Zsolt Péter
Tőkék és társadalmi koordinációk 1990-2014
Képzeljünk magunk elé egy keverőpultot, ahol a különböző
hangszíneket
és
a
csatornák
teljesítményét ledsorok jelzik. Az eltérő oszlopok nálunk most a társadalom különböző tőkefajtái. A tőkét mi úgy értjük, hogy az valami olyasmi, aminek segítségével céljainkat megvalósíthatjuk, következésképpen a tőkefajtákat különböző célok megvalósítására
használatos
különböző
eszközökként fogjuk föl.Így például politikai tőke az, amikor politikai kapcsolatai révén, gazdasági tőke az, amikor pénz segítségével, kulturális tőke, amikor műveltség és a kommunikációs készségek segítségével, technikai/humán tőke, amikor reál ismeretek segítségével érvényesül valaki. Vegyünk ezek után a kezünkbe néhány színes ceruzát, és próbáljuk meg kiszínezni Európa térképét úgy, hogy az egyes országokban (s régiókban) melyik tőkefajta dominál. Elemzésünkben ugyanis azt a hipotézisünket szeretnénk kibontani és alátámasztani, hogy a domináló tőkefajta határozza meg a társadalmi koordináció mechanizmusait. Eközben modellünk - vagyis az, hogy az egyes országok keverőpultok, a tőkefajták pedig ledsorok, biztosítja, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy elvileg bármelyik társadalom és bármelyik tőke áthangolódhat rövidebb-hosszabb idő leforgása alatt; vagyis arról, hogy elvileg bármely addig nem domináns társadalmi tőke, sőt akár egymástól függetlenül akár többféle is dominánssá válhat, s hogy ugyancsak elvileg mindegyik tőke egymásba konvertálható. Egyes országok kapcsán mindkettőre fogunk látni példát – azt, hogy bizonyos társadalmi feltételek mellett a társadalmi tőkék dominancia-viszonya átalakul, s hogy bizonyos társadalmi feltételek mellett bizonyos tőkék más tőkékbe konvertálódnak át.
-1-
Anglia és Franciaország A tőkefajták konvertálhatóságát illetően a legegyszerűbb dolgunk Angliával van, mert itt friss empirikus adatok állnak rendelkezésünkre. (A többi országot illetően nincs ilyen szerencsénk, friss és/vagy megfelelő empirikus adatok hiánya miatt velük kapcsolatban inkább spekulációkra kell támaszkodnunk.) A 2013-as Brit nagy osztálykutatásból1 az derül ki, hogy Angliában a társadalmi mobilitás szempontjából ma a gazdasági tőke a meghatározó. Kiderült még sok minden más is. Például az, hogy kulturális tőkével a bevándorló kelet-európaiak is rendelkeznek, miközben elkülönült térségekben, vagy épp London közepén szűkös bérlakásban laknak többedmagukkal. Ez – mondják a kutatók – azt jelenti, hogy a kelet-európai bevándorlók kulturális tőkéje nem jár együtt gazdasági tőkével, vagyis hogy kulturális tőkéjüket nem tudják gazdasági tőkére konvertálni. És ez (a kulturális és gazdasági tőke közötti negatív korreláció) – vélik a kutatók – megcáfolja Bourdieu-nek a kulturális tőke gazdasági (anyagi) tőkére konvertálhatóságáról szóló tézisét.2 Ugyanakkor a felmérés alátámasztotta Bourdieunek a gazdasági tőke kulturális tőkére konvertálásáról szóló tézisét, minthogy azt mutatja, hogy a gazdasági tőkét birtokló elit és felső középosztály e tőkéjét valóban át tudja konvertálni kulturális tőkévé (e családok gyermekei jutnak be a legjobb iskolákba, s aztán ők fogják képezni a következő generáció elitjét.) Nyilvánvaló azonban, hogy még ha igazuk is van a brit nagy osztályfelmérést végző kutatóknak abban, hogy megdőlt a kulturális tőke konvertálhatóságáról szóló bourdieu-i tézis, ez nem jelenti azt, hogy másutt ne lenne vagy lehetne igaz e tétel. Franciaországot illetően ugyanis feltételezhetjük, hogy kulturális tőke továbbra is domináns és gazdasági tőkévé konvertálható és szinte bármilyen cél elérésére használható. Magyarország a 90-es években – a gazdasági tőke felértékelődése Kolosi Tamás-Róbert Péter által még a rendszerváltás előtt végzett rétegződéskutatások a szocializmus társadalmában a kulturális tőke erőteljes jelenlétét mutatták. Vagyis azt, hogy a közismert bonmottal szemben, mely szerint a szocializmusban az értelmiségi előtt csak két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan, az értelmiségi kulturális tőke presztízse igen jelentős volt. (Ezért is feltételezhette Szelényi és Konrád, egyébként tévesen, amint azt
1
http://www.bbc.co.uk/news/uk-22007058 A kutatásról ismertetést magyarul ld. még Zsolt P. Érvényesüljünk Angliában http://meltanyossag.hu/content/files/ervenyesuljunk_angliaban_130425.pdf 2
-2-
maguk is belátták a rendszerváltás után, hogy az értelmiség osztályhatalomra törhet3.) A rendszerváltás után, a 90-es években azonban az kulturális tőke rohamosan devalválódott, ami
voltaképp
modernizációnak
is
tekinthető,
hiszen
a
mindenhez
értő
bölcs
megmondóember (Pokol Béla szavaival a diffúz értelmiségi) a legtöbb nyugati országban már évtizedekkel ezelőtt háttérbe szorult. Nálunk az értelmiségi kulturális tőke (és vele az értelmiségi) a vadkapitalizmus megjelenésének köszönhetően először a gazdaság számára veszítette el értékét, aztán gyorsan eltűnt a politikából, később kiszorult a kereskedelmi médiából is, s végül mind presztízse, mind érdekérvényesítő képessége a gazdasági érdekek játékszerévé vált. A műszaki-technológiai humán tőkével rendelkezők
ugyan ezek
után is igyekeztek
érdekérvényesítő képességüket a politikába konvertálni, de már nem professzionális politikusként, hanem csak mint támogatók, drukkerek, szervezők, közvélemény befolyásolók stb. Róna Péter közgazdász szerint a 90-es évek fő bűne, hogy az értelmiség ahelyett, hogy saját egzisztenciális függetlenségét megteremtette volna, dörgölőzni kezdett a politikához4. Ám normatív vagy morális szempontból bármennyire is akceptálható ez a megállapítás, szociológiai szempontból azt kell mondanunk: az értelmiségiek épp ennek a stratégiának köszönhették megmaradásukat. Míg ugyanis Nyugaton az értelmiségi kulturális tőke az elit reprodukciójának (megújulásának) eszközeként funkcionál, de a társadalmi hierarchiában legfölül lévőket leszámítva az értelmiségi nem meghatározó, addig nálunk a kilencvenes években az értelmiségi két lehetőség közül kellett választania: vagy a politika szolgálatába szegődvén (politikai lojalitásával) őrzi meg magát és tőkéjének értékét, vagy tőkéje teljesen elértéktelenedik és ezzel ő maga is teljesen megsemmisül. (Legalábbis az értelmiségiek közül sokan így látták, e két lehetőség közötti választási kényszerként fogták föl helyzetüket, és most már nem igen fogjuk megtudni, hogy valóban nem lehetett-e volna kialakítani azokat az autonómiákat, melyekről Róna beszél.) A kulturális tőke devalválódásának és az értelmiség politika szolgálatába szegődésének magyarországi folyamatát ugyanakkor a magunk részéről általában árnyalni szoktuk, mégpedig ekképpen: eleinte az értelmiség azzal a hittel, azzal a várakozással (és elvárással) harcolt, hogyha a számukra szimpatikusabb, elfogadhatóbb politikai oldal kerül hatalomra, 3
Szelényi-Konrád: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Bp. Gondolat 1978. Andrassew Iván (2012): Róna Péter – Miskolctól Oxfordig, NoranLibro Kiadó, Interjúkötet
4
-3-
akkor a nekik (is) tetsző értékek kaphatnak hangsúlyt, később azonban csapdába került5, és végül a politika szolgálóleányává vált. E folyamat, melynek logikus végkifejlete az például, hogy az egyetemek autonómiája megszüntethetővé vált, a tőkefajták fogalmával így írható le: országunkban (keverőpultunkon) az értelmiségi-kulturális tőke le- és átértékelődött (áthangolódott), s először a gazdasági tőke, aztán a politikai tőke vált egyre inkább meghatározóvá. A szociológiai szakirodalomban a rendszerváltás és az azt közvetlenül megelőző időszak értelmezésére
nagy
előszeretettel
használták
a
politikai
tőke
gazdasági
tőkévé
konvertálásának Hankiss Elemér által kifejtett tézisét, miszerint a 80-as évek végi politikai eróziójának is és a békés átmenetnek is ez volt a feltétele. Hankiss e tézise mellett érvelve többek között azt állította, hogy az a társadalmi tőke, amivel a politikai tőkével rendelkező családok rendelkeztek, olyan kapcsolati lehetőségeket is biztosított számukra, hogy a vállalkozásra hajlamos ifjak gazdasági vállalkozásukhoz támogatást kaphattak politikai kapcsolatokkal bíró felmenőiktől6. Az eredeti tőkefelhalmozás feltétele eszerint tehát a (gazdasági tőkévé konvertálható) politikai-kapcsolati tőke volt, és ezzel a tőkével a szocializmus erjedésének időszakában inkább azok rendelkeztek, akiknek erős politikai kötésekkel rendelkeztek. Hasonlóképpen vélekedik erről Szelényi Iván is, aki szerint a posztkommunizmus eredeti tőkefelhalmozása egy az egyben ismétli azt, amit Marx eredeti tőkefelhalmozásként írt le. Ám ahelyett, hogy ezt a leírást megismételnénk, hadd álljon itt most ez: a 90-es évek legeleje nem csak a politikai-kapcsolati tőkék fölértékelődésének és azok gazdaságivá konvertálásának, hanem a teljesítményelvűség kibontakozásának időszaka is. Gondoljunk csak Antall Józsefre, hogy pusztán tájékozottságának, tudásának, műveltségének, tehát csupán kulturális tőkéjének köszönhetően milyen könnyedén lavírozott át pártokon, és került vezető pozícióba. Ezért nem csak a granovetteri értelemben vett gyenge kötések erejéről beszélhetünk a rendszerváltás utáni pillanatokban, hanem azt is megkockáztathatjuk, hogy akár gyenge kötések nélkül is lehetett érvényesülni. Ez a „meritokratikus paradicsom” azonban csak rövid ideig, éspedig a taxis-blokádig tartott. Ekkortól kezdve ugyanis az MDF – levonván ebből a válságból a tanulságokat – politikai zsákmányszerzésbe kezdett, s a
5
Ld. pl. az értelmiségi újságíró – politikai újságíró dichotómiát Zsolt P.(1997): Médiaháromszög, Bp-Vác, EuSynergon 6 Hankiss E. (1989): Kelet-európai alternatívák, Budapest, KJK
-4-
bürokratikus koordináció mechanizmusain keresztül igyekezett híveit helyzetbe hozni. Ez az alapítványok létrehozásán és megszállásán át a közszolgálati média elfoglalásáig sok példával alátámasztható. A taxis-blokád tehát egy fordulópontnak tekinthető, mert ettől kezdve és ennek hatására megindul a politikai tőke tudatos fölértékelése és hatalmi-politikai használata, noha ez a tőke, jóllehet csak a háttérben, informálisan, de a privatizációs folyamatokban már eddig is kiemelkedő szerepet játszott. A politikai tőke felértékelődése nálunk és másutt A politikai tőke az állami bürokrácián keresztül képes hatalmi törekvéseit megvalósítani, például a közpénzekből létrehozott, működtetett, fenntartott intézmények, alapítványok által éppúgy, mint vállalatok, illetve vállalkozások állami támogatása vagy korlátozása által. (Ld. a BKV-tól kezdve Sukorón át Paksig a legkülönbözőbb példákat!) Mindezt érzékelte a magyar társadalom, s a vadkapitalizmus csapásai után a 2000-es évekre egyre inkább szembesült a társadalmi vagyon politikai kizsákmányolásával is. Noha a különböző kutatások szerint a korrupció nem jelentősebb nálunk, mint a régiónkban általában7, s a politikai hatalommal való visszaélés sem gyakoribb, de ezek felszínre kerülése és az ezekkel való szembesülés mindenképpen új és meghatározó tapasztalatnak számított. Ezek után nem véletlen, hogy a Fidesz 2010-es választási ígéretét sokan úgy értették, hogy egy új, kétharmados többségre van szükség ahhoz, hogy az állam, az állami erőforrások, a közvagyon és a közpénzek ne legyenek a politika kénye-kedvére kiszolgáltatva, valamint egy erős államra, hogy a törvények betartása kikényszeríthető legyen. Ezzel szemben viszont a Fidesz kétharmados parlamenti többséget jelentő politikai győzelmét úgy értelmezte, hogy most tud leszámolni a baloldali érdekcsoportokkal, s nem csak a korrupció terén, de a bürokráciában, a kultúrában és a gazdaságban is, helyzetbe hozva saját érdekcsoportjait. Nem csupán a baloldalnak kellene szembenéznie a 2014-es választási bukásának okaival, de a győztes Fidesznek is szavazóbázisa csökkenésével. A politikai tőke erősítése önmagában kevés, a társadalom tudomásul veszi, hogy errefelé másként nem megy, de szeretni nem szereti.
7
Ld. a Trancparency International jelentéseit http://www.transparency.hu/
-5-
A „demokrata-nem demokrata” szembeállítások, vagy a „maffiaállam” fogalma ugyanakkor elhomályosít egy szociológiai tényt, nevezetesen azt, hogy nem történt más, mint keverőpultunkon az egyik hangnem, éspedig a politikai tőke (más tőkefajtákkal szembeni) továbberősödött. Egyfelől igaz ugyan, hogy itt egy választói akarattal ellentétes, de korántsem specifikusan magyar tendenciáról beszélhetünk, másfelől viszont a Fidesz azt is ígérte,
hogy
igyekszik
megvédeni
a
társadalmat
a
piaci
tőkével
szembeni
kiszolgáltatottságtól, és politikai tőkéjét ennek érdekében is használja. Vagyis a Fidesz egyfelől csalódást okozott a választóknak, másfelől viszont nem. A rezsicsökkentés ugyanis éppúgy több mint kampányfogás, mint az IMF-el szembeni harc sem egyszerűen szabadságharc, a nemzeti érdekek hangsúlyozása sem csupán nacionalizmus, s a nemzeti értékek átértékelése sem csak a szélsőjobb szavazók elcsábításának technikája. Mert mindegyik mögött ott áll az az értékrendszer és küldetéstudat, hogy az emberek védelemre szorulnak a (vad)kapitalizmussal szemben, s ezzel a Fidesz megfelelni látszik az emberek elvárásainak, akik a rendszerváltás után nem véletlenül remélték azt, hogy a jóléti vívmányok is megmaradnak és a kapitalizmus által ígért szabadság is megnyílik előttük. Az 1989 utáni történelmünk tanulsága viszont kétségbeejtő, mert így szól: vagy szabadság védőháló nélkül, vagy védőháló a szabadság feladásával. A politikai tőke változása a kommunikációs megnyilvánulásokban is megfigyelhető: „a tetszettek volna forradalmat csinálni” antalli megszólalásban még a gyengesége érezhető, de aztán Csurka által meghirdetett „akié a média azé a hatalom” programnak az Antallkormány általi megvalósításában már aligha, a Fidesz-féle „fülkeforradalomban” pedig a politikai tőke kifejezetten dominánssá válik. Legalább ennyire érdekesek azok a mikroszintű folyamatok, melyek során a politika szereplői valamiféle machiavellista eszmekör követőivé váltak. A helyi politikusok céljaik megvalósítása érdekében ugyanis éppúgy kitalálták, miként lehet kijátszani a közintézményeket és maximalizálni hatalmukat az állammal szemben, ahogy a kormánypárt is megtalálta, miként kerülheti el a „fölösleges” vitákat (pl. egyéni indítványokként benyújtott törvényekkel), s miként tud korlátlanul alkotmányozni amúgy egyébként jogszerűen.
Mindez tehát – ismételjük – a politikai tőke dominánssá válását mutatja, ami azonban – hangsúlyozzuk – nem jelenti ugyanakkor azt, hogy társadalmunkban ne volna jelen továbbra
-6-
is a többi tőkefajta, s hogy ezek a tőkefajták ne küzdenének folyamatosan egymással. Zajlott példának okáért egy értelmiségi (kulturális tőke) és tömegkultúra közti harc is, ami az értelmiség vereségével végződött. (A valóságshow-k a tömegkultúra győzelmét hozták, hiába lépett fel vele szemben mind a liberális, mind a konzervatív értelmiség8.) Ezért Magyarországot illetően nem beszélhetünk a politikai tőke teljes győzelméről és abszolút hatalmáról, hanem csak arról, hogy a politikai tőke egyre meghatározóbbá vált, és ez a folyamat még nem ért véget, még napjainkban is tart – miként azt Szelényi Iván is hangsúlyozza.9 Egyúttal ő is fölhívja a figyelmet arra, hogy ez a tendencia nem magyar sajátosság, hanem a posztkommunista országokra általában jellemző, valamint arra is, hogy ezek az országok e tekintetben el is térnek egymástól. A különbség – valljuk – abban ragadható meg leginkább, hogy míg keleten a dominanciáért komoly küzdelem alakult ki a gazdasági és a politikai tőkével rendelkezők közt, addig nálunk a „hogyan használjuk ki a politikában szerzett hatalmunkat arra, hogy meg is gazdagodjunk, mikorra kikerülünk a pikszisből” játszmák zajlottak, de a meggazdagodottak és a politika között nem alakult ki „háborús” feszültség – 2010-ig. Társadalmi koordináció A tőkét úgy definiáltuk, hogy az valami olyasmi, aminek segítségével céljainkat megvalósíthatjuk. Ám a tőkék jelentősége nem csak abban rejlik, hogy segítségükkel megvalósíthatjuk céljainkat, hanem abban is – s ez volna itt a társadalmi tőkeelmélet modelljeihez való másik hozzájárulásunk –, hogy ha valamelyik tőkefajta meghatározóvá válik, akkor – hipotézisünk szerint – a társadalom koordinációját is ez a tőkefajta fogja dominálni. Mint ismert, Kornai János a szocialista rendszer leírására törekedvén alkotta meg a piaci és a bürokratikus koordináció modelljét, hogy aztán a szocializmust a piaci koordinációjú társadalmakkal élesen szembeállítva bürokratikus koordinációjú társadalomként írja le. Mi most nem kívánjuk ilyen élesen megkülönböztetni és elhatárolni egymástól a társadalmi koordináció e két típusát, annál is inkább, mert e két típusú koordináció a nyugati demokráciákban is keveredik egymással, illetve mert a nyugati demokratikus társadalmak sem tudnak csak piacilag koordinált társadalmak lenni. 8
http://hvg.hu/kultura/20140111_vv6_zsolt_peter Szelényi Iván: Kapitalizmusok a kommunizmusok után, In: Magyar Bálint (szerk): Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam, NoranLibro, Budapest 2013 9
-7-
Az Európai Unió létét is a szabályozottság, s a bürokrácia vezérli, ami azt mutatja, hogy központjai, a németek és a franciák nagyon is hajlanak a szabályozott piacra. Feltételezésünk szerint, ha egy kultúra számára igen kedvező valamilyen szabályozás, akkor azt az ott meghatározó tőkék is dominálják. Franciaországban a kulturális tőke támogathatja a bürokratikus szabályozást, Németországban pedig magának a közigazgatásnak igen fejlettek a hagyományai, következésképp maguk a bürokraták is komoly társadalmi befolyással és érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, s meghatározhatják, melyik politikus legyen sikeres, és melyik nem. Hogy Németországban Angela Merkel újra győzni tudott, az azt is jelenti, hogy a német bürokrácia támogatta, és hogy a német bürokrácia véleményvezér-szereplő. Angliában a gazdasági tőke a domináló tőkefajta, következésképp ha a gazdaság számára problémás a folyamatos bevándorlás, hiába alapértéke az EU-nak a munkaerő szabad vándorlása, ezt az angol politikai elit kénytelen lesz korlátok közé szorítani. Kelet-Európában egyértelműen a politikai tőke a legfontosabb tőkefajta, következésképp a cél a politikai hatalom fondorlatos és könyörtelen eszközökkel való megszerzése, a vesztes politikai vezetők börtönbe zárása, elüldözése. A többi társadalmi csoport már alkalmazkodni kényszerül az új csoporthoz. Még a mi régiónk volt eddig a legsokoldalúbb, mert veszélyeztette a statecapture állapot is, mikor egy-egy gazdasági csoport ejti foglyul az államot, de a fordítottja is, mikor is a politikai hatalom megszerzése eredményezi érdemtelenül a gazdasági sikerességet. Van készség a bürokratikus koordinációra is, például mind a mai napig a közigazgatási dolgozók a politikától való távolságtartásra teszik le diplomájuk átvételekor esküjüket. A 2008-as válság megrendítette azt az ideológiát, hogy a piac jól szabályoz, és ez legitimálta a gazdasági tőkével szembeni politikai támadásokat is. A piacon kívül a másfajta koordináció szükségességére utalt az amerikai öngondoskodó biztosítási egészségügyi rendszer kudarca, vagy az olyan információs technológia által megváltozott világ, amely a korábban reklámra épülő média piaci koordinációját azért kezdi ellehetetleníteni, mert a reklám nem tudja fenntartani a hagyományos médiumokat, és mert a reklámozásban megnő az állam szerepe. (Ez vezet a nem technikai médiaértelmiség nehéz helyzetéhez.)
-8-
A médiaháborút a 90-es években nem is annyira a közszolgálatot kiegyensúlyozni akaró médiatörvény zárta le – az is –, mint inkább a kereskedelmi televíziók elindulása. 2010 után pedig a Fidesznek nem csupán azért sikerült politikai tőkéjét rákényszerítenie a sajtóra, mert kétharmados fölénye által, a bürokrácia autonómiáját megtépázva, erre lehetősége nyílt, hanem azért is, mert a nyilvánosságban a piaci koordináció is meggyengült. A piaci koordináció erőtlenedésével a sajtószabadság másutt is politikai bölcsességet, és bürokratikus erőt kíván. A politikai tőke társadalmi tőke is, ám a társadalmi tőkének vannak más alesetei is. Ilyen a kapcsolati, a kulturális és a technológiai/humán. A Brit nagy osztálykutatásban a technológiai elit külön osztályként jelenik meg sajátos pozíciókkal, lehetőséggel, lakás és területi státussal, és mellesleg ez a bevándorlók egyik látványos felfelé mobilizációs csatornája is. Az úgynevezett precariat osztályt leszámítva (idehaza ezt depriváltaknak neveznénk) mindenki rendelkezik valamilyen tőkével. Ám a precariat osztály Angliában nem a bevándorlók, mint inkább a hagyományos munkásosztály lecsúszott, és a segélyekre szocializált részéből származtathatók10. A magyar értelmiség osztályhelyzete A magyar státusvizsgálatok sajnos nem mutatják ki olyan pontosan a különböző tőkefajták szerepét, mint az angliai, ellenben időben hosszabb távot fognak át azonos módszertannal (1982, 1992, 2003, 2009, 2012)11. A társadalmi státus indexet olyan rész-indexszel mérték, mint a vagyoni helyzet, a jövedelmi és a lakáskörülmény, majd az így kapott pontszámok alapján történt a rétegzés. 2009-re még az alsó rétegek növekedése mellett a felső középosztályba, valamint az elitbe kerültek erősebb növekedését állapították meg, 2012-re viszont már a lecsúszók aránya meghatározóbb, mint a gazdagodóké. Azt nem lehet megmondani a TÁRKI által felvett adatokból, hogy van-e helycsere, tehát hogy a szegények rétege úgy nőtt-e, hogy közben sokan kikeveredtek belőle, s hogy a gazdag réteg önmegtartó statisztikái mögött van-e cserélődés. Annyit azonban tudunk, hogy az elitbe a lakás, a meglévő vagyon és a kereset alapján (társadalmi státus mérőszámai) nálunk bekerülhet az értelmiségi és a gazdag nagyvállalkozó is. 10
Ennek a szubkultúrának az egyik legkiválóbb korai kibontása egy szintén ebből az osztályból feltörő szociológus munkája, Willis, P. (2000): Skacok – Iskolai ellenkultúra, munkáskultúra, Budapest, Új Mandátum 11 Kolosi Tamás – Keller Tamás: Kikristályosodó társadalomszerkezet 2009. http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-914/publikaciok/tpubl_a_914.pdfA 2012-es kutatást pedig ld.: http://www.tarki.hu/hu/research/hm/monitor2012_teljes.pdf
-9-
Míg tehát Kínában a kapitalizmus motorjai a technokraták, és a brit vizsgálat is kimutatja e csoport angliai érvényesülését, s míg a kulturális értelmiség vesztesnek számít sok helyütt (Kínában kifejezetten elnyomott, Angliában pedig relatív deprivációs helyzetben van), addig Magyarországon a kulturális elit társadalmi státuszát tekintve még mindig képes tartani magát. Ez itt a voltaképpen érdekes közép-európai specifikum. A politikai tőke szerepének növekedését a demokráciadeficitben érzékelhetjük, szinte közhelyszerű, hogy 2010 után ez felfokozódott, de ahogy Szelényi írja, ha éllovasnak is számítunk ebben a tekintetben a térségben, korántsem valószínű, hogy ez valami egyedi vonás volna12. Az egész térség bizonytalan, nem beszélve a volt Szovjetunióról – a baltiakat leszámítva – ahol egészen egyértelmű a politikai tőke szerepének meghatározó vonása. De – állítjuk mi – míg ott az oligarchák betagolásáról beszélhetünk (ha Putyin nem vett át valakit Jelcin oligarchiái közül, annak el kellett menekülnie, börtönbe került, vagy kiegyezésre kényszerült), addig nálunk e tekintetben az erőviszonyok kiegyensúlyozottabbak, a leggazdagabb vállalkozók nem olyan kiszolgáltatottak, a vagyon újraosztásában pedig a kormányzat a kispolgárság szintjén dominál csak (ld. trafik-ügyet). Viszont ha a humánértelmiség nem szorul ki a hatalomból – az orosz és a kínai modellel szemben –, az csak úgy értelmezhető, hogy a politikai tőke fenntartja a humánértelmiséget. Mivel a statisztikák azt nem jelzik, hogy ugyanaz az értelmiség tud-e a felszínen maradni, és lehetnek olyan sejtéseink, hogy nem, de azt jelzik, hogy a kulturális értelmiség ott van az elitben is. (Gondoljunk csak arra, hogy Budapesten több színházi műsor van, mint Londonban, ez pedig nem piaci alapon koordinált eredmény, vagy Kerényi Imre azon mondására, hogy most „nektek jön a hét szűk esztendő”13, ami demokratikus szempontból igen problémás mondat egy kultúráért felelős politikus részéről, de szociológiailag helytállónak tűnik.) Megállapíthatjuk tehát, hogy a nem technokrata értelmiségi politikához történő igazodása egyelőre sikeres stratégiának mondható. A 90-es évek gazdasági koordinációi ugyan a háttérbe szorították, de a politikai tőke felértékelődése kedvezett a számára.
12
Ld. 11. jegyzet http://szinhaz.hu/szinhazi-hirek/50337-kerenyi-imre-ide-a-bokot-hogy-alfoldi-szinhazat-kap
13
- 10 -
Morális szempontból persze igaza lehet Philip Zimbardonak, aki azt mondja, hogy a fő problémánk, hogy azt tapasztaltuk meg, aki kinyitja a száját, annak beverik a fejét, és ezért lassan alkalmatlanná válunk a hétköznapi hőstettek elvégzésére is. Az emberekkel azt hitették el – mondja -, hogy fontos eseményeket nem befolyásolhatnak, aki mégis tett volna valamit, azt a közeg visszahúzta, mert az volt a megítélés, hogy aki ugrál, azt a hatalom elintézi14. Mindez pedig távlati dimenzióban szemlélve egyáltalán nem meglepő, politológusi feladat az értelmiség és a politika 2000 utáni újra-összefonódásának feltárása, a 2010 utáni helyzet elemzése, és történészi annak kimutatása, hogy a magyarországi értelmiségi a Kádár korszakban és a történelemben bármikor kiszolgáltatottan, a szabadon lebegés állapotát ritkán élvezve, de létezett, s úgy tűnik létezni is fog.
14
http://hvg.hu/plazs/20140407_Philip_Zimbardo_interju
- 11 -
