TIZENKÉT ISTEN • A GÖRÖG VALLÁS Amikor Kleiszthenész Kr. e. 508-ban tíz phülére osztotta Attikát, elküldött Delphoiba egy listát, amely száz athéni hérósz nevét tartalmazta, hogy a delphoi jós papnő, a Püthia válassza ki, melyik legyen közülük az a tíz, aki az attikai phülék névadója lesz. Az egyes phüléknek Kleiszthenész kiosztotta – vagy kisorsolta – azt a hérószt, akinek aztán be kellett mutatniuk az áldozatokat. Ez a példa világosan mutatja, hogy milyen nagy különbség van a görög vallás és a mai vallásosság között. Bajosan találnánk ma olyan hívőt, aki kultusza tárgyaként beérné egy minap kisorsolt istenalakkal.
Zeusz
Bár a görög vallás történetét hagyományosan Homérosz eposzaival szokták kezdeni, ma már ennél lényegesen korábbi források is rendelkezésünkre állnak. Az 1952-ben megfejtett lineáris B írásos táblák betekintést engednek abba, hogy milyen isteneket tiszteltek a mükénéi kori palotákban.
A MÜKÉNÉI ISTENEK A freskók és szobrocskák gyakori nőábrázolásai következtében korábban a bronzkori vallást valamiféle termékenységistennő-kultuszként fogták fel. A fennmaradt istennevek – pl. Zeusz, Poszeidón, Dionüszosz, Artemisz, Hermész, Héra, Athéné – ezzel szemben azt tanúsítják, hogy a mükénéi kor istenvilága
nagymértékben megegyezett a későbbi korokból ismert panteonnal. Persze nem mindegyik istent említik meg a táblák, így például Aphrodité és Apollón nem szerepel rajtuk, de találunk olyan isteneket is, akiket a későbbiekben nem tiszteltek. Ilyen Divia, Zeusz felesége és Poszidaeja, Poszeidón ősi házastársa. Ugyancsak eltűnt a mükénéi korral együtt Zeusz fia, Drimiosz. Néhány istenség később beolvadt más istenalakokba. Paian Apollón jelzőjévé, Enüaliosz pedig Arész hatáskörének egyik aspektusává vált. A meglévő istenek kultusza azonban nem különbözhetett nagyon a homéroszi istenekétől. Zeusznak például olajjal áldoztak a krétai Dikté-barlangban, ott, ahol az istenek atyja a homéroszi Zeusz-himnusz szerint született. Dionüszosz tiszteletében pedig egy nemrég előkerült, Kr. e. 1300 körül keletkezett krétai agyagtábla szerint a bor már ekkor is igen fontos szerepet játszott.
ZEUSZ URALMA A bronzkor végével eltűnt az írás, és csak a Kr. e. 8. században jelentek meg újra a görög irodalom- és vallástörténet írott forrásai, igaz, ekkor hatalmas bőségben: megszülettek a homéroszi eposzok. Mi történt a közbeeső időben? Erről csak homályos elképzeléseink vannak. A mükénéi görögség helyébe különböző nyelvjárásokat beszélő hellén törzsek telepedtek, és feltehetőleg magukkal hozták kultuszaikat is. Szegényes sírjaikból annyi látszik, hogy a halottal különféle tárgyakat, edényeket temettek el, így nyilván hittek valamiféle síron túli létben. A homéroszi eposzok istenalakjai azonban valahogy fejlettebbnek tűnnek, mint amit a meglehetősen primitív leletek alapján elvárnánk. Ráadásul, mint láttuk, a mükénéi és a homéroszi istenvilág között kimutatható valamiféle folyamatosság. Az eposzokból, valamint későbbi feljegyzésekből kikövetkeztethetjük a görög vallásosság egy olyan ősi rétegét, amelynek ekkor már csak halvány emlékei maradtak fenn. A ciprusi Paphosz Aphrodité szentélyében például az istennő szobra helyett egy nagy, nagyjából kúp alakú követ tiszteltek. Apollón delphoi szentélyében is kultikus tiszteletben állt egy kúp alakú kő, az omphalosz, amelyet a világ köldökének tekintettek. Zeusz történetében szintén feltűnik az a motívum, hogy anyja, Rheia egy bepólyált követ adott át Kronosznak, amikor a születendő gyermekeitől tartó atya fel akarta falni az újszülöttet. Artemisz brauróni szentélyében az istennő papjai medvebőrt öltöttek magukra, és az állatokkal később is szoros kapcsolatban álló vadászistennőt medve képében tisztelték. Homérosznál az istennők jelzői (bagolyszemű Pallasz Athéné, tehénszemű Héra) is egy olyan korszakra utalnak, amikor az istenek nem voltak feltétlenül ember alakúak. Zeusz bika képében rabolta el Európét, sas képében Ganümédészt. Apollónt egér alakban is tisztelték. A drüászok tölgyfákban laktak, és ha a fát kivágták, az istennők is elpusztultak. Vagyis az istenek megjelenhettek kövek, fák, állatok képében is. Sőt, Kronosz kannibalizmusa talán egy ősi kultusz emléke lehet. Dionüszosz követői eleven állatokat téptek szét, és nyersen ettek a húsukból. Euripidész Bakkhánsnők című tragédiájában azonban nem állat, hanem maga Pentheusz király pusztul el az őrjöngő asszonyok keze között. Orpheusszal is úgy végeztek az asszonyok, hogy széttépték. A Trója ellen hajózó Agamemnón, a görög seregek vezére Artemisz parancsára feláldozta lányát, Iphigeneiát. Az áldozatot a későbbi, megszépítő hagyomány ugyan feloldotta abban a mesében, miszerint az istennő az utolsó pillanatban egy szarvassal cserélte ki Iphigeneiát (mint ahogy a Bibliában Jahve egy kost tett Izsák helyére), de ez mit sem változtat azon, hogy Agamemnón számára nem volt idegen az az isteni elvárás, hogy fel kell áldoznia leányát. Mi több, Iphigeneiának a tauroszok közé kellett mennie, ahol emberáldozatokat végző papnő lett, és kevésen múlott, hogy saját öccsét, Oresztészt nem ölte meg. Vagyis a klasszikus kor bájos leányalakja, a szűz Artemisz eredendően egy emberáldozatra vágyó medveistennő lehetett. A homéroszi kor embere szemében azonban ez már legalább olyan távoli múlt volt, mint a Tóra megalkotói számára Ábrahám áldozata. A történeti forrásokban is felbukkan azonban az emberáldozat, igaz, szélsőséges körülmények között. Plutarkhosz híradása szerint a szalamiszi csata előtt a legénység valósággal rákényszerítette Themisztoklészt, hogy a győzelem érdekében áldozzon föl három előkelő perzsa hadifoglyot. NÉMETH GYÖRGY
Pallasz Athéné
A Homérosz által ábrázolt főbb istenek csak abban különböztek az emberektől, hogy nagyobb hatalommal rendelkeztek náluk, és halhatatlanok voltak. Mindegyiküknek volt egy vagy több funkciója, de ezek mellett olykor súlyos fogyatékosságok jellemezték őket. Az istenek és emberek ura, Zeusz kissé csapodár volt, felesége, Héra, a házastársi hűség istennője pedig (nem is indokolatlanul) elviselhetetlenül féltékeny. Athéné, a bölcsesség és a mesterségek úrnője a férfiak számára megközelíthetetlen maradt. Apollón, a művészetek és a tudományok megtestesítője nemcsak gyógyított, de járványokat is küldött az emberekre. Artemisz szintén szűz istennő volt (bár ez nem akadályozta meg abban, hogy a szülést segítse, sőt, Epheszoszban sokmellű termékenység-istennőként tiszteljék), és szemrebbenés nélkül meggyilkolta mindazokat, akik megsértették. A tengerek ura, Poszeidón földrengést keltett, a szerelemistennő, Aphrodité számtalanszor megcsalta férjét, a sánta Héphaisztoszt, az isteni kovácsot, és házastársi hűtlenségre serkentett. Arész hadistent még a többi isten sem kedvelte: állandóan a vérontáson járt az esze, de amikor megsebesült, gyáván a földre vetette magát és zokogott. Artemisz alakján láthatjuk, hogy egyes istenalakok mennyire bonyolultak és összetettek lehettek. A medveistennő nehezen fér össze a termékenység-istennővel, a szűz vadász feladatköre a nők szülését megkönnyítő funkcióval. Ez utóbbi feladatra ugyanis már a mükénéi korban volt egy specializálódott, kisebb istennő, Eileithüia. Artemisz alakja egyes vidékeken feltehetően magába olvasztotta Eileithüiáét, és a szűz istennő így gazdagodhatott egy szűzhöz kevéssé illő funkcióval.
HÉSZIODOSZ RENDSZERE A Kr. e. 7. században élt Hésziodosz Istenek születése című tankölteményében rendezte el és szedte családfákba a kissé kusza görög istenvilágot, és e műnek olyan nagy hatása volt, hogy a későbbiekben maguk a görögök is Homérosz és Hésziodosz művének tekintették az olümposzi istenvilág általuk ismert képét. Hésziodosz az istenek három generációját különböztette meg egymástól. Először Uranosz uralkodott a világon feleségével, Gaiával együtt. Uranoszt fia, Kronosz fosztotta meg a hatalomtól, Kronoszt pedig Zeusz. Zeusz és a többi főisten, összesen tizenketten, az Olümposz hegyén laktak palotájukban. A homéroszi főisteneken kívül Démétér, a gabonaistennő és Hesztia, a családi tűzhely védője (a római Vesta közeli rokona) tartozott még a boldog égiek közé. Igaz, Zeusz felosztotta a világot három részre, az eget és a tengert ők tizenketten birtokolták, a tengereket Poszeidón és a tengeri istenek, az alvilágot pedig a félelmetes Hádész, feleségével, Perszephonéval, aki Démétér lánya volt. A homéroszi–hésziodoszi istenvilág minden görög településen ismert volt, és tisztelték is ezeket az isteneket, de ebből nem következik, hogy más istenek nem játszottak szerepet életükben, és hogy valamennyi istent ugyanolyan kultuszban részesítették. Közismert, hogy Athén védője Pallasz Athéné volt, Delphoi főistene Apollón, Szamoszé Héra, Epheszoszé Artemisz, de ettől még épült Athénban Héphaisztosz-szentély, Delphoiban pedig Athéné-templom is. A politeizmus nem jelentette azt, hogy minden istent egyformán kellett tisztelni, de nem volt szabad megtagadni egyikük kultuszát sem. Hippolütosz, Thészeusz athéni király fia szüzességet fogadott, és Aphroditét elvetve csak Artemisznek áldozott, így magára vonta a szerelem istennőjének haragját, s életével fizetett megátalkodottságáért. Néhány kisebb, nem is olümposzi isten olykor nagyobb tiszteletben részesült, mint egyes olümposziak. A kecskelábú Pán a különféle nimfákkal együtt igen népszerű volt a pásztorok között, a gyógyulni vágyók pedig elsősorban Aszklépiosz epidauroszi szentélyét keresték fel. Aiginán csodás templomot építettek a helyi Aphaia istennőnek, akinek alakja később egybeolvadt a krétai vadászistennőével, Diktünnáéval, s mindkettőjük kultuszát magába olvasztotta az olümposzi Artemisz. A közös hellén kultuszok így szívták föl magukba az egyes vidékek helyi istenalakjait, akik a későbbiekben a komplex istenek egyes tevékenységi körének jelzőiként maradtak fenn (Artemisz Aphaia, Pallasz Athéné, Apollón Paián, Arész Enüaliosz stb.). Zeuszt is számos alakban tisztelték a helyi közösségek, illetve a poliszok: városi Zeusz, kegyes Zeusz, a metoikoszok Zeusza, az emberekre vigyázó Zeusz, beteljesítő Zeusz, a határok Zeusza, a hegycsúcsok Zeusza. Nyilvánvaló, hogy Zeusz alakjában számtalan kisebb, helyi isten kultusza egyesült az idők során. Az olümposzi istenek különféle megjelenési formái specializált kultuszokat, szentélyeket hoztak létre. A jóslatokért a dódónéi Zeuszhoz vagy a delphoi Apollónhoz fordultak a hívek, a sportversenyeket pedig Olümpiában és Nemeában Zeusz, a korinthoszi Iszthmiában Poszeidón, Delphoiban Apollón, Athénban Athéné védnöksége alatt tartották. Ugyanakkor egyetlen sportoló vagy pásztor sem engedhette meg magának, hogy csak az általa kiválasztott istent részesítse tiszteletben, mert ezzel nemcsak az istenek, hanem saját közösségének a haragját is fejére vonta. Aki a közösség által tisztelt isteneket elhanyagolta vagy megvetette, az a közösség ellen követett el bűnt, és az életével játszott. Szókratészt azzal vádolták meg Kr. e. 399-ben, hogy nem tiszteli azokat az isteneket, akiket a város, hanem új isteneket akar bevezetni, és halálra is ítélték.
Pallasz Athéné szobra, amelynél az Aiax által fenyegetett Kasszandra keres menedéket
A KULTUSZ Mint a fentiekből is látszik, a színes és fordulatos görög mítoszok szinte semmit sem árulnak el a görögök hétköznapi vallásosságáról, amelyet az egyes kultuszok alapján ismerhetünk meg. Porphüriosz leírta, hogy egy bizonyos arkadiai Klearkhosz tisztelte az isteneket a legjobban. Ezt a dicsőséget azzal érte el, hogy nagy buzgalommal végezte el az áldozatokat a megfelelő időpontban. Újholdkor megkoszorúzta és feldíszítette Hermész és Hekaté oszlopait, a többi szentélyben pedig az ünnepek során füstölőáldozattal, árpadarával és áldozati kaláccsal mutatta ki tiszteletét. Az állami áldozatokban is részt vett, nem hagyva ki egyetlen ünnepet sem. Vagyis a hit nem a lelkiismeretben vagy az istennel folytatott bensőséges párbeszédben, hanem a kultuszcselekmények megfelelő végrehajtásában nyilvánult meg. Minden kultuszcselekmény egy meghatározott közösség (család, nemzetség, falu, phülé, polisz) keretében ment végbe, és megerősítette az egyén közösséghez tartozását. Ezért is jelentett a közösség elleni lázadást a kultuszok elhanyagolása. A kultikus cselekményeket, az áldozatokat a papok vagy állami tisztviselők mutatták be a közösség nevében. Csakhogy a papok maguk is állami tisztviselők voltak, a laikusok közül választották őket többnyire egy évre, bár néhány szentély papi tisztségviselői egyetlen család vagy nemzetség tagjai közül kerültek ki nemzedékeken keresztül. A görögök nem ismerték a papságot mint állandó foglalkozást (leszámítva a jósokat), így mind az egyház, mind pedig a hit dogmákba foglalása ismeretlen volt
számukra. A görög politeizmus állandóan újabb és újabb isteneket fogadott be. Platón leírja, miként rendezték meg a Kr. e. 5. század utolsó harmadában a thrákiai Bendisz istennő első athéni ünnepségét, amelyet látványos fáklyás futóversennyel tettek emlékezetessé. A hivatalos állami kultusz pompája is fontos politikai üzenetet hordozott. Az athéni Panathénaia színes felvonulása és bőséges áldozata Attika valamennyi községének összetartozását és a demokratikus rend szilárdságát demonstrálta. Az ünnepségek látványosságain kívül komoly vonzerőt jelentettek az ismerkedési lehetőségek a fiúk és az eladósorban lévő lányok között, valamint a közösen elfogyasztott lakomák. A görög kultuszok középpontjában az állatáldozatok álltak. Az áldozati állatok egy combját és evésre alkalmatlan részeit elégették az istenek számára, a többit megsütötték és közösen elfogyasztották. Érdekes, hogy a füstáldozat milyen öntudattal töltötte el a görögöket. Úgy tartották, ezzel a füsttel táplálják isteneiket, akik számára ezért fontos, hogy az áldozatot bemutató közösség fennmaradjon. Az áldozatot meg is lehetett tagadni, ami ugyan isteni büntetést vont maga után, de az istenek is rosszul jártak. Ezért vethette föl Arisztophanész A madarak című komédiájában, hogy a Föld és az Olümposz közé, a felhőkre telepített madár-polisz elorozhatná vagy legalábbis megvámolhatná az isteneknek szánt áldozati füstöt. A görögök a hétköznapok során szinte egyáltalán nem ettek húsételt, a szegények ezt saját vagyonukból nem is engedhették meg maguknak. A közös áldozaton való részvétel ezért is volt vonzó számukra: az áldozati állatok költségeit ugyanis a közösség vagy annak néhány gazdagabb tagja állta. Az áldozatok így némi szociális gondoskodást is jelentettek, annak minden megalázó éle nélkül. A különféle isteneket funkciójuknak megfelelő áldozat illette meg. Az égi istenek fehér, a föld alatti istenek fekete szőrű állatot kaptak, sőt, az igazán sötét istenalakoknak szánt áldozatból nem is ettek, azt teljes egészében elégették (ez volt a holokautosz vagy holokausztosz). Az áldozatok bemutatásának időpontjáról és módjáról a feliratokon fennmaradt ún. áldozati naptárak tájékoztatnak (feltüntetve még az áldozati állatok árát is). Egy mükonoszi felirat szerint Poszeidón hónap 12-én egy fehér kost és fehér bárányt kellett Poszeidónnak, egy vemhes és egy nem vemhes kocát pedig Démétérnek felajánlani. Lénaión havának 10. napján Démétérnek vemhes kocát, lányának kecskebakot, a tanács Zeuszának malacot kellett áldozni. 12-én a föld alatti Zeusznak és a föld alatti Gének egy-egy egyéves, fekete juhot, Dionüszosz Léneusznak pedig egyéves fehér juhot kellett levágni. A feliratok arról is tájékoztatnak, hogy az állat mely részét kell elégetni, és mi jár belőle az áldozópapoknak (többnyire combhús, nyelv, bőr – ez utóbbit a papok a szentélyek mellett dolgozó cserzővargáknak adták el). Az áldozati állatok arányai egyes szentélyekben rendkívül eltérők lehettek. A korinthoszi Démétér-szentély ásatásai során talált csontok megoszlása szerint az ott feláldozott állatok fele malac, 6%-a birka és kecske, 28%-a hal volt. A legtöbb szentélyben egyáltalán nem tartottak sertésáldozatot, itt a csontok 75-80%-a birka és kecske, 15-20%-a pedig szarvasmarha volt. Az isteneket illette meg az új termés tizede (zsengéje), a vadászzsákmány és a hadizsákmány egy része, de még a lakomák során elfogyasztott ital első cseppje is (italáldozat). Az áldozatot bemutató személy vagy közösség gyakran pontosan (feliratokon is) megfogalmazta, mit vár el az áldozat fejében az istenektől. Az áldozatot kölcsönös előnyöket biztosító aktusnak tekintették, és ha éppen nem volt konkrét kérésük az istenekhez, akkor is fontosnak tartották a jó viszony, a közösség iránti jóindulat fenntartását.
AKIK KÖVETELNEK A görög vallásosságnak az utókor számára sokáig szinte ismeretlen vonása volt a mágia, vagyis azon eljárások összessége, amikor a kultikus cselekmény bemutatója nem kért az istenektől, hanem mágikus cselekményeivel kényszerítette őket egyes cselekmények végrehajtására. E sötét praktikák legfontosabb forrásai az ólomlemezek – úgynevezett átoktáblák – és a papiruszok. Feliratokon igen ritkák az ilyen típusú szövegek: a közösségek inkább az istenek bevett és szelídebb befolyásolását részesítették előnyben (igaz, ebbe, mint láttuk, olykor az emberáldozat is belefért). A rontást tartalmazó ólomtáblácskákat összetekerték, tűvel átszúrták – olykor kis átszurkált emberalakot is mellékeltek hozzájuk – és megfelelő helyen elrejtették. Egy stadion rajtköve alatt talált ólomlemezen az a kívánság szerepelt, hogy egy versenyfutó törje ki a lábát. A legtöbb táblácskát nemrég elhunyt emberek sírjába ásták be. A friss, még az e világ és a másvilág között mozgó halottakat akarták kényszeríteni arra, hogy végrehajtsák a mágikus
cselekedeteket. Friss halottakat kényszerítettek például a nekromanteia során arra, hogy jövendőt mondjanak. A mágikus eljárás lényegét (de nem célját) tekintve néha igen hasonlított az áldozatokra. Álljon itt példaként egy átoktábla szövege: „Lekötözöm és fogva tartom Manészt, és ti, kedves Praxidikák [bosszúistennők], tartsátok fogva őt, és te, Hermész Katokhosz [erősen tartó], tartsd fogva Manészt, és ami Manészé, és a munka, amelyen Manész dolgozik, mind forduljon ellenkezőjére, és váljék szerencsétlenné Manész számára. Nektek pedig, Praxidikák és Hermész Katokhosz, ha Manész rosszul jár, a jó hírért hálaáldozatot fogok bemutatni.” (Sarkady János fordítása) A bosszún és az átkokon kívül hosszú és bonyolult varázslatokkal próbálták a szeretett nő (vagy férfi) szerelmét megszerezni, a betegségeket elhárítani, a terhességet megelőzni vagy elősegíteni, a tolvajokat elriasztani. A fennmaradt átokszövegek, mágikus kézikönyvek és receptek arról tanúskodnak, hogy a homéroszi vallásosság mellett a kezdetektől a kereszténység felvételéig, sőt még utána is a mágia eszközéhez nyúltak a görögök, ha valamiért úgy látták, egyéni igényeiket a közös kultusz nem tudja kielégíteni.
Epheszoszi Artemisz
A MISZTÉRIUMOK A görög vallás egyik sajátossága, hogy meglehetősen sötét túlvilágképpel rendelkezett. A holtak árnyai öntudatlanul és erőtlenül lebegnek a túlvilágon, és örömtelen létükben az sem okoz különbséget, hogy a
földön jók vagy gonoszak voltak. A legnagyobb hősök ugyan a boldogok szigetére juthattak, de Homérosz szerint Akhilleusz sem oda került. A leggonoszabbakat várhatta valamiféle büntetés, de a jóság és erény képviselői számára semmiféle paradicsomot nem alkottak meg. A temetéseket azért vették igen komolyan, mert féltek, hogy a temetetlen holtak lelkei visszatérnek kísérteni. A személyes istenélmény hiánya, a túlvilág mindenkire váró szörnyűsége egyes közösségeket arra sarkallt, hogy a hagyományos vallás mellett külön kultuszokat hozzanak létre. Ezek voltak a misztériumok, amelyek közül az eleusziszi Démétér-szentély körül kialakult kultusz volt a leghíresebb. A résztvevőknek be kellett avattatniuk magukat, és nem beszélhettek a kívülállóknak arról, hogy miben áll a misztérium lényege. A beavatás nem közösségi, hanem személyes aktus volt. Beavattathatta magát bárki: férfi és nő, polgár és idegen, szabad és rabszolga. A beavatottakra a halál után egy jobb élet várt. A titoktartási kötelesség oda vezetett, hogy ma valóban nem tudjuk pontosan, mi is zajlott Eleusziszban. Volt azonban egy másik misztikus vallási közösség, az orphikusoké, amely – bár a titoktartás ennek tagjaira is vonatkozott – az utóbbi években előkerült néhány szerencsés régészeti lelet segítségével jobban megismerhető. Az orphikusok szerint ősi himnuszaikat maga Orpheusz, a mitikus dalnok írta. E himnuszok közül néhány fennmaradt. 1962-ben találtak egy félig elszenesedett papirusztekercset, amely egy orphikus költeményhez írott kommentárt tartalmazott. A tekercset elhamvasztott tulajdonosával együtt eltemették, és nem gondolták, hogy valaha avatatlanok szeme elé kerül. Az orphikusok halottaik mellé aranylemezt helyeztek, amelyre felírták, mit kell tenniük a túlvilágon. E források alapján tudjuk, hogy az orphikusok szerint Zeusz átadta a hatalmát Dionüszosznak, aki ellen fellázadtak a titánok. Megölték és felfalták Dionüszoszt. Zeusz villámával porrá égette a titánokat, és az ő hamvaikból teremtette meg az embereket. Ezért van az, hogy az emberekben egyesül a titáni gonoszság és a dionüszoszi isteni szikra, hiszen minden emberben ott van egy rész a felfalt istenből. A beavatott orphikusnak a halál után vigyáznia kellett rá, hogy a túlvilágon ne igyon a Léthé-patak vizéből, mert akkor mindent elfelejt, még azt is, hogy beavatott volt. Tovább kell mennie, akárhogy szomjazik is, és meg kell találnia az Emlékezet tavából fakadó forrást. A forrást szörnyek vigyázzák, akiknek a kérdéseire csak a beavatottak tudják a választ. Ha megfeleltek a kérdésekre, ihatnak a vízből, és elindulhatnak arra a boldog vidékre, ahová csak a beavatottak lelkei juthatnak el. A misztériumvallások tehát éppen azt az igényt elégítették ki, amelynek a hagyományos görög vallásosság nem tudott megfelelni: az e világi erények túlvilági megjutalmazását és a személyes istenélményt. A homéroszi vallás azonban annyira rugalmas és befogadó volt, hogy abba a kultuszok is integrálódhattak: Eleuszisz például Athén egyik legfontosabb kultuszközpontja lett. De ugyanígy integrálta a görög vallás a hellenisztikus kor uralkodókultuszait és a keletről érkező vallási áramlatokat. E vallás olyan szívósan belegyökerezett egyes társadalmi rétegek gondolatvilágába, kultúrájába és identitástudatába, hogy a keresztény Theodosiusnak csak azzal a szigorral sikerült visszaszorítania, amellyel korábban a politeizmust elvető szektákat – így a kereszténységet is – üldözték a világi hatalmak.
HEGYI GYÖRGY: A RÓMAIAK VALLÁSA Kr. e. 249-ben, az első pun háborúban Claudius Pulcher consulnak, a római flotta parancsnokának jelentik, hogy a szent csirkék nem csipegettek az eléjük szórt darából. Vagyis az istenek nem adták meg a kedvező jósjelet a csata megindítására. A türelmetlen hadvezér – „ha nem akarnak enni, legalább igyanak” felkiáltással – tengerbe dobatja a baromfiakat, és parancsot ad a támadásra. Az istenek akaratát semmibe vevő consul természetesen súlyos vereséget szenved. A római történelem forrásaiban számos hasonló történetet találhatunk. A tanulság – amit már a rómaiak megfogalmaztak – minden esetben ugyanaz: kudarcaiknak mindig a vallás elhanyagolása az oka, míg sikereit, nagyságát Róma a vallásosságának, az istenek tiszteletének köszönheti. A római állam nemcsak katonai, jogi, gazdasági, politikai egység volt, hanem vallási, kultikus közösség is. A várost, az állam határait istenek védelmezték, a rómaiak összetartozását, a város egységét, valamint a közös érdekeket és feladatokat az istenek kultuszai fejezték ki. Az istenek oltárain bemutatott áldozatokból, felvonulásokból, néha többnapos szertartásokból álló ünnepek adták a római év ritmusát, alakították ki a római naptárt, a Fastit.
A PAPSÁG A közösség ünnepein a szertartásokat lebonyolító papok vagy egyedül, önállóan látták el feladatukat, mint például Jupiter papja, a flamen dialis, vagy pedig testületekbe tömörültek, mint a Vesta-szüzek vagy a pontifexek. Vesta papnői az állam örökké égő szent tüzét őrizték. A pontifexek a vallási élet irányítói és felügyelői voltak, vezetőjük a pontifex maximus, Róma főpapja. Főpapi szerepe a köztársaságkorban alakult ki a rex sacrorummal szemben, aki – mint címe is mutatja – a király papi feladatait és rangját örökölte meg. A római köztársaság nem törölhette el az istenek megsértése nélkül a királyhoz kapcsolódó kultuszokat, de háttérbe szorította a gyűlölt királyság emlékét nevében őrző papi hivatalt. Nagyon fontos szerepe volt az auguroknak, a madárjósoknak és a haruspexeknek, a béljósoknak. A rómaiak cselekedeteiket mindig az istenek akaratához igazították. Kedvező isteni előjel nélkül nem indulhatott vállalkozás sem háborúban, sem békében. Az augurok pálcájukkal, a lituusszal felosztották az eget, kijelölték az irányokat, és megfigyelték a madarakat: számuk, fajtájuk és röptük iránya, illetve hangjuk szolgált a következtetés alapjául. Ez volt a legfontosabb jóslásforma, minden állami aktus ezzel kezdődött. A hagyomány szerint már Róma alapításához is a madarak röptével adtak kedvező jelet az istenek, illetve választották ki az ikertestvérek közül Romulust alapítónak. Sürgős esetekben (a madarak megfigyeléséhez időre van szükség) a rómaiak a szent csirkékhez fordultak. A haruspexek az áldozati állatok belső szerveit vizsgálták, elsősorban a máj és a szív állapota számított. A teljesen ép szív és máj kedvező előjel volt. Például Augustus első áldozatánál a haruspex állítólag két szívet és májat talált. Ha a szervek fejletlenek, esetleg hiányosak voltak, vagy teljesen hiányoztak, az az istenek nemtetszését mutatta, veszélyt jósolt. Amikor halála napján Caesar a senatus ülésére tartva áldozott, az áldozati állat szíve hiányzott – állítják az ókori források. A nem sok tekintéllyel rendelkező haruspexeket leszámítva a papság Róma előkelői közül került ki. Ahogy Cicero fogalmaz, ugyanazok irányították a halhatatlan istenek tiszteletét, akik a közügyeket. Cicero rendkívül büszke volt arra, hogy tagja lehetett az augurok testületének. Augustus pedig a régi köztársasági hagyományok melletti elkötelezettségét azzal is próbálta kifejezésre juttatni, hogy nemcsak pontifex maximus volt, hanem mindegyik fontosabb papi testületnek is tagja. Caesar pontifex maximus címe, amelyet egy költséges kampány utáni választáson nyert el, politikai karrierje szempontjából rendkívül fontos volt. Ezért is mondhatta anyjának búcsúzóul a választási gyűlésre menet, hogy „vagy főpapként térek vissza, vagy sehogy”. (A főpapot a nép választotta, a többi papi tisztségviselőt a pontifex maximus jelölte ki.) Ugyanakkor a papságnak közvetlen befolyása nem lehetett a politikára. A sacrum és a profanum élesen elkülönült a római gondolkodásban, a papoknak semmilyen, a magistratusokéhoz hasonló jogköre nem volt. Az istenek akaratát is csak a törvények által előírt módon és időben közvetíthették. Például jóslatkérés jogával felruházott hadvezér utasítása nélkül az augurok vagy haruspexek nem kérhették ki az istenek véleményét. A vallás és a közélet kapcsolatának pontos szabályozása ugyanúgy jellemző a rómaiakra, mint a már az ókorban is megfogalmazott mély vallásosságuk.
A RÓMAIAK ÉS AZ ISTENEK A vallás nemcsak az állami életet, hanem az egyes emberek mindennapjait is áthatotta. Az istenek, az isteni erők mindenütt jelen vannak: tárgyakban, természeti jelenségekben, az emberi cselekvésekben – gondolták a rómaiak. Minden családnak, háznak megvoltak a maga védelmezői. A Penates háziistenek a család vagyonát óvták, a Larok, az ősök szellemei pedig a család egészségét. Szobraiknak minden házban a bejárathoz közel egy kis családi szentély volt kialakítva. Kultuszuk, amelyet a pater familias, a családfő irányított, meghatározta a napok ritmusát. Szintén a ház előterében parázslott Vesta tüze. Ahogy az állam Vesta-szüzek által őrzött örök tüzének sem volt szabad kialudnia, úgy a családi örök tűznek is mindig parázslania kellett, hogy biztosítsa Vesta jelenlétét és védelmét: a család jólétét. Az istenek és így a vallási szertartások, ahogy minden népnél, úgy a rómaiaknál is végigkísérték az ember életét. A születés különböző aspektusaihoz különböző istenek kapcsolódtak a vajúdástól a családba való bekerülésig, a ház küszöbének jelképes átlépéséig. De ugyanígy vallásos ünnep kísérte a férfikorba lépést,
a férfitóga felöltését, a házasságkötést vagy egy családtag elvesztését. A munkák, elsősorban a paraszti munkák egyes mozzanataihoz is szertartások kapcsolódtak. A római vallás legősibb rétegében például még külön-külön istene volt az ugar feltörésének, a boronálásnak, az aratásnak stb., később ezek az úgynevezett funkcióistenek „beleolvadtak” Ceresnek, a gabona istennőjének alakjába, de az egyes munkafázisok sikerét biztosító szertartások megmaradtak. Hiszen a jó termés, az állatok egészsége és a nyáj gyarapodása nemcsak a szorgalmas munkától, hanem az istenek jóindulatától és segítségétől is függött. A sikert végül is az élet bármelyik területén az istenek biztosítják. A beteg a gyógyulásért Aesculapiusnak áldoz, a hadba vonuló Marsnak, a kereskedő, ha tengerre száll, Neptunusnak, illetve fogadalmat tesz az áldozatra, amit csak akkor teljesít, ha az isten sikerre vitte gyógyulását, vállalkozását. Az ember néha szinte kényszeríthette az isteneket a siker biztosítására. Kr. e. 340-ben a latinok elleni háborúban az egyik vezér, P. Decius Mus a csata előtt önmagát ajánlotta fel az isteneknek önkéntes emberáldozatként, de önmagával együtt az ellenfél csapatait is. Felajánlása után az ellenség közé vágtatott, és addig vagdalkozott, míg végeztek vele. A római sereg fényes győzelmet aratott. Az önfelajánlásban megnyilvánuló vallásosságon túl a consul kegyetlen és a római vallásra jellemző logikája miatt is érdekes a történet: ha az istenek elfogadják a halálomat, akkor az imával hozzákapcsolt ellenséges csapatokat is el kell fogadniuk.
AZ ETRUSZKOK ÉS A GÖRÖGÖK A római vallás, bár sokat megőrzött ősi vonásaiból, története során újabb és újabb elemekkel gazdagodott. Ez egyrészt a vallás önálló fejlődésének, másrészt külső hatásoknak köszönhető. Két nép, az etruszkok és a görögök voltak a legnagyobb hatással a római vallásra. Disciplina Etruscának, etruszk tartománynak nevezték a rómaiak jóslásukat, mivel tisztában voltak jóstudományuk etruszk eredetével. De nemcsak a jóslás, hanem a szertartások formái és külsőségei közül is sok az etruszkoktól származik, valamint a capitoliumi istenhármasság: Iuppiter Optimus Maximus, Juno és Minerva is etruszk hatást mutat. Mindez természetes, hiszen Róma az etruszk királyok uralma alatt, az etruszk területek déli peremén vált igazi várossá, és nemcsak a politikai, katonai formák, hanem a vallási rítusok kialakulásában is nagy szerepet játszottak az átvett elemek, illetve egy fejlettebb kultúra ösztönző közelsége. Róma a kezdetektől kapcsolatban állt a dél-itáliai görög városokkal. A görög hatásról a rómaiak egyik hagyománya is megemlékezik. A történet szerint Kyméből érkeztek Rómába a Sibylla-könyvek, azok a titkos jóskönyvek, amelyekre egy tizenöt fős papi testület vigyázott, és amelyeket a legnagyobb veszedelmek idején vettek elő, hogy megoldást keressenek bennük. A 6–5. századtól kezdve egyes görög istenek megjelentek a római kultuszokban, mint például Castor és Pollux (Kasztor és Polüdeukész) vagy Hercules (Héraklész) és Apollo (Apollón). Majd a görög kultúra egyre erősödő hatása, az elfoglalt keleti területekről beáramló műkincsek, rabszolgák a görög mitológiát, az olümposzi isteneket is a római kultúra részévé tették. Megkezdődött a görög és a római istenvilág azonosítása. A római költők, művészek átvették a gazdag mitológiai anyagot, hiszen a római isteneknek nem volt saját mitológiája. De mindez nem jelentette a római és a görög vallás egybeolvadását. Az istenekről alkotott képük, ősi rítusaik és az azokban megőrződött képzetek rómaiak maradtak. Ha meg is feleltették isteneiket a görög isteneknek, azok nem váltak azonossá, hiszen csak egy-egy aspektusuk kapcsolja össze őket. Például Juno mint a házasság istene közel állhat a vele azonosított Hérához, de mint városvédő istennőt Athénével lehetne rokonítani (és egyes ábrázolásokon rokonították is). Arész és Mars teljesen különböző istenek, csak harciasságuk köti össze őket. Nem változtatta meg a görög hatás a religio, a római vallás lényegét sem. A religio fogalmában a mindenre kiterjedő, aggodalmas figyelem van benne, amivel az embernek az istenek akaratát kell fürkésznie, illetve aszerint cselekednie. Az imák szövegének és a szertartásoknak a pontossága, a vallásos kötelességek elvégzése az, amitől sikert remélhet az ember, de ami kötelezi is az isteneket, hogy a sikert megadják.
IDEGEN ISTENEK Hódításai során Róma nemcsak a görög, hanem más népek isteneivel is találkozott. Ezeket, hasonlóan a görögök isteneihez, egy-egy aspektusuk alapján általában valamelyik római isten nevével nevezte meg. Az elfoglalt területtel és néppel együtt annak isteneit is befogadta a birodalomba mint helyi isteneket. A rómaiak, ha egy várost el akartak foglalni, az ostrom előtt az evocatio deorum, az „istenek kiszólításának” szertartását végezték el egy imaformulával, amelynek lényege, hogy ugyanannyi, sőt több áldozatot és tiszteletet ígértek a várost védő isteneknek, mint amennyit otthon kapnak. A római vallástól távol állt akár az, hogy tagadja más istenek létét, akár az, hogy a sajátjait segítségül híva harcoljon ellenük. Mint egy kései császár, Julianus Apostata már a keresztények egyetlen és határokat nem ismerő istene ellen érvelve megfogalmazza: minden népnek, minden földnek megvannak a saját istenei, és azokat kell tisztelnie. Augustus rengeteg energiát és pénzt fordított arra, hogy a régi római vallást megerősítse, szokásait, kultuszhelyeit megőrizze. Reformjainak szükségessége a római vallásnak olyan fokú válságát jelzi, amelyet felülről jövő rendeletekkel már nem lehet megállítani. A régi római vallás a császárkor elejére elveszítette erejét. Itália népei – hasonlóan az egész birodalomhoz – a keleti misztériumvallások felé fordultak. Az Ízisz és Ozirisz, Mithrasz, Attisz misztériumaiba való beavatásban keresték a vallás élményét és az igazságot. Róma vallása az állam ünnepein, az áldozatokban és szertartásokban még létezett a császárkor második felében is, de a többség számára már csak kiürült formaként. Az állam – ahogyan korábban sem – ezúttal sem lépett fel az idegen istenekkel szemben. Csak a keleti vallások szélsőséges szertartásait igyekezett korlátozni. Egyetlen vallással tett kivételt: a kereszténységgel, amelynek hívei súlyos üldöztetéseket szenvedtek el a császárok alatt. A legsúlyosabb üldöztetéssel a keresztényeknek épp az egyik legjózanabb, leglelkiismeretesebb császár, Diocletianus alatt kellett szembenézniük. A kegyetlenség oka a keresztények hitében rejlett, amellyel nem egyeztethető össze más istenek politeista elfogadása vagy emberek istenként való tisztelete. A keresztények elutasították a császárkultuszt. Abban a szertartásban való részvételt tagadták meg, amely a császárkorban a „hivatalos” vallás legfontosabb elemévé vált. A Kr. e. 5. században Róma lakosságát még összefogta Mars isten tisztelete vagy egy termékenységi rítus, vagy a Septimontium, a Hétdomb ünnepsége. A soknyelvű és sokvallású Római Birodalmat a Kr. u. 4. században a császár kultusza volt hivatott egyben tartani, de mint Diocletianus kegyetlen intézkedéseinek eredménytelensége és Constantinus valláspolitikájának fordulata mutatja: sikertelenül. Horatius, Livius, Cicero a Kr. e. 1. században egyhangúan állítják: Róma sikere vallásosságában rejlik. Az ő gondolatukat visszhangozza a Kr. u. 4. század végén, a Római Birodalom szétesésének idején egy még pogány érzelmű arisztokrata a már keresztény császárhoz írott levelében: „Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: Ti, áldott jó császárok, a haza atyjai, tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább is az ősi szertartásokat […] Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartások űzték el Hannibált a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól. Hát erre a végre maradtam meg, hogy késő öregkoromban megszégyenítsenek? Majd meglátom, milyen új rendszert javasoltok, azonban ilyen öreg korban már késő és szégyenletes átvedleni.” (Symmachus: Relatio 3)
HORVÁTH PÁL: A ZSIDÓSÁG HITE ÉS VALLÁSI ÉLETE A világ vallásainak történetében fordulópontot jelentett Izráel, a zsidó nép hitének alakulása, fejlődése. Egy nomád pásztornép, „szövetségre lépve” az Úrral, nem pusztán új hazát és égi ígéretet nyert, hanem – viták között, történelmi szorongattatások idején – eljutott annak kimondásához, hogy „Isten egyetlen”, kizárólagos és örökkévaló. Ez a monoteista fordulat nem pusztán e nép túlélését jelentette, hanem forrása volt annak a hitbéli kibontakozásnak is, amelyet a judaizmus mellett a keresztény és a muszlim vallás világa épített tovább.
A zsidó hit kialakulása a héber törzsek kanaáni honfoglalásával, a zsidó nép etnogenezisével vette kezdetét. A vándorló nomádok vallási világképe, mitológiai hagyománya ebben az időben alig különbözött a nyugat-sémi népek közös szellemi világától. A Kanaán termékeny földjére áhítozó törzsek között egy ősi vihar- és termékenységisten, Jahve lett a közös kultusz főszereplője, aki – a hagyomány szerint Mózessel, a nép vezérével szövetségre lépve – a zsidók „saját” istenévé, monolátrikus kultuszuk főalakjává lett. Ebben a történelmen túli, de történelmileg is értelmezhető tettben Jahve kinyilatkoztatta magát: „Én vagyok a te istened.” A tradíció szerint ezzel az aktussal népévé fogadta a zsidó törzsek közösségét, Izráelt, törvényt adott neki, és ígéretet tett arra, hogy új hazába vezeti.
A ZSIDÓ VALLÁS ALAPJAI Ha tárgyilagos történeti eszközökkel akarjuk értelmezni a Bibliában leírtakat, arra gondolhatunk, hogy a szóban forgó esemény az ókori népek történetében korántsem ritka szerződéskötés volt: egy nép és egy isten szövetsége, egyben pedig egy nép összetartozását garantáló „szent szerződés”. A zsidó vallás gyökere így Jahve törvényalkotó és Mózes törvényszerző tette, amelyre mint ősforrásra a zsidó hitfelfogás önmagát visszavezeti. A szövetség megkötésével Jahve egy nép „saját” istenévé lett; nem egyedülvaló istenné – hiszen e kor zsidósága sem kételkedett abban, hogy más népek istenei is valóságosak –, a monolátrikus szemléletből következően azonban a szövetség istene ettől az időtől minden más istenalakot elhomályosított annak a közösségnek az életében, amelyet „kiválasztott”. Amikor a zsidó törzsek meghódították majdani hazájuk
földjét, már egyedül Jahve törvénye alatt álltak, e törvény és a belőle fakadó kultusz szellemében őrizték és értelmezték korábbi hagyományaikat, a „pátriárkatörténeteket” s azokat a teremtés- és őstörténeti elbeszéléseket is, amelyeket az őssémi vallási világból merítettek. Az Örökkévaló már a korai zsidó felfogás szerint láthatatlan, ábrázolhatatlan, kimondhatatlan nevű, haragvó és büntető, de segítséget is adó isten; tiszteletére a nép szent sátrat állított, amelyben elhelyezte a törvény tábláit, s állat- meg illatáldozattal hódolt Urának. A törvényadó Úr pontosan megszabta a szövetség feltételeit: azokat a normákat, amelyek a tízparancsolatban, a rituális előírások sorában, ünnepekben, étkezési és viselkedési normákban hagyományozódtak tovább. A Jahve-kultusz az új népközösség kötőanyagának bizonyult: Jahve nevében léptek fel azok a népvezérek, a bírák, akik megkezdték a nomád törzsek letelepítését, az államközösség megszervezését. Az Úr színe előtt, a Szent Sátorban, majd a jeruzsálemi Templomban bemutatott áldozat erős kultuszközösségnek bizonyult, amely idővel népet formált a megtelepülő, államot teremtő törzsek szövetségéből. A királyság kora a zsidó társadalom számára alapvető változásokat hozott: az ősi, Jahve nevével szentesített egyenlőség helyét vagyoni és hatalmi értelemben is erősen tagolt államiság váltotta fel. A kultusz tisztasága is veszélybe került, hiszen uralkodói akarattal idegen istenek szentélyei és oltárai épültek, Jahve kultuszának tekintélye pedig alapjaiban rendült meg. Bár egyre aprólékosabban szabályozták a templomi kultusz rendjét, az Úr törvénye mégis számos tekintetben „megkopott”, különösen ami a hagyomány értékét és a kultusz tisztaságát illeti. Ennek ellenhatásaként megindult Jahve kultuszának centralizációja: az Úr tisztelete rövidesen már csak egyetlen helyhez, a jeruzsálemi Templomhoz kapcsolódott, mégpedig a kizárólagosság igényével. E szentélyben őrizték a „szövetség ládáját”; itt szolgált a papság, itt mutatták be a véres és az illatáldozatokat, s itt őrizték azokat a kincseket, kultusztárgyakat, amelyek meghatározó szerepre jutottak a nép mindennapi vallási életében. A külső és a belső bajok sokasága idővel mély erjedést indított el a vallási életben. Amíg az egyik oldalon a szentély s a hivatalos kultusz – már Dávid király idejétől – uralkodói ellenőrzés alá került, addig ennek a centralizációnak és hivatalosságnak az ellenzéke is kialakult a népi vallásosság világában. A kultusz tisztaságának szószólói a Kr. e. 8. századtól a próféták voltak: Isten emberei, akik – Jahve üzenetét közvetítve – a szociális, a politikai és vallási bajok orvoslása érdekében léptek fel. A próféták vagyoni egyenlőséget vagy társadalmi méltányosságot, ésszerű külpolitikát és idegen hatásoktól mentes kultuszt követeltek, maguk mögött tudva a társadalom többségének tiszteletét, támogatását. Az idők során ez a prófétai mozgalom komoly ellenzékké erősödött, amely a királyság intézményeivel és a szentély hivatalos kultuszával, a szolgáló papsággal is szembekerült, miközben kidolgozta Jahve kultuszának új teológiáját. Igehirdetésük lényege, hogy ostorozzák a nép Jahvétól való elfordulását, és ébren tartják a bűnösség gondolatát. Véleményük szerint a nép megszegte az Istenével kötött szövetséget, amikor bűnben és igazságtalanságban élt, s pogány bálványoknak hódolt. A zsidóságot érő megpróbáltatások a prófétai teológia szerint nem Jahve erőtlenségét vagy igazságtalanságát bizonyítják, hanem azt, hogy joggal bünteti a hozzá hűtleneket – belső békétlenséggel vagy külső ellenség által. Mindezen meggyőződés forrása a Törvény tisztelete: a zsidó ember Istentől kapott törvények szerint él, s fő kötelessége, hogy betartsa az Úr parancsait, megtartsa az ősök szokásait, és áldozatával tisztelje meg az Örökkévalót. Nem változtatott ezen a helyzeten a „babiloni fogság” ideje sem, amely a klasszikus Jahve-hit kiformálódásához és a monoteista vallásossághoz vezetett el. Jeremiás próféta ezekben a drámai években már arról jövendölt, hogy a pusztulás és a vereség, mint Jahve által hűtlen népére kiszabott büntetése, elkerülhetetlen, ám ha az Úr elégtételt vesz népén, szabadítót küld majd, aki helyreállítja a szövetséget, Isten és a választott nép kapcsolatát.
Eszter könyve, Perzsia, 1848
A fogság korának prófétái tovább keresték a magyarázatot az ország pusztulására. Nem tántorodtak el attól a gondolattól, hogy ami bekövetkezett, az Jahve akaratából történt, aki más népeket használt fel a megtorlás eszközéül. Ebből logikusan következett, hogy az Úr nem pusztán Izráel törzsi istene, hanem egyetemes Isten, a történelem ura, aki minden népet irányít, megítél, büntet és jutalmaz. Ebből a gondolatmenetből született prófétai felismerés a monoteizmus: Jahvén kívül nincs más isten, szükség sincs rá, hiszen minden az Egyedüli terve és akarata szerint történik a világban; ez az egyetlen isten világteremtő és világkormányzó, minden nép ura; a zsidóság az ő „választott” népe, de hatalma és gondoskodása az egész földkerekségre, minden országra kiterjed. Amikor Kr. e. 538-ban, a perzsa birodalom kialakulását követően a zsidók visszatérhettek a fogságból őseik földjére, a monoteizmus újszerű teológiája már készen állt. Ennek szellemében Kr. e. 420 körül történt meg a kultusz végleges megújítása, és ekkor szentelték fel a „második templomot” is. Ettől az időtől állították össze a korábbi iratokat összegyűjtve a Héber Biblia szövegét, az egyistenhit szellemében dolgozva át a Törvény, a mitológiai hagyomány és a prófétai irodalom anyagát. Most már vitathatatlan volt Jahve és a Templom tekintélye, a régi zsidó legalizmus – az isteni törvény megtartására épülő kultikus rendszer és életmodell – pedig végérvényesen összeolvadt a megelőző századok prófétai hagyományával. A zsidók etnikai, területi és vallási autonómiája a perzsa, majd a hellenisztikus időkben csorbítatlan maradt. A királyság, a független ország újraélesztéséről szó sem lehetett ugyan, a főpap, a szentély és a nagytanács intézményes hatalma alatt azonban mód nyílt az önálló életre, a vallási-politikai függetlenség elemeinek megőrzésére. E kornak tömegjelensége a zsidóság „szétszórattatása”: az emberek tömegesen vándoroltak a hellenisztikus Kelet városaiba és tartományaiba. Kialakult a „diaszpóra”: a zsidó enklávék – Egyiptomban, Szíriában, Mezopotámiában és Kis-Ázsiában – új hazára leltek, de idegen környezetben is megőrizték népi-vallási különállásukat, monoteista istenfelfogásukat, kapcsolatukat a jeruzsálemi Templommal. A Krisztus ideje előtti századokban a „választott nép” többsége már idegenben élt, féltékenyen őrizve hitét és identitását. A hellenisztikus kor általános vallási szinkretizmusával szemben a monoteizmus „extremitása” még védettséget is adott. Az
egyistenhitet a vallási kizárólagosság gondolata iránt kevéssé fogékony szomszéd népek nem igazán értették, de nem is háborgatták: ez a tolerancia kedvező helyzetet teremtett a zsidó népközösség fennmaradása, sőt felvirágzása számára. Ekkor bővült a monoteizmus teológiája. Perzsa hatásra gyökeret vert a zsidó vallási szemléletben a túlvilághit, a lélek halhatatlanságának gondolata vagy az angyalok létéről szóló tanítás, ám ennél sokkal fontosabb a Messiás-hit és az apokaliptikus szemlélet térnyerése. Az apokaliptikus szemlélet a hellenisztikus kor szellemi közérzetének vallási következménye: olyan történetteológiai vélemény, amely szerint a világ és annak hatalmi-uralmi viszonyai egy szörnyű kataklizma, pusztulás felé rohannak, amelyből az eddigi világ megsemmisülése és egy új, Isten által támasztott Izráel születése fakad. A Messiás-hit a prófétai hagyományból származik: alapja az a meggyőződés, hogy ha már betelt a nép vétkeiért kiszabott isteni büntetés mértéke, Jahve küldöttet bocsát a nép közé, aki a szövetség, a királyság, a kultusz megújításával fogja helyreállítani Isten és a választott nép megromlott kapcsolatát. Sokan – Izajás próféciája alapján – „Jahve szenvedő szolgájának” eljövetelében reménykedtek, aki átvállalja a nép bűneit, és kitölti a kimért isteni büntetést. A zsidó vallási gondolkodásban egyre nagyobb szerep jutott a végidőre, a megváltás közelségére figyelő, aprólékosan és aggályosan törvénytartó szemléletnek. E gondolkodásmód fő képviselői a farizeusok, a törvénytudók voltak: ők a bibliai előírások aprólékos számbavételétől és a parancsok megtartásától remélték a bűn terhétől való szabadulást s a jó felkészülést arra az időre, amikor megérkezik az Úr küldötte, aki megszabadítja és megváltja a népet. Az erre való előkészület fő eleme a bűntelen élet, ennek elérése pedig a törvény betű szerinti, szigorú megtartását követeli. A farizeusok „törvénytudománya” utasítások és tilalmak sokaságát felvonultatva igyekezett értelmezni a mindennapi életet. Ez a magatartás egyre nagyobb tekintélyre tett szert, és a templomi kultuszt kiegészítő „gyülekezeti házak”, zsinagógák világában vezető szerepre jutott. Más véleményen voltak a szaddukeusok. Ez az előkelőkből és papokból álló csoport a kultusz tisztaságát tekintette lényegesnek, a gyakorlatban viszont igyekezett alkalmazkodni a világ változásaihoz és a politikai realitásokhoz. A zsidók többsége számára ezekben az évtizedekben a passzív Róma-ellenesség, a Megváltó várásának lelki reménye és a Törvény betűjéhez való szigorú igazodás szolgált támpontul. A század derekától azonban a birodalom elleni indulatok egyre hevesebbé váltak, és végül oda vezettek, hogy Kr. u. 66-ban felkelés robbant ki Róma palesztinai uralma ellen, amelynek végén, Kr. u. 70-ben a római legiók bevették és lerombolták Jeruzsálemet. A harcok során leégett a Heródes által korábban nagy pompával újjáépített szentély is, amelynek megsemmisülése a templomi áldozatok végét, a zsidó vallás gyökeres átalakulását hozta. Az áldozat szerepét a Biblia-olvasó istentisztelet, a templomét a zsinagóga vette át, s ezekben az évtizedekben fejeződött be a Héber Biblia kanonizálása is. A történelmi megpróbáltatások azonban még nem értek véget; már az első zsidó háború idején pogromokra, zsidóüldözésekre került sor a birodalom számos vidékén. Kr. u. 112 és 115 között újabb lázadást vertek le Palesztinában a kivezényelt légiók. Nagy lendületet vett a zsidóság kivándorlása: most már nem csupán a mediterrán provinciák felé áramlottak a menekülők, hanem nagy kolóniák jöttek létre Rómában, Arábiában és Iránban is. Az ókori zsidó történelem és vallástörténet periódusának végét a Kr. u. 132 és 135 közötti harmadik, Bar Kochba-féle felkelés leverése jelentette. A rómaiak ekkor teljesen lerombolták Jeruzsálemet, s helyén római város épült. A zsidóságnak csak egy töredéke maradt Palesztinában: a hitélet és a tudományosság központja Mezopotámiába és Szíriába helyeződött át, ahol a rabbinikus tradíció szellemében az írásmagyarázók megalkották a késői zsidó Biblia-magyarázat és liturgia kézikönyvének tekinthető Talmudot.
A HÉBER SZENTÍRÁS A zsidó vallás tanításának foglalata, a Héber Biblia – keresztény szóhasználatban az Ószövetség – egy évezred tanfejlődésének terméke. Legkorábbi részei a Kr. e. 12. századból, utolsó könyvei a Krisztus korát megelőző időből valók. Amikor a korábban lejegyzett anyagot először gyűjteménybe, kánonba rendezték – a Kr. e. 2. században –, még 46 művet foglalt magában. A végleges megszerkesztéskor, Kr. u. 95 táján egy olyan kánon nyerte el az írástudók tetszését, amely 39 könyvből áll.
A gyűjtemény első része a Törvény: Mózes öt könyve, kiegészítve Józsué könyvével. A második csoport a prófétai anyag; a rabbinikus hagyomány ezt „korábbi” és „későbbi” prófétákra tagolta, ide értve azokat a könyveket is, amelyeket a keresztények „történeti könyveknek” neveznek. A harmadik csoportot az „Írások” vagy „Iratok” alkotják: ezek zömében költői, bölcseleti, liturgikus és tanító munkák. A zsidó felfogás szerint a bibliai könyvek isteni üzenetet hordoznak, és zsinórmértékei a hitnek s a helyes, jámbor magatartásnak. A bibliai anyag kétségkívül legrégibb része a mózesi törvényhagyomány, amelynek néhány részlete a honfoglalás utáni időkből, zöme pedig a királyság idejéből való. Az őstörténeti anyag, a szövetség- és törvénytradíció a szóbeli emlékezetben létezett már Kr. e. 1000 körül is, írásos rögzítésére azonban csak 150 évvel később került sor. Ide tartozik a mezopotámiai párhuzamokat is mutató teremtéstörténet, az ősatyák históriája, a szövetségkötés és az egyiptomi kivonulás elbeszélése. Már itt szilárd törvényrendet, rituális előírásokat találunk, az anyag befejező része pedig Izráel honfoglalásának, államalapításának történetét dolgozza fel.
Imádkozó zsidók engesztelés napján, Krakko, 1878
A modern kutatás úgy véli, hogy a Szentírás e legősibb rétege két, eredetileg önálló forrásból keletkezett, amelyek a leglátványosabban Isten nevének használatában különböznek egymástól: Jahve és Elóhim vagy Jahve-Elóhim. E két forrás Kr. e. 900–850 között keletkezett, az egyik Palesztina északi, a másik a déli felében. E kettős forrás eredménye egyebek között az is, hogy Mózes első könyve két teremtéstörténetet foglal magában, amelyek szemléleti hátterében egy nomád és egy földműveskultúra
teremtéshagyományaira következtethetünk. A bibliai szöveg elején álló „hatnapos” teremtéselbeszélés a sémi népek közös teremtéshagyományát idézi, s nagy párhuzamosságot mutat a mezopotámiai és szíriai anyaggal, végső redakciójában viszont a semmiből teremtő mindenható Egyisten hitét tükrözi. Mózes könyveinek jelentős részében őstörténeti legendákat olvashatunk, amelyekben a történeti tények és a mitikus emlékezet elemei keverednek. Ebbe a körbe tartozik a törzsszövetség múlttudatát hordozó ősatya-elbeszélések sora, az egyiptomi kivonulás, a pusztai vándorlás és a honfoglalás históriája, az anyag középpontjában pedig a szövetség- és törvénytradíció áll. A mózesi könyvekben későbbi szövegek is helyet kaptak. Ilyen a Másodtörvény (Mózes 5. könyve) szövegének zöme vagy azok a szövegbetétek, amelyeket késői papi szerkesztők fűztek hozzá a mózesi könyvek régi anyagához, amikor monoteista szellemben értelmezték át a régi tradíciót. A honfoglalás kora, Józsué könyvének anyaga már egy lépéssel közelebb került a források által is ellenőrizhető történeti tényekhez: a bibliai régészet bizonyítja, hogy a héber nomádok a Kr. e. 12. században meghódították Kanaán földjét. A korai történeti könyvek – Bírák, Sámuel – a népi hősepika darabjaiként születtek, a honfoglalás, az államalapítás utáni időkre mint küzdelmes korra tekintve vissza. A Királyok könyvei egy hiteles és igényes udvari, királyi történetírás emlékei. A bibliai hagyománynak ezek a részei már a fogság kora előtt is írásban voltak közismertek, végső redakciójukra, monoteista átdolgozásukra azonban csak a fogság után került sor, nagyjából a prófétai hagyomány rendszerezésével párhuzamosan. Az eddig említett könyvek aligha a szerzőként megjelölt személyek egyszeri, személyes alkotásai. Sokkal valószínűbb, hogy egy eleven hagyomány formálta és őrizte meg őket mindaddig, amíg végleges megszövegezésük be nem fejeződött. Merőben más a helyzet a prófétai könyvek esetében. A próféták hiteles történeti személyek voltak, akik maguk írták a nevük alatt fennmaradt munkát vagy annak valamilyen ősváltozatát. Így tény, hogy Ámósz könyve a Kr. e. 8. században, Ezékiel munkája a fogság alatt keletkezett, miközben az is bizonyos, hogy Izajás művén próféták több nemzedéke dolgozott. Az sem lehet kétséges, hogy a „prófétai irat” a fogság körüli kor közkedvelt irodalmi műfajának számított, ennek az anyagnak azonban csak egy gondosan átválogatott töredéke került be – a monoteista teológia szempontját alátámasztva – a kánonba. A prófétai műveket a fogság után már gyűjteménybe rendezték, a hellenisztikus időktől pedig a törvényhagyománnyal együtt olvasták, használták. Az előbbieknél sokkal összetettebb, hosszadalmasabb folyamat volt az Írások keletkezéstörténete. A zsoltárok „régi” rétege alighanem a korai királyság idejéből származik, Dániel vagy a Makkabeusok könyve viszont csak a Kr. e. utolsó évszázadban kapta meg végleges formáját. Az ebbe a csoportba sorolt munkák között tanító iratok és szertartási szövegek is vannak: Eszter könyve például ünnepi liturgia olvasmánya volt, de költői és bölcseleti mű is bekerült a szent irodalomba. Az Iratok tekintetében a gyűjtemény a legkésőbbi időkig nyitott maradt: a jamniai zsinat csak Kr. u. 95 körül véglegesítette azokat a szövegeket, amelyek véglegesen helyet kaptak a Héber Bibliában. A Biblia könyveit már a Krisztus kora előtti századokban is fordították, kommentálták görög és arám nyelven: a különféle magyarázatokat – Misná, Gemárá – végül a Talmud enciklopédikus gyűjteményei rendezték egybe a Szentély pusztulása utáni századokban. A Jézus korával egyidős zsidó remeteközösség, az esszénusok hagyatéka, a holt-tengeri tekercsek jóvoltából tudjuk, hogy a szöveghagyomány a késői korban már alig változott; csak a pontos olvasás szabályainak meghatározása tolódott ki egészen a Kr. u. 7. századig.
A VALLÁSI ÉLET ELVEI ÉS MINDENNAPJAI A zsidó vallási élet alapja ősi időktől fogva a nép által Jahvénak saját, majd egyedüli istenként való elfogadása és a nép Isten általi kiválasztásának hite volt. Az Úrtól kapott, Mózes által közvetített és alapjaiban a Tízparancsolatban összefoglalt törvény hatálya kiterjedt az élet minden területére. Így nem pusztán általános – és a közös keleti törvényhagyománnyal rokon – előírásokat foglal magában, hanem a gazdasági, társadalmi, erkölcsi és rituális életre vonatkozó aprólékos előírásokat is. Mózes törvénye nagy nyomatékkal szólt a nemzetségi rend és a népközösség védelméről, a sógorházasságról, az özvegyek és árvák istápolásáról, a körülmetélés szokásának gyakorlásáról. Ősi előírás rendelkezett az adósságok
elengedéséről, a földtulajdonról, a házasságról, a közösségi szolidaritás formáiról, de étkezési tabukat, áldozati előírásokat, az ünnepekre vagy az idegenekkel való kapcsolatok rendjére vonatkozó elveket, tilalmakat és előírásokat is bőségesen találunk ebben az anyagban. Mózes törvénye igen aprólékos szabályokat adott a mindennapi élet vonatkozásában is. Így a zsidók ünnepként ülték meg a szombatot, azt a napot, amelyen a világot semmiből teremtő Isten munkája végeztével megpihent; ilyenkor a munka, a szórakozás és a hadviselés is tilos volt. A Törvény tiltotta számos állat – a sertés, hüllők, ragadozó madarak – fogyasztását, de még a szabadon fogyasztható étkek tekintetében is adott útmutatást. Így rituális szabály a levágott állat kivéreztetése, a húsos és tejes ételek elegyítésének tilalma. Szabályozott a születéssel, a tisztulással kapcsolatos gyakorlat, az ifjak pedig avatási szertartás után, a Törvény ismeretével felvértezve lehettek a zsinagógai közösség és a családi istentisztelet teljes jogú részesei. A rituális tisztaság és tisztátalanság is fontos a hagyományban: a halottat érintők, a szülő és tisztulás alatt lévő nők átmenetileg ki voltak zárva a vallási életből. A Törvény sérelmét jelentette az idegenekkel, a más hiten levőkkel kötött házasság és a rokonokkal létesített – nem sógorházasság jellegű – nemi kapcsolat. Jahve kultuszának színtere kezdettől a Szent Sátor, Salamon kora után pedig a Templom, a jeruzsálemi szentély volt, a korai századokban azonban magaslatokon is emeltek oltárokat a Mindenható tiszteletére. Mivel a zsidók a legrégibb időktől elvont-ábrázolhatatlannak tekintették istenüket, a szentély belső fülkéjében, a „szentek szentjében” a szövetség ládáját tartották, benne – egészen eltűnéséig – a szövetség tábláival. A szentély szolgálatát a hagyomány szerint még Mózes fivére, Áron szervezte meg, és az ő nemzetségéből származtak azok a papi családok, amelyek a későbbiekben ellátták a rituális szolgálatokat az Úr körül. A zsidók Jahve tiszteletére állat- és illatáldozatokat mutattak be. Az égő áldozatok oltárán hamvasztották el a rituálisan tiszta és a törvény által előírt módon leölt birkákat, kecskéket, szárnyasokat. Jeles ünnepeken és fontos életfordulókon a nép tagjai ilyen áldozattal tartoztak az Úrnak, a Templom javára pedig évente adót fizettek. A Templom pusztulása után az áldozatbemutató szertartás nem állt helyre: a papság megszűnt, olyan épület pedig nem maradt, amelyben a hagyomány szellemének megfelelően lehetett volna tisztelegni a Mindenható előtt. A templomi áldozaton kívüli istentiszteleteken, amelyeket már a régi időkben is gyülekezeti házakban, zsinagógákban tartottak, írástudók, rabbik vezetésével magyarázták a Törvényt, a családi szertartásokon ősi hagyomány szerint a családfő látta el a papi, imavezetői funkciókat. Ez a forma a Templom pusztulása után, a judaizmus korszakában a hitélet fő színterévé vált: a zsinagóga és a rabbi köré szerveződő közösségek ettől az időtől imával, énekkel, az Írás magyarázatával hódoltak Istennek. A zsidó hitélet jól ismerte az Istennek szentelt emberek és az isteni küldöttek, szószólók, a próféták „intézményét”. Időszakos, ritkábban végleges fogadalom vagy vezeklési szándék alapján sokan esküdtek Jahve szolgálatára: nemi önmegtartóztatást fogadtak, hajukat megnövesztették, és kivonultak a világi életből. Karizmatikus csoportjaikból kerültek ki a próféták, akik hitüket az Úr üzeneteként adták elő a közösség számára. A prófétaság a királyság korában intézményesült is: udvari és népi próféták járták az országot, és Jahve nevében szóltak a néphez. Isten „szentjei” később is elkülönültek a néptől: Júda pusztájának remetéi, az esszénusok Krisztus korában a közeli világvégét váró csoportot alkottak, egyedüli feladatuknak a világ végére és a törvény betartására való felkészülést tekintették. Dogmatikus értelemben a kidolgozott monoteizmus talaján álló klasszikus zsidó vallásosság számos, a korabeli világban szokatlan vallási eszmét képviselt. Ilyen volt Isten elvont-ábrázolhatatlan természete, mindenhatóságának, kozmológiai és történeti egyetemességének gondolata, amely a zsidó nép kiválasztottságának tudatával és öntudatával társult. Izráel történetteológiája szerint az emberiség históriája a teremtéssel és Isten ember általi színről színre látásával vette kezdetét, ezt azonban a bűnbeesés követte. A Mózessel kötött szövetség a zsidó nép számára megadta az Istennel való kapcsolat „rendezésének” lehetőségét, ez az esély azonban – a királyság bűnös korában – átmenetileg elenyészett. A prófétai igehirdetés hatására a Megváltó várásának gondolata a klasszikus korban felértékelődött, az ígéret azonban – a zsidóság ma is éltető hite szerint – továbbra is érvényes, még beteljesületlen.
Peszáh előtti vacsora. Német Haggádá, 1440 körül
ÜNNEPEK ÉS SZOKÁSOK A zsidó ember vallási életének legszentebb, ismétlődő ünnepe a szombat, a sabbat. Ezen a napon minden jámbor hívő arra emlékezik, hogy a Mindenható a teremtés művének végeztével, a hetedik napon megpihent. Őt dicséri az ünnep, amelynek idején minden munka, köznapi tevékenység szünetel; a rabbinikus hagyomány még azt is tudni vélte, hogy ezen a napon az úton járó ember hány lépést tehet az áhítat és a nyugalom sérelme nélkül. Szombaton, pontosabban a pénteki napszállta után a közösség a zsinagógába gyűlik, a családi otthonban pedig áldással emlékeznek erre a napra. A zsidó kalendárium e napon kívül még néhány jeles nap vagy ünnepkör megtartásáról rendelkezik. Így a liturgikus év a Pészah ünnepével, húsvéttal veszi kezdetét, amikor – egyebek között szent lakoma, bárány, kovásztalan kenyér és keserű saláta elfogyasztásával is – az egyiptomi kivonulásra, Jahve népét szabadító tettére emlékeznek. Erre Sávuót, pünkösd következik, a Tóra átadásának és a tavasznak az ünnepe, az őszi időszakban meg Rós hásáná és Jóm kippur, az „engesztelés napja” a legfontosabb rituális alkalmak. Szukkót, a „sátoros ünnep” és Hánukka (a fény ünnepe) többnapos örvendező időszak, a kalendárium záróünnepe pedig Púrím szabadulási örvendezésének ideje. Az ünnepi időszakok és engesztelési idők szokásos kísérője a böjt, a vigasságtól való tartózkodás, a vezeklő egyszerűség. A zsidó ember nem csupán ünnepeiben, hanem életének és hitéletének mindennapjaiban is őrzi ősei szokásait és hagyományait. Így zsinagógában ima idején fejét befedi, imaszíjat, tradicionális köntöst ölt
magára. Homlokára rituális jelet (töfillin) tesz, ajtófélfáján emlékezik a népét Egyiptomból kimentő Úrra (mözúzá), viseletében, szokásaiban, edényeiben és ékszereiben pedig a törvények és a parancsolatok gazdag hagyományához igazodik. Fiúgyermek esetében a körülmetélés szokása az Úrnak való felajánlás emlékét őrzi, a bar micvá („felnőtté avatás”) szertartása pedig a fiatal zsidó fiú éretté, vallási értelemben felnőtté válásának ünnepi alkalma. A zsidó ember vallási életének alapja a szent iratok tanulmányozása: ezt tanulják már gyermekei is a Tóra-Talmud-iskolában, és ez tölti ki a hívő ember egész életét. * A zsidóság számára Jahve hite és a zsinagógai vallásgyakorlat volt az a megtartó erő, amely minden megpróbáltatás között is megőrizte a hit és a nép egységét. Ennek tudható be, hogy a zsidó vallás a kibontakozó kereszténységgel és a késő római kor pogány kultúrájával szemben is képes volt megőrizni önmagát, és nem oldódott fel a népek és vallások „római tengerében”.
