Tit 2,11-14 Az üdvözítő kegyelem, és amire tanít

Tit 2,11-14 Az üdvözítő kegyelem, és amire tanít „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, A mely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kivánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon; Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését; A ki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt.” Bevezetés: Ahogyan ígértem, néhányszor a kegyelemről szeretnék szólni. Az elmúlt alkalommal a kegyelemről általában beszéltünk. Láttuk, hogy Istennek a kegyelme nagyon sokrétű, sokfajta. Most ezek közül, az üdvözítő kegyelemről olvastunk: „…megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek…” (11. vers). 1.) Mit jelent az üdvözítő kegyelem? (1) Mit jelent az üdvösség? Az üdvösségnek (gör. szótéria) ilyen jelentése van, mint: szabadítás, megmenekülés, megmentés, és biztonság, oltalom, védelem. Ezt azért soroltam el, mert a legtöbb ember, amikor hallja, hogy üdvösség, arra gondol, hogy az üdvözül, aki a mennyországba jut, és ott jó dolga lesz. Az üdvösség nem ott kezdődik, hanem itt, a szabadítással, a megmentéssel, a megmeneküléssel, a biztonságba helyezéssel, Isten oltalma alatti védelemben. Ahhoz, hogy üdvösségünk legyen, szükséges a szabadítás, például: a Sátán markából, a bűnből, e világból, aminek a fejedelme a Sátán. Szükséges megmenekülni Isten ítélete alól, mert „…a bűn zsoldja a halál…” (Róm 6,23). Szükséges megmenekülni a pusztulásból, a kárhozatból. Az, hogy a kegyelem, az üdvösség azt is jelenti, hogy megmentés, abban benne van, hogy valaki más kell, hogy megmentsen bennünket, mert a magunk erejéből nem tudunk megszabadulni, megmenekülni. Szükség van megmentőre, szabadítóra, és Ő az Úr Jézus Krisztus, Aki ezért jött a világra. (2) Az üdvösség egyik jelentése, hogy biztonságba, oltalomba és védelembe helyez. Ez az, amit így mondott az Úr Jézus, hogy aki hisz Benne, azt senki sem ragadhatja ki az Ő kezéből (Jn 10,28), se az Atya kezéből. Már az Ószövetségben is beszél erről a zsoltáríró, hogy szárnyai rejtekében talál oltalmat (Zsolt 91,4). Ha az ember külső veszedelemben van, háborúban az ellenség kezébe kerül, vagy olyan veszedelemben, ami biztos pusztulással fenyeget, például egy égő házban, akkor senki nincs, aki ne vágyna szabadulásra, vagy visszautasítaná a szabadítást. Azt nem mindenki látja, hogy a lelke életveszélyben van. A bűnben, a Sátánnak a hatalma alatt életveszélyben van, a pusztulás felé megy az ember élete. Nem is mindenki hiszi el, még ha mondják is neki, ezért nem is vágyik a szabadulásra, szabadításra. Az igehirdetés éppen azért van, hogy Isten mindenkiben tudatosítsa ezt. Nem csak azt, hogy veszélyben van, hanem azt is, hogy van szabadulás, üdvösség és Szabadító. (3) Az egyetlen kiút a veszedelemből, az egyetlen Út, az Úr Jézus, mert azt mondta: „…Én vagyok az út, az igazság, és az élet…” (Jn 14,6). Azt is olvassuk, hogy: „…nincsen senki másban idvesség, mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk” ( ApCsel 4,12). Ez azt jelenti, hogy egyetlen ember sem tudja megmenteni a másikat, mert mindnyájan bűnösök vagyunk. Senki nem tudja megszabadítani önmagát, ez lehetetlenség. Nincs olyan vallás, ami képes lenne megtartani. Még ha mennyből

angyal jönne, az sem tudna bennünket kiszabadítani. Mindez kevés. Kevés a jó szándékunk, a jó cselekedeteink, az elhatározásunk. Senki sem várhat arra, hogy majd a szerencse valahogy kiszabadítja ebből a veszélyes helyzetből. Az a gondolat sem ment meg, amiben sokan reménykednek, hogy Isten olyan jóságos, és Isten a szeretet, úgysem engedi a végén, hogy bárki is ne üdvözüljön, és kárhozatra jusson. Mindenkit meg fog úgyis menteni. Nem számít az, hogyan élünk, mégis megment. Kétségtelen, hogy Isten valóban szeretet, és nem hagy elveszni senkit, ezért jelent meg Isten üdvözítő kegyelme minden embernek (11. vers), de ezt el kell fogadni. Azért jött Jézus Krisztus, hogy biztosítsa mindenkinek az üdvösséget, a kegyelmet, de a mi dolgunk hinni ebben. „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen ő benne [ez a mi részünk], el ne veszszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). (4) Istennek nem kötelessége az ember megmentése. Az, hogy az üdvösség kegyelem, abban benne van az, hogy Istennek bennünket megmenteni nem kötelessége, nem természetes dolog, hanem kegyelem. Az Ő jóindulata az, hogy megment. Az elmúlt alkalommal a kegyelemről volt szó általában, és láttuk, hogy ennek jelentése az öröm, a gyönyörűség. Istennek az öröme, gyönyörűsége, amiből a kegyelem fakad az, hogy amikor a Fiára néz, akkor azt mondja, hogy: „…Ez amaz az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm…” (Mt 17,5). Érte, csak Érte kegyelmezett nekünk, és jelent meg az Isten üdvözítő kegyelme. 2.) „Megjelent”. Mit jelent ez? (1) Mit jelent ez, hogy megjelent, feltűnt, egyszer csak felragyogott, láthatóvá lett az üdvözítő kegyelem? Nem mindig volt látható? Istennek a kegyelme örökkévaló, ezt nagyon sok helyen írja a Szentírás. Jézus Krisztus is örökkévaló, és Ő általa van a kegyelem, de sokáig el volt rejtve. El volt rejtve Istenben. Már a teremtés előtt ott volt Isten Fiaként, és Benne ott volt a kegyelem is. Amikor eljött az időnek a teljessége, akkor lett nyilvánvalóvá, akkor jelent meg ez a kegyelem. Az ószövetségi próféták is sokat írtak erről. Dávid azt mondta: „Az Úr az én világosságom, és üdvösségem: kitől féljek?” (Zsolt 27,1). Dávidnak is az Úr az üdvössége. Az üdvözítő kegyelmet valamilyen módon ismerte. „Ha nyomorúságban vergődöm, megelevenítesz; ellenségeim haragja ellen kinyújtod kezedet, és a te jobbkezed megment engemet. Elvégzi értem az Úr. Uram, a te kegyelmed örökkévaló: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait!” (Zsolt 138,7-8). A zsoltáríró is tudta, hogy az Úr lenyúl, jobb keze megment, kegyelme örökkévaló. Egyszer nyilvánvalóan megjelent, úgy, hogy látható lett, felragyogott akkor, amikor hirdették az angyalok: „…született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk 2,11). Simeon a karjaiba vette az Úr Jézust, és azt mondta: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet” (Lk 2,29-30). (2) Megjelent ez a nagy kegyelem az Úr Jézus tanításaiban. Az Isten országáról és jóságáról beszélt. Arról, hogy: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). Megjelent a csodáiban, mert soha sem tett olyan csodát, ami az ember ellen lett volna. Gyógyított, ördögöket űzött ki, megmentett embereket (Mk 1,34). Megjelent ember-szeretetében. Leginkább abban, amikor meghalt a kereszten mindenkiért. Azután ez a kegyelem abban is megjelent, amikor feltámadt, mennybe ment, eljött a Szent Szellem, mert Róla tesz bizonyságot. Az is kegyelem, hogy az Atya jobbján esedezik érettünk (Róm 8,54). Mindez miérettünk van, hogy megmentsen, üdvösséget adjon.

Tehát megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Nincs kivétel. Isten nem tesz különbséget, hogy csak a zsidónak, a vallásos embereknek, a jóra törekvőknek, vagy csak a rosszaknak. Nincs különbség. Minden embernek megjelent, mert Isten minden embert szeret. 3.) Mire tanít az üdvözítő kegyelem? Ez is le van írva. Itt most nem arról van szó, hogy az Isten Igéje, az Úr Jézus, a Szent Szellem, vagy azok tanítanak, akiket Ő adott tanítókul. Maga a kegyelem is tanít. Az a tény, hogy Isten üdvözítő kegyelme a mienk lehet, a kegyelem maga is tanít. Tanítja azokat is, akik még nem fogadták el. Azokat is, akik már elfogadták, és őket különösen sokra tanítja. (1) Tagadjuk meg a hitetlenséget! Ez az első, amire a kegyelem megtanít. Azoknak is szól, akik hallottak már Isten kegyelméről, de még nem fogadták el, nem élnek belőle, nem élnek vele. Arra tanít ez a kegyelem, hogy Isten mindent megtett minden ember megmentéséért. Tőlünk nem azt várja, hogy jót cselekedjünk, változzunk meg, és majd azután szóba áll velünk, hanem minden ember részesülhet Isten üdvözítő kegyelmében. Mindent elvégzett Isten, azért halt meg az Úr Jézus. Nem tőlünk várja, hogy szabadítsuk ki magunkat a Sátán fogságából. A kegyelem először arra tanít meg, hogy higgyük el ezt Istennek. Ne álljunk kételkedve és hitetlenül előtte! Ha Isten megtette ezt a nagy áldozatot, akkor adjunk hitelt Neki, hogy valóban meg akar menteni. Nem rosszat, hanem szabadítást akar. A hitetlenség, a kétkedés Isten szavában, velünk született. Bennünk van a sátáni méreg. Az ember olyan, ezt tapasztalhatjuk, hogy minden hazugságot, butaságot inkább elhisz, mint amit Isten mond. Mindegy, mit mondanak a jósok, jövendőmondók, mit hazudnak a politikusok, mindent elhisz az ember. Sokkal inkább elhiszi, ha az egyezik a vágyaival, mint Isten szavát. A bennünk levő hitetlenség ellen kell felvenni a harcot. Meg kell tagadni. Amikor hall valaki Istennek erről a nagy kegyelméről, és akkor előjön az a gondolat, hogy: ki tudja, úgy van-e, vagy nem, jobb is ezzel nem foglalkozni. Maga a kegyelem, ami olyan nagy, arra tanít minket, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget, és higgyünk Istennek. Isten gyermekeit is tanítja, mert a hívőket is megkísérti néha a hitetlenség. Nehézségekben, amikor már sokáig tart a próba, vagy amikor látjuk magunkat, hogy azért még nem vagyunk olyanok, mint amilyennek lenni kellene, amikor vétkeztünk, és méltatlannak látjuk magunkat, és még abban is kétségeskedünk, hogy hívők vagyunk-e egyáltalán. Ilyenkor ez az üdvözítő kegyelem arra tanít, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget, és bízzunk Istenben. Aki ideadta a Fiát értünk, nem hagy magunkra. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme nekünk is, és tagadjuk meg a hitetlenséget. (2) Tagadjuk meg a világi kívánságokat! Akik elfogadták Istennek a kegyelmét, azoknak nem a törvény tanítása ez, hogy tagadja meg a világi kívánságokat. Nem a törvénynek az előírásai, hogy mit kell megtagadni, mivel nem kell élni ebben a világban, hogyan kell viselkedni. Akik elfogadták a kegyelmet, erre nem gyülekezeti szabályok tanítják. Ne a gyülekezetben mondják meg, hogy ezt lehet, ezt meg nem szabad a világban, hanem maga az üdvözítő kegyelem tanít. Tanít a Szentírás is, Isten Szelleme is, tanítunk bizonyos dolgokra a gyülekezetben is. Maga az üdvözítő kegyelem, hogy üdvösséget találtunk Jézus Krisztusban, tanít meg bennünket arra, hogy tagadjuk meg a világi kívánságokat. Miért teszi ezt? Hogyan tanít? A hívő emberek megtapasztalták, hogy a világi kívánságaik vitték bűnbe őket. Bennünk is ott volt a kívánság, ugyanaz, ami a világban van.

Ezek belevittek a bűnbe, és foglyokká tettek, mert „…aki a bűnt cselekszi, az szolgája a bűnnek” (Jn 8,34). E világ fejedelme a Sátán, ezért a Sátán foglyává is tettek. Amikor átéltük a kegyelmet, akkor azt tapasztaltuk meg, hogy innen szabadított ki bennünket az Úr. Ez a kegyelem, hogy kiszabadított. A hívő ember nem akar megint a bűnnek, a világnak, a Sátánnak a rabszolgája lenni. Nem akar ismét visszamenni. Ha valakit egyszer kiszabadítottak egy égő házból, biztos nem akar visszamenni. Lehozza a tűzoltó, és nem hiszem, hogy van normális ember, aki rögtön szaladna vissza, az égő házba. Akit egy szakadék széléről húztak vissza, mert majdnem belezuhant, akkor nem az az első dolga, hogy visszamegy a szakadék szélére, hanem tartózkodik tőle. Ugyanígy van a hívő ember. Ha egyszer kegyelemből kiszabadított az Úr, nem megy vissza a bűnös életbe. Maga a szabadítás, a szabadítás ténye, az üdvözítő kegyelem tanít erre. Az, aki kegyelmet nyert, nem kérdezi, hogy meddig mehet még el a világba, hogy el ne kárhozzon. „Meddig mehetek el a világba, nehogy Isten megharagudjon rám?” - nem ezt kérdezi. Hanem azt kérdezi, hogy hogyan járhatnék még inkább Isten tetszésére. Annak a tetszésére, Aki úgy szabadított meg, úgy adott kegyelmet, hogy egyszülött Fiát adta értem. Azt kérdezi, hogyan kerülhetném el a beszennyeződést, ami a világgal való érintkezésből fakad? Eleve rossz kérdés, ha valaki azt kérdezi, hogy mit lehet csinálni a világban. Ezt szabad? Ezt szeretném, ezt szabad? Meddig mehetek még el? Az a jó kérdés, hogyan tudnám minél jobban tisztán megőrizni magamat. Van egy ilyen mondás, hogy akit a kígyó megmart, az fél még a gyíktól is. Valami ilyesmi van azokban, akiket Isten üdvözítő kegyelme megszabadított, hogy nem játszik világi dolgokkal és a bűnnel. Aki kegyelmet nyert, az szereti Istent és az Úr Jézust. Akit kiszabadítottak a halálból, az a megmentőjét szereti. Mondjuk valakit, fizikai értelemben a vízbefúlástól megmentettek, talán élete kockáztatásával beúszott érte valaki, és kimentette. Vagy egy égő házból mentették ki. Az ilyen ember a megmentőjét szereti. Aki igazán megtapasztalta, hogy miből mentette ki az Úr Jézus, az az ember szereti Őt. Ha szeretünk valakit, akkor nem akarunk olyat tenni, ami Neki szomorúságot okoz, vagy ami éppen ellentétes az Ő akaratával. Az van megírva, hogy aki a világot szereti, az Istent nem szereti. Mert két úrnak nem lehet szolgálni. Ha az egyiket szereti, akkor a másikat gyűlöli (Mt 6,24). Olvashatjuk azt is, hogy: „…nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz” (Jak 4,4). Az üdvözítő kegyelem pontosan arra tanít, hogy nem akarok a Megmentőm ellensége lenni. Ha Ő ellenségnek tekint engem, amikor szeretem a világot, akkor kerülöm, amennyire csak tudom. Aki életét adta értem, Annak én kedvében akarok járni. Nem akarom megtagadni az Urat a világ szeretetével. Inkább a világot tagadom meg, és a világ kívánságait. Mondom, ez nem a törvény parancsa, erre az üdvözítő kegyelem tanít bennünket. (3) A harmadik, amire tanít, hogy: „…mértékletesen, igazán és szentül éljünk…” (12. vers). Ez is a világgal és az életünkkel kapcsolatos. Mértékletesség: a munkában, a pihenésben; az evésben is és az ivásban; a beszédben, hallgatásban. Sok mindent fel lehetne sorolni, talán egyet említek még meg, hogy mértékletesség még a barátságban is: „Az ember, akinek sok barátja van, széttöretik…” (Péld 18,24). Nem lehet mindenki a barátunk. Különösen nem lehet a barátunk a világ. „…A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz” (Jak 4,4). Nagyon nehéz a mértéket, a mértékletességet, az egyensúlyt megtalálni a család, a munkahely és a gyülekezet között, de megtanít rá a kegyelem, és megtanít rá Isten Szelleme.

„Igazán”, igaz emberhez illőn élni, és az igazságot követni. Nem engedni meg semmit, ami hamisság, kétértelműség vagy féligazság. Erre tanít az üdvözítő kegyelem. Amikor valami féligazságot vagy nem igaz dolgot követünk el, valamilyen módon belekeveredünk abba, ahonnan kimentett bennünket a kegyelem. Nem akarunk belekeveredni. Erre tanít a kegyelem. A szent életre a kegyelem nem csak úgy tanít meg, mint a törvény, hogy ne tedd ezt vagy azt, de tedd ezt, és tedd azt, hanem ad erőt, és bölcsességet is hozzá. Már nem vagyunk a bűn rabszolgái. Nem vagyunk többé a világ uralma alatt. Azt olvassuk, hogy: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat: Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” (Zsid 12,14-15). Ez a kettő összetartozik. A szentséget követni, és szentül élni úgy lehet, ha vigyázunk arra, hogy a kegyelemtől el ne szakadjunk. A kegyelem, az üdvözítő kegyelem tud igazán megtanítani rá. (4) Még egy negyedik dolog, amire a kegyelem tanít, hogy várjuk vissza az Urat. Így olvastuk: „Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (13. vers). Miért tanít erre a kegyelem? Azért, mert érezzük és tudjuk, hogy még ebben a testben távol vagyunk az Úrtól, de szeretnénk minél közelebb lenni a Megmentőnkhöz, Üdvözítőnkhöz. Ez akkor teljesedik be, amikor Ő visszajön. A hívő emberek minden időben várták vissza az Urat. Az apostolok is várták. „…jövel Uram Jézus!” (Jel 22,20). Elődeink, a hívő emberek is várták. Egyik vasárnap felolvastunk egy újságcikket 1928-ból, amikor itt, Debrecenben elindult a gyülekezet a húszas évek elején. Az újságíró leírta, amit elmondtak neki, hogyan éltek a hívők, Varjas Jánosék, és Sándor Jánosék. Elmondták, hogy várják az Urat. Imádkoznak érte, hogy jöjjön minél hamarabb vissza. Nincs más megoldás az egész világnak, de számukra sincs más megoldás. Ezt éppen olyan események kapcsán mondták el, amikor börtönbüntetésre ítélték őket, és pénzbírságra. Nem voltak belekeseredve, sőt, nem is mindenkit jelentettek fel, de a többiek önként jelentkeztek, hogy mi is szeretjük az Urat. Örültek, hogy: „…méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek” (ApCsel 5,41). Emlékszem arra, hogy az elődeink mennyit beszéltek, és hogyan várták az Úr Jézus Krisztust. Két eset különösen élénken él bennem. Feldebrőn voltam gimnazista koromban. Szabó János testvérrel együtt mentünk az állomásra, egy rövidebb úton, a temetőn át. Mondta János bácsi, hogy az első felesége itt van eltemetve. Négy kicsi gyermekük volt, ezért még egyszer megnősült. Azt mondta, hogy várja vissza az Urat, ezért már nemigen fog ide kerülni, ebbe a temetőbe. Imre, te már biztosan nem, mert vissza fog jönni az Úr hamar, ezt mutatják a jelek. János bácsi meghalt. Nem abba a temetőbe került, mert később nem engedték a katolikus temetőbe a hívőket, mellette egy másik temetőt nyitottak. Eltemették, de ott volt benne a reménység. Pál apostol is, a többi apostolok is meghaltak, és ezért csúfolódnak a világban: „…Hol van az ő eljövetelének ígérete?” (2Pt 3,4). A hívőkben még él ez a reménység, várják. „Várván ama boldog reménységet, a nagy Istennek, és megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését” (13. vers). A másik eset (szintén gimnazista voltam), emlékszem a helyre, amikor a kollégium kerítése mellett elmentünk, ott volt Szabó János bácsi és Derda András. Derda András Debrecenből való, Varjas Jánosék idejében itt volt ő is abban a csoportban, akiket üldöztek. Erről beszélgettek, hogy olyan jelek vannak a világban, annyira elhatalmasodik az erkölcstelenség, az istentelenség, hogy nemsokára jön vissza az Úr. Fiam - mondták nekem -,

te biztos megéled, de lehet, hogy még mi is. Várták, ez a lényege, hogy várták. Ez a normális, hogy várjuk. Várván várjuk azt a boldog reménységet. Valaki azt mondta, amikor az Úr Jézus visszajöveteléről volt szó: Mit mondjunk? Néha az van bennem, hogy Uram még ne gyere, mert a fiam sem, és az unokáim sem tértek meg. Ez így nem jó. Mert nem számít, hogy mi van a családban. A Szent Szellem azt mondja: „Jövel!” (Jel 22,17). A hívő ember mindenféleképpen várja, hogy minél hamarabb jöjjön az Úr: „…tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen” (1Pt 1,13). Akkor lesz teljessé az üdvözítő kegyelem, amikor megjelenik az Úr Jézus Krisztus. Vége lesz a földi vándorutunknak, és az egész gyülekezet földi útjának. Feltámadnak a meghalt szentek, mindenki új és dicsőséges testet kap. Innentől kezdve mindenkor az Úrral leszünk. Ez lesz az igazi oltalom, az igazi megmentés, az igazi közelség az Úr Jézus Krisztushoz. A kegyelem, az üdvözítő kegyelem erre is tanít: várjuk vissza a „… dicsősége megjelenését”. Ez a „dicsősége megjelenése”, nem a dicsőséges eljövetele. A dicsőséges eljövetele az antikrisztusi korszak után lesz. Azzal vet véget a nagy nyomorúságnak. Amikor a hívőkért eljön, és meglátjuk az Ő dicsőségét, megjelenik előttünk, ez még előtte lesz. Ezt várjuk. Nekünk kegyelem, de ennek a világnak nagy ítélet lesz, mert akkor szakad rá az antikrisztusi kornak a nagy nyomorúsága. 4.) Az üdvözítő kegyelem forrása, célja és hatása „Aki [tehát az Úr Jézus, Aki majd jön] önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt” (14. vers). Ebben benne van az üdvözítő kegyelemnek a forrása, a célja, és a hatása az életünkre. Így mondja: „aki Önmagát adta miérettünk”. Annak, hogy üdvözíthet minket Isten kegyelemből, ennek a forrása, és alapja az, hogy Krisztus Önmagát adta értünk. Ha Ő ezt nem tette volna, akkor elveszünk, mert Isten nemcsak kegyelmes, hanem szent és igazságos Isten is, és „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23). A kegyelem abban van, hogy Ő vállalta el helyettünk a halált. Ez a forrás, ez az alap, hogy önmagát adta mi érettünk. Az üdvözítő kegyelem célja az életünkben, hogy megváltson minket. Azért adta Önmagát, hogy megváltson, kifizesse a váltságdíjat. Mindent megadott értünk. Nagy árat fizetett. Ha valamiért mi nagy árat fizetünk, akkor azért vagyunk hajlandók kifizetni, mert értékesnek tartjuk. Mi érték volt bennünk? Ellenségei, bűnösök, szennyesek voltunk. Az érték csak az volt, hogy Ő szeretett. Nem önmagunkban volt az érték, hanem az Ő szeretetében. Milyen hatása lett ennek az életünkre, hogy Önmagát adta értünk és megváltott? (1) Megváltott minden hamisságtól: „…megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson Önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt” (14. vers). Megváltani a hamisságtól, törvényszegéstől, törvénytelenségtől, ez azt jelenti, hogy a hívő ember, aki részesült a kegyelemben, nem él vissza vele. Nem él a bűnben, erre tanítja a kegyelem. Onnan hozott ki az Úr, nem megyek vissza oda. A kegyelemből kapott váltság vágyat is ébreszt bennünk a tiszta, a szent élet után, de egyúttal belső erőt és tartást is tud adni, hogy igazán és szentül éljünk. (2) Megtisztít, „kiváltképpen való”, azaz kiváló, különleges néppé tesz. Tiszta népet akar az Úr, és erre tanít bennünket a kegyelem, hogy tiszták legyünk. Tiszták legyenek az indítékaink, a gondolataink, a gondolatvilágunk és az érzelmi világunk. Az eljárásaink is tiszták legyenek. Ne legyen elegyítve. Az a tiszta, ami egynemű. Amikor azt mondjuk, hogy

tiszta búza, nem azt jelenti, hogy nincs bekenve sárral, hanem azt, hogy nincs hozzá elegyítve árpa, meg különböző más, esetleg nem oda való magvak. Tiszta. A hívő ember tisztasága azt jelenti, hogy Krisztussal vagyok betelve. Nem keverek hozzá mást. A világi emberektől különbözik. Nem úgy él, és nem úgy viselkedik, mint a világ. Más. Nem tartja magát különbnek, de más. „Tisztítson Önmagának kiváltképpen való népet…” – ez is figyelemre méltó, hogy Önmagának. Úgy olvastuk, hogy Önmagát adta, hogy Önmaga számára tisztítson meg. Nem a magunk számára. Nem az emberek számára. Bár az embereknek is használunk, az emberek felé is szolgálunk, mert a következő éppen az, hogy „jó cselekedetekre igyekezőt”. Isten elsősorban Maga számára tisztít meg. Tehát Ő rendelkezik arról, hogy mit tegyünk, mi a jó, mivel töltsük az életünket. (3) Jó cselekedetekre igyekvőkké tesz: „… jó cselekedetekre igyekezőt” (14. v.). Ő Maga tesz jó cselekedetre igyekvővé, és alkalmassá is bennünket. Nem azért teszünk jót, hogy kiérdemeljük az üdvösséget, azt nem tudjuk kiérdemelni. Azt megkaptuk, ingyen kegyelemből. Pontosan azért teszünk jót, mert már üdvösségünk van. Sokat kaptunk, és ez boldoggá tesz bennünket, ezért tudunk jó-indulatúan, kegyelemmel fordulni mások felé. Láttuk, hogy a kegyelem a boldogságból fakad. A kegyelem nem hagy tétlenkedni, ellustulni, hanem tanít, nevel, ösztökél a jóra, a krisztusi életre.

Befejezés: Még egyszer elolvasom. „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, A mely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kivánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon; Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését; A ki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt”. (11-14. vers). Ámen. Debrecen, 2013. október 13.