TÓI,
Féja Géza, Dom |||§| Mátyás tanulmá
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S A M a g y a r Írók Dél-magyarországi
FOLYÓIRAT
Szövetsége Csoportjának
lapja
Megjelenik
havonként
Főszerkesztő: ILIA Főszerkesztő-helyettes:
MIHÁLY
ANNUS
JÓZSEF
K i a d j a a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársasig ú t j a 10. T á v i r a t c í m : T i s z a t á j Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József n á d o r tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, v a l a m i n t átutalással a KHI 215-96162 p é n z f o r g a l m i jelzőszámra. Egyes szám á r a 6 forint. Előfizetési d í j : negyedévre 18, fél é v r e 36, egy évre 72 forint. Kéziratot n e m őrzünk meg és n e m a d u n k vissza. I n d e x s z á m : 25 916. 73-5302 — Szegedi N y o m d a
Tartalom X X V I I I . É V F O L Y A M , 1. S Z Á M 1974. J A N U Á R
NÉMETH LÁSZLÓ: Olvasónapló (Gorkij: Életrajzi trilógia, Dosztojevszkij, Osztrovszkij: Farkasok és bárányok, Prosper Mérimée, Egy Faulkner-regény, Légy hű önmagadhoz, Musil naplóiból, Eliot: Selected Prose, R a m a y a n a és Mahabharata, Két film a televízióban) ,, 3 PILINSZKY JÁNOS versei: Mi és a virágok. Zsoltár, Parancsoló mód, Költemény 22 KISS ANNA: Átváltozások (vers) 23 SÁRÁNDI JÓZSEF versei: Lélekvándorlás, Látó szem legyél!, Fohász, Időtlen nászban 25 GERÖ JÁNOS: Kopog a tető (elbeszélés) 27 LÁSZLÓFFY ALADÁR versei: Hol én, hol idegen, Levelek, A hang, Apáczai enciklopédiája 34 TÉGLÁSY IMRE: Antik témákra (vers) 36 SZEPESI ATTILA: Rovásírás (vers) 38 HÉRA ZOLTÁN versei: Volt egek harangjai, Maga m a gában 39
ÖRÖKSÉG ötvenöt
éve halt meg Ady
Endre
Csinszka — Adyról (Vallomások, Levél Hatvany Lajoshoz, Levélfogalmazvány Károlyi Mihályhoz) 41 GÁL ISTVÁN: Utószó a dokumentumokhoz 58 Babits gyászbeszéde Ady ravatalánál Műmelléklet II.
TANULMÁNY DOMOKOS MÁTYÁS: A versben bujdosó kimondhatatlan (Tűnődések Nagy László ú j verseskönyve fölött) F É J A GÉZA: Két költő (Sárándi József és Veress Miklós) FÜLÖP LÁSZLÓ: Erdélyi József l í r á j a 1945 után
62 72 78
KELET-EURÓPAI NÉZŐ K. Cs.: Csehszlovákia K. J.: Románia B. A. és B. N. I.: Szovjetunió
86 88 90
KRITIKA POMOGÁTS BÉLA: Méliusz József: Sors és jelkép IMRE LÁSZLÓ: Jókai Anna: Szeretteink szerelmeink ... GÖRÖMBEI ANDRÁS: Lászlóffy Aladár: Papírrepülő ... VASY GÉZA: ördögh Szilveszter: A csikó ÁCS MARGIT: Az illúziótlanság iskolája (Dobai Péter: Kilovaglás egy őszi erődből) BÁBA IVÁN: Közös hazában FUNK MIKLÓS: Szeberényi Lehel: Családi körben
100 104 105
MOCSÁR GÁBOR: I Darvas József I 1912—1973
108
Szerkesztői asztal
110
ILLUSZTRÁCIÓ Jakab Zsigmond metszetei a 21., 33., 61., 71., 85., 107., 112. oldalon Fényképek az Ady-dokumentumokhoz a 41. oldalon és a műmellékleten, Csinszka rajza Adyról az 50. oldalon Fénykép Darvas Józsefről a 108. oldalon Jakabos Ödön fényképe a 111. oldalon
93 95 97 98
NÉMETH
LÁSZLÓ
OLVASÓNAPLÓ Gorkij: Életrajzi trilógia Egy fiatal orosz diplomata lepett meg vele a szocsi tengerparton, hogy Csehovot Gorkij fölé helyezte. Hogy nyugat Iiterátorai Csehovot közelebb érzik magukhoz, azt természetesnek találtam, de hogy a pusztulásnak az a mélabúja, mely Csehov varázsa, m á r a forradalom második nemzedékét is jobban vonzza, mint a Gorkijban hírt és példát kapó szocialista realizmus, arra nem számítottam. A művész csak a beléölt erőt adja vissza — politikai érdemét a történelmen kell követelni az írónak: ez volt szememben egy félszázad után a Gorkij—Csehov párhuzam tanulsága. Gorkijt is persze elsősorban az olyan késői művei alapján ítéltem meg, mint regényei közül az Anya, vagy az Éjjeli menedékhely című dráma, melyet Vásárhelyen csalódottan olvastunk oroszul tanuló barátaimmal, olyan nagy volt a gyermekkori színházi emlék s az olvasmány között a különbség. Amit később fordítanom kellett, az még gyengébb volt. Ez a társadalmi író, úgy látszik, a hivatottak ábrázolásában, az Ohazov városka féle kisregényében, novelláiban, a Volga tutajosai közt volt a maga elemében — ezért is beszélt olyan nagy megbecsülésssel Knut Hamsunról. Az Artamonovok, ez a nagyszerű ökonómiával dolgozó családregény eszméltetett az igazi Gorkijra s most az életrajzi trilógia olvasása t á r j a fel az aknákat, amelyekből merített. Az életrajzi trilógiáról — olvastam-e vagy sem? — egy réglátott film alapján voltak emlékeim. Azt, hogy ki készítette, nem jegyeztem meg, de úgy maradt meg bennem, mint a legtökéletesebb orosz film, amit láttam. Ízléses, egyszerű rendezés, s nagy színészek — főleg a nagyanya és a folyami szakács, akinek az arca most, tán egy negyedszázad múltán is előttem van. A nagyanya az olvasott regényben is megőrizte uralkodó helyét; ő a női Vipane, a mitológiai összegező, akinek az írástudatlan jóságán és bölcsességén át a Természet és Emberség hajol elárvuló rongyszedőként, szentképfestő inasként húzódó unokája fölé — aki ezt az alakot megteremtette, annak sokkal gazdagabb, bonyolultabb tudása v a n a világról, mint azt pedagógiai terveiben maga is elhihette. De ami most igazán meglep, az az embervegetácó, amelyből a Kazirin család tagjai kiemelkedtek. Gorkij hangsúlyozza, hogy nem a maga történetét írja ebben az életrajzban, hanem az az emberi massza a tárgy, amelyből élete kinőtt, s a cél, melyet átvitt egy-egy bekezdésbe: nézzétek, mennyi élet pusztul el az orosz mélységekben, s ezen a rengeteg gonoszságon, kegyetlenségen, szörnyű nyomoron mégis átcsillog a feltörő jóság, a megváltás reménye. Engem azonban ötven évvel később nem annyira a forradalmi vágy és cél ragad meg, mint maga az „embersűrű" vadon, melyben ezek a számunkra torznak tetsző, de hatalmas életerejű, egymás hegyén-hátán át fényt kereső alakok összeszövődnek. Az orosz nép valódi természetrajzát a klasszikus orosz irodalom nem mutatta meg. A nagy orosz regényírók, Turgenyev, Gogol, Tolsztoj egy-egy ne3
mesi családon, orosz u d v a r h á z o n át pillantottak A k a p i t á n y l á n y a l a p j a i n k i jelölt tölcsérbe; Dosztojevszkij is csak az E m l é k i r a t o k b a n szállt alá igazán. G o r k i j azonban i f j ú k o r i t á r s a d a l m á b a n , emlékezete legősibb r é t e g e i b e n egy olyan vad, sötét, s mégis erőtől duzzadó e m b e r i együttélést hozott fel, m e l y n e k e m az ószövetségben m e g i s m e r t világot j u t t a t j a az eszembe. A t a n í t ó , az orosz újszövetség apostola persze itt is megpróbálkozott n é m i t o m p í t á s s a l , az e m b e r e k rettenetesebbek és á r t a l m a t l a n a b b a k lettek, m i n t v a l ó b a n v o l t a k — a kritikai realizmus, mely m á r Gogolnál is torzító realizmus, itt irónia n é l k ü l kelt pedagógiai rettenetet, de azon túl, amit á b r á z o l n i a kell, a n a g y a n y a i szeretet, fogékonyság, amelyhez n e m lehet egészen h ű t l e n , meggyőző k é p e t a d arról, mi volt az orosz irodalom m a g á n y a a f o r r a d a l m á r szívek k ü z d e l m e a l a t t , s miféle sötétséget kellett a megváltó kísérletnek — a f o r r a d a l o m n a k — f ö l k a v a r n i a s kiforrasztania.
Dosztojevszkij A f ü r e d i könyvesboltban m e g v e t t e m Dosztojevszkij M e g a l á z o t t a k és m e g szomorítottak-ját. Az, hogy a 27 ezer p é l d á n y b a n m e g j e l e n t klasszikust f é l áron, más, r a k t á r o n m a r a d t k ö n y v e k közt f e d e z t e m fel, a r r a vall, h o g y a m a gyar közönség n e m k a p o t t r á a sokáig tilos, s így bizonyos vásárlói i n g e r t jelentő írónak e r r e a m ű v é r e . S ez az elutasítás n e m bizonyít ízlése, ösztöne ellen. Mint T r o y a t könyvéből látom, a M e g a l á z o t t a k m á r m e g j e l e n é s e k o r visszatetszést keltett. D o b r o l j u b o v azt írta, h o g y „Dosztojevszkij, m á r m e g bocsát, h a kijelentem, hogy r e g é n y e v a l a m i k é p p a l a t t a v a n a m ű v é s z i k r i t i k á nak". A f ő kifogás az erőltetettség, valószínűtlenség, az a l a k o k b á b u v o l t a . Maga Dosztojevszkij rálicitált a bírálatokra, s azzal m e n t e t t e m a g á t , h o g y b á t y j á v a l közösen szerkesztett folyóiratuknak volt szüksége a g y o r s a n összecsapott folytatásos r e g é n y r e . Pedig a Megalázottak, m e g j e l e n é s e p e r c é t t e kintve, Dosztojevszkij további írói sorsára k r i t i k u s l e h e t e t t volna. A S z i b é r i á b a n töltött évek u t á n ez volt első írói jelentkezése, s a m é r c é j é t k ö z b e n n a g y művekkel- megemelt orosz íróvilág e könyvön m é r h e t t e föl, m i lett B e l i n s z k i j h a j d a n i felfedezettjéből. Dosztojevszkij n a g y szerencséje volt, h o g y a M e g alázottakkal egyidőben jelent m e g az Emlékiratok a h a l o t t a k házából, a m e l y épp igazságával, valószerűségével, n e m bábalakjaival, a k á r h o z a t földi k é p é v e l íróját a Turgenyevek, Tolsztojok, a legnagyobbak közé emelte. A k é s ő b b i Dosztojevszkij-regények, a m ű egésze természetesen a M e g a l á z o t t a k a t is m a gasabbra emelte, a művészi kritika szintje fölé k e r ü l t , a p o n y v a r e g é n y i v á z azonban, amely Dosztojevszkij műveiben sehol sem hiányzik, itt t o v á b b r a is feltűnő m a r a d t , a legfeltűnőbb valamennyi n a g y r e g é n y közt, ú g y h o g y n e m csodálható, h a a K a r a m a z o v o k , a Félkegyelmű, a B ű n és b ű n h ő d é s f e l é á r a molva a XX. századi ízlés is elkerüli. Azonban egy n a g y író g y e n g é b b m ű v e sokszor éppen, m e r t lazább, jobb betekintést n y ú j t az író s a j á t o s v í v m á n y a i b a ; ha a nagyigényű s szerencsés m ű v e k b e n a tökéletesség varázslata, a m ű b e n felidézett csoda fedi el a mesterséget, az ilyenféléken, m i n t a M e g a l á z o t t a k , szinte anatómiai t a n u l m á n y o k végezhetők. Ott m o n d a n i v a l ó j a , a r á n y a i , k ü l ö n élete húzza m a g á r a a szemet, itt a kritikus reflexei. A Megalázottakban m i n d e n kellék m e g v a n , a m i t egy fogyasztási c i k k n e k szánt, Sue-féle f r a n c i a m i n t á k r a néző regény m e g k í v á n : a d é m o n i gonoszság h á l ó j á b a n vergődő becsületes család, a megszöktetett lány, átkozódó, m a j d m e g bocsátó apa, a m e l l é k r e g é n y b e n egy másik k i t a g a d o t t s elhagyott lány, a k i apai bocsánat nélkül pusztul el. A t ö r t é n e t b e n g r ó f n ő k , hercegek, h a j d a n i b a n károk, kerítőnők és szépségek, kéjencek, piszkos ü g y e k b e n parazitásko'dó, a l a p j á b a n jószívű p r i v á t nyomozók szerepelnek. De aki ezt a r e g é n y t össze4
rázta, s folyóirata példányszámát megemelte vele, mégis csak Dosztojevszkij: tanulságos megfigyelni, miben. Akik — m i n t jó 40 éve Karácsonyi Benő a P j o t r u s k á j á b a n — Dosztojevszkij varázslatába kerültek, m i n t h a az ő e m b e r i beszédébe szerettek volna bele. Folyik a leírás, párbeszéd, s egyszerre csak az egyik, n é h a n e m is a főhősből, h a n e m a mellékesebbnek látszó figurából kilökődik a dugó, s folyik az, a m i t a monológ intérieur m i n t á j á r a monologue e x t é r i e u r n e k lehetne nevezni. A kicsit kapatos, vagy legalább a szemérmet elvető ember, n e m törődve azzal, hogy beszédének mi a társadalmi, etikai jelentése, az önkéntelen önleleplezés m á m o r á b a n m o n d a n i kezdi m a g á t . így leleplezte m a g á t m i n d j á r t a sok év u t á n i összetalálkozás első ó r á j á b a n a t ö r t é n e t e t elmondó író h a j d a n i iskolatársa, az enni-, főleg innivalóját a mások k e n y e r é b e n kereső Masilobojev, ez az a g y a f ú r t , á m a l a p j á b a n „jószívű" elveszett e m b e r , amilyen sok v a n az oroszok közt. — De így jellemzi m a g á t a kicsit együgyű, d e tiszta szívű A n n a A r b e j e v n a , a szökött lány a n y j a , aki az apa kérlelhetetlen n y o m á s a alatt v á r j a a kibékülést, így a gonoszságát m e g f é l e m lítésül bevető, de a b b a n elvesző Valkoszkij herceg, s többé-kevésbé így a kom o l y s á g u k k a l ellentétes s o r r e n d b e n a regény minden szereplője. Ahogy S h a k e s p e a r e ö k o n o m i k u s színpadán érezzük: na, most a j á t é k m e s t e r fölemelte a pálcáját, s ömölhet a szerep, a nyelvbeli remeklés; itt is megérezzük a pálcaemelést, s u t á n a , a m i t orosz iróniának lehetne nevezni. Dosztojevszkij a beszéltetésnek ezt a művészetét Gogoltól örökölte, akit p á l y á j a kezdetén t é m á i b a n is utánozott. Csak a Dosztojevszkij-alakok m é g j o b b a n beleérezték m a g u k a t az önleleplező szóba, s az író szimpátiája is messzebb követi ő k e t : a b b a n , a m i t m o n d a t velük, kevesebb a gúny, s több a sejtett részvét, az ilyenek v a g y u n k egyetemes szomorúsága. A monologue e x t é r i e u r a szemérmet elvető, v a g y a j á m b o r u l közlékeny e m b e r e k h a n g n e m e ; a büszkéké, zárkózottaké; a r e j t e t t lelki t a r t a l o m átvillantása. Elnyomás, az elnyomott áruló jeladása az, a m i vibrál indulatkitöréseikben, s ellágyult m e g t o r p a n á s a i k b a n . N y i k o l a j Szergejevics, a kibékülésre vágyó apa, aki á t k o k b a gyűri le apai szerelmét, m e l y este szökött l á n y a a b l a k a alá h a j t j a , a r á n y l a g egyszerűbb, á t l á t h a t ó b b képviselője a büszkeséget r e j t ő zárkózottságnak. A r e g é n y legszebb a l a k j á n a k , a t ü d ő beteg k i s l á n y n a k épp ez a vibráló b u j d o s á s a d j a lélekrajzát. Vad, büszke, az élettől embergyűlöletre nevelt kis lélek, aki ezzel a vadsággal védekezik a szívét eltöltő gyengédség ellen is, amelyet az első jótevője, a p á r t f o g á s á r a k é n y szerült e m b e r i felelősség i r á n t érez. A m i n t a m á s i k nő, Natasa, a távolból is rájön, ez a csenevész, 14 éves g y e r m e k m á r a nő szerelmével szereti a f é r f i t , aki a szállására befogadta, s az író nemcsak a r e j t e t t érzés s a r á t á m a d ó valóság v i b r á l á s á b a n gyönyörködik, de a m e g b á n t o t t gyermeki s féltékenységében hirtelen m e g é r e t t női pszichológia színváltásaiban is. Dosztojevszkijt a testi fejlődésnek elébe vágó, n e m természetes f é n y b e n szivárványló szerelem felé a h a t á r h e l y z e t e k izgalma, a lélektani s p e k t r u m bővítés felfedezésének a bátorsága viszi. A r e g é n y legjellemzőbb, legnagyobb jövőjű a l a k j a azonban t á n mégsem a kislány, h a n e m Aljosa, a gonosz Valkovszkij h e r c e g fia, akivel az okos, tiszta Natasa megszökteti m a g á t , s aki azt egy m á s i k okos, tiszta nő, K a t j a g r ó f n ő szerelméért elhagyja. Ez a fiú, aki k é t kiváló n ő b e n t u d ilyen erős szerelmet ébreszteni, a mi fogalmaink szerint egy állhatatlan, jellemtelen fickó, a legjobb esetben egy vonzó morál insanity, a k i r e bármilyen t e k i n t e t b e n esztelenség é p í t e n i . . . Dosztojevszkij azonban a nők szemével az á r t a t l a n s á g o t l á t j a e b b e n a felelőtlenségben — a lelkesedést, a m e lyet i r á n y v á l t o z á s á b a n mi hűtlenségnek h í v u n k , s a védelemre csábítást, m e l y a beleszerető n ő k e t a kiélt szerelmi zsarnokság reményével vonzza. Ebben a csapodár A l j o s á b a n m á r v a n valami a későbbi, a karamazovi Aljosából, n e m a szentség, de mentesség az a l j a s a b b e m b e r i indulatoktól. A h ű szerelmes, a történetet elmondó V á n y a féltékenysége ellenére igazat ad az esztelen női vonzalomnak. 5
Az életrajz szerint Dosztojevszkij ezt az alakot t á n első felesége szerelméről vette, illetve az ideálból, mellyel a vonzalmat féltékeny szíve megmagyarázta. A regény Ványájának a hűsége, mellyel a szökött lány tanácsadójává, szülei vigasztalójává lesz. sokban emlékeztet az elnézésre, mellyel Dosztojevszkij szeretete, felelősségérzete tette túl magát a féltékenység s a poltronság látszatán. Látszólag ő, az elbeszélő a legszürkébb alak a regényben, s mégis ő, az imádóját kalandjába barátként tovább kísérő, az utcáról betévedtet g o n d jává tevő képezi a regényben a hidat az író személyétől a Dosztojevszkij-hősök felé. Miskin herceg, a félkegyelmű, tán nem is lesz más, mint Ványa felelősségérzete a Megalázottak Aljosájának a tisztaságába beoltva. A Megalázottakban nincsen „igazságszolgáltatás". A regény úgy ér véget, hogy a kis Jelena meghal, az elhagyott Natasa elhagyott marad és kifosztott szüleivel Szibériába utazik, Ványa betegen magára marad, K a t j á t Valkovszkij herceg cselszövénye sem kíméli meg, Aljosa fia megszerzi őt és a vagyonát. Az igazságszolgáltatás az, hogy ezek a társadalom homályába szorult alakok felfedezik egymást, s a tulajdon jó érzéseiket. A Megalázottakban aránylag kevés szó esik az oroszságról, az orosz n é p hivatásáról, amely a Bűn és bűnhődés, a Karamazovok írójának élete végére, mint a Puskin-emlékbeszéd mutatja, minden eluralkodó vezérgondolata lesz, az azonban, ami Dosztojevszkijben igazán nagy, a vibráló, határokat ostromló pszichológia, a jellemek új, nem bevett mértékek szerinti értékelése, s az alulmaradtak, a szerencsétlenek iránti szolidaritása, ott van, m e r t hisz ott volt szerzőjében, ebben az üzleti célokra összevágott ponyvaregényben is.
Osztrovszkij: Farkasok és bárányok A televízióban a vetélkedők helyett néha színdarabot is közvetítenek, olykor-olykor jót is, mint a békéscsabaiak Schiller Stuart Máriáját, a József A t tila Színház Osztrovszkij Farkasok és Bárányok-ját. Osztrovszkijnak több darabját is ismerem, a Viharról a n n a k idején í r t a m is, egy vígjátékát (bár nem adták elő) fordítottam; a Farkasok és b á r á n y o k - j a azonban napok óta foglalkoztat. Van benne valami brutalitás, amelyről nehéz eldönteni, hogy a tehetséggel járó erő-e, vagy a dilettantizmus vaskos b á t o r sága. A tétel, melyet semmiféle morál, igazságosság n e m enyhít, hogy a f a r kasok a társadalomban is megeszik a bárányokat. A védtelen m a r a d t f a r k a s özvegyet két farkas — a városon uralkodó vénlány s az ú j prédaterületet kereső jövevény közül az erősebb eszi meg, a kormány az övé lesz, n e m az özvegy részeges unokaöccséé. E farkasvita alatt egy másik farkas melléktörténetként még egy bárányt is elragad, ez esetben egy jómódú agglegény a b á rány, s egy szeleskedő, mimikribe leső, kitanult lány a ragadozó. Kritikai r e a lizmus, mondja az egyszerűsítő esztétika az efféle vígjátékokra, Osztrovszkij leleplezi kora társadalmát. De az ábrázolás ebben a darabban olyan túlzott, a zsarnok vénlány olyan zsarnok és gonosz, az özvegy tőrbeejtésére kieszelt m a nipuláció olyan képtelen, az ügyvéd, aki egyszerre az örökösnő ügyintézője s a hatalmaskodó zsarnokok bizalmasa, olyan aljas, az özvegy olyan naiv, a két farkas, a férfi és a nő, olyan machiavellista számító intrikus, hogy realizmusról itt voltaképp beszélni sem lehet, s a kérdés inkább az, összefér-e még a vígjáték szabályaival valamennyi alaík ilyen eltúlzása, a vastag vonalaknak ez a tobzódása? Az embernek inkább az a benyomása, hogy itt egy nagy indulat áll bosszút — egy kicsit Tolnai Lajos módra — az emberi nemen, vagy legalábbis annak a megismert darabján, s az író életrajzából szeretné megtudni, hogy ez az indulat személyi forrásokból táplálkozik-e, vagy irodalmi eltökélés, 6
esetleg a Gogol példája szabadította-e rá. De akármi az eredete, felbátorítója: az erő szuggesztióját kelti. Jó példa rá, hogy művészileg nem éppen erős mű is lehet „hatalmas". A női főszerepet Gobbi Hilda játszotta. A Szabó néni burleszki hanghordásából itt visszatalálhatott fiatalkora szörnyetegeihez, indulásakor ő is ilyen túlzott, mégis erőteljes volt, mint ez a darab és szerep. Rendkívül jó alakítás volt a prókátor, a szolgalelkűség, gátlástalanság s bölcsesség hiteles, emlékezetbe tapadó keveréke.
Prosper Mérimée Az egyik lányom ajándékozott meg Prosper Merimée regényeinek, elbeszéléseinek teljes kiadásával. Próbául kaptam bele, hogy ráharap-e az agyam a könnyű, időtöltő olvasásra; később a mohóságomra kezdtem gyanakodni, mellyel ezeknek az érdekességét követtem, nem a henye televíziónézés készített-e elő a korzikai, spanyol, litván rémtörténetek, e másfél százados nemes krimi élvezetére; az olvasói láz később lehullt, s különféle problémák rajzolódtak a szöveg fölé, melyek nemesebb, érzékenyebb személyes zónákra hatottak. A fordító két huszadik századi vélemény szembeállításával zárja le utószavát; Jules Renard: „talán Mérimée az az író, aki a legtovább megmarad" — s André Gide: „nagyon jól megjátszott sakkparti, semmi más. Valahányszor felütöm Mérimée-t, kétségbe ejt a sikerült felelet, a fölösleges t ö k é l y " . . . Mik azok a tulajdonságok, melyeknek a megítélésében jó ízlésű emberek ennyire eltérhetnek? Mi válthatja ki a századon végigható túlértékeléseket, s az elutasító védekezést? Följegyezték, hogy Mérimée és Hugó nem szívelhették egymást. Ez az ellenszenv persze nem Hugó személyének szólt, hanem a benne megtestesült romantikának, mely őt éppúgy, mint barátját, Stendhalt s tán a költő Gautier-t is, a kor divatjaként fonta körül, s mely nemcsak megvetését váltotta ki, de erényeinek is nevelője volt. A romantika azonban nem az utolsó divat volt a költészetben, s ami itt bennünket érdekel, a népprózában. Az érzelmek felkorbácsolását a valóság felfedezése követte, a világnézeti agitációt a tudatalatti felhasadása, a nyelv olvadt állapotba hozását az esszéregény szerepe, az ú j különcségek felszívása. Mindezeknek a divatoknak közös vonásuk, hogy valami új, nem irodalmi vívmány befogadásával igyekeznek az adott m ű f a j t kitágítani, az írót a tudós és apostol bőbeszédűségével buktatni. Prosper Mérimée-t becsülni, túlbecsülni annyi, mint ezeket az egymásba folyó divatoknak múlandóságát hangsúlyozni; üres tökélyét elvetni: az irodalom értelmét ezekben az ú j a t csikaró, határtágító áradásokban keresni. Mi az, amit Prosper Mérimée a prózatágító divattal szembeszegez? Az, ami a szépprózának Boccaccio óta az eleme volt: a történet, a megtisztított, kicsiszolt, érdekes mese, amelyet ráérőn, de nagy ökonómiával, a közvetlenség és művészi tudat egyaránt fontos fogásaival ad elő. Prosper Mérimée-t úgy szokás beállítani, mint aki prózaíró Grillparzerként a XVIII. századot őrizte ironikus ellenállásában. A történeteiről ezt nem mondhatjuk, azok azután igazán romantikus történetek, a Szent Bertalan-éjt követő harcokban katolizált bátyját megölő i f j ú protestánstól a litván grófnő medvehordozó fiáig. Még az sem egészen helytálló, hogy Mérimée ezekben a romantikus történetekben a romantikát ironizálta. Hol az irónia a korzikai vérbosszúra serkentő lány, Colomba, vagy a szilaj Cellner történetében, a hajón kitört rabszolgalázadás, a fiát elpusztító apa kegyetlenségében. Irónia ott vegyül ezekbe a történetekbe, ahol a nagy, tiszta szenvedélyt képviselő főalak, a haldokló A. G. mellett a párizsi társaság teremtményei, a szeretkező úriasszony, vagy a dicsekvő utazók 7
is megjelennek. Mérimée lefölözte a romantikát, rájött, hogy a novellába kívánkozó érdekes történetek szivárványát a romantika egy ragyogó sávval növelte (amely halványabban m á r a romantika előtt is ott volt benne s krimivé fejlődve később is ott lesz benne), s ezeket emelte ő be salaktól megtisztultan művészete kristálylapjai közé. S nemcsak a romantikus színkedvelés volt meg benne, a műkedvelő t u d o mányosság is, éppúgy féken tartva. A kor kívánalma, a couleur locale őneki örök tanulási alkalom volt. Fáradhatatlan utazó, nyelvtanuló, szinte m i n d e n írása külön elkendőzött vizsga egy nagy tananyagból; s ha a Szent Bertalanéjről azt mondták, hogy Victor Hugó abból egy párizsi Notre Dame-ot írt volna, ez még jobban elmondható készültségéről: egy novellában egy regényre valót sikerült leírnia. Több történetének az elmondója tudós, régész vagy nyelvész; az operából ismert Carmen a cigányokról szóló értekezéssel zárul, a Lochnist a litván nyelv egyik dialektusát kutató német professzor útiélményeként kapjuk. Ami Prosper Mérimée-t XIX. századi szenvedélyek fölé emeli: az írói eszközeinek az ökonómiája, a csikorgó mérséklet, amellyel a l a k j a i n a k álljt parancsol. A magyar irodalomból Illés Endre áll hozzá legközelebb, főleg a novellában. A novellamag, az anekdota, az emlékekből előtekergö érdekesség, a készültség jól megrendezett s kendőzte vizsgája, az eszközök művészi fegyelme, XX. századi felhangokkal ugyanaz a f a j t a tökéletesség, s hosszabb olvasás után hiányérzet is. Mert vagy mi romlottunk el, vagy a művészet h a tárai vannak máshol, mint ahol Mérimée meghúzta, de az ember valóban belefárad ebbe a tökéletességbe, amely nemcsak a kort utasítja vissza, de az író gyengéit is elsorvasztja. A fogyatkozás rögtön érthető, ha az olvasó Mérimée barátjára, Stendhalra gondol. Az ember, ha író is, egy ilyen téma kapcsán persze a maga ars poeticáját is ellenőrzi. Vajon mekkora az időállás a regényben, ahol a történet a líra s az örök szimbólumok összeforrásából támadt, s a művészi eszközök állítólag egy százados késéssel igyekszenek kizárni a romlandó, divatsodorta anyagot?
Egy Faulkner-regény A huszadik század regényírói közül Faulkner az, aki m á r első ismerkedésre a nagyság olyan szimatát hagyta bennem, amit fiatalkoromban Proust, a párizsi hotelszobában. A nagy eposz vagy inkább mítosz körvonalai, s amit a bonyolult hosszú mondatok föl-földobtak, a mélységes alkati s művészi k ü lönbségek ellenére olyanféle olvasói élményt kínáltak a célhoz érkezett írónak, mint Proust Katedrálisa volt az indulónak. De míg Proustot gyorsan feldolgoztam, négy évvel az első ismeretség után háromrészes nagy tanulmányom is megjelent róla a Tanúban, Faulknernél még mindig az előcsarnokban ácsorgok, s hiába forgattam, a Free Decads of Criticism (a Faulknerről megjelent b í r á latok vaskos kötete) is csak guide-szerűen rajzolta meg az épületet, melyet érzékeimmel még nem ismertem meg igazán. Ennek, az öregkori nehézkességen kívül, elsősorban nyelvi okai vannak: Faulknert nem érdemes, csak eredetiben olvasni, a német kiadó, aki Faulknernek is kiadója, megküldte 4-5 k ö n y vét, de a német fordítás még fordíthatóbb írókat is ízetlenebbé tesz számomra; a magyar fordítások közül a Megszületett augusztusban jóval fakóbb, a Medve jóval nyakatekertebb az eredetinél, még a Csirkefogók volt a legjobb. -A kezembe jutott angol Faulknerekbe pedig nagyszótár nélkül nem tudtam igazán beleolvasni magamat, a féligértettség ködében maradtam. Most egy kisebb r e gényt fedeztem fel a polcomon (The Wild Palms), s fellobbanó tanuló szenvedélyemben eltökéltem, hogy ha már új nyelvbe nem is vághatok bele, m e g 8
t a n u l o k m i n d e n szót kikeresve, m i n d e n homályos m o n d a t o t ú j r a végigvéve — faulknerül. A k ö n y v e m ü l választott regény, a Wild Palms, F a u l k n e r n e k egy szerkezeti különösségével is s z e m b e t ű n ő m ű v e : n e m egy, h a n e m két elbeszélés, amelynek nemcsak a m e s é j e önálló, de címe is különböző, s a szerző felváltva a d j a elénk őket; a Wild P a l m s egy-egy fejezete u t á n az Old M a n egy-egy fejezete következik. A Wild P a l m s egy szerelem története, s címét a Mississippi öböl vadul csapkodó pálmaleveleiről kapta, az Old M a n a Mississippi beceneve, s az elbeszélés az á r a d á s á b a sodródott fegyencről szól. Az első elbeszélés hőse Wilb o u r n e : egy orvosjelölt, a k i n e k m é g k é t h ó n a p j a lenne h á t r a , s egy f é r j e s aszszony és szobrásznő, Charlotte Ritter r a g a d j a ki a szüzességéből, melyet körülményei s h a j l a m a 27 éves koráig megőriztetett vele; egy talált pénztárca jóvoltából o t t h a g y h a t j á k a f é r j e t , Texasból Chicagóba m e n n e k , érzéki boldogság s a pénzszerzés g o n d j a i közt h á n y k ó d n a k , előbb a városban, a z t á n a W i n nipeg melletti vadonban, m a j d az u t a h - i b á n y á b a n , ahol a f é r f i b á n y a d o k t o r ságot vállal, de a pénzszerzés m i n d e n m ó d j a sorra bedugul, a bányavállalat csődbe jut, az asszony másállapotba kerül, s m i n t h o g y a f é r f i n a k T e x a s b a n sem sikerül m u n k á t kapni, hosszú lelkiharc u t á n végre kell h a j t a n i r a j t a az abortuszt. Az asszony vérmérgezést kap, s n é g y n a p i haldoklás u t á n a v a d pálmák alatt, a k ó r h á z b a n meghal, a f é r f i pedig b ö r t ö n b e kerül. A fegyenc, aki kamaszkori postarablás m i a t t k e r ü l t a t a o h a n a i fegyenctelepre, a g y a p j ú f ö l d ö n dolgozni egy öszvérrel, ott élt a Mississippi g á t j a mögött, anélkül, hogy a folyót v a l a h a látta volna. A 27-es á r a d á s az omló gát miatt a fegyenceket is szembeállítja a m e g ő r ü l t elemmel — őt bízzák meg, hogy egy v i s s z a m a r a d t asszonyt a c s ó n a k j á n kihozzon. A sodrás ide-oda h á n y j a , életösztöne makacsul küzd a csónakot föl-fölborító, o r r á t összezúzó mechanikai túlerővel, közben a terhes asszonyt is felveszi, szülésénél b á b a lesz, egy gőzhajón f r a n c i á k közé sodródik, alligátorra vadászik, elfogják, elengedik, s amikor m u n k a h e l y r ő l m u n k a h e l y r e vándorolva (a telepen m á r holttá nyilvánították) a csónakot s az asszonyt visszaviszi s jelentkezik, m i n t szökevényre további tíz évet sóznak még rá. A kritikusok, akiket kezdetben elképesztett a két elbeszélés eggyé ékelése, melyek a k ö n y v k i a d á s b a n is k ü l ö n kezdtek élni (a h á t t é r t ö r t é n e t , az Öregember h a m a r népszerűvé válván) — ahogy F a u l k n e r tekintélye nőtt, persze az összeillesztés e l l e n p o n t t a n á t is fölfedezték, s t á n több és szorosabb megfelelést is t a l á l t a k a két t ö r t é n e t közt, m i n t a m e n n y i t az író belekottázott. A n n y i igaz, hogy m i n d a két t ö r t é n e t egy gátak mögött élő e m b e r harca a rászabaduló elemmel: a szűz Wilbourne a szerelemmel, s telepi életbe belenyugodott; m a j d hogy boldogságot lelő fegyencé a Mississippivel. Még az is helyes észrevételnek látszik, hogy m i n d e n i k h á n y ó d á s á b a n az erkölcsi ember, a p u r i t á n vizsgázik. A félorvos, akit képzelete r á n t ki megszabott életsodrából: rosszabbul, mint a fegyenc, aki képzeletét a postarablás k a l a n d j á b a n m á r kiélte, s az á r a dásban a szökésre n e m gondolva, a telepre visszavágyva, igyekszik v é g r e h a j tani, amivel a felettesei megbízták, s a m i t a beléoltott természet parancsolt. Wilbourne mellé a m a g a k a l a n d j a , á r u l á s a egy nagyszerű asszonyt ad, a m i n dent kockára vető szerelem k e m é n y megtestesítőjét, akit őszinte perceiben minden t e k i n t e t b e n k ü l ö n b n e k érez önmagánál, de akit a beléoltott p u r i t á n gátlásokkal n e m tud, v a g y legfeljebb elméletben tud ebbe a nyers szabadságba követni, az á r u l á s és b ű n t u d a t állandóan ott v a n benne, az abortusz körüli k ü z d e l m ü k b e n ez f a k a d fel, s egyik kritikusa szerint ez az oka a n n a k is, hogy a műtéttel, m e l y e t egy másik asszonyon sikerrel végzett el, megöli kedvesét. Wilbourne és a fegyenc t ö r t é n e t e között t e h á t kétségkívül felismerhető bizonyos összjáték. F a u l k n e r , a m i k o r megkérdezték, azt mondta, hogy az első f e jezet megírása u t á n érezte, hogy itt n e m szabad továbbmenni, h a n e m ellenpontul egy másik t ö r t é n e t e t kell mellette bállítani, s így tovább, m i n d e n f e j e zet u t á n . De F a u l k n e r nyilatkozatai a m u n k á j á r ó l n e m egészen megbízhatók. 9
Ez mindenkinek fetűnhet, aki a Columbiai Egyetemen egy félévi ott-tartózkodása alatt a hallgatók kérdéseire lejegyzett válaszait, egy egész kötetet, átolvassa. Rendkívül mulatságosak, s meglepőn egyszerűek, de az íróféle egy kis csalafintaságot érez benne, a műhelytitkait m a g á n a k megőrző művész örömét, a tolakodók elbolondításával. Két elbeszélést egymásba ékelni — bizonyára a még soha ki nem próbált ötlet tetszett meg neki, s az, hogy a két t ö r t é n e t logikával megfoghatón ne feleljen meg egymásnak, legalábbis olyan fontos volt neki, minthogy az egyik ellentétes hangulatával a másik hátteréül szolgálhasson. Ez az olvasót meglepő, megzavaró ötletesség, a két elbeszélés egymásba ékelésén túl az egyes elbeszélések felépítésében is megnyilvánul. A Wild Palms, ahogy m á r szokás, a végével kezdődik: a nyarat az öböl p a r t j á n töltő doktort éjszaka fölkelti a szomszédos strandkunyhó lakója, a regény hőse, aki vérző partneréhez hívja. Az orvost m á r ideérkezésük óta foglalkoztatja a k ü lönös pár, a strandszékben mozdulatlanul fekvő s nyilván nagybeteg asszony, s a férfi, aki uszadék f á t hord a konyhájába, s az ügynök szerint összesen három dollár v a n a tárcájában. Most, amíg bérlőjét átkíséri, a hallból a z orvos látogatására előkészített asszony eszelős mondatait hallja, fokozatosan fölemeli a fátylat a titokról. Az első fejezet az öreg doktoron s a találgatásaiban föllebbenő fátylon át m u t a t j a be a regény hőseit — s u t á n a rögtön az áradás jön, hogy m a j d a harmadik fejezetben Wilbourne és Charlotte regényes története az elejéről elkezdődhessék. Az árral küzdő fegyenc története viszont az elején, az áradás leírásával kezdődik; itt később jön az ugrás, a k a l a n d j a i egy részét • m á r mint a telepre visszatért, tíz év ráadással megterhelt emlékező mondja el társainak, a jelentkezése s a tíz év kivetése is megelőzi odisszeája egy jelentékeny részét. A szerkezeti összevisszaságot eligazító olvasónak, h a egy kicsit gyanakvó írótárs is, az a benyomása, hogy ez az összevisszaság szándékolt, nem az elbeszélő vagy az elbeszélés természetéből következik, h a nem mintha az író tudná, hogy így kell modern regényt írni, s no, ha így kell, ő túltesz s valóban túl is tesz abban, ahogy a f o r m á t élettel tölti meg, a v e r senytársakon. S a szándékolt mesterkedésnek s az azt igazoló nagy tehetségnek az összjátéka, ha egyszer figyelmessé lettünk rá, a faulkneri ábrázolási mód és stílus sok más sajátosságának is nyitját adja. Itt csak egyet hozok fel például: a faulkneri nagy mondatot. A gyakorlatban a Faulkner-olvasónak az a benyomása, hogy mint a fegyenc a Mississippin, végeláthatatlan mondatok bonyolult hullámverésén hányódik. Ez azonbart nincs így: az epikai alapszövet itt velős, valós dialógusok, ritka alvilági szavakkal tűzdelt tömör szöveg, amely itt-ott lendül meg hosszú, hömpölygésszerű kifutókban. Proustnál a nagy m o n dat az egyben kiemelt, sokágú nagy gondolat teste: itt valami közbeiktatott remeklés, majdnem azt mondanám tiráda, amelyet az író nagyszerűen bír szusszal és anyaggal. Jellemzők rá a leágazásos mondatok, ahol egy szó nyom á n egy-egy alak jelleme, egész története felnyomul. A Wild Palms első bekezdésében mindjárt van egy mondat, amely azzal indul, hogy a fölébresztett doktoron nem pizsama van, csak hálóing, s ebből vezeti le a csatlakozó társításon át, hogy bár szerette a pipát, csak kivételesen szítt szivart — a p u r i t á n öngyötrő takarékosságát, s kitűnő anyagi helyzetét. Jóval hosszabb és jellemzőbb az Old Man indító mondata, amelyben a fegyencet írja le — seszínű, megbántott (outraged) szemét, s ebből az outraged jelzőből bontja ki harmincöt soros szóárban egész előtörténetét, hogy ez a megbántottság nem a merénylet megkísérlésének vagy a bíróságnak szól, amely a fegyenctelepre juttatta, h a nem a detektívregények íróinak, akiknek az információi az inkább virtusból, mint pénzért elkövetett rablást illetően használhatatlanoknak bizonyultak, úgyhogy a mozgóposta emberei azonnal elfogták. A fontosnak, jellemzőnek ilyen elrejtése mellékmondatokban szintén „modern" fogás. S a Faulkner-életrajznak, úgy hiszem, fontos kérdése, hol ismerkedett meg Faulkner a huszadik századi technikával, amelyet olvasói dolgát eléggé megnehezítve, de a. k r i t i k u 10
saiban mind több csodálatot ébresztve úgy beleszőtt nagyszerű epikai tehetségébe, hogy ma már szétválasztani is lehetetlen. Olvastam, hogy fiatal korában jó b a r á t j a — az íróságban szinte tanítványa — volt Sherwood Andersonnak, akit én a Dark Laughter című könyve alapján mint elég gyenge írót, de az ú j trükkök nagy felhasználóját jellemeztem. Nem lehetetlen, hogy ez a népszerűséget látszólag megvető, de a korszerűséget nagyon is kereső Faulkner tőle tanulta meg, milyennek kell egy modern írónak lennie. S nagyságának tán egyik legcsodálatosabb jele, hogy balzaci tehetségét ez a mesterkedés nem ronthatta meg, sőt ki tudja, tán csakugyan felfokozta.
Légy hű önmagadhoz A feleségem néha vásárol könyveket, nem úgy, mint én. Csilla lányom, aki a friss doktorátusát heverte ki nálunk, egy elég testes, 600 oldalas kötetet emelt ki a csomagból: Ez nagyon jó. Kevés regény tetszett ennyire. Csilla jó olvasó, elég megbízható könyvindikátor. Éppen mert a tájékozottsága nem mindig nagy, az ösztöne s a kemény, jól vágó esze befolyásolhatatlanabbul működik. K a f k á t is így fedezte fel, hogy érintetlen volt hírnevétől. A kiemelt regényről, Knight „Légy hű önmagadhoz"-ról én is olvastam m á r bírálatot. Az emlékezetemben olyasmi maradt meg, hogy mielőtt a második világháborúban elesett, még megírta ezt a fiatalkori remekművet. A borító azonnal igazított az emlékezetemen: nem egyetlen, fiatalkori mű, a szerzője 45 éves volt, amikor írta, s egy év múlva, 1943-ban zuhant le vele a repülőgépe. De minthogy most egyetlen szórakozásom, munkám az olvasás, mégis csak hozzáláttam Csilla nagy olvasóélményének a megismeréséhez. Alig értem túl az elég jó indításon, m á r gyanítottam, hogy a háború hősregénye nem váltja be a várakozásom; a hős és a hősnő első hosszabb beszélgetése után meg egészen biztos voltam benne. Móricz Zsigmond mondta, hogy egy regény mindenütt ugyanaz, s egy hengert csinált a kezéből, úgy hunyorított bele, mint egy mikroszkópba. Azt akarta mutatni, hogy a regénynek megvan a szövete, a jellemző szövettani képe, s abból ő megérzi, hogy mit ér. Nos ennek nem volt nemes a szövése. Épp az nem volt meg benne, amit én hozzáképzeltem: a halállal árnyékolt fiatalkori mű idegen gazdagsága. Inkább újságírói stílus, az alakok, párbeszédek: egy riporter tájékozottsága. Azért végigolvastam a könyvet. Hátha ez csak a szakember viszolya s az egészből mégiscsak kibontakozik a „gondolat", amelyet lányom első, csalódott benyomásomnak ígért. Végül is, hogy Kafkánál maradjunk, az ő stílusa is kevesebbet sejtet, mint ami rossz álomregényeiből a végén mint közérzet v i s s z a m a r a d . . . De nem így volt. A Légy hű önmagadhoz a második világháború kritikus heteiben játszódik, az angol hadsereg maradványainak dunkerque-i áthajózása, s London első kiadós bombázása közt, azokban a hetekben tehát, amelyeket Churchill beszéde, az egyedül maradt angol nép őriz emlékezetünkben, hogy inkább Kanadába vándorolnak, de a harcot nem adják föl. A regény hőse egy közkatona, aki maga is részt vett a pokolban s a dunkerque-i átkelésben, az angol vezetők készületlenségét, dilettantizmusát látva, mely bajtársait a német Stukák és tankok bombaesője alá dobta (bár önként jelentkezett és bátran viselkedett), más következtetést von le, mint a százados biztonságból fölébredt angol nép nagy többsége: ő nem hajlandó a mostani gazdák Angliájáért harcolni, s a vereség utáni időkre, az ú j Anglia szülőfájdalmaira félretenni az életét s a kórház utáni szabadságát, mint katonaszökevény, bujdosásban akarja folytatni. A sorsa különben már a regény elején meg van pecsételve: az átkelésnél szerzett tüdőgyulladása, mint a gyakori fejfájások, emlékezetkiesések 11
jelzik, egy gyógyíthatatlan betegségbe ment át — s amikor a regény végén f e j sérülése miatt megoperálják, a sebész (különben a hősnő apja) a leengedett vérömlény alatt gümős megvastagodásokat t á r fel az agyhártyán. Az a n é hány hét azonban, amit elhatározása s halála közt kap, egy nagy, egyre emelkedő szerelembe bonyolítja. O, a londoni slamek fia, akit a gyermekkor nyomora után a munkanélküliséggel megszakított m u n k a évei neveltek ki, s a spórolástól az ultramikroszkóp tervezéséig megszámlálhatatlan foglalkozásban szerzi meg talpraesettségét s gondolkozói függetlenségét, egy lánytábor m u l a t ságán, ahova új, falusi ismerőse viszi el, egy előkelő teremtéssel akad össze; a nagyapa tábornok, az apja professzor, s most a segédszolgálatos lányok egyenruhájába rejti szépségét s műveltségét. Viszonyuk azzal kezdődik, amivel más viszonyok végződni szoktak: a lány, aki szűz, egy kertben a d j a oda m a g á t a civilben járó katonaszökevénynek, s fedezik fel fokról fokra egymás m ú l t j á t , társadalmi helyét, előítéletét s kiválóságát. A regény fókusza az a sokórás éjszakai beszélgetés, egy légiriadó alatt a kis parti fürdőhely fölötti dombon, amelyben a férfi bejelenti, hogy ő nem megy többet vissza, s a lány középosztályi érveivel szemben a maga proletár (nem kommunista) érveit is előadja. A százoldalas vitának nincs értelme, a lány igaza nyilvánvaló: akárhogy gyűlöljük az angol uralkodó osztályt, akármilyen tapasztalatot szereztünk az életben s a harctéren, a meggyűlölt Angliát s a magunk életét logikai é r v e k k e l nem lehet Hitlernek átengedni — katonaszökevénnyé ez a bátor, ö n k é n t jelentkezett katona ebben a helyzetben csak egy idegrendszeri megrázkódtatás hatására válhat. De nemcsak- ez a vita hamis, valószínűtlenek vagy i n k á b b s a b lonosak az alakok s vitatkozásuk. A proletárfoglalkozások enciklopédiájából kinövő proletár értelmiségi, aki önkéntes jelentkezőből válik katonaszökevénnyé, s a nemcsak szűz, de szűzies úrilány, aki az egyenruhával magára öltött kötelességtudásból megy el a kazalba az ismeretlen közkatonával. S a beszélgetéseik is: a sok hemingway-i kurta mondat, amelyeknek nem a k a r vége lenni, s amelyeket szándékolt eredetiségük ellenére nyersességükben s érzelmességükben mindig sablonok irányítanak. A haldokló szerelmese fölött ülő lány, amikor a riadó alatt a halál bekövetkezik, maga jegyzi be a kórlapra a halál bekövetkezését: a keménység nyugalma éppúgy irodalmi, mint amivel az utolsó oldalon a méhében hordott gyerekben, aki mint az apja is, f a t t y ú lesz, szinte a proletársorsot vállalja középosztályi méhébe. A két szerelmes története időnként meg-megszakad, s a lány rokonait látjuk: a nyugalmazott tábornokot, akit megaláz, hogy nem a k a r j á k aktivizálni, a fiait, a sebészt, a politikust, s a legkisebbet, akinek a felesége a gyermekei átmentéséért küzd, ennek a bátyját, a közgazdászt, aki Amerikában egy kapitalistával birkózik, s a lánya szerelmének köszönheti az előnyös szerződést, a tábornok jókedvű, ifjúkori barátnőjét, akinek a fél lábát m á r levágta a légitámadás alatt. Ezek az alakok a rokoni kapcsolatokon kívül alig-alig f ü g g n e k össze a hősökkel, ami összeköti őket, inkább az a csöpp hazugság, ami mindenikükre csurog a főtörténet hazugságszelencéjéből. A képekben sok a riporteri részlet, az ember belemegy, hogy ilyen egy búr háború tisztje, ilyen egy amerikai tőkés, az amerikai ifjúság — de egyszer csak elmosolyodik s azt mondja: ahogy azt Samuka elképzeli. A regények nem tényekből, emlékekből állnak össze, minden regényírónak megvan a maga algebrája, amely a vállalt feladat megoldásában, ábrázolásában, az alakok szavában irányítja: ez igaz, ez nem igaz, s tulajdonképp ezen az álgebrán múlik, hogy mit ér a regény. Nem a valóság számvetése ez, az igazságé, s „irreális" műben is szükség v a n r á ; sőt még abban csak igazán. Eric Knight regényében ez az algebra a gyenge, ezt helyettesíti a sablonok nem műkedvelői, de mégiscsak alacsony diktandója. De mért tetszett Csillának? Erre is rájöttem. Az olvasó, ha olyasmit talál egy könyvben, ami hasonlít arra, ami vele történt, szíves rezonanciájával nem veszi észre a fogyatkozásait. Az Iszony nyilván azért a legnépszerűbb regé12
nyem, mert sok nő olvasója szexuális életében volt ott főhősének az ellenkezése. Eric Knight hősnője is ilyenféle visszhanggal csaphatta be a kitűnő olvasót lányomban.
Musil naplóiból A Hét Törekvés közül (melyekbe életem szerzetesi regulái kristályosodtak ki) a negyedik az érdeklődés, mely nem engedi, hogy vak szemmel járjak a világban. Ébren tartására nemrég külön naplóba kezdtem, ebben számoltam volna be a világra fordított figyelem vadászzsákmányáról. A feljegyzésekkel azonban, mint csakhamar kiderült, valami baj támadt, nem feleltek meg a kitűzött célnak. Megválogatásukban érvényesült az igényesség, vigyáztam, hogy legyen jelentőségük, a megfogalmazásban pedig, hogy mint írástöredékek is helytálljanak. így szellemi gyakorlat naplója helyett munkámmal párhuzamosan futó alkotásokká váltak, s tovább forgácsolták időm s erőm. Ahogy a jegyzeteket ú j r a elolvasom, egyik-másikról Musil naplója jutott az eszembe. Karácsonyra egyik fiatal barátom Ars der Tagebüchern kiadványával lepett meg, s beleolvasva, azokból kaptam ki néhány ilyenféle igénnyel feljegyzett részt, melyek egyszerre voltak önálló művecskék s nagyobb műbe készített építőkövecskék. Ez az emléktársítás kíváncsivá tett, vajon e szabatos szellem fogalmazói fegyelme tette a jegyzeteket az író szándéka ellenére is művekké, vagy szándékos volt az igényesség, mely a följegyzésekből alkotásokat csinált. A Mensch ohne Eigenschaften írójával, mint a század négy nagy hatású epikusa (Proust, Joyce, Musil, Faulkner) egyikével, úgyis részletesebben akartam foglalkozni, tán bevezetőül nem lesz fölösleges a műhelyébe bepillantani. Róbert Musil tizennyolc éves korától haláláig vezetett naplót, s Kari Márkus Michel válogatása alig kétszáz oldal ebből az óriási anyagból, nem biztos tehát, hogy a válogató szempontja, amit ő a mű megértésére jellemzőnek tartott, nem torzítja-e el az áttúrt s már kiadott halmaz különféle rétegei közt az arányokat. Ebből a gyűjteményből mindenesetre az derül ki, hogy Musil naplója műhelynapló, egy mű méhlepénye, s nem egy lélekalakító küzdelem vallomásai, számadásai; célja az írás diadala, s nem az üdvösségé. Ha az ember egy olyan bejegyzésre bukkan, mint 22 éves korában a szerelemről, mely a szerelmesek nevetséges egész-lélek adását magyarázza, utána rögtön ott van a másik, a technikáról. Valami, amit a régi regényírók jól tudtak, s mi csaknem teljesen elfeledtünk: feszültséget fenntartani. S utána igen pontos meghatározás, mi a különbség lebilincselés közt, amit a mai író is tud, s feszültségteremtés közt, amely a következőt váratja az olvasóval. Ami a könyvből most is kiugrik: a pontos, rögzített képek, mint az 1915ös háborús évből egy légy halálának a leírása. „A fejekben szomorúság felhőz és tánc. A magasból lógó sok hosszú légypapír egyikéről egy légy esett le. A hátán fekszik, egy fényfoltban, egy magas üveg mellett, amelyben rózsa van. Erőfeszítéseket tesz, hogy fölállha&son rá. Hat lábacskája néha hegyesen összekulcsolódik a magasban. Mind gyengébb lesz. Egész egyedül hal meg. Egy másik légy odafut s elszabadul megint. Rögtön utána a bevágó srapnel hangjának a fütyülő, szélként nyögésszerű zaj erősödése, a rendkívül hosszúnak tűnő idő, a becsapás közvetlen mellettem. Mintha a zúgást elnyelné valami. Az emlékezetben semmi léghullám, semmi hirtelen dagadó közelség. Mégis úgy kellett lennie, mert a felsőtestem ösztönösen félrehúztam, s szilárdan álló lábakkal egy elég mély meghajlást végzek. Ijedelemnek nyoma sincs, de tiszta hidegségnek se, mint szívdobogás, mely a hirtelen sokknál félelem13
nélkül is fellép. Utána igen kellemes érzés. Elégedettség, hogy megértem ezt is. Majdnemhogy büszkeség, fölvétel egy közösségbe, keresztelő." Ugyanilyen pontosak az arcképei is, ezek is készülhetnek szépirodalmi feldolgozás miatt, de öncélúan is. Milyen felháborítóan igaz például az 1918—20 közti Zeitfigurenben a Cselédlány. „Pepp egy piknikre kíséri a kisasszonyokat, ott reggelig dolgozik, egy-két órát alszik, s mennie kell a nyugdíjasokat kiszolgálni. Olyan korú, mint a kisasszonyok, olyan csinos, mint ők. ö r ü l minden vendégeskedésnek a kisasszonyok tiszteletére, ahol ő felszolgál. Mosolyog, ahogy a szép öltözékeket látja. Boldogan áll az ajtónyílásban. Nem anyagi helyzetének javításával lehet ezen a népen segíteni — csínnal. Irtózatosan kihasználják egész nap, de mert szórakozása v a n ebben a házban, jobban szereti, mint egy másikat, ahol kímélik, de nincs változatosság." 1913-ban Rómában jár. Ideggyógyász barátja, akit szintén leír, m u n k a szobájával együtt (lelkileg mint egy tizenkét éves, tudományából a legcsekélyebb sem megy át az életbe. Naiv, mint egy vidéki szerzetes), végigvezeti őt az elmeosztályon. A hat-hét oldalra kerülő nagyszerű arcképsort olvasva az ember azt gondolná, egy pontosabb tollú naturalista jegyzőkönyvét ütötte fel. Vagy amit a legerősebb benyomásként tesz el, a tüdővészesek életük utolsó éjszakáin. „Öt-hat párnával feltámasztva feküsznek, hosszú kezük a t a k a r ó n kinyújtva. A hosszú vékony nyak is mintha kinyúlna. Arcuk alsó része egészen beesett, úgyhogy a f e j ü k mintha egy háromszög lenne, melyben, ahogy felnéznek, csillog a szem; a bőrük zöldesfehér vagy s á r g á s f e h é r " . . . stb. Az ilyenféle leírások, arcképek u t á n azt gondolná az ember, hogy egy materialista író jegyzőkönyvét ütötte fel. S a naturalizmus nem is olyan idegen itt, m i n t gondolnánk, a volt mérnök is a tudomány szilárdságát a k a r j a bevinni a m ű vészetbe, első feljegyzéseiben monsieur le vivisecteurnek nevezi magát, s abból fejleszti ki írói módszerét, s azt kéri számon a naturalizmuson, amit az n e m csinált meg. Hogy jutott el ez a tudós író, aki a mérnöki m u n k a otthagyása u t á n h a t évet hallgatott Berlinben filozófiát, s az íróságot szinte m i n t komolyabb törekvései bukását vállalta — oda, ahova jutott, az ironikus esszéregényig? A Verirrungen des Zöglings Törless i f j ú k o r i műve volt, a kadétiskola élménye szorította ki, s a téma f ú r ó j a alatt feltóduló mélységek sodorták, lágyították m a gukhoz az egzakt tudományos igényt — de hogy formálódott ki a jegyzőkönyvekből a Der Mann ohne Eigenschaften, az ironikus esszéregény? A jegyzőkönyvszemelvényekből persze nem kaphatunk képet Musil olvasottságáról, de tán nem véletlen, hogy a regények, melyekről az egzakt író m i n t volt k e d v e n ceiről beszél: Jakobsen két regénye, Hamsun, Lagerlöf, D'Annunzio — mind lírai ihletésű művek, s inkább a stílusuk, nemes szövésük vonzza őt, m i n t a szociológiájuk. „Den Namen Gottes wieder brausel machen" m o n d j a Hamsun, s ő egy oldalon elemzi ezt a brausel szót egy tudós apparátusával s egy költő érzékenységét vetve ki a befogására. Már a Der M a n n ohne Eigenschaften egyik helyzetében kissé erőltetettnek ható elemzéssel m u t a t j a ki egy emlékezetébe ragadt Jakobsen-kép hatását. Ezekből a vonzalmakból, s elemzésükből még inkább, az a benyomásunk, hogy egy lírai természet olvasztja b e n n ü k a magára dolgozott tudósi fegyelmet. Vérbeli realista írók egy feljegyzést k a p nak: „Néhányszor eltökéltem már, hogy az életem megírom. Ma, m i u t á n Gorkij életrajzának a második kötetét elolvastam, elkezdem. Tulajdonképp épp ezután kéne abbahagynom, hisz az én életemben, ehhez a csodálatos élethez viszonyítva szinte semmi sincs. A voltaképpen ösztönző: igazolni magam, s megmagyarázni magamat, hogy ez Gorkijjal hogy f ü g g össze, nem kutatom." S ha az Autobiographia című leírás jó húsz évvel későbbről származik is, n a gyon jellemző az ösztön, ezzel a tárgyi gazdagságával elborító élettel szemben a maga ilyen szempontból „szegényebb" életét igazolni. Általában az a benyomásunk, hogy a tudomány sugallata alatt álló Musil csak fokról fokra bátorodott hozzá ahhoz, ami ő, s amit tennie kell. „Szelle14
mesen igyekszünk írni, s kerülni az unalmas részleteket. Minek húzzuk útjainkon a hallgatót" — írja fiatalon a lebilincselő írásmódról, s helyezi fölébe a sokszor kicsinyes epizódokkal dolgozó érdekfeszítőt. Két elbeszélését olvassa fel egyik barátnőjének: „Szép részletek, de nagyon is esszé, egymáshoz férceit megfigyelések, intellektuális párbeszédek egy téma ürügyén" — mondja az egyikről pontosan azt, amit más előjellel, de mi is érzünk m a j d nagy regénye olvasása közben. Az iróniára is rá kell bátorítania magát. A kitűzött feladat: történeteket eszelni ki. S egy nő megőrülésének a vázlata u t á n jegyzi fel: „Kívánatos lenne a dráma mellett a humor regényét fölvázolni." A futó program: egyfajta szatírája lelki viszonyainak korlátlan más lehetőségek ábrázolása révén. S utána vázlatok következnek, melynek hol a megtalált paradicsom, hol a közös öngyilkosság a címe — s inkább fantasztikus, mint humorista regényt ígér, hisz a más földre induló utasok valami biokémiai eljárással egy csomagocskába kötik, impregnálják s elpárologtatják magukat, így ébrednek föl egy idegen földön, ahol az emberiséggel érintkezve áthaladnak ugyanazokon a határhelyzeteken, amiken a bepárolásnál átmentek, újjászületnek, testet öltenek magukra, de persze meztelen kell az idegen városba bemenniük, ahol ezen senki sem akad fönn. A fantasztikus történet akár a Der Mann ohne Eigenschaften-ban, itt is az irónia szolgálatában áll. Az epikát föllazító esszéizmus s ez az irónia Musil műveinek első nagy méltánylójában, Thomas Mann példájában is támogatásra talál. De hogy Musilt még a nagy elismerések idején is mennyire nyomasztja m ű f a j á n a k kérdése, a többi feljegyzése bizonyítja. Az utolsó oldalakon a hagyományos nézettel (amit Babits is vallott) vitatkozik, hogy a dráma a legmagasabb, a regény a legalacsonyabb m ű f a j . De hát hol van mélységben s erőben a drámában ahhoz fogható, ami Dosztojevszkij s egy tucat más ember regényeiben támadja meg a lelkünket. Az igazság az, hogy ahol a belső hatásra több a lehetőség, oda áramlanak a hatalmasabb erők. Könyvében azért akadt el, mert szellemi fölkészültsége regényi, költői, lélektani s részben pszichológiai volt. De ha a fő útvonalat a k a r j u k kijelölni, amely a nagyregényhez vezet, két gondolat itt is, ott is jelentkező nyomait kell összekötnünk. Az egyik — igen korai megfogalmazásában — így hangzik: „Az ember valójában nem ilyen vagy olyan, hanem ha más emberekkel érintkezésbe került, akkor az a másik ember bennünk egy egész határozott hangnemet ü t meg, s akkor az ember — olyan." Az ember tulajdonságait azok váltják ki, akikkel épp érintkeznie kell, amint jellemét is a környezete. Bennünk magunkban csak lehetőségek vannak, amelyekből a világ hívja elő a tulajdonságokat, a jellemet. S az ember nagy kötelessége magával szemben, hogy a lehetőségeit őrizze, azokhoz s ne ember-világ reakció természetéhez, a tulajdonságaihoz, jelleméhez ragaszkodjék. A másik gondolat: a naturalizmus elmulasztott feladata. Amikor az író egy embert beszéltet, ábrázol, hogy az egységes jellemet adjon, valamilyen redukciós pontot iktat be, amelyre mindent vonatkoztat. Az ember valódi gondolatait, beszédét jegyezni fel, látszólagos összevisszaságukban, ez lesz a naturalizmus feladata. A művész eljárása egy belső vonal kényszerű taktikája. De nem t a r t j a kizártnak, hogy egy egész élet gondolatait látszólag leírni egy egész vagy részegységben, megrázó művészi hatást gyakorolna. Hősünk: egy ilyen lehetőségeit őrző ember, embertulaj donságok nélkül, s a módszerei: az elmulasztott naturalizmus mást-mást földobó lehetőségeinek megfelelő vonatkozási pontok struktúrájával dolgozó beszéltetés: így rajzolódott ki m á r 1910 augusztusának három-négy hosszabb jegyzetében a Der Mann ohne Eigenschaften körvonala.
15
Eliot : Selected Prose Eliot prózai munkáival még bénulása előtt. Ferenczi Béni polcán a k a d t a m össze, ha jól emlékszem, tán a II—III. kötetét is elolvastam. Az esszék magas színvonala, gondolkozói kvalitása nyilvánvaló volt, de nem ez volt, ami megfogott. Amit olvastam, nemcsak érdekes volt, hanem valamiképpen rokon is; — ugyanakkor ellenkezést is váltott ki, mintha mélyén egy alapvető hiba lappangott volna. Most előszedtem a Pinguin-könyvek közt kiadott könyvet: Selected Prose, s megpróbálom a válogatáson akkori benyomásomat fölkelteni s ellenőrizni. Eliot-ban — noha egy nagy irodalom kritikusa — van, ami a fejletlen keleti irodalmak irodalomalapítóira emlékeztet — nem alapító persze, hisz ebben a burjánzásban nincs szükség alapításra, de mégis olyanféle irányító, aki a nagy kinövéstervet nézi, s igyekszik kívánatosabb irányba terelni. A kritikus szerinte az, aki körülnéz, s a dolgokat a helyükre teszi. Százévenként egy-egy támad ilyen: Doylen, Johnson, Arnold Matthevv. A huszadik században nyilván önmagát t a r t j a ilyen helyretevőnek. Ez a helyretevés n e m valami abszolút igénnyel, hanem az élő, kifejlődőben levő irodalom érdekében történik. Eliot elfogultságaiban figyelembe kell venni, hogy minek az érdekében elfogult. Azt, hogy ő irodalmi ítéleteivel hogy iparkodott az irodalom k o r mánylapátját kormányozni, jól m u t a t j a két Milton-tanulmány részlete. A kettő közt csak tizenegy év van, s a második mégis azt magyarázza, miért volt szükség az első megírásának idején Milton tekintélyének csökkentésére, s miért és mit lehet most már, a század hátralevő részében mégiscsak tanulni tőle. Ami ebben a kormánylapát-mozgatásban tán meglepő, de tőlem nem idegen, hogy a kárhoztatás és például állítás egyaránt technikai: a nyelvre és verselésre vonatkozik. Azt, hogy Miltont rossz embernek tartja, elöljáróban s mellékesként intézi el. Milton bűne, hogy halott nyelvként írta az angolt, mint egy angolba ültetett latint, az ő nyelve áll minden angol költőé közül a lehető legtávolabb a prózától. Az Erzsébet kori költők közt jellemző tulajdonság a nyelv fényűzése, a nagyotmondás és az elmésség. A tizenhetedik században, a század két nagy költőjében ez a két komplementer tulajdonság szétválik: Milton a nyelv fényűzését, a prózától elrugaszkodó magas beszédet viszi uralomra, Doylen a szellemességet. S ez a disszociáció meglátszik az egész későbbi irodalmon. A huszadik század költői — Eliot — a művelt prózát, a társalgási stílust igyekeznek költészetté nemesíteni, s ezért kell mint rossz példától őrizkednünk Milton nyelvétől, verselésétől. S mi az, ami most, hogy a forradalom eredményeit meghozta, a folytatásában a dikció romlására vezethetne? Megint csak látszólag technikai irányzat. A miltoni versezet zárt szabályai, a mondatszerkezet, az előírttól való távolodás és visszatérés játéka, amely az Elveszett paradicsom verseiben egy nagyobb irodalmi hullámzást ad. Az irodalom efféle technikai választásait, helyes vagy hibás lépéseit fiatalabb koromban én is rendkívül fontosnak tartottam. Első tanulmányomban az Ady-vers verstani vívmányait igyekeztem a költői közhasználat számára megmenteni, s harminc évvel később, betegségem első heteiben, még Shakespeare fordításaira is ezért vállalkoztam. Nem volt-e a magyar nyelv kifejlődésére eget nyitó hatású a klasszikus versforma kipróbálása s a magyar prózáéra Kazinczyék finomkodása és a nyelvújítás fölösleges szógyártása gátló? A Villámfénynél-ben az áttörés feltétele nemcsak a nagy feszültség áttörése volt, de annak a gyermekkoromtól foglalkoztató kérdésnek az eldöntése is, hogy milyen legyen hát a drámai nyelv, hogyan a d j á k meg a verses dráma zenei méltóságát az elszürkült prózájú kortárs színpadok. Ami Eliot-hoz közel hozott: hogy neki is ez volt egyik makacsul, szinte monomániásan visszatérő problémája. Az a mondat, amely visszhangjával s ellenőrzésével tíz év előtti olvasmányomból a legjobban megmaradt bennem, hogy szerinte a prózai színház 16
csak intermezzo lesz a verses színpad történetében. Három versesdrámáját vettem meg s olvastam el, hogy lássam, mint költő milyen m u n k á t tud adni teóriáihoz. Nos, a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja az, ahol ő maga elemzi, bírálja három versesdrámáját, mint a dráma visszaversesítésének három kísérletét, körülbelül arra az eredményre jutva, amire mi is olvasásuk közben, hogy a Murder in the cathedral, ahol a középkori tárgy is segítette a verset (Becket Tamás meggyilkolása), tökéletes megoldásnak tekinthető, míg ahol a társadalmi drámáit igyekszik versbe emelni, ott vagy a dráma vész el, vagy a verset indokló költészet. De amennyire rokonszenves a technikai vívmányoknak ez a méltóságukba helyezése, s irigylésre méltó (épp a mi számunkra, akik irodalmunkkal is a nemzet fennmaradásáért küzdtünk) a cél, melyet nemzedéke elé tűz: egy gazdagabb, nemesebb angol nyelvet hagyni az utódokra, annyira zsákutcának látszik az az út, amelyre nem mint irodalmár, hanem mint gondolkodó terelte írótársait. Egy igazi polgárháború, mondja a cromwelliről, sose érhet véget; azaz azok az ellentmondások, amelyek efféle polgárháborúban kifakadnak, sokkal mélyebben élnek a nemzet jellemében, összetételében, semhogy más néven vissza ne térjenek. Nos, Eliot ebben az örök angol polgárháborúban I. Károly p á r t j á n van, nemcsak mint hithű katolikus, de mint arisztokratikus ízlésreformátor is. Olyanféle ellenzékiséget képvisel a nemzetivé vált puritán angol hagyománnyal szemben, mint Szekfű Gyula Habsburg-párti történetírása a mi kuruc hagyományainkkal, vagy a cseh husziták szimpatikus közszellemével szemben. S abban kétségkívül igaza van, akár a monarchikus történetírónak, neki is, hogy a berögződött elfogultságok megbolygatása sok finomabb színt hozhat ki a réteges rárakódás alól, mintegy a komplementer színét annak, amit egyoldalú nemzeti jellegnek érezhetünk. De aki jobban ismeri az angol irodalmat mint én, úgy hiszem, a katolikus Angliának ezért a feltámasztásáért Eliot-t is megtámadhatná, olyanformán mint mi Szekfű Gyulát a labanc történetírásért. Nem azért, mert a labancok oldalára hajlott, hanem azért, mert történelmünket modern eszközökkel ebbe az elavult labanc—kuruc alternatívába akarta rekeszteni. Ugyanaz'a hiba ez, amibe a századfordulón annyian belekerültek — mert a katolicizmus az európai civilizáció olyan virágzását teremtette meg a középkorban, az európai civilizációt most a katolicizmus feltámasztásával kell megdönteni. Eliot-nak egy másik belémragadt mondata — melyet ebben a gyűjteményében nem találok meg —, hogy az angol ifjúságot a pápai iskolák gyarapítása mentheti meg. Ebben a javaslatban jól tapintható a hiba természete: az egyházi iskolák a maguk idejében igazibb, egységesebb nevelést adhattak, mint a maiak, de az ú j nevelést, harmóniát sokkal bonyolultabb utakon kell kiharcolni, minthogy a papok palástja alá adjuk a fiainkat.
Ramayana és Mahabharata A Ramayana és Mahabharata, melyet Romer Chumber Dutt, egy angol szolgálatban állt hindu fordított le még a múlt században, mint Kanadában élő lányom ajándéka, rég itt virít az Every Man's Library borítékában a polcomon, de csak most mélyedtem el benne alaposabban. Ami a két hindu eposz európai olvasójának azonnal feltűnik: hasonlóságuk a gyerekkorunktól ismert görög eposzokkal. S valóban meglepő, hogy a hindu mondavilág is két epikus költeményben kristályosodott ki — a hinduknak is van egy Illiászuk, a Mahabharata, mely számunkra tán túl sok ütközettől s párvívás, fegyver csörgésétől hangos, s szintén két kivételes gyűlölettől összekapcsolt hős: Karma és Ajam (Hektor és Achilles) áll a középpontjában; s egy 2 Tisza táj
17
Odisszeájuk, a lágyabban hangszerelt Ramayana, mely a száműzött R á m a királyfi vándorlásairól szól, s a női hűség vívódása kerül a középpontjába. Van azonban a szembetűnő hasonlóságnál egy fontosabb is, mely az e p i k a természetébe világít: a hindu eposzok is, mint később a görögök, 4-500 évvel a bennük leírt háborúk u t á n keletkeztek. A R a m a y a n a és Mahabharata az á r j a hódítás után kialakult társadalom háborúi voltak, s időszámítás előtt 1400— 1500 körül zajlottak le, az eposzok pedig 1000 körül alakultak ki, m í g az 1100 körüli trójai háború énekesét már közvetlen a kisázsiai városállamok f é n y k o r a előttre, a 700. év t á j á r a tesszük. A nagy költemények írói mindkét esetben a hagyományként megszépült aranykorba tekintettek vissza, annak az eszményített társadalmát, alakjait idézte gyönyörködő (s tán m á r a jelent is oktató) tekintetük. A két aranykor eltér abban, hogy a hindukét az erény és bölcsesség aranyozta, míg a görög éneket az emberi kiválóság. A két h i n d u eposz elején megismert tökéletes társadalmakban a zavart kavaró bűn egész szűk csatornákon át szivárog be: a Ráma királyfit száműző király szótartásból sebzi meg tulajdon szívét is, s még a száműzetést kényszerítő mostohaanya is szereti mostohafiát, egy szolgáló nő oltja belé a gyanút — s a k u a r v a k közt is csak egyben lesz kérlelhetetlen a Santanu fiak iránti féltékenység, a többiek a k ö telesség pányváján harcolnak a rossz véget ígérő igazságtalan küzdelemben. A görög hősök, de még az isteneik is, tele vannak mindazzal az indulattal, f é l tékenységgel, álnoksággal, melyet Homérosz a maga világában látott; m é r e t ü k , nagyszerűségük, h u m á n igényük, részben életviszonyaik azok, amelyek egy aranykor embereivé teszik őket. Azaz a két a r a n y k o r a kétféle nép természetéhez illőn m u t a t j a be a szépet és kívánatost, de mindegyik a múltként m u t a t j a fel, amit maga is megőrzendőnek tart. A mi k o r u n k n a k az aranykort a jövőben követelő önbizalmától semmi sem áll távolabb, mint az eposzírók k o r á n a k látszólagos konzervativizmusa. Nemrégen írtam le, hogy az irodalomnak az ú j kicsikarásánál is fontosabb feladata az emlékeztetés, az élet folytonosságának biztosítása. Nos, a n a g y eposzok elsősorban emlékeztető művek. S konzervativizmusuk valóban k o n z e r vált is, századokra rögzítette az emberek ízlését, a jóról, szépről, helyesről való fogalmát. S a Ramayana és Mahabharata ebben a tekintetben sokkal h a t a l masabbnak bizonyult a görög eposzoknál. Hisz Szókratész és Platón k r i t i k á j a alig néhány száz évvel keletkezése után m á r a homéroszi eposzok világát szemelte ki célpontjául, míg a közbetoldásokkal, ráköltésekkel óriásivá nőtt R a mayana és Mahabharata 3000 év múltán, még a könyvnyomtatás, sőt a p o n y v a füzetek korában is egész nép olvasmánya maradt, s a lecke, melyet Krisna a d a testvérgyilkos harc előestéjén Arjunának a kötelességről, a Bhagaval Gita néven kiemelt tanító költemény — Gandhi életének is tanítója volt. Nem t u dok példát rá, hogy egy költői mű, akkora társadalmi és politikai változásokon át, mint a görög s a mongol uralom, olyan szellemi forradalmak lezajlásán túl, mint a buddhizmus s az európai szellem behatolása, egy több száz milliós n é p képzeletét ennyire a hatalmában tartotta volna, eszményeit ennyire kifejezte volna. A történelem lassú forgásának, az ázsiai mozdulatlanságnak a jele ez, mely az iparosulás korában oly tragikussá teszi a hindu nép alkalmazkodását az ú j kívánalmakhoz? Vagy azoknak az ideáloknak a varázsát bizonyítja, m e lyek ha nem is olyan festőiek, mint a homéroszi, egyszerűségükben mélyebb összhangban voltak a nép lelkét vonzó vallásokkal s a filozófiák lényegével? Biztos, hogy az újkori civilizáció ú j a t csikaró, kísérletező k o r á n a k sem ártana egy ilyen képzeletükbe, jellemükbe ivódó emlékeztető költemény. D a n t e szűkebb körben ezt a szerepet töltötte be. De Shakespeare, aki az ú j k o r legegye temesebben olvasott költője lett, nagyobb ábrázoló, mint tanító. A tizenkilencedik század irodalmából Tolsztoj ilyen országokat túlnövő igényű. Nem bölcselete, hanem epikája: hiszen a Háború és béke, s még inkább a K a r e n i n a Anna sok százezer példányban nálunk is olvasott halott hősnőjének a g o n d j á n ' a mai fiatalság könnyedén veti túl magát, s Levin istent kereső ú t j á b a n 18
könnyű lelepleznie a racionalisztikus önámítást. Az Aranykorban én is egy ilyenféle eposzt szerettem volna adni. A Balaton menti konferencián az öregedő mester zárkózottságából a diákok lelkébe leheli az igazi szocializmus álm á t : aztán megmutatni, hogy foszlik szét ez az aranykor-álom a következő negyedszázad alatt egy csomó tragikus emberi sorsban, s hogy őrződik meg a baráti kör Benjáminjában, a sok szenvedés tanújában, a jövő számára. A nagy eposzok aranykora, ha eszményítetten is, a múltban volt — míg ez csak az újkori tudományosság hígan optimista aranykora lehet? Nem egészen. Hisz az én szocializmusom éppen azért volt olyan gyanús sokak számára, mert Európa eszményített, beteljesedett m ú l t j a volt az éltetője.
Két film a televízióban A filmfesztiválok, gyenge futballmérkőzések s a műveltségről hamis képet adó vetélkedők közt egy napon két olyan filmet kaptunk a televíziótól, amelyre érdemes lesz visszaemlékezni. Az első: a Kísértetek nyugatnémet filmváltozata, példája lehetne, hogyan kell drámát filmre vinni. Szorosan követi a darabot, a szigorú szerkezetet nem bontja meg a filmszerű részletek kedvéért, még a tűzvészt is a kulisszák mögött hagyja, ugyanakkor mégis levegősebb a színielőadások filmpergetésénél; a szereplők nem hozzák át a díszleteket, a jelenetek a valóság atmoszférájában folynak. Ibsennel kapcsolatban gyakran emlegetik a porosságát. Ezt az írót, aki Joyce ifjúságára olyan nagy hatással tudott lenni, nemcsak a mai fiatal írók kezelik gúnyos elnézéssel; az időnként megkísérelt bemutatók is — mint legutóbb a mi Rosmersholmunk — nem nagy együttérzéssel fogadtatnak. Ibsennek ez az „elavulása" számomra m á r csak azért is tanulságos, mert magyarázatát a d j a az én valószínű elavulásomnak. Ibsen darabjai erkölcsi lázadásokkal, vergődésekkel, katasztrófákkal foglalkoznak — s ez a küzdelem az, amin a nézői így vagy úgy „túlvannak"; ki azért, mert nincs erkölcsi gátlása, ki azért, mert a társadalmi szükség, a konformizmus nem hagy teret az efféle vívódásra. Márpedig az az erkölcsi atmoszféra, amelybe Ibsen helyezte hőseit, már a maga korában is kivételesen komor volt, most pedig megközelíti azt a fokot, ahol az idegenség a cinikusabb néző szemében nevetségessé válik. A tiszteletes úr, aki a hozzá menekülő fiatalasszonyt, akit maga is szeret, visszakényszeríti könnyelmű urához, hogy aztán a férfi haláláig a lábát se tegye be hozzájuk, s akivel az iszákos asztalos olyan svihák módon fogadtatja el keresztényi önfeláldozásként gaztetteit — ez a naiv, örömtipró erény, mely Ibsen korában egy nép gerince volt, ma nem e földre való ostobaság. De nem sokkal jár jobban az anya, a darab igazi hősnője sem, aki vissza hagyja kényszeríteni magát züllött f é r j e mellé, s elviseli, hogy az a szobalányban keresse mulatságát; gyermeküket a házába fogadja, saját fiát, hogy apjában csalódnia ne kelljen, külföldre küldi, s halála után az u r a vagyonát, hogy az emlékét megőrizze, szegények menhelyébe építi bele. Amit Ibsen az asszony tragikumának szánt, hogy saját életörömének a feláldozása után, f é r j e életörömének tömlöcévé lett, beteg fiát pedig hiába részesítené m á r — akár féltestvérének a szeretője vagy férjeként, a gyógyító életöröm cinkos megadásában, a katasztrófát m á r nem kerülheti el. A magát s másokat megkötő erkölcsnek ez a vádbeszéde a mai erkölcs előtt: pórul járt gyávaság, a kísértetek pedig nem a hajdani, gyermekeikben visszatért úr és szobalány, hanem a darab valamennyi szereplője. Ibsen évülésének egy másik oka egykori modernsége lehet, hogy későbbi drámáiban túl sokat engedett be korát izgató társadalmi kérdésekből (nőemancipáció, norvég radikálisok, a konzervatívok harca), a Kísértetekben" a tudomány akkori újdonságából: vérbaj és elmebaj összefüggéséről. Az, hogy 2*
19
Hamlet m i n d j á r t az első képben a p j a szellemével beszél, olyan m e s e s z e r ű e n helyez át egy költött világba, hogy n e m üt m e g b e n n ü n k e t ; az a kis t ö b b e t t u d á s azonban, amivel a mai felvilágosodott néző h a l l g a t h a t j a , a m i t itt az örökölt v é r b a j s a paralysis progressiva összefüggéséről előadnak neki, egy kis kényelmetlen fölényt biztosíthat a számára; hisz n e m valószínű, hogy az örökölt v é r b a j első tünete a felnőttkori paralysis legyen, s L a m m e r m o o r i Lucia látványos megzavarodását is több hittel fogadja el, m i n t itt a szerencsétlen f i ú kórtörténetiró gonddal előadott megőrülését. Az m e g épp képtelenség, h o g y az a p j a „ártatlanságáról" meggyőzött fiú abból a megterheltségből vezesse le b a ját, amelyet a maga i f j ú k o r i mulatságai jelentettek a számára. A felfedezetlen spirochaeta paliida ekkor m é g nyilván nem számított kizárólagos k ó r o k n a k a paralysis létrejöttében. De ha mindez meg is magyarázza, m é r t hideg a mai közönség a P e e r Gyntöt s Nórát kivéve Ibsen legtöbb darabjától, a m a g y a r á z a t nem v á l t o z t a t azon, hogy a Kísértetek k i t ű n ő darab, s Ibsen — h a a mi századunk cégérül állítható írójával, Brechttel f o r d í t j u k szembe — a r á n y t a l a n u l n a g y o b b d r á m a író. Én legalábbis sokkal otthonosabban ültem a televízió előtt, m i n t sok év óta moziban, színházban. Az a tökéletes egyezés szerkezet s a sors c s a p d á j a közt, melyet a m ú l t épít a létéért küzdő emberek köré, m i n t egy m o d e r n Oedipus király, mindent behoz, amit drámán értek, s amit a d r á m á i m b a n m a g a m is megépítettem. S itt egy kínálkozó t a n u l m á n y az írói hatásról. Az összehasonlító irodalomtörténet d r á m á i m elé kikerülhetetlenül oda tenné, m i n t ahogy m á r oda is tette, az Ibsen nevét — m i n t akinek a h a t á s a meglátszik r a j t u k . S ez a hatás soha nem létezett. Első komoly d r á m á m , a B o d n á r n é , szembetűnőn antik hatásra keletkezett, a Villámfénynél végén Oedipus k i r á l y t emlegetik. H a a róla szóló t a n u l m á n y terv m a r a d t is, Ibsennel én k o m o l y a b ban akkor foglalkoztam, amikor drámaírói módszerem m á r kialakult. A h a sonlóság azonban nyilvánvalóan megvan, nemcsak a csapdavető, t ö b b n y i r e négyfelvonásos szerkesztésben, de a darabok erkölcsi töltetében is. A k ü l ö n b ség az, hogy Ibsen az erkölcs ellen lázadt, az én d a r a b j a i m b a n pedig az erkölcs lázadt a kor ellen — ez a százados különbség köztük. A második film, amit érdemes megemlíteni, a Ballada a katonáról. C s u h r a j Balladája méltán ígért ú j korszakot az orosz filmnek. Mint annyi orosz film, ez is a Nagy Honvédő H á b o r ú b a n játszódik, de hogy épp ebben s m i k o r , azt egyetlen jelenetből t u d j u k meg, amikor a vízért f u t ó k a t o n a is beáll a h a d i jelentést hallgató, megrekedt csoportba, amely Rosztov elestét veszi t u d o m á s u l . 1942 nyara tehát, a déli orosz offenzíva nehéz napjai. A t ö r t é n e t is m i n t h a szándékosan kerülné — ami. a h á b o r ú b a n kockán forog —, nincs b e n n e vészjós helyzet, sem a feszültséget feloldó dicsőség; egy katona, aki maga sem t u d j a m á r hogyan, szorultságában két tankot kilőtt, h a t n a p szabadságot kap, h o g y nem messze lakó a n y j á t meglátogassa, lyukas háztetejé$|niegf oltozza, k é t n a p az oda-, két nap a visszautazásra, kettő az otthonlétre. Az odautazást a z o n b a n sok minden akasztja: közlekedési nehézségek, de a m a g a emberi szolidaritása is, amely kötelezettségeket vállal és teljesít — úgyhogy a m i k o r a mezőn dolgozó a n y j a k a r j á b a ér, m á r fordulnia is kell vissza, m e r t hiszen késnie n e m szabad. Egy háborús utazás története tehát a film, melyet az első kép, a h a l o t t fiát hazaváró anya, s u t á n a a bejelentés, hogy a történet az író halott b a r á t j á ról szól, tesz balladává. A k á r m i n megy át az a n y j a felé törtető k a t o n a , azt előrebocsátón tölti meg, külsőséges pátosz nélkül, a halál nemes pátoszával. A katona, hogy tovább jusson, egy tilos szerelvényre kapaszkodik, s egy másik orvutassal, egy lánnyal kerül össze, s közös b a j a i k b a n lesz életében először igazán szerelmes, hogy akit megszeretett, azt a h á b o r ú s zűrzavar végleg leszakassza róla; egy idillt zár a balladába, az élni akaró szív dobog elő a r e ménytelen történetből. Az, hogy a film elején a k é t tankot egy ijedt, megszorult e m b e r lövi ki, aki a vezérőrnagy előtt sem t u d tettéről m i n t hőstettről beszélni, m i n t e g y be20
jelentése, hogy itt a kiválóbb dolgok is emberi méretekre szállíttatnak — a szerző hite a szovjet ember kiválóságáról nem mint kötelező magasztalás, hanem mint az epizódok mélyén megbúvó emberség ragyog elő a műből. A katonával hazaküldött két szappant, a szakasz egyheti vagyonát, a bajtársak csi' k a r j á k ki az őrmesterből; a vadállatnak festett hadnagy, a tilos szerelvény parancsnoka, a két tetten ért fiatalt végül is otthagyja a vonaton, s a zsaroló őrt bünteti meg; a morózus sofőr a maga bőrét kockáztatva elviszi a fiút az anyai házhoz a rossz úton át még a mezőre is. Épp így válik művészi elővigyázat jóvoltából naiv frisseséggé, ami egy sablon filmben szentimentálissá válna. A háború nyersességét nem a robbanások, s főképp nem csak az ellenség képviseli (ahogy a fiatal lány a katonát megpillantva le a k a r j a vetni magát a vonatról, abban benne van sok orosz, s nem orosz fiatalság sorsa), de ez a valóság és keménység a szerző szívében élő emberséglátó elfogódottsággal elfogadható öntvényt alkot. Ez a film is újabb bizonyíték, amit már a némafilm korában láttam, hogy filmre a rövid, részletesen kifejthető történet való, amelyet a rendező úgy bont ki sziromról sziromra, mint a felolvasó Móricz Zsigmond a maga novelláit, ennek kell olyan „emlékezetbe vágó" jelentőséget adni, mint Csuhraj a balladában megrajzolt katona utazásának.
21
PILINSZKY
JÁNOS
Mi és a virágok Mert hűségesek mindhalálig, isteniek egyedül a virágok, egyszóval a növényi lét, velünk szemben, kik jövünk és Világunk száraz keresztjére gyönyörű dísznek elhelyezve, tépett füzérként fölszegezve, mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
Zsoltár Aki több napos éhezés után kenyérre gondol: valódi kenyérre gondol. Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik: valódi gyengédségre vágyik. S aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül: valóban nincsen egyedül.
Parancsoló mód Enni kell. Inni, enni és hányni kell. Ülni és állni kell. Beszélni és hallgatni kell.
megyünk.
Beszélni, sétálni, vizelni, hallgatni, hányni, állni, ülni kell.
Költemény Nem, Nem Nem Nem
föld a szám a betű a mondat
föld. szám. betű. a mondat.
•
Isten az Isten. Virág a virág. Daganat a daganat. Tél a tél. Gyűjtőtábor a körülhatárolt bizonytalan formájú terület.
KISS
ANNA
Átváltozások ATLANTISZ
Délelőtt a fehér üröm erdőnek képzeli magát, gyöngyösök rikoltoznak benne, délután meghasad a föld, küszöbödig feljönnek a hajók, bámészkodnak ablakodnál idegen fajta népek, karaputy, karaputy, így beszélnek. Kinn hagyják fegyvereiket. Eleven fürt bozsog a dinnye fán, toroz a méhkirálynő, menetelnek alatta, pöcsös bálványokat viselnek nyakukban, elpukkannak a gombák, korom dől, fekete a sarkuk, ráolvasnak a gyöngyösökre, ülnek öklükre, mint a sólymok. Béke, mondja az anyafarkas, béke, tisztelegnek a rókák. A föld alatt fortyog az érc, pajzsokat, kardokat dobál ki, hökken az első, felveszi, visszadobja a tűzbe. Ahol kén-száron imbolgott a Nap, víz tör fel, sustorogva fő a fehér üröm, a föld pirosra változik, a föld az ellenséges, elváltoztatja magamagát. A szárnyakon megdermed a viasz, súlyosak, döngetik a hátad, erőnek erejével vergődsz a víz fölé meg vissza. S mintha nem is lettek volna indigókék vitorlák, gyöngyöseid visszatértek házadba. 23
Gyertyaviasz, pecsétviasz, szárnyak vérviasza, ablakodat lepke uralja, Mars a Bak házában időz. Béke, köszönt az anyafarkas, körbejártam a dinnyefákat, éretlen még ott minden, béke, köszöntenek a rókák, belenéznek a gyömbér sörbe. Ablakodat lepke uralja. Álmukban öklön imbolyognak, fel-felkiabálnak a gyöngyösök, írják fejükben a történetet. TUDÁS Megint vörös szobrok a rókák, rád villantják tűfogukat, démonjaikkal társalognak. Körmeid megértek karommá, szárnyaid hátadhoz ragadtak, nyelved madáré, szemed emberé, béke, köszöntenek a rókák, állnak kígyófej-csonton, nem tudnak semmit. Felemelkedsz
a víz fölé, gyöngyösök
tollát forgatja a szél.
A SZÍV Víz pusztái s a liliom pusztái mind a szél birtoka. Szájára teszi ujját, jön elibéd a kardos angyal, források torkába ha nézel, ott kuporog, szeret, nem szeret, tépi tollát, csak rád tekint, s száján az ujja. A liliom olyan virág, ledőlsz a szárakhoz szeretni, szárnyak a szárnyákon letörnek, becsukódik az arany-rózsa Nap, hallik a szél fejti a szirmot, csapkodja tenyerét fölötte. UTÓPIA Kék gyík vezet a városokba, kezedre felkéredzkedik. Itt a kamillamező közepében lovak sörénye képen üt, szerecsenek a kőoszlop előtt, ujjukkal kísérik az írást, minden tudás rajta az oszlopon: b ű n az elevent m e g s z o m o r í t a n i .
Itt a kamillamező közepében fehér város, harangos, fekete kupolákról galambok zúgnák a terekre, propellerek pörögnek a magasban,Paulina, Amália kezdi a sétát, sarkuk alatt csendül a Bádogkálap cégér, Víg Öntőlegény cégér, ma jókedvűek, vigyorog a róka, s a forgalom nagyokosai közt elsurran a kakassál, pékné asszony kiugrik a boltból, cipót vág a tolvaj farához, béke, tisztelegnek a rókák, a koma nem idevalósi. „Gyönyörűm, olyan ez a város, amilyennek mindig is hittük, télen mégiscsak eljövünk, kék-piros szánkón, ahogy mondtad, akkor már nem lesz kamillavirág, nyákig megülünk rókabőrben. Üdvözlöm a madárofcat meg a virágokat, téged igen szeretlek: A. Jártam a bolond barátnémnál, ül hetvenhét kecskebőr tetején — azért annyin, mert morzsa került a feneke alá —, mást sem tesz, mint gondolkodik, füle mögött lúdtoll, fő műve egy világtérkép, a bálnákat is beleírja, a Bádogkalap cégért, tolvaj róka lábanyomát, nem is tudom, hol talált ekkora nagy papírt!" 24
„Uram, ne szüretelnek, Úgy látszik, ide, megéri,
haragudj, hogy ismeretlenül zavarlak, de a papok kamillát kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy hozzád kiabáljanak. nem tudod, hogy megváltódtunk, kapj szamaradra, kocogj el sem lehet téveszteni az utat: mindig a kék gyík után!"
SZÖVETSÉG
Jó lesz már öregnek lenni! Velünk ijesztgetik a gyerekeket, mégis jó lesz. Micsoda ordas vénasszonyok leszünk! így a barátném. Mondom, ha addig élünk, s jegyver által el nem veszünk., neki is lesz egy meggyfája, nekem is lesz egy meggyfám, kiülünk rá, meggyet akasztunk a fülünkre, s ha már nagyon muszáj, varnyúvó.í változunk. Nagy dolgokat fogunk még cselekedni.
SÁRÁNDI
JÓZSEF
Lélekvándorlás 1
3
Nyuszika mellettem él, hallgat, sír, ha bántom, nyúl voltam egykor én is, az előző világon.
Pilláid alatt, ha megmozdulok, magányod, éjed, bennem zokog.
Azóta jócskán elvadultam: ma oroszlán vagyok, s e királyi minőségben nyulakat szaggatok.
Nő vagyok már, s Te vagy a férfi, ki sebzett életét más nemre cseréli.
2 Tombol a megnőtt nyár, parányi vagy benne, fordul a Föld, vált az Ég, s öregszel dühöngve.
Mindig tovább, mindig előre, magunkat új életre ítélve.
Töppeszt irdatlan súly, kicsiséged súlya, fognál halat, madarat, röpülve vagy úszva.
Mindig félve, s mindig bátran, halálelleni lázadásban.
4
25
Látó szem legyél! Köd köd ködlepel Ködnagyapó ünnepel Köd köd -Izödpólya Meggémberedsz alatta
Lobbantsd föl magad! Növeld a lángod! Látó szem legyél! Ne hunyó zsarátnok
Vak koldus a köd Vezesd kézen fogva Tejúton át a Csillagokba
Fohász add meg a szerelmet Uram ami a lélekből is lobbant gyönyört add hogy egyetlen ölelés se zárja végleg a kört add hogy minden teljesülés új vágynák legyen szülője s áradó magomnak termő testében nyíljon jövője
Időtlen nászban Forog a szél Kígyózik kering a tájon Duzzad dagad nyomul előre és surrogva lövell a virágpor-éhes mezőkre Kerít az illatos ölelés Bomlik az erdők kontya A zöld-hajú fák sóvárgó asszonyok ringó csípőkkel párállanák lihegnek Időtlen nászban vonaglik a Föld
Forog égre-tárulkozó virág-népeivel Forog az elegyülő fajok egymásba-oltott mozdulataival lélek-lökődéseivel Teremni vágyó életek vívnak jövendő létükért A teremtés másnemű hadai csapnák egymásra le s a győztes mint mindig az erősebb kan marad
GERÖ
JÁNOS
Kopog a tető Mellettük ritkulnak a város lámpái, a Skoda nem gyorsan, de egyenletes tempóban kergette maga alá a kilométereket. — Most jó? — kérdezte a férfi. Szipogva felelt: — Nagyon jó. Bár soha ne érne véget ez az út. — Akkor nem érnénk a kempinghez, és nem aludhatnánk együtt. — Azt se bánnám! — Ilyen önmegtartóztató lettél? — Ne bánts! Én veled akarok lenni. Minél tovább . . . nem egy éjszaka. Ha lehetne, én nem eresztenélek el soha többé. Már megint többet mondott a kelleténél. Ahelyett, hogy hagyta volna, Imre mondja ki, ú j r a előreszaladt. Pedig lehet, Imre is megnyilatkozik kis idő múlva. De tehet ő arról, ha nem bír taktikázni, ha azonnal felszakad belőle, amit gondol? Imre előtt egyetlen titkos rezdülése sincs. Huszonhárom éves élete nyitott könyv előtte, és azt szeretné, ha mindig az lenne. — Arra gondoltál, ezután mi lesz? — kérdezte Sárvári. Ezen törte a fejét már egész nap: lehet folytatni, szabad újra jelentkezni? Ő nagyon szeretné. De Imre lezárta egyszer az ügyet, nem bűn hát neki ú j r a kezdeni. Még bűnnek se lenne baj, hiszen mi a bűn, ha mindkettőjüknek jó!? Ez nem lehet az. Mi értelme van? — ez a gyötrő kérdés. Ha Imre akarná, akkor titokban, mindenkit kijátszva, ú j r a és ú j r a találkozni kellene. De vajon Imre akarja-e igazán? Valami kedveset kellett volna mondani, de m á r belébújt az ördög, maga se értette, miért kötözködik. — Azt hiszem, te inkább megrémültél, mint megörültél, amikor megismerted a hangomat. Sárvári lelassította a kocsit, és a padkához vezette. Itt döcögött egy darabig, míg végre megállt. — Kisbogár, nem ismerek rád. Te azelőtt soha nem bántottál engem. Megint felcsattant, sértően: — És te, engem? Ha nem adtam volna tudomásodra még elég világosan, most tudd meg: miattad jutottam a diliházba. Nekem se előtted, se utánad nem volt férfi. Pedig a házasságba is te kergettél. De az meg se történt, semmis minden, csak te vagy! Érted? Sárvári elrestellte magát. Nagyjából megsejtette, hogy ilyen áldozatra, ilyen szerelemre ő nem képes. És mégis büszke volt erre a ragaszkodásra. Őszülő, fejjel ilyen fiatal nő szerelmével ki ne büszkélkedne? Magához húzta az asszonyt, szeretgette. Eddig a kormányt kellett markolnia, most talán éppen ezért, mohón szorította magához a régi illatú kedves testet. Ildikó már elfelejtette előbbi sérelmét, két csók között mondta: 27
— Édes, ha most nem találkozunk, nem állok jót magamért. — Vagyis? — Vagyis öngyilkos leszek. — így meggyötörtelek? — Kegyetlenül. — Pedig nem akartam. Te úgyis tudod, hogy én nem a k a r t a m . . . De a z é r t valld be, hónapok óta készültél a velem való találkozásra. Az asszony mély lélegzetet vett a fojtogató levegőből. Szipogva m o n d t a : — Bevallom! Évek óta. Most vették észre, hogy dörögni kezdett az ég. Valami villám előresietett és nem messze tőlük becsapott egy magas fába. Előbb piros lett a világ, azután sárga, majd vakítóan fehér, amit fekete sötétség követett, hatalmas csattanással. Hosszú szünet u t á n Sárvári megkérdezte: — Félsz? Ildikó majdnem kacagva mondta, a csattanás utáni „süketségtől" szinte ordítva: — Veled, édes? Mi bajom történhetne? Legfeljebb ittmaradunk mind a ketten, örökre. tJjra elindította az autót. Az eső csapkodott, de még nem volt igazi nyári zivatar. Még mindig csak a légnyomás nehezen elviselhető, nyomasztó h a t á sáról, s az előbbi „előretolt" villámból lehetett érezni, hogy ítéletidő lesz. — Tudod — mondta Sárvári —, ismerem ezt a készülődést. Én hónapokig latolgattam a lehetőségeket, amikor elindultam hozzád. Karamboloztam, n e m volt szerencsém. Remélem, most szerencsésebb leszek. Babona ide, babona oda, azt tudom, ha együtt vagyunk, a szerencse is mellénk szegődik. Nem valami misztikum vagy idealizmus miatt, egyszerűen a szerelem kényszere miatt. — Édes, ezt százszor meghallgatnám! Ezek szerint nem csak én vágyódtam állandóan utánad, hanem te is. — Miből gondolod, hogy nem kívánkozom vissza hozzád? Ildikó lassan mondta ki a kegyetlen igazságot: — A címemet ismerted. Nem tudhattad, hogy én onnan elköltöztem. Mégse írtál, soha. Nehéz lett volna erre válaszolni. De ember legyen a talpán, aki abban a helyzetben megoldást lel. Ildikónak mégis igaza van. Ha mást nem, a félelmét, kétségbeejtő bizonytalankodását megírhatta volna . . . Egyetlen mentsége akad talán. Az, hogy állapotos asszonyt hagyott Pesten. Még jó, hogy nem tudott a másikról, mert akkor teljesen elveszíti a fejét. Két ilyen egyenértékű asszony egyszerre! Miért választotta ki az élet ilyen kegyetlen próbára? Soha n e m kívánta, soha eszébe nem jutott, legszívesebben menekült volna a félelmetes próba elől. — A címemet ismerted — mondta újra Ildikó. ^ Beletaposott a gázpedálba, és elkeseredve sziszegte: — Megszenvedtem miattad! Pedig a szenvedést nem érdemeltem. Én dolgozni akartam, hinni a magam ideáljaiban. — Megérdemelted! — vágta rá Ildikó. — Megérdemeltem, én? Te mondod ezt nekem, aki azt állítottad, r a j t a m kívül a világ nem létezik? — Igen! És százszor mondom: igen! Azt hiszed, ha megírod, mi az igazság, én szenvedek annyit? Mert nekem nemcsak az elvesztésed fájt, a mód is, ahogyan elhagytál. Egy utolsó kurvát nem hagynak úgy ott, mint te engem. Kegyetlen, kemény mondatok voltak ezek. Alig bírta kimondani: — Kisbogár, kezdek félni tőled. — Tőlem? Inkább az igazságtól! Elhallgattak. Ildikó egyre jobban érezte, rossz úton halad. Nem a k a r t a bántani Imrét, és minduntalan észbe kapott: nem, ezt nem szabad tenni! Miért 28
szakadt fel hát belőle gátlástalanul a mondanivaló? A sokéves sérelemért így akart jóvátételt venni? ö , jóvátételt Imrén! Éveket adna oda gondolkodás nélkül az életéből, ha tudná, hogy ezzel meghosszabbíthatja az együttlétüket. Egy éjszakáért felajánlaná talán az egész életét, mint az operairodalom romantikus hősei. És szégyen helyett büszke rá, hogy Imrét ilyen kegyetlenül szereti. Most m á r komolyabban csapkodott körülöttük a villám. Az eső ugyancsak rákezdett, a reflektorfényben látni lehetett, milyen erővel veri az utat. A kocsi teteje is kopogott, mintha borsót öntenének rá. A villámok pontosan kiválasztották a helyet, az út jobb és bal oldalán, szabályos ismétlődéssel villantak fel. Óriásit csattant néha, és a dörejt még a motor meg a kerekek hangja se volt képes elnyomnii — Fekete-kisbogár! — mondta Imre. — Mindjárt odaérünk, ne félj! — Viharos volt a szerelmünk először, úgy látszik, a folytatás se lesz más. Sárvári egy pillanatra elengedte a kormányt egyik kezével, és az asszony térdét megsimogatta. — Bevallom neked, mindig csodáltam benned ezt a talpraesettséget. Mindenre azonnal felelni tudsz. Melletted majdnemhogy kisfiúnak érzem magam, pedig hozzám képest te vagy a gyerek. — Mást nem csodáltál? — mondta Ildikó szemtelenül. — De igen. Mást is! Megkönnyebbülve felkacagtak, egyszerre, mint akik értik egymás gondolatát. Az imént támadt feszültség elmúlt, még a vihar sem zavarta kedélyüket. Sárvári visszahúzta kezét az asszony térdéről. A patkókanyarhoz értek, vigyázni kellett, nehogy megcsússzon a síkos úton az autó. A fák ázott, dús lombján csillogott a reflektor fénye, és szálanként látni lehetett az esőt. Szemben egyetlen autó jött, csak ők törték szét az éjszaka sötétjét. Sárvárinak az jutott erről eszébe, hogy ilyen rettenetes időben vajon ott találják-e a gondnokot, aki kollégái szerint csak busás borravaló fejében szokott szobát adni. J á r t m á r erre nemegyszer, de ezt a kempinget nem ismerte. Megmagyarázták ugyan, hol kell letérni a főútról, mégis attól tartott, eltéveszti a helyet. És hiába meresztgette a szemét, úgy tűnt, az aggodalma nem véletlen, nem leli meg a bejárót. Most Ildikó simogatta meg a tarkóját. Ez jólesett. De már nem nagyon tudott vele törődni, mert minden idegszálával a kemping bejáratát kereste: — Kisbogár, figyelj! Állítólag a vasúton túl van egy magas épület, azután. Ildikó felkacagott. — Tudod, milyen disznóság jutott eszembe? Lelassított, közben mondta: — Disznóság, neked? Az hihetetlen! — Pedig igaz. — Akkor ki vele! Te szoktad hirdetni: ha kimondjuk, megkönnyebbülünk. — S z ó v a l . . . De kinevetsz . . . — Ugyan! — Egyik kolléganőmtől hallottam, hogy így, kocsiban. Érted? Most meg én, veled. A kocsi futását még jobban lelassította, de ezt szinte szégyellte most, ebben a helyzetben. — Kisbogár, mi nem maradunk b e n t . . . m i . . . Ildikó félbeszakította: — Tudom, te józan őrült. Csak eszembe jutott, nem érted? Megkönnyebbülve felsóhajtott: — Elég nehéz téged követni. — Mi v a n ebben nehéz? Még ennek is örülök. És, ha hiszed, ha nem, én soha nem ítéltem el Polyáknét. Inkább irigyeltem. Mert mindig arra gondoltam, mi lenne, ha egyszer te vinnél el, úgy, autózni. Pedig még azt se tudtam, 29
hogy kocsid van. Képzeld el, miért jutott, ez e s z e m b e ? . . . Na, képzeld, én kérem, és még akkor se szégyellem magam! Elérték azt a bizonyos magas épületet. Egy villám fényénél teljes s á r g a ságában elibük pompázott. Elsőnek Ildikó kiáltott fel: — Te, ez lesz az! Üjra lelassított, és megtalálta a bejáratot. Sóderral lehintett út volt, alul hiányzott a kő. A Skoda elég nehezen kapaszkodott meg benne, a f a r á t idegesen ide-oda dobálta. Fenyőfák között haladtak, vigyázni kellett, m e r t egyetlen kocsinyomszélességben volt csak a sóder, ha arról lecsúsznak, m e n t h e t e t lenül ittragadnak. Megpillantották az első faházat, de embereket ném láttak. Már szinte cammogva haladtak, első sebességben, akkor véget ért a sóderes út is. Itt kénytelen-kelletlen megálltak. — Mi történt? — kérdezte Ildikó. — Tovább nem mehetünk. Még tíz méter, és traktor se húzza ki ezt a dögöt. Lejt és agyag! Képzeld el! A sódernak meg vége. — És most mi lesz? — Elmegyek, megkeresem a gondnokot. Te addig itt maradsz. — Ebben a zuhogó esőben? Pacallá ázol! — Jobbat tudsz? Ildikó átölelte a vállát: — Várjunk, m a j d elmúlik az eső. — Ha reggelig esik? Az asszony csendesen, természetesen mondta: — Nem lehet ezt az ülést lehajtani? Idegesen felelt: — Lehetne, de én nem akarom. Főleg itt, az út közepén. Képzeld el! — Ki jönne ide, ebben az esőben? — És ha mégis, mint mi? — ö k talán ugyanezért! Szemrehányást nem tehetnének! Alighanem a motor hangját hallották meg a távolban. Mindenesetre v a lami fény lobbant előttük, a messzi, hívogató bizonytalanságban. — Maradj! — mondta határozottan. Kiszállt a kocsiból, és az o r k á n k a b á t ját magára terítette. Valamit használt az eső ellen, a f e j e legalábbis n e m ázott. Annál inkább a zakója alja és a nadrágja, deréktői lefelé. A cipője is megtelt néhány lépés után, és a nadrágja szára súlyos lett pillanatok alatt. Nagyon hosszúnak t ű n t az ú t a fény forrásáig, pedig százméternyit, h a kellett haladni. Ott valami tó partján, rossz fabódé eresze alól világított zseblámpájával egy férfi. A bódénál most villanyfény is gyúlt, és a hirtelen f e l lobbant fénynél nem volt nehéz megismerni a vénembert, aki integetett. — Ilyen időben? — mondta szinte felháborodva, amiért most vendégeket kapott. — Én rendeltem az esőt? — vágott vissza Sárvári dühösen. Az öreg nem zavartatta magát. Még mindig felsőbbrendűsége t u d a t á b a n faggatózott: — Maguk jöttek a kocsival? Dühösen vágta rá: — Egész az út. végéig, mert nem akartunk elsüllyedni. — Személyi igazolványt! — Az enyém itt van, a hölgyét majd hozom. — Gondolom, az igazolvány mellé a hölgyet is! — mondta az öreg. Ezen m á r bosszankodni se lehetett, kesernyésen felnevetett: — Ha m á r idáig elvergődtünk. Az öreg sokatmondóan legyintett: — Hogy ne ázzanak sokat, itt van mellettünk az a faház. Az igazolványt meg a pénzt adja ide előre — hatvan forint —, én meg adom a kulcsot m e g ezt a világítóeszközt, azután azt csinálnak, amit akarnak. 30
Könnyebben ment, mint gondolta. A fene se törődött m á r az esővel. Odaadott egy százast a vénembernek, átvette a kulcsot és a felajánlott zseblámpát. Gyorsan cuppogott vissza átázott cipőjében a szakadó esőben. Eltévedni nem lehetett, m e r t a szélességjelző lámpa világított a Skodán, és a fenyőfák is mereven álltak kétoldalt az út mentén. Ildikó m á r a közeledtére kinyitotta az ajtót. — Van helyünk — újságolta boldogan, mielőtt Ildikó még kérdezhetett volna. Az asszony boldogan elmosolyodott, és összecsukható, modern kis esernyőt vett elő az ülés mellől. Levette a cipőjét és a harisnyáját is, mint aki pontosan tudja, mi v á r r á odakint, a szakadó esőben. A levett holmikat beletette valami nylonszatyorba, azt szorongatta másik kezében, indulásra várva. Nem először van ilyen helyen — hasított a rémület Sárváriba. Ettől olyan görcs állt bele hirtelen, hogy az ajtókat alig bírta bezárni. — Kisbogár, mintha ismernéd a járást — dadogta félszegen. — Ne h a r a gudj, m á r megbántam, ahogy kimondtam, de mégis. Te tudod, hová kell menni! Ildikó megállt előtte, még az esernyőt is félrehúzta a feje felől, úgy nézett rá a sötétben. Szakadt rá az eső, de ő észre se vette, miközben fájdalmasan szakadt fel belőle: — Mert veled ide eljöttem, azt hiszed, mással is?! Hogyan juthattál ide, miféle nőkkel találkoztál közben? Most kellett volna valamit mondani. De nem jött szó a szájára, szégyenkezve hallgatott. Nagyon restellte magát, belekarolt az asszonyba, és az esernyője alá b ú j t az eső elől, mintha a lelkiismerete elől menekülne. Ildikót úgy érintette minden mondat, mintha leköpték volna. Lehetséges ez? Imre komolyan gondolja, hogy mással is, bárkivel? . . . Hiszen még a férjével se szívesen, soha! Hát még idegennel! Évekig erre a napra várt, mint hajótörött a feltűnő mentőkre! Cuppogott a sár a talpuk alatt, azt hallgatták. Majd a faház tornácán Ildikó megszólalt: — Azért gyanúsítasz, mert veled nekivágnék a vakvilágnak, mezítláb? Tudod, milyen aljas vagy, mennyire visszaélsz a bizalmammal? Sárvári döbbenten dadogta: — Ildikó, ezt nekem mondod? Az asszony azonnal vágta r á : — Kinek mondjam? Veled akartam m á r évek óta ilyen helyre eljönni. Ha tudni akarod, készültem rá, még a hely se volt ismeretlen, még ezt is elképzeltem. Ilyen szép erdőbe kívántam magunkat. Legfeljebb ez a nyomorult eső ért váratlanul. És amikor kicsit boldog lehetnék ezer nap várakozás után, te gyalázkodással kezded? Magához szorította az asszonyt. Nem engedte, hogy kiszabadítsa magát. Bőrének illatát ú j r a érezte, és vastag fekete h a j a ropogását is. Olyan volt minden, mint régen. Még az esőverés sem ismeretlen. Az erdőből jövet egyszer ugyanígy tönkreáztak. Akkor Ildikónál szárítkoztak meg, pontosabban egy pléd alatt, anyaszült meztelen, mert még az alsóneműjük is csuromvíz lett. Micsoda gyönyörűség volt ez akkor, micsoda boldogság! Csak még egyszer érezné azt a csodálatos érzést. A vénember a fabódé előtti tornácon topogott egy másik zseblámpával. Nem értette, mi leli a vendégeket, miért késlekednek. Átkiáltott: — Nem t u d j á k kinyitni? Vagy a kulcsot vesztették el? A külső beavatkozás észhez térítette őket. Sárvári felkattintotta a zseblámpát megint, és gyorsan megnyitotta az ajtót. Belül villanykapcsoló volt, hamar meglelték. De azt is, hogy az ablakról hiányzott a függöny, és az látott be, aki akart. Ezért a villanyról azonnal lemondtak. Az ággyal se lehetett dicsekedni: két gyenge, koszos kempingágy nyújtózkodott egymás mellett, kockás terítővel letakarva. Ildikó a plédeket gyanús érdeklődéssel felhajtotta, 31
azután a táskáját a pléhből készült parányi asztalra helyezte. Mindezek u t á n körülnézett a nyomorúságos szobában, és újra eloltotta a villanyt. — Édes, hadd szorítsalak végre úgy, hogy senki nem zavarhat. Lesegítette Imréről a zakót, mint valami beteg emberről, azután gyorsan ledobta saját felső ruháját. Egy perc alatt megfeledkezett az egész világról, nem tudta, hol vannak, csak a régen áhított f é r f i közelségét érezte. Á t f o n t a a nyakát, és csókolta boldog nekifeledkezéssel. A szél most átzúgott a fenyves között, m a j d hirtelen az ég nagyot csattant. Az imént még kissé gyérebben hulló esőt vad zápor váltotta fel. Kísérteties vadsággal a hullámos, színes műanyagból készült tetőn úgy dörömbölt a víz, mintha ideges emberek vernék mérgesen a taktust. Az asszony mindebből nem vett észre semmit. Állt egyenesen, lihegve szorította magához emberét olyan görcsösen, mintha attól félne, hogy azonnal elveszíti. Semmi fáradtságot nem érzett, semmi nyomasztót — mint évek óta már oly sokszor —, ellenkezőleg, vidám felszabadulást, megmagyarázhatatlan boldog könnyebbséget. Nehéz volt megérteni ezt, hiszen az imént még m a j d nemhogy árulással vádolta a másikat. Mi lehet az oka ennek a csaknem hisztérikus viselkedésnek? Ennyire elvesztette volna a fejét, hogy m á r n e m t u d j a megkülönböztetni a boldogságot a reménytelenségtől? Reménytelenség? Amikor végre itt vannak együtt? Áldassék a sors, hogy így sikerült! Most bezárkózva, elhatárolva a külvilágtól, Sárvári is felengedett. Örült a k a r j á b a n tartott fiatal nőnek, de ugyanakkor érezte, hogy valami behozhatatlan távolság van közöttük. Nem az évek, hiszen azok eltűnnek az idő m ú l á sával. Kínzóbb gondolat kerülgette: csaknem bizonyosan rájött, hogy a szeretet nagysága különbözik náluk. És még nem is tehet róla. Ildikó, h a szabad, f ü g getlen párt kap maga mellé, szállni tud vele, mint valami rakéta a bolygók között. Száguld, és szeretetet, kedvességet szór szét, ahol megfordul. Az ő érzései viszont már apadóban vannak. Feleség, gyerek mind a szeretetét koptatták. Azoktól nem veheti vissza, még ha a k a r n á sem. De nem is a k a r j a , ö r ü l , amiért itt van, örül még annak is, hogy kopog a zápor a tetőn, és ők k e t t e n vannak. Sokat kapott az élettől, meglehet többet, mint megérdemelt. Talán vannak, akik a boldogságból se bírnak el többet a szokásosnál. O mindenesetre úgy érzi, hogy kiugrik a szíve a helyéből, és nem bírja tovább. Nem irigységből gondolja, csak úgy általában: jó lenne még egyszer olyan fiatalnak lenni, mint Ildikó. Akkor mindent elbírna. Bár meglehet, er is csak áltatás. Az asszony megérezte, mi játszódik le a férfiban. Elengedte egy pillanatra, -és most ő villantotta fel a zseblámpát. De n e m vett észre semmi különöset az arcán. Ahol a fénysugár előrevetődött, ott megnyomkodta a vassodronyos ágyat. A rugók erre keservesen felsírtak, mintha nyugalmuk háborgatói ellen panaszkodnának. — Édes, hallod! Ezek még hangosabban tiltakoznak, szinte ijesztgetnek, mint a tető dörömbölése. A természet nem vett minket a kegyeibe. Hallotta, de nem törődött vele. Mit számít mindez, amikor végre itt t a r t j a .a karjában az asszonyt. Most nem kell hazudni magának se: nagyon v á r t a ezt a percet. Ildikónak megmondja azonnal, hiszen úgyis tudja, mennyire áhítozik •érte. Az életben kevés ilyen óra akad, de ezek örökre szólnak. Mitől érzi meg az ember csalhatatlanul? — Fekete-kisbogár, itt vagyok! — mondta szaggatottan. — Csak a tied vagyok. Ildikó alig hallhatóan suttogta: — Imre, ne engedj el még. Azt akarom, hogy sokáig éljen ez a mozdulat az emlékemben. — Az örökkévalóságig! .32
Mégis elengedte az asszonyt, és a sötétben egy széles mozdulattal végigsöpört az asztalkán. Abban a pillanatban a nagy kézitáska hangos csörömpöléssel hullott alá. Ildikó pedig ösztönösen gyújtotta fel a villanyt. — A baba! — kiáltotta. — A kislányomnak vettem, ma van a születésnapja ! Mindketten zavartan kaptak oda. A szép, szőke hajas baba egyik lába kettéhasadt a zuhanástól. — Majdnem tönkrement — mondta Ildikó, és el akarta venni. De a férfi magához szorította, nem engedte el. Hiába akarta Ildikó megszemlélni a törött babát, Imre nem hagyta. Az arca egész sápadt lett, amint ide-oda húzgálták a babát. — Mi bajod? — kérdezte Ildikó hátrább lépve. — Nem történt olyan nagy baj, nem kell tragikusan venni. Hagyjad, hadd nézzem! Hosszú csend után szólalt meg. A tetőn kopogott a szakadó eső, alig lehet e t t érteni, mit mond: — A fiam ezért akart t e l e f o n á l n i . . . Ildikó értetlenül kérdezte: — Ki telefonált? — A fiam! Azt hittem, ő jelentkezik, amikor te hívtál. Neki is ma van a születésnapja. És vár. Ne haragudj, csak most jutott eszembe, de v á r . . . otthon . . . Érted? . . . Én meg itt! Ildikó kikapta a kezéből a babát, és hisztérikus kiáltással az arcához csapta. — Ez kell neked, ezt érdemled! Te gyáva, senki! — Aztán lerogyott a kempingágy szélére, ott zokogott, s szaggatottan törtek fel belőle a mondatok: — Menj haza! Vidd a babát is! Ajándékba! Kit szerettem én évekig, kit szerettem!? — Engem, kisbogár — kapaszkodott a mondatba. — Én az életemet adtam volna érted! — De engem várnak! — Ez a tragédia, ez a szörnyűség — mondta az asszony, és zokogott az ócska vaságy szélén, megállíthatatlanul. Az eső pedig kopogott a tetőn, érzéketlenül, e g y h a n g ú a n . . .
3 Tiszatáj
33
LÁSZLÖFFYALADÁR
Hol én, hol idegen Itt tudok legjobban, lehajtott fejjel ott lenni ahol az erő s az értelem egyszerre AZ. Valaki azt panaszolta, hogy soha senki nem lehet AZ! Én is idegen vagyok magamtól mikor megértek,, mikor éppen értem ezt az egészet s gondolok valamit, amit fel is lehet írni. De itt. Lehajtott fejjel. Nem akarok tudni semmiről már, ami árnyékot borít ezekre a gondolatokra. Ne kérdezze semmilyen kételkedő, hogy nem létező szavaimat mikor egészítem ki a semmi pontos olvasata szerint. Tudom én mi történik. Ez alatt a lapom alatt se megtanulni se elfelejteni nem lehet semmit. Olyan egyszerű: inkább bármitől szakadhatok el, mint a könyvtáramtól, inkább bármitől, mint a szülőföldemtől, inkább bármitől, mint a temetőimtől, inkább bármitől, mint önmagamtól. Itt tudok legjobban, lehajtott fejjel mindenütt lenni. Hol én, hol idegen — s dolgozunk mindahányan.
Levelek Írják, jönnek-mennek Rodostó szomorú levelei, a szél kihordja, éppen azt nézem ezen az elázott tenyérnyi sárgán, hogy kinek a keze nyoma van rajta, olvashatatlan aláírás, pontatlan dátum,
valaki csak képzeli, hogy neki szól. Szeretnék levelet kapni, én, ismeretlen ősz. Évente kimegyek a kapuba. Évente megrázom a fákat. Valahol valaminek el kell hervadni hozzá, akkor majd megérkezik.
A hang Kísértet-éles csillagos éjszakákon átfut egy hang a suttogások álló aranyán. Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok s megmondom, kik vagytok. Mutassátok meg a költőket, akiket tiszteltek, s megmondom, kik voltatok. Nagyapáink szikár alakját látom, elviselhetetlennek tűnő korokban mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre. Mutassátok megvédtek,
meg a költőket, akiket s megmondom, kik lesztek.
Apáczai enciklopédiája Milyen öreg fiatal beszél innen hozzám: „A fák olyan gyökeres állatok..." Hogy kínlódtak ezek ott, hiszem hogy más nyelven is, a terminológia előtti alkonyatban! Aztán jött az ész estéje, a szelíd lámpafényben a felfokozott képességek diadalai: a megfogalmazások. „A tűz, mely a föld, víz és a levegőég s egyéb testek menedékiben lesz, a legvékonyabb részeknek gyülekezete ..." De mit ér tudni egy kor teljes tudását, ha nem az igazi, az érvényes már! De milyen öreg fiatalok beszélnek hozzánk
odaátról! Néha úgy érzem magam hiányozni egy másik korból és itt is fölösleges lehetek? Gyűjtjük tovább a mindent. A mindent jelen időben, a mindent múlt időben, a mindent minden időben.
TÉGLÁSYIMRE
Antik témákra ANYÁM PÉNELOPÉ a csönd bibéjén ülsz kifordult szemmel arcomat száradt öledre átszőnéd átfonnád tengerkék erekkel vörös színű sássál átszőnél átfonnál kígyóval hajszállal napközben megszőnél éjjel kibogoznál napközben megszülnél éjjel csak megölnél
vonnád
csontjaimat kiraknád kiábrázolt képnek palotád falára húrom belem bőröm kötöznéd hárfára vagyok-e sarokba támasztott vagyok-e királyfi békabőrbe varrva
Téglásy I m r e m . éves magyar—latin iratban először jelennek meg írásai. 36
balta
szakos egyetemi hallgató Szegeden; irodalmi folyó-
A GÚZSBA KÖTÖTT TÉLEMAKHOSZ húsz éve mióta apámnak pajzsából a kérők kilöktek lebegő szálakkal hálót sző rám az ősz vizek kemény ingét fagyasztja rám a tél darázs ha reámszáll körüljár testében két éles kés villog mégse tud engemet kiszabadítani sirályok hajóknál zenebonáskodnak szelek csődörei tetőket rugdosnák mégse tudnak engemet kiszabadítani mégis ha ráfeszít kínjaim kövére ezüstös húrokkal ezüstös kötéllel félájult perceim hangokká oldanák
t
Ó HYMEN Ó HYMENAIOS az szabadon száladó szarvast vas dönti le vér veresíti be szép hasaálját farkasokat villámfogú éhség hajt a karámhoz a csapdagerendához kötözött bocihoz sasmadarat keselyűt sólymot verebekkel csalnak az égből ennek a nőnek nyúlj csak a combja közé az iszamos nyálkás halakat a kopoltyúrésbe meresztett vad darazsák hártyáját csöpp szirupos must ó hymen ó vas dönti le vér veresíti be szép hasaalját
SZEPESI
ATTILA
Rovásírás FAGGATODZÓ álmaim szárnyatlan madara kés öblökbe hajlatokba korom pereg hol vannak a kilőtt szemű házak mezők citeraszavában a fölégett hátráló hazám emlékei
kopjafák
IDEGEN VÁROS akárha itt születtem volna makacs száműzött folyton visszatérő a körutak harangszavában állok: fagylalt-óra sör-óra kávé-óra égetett szeszekkel alkonyodik CALIGULA szabad vagyok tehetős démon csak ne történjék semmi másképp csak ne történjék semmi másutt csak ne történjék semmi másnak gazdagodjatok hű fogalmaim MOZDULÓ a málnakert a pincemély csíra a feledés magzatvizében áldassék áldozatibárány-korom homlokomon vágott seb az ifjúság JELENLÉT az égő autók fénye idelátszik testek máglyáinak lobogó füstje mintha Pedró Mester bábszínházában rézsisakban borosan és mezítláb Don Quijote a képernyő előtt FOLYOSÓK Végtelen folyosók Ajtónként újabb
Tovább tünemények
ülnék
Kávégőz írógép Tovább Itt pecsételnek Ott tárgyalnak Itt feloldoznak Ott elítélnek Hosszú sikált és villanyfényes folyosók DÉL gyökértemplom koponyákatedrális összezárt fogak gyöngysora nyisd ki egyszál tollal egyszál késsel BETLEHEM tudákos betlehemi kép a kertek szöges csizmák fényében állnak a jászolban a tejszagú ebek József tornyot rak gyufásdobozokból Mária pontosan szedi a pirulákat
HÉRA
ZOLTÁN
Volt egek harangjai Ti, hát mégis csak ti, hars szózatok, nagy hangzatok elporladt déli szók, elhamvadt angeluszok. Ha föld nyűgöz, ha ég kötöz, kedv-pernyén, idő hamuján, hús odván, vér katlanán érzem, mégis, mégis ti — kik álmok kertjére törtetek, koponyapajtán dörömböltetek, vérem márványán vertetek, üszők rétjére hágtatok, vüágtornyokként toriadtatok, örömfalakként omoltatok, zengés hegyén, vas lépcsején göncölként gurultatok, böjtök torán, virág haván,
nap útján, sugár fonalán fürtté verődve ringtatok, üllők ágyára hulltatok, pöröly szerelme, forrtatok, kik törtetek, szóródtatok, kőmagok, magzottatök, koporsón kopogtattatok, éjek vermein dúltatok, kínra kínban kongtatok, égő sövényre rúgtattatok, lángokon országoltatok — ha ég lever, ha föld tüzel, érzem, igazak ti voltatok, túl imán, isten hónán, hit odván, vigasz pariagán, ott, ott az erek atlaszán — valamit ti tudtatok, valamit ti mondtatok. 39
Maga magában Túl negyven kartácson, rácson, innen a végső iramodáson, dúlt, csitult, kezdő és kitanult, vádol, vallat maga maga
szembesít, és kivall, magától, magában,
kicsikar,
a maga ügyésze, maga foglya, maga magának kaloda, vár, maga magának palást és pallos, túl hiten, ferde hiten — a semmit vezénylő ürességen, átível, áttör, megáraszt, apaszt, a maga vizein, hegyeiben, a maga folyója, maga szirtje, maga magának ösvény és örvény, túl kegyen és kegyvesztésen, a kivívott kiűzetésben, elhallgat, kiáll, irgalmaz, lecsap, a maga pusztáin, erdeiben, a maga istápja, maga kánja, maga magának pernye és szirom, túl mindenen, s mindenen innen, verdesve meggyötörten, mintha lehetett volna szebben, kiszállva arany örömben, mintha lehetne gyönyörűen, szava szarvasa, szava vadásza — maga magának agancs és villám.
ÖUwiöl
éve liaLt meg cAdg
¿Aidre
Csinszka - Adyról Az irodalomtörténet pontosan megőrzi, ami időben és életadatban fontos volt Ady körül. Nekem másmilyen beszélnivalóim vannak róla. Milyennek képzeltem? Hogyan élt bennem az alatt a négy év alatt, amikor, mint iskolás leányt feléje sodort az élet kíváncsisága? Milyennek láttam, mikor ez a gyerekes kíváncsiság szeretetemen, részvétemen, elszántságomon és magányosságomon keresztül végre elém állította élő valóságban Ady Endrét? Mi maradt meg bennem a négy esztendő együtt leélt, egymást támogató, halálos harcából? Az életből, amit vállaltam mellette? Keserves szép pillanataiból mulandóságunknak ?
Megpróbáltam végigjárni még egyszer az utat, amit együtt jártunk, ismeretlen ismeretségünk levelező romantikájától a találkozásig. Álomtól a valóságig. Valóságtól a halálig. 41
Először egy fényképen láttam meg az arcát, és megszerettem. Mikor évek múlva, gyerekes fintorok, váradi lelumpoltság s egy kiszámíthatatlanul váltakozó idegrendszer torz megszenvedettségében előttem ült, talán még jobban szerettem. Részvéttel, becsületesen, őszinte segítő szándékkal. Ez a szeretet és ez a részvét soha nem változott meg bennem iránta. A segítés vágya sem múlott el, csak csődöt mondott. Elvesztettem élő, meleg, változó arcát. Az a r cot, melyen jóság és rosszaság, hit és tagadás, mámor és kétségbeesett józanság váltakozott. Fényképek, emlékezések, legendák maradtak róla. A verseiben él, de látni, megsimogatni, kézzel, szívvel, szolgálni apró botlásai és nagy zuhanásai percében soha, soha nem fogom többet. Izzó elszántságával az ifjúságnak szédültem eléje. A tűz, amit belőlem kiváltott, olyan erejű volt, hogy u t á n a — ameddig élek — mindég fázom és fázni fogok. 1911-ben, Svájcban, Lutryben, a Genfi-tó p a r t j á n egy leányinternátusban éltem. Tizenhat éves, egyetlen kislány. Apám Pesten élt, szép fiatal a n y á m a t elvesztettem, amikor megszülettem. Tizedik évemig nagyanyám nevelt Erdélyben, apám csúcsai birtokán. Tizedik évemben Pestre hoztak az Erzsébet nőiskolába, hol is hat évig kínlódtam a tehetséges rossz tanulók, a s a j á t törvényeiket élő lázadón érzékenyek életét. Az Erzsébet nőiskolából kerültem Svájcba. Adynak a nevét ismertem m á r . Évek előtt, az Erzsébet nőiskolában hallottam először beszélni róla. Amikor a Ferenc József-díjat kapta, a Vigadóban tartott Ady-estre néhány tanítójelölt nagylány is elment. Ezek a kedves, okoskodó prepák szerettek engem, b a r á t koztak velem, és akkor meséltek arról, amit láttak és ami mély benyomást hagyott bennük. Észrevették Ady sötét tüzű szemét, sápadt, megkínzott arcát, érzéki száját. Volt, aki anyás részvétet érzett iránta, volt, aki őrültnek hitte, de akadt olyan is, aki rosszhiszemű komédiást látott benne. Akkor, a gondosan titkolt, iskolákban üldözött folyóiratot is kezembe adták egy pillanatra. A Nyugat Ady-számát. Ott láttam először gyönyörű, fiatal fejét, amint öklére támaszkodva belebúsul a világba. Télen, a svájci hegyek között, sportos k i r á n dulásán az intézetnek, együtt ültem egy kalandos kedvű magyar fiúval, és megint elém villant Ady neve. „Kedves Ady Endre! Itt a Francia-Svájcban, egy lánypensionatban, ezen a szomorú őszi délutánon kezembe került a maga arcképe, és erősen elszomorított. Bocsásson meg, de borzasztó elgondolnom, hogy maga, a m a t a l á n egyetlen élő magyar zseni, ilyen fiatalon, ilyen betegen,. ilyen kiélten néz a világba. Nem tudom, létezik-e s ha létezik.: jó-e Magához a Maga Léda asszonya, de kérve kérem vigyázzon magára. — Tizenhat éves vagyok, ezért kérem baráti elnézését, mikor ezt a két, titokban őrzött verspróbálkozásomat küldöm szíves bírálása végett. B á r itten, kint a franciák között, példátlan, hogy Rostand, vagy más híres ember, egy asszony írását figyelmen kívül h a g y j a s számomra igaz ü n n e p lenne a levele, elkészültem a magyar művészek udvariatlan lustaságára s n e m számítok a válaszára." P á r udvarias zárószó, a cím és a név. Még egyszer átolvastam a levelemet, lutryi kis pensionnaire, aki a k k o r voltam. Tizenhat éves, anyátlan, félárva, egyetlen és magányos kislány. Szobaáristomot kaptam éppen, mert magyarul beszéltem egy másik m a g y a r lánynyal, és a büntetés b ű n b á n a t a a pár n a p j a birtokomba jutott Ady-könyvet adta kezembe. Felvágtam a Szeretném, ha szeretnének kötetet, és a Prológusnál fejbe vágott soha nem hallott ereje a távoli kürtszónak:
42
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek ...
Mit éreztem, bizonyítja mindaz, ami történt. Sorsszerűen íródott a levél. Lélekben, vágyban elindultam az ismeretlen Ady felé. Ügy, mint az álomban. Vonzott a magasság, szédített a mélység, és nekem ugranom kellett. Mindaddig nem sokat t u d t a m Adyról, de életem különböző véletlenei m á r elém villantották sűrűn vitatott jelentőségét. A svájci hegyek között, fehér varázsán a téli díszleteknek, szánkón, a behavazott kis svájci templom előtt ragyogóan kék téli ég alatt, jól-rosszul idéződött egy-két ismert verssora. Végre fél év múltán, barátnőm és sorstársam — Markősy Böske — hazakerült az intézetből, és részvevő barátsága cukrot küldött nekem. A sok cukor közé ügyesen becsempészte Ady két kötetét is. A Vér és Aranyt és a Szeretném, ha szeretnéneket, az ú j életre támadt magyar irodalmi élet két akkori nagy szenzációját. Mellékelten k a p t a m — a könyvek egyetlen szuggesztív illusztrációjaként — a könyöklő, jól ismert Ady-fényképet is. Ezt a képet láttam m á r egyszer, tiltott folyóiratában az Erzsébet nőiskolái • prepáknak. Jellemző akkori magamra, hogy a könyvek hetekig felvágatlanul hevertek az intézeti leányszoba asztalán, de a költő képe keskeny, kis aranykeretet kapott. Miért? — ezt akkor magam sem tudtam. Keskeny aranyrámájából mélységes szomorúsággal révedt az én friss, idegen világomba a csodálatos varázsú szem. Nyugtalan vonás rándult az érzékeny szájon. Néma nézője a leányszobának. Bámuló t a n ú j a sok oktalan sírásnak, nevetésnek. Különös férfiarc, ismeretlen figyelője napjaimnak. Játékos vetkőzések, kapkodón szeles öltözködések tanúja. Cinkostársam minden jóban és rosszban. Ady Endre! Nem olvastam még a könyveit, de bolond fiatalságom ösztönösen meghalkult a képe előtt, s odaadóan könnyes és tiszta érzés volt a gyöngédségem, ahányszor érintette a szeretetem a szenvedő, gyönyörű -férfiarcot. Azon a büntetéses novemberi délutánon, amikor megírtam furcsán bátor levelemet: nagyon-nagyon meg voltam bántva. Igazgatónőm, aki tetten ért magyar beszéd közben, nemcsak szobaáristo- • mot szabott rám, de meg is sértett, mert „barbár"-nak nevezte a magyar nyelvet. Az áristomos büntetés nem nagyon bántott. Eleven voltam és elég játékosan színes ahhoz, hogy minden pillanat valami ú j örömmel kárpótoljon, de érzékenységem most fölfigyelt a megbélyegző szóra, amivel boldog népek fejlett k u l t ú r á j ú gyermeke megszégyenítette az én szegény ismeretlen f a j t á mat. Igazán nem voltam hazafias. Anya nélkül leélt, intézetekbe bezárt gyerekéveim kiölték belőlem a valahová tartozás biztonságát. Ott voltam mindég otthon, ahol megszerettek, s mindeddig soha nem éreztem, hogy magyarságom milyen magányos sziget. Most szíven ütött a „barbár" szó, s egyszerre melegség fogott el a f a j t á m felé. Testvértelen nép, szerencsétlen fényűzésével a nyelvnek, amit r a j t u n k kívül ezen a világon senki sem beszél. Hirtelen ránéztem az Ady-képre, s kitörő könnyeimen keresztül hirtelen átjátszott a mosoly: „Ki vagy te? Mit tudsz és mit keresel itten? Szomorú a szemed, nyugtalanít a szád, mondjál valamit, amitől én is okosabb lészek. Biztosan jó vagy és azért f á j a szíved. Ismeretlen nagy magyar költő, bizony ezek itten nem tanulják meg a barbárok nyelvét azért, hogy megértsék a Te verseidet." Ebben az izgalomban került kezembe a Szeretném, ha szeretnének kötete. [...] 1912-t írtak. A hóval játszó szabadság véget ért, és mi ismét beszorultunk internátusi életünk kényszerébe. Egy szabad órájában a kaszárnyaéletnek megköszöntem Ady levelét. Tiszta jó érzések diktálták a tartózkodón hálás, gőgös kis levelet. Az értelem vigyázott a szívre. Ami itt most történik: annak nem szabad elromlania. A suhancos jókedv komoly lett ezúttal, s minden 43
félreértés elkerülése végett egy kis amatőr képemet becsúsztattam a levelembe. Becsületből. Ezúttal Ady gyorsan válaszolt: „Talán címezhetném Kedves kis Ismeretlen barátnőmnek is magát. De nem címezem sehogyan, mert maga tizenhat éves s én agg, beteg ember n e m akarok teljesen megcsúfolódni. Állandóan Svájcban él, avagy csak téli sportoló -— esetleg internátusi sorsban? Ki maga? Mik azok a nagy célok, tervek, erők, amik olyan gőgössé teszik? Pedig arcképe kedves, talán csak egy kis titokzatosság, meglephetőség ül rajta? Szeretem a bizakodást s a nagy i f j ú s á got (pláne nőben és még ma is), de még jobban szeretném, h a m a g a csakugyan minden joggal lehetne ifjú, bátor és harcos. Olyan kivételes, hogy ismeretlennek írok és így írok — íme, most már maga el lett kötelezve egy igazi bemutatkozásra. Kedvesnek gondolom s képzelem magát (bizonyára az is), és kedves nekem ezt bevallanom. Ma még falun vagyok, de holnap sajnos a legcsúnyább Budapestre utazom. Oda írjon — ha ír — a »Nyugat« cimén, s h a netán hamarosan Svájcba, Párizsba vagy Monte-Carlóba sikkadnék el, onnan pontosan elküldik leveleimet. Isten vele kis tizenhatéves lány — üdvözli A d y Endre." Most m á r jelentőséget kapott előttem minden szó, ami róla hírt hozott. Mindent tudni a k a r t a m Adyról. Az életéről, amit hallottam: hiányos volt és kedves. Mégis két dolog erősen megfogott. A faluja, ahonnan elindult — és az asszony, akihez elérkezett. A f a l u j a szilágysági falu, szomszéd megyéből az én megyémmel. Hazautaztában át kellett jusson az én falumon. A r r a vitt az út. Az asszonya hódolatot parancsoló misztikum. Valaki, akit az Isten azért teremtett jónak, szépnek, okosnak, ragyogónak, hogy őrizhesse az Ö féltenivalón egyetlen életét. Ez az asszony örömök, szenvedések érett, boldog, nagyszerű Krőzusa. B á mulatom elképzelt asszonya! Álmomban sem volt soha rivális. Nőszámba n e m jöhető, rajongó, fejletlen kis iskolásleány én —1 titkos óráim át n e m aludt éjszakáimnak — imádkoztam a boldogságukért! Hírek, amiket Adyról hallottam, betegségeiről is beszéltek. Vérbajról (amit nem érthettem), tüdővészről, hátgerincsorvadásról. Nőkről, méregről, szeszről szólt a hír. Haláltkeresőnek, fiatal nők pusztító vészének hirdették a nevét. Veretlen, fiatal életerőm nem félte az ismeretlen veszedelmeket. A lányságomat, ha nem is kerülgette eddig komolyabb támadás — éreztem, meg fogom védeni, mihelyt védelemre szorul. Az adni, segíteni, áldozni kész szívet, a k a ratot pedig nem tartottam külön értéknek, csak amennyiben valóban adni, segíteni, áldozni tud. Az engem hatalmába kerítő nagy érzésnek első pillanatától kezdve tisztában voltam erejével. Nem tudtam, lesz-e szerepem, és ha lesz: milyen lesz ez a szerep az Ady életében? Ilyen irodalomtörténetileg rendezett elképzelése az én jövőmnek soha nem volt. De ott, akkor semmilyen elképzelése sem lehetett a jövőmnek senkivel sem. Legkevésbé Adyval, akit nem is ismertem. Más dolog történt itt. Életemben először vágott földhöz ismeretlen ereje részvétnek, morális vállalása a szeretetnek, ami hitté nőtt bennem. Ehhez az érzéshez foghatóan tisztát és erőset csak ismeretlen Anyám halott emléke iránt éreztem, és m é g az sem volt ilyen erejű, mert hiányzott aktivitása, hiszen Anyám halott volt, s a halottakért az emlékezésen kívül mást alig tehetünk. De Ady élt! Mindég éreztem az örömét, a végtelen, pótolhatatlanul ujjongó gyönyörűségét annak, hogy betegen, panaszkodón, képzelt vagy viselt bajoktól sújtva is, de él. Jár, lát, érez. Köze van az élethez, érzi a tavaszt, a nyarat, az őszt, l á t j a a hóesést, az esőt, a ködöt. Olvassa és írja a betűt. Utál, örül, gyűlöl és szeret — de van. Ha megszorítják a kezét: visszaszorítja keze melegével, h a m e g fogja szívét valami, ami érdemes a meghatódásra: szeméből kibuggyan ugyanaz a sós, érthetetlen víz, ami az enyémet elönti, ha Reá gondolok. 44
Ez a valóság tette átéltté bennem a tényt, hogy ha félkarún, bénán, testileg, lelkileg elesetten hívná ez az ember segítségnek a lábam, a karom, a szívem: rohannék szolgálatára. Bármikor, bárhonnan! Boldogan adnám érette a jelentéktelenül elmúló, haszontalan tizenhat évemet, miközben a padban ülve reá gondolok és semmi közöm nincs a rámtanácsolt, belém kínozott illemhez, tudományhoz. Istenem, örüljön az a tizenhat éves, ha választott és hivatott lehet egy ilyen áldozatra. Mindannyiunkért ég el ez a remekbe készült élet, boldog és szerencsés az, kinek módjában áll legalább egyszer jónak, segítőnek lenni hozzája. Ilyen és hasonló érzésáradat szédített feléje, és ez a szédület végig áldott bilincsbe vert. Most már elolvastam Ady Endre verseit, és a versek többet mondottak, világosabb képet adtak minden zavaros hírnél, szóbeszédnél. Itt nem kellett kommentár. A gyönyörűség, a rátalálás öröme, az igazság szeretete voltak vezetőim. Boldog izgalmak, a leggazdagabbak. A nálam levő két kötet után ú j a k a t kaptam, s ezek az egymást magyarázó, kiegészítő, csodálatos önvallomások pillanatig sem voltak érthetetlenek. Voltak és vannak ma is versei, miket nem tudtam és ma sem tudnék az értelem szigorúan precíz szavaival megmagyarázni, de itt segítségemre jött és jön az ösztön. Egy hatodik érzék érzékenysége, ami átvezetett és átvezet szavakban ki sem fejezhető biztonságával az álomnak. Utakon jártam és járok azóta is, hová nem lépett soha emberi láb, két szemem t á j a k a t látott és lát, amiket józanságában az ébrenlétnek soha nem láthatunk. Erős láncszemként tartoztak össze a versek, komor pompájú zsoltárok, vagy vérzőn szilaj fölsírások. Misztikumba hanyatló, vagy újult erővel fölcsapó, földrázó viharok. Mint az orvos, aki sztetoszkópjára hajolva figyeli a beteg szívet, úgy tudtam én meg ezekből a kiszámíthatatlan szívverésként lüktető versekből, hogy a szív itt valóban beteg. Ez a láz életet rombol és a sírás — sírás, ami lelket rázva tör föl. így csak férfi tud sírni. Kell az alkohol, a nő, a méreg, hogy elkábítsa, eltompítsa krisztusi izzását a szeretetnek, tehetetlenül gyilkoló félelmét az előrelátásnak, mibe a minden ránk váró borzalmat előre végigszenvedő zseni menthetetlenül belepusztul. Titkon viselt viharaim magamra gyújtott izgalmait el kellett rejtenem iskolás életem rendjébe, növendék voltam. Büntethető tizenhat éves kislány. Tanuló. Külsejében olyan, mint a többi. Lázadó elszántságomat a gyerekhősök bátorságával viseltem. Leckeirkák megkövetelt rendjét s belső életem viharát magamnak kellett letisztáznom. Ébredő öntudat ágaskodott bennem, de magas hegyeken, tátongó szakadékokon kellett átmentenem jóravalóságom hitét. Ezt az u t a t az ember — ha nyílik ugyan számára ilyen út — mindig magányosan j á r j a meg. Most már tudom. Akkor, ott nem tudtam. Göröngyös és kiszámíthatatlan volt ez az út nagyon. Csetlettem, botlottam éppen eleget r a j t a . Szívem volt a poggyász, s ez sokszor földre húzott. Súlyos volt, mert egy név volt benne — az Ady Endre neve. A boldog hancúrozások, kacérkodások elmúltak. A felelőtlen lányélet megkomolyodott. Körülbelül négyhetenként váltódtak leveleink, s én gőgből, szerénységből mindég bevártam Ady válaszát. Az utolsó levél hangja döntötte el bennem a jövő levélig kihúzandó hetek sorsát. Jó és jót akaró üzenet u t á n én is jó voltam. Tanultam és igyekeztem bőrömbe férni, de ha jött valami betegséget, türelmetlenséget, zavart hozó üzenet a várt írás sorai között — megvadultam. Fölborult bennem minden iskolás jó szándék, makacs lettem és elviselhetetlen. Még súlyosabb lett mindennél, hogy végül már csak másodsorban érdekelt az írott szavak értelme, mert mindent elárult maga az írás. Betűk formája, sorok reszketése. Itt aztán megéreztem minden bajt, minden átvirrasztott 45
éjszakát. A fehér port, a szeszt, a nőt, mindent, amivel szemben gyereksorsom rabévei tehetetlenségre ítéltek. Nem éltem többé a magam életét. Ünnep szakadt reám, s árvaságomat erős meleg karok húzták az ismeretlen óriás rendetlenül dobogó szíve felé. Mit írtunk négyhetenként egymásnak? Akadt életrajzíró, aki lovagiasan intézte el ezt a kérdést — helyettünk. Könyvében időben, sorrendben önkényesen összekevert megcsonkított levélrészeket, Adyhoz írott leánykori leveleimből. Ezekhez a levelekhez az életrajzíró — Ady halála u t á n — Érmindszenten jutott hozzá. Birtokába kerítette s könyvében felhasználta leveleimet, bizonyítására mindannak a sok szépnek, jónak, amit elképzelt rólunk. Ahol a levelek nem feleltek meg eléggé a kívánt követelményeknek: magyar ázások és belemagyarázások leplezték le a titkot, ami két ember lelkében végbement. Szeretném, ha többet tudnék mondani ezekről a dolgokról, szeretném, ha mindent el tudnék mondani, amit tudok Ady elé készülő éveimről.' Évekről, amiket én éltem át. Mit írtunk és mit írhattunk egymásnak? Ady sorozatosan leközölt levelei elég komolyak és barátin tiszteletetadók, hogy következtetni lehessen belőlük kislánykorom érzéseire, érzékenységére, kíváncsiságára és érdeklődésére. Biztos, hogy ebben a .furcsán hullámzó levelezésben Ady mindent m e g tudott négy év/alatt, amit meg akart tudni. Nem volt titkom előtte, m i n t ahogyan sohasem volt titkom előtte. Tizenhat évem, fejletlenségem, h u m o r o m , örömöm, kölykös sírásaim, mind odaadtam írásaimban az ismeretlennek. Levetkőztem előtte testileg-lelkileg — ezerszer és ezerszer fölöltöztem változóan gazdag köntöseibe az ifjúságnak. Panaszkodtam testvértelen életemről, a n y á m naponta jobban érzett hiányáról, az intézeti élet nehezen t ű r t rendjéről. M a gamról. Igen, ha már vallani akarok: nincs miért elhallgatnom, hogy ő volt az első, aki testi és lelki hiúságomat tudomásul vette, ő volt az első, aki m e g értette és megszerette tanácstalanul küszködő, izgatottan nyers fiatal szívemet. Nem volt nekem akkor senki segítőn okos, tapasztalt asszony' b a r á t n ő m . Valaki, jó, anyát pótló asszony, aki nem fizetett kényszerével a hivatásnak, hanem miattam, áz én veszendő sorsomért ölel a szívére. Nekem n e m élt az Édesanyám! Ha olvastam valamit, vagy láttam valamit, ami szép: neki üzentem meg először. Mégis, leveleim főtárgya ö volt, a nyugalma, az egészsége, az élete. Ezt az életet akkor és mindég fontosabbnak éreztem mindenki más életénél. A m a gaménál is. [.. .] Reggel nyolc órától este hatig majdnem iskolás m u n k a p r o g r a m o m volt: franciából, németből, apróbb házielfoglaltságokból, rajzból, sportokból. Ezzel az útmutatóval s lényem veleszületett játékos gyerekségével semmiképp sem várt rám a vidéki úrikisasszonyok egyoldalún elfoglalt vagy unatkozón elvágyódó élete. Nem vágytam sehová, s harmonikusan nyugodt napjaim lettek volna, ha Ady levelei el nem maradnak s ösztönszerűleg meg nem érzem a levelek szándékos beszüntetését. Meleg hangú — Csúcsára írott — júniusi levele óta nem jött válasz leveleimre, s később, szeptember vége felé, mikor m á r nyugtalanított a ' hallgatása, még egyszer írtam neki. Nem kaptam többet semmi üzenetet. Most m á r tisztán láttam, hogy nem ír, mert nem akar rólam többet tudni. Okot nem a d t a m rá, s végtelenül elszomorított indokolatlan megvonása nekem mindennél d r á gább barátságának. De én is büszke voltam, s nem írtam többet, b á r egyszerre elviselhetetlen lett bennem s körülöttem minden. Ideges lettem. Gyerekes tréfáim, amikkel a két öreg dámának naponta felderítettem magányos, falusi m u n k á b a halkult életét, beszűntek. A napi munkaprogram csak részben vagy sehogy sem t a r t ó dott be. Menekültem a kis szobámtól, mert ha a „Nyugat"-ra, egy A d y könyvre vagy íróasztalomnak arra a fiókjára néztem, ahol rejtett kincsként 46
őrzött levelek pihentek, elöntötte a szememet a fiús kamaszsággal szégyellt sírás. Két nagy bernáthegyim társaságában csatangoltam naphosszat az őszi kert szomorú útjain. Barátnőim ez időben nem voltak, egyetlen régi, még felsőbb lányévekből megmaradt szép, komoly barátnőm Pesten élt, s mert évek távolsága állt közénk, erről a magam előtt is megmagyarázhatatlan érzésről nem tudtam szólni néki. [.. .] Nem voltam én szerelmes Adyba, vagy ha voltam, nem tudtam róla. A szerelem féltékeny, ragadozó, osztozni senkivel és semmiben nem tudó érzés, telítve testi vonatkozásokkal, ingerekkel, vágyakkal. Én ezt a szerelmet nem is ismerhettem. Sohasem fájt, hogy idegen asszonyok szeretik, lányok szédülnek eléje, találkákra megy, vagy áldozó, nagy asszonyszerelmet terítenek lába elé. .Csak annyiban volt mindennek a megsejtéséhez közöm, amennyiben az az ő életének, sorsának, tehetségének hasznára vagy ártalmára vált. Egy bizonyos: 1911 ősze óta, mióta ott kint a svájci szobaáristomban Reá találtam, s megsejtettem a versein keresztül az emberi érzések nagyságának azt a fokát, amit semmi emberi gyöngeség többet le nem ronthat (s amit az irodalomtörténet nemcsak hogy nem tanít, de meg sem érthet) — megszédült gyereklelkem minden szépségével, formátlanságával reszketett az életéért. Ha ír, ha jókedvűen ír: akkor is él. Ha reszketős betűvel van írva a levél: akkor beteg. Ha nem ír többet nekem, és nem jön több vers a Nyugatban: akkor meghalt. S akkor én is meghalok — egészen biztos, meghalok, mert nem bírom ki többet az érzések túlfeszültségét, a szeretetnek, a féltésnek, az érzékenységnek azt a más számára úgy sem használható gazdagságát, ami érette és általa született és szűnik meg egy napon. Most azonban írt, rajzos, kerek, meleg betűket, kicsit szélesen széthúzottan. Meleg üzenet volt a levele, s én boldog voltam. Ady levelével egyidőben egy másik levelet is kaptam. Nő írta, fiatal, pesti lány, V. Mici. Sohase láttam még, de egy cousine-ja — aki a pensionnatban legjobb pajtásom volt — sokat mesélt rólam neki. 'Ezek a szeretetből és elfogultságból megszépített történetek odáig fokozták a rendkívül intelligens idegen lány érdeklődését, hogy nekem ismeretlenül levelet írt. A levél rokonszenves volt, okos, meleg és jóravaló. Második, harmadik levelénél m á r nagyon megszerettem az ismeretlen lányt. Az ő stílusa még akkor egészen újságosán hatott reám, s az egzaltált Szomorys-forma mögött mindég volt valami számomra izgató mondanivalója. Velem született hiúságomnál fogva legyőzött, most sem bírtam maradni, s jöttek és mentek az egészen becsületes, normális érzéseket kificamító szavak, félig igaz, félig kitalált hősi történetek, jól-rosszul megcsinált, mindég komoly szándékú irodalmi próbálkozások, versben és prózában. Igyekeztem túllicitálni, lefőzni a pesti ismeretlent, s őszintén szólva, a stílusversengésen kívül egy kis életirigység is dolgozott bennünk. Bennem legalább biztosan megvolt. Irigyeltem az érdekes, független életet élő pesti lányt. [. . .] A lányok különbözően kedvesek. Margitka, a kolozsvári kislány szép és finom, hideg és hiú. Vergődő. Típusa a városnak és az arisztokratizmus u t á n nyargaló úri körnek, ahonnan közénk került. Dundi, ágról-végről unokanővérem. Véletlenül jött hozzánk. Csinos, felületes, kacér kislány. Tetszetős, kerek fiatalsága mögött nem bujkáltak nagy problémák. Jószívű volt, meleg és felelőtlen. E. bácsi lányai közül a nagyobbik már most, 19. évében aszott, korrekt és érdektelen némber. Ilus, a húga azonban okos, friss diáklány. Nem volt szép, de valami fiatal, szeles kedvesség áradt belőle. Barna,, csillogó szemű, rajongó, értelemmel kormányozott érdeklődése előttem szokatlanná tették. Keresztény magyar lánynál ezt az okos, bátor fiús értelmet azóta sem láttam. Mindég érdekelt, amit gondolt vagy mondott, s vele voltam legjobban a lányok közül. Mit tudott és mennyit értett meg ez a kislány Ady reám ragyogó fényéből — ma m á r nem tudom. De sohasem fogom elfelejteni azt az ebédet, ahol a 47
cserkészek „vezérét", Édesapámat, egy csirkecomb nyugodt, d e r ű s f a l a t o z á s a közben ezzel a merész és számomra vérfagyasztó kérdéssel r o h a n t a m e g I l u s : „ U r a m b á t y á m m i t t a r t A d y Endréről?" — U r a m b á t y á m ösztönszerűen zord lett, s valami olyasmit dörgött, hogy sem csavargók, sem őrültek n e m é r d e k l i k . — „A csavargók és az őrültek zsenik és szentek is lehetnek — replikázott a legyőzhetetlen harckészségű Ilus —, Krisztus is »csavargó« volt, s » ő r ü l t k é n t « kövezték meg a presztízsüket féltő f a r i z e u s o k . . . " A p á m ellentmondást n e m t ű r ő hangon körülbelül ilyen h a n g o n v e t e t t véget a v i t á n a k : „Nem ismerem Ady urat, sem személyében, sem m ű v e i b e n , és n e m is ó h a j t o m megismerni. A »Fekete zongora« című m e s t e r m ű v é t h a l l o t t a m u g y a n a Nagy Endre-kabaréban, s ennek a l a p j á n nyugodt lelkiismerettel őrültnek állíthatom. Hogy mellesleg csavargó is, ezt o n n a n t u d o m , h o g y véletlenül, de kompetens helyről h a l l o t t a m : Ady ú r s z a n a t ó r i u m b a n él, s b e j e l e n tett lakása nincs. Az ilyen ember szememben őrült és csavargó, s m é g n é p b o l dogító Krisztusként is érdektelen. Elemérrel a l k a l o m a d t á n közölni fogom, hogy a józanság és a férjhezmenetel rovására mehet, h a t ú l sok bölcsességgel tömik meg a kislányok fejét." A vita befejeztetett. Ilus n e m felelt, de okos kedveskedése n e m s é r t ő d ö t t meg egy pillanatig sem. Előtte olyan színes, gazdag és k i m e r í t h e t e t l e n volt a világ — könyvben, természeti szépségekben, előtte álló u t a k b a n , s p o r t o k b a n , fiatal, veretlen egészségben, hogy a férjhez m e n é s távoli v a g y közeli l e h e t ő sége az ő számára n e m jelentett különösebb varázst v a g y v á g y a t . B e n n e m azonban jéggé fagyott egy pillanatra az élet. A l á b a i m hidegek lettek, s a belső, visszafojtott izgalom lázként v e r t végig a gerincemen. Változó színeim (különben is sápadt arcomon) n e m lett árulóvá, de eldöntődött b e n n e m ö r ö k r e a tragédia, hogyha választanom kell Apám kényelemmel, előrelátással s i m á r a párnázott ú t j a s a Krisztusnak csúfolt csavargó őrültnek harccal, • szenvedésekkel kikövezett sorsa között: itthagyom az A p á m a t " — s r o h a n o k a szenvedés után. Egyelőre azonban n e m h í v t a k — mert n e m volt r e á m szükség. S é n boldog alázatomban a r r a is elkészültem, hogy n e m v á r r á m semmi k ü l ö n ö s e b b hivatás, m i n t m i n d e n más, asszonnyá érő leánysorsbán. Egy-két évig m é g így vagy másképp, itt vagy m á s u t t eléldegélek. Tanulok, látok, olvasok s a z t á n f é r j h e z megyek egy rendes, két szemmel, k é t lábbal és k é t füllel bíró, érző, látó, halló, értelmes, jólelkű, becsületes emberhez. [ . . . ] A beteg s á r v a s á g á t nehezen viselő költő n á l u n k jóságot, megértést és alázatosan megnyílt é r t e l m e t talál. Otthont, ahol n e m k é r n e k semmit tőle, de f á j ó , l ü k t e t ő f e j e m e g p i h e n a tisztaságban. így is történhetik és így is jól történik. De b a r á t s á g o m a t n e m áldozom fel sem az Uramért, sem az Apámért. Ezt a drága, kivételes b a r á t s á got kincsként, a j á n d é k n a k k a p t a m az életemben. Ezért a titkolva viselt, s ú lyos ragyogású ékszerért é n meghajtott fővel szenvedtem e m b e r t e l e n n a g y szenvedéseket. Ez a szenvedés, ez a viselt érték engem egyszer t a l á n jóvá, lélekben gazdaggá fog tenni. Ezt a barátságot n e m szabad beszennyezni és nem szabad elvenni tőlem, n e m szabad és n e m lehet, m e r t aki ezt félreérti, az engem é r t félre, s aki ezt d u r v á n megsemmisíti: engem semmisít meg. í g y és ehhez hasonlóan m e n t e t t e m magamat a jövőnek. N e m v á r t a m csodákat, m e r t tudtam, hogy a csodák nem természetesek, de lélekben felkészülten fogadtam volna a csodát — ha jön. Áldott az óra és áldottak a szenvedések, amik lehetővé tették, h o g y szolgálhassam a Halálig. Meghalt, és nekem azért kell megírnom m i n d e n egyéni g y ö t r e l m e k e n keresztül is ezt az írást, m e r t m i is elmúlunk, én is elmúlok, aki osztozó sorstársa, érző része voltam az ő utolsó éveinek. Közelről l á t t a m ezerarcú lényét, 48
és szenvedéseimen és szenvedésen keresztül vallom, hogy életének minden jól m e g é r t e t t ó r á j a példázat és megőriznivaló. Gyónásféle lesz ez az írás, n e m életrajz, m e r t én csak utolsó éveinek képét a d h a t o m s csak az utolsó évek harcos izgalmait jegyezhetem. Levelek, emlékek n y o m á n végigszaladok ismeretlen ismeretségünk csodálatos i d e j é n is, ami véletlen j á t é k a k é n t az összevalóknak egymáshoz sodort bennünket. Sűrítve, de tisztán a k a r o m adni a képet, amit őrzök külső formájáról, a zseniről, a m i t a m a g a m gyermekin ösztönös tiszta szemével — ú g y érzem, becsületesen láttam, s az emberről, aki az enyém volt, aki beleburkolt csodálatos melegébe a jóságnak, s ezen a soha nem érzett melegen keresztül tette könnyűvé, gyönyörűvé a szenvedést, a harcot. Mert mi mindég harcoltunk és sokat szenvedtünk. Az együtt átélt 5 esztendőből egy egész hosszú év családi h á b o r ú k k a l telt é l a házasságunkért, a többi idő H a r c volt a Halállal, aki m i n d e n árnyékból, minden sarokból r e á n k vicsorította éhes, szörnyű arcát. A Halál mindég körülöttünk volt. Asztalunkn á l ült, velünk hált, számon t a r t o t t a életünk minden rohanó apróságát. ö félt tőle, leírhatatlanul félt, de kíváncsi, vásott gyerekként mégis játszott vele. Izgatta a hogy és m i n t lesz titka, a nála is erősebb Ismeretlen, a legnagyobb narkózis. Fegyver volt ellenem és önmaga ellen, jó pajtás, kivel ficánkoló gyermeki k e d v b e n csúfot űztünk, rejtelmes, kegyetlen szerető, aki el tudta venni tőlem, borzalmas ellenség, aki könyörtelenül földhöz «vágott. „Halál Űr", m o n d t u k sokszor gyerekes fontossággal, mi mögött ijedtség lakott, „Az ö r e g " , m o n d t u k máskor komázva. „Itt v a n " — éreztük, és n e m t u d t u n k szólni semmit, m e r t a rémülettől eltorzult a szánk. A gyász, p o r r á omlott a k a r a t u n k , jobbra érdemes megcsapolt életünk kultusza, ki-ki s a j á t emberségének legbensőbb titka. Akkor n e m álltam és m a sem állok a hangosan sírók közé — m e r t f á r a d t vagyok. Haláltól legyőzött ember, aki azóta is tudom, hogy céltalan a sírás, m e r t semmi könny, semmi lázadás n e m kelti föl Életre többé. Híveiben és emberségének nagyszerű igazságában él tovább. A hitben, az igében — m i t versein keresztül meggyötört élete árán hirdetett és ami m i n d n y á j u n k a t túl fog élni. Az én feladatom, hogy itt m a r a d t rabszolgák szerit alázatával szolgáljam a Halott Urat, és megvilágítsam az utat, amit együtt j á r t u n k , és m o n d j a m el megoldott sarukkal, m e g h a j t o t t fővel a sokaknak, fiataloknak, hívőknek és kétkedőknek, hogy milyennek láttam, ismertem és szolgáltam A d y Endrét, a váteszt, a költőt, az embert. N Sok rossz portré, sok hazug k é p m a r a d utána, pedig, hogy megértsék szuverén erejét, lenyűgözőn ezerszínű, ezerhangú báját, harcos hatalmát, f e j e delmi gőgjét, mivel zsenijén túl is a legellentétesebb, legszélsőségesebb indulatokat váltotta ki közeli és távoli kortársakból, rajongókból és közönyösökből, olvasókból és n e m olvasókból, urakból és szolgákból — nemektől, érdekektől függetlenül —, ismerni, érezni kell testi f o r m á j á n a k rendkívüli szuggesztív varázsát. Csuda volt. Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló közöttünk j á r ó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot őrizni ezt a testet, ki asszír fejedelmek ősi monumentalitását viselte m a g á n — örökös remegősben élt, hogy elvesztheti. Fiatalságától elkéstem, de el t u d o m képzelni telivér éveiben az i f j ú s á g nak, s ú g y hiszem, há szemre, f o r m á r a rakoncátlan és nyugtalanítóbb pomp á j ú volt is a fiatal Ady, későbbi élettől, betegségtől megtépett évei érettebb, ritkább becsű szépséget jelentettek. Mikor mellé kerültem, az Élet m á r nagy pusztításokat végzett r a j t a , mégis szóljon az ő n a g y szépsége mellett, hogy nekem, a kényes fiatal ú r i l á n y n a k soha, egy pillanatig sem volt ü n n e p r o n t ó az italos, a rossz fogú, a betegségek4 Tiszatáj
49
tői megviselt, 16 évvel idősebb Ady Endre. Mindég, minden gyönge emberi pillanatában is kiragyogott rendkívüli volta. Ady Endrét, az embert (jó növésű volt) asszír rajzokhoz hasonlóvá tette rendkívül széles válla, mi háromszögszerűen keskenyedett el a csípőkben, k a r csú, alsó végtagokba. Monumentálisan ősi erejű volt a fejlett, sima h a t a l m a s mellkas. Nemes vonalú karokban íveltek a rendkívül széles vállak, s ápolt, csodálatos szép kézformában végződött a kar. A hatalmas felsőtest, kamasz fiús, keskeny, arányos, de erőtlen alsó végtagokba szaladt. Nőiesen gyöngéd, karcsú bokák s kicsit elrajzolt lábfejek voltak hivatva megbirkózni a felső test — törzs — masszív súlyával. Ezért nem szeretett járni, s a legérdemesebb látnivalót is szívesen elmulasztotta, ha gyalog kellett eljutni odáig.
CSINSZKA RAJZA ADYRÖL
Az egész nemesen felépített testet befejezetté tette a fej. Tömör, erős nyakán csodálatos ékszerként ragyogott a költő m á r életében legendássá vált barna feje. Jóvátehetetlen kár Ady kitűnő szobrász és festő társaitól, hogy úgy hagyták elmúlni ezt a gazdag rajzú, színű és változású arcot, hogy jó kép, jó szobor nem maradt utána. Az arc nagyvonalú, bizarr szépségét kis, nemes 50
koponya fogta össze, m i t dús, selymes vöröses f é n y ű sötétbarna, kígyózón hullámos h a j díszített. Oldalt választva viselte ezt a pompás hajtömeget. Sehol n e m volt rendellenesen hosszú, csak elöl, hol egy makacskodó h a j h u l l á m f ü r tösen, gazdagon, minden ellenkezése dacára nemes rajzú, széles homlokába hullott. Bronzos, tiszta, az első napsütéstől erősen megbarnult, mindég frissen borotvált arcbőre h a r m o n i k u s a n fogta össze dúltságában is klasszikus vonásait. Hosszúkás arcforma, erős állkapocs, kis fülek, gyönyörűn ívelt energikus áll, egyenes, az orrlyukak szokatlan r a j z á é r t szemből kicsit ellapított orr, s az egész n y u g t a l a n változó arcon színben, a r á n y b a n rendkívüli nagyságú szemek és száj vonták m a g u k r a a figyelmet. A szeme. Azóta se, azelőtt se látott döbbenetes misztérium. Sohase fogom megérteni, h o n n a n jöttek és mivé lettek ezek az égő, külön életet élő szemek, m i k rövidlátón falták a napilapok apró betűit, de világok sorsát, korok pusztulását jelezték és látták előre, riadt biztonsággal. Ideges, kigyulladt, félelmes lámpása a félelmes j á t é k ú agynak. Csalhatatlan jelzője a m á m o r n a k , láznak, testi szenvedéseknek, kis örömöknek, rettenetes halálfélelemnek. Sötét pilláktól árnyalt tágas, hosszú, kékesen f e h é r mező. Túlnő a keretén, s b e n n e könnyesen, izzón tágul bele a világba a teljesen sötét kerek szemgolyó. Két óriás pupilla. A beszédes, m i n d e n t megjátszó, nagy sötét szemek felejthetetlenek m a r a d n a k az emlékezésbe, nekem mégis a szája jelentékenyebb és r i t k á b b becsű volt. Húsos, szeszélyesen játékos vonal. Néha virágszerűn rajzos, máskor klaszszikusan zárt nyugalmú. M a j d torz, elferdült, keserű rángás, izgató, f o r r ó bujaság, durcás gyermek duzzogó szája. Gúnyosan hideg, kegyetlen élű, kemény, gőgös ajkak, hysteriás, síró vonaglás; ezer változó, harcoló és megadó idegéletnek volt biztos, n é m a tolmácsa a száj nagy, hullámos meleg vonala, mit fémekkel rosszul kiépített fogai sem t u d t a k elrontani az asszony előtt, aki értette, imádta, szolgálta és félte ennek a gyönyörű férfiszájnak egyetlen p á ratlan nagy szépségét. Az arc — pillanatok alatt változó szenvedélyek, szenvedések, akaratok, ' melegségek és gőgök felvillanó, rejtelmes, kiszámíthatatlan színpada volt. <5 értékelte s okos hozzáértéssel őrizte külső jelentőségét. Életszükséglete volt a nagy testi tisztaság, választékos, gondos ruházkodás. Izgatott és izgató idegrendszere fegyelmezetten, csendes, udvarias, ú r i n jóságos f o r m á b a n szenvedett közöttünk. S h a megtörtént, m e r t megtörtént, hogy vétett önmaga ellen, r a koncátlanságai után, mit kisfiús akaratossággal, feminin ravaszkodásokkal k i zsarolt, végtelenül fájdalmas, védelemre szoruló, drága g y e r m e k b á j uralkodott a lényén, s ez a megható reádutaltság nem a részeg emberhez hajló undoros r é s z v é t e t / de az anyaság, minden asszonyban élő, segítő, szépítő és m i n d e n t ¿mentő melegét váltotta ki belőlem. Az egyszer eljövendő Ady-képhez nagyszerű és becsületes vezetőnek Székely Aladár jóvoltából egész sorozata m a r a d t m e g Ady változó arcának. Mégis számomra h á r o m arckép a legjelentékenyebb s a legtöbbet mondó. A könyöklő híres Ady-arckép; egy későbbi meleg profil; s az utolsó k é p — a legcsodálatosabb Ady-portrait — a halottaságyon. K i csinálta ezt a felvételt — n e m tudom, de fenséges nagy nyugalmába áhítatot parancsol, vigasztalást n y ú j t , s megtöri oktalan lázadásodat az enyhülést adó, felszabadító, kifürkészhetetlen titkú, megbékélt Halál! Szoborhoz jó kiindulás az első halotti maszk, mit kevés idő múlva a halál után br. H a t v a n y Lajosné öntetett. Ennek a maszknak első öntvénye birtokomban van, ez hiteles, biztos őrzője a gyönyörű arcnak, arányoknak, f e j formának. Római harcos bátor, kemény élű feje, valami kifejezhetetlenül f á j d a l m a s feminin megadással. Csodálatos megbékült mosollyal — sajnos színek nélkül, a gyötrő lázak u t á n beállt halál örök merevségében rögzítette meg az öntvény a mindég érző, élő, meleg Adyt. 4*
51
Minden nyilvánosságtól r i a d t a n menekülő, f á r a d t , lélekben alázatos, szenvedésektől megtépett élet jegyzi boldogabb korok s z á m á r a az e g y ü t t á t é l t idők tanítását, történetét. Adyról és jelentőségéről k ö n y v t á r r a menő írások Íródnak és v a n n a k h i vatva emlékezni, boncolni, magyarázni. Tőlem idegen m i n d e n írói ambíció, jegyzeteim töredékesek, szaggatottak, biztosan primitívek is, mégis t a r t o z o m Adyt halálon túl is szolgáló drága emlékének ezzel a sűrített, f u r c s a v a l l o m á s sal. — A költő évek óta halott. S az élő zseni h a n g j a elől ellenségesen e l z á r kózó fülek m a is süketek és idegenek a halottal szemben. „Érthetetlen, n e m zetietlen, zsidóbarát, Tiszát gyűlölő, erkölcstelen, szocialista, k o m m u n i s t a " b u j kál és üti föl f e j é t r e j t e t t mérgező nyílként a r e j t e t t mérgező s z á n d é k ú v á d . A v á d a k r a védelmek jönnek. Alattomos, rosszhiszemű vállveregetések, m e n tések, kimagyarázások, és ezek a védelmek sértőbbek a v á d a k n á l . Ezekre a v á d a k r a és ezekre a védelmekre kell nekem felelnem. Politikával nem foglalkozó nő jegyzi ezeket a sorokat. Nő — aki az A d y t és s z á n d é kait nem értő konzervatív, úri m a g y a r középosztályból került, n a g y h a r c o k árán, Ady mellé. A költő utolsó évei testileg-lelkileg közös élet volt az enyémmel. E m b e r t , szenvedő, meleg embert nevelt a céltalan p u h a s á g r a szánt ú r ü á n y b ó l . L e m o n dásra, igazságra szoktatott. Értelmem elfogulatlanságot, igazsághoz s z o k t a t o t t lelkem hálát parancsol. Ez a hála az ember i r á n t és az elfogulatlanul bátor, g y e r m e k i l á t á s m i n den művészettel szemben a d j a m e g az erőt, hogy feleljek a v é d ő k n e k és v á d lóknak legjobb hitem szerint — arról amit láttam, k a p t a m és m e g ő r i z t e m Adyról — a jövőnek. A debreceni és váradi kötetet, leveleket, újságcikkeket, szétszórt novellákat, egyfelvonásos kis d a r a b j á t , Vallomások és tanulmányok című kis k ö n y vét, torzónak m a r a d t versesregényét leszámítva, tíz csodálatos p o m p á j ú v e r seskönyvben felel meg m i n d e n méltatlan v á d r a és védelemre az alig 41 éves korában meghalt költő. Testi és lelki kórkép ez a tíz kötet, s a l e g p o n t o s a b b a n megírt életrajznál is biztosabban vezet végig gazdag, nagyszerű életén. Az idők alakuló, v a j ú d ó szakadékaiban összezavart ősi érzések r e n d e z ő d nek el s k a p n a k új, korszerű r u h á t Ady egyetemes l í r á j á n keresztül. Isten, Halál, Haza, Szerelem, kimeríthetetlen gazdagságú f o r r á s a az erkölcstelennek, érthetetlennek bélyegzett Adynak. Istent hivő, p r é d i k á t o r o k tradícióit b ü s z k é n magáénak valló protestáns lélek, kinek nagy, belülről feltörő istenhite k á l v i f n i s t a p a p ősein keresztül fejlődött, zengő, tisztult o r g o n á j a a f e l s z a b a d u l t [ ember vallásának. Ez az ősi istenfélelem harcol örök, eldönthetetlen h a r c o t a m a r e m b e r lázadó, ostromló kétkedéseivel. Ez a titkolt vagy bevallott h a r c — élni, gondolkozni és f á j n i küldött m i n d a n n y i u n k harca. -Ady lázadón hivő, tisztult művészetén keresztül csodálatos zengésűek ezek az ú j zsoltárok. A fiatal lélek veretlen, k é t k e d ő n a g y nyugtalanságától, az érett ember testi és lelki sebektől megviselt jóságos bölcsességéig az érző, g o n dolkozó életre, szenvedésre küldött, tág érdeklődésű, titkokra f a l á n k m a i e m ber lelkének minden r e j t e t t és nyílt rezdülése itt hangot kap, levezetést talál. A költő — beteg ember. Álmatlanságát, rendetlenül verő szívét, m i n d e n r e fölfigyelő idegrendszerét, halálra mérgezett lázadó vérét alkohollal, gyilkoló altatóporokkal, rendszertelenül sokat szívott nikotinnal n y u g t a t j a és k á b í t j a el. Hatalmas mellkasa örökös élethalálharcban áll a t á r s u l szegődött lázzal, s ebben a mindég m e g ú j u l ó hősi f o r m á b a n félelmes, izgató, i s m e r e t l e n n a g y ú r k é n t rémít és vonz a p r é d á r a leső, titokzatos Halál. Álmatlanul vergődő, forró, pihenni n e m tudó testét, m e g n y u g v á s t sehol sem találó megzavart lelkét, a maga átszenvedett rettenetes kínjain keresztül figyelte a művész. S a minden Halált diadalmasan túl élő zseni, f o r m á r a , h a n g r a , misztik u m r a rendkívüli, soha se hallott víziókban örökítette m e g testének győzelmes 52
ellenségét. Átélt, áthalálverítékezett ezer, szent látomás. Az „ős K a j á n " , aki a m á m o r t vágtató hímes paripán, parádésan hozza Keletről, és a m á m o r n a k borzalmas vezeklés, megfertőzött v é r és élet az ára. Csönd Herceg, A nagy Pénztárnok stb. Halhatatlan, beszédes, örök szobrai a pusztulás változó arcán a k . N e m rímes játék és n e m megnyugtató, amit itt kapunk, az igaz, de a pusztuló Élet*fájdalmas, lélekbe markoló sikítása, a megkínzott test rettenetes halálfélelme, idegek szörnyű elszabadult tánca, érzékek fanyar, örök szomjúsága az ismeretlen jobb után, s mintegy messze túl, opálos, tömeges, áldó lemondás, vágy a tegnapi gyerekség, a meggyalázott, beszennyezett, elkoptatott tisztaság u t á n . Szerelmi lírája is csodálatos p o m p á j ú . Halálig izgató, nagyszerű probléma számára. Az Asszony. Az a n y j a is asszony, és minden férfigőg asszonyéleten, aszszonyszenvedés á r á n jut el a saját életéhez. Az édesanyja m á r t í r i u m á t az ő pusztuló életén keresztül l á t j a glóriásnak. Egyszerű, jóságos falusi asszony, csendben élő, halk kis asszony bánatokkal, passzívan cipelő élet, de szent — m e r t minden asszonysorsnál súlyosabb titok pecsétjét őrzi ö n t u d a t l a n u l : a fia életében súlyos, gyötrő kereszt nehezedik vállaira, m e r t zsenit adott a világnak. Az ő gyermeke a zseni, s a zsenik sorsa nem vidám. A költő a gyöngét, a szenvedőt, az érette szenvedőt hálás, áldó jósággal öleli körül. Édesanyja i r á n t érzett szeretetén keresztül érik meg a fiatal költő a másik asszony kívánására. Űj, lüktetőn bő indulatú dalok zengik a fiatal f é r f i erős, vágyón követelő kíváncsi harcát, az érett, pompás asszony körül, ki az elérhetés ajándékos, tékozló ó r á j á b a n is belecsöppenti keserű mérgét az elérhetetlennek. Véres, szomorú t o r n á j a a nemeknek. Ady átszenvedve érleli ki a verset magából, s f á j d a l m a s döbbenéssel csendül ki sokszor a f é r f i örök t á r s talansága. B á r az értelem ezerfegyverű harcot vív az érzékekkel, s az érzékek sokszor győzelmi tort ülnek. Ilyenkor szegény, halálra hajszolt értelem beteg, simogató jóságot, elnézést kolduló kézzel kapaszkodik az ellenség meleg mákonyos szoknyájába. A körülbelül 8 éven keresztül Léda pompás asszonyságáért fölbúgó zsoltárok lassan elnémulnak, a fiatal Ady f é r f i lett, és k i f á r a d t az egy asszony keresésébe. Ű j izgalmak, ú j ingerek v á r j á k : az érett, gazdag férfilélek csodálatos veretű, a r a n y l ó n n e m e s fényű dalokat zeng a karcsú, érintetlen szűziességhez. Ezek a szerelmi versek talán a legpazarabb p o m p á j ú lírai áradásai a f é r f i a s sága hanyatló p o m p á j á b a n delejes titkú hódolatnak. Értette-e a kislány, aki kapta, hogy a világ legkincsesebb, legcsillogóbb a r a n y a j á n d é k á t r a k t a a költő nyugtalanítóan fiatal lábai elé, n e m tudom, de múló életén t ú l is áldani kell ismeretlenségét, m e r t ilyen örökbecsűn szépet tudott kiváltani Ady m i n d e n r e fölfigyelő zsenijéből. És áldottak a többi nők is, a szépek, a jók, varázsos titkú hervadó asszonyok, akik r e á h a j o l t a k meleg érzésével a segítésnek, inspirálták fölsírásait, és megérezték egy pillanatra t r a g i k u m á t a költő elvérző, gyermekin nyitott árva szívének. Az utolsó idők szerelmi ciklusa áhítat. A kifáradt, az elhasznált férfiélet vágyik a tiszta, a segítő, az értelmileg friss, elhasználatlan gyerek után. Ezekből a versekből alig csendül ki érzéki forróság, de halálosan komoly, bánatos, mélységes szerelemmel fogódzik még egyszer az Életbe. Mindentől búcsúzó, tisztaságot áhító, gyereket vágyó megérzések vezetik hozzám — a gyerekhez. v Magyarnak, virtuskodó koldusnak, nyelvben, f a j t á b a n társtalannak adatott a sors kegyetlen kegyéből Ady Endre. Zseni volt, s m e r t zseni volt, m i n d e n t fájdalmasan tisztábban látott másnál. Vére, születési adottsága is megvolt hozzá, hogy szembenézzen s jól belelásson a magyar életbe. Hiszen vármegyei
kis ambíciókból dobódott ki fiatalon Párizsba. F i a t a l volt, szegény és tiszta, s a kint kapott szabadság, réá ömlő gazdag k u l t ú r a t e r m ő t a l a j r a t a l á l t a lelkében. A fogékony, tanulni vágyó A d y f á j d a l m a s a n érezte az itthoni szegénységet, elmaradottságot a k i n t látott metropolisok lüktető, ö n t u d a t o s életéhez képest. B á m u l t a művészeti érdeklődésüket, szociális intézményeik anyagilag, emberileg összetartó megszervezettségét. Reformálni a k a r t , s bízó, b á t o r , r o b banó hitével fiatalságának a k a r t a fölrázni részvétlen n y u g a l m á b ó l a f a j t á j á t . Még párizsi évei előtt, váradi újságíróskodása i d e j é n m e g k e z d t e a r e f o r m á l á s , az ú j í t á s járatlan, nehéz ú t j á t . H a d a t üzent versben és p r ó z á b a n az elfogultaknak, a gondolkozni resteknek, a n e m olvasóknak, a s m o k k o k n a k , a szemforgatóknak és a hazugoknak. Párizs megerősítette, kiérlelte s z á n d é k a i t ; e m berin élni, látni, fejlődni és érezni a k a r t a tanítani az olcsó gőgű, cím- és r a n g kórságban szenvedő, minden újítástól vonakodó, bűnösen, lustán elzárkózó országot. Kíméletlen ostorcsapások szántanak végig az alvó, hiú, m a g á t ó l elragadtatott magyarság hibáin. Csupa erős, f á j ó szemrehányás, életre, t e t t r e serkentés, elkeseredett élű gőg zeng, ömlik a f i a t a l Adyból. Mert A d y gőgös volt. A legkirályibb gőgű, de ez a gyilkoló élű gőg, m i t démonikus k e g y e t l e n séggel csapott e m b e r t á r s a szeme közé — mindég fölfelé talált, és ez a fölfelé adresszált gőg itt n á l u n k r i t k a jelenség, szokatlan idegen. Ugyanekkor az elmaradott^ a megalázott felé részvevő megértéssel, krisztusi türelemmel hajolt, s n e m t u d t a soha rangok, születési előnyök szerint osztályozni az embert. A hazafias alkalmi versek és verselők u t á n szokatlanok és kíméletlenül igazak voltak az ú j Ady-zsoltárok. N e m tetszett az ú j h a n g , de tudomást kellett venni róla. ő r ü l t n e k és érthetetlennek, h a z a f i a t l a n n a k és e r kölcstelennek kiáltják ki a költőt, kinek szép szomorú f e j é r e készül m á r a mártírkorona. Lelkes, szegény, fiatal tehetségek csoportosulnak m e r é s z e n k i bontott zászlója alá. Fázós, dühös öreg befolyások szervezkednek a túlsó parton. És halálig tart a harc. Ahogy izmosodik, tisztul, színesedik A d y h a n g j a , ú g y nő az irigység, a harag, a gyűlölet, a szertelen imádat, az elismerés és az üldözési láz k ö r ü lötte. A m a g y a r vezető osztály konzervatív, feudális é r d e k e k e t v é d ő k o n o k , minden ú j európai áramlattól elzárkózó f ü l e i b e n gyűlöletet, süketséget talál. Osztályérdekeket szolgáló beérkezettek, akadémikusok, főpapok, befolyásos publicisták, vezérpolitikusok fogtak össze elnémítani a költőt. Szervezett támadások érik erős helyekről, s elhallgattatni mégsem lehet. Tisztasággal, erővel és elmével verekszik a hazugság ellen — m i n d e n vonalon. S h a v á g á s éri — büszkén f o g a d j a —, pedig legbelül — én t u d o m , hogy gyógyíthatatlan sebet hurcolt népe halálba rohanó válsága miatt. Föltámad a h á b o r ú régen kísértő, borzalmas réme, s a r e f o r m e r és pacifista Ady, aki messze előre lát a magyar jövőben, megiszonyodik borzalmától ennek a vesztünkre hozott vérfürdőnek. Első percétől kezdve viselte irtózatos k í n j á t a tudásnak, hogy elveszítjük magunkat és a háborút. Külső, k e g y e t l e n számítások játszottak össze belső tébolyokkal, s boldog, bomlott z ű r z a v a r á b a n a Halálnak Ady sikoltó, kétségbeesett énekeit idegenséggel, dühvel f o g a d j á k a harcra szító, megszédült vezetők. A m a g y a r rövidlátás hősi korát éri, s a költő, aki nem tud zászlót b o n t a n i az emberhalál kéztől t á m a d t emberhalál-örömére, végleg szembekerül a f a j magyarság tömegérzésével. Ma m á r tudjuk, hogy ez a h á b o r ú nem volt a mi szabadságharcunk. De h a az lett volna, a k k o r is egy olyan nemzeti é r t é k e t — m i n t Ady — jóvátehetetlen b ű n lett volna b e u g r a t n i Petőfi szerencsétlen hősihalált halt szerepébe. Pedig történtek, következetesen t ö r t é n t e k b ű n ö s p r ó b á l kozások a beteg testű, rossz- idegrendszerű 40 éves költőt h a r c t é r r e küldeni. Rosszhiszemű újságcikkek, támadások, följelentések érkeztek, s e n n e k a csúnya, embertelen j á t é k n a k lett szomorú következménye, hogy a láztól, ezer testi bajtól megkínzott Adyt végre bevették k a t o n á n a k . 54
Felmentésének (amiért ő soha egy lépést sem tett) egy-egy hónapi meghosszabbításáért barátainak és kétségbeesett asszonyának sajtófőnöki és államt i t k á r i előszobákban kellett kilincselnie. Bűnös igazságtalanság volt mindez, m e r t A d y nem tartozott semmiféle politikai párthoz. De m e r t nevének és zsenijének ragyogó védelmével állt a lesújtott, az elnyomott mellé — ellenségei szélsőséges politikai exponenst láttak benne. Pedig csak zseni volt, m i n d e n p á r t o n és m i n d e n pártoskodáson messze túlélő és messze túllátó Költő; aki független szellemi királyságra küldetett, és így nem is lehetett semmilyen zászlóra esküvő közkatona. Forradalmi jelentősége a jobbra, többre, igazabbra vágyó ember örök forradalma marad. A d y nemes, emberszerető mentalitása halálos döfést kapott ezekben az időkben. Hosszú nyári délutánokon, kemény téü reggeleken, m i k o r csúcsai o t t h o n u n k előtt tízpercenként sivított el a virágos, nótás katonavonat, céltalan hősi halálba üldözve az Életre, fejlődésre, m u n k á r a teremtett embert, Ady lázas szeme könnytől ragyogott. Igaz, nem csak magyarul sírt, de e m b e r ü l is. A m i pusztulásunk közös pusztulás volt az ő veszendő életével, testvér zokogott föl a testvér halálán, de ez a testvér nagy emberségében megsiratta az ellenség oktalan halállal veszendő gyermekét is. Minden f a j i és politikai érzékenységén túl — ember volt és művész, hálás ember és igaz nagy művész —, aki n e m t u d t a megtagadni a barátból ellenséggé .vadított nemzetek k u l t ú r á j á t , értékeit. Tudta, hogy az ember h a r a g j a mulandó, s a népek kimerülve a vérontástól, a bizonytalan jövő egyik szeszélyes ó r á j á b a n észhez térnek, a gyűlölet mocska kifárad,, s ember az ember előtt pirulva szégyenli a vakságot, mivel köpködő gyűlöletében oktalanul végiggázolt alkotókon és alkotásokon, m e r t németek, franciák, oroszok vagy olaszok voltak. Ki volt a részes a h á b o r ú rettenetes ördögének elszabadításában, a jövő titka, de h a m á r jött, s dögletes pusztulást, nyomort és gyászt teremtett az ú t j á b a n , lobogó, fejvesztett örömtüzek g y ú j t á s a helyett össze kellett volna fogni krisztusi erejével a jobb embereknek. Államfőknek, politikusoknak, vezető művészeknek megfékezni, idejében megállítani a rémet — legalább itt a m a g u n k földjén. Nem így történt, s a költő hörgő, sikoltó, fenyegető jóslásai beteljesedtek. Borzalmas víziói valósággá váltak, s Ö Jeremiás próféta látnoki erejével hirdette a közeledő ítélet rettenetességét. Beteljesedett. Elvesztettük m a g u n k a t és a háborút, s a zord szavú, k é r lelhetetlen P r ó f é t a halálra sápadt. Nem ezt akarta. Ijeszteni akart, fölrázni nemzetét a fejlődés, a belátás ú t j á r a . Javítani akart, s a beígért ütés rombolás lett. Embert ölt. Észméinek, világfelfogásának ellenségét, de testvérét ölte meg, s ő, a m i n d e n t előre látó, mentő jóságában meggyalázott lélek tébolyult, zavaros szemmel temetődött a romok alá. Elnémult örökre, s h a zengő, hívó, intő szavára nem figyelt föl idejében a magyarság, bűnös mulasztás történt. Isten, Halál, Haza, Szerelem — örök ércű oszlopait nagy ívekben köti össze a Költő nagy beletársulása a Kozmoszba. Eggyé válik a Mindenséggel, kis és nagy sorsokkal, múló és örökké ismétlődő örömökkel, bánatokkal. Hangjának hatalmas, sűrített erejében sokszor vihar zúg, istenítélet készül, s a dacot hazudó, páváskodón gyönge ember összeroskad. Vigasztalás kevés v a n ezekben a versekben, de együtt érez és együtt vérzik mindenkivel, ami embernek, életnek, értelemnek a születés és a Halál örök körforgásában érzésben, kínban, ámulásban megélni adatott. Hősi halált halt az új életre támasztott magyar versért, mi félek épen magyarságáért m a r a d a nagyvilág számára megközelíthetetlen. Sok verse annyira m a g y a r bajok, m a g y a r bűnök korbácsa. Drága, fiatal életét égette föl a magyar versért, m e r t prófétás látomásaihoz, fokozott érzékenységéhez, mi a -költőt Vátesszé, nyelvben, képben, erőben páratlan p o m p á j ú v á tette — kellett az altatóporokon, alkoholon, kábítószereken, szerelmen és m i n d e n f a j t a mérgeken keresztül fokozott, kapott, biztos, lassú öngyilkosság. 55
Halálba rohanó ú t j á n lemondó, könnyező, szenvedő asszonyok k í s é r t é k és próbálták megállítani, m e g t a r t a n i az Életnek. Nem lehetett. Felsőbb e r ő k küldetése volt. Életünk elrontottságát az eljövendő f i a t a l m a g y a r s á g v a n h i v a t v a helyrehozni. A m a még egészen kis fiúk, kiket n e m z a v a r t m e g az e m b e r mészárlás pokla, ö k megérhetik a boldog, s z á m u n k r a m á r elveszett jövőt, m i kor tanulni, fejlődni, utazni lehet. Nekik megnyílik m é g a Világ és a Szépség emberektől embereknek épített perspektívája. S z á m u k r a el kell j ö j j ö n az okosság, a jóság kora, m e r t a gonoszságé m á r eljött. A rombolás m e g t ö r t é n t , boldogok, akik az építés nagyszerű idejét érik. Mikor a gépek n e m e m b e r ölésre, de emberi m u n k a kímélésére teremtődnek. Én azt hiszem, ezek az e m berek meggondoltak lesznek, takarékosak. Spórolni f o g n a k a céltalan e n e r giákkal, a nagy szavakkal, fegyelmezettek lesznek, és r á j ö n n e k a kritika tisztességére. Ismerni kell a kort, idegen fejlett népek k u l t ú r á j á t , törekvését, m e g kell nézni a képet, m e g kell hallgatni az ú j , r i t m u s á b a n szokatlan m u z s i k á t , és el kell olvasni a könyvet. A nagy művészre m i n d é g hatással v a n a k o r hangja, indulata, és mégis külön mértékkel kell méressék az e m b e r és k ü l ö n m é r t é k k e l kell méressék a munka, a m i t maga u t á n hagyott. Ady E n d r e magyarnak, művésznek, e m b e r n e k olyan bőkezűen m é r e t e t t , hogy emberöltőkön keresztül n e v e l h e t j ü k m a g u n k a t és u t ó d a i n k a t teljes j e l e n tőségének megismerésére. Európai mértékkel is tékozlón m é r t k i n c s ü n k ő n e k ü n k , s a megbékélt világ értékeinek rendezésében jóllehet A d y lesz a m a gyarság m e n t ő körülménye. Legyünk hálásak a bőkezű Véletlennek, h o g y f a j tában, nyelvben, értékben, érzésben magyarokért, m a g y a r u l adódott.
CSINSZKA
LEVELE HATVANY
LAJOSHOZ
Csúcsa, 1918. szept. 11. Kedves Laci. Ne haragudjon az anyiszor ígért Ady vers helyett, egyelőre csak tőlem kap egy nem várt és nem is jó hírt adó levelet? Bandi kéri legyen elnéző ha nem volt ura ígéretének. Az első vers, az első szép és igazi Ady vers a magáé lesz. Bandi beteg és ez egyszer félek komolyan az. A betegsége nagy baj. Nem tud dolgozni. Naponta oda kényszerül az íróasztalhoz próbál, küzködik, szerencsétlen és a vége oktalan, céltalan és eredménytelen felhajszoltság, energiaprédálás, egy nagy idegsokk. Hallgattam eddig róla mert úgy érzem (és asszony ösztön jó ösztön) kiestünk az emberek életéből, érdeklődéséből. Magának azonban annyi ígért és meg-nem-írt vers után — magyarázattal tartozunk. Én tudom (érzem is rajtuk) milyen kínnal íródtak meg az utolsó Nyugat-versek — amik onnan is elmaradtak. Mi az oka ennek a munkaképtelenségnek — nem tudom. Semmi esetre sem kiírtság, témahiány. Igazi művésznek mindég marad mondanivalója. Én sem vagyok oka. Naponta kérem, hajszolom, biztatom a munkára. Ha dolgozik elkerülöm, falusi csendben, szép nagy, fás, kertben él s a mesebeli drága öreg Nagymama mindent megtesz, hogy ne érezzük a háborút. Én azt hiszem, a világ emberpusztító nyugtalansága viselte meg különben is rossz idegrendszerét. Múló baj ez — vagy komoly, nagy elhallgatással állunk szemben — éppen Bandinál — aki a legérzékenyebb, legkiszámíthatatlanabb élet — nem tudhatom. Egyre azonban kérve figyelmeztetem — úgy is mint jó barátját Bandinak. A művész — és ezt maga jobban tudja — mindég hiú és érzékeny. Kell, hogy szeressék, foglalkozzanak vele és mindég kell érezze —, hogy ő a szükséges az embereknek. Sajnos — az ő hiúságuk és érzékenységük túl élte és túl éli a világháborút, ezért nehezebb — mint vele menni. 56
Cristával együtt (kinek Bandi-kézcsókját szerettem) magát barátsággal üdvözli p. s. Itt járt és felénk sem
küldi s akit én egész kislyányosan
nézett.
CSINSZKA LEVELÉNEK FOGALMAZVÁNYA KÁROLYI Kegyelmes
Adyné
és
meg-
Adyék.
MIHÁLYHOZ
uram.
A mai magyar kormánynak, az Ady Endre kormányának nem szabad elnéznie azt, hogy Ady Endre, az egyetlen élő, ősi magyar genie — anyagi bajokkal küzdjön, kapitalisták uzsoráján tengődjön, szükséget lásson. És különösen nem szabad a felébredt magyarságnak elnéznie ezt akkor, mikor Ady Endre élet és halál között vergődik hetek óta és csak nagy odaadás, sok szeretet és súlyos anyagi áldozatok tarthatják meg a jövőnek. Pedig Ady Endre, a maguk legrégibb és legigazabb katonája — ez idő szerint (ezek pedig a legsúlyosabb idők) anyagi bajokkal küzd, [...] uzsoráján tengődik és komoly szükség előtt áll, — súlyos betegen, tehát egészen kiszolgáltatva és fegyvertelenül. Nagyon nehéz volt ide jönnöm önhöz Kegyelmes uram. Az uram aki nagy betegen fekszik túl büszke és túl szerény ahoz, hogy valaha valamit kérni tudjon a maga érdekébe. A hallgató és dacosan tűrő emberek közül valók vagyunk és ha ő tudná hogy én .mégis eljöttem ide, nagyon, nagyon megharagudna reám. Pedig nekem kötelességem volt ez a lépés. Ma én vagyok a legjobb embere és mert az életéről, a gyógyulása lehetőségéről van szó, amihez nemcsak nekem az asszonyának, de mindannyian még élő, érző és létező magyarságnak közünk van, nekem el kellett ide jönnöm. Ady Endre a köztársaság proklamálása után, ahová már betegen vonszolta el magát, súlyos tüdőgyulladással egybekötött spanyol betegségen ment keresztül, hatodik hete hogy fekszik, és a válságon csak most jutottunk talán át. Nála aki nagyon sensibilis és nagyon neurastheniás volt mindég, a szokottnál is vehemensebbül ütött ki a betegség a külső izgalmak is erősen megviselték s ha mégis életbe maradt ez egy nagy szerencsés véletlen s egy kicsit az én emberfölötti akarásom is. Az orvosok egy jó talán svájczi szanatóriumos pár hónapos utókúráját tartják életbevágón szükségesnek Adynál, ha annyira megerősödik, hogy az utat kibírja, addig nyugalom, jó táplálkozás és állandó első qualitású orvosi kezelés szükséges. Egy visszaesés katasztrofális lenne. Ehez azonban pénz kell, kiadható, orvosra szanatóriumra, jobb kosztra. S ezzel a pénzzel mi jelenleg nem rendelkezünk. Ady Endre mióta beteg nem tud egy sort sem írni és ami fix jövedelme van az szégyellnivalóan kevés. A Nyugattól havi 400 koronát kap — s ezért megjelenő verseit ottan kell leközölje, Hatvany bárótól pedig aki összes könyveit örökáron megvette — havi 600 koronát keres. Évi 10 ezer koronából Ady magát sem tarthaja el. Nekem elég szép kis magán vagyonom volt ez azonban papírokban fekszik miknek az értéke erőssen esett, s így ez egyelőre egészen holt tőke. Kegyelmes uram, kérem a kormányt és első sorban önt a kormány elnökét segítsenek a beteg Ady Endrén. Mentsék meg ezt az örök nemzeti ériéket a magyarságnak és az Ady Endre felgyógyulására utaljon ki neki talán nemzeti ajándékképpen — egy megfelelő öszszeget. Jókay, Mikszáth is kapott valmi ilyesmit annak idején, sőt Gorkij épen a forradalmi Oroszországtól kapott 8000 rubelt. Önök a formáját meg fogják tudni adni ha akarják és az Ady Endre drága magyar életének a megmentését soha se lesz oka megbánni Magyarországnak [...] 5T
Utószó a dokumentumokhoz Egypár hónapja megjelent könyv, Koháry Sarolta „Flóra és Ilonka" című regényes életrajza, Babits özvegyének, Török Sophie-nak élete utolsó éveiben Csinszkáról mondott szavait idézi: „Mihály életéből Ilonka csak Csinszkát tartja meg emlékezetében. Ha Mihály nem babonás, tehát nem fél attól a két sortól, amelyekben a volt f é r j megátkozza azt, aki helyébe lép, elveszi Csinszkát... Csinszka tehetségtelen trampli volt — sziszegte Ilonka —, csak el akarta vetetni magát Mihállyal. Meghalt a király, éljen a király!" Ady Lajos sok hasznos adatot és nem egy sanda gyanúsítást terjesztő alapvető életrajzában hosszú oldalakon keresztül foglalkozik bátyjának súlyos elhatározásával, szerelme és házassága kibontakozásával és nehézségeivel, valamint kóbor nomád természetének a végre megtalált családi otthonba való beilleszkedési küzdelmeivel. (Ady Endre, Budapest, 1923.) Sajnos, Ady Lajos magatartása, konok ellenségeskedése Ady özvegyével szemben, élete végéig más érdekelt feleket is ellene hangolt. Dénes Zsófia, aki nemcsak saját „Élet helyett órák" című könyvében ír többször és többféleképpen Csinszkáról, de Ady Lajosné nevében és szerepében súlyos dolgokat állít családi, anyagi és jellembeli körülményeiről. Dénes Zsófia, az egyetlen komoly menyasszonyi elölt Csinszka előtt, nemcsak saját emlékiratában, hanem két Ady-ismerős általa följegyzett visszaemlékezéseiben is súlyos vádakat szögez Adyné ellen. Ezek egyike Ady Lajosné nevében publikált érmindszenti családi emlékek kommentárokkal kísért tömege (Az ismeretlen Ady). Ebben egyenesen ú j Szendrey Júliának nevezi. Dénes Zsófia másik, egyébként értékes nagyváradi dokumentációt és levélanyagot közzétevő gyűjteménye az „Akkor a hársak épp szerettek..." (Budapest, 19-57) című kötete, amelynek „A csúcsai tündérkert" című fejezete céljára Fehér Dezsőné, Ady váradi szerkesztőjének felesége adta át Adyék hozzájuk intézett leveleit és saját emlékeit. Csinszka kontroverziáktól nem mentes megjelenéséről ezeket mondja: „Első benyomásom az, hogy urához képest külsejében túl fiatal. Törékeny, fejletlen, kistermetű gyermekleánynak látom, kék szemének nézése kissé üvegszerűen merev, puha, szőke h a j a homlokán f r u f r ú b a vágott. Őszinte kell legyek, Ady Endre mellett nem tartottam szépnek. De amint megindult közöttünk a beszélgetés, kitetszett belőle, hogy okos, megnyerően eleven és szellemes. Lénye simulékony, és fesztelensége, biztonsága társasági lényre és még inkább önbizalomra vall." Tabéry Géza, az első vőlegényjelölt, aki az első Ady-könyvet juttatta a svájci nevelőintézetbe a diákoskodó Csinszkához, élete végéig nem tudta megbocsátani neki, hogy nem hozzá ment feleségül: „Nem — í r j a Tabéry —, ez a házasság nem volt boldog már a kezdetén sem! Legalább nem a feleség részéről! Boncza Bertuka nem annyira belebódult, mint inkább belelovalta magát Adyba! Lelki nagajkával hajtotta feléje önmagát. A korbács egyik szíjfonata a szülői szeretethiány volt, a másik a túlhajtott hajlandóság arra, hogy önmagát beleépítse a magyar irodalomba. Agyonirodalmasított leánykora, melyben a művészet és a könyv volt az egyetlen zavartalan szépség, sorsszerűen rendelte Bertukát addig a súlyos tévedésig, hogy amikor élete menedékét a kor legnagyobb költőjének karjai között remélte megtalálni, ott nem azilum várt reá, hanem ú j elhajszolódás. Amit menyasszony korában szerelemnek hitt, arról kiderült, hogy csak a dacnak és önkápráztatásnak volt a lobogása. Üszök a láng helyett, amibe később maga is beleüszkösödött... Megértés és részvét illesse e szerep betöltéséért." (A csúcsai kastély kisasszonya a Két kor küszöbén című kötetben, Bukarest, 1970.) Az elítélő, elfogult kortársakkal szemben ott áll az őszinte barátok megrendülelismerése, Bölöni György, Hatvany Lajos, Schöpflin Aladár, Révész Béla és mások megértése és nagyrabecsülése. 58
Babits gyászbeszéde Ady ravatalánál A Nyugat íróinak nevében búcsúzom tőled. Ady Endre! Búcsúzom tőled mindazok nevében, akik hozzád a magyar irodalmi életben legközelebb álltunk: a hadsereg tiszteleg az elesett vezér ravatala előtt! Neveddel indultunk és neveddel vívtuk meg tizenkét esztendőn nehéz küzdelmünket: a neved szabadságot és bátorságot jelentett nekünk, új célokat és új horizontokat jelentett a te neved, az aranytermő ország biztos ígéretét. A te pályád úgy mutatott utat előttünk, mint a biztos, kincses ér a bányász előtt messze idegen tárnákba, s oly bizalommal néztünk az arcodra, mint a Kolumbus hajósai Kolumbus arcára: te merész kapitány! Átadunk most az örök tengernek, addig, amíg mint te jövendölted: Megindulunk mi is mind t e u t á n a d Magyar harcokat más csillagon keverni. Ő, megdöbbenve, félve nézzük fenséges színedváltozását, mint a tanítvá„ nyok hajdan Krisztusét; hogy aki előbb még közöttünk jártál és vezérkedtél, drága barátunk, legnagyobb büszkeségünk, most egyszerre fölkerültél, elérhetetlen magasságba valamennyiünktől, a nagy magyar Olym.pusra, ahol Petőfid, Csokonaid, Vörösmartyd fogad és üdvözöl, és ott fogsz ezentúl járni és ragyogni földi szemeinkbe; a halottak élén! Mert nem úgy van, ahogy te írtad magadról, szerény jós, halálodat érezve és mondva: Most az igazi halaványak Táborában vezérkedem: Nem: most az igazi fényesek táborában vezérkedsz senkinek alázatos, ki voltál itt lenn is
örökre,
és nem vagy
többé
Kevély szabad magyar, királyi gőgű, De fajod, néped és a fényes álmok Hódoló, harcos, hős alázatossal Most az igazi fényesek táborában vezérkedsz, és végképp elhagytad a mi szegény táborunkat! De mi ragaszkodunk nevedhez örökre, és fájdalmas büszkeséggel kiáltjuk a világnak, hogy a magyarság nagy gyászában minekünk külön gyászhoz van jogunk: mert idelenn mi voltunk méltók rá, hogy köztünk vezérkedj! Es hiába, nem hagyhattál el bennünket egészen: mert, ki magad mondtad hogy „életed millió gyökerű",. végképp meggyökereztél életeddel bennünk. Vezér! nézz bennünket: a tieid vagyunk, egy részed él bennünk és csírázik, a te halhatatlanságod mibennünk indul el hosszú útjára. Földi maradványaidtól búcsúzunk ma, Mester, de telkedtől sohasem akarunk elbúcsúzni!
Az Ady legjobb barátjának nevezhető Bölöni György nagy monográfiájában külön fejezetet. írt Csinszkáról és a csúcsai otthonról. „Csinszka nem volt rózsavizes, limonádés Ady-imádó, s nem volt irodalmi smokk. Nem volt benne semmi azokból a nőkből, akiket Ady idáig maga körül látott. Akaratos, makacs, de játékos, vágyakkal teli és élni akaró gyermek volt, akinek csipkelődő szellemé és csúfondáros hajlandósága . . . csakhamar jól összehangolódott Ady ostorvágósan suhogó, maró, epés emberszólásával... Tetszett a kislány, a különös, kedves, szeleburdi teremtés, akinek lényében nincsenek konvenciók, aki nem ismeri a gátakat, épp ezért nem is retten meg.előttük, és akiben a gyerekes külső s a pajzán modor ritka nagy emberségeket takar. Sokféle szándékból terelődött össze Ady házassági akarata. Legőszintébb volt mindezek között, hogy ezt a friss, csikós, idomíthatatlan gyereklányt kívánta és megszerette. Bertuka sem titkolta, hogy akarta Adyt, hogy kihívta és kényszerítette a sorsot, hogy neki Ady Endre kell." (Az igazi Ady, Párizs, 1934.) Hatvany Lajos visszaemlékezéseinek most jelent meg „Utak, sorsok, emberek" című kötete. Hatvanynúl nagyobb jóakarója Ady özvegyének nem volt, köztudomású ez a rátestált teljes örökségből. Mégis hozzá intézett, 1931-ben kelt levelében szemére veti, hogy verseiben személyes emlékei helyett egy árnyemberről ír: „ . . . ha egészen őszinte volnál — írja Csinszkának —, meg kellene írnod, hogy urad számára egyre csak kavarnod kellett a vízzel kevert bort, hogy egy szörnyen beteg, szeszélyes, gyötrő embered volt, aki hol a részeg mámor, hol a fájdalom kábulatában támolygott melletted, vagy ami még keservesebb, naphosszat hevert az agyonfüstölt szobában az ágyon." „Miért nem írod meg — folytatja Hatvany —, hogy mennyit szenvedtél Ady oldalán? Megírthatnád bízvást, hiszen álltad a próbát. Mi barátok vagyunk s leszünk az utókor előtt is tanúid, hogy jó feleség voltál, kitartottál, sohasem tágítottál a te nagy, nyűgös, beteg, szerencsétlen és tűrhetetlen poétád mellől." „ . . . írd meg — fejezi be Hatvany akkori baráti levelét Csinszkához — életednek szomorú példázatát, hogy volt egyszer, hol nem volt, egy kedves kis intézeti leány, aki beleszeretett az irodalomba, de keservesen megszenvedett és megbűnhődött érte." Schöpflin Aladár így emlékezik meg róla: „Élénk, mozgékony, beszédes kis asszonyka, ha egy kis malíciára volt szüksége, nem kellett a szomszédból kölcsönkérnie. Jószívvel vállalta Ady feleségének kivételesen nehéz feladatát. Betegápolónak kellett l e n n i e . . . kivédeni szeszélyeit, amelyek sokszor egészen valószínűtlenek voltak, tűrni civódó ingerültségének időnkénti vad kitöréseit, el nem mozdulni a férj mellől, akire úgy kellett vigyázni, mint egy fegyelmezetlen gyerekre, lemondani a társasélet mindenféle olyan öröméről, amelyek fiatalasszonyoknak kedvezők. Csinszka becsületesen betöltötte ezt a feladatot, megvolt benne az erre való asszonyi hősiesség." (Ady Endre, Budapest, 1934.) Vezér Erzsébet úgy véli, hogy „ . . . biztosnak látszó anyagi bázissal, fix fizetéssel rendelkezett (ti. Ady). A Boncza-örökség pedig azt is lehetővé tette, hogy kissé könnyebben éljenek." Barátok írták meg, hogy a jelentős tőkét, amit Csúcsa eladásából szereztek, eltőzsdézték és rövidesen papírkosárba dobható értékpapírokba fektették. Vezér Erzsébet ezt írja a Csinszka-versekről: „A Csinszka-szerelmet beárnyékolta háború, betegség. A belőle született versekből hiányzik a szenvedély ereje, a szerelmi teljességnek az a gazdag skálája, melyet a Léda-versekkel végigjártunk. De néhány gyöngéd, tiszta hangja mégis külön helyet biztosít neki Ady szerelmi költészetében." (Ady Endre élete és pályája, Budapest, 1969.) Varga József szerint: „A Csinszka-versek szókincsükben is tanúsítják, hogy Ady háborús konfesszióinak igazi párjaik, társaik." „Háború alatti szerelmes versei néha a népdalok tiszta, üde hangjára emlékeztetnek." Ady Csinszka iránt való gyöngédsége, neki szóló kedveskedése változatok sorozatát teremtette meg: „Kedves kicsim szép rosszam", „Én szeretett nyugtalanságom", „kicsi lányom", „örömem, reménységem", „kis mindenem", „kicsim, egyre ragyogóbb valakim", „Csinszkám királynőm", „Szívem ujjongatni tudó boldogságom", „kis gondatlanom", „örömem", „lelkem teremtőm és mindenhatóm", „gazdagom de pazar59
lóm, csodám, nekem teremtett Csinszkám", „Enyém", „rossz, de nekem legimádottabb, legáldottabb kisleányom" . . . Mind a kortársak, mind pedig a kutatók, az utóbbi években bőséges dokumentumokat találhattak volna a Csinszka-hagyatékban, amely nemcsak az általa összegyűjtött írásokat és okmányokat őrizte meg, hanem magának Adynak maradványait is, azonkívül Csinszka második férjének, Márffy Ödönnek gyűjtését. De ami még ezeknél is fontosabb: az évek során összegyűlt Csinszka kiterjedt, sokágú, érdekes levelezése és fő műve, önéletrajza, amelyet a halála előtti években, az 1930-as évek elején fejezett be, miután Ady jellemrajzát az Ady halálát követő években megírta. Ez az önéletrajz az erdélyi emlékiratok egyik remeke, zamatos erdélyi nyelve f r a n cia stíluson edzett szecessziós kifejezésekkel párosult, történelmi-társadalmi háttere vagy másfél századig vezeti vissza bonyolult családfáját, hogy Ady iránt ébredező irodalmi, majd emberi kíváncsisága, lassan kibontakozó szerelme és végül házassága drámai részletekben bővelkedő történetét mondja el. A világirodalomban bőségesen akadnak a nagyanya korba került özvegyek visszaemlékezései híressé vált férjükről, elég itt Dosztojevszkij és Tolsztoj özvegyének írásaira gondolni; nagy ritkaság azonban, hogy fiatal feleség aránylag fiatalon elhunyt világirodalmi nagyságrendű f é r j é t írja meg emberi valójában. Tudtommal csak Shelley felesége, Mary Godwin életrajzi bevezetői nagy férje összes műveinek általa sajtó alá rendezett első kiadásához érnek föl eredetiségben és hasonlóságban Csinszka önéletrajzával, illetve Ady élete utolsó szakaszának abban való- elmondásával. Ez a kétszáz gépelt oldalnyi kézirat, mint összefüggő szöveg, még sohasem került publikálásra. Kárpáti Aurél, kevéssé tudományos elgondolással, a Csinszka által nyilván modern nyugati irodalmi példák nyomán az elbeszélés szálait valósággal Virginia Woolf mintájára összevissza vető elbeszélésmódját utánozva időrendi sorrendbe állította össze, ezzel súlyosan megsértve az írói szuverenitás jogát. Rajta kívül Ruffy Péter merült el az értékes anyagban, a Magyar Nemzetben írt ciliksorozatában azonban csak egyes mondatokat, egyes epizódokat ragadott ki az egységes egészből. Minthogy az akadémiai Adydokumentumkötet most készülő második kötete még csak a századfordulónál tart, nyilván még évtizedekbe fog telni, míg Csinszka korához ér a kiadvány. Az 1920 előtti magyar irodalomban ritkának számító eredeti és jó nőírók között Csinszkának nemcsak mint Ady feleségének jut megérdemelt hely; élete, Adyval együtt töltött évei, irodalmi fölkészültsége, emberi önfeláldozása különleges helyet biztosít neki a modern magyar irodalom kiemelkedő emlékírói között. Az itt bemutatásra'kerülő egyötöd rész a kezdetet és a véget ismerteti, a szerelem kibontakozását és a házasságra való elszánás döntő motívumainak indokolását, majd az utolsó hónapok egészségi és anyagi válságait, két egykorú dokumentum, Károlyi Mihályhoz és Hatvany Lajoshoz intézett kérvényszerű levele hiteles szövegének első ízben történő teljes közlésével, hogy a lángész-férj mindig várt, de mégis hirtelen történt eltávozása után lehiggadva megírja ragyogó jellemrajzát róla. Ady Lajos szerint Ady 1918 végén magához kérette a Nyugat vállalat egyik újonnan belépett igazgatóját, Kornfeld Móric bárót. Húszezer korona kölcsönt kért tőle, amit meg is kapott. „Tellik most már mindenre — szól a f á m a —, ápolónőre, tanári konzíliumra, háztartásra és szanatóriumra. A kölcsönadó az összeget nem jegyezte fel követelésként a hagyatékra. Ő tette elviselhetőbbé Ady Endre utolsó heteit." Csinszka Károlyihoz írt kérvénye valószínűleg Kornfeld Móricra céloz, bár akkori nyomorgásuk ecsetelése nem igazolja, hogy hatalmas összeg lett volna ez a kölcsön akkoriban. Ady életének utolsó pár hete, az utolsó három hónap tele v a n ellentmondó életrajzi följegyzésekkel.. Az Ady-irodalom úgyszólván a világháború kitörése körüli időig jut el, utána már a viták következnek. Elég itt Horváth Zoltán és Illés Endre nagyon is lényegbe vágó vitájára utalni Ady állítólagos hanyatlásáról a világháborús években, illetve nagyon is joggal megvédett állandó szellemi emelkedéséről. Ady Lajos testvéri életrajza jórészt hallomáson alapul, hiszen azokban a hónapokban nem tartózkodott Pesten, és a temetésen sem tudott részt venni az egész Ady-családdal együtt. 60
Ady temetése pedig a f o r r a d a l m a k k o r á n a k legnagyobb irodalmi demonstrációja volt. Ez azonban m á r átvezet Babits — itt először közölt — gyászbeszédéhez. Készülő könyvemben Ady és Babits viszonyának és kölcsönhatásainak történetéről vagy h a t v a n olyan d o k u m e n t u m o t közlök, amely Babits egyre növekvő megértéséről, mélységes nagyrabecsüléséről és ú j r a meg ú j r a hangsúlyozott értéktudatáról Ady i r á n t élénk bizonyságot tesz. Az Ady-irodalom egyhangúan elismeri, hogy a világh á b o r ú s években, n e m utolsósorban a közös üldözés nyomán rendkívül közel került egymáshoz a két költő. Babitsnak Adyhoz intézett köszönőlevele a neki dedikált fényképért, Székely A l a d á r kettőjükről együtt készített öt gyönyörű fényképfelvétele, Babits Adyval való téli szánútjáról írt verse (Tiszatáj, 1973/11.), gyakori látogatásai a "Veres P á l n é u t c á b a n a legszűkebb baráti kör tagjai között valóságos d o k u m e n tumsorozata jóbarátságuknak. Ady halála Babitsot súlyosan megrendíti, 1919. j a n u á r 1-től Osvát Ernő helyett ő lesz a Nyugat szerkesztője, m i u t á n 1917. ú j é v óta Adyv a l együtt jegyezték m á r a lapot m i n t szerkesztők. Ady halálakor ő í r j a a Nyugat gyászjelentését, őtőle származik a Nyugat vezércikke, és végül őrá h á r u l t a Nyugat második A d y - s z á m á n a k megszerkesztése. A Nemzeti Múzeumban Ady ravatalánál Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, K u n f i Zsigmond, Móricz Zsigmond, Schöpflin A l a d á r mellett Babits mondott gyászbeszédet, ő a Nyugat nevében. A korabeli napi s a j t ó természetszerűen elsősorban a k o r m á n y t a g j a i n a k beszédeit közölte, Babits viszont sem a gyászbeszédet, sem ide szánt ó d á j á t n e m vette be az általa szerkesztett Ady-számba, pedig ahhoz még egy utószót is fogalmazott. Beszédének szövege élete végéig többször megismételt véleményét hangsúlyozta Ady vezéri szerepéről és biztos halhatatlanságáról. H a t v a n y Ady halotti m a s z k j á t megk ü l d t e neki, ezt, v a l a m i n t a halottas ágyon készült fényképet, Ady neki dedikált fényképét és közös képüket lakásában élete végéig megőrizte. GÁL ISTVÁN
61
DOMOKOS
MÁTYÁS
A versben bujdosó kimondhatatlan TŰNŐDÉSEK NAGY LÁSZLÓ ÚJ VERSESKÖNYVE FÖLÖTT A MODERN SZÉPTAN RÉGI KÉRDÉSEI Mi a nehezebb, vagyis a korszerű lírai kifejezés érvénye, hitele szempontjából mi az autentikus, az „igazi" forma a 60-as, 70-es évek — korunk — költője számára: az ősi dal vagy a lettrista szöveg? A klasszikus fegyelmű szonett vagy a verspróza? S ha verspróza (mert az ilyen alternatívák osztódással szaporodnak): a vadul burjánzó képtenyészet vagy az aszketikus-tárgyias leírás változatai? A k é p forradalma vagy a kép-telenség forradalma? S a kérdések kérdése: az „ómódian" személyes vagy „ember nélkülien" objektív vers? A 20. századi líra forradalmait elméleti fogalmakkal helyszínelő kritika gyakorlatából, valljuk meg, nem hiányoznak az effajta kérdések. Mintha egy hang azt kérdezné: mi a nehezebb — egy kiló vas vagy egy kiló tollpihe? Könnyű volna, persze, az esztétikai kordivat ilyenfajta vizsgakérdéseire azzal az elnéző fölénnyel tekinteni, amit a beugrató gyermekmondókák érdemelnek, h a túl tehetnénk m a g u n kat egy csekélységen. Azon, hogy líratörténetileg n e m éppen oktalanul visszhangzanak a költői művet faggató kritikában. A pavlovi reflexek szívósságával. A modern líra — egyházszakadásokig és excesszusokig vezető — forradalmai szolgáltatnak alapot hozzájuk. Ez a rendszerező hajlam eredményesen tájékozódhat a máris irodalomtörténetté dermedt közelmúlt morfológiájában, és kielégítően minősíti, rostálja azt is, a m i t napjaink versterméséből végső soron ezen a közelmúlton élősködő-kérődző machénak, olykor osztályon felüli külsőségek közt megvalósuló „ipari izzadmánynak" kell tartanunk. De mit kezdhet az olyan verseskönyvvel, mint a Versben bujdosó? „Hol a szalagok közt tovább dalol a metszett torok", de az „édes beszédre bátor" dalok m e l lett, amelyek a líra ősi-mágikus erejével küldik táltosi sugallataikat, ott sorakoznak a Nagy László-i verspróza szür-reális víziói. A hagyomány kereteit szétvető életforma-forradalom mítoszivá növesztett sorskérdései oratóriumban csendülnek fel. Az apollinaire-i ösztönzésű képvers soraiból viszont nem a szerelmi érzés édes melankóliája permetez, hanem — egy emberfej rajzába fogva — a küldetés, a „jeltelenek izzó sebéhez", a „világ sebéhez" tartozás megvallása. Annak a megvallása, hogy Csokonai, Petőfi, Majakovszkij, József Attila, Radnóti és Dylan Thomas után milyen — változatlan — költői éthosz préseli keresztül a szót a bakonyalji „táltos fiú" gégéjén. A hagyományos lírai gyakorlattal külsőségekben is szakító mű-formák a gyerekkorhoz, a „szegények lebitangolt hazájához" nem mézes szókkal és pufogó deklarációkkal, de vérével és csontjaival kötődő költőt, „a karácsonyfás ember megviselt katonaköpenyébe, az átlőtt, sorvadásos tüdő fölé" örökre „odagombolt" költőt ábrázolják. S micsoda képeket — a versnek a különböző visszaélésekkel talán legsúlyosabban kompromittált elemét, a „költői kép"-et rehabilitáló képeket — virágzik versprózája! „Mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények 62
h a j á t emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok legurultak az orfeumokba" — sűríti a Szindbád című vers egy történelmi korszak, a kiegyezés átmeneti korának legmélyebb tragikumát egyetlen, döbbenetes erejű metaforába. Az ilyen képek értetik meg, mire gondolhatott Proust, amikor azt írta, hogy csak a metafora adhatja meg a stílus örökkévalóságát. S amikor képek nélkül, képeken túl, de nem kisebb erővel, a haláltudat bizonyosságával beszél a „kés titkairól"? Lehetne még, szinte tetszés szerint, szaporítani a példákat, amelyek mind ugyanarról tanúskodnának: Nagy László „versben bujdosó" tartalmai nem férnek bele az esztétikai kordivat jellemző kérdéseire beállított mérleg serpenyőjébe. A líra 20. századi forradalmában megnyílt lehetőségeket merészen újszerű egyensúlyba hozó, s ezáltal igazán jelentékeny kortárs költői gyakorlat, amilyen a Nagy Lászlóé, már régebb idő óta e kritikai vizsgakérdések fölé emelkedett. A MODERN KÖLTŐK ÚJ SZABADSÁGTUDATA Természetesen nemcsak az övé. A magyar líra legizgalmasabb életművei, szinte nemzedéki hovatartozástól függetlenül, egy ú j költői szabadságtudat magabiztosságával épülnek. Ez a tudat — a „lelki szabadon" önérzete — a modern líra forradalmai nélkül, persze, aligha születhetett volna meg. Szaporodó életműjelek bizonyítják, hogy az igazi költők ma már jól t u d j á k : a lírai egzisztenciának nagyobb a valóságos szabadsága, mint amekkorát furcsamód éppen a Baudelaire óta zajló folyamat nevében — a szakadatlan költői forradalom szakadatlanul kitermelődő széptani dogmái — engedélyeznének neki. Ezért nem érzik, hogy a költői személyiség jövője vagy eredeti költői világuk megteremtésének a sorsa a választás kényszerén múlnék „a vas és a tollpihe" között. S talán éppen ez az érzés, ha tetszik, banális felismerés a legnagyobb eredménye ennek a százéves forradalomnak a költők számára: az igazán korszerű, modern — vagy visszanyert? — költői szabadság. Hogy a jelentős tehetség újból oszthatatlanegységes birodalomnak tekintheti a költői kifejezés valamennyi régi és ú j lehetőségét, amit az esztétikai leírás kényszere szétparcelláz a maga tüskésdrót-alternatíváival. Az ú j költői szabadságtudattal élő, alkotó lírikusnak mindenhová egyformán szabad bejárása van. A szabad versbe vagy a versprózába éppúgy állandó vízummal rendelkezik, mint a terzinába, az egysorosba éppúgy, mint a hosszú versbe. A költő, a kordivat beskatulyázó neurózisától csöppet sem feszélyezetten fogadja meg például Weöres Sándor tanácsát, és „leveti egyénisége ormótlan sárcipőjét", mert tudja, hogy — Illyés Gyula megfogalmazásával szólva — az alkata „mélytörvényeihez" hű tehetség a tárgyiasabb ön-, és világszemléletet is összetéveszthetetlen egyénítő erővel valósítja meg. Szaporodnak a jelek, hogy például a személytelennek minősülő műforma — gondoljunk csak Illyés Gyula, Weöres Sándor, vagy Vas István, csupán a külső héj tekintetében „hasonszenvi" verseire; a Dőlt vitorla, a" Fekete-fehér, a Minden lehet darabjaira, a Tűzkút, a Merülő Saturnas objektív lírájára, az Eső és tramontana „római rablásaira" — minden ízében, minden ütemében magán viselheti az erőteljes személyiség vízjelét. — Akárcsak Nagy Lászlónál: a Versben bujdosó Isten lomi-ciklusa, sőt a népköltészet vagy a ráolvasások személytelen-közösségi hangján zengő versei, mint a Szépasszony mondókái Gábrielre, vagy a Kórus. S hogy a kortársi magyar lírára vetett röpke pillantást kitágítsuk — akárcsak Zelk Zoltán újabb prózaversei, Juhász Ferenc Tékozló országa vagy a Virágok hatalma; Kálnoky Labirintusa, Pilinszky „ikonjai" és „szálkái", Nemes Nagy Ágnes Ekhnátonja, Kormos „népi szürrealizmusa", Orbán Ottó „emberáldozatai"; az olyan típusú versek, mint Lator Lászlóé, a F,a o sziklafalon, vagy Fodor Andrásé, Az ördög győzelme, vagy Tandori „megtisztított talált tárgyai" — és lehetne még nyilván folytatni a sort —, amelyek mind a költői világteremtés egyfajta közös igényéből születtek, hogy a tárgyak evidenciájával, a természet dolgainak objektivitásával létezzenek. De, egymással összevetve, mégis mind másképpen, régi és ú j formák 63
szabad mutációjának végtelenül gazdag lehetőségeit kirajzolva. A hagyományos lírai én háttérbe szorul, olykor látszólag el is tűnik ezekből a versekből. A személyiség titkairól mégis mélyebben, nagyobb kifejező erővel vallanak, mint a modorral és költői plágiumpörökkel védelmezett verssztriptízek. Forma, önmagában, amit a létezés, a személyes sors és az emberi hangyabolyt közösséggé összefűző történelem kérdéseire felelő költői matériából kiszakítva csak a stilisztikai iskolás könyvek ismernek, sohasem hitelesítője a maradandó lírai korszerűségnek, a valódi lírai újdonságnak. (A „karosszériából" legfeljebb a gépkocsiiparban lehet megbízható valószínűséggel a lóerőre következtetni.) Mallarmé köztudomásúlag egy ősöreg versformában, a szonettben térítette ú j utakra a lírát, ugyanakkor lehangolóan nagy példák figyelmeztetnek ma is, hogyan virulhat tovább, hipermodernnek vélt formában — vagy formátlanságban — a költői anyagát vesztett, üres-avas énkultusz és zsenipóz. Banális fölismerés, persze, ez is: csak azt nem tudjuk, miért kell a költészet — és az elmélet — gyakorlatában olyan nagy, túlnagy árat fizetni olykor érte? N A G Y LÁSZLÓ HŰSÉGE A Versben bujdosó nem felel a régi alternatívákra. A kritikai megközelítés kérdéseit kell újrafogalmaznunk, ha valódi erejéhez, eredetiségéhez, nagyságához és talányosságához méltó képet akarunk kapni az elmúlt hat esztendő lírai termését a költői szerkesztés pompás szigorával összerendező verseskönyvről. Az ú j költői szabadság művészileg értelmes felhasználásának Nagy László-i ú t j á t kell nyomon követnünk, hogy megérthessük 1949 óta kilencedik kötetének szerepét, helyét az életművön belül, s hogy a költői ú t változásait, módosulásait, ú j diadalait és talányait feljegyezhessük. Van mire támaszkodnunk, mert Nagy Lászlónak szerencséje volt a kritikusaival. Igaz, kritikusai jobbadán maguk is alkotó művészek, költők voltak. Németh László, már a Deres majális alapján, 1957-ben figyelmeztet arra, hogy Nagy László, bár képekben, emlékekben él, mégsem „élmény-vallomásköltő"; hogy a szülőföld, a természet és a régi paraszti világ tárgyai, dolgai csak segítették kibontani a költőből a benne rejlő szép dalt, de népisége „nem a parasztosztály reprezentálása a költészetben, . . . inkább a nyelv ősi, közösségi emlékeinek az ébrentartása a népi ritmusokon, fordulatokon át"; s hogy Nagy László a saját gyakorlatában oldotta meg a „magyar ritmus Ady óta vitatott problémáját". (Az időmértékes és hangsúlyos verselés újszerű egymásra játszatását.) — Mindezekre az újdonságokra alapozva, tudtommal az ő esszéje emlegeti először Nagy László költészetével kapcsolatban a bartóki modellt. Nagy László törekvése erre a szintetizálásra, véleményem szerint, a teremtés belső szabadságának kezdettől ösztönös megérzésén alapszik. Költészetének kedves totemállata, a lovacska (akit csak ideig-óráig lehetett idegen szándékok kötőfékjén ráncigálni, ami — filológiailag bizonyíthatóan — nem is hagyott „múló pörsenésnél" nagyobb nyomot költészetében), égbe rúgtató vitalitásával ösztönösen arra az útra állt, amelynek irányát — és d r á m á j á t — csak később tudatosította a József Attila-i, s más vonatkozásban a García Lorca-i példa. De már erre is felfigyel, a rokonság jegyeire, az 50-es évekből származó kritikájában Rónay György, amikor megállapítja, hogy „a világnak azt az eleve-adott költőiségét érezzük nála, amit József Attilánál..., azt, hogy a világ, úgy amint van, csupa metafora, tündéries sokértelműség, a szó eredeti értelmében mesés telítettség". Egy évtizeddel később pedig a Nagy László állandó kritikusául szegődött Kiss Ferenc összefoglaló pályaképtanulmánya mutat rá e szintézistörekvés legfontosabb alkati-tartalmi vonására: a magyar nép történelmének leggyökeresebb változásaival egy ütemben felnövő és kiteljesedő költészet „mítoszi vitalitású bajvívó szenvedélyére", a „szocialista »Sárkányölő« dantei haragjára", amivel káromkodásokból épít katedrálist. — S tegyük hozzá: a szegénység hitének, a szocialista emberség plátói modelljének. Nagy Lászlónak talán azzal volt a legnagyobb szerencséje, hogy ez a kritikai kép át is ment a köztudatba. Ami a Versben bujdosó' értelmezését is megkönnyít64
heti, hiszen itt minden együtt van abból, amiről eddig szó esett. Költészete régtől felismert alkati-tartalmi törvényeit is ú j összefüggések fényébe vonja, teljes költői érettséggel. S életműve régtől támasztott kérdéseire is megvilágosító, teljesebb költői magyarázatokat talál. Említettem már, hogy a Versben bujdosó egyik diadala — a fegyelme. Érvényesül benne ez a fegyelem olyanformán is, ahogyan ő Bartókot l á t j a : „Ö, hány remek mén dühe benne! / Diadala mégis a fegyelme." A szerkezet fegyelme a verseken belül, a kötetszerkezet fegyelme, az életműszerkezet fegyelme azonban nem hideg mérnöki számítás eredménye, s nem puszta míves fegyelem. Az „artista" fegyelmezett izommunkája mélyebb diszciplína parancsának engedelmeskedik: a hűség fegyelmének. Aminthogy a protokolláris szamárlétrán a gépies megjelenés szabályosságával araszolgató hivatalnokszorgalomnál hatalmasabb kohéziós erő forrasztja össze az időben egymástól meglehetősen távol eső köteteit is. A líra látványos kicsapongásaitól önmagát lényegében mindig bölcsen megtartóztató józanság, a robusztus tehetség türelmes öntudata mellett elsősorban az indulat tisztasága, s az indulat költői, emberi hűsége. Az összetartozás (kivált az elmúlt két évtizedben, mióta á költő „más agyak üzenetétől" meg tudott szabadulni) annyira szerves, hogy jóformán nem érezni a kötődésről valló versek közt olyan lazulást vagy módosulást, amit a más-más időkben való megjelenésnek lehetne tulajdonítani. A Deres majális kötetzáró versének „Mi vidít h a a világ telével j kell veszekednem vashidegével" sorai 1957-ben az indulatnak és reménynek ugyanabból az anyagából vannak szőve, mint nyolc évvel később a Himnusz minden időben alvadt-vér-fekete, mégis „mindig reménnyel viselős" sorai, mert „Jog hogyha van: az én jogom, / Enyém itt minden hatálom", mert „Csak a jókedvem fagyott el, nem a hit" (Virágok, veszélyek). S ugyanabból, amivel az ú j kötet, a Versben bujdosó is tüntet: „Nehogy elmúljon hit s harag, / kínzókamráid, világ, vállalom" (Arcomról minden csillagot). S a világ kínzókamráit, a „szimatoló ebek vallatását" (Versben bujdosó) vállalhátja-e más, mint az a költő, akinek — költőileg is — a determinációjához tartozik, hogy a „jeltelenek", a szegények, a szocialista emberség örök hitéért bajvívó „legigazabb gárda" tagja, s akit éppen ezért „Nem érdekel a megváltás soha, / míg r á m süt: a többi dögöl" (Arcomról minden csillagot). Sorsa a legmélyebb emberi szolidaritás, hűsége fegyelmén a csüggedés, kétely, kiábrándulás aszálya nem vehet erőt soha, mert „mélyek a mi kútjaink s mennyi / ér tölti fel újra, a villám / állhat beléjük s nem lesz aszály / csodában élünk . . . jussunk a szegények leleménye" (Hegyi beszédL Ezek a mély kutak öntik a népforradalom folytonos vágyát, eldugaszolhatatlan reményét, aminek kivételes költői erővel előhívott emléke ragyog fel újra, negyedszázad múltán^ Az országház kapujában, 1946 című versben: „seregek a fényben, százezer fő meg szekér, / aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: / mi vagyunk a Himnusz", s Péter — Veres Péter — „ama tiszta ingben", aki megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom; a köveknek is távlata por, mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. Ennek a tisztán megőrzött indulatnak a cementjéből épül ma is — harminc esztendő verseiből — az életmű-katedrális. NAGY LÁSZLÓ KÉPEI Mondanivalóját a költőről így összegezi Kiss Ferenc tanulmánya: „A sok kórtól gyötört modern lírát Nagy László úgy oltotta rá egy elementáris létezésélmény törzsére, hogy ezáltal a szocialista emberség érvényét a kor legirgalmatlanabb kihívásaival szemben tette bizonyossá." 5 Tiszatáj
65
De érzékeli a tanulmányíró azt is, hogy a Nagy László-i vers nem őrzi meg mindig „tisztának a tisztát": az oltás költői eszközei elfátyolozzák olykor a költő létezésélményének evidenciáját. „Hogy mi a jelentése? — kérdi a tanulmány, nem egy Nagy László-i metaforával kapcsolatban — nem könnyű megmondani, pedig fontos volna." S amikor Németh László „mitikus-borongós többletet" emleget, Rónay György pedig a „tehetség sorsszerű ballasztjáról" beszél, mind ugyanarra; az oltás indulatának költőileg olykor talányos és megfejtésre váró jegyeire céloznak. Rónay szerint a költő olykor „valami ködön lábol át", talán „egy alkatának nem megfelelő szándékkal vív meg", ami — szerinte — a „saját költészetéről alkotott m i n denkori fölfogásából ered", s az a benyomása, hogy alkatnak és szándéknak a költői kifejezésben is jelentkező diszharmóniája főként az életmű-katedrális hosszúversfülkéit vonja időnként félhomályba. „A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára" — olvassuk a Versben bujdosó egyik versprózájában. (Artista, havazó tartományban) Közhely, hogy a jelentős költészet mutatványai általában a homály színpadán zajlanak. De nem mindig a mécsvirág egyszerű világosságával. A megértés nehézségei fölött, amiről Nagy László kritikusainak idézett megjegyzései tanúskodnak, ezért nem lehet egyszerűen azzal elsiklani, hogy a modern költészet lehetőségeit merészen szintetizáló kifejezés hitelét ma már nem lehet Molière szakácsnőjének a fülével mérni. Nagy László költészetének, a bartóki modell érvényesítésének egyik kulcskérdése ez: miért nem jelenik meg mindig a versben teljes világossággal a szándékolt költői jelentés? Pontosabban: mikor hibás a kortársak retinája, s mikor homályosítja el tényleg a verset a költő alkatától idegen szándék, elképzelés vagy teória ködgyertyája? Bizonyos versformák megjelenésével egy időben jelentkezett, az 50-es, 60-as évek fordulóján, de a Versben bujdosó felől visszatekintve, aligha hihető, amit akkoriban a jelenség egyidejűsége sugallhatott, hogy a költői látás és láttatás zavaraiban az ú j versformákkal való kísérletezés volna a ludas. A Mennyegzőve 1, úgy gondolom, azóta bebizonyosodott, hogy a költő teljesen meghódította, saját mondanivalója számára újjáteremtette, saját alkatára szabta azt a formát, amire az ötvenes évek vége felé gyaníthatóan nemzedéktársának, Juhász Ferencnek a költői gyakorlata hívhatta föl a figyelmét. (De minősítheti-e a költészetben az ilyen á t kristályosítások esztétikai értékét a „primus movens" után való nyomozás? Hiszen Juhász is kaphatott egyfajta ösztönzést a Mahruh veszésétői, a Mária mennybemenetelétől vagy az Elveszített napernyőtől, amiket az ötvenes évek első felében írt a „hallgatás tornyába zárt" Weöres Sándor. És az eliot-i hosszúvers? Ezra Pound Cantos-ai? Saint John Perse, García Lorca, Majakovszkij? Ki tudná megmondani, és megmagyarázna-e valamit, hogy hol ér véget — Baudelaire-nél? Góngoránál? — az eposztól lírai költemény mivoltában elkülönülő hosszúvers utáni nyomozás visszafelé az időben?) Nem a verstani alakzatok, hanem a képek genezisét kell, azt hiszem, felderítenünk, mert a költői kép világegyetemében történtek a legnagyobb változások, robbanások a modern líra forradalmai során. S ha merésznek tetsző hasonlattal szabad azt mondani, hogy a modern vers retinája a költői kép, akkor a feltevés logikájából következik, hogy a szándékolt jelentés esetleges zavarai, a meg n e m gondolt gondolat homálya elsősorban a retinát támadja meg. A metaforát. Genezisüket tekintve, Nagy László képei is többfélék és több rétegűek. A Versben bujdosóban is előforduló valamennyi változatát képalkotásának lehetetlen volna itt felsorolni. De egy-egy példát érdemes talán idézni, hogyan működik most, az elementáris erőt a modern líra rafinált architektúrájával ötvöző, jellegzetes Nagy László-i képalkotó ösztön, s hogyan tükröződik bennük saját költői szerepéről kialakított mostani fölfogása? Az összetett költői jelentést egyetlen metaforába préselő, hihetetlen erő néhány nagy példáját már korábban is említettem. A következő négysoros azonban, időmérték és hangsúly egymásra játszatásával rendkívül érzékletes példája lehet a Nagy László költészetében megvalósult szintézisnek, amely nemcsak időmértéket és hangsúlyt, de adys személyességet is egyesít a népköltészet formanyelvével. 66
Én vacogok már minden ormon riadalmasan szép a sorsom szebb mint a tiétek pingált akolban alomban (Én vacogok már) A négysoros egyetlen képe, a „pingált akol", keményen odavágott erkölcsi ítélet bélyegét süti a sorok szövetébe. A megelőző két és fél sor, amely mellesleg egy „néma képet" — a csordából kivert állat képét — is magába zár (amit ki kéli hallani belőle! olyan erővel érvényesíti a modern líra utalásos módszerét), tulajdonképpen időmértékes lejtésű, bár a fül erőltetés nélkül hangsúlyosnak is érezheti. Ez a hangsúly erősödik fel, elnyomva a jambust, amikor megszólal a vers egyetlen képe, mintegy mágikus hangfal előtt, amelyet egy Bartók kórus intonációjából ismerünk („cifra malomba, cserfa gerenda"), a kihagyás folytán még erősebb, keményebb ütemekkel. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a „néma kép" csakis a versben bujdosó költőt illetheti. A népdalszerűen egyetlen képre építkező vers hangját ez a személyesség különíti el a népköltészet kollektív-szentenciázó fogalmazásmódjától. Milyen mágikus messziségből, és szívközeiből suttogja egyszerre varázslatos erejű igéit ez a személyesség az Ajándék című vers befejezésében! lerontottam régen dühöm címerét, csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram inait, remek ölelésre a sugallatot, nagyfejű rózsán egy puli haját — ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát. Ezekben a sorokban az ősi dal szépséges szívhangjaiban valósul meg az „egymástól távol levő valóságok" és érzelmi minőségek „összeszikráztatása", a renoiri édességű kép, a létezés animális örömének és bájának szembeállítása a személyes tragikum kozmikus katasztrófába foglalt képével — amiben Reverdy az ú j költői kép irányzatok fölött uralkodó funkcióját megjelölte. Nyilvánvaló, hogy ezekben a példákban a szót, amiből a metafora születik, szürrealista módon használja fel a költő. De nyilvánvaló az is, hogy erre nem Reverdy vagy Breton elvei vezették rá Nagy Lászlót: mélyebbről jön ez az adomány. A kritika elégszer rámutatott már, hogy miféle mélyrétegekből. De valószínű az ís, történetileg igazolható volna, amiről nemigen esik szó, hogy a mindenkori köznapi népiségnek nincs kapcsolata ezekkel a mélyrétegekkel, csak a felébredő ú j művészi érzékenység képes összegyűjteni kincseit — mint a Bartóké — a szégyenlős emlékezet padlásairól. A kortársi magyar lírában Nagy László érzékenysége. S ha ez az érzékenység megszólal a versben, mindig meg tud arról győzni, hogy Nagy László nem alaptalanul hisz a költő varázsoló hatalmában. (Amiben a modern költészet jó néhány tehetségének, ugyancsak nem alaptalanul, megrendült a hite.) A Versben bujdosó is tele van e hit jeleivel. Hol rejtetten, hol kendőzetlen öntudattal. „Július nagy láng, világ aranya — / születésemkor mennykő és ragya, / érzi anyám: lüktet a pólya, / s két villám közt mint mézes bubát / illeszt engem mesebeli lóra —" (Július nagy láng), magyarán; a Pegazusra. A táltos fiút, a varázslót, akinek „sarkából is arkangyal lángol" (Fenyegetések); az artistát, aki „pillére mégis mindennek" a csoda művelőjére Antikrisztust kiáltó világban; az „örök-ostoba inkvizíció" (Ereklye) mártírját. S változatlanul hisz a modern babiloni illetőségű állampolgárt táltossá visszaváltoztató ihlet metamorfózisában: „végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, / kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban / megteremti őt aki voltam, akiben kedvem lelem: / nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, / rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát" (Medvezsoltár). Nos, mindabban, amiről eddig szó esett, nincs nyoma ködnek, a kifejezés hályogának. A magatartás, a saját költői szerepéről való fölfogás érvényesítésének a 5*
67
kockázata abban van mégis, hogy amikor Nagy László nem „műveli a csodát", csak táltosi öntudatát nyilvánítja („ki vert meg ekkora érzékenységgel?"): a modern költő szerepét és hatalmát szerényebb, szkeptikusabb határok közé szorító m á s f a j t a ízlés és ars poetica kissé gyanakodva néz majd erre a szépségre. Vajon nem j á r j a - e túl szépen, az örök-ostoba inkvizíció parazsán a maga „medvetáncát" ez a varázsló? Csakhogy Nagy László sohasem jár medvetáncot! „medvetánc hiányzik a tapshoz, / déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém, / ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerina, / . . . és orrkarikát h a sejtek, elered az orrom vére —" (Medvezsoltár). A költői kép mindig értelemátvitel — állapította meg Garcia Lorca. A Nagy László-i életműben valamennyire is járatos olvasót aligha lepi meg, hogy a spanyol költő neve vissza-visszajár ebben a tűnődésben. Nem a Versben bujdosó födi fel ugyanis előtte, hogy a modern költői kép megváltozott funkciójával, architektúrájával, amelyben a kép eggyé válik magával a költői jelenséggel, nem a francia szürrealizmus gyakorlatából ismerkedett meg a költő. Nagy László érzékenysége, a népköltészet és a mítosz mágikus szürrealizmusával rokon költői ösztöne a tanult költő iskoláját József Attila, külföldi egyetemét pedig Garcia Lorca műhelyében járta ki. Nos, mi az, amit eltanulni igyekezett ebben a műhelyben Nagy László? — Garcia Lorca képarchitektúrájának van egy rendkívül jellegzetes — a József A t tiláétól sem idegen — tulajdonsága: a ragyogó intellektus tudatosan egyensúlyozó iróniája. Amikor Garcia Lorca ilyeneket ír: „siralmasan bánatos vagy, citromlevet sírsz, a könnyed várakozó szádat mossa", vagy; „ f á j a levegő, a szívem, kalapom is f á j teérted", ilyen képeket használ: „távolban a templom dörmög: öreg medve, hanyatt dőlve" — a modern költői kép nagy torreádora a köznapi élet frivol szavaival, mint a „kedves humor és gúny mérgezett tűivel" szúrja ki a vérző pátoszt, a túldagadó révületet. García Lorcánál, akár József Attilánál, a képbe foglalt értelemátvitel ilyenfajta, humorral zabolázó költői logikája, noha a váratlanság, a meglepetés erejével csattan, kristálytiszta, könnyedén követhető, evidens hitelű, s ami legalább ennyire fontos; pontosan a költő által szándékolt érzelmi-értelmi hatást váltja ki a vers hallgatójából. Nagy László hasonló szándékú metaforái (mint a „pacsirták:, isten jojói" például), melyek főként a 60-as évek elején-közepén kezdtek rajokban feltünedezni verseiben, homályosabbak, valamilyen „fading" akadályozza a megértésüket. A képbe foglalt költői üzenetet elnyeli a zavaróállomások lármája. Vagy azért, mert a mondanivaló erkölcsi komolysága nem kívánja, nem tűri az iróniát, vagy azért, mert a képbe erőltetett vulgáris szónak, idegen kifejezésnek túl nagy a közegellenállása: a szó teste más „értelmet" — érzelmi, hangulati, atmoszferikus jelentést, asszociatív sugallatot — visz át, mint amire a költő kényszeríteni szeretné. Gyaníthatóan a García Lorca-i képalkotásmód meghódítási kísérleteiből származhatnak Nagy László költészetének legvitathatóbb jegyei. S talán a költő is ráérzett azóta, hogy olyasmit áhított meg, amit a legnehezebben tud a maga ösztönösebb alkatával kisajátítani, mert a Versben bujdosó m á r a „homály színpadára" föllépő képek visszaszorulását mutatja. A forma fegyelméhez előző korszakánál n a gyobb intellektuális fegyelem is társul most már. „Játék és idea" — a költői kifejezés játéka és a költői jelentés — újból többnyire „édesen egy". Remek példája ennek a Napozó nagyasszonyunk befejezése, amelyben a „Minnesänger" széptevése „lovagi kézzel", majd a rákövetkező sor vágáns-diákos humora valóban tündéri b á j jal egyensúlyozza a vágy pánerotikus képét: „lovagi kézzel én becézném / jól elidőzve a formán, / én e nagyasszonyt őrült hőben /' tajtékká szétlovagolnám." Nagy László nem a képei karakterével kötődik József Attilához és García Lorcához, Spanyolország, „e halálnak kitárt ország" költőjéhez. Mindkettejükhöz mélyebben van köze. NAGY LÁSZLÓ DUENDÉJE Ha a Nagy László-i kép talányainak fölemlegetése • kizárólag arra a disszonanciára vonatkoznék a kortársi közvélemény részéről a 60-as években, ami a pátoszt iróniával oldó törekvéseiből eredeztethető, akkor ez a vizsgálódás is berekesztőd•68
hetnék a kifejezés bizonyos tüneteinek a szintjén, s talán nem is érdemelt volna ennyi kitérőt. De az életművet faggató kíváncsiság, még ha ezekben a tünetekben találta is meg a maga kételyeinek utólagos indokoltságát, tulajdonképpen mélyebbre kérdezett. A Nagy László-i líra 1953-tól hirtelen felszökő drámai hangoltságának mélyebb evidenciáját, költészeten túli hitelét, okát, magyarázatát, végső miértjét kereste. Attól fogva, hogy „befagy az ábrándok tengere". Méghozzá azzal a költővel történik mindez, akiben a vers talán mindenkinél fénylőbb derűvel, játékosan ficánkoló életörömmel ragyogva kezdődött el valamikor. Valószínű, hogy e különös-éles, és a pálya fordulata után is továbbélő kontraszt miatt nem tudott sokáig egykönnyen osztozni a közvélemény Nagy László létélményének komor igazságában. Tehetségének magas karátértékét percig sem tagadva, önkéntelenül is aszerint vizsgálgatta hitelét, hogy e drámai hangoltság — hol tündöklően tiszta, hol talányos képekben jelentkező — ténye mennyire igazolható azokkal a költészeten kívüli motívumokkal, amiket a személyes élet és a történelem kínálhat magyarázatul. Az irodalom történetének minduntaion megismétlődő tapasztalata, hogy ha ez a költői létélmény nem tolmácsolható szolgaian a személyes élet, a politika, a történelem, az ideológia vagy a filozófia megszokott szavaival, mert a versek közvetlenül megnevezhető tartalmain túl atmoszferikusán még a szavak hálójával be nem fogható, „kimondhatatlan kínnal" való birkózás drámáját is kifejezi — akkor törvényszerűen föllép a költői újdonság helyes értékelésének örök dilemmája. Vajon a „homályban" mi része van a költői kifejezés vitatható jegyeinek, illetőleg: a megértés és befogadás igénye nem épp abba a titkos többletbe ütközik-e bele, amit a „nagy költészet homályának" szokás nevezni? A homály minősítésének kockázatát növeli, hogy a 20. századi költő, mint Nagy László is, az ú j költői szabadságtudat önérzetével (és önérzeti veszélyeivel) törekszik valóban ú j nyelv megteremtésére a nyelven belül, amely aztán a személyisége bélyegével viselős ú j igékkel, ú j költői szintakszis törvényei szerint fogalmazza meg a létezés minőségére vonatkozó ítéletét. Ez az ítélet, „üzenet" éppen ezért nem is világosodhat meg egy csapásra. A költő általában versek sokaságán, a kísérletezés és megvalósítás fokozatain lábal keresztül, mígnem kibomlik végül az idő ködéből a nagy költészet determinációja. Erről a létélményről és determinációjáról vall végeredményben minden eddigi köteténél nagyobb fegyelemmel, homályt oszlató világossággal és elementáris költői erővel a Versben bujdosó. Vall mindenekelőtt arról, hogy ez a determináció nemcsak a „tündéries sokértelműség" és a „mesés telítettség" fonalán kötődik József Attila világához. A kötet jó néhány versének (Lorca, Valakit köröznek, Kés, Gyümölcsoltó, Jövendőnk háza stb.) képei és helyzetei, egyébként a költő tudatos szándéka szerint, mintegy rá vannak festve a József Attila-i léttudat vásznaira. A József Attila-i létérzékelés bánatának és rezignációjának a képeire az epekeserű Nagy László-i hangoltság képei. Nem azért, hogy letakarják, hanem hogy előhívják egymást. A kétféle létezésélmény azonosságainak és különbségeinek az összeszikráztatása érdekében; így mélyítve el, az életérzés mélyrétegeiben érvényesítve Reverdy fölfogását a modern költői kép architektúrájáról. Gyökeresen más, forradalmian ú j történelmi körülmények között József Attila erkölcsi komolyságával és szigorúsággal nyomozza tovább „holtig a hűségtől nem menekülő" Nagy László; mi sorsra jutott a költőelőd nagy reménye, hogy ti. „forrást kutat, nem vért itat a szabadság s a szerelem", s hogy a rendben, amit a „szabadság szül" majd, a „leggyönyörűbb képességünk" fog megvalósulni. Ismeretes az a társadalmilag, történelmileg és személyileg egyaránt determinált rezignáció, amivel — a Nagyon fáj kötetben — József Attila kiejti kezéből a kést, amivel született, hogy tollat fogjon újra (talán ugyanazt a „rongy ceruzát", amit 1926-ban letett) „a zokogva bolyongó heves hűség". Nagy László pöröl ezzel a rezignációval, mert ő hisz a késben, a késsel formálható jövőben, a kés „gyümölcsoltó" szerepében. Ezért „Kívántalak kezembe, kés, / már akkor, már tejfogaim / hullásakor kerestelek" (Kés), mert „Oltani akarok, nem gyilkolni / halálfejeszmék ellen kinyitva / testvér 69
vagyok a késsel a lázban / csillagom virraszt a penge csúcsán" (Gyümölcsoltó). Hisz a késben, mert hisz a szabadságban, amiről József Attila álmodott. És epekeserű, mert az élet történelemmé összegződő tapasztalatai tanították — olyan tapasztalatok, amikről József Attila nem álmodott — a kés titkaira: „Titkaid már ismerem, kés; / olyan vagy te, amilyen a kéz! / Beoltva vadócok tövét / lobbantasz almavirág — / mennyeket, és villámlasz oda / hol fehérre rohad a vér — / de hánytorgó h a j a k alól, / éj-terjesztő köpenyek alól / orvul hátba tűzve rezegsz, / orgyilkosok címere, kés. / Kié vagy te — mindenkié, / s nem derül ki: ki volt az a kéz" (Kés). „Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda" — mondja ki József Attila 1935-ben a kozmikus bánat szavait. Nagy László, a 60-as, 70-es évek fordulóján is álmodja tovább „a csodák k o r á t . . . hol naiv álom teljesül bűnös a bűnért felel" (Lorca), de nem tudja, nem fogja soha megbocsátani a történelem napi gyakorlata és a szocialista emberségeszmény modellje közti diszharmóniát. És ez az eszmény Nagy László tulajdonképpeni „első mozgatója", amihez egzisztenciálisan odakötötte magát, amit azért sem lehetne kivonni életművéből, mert nemcsak szemlélője, de emberi, költői sorsával is mindig részese volt, és halálig részese marad „ég és föld" drámájának. De ehhez az eszményhez képest a mindennapos élet gyakorlatának valamennyi mutatványa csak „lefokozott élet". Ez az engesztelhetetlen erkölcsi determináció azért az eszményért haragszik, s nem ellene, amit a magyar líra legsúlyosabb és legnemesebb örökségének tudunk. Érezhetően a magára maradottság mind bizonyosabb tudatával, de inkább „bujdosik a versben", és mindig Ady elárvult ostora felé fogja kinyújtani a kezét — sosem parolára az „oroszlánnak" látszó, s „üstökösökre vadászó macskáknak". Mert mi a forrása végül is a Nagy László-vers drámai hangoltságának? Az a veszélyeztetettség-, fenyegetettségérzés, a megsemmisülés lehetőségének az a folytonos kalkulációja, ami most már húsz év óta „a fejbe lőtt mének szédületével" veszi állandóan körül a költészetét. Ez a halálos esély, „az álmok befagyott tengere", a „fekete katona", a „tél hidege", a „kísérleti ebek vonítása" (s ezeknek a metaforáknak a menete is végtelen!), a „halállal, s nem kenyérrel élő" költő duendéje. Hogy mi ez a duende? — erre éppen a legilletékesebb, García Lorca próbál felelni egy hosszú tanulmányban, s ebből a ragyogó eszmefuttatásból éppen az derül ki, hogy titokzatos erejét, amelyet mindenki érez, aligha lehetséges a filozófia nyelvére lefordítani. De egy biztos: „ . . . el sem jön, ha nem lát lehetőséget a halálra, ha nem tudja, hogy a halál ott leselkedik a ház körül, ha nem biztos benne, hogy megrebbentheti bennünk azokat az ágakat, amelyek ott rezegnek mindannyiunkban, és amelyeken nem terem, nem is teremhet vigasztalás. Eszme, hang vagy mozdulat — folytatja García Lorca — tátongó meredélyek szélén szeret a duende harcba bocsátkozni az alkotóval. Angyal és múzsa megszökik, de a duende sebez, és e soha be nem forradó seb gyógyulásában ott van a szokatlan, az ember valamely ú j találmánya. A költészet mágikus ereje éppen abban rejlik, hogy mindig duende van benne, és sötét vízzel kereszteli meg szemlélőit... Az a harc pedig, amely a kifejezésért és a kifejezés továbbadásáért folyik, a költészetben olykor halálos." A Versben bujdosó egyik döbbenetes metaforája, a Vértanú arabs kanca képe (mellesleg a tündéries sokértelműségnek is nagyszerű példája: egyszerre Dalira emlékeztető, szürrealista vízió, és minuciózusán pontos leírás) megvilágítja, hogy a drámai hangoltság szikrái nem a természetbe ágyazott gyerekkor édene és a „féregkoszorús elevenek, gyalázatban is boldogok" Babilonja, a modern civilizáció eme két pólusa közt pattognak, ahogyan a rosszindulatú felületesség gondolhatná. „Leszúrva a gyerekkor legendája", hirdeti a Versben bujdosó; a vemhes kanca hasa alá tüzet gyújtó részeg kapások, „hatalmas kanördögök" kártyázzák el szinte az idő kezdetén a költő életét, s az elvetélt kiscsikót az apa nyúzza, mintha a meg sem született Pegazust nyúzná; a költőt, kölyökcsikó korában. „Valamennyien kormosak voltunk" mór akkor, a gyerekkorban, ahová az anteuszi nosztalgiák visszahúznak, „vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában." 70
A Versben bujdosó költője a lét veszélyeztetettségét, s a veszélyek v i h a r á b a n b a j v í v ó ember életérzését, a tragédia végtelenségét nem a pusztítás m u n k á j á t festő, végtelen látomásokkal ábrázolja. A megélt élet emberi t a r t a l m a i t énekli a f o r m a fegyelmével, de m i n d e n egyes m e t a f o r á j a körül — úgy ahogy García Lorca m o n d j a — ott ólálkodik d u e n d é j e ; a halál esélye. 1953 óta irodalomtörténetileg is k i m u t a t hatóan, de a Versben bujdosó a l a p j á n el kell h i n n ü n k a költőnek, hogy létezésé l m é n y e a költői érzékenység kezdetétől bele v a n ágyazva az „egyetlen bizonyos: az emberi árvaság" t u d a t á n a k fenyegető atmoszférájába. A lét objektív szomorúságára ez a költő azonban n e m rémülettel; haraggal felel, s a „kimondhatatlan" költői kim o n d á s á r a törekszik. Hogy mi ez a k i m o n d h a t a t l a n ? talán a „kín", amit a „magányos ordas" Tamási Áron s í r j á n „felvonít az égig"? A költő nyelvén kívüli szavakk a l n e m t u d j u k pontosan megnevezni, „nem lehet kimondani". De költészetének egész d r á m a i hangoltsága is folyton ezt kérdi t u l a j d o n k é p p e n önmagától, s amikor — még a 60-as években, a Szerelmem, csonttörő élet egyik versében — így fakad k i a költő: „Hát én kiért és m i é r t gyötrődök? / A k á r az ebek miért vonítok?" — v a j o n n e m érezzük-e pontosan, hogy mégis sejtjük, miről v a n szó. Hogy a felelet, a k i m o n d h a t a t l a n , b e n n e v a n a kérdésben, amely a fogalmak nyelve alatt „megrebb e n d b e n n ü n k azokat az ágakat, amelyek ott rezegnek m i n d a n n y i u n k b a n " — a létezés minden elevent összekötő közös bizonyosságát. „Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget?" Ez az utolsó kérdés, a m i t mindezek után, Nagy László is föltesz a Versben bujdosóban önmagának. „Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok."
71
FÉJA GÉZA
Két költő Sárándi Józsefnek előbb a verseit ismertem meg, azután találkoztunk egy irodalmi estén. Utána csatlakozott hozzám, elkísért Dorogról Óbudára, s az úton történt valami, két áramkör kapcsolatra talált. Nagyon megkapott, hogy ez az i f j ú költő korán kezdett élni, és máris emlékek terhét hordozza. Kora ifjúságától, sőt gyermekségétől kezdve élete volt, nem csupán a szokványos, a család s a társadalom védettségében, de drámai, mert önmagára utaltan élt, a sors korán a kor nagy hullámverésébe dobta, ahol könnyen elpusztul, aki nem hoz megtartó örökséget, vagy pedig — ami a legtragikusabb — jelentéktelenné szürkül. Drámai életről szóltam? Nos, ha valaki elrendelten író, akkor szüntelen kihívja a drámát, nyitott mellel jár, ölelkezik és viaskodik az Idővel, ezért élete merész vállalkozások és kalandok sorozata A védettség az epigonok menedéke, hagyjuk meg a jámboroknak, másuk úgy sincsen. Sárándi ailulról merészelte kezdeni az életét, holott ügyes kanyargókkal jóval gyorsabban előre juthatott volna Á m először a szerszámnyelek fogásának a titkait tanulta meg. Munkásszállásokon, de inkább padlásokon hált, kedvenc mestersége pedig a tetőfedés volt. Jelképes dolog ez a korai pályaválasztás? Ügy vélem feltétlenül, első kísérlete, hogy tetőt, oltalmat építsen egy népnek. Dolgozva csavarogta be az országot, a mozgásba lendült, meg-megállapodó, történelmi helyét kereső tömegnek egyik hullámverése volt, és később sem szakadt el tőle. Három versére hivatkozom. Az egyik prózavers, „tetőfedői működésének hét sovány esztendejében" a padláson töltött éjszakák nyugtalan félálmát és gyötrő látomásait írja meg. Tökéletes lélektani felvétel, ugyanakkor végre hiteles tudósítás a proletárlélekről. Nem csupán epikai hitel létezik, de lírai is, és kevés költőnknél találok ilyen életízű lírai hitelre. Másik vallomása már szabályos vers: Ha szabad még dicsérnem. Merész írás, hogy bár nem tegnapi, de mai értelemben még v a n n a k prolétárok, félig-meddig megoldott sorsú emberek, kétkeziek, akik a legősibb, legnehezebb emberi tevékenységet vállalják, s ezért adósaik vagyunk. Kemény vádat mond? Ügy lehet, igazi jelentőségét mégis abban látom, hogy ez a költő nem tépte el múltjának gyökereit, szolidáris maradt lefelé. Ez a lefelé vallott szolidaritás pedig, azt hiszem, korunk legkülönb erényeinek egyike. A harmadik vers: a Napló. H a d d idézzek belőle: Visszajárnak a megölt versek Vallj hát be mindent fegyelmével másik életednek S törd fel tükrét befagyott szemeidnek. Másik életedre nézz! a konokszorgalmú proletárra és szégyelld magad
0
Mintha kristály-szobra lennél hajdan lávázó hitednek. Egyre inkább igyekeztem megismerni az életét, kíváncsi voltam költészetének forrásvidékére, és itt egy kis kitérőt kell tennem. Az Ady-nemzedék egyik elvetélt,de kétségtelenül rendkívüli tehetségének, Szabó Dezsőnek abban rejlett a végzete, hogy gigantikus terveket gondolt el, de megvalósításukhoz hiányzott a teremtés matériája, a tényleges élmény. Addig írt igazán jelentőset, míg vidéken hányódott, és az élet szüntelen ütközetbe kényszerítette. A beérkezés kényelembe és önimá72
datba csábította, merőben önmagából akart eposzokat elővarázsolni, és ez egyre k e vésbé sikerült. Csődjét maga is beismerte utolsó nagy novellájában, a Különös u t a zásban. Írása elején egyszerű ember, munkás hétköznapok hőse, asszony meleg pillantása kíséri, gyerekeinek fejét simogatja, saját otthonuk köveit rakja, és felujjong, hogy milyen jó házat építeni. De vágyálmából a valóságba zuhan, katedrán áll, előtte bibliája, Az elsodort falu, és tovább kell hirdetnie az igét, holott mondatai valóságában legbévül immár maga sem hisz. Pályája delén megtorpant, mert elszakadt az élettől, torzó maradt, mivel elemi emberi vágyait nem teljesítette. Sárándit akkor szerettem meg igazán, midőn Leányvárott egy nyári vasárnap reggelén arra ébredtem, hogy apjával befelé hordják az utcán felhalmozott homokot, mert házát megtartó otthonná építi. Épít már hónapok óta barátokkal, szomszédokkal kalákába, és ahányszor találkozunk, legalább annyit beszél háza építéséről, mint az irodalomról, mivel nem csupán egy ház épül Leányvárott, de az írói függetlenség vára. Fákat olt, szőlőt kötöz, veteményez fölfelé kapaszkodó kertjükben, s fönt a tetőn belátja az egész tájat, oda küldi lélegzetét az erdő. Nem szakadt el kétkezi múltjától? így van, de falujától és a természettől sem; ez a hűség az éthosza. Nem kell félnie, hogy gyökértelenné válik, és „zűrös, huzatos évek" után egyszer csak üres ház fogadja. Közéleti költő? Valóban, de sohasem percnyi érdekek szolgálatában. Elkötelezettsége távolról sem jelent szolgaságot, vagy alárendelést, de jogot az élet alakítására; teremtő elkötelezettség ez. Nem elvont tételeket hirdet, de: Szavaimban gyökerek igazát igazamban gyökerek szavát. A legújabb nemzedék verseiben a felelősség azonosságával szólal meg az aggodalom és a bátor kritika hangja a vakmerő álmokkal szemben a valóság nevében, a képzelgés ellen az elmaradt cselekedet számonkérésével, s mindig a lelkiismeret fehér izzásával. Olykor keserűek? Ügy lehet, de akkor is a hűség zászlaja alatt járnak. „Én itt akarok szabad lenni" — hirdeti Sárándi József, mert sehol a világon nem tudna önmagára szabott szabadságot teremteni. Ne aggódjunk, ha keményen beszél, és szigorú századunkkal szemben. Ha a „művileg vetélt álmok Tajgetoszát" hányja szemünkre. Ha ki meri mondani, hogy . . . a szabadság ne az ember keresztje
legyen töviskoszorúja.
Ne tartsunk bátorságától, mert ez a költő sohasem önmagáért aggódik. Inkább a kozmopoliták nihilizmusától tartsunk és az epigonok lázadásától, kik azért tagadják meg irodalmunk fővonalát, mert másodrangúságuknak elsőrangú érvényt akarnának szerezni. S ha már itt tartunk, ne féljünk az elvi állásfoglalástól. Vizsgáljuk meg a közéleti hév és az egyéniség viszonyát. Ügy tapasztaltam, hogy a közéleti hév a költőt egyéniségének fokozott kirobbantására ösztönzi. Ady a példa: kortársai közül ő írta a legelszántabb közéleti verseket, ugyanakkor ő merészelt a legszabadabban beszélni a maga dolgairól. Az egyén, ha elszakad a közösségtől, hulladékká válik, a közélet pedig rendkívüli személyiségek nélkül fórumból piaccá züllik. Sárándi nem tagadja a személyiség jussát, szembeszáll „a vágytalanok tisztaságával" és „az érzelem színvakjaival". Olyan közéleti költő, aki meg merészeli ütni a sámándobot, és az egész embert tartja első számú közügynek. Én éppen érzelmi nyíltságát ítélem egyik legszebb erényének: „szeretet-nagyobbodásos szívét". Ám nem csupán szíve „nagyobbodik", de tematikája és költői látóhatára is. Végigolvastam csaknem elkészült második kötetének a kéziratát. Beszédje továbbra is kemény beszéd, képei akár a fémekből vert domborművek. Fukaron méri a szót, mintha izzó tűzben kovácsolná minden mondatát. Ugyanakkor tematikája lényegesen gazdagabb lett. írt egy tájverset, Kesztölc a címe. Midőn időm elején elindultam az országúton, mert hívott a valóság, Kesztölcre is eljutottam. Nyomorult falu volt, arra gondol73
tam, hogy ilyen lesz majd a föld, kihűlése előtt. Belém dermedt ez az élmény, és csak most oldotta fel Sárándi költeménye, mert ú j arcú tájverset ád: kozmikus megvilágításba helyezi azt, aminek emberi magyarázatát hiába keressük. Van egy madár-fohásza. A költő semmit sem engedhet méltatlanul elveszni, az ő bárkájában ott kell lennie a teremtés teljességének, különben nem b á r k a az, de kalózhajó. A madarak jobbára elpusztulnak, mint annyi minden a mérgezett légkörben, a fertőzött földön, s a költőnek kell folytatnia többek között a m a d a r a k „hagyományát". Finom, szép fohász .ez a vers, csakugyan úgy röpül, miként a madár. De Sárándi költészetében megszólal a viharmadár is, mert úgy érzi, hogy veszélyben van „legnagyobb hazánk, a föld". Nap mint nap sérelmet ejtünk a nyugodt természeten, de ki tudja, meddig tart türelme? A belső vészjelek hangja elől zajtébolyba menekülünk. A hódítás démona szállja meg az embert, és elfoszlik kapcsolata „a megtartó körforgással". Verse a végén manifesztummá válik: nemzetközi népfrontot akar teremteni „a jóra összeesküvőkkel". Lám, mennyire ú j tartalommal tölt meg egy közéleti fogalmat. Ez is költői feladat; a költő nem adhatja fel az élet egyetlen területét sem. Irt egy remeket, Belső időm a címe. Midőn Ady befejezte egy-egy költői korszakát, „vak szívű és hideg szemű" barátai hanyatlásáról kezdtek beszélni, holott merőben más történt. Ady ilyenkor mintegy tetszhalálba menekült, elfordult a világtól, és csupán akkor tért vissza, midőn bévülről még különb erőket sikerült felhívnia. Hasonló történik Sárándi versében: kitör tegnapi önmagából, „teste m ú zeumából", és „stafétagénjei" ismét országútra küldik. Milyen merész, ú j ívású képekkel jeleníti meg ezt a belső rengést, ezt a feltámadást. Látszólag csupa fegyelem költő, pedig könyörtelen szenvedélyek hevítik. Ilyenkor mintha régi lázadóink történelmi kiáltása harsanna fel versében. Néha m á r m á r kicsap a költőiségből, de a költemény vége mindig esztétikai győzelem. Hallgassuk csak, miként búcsúztatja ellenségeit: hamvukra fekete hó hull fekete rögök. Micsoda tömény kép, benne a halál hidege és az ítélet megföllebbezhetetlensége. Es ez az igazi diadal: mindig s mindenben költőnek maradni. Az igazi költő nem csupán a lobogó indulatot, de a legszürkébb mindennapiságot is költészetté t u d j a varázsolni. Különös verse a Napok, a legsilányabb tucatnyomtatványt, a fali naptárt dobja magasba. Ott lenne a helye minden házban, hogy napról napra olvassák, mert az Idő költői átélésére tanít, és bizonnyal feldobná a lelkeket is. Végre egy költő, akinek szerelmi lírája is van, Szertartások a ciklus címe, a szerelem valóban szertartás volt az antikban s az általa nevelt kultúrákban, a folklórban nemkülönben. Ugyanakkor vérrokonságot tartott a világot éltető Érosszal, jól tudja ezt Sárándi, és véle akarja lángba borítani korunk élő temetőjét, „a fagypont alatti magányt". Szerelmi világában a természet lélegzik, őzek és sörényes kancák járnak, a pogány öröm sípszavát halljuk, de feldob a magasba is: Add meg a szerelmet uram ami a lélekből is lobbant gyönyört add hogy egyetlen ölelés se zárja végleg a kört. Ám sommázzunk! Sárándi alulról kezdte nem csupán életét, de költészetét is. A hűséges népfi a mi téreinken élte át a történelmet, ismerte meg mozgásának törvényeit. Hátravan még a világjárás kalandja, de m á r világot teremtett, olyat, akár a csillag, egészen az- övé és teljesen ama nagy körforgásé, mely csak teremtett lényeket tűr meg. Versei nehéz szüléssel jöttek a világra, a megszenvedettség teszi töménnyé költészetét, mindig végső igazságot akar mondani. De miként viszonylik ez a szigorú költői tartás századunk szózuhatagaihoz, a verbalizmus folyamatos farsangjához? 74
Úgy vélem, Sárándi a ma emberének bár ki nem mondott, mégis legmélyebb vágyát teljesíti. Talán sohasem szomjúhozták ennyire az egyszerű szót, az igaz beszédet. Ezt a vágyat elégíti ki Sárándi szikár, izmos kijelentő mondataival. Nyelvének, stílusának, mondatszerkezeteinek is éthosza van, és a költői erkölcs itt kezdődik. Ezt írta egyik versének homlokára: Sebeimre mondom. Sebei adják versei aranyfedezetét. Akadnak olyanok, akik a művet teljesen el akarják választani az írótól — a növényt humuszától. Ezek a művet holt anyagnak tekintik, azután önkényesen koholt dogmák, ismeretlen eredetű szabályok és elvont axiómák nevében taglalják, sommásan: elindították az irodalom dehumanizálását. Valójában az irodalom élő folyamat, s a művön keresztül el kell jutnunk az író személyiségéhez, ennek a megismerése pedig a mű különb megértéséhez vezet. Sárándi személyisége éppúgy érdekel, mint költészete, annál inkább, mert ebben a fiatal költőben a költői és az emberi tartás teljesen egyértelmű. Minden mondata arról tudósít, hogy mi készül a legújabb nemzedék jobbjaiban. És mindig jó hírt hoz: egyre szaporodik azoknak a száma, akiket vártam. Akik felnőttek a történelemhez. „Mégis van remény." Veress Miklós harmincadik évét töltötte be, midőn első kötetével (Erdő a vadaknak) az irodalomba robbant, addig csupán antológiákban és folyóiratokban kapott helyet. Kötete ötvenkét verset tartalmaz, aligha nevezhetjük termékeny költőnek. Ám' a vulkán se csobog folyamatosan, mint a patak. A robbanáshoz egészen mélyen lakozó erők gyülekezése és társulása szükséges, feltörésükre pedig titokzatos belső törvény ád jelt. Veress Miklós ama ritka költők közé tartozik, akik tisztában vannak ezzel, s várni tudnak. Költészete csupa végső feszültségű izgalom, legfőbb írói erénye azonban a türelem. Ennek köszönheti könyve — le merészelem ími — tökéletességét Ha nem ismerném, aligha hinném, hogy az Erdő a vadaknak első kötet, inkább zenitre érkezett író művének tetszik, annyira meglepő verseinek érettsége, hangjának — ma annyira ritka — kulturáltsága, világirodalmi mértékű igényessége. Nem volt költői előélete? Legalábbis mit sem mond erről. Három prózai mondatból álló ars poeticájában ugyan fiatalságának is szentel egyet, s amit mond, Adyra emlékeztet, aki olyan fiatalságról tudott, „melynek a bús Halál is szülés". Adyt idéztem, holott könyvében Ady-hatásnak nyoma sincsen, bár emlékének egy nagy verset szentel; de midőn költői helyét próbálom megjelölni, a legjobbak jutnak eszembe. így van, és távolról sem első benyomásom után ítélek, verseit hónapok óta fokozódó hevülettel olvasom, együtt élek vélük. Miként ment végbe genezise? A sors a százados viharzás kellő közepébe dobta? A magaslatok közül elsőnek a Koponyák Hegyét pillantotta meg, a mélységből pedig a pokol bugyrait? Már bölcsőjét legkínzóbb sorskérdéseink állották körül? Csalódás lett mindennapi kenyere? Címadó versében így jajdul fel: már álmaimnak van csak láza önkinzó félelmes parázna mert nincsen ki meg ne alázza csillaggá tartott szívemet úgy veszek el a rengetegben mint emberség az emberekben Semmit sem harap el, mit sem szorít a tudat küszöbe alá. Mindent kimond, ha nem tehetné, azt hiszem, teljesen elhallgatna. Keserű csalódásait kiáltja szerte? Merőben más történik, mert költészetében nyoma sincsen a pesszimizmusnak, a gyengék menedékének. Veress Miklós nem csupán bírja a drámát, de életformának fogadja el. Nála a csalódásból, sőt a tragikussá gyötört életérzésből is fokozott teremtő erő, tehát menekvés sarjad. így fejezi be címadó versét: 75
nem vagy magad mondom magamnak eszméim lassan szétszakadnak állok a pőre ég alatt karom az ág a madaraknak szemem étek a madaraknak erdő leszek minden vadaknak ha már meghalnom nem szabad. Nem szabad meghalnia? Ettől már csak egy lépés a megismerés, hogy meghalni nem lehet. 'Mintha teljesednék Bergson reménye, s az ember csakugyan átrohan a halálon? Veress Miklós költészetében ez a remény folyamattá kezd válni. Első könyv ilyen filozófiai távlattal? Szinte hihetetlen, pedig bizonyosság. A világ a Lét postáit hozza szüntelen, a költőnek pedig nem csupán értenie kell szavát, de a válaszadás is az ő hivatása. Döntő próbája abban rejlik, v a j o n képes erre a párbeszédre? „Áonok Aonokkal beszélnek" — intett Rilke, mintha végrendeletet írna, üzenete pedig egyre inkább a költői beszéd alapfeltételét jelenti. Az ember úgy érzi, hogy nagykorúvá lett, és a teremtés „nyolcadik napja" következik. Irdatlan terheket vállalt, igazságot akar osztani a földi téreken, átvette isten szerepét, belépett a kozmikus térbe. Egyetlen kezdeményezését sem csinálhatja vissza, aki pedig „külön világba" menekül,' bizonnyal légüres térbe jut. Az embernek, h a összeroskad is terhe alatt, ú j r a föl kell egyenesednie, különben csődjét ismeri be, és menthetetlenül zuhanni kezd. A költő ilyenkor csak világkorszakban érezhet és gondolkodhat, ebben rejlik igazi felelőssége. Egyenrangú félként kell beszélnie a keletkező újjal, az esedékes párbeszédben néki kell teljes értékű vallomást mondania az emberről, néki kell felmutatnia és megmentenie az ember lelkét. Veress Miklós verseiben ez az elhivatottság lélegzik. Irgalmatlan próbákat állott meg. A sors sűrűn kínpadra vonta, betegségek ~dandárával támadta, költészetében mégsem találunk beteges vonást, amint József Attilát is hiába rohamozta a kór, versei fokozott fényerejével verte vissza. Veress Miklósnak a műtőasztalon szerzett élményei is egészségesek, mivel hűséges ars poeticájához: „Hiszek a katarzisban, mely másokért is igaz. Hiszek a forradalomban, mely kint s bent együtt munkál, s végső célja az ember újjáteremtése." Ha akarna, se tudna egyénné szűkülni, személyes gondjaiba vagy fájdalmaiba zárkózni. Alkata parancsára világméretűvé válik életének minden mozzanata. De miért? Minő gyökerekből meríti erejét ez az alkat? A halhatatlan élet, a még mindig rejtelmes törvényű Biosz kísérlete? Vagy igaza van az egzisztencializmusnak abban, hogy a Lét beszédét egyedül a költő érti, ő váltja emberi hangra? Életérzésünk forradalma folyik, és irgalmatlanul kirobbant a múlt minden szokványosságából, hogy a holnap feladataira képessé tegyen? A szenvedés és az ujjongás eddig elviselhetetlennek tetsző hőfokára edzi lelkünket? A tüdején végzett műtét élmény vihara az egyetemes emberi „műtét" bírására adott néki erőt? Arra biztat, hogy semmitől se r i a d j u n k meg, mivel semmi sem reménytelen? A halál sem félelmetes, mert r a j t u n k múlik, hogy „bolygókat átzuhogó halál" legyen? Műtőasztalon, albérletek „tüdőbeteg tengerében", mindig s mindenütt tovább teremthetjük a világot? Közeledik a teremtés nyolcadik napja, és az ember előtt megnyílik az egész látóhatár? Annyi bizonyos, hogy ez a költő merészet cselekedett: elmozdult életérzésünk tegnapi határáról. Előrenyomult. A tudattalan tárnáinak feltörése az alkotás alapvető feltétele. A tudat remeket formálhat anyagából, ha eléggé erős, de bizonnyal a káosznak nyit utat, h a gyenge. Veress Miklós tökéletesen, mert végső egyszerűséggel fogalmazza meg ezt a törvényt: Európa ó Európa ott van csak hatalom legyőzni minden csontváz-sereget hol összeomlik egy folyóba az értelem és a lelkiismeret. 76
Nem tagadja meg a tudat rendező és selejtező jussát; nem vitatja ellenőrző szerepét. Nem dobja el az értelem lámpáját, mert ismeri a fény éltető szerepét. Tudja, hogy anyanyelvünkben a világosság a világból származik, lényegét jelenti. A lírai bohóckodás korában a lelkiismeretre merészel hivatkozni. Tiszta erkölcsű költő. Tartsunk egy kis seregszemlét, fűzzünk széljegyzetet legalább néhány verséhez. Az Átváltozások a mediterrán antikot hívja ú j életre. Én még Ovidius metamorfózisain nevelkedtem, tizennégy esztendős koromban ő ízleltette meg vélem a világirodalmat, így Veress Miklós verse kétszeres öröm. A németek mindig fölötte lelkendeztek a mediterrán antikért, nyilván kínzó hiányérzetet csitítgattak véle. Veress Miklós merőben másért tér vissza az európai kultúra aranykorába. Folytatja Ovidius párbeszédét a nyugodt természettel, melyen egyre több sérelmet ejtünk, s egyre több erőszakot követünk el. S akár Ovidius, ő is megjeleníti a halál mindent megoldó, mert átlényegítő jóságát. A természetből jövünk, és a halál az ára annak, hogy ismét természetté váljunk. Veress Ovidius Philemon és Baucis mítoszba térő szelíd idilljéből mai hullámverést teremt, hogy igaza fokozott fénnyel világítson át minket; modern mértékre fogja az antik zengést. Két Jézus-ciklust írt, lírai töménysége mintha Bulgakov prózai sűrűségével vetekednék. A betlehemi istállóban lelkes állatok párájában, illatos szalmán, fekete gerendák alatt lejátszódik a jézusi dráma egészen a Koponyák Hegyéig. Profán leleplezés történik? Egyik legmerészebb balladánkat olvassuk? A valóság mítosznál forróbb lehelete csap meg? Minden kérdésre igennel kell válaszolnom. A másik ciklus az Ikon fekete Krisztussal — ebben ismét felrobbant valamit. Vajon tudja, vagy csupán érzi, hogy az eredeti jézusi hagyomány közvetlenebbül, mert szelídítő hellenisztikus mítosz nélkül ömlött az ortodoxiába? Ezt a hagyományt adták át egymásnak századok és nemzedékek, végül pedig az ikonokban talált megörökítésre. Veress Miklós ciklusában az ikonok mintha az egykorú apokrifek nyelvén beszélnének. így van ez, aki a jelen minden mozdulatában meglátja a történelmet, az tudja feltámasztani eredeti arcával a múltat. Átélte az agóniát, meglátogatta a könyörtelenség istene szinte alakot öltve, miként Bulgakovnál az ördög. Éppen ezért tudott ódát írni a boldogságról. A boldogság tegnap még pásztori idill volt, mezei bételtség, sunyi polgári öröm, úri tobzódás, megelégedés hunyt szemmel s kóccal a fülben, zártkörű intellektuális mámor. Ismét robbanás történt: a boldogság ma „játszma a mindenért" borzalmak árán, agóniával birkózva is. Az öröm abban rejlik, hogy ezt a játszmát nem adhatjuk fel. A végső vigasz pedig: termékeny bolygók mellkasában dobogunk múlhatatlan. Ám nyerhetnénk többet? És egyszerre felvillan az igazi boldogság értelme: a világegyetemben nyerünk meg mindent, ott találjuk meg igazi hazánkat. Méltó szöveget szerzett Bartók Mikrokozmoszához, és életrajza helyett kilenc sorban teljes értékű sorsrajzát a d j a Orfikus fohászt ír, s felvillantja az Apokalipszis fenyegető látomását. A halott Kondor arcáról olvassa le tragikumának naplóját. A májusfát, a tavaszünnep f á j á t az élet fájává avatja, a földi ünnepet fölérzi a csillagokig, a májusi történelmet hívja életre, mert valahol abbahagytuk, elveszejtettük. Csupa „transz" a költészete? Távolról sem, mivel minden versében ott a belső valóság hitele. Költészete kozmikus szabású, de ugyanannyira emberszabású is. Valóban a Carmen Saecularet írja, a százados zúgást, de halotti leletet is készít áldozatairól, elsősorban a kiürült lelkű és lefokozott életű emberről, bizonyságot tesz, hogy vádiratot is tud írni (Halottak). Szatirikus hajlama ugyancsak ébredezik, olvassuk csak el, amit a Főbérlőről mond, vagy a Hirdetést a tudattal folytatott manipulációról. Egyik verse olyasmit sejtet, mintha a barokk állana hozzá legközelebb. Nem a történelmi barokk, a könyörtelen, az irtóztató, de a maga teremtette, a haláltalan, a diadalmas, a felszabadító, a Semmi ellen rohanó, a mindent újra virágoztató — 77
sommásan az östenyészet. Költői ősei pedig? Berzsenyi pátriájából került Szegedre, s mintha Berzsenyi örökségét is magával hozta volna: a lávázást meg a klasszikus igényű fegyelmet, ősei között látom a késő Vörösmartyt, amint hajadonfőtt, csapzottan, tépett köntösben áll a világviharban, és hangszereli. Mélyre szítta a klaszszikus műfajokat, egyiket a másikba oltja, mintha egészen új, mindent egybe sűrítő m ű f a j r a törekednék. Legmélyebb hangja kétségtelenül a ditirambus, legősibb melódiáit robbantja fel, úgy ajándékozza a mának: szívjátok mélyre, és igazuljatok általa. S ami a legritkább, versei mögött nagy kultúrák zúgását hallom. A legjobbaktól tanult eredetiséget, ő k bátorították, hogy teremtse meg a saját nyelvét, a sorsát s a világsorsot merészen, de hűségesen érzéki tő képes beszédet. Ezek a képek! Ártatlan az arcuk, akár a gyermeké, mégis érezzük, hogy a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsei. Ki tud ma így imádkozni a „gyönyörhöz" és a „gyönyörű késekhez" : éggé lobogó ingem ne fogjátok ti vissza Ki küld ilyen fohászt az erdőknek, az egeknek, a fatörzseknek: elfeledni úgyis késő az elpazarolt évek hétfejű iszonyát oldozzatok föl engem örökös ölelésű iszonyatos anyák. Első kötete nem csupán izgalmas verseket ád, de költői korszakot zár le. J a j dulással és hitvallással kezdi, keservessel és vigalmassal fejezi be. Különös keserves ez, a tragikus sors méltóságát viseli joggal, mert tanúságot tesz, hogy a tragédia sűrített élet. Vigalmasa pedig a férfikor „villámló virradatát", ú j költői korszakát jelenti be. S tetézi a boldogság ódájával. Hadd tegyem még hozzá, hogy a kötet anyagának az elrendezése is mesteri. Minden a helyén van, a versek szerves egésszé fogóznak. Szeretem Veress Miklóst, és féltem. Azért féltem, mert nagyon szeretem. Szeged Juhász Gyulát adta líránknak, és öléből indult József Attila pályája. Most Veress Miklóst fogadta fiának. József Attila kért valamit, de kora megtagadta tőle. Legyünk emberebbek s igazabbak Veress Miklóssal szemben. Szeressük szilajon!
FÜLÖP LÁSZLÓ
Erdélyi József lírája 1945 után Egy 1931-es keltezésű tanulmányában Németh László így jellemezte Erdélyi József költészetét: „Mit lehet ehhez a lírához hozzáadni? Immár csak verseket. A harminc-egynéhány éves Erdélyi befejezettebb, változhatatlanabb, mint legtöbben az öregek közül." A megállapítás lényege igazolhatónak látszik — a világkép, a művészi magatartás s a stílus jó jelű és lényegszerű megújítását a költő később nem tudta már végrehajtani —, de ezzel a rövid és egyértelmű minősítéssel az 78
életmű következő fejezeteit nemigen „intézhetnénk el", hiszen így az ellentmondásoktól és zavaroktól sem ment gyarapodás, a nem érdektelen folytatás eredményeit méltatnánk az indokoltnál kevesebb figyelemre. Ma már egyértelműen kitetszik, hogy a felszabadulás utáni hosszú periódus is számon tartandó fejezete Erdélyi József költészetének. Mostanáig az ez időtt keletkezett versek hat önálló kötetben jelentek meg; s ha a fogadtatást nézzük, úgyszólván visszhangtalanul. Kritikánk alig vizsgálta a sorra megjelenő gyűjteményeket; csupán elvétve találkozhatni egy-egy kisebb recenzióval. A közelmúltban egyedül Pomogáts Béla vállalkozott tanulmány igényű elemzésre (Alföld, 1968. 8.), de az ő értékes pályaképvázlata is elsősorban az életmű 1945 előtti szakaszait tekinti át, az utóbbi periódusokat- csupán érintőlegesen vizsgálja. Az alábbi vázlatban e kevés figyelemre méltatott fejezetről szólnánk, természetesen csak jelzésszerűen, a kimerítő analízis szándéka nélkül. Erdélyi József válságos helyzetbe került 1945 után, korábbi rossz irányú pályafordulatai következtében. Költészete líratörténetileg a harmincas évek elejéig tekinthető igazán jelentősnek; a harmincas évek végén s a negyvenes évek első felében viszont — egy nagyon nehéz, bonyolult történelmi szakaszban — a mélypontra sülylyedt. Eszmeileg és művészileg egyaránt. Számos versében hirdette ekkor — kínos retorikával, elvakult indulatoktól gerjesztett frázisos pátosszal — a teljes eltévedést tanúsító reakciós téveszméket, hamis és igen kártékony ideálokat, a primitív magyarkodás, a dühödt nacionalizmus, az antiszemitizmus, a jobboldali radikalizmus programját, legártalmasabb jelszavait. Ebben az időben költői szereptudata is tragikomikusán eltorzult: beleveszett az önistenítés pózába, az aránytévesztés és mértékvesztés gesztusaival fejezvén ki valamiféle vezérszerep utáni sértett és gőgös vágyát, igényét. Erről a mélypontról nem volt könnyű felemelkednie. Hosszú ideig kiszorult az irodalmi életből — politikai vétkeiért börtönbe is került —, az Irodalmi Újság csak 1954-ben közölhetett először néhányat ú j verseiből, s eztán már hamarosan napvilágot láthatott első verseskönyve is. Ettől kezdve megvalósulhatott művében a folyamatosság, a szakadás után kibontakozhatott az alkotói pálya fölötte termékeny és nagy időtartamot átfogó epilógusfejezete. A pályakezdés idejéhez mérhető magaslatokat ebben a fázisban nem ért el, műve nem válhatott alakító s irányt jelölő teljesítménnyé; sokat veszített időszerűségéből, a jelentőséget biztosító és megsokszorozó önmegújításra nem volt képes az újrakezdésre vállalkozó költő. Kivágta magát hallgatásra kárhoztató rossz helyzetéből, de a helyzeti bizonytalanságot nem tudta maradéktalanul megszüntetni. Nem tudatos végiggondolás eredményeként talált ú j utakat, inkább a reá szinte alkatilag jellemző ösztönösséggel és spontaneitással próbálta kialakítani a tájékozódás megfelelő irányát-, a továbblépéshez szükséges magatartást, költőszerepet. „Erdélyi valóban elidegenedett korábbi téveszméitől, múltbeli magatartásától; az életmű töretlen folytatását azonban nem tudta eléggé megoldani. Egyfajta lírai zavarba került: tovább akart lépni, csakhogy nem látta, merre és miképp" — írja találóan Pomogáts Béla. így is túljutott a krízis állapotán, s bár líratörténetileg is jelentékeny, nagy jelentőségű költészetet ekkor már nem teremtett, figyelmet érdemlő értékeknek, számon tartható eredményeknek a nagyfokú egyenetlenség ellenére sincs híján versművészete. A Visszatérés (1954) és az Arany ménes (1959) alapján lehet megrajzolni a költői utat a felszabadulástól az ötvenes évek végéig. A lírikus nem térhet vissza 1945 után az irodalmi életbe, művei hosszú évekig nem jelenhetnek meg, ám ebben az elzártságban sem horgad le az alkotói kedv, a költemények igencsak nagy bőségben sorjáznak — m á r 1946-ban is. A versihlet- egyik forrása az emlékezés, a gyerekkor idejére, a szülőföld tájaira való visszatekintés, mely igazában nem is ú j ihletforrás, hiszen az emlékezésnek Erdélyi korábbi lírájában, voltaképp egész költészetében kitüntetett szerepe volt; az ötvenes és hatvanas években pedig érthető módon még nagyobb szerepet kap majd ez a motívum. A cselédsors emlékképei, megőrzött történetei elevenednek meg (pl. Pergő), rokonokról, szeretett emberekről szól az ének bensőségesen, gyöngédséggel (Piroska, Julis néném), a viszontlátott 79
vidék változásai s maga a találkozásélmény fogalmazódnak meg (Nyárfasirató, Találkozás), a szülőkre emlékezik a vallomás (Apám sirja, Arany asszony). Kiegyensúlyozott az érzelmek játéka ezekben az "emlékversekben: epikus színezetű a felidézés, és megrendültség vagy ajzottság helyett inkább visszafogottan vall a lélek, tűnődve s egyszerű eszközökkel, a közvetlenség formáiban beszél — s szavaiban rendre érzik az élmény leszűrtsége, a feltámasztott emlékek távolsága is. A múlt idő korántsem kizárólagos perspektívameghatározó ebben a versvilágban. Erősen kötik ugyan a múltbeli élmények, képzeletében folyvást jelen van a múlt, de a költő nem zárkózik be a tűnt idők birodalmába. A személyiség jelenbeli élményei is szóhoz jutnak a költeményekben, a vallomások a lírikus hangulatairól, érzelmeiről, közérzetéről is tanúskodnak. Egyneműnek ez a kedélyállapot n e m tekinthető, s nem csupán azért, mert több esztendőnyi időtartamról van szó; legalább ennyire fontos tényező az is, hogy az alkotó élethelyzete meglehetősen ellentmondásos, feszültségekkel, konfliktusokkal terhes. Ehhez képest a költői válasz egyenesen fegyelmezettnek mondható, talán túlságosan is harmonikusnak tetszik, az egyszerű feloldás benyomását kelti. A vallomások egyik jellegzetes szólama a csöndes rezignáció, a halk tűnődés és a némileg szomorkás meditáció. Bizonyos közvetettségről, áttételezettségről és elvonatkoztatásról van szó — abban az értelemben, hogy a vallomástevő csak ritkán beszél konkrét meghatározottsággal s elemző igénnyel a maga helyzetéről, állapotáról; alig szól közvetlenül a válságszituáció voltaképp nagyon is bonyolult életérzésbeli és gondolati-eszmei tényezőiről; s ez esetben oly jól ismert epikus felidéző hajlama is kevéssé jut szóhoz. Elvétve találkozhatunk olyan jellegű élményközléssel a költő jelenbeli élethelyzetének ihletében fogant költemények sorában, mint például az 1947-es keltezésű „Tücsök-dal": Te kis tücsök, hová lettél? — Tudod-e, hogy itt van a tél? Az ősszel, hogy elhallgattál, engem olyan árván hagytál... Én itt ülök elítélve, három nyárra, három Várom a tél börtönajtóm
télre. —
elmúlását, kinyílását.
Vagy csak azt, hogy újra szólalj; tücsök, te kis időtolvaj ... Ilyen példát nem találunk többet, de ennél elvontabban másutt is jelzik a versek a közérzetet, az érzelemvilág színjátékait. Beszédesen utalnak ezek — bárha jelzésszerűen s bújtatottan — az alkotói élményhelyzetre, valóságtudatra. Pihenésről, n y u galomról — „Rámférne annyi harc, kudarc után" —, zavartalan csöndről, szinte idilli békéről ábrándozik (Ábránd); az ablaküveghez ütődő cserebogár képe indítja borongó elmélkedésre arról, hogy üzenetet nem vár m á r „sehonnan, senkitől", s az egyedüllétben, melynek unalmát és kietlenségét néhány pillanatra a kis állat jelenése feloldotta, évei múlására gondol: „Egy-két év még a nyárból, / talán csak ez az egy, / az utolsó; ez is már / irgalom, égi kegy" (Cserebogár); mintha kitagadta volna az öregséggel társalkodó embert a tavasz s a nyár, m á r csak a tél várná, az egyre ridegebb magány: „nem élek már, j csak poromat / viszi a szél, az őszi szél" (Fehér hajó); az őszi zsoltárt a varjúkárogás zengi, csüggedés, bánat, őszies borongás hangulata ragyog az olyan szép dalszerű vallomáson, mint az „Őszi zsoltár": „Ég a világ künn s benn; I ég a szívem, lángol, / s bánat száll a tájra / szívem hamujából." Mind gyakrabban érzi, hogy felette „az evek sokasodnak", elpergett- az ifjúság szép ideje, amikor az „élhetetlenek és szegények, árvák dacos költője" volt 80
(Versek). Ez az őszies tónus, sötétebb világítás azonban nem válik uralkodóvá az Erdélyi-versben — még a legnehezebb esztendőkben sem. A múlandóság sejtelmeit ilyesféle fordulatok ellenpontozzák: „sebaj! élek amíg élek, világítok, míg tudok" (Világosság); az öregedés bizonyosságára az el nem némuló dal hatalma s az elemi életigény és életszerelem reflexe felel: „akármilyen szomorú sorban, szeretem én az életet" (Ars longa). És ezek az ellenszólamok a költemények egyik csoportjában vezérmotívumszer űen felerősödnek, jelezvén, hogy a költői valóságtudat a 45—54 közötti periódusban egyáltalán nem szűkül le az eddig érintett élménytartományok körére. A negyvenes évek végétől kezdődően Erdélyi számos lelkesült költeményt ír az ú j életről, a valóság jó jelű változásairól, hirdetve a jövendő ígéretes lehetőségeit. Hajdani falujában szinte riporteri izgalommal fedezi fel az életmód átalakulásának mindennapi jelenségeit, s fogalmazza azt a hitét, hogy „nép lesz, végre, öntudatos, szabad nép lesz az én falum: Árpád népe" (Változások). Maga az ú j életbe emelkedő milliók közé szeretne tartozni (Boldogság); programosan vallja, hogy az ember egyedül mit sem ér, semmit nem tehet (Reszelő és meszelő). A vers, abban bizakodik, öröm s vigasztalás lehet millióknak (Hagyaték). Az „igaz álmok dicső világát" hívja, egy jobb, különb világ reményében, olyan korszak eljövetelét idézve, melyben a tanyákra szorult emberek élete szebbé válhat, s minden nép „egyetlen boldog nagy család" részeként élhet (Tanyák). Ünnepli az úri világ eltűntét, s a fiatal nemzedék sorsát derűs bizalommal festi (Űj világ), lelkesülten nyilatkoztatja ki, hogy „kezébe vette jövőjét a nép" (Feltámadás). Még „traktorosverset" is szerez (Tarlóhántás), mélynek valóságképe egybevág az ötvenes évek lírájából oly jól ismert tematikus verstípus jelentésével! Olyan egyszerű szemléleti kép is, mint a villany, a nép ú j világot teremtő erejéről s hatalmáról való reflexiókra indítja (Villany); vagy a szép presszós lánnyal való beszélgetés élménye, mely a felszabadult ember öntudatát sugallja a költőnek, az „indul a nép fel a magasba" bizonyosságának deklarálására készteti (Szépség). Még az olyan nyugalmas, tűnődő szemlélődés állapota is, mint a megkapó „Szigliget" című vers fogantató élményhelyzete, a szép jövőt biztosító Szabadság közvetlen megszólításáig juttatja az ú j élettel kapcsolatot kereső, az építő világgal azonosulni akaró lírikust. Valósággal naiv öröménekek ezek; bennük a költő szinte kételytelen életbizalommal és gyermeki hittel hívja a jövőt, melyet már-már kánaáni boldogságként képzel el, összekötve a felszabadult s a lehetőségeket felnyitó jelennel. Nagy kor tanújának és részesének érzi magát, megragadják képzeletét a változások, a népélet ú j fejleményei, s belőlük többnyire diadalra hangolt jövővíziókat bontakoztat ki. Igazán gazdag és nagy erejű költészet mégsem születik ebből az élménytípusból és magatartásból, mert az egyszerűség és közvetlenség jobbára leegyszerűsítéssel, a lelkesültség szólamszerű pátosszal, az alkalmiság sematizmussal keveredik, a szemlélet túlságosan egyoldalú, s a szubjektív meggyőződést esztétikailag fogyatékosan képes tárgyiasítani, a valóság gazdag felidézése helyett inkább csak szimpla kinyilatkoztatások, tételszerű — és túlzottan egyszerű — fogalmazások próbálják közvetíteni az élményt, A tanúskodásnak így is vannak szép mozzanatai, hitelesnek tetsző értékei — de ez a meglepően spontán átváltás, a sejthető konfliktusokat kiiktató szerepvállalás, a művészi problémák együttesen figyelmeztetnek bizonyos megoldatlanságokra, rávilágítanak a szemléleti kevertségre, a költői világkép újjászervezésének nyilvánvaló fogyatékosságaira. Egyetlen komoly kísérletet tesz csupán Erdélyi József az elemző számvetésre, a helyzetével való szembenézésre, az újrakezdést megalapozó gondolati tisztázásra, égető gondjainak átgondolására. Meglehetősen későn, 1954-ben írja meg a „Visszatérés" című költeményt, az öntisztító számadás vallomását. „Hajadon fővel és mezítláb" áll keresztútra, vezeklőként engesztelve „a mindenséget", magából az „embertelen embert" kitagadva, visszatérni akarván az ifjan követett ösvényre, az emberiségre tekintve szolgáló alázattal, a közösséghez fohászkodva befogadtatásért, elvetve az egy időben végzetesen elfogadott téveszméket, az egykor hirdetett gonosz és oly ártalmas programot, megtagadván nagyot tévedő hajdani énjével a közösséget : 6 Tiszatáj
81
Megtagadom magamban azt a költőt, ki különbséget tett nép s nép között, ki vak dühében, tévelyegve, olykor ártatlanokat sértett, üldözött. Megtérek az ösvényre és az útra, mit törtem ifjan, árván, hősileg; semmis legyen lábam minden nyoma, mely maradi szemeknek hízeleg. A haladó eszmének és hazámnak, a magyarnak, hűséggel tartozom; az ő éneklő madara vagyok, e ránkköszöntött világtavaszon. /
Új, népi költők, társaim e korban, fogadjátok a megtérő dalát... Katartikus vallomás ez, a megigazulás elszántsága érzik benne, a vezeklés és a tisztult újrakezdés szándékának határozott gesztusai uralják. Voltaképp deklarációnak hat, melyben a föltétlenség s az egyértelműség alakítja ki a jelentést, a gondolati szerkezetet. Lezárt, elvégzett önelemzésről hoz hírt; olyan állapotban állítja elénk a személyiséget, amely befejezettnek m u t a t j a a számadást. A vers sugallata szerint a vívódás már lezajlott, a mérkőzés aktusain túljutott a vallomástevő, kiszabadította magát a konfliktusok szorításából. Sűrítő, összefoglaló költemény a „Visszatérés", a dráma „felvonásait" nem tartalmazhatja, az élmény történetét nem idézheti fel, inkább csak a végeredményről tudósít, egyetlen közlésbe foglalva mindazt, amit folyamatszerű közvetlenséggel és teljességgel is meg lehetne jeleníteni, föl lehetne idézni — de csak egy másfajta művészi magatartás, ettől eltérő önszemlélet alapján, másképp élve át a számvetés-szituációt, a szembesülés feladatátkényszerét'. Jellemző fejlemény, hogy ez az öntanúsítás hosszú idő elteltével, csak az irodalmi életbe való tényleges visszatérés alkalmából fogalmazódott meg, az addigi fölöttébb termékeny alkotó években lényegében semmiféle előzménye nincs ennek az egyértelmű szembenézésnek, egyenes beszédű leszámolásnak; kitért előle a költő. És ugyancsak beszédes tünet, hogy elmarad a folytatás is: a „Visszatérés" egyetlen alkalmat jelent pusztán, magában áll, melyet alkotója egyszer s mindenkorra érvényes, mindent helyettesítő elintézésnek tekint, s ily módon maradéktalan teljességű gesztusnak érez. 1954 után az ú j életet, a jelent s a jövőt idézgető alkalmi versek szólama elhalkul, s bár ekkor is meg-megfogalmazza a „menjen előre a világ" (Szampó) hitvallását, dicséri „az emberiség zászlaját" ihletett-szép versben (Szivárvány) — élményköre összébb záródik, szemlélete intimebbé válik, figyelme belsőbb övezetek felé terelődik. Szembeötlően fölerősödik az emlékezés, a múlt hatalma költeményeiben. „Szememben él annyi csodás részlete" (Tetszhalott) — vallja a Gyepesről, gyerekkora oly sokat idézett legendás tájáról, s az ötvenes évek második felében keletkezett művek minduntalan az ide kapcsolódó fiatalkori élmények egy-egy részletét elevenítik fel (pl. a gyönyörű Magas nyárfa, vagy a Falusi emlékek, Gyepszél, Talabik, Fűzfák, Kökény fa, Vadkörte, Vasút, Ádám fia, avagy az ifjúkori érzelmeket pompás szépséggel megjelenítő Pacsirta című vers). Magányos öregemberként társalkodik ezekkel az emlékképekkel, meghatódva tér vissza hozzájuk, kedvvel részletezi, rajzolgatja az egykori eseményeket, helyzeteket, pillanatokat, érezvén az idő múlását, a messzeséget; s még az ismétlésekben, a többszöri variációkban is kedvét leli. Az emlékversek mellett a legkülönbözőbb témákról, apró életjelenségek82
ről szerez verseket (pl. Virágének, Kormos üveg, Viktória Régia, Papucs, Hóváros, Retek); megindultan s igen szépen szól „gyerekkori virágszerelméről" (Pipacskisasszony), máskor az esti égbolt színjátékában gyönyörködik szépségre és csodára ajzott figyelemmel (Szemirámisz). Büszkeséggel, játékos öniróniába foglalt öntudattal emlegeti költőiségét, íráskedvét, termékenységét; s bár a szaporodó évek figyelmeztetik, nem sokat bajlódik az öregedés szokott nyűgeivel; erősnek érzi magában az élethez kötő készségeket, a létezés elemi adományaiban való részesség nyugtató tudását, az életvágyat s az életszeretet természetes vonzásait (Hatvanas, Arany ménes, Ablaknyitás, Arany gulya, Kenyér, Hanyatlás). Rosszkedve, csüggedése is csupán hangulati jellegű és alkalmi érvényű; otthon van az emlékek gazdag világában és a jelen egyszerű, egészen mindennapi élményekből összeálló közegében, bensőséges kisvilágában; így kialakított nyugalmát és egyensúlyát semmi nem háborítja. A hatvanas évek fölötte bőséges verstermése sok újdonságot nem hoz; annál gyakoribb a régebbi motívumok variálgatása — s eközben találunk rá egy-egy megkapó szépségű költeményre a fáradtabb darabok rengetegében. „Termékenyebb vagyok, mint k o r á b b a n . . . Nem hogy sokat, de rengeteget írok" — nyilatkozta a költő 1968-ban; s ez a megjegyzés a hatvanas évek elejére is nyugodtan vonatkoztatható. A nyitányt a Csillag és tücsök (1963) jelenti. Ebben a kötetben még szembetűnőbb a múltnak, az emlékezésnek a jelenléte; úgyszólván kizárólagossá válik. „Szülőföldem! Te mindenütt jelen vagy, / képed kísér, amíg meg nem halok" — így indítja a kötetnyitó verset (Rabság), s a vallomást a gyűjteményben a versek sokasága igazolja. A „máig nem felejtett" (Bélyeg) emlékek rajzanak, sereglenek, s a költő időnként nosztalgiával, a megelevenítés spontán örömével, vagy egyszerűen csak a maga mulattatására, a „rajzolgatás" ösztönével rögzíti a többé-kevésbé már ismert részleteket, epizódokat. Legtöbbször különösebb belső érdek s fegyelmezett komponálás híján, ráhagyatkozva a felötlő képek esetleges mozgására, jobbára ötletszerűen válogatván. Kivált a katonáskodásáról szóló versekre érvényes ez, ezek egészen jelentéktelenek. De az emlékezet időnként sikerült verssé tudja szervezni a múltbeli élményeket (pl. Majális, Üveg, Tillinkó, Tisztaság, Két krajcár), őrizni képes a hajdani benyomások frisseségét, elevenségét1, fényeit. Az emlékeket élesztgető versek társaságában akad egy-egy más típusú mű is, ami valamilyen okból fölébe emelhető az emlékezés helyzetében fogant kísérletek többségének: pl. az utazáshoz kapcsolódó „Erdélyi rapszódia", az olyan szép évszakvers, mint a „Talp", a látványfestést és a moralizálgató reflexiókat váltogató „Májusi rapszódia" vagy a bűbájos „Nyári dal", ez a remek önarckép, Erdélyi „őszikéinek" egyik legbecsesebb darabja, sallangtalanul formált kiváló példája. A Szőlőfürt (1965) ugyanazt a költői ihletet, magatartást példázza, mint az előző verseskönyv, nem változik a költőiség alkata. „Míg van papirom-ceruzám, / írom a verseket; / használom mik versíró kedvemet / hozzák, a p e r c e k e t . . . " (Méz) olvassuk a jellegzetes vallomást, s a kötet valóban ezt a szinte magának írogató, mintegy saját mulattatására verseket szerző lírikust állítja elénk. Emlékei kifogyhatatlanok, most is minduntalan a gyerekkor idejébe hátrál vissza az öregségbe ért költő, s ez a folyamatos emlékidézés a jelentéktelenebb darabok mellett ezúttal is teremt egy-két művészileg szépen megoldott költeményt, jobbára az életképszerű verstípus körébe tartozókat (pl. Magánjáró, Menyecskék, Tündérrózsák). A jelen idejű vallomások közül elsősorban az önarcképversek tekinthetők igazán sikerülteknek. Ezek a meghitt közvetlenségű, bensőséges művek a dalmagány állapotában fogannak, s a magányosan szemlélődő emberről szólnak, aki egyedül üldögél egy padon, kedves fái árnyékában, örül a melegítő tavaszi napsugárnak, a csöndnek, a természet kedvet felderítő jelenéseinek, s különösebb gondok nélkül, a nyugalom kegyelmét élvezve adja át magát a látvány örömének (Aranyszáj, Bodzafák, Halak tava, Nyárvégi dal, Ráérő). Nem hoz változást az Esti dal (1969) sem. Itt is nagy számban találhatók az emléksorakoztató költemények, s az „őszikék"-líra jellegzetességeit és szépségeit náluk teljesebben, gazdagabban felragyogtató önvallomások, melyek az „itt és most" élményeket fogják versbe. Teljes spontaneitás jellemzi az alkotói beállítottságot. 6~
83
„Azért írom ezt a verset, / hogy teljen be ez a füzet" (Tiszta víz) — olvassuk egy helyütt az árulkodó sorokat. Szerencsés pillanatokban még ez az „elengedettség" is lehetővé teszi az ihletett megnyilatkozást, a szükséges művészi koncentrációt. A m a gáról valló költő olykor megkapóan képes kifejezni dalszerű tárgyiasítást kívánó hangulatait, érzelmi rezdüléseit (Nyárutó, Őszi csend, Szürkület); elemi közvetlenséggel tudja kifejezni a „hány esztendőm van még hátra?", a „múlik minden, múlok én is" tűnődéseit (Ősz hamara, Kikerics, Tavaszi vers), a fiatalságvágy érzéseit (Májusi fény), s megindítóan, nagyszerű versben sikerül megrajzolnia a fiatalos vágyakozás és az öregségtudat rezignációja közti feszültséget, elégiára hangoló kontrasztot (Ha...). A Cirokhegedű (1972) alkotója egyre többször sző már verseibe az olvasót megszólító, magyarázgató fordulatokat, az alkalmi ihletet kommentálgató sorokat, melyek meg-megtörik a vallomás ívét, egységét, szervességét. Ez a lazulás a költemények többségét érinti, csökkentve az esztétikai értéket. Esetenként azonban még így is születik ép vers, művészien alakított vallomás, pl. olyan kis remekmű, mint az „Esthajnal". S az egészben kevéssé sikerült darabokban is akadnak tiszta részletek, melyekben a „fáradt öregember" (Fehér kép) vall az élet szépségéről, a maga egyszerű örömeiről, az elmúlás érzetét kiváltó hangulatairól, el nem apadó életkedvéről vagy elégikus színezetű meditációiról — variálgatva természetes éneklő kedvvel az „őszikék"-poézis jól ismert motívumait. Egy-két egészen rövid megjegyzéssel talán összegezhetjük is ezt a fölötte vázlatos képet. Ügy tűnik fel, a „Visszatérés"-ben megfogalmazott élmény művészileg pusztán gesztusérvényű maradt Erdélyi József költészetében. Világképet alkotó és meghatározó szerephez nem jut, nem vezérli a lírikusi magatartást. Úgy é r t j ü k ezt, hogy lírai tartalomként egyetlen vallomásalkalomhoz kötődik; korábban nem jelenik meg, és az egyszeri kinyilvánítás után nyomban visszahúzódik s eltűnik. Legalábbis közvetlen értelemben. Jelenlétét csak igen áttételesen és közvetetten lehet érzékelni. A költő úgy számol le egy szemléleti elvvel, magatartáselemmel, hogy a számadást költőileg epizodikussá teszi, végletesen redukálja. így aztán nem lehet szó a nyilvánvalóan drámai, igencsak konfliktusos alkatú élménytípus folyamatszerű művészi átéléséről, a lehetőségeiben meglehetősen drámai vallomásosság lírai t a r talommá való átlényegítéséről. Folyamat helyett a mozzanatosság érvényesül; elemzés helyett a „végeredmény" deklaratív közlését kapjuk. És ez a megoldás a következő esztendők lírájának alkatát is messzemenően befolyásolja. A válságos szakaszokon túljutott ugyan az alkotó, de a felszabadulás utáni folytatásból jórészt már hiányzanak az önmegújítás energiái. A reneszánszhoz szükséges forrásokra nem talált rá a lírikus. A megváltozott élet sem hagyta érintetlenül, reagált az ú j életjelenségekre — kiváltképpen a negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején —, de gazdag tartalmú lírát ebből az élménytípusból már nem tudott teremteni. Az aktualitás időnként frissítően színezi verseit, ám ez a tárgyi-tematikai elevenség csak elvétve hozott teljes eredményt, mert a művészi alakítás többnyire fogyatékos, a szemlélet leegyszerűsítő ezekben a költeményekben, s az esztétikai hatás ily módon erőtlen. Az uralkodó ihletforma egyébként is sokkal inkább az emlékezés, a személyes múlt megelevenítése. Kitüntetett szerepet kap Erdélyi költőiségében a spontaneitás; ez érzik a módszerben, az alakítás észközeinek használatában, az ösztönös jellegű „dalköltői" beállítottság jellegadó minőségeiben. Nem valami meglepetésszerű fejlemény ez, hiszen erős tudatosság és a művészi világkép szigorú s mély gondolati szervezettsége pályájának legjelentősebb — eszmeileg s poétikailag egyként kiemelkedő — egységében sem határozta meg elsőrendűen költői világát. Akkor azonban felfedező és újító ereje biztosította költészetének elevenségét, frisseségét, aligha kétségbevonható történeti jelentőségét. Igazán ú j a t elsősorban az öregedésélményt egyéni változatban megszólaltató „őszikék"-líra egyik-másik motívuma hozott, főként a hatvanas években. A kései Erdélyi-vers legszebb darabjai ebbe a típusba tartoznak. Versművészetében szembetűnő az egyenetlenség. Végletes esetekben egészen sikertelen, fölöttébb alacsony 84
színvonalú szövegek keletkeznek: a versszerkezet fellazul, nincs a m ű n e k vivőereje, szervetlen elemek b o n t j á k meg az egységet, esetlegesen k e r ü l n e k egymás mellé a részek, igénytelenségre utaló eszközök j u t n a k szóhoz. Nagy számban sorjáznak az ilyen gyönge darabok az Erdélyi-kötetekben. Ami figyelemre méltóvá teszi kései költészetét, az ilyen t ü n e t e k ellenében jön létre, a lankadó alkotói figyelem jó jelű koncentrációjának eredményeként. Időnként a sikerületlen versek rengetegéből v á ratlan meglepetések gyanánt ragyognak fel megragadó szépségű vallomások, az öregk o r élethelyzeteivel társalkodó lélek bensőséges, tiszta egyszerűségű és igézően közvetlen h a n g ú megnyilatkozásai. A hangulatlíra szép példái találhatók köztük, elemi érzelemtípusok kifejezéséhez talál megfelelő versformát, az „őszikék"-tónus sajátos változatait teremti meg, a nyugodt és gondokat elűző derűs hangoltság hiteles megszólaltatására képes a költemények legértékesebb csoportjában.
85
Csehszlovákia Literatúry v kontaktoch. Hogy a magyar—szlovák irodalmi kapcsolatokban sok az olyan sajátos mozzanat, amely csak erre a két irodalom viszonyára jellemző, föltehetőleg mélyebb analízis nélkül is nyilvánvaló, hiszen az egy államban eltöltött évszázadoknak hatással kellett lenniük, és természetesen voltak is, az egymás mellett és együtt élő két nép kultúrájára, irodalmára. Tudjuk, hogy hosszú időn keresztül irodalmon kívüli szempontok akadályozták a szlovák és a magyar irodalom kapcsolatának elfogultságoktól mentes vizsgálatát, e kapcsolat sajátos természetének föltárását. A Hagyományok és irodalmi kapcsolatok című szlovák nyelven megjelent tanulmánykötet kapcsán utaltunk arra, hogy kapcsolataink kutatásában egyre nagyobb tért nyer az irodalom törvényszerűségeit szem előtt tartó vizsgálati módszer. Jelentős mérföldkő a szemléletmód ilyen irányú megváltozásában Rudolf Chmel szlovák irodalomtörténésznek Irodalmaink kapcsolatai (Literatúry v kontaktoch) című kötete, melyben a szerző a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatkutatás legfontosabb elvi kérdéseinek számbavételére vállalkozott. Az eddigi kutatások összegező áttekintésén túl elemzi azokat a tanulságokat is, amelyek figyelembe vétele elengedhetetlen a további kutatás szempontjából. Az „örökség" negatívumainak és fehér foltjainak megrajzolásával az elvégzendő föladatokra figyelmeztet. Mielőtt röviden bemutatnánk Chmel könyvének egyes fejezeteit — irodalmi kapcsolataink egy-egy aspektusát —, szerzőnknek arról a kategóriájáról, kulcsfogalmáról szeretnénk szólni, amelynek kifejtésére önálló fejezetet szánt, amelynek bevezetése alapvető segítséget nyújt a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok értelmezéséhez. A kettős irodalmiság (biliterárnosf) jelensége irodalmi struktúrák interferenciája, két irodalmi rendszer kölcsönös átfedése. Arról van szó, hogy a XIX. században, különösen a kiegyezést követő évtizedekben a szlovák értelmiség általában ismerte a magyar nyelvet, a szlovák olvasó tehát két irodalom nyelvével élt, ha bizonyos műfajokban, témákban nem állott rendelkezésére anyanyelvén íródott mű, érdeklődését magyarul elégítette ki. Chmel kötetének második fejezetében ennek a kettős irodalmiságnak a föltételeit és következményeit vizsgálja. Számba veszi mindazokat a tényezőket, amelyek a szlovák—magyar kettős irodalmiság kialakulását elősegítették, illetve amelyek erősítették vagy gyöngítették e tendencia érvényre jutását. Irodalmon kívüli tényezőkről van szó, amelyek meghatározták az irodalmi érintkezés jellegét Hatással voltak e jelenségre társadalmi-politikai körülmények és gazdasági viszonyok, az államapparátus és a kulturális intézmények tevékenysége, a felekezeti különbségek. A további tényezők között említi a szerző az integráció (a szláv kölcsönösség, illetőleg a történelmi Magyarország keretében) szerepét, a területi — nemcsak földrajzi, hanem civilizációs értelemben is — koncentráció funkcióját, valamint a hagyományok erejét és a konvenciók hatását. A kettős irodalmiság tehát az irodalmi kapcsolatoknak egy speciális esete, amely a fölsorolt föltételek megléte esetén jön létre; e kategória bevezetése „Bizonyos fokig igazol a szlovák irodalom fejlődésével és 86
általában a szlovák—magyar kapcsolatok kutatásával összefüggő néhány, korábban hipotézisként kezelt föltevést." Könyvének többi fejezeteiben a szlovák irodalomtörténész az eddigi kapcsolatkutatás eredményeiről és hiányosságairól, a magyar irodalom szlovák, illetve a szlovák irodalom magyar visszhangjáról, a fordítás szerepéről, valamint a két irodalom „magasabb egységekbe" helyezésének kérdéseiről ad tárgyilagos, sok ú j szempontot fölvető elemzést. Különféle kérdések kapcsán ismételten és következetesen hangsúlyozza az irodalomtörténeti megközelítés fontosságát. A tematikus hatások vizsgálata, egyes írók-költők származásának firtatása, szövegek elsőbbségének, eredetiségének kutatása tulajdonképpen nemzeti-nemzetiségi politikai ellentéteket tükrözött a komparatisztikában. Az eddigi kutatások egyik legfontosabb tanulsága, hogy több figyelmet kell szentelni a módszertani kérdéseknek. A legutóbbi években egyre több vállalkozás tanúskodik arról, hogy előtérbe kerül a kapcsolatok irodalmi jellege, hogy egyre jobban kiszűrődnek az elfogultságok felhangjai. Rudolf Chmel tárgyilagosan állapítja meg a kapcsolatkutatás helyzetéről szóló első fejezetben, hogy a szlovák irodalomtörténetírás a második világháború utáni időszakban csak mellékesen foglalkozott magyar irodalommal, a magyar kutatók viszont jelentős eredményeket mondhatnak magukénak a szlovakisztika területén. Az Irodalmaink kapcsolatai című kötet figyelmet érdemlő teljesítmény a hiányok pótlása érdekében, fontos súly a mérleg szlovák serpenyőjében. Magyar könyvek — szlovákul. Pozsonyban az elmúlt év őszén talán még annak is föltűnt irodalmunk szlovák nyelvű képviselete, aki csak véletlenül állt meg egyegy könyvesbolt kirakata előtt. És nemcsak azoknak a klasszikusainknak a nevével találkozhattunk könyvek borítóján, akiket m á r régóta ismer a szlovák olvasóközönség, mint például Jókait vagy Mikszáthot, hanem az élő magyar irodalom reprezentánsainak szlovákra fordított alkotásaival is. Hogy a művektől az olvasóhoz vezető útnak nemcsak az első szakaszát, a fordításét és a kiadásét, hanem a sokszor jóval nehezebb másodikat, a megjelentetett művek népszerűsítését, az ismertetést, a kritikát is fontosnak tartják északi szomszédaink, arról az irodalmi folyóiratokban napvilágot látott szép számú recenzió tanúskodik. Olyan irodalmárok tollából születtek általában ezek az írások, akik irodalmunkat rendszeresen olvassák eredetiben, akik számára sem klasszikusaink, serrí mai íróink-költőink nem ismeretlenek. Ezúttal a legreprezentatívabb szlovák folyóirat, a Kortársnak megfelelő Slovenské Pohlady 1973-as évfolyamának magyar tárgyú recenziói alapján mutatunk be egy metszetet irodalmunk múlt évi szlovák visszhangjából. A márciusi szám adott hírt a szocialista országok prózairodalmából válogatott elbeszélésgyűjtemény megjelenéséről, a Találkozások címen kiadott kötetben a keleteurópai szocialista országok legkiválóbb élő elbeszélői között a magyar irodalmat Mándy Iván, Sánta Ferenc és Örkény István képviselte. Zuzana Bothová• recenzálta a folyóirat 1973. évi 7. számában Szabó Magda Katalin utca című regényét, mely a Pravda Kiadó gondozásában látott napvilágot. Karol Wlachowskynak a magyar irodalmi életet bemutató írását a Tiszatáj decemberi számában ismertettük, az ő fordításában jelent meg a Tatran Kiadónál Mészöly Miklós írása, a Pontos történetek útközben, a Slovenské Pohlady olvasóinak a szeptemberi szám kritikai rovatában mutatta be Zuzana Bothová a regényt. Ebben a számban olvashatunk kritikát Sarkadi Imre kisregényének, A gyávának szlovák tévéadaptációjáról. Az Emil Kocis forgatókönyve alapján készült televíziós film a kritikus véleménye szerint a regény magyar tévéfilmváltozatával összehasonlítva sem vallana szégyent. A folyóirat októberi számában két magyar szerzővel ismerkedhettek az olvasók szlovákul megjelent műveik alkalmából. Weöres Sándor is, Kaffka Margit is első alkalommal kerülhet szlovák nyelven az érdeklődók asztalára. Mind Weöres verseskönyvét, mind Kaffka Margit regényét, a Színek és éveket jelentős kiadói eseménynek tartja a recenzens: Ivan Sulik, illetőleg Karol Wlachowsky. K. Cs. 87
Románia A román folyóiratokban rendszeressé váltak az élénk eszmecserék, amelyek a jelenkori irodalom fejlődésének alapkérdéseit éppen úgy felvetik, mint az egyes művek vagy akár cikkek művészi-eszmei vitathatóságát. A jelenség megfigyelhető szinte minden folyóiratban, de főképpen a Luceafarul jeleskedik ezen a téren, m á r azzal is, hogy minden héten egy teljes oldalt szentel a polemikus írásoknak Időszerű eszmecsere gyűjtőcím alatt. A fővárosi hetilap hasábjain napirendre kerülnek a legkülönbözőbb irodalomelméleti kérdések, mint mondjuk az információelméleti esztétika alkalmazhatósága, vagy magának a polémiának a szükségszerűsége. Az egyik legérdekesebb és legeredményesebb vita az irodalomszociológia körül zajlott le. Túl a rokonszenvek és ellenszenvek apály- és dagályszerű váltakozásán, az irodalomszociológia térhódítása a román irodalmi életben kétségtelenül összefügg a tudományosság igényének fokozódásával, a strukturalista vizsgálatok meghonosodásával, főképpen a román származású francia irodalomtudós, Lucien Goldmann h a t á sával. Számolnunk kell ezenkívül a román szociológusok régebbi keletű irodalmi érdeklődésével is, amelynek legfrissebb gyümölcse Traian Herseni professzor ú j könyve, a Sociología literatura, az irodalomszociológia kézikönyve. A polemikus írások közül elsősorban Paul Georgescu eszmefuttatása vonja m a gára a figyelmet,' mégpedig azzal, hogy Lucien Goldmann tételeinek kritikai vizsgálatára, gyakorlati alkalmazására és marxista továbbgondolására vállalkozik. Ismeretes, hogy a korán elhunyt francia irodalomtudós — aki mint közismert, Lukács György tanítványának vallotta magát — irodalomszociológiai kutatásaiban abból indult ki, hogy a mű igazi szerzője az a társadalmi csoport, am'ely az író közvetítésével végzi alkotó munkáját saját szellemi struktúrájának művészi kifejezésére. A csoport és a művész kapcsolatának jellege felismerhető a műben a struktúra részelemeinek és totalitásának egymáshoz való viszonyában. A román kritikus elfogadja Goldmann tételeit, és maga is azt vallja, hogy az irodalmi műben közösségi fogantatású szellemi kategóriák törekednek koherenciára, és ez a szerzői világlátásban testesül meg. Véleménye szerint az esztétikai értéket képviselő mű koherenciája magasabb fokú, mint a létrehozó társadalmi csoporté, és ebben Paul Georgescu az író egyéni alkotó munkájának rendkívüli hozzájárulását látja. Ezért sem t a r t j a kielégítőnek Lucien Goldmann magyarázatait a társadalmi csoport és a mű struktúrájának összefüggéseiről, mert szerinte a francia irodalomszociológus nem tulajdonít kellő jelentőséget az alkotói egyéniségnek. Paul Georgescu az egyedi teljesítményt hangsúlyozza a kollektív tudat közreműködésének rovására. Kimeríthetetlen témákról faggatja a Via(a Rom&neasca ankétja az epikusokat és a kritikusokat. Megkérdezi véleményüket a mai román próza esztétikai és stiláris irányzatokra való tagolódásáról, a falusi és városi regény antinómiájának létezéséről, a világepika kísérletezéseinek hasznosításáról, a román próza határokon túli hódításainak lehetőségeiről, a különböző művelődési intézmények és tényezők szerepéről az epika mai alakulásában. Az ankét anyagának közlése még folyik, a legérdekesebb problémakör — a mai epika útjai és lehetőségei — vitájának az összegezése korai lenne, a látszólag kisebb horderejű és egyszerűbb problémát jelentő falusi és városi regény ügyében viszont máris világos képlet alakult ki. Ebben a megfogalmazásban a kérdés a magyar olvasó számára talán különösnek tűnhet, de emlékezzünk a harmincas években dúló népi-urbánus ellentmondásokra, és a téma tüstént ismerőssé válik. A román irodalomban is maga a probléma visszanyúl a két világháború közti időszakba, a román regény érési periódusába, amelynek kezdetét Liviu Rebreanu híres regénye, a Ion jelzi. A Via;a Románeascá kérdése immár arra kívánja terelni a figyelmet, hogy vajon a társadalmi fejlődés hozta változások megszüntették-e a regényirodalom egyoldalú érdeklődését, és hogy egyáltalán érzékelhető-e napjainkban lényeges esztétikai különbség falusi és városi regény között? 88
Érdekes és változatos válaszok hangzottak el. Egyesek úgy vélik, hogy napjainkban értelmetlenség falusi és városi regényről beszélni, mert az irodalom emberekről szól, az már másodrendű kérdés, hogy ezek hol élnek. „A szereplők lehetnek városiak vagy parasztok, vagy pedig parasztok is és városiak is; irodalomról lévén szó, különösképpen prózáról, ami figyelmet érdemel, az nem más, mint az egyéni sors egyetemességet kifejező ereje. Talán a középszerű irodalmi próbálkozások esetében, amikor a szereplőknek nincsen más egyéniségük, mint földrajzi-közigazgatásigazdasági meghatározottságuk, amikor a szándékok fedezet nélkül maradnak és az eredeti látásmód teljesen hiányzik" vetődhet így fel a kérdés — állítja $tefan Bánulescu, a középnemzedék kiváló elbeszélője. Hasonlóan vélekedik Teodor Mazilu, a sokoldalú író is, aki egyaránt ellenzi a város és a falu irodalmi istenítését, és helyteleníti az olyan fogalmazásokat mint például: „Rebreanu, a parasztság írója". Szerinte Rebreanu egyszerűen nagy regényíró, függetlenül könyvei témájától. Mégis életképesnek t a r t j a a falusi témát, mert szerinte ez addig nem tűnhet el az irodalomból, amíg emberek élnek falun. Az epikusok általában felfigyeltek arra, hogy ma már képtelenség a falusi lét struktúráinak örökkévalóságáról- írni, éppen úgy miként lehetetlen a falut kívül helyezni a történelmi időn. Noha bizonyos témák ismétlődnek a román epikában, az írói látásmód változásai teljesen átalakították megjelenési formájukat, mert a falu látszólag örökös és egyetemes archaikus elemei felbomlanak, eltűnőben vannak. „A történelem belépett a faluba, és a történelmietlen jelenségek (rítusok, mitikus archetípusok, szimbólumok, hitek, szokások stb.) az agonizálás állapotába kerültek" — állapítja meg Nicolae Balotá. A regényíró, amennyiben ezeknek az eltűnőben levő jelenségeknek a festői és ízes epikai kifejezésére korlátozza figyelmét, anakronisztikussá válik. Mégis, a kérdés megoldása nem az archaikus vonások mellőzése, hanem a folyamat megjelenítése a társadalmi fejlődés szempontjából. „ Túl az ankéton, a művek tanúsága szerint a falusi regény tovább él, méghozzá nem csupán a téma okán, hanem a falusi világgal azonosuló író látásmódjával is. Azzal a korszerű kiegészüléssel, hogy az író végső soron a szocialista társadalom egészének látásmódjával egyezteti azt, ami sajátos és különleges a paraszti világban és tudatban. A legjobb román regények éppen ezáltal emelkednek ki az utóbbi évtizedek igen gazdag terméséből. Ü j folyóirattal gazdagodott a román irodalmi élet, megjelent a Cahier roumain d'études littéraires, melynek hivatása, hogy egy világnyelven hozzáférhetővé tegye a román irodalomtudomány és kritika eredményeit, és hű képet nyújtson a nagyvilágnak az irodalmi élet eseményeiről. Az első szám tematikai súlypontja: az író és a jelenkori társadalom. A szerzők különböző vetületben vizsgálják ezek viszonyát, és egyéni nézőpontjuk szerint ítélkeznek aztán az észlelt jelenségek fölött. Elsősorban arra kapunk választ, hogyan viszonyul maga a kritika az irodalom és a társadalom összefüggéseinek a kérdéséhez. A folyóirat két legjelentősebb tanulmánya, foglalkozik ezzel. Mircea Zaciu A román kritika az irodalom és társadalom összefüggéseiről című dolgozata szakaszokra bontva elemzi a második világháború utáni irodalombírálat fejlődését. Kezdetben az ú j irodalom társadalmi szükségességének igazolása állott előtérben, aztán a hagyományok újrabefogadása és az irodalmi irányzatoknak — főként azokénak, amelyek nem láttatják a közvetlen társadalmi kötődéseket — a bensőséges vizsgálata következett, hogy végül kialakuljon az a dialektikus szintézis, melyet a szerző főként Adrián Marino munkásságában lát megtestesülni. Mircea Zaciu a jelenkori román kritika fő erényének azt tartja, hogy egyesíti a diakronikus és a szinkronikus vizsgálatot, méghozzá annak az alapelvnek a tiszteletben tartásával, hogy a kritika számára a legfontosabb valóság maga a mű. Az Életrajz, mű, társadalom és a szociológiai kritika című tanulmányában Romul Munteanu a bírálatnak azzal az irányzatával foglalkozik, amely a mű magyarázatát a külső valóságban keresi. Ö is történelmi kibontakozásában mutatja be a román kritikát, ésC. Dobrogeanu-Gherea, Garabet Ibráileanu és Mihail Ralea munkásságával szemlélteti azt a vonulatot, mely a társadalmi összefüggések elsődlegességét hangsú89-
lyozva magyarázza a mű esztétikai sajátosságait. Rámutat arra, hogy DobrogeanuGherea és Mihail Ralea zseniális meglátásaikkal szinte előfutárai a genetikus-strukturalizmusnak, és a Lucien Goldmann által megalapozott irányzat román alkalmazóitól várja a totális kritikát, a teljes elemzést és értékelést nyújtó bírálatot. Külön ki szeretném emelni — mert ez az egész folyóiratnak a jellegzetessége —, hogy a szerzők a román kritikát az irodalomtudomány általános alakulásának folyamatában vizsgálják, mint az egyetemes irodalmat gazdagító sajátos megnyilatkozást. Ezt a törekvést egyébként a folyóirat egyik szerzője, Nicolae Balota tételesen is megfogalmazza: „Egyetlen irodalom sem fejlődik légüres térben. Az irodalom területe erőtér, ahol a belső és külső viszonyok szüntelenül módosulnak; a k á r a nemzeti irodalom belvilágában kialakuló kapcsolatokat tekintjük, akár azokat, amelyek összefüggést teremtenek e belvilág és a világirodalom között, az értékek kettős irányú közlekedési rendszere alakul ki." A Cahier roumain első száma tematikai súlypontja ellenére is igen gazdag és változatos, mert arra törekszik, hogy érzékeltesse a külföldi olvasóval a román kritikai élet sokoldalúságát és érdeklődésének kötetlenségét. Ezt szolgálják azok a rovatok, amelyek szemléltetik, mit fordítottak románra a világirodalom kritikai terméséből, mit olvasnak a román kritikusok a nemzetközi szakirodalom újdonságaiból, mit küld a román irodalom fordításban a különböző égtájak felé. K. J.
Szovjetunió A leningrádi Nyeva még augusztusban közölte Juvan Sesztalov, a Magyarországon is jól ismert manysi költő szociográfiai írását szülőföldjéről, a Hanti—Manysi Nemzetiségi Körzetről. Kincses t á j ez. Egy 1023-as viking hadjárat színarany bálványnak hódoló pogányokat talál erre. S a mesés kincsek legendája fennmaradt a hosszú évszázadokon, míg napjainkban legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugorok földje a kék és fekete arany, a földgáz és a kőolaj hazájává vált. Ez a csak milliárdokban mérhető gazdagság azonban nem változtathatja meg egyik napról a m á sikra egy nép életét. A szinte napjainkig gyűjtögető, halász-vadász életmódot folytató hanti—manysi nép csak 1930-ban, a nemzetiségi körzet megalakulásakor jutott el a nemzetiségi lét küszöbére. Azóta tudósok (Rombongyejeva, Tyereskin, Kisziljev, Motiseva, Kuzakova, Rubkoleva, Szajnahova, Vahruseva), fiatal költők, írók (Mikola Sulygin, Vlagyimir Volggin, Andrej Tarhanov, Román Rugin), különböző szakemberek egész sora nevelődött ki az írástudatlan nép fiaiból. Most azonban az eddig csöndes vidék életritmusa felgyorsult. Be tudnak-e illeszkedni a m a halászai, rénszarvaspásztorai ebbe a változó világba? Sesztalov bízik ebben, s hiszi, hogy népe ú j életkörülményei közt is megőrzi „zöld álmait", dalait, ragaszkodását szülőföldjéhez. A Novij Mir októberi száma Dávid Kugulytyinov kalmük költő A szó jelensége című, Csingiz Ajtmatovnak ajánlott látomásos, áradó, népi elbeszélő elemeket is magába ötvöző költeményét közli. (Ez az utóbbi időszak egyik sajátos tendenciájának része. A Druzsba narodov, a szovjet irodalmak orosz nyelvű közlönye mellett az orosz és ukrán folyóiratok folyamatosan közlik a nemzetiségi irodalmak kiemelkedő alkotásait.) A Don, az írószövetség rosztovi tagozata folyóiratának szeptemberi száma összeállítást közöl Solohov 50 éves írói jubileuma alkalmából. Ugyanebben a számban olvashatjuk Alekszandr Rogacsev Andrej Rubljov fölmagasztaltatása című elbeszélő költeményét. Ez is jellemző jelenség dokumentuma. Rubljov ma az alkotó értelmiség számára nem csak történelmi példa, de esztétikai és erkölcsi probléma is. 90
Az ukrán Dnyipro júliusi száma közli Ivan Dracs Utazásaimból című költeményciklusát, amelyben a tágabb közösség, az együtt élő népek sorsazonosságát fogalmazza meg. A másik központi ukrán folyóirat, a Vitcsizna 10-es és 11-es száma közli Jurij Zbanackij Nemcsak a legendákban éltünk című regényének második részét. (A regény első részét ugyanez a folyóirat 1971. 11-es és 12-es száma közölte.) A regény a második világháború ukrajnai ellenálási mozgalmának realisztikus, emberközpontú ábrázolását adja. B. A. A Novij Mir 1973. júliusi és augusztusi számában először mutatkozott be a szovjet olvasók előtt A. Kastanov, a tehetséges fiatal belorusz prózaíró. A mintegy százoldalas kisregény hősei gyári munkások, mérnökök, feltalálók. Kastanov nem úgynevezett termelési regényt írt. Egy-egy termelési folyamat vagy a munkaszervezés mégoly szakszerű leírásánál is jobban izgatja a fiatal írót hőseinek emberi hitele, konfliktusaik lélektani motiváltsága. A cselekmény középpontjában az olvasó által jól ismert szerelmi háromszög áll, Tonja, Sztyepan és Arkagyij bonyolult kapcsolata. A hősök hétköznapi gondokkal küzdenek, szeretnek és gyűlölnek, fellángolnak és kiábrándulnak, egyszóval ők is úgy élnek, mint annyian mások, önkéntelenül is felvetődik a gondolat az olvasóban, hát ha csak erről van szó, érdemes volt-e az írónak tollat fogni? Sikerült-e Kastanovnak tükröt mutatni az olvasó elé: igen, így élünk, rólunk van szó, ezek a mi hétköznapjaink. Az író azt vizsgálja, hol siklott félre Tonja élete. Egy olyan fiatalasszony alakját állítja elénk, aki magányosságában sem veszíti el erkölcsi tartását. Ugyanakkor van Tonja sorsának egy másik tanulsága is: a munka nem lehet menedék az élet más problémái elől. Meg kell tanulni egyszerűen élni, ha mégoly nehéz is. Kíváncsian várjuk a fiatal író további műveit, vajon sikerül-e mélyebbre ásnia a hétköznapok ábrázolásában. A kisregény címe: Gyári negyed. Georgij Gulia, az ismert szovjet életrajzíró Mihail Lermontov élete és halála címmel közölte a nagy költő életéről írott regényét. A mintegy másfél száz oldalas írás műfaját nehéz lenne pontosan meghatározni, mégis talán úgy vélem, az esszéregényhez áll legközelebb. Az író joggal figyelmeztet bennünket az előszóban arra, hogy nem lapalji jegyzetekkel agyonzsúfolt monográfiával vagy nagy lélegzetű irodalomtörténeti tanulmánnyal lesz dolga az olvasónak, hanem „pszichológiai életregénnyel", ahol az író vallatóra fogja Lermontov életének és halálának máig szóló üzenetét. Az oknyomozó történész lelkiismeretességével vizsgálja a költő lírai önéletrajzának fontosabb állomásait. Nem ú j adalékok alapján tisztázza a homályos életrajzi pontokat, nem arra vállalkozik, hogy irodalomtörténeti cáfolatát adja téves nézeteknek. A költő verseit mint leghitelesebb „emberi dokumentumokat" fogja vallatóra az életút megrajzolásánál. Erre annál is inkább joga van az írónak, mert kevés költőnél van olyan szoros és eltéphetetlen kapcsolat élethelyzet és vershelyzet között, mint éppen Mihail Lermontovnál. Egyetlen nyugtalanító kérdés vezeti az író tollát másfél száz oldalon át: miért kellett az akkori Oroszországban olyan tehetségnek, mint Lermontov ilyen oktalan halállal elpusztulnia? A további kérdéseket ennek nyomán már inkább az olvasó teszi föl. Ki a bűnös Puskin és Lermontov haláláért, miért nem akadt ember, aki lefogta volna a gyilkos Dantesz és Martinov kezét? Ha igazán ismerték a barátok nemcsak a tivornyázó, női szíveket elhódító gárdahadnagyot, de azt a másik Lermontovot is, a „Korunk hőse" íróját, miért nem akadályozták meg a párbajt? Ök is cinkosok lennének? Tényleg senki sem látta előre a „rövid élet — hosszú szenvedés" tragikus fináléját? Gulia hitelesen ábrázolja a tragikus pusztulás felé sodródó kivételes élet buktatóit és emelő pátoszát is. Lermontov életrajza írójának erős oldala a drámai atmoszférateremtés. Az ő tollát is a döbbenet vezeti, miként Konsztantyin Szimonovét: „Lermontov halálában engem mindennél jobban megdöbbent az, hogy még 91
most, 130 évvel a tragédia után is, sehogyan sem tudunk megbékélni ezzel a halállal." A Moszkva folyóirat októberi száma közli a Goncsarov nővérek eddig ismeretlen leveleit. A levelek sok apró részletben tisztázzák Puskin tragédiájának körülményeit. Az ismert Puskin-kutató Blagoj méltán állapítja meg a publikációhoz írott utószavában, hogy bár mindennapos családi levelekről van szó, de a jelentőségük mégis igen nagy, nem egy régi keletű irodalomtörténeti babonát oszlatnak el Puskin családja körül. Eddigi ismereteinkkel ellentétben a levelekből az tűnik ki, hogy a Goncsarov lányok a kor átlagos műveltségénél jóval magasabb szinten álltak. A két idősebb nővér — Alekszandra és Jekatyerina — szerepét is árnyaltabban látjuk a publikált levelek alapján. Az Alekszandrát idealizáló, Jekatyerinát pedig pocskondiázó drámák és regények egyoldalúságát alaposan megkérdőjelezik a most publikált levelek. Jekatyerina Nyikolajevna, a költő gyilkosának felesége, a sógornő legföljebb abban bűnös, hogy bár tudta, mi készül f é r j e és Puskin között, mégsem figyelmeztette Natalja Nyikolajevnát. A levelekből a költőt fojtogató kicsinyes pletykák, a pétervári szalonok közönséges világának új meg ú j oldala tárul elénk, és ezzel is árnyaltabb lesz a kép a tragédia még m a is homályos hátteréről. Az irodalomtörténet feladata az életrajzi babonák elleni harc is. Igaza van Blagojnak, ez azonban csak akkor vezet eredményre, ha a történész a Puskin-tragédia vizsgálatakor felül tud emelkedni „a családi dráma" szűk horizontjain. A magyarázó szövegekkel ellátott levelek egyébként részletek Obodovszkaja és Gyementyev Puskin körül című készülő könyvéből. A tanulmánykötet a nagy költő születésének 175. évfordulójára fog megjelenni. A mi Látóhatárunkhoz hasonló lap, a Lityeraturnoje Obozrenyije októberi számában A j t m a t o w a l készített interjút a lap egyik munkatársa. A beszélgetés t é m á j a a nemzeti irodalmak kölcsönhatása és az egységes szocialista kultúra kialakulásának feltétele volt. Ajtmatov mintegy a maga életművének tanulságait értékelve megállapítja, hogy ha az eredetiség nem vezet összemberi értékekhez a kis népek irodalmában, ott nemegyszer felléphet az „esztétikai nacionalizmus" veszélye. Az etnográfizmus és absztrakcionizmus elutasítása, a sémák leküzdése, a standard páncél levetése „önmagunkhoz vezet". A szocialista kirgiz irodalom forrásai itt keresendők. Elkerülhető a sematizmus veszélye, ha az író hősei „erkölcsi problémákat oldanak meg, feltárják és elemzik az élet bonyolultságát, szenvednek és lelki életet élnek". Ajtmatov szerint a realizmus lehet csak nemzeti, a „modernizmus nemzet- és életfeletti", az előbbinek van nemzeti karaktere, az utóbbi azonban csak az ember absztrakt sémáját rajzolhatja meg. A nemzeti kultúrák egymásra hatása és közeledése alapfeltétele az egységes szocialista kultúra kialakulásának. Az irodalomtörténet feladata, hogy ennek a bonyolult folyamatnak a konkrét megvalósulását és ellentmondásos útjait tanulmányozza — állapítja meg a nagy szovjet-kirgiz író Csingiz Ajtmatov. B. N. I.
92
Méliusz József: Sors és jelkép A Sors és jelkép, Méliusz József könyve, második és némileg bővített kiadásban került most az olvasók elé. Első alkalommal 1946-ban, a felszabadulást követő első kolozsvári könyvnapon jelent meg, Gaál Gábor gondozásában, Bánffy Miklós és Asztalos István könyveinek társaságában. A könyv elfogyott, s mint a jelen kiadáshoz csatolt függelékből kiderül, igaz érdeklődéssel foglalkoztak vele a budapesti és az erdélyi lapok kritikusai. Aztán 1949 decemberében bevonták még fellelhető példányait. Megindult az a folyamat, amit a könyv „regényének" nevezhetünk. És most itt van előttünk a második kiadás, amely lezárja ezt a „regényt" és megnyitja a mű utóéletét. A könyv körül kialakult s kalandos fordulatokban bővelkedő „regény" arra utal, hogy az írónak valami olyant sikerült megfogalmaznia, ami a korproblémák közepébe vág. Valóban, Méliusz József egy rendkívül válságos és drámai történelmi helyzetben kereste a román és magyar nép együttélésének, közeledésének lehetőségeit, s őszinte szóval beszélt szomorú tapasztalatairól is. Maga a könyv „egy erdélyi utazás regénye 1943-ban" (ahogy alcíme mondja): útinapló, amely nemcsak az utazás élményeit beszéli el, hanem számot ad a megismert valóság problémáiról s a kibontakozás lehetőségeiről. Méliusz, aki az 1940-es „második bécsi döntés" után Temesvárra tért haza, belső emigrációban, az illegális kommunisták soraiban élt és dolgozott. Itt érte 1943-ban az a pártmegbízatás, hogy járja be Dél-Erdély nagyobb városait, s tájékozódjék arról, hogy a magyar értelmiség demokratikus szellemű képviselőit miképpen lehetne megnyerni az antifasiszta népfront gondolatának. Méliusz e megbízatásnak megfelelően Aradon át Nagyenyedre, Nagyszebenbe, majd Brassóba utazott, s tapasztalatokból ismerte meg a magyar kisebbség életét, körülményeit. Ennek az utazásnak a naplója a Sors és jelkép. Az író maga Kazinczy Ferencre (az Erdélyi Levelek írójára) hivatkozik, kritikusai inkább a világjáró Márai Sándor útirajzaihoz hasonlították könyvét. Holott Márai útirajzai általában egy-egy idegen kultúra belső életét közelítették meg, Méliuszt viszont nem a kulturális élet érdekli, hanem a kisebbségi sors és a nemzetek közötti összefogás; mondhatnók azt is: a jövő útjai, lehetőségei. Könyvének problémakereső, „sorskereső" értelme van ezért. Nem tökéletes útibeszámolót akar adni, hanem töprengő, sors- és önvizsgálatra hajló, sokszor fájdalmas vallomást. Aminek a teljes őszinteség a „szakmai" feltétele. „Ezen az utazáson — mondja —, amikor arra törekszem, hogy mindent elmondjak, amit látok, amit a látottakból felfogok, amire emlékeztet, valóban nemcsak az ébrenlétem, az alvás öntudatlanságának álmairól is vallanom kellene." Ezzel a programmal, mondhatnók „poétikai tervvel" készült a vallomás, az útibeszámoló. Méliusz József, mint mondottuk, Aradra, Nagyenyedre, Nagyszebenbe és Brassóba utazott. Nyomában Rusu felügyelővel, a fasiszta politikai rendőrség mitikus méretekben ábrázolt nyomozójával. Tanárokkal (köztük Vita Zsigmonddal) és újságíró-szerkesztőkkel (köztük Kacsó Sándorral) találkozott, tőlük szerezte értesüléseit, 93
velük beszélgetve, vitatkozva formálódtak ki benne a népfrontos összefogás és politika gondolatai, tervei. Dél-Erdélyben ekkor 350 000 magyar nemzetiségű lakos élt, kiszolgáltatva az Antonescu-rendszer fasiszta elnyomó intézkedéseinek, zaklatásain a k A sérelmek, melyeket Méliusz tapasztal és felsorakoztat, nem ismeretlenek: Sütő András megrázó tanúvallomása, a Nagyenyedi fügevirág számolta őket elő a múltkoriban. A Sors és jelkép írója azonban félmunkát végezne, ha csak a dél-erdélyi m a gyarok sorsáról adna beszámolót. Az ő sérelmeik mellett idézi fel az észak-erdélyi románok sérelmeit és szenvedéseit. Jól tudja, hogy hiteles és felelős állásfoglalás csak úgy alakítható ki, ha megvizsgálja és feltárja mindkét fél vétkeit, s a romániai magyar kisebbség sérelmeit nem önmagukban vizsgálja, hanem felidézi a magyarországi románok sérelmeit is. Ebben az írói-közéleti magatartásban nemcsak a történelmi önvizsgálatnak, nemzeti önkritikának (a későbbi fejleményeket előlegező) igénye ölt alakot, hanem az a meggyőződés is, amely jól tudja, hogy a népek és nemzetiségek szenvedéséért nem a népi tömegek a felelősek, hanem az egymásnak ütköző, egymással versengő nacionalizmusok. S ez a meggyőződés magában h o r d j a a nacionalista politika elítélését, bármilyen körülmények között és bármelyik részről lépjen is fel ez a politika. Az útirajz persze nemcsak sérelmekről számol be, sokkal inkább a közeledés, a megértés lehetőségeit kutatja, a román—magyar testvériség eszméjét hirdeti. S mivel a kor, amelyben él, vigasztalan képet mutat, a múltban keresi az együttműködés példáit: a tradíciókat sorakoztatja fel. Mert a két nép hasonló, egymásba ágazó történelme igazán gazdag ilyen hagyományokban: Budai Nagy Antal, Dózsa György és Horia parasztforradalma a román és magyar jobbágyok közös harcára emlékeztet, Varga Katalin alakja a két nép megértésének jelképévé emelkedett. És még a közös történelemnek azok a mozgalmai, amelyeknek sodrásában a román és a magyar nép szembekerült, azok is intő példák, eleven figyelmeztetések. Például 1848—49, midőn Avram Iancu román parasztserege, a forradalmi magyar kormány hibás nemzetiségi politikája és a bécsi udvar fondorlatai következtében a magyar szabadságharc ellenfelévé vált. A közös történelemnek ez a szomorú eseménye is figyelmeztető: az elkerülendő (és elkerülhető) csapdáktól óv. Éppen azáltal, hogy mellette ott van a másik példa: Kossuth és Bálcescu tárgyalásai, szövetsége — a közös történelem progresszív példája s hagyománya gyanánt. Méliusz József ezeket a példákat és hagyományokat idézi fel. S bennük, általuk keresi a történelmileg kialakult válság leküzdésének, a kölcsönösen ütött sebek begyógyításának lehetőségeit. Magatartása ilyen módon két irányban is oppozíciót jelent. Egyrészt vitába száll a nacionalista ideológiák erőszakosabb vagy szelídebb változataival, amelyek a magyar sérelmek állandó hangoztatásával tudomást sem vettek a román nép nemzeti érdekeiről és törekvéseiről. Másrészt ugyanilyen polémiát folytat azokkal, akik hajlandók feladni a nemzeti kisebbség létjogát. Nicolae Iorga professzor egy 1932-ből való előadásának mondanivalójára utal: „ . . . c s a k az egymás nemzeti sajátosságát, érdekeit, személyiségét tisztelve, a nemzeti egyenlőség alapján lehet békében élni, a magyar kisebbségnek meg kell adni a nemzeti személyiségét megillető jogait." Fejtegetéseiből a két nép együttélésének és barátságának az a koncepciója bontakozik ki, amelyet a felszabadulás után román részről Petru Groza, magyar részről Kurkó Gyárfás, Gaál Gábor, Balogh Edgár és Szabédi László képviselt és szorgalmazott. A Sors és jelkép e gondolatok révén Méliusz József nemzetiségpolitikai, sőt kelet-közép-európai koncepcióját dolgozza ki. Valóságos eszmei panorámát ad, egy korszak és eszméi mérlegét. Abba az áramlatba kapcsolódik, amelyet manapság a romániai magyarság önkeresésének, önvizsgálatának irodalma hozott Sütő András, Beke György, Bálint Tibor és mások írásaiban. Csak éppen negyedszázaddal előzte meg ezt az áramlatot, amelyben most, íme, méltó helye van. „Magunk keresése" ez a könyv is, történelmi számvetés. És emellett teljes, szuverén regény, amely maga alakította, küzdötte ki a formát, amelyet kitölt. A Sors és jelkép ugyanis nemcsak útibeszámoló, nemcsak nemzeti-nemzetiségi önvizsgálat és nemcsak történelmi szám94
vetés, hanem egy romániai magyar kommunista — az író — belső fejlődésének, küzdelmeinek árnyalt, hiteles és teljes epikus ábrázolása is. „Érzelmes utazás", mint Sterne klasszikus műve, „esszéregény", ha tetszik, mint ahogy az volt Méliusz előző nagy sikerű regénye: a Város a ködben is. Egy érzékeny és igazságra törekvő emberi személyiséget szembesít egy történelmi korszak szörnyűségeivel és tragédiáival, s keresi a feloldás, a túljutás lehetőségeit, módozatait. Ember és történelem szembenállásában, konfliktusában ölt alakot a regény: egy meggyőződés, egy felismerés regénye, amely ennélfogva nemcsak a történelmi helyzetről, egy kor drámai ellentmondásairól, hanem egy emberi tudat és személyiség formálódásáról: vívódásáról, felismeréseiről is számot ad. (Kriterion, 1973.) POMOGÁTS BÉLA
Jókai Anna: Szeretteink, szerelmeink Kétciklusnyi novellát (Valami jó, Miről beszéltünk?) és egy drámát (Tartozik és követel) tartalmaz Jókai Anna kötete. Szerencsés választás volt a Szeretteink, szerelmeink főcímmé emelése. A novella címének ugyan erősen ironikus jelentése van, hisz a hős éppen hogy torkig van kellemetlen, kisszerű, fárasztó szeretteivel és szerelmeivel, valójában az írónőnek hőseihez való viszonyát fejezi ki. Írásaiban önnön természetük és a viszonyok miatt szerencsétlenné váló, vergődő figurák hemzsegnek. Jókai Anna láthatólag eléggé kívülről és eléggé hűvösen, némi ellenszenvvel ábrázolja őket, pedig ezek a mi szeretteink és szerelmeink, ezek vagyunk mi és az ismerőseink, az írónő világa. Nem lehet róluk megfeledkezni, nem lehet róluk nem tudni, nem lehet sorsukat megszépíteni. Szeretni kell őket, segíteni kell rajtuk, ezt sugallják a novellák, még akkor is, ha látszólag azt mondják: segíteni nem lehet rajtuk és szeretni őket oly nehéz. Jókai Anna kimondatlanul is makacsul hisz abban, hogy valóságos emberi értékek maradnak kiaknázatlanul szüntelenül. A Tartozik és követel hősnője, Ildikó mondja: „Két élet van. Az egyik, amit folytonosan elképzelek magamnak. És egy másik, amelyikbe naponta belekényszerülök." Az értékek, az elképzelt élet megvalósulásának meghiúsulása egyrészt arra vezethető vissza, hogy az emberek érzéketlenül mennek el az igazi értékek mellett, észre sem veszik a reimsi angyalt, a maguk partikuláris gondjaival és céljaival vesződve nem fogják fel egy tágasabb és értelmesebb élet hívását. 'Másrészt arra, hogy a szerencsétlen életükből való kiútkeresés izgalmában álutakra tévednek. Nem tudják az életüket nyílttá, másokért valóvá formálni, pótcselekvésszerű menedékekben reménykednek, s azokban szükségképpen csalódnak. A KÖZÉRT-pénztáros Juló az esti tv-filmtől vár felüdülést, de a kiadott műsortól eltérően beiktatott zongorahangverseny ettől is megfosztja (Valami jó). A vonaton utazó hétvégitelek-tulajdonosok pihenésre, egészséges környezetváltozásra sóvárognak, s éppen ebben kell csalódniuk szomszédjuk halálhíre miatt (Betonalap). Az Emlékirat testi hibája miatt magányos Margója egy magához hasonlóval köti össze sorsát, de csak még boldogtalanabb lesz. A Kislány, kutyával Erzsikéjének egyetlen öröme az általa idomított kutya, de még az is hűtlen lesz hozzá. Ugyanezt mondja a kötet egyik legszebb novellájának, a Miről beszéltünk? -nek a példázata: „A banánhalak fölfedezték a barlangot a végtelen tengeren. A barlang teli volt finom falatokkal. A banánhalak be-bejártak, ették a lakomát a barlangi sötétben. Egyszer aztán már annyit ettek, hogy nem fértek ki többé a barlang száján." Az ember örökre foglya marad kisszerű vágyainak, ha lemond a végtelen élet perspektívájáról. Az álkielégülések érdekében lemond arról, hogy 95
életét és önmagát alakítóvá, tevékennyé és messzetekintővé váljon. Kietlen életéből „valami jó" után eseng, ahelyett, hogy az élet kietlenségére keresne orvosságot. Ez az eszmei magja az első ciklus novelláinak, melyekben ennek megfelelően gyakori a csattanóval végződő, kiszámítottan zárt, kerek felépítés. (Van erre példa a második ciklusban is: a Selyem. Izabella fékezhetetlen, tanárnőjét inzultáló Nikojáról az utolsó mondatban tudjuk meg, hogy egyedül ő segített szívesen az öreg takarító néninek.) Ennek a novellastruktúrának, mely legközelebbi rokonságban a XIX. század nagy elbeszélőivel van (Maupassant, Csehov), az a funkciója, hogy a novella végső fordulata leplezze le a hősök kettős megcsalatottságát. Az egész novellában „valami jó" után vágyakoznak, s a csattanó azt is megkérdőjelezi. A Miről beszéltünk? ciklus inkább életképszerű (Kísérlet), összevonó-emlékező (Szeretteink, szerelmeink, Selyem Izabella), mozaikos (A reimsi angyal), vagy sajátos dialógikus (Miről beszéltünk?) formákat alkalmaz. Ez utóbbi megoldás vezet át a Tartozik és követel drámai formájához. A novellákban kavargó indulatok itt nyílt konfliktusokban törnek elő, a befejezés azonban novellaszerűen fájdalmas-ironikus csattanó. Ildikó és Miklós házasságát az albérletben lakás, a kiszolgáltatottság, az anyagi gondok, a megerőltető munka mérgezi meg. Már-már szétköltöznek, amikor a fiú • apjának halála révén jutnak pénzhez, s végre megszabadulnak kietlen és megalázó életformájuktól. Jókai Anna ebben a művében fejezi ki legdirektebben, hogy mai létünk emberi-erkölcsi nyomorúságainak jelentős része nagyon is megfogható, megoldatlan kérdések folyománya. Orvosi szigorral és kérlelhetetlenséggel m u t a t rá a beteg pontokra, nem kommentál, nem érzeleg. Rámutat, s fájdalmas, lemondó tűnődését már elhallgatja. A figurák, a színterek és az események hétköznapiak. Nemegyszer az egész novella lényege a kitűnő megfigyeléseken alapuló hiteles atmoszférateremtés: A határ, Kísérlet. Ez utóbbi egyébként az egész kötetben egyedülálló, ellenállhatatlanul mulatságos telitalálat. A vidéki író-olvasó találkozóra utazó híres költő, Lala körül felvonul a város „kultúros" elitje (költő, könyvtáros, funkcionárius, újságíró), de mivel nincs egymás számára mondanivalójuk, ivással, nótázással, pajzán viháncolással, tartalmatlan kedélyeskedéssel igyekeznek betölteni a közöttük tátongó űrt. Jókai Anna eredendő kritikai hajlamából, kérlelhetetlen valóságfaggatásából következik, hogy mai életünkről rajzolt körképe eléggé vigasztalan. Csak azt látja, ami baj, csak az érdekli, ami keserves az életben: a halál fenyegetése (Betonalap), a családját tönkretevő akaratgyenge férj (Kislány, kutyával), a testi hibás ember ver. gődése (Emlékirat), az öregek magánya, kedvetlensége (Szép délután), a magyar turisták, akik soha sem juthatnak fel az Eiffel-torony csúcsára (A határ). A logikus . gondolkodás pesszimistává teszi Jaáró professzort (Miről beszéltünk?), aki csak szeptemberi és januári embereket ismer, azaz olyanokat, akik m á r nem, és olyanokat, akik még nem képesek konstruktív cselekedetekre. A gyerekek önzők és önkénye.sek (Csaba a téren), az iskolai állapotok eléggé kiábrándítóak (Selyem Izabella). A Tartozik és követel tanulsága szerint nem gonoszak, nem céltalanok és n e m ostobák ezek az életek, csak elviselhetetlenek. A novellák és a dráma végső eszmeisége ezért a boldogtalan életek fölött érzett fájdalom és felháborodás mozgósító ereje. Elutasítása mindannak, ami üres, önző és kisszerű. A Miről beszéltünk? szakállas professzora és szakállas vizsgázója közötti beszélgetés finom iróniával mutatja be a nemzedékek közötti eltávolodás olyan fokát, -melyen a partnerek már szinte egymás szavát sem értik. A novella azonban ezen túl a gyógyíthatatlan bajok problémáját is felveti, test és lélek olyan disszonanciáit, melyekre egyelőre nincs orvosság. Jókai Anna a veszteségek, a sérülések írója. De mindezt nem tartja az egész világ, emberiség, társadalom végső elvének: „ . . . most már végleges: nem a világot csukták be. Az én ablakom lett tejüveg." Homályossá, bizonytalanná, áthatolhatatlanná válhat az egyes ember számára az ember véges létezésének értelme, de a világot nem lehet becsukni. Az ember tökéletesedni vágyón tölti be szerepét és találja meg élete szépségét. (Szépirodalmi, 1973.) IMRE LÁSZLÓ 96
Lászlóffy Aladár: Papírrepülő A kevés számú értékes filozófiai igényű magyar regény újabb alkotással gazdagodott. Egy rendhagyó regénnyel. Lászlóffy Aladár ú j könyve érdekes kísérlet. A teljesség igényével kitartóan mérkőző költő most az emberi teljességet egyetlen perc totális felmérésével igyekszik tetten érni. A kitűnően megválasztott perc múlt, jelen és jövő érzelmeinek, hangulatainak és gondolatainak szembesítő kerete. Az összegzésre kényszerítő alkalom pedig az elmúlással való találkozás. A rendkívüli érzékenységű hőst édesanyjának halála bénítja meg, kényszeríti tettek helyett emlékező számvetésre, az élet értelmének és lehetőségeinek meztelen mérlegelésére. A visszafojtott elmélkedés jellemvonásává keményedik a hősnek, mert „rendkívüli és idegesítő hajlammal" bír mindennek a megőrzésére. A múlt szinte jelenként él az idegeiben, múlt és jelen mostani állandó szembesítése azonban a múltból csak a fájdalmas pillanatokat őrzi, illetve az egykori öröm is fájdalom már, hiszen veszteségek listája a számvetés. Hősünk nem történetekre, hanem hangulatokra emlékezik. Egyetlen percének tudatvilágát teríti ki elénk. Azt próbálja megragadni, hogyan határozza meg egyetlen percünket is életünk milliónyi eseménye. Tudatfénykép ez a regény a lét egy kritikus életösszegző pillanatában, a létküzdelem percében. Az érző és gondolkodó, emberségéért és tehetségéért felelős alkotó tudatának belső küzdelmét tárja fel a halál tényével való számvetés. A. kép kivételesen színes mozaikokból rakódik össze: érzelmileg és gondolatilag egyaránt a legszélsőségesebb árnyalatok és pólusok ütköznek meg egymással, mindegyik a saját létjogát és vitathatatlanságát védi; egymást oltják ki vagy egymást erősítik a részletek. A Lászlóffy Aladár avantgarde foganású lírájára oly jellemző — a teljes igazság érdekében tett — hirtelen nézőpontváltás technikája lélektanilag motiváltan kap • itt fontos funkciót. Az író önkorlátozás nélkül, látszólag teljesen szervezetlenül „ömleszti" tudatának képeit, az emlékezetében élesen élő történeteket. Így egyik pillanatban az anyasirató rekviem bő érzelmességű monológját halljuk, a másikban évtizedekkel korábban vagyunk, s a hőst kisfiúként látjuk, amint odalopakodik édesanyjához, hogy lélegzését hallgassa, mert nagyon fél a halálától. A szentimentális és szecessziós részleteket a barátok párbeszédeinek groteszk és éles elméjű betétei ellensúlyozzák. A szerelem emléke is a montázstechnika jóvoltából s az ellenpontozó módszer értelmében kerekedik néhány kép alapján kerek egésszé: a szédítő boldogságtól az elválásig vezetnek a képek. Mindennek a fókuszában az idő áll, s az idő tovatűnésével bekövetkező elkerülhetetlen tragédia: az elmúlás. Ezért van a montázs minden elemének történetisége, keletkezése és pusztulása. A gazdagon sorakozó sírfeliratok is élet és halál nagy kérdéseit hozzák előtérbe. Hozzátartozik-e a halott is a világhoz? Van-e az embernek valamilyen esélye a halállal szemben? Mint legtöbb kérdésre ebben a regényben, erre is kétféle választ kínál az önmagával vitázó tudat a pillanatnyi hangulattól, közérzettől függően: pozitívat és negatívat. Ez az ellenpontozó módszer építi az életelvek és életfilozófiai elmélkedések világát is. A regény zenei szerkesztésű belső világában ezért teremtődik meg a magas feszültségű atmoszféra: a belső világ a vitatkozás végletjáró törvényszerűségei szerint épül. A regény világképe széles horizontú: a pillanatnyi tudathoz sok-sok élmény és tanultság tartozik. A montázstechnika lehetővé teszi, hogy lényegi képek sorozatát fűzze egymás mellé az író. Az elmélkedő értelmiségi tudatához hozzátartozik a kultúra széles világa is. Tapasztalatait sokszor frappáns művészi megfogalmazások tudatosítják. Így kapnak helyt a regény világában írók, filozófusok aforizmatikus tömörségű megfigyelései. Vörösmarty, Marx, Lukács György, Spinoza stb. — gondolataikkal a vitázó elme világképének szerves részei. Olykor bújtatottan, az egyéni gondolatok mozgatóiként, a hős hangjába simulva szólalnak meg az ismerős eszmék, máskor hivatkozással, idézet formájában, de valamennyiszer a világban helyét kereső egyéniség belső dialógusainak részeként, a regény filozófiai 7 Tiszatáj
97
világának építőelemeként. Lászlóffy Aladár a romániai magyar irodalom „székely humor"-át átalakította, az avantgarde iskolájába küldte, hogy az a szemlélet mélyén mindig megcsillanjon, de ne a bölcs megnyugvás, az időfölöttiség eszköze legyen, hanem a sok szempontú, tehát mélyebb filozófiai látás ösztönzője. Az ötletesség így nem anekdotai elem, hanem elsősoron gondolati és horizonttágító, az összetettebb látás fontos eszköze: „Melyik elképesztőbb: a bölcsek és írástudók elveszejtésére kiadott summás parancsok bibliabeli félanalfabétáktól vagy ugyanaz modern diktátoroktól?" A regény az egyéni élettel való számvetés közben egyre inkább az élet értelmessé tevésének lehetőségeit kutatja. Azért iskolázta a hős a lelkét „az egész időn, a teljes világon", hogy mindennel szembenézzen. Ne kelljen illúziókba kapaszkodnia, merjen vállalni bármi szenvedést, mindennek a tudása tegye képessé mindennek az elviselésére. Egészen más ösvényeken járva, így érkezik el Lászlóffy Aladár regényének hőse Illyés Gyula Kháron ladikjániának eszmei magasába, vagy a Veres Péter által gyakran hangoztatott és oly példásan megélt „tevékeny bölcsesség" választásához. A Papírrepülő művészi természetéből következik, hogy -Lászlóffy hőse individualistább, mint Illyés és Veres Péter eszményei. A végeredmény éppen ezért nem olyan diadalmas, nagyobb a pusztulás fájdalma, hiszen az egyén számvetésének mélységeit nem világítja be olyan megnyugtatóan a közösség megtartó melegsége. Lászlóffy hőse a koncentrált és passzív önfigyelést győzi le a cselekvés vállalásával. Éppen a mindennel való számvetés után jut erre a következtetésre: „Először érzem, hogy tennem kell valamit, hogy kedvet, ú j nagy kedvet kell találni, különben v é g e . . . " Nem szabad addig meghalnia, amíg múltja „nem jut át a jövőbe". Az értelmes életnek nem a halálra, hanem a halállal szembeszegülő cselekvésre kell koncentrálnia erejét. Vissza kell ménekülni ú j r a és ú j r a a megtartó, mindent legyőző szerelemhez, köszönteni kell az ú j nemzedéket, tevékenyen vállalni kell az életet. Vissza kell térni „az egyetlen imádott huszadik századi hazába, az anyákkal együtt öregedőbe". Az individuum számára sincs más értelmes esély, mint a közösség vállalása. Az individuum érdeke is ez. Önmagát a d j a a világért, így győzi l e önnön reménytelenségét. A mindennel szembenézés perce így változik át a minden emberi vállalásának pillanatává. A heterogén regényvilág a könnyebbségnek való engedés is lehetne, a keret p e dig szükségmegoldásnak tetszhet, de Lászlóffy Aladár mindezt erénybe fordítja, mert megtalálta azt a művészi fikciót, melyben korszerű zaklatottsággal és t e r m é szetességgel szólhat az élet legnagyobb kérdéseiről. Ez a fikció éri el azt a csak később kibontakozó varázst, hogy a mondandót a részletek nem sugallják, de az egész igen. Az elmúlást az értelem nem tudja legyőzni, csak tagadni, de a vitalitás mindig átmenti az életet a jövőbe. Lászlóffy Aladár ennek a mozzanatnak találta meg a Papírrepülőben az adekvát művészi kifejezési lehetőségét. S ezzel azt is evidenciává tette, hogy a morálisan felelős értelem is a vitalitás tevékeny aktusát erősíti: „De álomba, üzenetbe menekülni, csukódni csak úgy érdemes, ha lesz, aki á t veszi, élteti, használja, továbbküldi." (Kriterion, 1973.) GÖRÖMBEI ANDRÁS
Ördögh Szilveszter: A csikó Ördögh Szilveszter éppen Szegeden jelentkezett először: a Tiszatáj közölte 1966-ban. Azóta elvégezte Budapesten a bölcsészkart. Nem érdektelen ez a tény. A budapesti egyetemről a hatvanas-hetvenes évek fordulóján számos tehetséges fiatal író került ki. Az idősebbek közülük már túl vannak a harmincon- (főként a Kilencekre gondolok), de már zárkózik mögéjük a néhány évvel fiatalabbak serege. 98
S amíg a harmincévesek — a bölcsészkaron — a lírában voltak erősek, az utánuk jövők a prózában is jeleskednek. Bereményi Géza, Csaplár Vilmos után most Ördögh Szilveszter is novellás kötethez. jutott. S a névsor ezzel még nem is teljes. Ez a szűkebb nemzedéki behatárolás szükséges előfeltétele annak, hogy érdemben foglalkozhassunk ördögh Szilveszter írói indulásával. S újabb alkalom arra, hogy ismét cáfolhassuk azt az eléggé elterjedt, de általánosítva teljesen téves hiedelmet, miszerint a fiatal írók jó része elfordul a valóságtól s valamiféle éteri irodalmat művel. A magyar irodalom története azt mutatja, hogy itt csak „a valóság nehéz nyomait követve" lehetett érvényesen megszólalni, s mai irodalmunknak, a fiatal írók műveinek a vizsgálata ugyanezt bizonyítja. Az újabb nemzedéknek számra is, a művek esztétikai értékét tekintve is elsöprő többsége kifejezetten a szocialista Magyarországban való létezésről tesz vallomást. Sokszor elégedetlenkedve, sokszor „rossz" közérzettel, de hát ez az emésztő nyugtalanság, az „érted haragszom" magatartása előfeltétele a hiteles szólásnak. S tudva vagy öntudatlanul, de eszerint fogtak tollat mindazok, akik már valóban letették a garast: bizonyítottak műveikkel. Miként Ördögh Szilveszter is. Novellás kötete első mondatának indító szava: eltévedtem. A címadó írás, A csikó kezdődik így. Mindössze három lap terjedelmű, s teljes fegyverzetében mutatja Ördögh Szilvesztert. Bevezet írói világába, valóban előhang, méghozzá szimbolikus érvényű a kötet egészéhez. Egy eltévedt kiscsikóról van szó, s egy fiatalemberről (a csikó gazdájáról?), aki utazik a vonaton. A történet lezárása: „A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta,, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallgatta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között. A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. — Holnapra mindent elfelejtek — gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében. A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken." A csikó el fog pusztulni, a fiatalember pedig attól a világtól vesz búcsút, amelyet a csikó szimbolizál. Kettős erejű s ezért különösen gazdag jelkép ez. A csikó azt a hagyományos paraszti világot is jelenti, amely véglegesen >e tűnőben van, amelynek még élő emlékeivel oly fájdalmasan viaskodik az író; de jelenti a gyermekkort s az ifjúságot is, a fiatalság világmegváltó erejét és szándékát is, amellyel szintén szembe kell nézni, amelytől szintén el kell „búcsúzni". Holnapra mindent elfelejtek — gondolja a fiatalember, de ez a halvány állítás épp az ellenkezőjét sugallja: nem lehet semmit sem elfelejteni, nem lehet elmenekülni a múlt, a saját múltunk, a szüleink sorsának az emléke elől. A fiatal prózaírók többsége nemzedéknovellákkal indul, saját magáról, a fiatalember-problémáról ír. Kiáltó ellentétet látnak a szülők nemzedéke és a sajátjuké között, s próbálnak valami fogódzót találni, hogy eligazodhassanak az életben. Ezek az életérzés-novellák olykor szinte már kötelező sablonná merevülnek. Igazán figyelemreméltó munka akkor születik, amikor az író ezt a nemzedéki témát mondanivaló-többlettel tudja megtölteni, mint például Czakó Gábor a határozott életeszmények alapján végzett elemző-szociográfiai valóságfeltárással, Marosi Gyula a dolgozó ember alakjának középpontba állításával, Simonffy András a nemzedékek kíméletlen őszinteségű elemzésével, Ördögh Szilveszter pedig az eltűnő paraszti világ bemutatásával, az életformaváltás, az értelmiségivé válás önelemző boncolgatásával. A felszabadulás utáni évtizedben nagy hulláma indult a fényes tehetségeknek. Jórészt a magyar falu küldöttei voltak. A Kilencekkel kezdődött egy újabb nagy rajzás — alighanem az utolsó, hiszen ahogy a régi paraszti életforma eltűnik, nem nőhetnek már fel ilyen élményanyaggal íróvá serdülő fiatalok. Az idősebb nemzedék prózájában Szabó István tudta a legteljesebben bemutatni az életformaváltás, az értelmiségivé alakulás göröngyös útját, példázva, hogy valóban tragikus erők feszülnek ebben a mozgásban, ördögh Szilveszter Szabó Istvánhoz hasonlíthatóan mutatja be ennek a történelmi folyamatnak egy következő, két évtizeddel későbbi fokozatát. 7*
99
*
Novelláinak lényegi jegye a drámaiság. Nagy erővel támasztja fel a m ű f a j egyik klasszikus érvényű jellegzetességét. M a j d mindegyik írásának a középpontjában valami alapvetően tragikus mozzanat áll: a csikó elpusztul; az apa nem jön haza egy pénteken, mert a ló megtiporta, s kórházba került; a Végjáték öregemberének éppen szomorú agóniáját szemlélhetjük; a Napáldozat egyik hősei is meghal; A tor egy öngyilkos fiatalember tora. A halál, a legelemibb tragédia tehát átszövi az elbeszélések jó részét. De nem derűsebb a többi írás sem. A Vénemberben roncs nagyapját látogatja meg a fiú; A juss egy gyermekkori emlékből épül: a nyarat végigdolgozó gyermeket apja nem engedi el kirándulni; a Szülőanya anya és fiú végső elidegenedésére döbbeni rá. S alapjaiban tragikus a kötet egyetlen derűsebbnek látszó írása, Az elefánt is. A kisfiú szégyelli, hogy a szülei parasztok, hogy ők disznót tartanak, s ezért lódít a másik gyereknek. A novellasorozat önvallomás-sorozat egyúttal. A kisfiú, illetve a fiatalember alakján keresztül önéletrajzisággal átitatottan vall az író az elszakadás gyötrelmeiről, arról a kínzó kétlakiságról, amelyből oly nehéz kilábalni. Mert hiszen: „Kétségek kínoznak, biztosat akarsz tudni, megtámadhatatlant, látni akarsz, bölcsnek, nyugodtnak lenni, embernek maradni, és érzed, hogy képtelen vagy magad kivonni, kiemelni a nagyváros fertőző ragályából, félsz, hogy te is éjppolyan vagy, mint annyi más itt, gyökértelenül ingó, kerge, vézna sáska, félsz, hogy te is lassan az utcán dúdolni fogsz, beszélni a süket zuborgásban, félsz, hogy ellep torkig a hazug civilizáció dohos púderpora, menekülnél, el innen! De hová? Vissza a gyermekkorodba, a lassan elmúló parasztvilágba, a lápszagú értelmetlenségbe, a görcsös butaságba?! Hisz tudod, hogyne tudnád, haldoklót nem lehet életre támasztani!" • A csikó jól megkomponált, egységesen magas színvonalú kötet. ígéretes indulás. Ördögh Szilvesztert egy csapásra a nemzedék legjobbjai: Czakó Gábor, Császár István, Marosi Gyula, Simonffy András mellé emeli. A kiscsikó eltévedt, a fiatalember önemésztő kétségek között botorkál, de az író t u d j a és teszi a dolgát. (Magvető, 1973.) VASY GÉZA
Az illúziótlanság iskolája DOBAI PÉTER: KILOVAGLÁS EGY ŐSZI ERŐDBŐL
°
„A filozófia olyan szenvedélyévé vált az értelmiségnek, mint. amilyen szenvedélye volt az arisztokráciának a vadászat." Az idézet Dobai Péter egyik verséből való. Sajátságos, ex cathedra kifejezésmódja az avantgarde költészet aktivista ágára emlékeztet, s ugyanakkor a marxista filozófusok axiomatikus stílusára is. Kihívó, éles, vitára ingerlő hangnem, de szoktassuk hozzá fülünket, hacsak nem akarjuk Dohaira is rácsukni a fiatal neoavantgarde költők számára előkészített esztétikai kategóriák valamelyikének fedelét. A filozófia — sugallja az idézet — épp annyira a megváltó tett pótlására szolgál, amennyire a vadászat a harc pótlására. Az a filozófia, amelyre Dobai céloz, s melyet maga is képvisel, éppúgy szimbóluma a forradalomnak, ahogy a vadászat szimbóluma volt a törzs- és nemzetségvédő háborúnak. Az analógiának e logikus — bár önkényes — folytatása máris elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mi tölti él keserű dühhel Dobai Pétert, minek szolgálatába állította jelentékeny és izgalmas intelligenciáját. Hiszen aki önkínzó pontossággal látja gondolát és tett, filozófia és forradalom ördögi távolságát, • látja azt is, hogy a valóság gúnyt űz az e f f a j t a patetikus 100
szimbólumokból — ki szeretne keveredni e gúny hatósugarából: nem tehetetlen tükre, hanem cselekvő partnere akar lenni a valóságnak. „A művészetet taccsra tette saját apolitikus bőbeszédűsége és apolitikus szűkszavúsága a dekadencia = másnapos régiségbolt: mániává és eszmévé nőtt [tárgyak vitrinfeje" (A megnyilvánulás nehézsége) Oly különböző művészi jelenségekben, mint Svejk, Kafka, a Varázshegy — Dobai szeme az azonosságot látja meg: hogy tükrei voltak — no igen, a maguk különböző módján — a fasizmust szülő valóságnak. E megállapítás súlyához mérten meglepően könnyű programba foglalni, hogy miként lehet a művészet, a művész — egyáltalán: az értelmiségi ember tisztességét megmenteni: „a »míves« költészetet a szójátékok és frázisok doktorátusát talán sikerülni fog a felejtés egzotikus szigetén hagyni, a szemet nem lehet lesütni, a művészet konkrét gyakorlat, a művészet termelés." (A Hajsza című versből.) Vagy tömörebben, rokonszenvesebben: „A jelenlét: a magatartás. »-Az önkifejezés: kudarc.«" E programok az avantgarde-mozgalom közhelyei. Hihet-e hatékonyságukban Dobai Péter, aki szomorú, szeretetteljes, rezignált verset írt a Bauhausról, mely a logika, a tisztaság a tisztesség ideálját állította a fasizmus elé, és elsöpörtetett? A happening hatékonyabb lenne a Bauhausnál? Hisz-e a happeningben Dobai Péter? A happening, mely „az emberi megnyilvánulások hierarchiájának megszüntetése", „metaforaaktus (tudniillik: önmagunk helyébe lépni)" — a happening mit érne vajon Hitlerrel szemben? Ilyen drámai, sőt: tragikus hangsúllyal szokta feltenni józan kérdéseit a felnőtt nemzedék az eszmék és programok között kalandozó ifjaknak. Pedig: „Mi ez a kötet? Egy öntudat és egy magatartás a nyelv memóriatükrében."
fejlődése (Kód és kulcs)
Tehát az állítások csupán együtthatók egy komplikált matematikai egyenletben, melybe Dobai önnön életét szeretné behelyettesíteni. Így. hát csakis az a kérdés fontos, hogy mi biztosít előnyt a happener számára Dobai erkölcsi hierarchiájában. Egyetlen fogalommal felelhetünk: a tett. A terror! A potencia. „a happening a szituációt teszi metaforává (teszi és nem fogalmazza) a h. nem deklarál a h. a zűrzavart képviseli a happening helyszín — a helyszín — kényszer a kényszer — a szabadság holnapi fogsora és ökle" A tett, a terror, a potencia okán hódol a költő Loyolai Szent Ignác előtt, elhárítva magától minden érzelmes — jogos — borzadozást; imponáló keménységgel és következetességgel a keménység és következetesség előtt: 101
„kegyelem helyett a rendet kőkövön legyen isten a határ hogy nincs: azon az áron" Ö maga is idealizmusnak reménykedik?
bélyegzi-becézi merész, fiatal nagyot akarását. Miben
„Azt gondolom, úgy kell Szókratész a ahogy a társadalom kell Szokratesznek
társadalomnak, ..."
Bizony, ez elég furcsa remény. Ironikus remény. Dobai Péternél illúziótlanabb idealistával alig lehet találkozni — főleg nem huszonévesek között. Költői hangjában — jó néhány konvencionális vagy éppenséggel közhelyesen újszerű elem mellett — voltaképpen az a mellbevágóan eredeti, hogy illúziótlanság és forradalmi idealizmus „aggódás és kiábrándultság nélkül" valósult meg benne. Tanításai dogmatikusak, etikája doktriner — de ő maga is tudatában van ennek, s ezzel a tudással, ezzel a nehéz áron vett iróniával emberi drámává mélyíti-nemesiti vállalkozását. Ha eredetileg nem is vonzotta az olvasót, észrevétlenül izgatott szemtanújává tette egy elkeseredett, szertelen, dacos küzdelemnek, melyet az intellektus folytat az elhatározással, a tagadás a nosztalgiával, a tékozlás a félelemmel, a fiatalság — az öregedéssel: „akit saját tudása végül már utolér tudva, hogy ezzel magát is befejezte bűntárgyként marad meg mint a kés egy les2 mindenből vagy egy se." Dobai nagyon tehetséges „Jelenlét", „Magatartás". Két okból kerüljük a költő vagy művész fogalmát. Az egyik, hogy Dobai „iszonyodik az irodalomtól" — amint Csoóri Sándor fogalmazta A magunk kenyerén című antológiában, ahol Dobai bemutatására vállalkozott. („Végre egy fiatalember, egy fiatal költő, aki a suhancnagyképűség pattanásos korszakát rég maga mögött hagyva természetéből eredően irtózik az irodalomtól.") A másik ok, amiért kerültük annak meghatározását, miben tehetséges Dobai Péter, hogy a versírással egyenrangú kifejezési forma számára a prózaírás, a filmrendezés, sőt az elméleti kutatómunka is. Mindenesetre: költőnek is nagyon tehetséges. Végtére is hiánytalanul és árnyalatosan tudja érvényesíteni mondanivalóját a politikai ihletettségű költészet közegében, melynek formáit és indulatait jórészt századunk legkorábbi évtizedei adták az avantgarddal, és m á r a többszörösen kompromittálta a másodlagosság, a szerepkényszer, a divat. Sőt szinte visszaszerezte a megmerevedett gesztusoknak is az eredetiség, az erő, az evidencia könnyedségét. Titka alighanem ellentmondásosságában: a kifeszített intellektus és menekülő idegrendszer küzdelmében rejlik — azonban éppen ezt az ellentmondást nem is közéleti, hanem szerelemről, nőkről, családjáról, barátokról, kulturális (főként képzőművészeti) élményekről írott versei teszik igazán láthatóvá. Milyen egyszerű lett volna az iménti nehézkes felsorolás helyett a kötetnek erre az újabb rétegére azt mondani: magánéleti líra. Ám ahogy a „költő" fogalmától tartózkodnunk kellett az előbb, önkéntelenül visszariadtunk a „lírá"-tól is. Hiszen Dobai látásmódja oly tüntetően, már-már görcsösen gondolati és elvont, hogy még neurotikus rohamok felidézésekor, a vonakodó, sebződő és eleve sebzett érzékek vallomásainál sem nélkülözheti a fegyelmezett értelmet, a pontosan körülhatárolt fogalmakat. „Az este mozdulatlan. Agyagos csenddarabok 102
Üres edény. válnak el.
A rend dobozkertjében virágepilepsziák. Az egyik szín a másik színig akar érni. A naplemente üvegvörösén hosszú karcolást hagy egy ájulásnyi szél." (Nyom) E „lírai" hangra talán az a kép a legjellemzőbb, melyet Beton című versében (megjelent a Filmkultúra 1972/6. számában) rajzolt meg. — Milyen különös: cement, beton, kés; e három szó bizonyosan a leggyakrabban előforduló szavak között szerepelne, ha Dobai kötetét egy strukturalista vizsgálatnak vetnénk alá. — A felidézett kép: a betonkeverő gépbe hulló virág, közvetlenül a megkötés előtt, „egy darab elszédült idő". Dobainak az „elszédült idő"-höz, a szépséghez való viszonyában az ambivalenciát véletlenül ugyanazon motívum kétfele feldolgozásában erhetjük tetten. „Két szemre leszűkült totalitás" — írja a Csontváry-ciklusban. „A csont belül nagy és nyugodt: nekifeszülnek sírjuknak az eszmék." A szépség Dobainál sohasem foglalja magába a harmóniát; már azért sem, mert a legkevésbé sem törekszik arra, hogy a dolgokat összefűzze, egymáshoz viszonyítsa. Szókészletéből hiányzik a mint. Ritka az összetett, bővített mondat, kemény, koppanó egyszérű- vagy tőmondatokból, kép- vagy gondolatmozaikokból építkezik. A mozaikos szerkezet a maga észrevétlen módján szuggesztív nyelvi élménnyel támasztja alá mindazt, amiről a kötet szól. Tudniillik ha a valóság részleteit nem lehet egyetlen, érvényes egésszé, igaz harmóniává összevonni, akkor meg kell állni ott, ahol tudásunk még megbízható: a részletek túlzott, barokkos kitenyésztésénél. Egyszerre dacos és óvatos ez az attitűd. Talán rezignált is — ám e rezignáció korántsem eredménye vagy következménye „egy öntudat és egy magatartás fejlődésé"-nek, melynek memóriatükre e kötet, hanem kezdettől lényeges eleme volt. Van azonban egy másféle, mondhatni: felszíni rezignáció is Dobai verseiben, melyhez mintegy elérkezik a költő: „Édent akartam, nemcsak életet, mely két halál közé szorulva csak óvatos sors lehet... nem tervet az alkalmazkodáshoz nem ráncokat az arcra a türelem apró sírkeresztjeit" (Édent) Tehát az öntudat és magatartás fejlődésének ez idő szerinti végeredménye: rezignáció. De lehet-e egyáltalán végleges eredménye annak a fejlődésnek, melynek valamennyi állomása ideiglenes volt? Melyet eltúlzott részletek, magatartáshipotézisek — közönségesen: pózok kísértek? Hiszen mindvégig gyanakodnunk kellett, vajon hiszi-e, vallja-e, hirdeti-e Dobai Péter, vagy csupán állítja kihívó igazságait, egy bonyolult egyenlet együtthatóiként, talán nem is az állítások fontosak számára, hanem hogy az egyenlet megoldható legyen! Akkor hát miért épp ezt az utolsót fogadnánk kételkedés nélkül? Amikor erről az állomásról továbbindulni érdekesebb, mint ideérkezni... (Szépirodalmi, 1973.) • ÁCS MARGIT
103
Közös hazában Figyelemreméltó tanulmánykötettel jelentkezett a pozsonyi Pravda könyvkiadó. Hosszú évek óta először jelent meg átfogó jellegű munka, amelynek t é m á j a a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség jelenlegi helyzete. A kötetet Csanda Sándor szerkesztette. A csehszlovákiai nemzetiségi kérdés megoldásában elért eredményeket, a meglevő hiányosságokat, a nemzetiségek jogi-politikai képviseletének a kérdéseit elemzi J u r a j Zvara. Ismerteti a lenini nemzetiségi alapelveket, amelyek szerint helytelen a „nemzeti kisebbségeket érintő kérdéseket csupán a kultúra és a nyelv területére" szűkíteni. E kérdés megoldásának- jelentős összetevője a politikai és a gazdaságiszociális tényező. Fölvázolja a csehszlovákiai nemzetiségek területi elhelyezkedését, számukat, a népesedési arányok változásának tendenciáit, a korátlagot stb., és megkísérli definiálni a nemzetiségi kisebbségeket mint népcsoportokat: „A csehszlovákiai nemzeti kisebbségeket — eltekintve most mindegyikük s a j á tos vonásaitól — úgy definiálhatjuk, mint az anyanemzettől külön, az övétől részben elütő, ú j szociális, politikai és kulturális struktúra keretén belül élő sajátos nemzetiségi csoportokat, melyek kevésbé egységesek és szilárdak, mint egy nemzet. A kisebbség tagjai nagymértékben ettől az ú j struktúrától függnek, de egyidejűleg megőrzik az anyanemzet nyelvét, kultúrájának és jellegének sok más vonását. Az etnikai hovatartozás sajátosan kisebbségi tudatának létén és az ú j hazához — melyhez sorsuk kapcsolja őket — (tehát a csehszlovák szocialista államhoz) való tartozás ma már erősen fejlett tudatán kívül fellelhető a kisebbségeknél az a n y a nemzethez való tartozás fejlett tudata is." Zvara részletesen értékeli a 60-as évek elejétől a nemzetiségi kérdés megoldásában beállt változásokat. A területi átszervezést (1960) és az iskolák összevonását a nemzetiségi kérdés megoldása szempontjából elhibázott lépésnek tartja, amely csak a jogos elégedetlenséget fokozta. A 68-as eseményeket értékelve kiemeli egyes szlovák lapok (Kulturny zivot) és szerzők (M. Gáfrik) káros tevékenységét. Felsorakoztatja és értékeli mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a csehszlovák párt- és állami szervek hoztak a nemzetiségek helyzetének javítása érdekében. A tanulmány befejező részében megjelöli azokat a feladatokat, amelyek még megoldatlanok, és jelzi a megoldás irányát. Tekintettel a tanulmány értékeire, következetességére, objektivitására, nem hallgathatjuk el annak néhány hiányosságát sem. Bár J u r i j Zvara hangsúlyozza a kölcsönös megismerés fontosságát, a hivatalos intézkedéseken túl a lakosság közeledését, ő is csak egy oldalról, a magyar, ill. más kisebbség oldaláról képzeli el, mégpedig úgy, hogy a magyar fiatalság tökéletesen elsajátítja a szlovák nyelvet. S b á r az „államnyelv" fogalmát elveti, föl sem merül tanulmányában a nyelvi elszigeteltség feloldásának az a változata, amely szerint a vegyes lakosságú területeken a szlovák lakosság is (akár intézményesen, iskolákban) elsajátíthatja az illető (magyar vagy ukrán) nemzeti kisebbség nyelvét. Ebből a szemléletből következik, hogy helyes megoldásként értékeli egyes tantárgyaknak (nemcsak a szlovák nyelvnek és irodalomnak!) a szlovák nyelvű oktatását a nemzetiségi iskolákban. J u r i j Zvara, a közismert szlovák nemzetiségi szakember tanulmánya további jelentős lépés a csehszlovákiai nemzetiségek helyzetének felmérésében, s bár minden egyes gondolatával nem érthetünk egyet, tanulmánya fontos vitaalapot n y ú j t a nemzetiségek helyzetének további javításához. Balázs Béla tanulmánya (Az Ü j Szó szerepe a csehszlovákiai magyar újságírásban) már korántsem ilyen számottevő írás. Témája ugyan lehetővé tette volna, hogy az egyik legjelentősebb csehszlovákiai magyar orgánum, az egyetlen országos napi104
l a p fejlődését és aktuális szerepét vizsgálva felvázolja és értékelje a csehszlovákiai m a g y a r sajtó 25 évét, de Balázs Béla nem élt ezzel a lehetőséggel. Írása egy n e m t ú l sikeresen megszerkesztett visszaemlékezés a kezdeti időszakra, az „első lépésekre". Csak a tanulmány végén sikerül valamelyest fölvázolnia az Ű j Szó mai szerepét. Néhány frázissá szürkült kijelentésén kívül a tanulmányból teljesen hiányzik az Ű j Szó eddigi szerepének objektív értékelése. Csanda Sándor írása (A szlovákiai magyar irodalom az ötvenes évektől n a p j a i n kig) vázlatos áttekintés kronologikus sorrendben, m ű f a j o k szerint csoportosítva. A szerző mélyebb elemzésekbe n e m bocsátkozik, de az egyes írókról, költőkről, kritikusokról szóló részek aránya egyben értékelést is jelent. Van azonban az objektív, tömör írásnak két komoly hiányossága. A jelentősebb és kevésbé jelentős szlovákiai m a g y a r prózaírók mindegyikéről e j t egy-két szót, de Dobos László, az egyik legsikerültebb, legjelentősebb szlovákiai magyar regény szerzője még a felsoroltak között sem szerepel. Hasonló hiányossága a kritikáról szóló résznek, hogy F á b r y Zoltán, Sas Andor és Csanda Sándor mellett negyedikként nem említi Turczel L a j o s — igen számottevő — munkásságát. Dusek I m r e a csehszlovákiai magyar könyvkiadás fejlődését tekinti át t a n u l m á nyában. Külön kiemeli a Madách Könyvkiadó és a magyarországi szerkesztőségek kapcsolatának jelentőségét. Mózsi Ferenc a csehszlovákiai magyar oktatásügy legjelentősebb szakembere. A csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák néhány sajátosságáról című írása alapos elméleti felkészültségről és jelentős gyakorlati tapasztalatokról tanúskodik. A szerző a viszonylag terjedelmes tanulmány első részében a nemzetiségi iskolaügy általános elvi és pedagógiai kérdéseivel foglalkozik. Azt vizsgálja, melyek a nemzetiségi és a nemzeti iskolák közös vonásai, és melyek azok a specifikus jegyek, amelyekben a nemzetiségi iskolák különböznek a nemzeti iskoláktól. A tanulmány második része a csehszlovákiai (főképpen magyar) nemzetiségi iskolaügy történeti változását vizsgálja, m a j d elemzi a jelenlegi helyzetet. A tanítási nyelv megválasztásának társadalmi és pszichés motívumaitól a magyar tannyelvű iskolák tanulói létszámáig, az előmeneteltől a tanítói és tanári ellátottságig a szerző a problémák egész sorát elemzi differenciáltan, szakértelemmel. A tartalmas, koncepciózus, komoly felkészültséget bizonyító írás átfogó képet ad a csehszlovákiai magyar oktatásügyről. Nagyon kevés írás foglalkozott eddig külön Dél-Szlovákia gazdasági helyzetével. A közgazdasági jellegű tanulmányokban többnyire csak utalások szerepeltek arra vonatkozólag, hogy Dél-Szlovákiában lassabban haladt az iparosítás, alacsonyabbak a jövedelmek stb. Mihály Géza tanulmánya (Dél-Szlovákia gazdasági f e j lődése) a n n a k a 11 dél-szlovákiai járásnak a gazdasági fejlődését és jelenlegi helyzetét vizsgálja, ahol a szlovákiai magyarság túlnyomó többsége él. Mihály Géza m u n k á j a objektivitása, információs gazdagsága és problémaérzékenysége folytán J u r i j Zvara- és Mózsi Ferenc írása mellett a kötet legértékesebb tanulmánya. A Közös hazában jelentős mérföldkő a csehszlovákiai magyar nemzétiség helyzetének a vizsgálatában. Az elmúlt 25 év eredményeit és hibáit elemezve keresztmetszetét a d j a a csehszlovákiai magyarság mai helyzetének, ugyanakkor érzékelteti mindazokat a problémákat, amelyek még megoldásra várnak. (Pravda, Pozsony, 1973). BÁBA IVÁN
105
Szeberényi Lehel: Családi körben Nemcsak saját családjának körébe invitál Szeberényi Lehel ebben az ú j kötetében, hanem bevonja az olvasót az irodalom nagyobb családjának körébe is, legalábbis abba a világba, amely meghatározta Szeberényi Lehelnek és nemzedéktársainak ifjúságát, mindennapjait. Igaz lenne, hogy Szeberényi valójában az írók írója, az irodalmi élet krónikása? Hogy tulajdonképpen írói-irodalmi családi körben élvén, e szűknek látszó kisvilág: Leányfalu, a Duna-kanyar, a HÉV-vel Budapestre utazók életének mozzanatait szélesíti, tágítja csupán olvasmányélménnyé? — Igaz is, nem is. Igaz abban az értelemben, hogy — a kül- és belföldi útirajzokat leszámítva — írásainak köre e tekintetben az író saját lakhelyének szűkebb világa. De Leányfaluról is lehet éppen olyan tágas a látó ember, a szemlélődő író horizontja, mint a világ bármely pontjáról. Szeberényi kutató írói szemüvegén keresztül sokat láthatunk meg a szűkebb és tágabb világból. .• S nemcsak saját életének krónikása, hiszen a világhoz — benne élvén — olyan szoros kapcsolatok fűzik, hogy látszólagos befelé fordulása ellenére is olyan emberi világot mutat be, amely mindannyiunkat érdekel. A kötet első műve a Római parti aranyidők című kisregény, amely az író i f j ú korának legendás történeteit az íróbarát Sarkadi Imre emléke köré szövi. Sarkadi megint (s tulajdonképpen mindig is) központjába látszik kerülni az irodalmi életnek. A könyvkiadó szenzációszámba menő eddig ismeretlen műveket ígér a meginduló életműkiadásban, mostanában évente jelennek meg sikeres és sikertelen •kísérletek Sarkadi munkásságának értékelésére. Szeberényi kisregénye a testi-lelki jó barát, a pályatárs hitelességével ifjúkoruk, barátságuk sajátos világát örökíti meg. Sarkadi Imre alakja felbukkan még a kötet néhány más novellájában is. Mindenképpen jó, hogy az egyre fogyó baráti körből jutott erő Sarkadi emberi a l a k j á n a k felrajzolására. Hiszen sok a legenda. Szeberényi nem mindig oszlatja ezeket, sőt újrateremti, de olyan kitűnő írói eszközökkel, amelyekkel világosabbá teszi egy nagy tehetségű vívódó emberi alak személyiségjegyeit, s pontos atmoszférát idéz fel egy megírni mindig érdemes korszakból. Szeberényinek más írásai is szólnak még az irodalomról, az irodalmi életről, írókról, művésztársakról (Szabó Pál, Remsey György, a festőművész és mások a l a k j a is megelevenedik egy-egy novellában, karcolatban). Szeberényi úgy ír, hogy t u l a j donképpen mégis legendákat foszlat szét az írói mesterségről, leveszi a szobortalapzatról a merevülő szobrot, hogy élőként közöttünk maradhasson. Pegazusa inkább hasonlít a kordéscsacsira, mint valami szárnyas bronzalakra, de a csacsikordéban valódi babérkoszorút szállít. S néha önnön fejéről is le-lehullajt egy-egy babérlevelet. Jobban becsüli az isteni koszorúnál az emberi használhatóságot. Ez Szeberényi alapállása, s ez tette korábbi irodalmi „Kancsal krónikáit" is nemessé, emelkedetté, hétköznapian ünnepivé. Legendafosztó és -teremtő egyszersmind ily módon Szeberényi, akkor is, amikor egy-egy író-olvasó találkozó embertelen mechanizmusát, üresjáratát örökíti meg, s akkor is, amikor írótársaival a maga módján finoman perlekedik. Az írói napló, karcolat ott nemesedik novellává, ahol a megfigyelt részletek, jelenségek általánosodnak, s ha madárról, ha jégről, természetről ír is, emberi szituációkba vonja azokat. Az idilli Budakalász, Pomáz, Békásmegyer, Szentendre, Leányfalu lakói sem mentesek az emberi természet általános gyarlóságaitól, s Szeberényi keserű is tud lenni, szembeállítja a családi kör melegét, közvetlenségét a nagyobb közösség olykor hidegebb világával. Saját melengető ereje mindig á t j á r j a azonban az egész ábrázolt valóságanyagot, ez a legfőbb alapállása a sikerült Szeberényi-írásoknak. 106
A pontos r a j z jó írói-emberi megfigyelésen alapszik, s atmoszférateremtő írásm ó d j a rég kipróbált sikeres eszköze az í r ó n a k A szó jó értelmében vett érzelmes, érző emberi világot k u t a t j a , fedezi fel, s mindezt a derű fölényével, h u m o r á n a k melegével fényesíti, csillogtatja. Könnyen modorossá v á l h a t n a stílusa a sajátos írói k o m m e n t á r o k b a n , de mindezt feszes dialógusai f e l o l d j á k Kötete hasonlít a jól megszerkesztett verseskönyvekre; a hosszabb balladát, a Sarkadi emlékének a j á n l o t t kisregényt rövidebb lírai részek követik, ezek közül is kiemelkedik a gyermeki világ színes mozaikdarabjaiból álló ciklus. Korábbi szatirikus regényének (a megfilmesített Jeromos a Jcő/ejünek) is fel-felvillan egy-egy e l ő t a n u l m á n y a a kisnovellákban, néhány kitűnően megrajzolt emberi p o r t r é erejéig. Szeberényi szeretetteljes ábrázolásra törekszik, pontos és kritikus megfigyelésre alapoz — ez a tulajdonság ritka és hiányzó színfoltja irodalmunknak. (Magvető, 1973.) FUNK MIKLÖS
107
Darvas József (1912-1973)
M e g r e n d í t ő a hír: 1973. d e c e m b e r 3-án h a j n a l b a n rövid s z e n v e d é s u t á n e l h u n y t D a r v a s József k é t s z e r e s K o s s u t h - d í j a s író, a M a g y a r í r ó k S z ö v e t s é g é n e k elnöke. A z írót, a k i a párt és a m u n k á s m o z g a l o m régi h a r c o s a volt, d e c e m b e r 7 - é n h e l y e z t é k örök nyugalomra a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában. Ha az utóbbi években elszenvedett „emberveszteségre" gondolok, elszorul a szívem: irodalmi életünket annyi csapás érte, hogy a veszteséglista — Darvas József halálakor ez egészen nyilvánvaló — felér egy hadjárat elvesztésével. Lehetetlen ugyanis Darvas elmenését nem kapcsolni ahhoz a sajnos népes és súlyos vonulathoz, amely az utóbbi években Tamási Áron, Váci Mihály, Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Fodor József halálával egy teljes és nagy és tevékeny és hitvalló nemzedék „exodusát" jelképezi. Most, majdnem utolsónak Darvas vonult ki egy komisz decemberi hajnalon — harmadik infarktusát már nem tudván túlélni — közülünk, még élve maradottak közül. Nem tudom az irodalomtörténész precíz módszerével mérlegelni, mit veszített vele az irodalom, irodalmunk eleven élete, nem tudok egy mindvégig közéleti ember eltávozásával a közéletünket ért veszteségről közíró módján hűvös fejjel szólni. Megmaradok a magam ideges, nyugtalankodó, méghozzá a szorongásig felfokozott nyugtalankodó állapotában, így próbálom ezt a — jaj, de hányadik! — nekrológot megfogalmazni. Darvasról, az íróról, és még inkább az emberről nem vagyok képes másképp irni. Pár nappal ezelőtt egy főiskolai diákközösségben értetlen, fiatalosan türelmetlen, de ugyanabban a közösségben azonnal visszautasított véleményt mondott egy egzáltált i f j ú irodalmunk egyik nagy s már életében klasszikus művelőjéről. írói tevékenységét, kritizálta fölénnyel, s mint kiderült, anélkül hogy ismerte volna a kritizáltnak nemcsak írói tevékenységét, hanem teljes életútját, azt az emberi magatartást, amelynek ismerete nélkül a mi külön kis magyar irodalmunkban írói életművet nem lehet minősíteni. Általában úgy van, hogy nincsen mű háttér nélkül. A mi esetünkben nincsen morális magatartás nélkül. Akkor — nem mondtam ki — 108
Darvasra is gondoltam, mert ő is azok közé tartozik — tartozott —, akik nemcsak végigszemlélték, meditálták a világ, az ország, a nemzet, az irodalom, a szellem útjának fordulatait, hanem egész és teljes felnőtt életükben mindvégig azon munkálkodtak, hogy majd pályájuk végén a nemzetet ne abban az állapotában hagyják itt, mint amilyenben találták. A mi irodalmunk — javára-e vagy kárára? — bővelkedik az ilyen, a nemzet szolgálatában elkopott szívű-idegű munkálkodókban. Darvasra mindez pontosan érvényes. Tavaly, amikor hatvanéves volt, ebben a folyóiratban azt írtam róla, hogy az ő írói indulása egészen egyszerűen irodalomtörténeti kuriózum. Most hadd tegyek hozzá valamit, személyes dolgokról beszélve. Kilenc évvel idősebb mint én. Lillafüreden, a fiatal írók 1962-es tanácskozásán természetesen az elnökségben ült. Én, mint „fiatal" író — elismerem, akkoriban a legidősebb magyar fiatal iró — felszólaltam. Nemzedékemnek történelmileg determinált, olykor tragikus útját, némelyek, köztük a magam eme történelmi úttal magyarázható írói megkésettségét úgy „dramatizáltam", hogy rámutattam Darvas Józsefre: íme Darvas mindössze kilenc évvel idősebb mint én, s ő már a „nagy öregek" közé számít, én meg itt toporgok negyvenévesen, mindössze három könyvvel a hátam mögött a fiatal írók között. Nos, a mi megkésettségünk magyarázható a történelemmel, de mivel magyarázható Darvas írói és közéleti pályájának kuriozitása? Mert csakugyan így nevezhető. Költőknél nem szokatlan, de hogy egy mélységesen realista — ez fontos: realista! — prózaíró huszonkét évesen egyszerre két olyan regénnyel jelentkezzék, amely társadalmi, méghozzá marxista társadalmi rajzot ad, urak és cselédek, gazdagok és szegények, elnyomók és lázadók világát hozva magával! Életrajzi adatokkal nem bíbelődök — közismertek —, csak annyit mondok: volt honnan hoznia. Ám ez magyarázatnák kevés. Az elszántságot, pontosabban, ha ilyen szavunk nincs is, a „rászántságot" említeném inkább. Mert a huszonkét évesen szeptemberben elinduló és hatvanegy évesen decemberben eltávozó Darvas József mindvégig ebbqn az elszánt és „rászánt" állapotban élte le életét. Akkor, is amikor írt, akkor is amikor nem írt, hanem politizált, szónokolt, vitatkozott, népgyűlésekre járt, miniszterkedett — még építésügyi miniszter is volt! Az a szív nem a magánélet kisviharai, nem az írói munkával civil közfelfogás szerint velejáró mizériák, hanem negyvenéves népi-nemzeti írói-közéleti szakadatlan szolgálat terhei miatt nem bírta ki a harmadik infarktust. Darvas közéleti pályája? Első és legfrissebb nekrológjait olvasva mintha közéleti tevékenysége törések, kudarcok, tévedések sorozata lenne. Van ebben valami felszínes igazság — hiszen mi mást volt maga a kor, amelyben ő közéletet élt? — a lényeget azonban én máshol látom. És egészen másképpen. Még vele szemben is — aki sokat bánkódott az íróságból a politika miatt elveszített tizenöt évért — azt mondom, most egy éve le is írtam: nincs olyan kár, amiben haszon ne lenne. Ezt írtam: „Kár, kár azért a tizenöt esztendőért, de a haszna éppen abban van, hogy azokon a felelős posztokon, amelyeket Darvas betöltött, éppen azokban a próbára tevő kemény időkben éppen ó állt, s nem... mit tudom én, akárki." A cikket természetesen elolvasta, s mi volt róla a véleménye? „A feleségem azt üzeni, hogy neked tökéletesen igazad van, s ebben a dologban nekem nincs igazam." Megkérdeztem: végül is, hogyan látod te magad ezek után azt a tizenöt esztendőt? Azt felelte: „Szokásom szerint evangélikus választ fogok adni." És most már önmagával is békülékenyebben — nevetett. „Is-is." Hádd mondjam el, hogy Szegeden pedagógus és pedagógusjelölt körben a főiskolán az épp napirenden levő oktatási reformról lévén szó, elmondta, hogy ő is szokta bírálni az oktatásügy oktalan fordulatait. Többek közt azokat, amelyek 50 és 53 közt borzolták fel a pedagógusi idegeket. „És akkor fel szoktam tenni a kérdést: vajon ki volt azokban az években a közoktatásügyi miniszter? Hát bizony Darvas József." Elgondolható, mekkora gyötrelem volt a mosoly mögött, ami a közönség megértő derültségét nyugtázta. A szerepet sohasem kereste. Az elvégzendő dolgok, feladatok ugyanis „maguktól" rátaláltak. Nem tudott, mert nem lehetett előlük kitérnie. Sokan, az egy hitet 109
(ezt nem vallási értelemben értve) vallók, a sorsúiban közösek is bírálták, haragudtak rá, az „is-is" gyakori kimondása, összekötő, feszültséglevezető gesztusai miatt. Erre én nem most, halála fölötti megrendült állapotomban mondom, hanem harsány baráti vitáink közben is azt mondtam: majd akkor tudjátok meg, mit ér egy ilyen „evangélikus", ha majd nem lesz köztünk egy ilyen evangélikus. Hát most m á r nincs. Akinek füle van a hallásra, az tudja — nem győzöm ismételni —, nem vallási kategóriákat emlegetek. Két éve elhívott egy teljes napra az otthonába. Egyedül lesz otthon, beszélgessünk. Azt mondta, ki van éhezve egy hosszú beszélgetésre. (E mögött az éhezés mögött is mik lehetnek? — titok. Magával vitte. Túl sok köztünk a hosszú beszélgetésekre kiéhezett ember.) Akkor említette: az utóbbi években Veres Péter váltig sürgette, írja meg a népi írói mozgalom igazi történetét. Veres Péter szerint ezt csakis ő, Darvas írhatná meg. De hát hogyan? Legszívesebben drámában fogalmaznám meg — mondta —, mert a mozgalom, a régi Magyarország torzult történelmi fordulataiban és főképp emberi-írói sorsokban — maga a kész történelmi dráma. Arra akart rávenni: mivel ő maga belülről részese volt, személyes okokból talán nem képes a mozgalmat objektív nézőpontból megítélni, írjam meg én a történetét. Elhárítottam. Ez a dolga — s maga a dolog — itt maradt, nyilván más dolgokkal együtt befejezetlenül. És most már így is marad. Hogy mi van megkezdve, félbehagyva és örökké elintézetlenül abban a zsúfolt fiókban — nem tudom. Annyit azonban bizonyosan mondhatok: a Darvas-életmű igazi próbája most kezdődik. Az utóélet. A művek az író személyes jelenléte nélkül kénytelenek kiállani az idők próbáját. Személyes meggyőződésem: ki fogják állani. Soroljam, melyek? Az Egy paraszt család történeté-tői az Elindult szeptemberben-en át a Részeg eső-ig? Ehelyett az írói pályáról megint a közéletiségre terelve figyelmünket — Darvasról szólva ez teljesen természetes mozdulat — arra gondolok: a félbemaradt művek most már ebben az állapotukban végérvényesek. De a közéleti ember halála után a közélet, közelebbről az irodalmi közélet állapotai nem rögzülnek. Közhely, de kimondom: az élet megy tovább. Irodalmi életünk viszonyai, koordinátái szükségszerűen átrendeződnek. Darvas nem egyszerűen elnöke volt az írók hivatalos testületének. Darvas — Darvas volt. Azzal kezdtem, hogy halála — a többiek távozásával együtt — felér egy hadjárat elvesztésével. Ezzel is fejezem be. A többit bízzuk az időre. MOCSÁR GÁBOR
S&ftM&k Bolgár hetet rendezett november 15— 20. között a JATE Móra Ferenc Kollégiuma. A megnyitóra Szegedre érkezett vendégek — Toso Doncsevnek, a budapesti Bolgár Kultúra titkárának kíséretében — szerkesztőségünkbe is ellátogattak, ahol a két ország irodalmi kapcsolatairól folyt beszélgetés. Ide tartozó hír, hogy Veress Miklós, József Attila-díjas költő nemrég tért haza egyhónapos bulgáriai útjáról, ahol írószövetségi küldöttként járt1. 110
ctsséuL Svédországban készült Petőfi-könyvet hozott nemrég a posta. A kötetet, amely nagy költőnk születésének másfél százados évfordulójára jelent meg, Thinsz Géza, a magyar irodalom svédországi fordítója és propagátora szerkesztette. A szép kiállítású könyv tanulmányokat, esszéket, verseket közöl, a Szeptember végén című költeményt például fakszimilében, s négy nyelvre fordítva is közli.
Beszámolói és a kép tanúsága szerint Körösi Csorna Sándor síremléke m a is gondozott, jó állapotban van. Beszámolóiban megemlíti Jakabos Ödön, hogy ez főként az egy évvel korábban ott j á r t Bethlenfalvi Géza érdeme, aki á t festette, r e n d b e tétette a síremléket és környékét.
Czine Mihály irodalomtörténész, lapunknak is kedves munkatársa, november 30-án védte meg nagydoktori diszszertációját a Magyar Tudományos Akadémián. További sikereket kívánva köszöntjük az irodalomtudományok új doktorát!
A mellékelt f é n y k é p Dardzsilingben készült a tavasszal, Körösi Csorna Sándor sírjánál. Érdekessége, hogy a képen látható fiatalember, Jakabos Ödön ajándékozott meg véle bennünket, aki most Kézdivásárhelyen rakosgatja öszsze nagy utazásának emlékeit, hogy m a j d a n könyvvé formálva, beszámolhasson a H i m a l á j a környékén tett k a landos látogatásáról, s az oda- és viszszavezető úton szerzett élményeiről. J a k a b o s Ödön — mint erről több romániai m a g y a r l a p h í r t adott — 1972 őszén indult el Indiába, öt dollárral a zsebében. Ugyanennyivel tért meg 1973 nyarán, közben azonban — vonaton, alkalmi gépkocsin, hajón, gyalog — eljutott Dardzsilingbe, ú t j á n a k legfőbb céljához, ahol számtalan fényképet, följegyzést készített Csorna Sándor sírjáról, az egykori tudós működésének színhelyeiről, meglátogatván az indiai múzeumokat, kolostorokat, ahol egykori h a z á n k f i á n a k nyomára b u k k a n h a t o t t még.
Miroslav Krleáa írót (naplójegyzeteiről Bori I m r e írt t a n u l m á n y t novemberi számunkba) Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa a Magyar Népköztársaság Zászlórendje I. fokozatával tüntette ki 80. születésnapja alkalmából.
Az írócsoport szervezésében, az írószövetség és a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat képviselőinek részvételével rendeztek vitát Szegeden, november 27-én, az író-olvasó találkozók szervezésének gondjairól. Vitaindítót és zárszót Fábián Zoltán, az írószövetség titkára mondott.
Igen sok — főként budapesti — olvasónk biztat bennünket levélben, hogy az eddiginél több példányban küldjük lapunkat a fővárosba és az ország más helységébe. A szerkesztőség a postai terjesztést sajnos nem befolyásolhatja, kiadóvállalatunk azonban fölfigyelt az érdeklődésre. Budapestre már novemberben több példányt küldött, a terjesztési főelőadó tájékoztatása szerint e számunktól kezdve emelik más városok példányszámát, sőt küldenek folyóiratunkból olyan nagyközségekbe is, ahol eddig nem lehetett helyben megkapni a Tiszatájt.
111
Magyarországi látogatása idején Szegedre és szerkesztőségünkbe is ellátogatott Ion Mitran, a bukaresti Era Socialistá főszerkesztő-helyettese. Itt találkozott folyóiratunk és a szegedi napilapok több vezető munkatársával. E számunk szövegközi illusztrációi Jakab Zsigmond munkái. A művészről el kell mondanunk, hogy T a m á s i Á r o n f a l u j á b a n , Farkaslakán él, eredeti és
/
112
m a is űzött foglalkozása: állatorvos. Azok közé az erdélyi polihisztorok k ö zé tartozik, a k i k a metszőkés m e l l e t t a tollat, faragókést is az önkifejezés m ű vészi eszközeként t u d j á k h a s z n á l n i . Németh László 1944-ben megírta Magam helyett c. önéletírásának folytatását, amely az író medikus éveiről szól. Ennek közlését kezdjük meg februári számunkban.
