmas nyomás volt. A nyomás hirtelen eltűnt. Tengervíz fröcskölt a számból, és kinyitottam a szemem. Egy búvárruhás ember térdelt mellettem, és a kezei a mellkasomon voltak. A hátam valami keményen feküdt, és rájöttem, hogy egy helikopterben vagyok. Mélyen belélegeztem, és amint volt elég levegő a tüdőmben, azt mondtam: – Menjünk vissza! Meg kell őt találnunk! – Kit? – kérdezte. – Annát! Meg kell találnunk Annát!

39. FEJEZET Anna Még mélyebbre bújtam a csendes helyemen. A férfi gyengéden megrázta a vállam, de én nem akartam beszélni, ám ő nem hagyta abba, és azt kérdezgette, hogy hallom-e. A hang felé fordultam és pislogtam, próbáltam ráfókuszálni puffadt, könnyes szemeimet. – Mi a neve? – tudakolta. – Egyik helikopterünk épp most emelt ki egy férfit a vízből. Küzdöttem, hogy felüljek, és tisztán halljam, amit mond. – Azt mondták, hogy egy Anna nevű nőt keres. Kellett egy pillanat, amíg megértettem, mit mond, de amikor végre megértettem, akkor tapasztaltam meg életemben először a tiszta és igaz eufóriát. – Én vagyok Anna. – Átöleltem magam, és zokogva előre – hátra ringatóztam. A kórháznál szálltunk le, és miután hordágyra tettek, bevittek az épületbe. Két férfi a hordágyról egy kórházi ágyra tett át, de egyikük sem beszélt angolul. Egy nyilvános telefon mellett gurították el az ágyam. Egy telefon. Itt van telefon. Odafordítottam a fejem, ahogy elhaladtunk, és bepánikoltam, amikor nem tudtam azonnal felidézni a szüleim telefonszámát. A kórház zsúfolásig volt betegekkel. Az emberek a földön ültek a hallban, várták, hogy az orvos lássa őket Egy nővér lépett oda hozzám, és olyan nyelven beszélt megnyugtatón, amit nem értettem. Mosolyogva paskolta meg a karom, egy tűvel átszúrta a bőrt, és az infúziós zacskót az ágyam melletti rúdra akasztotta. – Meg kell találnom T.J.-t – mondtam, de megrázta a fejét, és mivel látta, hogy remegek, a nyakamig felhúzta a paplant. Visszhangzott a fejemben a hangok kakofóniája, amik között alig volt angol szó, és hangosabb volt, mint bármi, amit az elmúlt három és fél évben hallottam. Belélegeztem a fertőtlenítő szagát, és belepislogtam a fluoreszkáló fénybe, amitől megfájdult a szemem. Valaki kitolta az ágyamat a folyosóra, a sarkon túlra. A hátamon feküdtem, és megpróbáltam ébren maradni. Hol van T. J.? Fel akartam hívni a szüléimet, de nem volt erőm mozgatni a testem. Egy percre elaludtam, de felriadtam, amikor lépések közelítettek. Egy hang ezt mondta: – Nemrég hozta be a parti őrség. Azt hiszem, az a férfi őt keresi. Pár másodperccel később egy kéz felemelte a takarómat, és T.J. átmászott a kórházi ágyáról az enyémre úgy, hogy közben próbálta nem összekuszálni az infúzióink csövét. Körém fonta a karjait, aztán teljesen ellazult, és az arcát a nyakamba temette. Könnyek csorogtak végig az arcomon a megkönnyebbüléstől, amiért teljes valójában a karjaimban tarthattam. – Sikerült, itt vagy! – mondta, és közben egész testében remegett. – Szeretlek, Anna – súgta. – Én is szeretlek. – Próbáltam neki beszélni a telefonról, de a kimerültség a hatalmába kerített, és a szavaimnak nem volt értelmük. Elaludtam. – Hall engem? – Valaki gyengéden megrázta a vállam. Kinyitottam a szemem, és egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. – Angolul beszél – suttogtam, megértve, hogy az ember, aki éppen rám néz, egy szőke hajú, kék szemű amerikai a harmincas évei közepén. T.J.-re néztem, de az ő szemei még be voltak csukva. Telefon. Hol a telefon?

– A nevem doktor Reynolds. Sajnálom, hogy egy ideje senki sem foglalkozott önökkel. Nem vagyunk felkészülve ennyi áldozatra. Egy nővér pár órája megvizsgálta a főbb életfunkcióikat, és minden rendben van mindkettőjükkel, úgyhogy hagytam önöket aludni. Több mint tizenkét órája alszanak már. Vannak fájdalmai? – Csak egy kicsi. Viszont éhes és szomjas vagyok. Az orvos intett egy arra járó nővérnek, és öntő mozdulattal jelzett neki. Az bólintott, és egy kis kancsó vízzel meg két műanyag pohárral tért vissza. Az orvos megtöltött egyet, és segített felülni. Kiittam, és zavartan körülnéztem. – Miért van itt ennyi ember? – A Maldív-szigeteken jelenleg szükségállapot van. – Miért? Furcsán nézett rám. – A szökőár miatt. T.J. megmozdult mellettem és kinyitotta a szemét. Segítettem neki felülni, és öleltem, amíg az orvos vizet töltött. Egy hajtásra kiitta. – Az egy szökőár volt. Egy pillanatra zavartnak tűnt, de aztán megdörzsölte a szemét, és azt kérdezte: – Tényleg? – Igen. – A parti őrség hozta be önöket? – kérdezte dr. Reynolds, és töltött nekünk egy-egy újabb pohár vizet. Bólintottunk. – Honnan jöttek? T.J.-jel egymásra néztünk. – Nem tudjuk – mondtam. – Három és fél éve tűntünk el. – Hogyhogy eltűntek? – Egy szigeten éltünk, amióta a pilótánknak szívrohama volt, és lezuhantunk az óceánba – felelte T.J. Az orvos egyikünk arcáról a másikéra fordította fürkésző tekintetét. Talán T.J. haja volt az, ami végül meggyőzte. – Istenem, hát akkor maguk azok, ugye? Akik lezuhantak a hidroplánnal. – A szemei kitágultak. Nagy levegőt vett, majd kifújta. – Mindenki azt hitte, hogy meghaltak. – Igen, sejtettük – mondta T.J. – Gondolja, hogy tud nekünk keríteni egy telefont? Dr. Reynolds átnyújtotta neki a mobilját. – Használja az enyémet! A nővér kivette az infúziónkat, mi pedig óvatosan lemásztunk a kórházi ágyról. A lábaim kissé imbolyogtak, de T.J. megfogott és a derekam köré fonta a karját. – Van egy kis szertár a folyosó végén. Az csendes, és ott magukban lehetnek. – Az orvos a fejét ingatva bámult ránk. – Alig hiszem el, hogy élnek. Hetekig magukról szóltak a híradások. Követtük, de mielőtt a szertárhoz értünk, elhaladtunk a női mosdó előtt. – Megvárna, kérem? – kérdeztem. Megálltak, kinyitottam az ajtót, és miután becsuktam, sötétben találtam magam. A kezeimmel kitapogattam a kapcsoló helyét, és amikor a lámpák felgyúltak, a szemem először a WC-csészét látta meg, aztán a mosdót, végül a tükröt. Teljesen elfelejtettem, hogy nézek ki. A tükör elé álltam és megvizsgáltam magam. A bőröm kávébabszínű volt, és T.J.-nek igaza volt: a szemeim emiatt még kékebbnek tűntek. Volt néhány ránc az arcomon, ami azelőtt nem volt ott. A hajam egy merő gubanc volt, és két árnyalattal világosabb, mint amire emlékeztem. Pontosan olyan voltam, mint egy szigetlakó: durva, gondozatlan és vad.

Elszakítottam a tekintetem a tükörről, lehúztam a rövidnadrágom és ráültem a WC-re. A WC-papír után nyúltam. Letekertem valamennyit, az arcomhoz dörzsöltem, és éreztem a puhaságát. Amikor végeztem, lehúztam, és megmostam a kezemet, csodálva, ahogy a víz folyt a csapból. T.J. és dr. Reynolds ott álltak a folyosón és vártak, amikor kinyitottam az ajtót. – Bocsánat, hogy sokáig tartott. – Semmi gond – felelte T.J. – Én is voltam WC-n. – Rám mosolygott. – Furcsa volt. Megfogta a kezem, és követtük dr. Reynoldsot a szertárba. – Nemsokára visszajövök. Meg kell vizsgálnom néhány beteget, aztán értesítem a helyi rendőrséget. Biztos beszélni szeretnének magukkal. Utána megnézem, van-e maguknak valami ennivaló. A gyomrom megkordult, amikor az ételt említette. – Köszönjük – mondta T.J. Amikor a férfi elment, leültünk a padlóra. Orvosi dolgokkal teli polcok vettek körbe bennünket. Zsúfolt volt, de csendes. – Te telefonálj először, Anna! – Biztos? – Igen. Átadta a telefont. Kellett egy perc, de végül beugrott a szüleim telefonszáma. A kezem remegett, és visszatartottam a lélegzetem, amíg kicsengett. Egy kattanást hallottam a vonalban. Éppen bele akartam szólni, de az automatikus üzenet a másik felén ezt mondta: – A hívott számon előfizető vagy szolgáltatás nem kapcsolható. Ránéztem T.J.-re. – Kikapcsolták a telefonjukat. Biztosan elköltöztek. – Hívd Sarah-t! – Nem akarod megpróbálni a szüléidet előtte? – Nem, hívd csak! – T.J. szinte remegett a kíváncsiságtól. – Csak vegye fel valaki! Sarah számát hívtam, és a szívem a torkomban vert. Négyszer csengett ki, mielőtt valaki felvette. – Halló? Chloe! – Chloe, át tudnád adni anyukádnak a telefont, kérlek? – Megkérdezhetem, hogy ki hív? – Chloe, drágám, csak add anyukád, oké? – Meg kell kérdeznem, hogy ki az, és ha nem mondják meg, akkor le kell tennem. – Nem! Ne tedd le, Chloe! – Vajon emlékszik még rám? – Anna vagyok, a nagynénéd. Mondd meg anyukádnak, hogy Anna néni – Helló, Anna néni. Anya mutatott rólad fényképeket. Azt mondta, hogy a mennyben vagy már. Vannak angyalszárnyaid? Anya kapkod a telefonért, úgyhogy most mennem kell. – Figyeljen ide! – hadarta Sarah. – Nem tudom, ki maga, de beteg dolog, amit ezzel a gyerekkel művel. – Sarah! Anna vagyok, ne tedd le, én vagyok az, tényleg én vagyok! – Sírni kezdtem. – Ki az? És mi a jó magának egy ilyen telefonhívásban? Nem gondol azokra, akiket megbánt? – Sarah, T.J. és én nem haltunk meg a repülőbalesetben. Egy kis szigeten éltünk, és ha nem jön az a szökőár, akkor még most is ott élnénk. Egy maiéi kórházban vagyunk. – Most, hogy kiböktem a szavakat, a sírásom felerősödött. – Kérlek, ne tedd le! – Hogy mi van? Ó, istenem! Ó, istenem! – Davidért kiáltott, de sírt, és olyan gyorsan beszélt, hogy nem értettem egyetlen szavát sem. – Anna? Te élsz? Te tényleg élsz? – Igen. – Már hangosan zokogtam, T.J. pedig fel-le ugrált, olyan izgatott volt. – Sarah, hívtam apát és anyát, de a számukat kikapcsolták. Eladták a házat? – A házat eladták.

– Mi a számuk? – Körülnéztem, hogy van-e valami, amire felírhatom, de nem találtam semmit. – Hívd fel őket Sarah, azonnal, amikor letettük! Mondd el nekik, hogy őket akartam elsőnek hívni! Aztán visszahívlak, hogy megadd az új számukat, amint találok valamit, amire írni tudok. Mondd meg nekik, hogy várjanak a telefon mellett! – Hogy fogsz hazajutni? – kérdezte. – Nem tudom. Figyelj, T.J. még nem is hívta fel a szüleit. Nem tudok még semmit, de megadom az apjának és anyjának a telefonszámod, hogy egyeztetni tudjatok. Várd, hogy felhívjanak, oké? – Várni fogom. Ó, Anna, nem is tudom mit mondjak! Megtartottuk a temetésed. – Élek. És alig várom, hogy hazaérjek.

40. FEJEZET T.J. Anna átadta nekem a telefont Hívtam a számot, és vártam, hogy valaki felvegye. Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! – Halló? Anya volt az. Érzelmek árasztottak el, amikor meghallottam a hangját. Nem is tudtam addig a pillanatig, hogy mennyire hiányzott. Könnyek szöktek a szemembe, és vissza kellett tartanom őket. Anna átölelt. – Anya, T.J. vagyok. Ne tedd le! – Csend volt a vonal másik végén, így én folytattam. – Anna és én nem haltunk meg a repülőbalesetben. Egy szigeten éltünk. A szökőár után a parti őrség mentett meg bennünket, és most egy maiéi kórházban vagyunk. – T.J.? – Furcsán hangzott, mintha révületben lenne. Sírni kezdett – Anya, add apát! – Ki az? – kiáltotta apám a telefonba. Egy második érzelmi hullámot éreztem, amikor meghallottam apám hangját, és szerettem volna tovább érezni ezt, de győzött a vágy, hogy valaki megértse, min mentünk keresztül és hol voltunk. A hangom nem remegett, amikor megszólaltam: – Apa, T.J. vagyok. Ne tedd le! Csak figyelj! Annával túléltük a zuhanást, és egy szigeten éltünk. A parti őrség húzott ki bennünket a vízből a szökőár után. A maiéi kórházban vagyunk, és mindketten jól vagyunk. – Csend volt a vonal másik végén. – Apa? – Istenem! – hebegte. – Hát te vagy az? Tényleg te vagy az? – Igen, én vagyok. – Életben voltál egész idő alatt? Hogyan? – Nem volt könnyű. – Jól vagy? Nem sérültél meg? – Jól vagyunk. Fáradtak és megviseltek. És éhesek. – Anna jól van? – Igen, itt ül mellettem. – Nem tudom, mit mondjak, T.J. Ez hihetetlen! Hadd gondolkodjak egy percig! Ki kell találnom, hogyan hozzalak ki onnan – mondta. Hosszú idő óta először nem nyomta nehéz teher a vállamat. Apa eljön és hazavisz minket. – Apa, Anna szeretné, ha felhívnád a nővérét, hogy biztos megértse, mi történik itt. Anna megadta a telefonszámot, én pedig bemondtam apámnak. – A világért sem szeretném most letenni, T.J. de itt este nyolc óra van, és el kell kezdenem telefonálgatni, mielőtt késő lesz. Nehéz lesz majd repülőre tenni titeket a szeptember tizenegyedikei események miatt. De ha nem tudlak feltenni Annát és téged egy menetrend szerinti járatra, akkor bérelek egyet. Ám holnap lesz, mire kijuttatlak titeket onnan. Mindketten elhagyhatjátok a kórházat? – Igen, azt hiszem. – El tud valaki vinni benneteket egy hotelbe? – Utánanézek. Hátha valaki elvisz bennünket. – Ha odaértek a hotelbe, hívj fel, és megadom nekik a hitelkártyám számát. – Oké, apa. Anya jól van? – Igen, itt van mellettem. Beszélni szeretne veled. Alig értettem anyámat. Amint meghallotta a hangom, megint sírni kezdett. – Rendben van minden, anya, nemsokára otthon leszek. Ne sírj! Add vissza apának a telefont, oké?

Amikor apa visszavette a telefont, elmondtam neki, hogy beszélnem kell a helyi rendőrséggel, aztán pedig megpróbálunk eljutni egy hotelbe, ahonnan majd felhívom. – Rendben, T.J. Várni fogom. – Most elkezd telefonálni – magyaráztam Annának, miután összecsuktam a telefont. – Azt mondta, hogy nehéz lesz feljuttatnia minket egy menetrend szerinti járatra a szeptember tizenegyedikei események miatt. – Milyen események? – Fogalmam sincs. Azt mondta, lehet, hogy bérelnie kell egy gépet. Ha el tudunk jutni egy hotelbe, akkor onnan felhívom, és megadja nekik a hitelkártyaszámát. De holnapig valószínűleg nem jutunk ki innen, Anna. Elmosolyodott. – Nagyon sokat vártunk már. Még egy napot simán kibírunk. Közelebb húztam és átöleltem. – Hazamegyünk. Kimentünk a szertárból és megkerestük dr. Reynoldsot. Ott állt a folyosón, és két egyenruhással várt minket. Volt velük egy másik ember is. Khakiszínű inget viselt, és egy hidropláncég neve volt a zsebére hímezve. Dr. Reynolds egy barna papírtasakot tartott a kezében, aminek az alján zsíros folt ütött át. Mosolyogva nyújtotta át, én pedig belenéztem. Taco. Kivettem egyet, odaadtam Annának, aztán magamnak is vettem egyet. Az olajban sütött tortillába darált marhahúst és hagymát tekertek. A fűszeres lé lecsorgott a kezemen. Nem voltam hozzászokva ennyi ízhez egyszerre. Farkaséhes voltam, így kevesebb, mint egy perc alatt befaltam az egészet. A rendőrök beszélni akartak velünk, úgyhogy a hall egyik üres sarkába mentünk velük. Belenyúltam a papírtasakba, és még egy-egy tacót vettem elő mindkettőnknek. A rendőrök beszéltek angolul, de a vaskos akcentusuk miatt nehezen értettük őket. Válaszoltunk a kérdéseikre, meséltünk Mickről és a szívrohamáról, aztán a zuhanásról és arról, hogy hogyan értünk a szigetre. – A kutatómentők megtalálták a repülő darabjait, de nem találtak hullákat – mesélte az egyik rendőr. – Azt hittük, megfulladtak. – Mick sejtette, hogy nem fogjuk tudni simán letenni a gépet, ezért mondta, hogy vegyük fel a mentőmellényeket. Másképp megfulladtunk volna – mondta Anna. – Keresték a testeket – tette hozzá a másik rendőr. – De nem is számítottak rá, hogy megtalálják. Arrafelé sok a cápa. Annával egymásra néztünk. – A roncs néhány darabja partra vetődött. Az én hátizsákom, Anna bőröndje és a tutaj. Meg Mick teste is – magyaráztam. – Eltemettük a szigeten. A hidropláncég emberének is voltak kérdései. – Ha a tutaj is megkerült, miért nem aktiválták a segélykérőt? – Mert nem volt – válaszoltam. – Minden tutajnak van. A parti őrség kőtelezővé tette minden gépen, ami a víz fölött repül. – Hát, ebben nem volt – erősítettem meg. – Pedig, higgye el, kerestük. Leírta az elérhetőségeinket, aztán átadta nekem a névjegyét. – Kérem, hívjon fel az ügyvédje, amikor visszaérnek az Államokba! A rövidnadrágom zsebébe tettem a névjegyet. – Van még valami – szóltam, és a két rendőrhöz fordultam. – Valaki már élt ott előttünk. Anna beszélt nekik a kunyhóról és a csontvázról is. – Ha keresnek egy eltűnt személyt, akkor lehet, hogy megtaláltuk.

Amikor befejeztük a beszélgetést, megkérdeztük dr. Reynoldsot, hogy el tudna-e vinni minket egy hotelbe. – Természetesen – felelte. Dr. Reynoldsnak egy ócska Honda Civicje volt. Nem volt légkondija, ezért lehúztuk az ablakokat. Kiállt a parkolóból, és engem lenyűgöztek az utak, az autók, az épületek, mindaz, amit olyan hosszú ideig nem láttam. Beszívtam a kipufogógázt, ami annyira más volt, mint a sziget illata. Amikor megláttuk a hotelt, elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy lesz egy szobánk, zuhanyzónk és ágyunk. – Köszönjük a segítségét – mondtuk dr. Reynoldsnak, amikor kitett minket a hotel előtt. – Sok szerencsét mindkettőjüknek! – felelte, aztán kezet rázott velem és megölelte Annát. A hotel egészen kevés kárt szenvedett. Valaki éppen törmeléket söpört előtte a járdáról, amikor besétáltunk a forgóajtón. A vendégek összegyűltek a hallban, néhányan poggyászkupacok mellett állva. Mindenki minket bámult. Ha itt volt olyan szabály, amelyik a szolgáltatást cipő és ing meglétéhez kötötte, akkor azt én ezúttal megszegtem. Megláttam magam a falon lógó tükörben. Nem néztem ki valami jól. Követtem Annát a recepcióhoz, ahol egy nő állt és egy számítógép billentyűzetén gépelt. – Szeretnének bejelentkezni? – kérdezte. – Igen. Egy szobát szeretnénk – válaszoltam. – És használhatnám a telefonjukat? Felém fordította a telefont, én pedig interurbán felhívtam apámat. – A hotelben vagyunk – tudattam. – Vegyetek ki egy-egy szobát, és mindent írassatok a számlához! – mondta. – Csak egy szoba kell, apa. Egy másodpercig csend volt. – Rendben. Odanyújtottam a telefont a nőnek, aki megvárta, hogy apám megadja neki a hitelkártyaszámát. Amikor befejezte a gépelést, visszaadta a telefont. – Van bolt a hotelben? – kérdezte apám. – Igen, innen látom. Az ajándékbolt a recepciótól kissé távolabb volt. Abból, amit láttam, nem volt egy olcsó hely. – Vegyetek meg mindent, amire szükségetek van! Már dolgozom azon, hogyan tudlak kihozni titeket onnan. A maiéi reptér megrongálódott, de azt mondták, nem fognak túl sok járatot törölni. A menetrend szerinti járatok nem lennének jó választás, ezért azon vagyok, hogy béreljek egy gépet. Anyád oda szeretett volna menni, de meggyőztem, hogy előbb hazaérsz, ha nem kell kivárnod, amíg odaér hozzád. Felhívlak a szobádban, amint megvannak a részletek, de legyetek indulásra készen már reggel. – Oké, apa. Készen leszünk. – Nem tudom, mit mondjak, T.J. Anyád és én még mindig sokkos állapotban vagyunk. A húgaid megállás nélkül sírnak, és a telefon állandóan cseng. Nem érdekel más, csak hogy visszahozzunk titeket. Már beszéltem Sarah-val, és ő is azonnal tudni fog mindenről, amiről én tudok. Elköszöntünk, majd visszaadtam a telefont a pult mögött álló nőnek. – Eléggé tele vagyunk – mondta. – De van egy szabad lakosztály. Az is jó lesz? Elmosolyodtam és bólintottam: – Kiváló lesz. Annával átmentünk a bolthoz, körülnéztünk, és nem is tudtuk, hol kezdjük. Két része volt. Az egyikben ruháspolcok álltak, mindenfélével megrakva, az ajándékpólóktól az ünnepi öltözetig, a másik részében pedig étel volt. Csokoládé, csipsz, ropi és kekszek sora a polcokon. – Ó, istenem! – álmélkodott Anna, és nekiiramodott. Felkaptam két kosarat egy halomból az ajtó mellől, és követtem.

Odaadtam az egyiket neki, és nevettem, miközben bedobálta a sok Sweet Tartsot és Hot Tamalét. Én egy csomag Doritost tettem bele, utána pedig három Slim Jimst. – Igazán? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét. – Ó, igen – feleltem mosolyogva. Miután az egyik kosarat színültig raktuk egészségtelen kajákkal, elindultunk a pipereholmik felé. – Itt biztosan van szappan és sampon a szobában, de nem kockáztatok – közölte Anna, és dobott be még fogkefét és fogkrémet, testápolót, borotvát, borotvahabot, hajkefét és fésűt is. Aztán kiválasztott nekem egy pólót és egy rövidnadrágot. Leemelt egy csomag boxeralsót is, mire én megráztam a fejem, de ő bólintott és nevetett, majd a kosárba tettem őket. Belenyúltam egy hordóba, ami tele volt férfipapucsokkal, és kivettem egy feketét. Egy közeli polcon nyári ruhák voltak, és kiválasztottam egy kéket Annának. Talált magának egy pár hozzáillő szandált is. Anna összeszedett magának alsóneműt, egy rövidnadrágot és egy pólót is, majd a kasszához vittük a kosarakat, és mindent a szoba számlájára írattunk. Lifttel mentünk a harmadikra. Becsúsztattam a kártyát, és amikor beléptünk a szobába, elsőként az ágyat vettem észre, ami tele volt kispárnákkal. Nagy síkképernyős TV lógott a szemközti falon, négy szék és egy ebédlőasztal állt egy szekreter és egy mini hűtő mellett. A nappaliban volt egy dohányzóasztal, egy heverő és két szék egy másik TV előtt elrendezve. A légkondicionáló hideg levegőt fújt. Egy alacsony asztalon az ajtó mellett négy becsomagolt pohár állt. Kettőt kibontottam, a fürdőszobába mentem, és megtöltöttem őket a csapnál. Anna követett. Átnyújtottam neki az egyik poharat. Bámulta egy ideig, mielőtt az ajkához emelte és kiitta. Megnéztük a fürdő többi részét is. Egy hatalmas üvegfalú zuhanyzó volt az egyik sarokban, a zuhany és a mély pezsgőfürdős kád között márványpult állt két mosdóval, rajta egy kosár szappannal és samponnal. Két fehér fürdőköpeny függött az ajtó melletti fogason. – Felhívom Sarah-t, hogy megadhassa apa és anya telefonszámát. Mondtam neki, hogy a telefonnál várjanak. Hány óra eltolódás van Chicago és Maié között? – Tizenegy, azt hiszem. Amikor apával beszéltem, azt mondta, hogy ott este nyolc óra van. Anna leült az ágyra, és felvette az éjjeliszekrényről a papírt meg a tollat. Aztán fogta a telefont, és tárcsázott. – Foglalt. Megpróbálom a mobilját. – Újra próbálta, várt, aztán letette a kagylót. – Csak kicseng. – Grimaszolt egyet. – Miért nem veszi fel? – Mert biztos most hívogat mindenkit, akit ismertél, hogy elújságolja, hogy visszatérsz. Biztos, hogy a telefonja még napokig csengeni fog. Menjünk zuhanyozni! És amikor végeztünk, majd újra megpróbálod. Majdnem egy órát maradtunk a zuhany alatt, mosakodtunk és nevettünk. Anna nem tudta abbahagyni a mosakodást, még akkor sem, amikor mondtam neki, hogy most már tutira tiszta. – Soha többé nem fogok ülőfürdőt venni, amíg csak élek. Csak zuhanyozni fogok ezután, az biztos – jelentette ki. – Én is. Amikor befejeztük, megtörölköztünk, majd magunkra vettük a fürdőköpenyeket. Anna fogkrémet nyomott két fogkefére, és az egyiket odaadta. A két mosdó előtt álltunk, fogat mostunk, öblögettünk és köptünk. Letette a fogkeféjét, és azt mondta: – Most azonnal csókolj meg, T.J.! Felemeltem és ráültettem a pultra, aztán a tenyerembe fogtam az arcát. Sokáig csókolóztunk. – Isteni ízed van – közöltem vele. – És az illatod is isteni. De persze az sem zavart, amikor nem volt. – De ez így sokkal jobb – mondta, és a homlokomnak támasztotta a homlokát. – Igen. Kimentünk a fürdőszobából, én elnyúltam az ágyon a szobaszerviz étlapjával az egyik, a TV

távirányítójával pedig a másik kezemben. – Anna, ezt nézd! Éppen egy csomag cukorkát bontott fel, de leült mellém és megnézte az étlapot. Adott egy zacskó Doritost, és miután felbontottam, egy egész maroknyit tömtem a számba. Soha nem ízlett még ennyire a nacho és a sajt. Nehéz volt eldönteni, mit is rendeljünk, mert mindenből akartunk. Aztán végre döntöttünk, és steaket kértünk hasábburgonyával, spagettit húsgombóccal, valamint fokhagymás kenyeret és csokis sütit. – Ó, és kérek két hatalmas kólát – egészítette ki Anna. Felhívtam a szobaszervizt, és megrendeltem az ételt. Anna felkapta a szobakártyát és még valamit az alacsony asztalkáról, és csak annyit mondott, hogy azonnal jön. – Meztelen vagy a köpeny alatt – emlékeztettem. – Nem leszek távol sokáig. Kapcsolgattam a tévét. Minden csatornán a szökőárról beszéltek. Anna egy kis vödörrel a kezében tért vissza. Felültem. – Az ott jég? – kérdeztem. Betett egy darabot a szájába, úgy válaszolt: – Aham. Mellém feküdt az ágyra, és figyeltem, ahogy szopogatja a jeget. Felült, és kioldotta a köpenyem. Miután kibontotta, végighúzta a kezét az oldalamon. A fájdalmaim ellenére a testem azonnal reagált az érintésére. – Jó nagy véraláfutásaid vannak itt – állapította meg. – Mi történt? – Volt egy nagy fa törzs a vízben. – Nem igazán vagy jóban az ilyenekkel – mondta. – Hát, ez most jól megütött. Tett még egy darab jeget a szájába, majd megcsókolta a nyakam és a mellkasom. – Mennyi időnk van, amíg a szobaszerviz ideér? – tudakolta. – Nem mondták. Anna a hasam csókolta, és lejjebb mozdult. Amikor megéreztem az ajkait magamon, levegőért kaptam, mert ott soha nem éreztem még hideget. Becsuktam a szemem, és a fejére tettem mindkét kezem. Amikor valamivel később a szobaszerviz bekopogott, bekötöttem a köpenyem és kinyitottam az ajtót. A férfi, aki az ételt hozta, mindent letett az asztalra, és miután a számla összeget megtoldottam a borravalóval és aláírtam, neki is láttunk az evésnek. – Van evőeszközünk is – lelkendezett Anna. Felemelt egy villát, és néhány pillanatig nézte, mielőtt felnyársalt vele egy húsgombócot. – És székeink – tettem hozzá, és kihúzva egyet leültem mellé. Adtam neki egy darab fokhagymás kenyeret, és vágtam egy darabot a steakből. Felnyögtem, amikor a számba tettem. A villával etettük egymást, és ittuk a kólánkat. A hasunk gyorsan tele lett, nem voltunk ilyen nehéz és sok ételhez szokva. Anna gondosan becsomagolta a maradékokat, és a hűtőbe tette. Elnyúltunk az ágyon, és hagytuk, hadd emésszen a gyomrunk. Anna egy hajtincsemmel játszott, a fejét a vállamra tette, és összefonta a lábait az enyémekkel. – Soha nem voltam még ennyire elégedett egész életemben – mondta. Lenémítottam a tévét. A szökőárról szóló riportokat néztük, amíg ettünk, és hihetetlennek tűnt a pusztítás mértéke. A jelek szerint Indonéziát érte a legsúlyosabb csapás, és a halálesetek száma már több tízezerre volt tehető. – Rossz ezt kimondani, mert annyi ember meghalt, de ha nem jön ez a szökőár, akkor még a szigeten lennénk – jegyezte meg Anna. – Nem tudom, mennyi ideig bírtuk volna még. – Én sem. Kinyújtóztam, bekapcsoltam a rádiós órát az éjjeli szekrényen, és addig babráltam a gombokat, amíg

találtam egy amerikai zenés adót. A Boston More Than a Feeling című száma szólt éppen, és elmosolyodtam. Anna felsóhajtott. – Szeretem ezt a számot. Közelebb bújt, én átöleltem. – Már felfogtad, T.J.? Hogy biztonságban vagyunk, és újra látni fogjuk a családunkat? – Hát, már kezdem elhinni. – Hány óra van? – kérdezte. Ránéztem az órára. – Nemrég múlt kettő. – Akkor hajnali egy van Chicagóban. Nem érdekel. Újra hívom Sarah-t. Sem ő, sem a szüleim nem alszanak úgysem. Anna felült, magához vette a telefont, és közben áthúzta fölöttem a kábelt – Először otthon próbálom. – Tárcsázott és várt. – Foglalt – közölte. – Talán a mobilját felveszi. – Hívta a számot, és várt. Azonnal a hangposta kapcsolt. – Hagyok neki üzenetet. – De aztán letette anélkül, hogy mondott volna valamit. – A postafiókja tele volt. – Kicsit később majd megint megpróbálod. Előbb-utóbb úgyis eléred. – Elvettem tőle a telefont, és visszatettem az éjjeliszekrényre. – Anna? Visszabújt az ölelésembe. – Igen? – Mi lesz Johnnal? Szerinted Sarah őt is felhívta? – Biztos vagyok benne. – Szerinted mit fog tenni, amikor megtudja, hogy élsz? – Természetesen, örülni fog a családommal együtt. Mást nem hiszem, hogy tesz. Már biztosan a kertvárosban él egy feleséggel és gyerekkel. – Várt egy kicsit, aztán folytatta: – Remélem, a cuccaimat odaadta a szüleimnek. – Hol fogsz lakni? – Apával és anyával. Bárhol is legyen az. Biztos azt akarják majd, hogy egy ideig velük maradjak. Aztán veszek magamnak egy saját lakást. Még mindig nem tudom elhinni, hogy eladták a házukat, T.J. Mindig beszéltek arról, hogy egy nap majd vesznek egy kisebbet vagy egy társasházi lakást, de nem hittem, hogy tényleg megteszik. Abban a házban nőttem fel. Sajnálom, hogy már nem az övék. Megcsókoltam, majd kibontottam a köpenyét, és az lecsúszott a vállairól. Szeretkeztünk, aztán elaludtunk. Amikor felébredtem, reggel öt óra volt, és Anna mélyen aludt mellettem. A plafont bámultam és a beszélgetésünkre gondoltam. Kérdeztem őt Johnról, de azt a kérdést, amit igazán akartam, nem tettem fel. És mi lesz velünk?

41. FEJEZET Anna Kinyitottam a szemem, és kinyújtóztam. T.J. az ágykeretnek támaszkodva csendesen nézte a tévét, és Síim Jim kolbászt majszolt. – Nagyon jót aludtam. – Megcsókoltam, aztán kikászálódtam az ágyból. Pisilnem kell. – Tudod, hogy mit szeretek a legjobban ebben a fürdőszobában? – kérdeztem a vállam fölött, miközben az ajtó felé mentem. – A WC-papírt? – Aha. Amikor visszaértem a fürdőből, T.J. megkóstoltatta velem a Síim Jimet. – Ismerd el, hogy nem is rossz! – mondta. – Nem rossz, de én sem vagyok olyan válogatós, mint amilyen voltam. Hova tettem a Sweet Tarts cukorkákat? A komódon találtam meg őket. Nem voltam hozzászokva a légkondihoz, ezért szorosabban magamra tekertem a fürdőköpenyt, és visszabújtam a takaró alá T.J. mellé. Merevebb voltam és megviseltebb, mint amikor kihúztak a vízből, és hálás voltam a puha ágyért. Este tízkor újra megpróbáltam felhívni Sarah-t. Reggel kilenc volt Chicagóban, és a mobilja foglaltat jelzett. – Még most sem érem el – panaszkodtam. – Felhívtam otthon is, de csak kicsengett. A rögzítője sem vette fel. – Megpróbálom apámat. Talán ő beszélt vele. – T.J. az otthoni számát hívta, és várt. Megrázta a fejét. – Az ő vonaluk is foglalt. Gondolom, mindenki őket hívogatja. Majd reggel újra megpróbáljuk. T.J. visszatette a telefont, és megsimogatta a hajam. – Nem tudom, hogy szokom majd meg, hogy nem osztom meg veled az ágyam minden éjjel. – Akkor ne szokjuk meg! – vágtam rá. Feltámaszkodtam a könyökömre, és ránéztem. Nem álltam arra készen, hogy elengedjem, bármennyire is önző dolog volt ez. Felült. – Tényleg így gondolod? – Igen. – A szívem kalapált és az agyam azt üvöltötte, hogy ez rossz ötlet, de nem érdekelt. – Egy ideig külön leszünk majd. Neked is a családoddal kell lenned, és nekem is. De utána, ha vissza akarsz jönni, én várni foglak. Nagyot sóhajtott, és az arcán megkönnyebbülés látszott. A karjaiba húzott és megcsókolta a homlokom. – Persze, hogy akarom. – Nem lesz könnyű, T.J. Az emberek nem értik majd meg. Sok kérdést tesznek majd fel. – Összeugrott a gyomrom, ha csak erre gondoltam. – Talán el kellene mondanod majd, hogy már elmúltál tizenkilenc, amikor megtörtént közöttünk a dolog. – Gondolod, hogy bárki megkérdezi? – Tudom, hogy mindenki megkérdezi. Felébredtem az éjszaka közepén, mert ki kellett mennem. Úgy aludtunk el, hogy ment a tévé, és amikor visszamásztam az ágyba, felvettem a távirányítót, csak kapcsolgattam, aztán megálltam, hogy lássam a híreket. Kiegyenesedtem, amikor a CNN bejelentette a legfrissebb híreit a következő szalagcímmel: Három és fél év után megmentettek két chicagóit, akik a tengeren tűntek el. És ott volt két kép, rólam és

T.J.-ről, ahogy harminc- és tizenhat évesen kinéztünk. Gyengéden megráztam T.J. vállát. – Mi a baj? – kérdezte, még félálomban. – Nézd a tévét! Felült, pislogott és a képernyőt bámulta. Felhangosítottam, pont jókor, így hallottam, hogy Larry King ezt mondja: – Azt hiszem, mindenki nevében szólok, amikor azt mondom, ez aztán a történet. – Szent ég! – fakadt ki T.J. Elkezdődött

42. FEJEZET T.J. Anna előtt ébredtem, s azonnal rendeltem tojást, palacsintát, kolbászt, szalonnát, pirítást, rösztit, gyümölcslét és kávét. Amikor megérkezett a reggeli, megcsókoltam Annát, és ő felébredt. Kinyitotta a szemét. – Kávé illatát érzem. Töltöttem neki egy bögrével. Belekortyolt és sóhajtott. – Ó, ez jó! Az ágyban reggeliztünk, aztán Anna lezuhanyozott. A telefon mellett maradtam, hátha hív apa. Amint ő végzett a fürdőben, helyet cseréltünk. Amikor törölközve kijöttem, rám bámult. – Te megborotválkoztál. A bőrömhöz dörzsölte a kézfejét. Nevettem. – Azt mondtad, hogy ha egyszer megmentenek minket, akkor magamnak kell majd csinálni. – De igazából nem gondoltam így. A telefon tizenegykor csörögni kezdett. Apa bérelt egy repülőt, és azt mondta, hogy egy óra múlva a reptéren kell lennünk. – Csak üzemanyag miatt álltok majd meg, semmi másért. Az O'Hare reptéren találkozunk. – Apa, Anna nem tudja elérni a nővérét. Beszéltél vele? – Kétszer sikerült elérnem. A vonala foglalt volt, de a miénk is, T.J. A hír gyorsan terjedt. A reptéren külön engedélyt kaptunk, hogy a kapunál várhassunk titeket, de a média is ott lesz majd. Megteszem, ami tőlem telik, hogy valamennyire távol tartsam őket. – Oké. Akkor most megyek, hogy időben a reptéren lehessek. – Szeretlek, T.J. – Én is szeretlek, apa. Felöltöztem abba a pólóba, rövidnadrágba és papucsba, amit az ajándékboltban vettünk. Anna a kék ruhát viselte. Kihalásztam a régi, koszos nadrágom zsebéből a hidropláncég emberének a névjegyét, aztán kidobtam a régi, mocskos ruháinkat. Mindent két műanyag szatyorba tettünk, amit a szobában találtunk. Kijelentkezés után a hotel kisbuszával mentünk a reptérre. Anna alig tudott nyugton maradni. Nevetve átkaroltam. – Fel vagy pörögve. – Tudom. Izgatott vagyok, és sok kávét ittam. A busz lassított a reptér bejáratánál, és mi felálltunk. – Kész vagy elmenni innen? – kérdeztem, és megfogtam a kezét. Mosolyogva válaszolt: – Teljesen. A személyzet, a pilóta, a másodpilóta és a légikíserő tapsolt, amikor Anna és én lehajoltunk, hogy bemenjünk a repülő ajtaján. Kezet ráztak velünk, és mosolyogva bemutatkoztunk. Megnéztem a gépet. Tizenegy ülés volt, öt egyes, amiket egy keskeny folyosó választott el egymástól, és egy dupla. A fal mellett egy keskeny heverő volt. Nem is tudtam elképzelni, menynyibe kerülhetett ez apának. – Milyen repülőgép ez? – érdeklődtem. – Ez egy Lear 55-ös – válaszolta a pilóta. – Közepes nagyságú gép. Többször is meg kell majd állnunk, hogy üzemanyagot vételezzünk, de tizennyolc óra múlva Chicagóban leszünk.

Annával betettük a műanyag szatyrokat a fejünk fölötti poggyásztárolóba, és az egymás melletti bőrfotelokba ültünk le, Előttünk egy padlóhoz csavarozott asztal volt. A légikíserő odajött hozzánk, amint bekapcsoltuk az öveinket. – Jó napot! A nevem Susan. Hozhatok önöknek egy italt? Van üdítő, sör, bor, koktélok, palackozott víz, narancslé és pezsgő. – Válassz, Anna. – Én vizet kérek, pezsgőt és narancslét – sorolta. – Szeretné, ha ebből elkészíteném a mimóza-koktélt? Van frissen facsart narancslém. Anna rámosolygott Susanra. – Imádnám a mimózát. Köszönöm. – Én vizet kérek, sört és egy kólát – mondtam. – Köszönöm. – Máris. Azonnal visszajövök. Egyáltalán nem viseltük jól az alkoholt, és jól berúgtunk. Anna két mimózát ivott meg, én pedig négy sört. Nem tudta abbahagyni a vihogást, én meg a csókolást, és hangosak is voltunk, Susan pedig kiválóan tettette, hogy nem is veszi észre az egészet. Hozott egy nagy tál sajtot, sós kekszet és gyümölcsöt, gondolom, azt remélte, hogy ez majd kijózanít bennünket. Befaltuk, de előtte még erősködve követeltem, hogy hadd dobjak néhány szem szőlőt Anna nyitott szájába. Minden alkalommal elhibáztam, és ettől csak még jobban nevettünk. Amikor sötét lett, Susan takarókat és párnákat hozott. – Jaj, de jó! – lelkendezett Anna csuklás közben. – Kissé álmos vagyok. Magunkra terítettem a takarókat, és becsúsztattam a kezem Anna ruhája alá. – Hagyd abba! – szólt rám, és próbálta eltéríteni a kezem. – Ott van Susan. – Susant nem érdekli – erősködtem, és a fejünkre húztam a takarót, hogy elszeparálódhassunk. De csak a szám volt nagy, mert öt perc múlva ki voltam ütve. Fejfájással ébredtem. Anna még aludt, a feje a vállamon nyugodott. Amikor felébredt, egymás után a fürdőszobába mentünk, hogy megmosakodjunk és megmossuk a fogunkat. Susan tálcán pulyka- és marhasültes szendvicseket hozott, és tett mellé az asztalra csipszet és kólát is. Adott még két külön-külön egy kis csomag Tylenolt és egy üveg vizet. – Köszönöm. – Nincs mit – mondta, és megpaskolta a vállam. Kibontottuk a Tylenolt, és lenyeltük őket vízzel. – Milyen nap van, Anna? Gondolkodott egy kis ideig, mielőtt válaszolt volna. – December huszonnyolcadika? – Veled szeretném tölteni a szilveszter éjszakát – jelentettem ki. – Addigra már nagyon fogsz hiányozni. Gyors csókot lehelt a számra. – Akkor ez egy randi. Megettük a szendvicseket és a csipszet, és az idő hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. – Annyira sokat gondoltam erre, T.J.! Szinte látom apát, anyát, Sarah-t, Davidet és a gyerekeket is, ahogy ott állnak együtt, én pedig futok feléjük széttárt karokkal. – Én is sokat gondoltam erre a napra. Attól féltem, soha nem jön el. – De eljött – bólintott Anna, és rám mosolygott. Az égbolt kivilágosodott, és az ablakon át a fagyos középnyugati legelőket néztem. Amikor elkezdtük a leszállást Chicagóban, Anna megszólalt: – Nézd T.J., havazik! Kevéssel hat óra előtt landoltunk az O' Hare reptéren. Anna kikapcsolta a biztonsági övét, majd talpra szökkent, még mielőtt a repülő teljesen megállt volna.

Kivettük a műanyag szatyrokat a fejünk fölötti tárolóból, és végigsiettünk a folyosón a repülő orráig. A pilóta és a másodpilóta is kijött. – Öröm volt önöket hazahozni – mondta a pilóta. – Sok sikert mindkettőjüknek! Susanhoz fordultunk. – Köszönünk mindent – hálálkodott Anna. – Nincs mit – felelte a nő, és megölelt minket. Valaki kinyitotta a gép ajtaját. – Itt vagyunk, T.J.! – sóhajtott nagyot Anna. – Induljunk!

43. FEJEZET Anna T.J.-jel kéz a kézben futottunk végig az összekötő folyosón. Amikor a túlsó végére értünk, a tömeg felmorajlott. A több száz vaku szinte elvakított, vadul pislogni kezdtem, próbáltam fókuszálni. A riporterek azonnal kérdésekkel bombáztak bennünket. Sarah előretört és sírva átölelt. Jane Callahan szinte hisztérikusan ölelte meg T.J.-t. Tom Callahan és két lány – gondolom, T.J. húgai – is csatlakozott a családi öleléshez. David Sarah mellett állt, és nyújtotta a karját, hogy átöleljen. Erősen megszorítottam, aztán hátraléptem, és a tömegben a szüleimet kerestem. John is ott volt. Odasietett hozzám, és én automatikusan megöleltem. Oldalra léptem, mert azt akartam, hogy elmenjen az útból. Zavarban voltam, a szívem kalapálni kezdett. A pillantásom az embertömegen cikázott, akik a kötéllel elkerített részben álltak, de nem láttam anyámat. És apámat sem. Újra kerestem őket, szinte észvesztve, aztán megértettem, miért volt kikapcsolva a telefonjuk. A térdeim összecsuklottak. Sarah és David kapott el. – Mindketten? Sarah bólintott, és könnyek csorogtak az arcán. – Nem! – sikítottam. – Miért nem mondtad? – Sajnálom – suttogta. – A hívásod teljesen felkészületlenül ért, és olyan boldognak tűntél. Egyszerűen nem tudtam megtenni, Anna. Egy székhez vezettek. Mielőtt leroskadtam volna, T.J. ott termett mellettem. Leült, a karjaiba vett, és gyengéden ringatott, amíg én sírtam. Felemeltem a fejem a melléről. – Mindketten halottak. – Tudom. Anya épp most árulta el. Megcsókolta a homlokom és letörölte a könnyeimet, és a kamerák ezt mind vették. Akkor még nem tudtam, de huszonnégy órával később országszerte minden újság címlapján az a fotó volt, ahogy T.J. ölel és csókol. A mellkasára tettem a fejem és becsuktam a szemem. Sarah a hátam simogatta. Végül mély lélegzetet vettem és felültem. – Nagyon sajnálom – mondta T.J. és hátrasimította a hajam a homlokomból. Bólintottam. – Tudom. Csend volt, csak a gépek zümmögése és a vakuk villanása hallatszott. Sarah-hoz fordultam: – Haza akarok menni. Sarah leírta a mobilszámát, hogy oda tudjam adni T.J.-nek. Átadtam, ő pedig a rövidnadrágja zsebébe dugta. – Hamarosan felhívlak. – Megölelt és a fülembe súgta: – Szeretlek. – Én is szeretlek – súgtam vissza. Felálltunk, mert Tom és Jane Callahan felénk jött, T.J. húgai pedig mögöttük. – Annyira sajnálom, Anna! – vígasztalt Jane. – Sarah most mondta el a dolgot. Nagyon rosszul éreztem magam, tudva, hogy milyen hírekre jön haza. – Megölelt, és amikor elhúzódtam, egy pillanatig még fogta a kezem. – Pár nap múlva felhívom. Van néhány megbeszélni való dolgunk. – Mosolyogva egy gyors puszit nyomott az arcomra. Tom Callahan is mosolygott, és megszorította a vállam.

– Köszönöm, hogy gépet bérelt – fordultam hozzá. – Nincs mit, Anna. Sarah elküldte Davidet, hogy mondja meg a médiának, hogy nem fogok nyilatkozni. John jött oda mellém. A kezemért nyúlt, aztán meggondolta magát. – Sajnálom a szüléidet, Anna. – Köszönöm. Feszülten álltunk ott, mint két idegen, aztán megszólt: – Nagyon boldog voltam, amikor Sarah felhívott. Nem is hittem el, amit mond. Mély lélegzetet vettem. – John… – Ne mondj semmit! Csak pihenj, és amikor készen állsz, majd beszélünk. Gondolom, alig várod, hogy eltűnj innen. – T.J.-re nézett, aki nem messze állt a családjával. – Egy éve minden cuccodat odaadtam Sarah-nak. Egészen addig nem tudtam megtenni. – Egymás szemébe néztünk. – Tényleg örülök, hogy hazatértél, Anna. Megölelt, aztán elment, Sarah és David pedig kivezettek a kapun át.

44. FEJEZET T.J. A családom körbevett. Alexis és Grace fogta egy-egy kezemet, anyám pedig nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy sírjon, vagy mindkettőt egyszerre. – El sem hiszem, milyen magas lettél! – ámuldozott apám. Mindenki kiakadt a lófarkamon. – Nem volt ollónk – magyaráztam. Észrevettem egy magas, szőke férfit a szemem sarkából. Annához lépett. El onnan, haver! Már nem szeret téged. Addig figyeltem őket, amíg anyám meg nem rángatta a karomat – Menjünk haza, T.J.! Még egyszer Annára néztem. John megölelte, aztán elment. Kifújtam a levegőt, és azt mondtam: – Kész vagyok, anya, menjünk! Mielőtt kiértünk volna, anya adott kabátot, zoknit és egy pár tornacipőt. A papucsomat a szatyorba tettem a többi cuccom közé, és követtem a családomat a kocsihoz. Amikor hazaértünk, lezuhanyoztam, a csípőmre tekertem a törölközőm, és bementem a régi szobámba. Minden ugyanolyannak tűnt. A franciaágyamon még mindig ugyanaz a kék takaró volt, a hifi és a CDgyűjteményem az asztalom mellett állt a sarokban. A komódon egy kupac ruha hevert összehajtogatva. Anya egész jól eltalálta a méretemet, pedig elég sokat nőttem. Amikor kijöttem a szobámból, anya a konyhában volt és reggelit készített. Egy tányéron sós palacsintát és szalonnát nyújtott nekem, és amikor befejeztem az evést, leültem a nappaliban, hogy beszéljek a családommal. Grace már tizennégy éves volt, és mellettem akart ülni. Alexis, aki most töltötte a tizenkettőt, a lábaimnál kuporgott. Mindent elmeséltem nekik. Micket, a zuhanást, a mérgezett vizet, a szomjúságot és az éhséget, a cápát, a megbetegedést, a szökőárt, aztán minden kérdésükre válaszoltam. Anya sírni kezdett, amikor meghallotta, mennyire beteg voltam. Később, este, amikor a húgaim már lefeküdtek, hármasban maradtam a szüleimmel. – El sem tudod képzelni, milyen lehet, T.J. – mondta anyám –, amikor azt hiszed, hogy a fiad halott, és egyszer csak felhív telefonon. Ha ez nem csoda, akkor nem tudom, mi az. – Igen, szerintem is csoda – feleltem. – Anna álmodozott arról a napról, amikor majd felhívhatunk benneteket. Alig várta, hogy mindenki megtudja, hogy életben vagyunk. Csend borult a szobára, most először, amióta beszélgetni kezdtünk. Anya megköszörülte a torkát. – Milyen kapcsolatod van Annával? – kérdezte. – Pont olyan, amilyenre gondolnátok. – Mennyi idős voltál? – Majdnem tizenkilenc – válaszoltam. – És tudnod kell, anya… – Mit? – Tudnod kell, hogy teljes mértékben az én ötletem volt.

45. FEJEZET Anna Megálltunk a mosdónál, mert nagyon ki kellett fújnom az orromat és megtörölnöm a szememet. Sarah adott papír zsebkendőt. – Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, amikor a telefonjuk nem működött. Azt mondtad, hogy eladták a házat. – Én azt mondtam, hogy a ház el lett adva. David és én adtuk el, amint az örökösödési eljárás lezárult. Előrehajoltam és megtámaszkodtam a pulton. – Mi történt velük? – Apának volt még egy szívrohama. – Mikor? Habozott. – Két héttel azután, hogy lezuhantatok. Megint sírva fakadtam. – És anya? – Petefészekrák. Egy évvel ezelőtt halt meg. David bekiáltott utánunk a mosdóba. Sarah kidugta a fejét, aztán visszajött és így szólt: – A riporterek erre tartanak. Tűnjünk el innen, hacsak nem akarsz beszélni velük! Megráztam a fejem. Sarah hozott nekem kabátot és bélelt csizmát. Belebújtam, majd kimentünk a parkolóba. A média nem messze mögöttünk jött. Belélegeztem a hó és a kipufogógáz szagát. – Hol vannak a gyerekek? – kérdeztem, amikor beléptem Sarah és David lakásába. Nagyon szerettem volna már megölelni Joe-t és Chloét. – Elvittük őket David szüleihez. Holnap megyünk értük. Nagyon izgatottak, hogy végre láthatnak téged. – Mit szeretnél enni? – érdeklődött David. Volt egy kis gond a gyomrommal. Bár korábban azt hittem, hogy hatalmas lakomát rendelek majd, most azonban úgy éreztem, nem tudnék enni. Azt hiszem, David rájött erre, mert megkérdezte: – Mi lenne, ha hoznék néhány zsemlét, és amikor megéhezel, eszel belőle? – Nagyon jól hangzik, David. Köszönöm. Levettem a kabátot és a csizmát. – A ruháid mind itt vannak – mondta Sarah. – Betettem az üres szekrényünkbe, miután John visszahozta őket. Az ékszereid és más apróságok is ott vannak benn. Nem volt szívem kidobni semmit. Követtem Sarah-t a másik hálószobába. Kinyitotta a szekrényt, én meg bámultam a ruháimat. A legtöbbje vállfákon lógott, a maradék pedig rendben összehajtogatva a felső polcon volt. Egy világoskék kasmírpulóveren akadt meg a szemem. Hozzáértem az ujjához, és csodálkoztam, mennyire puha. – Lezuhanyozol először? – kérdezte Sarah. – Igen – bólintottam. Fogtam egy szürke jóganadrágot meg egy hosszú ujjú fehér pólót. Levettem a kék pulóvert is a polcról. A sarki komódban voltak a zoknijaim, a melltartóim és a bugyijaim. A fürdőszobába mentem, és sokáig álltam a zuhany alatt. A ruháim lógtak rajtam, de ismerősek és melegek voltak. – Stefani is átjön – újságolta Sarah, és átnyújtott egy bögre kávét, miután elhelyezkedtem a heverőn a nappaliban. Elmosolyodtam a legjobb barátnőm neve hallatán.

– Alig várom, hogy lássam. – Belekortyoltam a kávémba. Sarah megbolondította valamivel. – Bailey's vagy Irish Cream? – Gondoltam, jól esne egy ital. – Rendben, de csak egy. Kissé alultáplált vagyok manapság. – Két kézzel tartottam a meleg bögrét. – Hogy bírta anya apa halála után? – kérdeztem. – Tűrhetően. Nem akarta eladni a házat, úgyhogy David ment és csinálta a kerti munkákat, és felvettünk valakit, hogy lapátolja el a havat a felhajtóról és a járdáról, amikor esett. És vigyáztunk, hogy ne legyen magányos. – Mennyire volt komoly a rákja? – Eléggé. Keményen küzdött, egészen a végéig. – Beutaltatta magát a hospice házba? – Nem. Otthon halt meg, ahogy szerette is volna. Megittuk a kávét David is hazaért a zsemlékkel, és Sarah erősködött, hogy egyek. – Annyira vékony vagy! – sóhajtott, miközben megkente sajtkrémmel az egyik zsemlét, és odaadta. Evés után visszamentünk a heverőre. Sarah bekapcsolta a hifit, és talált egy klasszikus rock adót. Adott még egy bögre kávét, de már Bailey's nélkül. David is csatlakozott, és a szigetről kérdezgettek. Mindent elmondtam nekik. Sarah elsírta magát, amikor elmeséltem, hogy T.J. majdnem meghalt dehidratációban. Amikor megtudta, hogy két gép is elhúzott fölöttünk, nagyon szomorú lett. Szinte sokkolta őket, amikor Csontiról, a cápáról és a szökőárról beszéltem nekik. – Hatalmas próbatétel volt – jelentette ki a nővérem. – Alkalmazkodtunk. De a vége felé már nagyon nehéz volt. Nem tudom, meddig bírtuk volna még. Sarah adott egy takarót, én pedig bevackoltam alá a lábaimat. – Meglepődtem, amikor megláttam Johnt a reptéren – mondtam. – Én hívtam. Teljesen odavolt, amikor meghallotta, hogy lezuhantatok, és nagyon örült, amikor felhívtam azzal, hogy élsz. – Azt hittem, már továbblépett. Hogy már meg is nősült. – Nem. Jó ideig volt valakije, de úgy tudjuk, hogy még nem házas. – Ó. – Hogyan döntöttél vele kapcsolatban? – Nem ő való nekem, Sarah. Nem tudom, mi történt volna, ha a repülőnk nem zuhan le, de így rengeteg időm volt, hogy átgondoljam, mit szeretnék. – Megráztam a fejem. – Nem őt szeretném. – Te és T.J. összejöttetek, ugye? – tudakolta Sarah. – Igen. Meglepődtél? – Olyan körülmények között? Nem. Hány éves? – Húsz. – Hány éves volt, amikor összejöttetek? – Majdnem tizenkilenc. – Szereted? – Igen. – Láttam, hogyan néz rád. Hogy hogyan vigasztalt a reptéren. Ő is szeret téged – mondta Sarah. Letettem az üres bögrét az asztalra, és bólintottam. – Igen. Nagyon szeret. Csengettek, és Sarah átsétált a szobán. Követtem őt, és visszatartottam a lélegzetem, amíg kinézett a kémlelőn, majd kinyitotta az ajtót. Stefani állt ott és sírt. Megöleltem. Szavakkal leírhatatlan, hogy milyen érzés volt őt újra látni. – Ó, Anna! – szipogta, és erősen magához szorított. – Hazatértél.

46. FEJEZET T.J. Később, amikor bementem a szobámba, lehevertem az ágyamra és felhívtam Annát. – Helló! – üdvözöltem, amikor felvette. – Hogy vagy? – Kimerültem. Túl sok mindent kell feldolgoznom. – Bárcsak tudnék segíteni! – Csak időre van szükségem – mondta. – Minden rendben lesz. – A régi ágyamon fekszem. Anyám semmit sem dobott ki. – Sarah sem. Azt hittem, hogy az emberek elajándékozzák a holmikat, amikor meghal valaki. – Anyám tud rólunk! – Jaj, istenem! Mit mondott? – Csak azt kérdezte, hány éves voltam, amikor elkezdődött. Ennyi. – Lehet, hogy később majd még visszatér rá. – Talán. Amúgy az a pasi a reptéren John volt? – Igen. – Mit mondtál neki? – Semmit. Nem hagyta. Majd fel kell hívnom. – És fel fogod? – Idővel. Nem tudok most ezzel foglalkozni. Néhány napja még a parton sétáltunk, most meg itthon vagyunk. Szürreális. – Tudom, teljesen. – Fáradt vagy? – kérdezte Anna. – Kimerült. – Akkor aludj egyet. – Szeretlek, Anna! – Én is szeretlek!

47. FEJEZET Anna Sarah kinyitotta a hálószoba ajtaját, s egy bögre kávét tartott az egyik kezében, egy újságot pedig a másikban. – Ébren vagy? Felültem és pislogtam. A napfény beáradt a sötétítőfüggönyön át. – Hány óra van? – Majdnem tíz. – Sarah odaadta a kávét és letette az újságot az éjjeliszekrényre. – A riporterek nem fogadnak el nemleges választ. Ki kellett húznom a telefont. Felvettem a mobilját az éjjeliszekrényről, és bekapcsoltam. Este ugyanis kikapcsoltam, miután beszéltem T.J.-jel. A képernyő tizenegy nem fogadott hívást jelzett. – A mobilod is hívják. Amint tudok, veszek egyet magamnak. Sarah csak legyintett. – Nem kell sietni! Talán elküldhetnénk Davidet, hogy vegyen egyet. Letettem a kávét az éjjeliszekrényre az újság mellé. T.J. és az én képeim voltak a címlapokon. Ugyanazok voltak, amiket a CNN-en is láttam, és volt néhány a reptérről is. A legnagyobb képen T.J. volt, ahogy csókot adott a homlokomra, körülötte pedig kisebb képek, amelyeken kéz a kézben futottunk, aztán ahol letörölte a könnyeimet, és ahogy átölelt. Azoknak, akik a kapcsolatunkon töprengtek, elég volt egy pillantás a címlapra, és minden égető kérdésükre választ kaptak. Visszaadtam az újságot Sarah-nak. – Ha beszélnél bármelyik riporterrel, mondd meg neki, hogy még nem állok készen, oké? Felvettem a bögrémet, és átfogtam a kezeimmel. Anyám és apám körül forogtak a gondolataim, és sírni kezdtem. Sarah bemászott az ágyba, megölelt, és adott egy csomag zsebkendőt. – Semmi gond, Anna. Én is ezt tettem, miután meghaltak. Időbe telik majd, hogy ez a nagy fájdalom alábbhagyjon. Bólintottam. – Tudom. – Éhes vagy? David kiszaladt, hogy reggelit vegyen. Az érzelmi felfordulás tönkretette az étvágyamat, de a gyomrom üres volt. – Egy kicsit. – Mit szeretnél ma csinálni? – Szerintem kérnem kellene pár időpontot. Orvos, fogorvos, fodrász. Sarah kiment a szobából, és a telefonkönyvvel tért vissza. – Mondd, kit hívjak!

48. FEJEZET T.J. Ben rontott be a szobámba, kezében egy újsággal. – Csak egy kérdés – hadarta, és a mutatóujját a magasba tartva jött felém. – Hány évesen kezdted döngetni a bigét? Mert ezekből a képekből ítélve egészen biztos vagyok benne, hogy azt teszed. Ha nem éppen azt a képet nézte volna, ahol Annát csókolom, lehet, hogy észreveszi az öklömet, mielőtt a bal szemébe csapódik. – Jesszusom! Ezt miért csináltad? – kérdezte a földön fekve és a szemét szorongatva. – Ezt tudod elsőre mondani, miután három és fél év után újra látsz? Felült, a jobb szeme már kezdett dagadni. – Cseszd meg, Callahan! Ez fájt. Kimásztam az ágyból és a kezemet nyújtottam neki. Megmarkolta, én meg felrántottam a padlóról. – Soha többet ne mondj hasonlót róla! – T.J.? – Anyám állt a nyitott ajtóban. Észrevette, hogy Ben a szemét szorongatja. – Minden rendben? – A legnagyobb rendben, anya. – Igen, minden király, Jane – erősítette meg Ben. Anya végigmért minket, de nem kérdezte meg, mi történt. – Mit szeretnél enni, T.J.? – Bármit, anya. Miután anyám elment, Ben folytatta: – Akkor te szerelmes vagy a csajba, vagy mi? – Igen. – És ő? Szeret téged? – Azt mondja, igen. – Anyád tudja? – Aha. – Kiakadt? – Még nem. – Hát, azért örülök, hogy visszatértél, ember. – Ben kényszeredetten megölelt. – Nehéz időszakom volt, miután elmondták, hogy meghaltál. – A padlót nézte. – Beszéltem a temetéseden. – Tényleg? Bólintott. Ben alig tudott kiállni az osztály elé, amikor kilencedikben nyilvánosbeszéd-óráink voltak. El sem tudtam képzelni, hogy beszélt a temetésemen. Lehet, hogy nem kellett volna megütnöm. – Ez kedves volt tőled, Ben. – Hát, ja. Anyádat boldoggá tette. Mindegy. Szóval, levágatod a hajad, vagy mi? Úgy nézel ki, mint egy nyavalyás lány. – Aha. Anyám sajtburgert készített sült krumplival, és Ben is az asztalnál ült, amíg ettem. Mindkét szülőm többször is megölelt, anyám pedig meg is puszilt. Ben valószínűleg akart valami okoskodó megjegyzést tenni, de inkább jegelte a szemét, és csendben maradt. Grace és Alexis is az asztalnál ültek egy darabig, és az iskoláról meg a barátaikról meséltek. Kiittam a kólámat. – Doktor Sanderson csak holnap tud fogadni. Azt hittem, lesz egy kis ideje rád, de úgy tűnik, túl vannak terhelve.

– Semmi gond, anya. Vártam én már eleget. Még egy nap nem tesz semmit. Megtörölte a kezét, és rám mosolygott. – Kérsz még valamit? – Nem, köszönöm. – Akkor felhívom a fodrászt és a fogorvost, és kérek időpontokat. Anyám kikapcsolta a tűzhelyet, és elment telefonálni. – Dolgozol, vagy mit csinálsz? – kérdeztem Bent. – Merthogy mindjárt dél lesz. – Főiskolás vagyok. Téli szünet van. – Főiskolára mentél? Hova? – Az Iowa Egyetemre. Másodéves vagyok. El kell jönnöd meglátogatni! És veled mi lesz? Te mihez fogsz kezdeni? – Megígértem Annának, hogy majd záróvizsgát teszek. De hogy mi lesz azután, arról fogalmam sincs. – Továbbra is találkozni fogtok? – Aha. Már most is hiányzik. Három és fél éven keresztül mellette ébredtem fel minden reggel. – Tökös, ha felteszek még egy kérdést, ugye, nem ütsz meg? – Attól függ, mit kérdezel. – Milyen vele lenni? Igaz, amit az idősebb bigékről mondanak? – Nem annyival idősebb. – Ööö. Oké. Mindegy. Szóval, milyen? – Hihetetlen. – És miket tesz meg? – Mindent megtesz, Ben.

49. FEJEZET Anna A fodrászom, Joanne lépett be Sarah nappalijába. – Riporterek vannak odalenn – újságolta. – Azt hiszem, lefényképeztek. – Levette a kabátját, aztán megölelt. – Üdvözöllek itthon, Anna! A te történetedhez hasonlók miatt hiszek még a csodákban. – Én is, Joanne. – Hol szeretnéd levágni a haját? – kérdezte Sarah. Már lezuhanyoztam, és a hajam még vizes volt, úgyhogy Joanne egy székre ültetett a konyhában. – Mi történt itt? – érdeklődött, amikor a hajvégeimet nézte. – T.J. leégette, amikor már túl hosszú lett. – Most viccelsz, ugye? – Nem. Aggódott, hogy felgyújtja az egész fejem. – Mennyit vágjak le belőle? A hajam a hátam közepéig ért. – Úgy tíz centit. És esetleg lehetne hosszú frufrum, mit gondolsz? – Persze. Joanne a szigetről kérdezett. Elmeséltem neki és Sarah-nak, hogy egy denevér is beleakadt a hajamba. – Meg is harapott? – Sarah rémültnek látszott. – És T.J. leszúrta? – Igen. De minden rendben volt. Nem volt veszett. Joanne megszárította és hajsütővel kihúzta egyenesre a hajam. Elém tartott egy tükröt, hogy meg tudjam nézni magam. A hajam egészségesnek tűnt most, sima végekkel. – Hűha! Ez hatalmas javulás. Sarah próbált fizetni, de Joanne nem akart pénzt elfogadni, Megköszöntem neki, hogy eljött a lakásunkra. – Ez a legkevesebb, amit tehetek, Anna. – Megölelt és megcsókolt. Miután elment, azt mondtam a nővéremnek: – Ha ki tudunk jutni úgy az ajtón, hogy nem kapnak szét bennünket, akkor egy helyre nagyon szeretnék elmenni. – Rendben – bólintott. – Hívok taxit. A riporterek a nevemet kiáltozták, amint kinyitottuk az ajtót. A lépcsőn vártak, mi pedig eltolakodtunk mellettük a várakozó taxiig. – Jó lenne, ha a házatoknak lenne hátsó kijárata – jegyeztem meg. – Akkor ott is lennének. Átkozott keselyűk – motyogta a testvérem. Sarah megadta a címet a sofőrnek, és nemsokára átgördültünk a Graceland temető kapuján. – Megvárna minket? – kérdezte Sarah a taxist. Néhány hópehely hullott alá a szürke égből. Vacogtam, Sarah viszont mintha észre sem vette volna a hideget, még csak be sem gombolta a kabátját. A szüléink sírjához vezetett. Josephine és George Emerson egymás mellett nyugodott. Letérdeltem a sírkő mellé, és végigsimítottam a nevüket az ujjammal. – Visszatértem – suttogtam. Sarah adott egy zsebkendőt, és letöröltem a könnyeimet. Elképzeltem apámat a furcsa kalapjában, amire körben horgászcsalik voltak aggatva, ahogy halat pucolni tanított. Emlékszem, hogy mennyire szerette megtölteni a kolibri etetőt, és figyelni, ahogy a kicsi madárkák odarepültek inni, miközben szinte mozdulatlanul álltak a levegőben. Anyámra gondoltam, és

arra, hogy mennyire szerette a kertjét, az otthonát és az unokáit. Soha többet nem fogom tudni elmesélni neki egy vasárnapi késői reggeli mellett, hogy mi minden történt velem az osztályban tanítás közben. Soha nem ad több tanácsot, és többet soha nem fogom hallani egyik szülőm hangját sem. Elbőgtem magam, és szinte a végkimerülésig sírtam. Sarah türelmesen várt, időt adva arra a katarzisra, amire annyira szükségem volt. Végül elapadtak a könnyeim, és felálltam. – Most már mehetünk. Sarah átölelt, és visszasétáltunk a taxihoz. Egy másik címet adott a taxisnak, David szüleinek a címét, és elmentünk a gyerekekért. Joe és Chloe abbahagyták a játékot, amikor beléptem a szobába. Biztosan olyan voltam számukra, mint egy szellem. Sarah életben tartotta az emlékemet, de az a nagynéni, akit halottnak hittek, most ott állt a nappaliban. Letérdeltem melléjük és lágyan megszólaltam: – Mindketten nagyon hiányoztatok nekem. Joe jött oda elsőnek. Szorosan megöleltem. – Hadd nézzelek! – mondtam, és eltávolodtam egy karnyújtásnyira tőle. – Már hullanak ki a fogaim – dicsekedett. Kinyitotta a száját, és megmutatta a fogai helyét. – Akkor a fogtündér biztos nagyon elfoglalt miattad. Chloe lassan szokott hozzá a rég elveszettnek hitt nagynénihez, de végül kicsit közelebb merészkedett és azt suttogta: – Én is elveszítettem egypárat. Kinyitotta a száját, hogy láthassam az ő foghíjait is. – Hű, anyátok biztosan mindent pépesítve ad nektek. Teljesen fogatlanok vagytok. – Anna néni, most nálunk fogsz élni? – faggatott Chloe. – Egy darabig. – Betakargatsz ma este? – érdeklődött. – Nem, mert engem takargat be este – vitatkozott Joe. – És mi lenne, ha mindkettőtöket betakargatnám ma este? Szorosan megöleltem őket a könnyeimmel küzdve. – Indulhatunk haza, gyerekek? – kérdezte Sarah. – Igen! – Akkor adjatok csókot a nagyinak, aztán menjünk! Aznap este, miután lefektettem a gyerekeket, Sarah töltött mindkettőnknek egy-egy pohár vörösbort. Csörgött a mobilja, ő pedig átadta nekem. – Szia! Hogy vagy? – szólt bele T.J. – Jól vagyok. Sarah-val a temetőben jártunk ma. – Nehéz volt? – Igen. De akkor is el akartam menni. Kicsit jobb most, hogy voltam a sírjuknál. Vissza fogok menni. Te mit csináltál ma? – Levágattam a hajam. Lehet, hogy meg sem fogsz ismerni. – Hiányozni fog a lófarkad. T.J. nevetett. – Nekem nem. – Nemrég fektettem le a gyerekeket. Két órámba telt, mert minden könyvet kiolvastattak velem. Sarah éppen most töltött bort nekünk, és Stefani is átjön. Na és te? Vannak terveid? – Ha le tudjuk rázni a riportereket, akkor kicsit lófrálunk Bennel. – Hogy van Ben? – Még mindig szófosása van. – Voltál már orvosnál? – Holnap megyek. – Remélem, minden rendben lesz.

– Persze, hogy rendben lesz. Te voltál már? – Holnap megyek. Aztán meg fogorvos, délután. – Nekem is. Emlékszel, amikor levettem a fogszabályzómat? – Már el is felejtettem. – Találkozunk szilveszterkor, Anna. Szeretlek. – Én is szeretlek. Érezd magad jól ma este!

50. FEJEZET T.J. Kinyitottam ajtót, amikor Ben kopogott. A szeme teljesen bedagadt, csupa lila és kék volt. – Sajnálom – szabadkoztam. – Á, nem nagy ügy. Szerencséd, hogy ilyen laza vagyok – közölte. – Őszintén, az a legjobb tulajdonságod. – Egy csomó iskolás haver itthon van a karácsonyi szünetre. Akarsz bulizni? – Persze. Hol? – Coopnál. A szülei ma reggel utaztak el a Bahamákra. Felkaptam a kabátomat. – Induljunk! Legalább húsz korábbi osztálytársam állt egymás mellett Coop nappalijában, amikor megérkeztünk. A hifiből rockzene szólt. Mindenki üdvrivalgásban tört ki, amikor beléptünk az ajtón, és rengetegen ráztak velem kezet és veregették meg a hátam. Néhányat közülük azóta nem láttam, hogy a Hodgkin-kezelésem miatt kimaradtam az iskolából. Furcsa érzés volt, hogy rajtam kívül mindenki leérettségizett. Valaki felém dobott egy sört. A szigetről akartak hallani, én pedig válaszoltam minden kérdésükre. Ben biztos elmesélte nekik, hogyan szerezte a monokliját, mert senki sem kérdezett Annáról. A második sörömnél jártam, amikor egy lány leült mellém a heverőre. Hosszú szőke haja és erős sminkje volt. – Emlékszel rám? – kérdezte. – Asszem – feleltem. – Sajnálom, de a neved elfelejtettem. – Alex. – Az én osztályomban voltál? – Aha. – Nagyot húzott a söréből. – Egész máshogy nézel ki, mint amikor másodévesek voltunk. – Igen… az négy évvel ezelőtt volt. – Befejeztem a sörömet, és a szememmel Bent kerestem. – Jól nézel ki. Alig hiszem el, hogy tényleg azon a szigeten éltél. – Nem mintha lett volna választásom. – Felálltam. – Most már mennem kell. Még találkozunk. – Remélem. Bent a konyhában találtam. – Hé, én lelépek. – Nehogy máris lelépjél, tökös! Még csak éjfél van. – Fáradt vagyok. Megyek aludni. – Az elég béna dolog tőled, de megértem. Összeütöttük a tenyerünket, aztán kiléptem az ajtón. Miközben a vonat felé gyalogoltam, Annára gondoltam, és hazáig mosolyogtam.

51. FEJEZET Anna Felébresztettem Joe-t és Chloét, hogy együtt tudjunk reggelizni. Éppen az utolsó gofrikat ettük, amikor Sarah belépett a konyhába. – Jó reggelt! – mondta. – Köszönöm, hogy megreggeliztetted a gyerekeket. – Anna néni csinálja a legjobb gofrit a világon! – lelkendezett Chloe. – Anna néni fiúja átjön holnap este – jelentette be Joe. – Ezt honnan tudod? – kérdezte Sarah. – Hallottam, amikor Anna nénivel erről beszélgettetek. – Igen, Anna néni fiúja itt fog szilveszterezni. Ezért elvárom, hogy ti ketten illedelmesen viselkedjetek, ne pedig úgy, mint valami kis huligánok. – Anna néninek most zuhanyoznia kell – jelentettem be a gyerekeknek. – Elfoglalt napja lesz. – Orvoshoz mész? – kérdezte Sarah. – És fogorvoshoz. Érdekes látogatás lesz. Egy magazint olvasgattam, miközben az orvosnál arra vártam, hogy szólítsanak. Amikor a nővér megkért, hogy álljak a mérlegre, meglepődve láttam, hogy ötvenegy kilót mutat, pedig néhány napja már volt mit ennem bőségesen. Százhatvanöt centi magassággal nyolc-tíz kilóval többet kellett volna nyomnom. Biztos, hogy a szigeten még ennél is sokkal kevesebb voltam. A vizsgálóasztalon ültem egy papírruhában. Amikor a doktornő belépett, megölelt és azt mondta: – Jó, hogy visszatért. Biztos sokat hallotta már ezt, Anna, de hihetetlen, hogy él. – Nem gond, mert jó ezt hallani. Kinyitotta a kartonomat. – Túl vékony, de ezt már biztos amúgy is tudja. Általánosságban hogy érzi magát? Van valami, ami miatt különösen aggódik? – Most, hogy többet eszem, már jobban érzem magam. Viszont már hosszú ideje nem menstruálok. Ez aggaszt. – Akkor ezt kivizsgáljuk. – Azzal feltette a lábaimat a kengyelbe. – Csodálkoznék, ha normálisan menstruálna, a kis súlyára való tekintettel. Van más problémája is? – Nincs. – Már majdnem meg is vagyunk – mondta. – Lefolytatjuk a szokásos laborvizsgálatokat, de a normális menstruációs ciklusának magától vissza kell állnia, amint elegendő súlyt szed fel. Láthatóan alultáplált, de ezt könnyű visszafordítani. Csak ügyeljen arra, hogy az étkezése kiegyensúlyozott legyen. És kérem, kezdjen el multivitamint szedni mindennap. – Az, hogy ennyi ideig elmaradt a menstruációm, megnehezíti majd, hogy terhes legyek? – Nem. Amikor normalizálódik a menstruációja, elméletileg problémamentes lesz a teherbeesés. – Levette a kesztyűt, és a kukába dobta. – Felöltözhet. Felültem az asztalon. A doktornő megállt az ajtóban, és azt mondta: – Felírom a régi fogamzásgátlóját. – Oké. Gondoltam, könnyebb lesz elfogadni a receptet, mint elmagyarázni neki, hogy a húszéves barátom nem nemzőképes. Több mint egy órát kellett a kényelmetlen fogorvosi székben ülnöm, amíg az orvos megröntgenezte a fogaimat és leszedte a fogkövet. Amikor kijelentette, hogy nincs lyukas fogam, szerencsésnek éreztem

magam. Sarah adott kölcsön némi pénzt. A fogorvos után a manikűröshöz mentem. Amikor Lucy meglátott, leugrott a székéről és felém rohant. – Ó, drágám! – kiáltotta, és megölelt. Amikor hátrébb lépett, könny csillogott a szemében. – Ne sírj, Lucy! Még a végén én is elsírom magam. – Anna haza – mondta rám mosolyogva. – Igen, itthon vagyok. Amíg manikűrözött és pedikűrözött, olyan izgatottan beszélt, hogy még annál is kevesebbet értettem meg, mint amennyit általában szoktam. Párszor megemlítette Johnt, de úgy tettem, mint aki nem érti. Amikor befejezte, még egyszer megölelt. – Köszönöm, Lucy. Nemsokára megint eljövök – ígértem meg neki. A szalonból kilépve a kezeimre néztem. Kesztyű nélkül majdnem lefagytak, de nem akartam elkenni a lakkot. A fogaimat is tisztának éreztem, amikor átsimítottam őket a nyelvemmel. Az utcai árusok hot dogjának illata betöltötte a teret, miközben a kirakatokat bámultam és az üvegen át figyeltem az aktuális divatot. Úgy döntöttem, másnap visszajövök, és veszek magamnak olyan ruhát, ami illik is rám. Reméltem, hogy a Sarah-tól kölcsönvett gyapjúkalapban és napszemüvegben felismerhetetlen vagyok, és mosolyogva sétáltam, mintha a cipőm talpa rugós lett volna. Leintettem egy taxit, és a testvérem címét adtam meg a sofőrnek. Még a Sarah lakásánál rám rohanó riporterek sem tudták lelohasztani a jókedvemet. Átfurakodtam rajtuk, kinyitottam az ajtót, majd gyorsan becsuktam magam mögött. Este felhívott T.J. – Mi volt a rákszűrésen? – érdeklődtem. – Kell nekik néhány nap, hogy elkészüljenek a vizsgálatok és a laborleletek. Az orvos azt mondta, hogy derűlátó, mert tünetmentes vagyok. Voltam a háziorvosomnál is. – És ott hogy ment? – Fel kell szednem pár kilót, de egyébként jól vagyok. Elmondtam neki a szigeten összeszedett betegségem is. Azt mondja, meglehetősen biztos benne, hogy mi volt az. Igazad volt. Valóban vírusos volt. – Mi volt az? – Sárgaláz. Amit szúnyogok terjesztenek. – Téged mindig összecsipkedtek. Akkor az olyan, mint a malária? – Gondolom. Csonttörő láznak is nevezik. Igazuk is van. – Mennyire komoly? – Ötven százalékos a halálozási arány. Az orvos szerint szerencsés vagyok, amiért nem kaptam sokkot és nem véreztem el. – Hihetetlen, hogy mi mindent túléltél, T.J.! – Számomra is hihetetlen. Neked hogy ment az orvosnál? Minden rendben? – Minden teljesen rendben lesz, amint felszedek egypár kilót. Az orvosom szerint az alultápláltság hatásait nem lesz nehéz visszafordítani. És vitamint kell szednem mindennap. – Alig várom a holnap estét, hogy lássalak, Anna. – Én is alig várom, hogy lássalak. Szilveszter estéjén lezuhanyoztam, megcsináltam a hajam és kisminkeltem magam azokkal a szépítőszerekkel, amiket vettem magamnak. Olyan rúzst választottam, ami nem jön majd le, ha megcsókolom T.J.-t, amit sokszor terveztem megtenni. Levágtam az új farmerem és egy azúrkék V nyakú pulóver árcéduláját, aztán felvettem őket a fekete push-up melltartó és csipkés bugyi fölé. Amikor T.J. bekopogott, az ajtóhoz futottam, hogy kinyissam. – A hajad! – kiáltottam.

Rövid frizurája lett, és én azonnal beletúrtam az ujjaimmal. frissen borotválkozott, és farmer meg szürke pulóver volt rajta. Beszívtam a kölnije illatát. – Jó illatod van. – Gyönyörű vagy – dicsért meg, és lehajolt, hogy megcsókolja a szám. A reptéren már találkozott Sarah-val és Daviddel, de újra bemutattam őket egymásnak. A gyerekek Sarah mögül lesték. – Ti biztosan Joe és Chloe vagytok. Sokat hallottam rólatok – szólította meg őket T.J. – Szia! – köszönt Joe. – Szia! – visszhangozta Chloe, aki újra Sarah mögé bújt, majd egy-két másodperc múlva újra T.J.-t leste. – David, jobb, ha sietünk, ha oda akarunk érni és elfoglalni az asztalunkat – javasolta Sarah. – Elmentek? – kérdeztem. – Néhány órára. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekekkel együtt szívhatnánk egy kis friss levegőt. – Felkapta a kabátját, rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam. – Rendben. Akkor később találkozunk! T.J. karjaiba ugrottam, amint az ajtó becsukódott, és lábaimat a csípője köré fontam. Végigvitt a folyosón, én pedig a nyakát csókolgattam. – Hova? – kérdezte. Megfogtam az ajtófélfát, amikor a vendéghálóhoz értünk. – Ide. Berúgta az ajtót a lábával, majd letett az ágyra. – Istenem, mennyire hiányoztál! – Megcsókolt, és közben a pulóverem alá csúsztatta a kezét. – Lássuk, mi van itt alatta? Épphogy visszaértünk a nappaliba és leültünk a kanapéra, amikorra Sarah, David és a gyerekek hazajöttek két óra múlva. – Jól érzed magad a barátoddal, Anna néni? – tudakolta Chloe. Sarah és én egymásra néztünk, ő pedig felvont szemöldökkel nézett vissza, mielőtt eltűnt a konyhában. – Igen, nagyon jól érzem magam vele. Jó volt a vacsora? – Aha. Én csirkefalatkákat ettem sült krumplival, és anya megengedte, hogy narancsos üdítőt igyak. Joe is odajött, és leült T.J. mellé. – És te? – kérdezte T.J. – Mit ettél? – Steaket – felelte. – Én nem rendelek a gyerekétlapról. – Hű, egy steak! – mondta T.J. – Ez igen! – Aha. Sarah jött be a szobába, és egy pohár bort hozott nekem, egy sört pedig T.J.-nek. – Hoztunk nektek vacsorát. A pulton van. Megköszöntük neki, és a konyhába mentünk, hogy megmelegítsük az ételt. Steak, héjában sült burgonya és sajtszószos brokkoli. T.J. megevett egy darab steaket. – A nővéred nagyon jó fej. Sarah fél kilenckor ágyba dugta a gyerekeket, és mi négyen ott maradtunk beszélgetni halk zene mellett. – Szóval, volt egy csirkétek, akinek Csirke volt a neve? – kérdezte David. – Anna ölében szokott ülni – mesélte T.J. – Hihetetlen – mondta Dávid. Később, amikor kimentem, hogy italt hozzak be, Sarah utánam jött.

– T.J. itt marad éjszakára? – Nem tudom. Maradhat? – Nekem mindegy. De Chloe kisasszony kérdéseire neked kell majd válaszolnod reggel, mert garantáltan lesz neki néhány. – Rendben. Köszönöm, Sarah. Visszamentünk a nappaliba, ahol T.J. az ölébe húzott. David bekapcsolta a tévét. A Times Square-en a gömb majdnem földet ért, és mi is visszaszámoltunk tíztől, majd hangosan kiáltottuk, hogy” Boldog új évet!” T.J. megcsókolt, én pedig azt gondoltam, hogy ennél a pillanatnál boldogabb soha nem leszek egész életemben.

52. FEJEZET T.J. Anya a nappaliban ült és kávézott, amikor újév napján reggel kilenckor beléptem az ajtón. – Szia, anya. Boldog új évet! – Megöleltem és leültem. – Annáéknál maradtam tegnap éjjel. – Gondoltam, hogy így volt. – Telefonálnom kellett volna? Azonkívül, hogy Bennel elmentem bulizni, valamint elmentem az időpontokra, amiket anya egyeztetett le nekem, minden percemet a családommal töltöttem. Tudtam, megértik, hogy látni akartam Annát, de eszembe sem jutott, hogy szóljak, amiért egész éjjel nem jövök haza. – Jó lett volna, ha hívsz. Akkor nem aggódtam volna. A francba! Azon gondolkodtam, vajon hány álmatlan éjszakája volt az elmúlt három és fél év alatt, és még nagyobb seggfejnek éreztem magam, hogy nem hívtam fel. – Sajnálom, anya. Nem gondolkodtam. Legközelebb felhívlak. – Kérsz kávét? Csinálhatok neked reggelit. – Nem, köszi. Ettem Annáéknál. – Csendben ültünk egy percig. – Nem szóltál semmit azzal kapcsolatban, hogy Anna és én együtt vagyunk, anya. Mit gondolsz erről? Megrázta a fejét. – Én nem ezt választottam volna, T.J. Egyetlen anya sem. De meg tudom érteni, hogy milyen lehetett nektek azon a szigeten. Nehéz lenne mm ragaszkodni valakihez ilyen körülmények között. – Ő nagyszerű lány. – Tudom, hogy az. Nem is vettük volna fel, ha nem így van. – Anya letette a kávésbögréjét az asztalra. – Amikor a gépetek lezuhant, egy részem meghalt, T.J. Úgy éreztem, hogy az én hibám. Tudtam, mennyire mérges voltál, amiért a nyaradat az otthonodtól távol kell töltened, és én nem törődtem ezzel. Erősködtem apádnak, hogy szükségünk van egy vakációra valahol távol, hogy te összpontosítani tudj a tanulásra, és semmi ne zavarjon meg. Ez részint igaz is volt. De leginkább azért akartam, mert tudtam, hogy amint hazaérünk, elveszítelek a haverjaid miatt. Végre egészséges voltál, és nem akartál semmi mást, mint hogy visszatérj azokhoz a dolgokhoz, amiket a betegséged előtt csináltál. Én pedig önző voltam. A fiammal akartam tölteni a nyarat. – Anyám szemébe könny szökött. – Már felnőtt vagy, T.J. Több mindenen mentél keresztül az első húsz évedben, mint a legtöbben egész életükben. Nem fogok küzdeni az Annával való kapcsolatod ellen. Most, hogy visszakaptalak, csak boldog akarok lenni. Most vettem csak észre, mennyire gyűröttnek tűnik anyám. Negyvenöt éves volt, de egy idegen biztosan legalább tíz évvel idősebbnek látta volna. – Köszönöm, hogy ilyen könnyen fogadod, anya. Ő nagyon fontos nekem. – Tudom, hogy az. De te és Anna az életetek más-más szakaszában vagytok. Nem akarom, hogy bántódásod essen. – Nem lesz. Megcsókoltam anya arcát, és a szobámba mentem. Elnyújtóztam az ágyamon, Annára gondoltam, és kizártam mindent a gondolataimból, amit anya az életünk más-más szakaszáról mondott.

53. FEJEZET Anna T.J. és én lifttel mentünk a szülei lakására, a tizenkettedik emeletre. – Ne érj hozzám! Még csak ne is nézz rám illetlenül! – figyelmeztettem. – De lehetnek szupermocskos gondolataim rólad? Megráztam a fejem. – Ez nem segít. Rosszul vagyok! – Anya laza. Elmondtam neked, mit mondott rólunk. Nyugi. Tom Callahan felhívta Sarah-t a mobilján újév napján. Amikor a hívóazonosító megjelent, azt hittem T.J. az, de amikor beleszóltam, Tom üdvözölt, majd megkérdezte, hogy átmennék-e hozzájuk vacsorára másnap. – Jane-nek és nekem lenne némi megbeszélnivalónk magával. Csak ne legyen közte az is, hogy lefeküdtem a fiukkal! – Természetesen, Tom. Hánykor? – T.J. azt mondta, hogy magáért megy hatra. – Rendben. Akkor holnap találkozunk. A Tom hívása utáni huszonnégy órában úgy éreztem, hogy menten hányni fogok. Nem tudtam eldönteni, mit vigyek Jane-nek, virágot vagy gyertyát, úgyhogy vittem mindkettőt. Most, a liftben, az idegességem majdnem szétvetett. Az ajándékcsomagot és a virágcsokrot T.J.-nek adtam, és nyirkos kezeimet a szoknyámba töröltem. A liftajtó kinyílt. T.J. megcsókolt, és azt mondta: – Minden rendben lesz. Mély lélegzetet vettem, és követtem őt. Callahanék Lake Shore Drive-i lakása ízlésesen volt berendezve, bézs és krémszínben. Egy zongora állt a hatalmas nappali egyik sarkában, és impresszionista festmények lógtak a falakon. A plüssheverő és a hozzá illő székek, amiken magasra tornyozott díszpárnák voltak, egy míves dohányzóasztalt fogtak közre. Tom aperitifet töltött a könyvtárban. Egy bőrfotelben ültem, és egy pohár vörösbort fogtam. T.J. a mellettem lévő fotelben ült. Tom és Jane velünk szemben egy kétszemélyes kanapén, s Jane egy pohár fehérbort iszogatott, Tom pedig valamit, ami whiskey-nek tűnt. – Köszönöm, hogy meghívtak – szólaltam meg. – Gyönyörű az otthonuk. – Köszönjük, hogy eljött, Anna – mondta Jane. Mindenki ivott. Csend borult a szobára. T.J. – az egyeden nyugodt személy a társaságban – nagyot kortyolt a söréből, amit hozott magának, és a fotelom háttámlájára tette a kezét. – A média azt kérdezi, hogy T.J. és ön hajlandók lennének-e sajtótájékoztatót tartani – vetette fel Tom. – Ennek fejében leszállnának magukról. – Mit gondolsz, Anna? – kérdezte T.J. Már az ötlettől is hányinger kerülgetett, de már nagyon untam, hogy át kell furakodnom az újságírók között. Talán ha megválaszoljuk a kérdéseiket, akkor békén hagynak. – A tévé is közvetítené? – tudakoltam. – Nem. Mondtam nekik, hogy zárt sajtótájékoztató lenne. A székházban tartanák, de nem közvetítenék. – Ha ettől a riporterek leszállnak rólunk, akkor megteszem. – Én is – tette hozzá T.J. – Akkor ezt elintézem – mondta Tom. – Van itt még egy dolog, Anna. T.J. már tud erről. Telefonon

értekeztem a hidroplán-cég ügyvédjével. Mivel a pilóta halála okozta zuhanást, de a mentőtutaj szállítója nem biztosította a parti őrség által szabványként előírt segélyhívót, ez viszonylagos felelősség esete. Mindkét felet hanyagsággal lehet vádolni. A légi közlekedés jogi eljárásai igen összetettek, és a bíróságoknak meg kell állapítaniuk, ki mekkora százalékban felelős. Az ilyen perek évekig is eltarthatnak. A hidroplánt üzemeltető cég azonban megegyezést szeretne, és azután benyújtaná a követelését a harmadik fél ellen. Ennek fejében magának és T.J.-nek bele kell egyezniük, hogy ellenük nem emelnek vádat. Lüktetett a fejem. Eddig nem is gondoltam hanyagságra és perekre. – Nem tudom, mit mondjak. Nem pereltem volna be őket egyébként sem. – Akkor azt ajánlom, hogy állapodjanak meg. Nem lesz semmilyen per. Lehet, hogy nyilatkoznia kell, de azt megteheti itt, Chicagóban is. Miután az én alkalmazottam volt, amikor a baleset történt, az én ügyvédem fogja a tárgyalásokat lefolytatni. – Igen. Az jó lenne. – Valószínűleg bele fog telni néhány hónapba, amíg az egyezség létrejön. – Rendben, Tom. A vacsoránál Alexis és Grace is csatlakozott hozzánk. Mire leültünk az ebédlőasztalhoz, mindenki megnyugodott, amit elősegített a második kör ital is, amire mindenki azt mondta, hogy nem kéri, de végül megitta. Jane marhabélszínt szolgált fel, grillezett zöldségeket és rösztit. Alexis és Grace lopva figyelt engem, és mosolyogtak. Segítettem Jane-nek letakarítani az asztalt és felszolgálni a meleg almás pitét desszertnek. Amikor indulásra készek voltunk, Tom egy borítékot adott át nekem. – Mi ez? – Egy csekk. Még tartozunk önnek a tanítói díjával. – Nem tartoznak nekem semmivel. Nem végeztem el a munkám. – Megpróbáltam visszaadni neki a borítékot. Gyengéden eltolta magától a kezemet. – Jane-nel ragaszkodunk ehhez. – Tom, kérem! – Csak tegye el, Anna! Ezzel boldoggá tesz minket. – Rendben. – A táskámba csúsztattam a borítékot. – Köszönök mindent – fordultam Jane-hez. A szemébe néztem, ő pedig állta a tekintetem. Mindketten tudtuk, hogy nem sok anya fogadná ilyen szívesen a fia jóval idősebb barátnőjét az otthonában. – Nincs mit, Anna. Jöjjön el ismét! T.J. megölelt, amint a liftajtó becsukódott mögöttünk. Nagyot sóhajtottam, és a mellkasára tettem a fejem. – A szüleid rendkívüliek. – Mondtam, hogy lazák, nem? És nagylelkűek is voltak. Később, amikor kinyitottam a borítékot, amit kaptam, egy huszonötezer dolláros csekket vettem ki belőle. A sajtótájékoztató kettőkor kezdődött. A Callahan házaspár oldalt állt, és Tom egy kis videokamerát tartott a kezében, ő volt az egyetlen, aki bármit is felvehetett. – Tudom, mit fognak kérdezni – mondtam. – Nem kell válaszolnod semmire, amire nem akarsz – emlékeztetett T.J. Egy hosszú asztal mögött ültünk, a riporterekkel szemben. A lábaimmal doboltam, mire T.J. előrehajolt és gyengéden lenyomta a combom. Arra azonban ügyelt, hogy ne hagyja ott sokáig a kezét. Valaki felragasztott egy hatalmas térképet a falra, amin a Maldív-szigetek huszonhat atollja volt látható.

A hírügynökség kijelölt kapcsolattartója, akit a sajtótájékoztató levezetésével bíztak meg, azzal kezdte, hogy elmagyarázta az egybegyűlteknek, hogy az a sziget, amelyiken T.J.-vel éltünk, lakatlan és komoly károkat szenvedett a szökőárban. A hölgy egy lézeres mutatót használt, és megjelölte Maiét, mint kiindulópontot. – Ez volt az úti cél – mutatott egy másik szigetre. – Mivel a pilótának szívrohama volt, a gép lezuhant valahol a kettő között Az első kérdés a hátsó sorban helyet foglaló egyik riportertől jött. Kiabálnia kellett, hogy meghalljuk. – Mi játszódott le önben, amikor rájött, hogy a pilótának szívrohama van? Előrehajoltam és a mikrofonba beszéltem. – Féltünk, hogy meghalunk, és azért aggódtunk, hogy nem fogjuk tudni letenni a gépet. – Próbáltak neki segíteni? – kérdezte a riporter. – Anna megpróbálta – felelte T.J. – A pilóta szólt, hogy vegyük magunkra a mentőmellényeket, üljünk vissza a helyünkre és csatoljuk be az öveinket. Amikor előrebukott, Anna kikapcsolta az övét, előrement és elkezdte a szívmasszázst. – Meddig voltak az óceánban, mielőtt a szigetre kerültek? T.J. válaszolt: – Nem vagyok benne biztos. A nap körülbelül egy órával azután ment le, hogy lezuhantunk, és azután kelt fel, hogy partot értünk. A következő egy órában kérdésekre válaszoltunk. Mindenről faggattak bennünket, attól kezdve, hogy mit ettünk, addig, hogy milyen menedéket építettünk. Elmeséltük nekik T.J. törött kulcscsontját és a betegségét, ami majdnem megölte. Beszéltünk a viharokról és arról, hogyan mentettek meg minket a delfinek a cápától. Visszaidéztük a szökőárt és az egymásra találásunkat a kórházban. Úgy tűnt, tényleg lenyűgözte őket az a sok nehézség, amivel megküzdöttünk, és egy kicsit lazulni kezdtem. Aztán egy riporter az első sorból, egy morcos tekintetű középkorú hölgy tett fel kérdést: – Milyen testi kapcsolatuk volt a szigeten? – Ez nem tartozik ide – mondtam. – Ismeri maga az Illinois államban meghatározott alsó korhatárt? – kérdezte. Nem figyelmeztettem, hogy a sziget nem Illinoisban van. – Természetesen. Ám ő úgy döntött, hogy mindenkit felvilágosít, ha valaki nem tudta volna. – A szexuális viszony létesítéséhez szükséges alsó korhatár a betöltött tizenhetedik életév, hacsak nem egy tekintélyt képviselő személyről van szó, mint például tanárról. Ilyenkor az alsó korhatár tizennyolcra módosul. – Nem történt törvénysértés – jegyezte meg T.J. – Van, hogy az áldozatot hazugságra kényszerítik – erősködött a riporter. – Különösen olyankor, ha a nemi erőszak korai életévben történik. – Nem volt nemi erőszak – vágta rá T.J. A nő hozzám intézte a következő kérdését: – Mit gondol, hogy fogják Chicago adófizető lakosai érezni magukat, ha az adójukból egy szexuális zaklatással gyanúsítható tanárt fognak majd fizetni? – Nem volt szexuális zaklatás! – kiáltotta T.J. – Ennek melyik részét nem értette? Tudtuk, hogy kérdezni fognak bennünket a viszonyunkról, de soha eszembe nem jutott, hogy hazugsággal fognak bennünket megvádolni, vagy azzal, hogy valahogy T.J.-re erőltettem magam. A kétely magja, amit a riporternő elültetett, mindenképpen gyarapodni fog majd, hiszen a spekuláció és a pletykák táplálják majd. Mindenki, aki elolvassa a történetünket, meg fogja kérdőjelezni a tetteimet és a szavahihetőségemet. Nehéz lesz majd olyan iskolát találnom, ahol meg mernék kockáztatni, hogy engem alkalmazzanak, és ezzel véget is ér a tanári pályafutásom.

Amikor az agyam befejezte annak elemzését, hogy a kérdések milyen eredményt hoznak majd, alig maradt elegendő időm arra, hogy hátralökve a székem kirohanjak a női mosdóba. Belöktem egy kabin ajtaját, és a csésze fölé hajoltam. A sajtótájékoztató előtt nem tudtam enni, így a gyomrom üres volt, öklendeztem, de semmi nem jött fel. Valaki benyitott. – Jól vagyok, T.J. Nemsokára megyek. – Én vagyok, Anna – mondta egy női hang. Kijöttem a fülkéből. Jane Callahan állt ott. Kitárta előttem a karjait, és ez olyan mozdulat volt, amit a saját anyám tett volna. Így belevetettem magam, és zokogni kezdtem. Amikor abbahagytam, Jane adott egy papír zsebkendőt, és azt mondta: – A média szenzációhajhász. Szerintem az emberek egy része ezt át fogja látni. Megtöröltem a szemem. – Remélem. T.J. és Tom vártak ránk, amikor kijöttünk a mosdóból. T.J. egy székhez kísért, majd leült mellém. – Jól vagy? – Átölelt, én pedig fejemet a vállára tettem. – Most már jobban vagyok. – Minden rendben lesz, Anna. – Talán – mondtam. Vagy talán nem. Másnap reggel elolvastam, mit írnak az újságok a sajtótájékoztatóról. Nem volt olyan rossz, mint számítottam, de nem volt jó sem. A cikk nem vonta kétségbe a tanári képességeimet, de visszaköszönt benne valamennyi abból, amit a riporternő mondott, miszerint nem valószínű, hogy lesz iskola, amelyik alkalmazna. Odaadtam Sarah-nak, amikor bejött a szobámba. Elolvasta, és megvetőn horkantott egyet. – Mit fogsz most csinálni? – kérdezte. – Beszélni fogok Kennel. Ken Tomlinson hat évig volt az igazgatóm. Már harminc éve az illinois-i nyilvános oktatás veteránja, akit a diákok melletti kiállása és a tanárokat támogató hozzáállása a kerület egyik legtiszteltebb emberévé tettek. Nem sok időt töltött olyan dolgok feletti őrlődéssel, amik nem számítottak, és a legjobb disznó vicceket mesélte, amiket valaha hallottam. Valamivel reggel hét után dugtam be a fejem az irodája ajtaján, csak néhány nappal a sajtótájékoztató után. Hátralökte a széket, és az ajtóban üdvözölt – Kölyök, nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy láthatlak! – Átölelt. – Üdvözöllek itthon! – Megkaptam az üzeneted Sarah rögzítőjén. Köszönöm, hogy visszahívtál. – El akartam mondani, hogy mindannyian gondoltunk rád. Számítottam rá, hogy el fog telni némi idő, mire ide is bejössz. – Leült az asztala mögé, én pedig vele szembe egy székre. – Azt hiszem, tudom, hogy miért vagy itt. – Már felhívtak? Bólintott. – Páran. Néhány szülő tudni akarta, hogy visszajössz-e az iskolába. El szerettem volna nekik mondani, hogy valójában mit is gondolok az ő úgynevezett aggodalmaikról, de nem tehettem. – Tudom, Ken. – Szeretném neked visszaadni az állásodat, de két hónappal a szerencsétlenség után, amikor már minden remény elveszett, hogy megtalálnak, fel kellett vennem valakit. – Értem. Még amúgy sem állok készen arra, hogy visszatérjek dolgozni. Ken előrehajolt a székében, és az asztalra tette a könyökét. – Az emberek valami olyat akarnak látni, ami nincs. Ez az emberi természet. Vonulj háttérbe egy időre! Hagyd, hogy elmúljon a vihar! – Soha nem tennék olyat, amivel ártok egy tanulónak, Ken. – Tudom, Anna. Egy percig sem kételkedtem benned. – Kijött az asztala mögül, és folytatta: – Jó tanár

vagy. Ne hagyd, hogy bárki mást hitessen el veled! Tudtam, hogy a folyosókon nemsokára diákok és tanárok jönnek-mennek majd, és én észrevétlenül akartam kiosonni. Felálltam és azt mondtam: – Köszönöm, Ken. Ez sokat jelent nekem. – Gyere máskor is, Anna! Mindannyian szeretnénk találkozni veled. – Mindenképpen. A sajtótájékoztató részletei úgy terjedtek, mint a futótűz, és csakhamar világszerte ismerték a történetünket. Szerencsétlenségünkre, a legtöbb információ helytelen volt, felfújt, és semmi köze sem volt a valósághoz. Mindenkinek volt véleménye a tetteimről, vitatták és boncolgatták a kapcsolatomat T.J.-jel a csetszobákban és az üzenőfalakon. Sok késő éjszakai show-műsort elláttam témával, és olyan sok viccnek voltam a poénja, hogy teljesen abbahagytam a tévénézést, és visszavonultam a zenehallgatás meg a szigeten annyira hiányolt olvasás magányába. T.J.-t is szekálták rendesen. Kinevették a tizedik osztályos eredményét, de azt mondták, lehet, hogy ellensúlyozza az a másfajta oktatás, amit tőlem kapott. Nem akartam kimenni az utcára, mert féltem, hogy az emberek bámulni fognak. – Tudtad, hogy szinte bármit, amire szükséged van, megvehetsz az interneten? – A heverőn ültem T.J. mellett, és Sarah laptopján pötyögtem. – Ide hozzák a küszöbödre. Lehet, hogy soha többet nem hagyom el a házat. – Nem bujdokolhatsz örökké, Anna! – vélekedett T.J. Beírtam a Google-ba, hogy hálószobabútor, és megnyomtam az entert. – Fogadunk? Pár héttel később kezdődött az álmatlanság. Először csak nehéz volt elaludni. Sarah beleegyezésével T.J. sűrűn ott töltötte az éjszakát, hallgattam a puha légzését, de nem tudtam lazítani. És ha sikerült is elaludnom, hajnali kettőkor vagy háromkor felébredtem, és csak feküdtem, amíg a Nap fel nem kelt. Sűrűn voltak rémálmaim, általában fulladásról, és átizzadva ébredtem fel. T.J. mondta, hogy sűrűn kiabálok az éjszaka közepén. – Talán vissza kellene menned az orvoshoz, Anna! Kimerülten és kiábrándulva egyeztem bele. – Akut stressz – állapította meg az orvosom néhány nappal később. – Nagyon hétköznapi probléma, Anna, különösen nőknél. A traumás események sűrűn okoznak később jelentkező álmatlanságot vagy pánikbetegséget. – És hogy kell ezt kezelni? – Általában a kognitív viselkedésterápia és a gyógyszerek kombinációjával. Néhány páciens már kis dózis antidepresszánstól is jobban érzi magát. Felírhatok valamit, ami segít elaludni. – Voltak barátaim, akik antidepresszánst szedtek, és panaszkodtak a mellékhatásokra. Ha lehet, inkább nem szednék semmit. – Esetleg eljárna terápiára? Bármit megtettem volna, hogy átaludjak egy egész éjszakát. – Miért is ne? Felhívtam egy pszichiátert, akit a szakmai telefonkönyvben találtam. Az irodája egy olyan öreg téglaházban volt, amelyiknek az első lépcsője már omladozott. Bejelentkeztem a recepciósnál, és az orvos öt perc múlva be is hívott a rendelőbe. A doktornőnek meleg mosolya és kemény kézfogása volt. A negyvenes évei végén járhatott. – Rosemary Miller vagyok.

– Anna Emerson. Örvendek. – Kérem, foglaljon helyet! Egy heverőre mutatott, ő pedig velem szemben egy széken foglalt helyet, majd átadott egy névjegyet. A heverő melletti asztalkán egy erős fényű lámpa égett. Egy foltos fikusz állt az ablak mellett. Papír zsebkendős dobozok voltak minden vízszintes felületen. – Követtem a hírekben a történetét. Nem csodálom, hogy a terápia mellett döntött. – Álmatlanságtól és pánikbetegségtől szenvedek. Az orvosom terápiát javasolt. – Amit ön átél, az nagyon hétköznapi, főleg az elszenvedett trauma után. Járt már terápián? – Nem. – Szeretnék egy teljes kórképet felállítani. – Rendben. Vagy negyvenöt percig beszélt, kérdéseket tett fel a szüleimről, Sarah-ról és a hozzájuk fűződő viszonyomról. Kérdezett a férfiakkal való kapcsolatomról is, a lehető legkevesebbet mondtam neki Johnról, de ő mélyebbre akart fúrni, és kérte, hogy részletesebben meséljek. Nyugtalanul fészkelődtem, és azon tűnődtem, mikor jutunk el oda, hogy meggyógyítja az álmatlanságomat. – A következő hetekben még szeretnék kitérni a kórkép egyes részeire. Most az alvási szokásait szeretném megvizsgálni. Na végre! – Nem tudok elaludni vagy huzamosabb ideig aludni. Rémálmaim vannak. – Miről szólnak a rémálmok? – Vízbe fúlásról. Cápákról. Néha szökőárról. De általában van benne víz. Valaki kopogott az ajtón, és a doktornő az órájára nézett. – Sajnálom. Elfogyott az időnk. Most viccel, ugye? – A jövő héten elkezdhetjük a kognitív viselkedésterápia egyes gyakorlatait. Amilyen tempóban haladtunk, gyaníthatóan még hónapokig nem alszom majd jól. Megrázta a kezem, és kikísért a hallba. Amikor kiértem, a kukába dobtam a névjegyét. T.J. és Sarah a nappaliban ült, amikor megérkeztem. Lehuppantam T.J. ölébe. – Hogy ment? – érdeklődött. – Szerintem a terápia nem az én műfajom. – Néha időbe telik, amíg az ember talál egy megfelelő terapeutát. – Nem hiszem, hogy rossz a terapeuta. Csak szeretnék kipróbálni valami mást. Ha nem működik, akkor visszamegyek. Kimentem a szobából, aztán pár perc múlva visszatértem a futónadrágomban és egy hosszú ujjú pólóban, amire egy pulóvert és egy széldzsekit húztam. Sapkát tettem a fejemre, és leültem a kanapéra, hogy befűzzem a Nike futócipőmet. – Mit csinálsz? – kérdezte T.J. – Futni megyek.

54. FEJEZET T.J. Felvittem az utolsó dobozt is Anna új otthonába, egy apró, egy hálószobás lakásba, tizenöt percre Sarah és David lakásától. – Ezt hova tegyem? – tudakoltam, amikor beléptem az ajtón és leráztam a hajamról az esőt. – Csak tedd le valahova! Anna adott egy törölközőt, én levettem a vizes pólómat, és megtörölköztem. – Próbálom megtalálni az ágyneműt – magyarázta. – Amíg elvoltál, kihozták az ágyat. Addig kutattunk, amíg megtaláltuk, és segítettem neki felhúzni. – Azonnal visszajövök – mondta. Egy kis tárggyal tért vissza, amit letett az éjjeliszekrényre, és a közeli dugóba dugta. – Az mi? – kérdeztem az ágyon fekve. Megnyomott egy gombot, és az óceán hangja töltötte be a szobát, majdnem elnyomva az ablakon kopogó eső hangját. – Egy hangkeltő gép. A Bed, Bath and Beyond oldaláról rendeltem. Kinyúlt mellettem, én megfogtam és megcsókoltam a kezét, aztán magamhoz húztam. Ellazult, és a teste az enyémbe olvadt. – Boldog vagyok. Te boldog vagy, Anna? – Igen – suttogta. Megöleltem. Hallgattuk az esőt és a hullámok zaját, és majdnem beleéltem magam, hogy még mindig a szigeten vagyunk és semmi sem változott. Nem kérte, hogy költözzek hozzá, csak soha nem mentem el onnan. Pár éjszakát otthon töltöttem, mert az boldoggá tette a szüleimet, meg Annával sűrűn mentünk át látogatóba és vacsorázni. Anna párszor elvitte Grace-t és Alexist vásárolni, ami mindkettőjüket boldoggá tette. Mivel nem fogadott el pénzt a lakbérre, ezért én fizettem minden mást, de még azt is alig engedte. Volt megtakarításom, amit a szüleim akkor hoztak létre, amikor még kisebb voltam. Tizennyolc éves koromtól volt hozzáférésem, így a pénz most már az enyém volt. A számlán levő összeg könnyedén fedezni tudta a rezsiköltségeket, egy kocsit és az egyetemi tandíjamat is. A szüleim tudni szerették volna, és kérdezték is szüntelen, mik a terveim, de magam sem tudtam, mit akarok. Anna nem mondott semmit, de én tudtam, hogy szeretné, ha a záróvizsgáimon kezdenék dolgozni. Az emberek néha felismertek minket, különösen olyankor, amikor együtt voltunk, de Anna lassan kezdte magát jobban érezni a nyilvánosság előtt. Sok időt töltöttünk a szabadban, a parkban sétáltunk, annak ellenére, hogy a tavasz még nagyon messze volt. Eljártunk moziba, és néha ebédelni vagy vacsorázni, de Anna szeretett otthon enni. Bármit megfőzött, amit csak kértem, és lassan kezdtem visszanyerni a formám. Ő is. Amikor megsimogattam, már nem a csontokat éreztem. Lágy domborulatokat találtam helyettük. Esténként Anna felvette a futócipőit, és kifulladásig futott. Miután visszatért a lakásba, levette az átizzadt ruháját, és hosszú, forró zuhanyt vett, aztán bemászott mellém az ágyba. Épp annyi energiája maradt, hogy szeretkezzünk, aztán kimerülten és mélyen aludt. Voltak azért rémálmai, és néha nehezen aludt el, de ez meg sem közelítette az előző állapotokat. Nekem tetszett ez a napirend. Nem akartam rajta változtatni. – Ben elhívott, hogy töltsem vele a hétvégét – mondtam Annának reggeli közben néhány héttel később. – Az Iowa Egyetemen van, ugye? – Igen.

– Szeretem azt a kampuszt. Jól fogod ott érezni magad. – Pénteken indulok. Egy barátjával megyek. – Nézd meg az iskolát is, ne csak a bárokat! Fontold meg, hogy járnál-e oda, miután letetted a záróvizsgáidat. Nem mondtam Annának, hogy egyáltalán nem érdekel egy olyan egyetem, ami egy másik államban van, távol tőle. Vagy, hogy egyáltalán nem érdekelt az egyetem. Egy imbolygó, száznyolcvan centi magas sörösdoboz piramis állt Ben kollégiumi szobájának sarkában. Pizzás dobozok és szennyes ruhák halmain át lépkedtem. Könyvek, tornacipők és üres Mountain Dew-s üvegek borították a padló minden centijét. – Jesszusom. Hogy bírod ezt? – háborogtam. – És valaki a liftben hugyozott? – Valószínűleg – válaszolta Ben. – Itt a jogosítványod. Ránéztem a jogosítványra. – Mióta vagyok én százhatvannyolc centi, szőke és huszonhét éves? – Mostantól. Készen állsz, hogy lemenjünk a bárba? – Persze. Hova tegyem a cuccaimat? – Kit érdekel, tökös? – Ben szobatársa hazament a hétvégére, úgyhogy ledobtam a zsákom az ágyára, és követtem Bent kifelé az ajtón. – Menjünk lépcsőn! – indítványoztam. Kilenc órára már jó hangulatban voltunk. Megnéztem a mobilom, de nem jött üzenet Annától. Arra gondoltam, hogy fel kellene hívni, de tudtam, hogy Ben csesztetne miatta, ezért inkább visszatettem a telefont a hátsó zsebembe. Ben áthívott valami alakokat az asztalunkhoz, hogy együtt igyunk rövidet. Egyikük sem ismert fel. Úgy illeszkedtem a tömegbe, mit bármelyik másik egyetemi hallgató, és pont ezt is akartam. Két nagyon részeg lány között ültem. Egyikük leküldött egy feles vodkát, a másik kicsit hezitált a pohárral a szájánál. Felém hajolt üveges szemekkel, és azt mondta: – Nagyon jól nézel ki. Aztán leküldte a felest, majd lehányta az asztalt Felugrottam és hátralöktem a székem. Ben intett, hogy kövessem, és kimentünk a bárból. Mély lélegzeteket vettem, hogy a hideg levegő kitisztítsa az orromból a szagokat. – Éhes vagy? – kérdezte. – Mindig. – Pizza? – Persze. Egy távolabbi asztalhoz ültünk. – Anna azt javasolta, hogy nézzem meg a kampuszt is. Azt mondta, hogy gondolkodjak, nem akarok-e ide jönni, miután letettem a záróvizsgáimat. – Tökös, az nagyszerű lenne. Saját lakást bérelhetnénk. Jössz? – Nem. – Miért nem? Elég részeg voltam ahhoz, hogy őszinte legyek Bennel. – Csak vele szeretnék lenni. – Annával? – Persze, te seggfej. Ki mással? – És mit akar ő? A pincérnő az asztalunkhoz jött, és letette elénk a nagy pepperonis-kolbászos pizzát. Kivettem két szeletet a tányéromra, és azt válaszoltam:

– Nem vagyok benne biztos. – Most arról beszélsz, hogy elvennéd feleségül, meg gyerekek, meg minden? – Akár holnap feleségül venném. Beleharaptam a pizzába. – Lehet, hogy a gyerekkel várnánk egy kicsit. – És ő is várna? – Nem tudom.

55. FEJEZET Anna Stefani rendelt egy pohár bort a bárnál, amíg az asztalunkra vártunk. – Szóval, T.J. a haverjánál van a hétvégére? – kérdezte. – Igen. – Ránéztem az órámra. Nyolc óra három perc. – Az az érzésem, hogy már teljes gőzzel száguldanak a mattrészegség felé. Legalábbis remélem. – Nem zavar, hogy be fog rúgni? – Emlékszel, miket csináltunk mi az egyetemen? Stefani mosolygott. – Hogy hogy soha nem tartóztattak le minket? – Rövid szoknyák és vak szerencse. – Belekortyoltam a boromba. – Szeretném, ha T.J. is megélné ezt. Nem akarom, hogy úgy érezze, bármit is kihagyott. – Engem vagy magadat akarod meggyőzni? – Nem akarok senkit meggyőzni. Csak nem akarom visszatartani. – Rob és én szeretnénk őt megismerni. Ha neked ennyire fontos, akkor szeretnénk megismerni. – Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled, Stef. A pultos még két pohár bort tett le elénk. – Ezt azok a fiúk küldik, akik ott ülnek a sarokban. Stefani várt egy percet, aztán megragadta a táskáját, ami a széke támláján lógott. Matatott benne, aztán elővett egy kis tükröt és egy rúzst, és visszafordult. – Te mire készülsz? – érdeklődtem. – Jól néznek ki. – De hát te házas vagy! – Nem fogom hazavinni egyiket sem. Különben is, Rob tudta, hogy ilyen flörtölős vagyok, amikor elvett – válaszolta, és egy papírszalvétával letörölte a rúzsfelesleget:. – Ráadásul a kilencvenes évek közepe óta senki sem küldött nekem italt, úgyhogy pofa be. – Odamegyünk és megköszönjük, vagy tudomást sem veszünk róluk? – kérdeztem. – Akarsz velük beszélni? – Nem. – Késő. Már jönnek. Átnéztem a vállam fölött, ahogy odaléptek. – Helló! – mondta az egyikük. – Helló! Köszönjük a bort. A barátja Stefanival beszélgetett. Forgattam a szememet, amikor hátradobta a haját és vihogott. – Drew vagyok. – Barna haja volt, öltönyt és nyakkendőt viselt. Úgy tűnt, a harmincas évei közepén vagy végén járhat. Jóképű, amolyan bankár típus volt. – Anna. – Kezet ráztunk. – Felismertelek a fotókról az újságban. Nem semmi, amin keresztülmentél. Gondolom, jól belefáradtál, hogy erről beszélj. – Igen. A beszélgetés kissé belassult, ezért kortyoltam a boromból. – Asztalra vártok? – kérdezte. – Igen. Nemsokára biztosan felszabadul egy. – Esetleg csatlakozhatunk?

– Sajnálom, de ma nem. A barátnőmmel szeretnék együtt lenni. – Persze. Értem. Talán megadhatnád a telefonszámod. – Nem hinném. – Ó, ne már! – búgta sármosan mosolyogva. – Olyan kedves pasi vagyok. – Van barátom. – Ez gyors volt. – Furcsán nézett rám. – Várj, csak nem az a kölyök? – Nem kölyök. – De igen, az. Stefani megérintette a vállam. – Van szabad asztalunk. – Még egyszer köszönjük a bort. Elnézést – mondtam, fogtam a táskámat és a kabátomat, lecsusszantam a székemről, és követtem Stefanit. – Mit mondott neked? – faggatott Stefani, amikor az asztalnál ültünk. – Nem tűntél elragadtatottnak. – Rájött, hogy nem vagyok facér. Aztán kölyöknek nevezte T.J.-t. – Gondolom, az önérzete csorbát szenvedett. – T.J. tényleg fiatal, Stefani. Amikor az emberek ránéznek, nem azt látják, amit én. Ők egy kölyköt látnak. – És te mit látsz? – kérdezte a barátnőm. – Én csak T.J.-t látom. Vasárnap éjjel jött haza, fáradtan és másnaposan. Letette a táskáját a földre, aztán magához húzott. Hosszan megcsókoltam. – Hűha! – mondta. Két kezébe fogta az arcomat, és visszacsókolt. – Hiányoztál. – Te is hiányoztál. – Milyen volt? – A koleszszobája egy lyuk, egy lány majdnem lehányt, és valaki belehugyozott a liftbe. Felhúztam az orrom. – Tényleg? – Meg kell mondanom, hogy nem nyűgözött le a hely. – Biztos másként gondolnád, ha azonnal középiskola után mész egyetemre. – De nem tettem. Sőt, most sem fogom tenni.

56. FEJEZET T.J. – Nem kell még nyakkendőt is kötnöm, ugye? Vászonnadrág volt rajtam fehér inggel. Egy tengerkék zakó hevert az ágyra dobva. Stefanival és a férjével, Robbal találkoztunk vacsorára, és máris túlöltözöttebb voltam, mint szerettem volna. – De, kellene – válaszolta Anna, miközben belépett a hálószobába. – Van nekem nyakkendőm? – Vettem neked egyet, amikor Stefani elmondta, hova akarnak meghívni minket vacsorára. Benyúlt a szekrényébe, kivette, befűzte az ingem gallérja alá, és meg is kötötte nekem. – Nem is emlékszem, mikor viseltem utoljára ilyet – pufogtam, és megrángattam a csomót, hogy lazítsak rajta egy kicsit. Egy héttel azelőtt találkoztam Stefanival és Robbal, amikor meghívtak magukhoz. Kedveltem őket. Könnyű volt velük beszélgetni, így amikor Anna el akart velük menni vacsorázni, azt mondtam, persze. – Egy perc, és kész vagyok. Csak el kell döntenem, mit vegyek fel. A szekrénye előtt állt bugyiban, én pedig elnyúltam az ágyon és élveztem a látványt. – Azt hittem, azt mondtad, hogy a tanga kényelmetlen. – Hát az is. De ez egy szükséges rossz ma este. – Anna kivett egy ruhát a szekrényből. – Ehhez mit szólsz? – kérdezte, és maga elé tartott egy ujjatlan fekete ruhát. – Szép. – És ez itt? – A másik ruha sötétkék volt, rövid, hosszú ujjakkal és mély kivágással. – Ez szexi. – Akkor úgy tűnik, megvan a nyertesünk – vágta rá, és felvette. Szinte tapadt rá. Majd belebújt egy pár magas sarkú cipőbe. Nem láttam még így felöltözve korábban. Leginkább farmert hordott, abból is a Levi's-t, és egy pólót vagy pulóvert. Néha felvett szoknyát is, de soha semmi ilyet. Ahogy közelített a normális testsúlyához, a mellei nagyobbak lettek, és az a melltartó, amit hordott, még ki is emelte őket. Amit a V alakú mély kivágásban láttam, csak arra sarkallt, hogy még többet akarjak látni. Megcsavarta és felkötötte egy csomóba a haját a tarkójánál, aztán fülbevalót tett, ugyanolyat, mint aminek a kampós végével horgásztunk a szigeten. Piros rúzst kent a szájára. Az ajkait bámultam, és meg akartam csókolni. – Hihetetlenül nézel ki. Elmosolyodott. – Úgy gondolod? – Igen. Előkelőnek tűnt. Gyönyörű volt. Mint egy olyan nő, akinek minden klappol az életében. – Na, gyerünk! – nógatott. Egy jó tízessel fiatalabb voltam mindenkinél az étteremben. Pár perccel korábban érkeztünk, és követtük Stefanit és Robot a halványan megvilágított bárba, hogy kivárjuk az asztalunkat. Többen is megfordultak Anna után, ahogy elhaladt mellettük. Stefani beszélgetni kezdett valakivel. Rob és én azon tanakodtunk, hogy átverekedjük magunkat a tömegen, hogy italt szerezzünk, amikor egy hölgy, kezében étlapokkal, odalépett hozzánk. – Az asztaluk készen van – közölte. Stefani elfordult az embertől, akivel beszélgetett. Az illető öltönyben volt, de kilazította a nyakkendőjét

és kigombolta az inge felső két gombját. Egy pohár ital volt nála, ami whiskey-nek tűnt. Egyedül volt ott, és azon tűnődtem, vajon munka után ugrott-e be. – Miért nem csatlakozol hozzánk vacsorára? – vetette fel Stefani. – Zavarna benneteket? – kérdezte tőlünk. – Nem, persze, hogy nem – felelte Anna. Én megvontam a vállaimat. – Semmi gond. Amikor leültünk, Stefani bemutatta. – Ő itt Spence. Tavaly együtt dolgoztunk egy megrendelőnek. Stefani és Rob Spence mellett ült, míg Anna és én velük szemben. Kezet ráztam vele, észrevettem, hogy vörös a szeme, és rájöttem, hogy teljesen részeg. Rob két üveg bort rendelt, és töltött mindenkinek egy pohárral, miután Stefani rákényszerítette, hogy csinálja végig az egész dugószagolós, pohárban körbelötykölős baromságot. Belekortyoltam a boromba. Vörös volt, és annyira száraz, hogy erőlködnöm kellett, hogy ne vágjak grimaszt. Spence azonnal Annára fókuszált. Figyelte, ahogy belekortyol a borába. A pillantása Anna szemeiről az ajkaira, majd a melleire tévedtek. – Ismerősnek tűnsz – jegyezte meg. Anna megrázta a fejét. – Soha nem találkoztunk. Ezért utált Anna új emberekkel összejönni. Megpróbáltak rájönni, honnan ismerik, és végül sikerült visszaemlékezniük rá a médiából. Aztán jöttek a kérdések, először a szigetről, aztán kettőnkről. Szerencsére, a férfi túl részeg volt ahhoz, hogy sikerüljön rájönnie a kapcsolatra, így Anna kissé nyugodtabb lett. Lehet, hogy nem ismerte fel, de nem is akarta annyiban hagyni a dolgot. – Lehet, hogy randiztunk egyszer. Anna felemelte a poharát, és kortyolt egyet. – Nem. – Talán randizhatnánk valamikor? – Hé – mondtam élesen. – Itt vagyok mellette. Anna a lábamra tette a kezét, és megszorította. – Semmi gond – suttogta. – Várj csak! Ő veled van? – hüledezett Spence. – Azt hittem, az öccse vagy, vagy valami. – Nevetni kezdett. – Biztosan viccelsz velem. – Aztán látni lehetett az arcán, hogy rájött a kapcsolatra, ahogy kettőnkre pillantott. – Most már tudom, ki vagy. Az újságokban láttam a képeidet. – Felhorkantott. – Hát, ez megmagyarázza, hogyan jöttetek össze, de azt nem, hogy miért vagytok még most is együtt. Rob Stefanira nézett, aztán rászólt Spence-re: – Hagyd abba! – Igen. Vele vagyok. – Attól a magabiztosságtól, amivel Anna ezt kimondta, és ahogy ránézett Spencere, mint egy vadbaromra, sokkal jobban éreztem magam, mintha csak a szavakat mondta volna ki. Ekkor a pincérünk lépett oda. – Bocsásson meg – mondta nekem –, de látnom kell a személyijét. Megvontam a vállam. – Fiatalkorú vagyok. És egyébként sem szeretem a bort. Vigye csak el! Mosolygott, bocsánatot kért, és elvitte a boromat. Spence nem tudta türtőztetni magát. – Még huszonegy sem vagy? – Az alig elfojtott hahotázása megtörte a csendet, miközben mindenki próbált úgy viselkedni, mintha ez nem lenne teljesen megalázó nekem. Az étlapunkra néztünk. Annának és nekem még mindig nehéz volt egy étteremben választani. A bőség

zavara. – Mit rendelsz? – kérdeztem. – Steaket. És te? – Megfogta a kezem, és az ujjait átfűzte az enyémek között. – Nem tudom. Talán tésztát. Te szereted a raviolit, nem? – Igen. – Oké. Akkor rendelek azt, és felezhetünk. Stefani próbálta életben tartani a beszélgetést. A pincérünk visszajött és felvette a rendelést. Spence Anna melleit bámulta hunyorogva, és meg sem próbálta leplezni. Tudtam, mit gondol, amikor így néz rá, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne üssem meg. Amikor Spence felállt, hogy kimenjen a mosdóba, Stefani így szólt: – Nagyon sajnálom. Hallottam, hogy a felesége elhagyta, és azt gondoltam, szép gesztus lenne, ha idehívnám az asztalunk – hoz. – Semmi gond. Csak ne figyelj rá! – tanácsolta Anna. – Én is azt teszem. Senki sem töltötte újra Spence poharát, és mire befejeztük az étkezést, már kissé józanabbnak tűnt. A pincérnő desszertet ajánlott, de senki nem kért. Akkor azt mondta, hogy visszajön a számlával. – Stefanival kimegyünk a mosdóba – jelentette be Anna. – Az ajtónál várunk titeket. Rob és én ugyanakkor nyúltunk a számláért, és végül megegyeztünk, hogy felezzük, majd mindketten a pénzünkért nyúltunk. Spence is dobott egy marék pénzt az asztalra. Visszatettem a pénztárcámat a zsebembe, és felálltam. Rob hátratolta a székét, elköszönt Spence-től, de nem rázott vele kezet, és elindult az étterem bejárata felé. Spence fel sem állt. – Sajnálom, hogy nem vagy elég idős, hogy a felnőttekkel igyál egyet – szólt utánam, hátradőlve a székében. – Sajnálom, hogy nem teheted rá a kezed a szexi barátnőmre. És egyébként sem szeretem a bort. Nevettem az arckifejezésén, majd csatlakoztam Annához, Stefanihoz és Robhoz a bejáratnál. – Mit mondtál neki? – faggatott Anna. – Azt, hogy örültem a találkozásnak. – Sajnálom a mai estét – szabadkozott Anna, amikor beszálltunk a taxiba. – Nem a te hibád volt. – Átkaroltam. Az nem zavart, hogy nem ihattam az étteremben, de az igen, ahogy Spence bámult Annára. Tudtam, hogy Annát nem érdekli, de lehet, hogy a következő már fogja. Egy olyan, aki nem egy részeg seggfej. Valaki, akinek egyetemi diplomája van, aki szereti a bort és szeret nyakkendőt viselni. Aggódtam, hogy egyszer, talán hamarosan, már baj lesz, hogy engem nem érdekelnek ezek a dolgok. És ha csak arra gondoltam, hogy másik férfival van, kiakadtam. Megcsókoltam, amint felértünk a lakásába, és nem voltam gyengéd. Két kezembe fogtam az arcát, és keményen az ajkainak nyomtam az enyémeket. Nem birtokolhatta senki, ezt tudtam, de akkor az enyém volt. Amikor a hálószobába értünk, a fején át lehúztam a ruháját. A melltartója jött le utána, majd letoltam a bugyiját, ami a földre esett. Lerántottam a nyakkendőmet, és megszabadultam a többi ruhámtól. Lefektettem az ágyra, és odahajtottam a fejem, ahol Spence annyira bámulta egész éjjel, és kiszívtam, úgy, hogy napokig ott maradjon a jele. Addig simogattam és csókoltam, amíg készen nem állt, és amikor benne voltam, lassan mozogtam, ahogy ő szerette. Orgazmusa alatt az én nevemet mondta, és azt gondoltam, én kellek neki. Én vagyok az, aki ilyen érzésekkel ajándékozza meg. Aztán kimentem a konyhába, és kikaptam egy sört a hűtőből. Bevittem magammal a hálóba, és bekapcsoltam a tévét, de lehalkítottam. Anna aludt, az ágynemű a derekára volt csavarodva. Felhúztam a takarót, és az egyik kezemmel betakargattam a vállai körül, a másikkal pedig kinyitottam a sörömet.

57. FEJEZET Anna Áprilisban a tavaszi eső két napig időzött Chicago fölött, és ez benn tartott bennünket a lakásban. T.J. a tévécsatornákat kapcsolgatta céltalanul. Én a heverőn feküdtem, a lábaim az ölében, és könyvet olvastam. – Akarsz moziba menni? – kérdezte, miután kikapcsolta a tévét. – Persze – feleltem. – Mit szeretnél megnézni? – Nem tudom. Menjük oda és válasszunk! Felvettem egy dzsekit, és kimentünk a lakásból, sétálva a zuhogó esőben, miközben T.J. ernyőt tartott a fejünk fölé. Meg – fogta a kezem. Megszorítottam, és elmosolyodtam, amikor visszaszorított. T.J. a Batman – A kezdetek című filmet akarta megnézni. Éppen pattogatott kukoricát akartunk venni, amikor valaki megérintette a vállát. Megfordultunk. Egy magas, baseballsapkás srác állt egy apró lány mellett, akin rózsaszín kapucnis pulóver volt, és a haja lófarokba volt fogva. T.J. elmosolyodott. – Hello, Coop. Mi újság? – Próbáljuk elfoglalni magunkat, amíg el nem áll az eső. – Na, ja. Ez ismerős. Ő Anna – mutatott be T.J., és átkarolta a vállamat. – Szia! – köszönt Coop. – Ő a barátnőm, Brooke. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondtam. – Mindig elfelejtem, hogy a városban vagy – jegyezte meg T.J. – Örökre az állami főiskolán ragadok, ha nem lesznek jobb jegyeim. – Akkor jöjjünk össze néha! – javasolta T.J. – A szüleim elutaznak a jövő hónapban. Bulit fogok szervezni. Nektek is ott kell lennetek! – Coop rám mosolygott, és úgy éreztem, a meghívás szívből jött. – Rendben, az király lenne – lelkesedett T.J. Brookra néztem, amíg T.J. és Coop beszélgetett. Engem bámult, és a szája nyitva maradt. Neki én biztos rém öreg voltam. Ránctalan arca és rózsaszín bőre sugárzónak tűnt. Neki még nem volt fogalma arról – ahogy húszévesen nekem sem volt –, hogy milyen gyönyörű a fiatal bőr. Habár sűrűn viseltem T.J. baseballsapkáját és napszemüveget a szigeten, volt idő, amikor nem hordtam. Azokra az évekre gondoltam, amikor a Nap szakadatlanul sütött, ezért azt vártam, hogy egy reggel arra fogok ébredni, hogy az arcom cipőbőrré változott, amíg aludtam. Több időt töltöttem el azzal, hogy visszafordítsam a szigeti napsütés hatását, mint amennyit be szeretnék vallani. A fürdőszobám polca tele volt mindenféle krémekkel, amiket a bőrgyógyász ajánlott. A bőröm egészségesnek tűnt, de nem lehetett összehasonlítani egy húszéves bőrét egy harminchárom évesével. T.J. szerint gyönyörű voltam, és ezt hangoztatta is. De mi lesz öt év múlva? Vagy tíz? Bementünk a moziba, és kerestünk helyet. T.J. a lábai közé tette a pattogatott kukoricát, a kezét pedig a combomra. Nem tudtam a filmre koncentrálni. Olyan képek árasztották el a fejemet, amelyeken T.J.-vel műanyag pohárból isszuk a hordós sört Coop nappalijában, miközben mindenki engem bámul. T.J. kiválóan kezelte az én barátaimat. Kibírta Spence bunkóságát és egy nem kívánt pohár bor miatti igazoltatást is. Nem szeretett nyakkendőt hordani, de mégis felvette. Látszólag erőfeszítés nélkül beszélgetett Robbal és Stefanival. Könnyebb volt öregebbnek hatni; szép ruhát hordva és az idősebbek viselkedését utánozva, ha én

megpróbálok beilleszkedni T.J. huszonvalahány éves barátai közé azzal, hogy úgy öltözöm és viselkedem, mint ők, akkor hülyének fogok tűnni. Mire kijöttünk a moziból, elállt az eső. Követtük a tömeget, és sétálni kezdtünk. Megálltam a járdán. – Mi baj? – kérdezte T.J. – Nem fogok mindig így kinézni. – Mit értesz ezen? – Tizenhárom évvel idősebb vagyok, mint te, és napról napra öregszem. Nem fogok mindig így kinézni. T.J. átkarolta a csípőmet, és magához húzott. – Ezt tudom, Anna. De ha azt hiszed, hogy csak az érdekel, hogyan nézel ki, akkor kevésbé ismersz, mint ahogy hittem. Egyedül sétáltam a Trader Joe bolt polcai között, kezemben egy teli kosár mindenfélével, ami eddig két üveg cabernet volt, biotészta, egy üveg marinara szósz, valamint római saláta, sárgarépa és kaliforniai paprika salátának. T.J. éppen a haját vágatta. Általában együtt vásároltunk ételt, részben azért, mert ő akarta fizetni, másrészt még mindig ámulatba ejtettek minket a boltok. Amikor először mentünk bevásárolni, miután beköltöztem a lakásomba, ott álltunk megmerevedve a bolt közepén, és bámultuk a kínálatot. Végigmentem egy másik soron, is vettem sört T.J.-nek, aztán hozzávalókat kerestem, hogy csokoládés pitét süthessek neki. Próbáltam eldönteni, hogy mit is válasszak a vacsorához, amikor valaki megrángatta a nadrágomat. Egy kislány, olyan négyéves forma állt ott, és csendesen sírt. – Te anyuka vagy? – kérdezte. Leguggoltam, hogy az ő szemmagasságába kerüljek. – Nem. De hol van a te anyukád? Egy viseltes rózsaszín takarót ölelgetett. – Nem tudom. Nem találom, és anya mindig azt mondta, hogy ha elvesznék, akkor keressek egy másik anyukát, és ő majd segít nekem. – Ne aggódj! Tudok segíteni. Hogy hívnak? – Claire. – Rendben, Claire – mondtam. – Menjünk, keressünk valakit, aki hozzáfér a hangosbemondóhoz, hogy anyukád megtudja, biztonságban vagy. Nagy barna, könnyes szemekkel nézett rám, majd a kis kezét az enyémbe csúsztatta. A bolt eleje felé indultunk, amikor egy nő futott ki az egyik sorból, és Claire nevét kiáltozta. Kosár volt a kezében. A mellére akasztott kenguruban egy kisbaba aludt. – Claire! Óh, istenem, hát itt vagy! – A nő felénk rohant, ledobta a kosarat, felkapta a kislányt, és közben próbálta nem felébreszteni a kisbabát. Az arcán tükröződő félelem eltűnt, ahogy megölelte Clairet. – Köszönöm, hogy megtalálta – hálálkodott. – Csak egy pillanatra engedtem el a kezét, hogy levegyek valamit, és amikor lenéztem, már nem volt ott. Olyan fáradt vagyok a baba miatt, és így nem tudok valami gyorsan mozogni. Valószínűleg velem egyidős lehetett, plusz-mínusz pár év, és tényleg fáradtnak tűnt, a szemei alatt halvány karikák látszódtak. Felvettem a kosarát. – Már bevásárolt? Segíthetek ezt cipelni? – Köszönöm. Nagyon megköszönném. Több mint két kézre lenne most szükségem. Tudja, hogy van ez. Valójában nem tudtam. Elmentünk a kasszákig, ahol kipakoltuk a kosarainkat. – A környéken él? – érdeklődött.

– Igen – feleltem. – Gyerekek? – Még nincsenek. – Nagyon köszönöm a segítségét. – Nincs mit. – Lehajoltam. – Szia, Claire! – Szia! Amikor hazaérve elpakoltam az élelmiszert, leültem a kanapéra és kisírtam magam.

58. FEJEZET T.J. Anna a konyhában állt és csokoládés pitét készített nekem. Megcsókoltam és átadtam a rózsaszín rózsákat, amiket a hazaúton vettem neki. – Csodálatosak. Köszönöm – mondta rám mosolyogva. Elővett egy vázát a mosogató alól, és megtöltötte vízzel. Lófarokba volt fogva a haja, én pedig hátulról átöleltem és megcsókoltam a tarkóját. – Kell segítség? – kérdeztem. – Nem, már majdnem kész. – Jól vagy? – Igen, jól vagyok. Nem volt jól, és tudtam, amint beléptem az ajtón, hogy sírt, mert a szemei duzzadtak és vörösek voltak. De fogalmam sem volt, hogyan vidítsam fel, ha egyszer nem akarta elmondani, hogy mi bántotta. Bár egy részem azon tűnődött, vajon nem jobb-e, ha nem tudom, mi a baj, mert lehet, hogy velem kapcsolatos. Hátrafordult, és egy kicsit túl vidáman mosolygott rám. – Akarsz sétálni a parkban, amikor ezt befejeztem? – kérdezte. Egy hajtincs kicsúszott a lófarokból, és én visszafűztem a füle mögé. – Persze. Viszek egy pokrócot is, hogy le tudjunk ülni. Biztos van vagy húsz fok odakinn. – Megcsókoltam a homlokát – Szeretek ott kinn lenni veled. – Én is szeretek ott kinn lenni veled. Amikor kiértünk a parkba, leterítettük a pokrócot, és leültünk. Anna levette a cipőjét. – Valakinek nemsokára születésnapja lesz – mondtam. – Hogyan szeretnéd megünnepelni? – Nem tudom. Majd gondolkodom rajta. – Tudom már, mit veszek neked, de még nem találtam rá. Pedig már egy ideje keresem. – Kíváncsi vagyok. – Egyszer mondtad, hogy szeretnél ilyet. – Könyvön és zenén kívül? – Aha. Már vettem neki egy iPodot, és feltöltöttem rá a kedvenc zenéit, mert szeret zenét hallgatni futás közben. Hetente többször elment a könyvtárba, és nagy halomnyi könyvvel tért haza. Gyorsabban olvasott, mint bárki más, akit ismertem. – Van még néhány heted. Biztos megtalálod. – Rám mosolygott és megcsókolt, és olyan boldognak tűnt, hogy azt gondoltam, talán mégis minden rendben van.

59. FEJEZET Anna Több száz önéletrajzot küldtem el. Az év ilyen késői szakában majdnem lehetetlen volt állást találni, de reméltem, hogy lesz valami őszre, még ha csak helyettes tanári állás is. Sarah nekem adta annak a pénznek a felét, amit a szüleink háza után kapott, és még mindig volt belőle jócskán, amikor Callahanék kifizettek. A légitársasággal való egyezség csak javítani fog a mérlegen. Talán nem is kellett volna dolgoznom, de akartam. Hiányzott a keresetem, de leginkább a tanítás. Egy héttel a születésnapom előtt együtt ebédeltem Sarahval. A fák rügyei már zöld levelekké fejlődtek, és a járdák melletti virágágyások tele voltak tavaszi virágokkal. A május szokatlanul meleg volt. Egy étterem teraszán ültünk, és jeges teát rendeltünk. – Mit fogsz csinálni a szülinapodon? – érdeklődött Sarah az étlapot nézegetve. – Nem tudom. T.J. is ugyanezt kérdezte. Szívesen otthon maradnék. – Ezután elmeséltem neki, hogyan ünnepeltük az előző születésnapomat T.J.-jel a szigeten. Hogyan játszotta el, hogy könyveket és zenét ajándékoz nekem. – Most valami olyat vesz nekem, amit említettem, hogy szeretnék. Ötletem sincs, hogy mi lehet az. A pincérnő megtöltötte a poharainkat jeges teával, majd felvette a rendelésünket. – Hogy megy az álláskeresés? – kérdezte Sarah. – Nem túl jól. Vagy tényleg nincs üresedés, vagy csak egy – szerűen nem is akarnak engem. – Ne hagyd, hogy ez lehúzzon, Anna! – Bárcsak ilyen könnyen menne! – Belekortyoltam az innivalómba. – Tudod, amikor közel négy éve felszálltam arra a repülőre, volt egy kapcsolatom, ami sehova sem vezetett, és még kevesebb esélyem volt arra, hogy saját családom legyen, de legalább volt munkám, amit szerettem. – Valaki előbb-utóbb felvesz majd. – Talán. Sarah átható tekintettel nézett rám az asztal túloldaláról. – Csak ennyi bánt? – Nem. – Elmeséltem neki, hogy mi történt a boltban. – Én még mindig ugyanazt szeretném, Sarah. – És T.J. mit szeretne? – Nem vagyok benne biztos, hogy tudja. Amikor elhagytuk Chicagót, csak a haverjaival szeretett volna lógni és visszatérni a rák előtti életéhez. A barátai nélküle élték tovább az életüket, és ő még mostanáig sem tudott rájönni, hogy mit is szeretne. – Elmondtam Sarah-nak T.J. megtakarítását, és ő felvonta szemöldökét. – A védelmére legyen mondva, nem szállt el tőle. De nem is motiválja. – Értem – bólintott a testvérem. – Megint csak várok, Sarah. Más okból, más pasival, de négy év elteltével megint csak várok.

60. FEJEZET T.J. A kutya úgy rontott be Anna lakásába, h ogy majdnem fellökte. Ő lehajolt, a kutya pedig megnyalta az arcát. Ledobtam a pórázt: a dohányzóasztal mellé, és azt mondtam: – Boldog születésnapot! Nem tudtam ezt az izét beletenni egy dobozba, bármennyire is igyekeztem. Felállt és megcsókolt. – Nem is emlékszem, hogy azt mondtam, szeretnék kutyát. – Egy golden retrievert. Felnőttet. Menhelyről. Már mindenütt kerestem. Azt mondták, valaki az út mellett talált rá, se nyakörv, se biléta. Csont és bőr volt. Amikor Anna ezt meghallotta, térdre esett és megölelte a kutyát, simogatta a szőrét. A kutya megint megnyalta, csóválta a farkát, és körbe-körbe futkározott. – Most már egészségesnek tűnik – állapította meg. – De, ugye, nem Kutya lesz a neve? – élcelődtem. – Nem. Az hülyeség lenne. Bónak fogom hívni. Már régen kiválasztottam ezt a nevet. – Még jó, hogy fiú. – Ez a tökéletes ajándék, T.J.! Köszönöm. – Nincs mit. Örülök, hogy tetszik. Anna június közepéig még mindig nem talált tanári állást. Volt egy interjún egy kertvárosi középiskolában, ami egészen jól ment. Jól viselte, amikor végül nem ő kapta az állást, de aznap éjjel nehezen aludt el, és hajnali háromkor a nappaliban találtam könyvet olvasva, Bo fejével az ölében. – Gyere vissza az ágyba! – Egy perc, és ott vagyok – válaszolta. De amikor másnap reggel felébredtem, az ő helye még mindig üres volt. A napjait Joe és Chloe bébicsőszeként töltötte, olvasott és nagyokat futott. Órákon át voltunk a szabadban, vagy a kis erkélyén, vagy a kutyaparkban Bóval. Megnéztük a Chicago Cubsot a Wrigley Fielden, és a parkban tartott koncertekre jártunk. De ő nyugtalan maradt, bármennyire is foglaltuk el magunkat. Néha a messzeségbe bámult, elveszett a gondolataiban, de nekem soha nem volt bátorságom megkérdezni, mi jár a fejében.

61. FEJEZET Anna – Nézd, mi jött a postával! – mondtam, amikor bementem az ajtón és kulcsaimat az asztalra tettem. T.J. a heverőn ült és tévét nézett. Bo mellette aludt. – Mi az? – A záróvizsgára felkészítő iskola regisztrációja. Felhívtam őket valamelyik nap, és kértem információt. Úgy gondoltam, be – iratkozhatnál, én pedig segítenék neked tanulni. – Ráérek őszig a kezdéssel. – Vannak nyári tanfolyamaik is, és ha most elkezded, akkor augusztus végére már be is fejezheted, és szeptemberben már akár el is kezdhetsz egy állami főiskolát. Ha tudnék találni egy tanári állást, mindketten egész nap iskolában lehetnénk. T.J. lekapcsolta a tévét. Leültem mellé, és Bo fültövét vakargattam. Egy percig egyikünk sem mondott semmit. – Legalább egyikünknek menne tovább az élete – tettem hozzá. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte. – Sehol nem találok munkát. Te viszont járhatsz iskolába. – Nem akarok egész nap bent guvadni. – Most is bent guvadsz. – Csak rád vártam, hogy hazaérj és levihessük Bót sétálni. Mit akarsz valójában mondani, Anna? A szívem kalapálni kezdett. – Nem tölthetjük kizárólag azzal az időnket, hogy próbáljuk újrateremteni a szigetet itt benn, ebben a lakásban. – Ez a lakás nem is olyan, mint a sziget volt. Mindenünk megvan, ami kell. – Nem. Neked van meg mindened, ami kell. Nekem nincs. – Szeretlek, Anna. Veled akarom leélni az életemet. A szavainak volt egy ki nem mondott jelentése is. Feleségül veszlek. Családunk lesz. Megráztam a fejem. – Nem tudhatod, T.J. – Hát persze, hogy nem – vágta rá szarkasztikusam – Honnan is tudhatnám? Én csak húszéves vagyok. – Soha nem néztelek le a korod miatt, ezt te is tudod. Felemelte a kezeit. – Épp most tetted! – Vannak dolgok, amiket be kell fejezned. És még több olyan van, amit el sem tudtál kezdeni. Nem vehetem el tőled a lehetőségeket. – Mi van akkor, ha én nem akarom azokat a dolgokat, An – na? Mi van, ha téged akarlak inkább? – De meddig, T.J.? Felismerés suhant át az arcán. – Te attól félsz, hogy én nem maradok veled? – Igen – suttogtam –, pont attól félek. Mi lesz, ha T.J.-nek elege lesz a papás-mamás játékból, és úgy dönt, hogy mégsem akar megállapodni mellettem? – Azok után, amiken együtt keresztülmentünk, nem bízol bennem annyira, hogy elhidd, hogy itt maradok veled? – A szemében látszó megbántódás dühbe fordult. – Ez baromság, Anna! – Az ablakhoz ment, és kibámult. Aztán visszafordulva folytatta: – Miért nem mondod ki, hogy valójában mit gondolsz? Azt, hogy

te akarsz korodbéli férfit keresni. – Mi van? – Fogalmam sem volt, honnan szedte ezt. – Szívesebben lennél valakivel, aki idősebb. Valakivel, akit az emberek nem gyerekként kezelnek. – Ez nem igaz, T.J.! – Mindig lesz olyan seggfej, aki azt hiszi, hogy az én jelenlétemben rád mászhat. Engem nem vesznek komolyan. Úgy gondolják, csak időtöltés vagyok neked. Nem futott még át az agyadon, hogy én is tarthatok attól, hogy te hagysz el engem? Érzelmekkel teli csend borult a lakásra. A percek óráknak tűntek, és mindketten azt vártuk, hogy a másik kimondja, hogy a félelmeinknek semmi alapja, de egyikünk sem tette. Azt hittem, kevésbé fog fájni, ha egyszerre tépem fel a sebet. – Egyedül kell lenned, T.J., és meg kell ismerned, milyen az, mert csak utána leszel képes biztosan eldönteni, hogy valakivel lenni akarsz. Az arcán halálfélelem tükröződött. Átment a szobán, majd pár lépésre tőlem habozva megállt és a szemembe nézett. Aztán hátat fordított, kiment az ajtón, és becsapta maga mögött. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Ültem a heverőn a sötétben és Bóhoz bújva sírtam. Másnap reggel korán elindultam, mert megígértem Sarah-nak, hogy vigyázok a gyerekekre, amíg ő és David a vasárnapi villásreggelijüket költik. Amikor visszatértem, láttam, hogy T.J. is felszaggatta a sebeket, mert a cuccait elvitte, a lakásom kulcsa pedig az asztalon hevert. Elviselhetetlenül fájt.

62. FEJEZET T.J. Bennel egy kétszobás lakást béreltünk a nyárra, egy régi tömbházban, négy sarokra a Wrigley Fieldstől. A szülei Floridába költöztek, miután bejelentették, hogy elegük van a hóból meg a hidegből. Bent nem zavarta, mert ő és a bátyja másik államban jártak egyetemre, de kellett neki egy hely, ahol élhet, amíg ősszel újra elkezdődnek az előadások. – Nem akarsz összeköltözni velem, Callahan? – kérdezte. – Buliznánk, mint az állat, senkinek semmi köze nem lenne hozzá. – Miért ne? – válaszoltam. Ha Anna ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy nem szabad semmit sem kihagynom, akkor a legjobb barátommal való összeköltözés valószínűleg az első jó lépés ebbe az irányba. Ben pénzügyet és könyvelést tanult, és valahogy sikerült neki gyakorlatra elhelyezkednie egy belvárosi bankban. Mindennap nyakkendőben kellett járnia. Én egy építkezésen vállaltam munkát; minden reggel hétkor kezdtem a kertvárosokban, házak vázát állítottam fel. Egy ott dolgozó sráccal jártam munkába, és mindent, amire szükségem volt, tőle tanultam meg, így nem tűntem teljesen sötétnek. Nem volt annyira más, mint a szigeten házat építeni, kivéve, hogy itt szögbelövőt használtam, és sokkal több fa hevert mindenütt. Itt a legtöbb srác nem volt túl beszédes, így nem kellett csevegnem senkivel, ha nem akartam. Néha az egyeden zaj a szerszámok zaja volt, és a klasszikus rocké, ami a hifiből szólt. Mivel mindig ing nélkül dolgoztam, hamarosan olyan barna voltam, mint amikor a szigeten éltem. Éjszaka pedig söröztünk Bennel. Hiányzott Anna, és mindig rágondoltam. És mivel nem volt mellettem, szarul aludtam. Ben tudta, hogy nem szabad semmit sem mondania róla, de azért látszott, hogy aggódik értem. A fenébe is, én is aggódtam magam miatt.

63. FEJEZET Anna Délután kettőkor a hőmérséklet közel harminc fok volt. A meleg úgy áradt belőlem, mint az izzadság, ami lecsorgott az arcomon, ahogy a lábaim ritmusosan érték a betont. Nem zavart, bírom a hőséget. Júniusban és júliusban is futottam, mindennap hat, aztán nyolc, aztán tíz mérfölded, néha többet. Amikor futottam, nem sírtam. Nem is gondolkodtam és nem vontam kétségbe a döntéseimet. Mélyeket lélegeztem be és ki, egyik lábam tettem a másik után. Tom Callahan felhívott valamikor augusztus elején. Amikor a neve megjelent a kijelzőn, a szívem kalapálni kezdett, de egy másodperc múlva már lenyugodott, amikor rájöttem, hogy nem T.J. az. – A hidropláncég ma reggel beleegyezett a megállapodásba. T.J. már aláírta a papírokat. Amikor maga is aláírja, befejeződött a dolog. – Oké – felkaptam egy tollat, és felírtam a címet, amit bediktált. – Hogy van, Anna? – Jól vagyok. Hogy van T.J.? – Elfoglalja magát. Nem kérdeztem, hogy ez mit takar. – Köszönöm, hogy szólt az ügyvédről. Alá fogom írni a papírokat. – A vonal másik felén csend volt egy másodpercig, így még hozzátettem: – Kérem, adja át üdvözletemet Jane-nek és a gyerekeknek. – Várni fogom. Minden jót, Anna. Azon az estén lekuporodtam Bóval a heverőre, hogy könyvet olvassak. Két oldal után valaki kopogott az ajtón. Reményteli izgalom futott át rajtam, a gyomrom remegni kezdett. Egész nap arra gondoltam, hogy miután az apjával beszéltem, vajon T.J. felhív-e. Bo majdnem megbolondult, körbe – körbe futkosott, mintha tudta volna, hogy ő az. Az ajtóhoz futottam, kinyitottam, de nem T.J. állt ott. John volt az. Arcán visszafogottság látszott. Szőke haja rövidebb volt, mint amilyen lenni szokott, és volt néhány ránc a szemei körül, de egyébként ugyanúgy nézett ki. Egy kis dobozt tartott a kezében. Bo a lábait bökdöste és körbeszaglászta. – Sarah adta meg a címedet. Találtam még néhány dolgot, ami a tiéd, és vissza akartam adni. – A vállam fölött benézett a lakásba, próbálta kitalálni, hogy egyedül vagyok-e. – Gyere be! – Becsuktam az ajtót, miután bejött. – Sajnálom, hogy soha nem hívtalak fel. Ez illetlenség volt tőlem. – Semmi gond. Ne is törődj vele! John letette a dobozt a dohányzóasztalra. – Kérsz egy italt? – Persze – felelte. A konyhába mentem, kinyitottam egy üveg bort, és töltöttem egy-egy pohárral. Az italválasztásom az alkohol utáni hirtelen vágyamat tükrözte, nem pedig a vendégszeretetemet. – Kösz – mondta, amikor átadtam neki a poharat. – Nincs mit. Foglalj helyet! Kétszer tüsszentett. – Van kutyád. Mindig is szerettél volna egyet. – Bónak hívják.

A heverővel szembeni fotelbe ült. Letettem a poharam a dohányzóasztalra, és elkezdtem kiszedegetni a dobozban lévő dolgokat. Olyan érzés volt, mint amikor láttam a saját cuccaimat Sarah vendégszobájának szekrényében lógni. Olyan dolgok, amikről már meg is feledkeztem, de ahogy megláttam őket, azonnal felismertem. Egy köteg képről levettem a gumipántot. A legfelső Johnt és engem ábrázolt egy óriáskerék előtt a Navy Pieren, ahogy éppen átöleljük egymást, és ő puszit nyom az arcomra. Az asztalon áthajolva odanyújtottam neki a képet. – Nézd, milyen fiatal voltál! – Huszonkettő – felelte. Aztán voltak ott vakációs képek és csoportképek a barátainkkal. Egy kép anyáról, apáról és Johnról a karácsonyfa előtt. Egy felvétel róla, amint Chloét tartja, csupán pár órával azután, hogy megszületett. A fotókról eszembe jutott mindaz, ami John és köztem volt, és az, hogy mennyi közös szép élményünk is van. Olyan ígéretesen kezdődött minden, de aztán valahogy stagnált a kapcsolatunk, végül pedig összerogyott a súly alatt, amit a kettőnk különböző vágyai jelentettek. Visszahúztam a gumit a képkötegre, és letettem az asztalra. Kivettem a dobozból egy pár öreg futócipőt. – Na, ebben aztán van kilométer. A következő dolog, egy Hootie & the Blowfish CD, mosolyra késztetett. – Állandóan ezt játszottad le – emlékeztetett John. – Ne cikizd a Hootie-t! Volt néhány regény is. Egy hajkefe és egy hajgumi. Egy félig üres üveg Calvin Klein CK One parfüm, ami az ismertetőjelem volt a kilencvenes évek legnagyobb részében. Az ujjaim megérintettek valamit a doboz alján. Egy hálóing. Rápillantottam a fekete anyagra, és ködösen visszaemlékeztem, ahogy John levette rólam az éjszaka közepén röviddel azelőtt, hogy elhagytam Chicagót. – Akkor találtam meg, amikor ágyneműt cseréltem. Soha nem mostam ki – jegyezte meg lágyan. Még egyszer belenyúltam a dobozba, és egy bársonyos dobozkát találtam benne. Megdermedtem. – Nyisd ki! – nógatott John. Felemeltem a tetejét. Gyémántgyűrű csillogott a szaténbélésen. Szótlanul vettem egy nagy levegőt. – Miután elvittelek a reptérre, az ékszerboltba mentem. Tudtam, hogy el foglak veszíteni, ha nem veszlek feleségül, én pedig nem akartalak elveszíteni, Anna. Amikor Sarah felhívott azzal, hogy lezuhant a repülőtök, ezt a gyűrűt szorongatva imádkoztam, hogy megtaláljanak benneteket. Aztán újra felhívott és elmondta, hogy halottnak hisznek benneteket. A hír pusztítóan hatott rám. De élsz, Anna, én pedig még mindig szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Becsuktam a dobozt, és John fejéhez vágtam. Meglepően gyors reflexekkel rendelkezett, mert félreütötte a dobozt, ami az alkarjáról lepattanva a keményfa padlón pattogva csúszott tovább. – Szerettelek. Nyolc évet vártam rád, és te az orromnál fog va vezettél, amíg az egyeden lehetőségem az maradt, hogy a saját szívem törjem össze. John felállt a székéből. – Jézusom, Anna! Azt hittem, ez a gyűrű az, amit szeretnél. – Soha nem a gyűrűről volt szó. Átment a szobán, majd megállt az ajtóban. – Akkor a kölyök az oka? Felálltam, felvettem a dobozt a padlóról, és elé állva odaadtam neki. – Nem. Hanem mert soha nem mennék férjhez egy olyan emberhez, aki azért kéri meg a kezem, mert úgy érzi, hogy muszáj.

A következő reggel elmentem az ügyvédhez, és aláírtam, hogy nem fogom beperelni a légitársaságot, aztán megkaptam a csekket. Hazafelé menet bevittem egy bankba. Sarah egy óra múlva felhívott a mobilomon. – Aláírtad a papírokat? – kérdezte. – Igen. De ez túl sok pénz, Sarah. – Ha engem kérdezel, akkor másfél millió közel sem elég.

64. FEJEZET T.J. Szombat este fél tízkor másztam fel a lépcsőn, és amint beléptem, tudtam, hogy a buli nélkülem kezdődött el. Legalább tizenöt ember volt a konyhában és a szobában, söröztek és töményt ittak. A munkahelyemen a srácokkal egy sürgősre vállalt ház vázát próbáltuk befejezni Schramburgban, és napi tizennégy órát dolgoztunk heti hat napon át az előző hónapban, egészen késő estig. Nem vágytam másra, csak hogy mindenki tűnjön el a lakásból. Ben kijött a hálószobájából, és egy lány követte. – Hé, haver, zuhanyozz le, aztán gyere ide ki! – Talán. Fáradt vagyok. – Ne légy puhány! Nemsokára átmegyünk a bárba. Addig bulizz velünk, és ha akkor még mindig fáradt leszel, akkor lefekszel, miután elmentünk. – Oké. Lezuhanyoztam, farmert és pólót húztam, de mezítláb maradtam. Körbesétáltam a konyhámban bulizók között, üdvözöltem azokat, akiket ismertem, és azon tűnődtem, hogy honnan a fenéből jöttek a többiek. Kivettem egy kólát és egy pizzát a hűtőből, aztán a pultra könyökölve enni kezdtem a hideg szeleteket. – Szia, T.J.! – köszönt egy lány, és mellém könyökölt a pultra. – Szia! – Ismerősnek tűnt, de nem jutott eszembe a neve. – Alex – mondta. – Igen. Már emlékszem. Ő volt az a lány, aki leült mellém a kanapéra Coop buliján, miután visszatértem a szigetről. Akinek hosszú, szőke haja és túl sok sminkje volt. Folytattam a pizzaevést. A hátam mögött benyúlt a hűtőbe. Amikor lehajolt, hogy sört vegyen ki, a mellei majdnem kiestek a felsőjéből. – Kérsz egyet? – kérdezte a kezében tartva egy dobozzal. Kiittam a kólámat. – Persze. Kivett még egy sört, és odaadta. Amikor befejeztem az evést, kinyitottam, hosszút kortyoltam belőle, aztán letettem a pultra. Ben jött oda, és meggyújtott nekem egy füves cigit. Elvettem, jól beleszívtam, és lenn tartottam a füstöt a tüdőmben. Miután kifújtam, Alexnek nyújtottam: – Kérsz egy slukkot? Bólintott, mélyen beleszívott, aztán visszaadta. Egymásnak adogatva végeztük ki a füvet. Talán ha most jól befüvezek, végre átalszom az éjszakát ahelyett, hogy óránként felébredek. Alex adott még egy sört. Amikor bementem a nappaliba, hogy a heverőre üljek, jött velem. Utána már nem hagyott magamra. Sört ittunk és füvet szívtunk, míg végül már nem láttam tisztán. Az emberek elmentek a bárba Bennel, csak Alex és én maradtunk. Éppen szólni akartam neki, hogy menjen a többi ek után, mert aludni akarok, de nem tudtam semmit mondani, mert ő felállt és imbolyogva a hálószobám felé húzott. Amikor a kezét a lábam közé tette, már nem az agyammal gondolkodtam, hanem hagytam, hogy más testrészem vegye át az irányítást. Másnap reggel a zúgó fejfájásom ébresztett. Alex meztelenül feküdt mellettem, a sminkje szétkenődött az arcán.

Ledobtam magamról a takarót, és elindultam kifelé, menet közben kapkodva fel a cuccaimat. Valami ráragadt a talpamra, és amikor lehajoltam, hogy levegyem, láttam, hogy egy óvszer csomagolása. Hála istennek! A kukába dobtam, amikor a fürdőszobába értem. A meleg vízgőzzel töltötte meg a helyiséget, én pedig a zuhany alatt lemostam magamról Alex nyomait. Felöltöztem, fogat mostam, aztán kimentem a konyhába, és megittam három pohár jeges vizet. Tévét néztem, amikor fél órával később kijött a nappaliba. Megtalálta a retiküljét és a dzsekijét, én pedig kikísértem az ajtóig. – Fogj egy taxit! – mondtam, és a kezébe nyomtam egy gyűrött tízest. – Hívj fel! Bennük megvan a számom. – Sajnálom, de nem foglak hívni. Bólintott, és kerülte a tekintetem. – Hát, legalább őszinte vagy. Ben délben tántorgott ki a szobájából. – A rohadt életbe, Callahan. Soha nem voltam még ennyire másnapos. – Megvakarta magát, aztán lehuppant mellém a heverőre. – Van egy csaj az ágyamban, de nem az, akit hazahoztam tegnap éjjel. Az, akivel hazajöttem, sokkal jobban nézett ki. – Szerintem viszont ez ugyanaz a csaj, Ben. – Igen, valószínűleg. És hogy ment neked azzal a csajjal, mi is neve? Sikerült? – Igen. – Callahan újra á pályán! – rikkantotta, és magasra emelte a kezét, hogy adjon egy pacsit. – Nem akarok a pályán lenni. Ben leeresztette a kezét, és az arcán zavar tükröződött. – Miért? Nagyon rossz volt vele? Szerintem jó teste van. – Igen, és bármelyik csávó meghúzhatta volna tegnap este, ha akarja. – Nem tudom, mit mondjak, haver. Tudom, hogy szarul vagy, mert nem jött össze neked Annával, de nem igazán tudom, mit keresel. – Én tudom. Júliusban kezdtem a záróvizsgáimon dolgozni. Miután egész nap házak vázát állítottam fel, hazamentem, gyorsan lezuhanyoztam, és mint az iskolából kiesett hozzám hasonlók, minden este két órát töltöttem a közösségi házban. Augusztus végére meg is lettek a vizsgáim, és az őszi szemeszterre már be is iratkoztam egy állami főiskolára. Amikor a tanítás megkezdődött, otthagytam a munkámat. Ötletem sem volt, hogy mit akarok tanulni, és nem tudtam elképzelni, hogy a következő két évemet egy tanteremben fogom elvesztegetni, de azt sem tudtam, hogy mi mást tehetnék. Ben visszaköltözött Iowa Citybe, én pedig hazaköltöztem, ami boldoggá tette a szüleimet, különösen anyámat. Annyira hozzászoktam, hogy egész nap dolgozom és utána megyek az előkészítőre, hogy délutánonként nem találtam a helyemet. A legtöbb barátom más államban járt egyetemre, vagy túl messze lakott ahhoz, hogy hét közben találkozni tudjunk. Egy októberi napon hazafelé mentem. A hűlő levegő és a színes levelek Annára emlékeztettek, és arra, hogy mennyire szereti az őszt. Azon töprengtem, vajon talált-e tanári állást. Meg persze azon, vajon találte valaki mást. – Szia, anya! – köszöntem, miközben ledobtam a hátizsákom a pultra. – Milyen volt a suli? – kérdezte. – Okés. – Utáltam, hogy az évfolyamon én voltam a legidősebb elsős, és azt is, hogy az idő legnagyobb részében szétuntam az agyam. – Valamit szeretnék megcsinálni – tettem hozzá, miközben kivettem egy kólát a hűtőből. – Segítesz?

Mosolyogva bólintott: – Persze, T.J. Túl beteg voltam, amikor tizenhat évesen az iskolában vezetni tanították a srácokat, ezért most egy hónapon keresztül tanított anya vezetni iskola után. Egy Volvo terepjárója volt, én a kertvárosban üres parkolókban meg csendes utcákban tanultam. Órákat kocsikáztunk együtt. Úgy tűnt, élvezi, hogy együtt lehetünk, én pedig egy seggfejnek éreztem magam, amiért korábban nem töltöttem vele több időt. Egy nap, amikor én vezettem, megkérdeztem: – Te tudtad, hogy Anna el akar majd hagyni? Anya habozott egy pillanatig. – Igen. – Tessék? És én miért nem tudtam? Lehalkította a rádiót. – Én huszonöt évesen szültelek, T.J., és nagyon-nagyon akartalak. Aztán még öt év kellett, hogy Graceszel is teherbe essek. Először csak nyugtalan voltam, amikor nem történt meg azonnal, utána már aggódtam, végül majdnem megőrültem. Amikor Grace után két évvel Alexis is megfogant, végre úgy éreztem, hogy teljes a családom. Anna már bizonyára kész arra, hogy saját családot alapítson, T.J. – Én megadtam volna neki. – De talán ő úgy érezte, hogy nem lenne bölcs ezt elfogadni. Az előttem haladó kocsin tartottam a szemem. – Mondtam neki, hogy vele szeretném leélni életem hátralevő részét. Ő erre azt felelte, hogy van, amit még el kell végeznem. Dolgok, amiket meg kell tapasztalnom. – És igaza volt. Sokat elárul róla, hogy nem akarta ezeket elvenni tőled. – Ez az én döntésem, anya. – Igen, de nem csak téged érint. Hirtelen megértettem, félreálltam, és úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy fájt. – Szóval ezért voltál annyira nyugodt miatta? – Az arcom égett. – Legyünk kedvesek T.J. barátnőjéhez, amíg végre ki nem dobja? – Az ökleimmel a kormányt ütöttem. Anyám összerándult, aztán rátette a kezét az enyémre. – Nem. Kedveltem Annát. És most, hogy megismertem, még jobban kedvelem. Nagyszerű lány, T.J. De próbáltam megértetni veled, hogy ő az életének más szakaszában van, csak te nem hallgattál rám. Bámultam ki az ablakon, amíg le nem nyugodtam, aztán lassan elindultam. – Még mindig szeretem őt. – Tudom. Megszereztem a jogsit, és vettem egy Chevy Tahoe terepjárót. Miután az óráim véget értek, kocsikázni mentem, először a kertvárosban, aztán ki vidékre, és klasszikus rockot játszó adókat hallgattam. Elmentem egy ház előtt, ami előtt az úton egy ELADÓ tábla állt. Felhajtottam és leparkoltam a kis világoskék ház elé. Senki sem nyitott ajtót, amikor kopogtam, úgyhogy hátrasétáltam az udvarba. Amíg csak elláttam, földet láttam. Kivettem egy tájékoztatót a táblára erősített műanyag tartóból. Rajta volt az ingatlanügynök telefonszáma. Összehajtottam, a zsebembe tettem, aztán elhajtottam.

65. FEJEZET Anna Bóval órákig sétáltam a város utcáin. Egy meleg szeptemberi napon kiakadt a póráza, és kemény tíz percembe telt, mire cikázva utolértem a járdán sétáló emberek között. Végül elég közel kerültem, hogy megfogjam a nyakörvét, és megkönnyebbülten visszaakasztottam a pórázt. Egy kisfiú állt pár lépéssel odébb, és egy utcára néző nyitott ajtóból figyelt. A feje fölött lógó táblán a CSALÁDSEGÍTŐ felirat volt olvasható. – A te kutyád? – kérdezte. Csíkos pólóban volt, és ráfért volna egy hajvágás. Az orrát és az arcát szeplők borították. Felálltam és odavezettem hozzá Bót. – Igen. Bónak hívják. Szereted a kutyákat? – Aha. Különösen a sárgákat. – Ő egy golden retriever. Ötéves. – Én is ötéves vagyok! – közölte, és az arca felderült. – Hogy hívnak? – Leó. – Nos, Leó, megsimogathatod Bót, ha szeretnéd. De finoman kell bánnod az állatokkal, rendben? – Rendben. – Óvatosan megsimogatta Bo szőrét, és közben a szeme sarkából engem figyelt, hogy vajon észreveszem-e, menynyire gyengéd. – Most mennem kell. Henry azt mondta, hogy ne menjek ki az ajtón. Köszönöm, hogy megsimogathattam a kutyád. – Megölelte Bot, és mielőtt elköszönhettem volna, visszafutott a házba. Bo mindenáron utána akart menni. – Gyere, Bo! – hívtam, és határozottan húzni kezdtem. Elvezettem az ajtóból, és hazamentünk. Másnap visszamentem, egyedül. Két nő állt az ajtónál, és az egyikük egy kisgyereket tartott a karján. – Hé, fehér csaj, a Bloomie's áruház arra van. – Ujjával mutatta az irányt, a barátnője pedig nevetett. Nem is figyeltem rá, bementem az ajtón. Amikor benn voltam, Leót kezdtem keresni. Hétfő volt, és sehol egy gyerek. A szövetségi törvények szerint minden gyereknek joga van az oktatáshoz akkor is, ha nincs letelepedési engedélye. Hála istennek, a családsegítőben lakó szülők ki is használták ezt. Egy férfi jött felém, s közben egy konyharuhába törölte a kezét. Az ötvenes évei közepén járhat, állapítottam meg. Farmerben volt, kopott pólóban és tornacipőben. – Segíthetek? – kérdezte. – A nevem Anna Emerson. – Henry Eligns – mutatkozott be ő is, és megrázta a kinyújtott kezem. – Volt itt egy kisfiú tegnap. Az ajtóban állt, akkor találkoztunk. Tetszett neki a kutyám. – Henry elmosolyodott, és várt, amíg a végére érek a mondandómnak. – Arra gondoltam, talán szükségük lehet önkéntesekre. – Sok mindenre szükségünk van itt. Önkéntesekre pedig mindig. A tekintete kedves volt, a hangja lágy, de valószínűleg már hallott efféle mondókát. Háziasszonyoktól és a kertvárosi gyerekligás anyukáktól, akik bejártak ide, hogy elmondhassák a felolvasóestjeiken, hogy ők tesznek valamit a jó cél érdekében. – Az itt lakók szükségletei nagyon alapvetők – folytatta. – Étel, és hogy legyen tető a fejük fölött. És nem mindig jó a szaguk. A fürdés nem tűnik fontosnak a meleg ételhez és az ágyhoz képest. Azon tűnődtem, vajon felismerte-e a nevem vagy az arcom az újságban megjelent képekről. Ha fel is ismert, nem mondta.

– Voltam már koszos, és nem érdekel, kinek milyen a szaga. Tudom, milyen éhezni és szomjazni és tető nélkül élni. Sok időm van, és szeretném egy részét itt tölteni. Henry elmosolyodott. – Köszönöm. Azt mi is szeretnénk. Minden nap tíz körül értem oda, és segítettem a többi önkéntesnek elkészíteni és kiosztani az ebédet. Henry arra biztatott, hogy hozzam magammal Bót is. – A legtöbb itteni gyerek szereti az állatokat. És kevésnek volt közülük saját kedvence. A fiatalabb gyerekek, akik még nem jártak iskolába, órákon át játszottak Bóval. Soha nem morgott, ha kicsit erősebben simogatták a bundáját, vagy ha megpróbálták meglovagolni, mint egy pónit. Ebéd után olvastam a gyerekeknek. A kimerült és stresszes anyukák lassan elfogadtak, amikor látták, hogy a kisgyerekeik az ölemben ülnek. Délután az iskolás gyerekek vissza – jöttek, én pedig segítettem nekik a házi feladataikkal, és ragaszkodtam hozzá, hogy befejezzék, mielőtt a Targetben vásárolt valamelyik társasjátékkal játszhattak. Leó általában mellettem volt, és örömmel számolt be arról, ami az iskolában történt vele. Lelkesedése a legkevésbé sem lepett meg, mert a gyerekek szerették a biztonságos iskolai környezetet, a hajléktalan gyerekek pedig még inkább. A legtöbbjüknek nem voltak könyveik vagy felszerelésük, szerettek dalokat tanulni énekórán, és szerettek a játszótéren futkározni a szünetben. – Olvasni tanulok, Anna néni! – Nagyon örülök, hogy izgatott vagy az olvasás miatt, Leó. – Megöleltem. – Ez nagyszerű. Olyan ragyogó mosoly volt az arcán, hogy azt hittem, szétrobban, de aztán az arckifejezése komolyra fordult. – Jól meg fogom tanulni, Anna néni. Aztán megtanítom apukámat is. Dean Lewis, Leó apukája huszonnyolc éves volt, már majdnem egy éve volt munkanélküli, és egyike volt a gyerekeit egyedül nevelő két apukának a központban. Vacsora után leültem mellé. Feszülten mért végig. – Helló, Dean! Biccentett. – Anna vagyok. Hogy megy az álláskeresés? – Még nem találtam állást. – Milyen munkát végzett korábban? – Konyhai kisegítő voltam. Ugyanabban az étteremben dolgoztam hét évig. Először mosogatással kezdtem, de feljebb léptem. – Mi történt? – A tulajra nehéz idők jöttek. El kellett adnia a helyet. Az új főnök pedig mindannyiunkat kirúgott. Leót figyelte, amint két másik gyerekkel virgoncán fogócskázik. – Dean? – Igen? – Azt hiszem, tudok magának segíteni. Kiderült, hogy Dean tud egy kicsit olvasni. Megtanulta a legalapvetőbb szavakat, és bemagolta a munkahelye étlapját, de nehezen töltötte ki a munkakereső űrlapokat, és nem kért munkanélküli segélyt sem, miután elveszítette az állását, mert nem tudta elolvasni a nyomtatványt. Egy barátja segített neki kitölteni egy jelentkezési lapot egy olasz étterembe, de három nap után kirúgták, mert nem tudta elolvasni a megrendeléseket. – Diszlexiás? – kérdeztem. – Az mit jelent? – Hogy úgy érzi, a betűk nem jó sorrendben követik egymást.

– Nem, jónak tűnnek. Csak egyszerűen nem tudom őket elolvasni. – Befejezte a középiskolát? Megrázta a fejét. – Csak a kilencediket fejeztem be. – Hol van Leó anyukája? – Fogalmam sincs. Húszéves volt, amikor Leó született, és amikor a kicsi egyéves lett, azt mondta, hogy nem tud tovább küszködni az anyasággal. Nem mintha valaha is próbálta volna. Nem tudtunk kábeltévét beköttetni, de volt egy öreg tévénk meg egy videomagnónk, és ő egész nap filmeket nézett. Amikor hazaértem az étteremből, Leó sikított és sírt, a pelenkája pedig csurom víz volt, vagy annál is rosszabb. Egy nap elment, és többé nem is jött vissza. Napról napra éltünk amúgy is, de akkor még egy napközit is találnom kellett. Amikor pedig elveszítettem az állásom, túl sok adósságot halmoztunk fel az albérletben. – Dean lesütötte a szemét. – Leó többet érdemel. – Szerintem Leó szerencsés gyerek – jegyeztem meg. – Hogy mondhat ilyet? – Mert legalább az egyik szülője szereti. Az pedig több, mint amit sok gyerek kap. A következő két hónapban mindennap dolgoztunk Deannel ebéd után, amíg Leó és a többi gyerek vissza nem ért az iskolából. Gyakorló füzeteket használva megtanítottam neki a betűk különböző kombinációit, és hamarosan már ő olvasta a Jó éjt, Hold! és a Barna Mackó, Barna Mackó, mit látsz? című könyvet a gyerekeknek. Sokszor frusztrált volt, de keményen fogtam, és dicséretekkel építettem az önbizalmát mindig, ha megbirkózott egy különösen nehéz kihívással. Amikor hazaértem a vacsora kiosztása után, nagyokat futottam. A szeptember lassan októberbe fordult, én pedig melegebben öltöztem, de tovább futottam. Egy novemberi napon Bóval megálltunk, hogy kivegyük a leveleket a ládából. Volt benne néhány számla, egy magazin, és egy levél. Egy egyszerű levél, T.J. kézzel írott nevével a bal felső sarokban. Felrohantam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, és levettem Bóról a pórázt. Amikor elolvastam a levelet, sírni kezdtem. – Nyisd ki azt a rohadt ajtót, Anna! Tudom, hogy ott benn vagy – kiabálta Sarah. A kanapén feküdtem és a plafont bámultam. Az elmúlt huszonnégy órában nem fogadtam Sarah hívásait és hangüzeneteit, ezért csak idő kérdése volt, hogy megjelenjen az ajtómnál. Kinyitottam az ajtót. Sarah berontott a lakásba, de én kikerültem és visszamentem a kanapéra. – Hát, legalább tudom, hogy élsz – fújtatott fölöttem állva. Végignézett rajtam, a kócos hajamtól a gyűrött pizsamámig. – Pokolian nézel ki. Egyáltalán zuhanyoztál ma? Vagy tegnap? – Ó, Sarah, sokkal tovább is megvagyok zuhany nélkül, hidd el! – A lábaimra húztam egy polártakarót, Bo pedig az ölembe tette a fejét. – Mikor voltál utoljára a családsegítőben? – Pár napja – motyogtam. – Azt mondtam Henrynek, hogy beteg vagyok. Sarah leült a kanapéra. – Anna, mondd el, kérlek, hogy mi történt! Kimentem a konyhába, és bevittem a levelet. Odaadtam Sarahnak, és azt mondtam: – Ezt kaptam a minap. T.J.-től jött. Kinyitotta a borítékot, és egy spermabank névjegyét vette ki belőle. A telefonszám alatt ez állt: Már mindent elintéztem. – Nem értem – mondta Sarah. – Nézd meg a hátulját is! Megfordította. A hátuljára T.J. ezt firkálta:

Ha soha nem találnád meg az igazit! – Ó, Anna! – suttogta Sarah. Átölelt és magához szorított, én pedig sírtam. Sarah rábeszélt, hogy zuhanyozzak le, ő pedig elintézte a vacsorát. Visszamentem a nappaliba hátrafésült vizes hajjal, egy tiszta flanel pizsamanadrág és egy pulóver volt rajtam. – Most már jobban érzed magad? – kérdezte Sarah. – Igen. Leültem a kanapéra, és vastag zoknit húztam. Sarah adott egy pohár vörösbort. – Kínait rendeltem – mondta. – Bármelyik percben itt lehet. Kortyoltam egyet a borból, és letettem á poharam az asztalra. Sarah mellém ült. – Nem semmi, amit T.J. ajánlott. – Igen. – Megint könnyek szöktek a szemembe, és végigcsorogtak az arcomon. A kézfejemmel letöröltem őket. – De soha nem tudnék egy olyan gyereket a karjaimban tartani, aki az ő szemét vagy az ő mosolyát örökölte, ha ő nincs velem. – Újra ittam a boromból. – John soha nem tett volna ilyen önzetlen dolgot. Sarah letörölt egy könnycseppet, amit én otthagytam. – Mert John egy seggfej volt. – Reggel visszamegyek a családsegítőbe. Ez csak egy váratlan nehézség volt. – Semmi gond. Az ilyesmi előfordul. – Soha nem szerettem Johnt úgy, ahogy T.J.-t. – Tudom. Felvonszoltam a karácsonyfát a lépcsőn, és betuszkoltam a lakásba. Amikor feldíszítettem, négy év óta az első fámat, csillogott a fényektől és a ráakasztott díszektől. Bóval órákig feküdtünk előtte, és karácsonyi zenét hallgattunk. Henrynek is segítettem feldíszíteni a családsegítő fáját. A gyerekek is besegítettek, adogatták a hópehely alakú díszeket, amiket papírból és csillámból csináltunk. Deannek korán jött a karácsonyi ajándék. Egy közeli étterembe jelentkezett munkára, és két héttel ezelőtt fel is vették. Már nem jelentett neki gondot elolvasni a pincérek által elé tett rendeléseket, és gyorsan készítette az ételeket, amiért úgy ismerték meg, mint jó munkaerőt. Az első fizetéséből sikerült kifizetnie egy bútorozott lakás kaucióját. En is aláírtam a bérleti szerződését, és egy évre előre kifizettem neki a bérleti díjat. Nem akarta elfogadni, de meggyőztem, Leó érdekében. – Egyszer majd visszaadja, Dean. – Biztosra veheti – mondta, és megölelt. – Köszönöm, Anna. A karácsonyestét Daviddel, Sarah-val és a gyerekekkel töltöttem. Néztük, ahogy Joe és Chloe az ajándékokat nyitogatja. Mindenfelé szállt a csomagolópapír, majd a következő egy órát a játékok összeszerelésével és elemek behelyezésével töltötték. David annyi videojátékot játszott a Playstationön, amit Joe-nak vettem, hogy Sarah azzal fenyegetőzött, hogy kihúzza. – Mi van a videojátékokban, amitől a férfiak gyerekekké válnak? – kérdezte. – Nem tudom, de mind szeretik, nem? Chloe a Barbi-gitárját pengette, és miután már egy órája hallgattuk, feljegyeztem magamnak, hogy többet ne vegyek neki hangszert. Kimentem a konyhába, és kinyitottam egy üveg cabernet-t. Sarah is követett pár perc múlva. Kinyitotta a sütőt, és megnézte a pulykát. Töltöttem neki is bort, és koccintottunk. – Arra, hogy itthon vagy és együtt ünnepelhetünk – mondta Sarah. – Emlékszem, hogy tavaly karácsonykor mennyire nehéz volt nélküled, meg apa és anya nélkül. Itt volt David és a gyerekek, és mégis

kicsit egyedül éreztem magam. Aztán két napra rá felhívtál. Néha el sem tudom hinni, Anna. Letette a borát, és megölelt. Én is megöleltem őt. – Boldog karácsonyt, Sarah! – Boldog karácsonyt! Karácsony napján délben mentem le a családsegítőbe, és vittem ajándékot a gyerekeknek. A fiúk hordozható videojátékokat kaptak, a lányok szájfényt és ékszereket, a kisebb gyerekek pedig plüssállatokat és könyveket. A babák puha polártakarókat, pelenkákat és krémeket. Henry beöltözött télapónak, hogy kiossza az ajándékokat. Bo fejére rénszarvasagancsokat tettem, és a nyakörvére csengőt erősítettem. Nehezen viselte. Erosty, a hóember történetét olvastam egy sereg gyereknek, amikor Henry odajött hozzám egy borítékkal a kezében. Amikor befejeztem a könyvet, elküldtem a gyerekeket játszani. – Valaki névtelenül adományozott nekünk a minap – újságolta Henry. Kinyitotta a borítékot, és egy beváltható csekket mutatott, amin egy nagyobb összeg szerepelt. – Miért tenne valaki ilyet, anélkül, hogy lehetőséget adna rá, hogy megköszönjük? – kérdezte. Megvontam a vállam, és visszaadtam neki a borítékot. – Nem tudom. Talán mert nem akarta nagydobra verni. Ezért. Bóval hazagyalogoltunk, miután segítettem felszolgálni a karácsonyi vacsorát. Hullott a hó, az utcák üresek voltak. Hirtelen megiramodott, valósággal kitépte a kezemből a pórázt. Utána futottam, de néhány másodperccel később megtorpantam. T.J. állt a lakásom előtt a járdán. Amikor Bo odaért hozzá, lehajolt, megvakarta a füle mögött, és megfogta a pórázt. Visszatartott lélegzettel közeledtem, úgy éreztem, a vágyam repít előre. T.J. felállt és félúton találkoztunk. – Egész nap rád gondoltam – mondta. – Azt ígértem neked a szigeten, hogy ha nem adod fel, akkor ezt a karácsonyt együtt töltjük Chicagóban. Mindig megtartom a neked tett ígéreteket, Anna. A szemébe néztem, és elsírtam magam. Kitárta a karjait, én pedig beleomlottam, és úgy zokogtam, hogy nem tudtam beszélni. – Minden rendben van – csitított. A mellkasába temettem az arcom, és a hó, a gyapjú és a saját illatát szívtam magamba, ő pedig szorosan ölelt. Pár perccel később megfogta az állam, és felemelte a fejem. Letörölte a könnyeimet, mint már annyiszor korábban. – Igazad volt. Egyedül kellett lennem. De sok dolog, amire azt mondtad, hogy meg kell tapasztalnom, már lemaradt mögöttem, én pedig nem mehetek értük vissza. Tudom, mit akarok, Anna. Téged akarlak. Szeretlek és hiányzol. Nagyon. – Nem tudok beilleszkedni a te világodba. – Én magam sem – felelte, miközben az arckifejezése gyengéd volt, de határozott. – Ezért teremtsünk magunknak egy világot! Egyszer már megtettük. Szinte hallottam anyám hangját a fejemben, olyan volt, mintha mellettem állt volna és a fülembe suttogott volna. Ugyanazt a kérdést suttogta, amelyikről azt mondta, hogy Johnnal kapcsolatban tegyem fel magamnak. Vele jobb az életed, vagy nélküle, Anna? Ott, a járdán állva döntöttem el, hogy nem fogok többet aggódni azok miatt a dolgok miatt, amik esetleg egyszer rosszra fordulhatnak. – Szeretlek, T.J.! Gyere vissza hozzám!

Magához szorított, s a könnyeim annyira folytak, hogy átáztatták a pulóverét. Felemeltem a fejem a melléről. – Biztos többet sírok, mint bárki, akit ismersz – mondtam. Félretolta a hajtincseimet az arcomról, és hozzátette: – És sokat hánysz is. A könnyeimen át nevettem. Ajkai az enyémekhez értek, s a járdán állva csókolóztunk, miközben a hó esett, Bo pedig türelmesen várt a lábunk mellett. Felmentünk, és órákig beszélgettünk a karácsonyfa előtt egy takarón fekve. – Soha nem akartam senki mást, T.J..Csak a legjobbat akartam neked. – Te vagy nekem a legjobb – szögezte le, és az arcomat a kezében tartva összefonta a lábait az enyémekkel. – Nem megyek sehova, Anna. Itt akarok lenni.

66. FEJEZET T.J. Két héttel később egy reggel ránéztem az órára. Nekem még mindig téli iskolaszünet volt, és Annával későn reggeliztünk. – El kell most mennem valahova, aztán pedig mutatni szeretnék neked valamit – mondtam. – Mikor érsz vissza a családsegítőből? – Háromra itt leszek. Miről van szó? – kérdezte, miközben letette az újságot. Felvettem a kabátomat, és felkaptam a kesztyűm. – Majd meglátod. Aznap délután leparkoltam Anna háza elé, és kinyitottam neki a kocsiajtót. Már nagyon vártam, hogy ő üljön az anyósülésemen. – Jól vezetsz? – kérdezte, amikor beültem a kormány elé. Nevettem. – Kiválóan vezetek. Kifelé mentünk a városból, ő pedig egyre kíváncsibb lett. Kilencven perccel később figyelmeztettem: – Már majdnem ott vagyunk. Letértem balra a főútról, és egy földúton mentünk tovább. Újra lefordultam, és örültem, hogy négykerékmeghajtásos az autóm, mert a felhajtón már több centi hó volt. Behajtottam egy kicsi, világoskék ház elé, leparkoltam a garázs előtt, és leállítottam a motort. – Gyere! – hívtam. – Ki lakik itt? Nem válaszoltam. Amikor az ajtóhoz értünk, elővettem a kulcsot, és kinyitottam. – Ez a tiéd? – lepődött meg Anna. – Két hónapja vettem meg, és ma véglegesedett az ügy. – Belépett, én követtem, és felkapcsoltam a villanyt. – Az előző tulajdonos a nyolcvanas években építette. Nem hiszem, hogy azóta bármit is változtattak rajta – magyaráztam nevetve. – Ez a kék szőnyeg vadító. Anna végigment minden szobán, kinyitogatta a szekrényeket, és kiemelte azokat a dolgokat, amik tetszettek neki. – Ez tökéletes, T.J. Csak egy kis felújítás kell. – Akkor, remélem, nem leszel szomorú, hogy lebontom. – Hogy mi van? Miért bontanád le? – Gyere ide! – mondtam, és az udvarra néző konyhai ablakhoz vezettem. – Mit látsz ott kinn? – Földet – válaszolta. – Amikor sokat kocsikáztam, el-elmentem e mellett a hely mellett, és egy nap behajtottam ide. Tudtam, hogy meg akarom venni ezt a házat, hogy saját földem legyen. Egy új házat akarok ide építeni, Anna. Nekünk. Mit gondolsz erről? Felém fordult és elmosolyodott. – Szeretnék olyan házban élni, amit te építettél, T.J. Bónak is biztosan tetszene itt kinn. Gyönyörű. Békés. – Azért, mert kinn vagyunk szántókon. De sokat kell majd utaznod a családsegítőig. – Semmi gond. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Megfogtam a kezét, és azon tűnődtem, észrevette-e, hogy az enyém kissé remeg. Megrökönyödött, amikor kihúztam a zsebemből a gyűrűt. – Szeretném, ha a feleségem lennél. Senki mással nem szeretném eltölteni az életem hátralevő részét.

Élhetünk itt kinn, te, én, a gyerekeink és Bo. De már értem, Anna, hogy az én döntéseim rád is hatással vannak. Most pedig meg kell hoznod egy saját döntést. Hozzám jössz feleségül? Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felhúzhassam a gyűrűt az ujjára. Kék szemei felderültek, és óriási mosoly terült szét az arcán. Igent mondott.

67. FEJEZET Anna Ben és Sarah a Cook megyei bíróságon vártak bennünket márciusban. Chicagóban tavaszi hóvihar tombolt, ezért T.J.-jel farmert, pulóvert és bakancsot húztunk, nem törődve a divattal. Bíró előtt házasságot kötni talán nem a legromantikusabb választás, de én megvétóztam a templomi esküvőt. Nem tudtam elképzelni, hogy az oltár elé sétálok, és nem az apám vezet be. David ajánlkozott, de az nem lett volna ugyanaz. Egy célzott utazás – például egy trópusi szigeten kötött esküvő – szóba sem jöhetett. – Anyád nem fog örülni, hogy ezt elszalasztotta – vélekedtem. Jane Callahan meglepően könnyen fogadta az eljegyzésünket, talán azért, mert rájött, hogy nem tenne jót, ha ellenezné. Már volt neki két lánya, de könnyen befogadott még egyet, ezért semmiképpen nem akartam elszomorítani. – Ott van neki Alexis és Grace – mondta T.J., és legyintett. – Majd elmegy az ő esküvőjükre. Amíg vártuk, hogy szólítsanak bennünket, egy férfira figyeltünk fel, aki bizonyára magára öltött minden ruhadarabot, amije volt, és kókadt virágcsokrokat próbált meg eladni. Bakancsát szigetelőszalag tartotta össze. Sokan elfordultak tőle, és ráncolták az orrukat hosszú, koszos szakálla és loncsos haja láttán. T.J. minden virágot megvett tőle, majd lefényképezett, ahogy tartom őket. Amikor sorra kerültünk, Ben és Sarah mellettünk állt, amíg elmondtuk az eskünk szövegét. A rövid ceremónia kevesebb, mint öt percig tartott, de Sarah így is könnyekben úszott. Ben szótlan volt, és T.J. szerint ez nem volt megszokott. T.J. kiásta a karikagyűrűinket a farmerja zsebéből. Felhúzta az ujjamra, majd elém tartotta a kezét. Amikor az ő karikagyűrűje is a helyén volt, elmosolyodtam. A bíró ezután így szólt: – A Cook megye által rám ruházott hatalmammal élve ezennel kijelentem, hogy Thomas James Callahan és Anna Lynn Emerson törvényes házasok. Gratulálok! – Most jön az a rész, ahol megcsókolom? – kérdezte T.J. – Csak rajta! – bátorította a bíró, miközben odafirkantotta az aláírását a házassági anyakönyvi kivonatra. T.J. odahajolt. Jó csók volt. – Szeretlek, Mrs. Callahan! – mondta. – Én is szeretlek! T.J. megfogta a kezem, és kisétáltunk a bíróság épületéből. Nagy, lusta hópelyhek hullottak az égből, mi négyen pedig bezsúfolódtunk egy taxiba, és elindultunk ünnepelni abba az étterembe, ahol Dean Lewis dolgozott. Tíz perc múlva megkértem a taxist, hogy álljon meg. – Csak egy gyors megálló. Megvárna, kérem? – Igent mondott, és megállt a műkörmös előtt. – Azonnal jövünk – fordultam Benhez és Sarah-hoz. – Most akarod megcsináltatni a körmeidet? – kérdezte T.J. kiszállás közben. – Nem – feleltem, miközben kinyitottam az ajtót. – De van itt valaki, akit meg kell ismerned. Amikor Lucy meglátott bennünket, odasietett és megölelt. – Hogy vagy, szívem? – Jól vagyok, Lucy. És te hogy vagy? – Ó, nagyszerűen, nagyszerűen. Rátettem a kezem T.J. kezére, és azt mondtam:

– Lucy, szeretném bemutatni neked a férjem. – Ő John? – kérdezte. – Nem. Nem Johnhoz mentem hozzá. Hanem T.J.-hez. – Anna férjhez ment? – Először zavartnak tűnt, de aztán felderült az arca, T.J.-re vetette magát, és megölelte. – Anna férjhez ment! – Igen – mondtam. – Anna férjhez ment.

68. FEJEZET T.J. Annával egy meleg júniusi napon beszálltunk a Tahoemba. Napszemüveg volt rajta, és az én Chicago Cubs-os baseballsapkám. Bo a hátsó ülésen ült, és a fejét kidugta a nyitott ablakon. A rádióból az Eagles Take it Easy című száma szólt. Anna levette a cipőjét, feltekerte a hangerőt, és énekelt, miközben magunk mögött hagytuk a várost. Nemrégiben készítették el az új házunk alapját. Mindketten belenyomtuk a tenyerünket a nedves betonba, és ő mellé írta az ujjával a nevünket meg a dátumot. Embereket béreltem fel, és elkezdtük a ház vázát készíteni. Lassan felismerhető lett az építmény. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor Halloweenre be is költözhetünk. Amikor megérkeztünk, leparkoltam, és kivettem a szögbelövő pisztolyt a csomagtartóból. Anna nevetve a fejembe nyomott egy cowboykalapot. Bár védőszemüveget kellett volna viselnem, inkább pilóta napszemüveget tettem fel. Odasétáltunk egy halom kész deszkához, és felvettem egy pár 2X6-ost. – Csuda egy szerszámod van, hé – incselkedett Anna. – Azt hittem, a régi módon akarod ezt is felépíteni. Egy kalapáccsal. – Egy fenét – tiltakoztam nevetve, és magasra emeltem a szögbelövőt. – Imádom ezt a cuccot. Amit most kezdtünk csinálni, az Anna ötlete volt. Tartani akarta nekem a deszkákat, mint ott a szigeten. – Kérlek, tégy a kedvemre! – mondta. – A régi idők emlékére. Mintha valaha is mondtam volna neki nemet. – Kész vagy? – kérdeztem, és a helyére illesztettem a 2X6-ost.

Anna stabilan a helyén tartotta. – Gyerünk, T.J.! Odahelyeztem a szögbelövőt. Bumm.

UTÓSZÓ Anna Négy évvel később. A házunk zsálya zöld, rusztikus építésű farmház, krémszínű szegélyezéssel, és fák veszik körül. A háromautós garázsban T.J. Tahoeja, a munkához használt kisteherautója és egy fehér Nissan Pathfinder áll, amit szinte lehetetlen tisztán tartani a murvás felhajtó miatt. A nagy konyha mellett van egy franciaajtós kamra, és az egyik fal a padlótól a mennyezetig könyvespolccal van borítva. Sűrűn vagyok ott, összekuporodva a túlpárnázott székemben, lábammal a puffon. Két veranda van, egy elöl és egy hátul. A hátsó be van építve, és T.J.-jel sok időt töltünk ott, így nem kell aggódnunk a bogarak, főleg a szúnyogok miatt. Bónak ott az egész udvar futkosni, de ha nem nyulakat üldöz, akkor ott heverészik a lábunknál. A négy hálószobás otthonunkban minden modern kényelmi dolog megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Viszont nincs kandallónk. És grillünk sem. És ma tele a házunk vendégekkel. Mindannyian az én harmincnyolcadik születésnapomat jöttek ünnepelni. Mindannyian bármikor szívesen látott vendégek nálunk. A konyhában az anyósom és a nővérem ülnek a központi pult körül, és recepteket cserélnek, miközben bort iszogatnak. Senki nem hagyta, hogy főzzek a születésnapomon, ezért Tom a városból hozza az ételt. Nemsokára itt lesz, így nincs más dolgunk, mint lazítani. T.J. húgai, Alexis és Grace, már tizenhét és tizenkilenc évesek, és Joe-val és Chloéval ülnek a verandán. A tizenhárom éves Joe szeretné, ha lenne még legalább egy fiú ott, de annyira belezúgott Alexisbe, hogy nem igazán bánja, hogy lányokkal kell lógnia. Kiveszek két sört a hűtőből, és átmegyek a nappaliba. T.J. a heverőn ül és tévét néz. Odahajolok, megcsókolom, aztán kinyitom a sört, és a közeli asztalkára teszem. – Hogy van a szülinapos? – Halkan beszél, mert a lányunk az ujját szopogatva alszik a mellkasán. Mindketten tudjuk, hogy ha Josephine Jane „Josie” Callahan felébred, mielőtt kialudta volna magát, akkor nagy árat fizetünk. – Beteszem a kiságyba, ha gondolod – suttogtam. Megrázza a fejét. – Nem, jól van itt. Ez a kislány az ujjai köré csavarta T.J.-t. Adok még egy sört Bennek. A heverő melletti székben ül, és láthatóan jól érzi magát III. Thomas James Callahannel az ölében. Ami meglepő, mert amikor Ben meglátogatott a kórházban, miután megszültem az ikreket, bevallotta, hogy soha nem tartott még a kezében kisbabát. – Hogy fogjátok hívni? – kérdezte, miután T.J. kényelmesen leültette egy székbe, és óvatosan odaadta neki a fiunkat. – Ha két T.J. lesz, akkor belezavarodok. – Micknek fogjuk hívni – felelte T.J. – Mick Jaggerről nevezitek el a gyereketeket? Az király! T.J.-jel egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. – Nem, ez egy másik Mick – mondta T.J. Nem próbálkoztunk azonnal gyerekkel. Én erősködtem, hogy ne siessük el a dolgokat, és ha úgy alakulna, hogy túl sokáig vártunk, hát, akkor is sok módon lehet családunk. Végül is hat hónapba és egy

termékenységet serkentő injekcióba került, hogy az orvosi rendelőben megtörténjen a megtermékenyítés. Tudtuk, hogy így fog történni, azt a spermát használva, amit T.J. tizenöt évesen helyezett letétbe. Szeretem azt hinni, hogy okkal történnek dolgok, és hiszem, hogy az ikrek pont akkor jöttek, amikor én már készen álltam rá. – Kettővel nehéz lesz – vélekedett mindenki, de mi már tudtuk, hogy mi a nehéz élet, és hogy két gyermekáldás nem az. Nem azt mondom, hogy könnyű. Vannak rossz napok. Az ikrek már tizenegy hónaposak, és igaz, amit mondanak: az idő felgyorsul, amikor gyerekeid vannak. Olyan, mintha csak tegnap járkáltam volna itt csípőre tett kézzel, azon tűnődve, még meddig fogom magamban hordozni őket, most pedig itt vannak, már másznak, és lassan megteszik az első lépéseket is. Ott hagyom T.J.-t és Bent, és visszamegyek a konyhába. David csatlakozott Jane-hez és Sarah-hoz, és puszit nyom az arcomra. – Boldog születésnapot! – mondja, és átad egy csokor virágot. Folyó víz alatt levágom a szárukat, aztán vázába teszem őket, és a T.J.-től kapott rózsaszín rózsák mellé állítom őket a pultra. – Bort? – kérdezem. – Majd én. Te csak ülj le, és lazíts! Átmegyek Sarah-hoz és Jane-hez. Stefani is ott van. Rob és a gyerekek hasmenéses vírustól szenvednek, úgyhogy egyedül jött el, nem akarta, hogy bárki más is elkapja a betegséget. Az ilyen pillanatokban érzem magam teljesnek, amikor mindenki, akit szeretek, egy tető alatt van. Bárcsak itt lehetnének a szüleim is… Hogy megismerjék a férjem. Hogy a karjukban tarthassák az unokáikat. Heti három napot még nemrégiben is a családsegítőben töltöttem, de végül már sok volt a hosszú bejárás. Jane vigyázott az ikrekre, amikor én a családsegítőben voltam, de itt volt az ideje, hogy valami mást csináljak. Létrehoztam egy segélyalapítványt, ami a hajléktalan családokat segíti, és otthonról irányítom, miközben az ikrek a lábaim előtt játszanak. És ez boldoggá tesz. Henry menhelye egy nagyobb összegű adományt kap minden évben, és minden évben fog is. Tettem ki szórólapot a helyi középiskolában is, és van néhány tanítványom. Esténként jönnek át hozzánk, és a konyhaasztalnál ülve egyenként dolgozzuk ki a feladatokat. Néha hiányzik az, hogy az osztály előtt állok, de azt hiszem, egyelőre ez is elég. T.J. egy kis építkezési céget vezet. Házakat épít, egyet vagy kettőt évente, és ott dolgozik az alkalmazottai mellett. Soha nem ment vissza az iskolába, miután befejezte az első szemesztert az állami főiskolán, de ez nem is érdekel. Nem nekem kellett meghozni ezt a döntést. Ő a szabadban boldog. Emellett időt és pénzt áldoz a Habitat for Humanityre. Dean Lewis is ott önkénteskedik, a hatodik ház, amit segített felépíteni, a sajátja volt. Összeházasodott Julie-val, egy lánnyal, akit az étteremben ismert meg, Leó pedig boldog, hogy a bátyja lehet az Annie nevű kislánynak. Néhány hónapja vittem ebédet T.J.-nek az építkezésre. Néztem, ahogy azt csinálja, amit szeret, és én is boldog voltam. Egy új alvállalkozó, aki a vízvezetéket csinálta, odafüttyentett, és azt kiabálta, „Helló, kiscsaj!”, amikor közelebb értem, mert nem tudta, ki vagyok. T.J. azonnal rendre utasította. Tudom, hogy sértődöttnek kellene lennem, s hogy az ilyen beszólást a női nem lenézésének kellene látnom. De nem zavart. T.J.-jel pár éve rájöttünk valami érdekesre. Egy maiéi rendőr hívott fel bennünket kérdésekkel, azt remélve, hogy le tudja zárni egy eltűnt ember aktáját. Az 1999-ben eltűnt ember családja nemrégiben felfedezett egy naplót a dolgai között. Owen Sparks, egy kaliforniai internetes vállalkozás milliomos tulajdonosa a legapróbb részletekig leírta, hogyan fogja lecserélni a hatalmas stresszel járó életmódját egy Maldív-szigeteki magányos életre. Maiéig követték a nyomait, de ott elvesztették. A rendőr szeretett

volna többet megtudni a csontvázról, amit T.J. és én találtunk. Nem tudhatjuk biztosan, hogy ő volt-e, de valószínűnek tűnik. Azon tűnődtem, vajon Owen túlélte volna-e, ha van neki valakije, akire támaszkodhat; ahogy mi ott voltunk egymásnak T.J.-jel. Azt hiszem, ez már soha sem fog kiderülni. Kiviszek egy kancsó limonádét a verandára, ahol megtöltöm a poharakat, és közben magamba szívom a frissen vágott fű és a tavaszi virágok illatát. Tom hajt fel a ház elé. Úgy döntöttünk, hogy a Perry finomságboltjából rendelt lakoma tökéletes lesz erre a meleg májusi napra, és David most kijön a házból, hogy segítsen Tomnak becipelni az ételt. Stefanival mindjárt kipakoljuk a konyhaasztalra, és éppen mindenkit be akarok hívni a házba, amikor Ben megjelenik, és Micket tartja maga előtt. Nehéz nem megérezni a koszos pelenka szagát. – Azt hiszem, valami jött Mick hátsójából – mondja. – A pelenkák és a törlőkendők ott vannak a pelenkázóasztal mellett a gyerekszobában, és légy szíves, tegyél sok kenőcsöt a fenekére, mert érzékeny a bőre. Ben dermedten áll, és azon gondolkodik, hogyan bújjon ki a feladatot alól, amikor T.J. a jelenet láttán elneveti magát. – Nyugi, tökös, csak ugrat! Ben rám néz, én pedig mosolyogva megvonom a vállam. – Pedig olyan egyszerű! Az arcán tükröződő megkönnyebbülés annyira átható, hogy szinte nevetséges. T.J. kinyújtja a karjait, és átveszi Micket. – Josie is csinált egy kupaccal. Akkor már mindkettőt tisztába teszem. – Jó ember vagy – mondom erre. És igen, valóban az. Ben átadja neki a babát. – Gyáva – szól oda neki T.J., ahogy kifordul a szobából, karjaiban a gyerekeivel. Mosolygok, mert tudom, hogy T.J. csak ugratja, de azért is mosolygok, mert tudom, hogy boldog, amiért a legjobb barátja az életünk része. Huszonnégy évesen Ben lehetne valamelyik bárban is ahelyett, hogy itt babázik. Komoly barátnője van, Stacynek hívják, és T.J. szerint miatta lett Benből felelősségteljes fiatal férfi. Persze, azért még van mit fejlődnie. Mindenki szed magának ételt, és leül valahova. Van, aki a lépcsőre, van, aki az árnyékos verandára, míg mások, mint T.J. és én, a konyhában maradnak. Az ikreket az etetőszékbe tettük, és most kis darab kenyeret és felvágottat adunk nekik. Kanállal krumplisalátát adok nekik, majd harapok a szendvicsemből és iszom a jeges teámból. T.J. mellém ül, felveszi az itatós bögrét, amit Josie többször is földhöz vág csak azért, hogy lássa, vajon újra felveszi-e neki az apja. Mindig felveszi. Amikor mindenki befejezi az evést, eléneklik nekem a Boldog születésnapot című dalt, én pedig elfújom mind a harmincnyolc gyertyát, amit Chloe akart mindenáron a tortámra tenni. Totális tűzáradat, de csak nevetek rajta. Mostantól egészen szeptemberig, amíg T.J. be nem tölti a huszonötöt, gyakorlatilag tizennégy évvel vagyok idősebb nála, nem tizenhárommal, de nem tehetek semmit. Mindenki koccint velem. Olyan boldog vagyok, hogy majdnem elsírom magam. Később, amikor már mindenki hazament, és az ikreket is letettük aludni, T.J. odajön mellém a beépített verandára. Hoz két pohár jeges vizet, és az egyiket odaadja nekem. – Köszönöm – mondom. A hideg víz különlegessége nem kopott meg egyikünk számára sem. Hosszan kortyolok belőle, és leteszem a mellettem levő asztalra. Leül mellém a rattan ülőkére, és az ölébe húz. – Már nem sokáig fogod tudni ezt megcsinálni – jegyzem meg, miközben a nyakát csókolom, amit két

okból is teszek: egyrészt T.J. szereti, másrészt így ellenőrzőm, hogy nincsenek-e rajta daganatok. Hála istennek, még soha nem találtam. – Dehogynem – feleli, miközben a hasamat simogatja. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk még egy gyerekkel. Az első hónapban sikerült, amin mindketten meglepődtünk. Most csak egy gyerek lesz, és nem tudjuk, hogy lány-e vagy fiú. Nem is érdekel bennünket, csak egészséges legyen. Négy hónapom van még hátra, így az ikrek csak tizenöt hónaposak lesznek, amikor szülni fogok, de ez is csak azt támasztja alá, hogy néha igenis megkapjuk, amit szeretnék. Sokszor gondolok a szigetre. Amikor a gyerekek idősebbek lesznek, lesz egy jó sztorink számukra. Persze, cenzúrázni fogjuk. Azt is el fogjuk nekik mondani, hogy ez a ház és az azt körülvevő birtok a mi szigetünk. És hogy T.J. és én végre otthon vagyunk.